Bereczkei Tamás EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

Bereczkei Tamás

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 2003

TARTALOM Előszó. Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában

9

1. rész. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA 1.1. fejezet. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 1.1.1. Darwinizmus 1.1.2. Etológia 1.1.3. A szociobiológiai örökség 1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus

12 12 14 19 22

1.2. fejezet. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK 1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei 1.2.2. Humán viselkedésökológia 1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok Összegzése 1.2.4. Integratív megközelítés

27 27 32 37 41

2. rész. EGYÉN ÉS CSOPORT 2.1. fejezet. ROKONSÁG 2.1.1. Rokonszelekció 2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban 2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban

44 44 47 51

2.2. fejezet. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei 2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban 2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése 2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai 2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról 2.2.6. Barátság, érzelmek

58 58 60 63 67 69 70

2.3. fejezet. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS 2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus 2.3.2. A kérkedésmodell 2.3.3. Csoportszelekció 2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban

73 73 74 76 78

2.4. fejezet. CSOPORTSZERVEZŐDÉS 2.4.1. Csoportméret 2.4.2. Csoportidentitás 2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia 2.4.4. Dominancia és státus 2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés 2.4.6. Lojalitás és egalitarianizmus

83 83 86 89 94 98 101

2.5. fejezet. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprintirig

104 104

2.5.2. Incesztustabuk 2.5.3. Homogámia

108 110

3. rész. PÁRKAPCSOLATOK 3.1. fejezet. SZAPORODÁS 3.1.1. Szülői ráfordítás 3.1.2. Az emberi eredet 3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció

118 118 121 124

3.2. fejezet. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS 3.2.1. Poligínia 3.2.2. Monogámia 3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak „problémája"

128 128 131 135

3.3. fejezet. SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 3.3.1. Intraszexuális vetélkedés 3.3.2. Szexuális hajtóerők 3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás 3.3.4. Mortalitás 3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek a férfiak szexuális viselkedésében 3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek a nők szexuális viselkedésében 3.3.7. Spermiumvetélkedés 3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység

142 142 146 149 153

3.4. fejezet. PÁRVÁLASZTÁS 3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás 3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték 3.4.3. Univerzális kritériumok 3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák 3.4.5. Udvarlás 3.4.6. Homoszexualitás

176 176 183 185 188 193 198

3.5. fejezet. FIZIKAI VONZERŐ 3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell 3.5.2. Testalak 3.5.3. Derék-csípő arány 3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor 3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései 3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai 3.5.7. Szimmetria 3.5.8. Néhány záró megjegyzés

203 203 205 208 211 213 217 220 225

156 161 166 168

4. rész. SZÜLŐI STRATÉGIÁK 4.1. fejezet. KÖTŐDÉS 4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata 4.1.2. Attachment 4.1.3. Apai gondoskodás 4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye

228 228 233 238 241

4.2. fejezet. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN 4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés 4.2.2. Szülő-utód konfliktus 4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke 4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások 4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok 4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében 4.2.7. Alternatív apai szerepek

245 245 249 254 258 262 265 269

4.3. fejezet. FEJLŐDÉS 4.3.1. Neoténia és hipermorfózis 4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák 4.3.3. Szeparáció 4.3.4. Játék

276 276 280 285 289

4.4. fejezet. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE 4.4.1. Csecsemők 4.4.2. Fizikai fejlődés 4.4.3. Szociális fejlődés 4.4.4. Kognitív fejlődés 4.4.5. A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása

295 295 297 299 301 306

4.5. fejezet. SZOCIALIZÁCIÓ 4.5.1. Szocializáció: genetikai, családi és kulturális hatások 4.5.2. Családi környezet apák nélkül 4.5.3. A szocializáció evolúciós elmélete 4.5.4. Problémák az evolúciós magyarázatban

309 309 314 315 320

5. rész. ELME 5.1. fejezet. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK

324

5.2. fejezet. EMBERSZABÁSÚAK

331

5.2.1. 5.2.2. 5.2.3. 5.2.4. 5.2.5. 5.2.6.

Eszközhasználat, kauzalitás Utánzás, tanítás, kultúra Elmeteória (tudatelmélet) Énfelismerés Megtévesztés A machiavelliánus intelligencia, a szociális intelligencia és a társas agy hipotézise 5.2.7. Az ökológiai hipotézis

331 335 338 343 344

5.3. fejezet. EGYEDFEJLŐDÉS 5.3.1. A kezdeti társas ügyesség 5.3.2. A fizikai világ ismerete 5.3.3. A társas kapcsolatok elmélyülése: „forradalom" egyéves korban 5.3.4. Elmeteória 5.3.5. Autizmus 5.3.6. Intuitív biológia

354 354 357 362 365 369 372

5.4. fejezet. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ

375

347 351

5.5. fejezet. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK 5.5.1. A felnőttek elmeteóriája 5.5.2. Döntési és következtetési szabályok 5.5.3. Érzelmek 5.5.4. Érzelmek és rációnál is gondolkodás 5.5.5. Az érzelemkifejezések evolúciója 5.5.6. Az érzelemkifejezések sokfélesége

383 383 384 388 390 393 398

5.6. fejezet. NYELV 5.6.1. A nyelv gyökerei; emberszabásúak 5.6.2. A nyelv evolúciós rekonstrukciója 5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I. Ökológiai magyarázatok 5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II. Szociális magyarázatok 5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III. Szexuális szelekció 5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok a gyermek fejlődésében 5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai 5.6.8. Agyi struktúra, modularitás, relativizmus

402 402 408 413 416 420 422 424 428

6. rész. KULTÚRA 6.1. fejezet. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI 6.1.1. Szociobiológia. A Lumsden-Wilson-modell 6.1.2. Memetikus evolúció (kulturális szelekció) 6.1.3. Kettős öröklődési rendszer 6.1.4. Durham koevolúciós modellje

436 436 440 443 448

6.2. fejezet. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA 6.2.1. Színlátás 6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció 6.2.3. Táplálkozási preferenciák 6.2.4. Poliandria 6.2.5. A kultúra maiadaptivitása. Kuru. Cölibátus 6.2.6. A kultúra önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek

451 451 453 457 460 464 467

6.3. fejezet. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK 6.3.1. Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise 6.3.2. Anorexia nervosa 6.3.3. Antiszociális viselkedés 6.3.4. Depresszió 6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás

472 472 475 478 481 484

Előszó

AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN

A mai pszichológia többféle módon keresi a megújulás lehetőségeit. Ilyen utakat kínál a fejlődés újrafelfedezése, a fejlődő gyermek előtérbe állítása, a rohamosan fejlődő neurobiológia értelmező rendszerének használata, a megváltozó kommunikációs közegek pszichológiai értelmezése s így tovább. Az evolúciós pszichológia, melyet Bereczkei Tamás tankönyve képvisel, az egyik legígéretesebb új szintézis. Valóban szintézisről van itt szó. Darwin teljes üzenetét fedezte fel újra a mai pszichológia, miközben persze szavakban s töredékekben Darwin másfél százada velünk van. A mai darwinista pszichológia azért szintetikus törekvés, mert három hagyomány összekapcsolását kísérli meg. A lelki jelenségeknek eredetük, történetük van. A lélektani magyarázat igazából evolúciós magyarázat kell legyen. Ezt a történetet azonban a mai evolúciós pszichológia nagyvonalúan kezeli. Nemcsak a szőrös majmok világa tartozik bele, vagyis mindaz a tudás, amit a hagyományos összehasonlító lélektan és az etológia felhalmozott az emberről, hanem a mai ember világa is. Az evolúciós pszichológia provokatív gondolata - mely persze az evolúciós filozófusoknál, Ernst Mach vagy Karl Popper munkáiban évszázada kísért hogy a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő evolúciós környezethez való adaptáció munkál. Bereczkei Tamás összefoglaló könyve a legváltozatosabb lelki jelenségekre bemutatja ezt a provokatív gondolatot, ugyanakkor a vitákat is sokoldalúan értelmezi. Hiszen viták jócskán vannak arról, vajon

a kultúra csak hab-e az evolúciós tortán, vagy maga is formálja lelkünket. A könyv nemcsak vitákat ismertet, hanem eközben új módon foglal össze izgalmas önismereti tényeket szokásrendszereinkről. A történeti magyarázat alapjait szelekciós modellekben kell keresnünk. A teljes Darwin-életmű két szelekciós modellt hagyott ránk: az egyik a természetes kiválasztódás, a másik a nemi szelekció. Az egyik - most csak a lélek oldalát nézve - értelmezi, miért is félünk a rovaroktól még a városi világban is, a másik pedig, hogy miért szeretik a hölgyek a széles vállú férfiakat. A tankönyv azt a szemléletet képviseli, amely szerint az evolúciós pszichológia szintetikus ígérete itt is érvényes: az ember megértéséhez mindkét szelekciós rendszert tekintenünk kell. Az emberi természet. Az evolúciós pszichológia harmadik szintetikus eszméje az „emberi természet" gondolatának előtérbe állítása. A hazai közegben Csányi Vilmos által újra szalonképessé tett fogalom lényege az evolúciós pszichológia számára, hogy az ember az egyedfejlődés során sem felvértezetlen, gyenge nádszál. Evolúciós öröksége ad számára tanulási és fejlődési kiindulópontokat. Ebbe az ihletésbe, mint a tankönyv világosan bemutatja, sok minden beletartozik, az emberi nyelv s más magasabb rendszerek veleszületett meghatározóitól kezdve egészen a személyiség-lélektani különbségek evolúciós értelmezéséig. Bereczkei Tamás tankönyvének sok erénye van. Gazdag anyagot foglal össze az emberi viselkedésről. Ugyanakkor megőrzi az evolúciós pszichológia provokatív mondanivalóját, de

10

ELŐSZÓ. AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN

úgy, hogy nem valamelyik doktriner irányzat hívévé szegődik. Számára a szintézis éppen a komplexitást jelenti. Ez a komplexitás azonban a modern tudományban nem valamiféle dialektikus maszlag. Kiindulópontja kétkedés nélküli s egyértelmű: az ember lelki jelenségeiben is a

természet része. Az evolúciós pszichológia eddigi sorsa s vitái mutatják, ezt az ártatlannak tűnő tézist nem is olyan könnyű elfogadni. Bereczkei Tamás könyve ezt az elfogadtatást fogja segíteni, a tudás világos rendszerezése és átadása mellett.

Budakeszi, 2003. június 12. Pléh Csaba

1. rész

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA Az utóbbi másfél évtizedben egy új paradigma bontakozott ki és erősödött meg a viselkedéstudományok körében. A magát evolúciós pszichológiának nevező tárgykör az emberi viselkedés integratív megközelítését kívánja nyújtani. Képviselői arra a kérdésre keresik a választ, hogy az evolúció során kialakult tanulási-döntési folyamatok milyen mértékben hatják át a mai ember lelki működését, és ez mennyiben meghatározó a viselkedés különböző területein. Reményeik szerint az evolúciós pszichológia az elméletek és magyarázatok olyan széles és koherens együttesét nyújtja, amely az emberi természet máig legteljesebb leírását szolgáltatja.

1.1. fejezet TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Miközben az evolúciós pszichológia rövid - és látványosan gyors - fejlődésen ment keresztül, a hozzá vezető út a tudományfejlődési periódusok egyik leghosszabbika (Pléh 2000a, 2001). Legfontosabb előfeltevései és magyarázatai a darwini paradigmában gyökereznek, amelyeket elsők között az etológusok alkalmaztak az emberi viselkedésre. Egy másik markáns evolúciós megközelítésként tartjuk számon a szociobiológiát, amely a komplex társas kapcsolatok elemzésének feladatát tűzte ki célul.

1.1.1. Darwinizmus Mint ismeretes, Charles Darwin (1859/2000) elmélete új alapokra helyezte az ember saját magára vonatkozó tudását. Eszerint fajunk integráns része az élővilág leszármazásláncolatának, amely tapasztalatilag tanulmányozható törvények működésén alapszik. Ezek egyike az ún. öröklődő változékonyság tétele: bármely populáción belül az egyedek különböznek egymástól testi felépítésükben és viselkedési reakcióikban. Az egyik gyorsabb, mint a másik, a másik jobban beleolvad a környezetébe, míg a harmadik ellenállóbb egyes betegségekkel szemben. Ezek a különbségek átörökítődnek egyik nemzedékről a másikra, és a változások szükséges alapját alkotják. Ugyancsak alapvető tétel Darwin szerint, hogy bármely populáció elvileg képes a túlszaporodásra, amennyiben az utódok száma még a lassan szaporodó fajok esetében is sokszorosan meghaladja a szülői létszámot (Darwin egyik példája szerint egyetlen elefántpár elvileg 19 millió leszármazottat képes maga után hagyni 750 év alatt). Általában azonban a populáció mérete hosszú távon stabil marad - ez a harmadik tétel -, aminek az az oka, hogy a környezet eltartóképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló erőforrások (táplálék, búvóhely, fészkelőhely stb.) mennyisége és elérhető-

sége mindig véges. Ezekből a tételekből az a következtetés adódik, hogy csak azok az egyedek képesek fennmaradni, amelyek előnyös tulajdonságaik révén a legjobban alkalmazkodnak környezetükhöz. Kiválogatódás indul meg közöttük, és a természetes szelekció azokat részesíti előnyben, amelyek a többiekhez képest több utódot hagynak hátra. Ebben a folyamatban bármely anatómiai, élettani vagy viselkedési jelleg, amely növeli a túlélés és a szaporodás esélyeit, el fog terjedni a populációban. Ezek az előnyös (adaptív) jellegek fokozatosan felhalmozódnak, és a populáció a kis lépések lassú, statisztikai jellegű összegeződése nyomán átalakul, amely időnként új faj megjelenéséhez vezet. Így például a Kerguelenszigeteken olyan légyfajokat találtak, amelyeknek hiányoztak vagy erősen csökevényesek voltak a szárnyai. Közeli rokonaik a Föld bármely más részén normális nagyságú szárnyat növesztenek, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy táplálékhoz és szexuális partnerhez jussanak. A szigeteken azonban óriási erejű szél fúj, amely a nagy szárnyfelületekkel rendelkező rovarokat kisöpri az óceán fölé. Csak azok a véletlenszerű változatok maradtak fenn és szaporodtak el, amelyek kisméretű, csökevényes szárnyaikkal jobban alkalmazkodtak a helyi környezet adottságaihoz. Utódaik elterjedtek a populációban, mi-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

13

1.1. ÁBRA Az irányító szelekció működése ■ A szelekció mértékét a szelekciós differenciái (s) adja meg, amely a teljes populáció átlagértéke (xp) és a szelektált alpopuláció átlagértéke (xj) közti különbséget fejezi ki (Forrás: Riddley 1993)

közben a nagy szárnyú formák kiszelektálódtak (Eibl-Eibesfeldt 1978). Itt az ún. irányító szelekció működött, amely az egymást követő generációk során át az átlagostól valamilyen irányban eltérő egyedeket részesíti előnyben (1.1. ábra). Darwin számára nyilvánvaló volt, hogy elméletét az emberre is alkalmazni lehet, mi több szükséges. Ha meg akarjuk érteni az ember lényegét, mindenekelőtt múltjával kell tisztába kerülnünk. „Az ember származása" c. munkájában ezt két alapelv segítségével tartotta lehetségesnek (Darwin 1871/1963). Az egyik az, hogy az ember nem hirtelen és előzmények nélkül jelent meg a Földön, hanem fokozatosan alakult ki az állatvilágból, közelebbről a jelenlegi emberszabású főemlősök őseiből. Az emberi érzelmek kifejeződése például azokból az arckifejezési formákból (motoros mintákból) alakult ki, amelyek a csimpánzok viselkedésében is felfedezhetők (5.5.5.). A második az, hogy evolúciós történelme során az ember ugyanazoknak a törvényeknek volt alávetve, mint az élővilág többi tagja. Darwin szerint pl. az emberi önzetlenség és együttműködés képességei azért alakultak ki, mert növelték a csoport egységét és ezzel fennmaradását, és emiatt pozitív szelekció irányult rájuk (2.3.3.).

A darwini elmélet a megszületését követő évtizedekben rendkívül sokszínű, olykor ellentmondásos szerepet játszott az emberi viselkedés magyarázatában (Bereczkei 1998a, Bowler 1984, Mayr 1982, Pléh 2000). Miközben sokan hivatkoztak rá, sőt elméletük egyik pillérévé tették - miként Freud vagy Thorndike -, igazában kevesen értették meg a természetes szelekció működésének valódi logikáját. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a darwinizmusnak sokáig nélkülöznie kellett a genetika alapvetéseit. Darwin nem rendelkezett olyan tudományos elmélettel, amely képes lett volna megmagyarázni, hogy az élőlények különböző tulajdonságai hogyan öröklődnek, miként adódnak át egyik nemzedékről a másikra, és mi okozza hirtelen változásaikat ebben a folyamatban. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a darwinizmus több táborra szakadt, s ezek képviselői éles vitákat folytattak egymással. A darwini elmélet átmeneti nehézségei közé tartozott az is, hogy az ún. szociáldarwinizmus lényegében egészen a második világháborúig eltorzította, ideológiai-politikai eszközökké alakította, és így alaposan lejáratta az eredeti gondolatokat. Ehhez járult még az, hogy a XX. század elejére kialakuló társadalomtudományi iskolák

14

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

meghatározó képviselői (Durkheim, Boas, Mead stb.) olyan elvek és módszerek mentén kezdték el vizsgálni az emberi viselkedés okait és mechanizmusait, amelyek átmenetileg kiszorították a darwinizmust az érvényes és tudományosan hiteles magyarázatok köréből (Bereczkei 1998a). Igaz, mint Pléh Csaba (2001) rámutat, a nagy, uralkodó felfogások mellett mindig is léteztek olyan eszmekörök, amelyek megőrizték az evolúciós gondolkodás jelentőségét a pszichológia számára. A XX. század közepére azonban sok minden megváltozott. A modern genetika kialakulásával a darwini tételek olyan támasztékhoz jutottak, amelynek segítségével egy minden eddiginél egységesebb és hatékonyabb tudományos rendszer jött létre: a neodarwinizmus vagy Modern Szintézis (Mayr 1982, Ridley 1993). Lehetségessé vált a populáción belüli génfrekvencia-változások elemzése, a szelekciós folyamatok modellezése és a fajképződés (speciáció) mechanizmusainak tanulmányozása. Az őslénytan (paleontológia) által feltárt emberi fosszíliák és az ún. molekuláris (genetikai) óra segítségével egyre pontosabb képet alkotunk a humán evolúció fejlődési szakaszairól és elágazódásairól. Kiderült, hogy az ember és a mai csimpánz ősei 5-7 millió évvel ezelőtt váltak el egymástól, melyet követően az ember saját evolúciós pályára lépett. Ma már meglehetősen gazdag ismereteink vannak a különböző hominida ősök fejlettségéről, testi felépítéséről, intelligenciájáról, viselkedési szokásairól, tárgyi kultúrájáról, és arról a környezetről, amelynek szelekciós nyomásai fokozatosan alakították őseinket. Természetesen nagyon sok mindent még nem tudunk erről a folyamatról, és a részleteket illetően számos vita osztja meg a szakembereket. A humán evolúció egyik lehetséges, napjainkban leginkább elfogadott - erősen vázlatos - rekonstrukcióját a 1.2. ábra mutatja be.

1.1.2. Etológia E tudományos felfedezésekkel párhuzamosan jöttek létre azok az ugyancsak korszakalkotó

gondolatok és felismerések, amelyek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára vonatkoztak. Már Darwin számára világos volt, hogy az ember evolúciós öröksége nem csupán testi felépítésében ragadható meg. Viselkedésének és gondolkodásának alapvonásai ugyancsak a természetes szelekció működésének eredményeként alakultak ki. Ezt a programot, minden addiginál következetesebben, az új viselkedéstudomány, az etológia képviselte, amely komoly előretörést jelentett a viselkedés evolúciós magyarázata terén. Azt mondhatjuk, hogy az állati és emberi viselkedés darwini elmélete az etológia színre lépésével válik átfogó és egzakt magyarázó elvvé (Hinde 1982). A XX. század 30-as éveitől kezdve az etológia klasszikusai (Konrad Lorenz, Niko Tinbergen, W. Thorpe és mások) - radikálisan szakítottak a viselkedés akkoriban uralkodó - behaviorista, állatpszichológiai - megközelítéseivel. Értelmezésük szerint a természetes szelekció az állatvilág evolúciója során olyan viselkedési tulajdonságokat és tanulási képességeket részesített előnyben, amelyek előnyösek a túlélésre és szaporodásra nézve (Lorenz 1985, Tinbergen 1976). Jó példa erre Tinbergen (1963a) híres kísérlete, amelyben a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedését vizsgálta, Röviddel a fióka kikelése után az anyamadár összeszedi a törött tojáshéjakat, a csőrében messzire elviszi és ott ledobja. Ez veszélyes művelet, hiszen eközben a fiókák egyedül, védtelenül maradnak a fészekben. Tinbergen feltételezte, hogy ezt a kockázatot felülmúlja az az előny, ami a fiókák későbbi védelméből származik. A törött tojáshéjak fehér, nyálkától csillogó belső felülete ugyanis könynyen észrevehető tájékozódási célpontot nyújt a ragadozóknak, elsősorban a felnőtt fajtársaknak és a varjaknak. E feltevés ellenőrzésére Tinbergen különböző nagyságú és színű tojáshéjakat tett a fészektől eltérő távolságokra. Azt találta, hogy a fészek közelében található feltűnő tojáshéj-darabok valóban felhívó jellegűek, és támadásra késztetik a ragadozókat. Arra következtetett, hogy a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedése azért alakult ki az evolúció során, hogy biztosítsa a fiókák túlélését és így az anya-


15

1.2. ÁBRA Az emberi evolúció vázlatos rekonstrukciója ■ (Forrás: Cavalli-Sforza 1995)

madár szaporodási sikerét. Ennek következtében elterjedt a populációban, genetikai alapjai rögzültek, míg az alternatív viselkedésformák a tojáshéjak fészekben hagyása - kevesebb túlélő utódot eredményeztek és fokozatosan kiszorultak a populációból. A fenti példa azt mutatja, hogy az etológusok a viselkedést filogenetikai adaptációnak fogták fel - éppúgy mint bármely morfológiai jellegzetességet -, amely komplex megközelítési módot

igényel, különböző módszertani eljárásokkal és magyarázó modellekkel. A módszerek között fontos szerepet játszott az állatok szabadon, természetes körülmények között folyó megfigyelése, és az egyes populációkról és fajokról nyert ismeretek összehasonlító elemzése. A viselkedés magyarázatához, elméleti megértéséhez pedig legalább négy típusú kérdésre kell választ adni az etológusok szerint (Tinbergen 1963b, Alcock 1998). Ezek együttesen, egymást kiegészítve ad-

16


nak teljes képet a tanulmányozott jelenségről. Először: milyen élettani (idegi és hormonális) folyamatok és pszichológiai mechanizmusok (motivációk, drive-ok) váltják ki közvetlenül a viselkedést? Másodszor: hogyan alakul ki és változik a viselkedés az egyedfejlődés során; mennyiben felelősek ebben a folyamatban a tanult és mennyiben az öröklött elemek? Harmadszor: mi a viselkedés funkciója, azaz milyen adaptív értékkel rendelkezik a túlélésre és a szaporodásra nézve? Negyedszer: hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődéstani eseményekkel jellemezhető e fejlődés? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása során az etológusok számos viselkedési jelenséget alapvetően új megvilágításba helyeztek. Többek között megváltozott magának az ösztönnek a fogalma, amelyet ma már nagyon szűk körben használnak a pszichológiában. Kikerült a tudományosan értelmezhető, tapasztalatilag ellenőrizhető jelenségek köréből. Az etológiai kutatások ugyanis számos olyan viselkedési mechanizmust tártak fel, amelyeket korábban differenciálatlanul az „ösztön" kategóriája alá soroltak (Tinbergen 1976, Lorenz 1985, McFarland 1993). Kiderült, hogy ezek az evolúció során létrejött, adaptív, genetikailag programozott viselkedési képességek és folyamatok egymástól nagyon különböző szerveződési elvek alapján épülnek fel. Egyesek merev, a tapasztalás által csak kevésbé módosítható cselekvési programokat képviselnek - ilyen pl. az öröklött mozgásminta, maturáció, viselkedési rituálék -, mások viszont a környezeti hatások irányában nyitottabbak, mint pl. az imprinting. Ezekre a magatartási egységekre még visszatérünk a könyv egyes fejezeteiben. Az etológia legnagyobb és legmaradandóbb, hatását talán a tanulás modern értelmezésére gyakorolta. A XX. század első felének pszichológiájában meghatározó szerepet játszó behaviorista pszichológusok feltételezték, hogy minden állat alapvetően azonos tanulási mechanizmusokkal rendelkezik (Boakes 1984). Attól függetlenül, hogy melyik fajhoz tartoznak, mindegyikük alá van vetve az asszociáció és a meg-

erősítés általános törvényeinek. A „merev", „vak" ösztönök csupán primitív, ismétlődő reakciósémákat írnak elő. Ezek azonban nem alkalmasak arra, hogy a magasabbrendű állatok és az ember alkalmazkodását irányítsák. Csakis a rugalmas tanulás segítségével képesek arra, hogy megbirkózzanak a környezet változó és egyedi hatásaival. Az etológusok vizsgálatai nyomán ez a dichotómia veleszületett és tanult között hamisnak bizonyult. Kiderült egyrészt, hogy a környezet ingereire adott válaszok sohasem függetlenek az állat genetikai képességeitől és hajlamaitól. Az állatok viselkedését veleszületett, „beépített" tanulási programok irányítják. Számos madárfaj esetén a fióka fajtársaitól tanulja meg a megfelelő énekmintázatokat, de nem akárhogyan. Peter Marler (1990) híres kísérleteiből tudjuk, hogy e madarak genetikai memóriájában egy nyitott program, ún. „nyers minta" található, amely lehetővé teszi bizonyos hangok, dallamfoszlányok képzését. A fajra jellemző teljes dallammintázat a környezetből származó információ hatására alakul ki, de ezt a veleszületett program szabályozza. Ha izoláltan nevelt madaraknak különböző fajhoz tartozó madarak énekét játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra jellemző dallamokat és azt kezdik el utánozni. A fajtársak éneke egyre pontosítja, finomítja a veleszületett információt, amely fokozatosan kezd hasonlítani a többiek hangmintázatára. A teljes dallamkészlet akkor alakul ki, amikor az ivaréretté váló madár a hím nemi hormon, a tesztoszteron hatására maga is énekelni kezd, és egy akusztikus visszacsatoláson keresztül szabályozza saját hangképzését. Azaz figyeli saját énekét, az egyre összetettebbé váló belső mintát összehasonlítja a másoktól hallott tökéletes mintával, és így a fajára jellemző dallamszerkezetet produkál, amely majd nélkülözhetetlenné válik a párzás során (1.3. ábra). Az etológiai kutatások másrészt azt is kiderítették, hogy nem létezik egyetemes, minden állatban univerzálisan jelen lévő tanulási képesség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította. A természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel (McFarland


17

1.3. ÁBRA A madárének fejlődése ■ (Forrás: Marler 1990)

1993). Mindegyikük rendelkezik a tanulási képességek és hajlamok bizonyos rá jellemző készletével: van amit könnyen, van amit nehezen vagy egyáltalán nem képes megtanulni. A borz például teljességgel képtelen együttműködni a kísérletvezetővel bizonyos tanulási feladatok megoldásában, amelyeket a kutyák könynyen elvégeznek. Ennek az az oka, hogy a borzok ősei olyan viselkedési képességekre szelektálódtak, amelyek megfelelnek a magányos, éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás követelményeinek. A kutyák ősei viszont nappali társas ragadozók voltak, akik viselkedési repertoárjában ezért a társakhoz való alkalmazkodás intelligens stratégiái jelentek meg. A 60-as évektől egyre inkább megerősödő humán etológia értelmezésében az ember ugyancsak fajspecifikus tanulási képességekkel rendelkezik. Számos megfigyelés és kísérlet tanúsága szerint pl. a kisgyerekek - sok esetben a felnőttek is - félelmet és menekülési reakciót mutatnak a kígyók, szakadék, sötétség, zárt tér,

pókok és más természeti dolgok látványára (Marks 1987). Kellemetlen benyomások hatására ezek a spontán viselkedési hajlamok „irracionális" érzelmekben: fóbiákban, pánikban ölthetnek testet (lásd részletesen 4.3.2.). Az említett dolgok az emberi evolúció során természeti környezetünk állandó, mindenütt jelenlévő veszélyforrásai voltak. Könnyen belátható, hogy az elhárításukat szolgáló veleszületett tanulási programok nagy túlélési értéket képviseltek ebben a környezetben. A megfelelő védekezés próba-szerencse tanulással történő fokozatos elsajátítása ellenben nagyon költséges lett volna, hiszen akár egyetlen negatív tapasztalat is végzetes következménnyel járhatott az életben maradásra. Éppen ezért erős szelekciós nyomás irányult azokra a viselkedési algoritmusokra, amelyek e természeti ártalmak elkerülésére hajlamosították hordozóikat. Nem alakultak ki veleszületett fóbiák ugyanakkor újabb kori környezetünk olyan félelmetes eszközeire, mint pl. a kés, a tűzfegyver vagy az elektromosság. Ez

18


érthető, ha figyelembe vesszük a természetes szelekció okozta változások lassú sebességét a kulturális fejlődéshez képest (6.1.3.). Néhány száz év nem elegendő a megfelelő adaptív hajlamok genetikai alapjainak a rögzülésére és elterjedésére. A humán etológia egyik legfontosabb célkitűzése volt azoknak a viselkedési jellegeknek a feltérképezése, amelyek készlete jellemző egy adott fajra (ún. fajspecifikus viselkedésformák). A Homo sapiens esetében is feltételezték, hogy rendelkezik egy többé-kevésbé egységes és univerzális viselkedési repertoárral. Ennek vizsgálatára - tekintve, hogy az emberekkel való kísérletezésnek nyilvánvaló etikai korlátai vannak a csecsemőkkel folytatott vizsgálatokat, a különböző kultúrák Összehasonlító elemzését és az emberszabású főemlősök magatartásának kutatását tartották a legfontosabbnak (Eibl-Eibesfeldt 1989). A humán etológusok egyetértettek abban, hogy az emberi természet mélystruktúráját alkotó magatartáselemek („univerzálék") az evolúció során jöttek létre, és történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől nagyrészt függetlenül jellemzik az embert. Működésük lényege az, hogy meghatározott módon szervezik meg a környezetre adott válaszokat. Gyakori kutatási területük a kommunikációs jelzések és üdvözlési rituálék, ahonnan a következő példa is származik. Az egyik legismertebb humánetológus, Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1978, 1989) szerint a különbözőbb üdvözlési szokások, rituálék az agresszív és békítő jellegű viselkedési elemek kombinációjából jönnek létre. Alapjukat egy antagonizmus alkotja, ahol a fenyegető magatartás csillapító, kiengesztelő mozdulattal párosul. Amikor egy dél-amerikai yanomamö indián meglátogatja a szomszéd falut, ahol ismerősei és távoli rokonai laknak, sajátos szertartást mutat be. Teljes harci fegyverzetben lépi át a település határát, és harci táncot jár, feje fölött lóbálva íját és lándzsáját. Ezt a fenyegető fellépést egy mögötte lépkedő kisfiú ellensúlyozza, aki pálmalevelet lóbál a kezében, mintegy a békesség jeleként. A beduinok találkozása alkalmával a vendégek színlelt támadást intéznek lovaikon a házigaz-

dák felé, lövéseket adnak le irányukba, de úgy, hogy a lövedékek a homokba csapódjanak. Vendéglátóikhoz érve leszállnak lovaikról, mosolyognak, átölelik és megcsókolják őket. A modern társadalmak üdvözlési szokásai merőben mások, mindazonáltal hasonló alapelvek szerint szerveződnek; a fenyegető viselkedési elemeket békítő mozdulatok és gesztusok ellensúlyozzák. A kézfogás pl. egyrészt a fegyvernélküliséget jelzi, másrészt erőt és határozottságot közvetít. Az idegen országba látogató államférfit díszsortűz fogadja, ezt követően elhalad a katonák sorfala előtt, végül gyerekek virágcsokrot nyújtanak át neki és megcsókolják. Ezek az egymástól távol eső üdvözlési formák nagyon hasonló funkciót szolgálnak és ugyanazon szabályozó elv szerint szerveződnek. A találkozás - különösen egy ismeretlennel vagy kevéssé ismert emberrel - mindig kihívás, ahol a gyengeség bármifajta jele könnyen alárendelt viszonyt idézhet elő a másikkal szemben. Különösen amiatt, hogy az ember - főemlős örökségénél fogva - hajlik arra, hogy társas kapcsolatait egy dominanciahierarchia mentén alakítsa ki, ahol a másikkal szemben igyekszik fölérendelt pozíciót elfoglalni (2.4,4,, 2.4.5.). Éppen ezért vigyázunk arra, nehogy sebezhető vonásainkat és bizonytalanságunkat eláruljuk. Igyekszünk egyenrangú félként részt venni a kapcsolatban, és nyomatékosítani akarjuk határozottságunkat, erőnket és tekintélyünket. Az erőt demonstráló jelzéseket ugyanakkor békéltető, megnyugtató jellegű megnyilvánulások ellensúlyozzák, amelyek a barátságos szándékot közlik és azt, hogy készek vagyunk az ismeretség elmélyítésére. Pontosan e kettős szerveződés teszi lehetővé a kölcsönösségi alapon működő társas kapcsolatok megteremtését és fenntartását (Archer 1992). Ez az adaptív program - mint a példából láttuk koronként és kultúránként változatos formákban fejeződik ki. Ám e konkrét megnyilvánulások mindegyike ugyanazt a funkciót hordozza, ezért a humánetológusok funkcionális ekvivalenseknek is hívják őket. Az etológia európai iskolái mély nyomokat hagytak a szociobiológia és evolúciós pszichológia alapvetően amerikai gyökerű áramlatai-

19


ban, noha az utóbbiak ezt viszonylag ritkán vallják be. Tény, hogy az emberi viselkedés filogenetikai adaptációként való értelmezése és az emberi természet univerzális magatartásrepertoárjának elemzése a későbbi evolúciós kutatásoknak is egyik irányadó programja lett. Annak hangoztatása, hogy a tanulás olyan alkalmazkodási folyamat, amelyet veleszületett programok irányítanak, ugyancsak alapvető és máig jelentős felismerés. Új utakat nyitottak meg az összehasonlító állatpszichológia számára: a magasabbrendű állatok, különösen pedig az emberszabású főemlősök etológiai vizsgálata alapvető ismereteket nyújtott az emberi viselkedés megértéséhez. Ami pedig a konkrét magyarázatokat és kutatási eredményeket illeti, az etológiai vizsgálatok, mint látni fogjuk, ma is jelentős szerepet töltenek be az olyan területeken mint pl. anya-gyerek kapcsolat, egyedfejlődés, és nem verbális kommunikáció, Az etológiai szemléletnek ugyanakkor komoly korlátai voltak, amelyek a 70-es évekre világosan megmutatkoztak. A kutatások nagy része közvetlen megfigyelésekre és összehasonlító elemzésekre támaszkodott, és viszonylag kevés teret kaptak a kísérleti munkák. Ez a módszer sikeres volt az arckifejezések és más, nem verbális jelzések elemzése során vagy a csecsemők viselkedésének leírásában, de alkalmatlannak bizonyult a társas viselkedés mélyebb öszszefüggéseinek megértése terén. Az etológusok lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek a Tinbergen-féle első két alapkérdés megválaszolásának, mint a másik kettőének. Azaz a viselkedési mintázatok elemzése és fajspecifikus jellegzetességeik bemutatása mellett nem kapott megfelelő hangsúlyt az adaptív mechanizmusok, funkciók megértése és az alkalmazkodásban szerepet játszó szelekciós folyamatok tisztázása. Lényegesen több leíró, deskriptív magyarázat született és kevesebb prediktív elmélet, amely a jelenségek evolúciós okainak feltárását tűzte volna ki célul. Ehhez járult, hogy az etológia klasszikusai közül többen - így pl. Lorenz - a viselkedés öröklött komponenseit túlságosan is a drive-elmélet szerint értelmezték és a viselkedési motivációkat belső energiák formájában

képzelték el, ami olykor teret nyitott a jelenségek mechanikus szemléletének.

1.1.3. A szociobiológiai örökség Mint ismeretes, a szociobiológia a 60-as évektől kezdődően vált egzakt és termékeny kutatási paradigmává a társas magatartás tanulmányozásában. Az etológiához képest lényegesen nagyobb figyelmet fordított a viselkedési funkciók és az azok kialakulásában meghatározó szerepet játszó szelekciós folyamatok tanulmányozására. Ebben az a körülmény segítette legjobban, hogy az akkorra már komoly eredményeket felmutató populációbiológiai és viselkedésökológiai modelleket sikerült beemelnie elméleti rendszerébe. Hatásukra újszerű és nagy magyarázó erejű elméleteket hozott létre - ilyenek voltak pl. a rokonszelekció vagy a szülői ráfordítás modelljei amelyek keretében rendkívül gazdag és sokszínű kutatómunka indult el (Wilson 1975). Sokáig nem tudtak például magyarázatot találni az oroszlánok kölyökgyilkosságára. Az egy falkában felnövő, egymással rokon oroszlán hímek ivarérettségük elérése után elhagyják csoportjukat. Ezt követően évekig nomádok módjára kóborolnak, majd megpróbálnak egy idegen falkában uralkodó szerepet kiharcolni maguknak. Ha sikerül az addig domináns hímet vagy hímeket elzavarni, amely többnyire heves, olykor halálos kimenetelű harcot igényel, akkor átveszik a nőstények és a territórium feletti rendelkezést. Szinte első dolguk, hogy a falkában lévő összes, egyévesnél fiatalabb kölyköt elpusztítsák, Hajtóvadászatot rendeznek ellenük, amelyet rendszerint a nőstények ellenállása sem tud megakadályozni. Ennek a kegyetlennek tűnő viselkedésnek, mint kiderült, az az értelme, hogy azok a nőstények, amelyek elvesztik kölykeiket, újra fogamzóképes állapotba kerülnek, Amíg ugyanis szoptatnak, egy hormonális mechanizmus (az ún. laktációs gátlás) megakadályozza a peteérésüket, és ez mintegy két évig terméketlenné teszi őket. A kölyökgyilkosságot követően, tehát a szoptatás megszakítása után azonban

20


rövidesen beindul a szexuális ciklusuk (ösztrusz), és párzanak a jövevény hímekkel. A hímek ilyen módon rövid idő alatt saját utódokat nemzenek. Erre szükség is van, mert egy hím oroszlán szaporodási időszaka viszonylag rövid: átlag 2-3 évig maradnak a falka élén, mielőtt az újonnan felbukkanó hímek őket is elüldözik. Annak a hímnek, amelyik a falka átvétele után rögtön elpusztítja az idegen hímektől származó kölyköket, több utóda lehet, mint azoknak a hímeknek, akik ezt nem teszik meg, ezért a természetes szelekció előnyben részesítette a kölyökgyilkosságot. A példa annak a korábban említett alapelvnek a fontosságát is aláhúzza, hogy a viselkedés alapvető okainak a megértése az egyéni reproduktív érdekek elemzését igényli. A természetes szelekció azokat az anatómiai jellegeket, érzékszervi képességeket, viselkedésformákat részesíti előnyben, amelyek növelik az individuum utódainak számát, azaz szaporodási sikerét. A szaporodási siker mérőszámaként gyakran az ún. rátermettség vagy alkalmasság (fitness) fogalmát használjuk. Ez azt mutatja, hogy az adott morfológiai vagy viselkedési jelleg - illetve ennek genetikai alapjai - milyen gyakorisággal jelennek meg a következő generációban. Amikor tehát azt mondjuk, hogy valamely tulajdonság előnyös az egyed rátermettsége szempontjából, ez azt jelenti, hogy növeli túlélő utódainak számát és ezzel genetikai reprezentációját a következő generációban. Gyakran előfordul azonban, hogy az individuális szint még mindig túl nagy lépték az evolúciós folyamatok tanulmányozására. Ennek az az oka, hogy miközben a természetes szelekció valóban az egyéni fenotípusok szintjén fejti ki hatását - azaz az egyedek morfológiai és viselkedési képességeinek a túlélésre és szaporodásra gyakorolt hatását értékeli ki -, de ami végső soron változik az idők folyamán, az a gének gyakorisági megoszlása a populáció génállományában (Williams 1966). A szervezet ugyanis átmeneti (tranziens) képződmény: előbb-utóbb elpusztul és befejezi evolúciós pályafutását. Az egyedre jellemző sajátos genetikai összetétel (genotípus) ugyancsak múlékony, hiszen az adott

génkombináció sohasem ismétlődik meg többé a szervezet pusztulását követően. Maguk az egyes gének azonban rendkívül stabilak a szervezet normális kémiai környezetében, és az öröklődés törvényeit követve sokáig változatlan formában adódnak át az egyik generációról a másikra. Számítások szerint pl. több mint ötmillió nemzedék szükséges ahhoz, hogy egy testalkotó fehérje, a fibrinogén nukleotidjainak (ezek a gének alapegységei) 1%-a megváltozzon. Konzervatív másolódásuk (replikációjuk) és időnkénti változásaik (mutációik) teszik alkalmassá a géneket arra, hogy a szelekció egységei legyenek, A kiválogatódás végső soron a különböző génváltozatok között folyik; azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyek a túlélés és a szaporodás szempontjából előnyösebb morfológiai, viselkedési vagy pszichológiai tulajdonságokat írnak elő, mint az alternatív génváltozatok. Ezek a gének tehát olyan jellegeket (fenotípusokat) hoznak létre, amelyek nagyobb arányban jelennek meg a következő nemzedékben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai alapjaikat (Dawkins 1986). Ez az ún. génszelekcionista modell- amely különösen a szociobiológia színrelépésével vált elfogadott és általános érvényű értelmezési keretté - egzakt és tesztelhető magyarázatokat kínál azokban az esetekben is, ahol a korábbi megközelítések kudarcot vallottak. Ilyen például a rokonok közötti kapcsolatok, homogám párválasztás, szülő-utód konfliktus, hogy csak néhányat említsünk a később tárgyalásra kerülő témák közül. A 70-es évektől kezdve a szociobiológia egyre jelentősebb szerepet játszott az emberi viselkedés megértésében és komoly hatást gyakorolt számos társadalomtudományi elméletre (Bereczkei 1991). A humán szociobiológia képviselőinek számos viselkedési mintázat és kulturális szokás esetén sikerült kimutatniuk, hogy azok az adott környezethez való biológiai adaptációkként jöttek létre, azaz előnyösek - vagy legalábbis a múltban előnyösek voltak - az egyének genetikai reprodukciója szempontjából. A humán szociobiológiai kutatások nagy erővel mutattak rá az emberi viselkedés evolúciós gyökereire, ökológiai kényszerfeltételeire


és adaptív sajátosságaira. Ma is sok tekintetben érvényesek azok a megállapítások és kutatási eredmények, amelyek a vérfertőzés, a rokoni kapcsolatok, a nemi szerepek és más szociális viselkedésformák alapvető szerveződési elveinek megértésére irányultak (Alexander 1979, Chagnon és Irons 1979, van den Berghe 1983, Wilson 1978). A szociobiológiai érvelést jól példázza az a magyarázat, amelyet az ún. avunkulátus intézményének a kialakulására adtak. Ez a társadalmi szerkezet, amely számos archaikus kultúrában megtalálható, sajátos rokoni kapcsolatot mutat: az anyai nagybácsit apának hívják és úgy is kezelik a személyközi kapcsolatokban (Alexander 1979). Nővére gyermekének ő a legfőbb támogatója, unokaöccse tőle örökli a házhelyet és a vagyont, nem az apától. Elsősorban a matrilineáris társadalmi viszonyok között jön létre, ahol a vagyon női ágon adódik tovább. Ezekben a társadalmakban alacsonyabb a férj apaságának (paternitásának) a valószínűsége, mint a

21 patrilineáris társadalmakban (lásd részletesen 3.3.8.). Ennek az az oka, hogy a leszármazás anyai ágon való számontartása általában együtt jár azzal, hogy a feleség saját közösségében marad, így szexuális viselkedését nem ellenőrzik olyan mértékben, mintha férje falujában élne. Az apai státus azért sem lényeges, mert az aszszony alig függ férjétől, a róla és gyerekeiről való gondoskodást saját rokonai készek átvállalni. Ezekben a társadalmakban nagyon magas a válási arány, és gyakoriak a féltékenységi drámák. Egy vizsgálatban a kutatók a rendelkezésre álló etnográfiai adatok alapján kalkulált paternitási értékeket általában alacsonynak (0,5-0,6), helyenként nagyon alacsonynak (0,33) találták (Flinn 1981, Hartung 1985). A szociobiológusok szerint amilyen mértékben a közösségi viszonyok csökkentik az apaság valószínűségét, a férfi számára úgy kezd egyre fontosabbá válni nővérének gyermeke (1.4. ábra), Unokaöccse ugyanis biztos, hogy valamilyen arányban hordozza a génjeit, míg saját (ponto-

1.4. ÁBRA A feltételezett utóddal és a testvérek gyerekeivel való genetikai rokonság a paternitás függvényében ■ (Forrás: Alexander 1979)

22


sabban feleségétől született) gyereke esetleg semmilyen vérségi kapcsolatban nincs vele. Bonyolítja a dolgot annak a bizonytalansága - ez az ábrán jól követhető -, hogy nővérével közös géneket hordoz, hiszen lehet, hogy apjuk nem ugyanaz a férfi. Ez a bizonytalanság még inkább fokozódik a fiútestvér esetén, hiszen itt a fivér bizonytalan paternitása is szerepet játszik. Ez az oka annak, hogy nem fivérének, hanem nővérének a gyerekét támogatja. Ráadásul a férj szüleinek ugyancsak az avunkulátus kialakulásához fűződik érdeke, hiszen unokáik lányukon keresztül nagyobb valószínűséggel viszik át génjeiket, mint fiukon keresztül. A feleség rokonai is az avunkulátust támogatják, hiszen az anya biztos, a gyerekről pedig akkor is gondoskodnak, ha a felszarvazott férj dezertál. A szociobiológiai magyarázat tengelyében tehát az áll, hogy az avunkulátus szociális feltételei között a házaspár tagjai - és rokonaik - akkor növelik rátermettségüket, ha a férfi mindenekelőtt unokaöccsét vagy unokahúgát támogatja. Feleségének gyermekét illetően viszont az asszony fivére válik a szülői gondoskodás és örökség forrásává. Az avunkulátus intézményében tehát a letelepülési szabályok, házassági kapcsolatok, rokoni hálózatok és örökösödési előírások kulturális rendszerei szervesen épülnek rá egy evolúciós érdekeltségi rendszerre. Miközben a szociobiológia rövid története során tagadhatatlan sikereket ért el az emberi viselkedés evolúciós magyarázatában, gyors és látványos fejlődése számos problémát vetett fel (Bereczkei 2000, Buss 2001). Nem volt valódi elmélete az ember mentális működéséről, elhanyagolta a viselkedés kognitív tartományait. A fajunkra általánosan jellemző ún. pánhumán jellegek intenzív vizsgálata mellett viszonylag kevés figyelmet szentelt a viselkedés kulturális sokféleségének tanulmányozására. Hasonló egyoldalúság jellemezte a viselkedés társadalmi és történelmi kontextusának megértése terén; nem voltak megfelelői magyarázó modelljei arra, hogy a veleszületett magatartásformák milyen kulturális korlátok és kényszerek között valósulnak meg. Ehhez járult még az, hogy a szociobiológiai kutatások „kemény magját" számos

olyan elméleti konstrukció vette körül, amelyek sok esetben spekulációkra, bizonyítatlan feltevésekre épültek. Ennek következtében állandóakká váltak a társadalomtudósokkal való összetűzések és kiszorítósdik, amelyek során kölcsönösen illetéktelennek bélyegezték egymást az emberi viselkedés megértésében. Mindez oda vezetett, hogy a „klasszikus" szociobiológia az emberi viselkedés tanulmányozásában fokozatosan visszaszorult, noha nem szűnt meg. Legfontosabb elméleti modelljei, amelyek mindeddig sikerrel állták ki az empirikus ellenőrzés próbáit, továbbra is irányítják a kutatásokat, miközben kisebb-nagyobb változásokon mennek keresztül. A vizsgálatok nyomán nyert tapasztalati adatok és összefüggések ugyancsak beépültek a későbbi magyarázatokba. Ezekre a magyarázatokra és kutatási eredményekre részletesen visszatérünk az egyes tematikus fejezetekben. Most inkább azokra az általános, mondhatni metateoretikus elvekre fordítjuk figyelmünket, amelyek ugyancsak időtállónak bizonyultak. Jóllehet az evolúciós pszichológusok több-kevesebb távolságtartást mutatnak a szociobiológia „klasszikus" iskoláival szemben, azt mindannyian elismerik hogy e paradigma konceptuális alapelvei mélyen befolyásolják napjaink elméletalkotását az emberi magatartás körében. Ez az intellektuális örökség talán az adaptáció, a funkció, az ultimatív megközelítés és a redukcionizmus kérdéseivel kapcsolatban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban.

1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus Evolúciós nézőpontból az alkalmazkodás az élőlényeknek az a tulajdonsága, amely lehetővé teszi hogy anatómiai struktúráikat, élettani folyamataikat és viselkedési mintázataikat genetikai rátermettségük (fitnessük) növelésére használják a fajtársakkal való vetélkedés során. A pszichológiai jelenségek adaptacionista megközelítése abból indul ki, hogy az ember olyan viselkedési hajlamokkal és képességekkel rendelkezik, amelyek a humán evolúció során je-


lentkező adaptációs problémákra adott válaszokként jöttek létre (Buss 2001, Plotkin 1997 Tooby és Cosmides 1989, 1992). A természeti környezet és még inkább a társas élettér bonyolult kihívásai olyan élettani és pszichológiai mechanizmusokra szelektáltak, amelyek sikeressé tették őseinket génjeik átadásában. Ennek megfelelően az emberi viselkedés számos formája azért jött létre, hogy betöltsön bizonyos funkciókat, amelyek előnyösek - vagy legalábbis előnyösek voltak - a túlélésre és a szaporodásra nézve (Symons 1992). Ezt a megközelítést alkalmazva az első látásra különböző jelenségek széles tartományát lehet egy egységes magyarázó keretben értelmezni, és ez az emberi természet sajátos és új típusú szemléletét hozza létre. Hogy egy viszonylag egyszerű példát említsünk, a terhességi rosszullétről - amely, mint ismeretes, a táplálékaverzió, hányinger, hányás és más tünetek együttesét mutatja - korábban azt képzelték, hogy más, a terhességet megalapozó élettani folyamatok kísérő jelensége, egyszerű mellékterméke. Az utóbbi időben azonban olyan magyarázatok jelentek meg, amelyek új perspektívába helyezik ezt a jelenséget. Felvetik, hogy a terhességi rosszullét azért szelektálódott az emberi evolúció folyamán, hogy megvédje a magzatot a táplálékban található ártalmas anyagok mérgező hatásától (Profet 1992, Fessler 2002). Többek között a bakteriális lebontás miatt gyorsan romló húsok, egyes italok, mint kávé, bizonyos főzeléknövények (burgonya, bab stb.), és fűszernövények jelentik a fő veszélyforrást (1.5. ábra). A húsokban elszaporodó kórokozók és a növényekben található toxinok (teratogének) súlyosan károsíthatják a magzat normális fejlődését. Nem véletlen, hogy az anyai szervezet az első trimeszter második felében mutatja leginkább a rosszullét tüneteit, amikor a magzat szervtelepei kialakulnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a terhes nő szervezete a szülést követő hetekben különösen sebezhető a kórokozók által, mert a magzat sikeres beágyazódása (azaz a kilökődés veszélyének csökkentése) miatt immunvédelme átmenetileg legyengül. Ebben az időszakban - tehát a terhesség első három hónapjában - az anya szagló- és

23 ízérzékelő képessége drámai változáson megy keresztül. Szelektíve elkerüli az ártalmas táplálékfajtákat, amelyekkel szemben az élettani tolerancia küszöbértéke jelentősen csökken. Kellemetlennek, sőt visszataszítónak érez számos olyan ízt és szagot, amelyekkel korábban nem volt semmiféle problémája, Szaglása annyira kifinomul, hogy képes felismerni a természetes toxinok nagyon kis koncentrációját, amelyek hányingert váltanak ki. Néhány vizsgálat arra mutat, hogy a terhesség alatti rosszullét valóban a magzat védelmének funkcióját látja el. Így például azt találták, hogy azok a terhes nők, akik különösen erős tüneteket élnek át, lényegesen kevesebb spontán vetélést és koraszülést mutatnak, mint azok, akik nem, vagy csak nagyon enyhe jeleit fedezték fel magukon a terhességi rosszullétnek (Profet 1992, Flaxman és Sherman 2000). Ugyanakkor a várandós anya védelmét szolgálja a táplálkozással kapcsolatos motivációk ellentétes előjelű változása: a megnövekedett éhség és egyes táplálékfajták „kívánása" (1.5. ábra). Úgy látszik, hogy a tej és tejtermékek megnövekedett fogyasztása alternatív fehérjeforrást biztosít a hús helyett, emellett pótolja az anyai szervezet kalciumveszteségét, amelyet a magzat csontozatának kifejlődése okoz. A terhes anyák különösen a gyümölcsök iránt mutatnak nagy étvágyat, ami valószínűleg a csökkenő kalóriabevitel ellensúlyozását szolgálja, azzal együtt, hogy a C-vitamin elősegíti a teratogénekkel szembeni immunvédelmet. Az adaptacionista-funkcionalista megközelítés arra irányul, hogy feltárja a viselkedés „mélystruktúrájában" rejlő okokat. Az evolúciós biológia a viselkedést a kauzalitás más szintjén igyekszik vizsgálni, mint a társadalomtudományok többsége. A legtöbb pszichológus olyan, ún. proximatív magyarázatokat ad az általa vizsgált jelenségre, amely a viselkedést közvetlenül létrehozó tényezőket tárja fel, mint pl. motivációs állapot, környezeti ingerek, tanulási folyamatok stb. Az evolucionistát ezzel szemben elsősorban a viselkedés ún. ultimatív magyarázata érdekli, amely a természetes szelekció által létrehozott adaptív mechanizmusok megértésé-

24


1.5. ÁBRA Terhes nők táplálékaverziója és táplálékpreferenciája ■ Az ábra 20 vizsgálat adataira épül, amelyek összesen több mint 5000 nőtől származnak (Forrás: Fessler 2002)

re irányul (Goldsmiths 1991). Az előbbi példával élve, a terhességi rosszullét az anya környezetében lévő mérgező anyagokkal szembeni védelmet jelenti a magzat számára (ultimatív magyarázat) azokon az élettani folyamatokon keresztül - táplálékkal szembeni averzió, szaglóérzet megváltozása stb. - amelyek az anyát fokozottan érzékennyé teszik a káros anyagokra az első trimeszter során (proximatív magyarázat). Természetesen mindkét megközelítésre szükség van az adott viselkedés megértéséhez (Bereczkei 1998a). Az evolúciós pszichológusok a szociobiológiának azt a továbbvihető örökségét követik, hogy a pszichológiai jelenségek csak az evolúciós stratégiák ismerete alapján érthetőek meg. A viselkedés ultimatív elemzése szélesebb elméleti keretek közé juttatja a pszichológiában használatos magyarázatokat, és összekapcsolja a látszatra különböző jelenségeket, amelyek mindeddig elszigeteltnek mutatkoztak a kutatás során. Látni fogjuk például, hogy az anyai magatartás legkülönbözőbb formái - a szoros kötődéstől a megkülönböztető bánásmódokon keresztül egész az elhanyagolásig - értelmezhetőek a különböző szociális környezetek kihívásaira válaszoló adaptív szülői problémamegoldás eseteiként (4.1.1., 4.2.3., 4.2.5.).

Mindez megfordítva is igaz: a viselkedés ultimatív magyarázatai csak a viselkedés különböző szintjein működő folyamatok részletes tanulmányozására épülhetnek. Főleg az utóbbi évek evolúciós pszichológiájában fordítanak kiemelt figyelmet annak elemzésére, hogy az adaptív funkciókat a szervezet milyen genetikai, élettani és pszichológiai folyamatok mint „eszközök" révén hajtja végre. Ez utóbbiak ismerete nélkül ugyanis az evolúciós értelmezések könnyen tapasztalatilag ellenőrizhetetlen spekulációkba fulladnak. Így például a gyerekek fejlődésének folyamatában szerepet játszó adaptív időzítések és „menetrendek" csakis a rájuk ható hormonális mechanizmusok, idegrendszeri érési folyamatok és a családon belüli tapasztalatok alapján érthetőek meg (4.5.1.). A humán szociobiológiát - éppúgy, mint jelenleg az evolúciós pszichológiát - gyakran érte a redukcionizmus vádja (Kitcher 1985). Ma is elhangzanak olyan kijelentések, hogy az evolúciós magyarázatok a kultúra összetettségét és szimbolikus gazdagságát természettudományos törvényekre vezetik vissza, amelyek valójában nem relevánsak az ember társadalmi lényegének megértése szempontjából. Ez a kritika azonban - eltekintve a szociobiológia egyes szélsősé-


ges nézeteitől - megalapozatlan, Az európai tudomány története azt mutatja, hogy a redukcionizmus mindig is hatékony elméleti és módszertani eszköz volt a kutatásban, amely nélkül nehéz lenne a részletek általános törvényszerűségek alapján történő magyarázata. Tudományelméleti szempontból a társadalomtudományok és az evolúciós tudományok az emberi természet eltérő szerveződési szintjeit vizsgálják különböző elméleti előfeltevésekkel és módszerekkel. Az evolúciós magyarázatok - adaptacionista és ultimatív megközelítéseik miatt - szélesebb perspektívában és nagyobb történelmi távlatokban elemzik az emberi viselkedést, mint a társadalomtudományok. Ez utóbbiak viszont a szocializáció, a társadalmi folyamatok és a kulturális sokféleség előtérbe állításával olyan jelenségeket tudnak értelmezni, amelyekre a darwini elméletnek nincsenek modelljei. Nem rivális elméletekről van tehát szó, sokkal inkább egymást kiegészítő paradigmákról, amelyek más-más aspektusát vizsgálják az emberi természetnek (Bereczkei 1998a). Ezért amikor egy viselkedési szokást vagy jelenséget úgy magyarázunk meg, mint a kultúra termékét, ez nem jelenti egyúttal azt, hogy evolúciós múltját és ebből fakadó funkcióját nem lehet vagy nem szükséges feltárni - és ez természetesen fordítva is igaz. Amikor például a férfiaknak a nőkhöz képest magasabb halálozási arányáról beszélünk, tudnunk kell, hogy ennek elsődleges okai az evolúciós környezethez való alkalmazkodás során alakultak ki (3.3.4.), Ezen belül azonban egyes európai országokat tekintve - hazánk is ide tartozik - kirívóan magasak a férfiak mortalitási rátái, és ez a tény alapvetően gazdasági és társadalmi elemzéseket igényel, A redukcionizmus vádjának van egy sajátos formája: a genetikai determinizmusra való hivatkozás. Gyakran hallani, hogy az evolúciós magyarázatok a génekre vezetik vissza a viselkedést és ezzel leegyszerűsítik az ember társadalmi meghatározottságáról és szerepéről vallott elképzeléseinket. Ez a kritika azonban megint csak kivéve a szélsőséges evolucionista nézeteket - két vonatkozásban is jogosulatlan. Az egyikről már szóltunk: minden viselkedés a

25 gének és a tanulás kölcsönhatásának eredményeként jön létre. Veleszületett képességeink befolyásolják, kanalizálják - semmiképpen sem „írják elő" - tevékenységeinket, és csak a környezetből származó információval együtt felelősek egy-egy adott viselkedésforma kialakulásáért. Ezzel kapcsolatban nagyon lényeges hangsúlyozni, hogy a „veleszületett" és az „adaptív" kifejezések nem egymás szinonimái. Gyakori tévedés ugyanis, hogy az evolúció során kialakult viselkedésformákat úgy értelmezik, mint a szelekció által rögzített genetikai programok egyfajta kifejeződését. Erről szó sincs: a szociális környezethez való alkalmazkodást az egyedfejlődés, a tanulás és a szocializáció különféle folyamatai hozzák létre. Olyan módon azonban, hogy a gének által előírt érzékszervi beállítódások, viselkedési attitűdök, kognitív részrehajlások irányítják a tapasztalatok feldolgozását. Erre a fontos kérdésre még visszatérünk az egyes fejezetekben. A genetikai redukcionizmus vádjával szembeni másik ellenérv az, hogy a szociobiológia és az evolúciós pszichológia kritikusai gyakran felcserélik a magyarázat szintjeit. Az evolúciós magyarázatok ugyanis nem azt állítják, hogy egy viselkedés oka a génekben keresendő, hanem azt, hogy az adaptív viselkedés következménye az, hogy növeli az egyed genetikai képviseletét az utódokban. Ez pedig óriási különbség. A magyarázatok egyik csoportja - nevezetesen az, amely a proximatív tényezőkön belül az egyedfejlődés mechanizmusait vizsgálja - azt állítja, hogy a gének meghatározott szerepet játszanak a tanulási, érzelmi, motivációs folyamatok agyi központjainak kialakulásában, A magyarázatok másik - evolúciós vagy ultimatív készlete viszont azt tanulmányozza, hogy a szóban forgó viselkedés mennyiben járul (vagy járult) hozzá ahhoz, hogy az egyének elterjesszék génjeiket. A magyarázat ontogenetikai és filogenetikai szintjeit nem szabad összekeverni (Barrett et al. 2002). Az evolúciós pszichológia elsősorban az utóbbival foglalkozik. Elsődlegesen nem arra keres pl. választ, hogy az agresszivitás milyen gének működésére vezethető vissza jóllehet ez is fontos és megválaszolandó kérdés

26


hanem inkább arra, hogy az agresszív viselkedési stratégiák milyen szelekciós nyomások alatt jöttek létre, milyen adaptív funkciót töltenek be, és milyen feltételek között nyereségesek a rátermettség szempontjából. Miközben az evolúciós pszichológia lényegét tekintve nem genetikai elmélet, a gének és az öröklődés gyakran fontos szerephez jutnak egyegy viselkedés megértése során. Mégpedig több szempontból is. Egyrészt azért, mert egyetlen viselkedési jelenséget sem lehet megmagyarázni genetikai alapjainak ismerete nélkül. Ezek éppolyan lényeges szerepet játszanak magyarázatainkban, mint bármely más tényező, ami hatással van az emberi magatartásra: tanulás, motiváció, kulturális minták, Másrészt, a humángenetikai, magatartásgenetikai ismeretek nélkülözhetetlen alkotóelemei az evolúciós elemzéseknek, hiszen a viselkedés veleszületett jellegének felismerése, ezen túlmenően pedig genetikai alapjainak tisztázása gyakran szolgáltat bizonyítékot e viselkedés evolúciós eredetére vonatkozóan. Harmadrészt ismeretes, hogy a modern darwini elmélet szerint csak akkor történik evolúciós változás valamely tulajdonságra nézve, ha a szóban forgó tulajdonság genetikai változékonyságot mutat egy populáción belül. Más szóval, a természetes szelekció csak akkor működik, ha a morfológiai vagy viselkedési jellegek - tehát az ún. fenotípus - sokfélesége legalábbis részben genetikai tényezőkre vezethető vissza (Ridley 1993]. A genotípusos és fenotípusos variancia arányszáma az ún. öröklékenység vagy heritabilitás. Azt mutatja meg, hogy az egy jelleg esetében mért változékonyság milyen mértékben vezethető vissza genetikai tényezőkre. Humángenetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy számos pszi-

chológiai képesség és attitűd, viselkedési hajlam, személyiségjegy, kognitív folyamat és mentális rendellenesség genetikai alapokkal rendelkezik (Clark és Grundstein 2000, Plomin és McLearn 1997). Vannak olyanok, amelyek magas, 0,6-0,8 öröklékenységet mutatnak (pl. extroverzió, szociabilitás, anyai válaszkészség, skizofrénia), mások közepes értékkel rendelkeznek (altruizmus, félelem, kockázatkeresés). Nincs a társas viselkedésnek egyetlen olyan tartománya sem, amelynek kialakulásában ne játszanának fontos szerepet a genetikai hatások. Egyesek ugyanakkor azt állítják, hogy miközben az egyedfejlődési folyamatok, tanulási képességek és attitűdök öröklődnek, maguk a komplex viselkedési adaptációk nulla vagy alacsony heritabilitást mutatnak, és sokféleségük elsősorban környezeti hatásokra vezethető vissza (Tooby és Cosmides 1990b). E szerzők szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az adaptív viselkedésformák pontosan azok, amelyek a lehetséges alternatívák közül az adott környezetben „optimális" változatot képviselik. Kialakulásuk irányított szelekciós változásoknak köszönhető, amelyek lényegesen szűkítik az adott jelleg genetikai változékonyságát. Mások szerint azonban a populáción belüli kiegyensúlyozott polimorfizmusok és gyakoriságfüggő mechanizmusok fenntartják a kérdéses jellegek öröklődő változatosságát (Wiison 1994, Ridley 2002). Így például kevés kétség fér ahhoz, hogy az emberi nyelv gyermekkori elsajátítását univerzális genetikai program irányítja, ez azonban számos öröklődő változatot foglal magában (lásd részletesen 5.6.7.). Egyelőre sajnos nagyon kevés adat áll rendelkezésre, amely eldöntené az alkalmazkodás versus genetikai sokféleség vitáját.

1.2. fejezet ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK Az evolúciós pszichológia az elmúlt mintegy másfél évtizedben új magyarázó keretekkel bővült. Elsősorban a kognitív pszichológiai szemléletet és a viselkedésökológia modern elméleteit kell ide számítanunk. Nem csupán „vérfrissítést" hajtottak végre, hanem számos vonatkozásban új perspektívába helyezték az emberi viselkedésről való gondolkodásunkat.

1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei Mint említettük, a szociobiológusok első nemzedékének képviselői nem tartották fontosnak, hogy az evolúciós elméletet a mentális jelenségek magyarázatára is alkalmazzák. Legtöbbször figyelmen kívül hagyták az elemzés pszichológiai szintjeit, és egyszerűen nem foglalkoztak az elmének azzal a szerepével amelyet a génekkörnyezet-viselkedés rendszerében betölt. A veleszületett késztetésektől közvetlenül jutottak el a szociális viselkedés mintázatainak értelmezéseihez, anélkül hogy valamilyen magyarázatot adtak volna az emberi psziché működéséről. Sőt, egyesek úgy érveltek, hogy az adaptacionista magyarázatok prediktív erejét pontosan az adja, hogy mellőzik a tudat működésének „sztochasztikus" leírásait (Chagnon és Irons 1979). Ez persze tág teret nyitott a kritikai támadásoknak: hogyan lehetséges az emberi viselkedést megmagyarázni a pszichológiai folyamatok elemzése nélkül? Az evolúciós pszichológusok ezzel szemben lényegesnek tartják hangsúlyozni, hogy a mentális képességek - az emberi fenotípus bármely más jellegéhez hasonlóan - az evolúció során jöttek létre az ősi környezeti feltételekhez történő alkalmazkodás során (Cosmides és Tooby 1990, Crawford és Krebs 1998, Pléh et al. 2001, Plotkin 1997, Tooby és Cosmides 1992; 2000). Fajunk eddigi evolúciós történelmének több

mint 99%-át töltötte a vadászó-gyűjtögető létforma keretei között a pleisztocénben, és pszichológiai mechanizmusai e környezet hatásaira szelektálódtak. A korai hominidák fizikai, ökológiai és szociális környezetének tartós és ismétlődő elemei képezték azt az életteret, amelynek kihívásaira őseinknek válaszolnia kellett. Kognitív folyamataik, mentális képességeik ezeknek a speciális adaptációs problémáknak a megoldására alakultak ki. Közelebbről ez azt jelenti, hogy az elmúlt mintegy kétmillió év vadászó-gyűjtögető közösségeiben uralkodó szelekciós nyomások a gondolkodás és a világra való reflexió olyan formáit hozták létre, amelyek előnyösek voltak őseink túlélésére és szaporodására nézve. Következésképpen elménk a priori ismeretekkel rendelkezik annak a világnak a szerkezetéről és működéséről, amelyhez adaptálódott. Ez a pszichológiai felszereltség speciális kognitív modulok köré szerveződik (lásd részletesen 5.1.), amelyek úgynevezett evolúciós vagy darwini algoritmusokat működtetnek. Pszichológiai architektúránknak ezek a veleszületett információfeldolgozó folyamatai szervezik az érzékelés, gondolkodás és cselekvés legkülönbözőbb formáit adaptíve értelmezhető sémákba. Olyan mechanizmusok ezek, amelyek egy-egy sajátos viselkedési forma vagy jelleg irányításáért felelősek. Ilyen mentális modulok állnak például a párválasztási preferenciák, a szociális cserekapcsolatok sza-

28


bályai, az agresszió nyereség-veszteség kalkulációi vagy az anya-gyerek kapcsolat imprintingfolyamatai hátterében, hogy csak néhány példát említsünk a könyv későbbi témaköreiből. Evolúciós eredetüknek köszönhetően az emberi viselkedés pszichológiai mechanizmusai univerzálisak, azaz fajspecifikus jellegűek. Ez a felfogás az etológia és a szociobiológia korábban említett nézőpontját követi. Különbség azonban, hogy az evolúciós pszichológia nem a viselkedés manifeszt megnyilvánulásait tekinti az emberi természet invariáns elemeinek, hanem a mögöttük álló pszichológiai programokat. Ezek az algoritmusok lényegében olyan fenotípusos tervek (designok), amelyeket a természetes szelekció az alkalmazkodási feladatok megoldására hozott létre (Tooby és Cosmides 1992, Buss 2001). Mármost az adaptációk nagyon különbözőek lehetnek a viselkedés szintjén, de univerzálisak a tervek szintjén. A viselkedésbeli megnyilvánulások ugyanis kulturálisan többnyire változékonyak, míg az alapjukat képező pszichológiai mechanizmusok - tanulási programok, perceptuális szűrők, kognitív beállítódások és preferenciák - állandóak. Ezért az evolúciós pszichológusok tudományos programja az, hogy a tanulmányozott viselkedést visszavezessék a minden emberben meglévő, genetikai alapokkal rendelkező pszichológiai mechanizmusokra mint a magyarázat végső evolúciós egységeire. A veleszületett pszichológiai programok egy másik fontos sajátossága az univerzalitás mellett a specificitásuk. Az evolúciós pszichológia számos képviselője a kognitív pszichológiának ahhoz a napjainkban uralkodó felfogásához kapcsolódik, miszerint az emberi elme nagyszámú, meghatározott feladathoz rendelt, specifikus feldolgozóegység összműködéséből áll elő (Fodor 1983, Pléh 1998b). Területspecifikus algoritmusok irányítják a viselkedésünket, amelyek agyunk különböző idegrendszeri moduljaira épülnek, és meghatározott funkciót töltenek be a gondolkodásban és cselekvésben. Ez azért van, mert őseink az élő és élettelen környezet kihívásainak sokaságával szembesültek életük folyamán. Különböző adaptációs problémák kü-

lönböző megoldási technikákra szelektáltak, amelynek eredményeként speciális kognitív programok jöttek létre (lásd részletesen 5.1.). Ezek adaptív pályák mentén szervezik és strukturálják mind az érzékszervi tapasztalatokat, mind pedig a környezeti ingerekre adott válaszokat (Tooby és Cosmides 1989, Wells 1998). Más szóval, mindegyik agyi modul az emberi aktivitás evolúciós szempontból lényeges területeire vonatkozó sajátos érzékszervi és tanulási algoritmusokat tartalmazza. Az idegenekkel szembeni ambivalencia mentális algoritmusa például lehetőséget biztosított a feltételezhetően veszélyes vagy megbízhatatlan emberek elkerülésére, de annak a megoldásában, hogy csoportunk mely tagját részesítsük előnyben mint leendő házastársat, már egy másik modul illetékes. Az evolúciós elemzések azt mutatják, hogy minél jelentősebb egy adaptációs probléma, a szelekció annál intenzívebben specializálta és tökéletesítette a megoldására szolgáló mechanizmust. Miután az emberek létesítik a legbonyolultabb és legtovább tartó szociális kapcsolatokat az élővilágban, és mivel a társas életmóddal járó alkalmazkodási folyamatok különösen fontos szerepet játszottak őseink túlélésében és szaporodásában, pszichológiai algoritmusaink elsősorban interperszonális kapcsolatokra vonatkoznak (Cosmides és Tooby 1992, Barrett et al. 2002). Ezek listája az evolúciós pszichológia értelmezésében rendkívül hosszú: koalíció- és csoportképződés, társas csere, anya-gyerek kötődés, emberi nyelv, párválasztási preferenciák, gondolkodási műveletek, férfi és nő szexuális stratégiák, perceptuális szűrők, pszichopatológia és mentális rendellenességek, kockázatvállalás, emocionalitás, agresszió, nem verbális kommunikáció, szexuális megbízhatóság és apaság, xenofóbia, és hosszan folytathatnánk a sort. A következő fejezetekben mindegyikkel részletesen foglalkozunk. Példaként most álljon itt egy olyan vizsgálat, amely a csoporton belüli együttműködés evolúciós algoritmusait elemzi. A kooperáció, társas csere és kölcsönös támogatások - egyszóval a „társas szerződés" rendszerei - valamennyi társadalmi környezetben alapvető szerepet játszanak a csoporton belüli

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEKÉS PERSPEKTÍVÁK

kapcsolatok szabályozásában (lásd részletesen 2.2.2., 2.2.3.). Olyan komplex viselkedési adaptációkat képviselnek, amelyek a társas együttélés hosszú távú kihívásaira adott válaszokként jöttek létre az evolúció során. Ennek eredményeként az emberi elme számos specializált algoritmust foglal magában, amelyek azért szelektálódtak, hogy növeljék a társakkal való együttműködésből származó haszon mértékét a vele járó költségekhez képest. Leda Cosmides és John Tooby (1989,1992) az ún. Wason-tesztet használták ezeknek a területspecifikus kognitív szabályoknak a feltérképezésére. A szóban forgó tesztet évtizedek óta alkalmazzák a pszichológiában annak vizsgálatára, hogy az emberek mennyire képesek megállapítani egy feltételes szabály megsértésének bekövetkezését. A teszt megalkotója, Peter Wason (1983) feltételezte, hogy az emberek mindennapi tevékenységük során hipotéziseket ellenőriznek olyan módon, hogy tényeket keresnek, amelyek megcáfolják e hipotéziseket. Ezt a problémamegoldási technikát egy deduktív logikai rendszer mintájára lehet modellezni, ahol a hipotetikus szabály egy „ha P, akkor Q" formában jelenik meg. A feladat az, hogy bizonyos esetek (tapasztalati tények) közül ki kell választani azt, amely biztosan cáfolja az eredeti feltevést. A tesztben 4 kártya reprezentálja ezeket a lehetőségeket, és a kísérleti személynek meg kell jelölniük közülük azokat, amelyek alkalmasak annak eldöntésére, vajon áthágták-e az adott feltételes szabályt. Logikai szabály, hogy a „ha P, akkor Q" formában megadott hipotézist az cáfolja meg, ha P igaz, de Q hamis, azaz: „P és nem-Q". Így annak kiderítéséhez, hogy megsértették-e az 1.6.a ábrán látható szabályt, meg kell fordítani a D (P) kártyát (hogy lássuk, vajon 3-as minősítést jelöl-e), és a 7-es (nem-Q) kártyát (hogy lássuk, nem D kód van a hátán). A szabály ellenőrzéséhez tehát az ábrán látható esetben a D és a 7-es kártyákat kell felfordítani. Wason feltételezte, hogy az ilyen és hasonló feltételes szabályok áthágásával kapcsolatos feladatokat az emberek általában helyesen oldják meg. Az elmúlt 25 év tapasztalatai azonban nagy meglepetésre - nem ezt mutatták. Azok-

29

ban az esetekben, ahol a szabály deskriptív jellegű volt (mint az előbbi példában), azaz a dolgok valamilyen állapotát vagy összefüggését írta le, az embereknek átlagosan mindössze 20-25%-a adott logikailag helyes választ, miközben többségük a helytelen „P és Q" formulát választotta. Lényegesen emelkedik azonban a helyes válaszok aránya akkor, ha a feltételes szabályok nem leíró jellegűek, hanem valamilyen „társas szerződést" foglalnak magukban. Az 1.6.b ábrán látható feladatban pl, arról van szó, hogy valaki csak abban az esetben jut nyereséghez (sör), ha eleget tesz bizonyos feltételnek (elér egy meghatározott életkort). Erre a problémára a megkérdezettek mintegy 75%-a adott logikailag helyes választ. Úgy tűnik, könnyű belátni, hogy miért kell ellenőrizni a megfelelő kártyák megfordításával, hogy mit iszik egy 16 éves személy (nem-Q), és milyen korú az a személy, aki sört iszik (P). Ugyanígy nyilvánvaló, hogy miért nem kell megfordítani a 25 éves korú személy (Q) és a Coca-Cola-ivó (nem-P) kártyáit. E kísérletek nyomán azt a következtetést vonták le, hogy bizonyos, elsősorban az emberi kapcsolatokra és társadalmi normákra vonatkozó szabályok olyan tartalmakat hordoznak, amelyekre az emberek többsége helyes logikai válaszokat ad. Sokan azonban úgy érveltek, hogy valójában nem a szabályokban foglalt állítások tartalma a döntő, hanem az, hogy az ilyen szabályok mindenki számára ismerősek és így a megoldásuk kézenfekvő. A vizsgálatok azonban nem igazolták ezt a feltevést. Kiderült, hogy a deskriptív, nem szociális típusú szabályok egyaránt alacsony arányban váltották ki a helyes választ, akár ismerősek, akár ismeretlenek voltak a megkérdezettek számára (az utóbbira például: „ha valaki egy X törzs tagja, akkor ilyen és ilyen tetoválást visel az arcán"). Ennél is fontosabb, hogy amikor a társas szerződés egy absztrakt szabályával kapcsolatos ellenőrzést kellett végrehajtani (1.6.c. ábra, 1. szabály), a kísérleti személyek még nagyobb számban adtak helyes választ (P és nem-Q) mint a konkrét, ismerős szituáció esetén. A szerzők úgy érvelnek, hogy itt egy tartalomfüggő, területspecifikus következtetési szabály működik,

30

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

1.6. ÁBRA A Wason-teszt alkalmazása különböző feltételes szabályok esetén ■ (Forrás: Cosmides és Tooby 1992)

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

amely függetlennek mutatkozik a szituációval kapcsolatos korábbi tapasztalatoktól. Minden esetben ez a kognitív modul aktiválódik, ha az emberek olyan feladattal kerülnek szembe, ahol lehetőség van a haszon és a költség komponensek relatív súlyának a megítélésére egy társas szerződés keretében. Azért szelektálódtunk erre a specializált tanulási mechanizmusra, mert az evolúciós környezetben számos olyan jellegű problémát kellett őseinknek megoldaniuk, ahol el kellett dönteni a cserekapcsolatokban való részvétel optimális mértékét, és fel kellett ismerni az együttműködésre nézve rendkívül veszélyes csalás különböző formáit. A 2.2.3. és 2.2.4. fejezetekben részletesen elemezzük a társas csere egyéb kognitív algoritmusait és azokat a szelekciós mechanizmusokat, amelyek létrehozták őket. Az evolúciós pszichológia a kognitív megközelítés és a területspecifikus algoritmusok középpontba állítása mellett abban is különbséget mutat az etológiához és a szociobiológiához képest, hogy lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet a korai evolúciós környezet tanulmányozására. Értelmezésében azok az invariáns hajlamok és képességek, amelyekkel jelenleg is rendelkezünk, a pleisztocénben uralkodó szelekciós nyomások hatására alakultak ki. Az evolúciós pszichológusok bevezetik az evolúciós alkalmazkodás környezete fogalmát, amely azon stabil, állandó és visszatérő környezeti jellegek együttesét foglalja magában, amelyek meghatározott adaptációs problémák elé állították őseinket (Tooby és Cosmides 1992, Geary 1998, Jones 1999). Az emberi viselkedés evolúciós megértéséhez ezért mindenekelőtt azokat az ökológiai és szociális hatásokat kell tanulmányozni, amelyek elég hosszú ideig léteztek ahhoz, hogy pozitív szelekciót gyakoroljanak bizonyos pszichológiai mechanizmusok (designok) genetikai alapjaira. Ez a történeti rekonstrukció azonban egyáltalán nem könnyű feladat, mondják a kritikusok. Az evolúciós környezetet ugyanis nem lehet egyetlen élőhelyként elképzelni, ahol változatlan feltételek uralkodtak. Ellenkezőleg, a mai kutatások inkább azt erősítik, hogy a humán evolúció nagymértékben „mozaikos" volt: kü-

31

lönböző fejlettségű hominida csoportok népesítették be az egymástól nagyon eltérő fizikaiökológiai adottságokkal rendelkező területeket (Foley 1995a, Mithen 1996). Állandóan változtak azok a természeti és szociális feltételek, amelyek létrehozták az uralkodó szelekciós nyomásokat. Emiatt aligha tartható az a leegyszerűsített kép, hogy a vadászó-gyűjtögető létforma monolitikus, térben és időben állandó viszonyai alakították ki az emberi pszichikum univerzális képességeit. Valószínű ugyanakkor, hogy ennek az állandóan változó és sokrétű pleisztocénbeli környezetnek voltak olyan stabil és visszatérő elemei, azaz olyan, viszonylag állandó adaptációs kihívásai, amelyek hosszú időn keresztül befolyásolták a genetikai reprodukciót (Daly és Wilson 1999). Ilyenek lehettek pl. a vérfertőzés, a párválasztás, az anya-gyerek kapcsolatok, a rokoni támogatások, a nyelvhasználat területeivel kapcsolatos feladatok, hogy csak néhányat említsünk az elemzésre váró témák közül. Az evolúciós környezetre vonatkozó tudásunk bizonytalanságai ellenére azt tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi evolúció kétmillió éves időszakának 99%-ában őseink vadászógyűjtögető közösségekben éltek, amelyek ökológiai és szociális körülményei a mostaniaktól alapvetően különböző alkalmazkodási követelmények elé állították őket. Az emberi evolúció legutolsó, 1%-ot kitevő időtartományában azonban egy merőben új kulturális környezet és életforma alakult ki (Campbell 1998). Ez mintegy 10-15 ezer évvel ezelőtt, a neolitikus forradalommal vette kezdetét, amely a letelepülés és a gazdasági termelés tömeges megjelenésével, nemkülönben a fertilitási és a mortalitási ráták lényegi megváltozásával járt. Ezzel együtt az emberi környezet számos aspektusa (népsűrűség, táplálkozás, szociális struktúrák) gyökeresen átalakultak. Ezek a változások még inkább felgyorsultak a demográfiai átmenet után, tehát durván az ipari társadalmak megjelenését követően. Eközben az emberiség genetikai állományában nem történt lényegi változás, aminek az volt az oka, hogy a kulturális változások túl gyorsak a genetikai szelekció sebességértékei-

32


hez képest (6.1.). Ennek az lett az eredménye, hogy megtartottuk az ősi környezetben adaptív mentális programokat, de egy teljesen új környezetben működtetjük ezeket. Ezért az evolúciós pszichológusok úgy érvelnek, hogy nincs okunk elvárni, hogy a valamikor adaptívnak bizonyult viselkedések ma is befolyásolják a túlélő utódok számát. Nem valószínű, hogy a pleisztocén környezetében szelektálódott viselkedési programjaink és tanulási szabályaink a mai, alaposan megváltozott környezetben is előnyösek a genetikai reprodukcióra nézve (Symons 1989). Sőt, ennek sokszor az ellenkezője igaz, különösen az ipari társadalmak megjelenése után. A technikai vívmányokban, szexuális szokásainkban (pl. művi fogamzásgátlás) és az emberi kultúra más területein beköszöntő gyors és sokszor drámai változások ahhoz vezettek, hogy az egykor adaptív viselkedési algoritmusok sokszor semlegessé vagy éppen károssá (maladaptívvá) váltak a rátermettség szempontjából. Az evolúció során kialakult pszichológiai programok továbbra is befolyásolják viselkedésünket, de már elszakadtak a genetikai reprodukció folyamataitól.

1.2.2. Humán viselkedésökológia Az evolúciós viselkedéstudományok jelenkori fejlődésére a kognitív szemlélet hatása mellett kétségtelenül az evolúciós orientációjú viselkedésökológia gyakorolta a legnagyobb befolyást. Ez a tudomány már a szociobiológiai elméletekben is fontos szerepet játszott, de igazán a nyolcvanas-kilencvenes években vált az emberi viselkedés evolúciós magyarázatának egyik központi paradigmájává és az itt folyó kutatások motorjává (Krebs és Davies 1993, Roff 1992). Erre a szerepre elsősorban az teszi alkalmassá, hogy elméleti modelljei a humán tudományokban ritkán tapasztalható egzaktságot mutatnak. A viselkedést mérhető változókon keresztül vizsgálja, amelyekre legtöbbször kvantitatív, de mindig tapasztalati úton ellenőrizhető predikciókat nyújt. Ez a konceptuális szigorúság egyúttal arra is lehetőséget ad, hogy az emberi vi-

selkedés evolúciós történetére vonatkozó spekulációkat és fantáziadús ötleteket kizárja a tudományos elemzések köréből. Röviden: fontos szerepet játszott a modern evolúciós társadalomtudományok kialakulásában. Kezdetben nem is annyira az evolúciós pszichológia, hanem az ún. evolúciós antropológia létrejöttéhez járult hozzá, de erről bővebben a következő fejezetben lesz szó. Kiindulásként azt a megállapítást tehetjük, hogy a viselkedésökológia nem annyira a magatartás pszichológiai tényezőit állítja az érdeklődés homlokterébe, sokkal inkább a viselkedés mérhető reproduktív következményeit vizsgálja. Arra a kérdésre keres választ, hogy az adott környezet ökológiai és szociális tényezői hogyan befolyásolják a viselkedés adaptív mintázatait, és hogy a viselkedési különbségek megjelennek-e a szaporodás különbségeiben (Barta et al. 2002, Cockburn 1991, Lee 1999). Központi tétele úgy szól, hogy az élőlények arra szelektálódtak, hogy az általuk megszerzett, birtokolt és felhasznált erőforrásokat genetikai rátermettségük növelésére fordítsák. Ez alapvetően kétféle módon mehet végbe: az erőforrásokat testük növekedésére, fejlesztésére, testi differenciálódásra fordítják, vagy pedig szaporodásuk elősegítésére használják fel. Ez utóbbi ismét háromféle lehetőséget foglal magában: törekvést a megfelelő partnerekkel való párzásra, a szülői gondoskodás erőfeszítéseit és a rokonok támogatását (1.7. ábra). Minthogy az erőforrások végesek és felhasználásuk lehetőségei mindig korlátozottak, az egyik aktivitás szűkíti a másikra fordítható idő és energia mennyiségét. Minden viselkedés költségekkel jár, ezért a természetes szelekció olyan stratégiákat részesített előnyben, amelyek segítségével az élőlények döntéseket hoznak a korlátozott ráfordítási lehetőségek optimális felhasználásáról. Az agy információfeldolgozó rendszerei érzékenyek a környezeti változásokra és alternatív viselkedési válaszokat adnak az eltérő ökológiai és szociális kihívásokra. Képesek felbecsülni a túléléssel és szaporodással kapcsolatos nyereségeket és veszteségeket, és ezek alapján olyan viselkedési válaszokat hoz-


1.7, ÁBRA Az erőforrások sának stratégiái

33

felhasználá-

nak létre, amelyek optimálisak az adott környezethez való alkalmazkodás szempontjából. Ez azt jelenti, hogy az élőlények döntéseit az adott viselkedés során felmerülő költségek (veszteségek, ráfordítások] és a belőle kinyerhető haszon (nyereség) közötti optimális kompromisszum határozza meg. A természetes szelekció a viselkedési változatok közül azokat részesíti előnyben, amelyek a genetikai rátermettségben mérhető nyereségek és veszteségek maximális különbségét hozzák létre egy adott környezetben. Röviden: az egyedek választanak az adott viselkedési alternatívák között és ezzel növelik szaporodási sikerüket az adott szociális környezetben (Borgerhoff Mulder 1992). Az állati döntések szemléletes példáját nyújtja a Kanada nyugati partjain élő tengeri varjak táplálékkereső viselkedése (Zach 1979). Ezek a madarak az apály idején kisodródott csigákkal táplálkoznak, amelyeket csőrükbe kapva egy szikla fölé repülnek, ahonnan zsákmányukat leejtik. A köveken összetört csigaházból ezután könnyűszerrel ki tudják szedni a csiga lágy testét. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a varjak csak a legnagyobb csigákat válogatják ki és azokat 5 méter körüli magasságból ejtik le. A kutatók kiszámították a táplálék keresésére és a repülésre fordított összes energiát és a belőle származó hasznot, amelyet kalóriában fejeztek ki. Az nyilvánvalónak mutatkozott, hogy csak a legnagyobb testű csigák nyújtanak elegendő energiát ahhoz, hogy a repüléshez szükséges energiaráfordításon túl a varjak többletnyereséghez jussanak. Emellett az állatoknak minimalizálniuk kellett a felrepülés energiaszükségletét, amely elsősorban a magasság függvénye. A

táplálék nagy magasságból való leejtése növeli annak az esélyét, hogy a csigaház egyetlen próbálkozásra összetörjön, viszont növeli a táplálékszerzés energiaköltségét, sőt annak a kockázatát is, hogy a csiga rossz helyre esik vagy apró darabokra törik, amit utána nehéz összeszedni. Ha viszont kisebb magasságból ejtik le a csigákat, akkor a felrepülés többszöri megismétlésére lenne szükség ahhoz, hogy a csigaház összetörjön. A kutatók különböző magasságokból leejtették a csigákat és kiszámították az összes felrepülés átlagos hosszát, ami a táplálék sikeres feltöréséhez kell (elejtési magasság x leejtési gyakoriság). Azt kapták, hogy az optimális leejtési magasság ami tehát a legkisebb energiaráfordítást igényelte - 5,2 m volt, ami lényegében egybeesett azzal, amit a varjaknál megfigyeltek (1.8. ábra). Az eddig említett viselkedésökológiai alapelvek természetesen az emberre is vonatkoznak (Bereczkei 2002, Betzig et al. 1988, Smith és Winterhalder 1992, Voland 1998). Őseink a múltban arra szelektálódtak, hogy felmérjék élő és élettelen környezetük legfontosabb hatásait túlélésükre és szaporodásukra nézve. Az egyéneknek állandóan olyan reproduktív döntéseket kell hozniuk a korlátozott erőforrások tér- és időbeli felosztásáról, amelyek hozzájárulnak genetikai rátermettségük növeléséhez az alternatív stratégiákkal szemben. Rugalmas, tanulékony agyunk különösen alkalmas azoknak a környezeti információknak a - nem feltétlenül tudatos - feldolgozására, amelyek eredményeként képesek vagyunk alkalmazkodni egy-egy speciális élettérhez. Vegyük példaként Nicholas Blurton Jones ma már klasszikusnak számító elemzését a busman

34


1.8. ÁBRA Varjak csigaleejtéssel kapcsolatos viselkedési optimalizációja ■ (Forrás: Krebs és Davis 1993)

anyák egymást követő szüléseinek időzítéséről (Blurton Jones 1987, 1989, Blurton Jones et al. 1999). A Kalahári sivatagban élő busmanoknál, éppúgy mint más vadászó-gyűjtögető társadalmakban, a fertilitási ráták viszonylag alacsonyak a letelepült, mezőgazdasági termelést mutató társadalmak termékenységi mutatóihoz képet. Egy átlagos busman nő 18 és 20 éves kora között szüli meg első gyerekét, amelyet további 4 követ, akik között 4-5 év telik el. A szülést követően sem szakítja meg gyűjtögető munkáját; csecsemőjét vagy kisgyerekét a hátára kötözve hetente többször is elindul növényi táplálékot gyűjteni, amelytől - főleg a száraz évszakban az egész család megélhetése függ. Gyermekét folyamatosan és intenzíven szoptatja; az első évben napközben óránként 3-4 alkalommal, sőt éjszaka is, jóllehet nem ilyen gyakorisággal. A szoptatás, amely náluk 3-5 évig tart és gyakran egészen a következő gyerek megszületéséig folytatódik, egy ismert hormonális mechanizmus révén csökkenti a megtermékenyülés esé-

lyét. Ez az ún. laktációs amenorrhea felelős a szülések gyakoriságának élettani szabályozásáért. Azt azonban sokáig nem tudták, hogy miért előnyös a busman anyák számára a 4 vagy 5 gyerekkel záródó befejezett fertilitás, amelyet rendre 40 és 45 éves koruk között érnek el, amikor bekövetkezik a menopauza. Elméletileg ugyanis lehetséges volna, hogy gyakrabban szülnek és kevesebbet szoptatnak, aminek az lenne az adaptív következménye, hogy nagyobb gyerekszámot érnek e l . A kutatások során kiderült, hogy a gyakoribb szülések miatt előálló sok gyerek és táplálásuk rendkívül nagy fizikai terheket róna az anyára (1.9.a. ábra). Ha több éhes szájat kell etetni, több táplálékot is kell gyűjteni és hazavinni. Emiatt nagyobb távolságot, esetenként 15-20 km2-t kell megtennie. Ha mondjuk kétévente szül, akkor egyszerre két szoptatós gyereket kell magával vinnie az útra, amely tovább növeli a fizikai teher nagyságát. Ehhez járul még az, hogy a tűző napnak hosszú ideig kitett gyerekek mortalitása


jelentősen megnő a kiszáradás fokozott veszélye miatt, A kétévente szülő busman anyának 40 éves korára elméletileg 10 vagy még több gyereke lehetne, de olyan terhek mellett, amely erősen csökkenti annak valószínűségét hogy fel is tudja nevelni őket. Az az anya, aki ellenben ötévente szül, csak 5 gyerekre számíthat, akiknek viszont jobbak lesznek a kilátásaik az életben maradásra. Harmadik gyerekének megszületése idején a sorrendben második gyerek már nem szopik és saját lábán kíséri el anyját, míg a legidősebb ekkorra kb. 15 éves, és már maga is segít a gyűjtögetésben. Mindezeket a túlélés és szaporodás szempontjából lényeges tényezőket komputerbe táp-

1.9. ÁBRA A busman nők által szállított teher egy gyerekre számítva (a) és a busman gyerekek túlélési valószínűsége (15 éves korig) a megelőző szülést követő időtartam függvényében (b) ■ (Forrás: Blurton Jones 1989)

35

lálva, és egy erre a célra kidolgozott modellben szimulálva a kutatók azt az eredményt kapták, hogy a gyerekek 15 éves korukig való életben maradásának akkor a legnagyobb a valószínűsége, ha egymást követően 48-50 hónapos intervallumokkal születnek (1.9.b. ábra). Ez hajszálpontosan megegyezik a busman nők többségénél mért 48 hónapos szülések közötti időtartammal. Ha ennél gyakrabban szülnek, jelentősen megnő a táplálékhiány, fizikai stressz és kiszáradás következtében előálló mortalitás kockázata. Ennél ritkább szülések esetén viszont már nem növekszik a túlélés valószínűsége, sőt csökken az utódszám, hiszen így a menopauzáig kevesebb gyerek fog születni,

36


A modellből néhány más predikciót is levezettek, amelyeket a busmanok körében végzett megfigyelések nagyrészt alátámasztottak. Így pl. az elsőszülött után hamarabb szülik meg a másodikat, mint az utána következő gyerekeket. Ez azért lehetséges, mert az elsőszülöttnek még nem kell megosztoznia testvéreivel az erőforrásokon, így életben maradási esélyeit nem rontja lényegesen a viszonylag rövidebb szoptatási időszak a következő gyerek világra jöveteléig (4.2.3.). Az egymást követő szülések előrehaladtával fokozatosan növekszik a mortalitás kockázata, és ennek megfelelően fokozatosan hoszszabbodik a szülések közötti intervallum is egészen a 4. gyerekig. Ha az utoljára született csecsemő valamilyen oknál fogva meghal, az anya rövidesen teherbe esik, ha ellenben egy korábbi szülésből származó idősebb gyerek hal meg, akkor az anya betartja a 48-50 hónapos „normális" intervallumot, hiszen életben maradt újszülöttjét a megfelelő módon kell táplálnia. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a busmanok optimalizálják az egyes szülések között eltelt időtartamot, és ezzel növelik túlélő utódaik számát egy rendkívül mostoha környezetben. A busman példa egyúttal arra is rámutat, hogy ezekben az - általában nem tudatos - döntésekben elsősorban az egyéni reproduktív érdekek játszanak szerepet, és csak másodsorban a csoport érdekei. Nem arról van szó, hogy az anyák a populációban uralkodó valamifajta szankciók miatt korlátozzák gyerekeik számát, hanem éppenséggel egyéni rátermettségüket növelik a túlélő utódok számának gyarapításával. A Kalahári sivatag peremén élő busmanok egy része letelepült életmódot folytat, és a gyűjtögetésről áttért az állattartásra. A jobb és egyenletesebb táplálékellátás miatt korábban szülnek, és az állandóan rendelkezésre álló tehéntej miatt hamarabb befejezik a szoptatást. Emiatt az egyes szülések közötti intervallum 24-30 hónapra csökken, aminek eredményeként nagyobb gyerekszámot (befejezett fertilitást) érnek el szaporodási periódusuk végére, mint gyűjtögető társaik (Draper 1997). Szaporodásuk üteme úgy változott meg, hogy közben a busmanok társadalmi-együttélési normái, előírásai alapvetően

ugyanazok maradtak. Ami megváltozott, az a szociális környezet bizonyos tartománya (települési viszonyok, táplálkozás), amelyhez a busman anyáknak mint rugalmas döntéshozóknak alkalmazkodniuk kellett. Összhangban a darwini evolúciós elmélet egyik központi tételével, a humán viselkedésökológia azt állítja, hogy a viselkedési adaptációk az individuális, nem pedig a csoportszintű szelekciós mechanizmusok termékei (lásd részletesen 2.3.3.). A fenti példa arra is rávilágít, hogy - szemben a szociobiológia és az evolúciós pszichológia „univerzalizmusával" - az ökológiai megközelítés középpontjában a viselkedés individuális és kulturális sokféleségének tanulmányozása áll (Betzig et al. 1988, Cronk 1999). Képviselői egyrészt azt vizsgálják, hogy az egyének különböző viselkedési megnyilvánulásai miként vezetnek teljes rátermettségük különbségeihez. Másrészt arra keresnek választ, hogy a szociális környezet változásait követve az egyének miként változtatják meg reproduktív döntéseiket abból a célból, hogy növeljék genetikai képviseletüket. A viselkedésökológia szerint az emberek - éppúgy, mint más magasabb rendű élőlények reproduktív stratégák, akik képesek adaptív válaszokat adni a különböző környezeti kihívásokra. Erre az ad lehetőséget, mondják a viselkedésökológusok, hogy a természetes szelekció nem specifikus válaszadási képességeket hozott létre bennünk, hanem a környezet széles tartományán belül működő rugalmas viselkedési és gondolkodási szabályok készletét. Nincsenek genetikai programok valamilyen meghatározott és konkrét magatartásforma kialakulására. Ami genetikailag elő van írva - amire tehát szelekció történt a múltban -, azok agyunk információfeldolgozó rendszerei, amelyek megszabják a környezethez való alkalmazkodás állandóan változó lehetőségeit és formáit. Más szóval ezt úgy fejezik ki, hogy az egyének kondicionális stratégiákkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik, hogy rugalmasan változtatni tudják tevékenységeiket a különböző környezeti szituációkban. A viselkedésökológia képviselői szerint - eltérően az evolúciós pszichológia jelenleg uralkodó felfogásától - ez a széles körű


alkalmazkodási képesség nem korlátozódik a múltra. Az emberek nem csupán a pleisztocén evolúciós környezetében, hanem a jelenlegi ipari környezetben is képesek arra, hogy az alkalmazkodás szempontjából előnyös viselkedési alternatívákat működtessék. A változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás gyakran ún. trade-off mechanizmus segítségével történik, ami azt jelenti, hogy amennyiben az ökológiai és szociális kontextus megváltozik, az élőlények „átkapcsolnak" egyik viselkedési stílusról egy másikra (Borgerhoff Mulder 1992, Roff 1992). Ez attól függ, hogy az adott környezetben melyik alternatíva kifizetődőbb a rátermettség szempontjából. A reproduktív döntések ilyen átkapcsolásai, trade-offjai akkor jönnek létre, amikor két vagy több viselkedési fenotípus megjelenését és elterjedését ugyanazon erőforrás szűkössége korlátozza. Ilyen körülmények között döntéseket kell hozni arról, hogy mi az optimális módja a korlátozott befektetések elosztásának és időzítésének. Ahol pl. nincs mód szexuális partnerek szerzésére, a saját utódokon keresztül történő direkt reprodukciót felválthatja a rokonok támogatásán keresztül nyereséges indirekt reprodukció (2.1.1.). Az erőforrások korlátozott készleteinek elosztása és annak időzítése számos trade-off működését teszi szükségessé (Voland 1998). Az egyik a szomatikus és reproduktív ráfordítások átkapcsolásai: az egyének folytassák-e az erőforrások saját szervezetükre történő ráfordításait - beleértve a táplálkozástól, az egészség fenntartásán keresztül a tanulásig terjedő befektetések valamennyi formáját - vagy pedig kezdjenek szaporodni? Ezen belül is döntést kell hozni a jelenlegi és a jövőbeli szaporodás konfliktusában: érdemes-e most utódot létrehozni, vagy a hátrányos körülmények között - pl. rossz anyagi helyzet, az anya nem megfelelő egészségi állapota stb. kifizetődőbb elhalasztani a gyereknemzést egy kedvezőbb időszakra? Állandó átkapcsolások történnek a párzási és szülői ráfordítások között: az egyének a párkapcsolatok számának, illetve minőségének növelése útján biztosítják inkább genetikai képviseletüket a következő generációban, vagy azáltal, hogy javítják meglévő gyere-

37

keik túlélési esélyét és szociális helyzetét? Gyakori trade-off konfliktus húzódik az ún. menynyiségi és minőségi gyerekprodukció között: milyen körülmények között kifizetődő kisszámú, de jó fizikai kondícióban lévő, iskolázott, nagyobb szülői vagyont öröklő és várhatóan sikeres utódot felnevelni, és mikor válik nyereségessé a rátermettségre nézve a nagyobb számú, de a szülői erőforrások kisebb hányadát haszonélvező, és így kevésbé kedvező körülmények között nevelkedő utód világra hozatala? Végül, számos esetben választani kell a direkt vagy indirekt reprodukcióba való befektetés nagysága között: érdemes-e minden erőforrást a saját utódok nemzésére és nevelésére fordítani, vagy nagyobb fitnessmegtérülést hoz a közeli rokonok támogatása a közös gének elterjesztése (rokonszelekció) által? Ezek a trade-off stratégiák alapvető fontossággal bírnak az emberi viselkedés okainak és dinamizmusának megértésében. Nem kölcsönösen kizáróak: gyakran megtörténik, hogy egyszerre többféle konfliktust kell megoldanunk a lehetséges viselkedési alternatívák között. A könyv következő fejezeteiben számos alkalommal találkozunk a rájuk épülő magyarázó modellekkel.

1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok összegzése A fentiek értelmében az emberi viselkedés és gondolkodás evolúciós megközelítésének legújabb fordulata abban áll, hogy az etológia és a szociobiológia fenntartható részéhez szervesen hozzáépültek a kognitív pszichológia és a viselkedésökológia magyarázatai. Ezzel az elméleti modellek és kutatási trendek olyan komplex és széles együttese jött létre, amely képes arra, hogy az emberi természet máig legteljesebb leírását nyújtsa. Tény azonban, hogy az említett négy diszciplína - és a hozzájuk kapcsolódó egyéb tudományágak - egyelőre nem alkotnak koherens paradigmát. Ennek elsődleges oka az, hogy a szociobiológia mint átfogó tudomány hanyatlása után az evolúciós viselkedéstudományok különböző fejlődési pályán indultak el.

38


Ezek közül kettő vált meghatározó jelentőségűvé. Az egyik a szűk értelemben vett evolúciós pszichológia (EP), amely az evolúciós tudományokat a kognitív pszichológia szemléletével integrálta. Azért tekintjük szűk, korlátozott érvényűnek, mert magyarázatait kizárólag a mentális folyamatok értelmezésének szolgálatába állította - olyan ez, mintha a kognitív pszichológiát tartanánk a pszichológiának. A másik az evolúciós antropológia (EA), amely a szociobiológia empirikus vonulatát elsősorban a viselkedésökológia nézőpontjával gazdagította. Dacára a közös darwini paradigmának, e két tudományág - éppen mert eltérő konceptuális keretekben helyezték el magukat - különböző, helyenként gyökeresen eltérő, olykor egymással ellentétes megközelítést nyújtottak ugyanarra a jelenségre: az emberi viselkedés evolúciós eredetére vonatkozóan. A legfontosabb különbségeket - a legutóbbi két fejezet ismeretei alapján - az 1.1. táblázat foglalja össze. Világosan látható, hogy az eltérések mind konceptuálisan, mind módszertani értelemben meglehetősen mélyrehatóak (Sherman és Reeve 1997). Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években éles viták törtek ki a két tábor vezető szakemberei között, miközben mindegyikük a darwini örökség autentikus képviselőjének tartotta magát. A szembenállás

nem ritkán kölcsönös vádaskodásba torkollott. Másrészt azonban azzal járt, hogy a kritikai észrevételek következtében mindkét fél szembesülni kényszerült azokkal a problémákkal, amelyek saját elméleti keretükben felmerültek. Ez jótékony hatást gyakorolt e tudományágak belső fejlődésére. Kezdetben ez abból állt, hogy mindkét fél megszabadult azoktól az extrém állításoktól, amelyek nyilvánvalóan nem állták meg helyüket a tapasztalati kutatás fényében. Később kölcsönösen átvettek egymástól olyan konceptuális elemeket, amelyek megnövelték saját elméleteik magyarázó értékét. Ebben valószínűleg az evolúciós pszichológia játszotta a vezető szerepet: az utóbbi évtizedben született magyarázataiban sorra megjelennek a viselkedésökológia legfontosabb modelljei. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat, abból a célból, hogy bemutassuk a tágabb értelemben vett evolúciós pszichológia modern felfogásának alappilléreit, amelyekre ez a könyv is épülni kíván. A kognitív irányultságú evolúciós pszichológusok szerint nem a viselkedés általában, hanem a viselkedés mögött álló mentális algoritmusok tekinthetők azoknak a primer evolúciós tényezőknek, amelyeket elemeznünk kell. Nem az a kulcskérdés, hogy egy adott viselkedés növeli vagy csökkenti az egyének túlélését és sza1.1. TÁBLÁZAT A szűk értelemben vett evolúciós pszichológia és az evolúciós antropológia (viselkedésökológia) legfontosabb tematikus különbségei


porodását, hanem az, hogy a múltban milyen pszichológiai mechanizmusok szelektálódtak, amelyek e viselkedésre hajlamosítanak. Miközben ez valóban fontos és újszerű kutatási programot alkot, képviselői kezdetben túlhangsúlyozták ezeknek a mechanizmusoknak a szerepét az adaptacionista magyarázatokban. Ez azért jelenthet problémát, mert mint kritikusaik rámutattak, a tanulási szabályok és pszichológiai folyamatok maguk is a viselkedés elemei és így a fenotípusnak mindössze bizonyos aspektusait képviselik (Alexander 1990, Turke 1990). A természetes szelekció elsődlegesen viselkedési jellegekre irányul, nem pedig pszichológiai attitűdökre vagy vágyakra. Ezért a mentális programok működését nem lehet megérteni a mérhető viselkedési változók tanulmányozása nélkül. Előbb tanulmányozni kell a viselkedés adaptív értékét, nyereség/veszteség-összetevőit, továbbá várható hatását a túlélésre és a szaporodásra, és csak azután következtethetünk a viselkedés hátterében működő pszichológiai mechanizmusokra. A „tisztán" pszichológiai megközelítéssel ebből a szempontból az a baj, hogy könnyen csúszik bele a priori elméleti konstrukciók, esetleg spekulációk csapdájába. A viselkedés mérhető aspektusait elemző egzaktabb modellek csökkentik ezeket a veszélyeket. Hasonló viták övezték a pszichológiai algoritmusok specificitását. Az evolúciós pszichológia egyik központi tétele úgy szól, hogy az emberi pszichikum olyan modulokkal, területspecifikus mechanizmusokkal van felszerelve, amelyek mindegyike egy-egy speciális funkció ellátására képes. Ez a koncepció egybevág a kognitív pszichológiának azzal a modem szemléletével, amely látványosan szakít az általános tanulási mechanizmusok régebbi felfogásával. Ugyanakkor a modulkoncepció „erős változatát", miszerint minden egyes viselkedési megnyilvánulás egy speciális algoritmus működésének eredményeként jön létre, és hogy meghatározott gének felelősek bizonyos gondolkodási és cselekvési akciókért, a tapasztalati tények nem látszanak igazolni. A kritikusoknak valószínűleg igazuk van abban, hogy az emberi pszichikum mechanizmusainak legalábbis egy része

39

generalizált működésű (Mithen 1996, Thiessen 1998). Egyszerű példával élve, az emberek olyan képességekre szelektálódtak, amelyek segítenek elkerülni a nehéz, gyorsan mozgó tárgyakat, függetlenül attól, hogy ezek történetesen jégkorszaki orrszarvúk vagy teherautók. A matematikai feladatok megoldásának képessége - amelynek önmagában nyilvánvalóan semmiféle szelektív előnye nem volt a pleisztocén gyűjtögetőinek körében - valószínűleg abból az általános kognitív kapacitásból ered, amely azért jött létre az evolúció során, hogy kezelni lehessen a szociális élet bizonyos mennyiségi aspektusait, mint amilyen pl. a táplálékelosztás lehetett. Ez arra mutat, hogy a generalizált képességek különösen fontosak a társas élet irányításában. Őseinknek nagyon sok olyan adaptációs problémát kellett megoldaniuk, amelyek a rokonokkal, csoporttagokkal, potenciális párokkal, idegenekkel kapcsolatban vetődtek fel. A csoportélet komplex és állandóan változó hatásai között megfelelő döntéseket kellett hozni és ezek a lehetséges következmények széles tartományát vonták maguk után. A szociális élet ilyenfajta sokfélesége és fluiditása olyan problémamegoldó technikák szelekcióját részesítette előnyben, amelyek nem annyira a speciális válaszok, mint inkább a döntések és az intelligens modellek általános heurisztikái köré szerveződtek (Mithen 1996). Miközben a pszichológiai adaptációk egy része kétségkívül specifikus programok formájában létezik, az emberi pszichikum ugyancsak képes arra, hogy általános és rugalmas kondicionális stratégiákat működtessen, amelyek állandóan a pillanatról-pillanatra alakuló követelményekhez illeszkedve hozzák létre az optimális viselkedési válaszokat. A megtermékenyítő viták harmadik területe a modern környezet hatására vonatkozik. Mint láttuk, az evolúciós pszichológia egyik központi tétele úgy szól, hogy miután a Homo sapiens a pleisztocént uraló környezeti viszonyokhoz alkalmazkodott, nincs okunk elvárni, hogy viselkedésünk a modern, ipari társadalmakban is befolyásolja a genetikai rátermettséget. Ez a felfogás szemben áll az evolúciós antropológusok-

40


nak (viselkedésökológusoknak) azzal a nézetével, hogy az élőlények reproduktív stratégák, amelyek arra törekszenek hogy az adott környezetben növeljék szaporodási sikerüket. Az embert alapvetően ugyanez jellemzi: képes arra, hogy kövesse és előre jelezze a környezet fluktuációit, kiértékeli a viselkedésével összefüggő változók hatását, nyereség/veszteség-kalkulációkat tesz, és ezek alapján adaptív döntéseket hoz a változó körülmények között. Ennek a megközelítésnek egyik levezethető tétele, hogy az ember a modem, iparosodott társadalmakban is ugyanezt teszi, azaz az erőforrások összegyűjtésével növeli túlélő utódai számát (Irons 1979, 1998). Ez a feltevés azonban az esetek nagy részében nem látszik teljesülni. Számos vizsgálat azt mutatja például, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban a kulturális értelemben sikeres tehát vagyonos, magas státussal rendelkező, befolyásos - emberek szaporodásukat tekintve is sikeresebbek a többieknél (3.2.1.). A demográfiai átmenet utáni társadalmakban azonban ez a korreláció az ellentétébe fordul: az iskolázottabb és magasabb jövedelmű családokban kevesebb gyerek születik, mint az alacsonyabb szocioökonómiai státussal jellemezhető családokban (Kaplan et al. 1995). Ez a példa arra figyelmeztet - és a következő fejezetekben számos ilyen esettel találkozunk hogy szakítani kell azzal a megközelítéssel, amely a modern társadalmak viselkedési mintázatait mindenáron adaptív sémákba akarja rendezni (6.1.3.). Ebből azonban nem következik az evolúciós pszichológia egyes képviselőinek az az állítása, miszerint a modern környezetben egyenesen értelmetlenné válik annak tanulmányozása, hogy egy adott tevékenység hatást gyakorol-e az egyének eltérő túlélésére és szaporodására. Miután jelenkori társadalmi környezetünk gyökeresen eltérő ahhoz képest, amelyben az ember kialakult, az új típusú életforma és intézményrendszer szerintük egyenesen kizárja a viselkedési adaptációk lehetőségét a mai környezetben (Symons 1989, Buss 2001). Ez azonban túlságosan is elhamarkodott következtetés. Nem lehet ugyanis a priori eldönteni, hogy mi adaptív és mi nem. Annak a kérdésnek, hogy az adott vi-

selkedésforma az ipari társadalmakban is növeli-e túlélési esélyeinket és túlélő utódaink számát, minden esetben empirikus kérdésként kell felmerülnie, nem pedig spekulatív elmélkedés tárgyaként. A tapasztalati eredmények pedig azt mutatják, hogy a modern társadalmakban folyó viselkedési szokások adaptív végeredményük szempontjából legalább három csoportba sorolhatók. Vannak olyanok, amelyek ma is bizonyíthatóan növelik az egyének túlélési és szaporodási sikerét. Ilyenek például a vérfertőzés elkerülését irányító emocionális programok (2.5.1.) vagy az anya-gyerek kötődésben szerepet játszó veleszületett képességek (4.1.1.). Mások viszont kifejezetten csökkentik genetikai képviseletünket a következő generációban, mint például az idegengyűlölet nyomán eszkalálódó agresszió esetén (2.4.3.). Legtöbb tevékenységünk azonban valószínűleg olyan, amely nem befolyásolja jelenlegi biológiai alkalmazkodásunkat. Azok a fizikai vonzerővel, testi szépséggel kapcsolatos párválasztási preferenciák, amelyek az evolúciós környezetben előnyösek voltak a szaporodás szempontjából, az esetek többségében ma már aligha növelik vagy csökkentik génjeink átadási valószínűségét (3.5.). Tanulságként az következik ebből, hogy minden egyes viselkedés esetében meg kell vizsgálni az adaptáció kérdését. Lehetséges ugyanis, hogy a viselkedési folyamatok és a genetikai reprodukció közötti kapcsolat hiánya valójában annak köszönhető, hogy nincs elég ismeretünk a kérdéses jelenségről. Azt azonban tapasztalati tények támasztják alá, hogy bármi is hatásuk a jelenlegi túlélésre és a szaporodásra, az evolúció során kialakult, és akkor adaptív viselkedési képességek és hajlamok továbbra is működnek bennünk. Érzelmeinket, társas kapcsolatainkat, megismerő tevékenységünket mélyen befolyásolják az evolúció során kialakult pszichológiai folyamatok, tekintet nélkül arra, hogy van-e hatásuk jelenleg a genetikai reprodukcióra (Crawford 1998). A lényeg az - és ebben az evolúciós pszichológusoknak feltétlenül igazuk van hogy a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintázatokba rendezik viselkedésünket, amelyek-


re predikciók tehetők az evolúciós elméletből, ezek pedig alávethetők a tapasztalati ellenőrzés módszereinek,

1.2.4. Integratív megközelítés Az evolúciós pszichológia és az evolúciós antropológia kölcsönös bírálatának eredményeként ma már körvonalazódni látszik egy olyan integratív elméleti keret, amely magába emeli mindkét paradigma megőrizhető elemeit (Bereczkei 2000, Daly és Wilson 1999, Barrett et al. 2002). Döntő jelentőségű, hogy az evolúciós pszichológia kognitív magyarázatai kiegészülnek a viselkedésökológia legfontosabb modelljeivel és nézőpontjaival. Ezzel az evolúciós pszichológia tág értelemben vett, átfogó paradigmája jött létre, amely nem csupán a kognitív jelenségek, hanem általában az emberi viselkedés evolúciós történetével és adaptív késztetéseivel foglalkozik. Az emberi viselkedés természetesen nagyon sokrétű és összetett. Világos, hogy minden esetben aprólékosan meg kell vizsgálni, hogy az adott viselkedés milyen adaptív nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben, és a kulturális-történelmi tényezők

41

milyen hatást gyakorolnak az egyének rátermettségére. Ezek megértésében nélkülözhetetlen szerepet játszanak azok a tudományok, amelyek az emberi magatartás különböző aspektusait tanulmányozzák. Az evolúciós pszichológia lényegét tekintve integratív tudomány, amely az emberi viselkedés különböző szempontjait és aspektusait kísérli meg egy lehetséges rendszerbe foglalni. Nem csupán arról van szó, hogy integrálja a viselkedésökológiai és a pszichológiai megközelítéseket. Nem is csak arról, hogy magába építi az etológia és a szociobiológia legfontosabb és időtálló eredményeit. Ezenkívül támaszkodik mindazokra a tudományágakra, amelyek az alacsonyabb szerveződési szinteket foglalják el (genetika, élettan, neurobiológia stb.), mert az általuk vizsgált proximatív folyamatok nélkül az adaptacionista elemzések üresek volnának. Ugyancsak felhasználja a magasabb szintek tudományos elméleteit és tapasztalati eredményeit (kulturális antropológia, szociológia, történettudomány), hiszen az emberi evolúciós örökség mindig meghatározott társadalmi-gazdasági kontextusban fejeződik ki. A következő fejezetekben ezt az integratív és holisztikus szemléletet igyekszünk érvényre juttatni.

2. rész

EGYÉN ÉS CSOPORT Durkheim óta a társadalomtudományok többnyire annak az elvnek a fényében végzik kutatásaikat, amely szerint a társadalmi jelenségek és azok történelmi változásai a saját belső dinamikájuk és törvényeik eredményeként jönnek létre, és nem vezethetők vissza az egyéni viselkedésekre. Ellenkezőleg, a kultúra egyfajta „szuperorganizmusnak" fogható fel, amelynek kollektív reprezentációi korlátokat és kényszereket vetnek ki az egyéni teljesítményekre (Bergerés Luckman 1966). Ennek következtében az emberi cselekvés és gondolkodás függő változóknak tekinthetők, amelyek nem befolyásolják lényegesen a társadalmat mint egészet. Az ellentétes folyamat viszont annál gyakoribb: az egyéni viselkedésben tapasztalható változások a csoportszintű folyamatokra és jelenségekre - normákra, elvárásokra, értékekre - adott válaszokként értelmezhetők. A felnőtt ember mentális tartalmait így elsősorban a szocializáció és nevelés társadalmi folyamatai határozzák meg. Ami az egyének tudatában megjelenik, az a kultúrából jön és szociálisan konstruált. Az evolúciós pszichológia képviselői kezdettől fogva szemben állnak ezzel a gondolkodással (Tooby és Cosmides 1992, Barrett et al. 2002). Egyrészt az emberek veleszületett pszichológiai képességeik birtokában állandóan választanak a viselkedés alternatív formái között, amelyeket az adott kultúra kínál. Másrészt, viselkedésünket ugyan számos tényező korlátozza, de a társadalom többi tagja és nem a társadalom mint fölöttünk álló szuperorganizmus veti ki ezeket a kényszererőket. A különböző egyéni érdekek összjátéka, „nettó" eredménye hozza létre azokat az intézményeket, amelyek persze maguk is visszahatnak ezekre az érdekekre és manifesztációikra. Legalább annyira igaz, hogy az individuális stratégiák hozzák létre a csoport szintű jelenségeket, mint az, hogy a társadalmi folyamatok irányítják az egyéni döntéseket.

2 . 1 . fejezet

ROKONSÁG Az archaikus társadalmakban a csoport integrációját elsősorban a rokonok szövetsége teremti meg és tartja fenn. Mai körülményeink között is triviálisnak tűnik számunkra, hogy rokonaink kiváltságos szerepet játszanak és megkülönböztetett bánásmódot élveznek életünkben egyéb ismerőseinkhez viszonyítva. A rokonok közötti kapcsolatok pszichológiai stratégiái sajátos szelekciós folyamatokra vezethetők vissza.

2.1.1. Rokonszelekció Miközben a neodarwinizmus a XX. század derekára komoly sikereket ért el a társas viselkedés magyarázatában, a csoporton belüli kapcsolatok bizonyos formáira vonatkozó megfigyelések egyszerűen nem illeszkedtek bele a „hagyományos" darwini paradigmába. Ilyen volt az önzetlenség és az együttműködés, amelyet a rovaroktól kezdve az emberszabású főemlősökig mindenütt leírtak. A másokat vészjelzésével riasztó és így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások árváit szoptató nőstény elefánt, vagy a társaikat segítő delfinek nehezen voltak értelmezhetők az individuális szelekció elméleti keretében. Ennek alapján ugyanis nem számíthatunk olyan viselkedés elterjedésére, amellyel az egyed növeli egy másik állat túlélési és szaporodási sikerét azon az áron, hogy a sajátjáét csökkenti. Nyilvánvaló, hogy a táplálékról, a szaporodási partnerről vagy a biztos rejtekhelyről lemondó altruista a természetes szelekció vesztese, hiszen fennmaradási esélyeit kockáztatja, és kevesebb utódot hagy hátra. Hátrányba kerül az erőforrásokért folytatott vetélkedésben és génjei - köztük az altruista viselkedésért felelős gének - fokozatosan kiszorulnak a populációból. William Hamilton (1964) szerint az altruista hajlamok elterjedésért egy csoporton belüli sze-

lekció, az ún. rokonszelekció a felelős. A korábbi tétel értelmében az egyed evolúciós értelemben vett alkalmassága (fitnesse) azon múlik, hogy génjei milyen arányban vesznek részt a következő generáció génállományában. Mindegyik utód a szülői gének 50%-át viszi át a következő nemzedékbe. Négy utód esetén pl. mind az apa, mind az anya megkétszerezi genetikai képviseletét. Csakhogy az individuális gének másolatait nem csupán az egyén közvetlen leszármazottai hordozzák, hanem egyéb rokonai is, mégpedig a rokonság mértékének megfelelő arányban. A leszármazás miatt közösen hordozott gének arányát a rokonsági együttható (r) adja meg, amelynek kiszámítását a 2.1. ábra ismerteti. Ennek fényében érthető meg, hogy a rokonoknak nyújtott támogatás adaptív stratégia az önzetlen egyed szempontjából. Amennyiben ugyanis az altruista tettével pozitív hatást gyakorol a kedvezményezett rokon túlélésére és szaporodására, úgy segíti elterjeszteni saját génjeinek az illető rokonban lévő másolatait. Más szóval: a kedvezményezett egyed a támogatást végző rokon génjeinek rá eső hányadát is átörökíti az utódaiba. Az önzetlen viselkedés látszólag csökkenti az altruista személyes rátermettségét, de génjei végül is összességében nagyobb arányban jelennek meg a következő generációban. Az altruista nyeresége tehát abból fakad, hogy a támogatott génhordozókon (rokonokon) keresztül növek-

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

45

2.1. ÁBRA Különböző rokonok rokonsági együtthatójának (r) kiszámítása ■ A nyilak azt jelentik, hogy az általuk öszszekötött egyedek - a közös leszármazás mendeli szabályai következtében - 50%-os valószínűséggel hordoznak közös géneket (Forrás: Trivers 1985)

szik összesített genetikai képviselete, ún. teljes rátermettsége (inclusive fitness). A teljes rátermettség tehát a személyes, közvetlen fitnessből (amely az utódokon keresztül realizálódik) és a közvetett, oldalági rokonok által közvetített fitnessből tevődik össze. Meg kell azonban jegyezni, hogy a génrokonság nem az abszolút genetikai hasonlóság mértékét jelöli két individuum között, hanem annak a mértékét, ahogy genetikai hasonlóságuk felülmúlja két, a populációból véletlenszerűen kiválasztott egyed hasonlóságát. Ezt azért fontos hozzátenni, mert korábban számos félreértésnek volt a forrása, hogy miként lehet rokonsági együtthatókról beszélni egy faj esetében, amelynek tagjai több mint 90%-ban részesed-, nek a közös génkészletből. Evolúciós perspektívából nyilvánvaló azonban, hogy az önzetlenség csak akkor alakul ki két egyed között, ha diszkriminatív, azaz amennyiben azokra irányul, akik szintén hordozzák az altruizmusra hajlamosító géneket (Dawkins 1986, Reeve 1998). A közös leszármazás miatt ennek a valószínűsége lényegesen megnő. A rokonok közötti támogatás résztvevői a rokonsági foknak megfelelő arányban hordozzák azokat a géneket, amelyek az altruista viselkedési késztetésekért felelősek. Ezért az önzetlen viselkedés pozitív hatást gyakorol saját genetikai alapjainak elterjedésére. A rokoni önzetlenség vagy nepotizmus azonban nem csupán a rokonsági fok függvénye. Hamilton szerint az altruista viselkedésre akkor irányul szelekció, ha a belőle fakadó genetikai nyereség (B) felülmúlja az általa okozott fitnessveszteséget (C), azaz ha fennáll a

Bxr>C összefüggés (Hamilton-szabály). Az egyenletből világosan látszik, hogy az altruizmus fitnessmegtérülései eltérőek lehetnek a változó környezeti feltételek között és ez különböző stratégiákra szelektálhat (Krebs és Davies 1993, Reeve 1998). Így pl. a kis költséggel járó önzetlen viselkedésformák (pl. a tisztálkodó-ápoló viselkedés, az ún. grooming) általában nagyobb valószínűséggel terjednek el, mint a magas költséggel járó akciók (pl. segítség egy ragadozó támadása során). Ugyanakkor az élőlények nagyobb kockázatot hajlandók vállalni a közeli rokonok érdekében, mint a távoliak javára. Ennek az az oka, hogy a költséges támogatások veszteségeit csak olyan rokonok esetében lehet genetikai nyereségbe fordítani, akik nagyszámú közös gént hordoznak. Így pl. az altruista halála csak akkor „kifizetődő", ha segítségével több mint két testvért, több mint négy unokát, vagy több mint nyolc unokatestvért ment meg a pusztulástól. Ennek megfelelően az sem mindegy, hogy az altruista tett hány rokonra irányul. A genetikai megtérülések különbségei miatt várható pl. hogy egy vészjelzés akkor marad fenn, ha vagy kisszámú közeli rokont vagy nagyszámú távoli rokont riaszt. Végül, az altruizmus haszonélvezői többnyire fiatal egyedek, amelyek az idősebbekhez képest nagyobb jövőbeli szaporodási képességgel, ún. reproduktív értékkel rendelkeznek. A szaporodási érték annak a mértékét jelöli, hogy egy adott életkorban lévő élőlény milyen valószínűséggel hoz létre további utódokat a jövőben (lásd még 3.4.2., 3.35.

46 ábra). Nyilvánvaló, hogy az altruista érdeke az, hogy önzetlen viselkedésének kedvezményezettjei elsősorban a fiatal és jó fizikai kondícióban lévő egyedek közül kerüljenek ki, akik a jövőben nagy hatékonysággal tudják elterjeszteni az altruista génjeit. A természetes populációkban együtt élő rokonok kölcsönös támogatása az egyenletben megjelölt feltételek teljesülése esetén adaptív stratégiának minősül, amelyre pozitív szelekció (rokonszelekció) hat. A különböző fajok körében végzett megfigyelések megbízhatóan alátámasztják a rokonszelekciós magyarázatokat (Krebs és Davies 1993, Alcock 1998). Az egyik vizsgálat pl. azt mutatta, hogy a földi mókusok (Spermophilus beldingi) gyakran adnak vészkiáltást a ragadozók feltűnésekor. A riasztás rendkívül költséges az altruista számára: a vizsgálatok azt mutatták, hogy a ragadozók által elejtett állatok mintegy fele vészjelzést adott le a támadás előtt. A veszteségek megtérülése miatt a vészjelzés elsősorban a közelben tartózkodó utódokra és közeli rokonokra irányul, akiknek így esélyük van a kotorékba történő gyors menekülésre. A támogatások többnyire a nőstény rokonok között mennek végbe, akik közeli territóriumokat foglalnak el (a hímek néhány hónapos korukban el-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

vándorolnak), és a kedvezményezettek elsősorban a fiatal állatok köréből kerülnek ki. Hasonló rokoni érdekek irányítják a terület védelmét: elsősorban a közeli leszármazási kapcsolatban lévő nőstények fognak össze az idegen behatolók elűzésére (2.2. ábra). Az altruista tevékenységek egyik sajátos formája a testvérekre irányuló támogatás (helping at the nest), amelynek lényege, hogy a korábbi alomból vagy fészekaljból származó állatok még ivarérettségük elérése után sem vesznek részt a szaporodásban egy ideig, hanem szüleikkel maradnak és később született testvéreiket gondozzák (Brown 1987, Woodroffe és Vincent 1994). Erre akkor nyílik lehetőség, ha a következő három feltétel teljesül: (1) az altruisták értékes segítséget nyújtanak szüleiknek az utódok felnevelése terén, (2) e támogatás ideje alatt a szülőknek alkalmuk van újabb utódok létrehozására, és (3) a támogatások nem annyira költségesek, hogy lényegesen rontanák az altruista későbbi reproduktív kilátásait (Turke 1988). A monogám párkapcsolatban élő sakálok pl. egy vagy két utódot képesek felnevelni egy alkalommal. Ha azonban az előző alomból származó idősebb utódok segítenek fiatalabb testvéreik ellátásában, akkor ez a szám akár 5-6 főre is emelked-

2.2. ÁBRA Rokoni együttműködés a területre behatoló idegenek elűzésében ■ (Forrás: Sherman 1985)


2.3. ÁBRA A panyókás sakál szaporodási sikere a családban maradó utódok számának függvényében ■ (Forrás: Krebs és Davis 1983)

het, mégpedig a támogatók számával arányosan (2.3. ábra). A gondozásban részt vevő idősebb testvérek ugyanis nagy hatásfokkal javítják öcscseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a szoptatós anyát és a fiatal kölyköket (kiöklendezik számukra a táplálékot), tisztogatják és vadászni tanítják testvéreiket, játszanak velük és megpróbálják elűzni a rájuk leselkedő hiénákat. Szüleik szaporodási sikerének növelésén keresztül biztosítják teljes rátermettségüket abban az időszakban, amikor maguk még nem elég érettek az idősebb hímekkel való konkurenciaharcokra, és ezáltal nőstények szerzésére.

2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban Az elmúlt néhány millió év során őseink kis létszámú, zárt csoportokban éltek, amelyek szerveződését alapvetően az együtt élő rokonok kapcsolatai, szövetségei határozták meg. Ezt a

47 szociális környezetet a ma élő vadászó-gyűjtögető társadalmak őrizték meg leginkább. Az antropológusok - jóval a szociobiológia színrelépése előtt - leírták, hogy az archaikus társadalmak embere nem egyszerűen a klán vagy a törzs tagja, hanem egyúttal a rokonság összefüggő láncolatának egy meghatározott eleme, jól definiálható kötelességekkel, elvárásokkal és jogokkal (Langness 1990, Lee és Daly 1999). Születésénél fogva benne találja magát egy olyan érdekeltségi rendszerben, ahol a különböző támogatások, ajándékozások, szolgáltatások gyakorisága és intenzitása a vérségi kapcsolatok függvénye. A Hamilton-szabály és a rokonszelekciós modell térnyerése felgyorsította a rokoni rendszerek kutatását. Az evolúciós magyarázatok iránt elköteleződő antropológusok - mint Napoleon Chagnon, William Irons, Raymond Hames és mások - a 70-es évektől kezdve nagyon részletes és széles körű vizsgálatokat folytattak a legkülönbözőbb törzsi társadalmakban. Általában közvetlen megfigyelési technikákat alkalmazva igyekeztek feltérképezni a csoporton belüli kapcsolatok természetét, irányát és intenzitását. Az evolúciós elvárásoknak megfelelően mindenhol az derült ki, hogy az emberek a szociális tevékenységek csaknem valamennyi területén a közeli rokonaikat részesítik előnyben a távoli vagy a nem rokonokkal szemben. Ráadásul a rokoni támogatás nem igényel kölcsönösséget, és viszontszolgáltatások nélkül is működik. Előnye ugyanis a genetikai képviselet közvetett növelésében van, és nem a viszonzás során megtérülő haszonban. A venezuelai ye'kwana falvakban a vadászat, halászat és kertgazdálkodás minden lényeges műveletében rokonok csoportjai vesznek részt, mégpedig úgy hogy a személyközi kapcsolatok megfigyelt gyakoriságai szorosan korreláltak a rokonsági együttható értékeivel (Hames 1979) (2.4. ábra). A Guatemalában élő k'ekchi (maja) indiánok intenzív kukoricatermesztést folytatnak, amelynek hatékonysága attól függ, hogy egy családnak milyen mértékben sikerül igénybe vennie más családok munkáját. A segítséget mintegy 70%-ban rokonok adják; a betakarított élelem mennyisége attól függ, hogy egy gazdának hány

48

2.4. ÁBRA Aye'kwana falvak lakói közötti találkozások gyakorisága a rokonsági fok függvényében ■ (Forrás: Hames 1979)

közeli rokona él a faluban. Ez természetesen a párválasztási szokásokat is befolyásolja: a szülők és házasodó gyerekeik a falun belül igyekeznek házastársat találni, mégpedig azért, hogy továbbra is fenn tudják tartani előnyös kapcsolataikat a rokonaikkal. Ez gyakori konfliktusok forrása, hiszen a népes rokonsággal rendelkező férfiaknak viszonylag kevés lehetőségük van arra, hogy elkerüljék a vérfertőzést, és megfelelő házastársat találjanak az idegenek, illetve távoli rokonok köréből (2.5.2.). Az adatok azt mutatják, hogy azok a férfiak, akiknek családja több generáció óta a faluban él és így sok rokon támogatását tudják igénybe venni, több túlélő gyereket nevelnek fel, mint a bevándorlók vagy máshová házasodok (Berté 1988). Az egyik legintenzívebben kutatott népcsoport a Venezuela és Brazília határán, az Orinoco vidékén élő yanomamö indiánok (Chagnon 1979, 1988, 2000, Hames 1994, 2000). Viszonylag nagy területen elszórt falvakban élnek, amelyek lélekszáma általában 100 és 300 fő között mozog. A faluközösségek szociális szerveződésének alapját a rokon férfiak koalíciói képezik. Ezek olyan patrilineáris származási csoportok, amelyek nem csupán a vadászatban, az irtásos-égetéses növénytermesztésben és a más törzsekkel folytatott háborúkban jelentenek biztonságos támaszt, hanem az egymással kötött


házassági „szerződések" - unokatestvér-cserék - révén egyúttal mérséklik a nőkért folyó rendkívül heves versengéseket. Amint a népesség növekszik és a falu lélekszáma megközelíti a 300 főt, a populációra jellemző átlagos rokonsági együttható - amelynek korábbi értéke az elsőfokú és másodfokú unokatestvérek közé esett lényegesen csökken. Ennek az az elsődleges oka, hogy növekszik az idegenek, főként a betelepülők és a távolabbról vásárolt vagy rabolt feleségek száma. Ezzel együtt a csoporton belüli szolidaritás csökken, és éleződik az erőforrásokért folyó versengés. Olykor ökölcsatára vagy bunkósbottal vívott harcra kerül sor a falubeliek között, amely gyakran vezet súlyos, néha halálos sérülésekhez. Kiderült, hogy mindig a közeli rokonok harcolnak együtt, még akkor is, ha egyébként egymástól távol, esetleg a szomszéd faluban élnek. Az emberek életében döntő szerepet játszó eseményekben nem a lakóhelyi közelség és a gyakori együttlét számít, sokkal inkább a vérrokonság. Ezt mutatja az is, hogy a belső konfliktusok fokozódásával a falu kettéválik, de mindig a genetikai leszármazás mentén. A helyén maradó és az elköltöző csoportokban a közeli - többnyire az elsőfokú unokatestvérek körén belül található - rokonok maradnak együtt. A rokonsági együttható növekedésével az együttműködések és támogatások mindkét újonnan létrejött településen ismét megerősödnek. Az elmúlt 20-25 év során számos egyéb vizsgálatot végeztek á legkülönbözőbb preindusztriális társadalmakban. Ezek ugyancsak a Hamilton-szabály érvényességéről számoltak be a melanéziai meriam törzs (Bird és Bird 1997), az óceániai ifaluk társadalom (Betzig 1988, Sosis 2000), egyes taiföldi faluközösségek (Polioudakis 2000), a IX-XII. századi vikingek (Dunbar et al. 1995), a XVII-XVIII. századi német (Kumhörn) közösségek (Voland és Dunbar 1995), és a XV-XVI. századi portugál nemesség (Boone 1988) körében. Ugyanakkor kezdetektől fogva erős bírálatok érték ezeket a magyarázatokat. Számos kulturális antropológus szerint a rokonok együttműködése és egymás iránti lojalitása nem annyira származási kötelékeken alapszik,


mint inkább gazdasági szükségszerűségeken, és a kultúra uralkodó értékein és elvárásain (Sahlins 1976). Miközben ez a bírálat számos jogos észrevételt foglalt magában, alapvetően célt tévesztett (Daly et al. 1997). Nem vette ugyanis figyelembe, hogy az evolúciós elmélet a rokoni szerveződés ultimatív-adaptacionista okait kutatja, amelyek nem mondanak ellent az antropológiai megközelítés proximatív magyarázatainak (lásd 1.1.4.). Miközben tehát kétségbevonhatatlan tény, hogy a vérségi kapcsolatokat a társadalom saját logikája alapján kulturális jelentésekkel ruházza fel, az is nyilvánvaló, hogy ezek a jelentések nem önkényesek az alkalmazkodás szempontjából, amennyiben a rokoni kapcsolatok alapformái evolúciós motivációkra épülnek (Bereczkei 1991). Az evolúciós magyarázatok érvényességét ráadásul jelentősen emelte, hogy számos vizsgálat nem csupán a rokonok közötti kapcsolatok adaptív mintázatait tárta fel, hanem azt is kimutatta, hogy a rokoni támogatások növelik a kedvezményezett szaporodási sikerét, és így az altruista teljes rátermettségét. Az adatok az mutatják, hogy a rokoni segítség - különösen betegségek, éhínségek, háborúk idején - javítja a haszonélvezőnek és gyerekeinek a túlélési esélyeit (Barrett et al. 2002). A rokoni támogatást élvező emberek ezenkívül több gyereknek adhatnak életet, mint akkor, ha nincs a környezetükben segítő rokon. Mint láttuk, bizonyos feltételek között adaptív stratégia, ha az egyének átmenetileg nem utódaikra, hanem testvéreik-

2.5. ÁBRA Az ifaluk nők befejezett termékenysége az első- és másodszülött utódok nemének függvényében ■ (Forrás: Flinn 1988)

49 re fordítják gondoskodásaikat (helping at the nest). Egy monogám vadásztársadalomban, a paraguayi ache indiánok körében pl. a férfiaknak vadászatuk során napi 7-8000 kalóriát kell előteremteniük ahhoz, hogy el tudják látni családjukat. Ezt a képességet kb. 20-21 éves korukra érik el, amikortól megfelelő partnerré válnak a házasság szempontjából. Az ache fiúk többsége azonban már 16 évesen olyan ügyesnek bizonyul a vadászatban, hogy képesek a saját szükségletüket meghaladó táplálék megszerzésére. A következő néhány évben, egészen házasságukig, a fiatal vadászok testvéreik és szüleik jólétét növelik. Az adatok azt mutatják, hogy a fiatal fiukkal néhány évig együtt élő szülők szaporodási kilátásai javulnak e segítségnyújtás révén: több gyereket tudnak felnevelni, mint a többiek (Hill és Hurtado 1996). Hasonló támogatást nyújtanak a mikronéziai ifaluk falvak lányai, akik közül sokan évekig együtt maradnak anyjukkal, segítenek a háztartásban és kisebb testvéreik gondozásában, különösen pedig a tárógyökér sok fizikai munkát igénylő termesztésében (Flinn 1988). A potenciális segítség nagysága azon múlik, hogy hány idősebb lánytestvér van a családban, ez pedig a születési sorrendtől függ. Mark Flinn azt találta, hogy az első és másodszülött gyermek neme erőteljesen befolyásolja a szülők teljes szaporodási sikerét (2.5. ábra). Ez valószínűleg azért van, mert az idősebb lányok által nyújtott segítség mérsékli a gyereknevelés költségeit, így a

50


2.6. ÁBRA Az első, második és harmadik szülések közötti időintervallum a fiú és lány újszülötteket követően ■ (Forrás: Bereczkei és Dunbar 2002)

szülők további gyerekek felnevelését vállalják. A családi terhek csökkenését vizsgálták az argentin toba közösségekben is, és arra az eredményre jutottak, hogy azok az anyák, akik 7 és 15 év közötti lányaikkal élnek egy háztartásban, 17%-kal kevesebb házimunkát végeznek és 10%-kal több időt fordítanak beszélgetésre, mint azok, akiknek nincsenek ilyen korú lányaik (Boveet al. 2002). Néhány magyarországi vizsgálatban arra a kérdésre kerestünk választ, hogy közelebbről milyen viselkedési folyamatok játszanak szerepet a szülői rátermettség növelésében. A Baranyában élő beás cigányok falvaiban a lányokat arra szocializálják, hogy sokáig maradjanak együtt a családban és segítsenek fiatalabb testvéreik felnevelésében, sokszor még saját házasságkötésük után is. Részt vesznek a csecsemők tisztába tételében, karon hordásában, felügyeletében, később pedig játszanak velük és főznek rájuk. Az idősebb lányok által nyújtott segítség a testvérek gondozásában valószínűleg csökkenti a szülők terheit és növeli hajlandóságukat arra, hogy újabb gyereket nemzzenek. Valóban, az adatok arra mutatnak - hasonlóan az ifaluk társadalomhoz -, hogy azokban a családokban, ahol elsőként vagy másodikként lány születik, ott a szülők átlagosan egy gyerekkel többet vállalnak azokkal a családokkal összehasonlítva, ahol az elsőszülött gyerekek fiúk (Bereczkei és Dunbar 2002). Kiderült az is, hogy az anyák azon keresztül növelik utódaik számát, hogy lá-

nyuk születését követően rövidebbre fogják az egyes szülések közötti intervallumokat és hamarabb szülik meg a következő gyereküket (2.6. ábra). Ez esetünkben azt jelenti, hogy azok az anyák, akik számíthatnak idősebb lányaik segítségére, átlag két és fél évvel korábban szülik meg negyedik gyermeküket azokhoz képest, akik nem rendelkeznek ilyen segítséggel (8,63 vs. 11,09 év). Kétszer nagyobb valószínűséggel szülnek ötödik, illetve még további gyerekeket (60,7% vs. 32,8%), és átlag három ével később fejezik be reproduktív periódusukat (37,4 vs. 34,2 év). Más magyarországi vizsgálatok ugyancsak azt erősítik meg, hogy a roma - ezen belül a beás - népességen belül a kiterjedt és szoros rokoni kapcsolatokból származó személyes támogatások pozitív hatást gyakorolnak a termékenységre (Bereczkei 1998b). Erre részletesen a 3.2.3. fejezetben térünk ki. A rokoni kapcsolatok antropológiai vizsgálatával párhuzamosan a kutatók arra a kérdésre is választ kerestek, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok segítségével ismerik fel az emberek rokonaikat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a rokoni együtthatók alapján számítják ki érdekazonosságukat, még kevésbé a közös gének valamiféle titokzatos „vonzódása" alapján. A szakirodalomban több, ún. rokonfelismerő rendszert írnak le. A fenotípusos illesztés azt jelenti, hogy a rokonok közös genetikai állományuk következtében számos hasonló fenotípusos jellegzetességet (szag, testi megjelenés) mutatnak (lásd


2.5.3.). Állatkísérletek sokasága mutatja, hogy a rokonok képesek előzetes ismeretség nélkül is felismerni egymást és meg tudják különböztetni a leszármazás következtében eltérő rokoni kategóriákba tartozó - tehát különböző rokoni együtthatókkal jellemezhető - egyedeket. Ugyancsak számos kísérlet mutatta ki, hogy a rokonfelismerés másik alapvető mechanizmusa tanulási-asszociatív folyamatokon alapul. Az együtt felnövő állatok között olyan kötődési folyamatok alakulnak ki, amelyek egész életükben fennmaradnak (Trivers 1985). Az ember esetében a fenotípusos illesztés genetikai programjai egyelőre csak az anya és gyermeke között mutathatók ki megbízhatóan (4.1.1.). A rokonok azonosításában és felismerésében valószínűleg fontosabb szerepet játszanak a gyermekkori tapasztalatok és tanulási folyamatok. A szülők és gyerekek közötti korai bevésődési és kötődési folyamatok hozzák létre későbbi bensőséges kapcsolataikat. A közeli rokonok részéről jövő kellemes ingerek (pl. cirógatás) és a gyerekek visszajelzései (pl. gőgicsélés) kölcsönösen megerősítik egymást és alapját képezik a későbbi intim viszonyoknak. A családi-rokoni alapon szerveződő archaikus közösségek szabályos, bejósolható tanulási mintákat és helyzeteket nyújtanak, amelyek révén a felnövő gyermekek elsajátítják a különböző rokonokkal való bánás általános stratégiáit. Így van ez a modern társadalmakban is: a szűkebb környezet egyes tagjaival folytatott szociális kapcsolatok fajtájuk, időzítésük és intenzitásuk szerint nyernek pozitív vagy negatív megerősítéseket. E korai tapasztalatok teszik lehetővé a gyermek számára annak felismerését, hogy kik a közeli rokonaink, mit várhat tőlük az ember és hogyan viselkedjen irántuk (Alexander 1979, Hrdy 1999). A rokonszelekció ilyen módon a megfelelő érzelmi kötelékek kiépülésén keresztül biztosítja a közös génhordozók egymás iránti önzetlenségét. Egy jelenlegi vizsgálatban szoros korrelációkat találtak a genetikai rokonság, az altruizmusra való hajlandóság és az érzelmi közelség tehát a másik ember iránti törődés és bizalom érzésének - mértéke között (Korchmaros és Kenny 2001). A szerzők szerint az érzelmi kö-

51 zelség az önzetlenség egyik legfontosabb proximatív tényezője, amely a genetikai rokonság és az altruista viselkedés közötti kapcsolatot közvetíti.

2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban Miután a vadászó-gyűjtögető hominida közösségek tagjai kisebb-nagyobb mértékben rokonok voltak, a társakra irányuló önzetlenség adaptív stratégiának bizonyult, amelyre pozitív szelekció irányult. Hatására olyan pszichológiai algoritmusok rögzültek, amelyek a rokonok iránti megkülönböztetett bánásmódra hajlamosítják hordozóikat (Daly et al. 1997). Ezek a diszpozíciók a mai ember viselkedésében is jelen vannak, függetlenül attól, hogy befolyásolják-e vagy nem a teljes rátermettséget. Igaz, a rokonok közötti kapcsolatok ma már többnyire nem olyan meghatározóak, mint az iparosodást megelőző társadalmakban. A társadalmi fejlődéssel együttjáró gazdasági és kereskedelmi expanzió csaknem mindenütt szétzilálta, felbomlasztotta a korábban uralkodó helyi vérségi szerkezeteket. Ennek következtében az ipari társadalmakban élő ember többnyire elvesztette népes családjának bensőséges kapcsolatait, és sokszor legközelebbi rokonaitól is távol kénytelen élni. A hozzátartozóinkhoz való kötődés ennek ellenére jelen van életünkben, és a rokonok közötti támogatások továbbra is áthatják mindennapjainkat. Szociológiai felmérések tanúsága szerint az emberek nagyobb elvárásokat, jogokat és kötelességeket fogalmaznak meg rokonaikkal kapcsolatban, mint az idegenekkel szemben (Cseh-Szombathy 1987). Ez sokszor kimerül a kölcsönös értesítések (névnapi távirat, esküvői meghívó stb.) küldözgetésében, amelyek mindazonáltal lényeges funkciót hordoznak: emlékeztetnek bennünket, hogy nem feledkeztünk meg egymásról. Még a távol élő rokonok körével is mint egyfajta „biztonsági tartalékkal" számolhatunk, akik többnyire segítségünkre sietnek, ha nehézségeink támadnak.

52 Amerikai és európai nagyvárosokban végzett vizsgálatok ezzel kapcsolatban olyan eredményekről számolnak be, amelyek megfelelnek a rokonszelekciós elméletből származó elvárásoknak (Dunbar és Spoors 1995, Essock-Vitale és McGuire 1985, Salmon és Daly 1996). Először is, az emberek, amikor komoly szükségben szenvednek - elsősorban betegségek, tartós anyagi problémák és érzelmi válság esetén -, nagyobb valószínűséggel fordulnak rokonaikhoz, mint barátaikhoz és ismerőseikhez, jóllehet ez utóbbiakkal általában gyakrabban találkoznak. Másodszor, a támogatások mértéke és gyakorisága a rokonsági koefficiens függvénye; annál nagyobb, minél közelibb rokonok közt megy végbe. Harmadszor, a rokonoktól kapott segítséget az esetek túlnyomó részében nem követte viszonzás, míg az ismerősök, barátok közötti támogatások általában a kölcsönösségen alapultak. Negyedszer, az altruizmus iránya nagymértékben függ a résztvevők jövőbeli szaporodási kilátásaitól (reziduális reproduktív értékétől); a támogatások rendszerint az erőforrásokat birtokló idősebbek felől a fiatalok felé áramlanak. Hatszor nagyobb pl. annak a valószínűsége, hogy a nagybácsi/nagynéni segíti unokaöccsét/unokahúgát, mint a fordított irányú támogatásnak. Ugyanez a logika tükröződik a végrendeletekben. Általában véve az örökségek kedvezményezettjei - a házastársi hagyatékot leszámítva az utódok és közeli rokonok közül kerülnek ki, és az örökölt vagyon nagysága pozitívan korre-


lál a rokonsági együtthatóval (Smith et al. 1987). (2.7. ábra). Ezen belül azonban - amint azt egy több mint 1500 örökösödési eljárás elemzése mutatja - azonos rokonsági fok esetén az oldalági rokon az örökség haszonélvezője a felmenő ágival szemben (pl. a testvér és nem a szülő), és a lemenő ági rokon az oldalágival szemben (pl. unokaöcs és nem a féltestvér) (Judge 1995). Előfordul, hogy a fiatalabb, távolabbi rokon elsőbbséget élvez az örökség terén az idősebb, közelebbi rokonhoz képest. Ez nem meglepő, hiszen, mint láttuk, a Hamilton- egyenletből az következik, hogy a haszonélvezővel való kisebb rokonsági együtthatóból fakadó hátrányokat ellensúlyozhatják a haszonélvező nagyobb reproduktív potenciájából fakadó előnyök. Más vizsgálatok azt mutatták, hogy a rokonok mint lehetséges örökösök jelentősége emelkedett másokkal szemben, ha a végrendelet gazdája közel érezte saját halálát. Ilyen esetekben akkor sem büntette közeli hozzátartozóit az örökség visszavonásával, ha azok viselkedését egyébként erkölcstelennek vagy törvénytelennek ítélte meg (Bossong 2001). Ami a házastársra hagyományozott örökséget illeti, érdekes, hogy ennek nagysága és iránya elsősorban a haszonélvező nemétől és korától függ. A halálos betegség következtében eltávozott nők az esetek többségében nem a férjüket, hanem gyerekeiket jelölik meg örökösöknek. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az özvegy férfiak a nőkhöz képest nagyobb gyakorisággal házasodnak újra, és rendszerint jóval fiatalabb 2.7. ÁBRA Az örökség haszonélvezői a rokonság függvényében ■ (Forrás: Smith et al. 1987)


2.8. ÁBRA Az örökség házastársnak juttatott aránya ■ (Forrás: Bossong 2001)

nőket vesznek el. Következésképpen az örökölt vagyonból az új feleségtől származó gyerekek is részesednek - akikkel az elhunyt semmilyen genetikai kapcsolatban nem állt. A végrendeletet készítő férfiak viszont kétféle stratégiát követnek: ha túlélő feleségük fiatal, vagyonuk nagy részét gyerekeikre hagyják, míg az idősebb feleségek esetén a házastárs válik általános örökössé. A fiatal nők ugyanis szintén nagy valószínűséggel házasodnak újra, és az új házasságban született gyerekeikre költik az örökség egy részét. Ezzel szemben az idős, menopauzán túlesett özvegyek várhatóan a meghalt férjüktől származó közös gyerekekre fordítják a teljes vagyont. (Bossong 2001). (2.8. ábra). A rokonok iránti részrehajlás sajátos nemek szerinti megoszlásokat mutat. A nők több rokonnal - főleg anyaági rokonnal - tartanak kapcsolatot és gyakrabban vesznek részt különböző támogatásokban velük, mint a férfiak (Dunbar és Spoors 1995). Ez utóbbinak valószínűleg az az oka, hogy nők számára közeli hozzátartozóik jelentik a legfontosabb szociális erőforrásokat a gyereknevelésben. A férfiak nagyobb mértékben vesznek részt munkatársakkal és idegenekkel való kölcsönös tranzakciókban, és talán kevésbé függnek a rokonaikkal való személyes kapcsolatoktól (Kanazawa 2002), Amikor egy kutatás során a vizsgálatban részt vevő személyektől azt kérték, hogy jellemezzék saját identi-

53 tásukat („Ki vagyok én?"), a nők gyakrabban jelölték meg családban elfoglalt helyüket és szerepeiket (pl. „lánya vagy nővére vagyok X-nek"), míg a férfiak inkább családjuk nevét említették (Salmon és Daly 1996). Úgy tűnik, hogy a nők rokoni kötelékei elsősorban a generációk közötti specifikus kapcsolatok pszichológiájára épülnek, a férfiaké pedig inkább a patrilineáris csoportidentitásban gyökereznek. A rokonok közötti kapcsolatok mintázataira az életkor és a nem mellett nagy hatást gyakorol a paternitás valószínűsége. A Hamilton-szabály szerint az egyének a genetikai együttható mértékének arányában fogják támogatni a rokonukat. A genetikai rokonság azonban nem csupán a leszármazási viszonyok, hanem az apasági valószínűség mértékének (p) a függvénye (1.1.3.). Ha p
54


2.1. TÁBLÁZAT Másodfokú rokonok genetikai rokonsági együtthatói (r) az apasági valószínűség (p) függvényében ■ (Forrás: Gaulin et al. 1997) lin et al. 1997)

rögország) városaiban végzett kutatások olyan összefüggéseket tártak fel a rokoni részrehajlások és támogatások rendszerében, amelyek meglepő pontossággal tükrözték ezeket a genetikai együtthatókat. Egy közel 2000 személyt magában foglaló kérdőíves vizsgálat pl. azt mutatta ki Németországban, hogy az anyai nagymamák törődtek a legtöbbet unokáikkal, míg az apai nagyapák a legkevesebbet (Euler és Weitzel 1996). Az anyai nagyapák és az apai nagymamák a kettő között helyezkedtek el az unokáknak nyújtott anyagi és érzelmi gondoskodás tekintetében (2.9. ábra). A fentiekhez hasonló eredményt kaptak egy amerikai mintán is, nem csupán a nagyszülők, hanem a nagybácsik és nagynénik rokoni beruházásainak a mértékére, mégpedig a következő sorrend szerint: anyai nagynéni > apai nagynéni > anyai nagybácsi > apai nagybácsi (Gaulin et al. 1997). Ami viszont a két másodfokú rokon támogatásának egymás-

hoz viszonyított mértékét jelzi, a nagymamák többet invesztálnak unokáikba, mint a nagynénik az unokaöccseikbe, valószínűleg jövőbeli reproduktív kilátásaik különbsége miatt. A társadalmi szerepek és elvárások természetesen mélyen befolyásolják a rokoni támogatások mintázatait. Távoli görög falvakban pl. nem matrilineáris, hanem patrilineáris részrehajlásokat találtak (Pashos 2000). Kiderült, hogy az apai nagyszülők - főleg az apa apja - nagyobb érzelmi és anyagi támogatást nyújtanak unokáiknak, mint az anyai nagyszülőik. Ennek valószínűleg az az oka, hogy e faluközösségekben az erős patrilineáris tradíciók miatt a gyerekek elsősorban az apa közeli hozzátartozói körében gyakran ugyanabban a házban - nőnek fel. A férj hozzátartozóitól a közösség elvárja a családért való fokozott felelősségvállalást. Ráadásul, az erős apaági dominancia és az állandó testi közelség miatt a feleség erős felügyelet alatt áll, 2.9. ÁBRA A négy nagyszülő támogatásának intenzitása az unokák 7 éves koráig ■ A támogatás mértékét egy 1-től 7-ig terjedő skálán mérték (Forrás: Euler és Weitzler 1996)


és ez jelentős mértékben növeli a paternitás valószínűségét az itteni emberek számára. Az eddigi elemzések azt mutatják, hogy a teljes rátermettség növelésének viselkedési taktikáit számos változó befolyásolja, köztük az altruista tett költség-haszon értékei, a rokonsági együttható, a résztvevők kora és neme, paternitása, a letelepülési szabályok, illetve a közeli és távoli rokonok jelenléte, elérhetősége. Ez azt jelenti, hogy a rokonok közötti kapcsolatokban a specifikus pszichológiai modulok mellett fontos szerepet játszanak egyes kondicionális stratégiák (1.2.2.). Ennek következtében a rokonok iránti bánásmód hajlamai eltérő módon jutnak kifejezésre a különböző környezeti feltételek között. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy a rokoni kapcsolatok változatos formáinak tanulmányozása során lehetetlenség egyetlen változót - genetikai együttható, családi szocializációs hatások, kulturális hagyományok - kiemelni; csak kölcsönhatásaik konkrét ismeretében lehet magyarázatot találni rájuk. Rokonainkat, még ha távol is élnek tőlünk, általában közelebb érezzük magunkhoz, mint másokat, és esetleges szembefordulásunk velük gyakran óriási lelki és érzelmi terheket rak a vállunkra. Egy amerikai vizsgálatban a családon belül elkövetett gyilkosságokat elemezték, és azt találták, hogy miközben a családtagok megölése a gyilkosságok kb. negyedét teszi ki, ezen belül figyelemre méltó megoszlást találunk. Nevezetesen, a közeli rokonok elenyésző számban válnak a gyilkosságok áldozataivá (6%), míg a nem 2.10. ÁBRA A családon belüli gyilkosságok megoszlása ■ A relatív kockázat annak a mértékét jelöli, hogy a gyilkosságok milyen valószínűséggel következnek be az egyes kategóriába tartozó személyek számának függvényében (Forrás: Daly és Wilson 1988)

55

vér szerinti rokonok - elsősorban a házastársak és hozzátartozóik - lényegesen nagyobb kockázatnak vannak e tekintetben kitéve (19-20%) (Daly és Wilson 1982b, 1988,1996) (2.10. ábra). További kilenc társadalmat elemezve ugyancsak azt találták, hogy amennyiben a közeli rokonok részt vettek valamilyen gyilkosságban, rendszerint nem az áldozat és a tettes viszonyában álltak egymással, sokkal inkább a gyilkosságok közös elkövetői voltak (Daly és Wilson 1987). Természetesen az emberölés, akár rokonra, akár idegenre vonatkozik, általában nem növeli az elkövetők rátermettségét. Olykor mégis a rokoni érdekek egyfajta extrém kifejeződésének tekinthető, és jól demonstrálja a rokoni kötődés érzelmi gyökereit. Közös főemlős bélyeg, hogy a szociális küzdelmek során a testtartásban, tekintetben, arckifejezésben testet öltő, erősen ritualizált fenyegetések megelőzik, sőt helyettesítik a voltaképpeni agresszív támadásokat. Az ember agresszív megnyilvánulásaiban ehhez járulnak még a különböző verbális fenyegetések, provokációk és blöffök. Hogy e fenyegetések „valódi" erőszakos cselekménybe torkollnak-e, az számos tényezőtől függ. Lehetséges, hogy a korai gyerekkorban kialakuló egyedfejlődési mechanizmusok csökkentik a közeli rokonok közötti erőszakos incidensek és bántalmazások lehetőségét, miközben ezeknek nincs lehetőségük kifejlődni az idegenek között. Ez utóbbi esetben a feszültté váló légkörben kiváltódó fenyegetésekkel szemben nem alakulnak ki meg-

56


2.11. ÁBRA Az örökbefogadók és örökbefogadottak rokoni kapcsolatai Óceánia tizenegy társadalmában ■ (Forrás: Silk 1989)

felelően hatékony elhárító reakciók és kommunikatív jelzések. Ugyancsak a nem vérrokonra irányuló erőszakos viselkedésnek tekinthetők a mostohaszülő által elkövetett gyerekbántalmazások és gyilkosságok, amelyeket részletesen a 4.2.5. fejezetben elemzünk. Többen figyelmeztetnek ugyanakkor, hogy a rokonszelekció elméletét nem szabad nagyon kitágítani. Még a családon belüli bensőséges kapcsolatok közül is vannak olyanok, amelyeket nem lehet visszavezetni a Hamilton-szabályra. A gyermekek örökbefogadása például úgy tűnik - megsérti a rokonszelekciós elméletből fakadó elvárásainkat, hiszen az adoptáló szülő sok időt és energiát fordít mások génjeinek terjesztésére. Az adoptálás intézménye egyesek szerint a darwini megközelítés egyik kudarca, amennyiben nem lehet Összeegyeztetni a természetes szelekció elméletével (Sahlins 1976). Ez azonban elhamarkodott következtetésnek bizonyult. Számos társadalomban azt találták, hogy az örökbefogadás elsősorban rokonok között megy végbe. Egy délnyugat-afrikai pásztornép, a herrerók körében pl. a nevelőszülők több mint 80%-áról derült ki, hogy az örökbefogadott gyerek rokona (Pennington és Harpending 1993). Tizenegy óceániai társadalomban és néhány alaszkai eszkimó közösségben végzett vizsgálat továbbá azt mutatta ki, hogy az örökbefogadással kapcsolatos szokások megfelelnek a rokon-

szelekciós modellből fakadó elvárásoknak (Silk 1989). Egyrészt a közeli rokonok között lényegesen gyakrabban történik, mint az idegenek vagy távoli rokonok között (2.11. ábra). Másrészt a szülők vér szerinti gyermekeiket mindig előnyben részesítik örökbe fogadott gyermekeikkel szemben az olyan fontos dolgokban, mint pl. a családi vagyon öröklése. Harmadrészt, az örökbeadó szülő nem teljesen mond le gyermekéről, fenntart bizonyos jogokat és kötelességeket vele kapcsolatban, sőt gyermekét visszaveheti, ha úgy látja, hogy nem megfelelően bánnak vele. Nagyon valószínű, hogy az adoptálás rendszere számos törzsi társadalomban a családok közötti integráció és a rokoni együttműködés fenntartásának eszköze. Az örökbefogadás annak a sokféle módnak az egyike, ahogy a rokonok megosztják egymással erőforrásaikat, beleértve gyermeküket, amikor mások - elsősorban az idősebb, gyermektelen házaspárok - szükségét érzik ennek (Caroll 1970). Továbbra is igaz azonban, hogy az ipari társadalmakban végbemenő adoptálások nagy része idegenek között megy végbe. Több kutató arra keresi a választ, vajon milyen előnyöket és hátrányokat kínál ez az intézmény a résztvevők szempontjából (Alcock 1998, Lindgren és Pegalis 1989, Pennington és Harpending 1993, Silk 1989). Az örökbeadók nyilván enyhíteni kívánják a gyerek felnevelésével járó szülői terheket. Nem véletlen, hogy elsősorban a szegény,


sokgyerekes családokból, illetve férjezetten nők közül kerülnek ki. A gyerek számára azért lehet előnyös a korai örökbeadás, mert általában kedvezőbb életfeltételek közé kerül. Az örökbefogadó szempontjából azonban nehezebb megválaszolni a kérdést. Lehetséges, hogy annak reményében fogadnak örökbe valakit, hogy támaszuk legyen idősödő éveikben. Aligha valószínű azonban, hogy az örökbefogadás indítéka a viszontszolgáltatás igénye volna. Ennek ellentmondanak a tények, amelyek azt mutatják, hogy a támogatások még akkor is inkább az utódokra irányulnak (mint visszafelé), amikor azok már elérik a felnőttkort (Lindgren és Pegalis 1989). Általában véve is kétséges - bár nem minden esetben zárható ki hogy az örökbefogadó valamilyen anyagi hasznot remél az adoptált gyermeken keresztül. Sőt, az adoptálás önként vállalt, jelentős költségekkel jár a számára. Ez is egyfajta altruizmus tehát, amely azonban nem a genetikai képviselet növelésére irányuló indítékokban gyökerezik. Inkább talán egy másik pszichológiai algoritmus működésére vezethető vissza, mégpedig a saját gyerek iránti vágyra és arra a szükségletre, hogy szoros fizikai és érzelmi köteléket alakítson ki gyermekével.

57

Az örökbefogadás eszerint egy adaptív, fitnessnövelő mechanizmus (szülői gondoskodás) maladaptív mellékterméke egy új kulturális környezetben, ahol a gyermektelen szülők számára nem állnak rendelkezésre örökbe adható rokonok (Alcock 1998). A gyerek iránti elkötelezettség és szeretet pszichológiai hajlamai bizonyos körülmények között olyan gyerekek felnevelésére késztetnek felnőtteket, akik nyilvánvalóan nem növelik rátermettségüket. Ez általában semmi problémát nem okoz; a genetikai leszármazás nem feltétlenül szükséges alapja a gyermekkel kapcsolatos szülői vonzódásnak. A rendelkezésre álló eredmények valóban azt mutatják, hogy az örökbefogadó szülők éppoly szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki gyerekükkel, mint a biológiai szülők, ráadásul nagyon rövid idő alatt. Különösen akkor, ha az adoptálás csecsemőkorban történik, amikor még van lehetőség a megfelelő kötődési folyamatok kialakítására. Ezzel összhangban van az a vizsgálati eredmény, miszerint az adoptálás egyáltalában nem emeli a bántalmazás kockázatát, míg a mostohaszülői környezet kifejezetten növeli a bántalmazás valószínűségét, noha genetikailag mindkettő „idegen" gyerek felnevelésére irányul (4.2.5.).

2.2. fejezet

KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS Az ember szociális viselkedése, ezen belül önzetlensége és támogatása nyilvánvalóan nem korlátozódik a rokonokra. Társas kapcsolataink sok esetben inkább azokra az „idegenekre" irányulnak, akiket jól ismerünk: barátokra, munkatársakra, osztálytársakra stb. Ezekben az esetekben a rokonok genetikai érdekeit érvényesítő rokonszelekció nem működik. Más szelekciós folyamatok azonban döntő szerepet játszottak azoknak a pszichológiai mechanizmusoknak a kialakításában, amelyek sikeresen oldották meg a csoportléttel összefüggő adaptációs problémákat.

2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei Nem csupán a nepotizmus lehet előnyös a teljes rátermettségre nézve, hanem az idegenek kölcsönösségen alapuló támogatása, reciprok altruizmusa is. Mégpedig akkor, ha az együttműködés mindkét fél számára haszonnal jár, azaz ha általa nő a résztvevők túlélési és szaporodási esélye. Robert Trivers (1971, 1985) szerint evolúciós értelemben érdemes önzetlennek lenni még a rokoni kapcsolatban nem álló egyének részéről is, ha a kölcsönösségből származó előnyök meghaladják azokat az előnyöket, amelyek az Önző individuális viselkedésből fakadnának. Ez akkor történik, ha a kapott támogatást a haszonélvező később visszatéríti egy olyan időpontban, amikor a másiknak szüksége van rá. Nyilvánvaló, hogy az esetek többségében ezek a tranzakciók aszimmetrikusak, és a visszatérített támogatás nyeresége mindkét fél számára nagyobb lehet, mint az eredeti támogatással járó veszteség. Így pl. a részemről csekély lemondással járó altruista cselekedet tetemes előnyöket kínálhat a szorult helyzetben levő társam számára, miközben egy későbbi helyzetben az ő se-

gítsége jelenhet megoldást egy számomra égető problémára. Mindkettőnk számára kifizetődő például, ha én egy délután munkába állok helyette, amikor halaszthatatlan dolga akad, ő viszont valamelyik szombaton meglocsolja a kertemet és megeteti az állatokat, mert el kellett utaznom otthonról. Amennyiben az egyik résztvevő kis költséggel nyújt segítséget egy másiknak, aki viszont később értékes viszontszolgáltatást kínál, az eredeti altruista nettó nyeresége növekedhet (Cosmides és Tooby 1992, Reeve 1998). A reciprok altruizmus kialakulásának csak az egyik feltétele a pozitív nyereség/veszteség mérleg. Létrejötte attól is függ, hogy mennyire biztosított az önzetlen akció megtérülése. A kutatások tisztázták azokat az ökológiai és szociális feltételeket, amelyek növelik a viszonzás valószínűségét (Boyd 1992, Trivers 1985, de Vos és Zeggelink 1997). Először is, a kölcsönösség kialakulásának kedvez, ha bizonyos körülmények szükségessé teszik az együttműködést. Így pl. a közös vadászat, az idegen csoportok elleni védekezés vagy a státusokért folyó versengések gyakran olyan helyzetet teremtenek, ahol az egyének egymás segítségére szorulnak. Másod-

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

szor, minden élőlénynek szoros és állandó kapcsolatot kell tartania társainak egy jól körülhatárolt, viszonylag kis létszámú csoportjával. A személyes ismeretségek és találkozások lehetőséget teremtenek arra, hogy a résztvevők tagjai lehessenek a kölcsönösségi rendszernek és élvezzék annak előnyeit. Harmadszor, a reciprok altruizmus elsősorban azoknál a fajoknál alakul ki, ahol a társas intelligencia képességei (fejlett memória, tanulási és diszkriminációs készség) lehetővé teszik a korábbi támogatások számontartását, az altruisták felismerését és a csalók kiközösítését. Ilyen körülmények között várható, hogy a reciprok altruizmusra pozitív szelekció irányul. Természetesen ezek a feltételek elsősorban a magasabbrendű állatok, ezen belül is kiváltképp a főemlősök szociális létformáit jellemzik (Harcourt 1992). Egy vizsgálatban szabadon élő cerkófok szociális érintkezéseinek - elsősorban testápolási, grooming kapcsolatainak - irányát és intenzitását jegyezték fel, és magnószalagra vették azokat az individuális hívójeleket, amelyeket a csoport tagjai segítségkérésre használnak. A többieknek egyenként lejátszották ezeket a hangokat, és mérték azt az időtartamot, amelyet a „hívó" irányába történő figyeléssel és odafordulással töltöttek (ezt a támogatási készség mértékének tekintették). Kiderült, hogy a rokonok hívójelére akkor is reagálnak, ha azokkal nem vettek részt korábban közös interakciókban. Ezzel szemben a nem rokonok közül csak azok támogatására mutattak hajlandóságot, akik azt megelőzően segítettek a testápolás kényes műveletében (Seyfart és Cheney 1984). Pávián hímek gyakran alkotnak egymással koalíciókat, amelyek célja, hogy egymást segítsék a nőstények megszerzésében (Noe 1992). A támogatások többnyire a kölcsönösség szabályaira épülnek: annak a valószínűsége, hogy A egyed segíti B-t, annak mértékével arányos, ahogy korábban B segítette A-t (2.12. ábra). Ugyanez a szabály figyelhető meg csimpánzok körében, ahol azt találták, hogy táplálékukat egy bonyolult cserekapcsolat keretében osztják el egymás között, amelynek a rituális üdvözlés éppúgy része, mint a fenyegető és behódoló jelzések (de Waal 1992).

59

2.12. ÁBRA A páviánok reciprok támogatása A és B egyed között ■ (Forrás: Trivers 1995)

Az emberi evolúció során messzemenően teljesültek mindazok az ökológiai és szociális feltételek - kisméretű, zárt csoportok, közösen szerzett táplálék, növekvő agykapacitás -, amelyek a reciprocitás adaptív hajlamaira szelektáltak (Cosmides és Tooby 1989). Az együtt élő és közösen tevékenykedő nem rokonok egymás iránti Önzetlensége, a nepotizmus mellett nagy összetartó erőt jelentett az őstársadalmakban. Radikális előnyöket kínált a széles körű együttműködésen alapuló csoport tagjai számára. Érdemes megosztani a táplálékot egy idegennel, ha az részt vesz a közös vadászatban. Trivers (1971) szerint a kölcsönösség a táplálékmegosztás mellett további lényeges területekre is kiterjed, ilyen pl. a veszélyben való segítség, öregek, gyerekek és betegek támogatása, eszközök cseréje, ismeretek adásvétele. Valójában az ember a reciprok altruizmus igazi haszonélvezője. Megnövekedett intelligenciája révén képessé vált arra, hogy egyfajta „kognitív nyilvántartási könyvet" vezessen az adott és kapott kedvezményekről, és egyensúlyt teremtsen a kölcsönös juttatások sokszor bonyolult rendszerében.

60

2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban A mai evolúciós antropológián belül a vadászó-gyűjtögető társadalmakra jellemző kölcsönös együttműködés és csere a jelenlegi kutatások önálló és egyre komplexebb területét alkotja. Jól kidolgozott modellek és bonyolult módszertani apparátus jellemzi az itt folyó munkát, amibe e könyv keretei között nincs módunk részletes betekintést adni (Bird és Bird 1997, Dwyer és Minnegal 1997, Hames 2000, Sosis 2001, Sosis et al. 1997). Egyetlen példára szorítkozunk, mégpedig egy monogám vadásztársadalomban, a paraguayi ache indiánok körében folyó kooperatív viselkedés bemutatására. Hillard Kaplan, Kim Hill és Magdalena Hurtado kiterjedt, majd két évtizedes kutatásai nyomán tudjuk, hogy az ache indiánok között a népesség valamennyi tagjára kiterjedő táplálékelosztás működik, amely magában foglalja a rokonokat és a nem rokonokat (Kaplan és Hill 1985, Kaplan et al. 1990, Hill és Kaplan 1988, Hill és Hurtado 1996, Gurven et al. 2000, 2001). Pontosabban, a vadászatból származó húst - amely a teljes kalóriaszükséglet 60-80%-át fedezi - minden alkalommal szétosztják az egész közösségben, míg a növényi táplálékot és az erdőben gyűjtött mézet inkább a szűkebb családon belül fogyasztják el. Ennek az az oka, hogy a hústáplálék - különösen a nagyvadak húsa - értékes és nehezen bejósolható erőforrást képez, megszerzése számos véletlen és kockázati tényezőt foglal magában, Szétosztása ezért különösen fontos a csoporttagok számára. Megfigyelések szerint egy ache férfi a vadászattal töltött napok átlagosan 43%ában zsákmány nélkül tér haza. Ennek megfelelően egy-egy vadászat során a részt vevő férfiak (illetve családok) által elejtett zsákmány nagy változatosságot mutat; a táplálék mennyiségében mutatkozó szórás mintegy 13 ezer kalóriát tesz ki, amely azonban az elosztást követően átlagosan 1900 kalóriára csökken. Ez annak az eredménye, hogy minden család közel egyenlő mértékben részesedik a zsákmányból, általában az eltartottak számának függvényében. A min-


denkori többlet elosztása azért előnyös a csoport tagjai számára, mert csökkenti a napi húsfogyasztás esetlegességét, viszonylag egyenletessé teszi a táplálékhoz való hozzájutást és ezzel mérsékli az éhezés kockázatát a csoport számára. Az egyes családok napi kalóriabevitele átlagosan 80%-kal növekszik az elosztás következtében. Röviden: a táplálék elosztása, illetve cseréje kockázatcsökkentő viselkedés, hiszen jelentősen mérsékli a fogyasztás egyéni (családi) különbségeit, miközben megbízhatóan növeli az egy főre jutó tápértéket. Az egyenlő alapon történő elosztás különösen akkor válik figyelemre méltó szolgáltatássá, ha tekintetbe vesszük, hogy az ache férfiak vadászteljesítménye nagy egyéni különbségeket mutat, ami részben fizikai erő és ügyesség, másrészt a vad elejtésében használt fegyverek hatékonyságának függvénye. Még furcsább körülmény, hogy a jobb vadászok több időt töltenek vadászattal, mint a gyengébb képességűek. Azt várnánk ugyanis, hogy nekik kevesebb idő- és energiaráfordításra volna szükségük ahhoz, hogy családjuk táplálékszükségletét biztosítsák, vagy hogy a többiekkel azonos méretű zsákmányt ejtsenek el. Ezzel szemben a leghatékonyabb vadászok dolgoznak a legtöbbet, és a többieknél lényegesen nagyobb mennyiségű - nem ritkán akár 150 ezer kalória tápértékű - húst visznek haza. Ennek csupán mintegy 10%-át fogyasztja el a saját családjuk, a fennmaradó részt a többiek kapják, értelemszerűen annál többet, minél nagyobb a zsákmány (2.13. ábra). Az egyenlő és kölcsönös elosztás rendszerében a sikeres vadászok ugyanannyit kapnak a többiek vadászzsákmányából, mint bárki más. Ez azt jelenti, hogy ők az osztozkodás vesztesei, hiszen a csoport tagjainak többségével szemben ők lényegesen többet termelnek, mint fogyasztanak. A csoport korábban említett átlag 80%-os nyeresége az elosztott táplálék kalóriaértéke tekintetében nagyon széles skálán oszlik meg: +570% és -30% között mozog. Különösen a fiatal, nőtlen férfiak közül kerülnek ki azok, akik keveset kapnak vissza. Nehéz megérteni, hogyan maradhatott fenn ez az altruista viselkedés ilyen nyilvánvaló nyereség/veszteség deficittel.


2.13. ÁBRA Az ache férfiak által megszerzett vadászzsákmány más családokban történő szétosztásának aránya ■ (Forrás: Hawkes etal. 2001)

A kutatások azonban azt mutatják, hogy a csoport táplálékkal való ellátása olyan hosszú távú fitnessmegtérüléssel jár, amely ellensúlyozhatja a rövid távú költségeket. A sikeres vadászok nagylelkű szolgáltatásaik révén magas presztízst és hírnevet élveznek a csoporton belül, amely bizonyos feltételek között kézzelfogható előnyökben tárgyiasul. Először is, feleségük és gyerekeik az átlagosnál több táplálékot, nagyobb 2.14. ÁBRA Az ache férfiak által más családoknak szétosztott vadászzsákmány és a viszonzásul kapott táplálék átlagos száma véletlenszerűen kiválasztott időtartamok alatt ■ (Forrás: Gurven etal. 2000)

61

törődést és gondoskodást kapnak a csoport más tagjaitól. Másodszor, reproduktív nyereségre tesznek szert azzal, hogy más férfiakhoz képest több szexuális partnerhez jutnak. Óvatos becslések szerint ennek eredményeként legális és illegális utódaik száma átlagosan kettővel meghaladja más férfiak gyermekeinek számát. Miután az ache társadalom monogám, a befolyásos vadászok szexuális liaisonjai házasságon kívüli kapcsolatokat jelentenek, amelyeket egy bizonyos szintig hallgatólagos egyetértés övez a közösségen belül. Főleg azért, mert ez a rendszer a többiek számára is előnyökkel jár, hiszen saját és gyerekeik túlélése többek között attól függ, hogy mennyire tudják a legeredményesebb vadászokat megtartani a csoporton belül. Harmadszor, amikor a zsákmányukat szétosztó vadászok betegség, baleset vagy más sérülés miatt időlegesen munkaképtelenné válnak amely egyáltalában nem ritka eset az esőerdők ismert veszélyei miatt -, akkor a falu lakói segítenek nekik. Kiderült, hogy a támogatás nagysága arányos korábbi önzetlenségük mértékével: annál több táplálékot kapnak, minél nagyobb volt annak idején a zsákmányukból egy személyre jutó hús mennyisége a csoporton belüli elosztás során. Pontosabban, általában nem az elosztott hús abszolút mennyisége számít, hanem a másoknak juttatott részesedés relatív aránya. A 2.14. ábra azt mutatja, hogy az altruisták

62

nagyobb mértékű kompenzációhoz jutnak, mint azok a csoporttagok, akik nem osztották meg zsákmányukat - függetlenül attól, hogy menynyire voltak eredményesek az állatok elejtésében. Az achéknál - és más társadalmakban, mint pl. a hadzáknál, hiwiknél, busmanoknál stb. - a táplálék cseréje és altruista elosztása egyfajta íratlan „vagyon- és életbiztosítást" jelent, amely hatékonyan mérsékli az adakozó megélhetési nehézségeit a szűkösebb időkben. A lényeg az, hogy az önzetlenség hosszú távon az altruista számára is kockázatcsökkentő viselkedés az erőforrásokhoz való egyenletes és kiszámítható hozzájutás tekintetében, A kölcsönösségen alapuló együttműködés természetesen nem csupán a táplálék elosztására korlátozódik. Az elmúlt száz év etnográfiai és antropológiai munkái egyértelművé teszik, hogy a kölcsönös ajándékozások, cserék és szolgáltatások rendszere a törzsi társadalmak teljes intézményi hálózatát átfogja (Mauss 1925/1967, Lévi-Strauss 1969). A személyes, baráti kapcsolatok egy csoporton (klánon, falun, törzsön) belül rendszerint azok között épülnek ki, akik képesek és hajlandók egymást a viszonosság alapján támogatni a munkában, vadászatban és háborús tevékenységekben. A reciprok kötelékek azonban nem csupán gazdasági tranzakciókban játszanak szerepet, hanem sok esetben szociális és morális szerveződéseket alkotnak a résztvevők között. A cserekapcsolatok és kölcsönös ajándékozások megszilárdítják a főnök hatalmát, házasságok alapját képezik, és mágikus-vallásos szertartások szervezését teszik lehetővé. Nem csupán a csoporton belüli integráció fennmaradását segítik elő, hanem növelik a csoportok közötti hosszú távú kötelékek stabilitását. Malinowski híres elemzése óta ismeretes, hogy a Trobriand-szigetek egymástól távol élő lakói a kula nevű rituális ajándékozási szokás segítségével építik ki és erősítik meg kereskedelmi és politikai kapcsolataikat (Malinowski 1972). A kalahári busmanok csoportjai pedig egy sajátos intézményen, a xharo-rendszeren keresztül tartják fenn szövetségeiket, amelynek az a lényege, hogy a távoli falvakban lakó, egy-


mást rendszeresen meglátogató és kölcsönösen megajándékozó barátok bejósolható és biztonságos köteléket teremtenek a csoportok között (Eibl-Eibesfeldt 1989). Azt mondhatjuk ezek alapján, hogy a törzsi társadalmakban a reciprocitás a kulturális létezés általános, alapvető és átfogó érintkezési formája. A népesség növekedésével, a hierarchikusan rétegzett agrártársadalmak kialakulásával és a jól szervezett állami intézmények kiépülésével azonban egyre kevesebb lehetőség nyílt a cserekapcsolatok kölcsönösségi alapon történő lebonyolítására, hiszen az egyének közötti tranzakciók sokrétűségük folytán egyre átláthatatlanabbakká váltak (Bereczkei 1991) (lásd 2.22. ábra). Ez kétirányú változást indított be. Egyrészt a személyes és közvetlen cserekapcsolatokat egyre inkább az indirekt reciprocitás mechanizmusai váltották fel. A másoknak juttatott támogatás viszonzását és a társas szerződésben részt vevő felek érdekeinek képviseletét gyakran egy harmadik személy, később pedig egy központi intézmény biztosította (Alexander 1987). A korai erkölcsi kódexek (pl. Hammurápi törvénykönyve) és szociális intézmények lehetővé tették a kölcsönösségi viszonyok társadalmilag előnyös hálózatának a kiépülését és fennmaradását. A társadalmi rétegződések markánssá válásával ugyanakkor az uralkodó elit tagjai egyre inkább a saját érdekeik szerint manipulálták a személyek közötti viszonyokat (Bereczkei 1991). A változások másik iránya abból fakad, hogy a csoportméret növekedésével és az anonim, személytelen kapcsolatok meghatározóvá válásával fokozatosan romlanak az önzetlen tett megtérülésének esélyei. Nincs meg a személyes ismeretség és közvetlen ellenőrzés garanciája, amely korábban táplálta a viszonzásba vetett hitet Ezért az ipari társadalmakban a reciprocitás a mikroközösségek szintjére szorul vissza, ahol továbbra is személyes kapcsolatokat ápolnak az emberek. Kisebb és zárt csoportokban, amilyen egy baráti kör vagy egy munkahelyi közösség, érdemes a kölcsönösség szabályai szerint élni, míg nagyobb közösségekben ez nem feltétlenül kifizetődő. Az egyik érdekes vizsgálatban egy


63

2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése

2.15. ÁBRA A halásztársaságok együttműködése faluban és városban ■ A kooperáció mértékét a halrajok tartózkodási helyére vonatkozó információközlés mutatja rokonok és nem rokonok között (Forrás: Palmer 1991)

észak-amerikai kikötőváros és egy hozzá közel eső falu halásztársaságainak együttműködését hasonlították össze (Palmer 1991). A kooperáció mértékének azt tekintették, hogy a halászok milyen gyakran értesítik egymást rádiótelefonjaik segítségével a hal- és homárrajok tartózkodási helyéről. Kiderült, hogy a falu lakói lényegesen gyakrabban árulják el egymásnak a zsákmány helyi koordinátáit, mint a városiak, és ez a különbség a nem rokonok vonatkozásában volt a legnagyobb (2.15. ábra), Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy végső soron az önzetlenség olyan mértékben jellemzi egy csoport tagjait, amilyen mértékben azok személyesen ismerik egymást és mindennapi kapcsolataik megerősítik a viszonzásba vetett bizalmat. Ilyen értelemben a modern ember baráti kötelékei és legszorosabb kapcsolatai az evolúciós környezet kisméretű, koherens társadalmainak működési módját tükrözik vissza. Ezt vizsgáljuk meg részletesebben a továbbiakban.

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban folyó szociális cserék és reciprok szolgáltatások beható tanulmányozása azt mutatja, hogy a törzsi embereknek rendkívül bonyolult döntési feladatokat kell teljesíteniük egy-egy ilyen szituációban. A pleisztocén szociális környezetében őseinknek valószínűleg számos olyan visszatérő, adaptációs problémát kellett megoldaniuk, amelyek a társas cserekapcsolataikban gyökereztek. Leda Cosmides és John Tooby (1992) szerint az egyének olyan kognitív programokra szelektálódtak, amelyek több specifikus döntési és következtetési szabályt foglalnak magukban. Először is, olyan mentális algoritmusokkal rendelkezünk, amelyek segítségével felbecsüljük a szociális cserével kapcsolatos nyereségeket és költségeket. Ennek megfelelően alakítjuk ki a kétoldalú kapcsolatokban való elköteleződés optimális mértékét, és elkerüljük a több kárral, mint haszonnal járó cseréket. Másodszor, szenzitívek vagyunk azokra a kulcsokra, amelyek jelzik számunkra, hogy mi a viszonzás várható valószínűsége a jövőben. Harmadszor, memóriánk különösen hatékony és pontos azoknak az ismereteknek az elraktározásában és előhívásában, amelyek másokkal folytatott múltbeli cserekapcsolatainkra vonatkoznak. Negyedszer, kiváló képességeket mutatunk arra, hogy felismerjük, azonosítsuk és megkülönböztessük mindazokat az egyéneket, akik valamilyen mértékben részt vettek a szociális csere eddigi folyamataiban. Ötödször, képesek vagyunk felismerni a csalókat, kiközösíteni őket és - amenynyiben szükséges - büntetést szabni rájuk. Ez utóbbi algoritmus - a csalódetektor - az egyik legfontosabb területspecifikus modulként vesz részt a társas csere folyamatában. Említettük, hogy az adott szociális környezetben az egyének akkor növelik genetikai képviseletüket, ha nagyobb hasznot húznak a viszontszolgáltatásból, mint amennyibe az eredeti önzetlen akció került. A kölcsönösség azonban rendkívüli módon sebezhető a csalók által. A csalás - az önzetlen cselekedet elfogadása a lehető legki-

64

sebb viszonzással vagy anélkül - ugyanis tetemesen megnöveli a csaló sikerességét. Ez azért van, mert az egyik fél altruista viselkedése esetén a másik nagyobb haszonra tesz szert csalás révén, mint kooperációval. Ezt szemléletesen példázza az ismert játékelméleti modell, a fogolydilemma (Mérő 1996). Lényege abban foglalható össze, hogy egy közösen elkövetett bűntény miatt letartóztatnak két személyt, akik előzetesen megállapodnak abban, hogy nem tesznek terhelő vallomást egymásra nézve. Kihallgatásuk során azonban elkülönítik Őket egymástól, és a vád képviselője közli mindkettőjükkel, hogy enyhébb büntetés várja őket, ha a másik ellen vallanak. A dilemma abban jelentkezik a számukra, hogy mindkét félnek kifizetődőbb csalni, amennyiben a másik tartja a szavát. Ha ugyanis A elfogadja a vádlók csábító ajánlatát és vall, miközben B tartja magát az eredeti megegyezéshez, akkor A megússza, B viszont a maximális büntetést kapja. Ezzel szemben A semmit sem nyer azzal, ha kooperál, miközben B elárulja. Ha viszont mindketten hallgatnak, kisebb büntetést kapnak. Végül, ha mindketten megszegik szavukat és beárulják egymást, közösen bűnhődnek. Az egyes döntésekből származó értékeket, amelyek behelyettesíthetek a megfelelő fitnessértékekkel, a 2.16. ábra mátrixa tartalmazza.


Miközben ez a modell rávilágít a szociális csere várható nyereség/veszteség értékeire - és ennél fogva kialakulásának evolúciós korlátaira nyilvánvalóan nem fest reális képet két ember együttműködéséről. A valódi kölcsönös kooperáció ugyanis feltételezi, hogy A és B a jövőben is találkozni fognak egymással, amikor is várhatóan újabb tranzakciókban vesznek részt. Amikor két személy kapcsolata nem egyetlen esetre korlátozódik, hanem ismételten megtörténik egy adott időintervallumon belül, akkor a kooperáció hosszú távú előnyei felülmúlhatják a csalás rövid távú előnyeit. Robert Axelrod és William Hamilton szerint ilyen körülmények között kifizetődő az egyén számára, ha a „működj mindig együtt" vagy a „csapd be mindig a másikat" szabályok helyett a következő döntési algoritmust követi: „működj együtt az első alkalommal és aztán mindig csináld azt, amit a partnerod tett korábban" (Axelrod 1984, Axelrod és Hamilton 1981). Ez a döntési szabály - amely a „tit for tat" elnevezést kapta - ismétlődő cserekapcsolatban valóban nagyobb nyereséggel jár, mint a csalás. Számítógépes szimulációkat használva azonban az is kiderült, hogy a „csalj, ha meg tudod úszni" algoritmus még nagyobb összegződő nyereséget hozhat mint a „tit for tat". Ez a stratégia elsősorban a „működj mindig együtt" szabályt 2.16. ÁBRA A és B játékos fogolydilemma játékának lehetséges kimenetelei, a megfelelő pontértékek feltüntetésével ■ (Forrás: Cosmides és Tooby 1992)


követő egyénekből húz hasznot, és ha ez sikerül, elméletileg képes a többieket kiszorítani. Ezek a játékelméleti elemzések azzal a következtetéssel zárultak, hogy az együttműködő stratégia képes elterjedni a populációban, kiszorítva a csalást előíró programokat, de csak akkor, ha az együttműködők kizárólag egymással lépnek kapcsolatra és elutasítják (vagy megtorolják) a csalókat. A kísérleti szituációkban használt fogolydilemma-feladatok megoldásai alátámasztották ezeket az elméleti megfontolásokat (Hayashi et al. 1999, Kollock 1997). A csalás veszélyét még inkább fokozza a számunkra, hogy az ember saját világáról másodlagos reprezentációkkal rendelkezik, és így jobban ki van téve a megtévesztésnek és hazugságnak, mint más fajok (5.3.4., 5.5.5.). Nem véletlen ezért, hogy rendkívül érzékenyek vagyunk azokra a kulcsokra, amelyek jelzik a csalás bekövetkezését. Trivers (1971) szerint a csalás durva formáját - amely a viszonzás teljes megtagadására épít - hosszú távon eltüntette a szelekció, hiszen viszonylag könnyű volt felismerni, és ezáltal erőteljes csoporton belüli szankciók és bosszúk hatottak ellene. A csalás enyhébb változatai - amelyekben a viszonzás kisebb mértékű volt, mint a kapott haszon - ellenben fennmaradtak a legkülönbözőbb szószegések, képmutatások és svindlik formájában. Valójában egy bonyolult evolúciós játszma indult el a pleisztocén szociális környezetében: a természetes szelekció előnyben részesítette a csalás kifinomultabb, rejtettebb formáit, ugyanakkor segített azoknak a perceptuális és kognitív folyamatoknak a kialakulásában, amelyek a csalók gyors és hatékony felismerését szolgálják. Ez azután a csalás még kifinomultabb formáira szelektált, ennélfogva viszont növekvő bonyolultságú ellenőrző eszközök jöttek létre, és így tovább. E „fegyverkezési verseny" következtében olyan információfeldolgozó folyamatok jöttek létre, amelyek segítenek felismerni és elkerülni a csalást a jövőbeni társas kapcsolatokban. Rendkívül érzékenyek vagyunk a különféle svindlikre, megtévesztésekre, és komoly figyelmet szentelünk azokra, akikről azt tartjuk, hogy veszélyeztetik a kölcsönösség és viszonzás szabá-

65

lyait. Az egyik vizsgálat során ismeretlen emberekről készült arcképeket mutattak a kísérleti személyeknek. Mindegyik arcképet fiktív leírásokkal látták el, amelyek jellemezték az illetők múltbeli megbízhatóságát, kooperatív készségét és a csoporton belüli státusát. A fotókat - újabb arcképekkel együtt - egy hét után újra bemutatták. Kiderült, hogy a kísérleti személyek - különösen a férfiak - a következő alkalommal jobban emlékeztek azoknak az arcára, akik korábban potenciális csalókként voltak, feltüntetve, mint azokéra, akiket együttműködőként jellemeztek (Mealey et al. 1996) (2.17. ábra). Egy másik kísérletben a résztvevők - akik korábban soha nem találkoztak - fogolydilemma játékban vettek részt, de ezt megelőzően lehetővé tették a számukra, hogy 30 percen keresztül beszélgessenek és ismerkedjenek egymással. Ennek eredményeként meglepő pontossággal ki tudták szűrni a csalókat: azoktól, akikről az a benyomás alakult ki, hogy csalni fognak, kétszer gyakrabban tagadták meg az együttműködést a többiekhez képest (Frank et al. 1993).

2.17. ÁBRA A férfi és nő kísérleti személyek által felidézett arcképek átlagos száma az ábrázolt személyeknek tulajdonított szociális jellemvonások (csaló, megbízható, semleges) függvényében ■ (Forrás: Mealy 1996)

66

Megalapozottnak tűnik az a feltételezés, hogy még pontosabb jóslatok tehetők mások együttműködési készségére vonatkozóan, ha a résztvevők hosszabb ideje ismerik egymást és változatosabb, „életszerűbb" lehetőségek nyílnak a kommunikációra. A csalók leszerelésére azonban egy ezzel ellentétes eszköz is kínálkozik: amennyiben az együttműködők egy sajátos társadalmi környezetet hoznak létre, így például egy olyan nyelvi dialektust alakítanak ki, amelyet csak ők értenek, a csalók elszigetelődnek és könnyen leleplezhetők (lásd 2.4.3.). Mindez azt jelzi, hogy kognitív szinten bonyolult - általában nem tudatos - információfeldolgozó mechanizmusokkal rendelkezünk a csalókkal való diszkriminatív bánásmód érdekében. Hogy ezek milyen döntési és következtetési szabályokat foglalnak magukban, arra leginkább Leda Cosmides és John Tooby vizsgálatai adnak támpontot (Cosmides 1989, Cosmides és Tooby 1989,1992). Ők a Wason-tesztet használták, amelyet már jói ismerünk az első fejezetből (1.2.1.). Lényege az, hogy a kísérleti személynek el kell döntenie, hogy egy kondicionális szabály, „ha P, akkor Q" áthágása mikor következik be négy lehetséges eset közül, amelyet különböző kártyák képviselnek (lásd 1,6. ábra). Sikerült kimutatni, hogy a társas interakciókkal, „szerződésekkel" kapcsolatos érvelésnek saját, területspecifikus algoritmusai vannak. Mivel a társas szerződésekre legnagyobb veszélyt a kölcsönösség megszegése jelenti, a cserét szabályozó algoritmusoknak tartalmazniuk kell egy „csalókereső" eljárást. Ennek úgy kell működnie, hogy kiszűrje azokat, akik még nem fizették meg az árat, de már élvezik a hasznot, valamint azokat, akik nem kapták meg a hasznot, noha már kifizették az árat. Vegyük a következő két szabályt: (1) Társas szerződés: Ha nekem adod az órádat (P), fizetek neked tízezer forintot (Q). (2) Fordított társas szerződés: Ha fizetek neked tízezer forintot (P), nekem adod az órádat (Q). Csalásnak minősül, ha elfogadom az órádat, de nem fizetem ki a megígért összeget, azaz ha elfo-


gadom a hasznot anélkül, hogy megfizetném az árát. Amennyiben meg akarod keresni a csalót, nyilvánvalóan azokat a kártyákat kell választanod, amelyek a „haszon elfogadása" és a „nemfizetés" tényét jelölik. Azaz az első szabály esetében a P és nem-Q a logikailag helyes válasz. A második szabály esetén azonban ugyanez a választás hibának minősülne: ha odaadtam a pénzt, de nem vettem el az órát, akkor az történt, hogy kifizettem az árat, de nem fogadtam el a hasznot. Ez inkább egy szamaritánusra jellemző, semmiképpen nem egy csalóra. Ebben az esetben a csaló keresése - haszon elfogadása és nemfizetés - a nem-P és Q kategóriáknak felel meg, ami viszont a formális logika szerint helytelennek minősül. Mégis, a kísérleti személyek mindkét esetben túlnyomóan eszerint választottak: 65-80%-uk az eredeti társas szerződés esetén (1. szabály) a P és nem-Q, míg a fordított szerződés esetén a nem-P és Q kategóriákat jelölték meg. Érvelésünket tehát nem a logikai eljárás formális szabályai, hanem a csalókeresés tartalmi szempontjai vezérelték. Ez várható, ha az ember olyan következtetési szabályt alkalmaz, amely a csalás detektálására specializálódott. Amennyiben a társas csere, különösképpen pedig a csalás és detektálása tartalomspecifikus algoritmusokra épül, várható, hogy a környezeti kontextus alapvetően befolyásolja működésüket. Több vizsgálatban sikerült kimutatni, hogy a szociális cserében részt vevő személyek sajátos nézőpontjai eltérő módon definiálják a csalás fogalmát (Gigerenzer és Hugg 1992). Ez nem meglepő, hiszen a tranzakciók költség- és haszonértékei szereplőről szereplőre változnak. Egy munkavállalói szerződés alapján pl. a következő állítás tehető: „Ha a dolgozó nyugdíjat kap, akkor ehhez tíz évet el kell töltenie a vállalatnál." A munkaadó perspektívájából csalásnak az minősül, ha a dolgozó megkapja a nyugdíjat (elviszi a nyereséget), de nem dolgozza le a tíz évet (nem fizeti meg az árat). A dolgozó szempontjából viszont az a csalás, ha már letöltötte a tíz évet (a munkaadó nyeresége), de nem kapja meg a nyugdíjat (a munkaadó nem fizeti meg a költséget). Az első esetben a P („nyugdíjat kap") és a nem-Q („nem dolgozott tíz évet") kár-


tyákat kell megfordítani ahhoz, hogy ellenőrizzük, vajon a szabályt megszegik-e. A második esetben viszont a nem-P („nem kap nyugdíjat") és Q („ledolgozta a tíz évet") a helyes válasz. Látható, hogy az utóbbi szituációban hasonló a helyzet, mint az órás példa fordított szabálya esetén: a szociálisan helyes válasz nem esik egybe a logikailag helyes válasszal. Ha a társas szerződések csupán abban különböznének más feltételes szabályoktól, hogy - miként egyes kritikusok állították - mindössze előhívják a logikus érvelést, akkor a perspektívaváltás nem befolyásolná a teszteredményeket, és a kísérleti személyek mindig a „logikus" (tehát a formális logika szerinti) megoldást választanák. Ugyancsak a szociális kontextus szerepére világít rá az a vizsgálat, amelyben azt találták, hogy a státushierarchiában elfoglalt pozíció hatással van a szabályszegéssel kapcsolatos attitűdökre. Egy kísérlet során, amelyben a Wasonteszt egy változatát használták, a kísérleti személyeket arra kérték, hogy válasszák ki azokat a kártyákat, amelyeket meg kell fordítani ahhoz, hogy kiderüljön, vajon egy történetben szereplő személy követte-e az adott szabályt, vagy sem (Cummins 1999). Azt az eredményt kapták, hogy a magas státusúak - nevezetesen azok, akik a kísérlet során a feladványban szereplő személyhez képest egy magasabb foglalkozási státus nézőpontját tették magukévá - több mint háromszor olyan gyakorisággal (64% vs. 18%) találták el a korrekt választ, mint az alacsony státusúak. Az előbbiek e jelek szerint érzékenyebbek a társas szerződések során elkövetett szabályszegésekre, mint az utóbbiak. Ezt úgy értelmezték, hogy elsősorban a domináns egyének érdeke, hogy leleplezzék és megtorolják a csalást, annak érdekében, hogy fenntartsák prioritásukat az anyagi javak és szociális pozíciók hierarchiájában. Az alacsonyabb státusú egyének viszont igyekeznek növelni az erőforrásokhoz jutás esélyeit, aminek fontos eszköze lehet a normák megsértése és az adok- kapok terén elkövetett svindli.

67

2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai Nem csupán a csalók kiszűrésére, illetve az együttműködők és nem együttműködők megkülönböztetésére rendelkezünk azonban kognitív modulokkal. Ahhoz, hogy sikeresen vegyünk részt bármely csereakcióban, az is szükséges, hogy rendelkezzünk a kooperáció iránti készséggel és bizalommal. Azzal a törekvéssel, hogy a magunk részéről előnyben részesítsük az együttműködést, méghozzá mindjárt a másikkal való kapcsolat kiépülésének a kezdetén. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha eleve feltételezzük, hogy partnerünk a megtévesztésre épít, saját magunk csökkentjük az esélyét egy későbbi kooperáció létrejöttének. Nemrégiben néhány Japánban végzett kísérlet során a résztvevőknek olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amelyek a fogolydilemma logikájára épültek (Kiyonari et al. 2000, Yamagishi et al. 1999). E feladatokat részben valóságos, részben elképzelt szituációban kellett elvégezni. Az előbbi esetben maguk a kísérleti személyek játszották végig a játékot, amelynek végén pénzjutalmat kaptak szereplésüktől függően. A másik esetben viszont csak arra kérték őket, hogy írják le, milyen döntéseket hoznának, ha részt vennének egy ilyen játékban. Mindkét csoportban volt egy szimultán játék, amelyben a játékosok egymástól függetlenül, egy időben választottak a kooperáció vagy a csalás között, valamint egy szekvenciális játék, ahol az egyik játékost informálták a másik korábbi döntéséről. Azt az eredményt kapták, hogy a cserekapcsolatok realisztikus, valódi következményekkel járó formája nagyobb mértékben hívta életre az együttműködő viselkedést, mint a triviális, elképzelésen alapuló szituáció. Ezen belül, a szekvenciális játék során, a második játékos lényegesen nagyobb arányban mutatott együttműködést - amennyiben természetesen az első kooperált mint a szimultán játékban részt vevő felek. A legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy a realisztikus feltételek között a szekvenciális játék kezdő játékosa nagyobb együttműködési készséget tanúsított, mint a

68

2.18. ÁBRA Az együttműködés gyakorisága a fogolydilemma játék reális és elképzelt szituációiban, szimultán és szekvenciális elrendezés szerint ■ (Forrás: Kiyonary et al. 2000)

szimultán játékosok, míg a fiktív körülmények között a helyzet fordított volt: a szimultán játékosok voltak a kooperatívabbak (2.18. ábra). Vagyis érdekes módon az „életszerű", következményekkel járó helyzetben a kezdő játékosok, akik nem ismerhették társuk rákövetkező lépését, nagyobb arányban mutattak kooperációt, mint azok, akik egymástól függetlenül hozták meg az első döntést. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az első játékos feltételezi, hogy a másik viszonozza a kapott támogatást. Ha pedig a reciprocitás alapján kiépül a mindkét fél számára haszonnal járó csere, akkor a legjobb, azaz leginkább nyereséges választás az első játékos részéről, ha mindjárt az elején együttműködik és nem csal. Toko Kiyonari és Toshio Yamagishi e kísérletek alapján arra következtet, hogy létezik a társas csere egyfajta heurisztikája, egy olyan intuitív elköteleződés, amely bármely tranzakció alapját képezi. Ez szerintük egyfajta beépített hiba, hiszen „irracionálisan", minden megelőző tapasztalat nélkül visz bele bennünket egy olyan társas helyzetbe, aminek könnyen vesztesei lehetünk. Mégis, ez a bizalom teszi egyálta-


lában lehetővé a kölcsönös együttműködéseket az interperszonális kapcsolatokban, így nem csoda, hogy lényeges része az ember kognitív felszereltségének. Az ilyen „hiba" sokszor nagyobb adaptív értékkel bír a társas cserében, mint a logikailag korrekt döntések. A hosszú távra szóló kölcsönös kapcsolatok elvesztése ugyanis többnyire súlyosabb következményekkel jár, mint az egyszeri veszteség a tranzakció elején. A megbízható cserekapcsolatokból fakadó fitnessnyereség miatt őseink a társas csere heurisztikai szabályára szelektálódtak: valamennyien keressük a kölcsönös kooperáció lehetőségét, és ha lehetséges, éppen saját érdekünket követve, elkerüljük potenciális cserepartnerünk kihasználását. Nem csupán a csalók megkülönböztetése és az együttműködésre irányuló készség alkotja a társas csere kognitív algoritmusait. A kapott haszon megtérítésének szándéka, a viszonzás belső kényszere ugyancsak fontos szerepet játszik a cserekapcsolatok kiépülésében. Egy vizsgálat során „beépített" egyetemi hallgatók óra közben rövid időre kimentek a szemináriumi teremből. Két üveg kólát hoztak magukkal: az egyiket megitták, a másikat átadták valamelyik társuknak. Óra után azután jelentkeztek és elmondták, hogy Ők mellékkereset céljából lottót árulnak, és szeretnék, ha minél többen vásárolnának belőle, mert minden eladott szelvény után jutalékot kapnak. Azok, akiket korábban üdítővel láttak el, több lottószelvényt vásároltak, mint a többiek (Regan 1971). A viszonzásra irányuló kötelességtudattal az élet számos terén találkozunk, gondoljunk csak a kereskedelmi cégek ingyenes bemutató termékeire, árumintáira (free sample), amelyek nem egyszerűen reklámcélokat szolgálnak, hanem a potenciális vásárlókat igyekeznek velük lekötelezni. Baráti kapcsolatokban (lásd alább) általában nagy érzelmi megterhelést jelent, ha nem vagyunk képesek viszonozni a nekünk juttatott törődést és támogatást (Buunk és Prins 1998). A társas szerződés evolúciós elmélete speciális idegrendszeri mechanizmusokat feltételez, amelyek irányítják a szociális cserével kapcsolatos döntéseinket és következtetéseinket (Cos-


mides és Tooby 2000). Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy ezek részben az agy evolúciós értelemben ősi területeihez köthetők. Azt találták, hogy az amygdala kétoldali sérülése súlyos problémákat okoz a Wason-teszt társas cserével kapcsolatos feladatainak megoldásában, de nem rontja a más típusú feladatok megoldásának eredményességét. Az agykéreg homloklebenyének ventromediális részeiben bekövetkező sérülések ugyancsak számottevően csökkentik a társas viszonyokkal kapcsolatos feladatok megoldási hatékonyságát, miközben nem rontják az általános gondolkodási és döntési képességeket. Más sérülések viszont komoly problémákat okoznak az intelligenciatesztek teljesítésében, de nem érintik a társas cselekvések normális működését. Végül, egy féltekei munkamegosztás is érvényesül e téren: a jobb félteke elsősorban a tartalomfüggő, empirikus, személyekhez köthető társas feladatokban teljesít jól, a bal félteke pedig inkább a tartalomfüggetlen, illetve absztrakt feladatok megoldását irányítja. Nem világos ugyanakkor, hogy ezek az idegrendszeri mechanizmusok diszkrét, területspecifikus modulokként működnek-e, ahogy Cosmidesék feltételezték, vagy inkább területáltalános információfeldolgozó mechanizmusok módjára működnek, ahogyan pl. Damasio képzeli (5.5.4.), Lehetséges például, hogy a szociális intelligencia vizsgálata során (többek között a Wasontesztben) mutatott rossz teljesítmény inkább az érzelmi reakciók fogyatékosságaira vezethetők vissza - amelyben ugyancsak szerepet játszhat az amygdala sérülése -, semmint specifikus, feladatorientált algoritmusok működésére. Néhány vizsgálat azt mutatja - és pontosan ez várható az evolúciós elméletből -, hogy a társas csere idegrendszeri mechanizmusait bizonyos genetikai programok irányítják. Egy vizsgálat, amelyben iskoláskorú egypetéjű és kétpetéjű ikreket hasonlítottak össze, azzal a következtetéssel zárult, hogy a kölcsönös cserekapcsolatokban való részvétel képessége - pontosabban annak zavara - öröklődik, méghozzá igen magas (0,7) öröklékenységi mutatóval (Constantino és Todd 2000). Egy másik kísérletben azt találták, hogy az egypetéjű ikrek - akik bármely rokon-

69

hoz képest nagyobb genetikai hasonlóságot mutatnak - lényegesen szorosabb együttműködést tanúsítanak a fogolydilemma típusú feladat megoldásban, mint az egyéb testvérek (Segal 1997). Nem véletlen, hogy a társas kapcsolatokban jelentkező csalás felismerésének a képessége korán megjelenik a gyermek fejlődése során, előbb, mint a hazugság detektálására irányuló általános képesség (Zahn-Waxler et al. 1992).

2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról Amint az 1.2.1 és a 2.2.3. fejezetekben láttuk, Cosmides és munkatársai amellett érveltek, hogy a társas cserével kapcsolatos információfeldolgozó mechanizmusok tartalomfüggő és területspecifikus designokként működnek. Ma már ez korántsem ilyen nyilvánvaló. Miközben a vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy a társas szerződés és kölcsönösség adaptív viselkedési szabályokra épül, nem biztos, hogy ezek minden esetben diszkrét modulok köré szerveződnek. Minthogy a területspecificitás melletti érveket Cosmidesék elsősorban a Wason-teszt segítségével mutatták ki, a bírálatok jó része is ezen a területen jelentkezett. A kritikai észrevételek sorában említést érdemel az a vizsgálati eredmény, miszerint a Wason szelekciós teszt megoldásai nem egyszerűen a szóban forgó kognitív algoritmusok működésén alapszanak. Legalább annyira függnek a megértéstől, vagyis attól, hogy az emberek miként értelmezik és hogyan fogják fel az adott feladatot (Lieberman és Klar 1996). Miközben például a feltételes szabályok (ha P, akkor Q) általában determinisztikusak, a reális élet viszonyai többnyire valószínűségi jellegűek. Az a kijelentés, hogy „ha romlott ételt eszel, megbetegszel", gyakran igaz ugyan, de nem mindig. Következésképpen a „P és nem-Q" („romlott ételt ettél és nem lettél beteg") nem szükségszerűen cáfolja az eredeti probabilisztikus állítást. Hasonló problémát jelenthet a feladat értelmezése során, hogy miközben a csalókereső eljárásban a szabályszegőt igyekszünk leleplezni (tehát olyan

70

„negatív" eseteket keresünk, amelyek cáfolják az eredeti feltevést), addig a valóságban a pozitív esetek gyakran sokkal informatívabbak. Ha pl. az orvos azt feltételezi, hogy egy bizonyos gyógyszer hányingert okoz, sokkal természetesebb azokat az embereket megvizsgálni, akik bevették a gyógyszert és megbetegedtek, mint egészséges embereket kérdezni afelől, hogy vettek-e be ilyen gyógyszert („P és nem-Q). A Wason-tesztben szereplő feladat megértésének fontosságára mutatnak azok a kísérletek is, amelyek szerint a megoldást lényegesen javítja, ha a feladathelyzetet egyértelműbben, pontosabban és részletesebben írják le (Krajcsi 2001). Sokan mindebből arra következtetnek, hogy a társas szerződés Cosmides által javasolt evolúciós elmélete az eredeti formában nem tartható. Valószínűnek látszik, hogy a specifikus modulok mellett bizonyos területáltalános kognitív mechanizmusok is fontos szerepet játszanak a szociális cserékkel kapcsolatos problémák megoldásában. Egyesek szerint pl. az „engedély és kötelesség generalizált sémái" irányítják a Wason-teszt feladatainak megoldását, méghozzá nem csupán a társas szerződés esetében (Cheng és Holyoak 1989), hanem valamennyi szituációban, ahol az előfeltételek és következmények közötti kapcsolatok bizonyos általános logikai szabályokra épülnek. Olyanokra, mint pl. „ahhoz, hogy A esemény végbemenjen, a P előfeltételnek teljesülnie kell". Az ún. relevanciaelmélet ugyancsak azt állítja, hogy az adott feladat specifikus tartalma nem olyan lényeges, ahogy Cosmidesék hangoztatják (Sperber et al. 1995). A lényeg az információfeldolgozás bizonyos formája: a kommunikáció során közölt jelentéseket területáltalános mechanizmusok alakítják át logikai állításokká, amelyek akkor érthetőek meg, ha relevánsak, azaz amennyiben a már meglevő nézetekhez, ítéletekhez kapcsolhatók. Ujabban a kétféle megközelítést igyekeznek közös elméletbe integrálni, Cosmides és munkatársainak az ún. specificitás elsőbbségi elve szerint minden esetben területspecifikus algoritmusok lépnek működésbe, ha az aktuális feladatszituáció megfelel az evolúciós környezet valamely múltbeli kihívásának (Fiddick et al.


2000). Ennek megfelelően a társas szerződés vagy a kockázatvállalás szituációi olyan specifikus válaszokat hívnak életre, amelyek pontosan a velük kapcsolatos adaptációs problémák megoldására szelektálódtak a múltban. Ha ellenben nem léteznek ilyen moduljaink, akkor területáltalános szabályokhoz kell folyamodnunk. Ez többnyire olyan feladatok megoldása során fordul elő, amelyre az evolúció nem készített föl bennünket, mert őseink nem találkoztak hasonló problémaszituációval. Eszerint pl. számos leíró jellegű vagy absztrakt feladat megoldásában általános heurisztikák és sémák alapján járunk el.

2.2.6. Barátság, érzelmek Noha egyelőre kevés ismerettel rendelkezünk a társas kapcsolatokat irányító kognitív apparátus szerveződésére vonatkozóan, az eddigiekben ismertetett tapasztalati adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a kölcsönös együttműködésre irányuló törekvés szerves része az ember pszichológiai repertoárjának. A korábban említett antropológiai elemzések történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől független univerzális trendeket állapítanak meg e téren. Humánetológiai vizsgálatok ugyancsak azt bizonyítják, hogy az ajándékozási készség és a cserére való hajlam már kisgyermekkortól fogva jellemzi az embert. Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1989) számos kultúrában végzett megfigyelései arról számolnak be, hogy a gyerekek néhány hónapos koruktól kezdve spontán módon nyújtanak át tárgyakat (pl. játékaikat vagy ételüket) más gyermekeknek vagy felnőtteknek, amikor barátkozni szeretnének. Még az idegeneket is készek megajándékozni, miután kezdeti félénkségüket legyőzték. Egyéves korukban megértik a feléjük irányuló ajándékozás mögötti barátságos szándékot, és ugyanígy felfogják, hogy az ajándék visszautasítása a büntetés egyfajta jele, amit maguk is gyakorolnak, amikor dühösek valakire. Kétéves koruktól kezdve rendelkeznek a saját tárgyaik fölötti „tulajdonosi szemlélettel", és tisztában vannak mások előjogaival az idegen


tárgyakkal kapcsolatban. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - baráti közeledéseiket a legkülönbözőbb tárgyak adásvételén keresztül bonyolítják le: megfigyelések szerint az óvodai barátságok mintegy 60-70%-ban kölcsönös ajándékozások útján jönnek létre. A csere meghatározott szabályok szerint zajlik: a gyerek ragaszkodik játékához vagy tízóraijához, mégis önként lemond róla, ha a másik erre megkéri és viselkedésével azt jelzi, hogy respektálja az ajándékozó tulajdonosi szerepkörét. A kölcsönösség az élet későbbi szakaszaiban is meghatározó jelentőségű az ember társas kapcsolataiban, mindenekelőtt a barátság kialakulásában. Egy négy és hat év közötti gyerekek körében folytatott németországi vizsgálat arról számol be, hogy a támogatások a viszonzás alapján épülnek fel, és viszonylag ritkák az aszimmetrikus kapcsolatok (Grammer 1992). Iskoláskorú gyerekek elbeszéléseiből kitűnik, hogy azok iránt érzik a legszorosabb kötődést, akik részéről ugyanolyan fokú figyelmet, érdeklődést és segítséget tapasztalnak, mint amit megítélésük szerint ők nyújtanak a számukra (Rotenberg és Mann 1986). Felnőttkorban az emberek, mint láttuk, rokonaik mellett elsősorban barátaikhoz fordulnak, ha szükségét érzik a segítségnek, mint pl. betegség vagy anyagi problémák esetén. Ez a támogatás azonban - ellentétben a rokoni segítségnyújtással - többnyire csak kölcsönösségi alapon működik, egyébként nagyon törékeny. Egy újabb 2.19. ÁBRA A magányosság mértéke a baráttal való kapcsolat szimmetriája és az együttműködési attitűd függvényében ■ A magányosságot az erre a célra készített teszt pontszámaival mérték (Forrás: Buunk és Prins 1998)

71

vizsgálat azt erősíti meg, hogy a barátok iránti segítő szándékot leginkább az befolyásolja, hogy az altruista megítélése szerint mekkora a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi haszonélvező egy fordított helyzetben ugyancsak segíteni fog (Kruger 2003). A viszonzás hite nem kevesebb mint nyolcszor olyan erősnek (prediktívnek) bizonyult az önzetlenségre nézve, mint a másik fél iránti pozitív érzelmek. Evolúciós szempontból nem meglepőek azok a korábbi szociálpszichológiai kutatási eredmények, amelyek szerint az emberek rendkívül érzékenyek barátaikkal kapcsolatban az egyenlő mértékű viszonzásra, amelynek hiánya rombolja, sőt sokszor megszünteti a korábbi baráti kötelékeket (Duck 1988). Általában csalódottak, ha rendszeresen azt tapasztalják, hogy többet adnak, mint amennyit visszakapnak egy ilyen kapcsolatban. A reciprocitás imént említett belső kényszere miatt azonban az is negatív érzésekkel jár a legtöbbünk számára, ha valamilyen oknál fogva nem tudjuk viszonozni a támogatást. Egy hollandiai vizsgálatból az derült ki, hogy azok érzik leginkább magányosnak magukat, akik úgy gondolják, hogy túl keveset vagy túl sokat fordítanak a közeli barátaikkal való kapcsolataikra (Buunk és Prins 1998). Ez különösen azokra vonatkozik, akik magas együttműködési attitűddel jellemezhetők: sokat várnak el maguktól és másoktól is a cserekapcsolatokban. Kényelmetlenül érzik magukat, ha nem tudják a kapott támogatást viszonozni, de elvárják, hogy

72

azonos értékű kedvezményben részesüljenek, mint amit ők is nyújtottak korábban (2.19. ábra). A reciprocitás, mint láttuk, lényeges szelekciós erő volt az emberi evolúció során. A kölcsönösség iránti igény, a viszonzásba vetett bizalom, a csalók felismerése és kiközösítése egyaránt hozzájárult bizonyos érzelmi képességeink kialakulásához. Trivers (1985) szerint pl. a bűntudat, a hálaérzet, a morális agresszió, az igazságérzet a cserekapcsolatok szigorú előfeltételei és következményei nyomán jöttek létre az evolúciós környezetben. Azért alakultak ki, hogy felismerjék és leszereljék a csalás bizonyos formáit, és hogy az altruista hajlamokat egy közösségen belül lehetőleg mindenkiből kikényszerítsék. Eszerint a hálaérzet például azért alakult ki bennünk, hogy a haszonélvezőt altruista válaszra motiválja, mégpedig a kapott támogatás költségének mértékében. Pszichológiai kísérletek azt mutatják, hogy ugyanakkora mértékű előnyök esetén azok iránt érezzük a legnagyobb hálát és a legnagyobb késztetést támogatásuk viszonzására, akik a legnagyobb veszteség - energiaráfordítás, időfelhasználás, kockázat - mellett nyújtottak segítséget (Duck 1988). A bűntudat pedig azért jött létre, hogy a csaló általa mintegy kompenzálja vétségét és a jövőben reciprok módon viselkedjen, megelőzve a kölcsönösség hoszszú távon rá nézve is előnyös szerkezetének széthullását. Érzelmeink tehát segítik a kockázattal járó, törékeny cserekapcsolatok kialakulását. Annál is inkább, mert valószínű, hogy az előttünk álló helyzet racionális, érzelmektől mentes mérlegelése egy ponton túl káros lehet a társas szerződés kialakulása szempontjából. Amikor elhatározom, hogy egy barátommal közös vállalkozásba kezdek vagy pénzt adok kölcsön egyik kol-


légámnak, nem hagyatkozhatok teljesen a józan ítélőképességemre. Legalább ilyen mértékben kell építkeznem a bizalomra, és arra a reményre, hogy befektetéseim megtérülnek. Hasonlóképpen hagyom magam „vezettetni" megérzéseim, szimpátiám és igazságérzetem által. Azt is mondhatnánk, hogy cserekapcsolatainkban állandóan jelen van egy irracionális elem. Matt Ridley (1996) szerint érzelmeink azért alakultak ki az evolúció során, hogy segítsék kognitív döntéseinket a társakkal való cserekapcsolatok kialakításában. Működésük révén lehetővé teszik, hogy a másik emberrel tervezett együttműködés józan ésszel könnyen felismerhető kockázatai ellenére belemenjünk egy olyan szerződésbe, amely hosszú távon jövedelmező lehet. Pontosabban: amely kizárólag hosszú távon lehet előnyös, rövid távon inkább hátrányokkal jár. Néhány vizsgálat ezzel összhangban álló eredményre jutott. Azok a betegek, akik elvesztik homloklebenyük egy kis, jól körülhatárolható részét, továbbra is képesek a helyes gondolkodásra: éppolyan teljesítményt nyújtanak a különböző intelligenciatesztekben, mint balesetük előtt, memóriájuk beszédképességük sértetlen marad. Képtelenek azonban a megfelelő érzelmek képzésére: ugyanolyan szenvtelenül reagálnak a jő vagy a rossz hírre. Nagyon érdekes, hogy ezek az emberek a szociális problémamegoldásban is rosszul teljesítenek, és képtelenek a megfelelő döntések meghozatalára (lásd még 5.5.4.). Lehetséges, hogy azért, mert minden egyes tényt „névértéken" és egyenlő súllyal vizsgálnak meg és ennek következtében képtelenek dönteni a lehetőségek között (Damasio 1996). Az érzelmek hiánya, a hideg fejjel történő döntés akadálya lehet társas elköteleződéseinknek.

2.3. fejezet

ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS Kétségtelen tény, hogy az ember nem csupán rokonaival és barátaival kapcsolatban hajlandó az önzetlenségre és a lemondásra. Képes arra, hogy olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek - látszólag vagy valóban - ellentmondanak egyéni érdekeinek. Altruizmusunk sokszor idegen emberekre is kiterjed, sőt más fajok egyedeit is magában foglalhatja. Az emberek gyakran segítenek másokon, amikor azok bajban vannak, mint pl, árvizek esetén. Ezenkívül az önfeláldozás, a hősiesség, az aszketizmus és a karitatív tevékenység történelme során mindig jellemezte az embert, még ha nem is vált tömegméretűvé.

2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus Miközben a rokoni támogatás és a csoporttársakra irányuló kölcsönös altruizmus az állatvilág számos képviselőjét jellemzi, az idegenek iránti törődés és segítségnyújtás - úgy tűnik emberi specifikum. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a jótékony cselekedet, irgalom és felebaráti szeretet specifikus képességeket, mindenekelőtt empátiát igényel, amely csak fajunkra, esetleg az emberszabású főemlősök néhány fajára jellemző (de Waal 1996). Az empátia - tehát az a képesség, hogy mintegy azonosuljunk mások érzéseivel - ugyanis azt feltételezi, hogy másoknak bizonyos mentális állapotot tulajdonítsunk, és átvegyük a szenvedő egyén perspektíváját (5.3.4.). Az empátia gyakran vezet altruizmushoz. Egy kísérletben pl. a résztvevők egy televízió képernyőjén kísérhették figyelemmel, ahogy valaki természetesen fiktív - áramütéseket kap, és egyre hevesebben reagál az emelkedő áramerősségre. Egy idő után megkérdezték tőlük, hogy hajlandóak-e legalább átmenetileg helyet cserélni a szenvedővel, hogy enyhítsék megpróbáltatásait. Amennyiben lehetőség volt a helyiség elhagyására, a kísérleti személyek többsége nemmel válaszolt. Amennyiben azonban végig kellett

nézniük a másik szenvedéseit, egyre többen vállalkoztak arra, hogy átvegyék a helyét (Batson et al. 1981). Más vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy az empátia kiváltja a jóindulatot és a támogatást (Kruger 2003). Egyesek szerint azért, mert olyan lelki állapotot hoz létre, amely „közvetlenül" a másik ember megsegítésének Önzetlen viselkedésére motivál. Mások szerint viszont azért, mert a szenvedővel való azonosulásunk során keletkező feszültségünket és szorongásunkat „önző módon" csökkenteni akarjuk Az empátia önzetlen és önző motivációi természetesen nem zárják ki egymást. Mások megelégedettsége és saját lelki terhünk csökkenése egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy a jótékony cselekedetek általában önjutalmazóak. Örömet találunk mások megsegítésében - talán hasonlóan ahhoz, ahogy a beépített jutalmazó mechanizmusok következtében a táplálkozás és a szexualitás is örömöt okoznak (de Waal 1996). Ennek ellenére az idegenekre irányuló törődés és jóindulatú tevékenység távolról sem tekinthető mindennapi eseménynek. Ennek az az oka, hogy nagy költségekkel jár és szigorú feltételekhez kötött, miközben kérdéses, hogy van-e egyáltalában nyeresége. Egy híres vizsgálatban egyetemi hallgatóknak az irgalmas szamaritá-

74

nus történetét adták elő. Hazafelé mindannyian láttak egy szerencsétlenül járt embert, aki a földön feküdt és fájdalmasan nyögött. Mindössze 40%-uk lépett oda és ajánlotta fel segítségét, a többiek továbbmentek. Kiderült, hogy a korlátozó tényezők egyike az idő volt: azok, akik megtagadták a segítséget, időzavarban voltak valamilyen dolguk elintézése kapcsán, míg a könyörületesek nem siettek annyira (Darley és Batson 1973). Valószínűleg azon kell csodálkoznunk, hogy a nyilvánvaló költségek ellenére miért van mégis az, hogy gyakran segítünk bajbajutott embertársainkon, az olyan Önfeláldozó cselekedetekről nem is beszélve, mint amilyen Albert Schweitzer, Kolbe atya vagy Teréz anya nevéhez kapcsolható? Hogyan jött létre ez a képesség? A viszonzást nem feltételező, részrehajlás nélküli altruizmus - nevezhetjük indiszkriminatív altruizmusnak, hiszen nem korlátozódik a rokonok és az ellenszolgáltatást nyújtó ismerősök körére - kialakulásának evolúciós magyarázatai jelenleg három csoportba sorolhatók: maiadaptív folyamatok, individuális szelekciós mechanizmusok és csoportszelekciós hatások. Egyes európai filozófiai és pszichológiai iskolákat követve néhányan azt állítják, hogy a specifikusan emberi jóakarat, könyörületesség és áldozatvállalás következményeit tekintve maladaptív tevékenység (Campbell 1975). Az emberszeretet morális indítékai nem alakulhattak ki a biológiai evolúció során, hiszen korlátozták az egyént génjei terjesztésében. Miközben a rokonok és közeli ismerősök közötti kooperatív tevékenységek adaptív érdekekre épülnek, a korlátozás nélküli szeretet és az idegenekre irányuló támogatás hajlamai megsértik a teljes rátermettség növelésének elvét. Következésképpen automatikus szelekciót hoztak működésbe önmaguk ellen, és fokozatosan kiszorultak a populációból. A kultúra azonban autonóm fejlődése során olyan vallási parancsokat és erkölcsi normákat hozott létre, amelyek minden ember számára érvényesek, sőt kötelezőek. Pontosan azért, hogy az önérdek érvényesítésének ősi, egoista hajlamainak visszaszorításával lehetővé váljon a tágabb értelemben vett társadalmi együttélés. A szocializáció során elsajátítható normák


és értékek ilyen módon - evolúciós szempontból - maladaptív viselkedésekhez vezetnek, hiszen nem befolyásolják, sőt rontják az egyén túlélését és szaporodási sikerét. Nem valószínű azonban, hogy ilyen éles dichotómia húzódna az egyéni szándék és a társadalmi normarendszer között. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a társadalmi intézmények nem a semmiből jöttek létre, hanem bizonyos emberi képességek és érdekek mentén szerveződtek. Másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember minden kultúrában az önzés és önzetlenség összefonódó képességeit mutatja. Olyan komplex pszichológiai rendszerrel rendelkezünk, amelynek révén képesek vagyunk szabályozni altruista és csaló hajlamainkat (Trivers 1985). Az egyik esetben hajlandónak mutatkozunk az önzetlen segítségnyújtásra, máskor viszont határozottan önző érdekeinket követjük. Bizonyos körülmények között sikeresen védekezünk mások hazugságaival szemben, más körülmények között viszont ugyancsak sikeresen tévesztjük meg a többieket. Egyik képesség sem független az ember törzsfejlődésétől; az altruizmus - bármilyen formát is ölt - a társas kapcsolatok evolúciós kényszerpályái és korlátai mentén jött létre.

2.3.2. A kérkedésmodell Ez átvezet a másik magyarázatba. Eszerint az emberek részrehajlás nélküli támogatása amely tehát nem rokonokra irányul és nem is kölcsönösségi alapon működik - olyan intellektuális képességekben és érzelmekben gyökerezik, amelyek az individuális szelekció révén jöttek létre, miután az egyén hosszú távú adaptív érdekét szolgálják (vagy legalábbis szolgálták a múltban). Itt az a probléma merül fel, hogy az önzetlen megnyilvánulások járnak-e olyan előnyökkel, amelyek ellensúlyozzák a nyilvánvaló veszteségeket. Többen úgy érvelnek az ún. költséges jelzés elmélet keretében, hogy az altruista olyan költséges, illetve kockázatos cselekedetet hajt végre a csoport tagjainak érdekében, amelylyel azt közli a többiekkel, hogy méltó a bizal-

2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS

mukra (Sosis 2000, Zahavi és Zahavi 1997). A valamiről való lemondás vagy feltétel nélküli segítség ebben az esetben egyfajta hosszú távú befektetésnek minősül, amely növeli az altruista hírnevét és tekintélyét a csoportban. Valójában tehát arról van szó, hogy az altruista azért cselekszik nagylelkűen, hogy ezzel növelje presztízsét és befolyását a csoportban, ami különböző jövőbeli kedvezményekkel jár a számára. Noha nem vár viszonzást, azt demonstrálja, hogy bizonyos dolgokat csak ő tud megtenni, és ez hálára és megbecsülésre készteti a többieket. Emiatt ezt a magyarázatot szokták kérkedésmodellnek (showing off) is nevezni. Az Új-Guineában élő meriam törzs tagjai rendszeresen vadásznak teknősbékára, amely az egyik fő táplálékuk (Bird és Bird 1997). Tojásrakás idején ezek az állatok kijönnek a partra, és a falu lakói könnyűszerrel elfogják őket. Zsákmányukat általában nem osztják el, hanem saját családjuknak tartják fenn. Párzás idején azonban, amikor csak a nyílt tengeren lehet őket elérni, vadászatuk nem csupán fárasztó munka, hanem gyakran kockázatos kaland is, ráadásul váltakozó szerencsével jár. Ezért csak a férfiak egy része - többségük fiatal és nőtlen vállalkozik az útra. A zsákmányolt húst ezt követően egyenlően szétosztják a többiek között, általában egy-egy ünnepi lakoma keretében. Semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak, legfeljebb a közösen elfogyasztott táplálékból részesednek. Miután azonban a párzási időszakban folytatott teknősvadászat rendkívül költséges, a nettó megtérülési ráta - a zsákmányból nyert energia és a megszerzésére fordított energia különbsége - erősen negatív. Kiderült azonban, hogy a sikeres vadászok, ezen belül is elsősorban a vadászat vezetői, magas presztízzsel rendelkeznek a közösségben és számos előjogot élveznek. Így például a közös rendezvényeken elhangzott véleményük nagy súllyal esik a latba. Számíthatnak arra, hogy a legbefolyásosabb és leggazdagabb családok hozzá adják a lányukat feleségül. Végül, státusuk emelkedésével esélyük nyílik arra, hogy elfoglalják helyüket a főnökök között. Mindezek eredményeként nem meglepő, hogy a vadászok

75

vezetői más férfiakhoz képest több utódot nemzenek életük során (Smith és Bird 2000). A dolog lényege tehát az, hogy egyes férfiak képesek arra, hogy a vadászat során költséges így mások számára nehezen követhető - viselkedésben vegyenek részt, amelynek az egész közösség hasznát látja. Ez a nagylelkű viselkedés egyfajta kommunikatív szignálként működik; azt jelzi, hogy tulajdonosa nem csupán nagylelkű és ezért érdemes a bizalomra, hanem azt is, hogy rendelkezik bizonyos létfontosságú, speciális ismeretekkel, szervezőkészséggel és főnöki képességekkel. Hosszú távon mindez erősíti a jótevő pozitív megítélését, hírnevét és növeli a közvetett viszontszolgáltatások valószínűségét a csoporton belüli társas kapcsolatok bonyolult rendszerében. Néhány kísérlet, amelyet amerikai és angol nagyvárosokban végeztek, azt mutatja, hogy a „kérkedő altruizmus" a modern társadalmakban is gyakori stratégia, amely kifizetődő lehet egyebek között - a párkapcsolatok terén (Goldberg 1995, Mulcahy 1999). Azt figyelték meg, hogy a magányos férfiak gyakrabban adtak pénzt női, mint férfi koldusoknak. Amikor azonban nők társaságában voltak, inkább a férfi koldusokat részesítették előnyben. Az adakozás után felvett interjúkból kiderült, hogy az alamizsna gyakorisága és nagysága nem függött az adakozó jövedelmétől, viszont erősen befolyásolta a kíséretükben lévő nőhöz fűződő kapcsolatuk jellege. Leginkább azok a férfiak adtak pénz a koldusoknak, akik a jelen lévő nőkkel folytatott párkapcsolatuk elején jártak, azok viszont kevésbé, akik már jó ideje egy hosszú távú kapcsolatban (általában házasságban) éltek párjukkal. A szerzők úgy értelmezték ezeket az eredményeket, hogy a férfiak azért viselkedtek nagylelkűen, mert úgy érezték, hogy az adakozás mint jó cselekedet befolyásolhatja partnerük véleményét arról, hogy milyen erényekkel rendelkeznek egy jövőbeli párkapcsolat során. Más megfigyelések is arra mutatnak, hogy egy konkrét jó cselekedet az altruista számára - rövid távú veszteségeiért cserébe - kedvező jövőbeli lehetőségeket teremt a társas viszonyok más területein (Alexander 1987, Ridley 1996).

76

Aki vért ad, jótékonysági koncerten vesz részt, vagy árvízi károsultak javára adakozik, valóban embereken segít, és ezért nem vár viszonzást. Mindeközben azonban olyan érzelmeket kelt ismerőseiben, amelyek emelik rangját és tekintélyét a csoportban. Az emberek megbízhatóbbnak és szeretetre méltóbbnak tartják az ilyen embert másokhoz képest. Olyannak, aki érdemes a bizalomra és a jövőbeni támogatásra. Valószínű, hogy ő lesz az, aki elsőként élvezi mások megkülönböztetett figyelmét és támogatását, ha nehéz helyzetbe kerül. Ez persze fordítva is igaz: ha valakit barátságtalannak és irigynek ítélnek, mert elmulasztja azokat a lehetőségeket, amelyekben apróbb szívességeket tehetne, hátrányba kerülhet a jövő elosztásaiban. Lehetséges, hogy a nagylelkűség még áttételesebb és közvetettebb jutalmakkal jár. Növeli az emberbarát presztízsét és hírnevét egy tágabb közösségen belül, előnyös kapcsolatokhoz juttatja más emberekkel, és talán végső soron hozzájárul karrierje, házassága és anyagi gyarapodása növeléséhez. A jótevőket szűkebb vagy tágabb közösségük gyakran megjutalmazza (anyagi elismerés, kitüntetések) személyes érdemeik egyfajta elismeréseképpen. A lényeg az, hogy a felebaráti szeretet és jó szándék hosszú távon kifizetődő lehet az egyén számára. Nehéz megítélni, hogy ebben mennyi a tudatos és nem tudatos manipuláció az altruisták részéről. Számos megfigyelés arról számol be, hogy az adományozók egy része inkább saját reputációjával törődik, mint azzal, hogy másokon segítsen. Olyankor teszik meg felajánlásaikat, amikor ezt a többiek is látják, és az ajándékozást vagy jó cselekedetet követően kevéssé törődnek azzal, hogy mi lesz az adomány későbbi sorsa, azaz kiken, milyen módon segít (Miller 2000). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden jó cselekedet képmutatásra épül. Ellenkezőleg: önzetlen gesztusaik, nagylelkű támogatásaik során az emberek általában meg vannak arról győződve, hogy szándékaik Őszinték és feltétel nélküliek. Az evolúciós elmélet azonban arra figyelmeztet, hogy az altruista viselkedés hajlamait, végső indítékait későbbi pozitív következményeik (reproduktív előnyeik) tartották fenn a populáció-


ban. Az individuális szelekció olyan mértékben részesítette előnyben az idegenek iránti önzetlenség érzelmi és intellektuális programjait, amennyiben azok végső soron több előnnyel, mint hátránnyal jártak az altruista számára.

2.3.3. Csoportszelekció Az indiszkriminatív altruizmus harmadik magyarázó modellje a csoportszelekció. Lehetséges ugyanis, hogy az önzetlen tevékenységek nem csupán költségesek, hanem minden számítás szerint egyértelműen veszteségesek az egyén számára, viszont nyereségesek lehetnek a csoport szempontjából. Ha ez így van, akkor csoportszintű szelekciós folyamatok is szerepet játszhattak az emberi szociális képességek kialakulásában. Annak a lehetősége, hogy bizonyos viselkedésformák a csoport érdekét szolgálják - következésképpen a kiválogatódás nem egyedek, hanem csoportok között folyik -, már Darwinnál, később pedig az etológia klasszikusainál (pl. Konrad Lorenznél) is felmerül (Darwin 1859/ 2000, Lorenz 1963/1995). A csoportszelekciós elmélet első átfogó megfogalmazása WynneEdwards (1962) nevéhez fűződik, aki híres könyvében azt hangsúlyozta, hogy az erőforrások gazdaságos kihasználása egy populáció szintű szabályozásra épül. Amikor egy terület túlnépesedik, az ott élő állatok korlátozzák szaporodásukat. Természetesen ez nem tudatos formában történik, hanem úgy, hogy kommunikatív jelzésekkel, ún. „bemutatkozó szignálokkal" informálják egymást a helyi népsűrűségről. Ha ez meghalad egy bizonyos mértéket, ahol már veszélyesen csökken az egyedekre jutó erőforrások mennyisége, akkor bizonyos élettani folyamatok - pl. stressz-hormonok termelődése - révén csökkentik szaporodásukat, vagy más módon, pl. elvándorlással korlátozzák a túlnépesedést. Ennek eredményeként a populáció méretét folyamatosan hozzáigazítják a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségéhez, azaz a környezet eltartóképességéhez. Ez egy csoportok közötti


kiválogatódást indít be: azok a csoportok maradnak fenn és terjednek el, amelyek egyedei képesek a szaporodás korlátozására. Azok a csoportok viszont, amelyek tagjai önzőek, előbbutóbb felélik erőforrásaikat és elpusztulnak. Ennek eredményeként a csoport szintjén ható szelekció, amely gyakorta hátrányos az egyedek számára, biztosítja a populáció mint egész javát szolgáló társas viselkedésformák - önzetlenség, együttműködés, önfeláldozás - evolúcióját. Ez a csoportszelekciós elmélet a hatvanas években nagy népszerűségre tett szert, de hamarosan éles viták kereszttüzébe került (Williams 1966, Dawkins 1976/1986). A kritikusok két alapvető kifogást támasztottak, amelyek közül az egyik tapasztalati, a másik pedig inkább elméleti érvekre támaszkodott. Számos vizsgálatban kimutatták, hogy egy adott viselkedés kialakulásának magyarázatához nincs szükség csoport szintű mechanizmusok feltételezésére, mert az individuális stratégiák szintjén is kielégítően értelmezhető. Egy ma már klasszikusnak számító kísérlet során pl. az derült ki, hogy a széncinegék átlag 8-9 kilenc tojást költenek, annak ellenére, hogy képesek volnának létrehozni egy 11-12 tojásból álló fészekaljat is. A csoportszelekció hívei szerint itt egy olyan reproduktív önkorlátozásról van szó, amely a populáció túlélését szolgálja. David Lack (1968) azonban kimutatta, hogy szó sincs erről: a túl sok fiókát a szülők nem tudják megfelelően etetni, és a rosszul táplált, gyengébb fizikumú madarak mortalitása igen magas (2.20. ábra). Ehhez járul még az, hogy a sok fióka költése és felnevelése gyorsan „elhasználja" a szülők szervezetét, és csökkenti szaporodási kilátásaikat a következő években. Ezért a madarak olyan módon biztosítják genetikai képviseletüket a következő generációban, hogy a fészekalj méretének csökkentésével növelik a szaporodásukkal kapcsolatos nyereségek (utódszám) és veszteségek (mortalitás, szülői költségek) közötti különbséget. Más szóval: maximalizálják túlélő utódaik számát. Ebből és más kísérletekből az derült ki, hogy a viselkedés legmélyebben és leghatékonyabban individuális szinten érthető meg, anélkül hogy a csoportszelekció sokszor

77

2.20. ÁBRA Az egy fészekaljban ki költött fiókák száma negatív hatást gyakorol testi fejlődésükre (a), a testtömeg pedig pozitív hatást gyakorol túlélési esélyükre (b) ■ (Forrás: Krebs és Davis 1988)

78

spekulatív feltevéseihez - mint pl. a szaporodás korlátozására való „törekvés" magyarázatához folyamodnánk (Trivers 1985). Az elméleti modellek szerint a csoportszelekció azért nem valószínű, mert intenzitása és sebességértékei messze elmaradnak az individuális szelekcióhoz képest. A teljes mértékben lemondó, önzetlen egyedekből álló csoport rendkívül sebezhető az önző stratégiák csoporton belüli megjelenésével szemben, akár mutáció, akár bevándorlás révén következik ez be. Az önző egyedek ugyanis rövid időn belül előnybe kerülnek azzal, hogy felhasználják a rendelkezésre álló erőforrásokat, és gyorsabban szaporodnak, mint önzetlen riválisaik. Ennek következtében az önző magatartás - illetve annak genetikai alapjai - elterjednek a csoporton belül, mielőtt a csoportok között végbemenne a kiválogatódás. Más szóval, a csoporton belül működő szelekció erősebben hat az önzetlenség kiszorításának irányába, mint ahogy a csoportok közötti szelekció fenn tudná tartani ezt a jelleget. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a csoportszelekció csak akkor képzelhető el, ha a csoportok, illetve a csoportokat alkotó egyedek kipusztulási sebessége nagyjából azonos. Ez azt jelenti, hogy a csoportok differenciális szaporodásának (vagy kihalásának) sebessége el kell hogy érje, vagy még inkább felül kell hogy múlja az egyedek differenciális szaporodását (vagy kihalását). Ennek nagyon ritkán valósulnak meg a feltételei, így a csoportszelekció az individuális szelekcióhoz képest várhatóan jelentéktelen erő az élővilágban. Mindezen okok miatt az evolúciós szakemberek túlnyomó többsége nem tartja valószínűnek, hogy a csoportszelekció lényeges szerepet játszott volna akár az állati, akár pedig az emberi viselkedés kialakulásában (Alcock 1998, Dunbar 1994, Trivers 1985), Mint az eddigiek során láttuk, az evolúciós pszichológia ehhez a meghatározó szellemi vonulathoz csatlakozik, amikor az individuális és génszelekcionista megközelítést alkalmazza az emberi természet magyarázatában. Az utóbbi időben azonban a csoportszelekcionista magyarázatok - nem csupán az altruista viselkedéssel kapcsolatban -


újra a tudományos érdeklődés homlokterébe kerültek (Boehm 1996, 1999a, 1999b, Csányi 1999, Richerson és Boyd 1999, Sober és Wilson 1998, Wilson 1997). Képviselői szerint az állatvilágban valóban nem tekinthető hatékony mechanizmusnak a csoportok közötti kiválogatódás, az ember esetében azonban valószínűleg más a helyzet. Lehetségesnek tartják, hogy a csoportszelekció befolyásolta az emberi viselkedés evolúcióját, sőt egyesek szerint meghatározó jelentősége volt a szociális képességek kialakulásában. Ahhoz, hogy a csoportok közötti szelekció végbemenjen - tehát gyorsabb és intenzívebb legyen a csoporton belüli szelekcióhoz képest minimálisan három feltétel teljesülése szükséges. Először, az egyéni fitnessnyereségek különbségeinek a lehető legalacsonyabbaknak kell lenniük annak érdekében, hogy az individuális szelekció folyamatai lefékeződjenek. Másodszor, a csoportok közötti különbségeknek el kell érniük bizonyos mértéket, és ezt meg kell őrizniük a migráció és más hatások ellenében. Harmadszor, a csoportok differenciális kihalási rátáinak elég gyorsnak kell lenniük ahhoz, hogy fenntartsák a csoport javát szolgáló viselkedési hajlamokat. A csoportszelekció hívei azt állítják, hogy a pleisztocén kétmillió éve alatt, de különösen a modern Homo sapiens megszületése óta eltelt százezer év során őseink olyan környezetben éltek, amely lehetőséget teremtett arra, hogy ezek a feltételek teljesüljenek. A következő részben ezeket vesszük sorra.

2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban Ha az emberi csoportokon belüli viselkedési variancia erőteljesen csökken, ez hatással lesz az egyének közötti fitnesskülönbségekre. Amenynyiben ugyanis nincs mód arra, hogy az individuális stratégiák szabadon érvényesüljenek és az egyéneknek nincs lehetőségük arra, hogy erőforrásokat halmozzanak fel, és azokat saját túlélési és szaporodási sikerük növelésére fordítsák, úgy a csoporton belül kiegyenlítődnek


az egyéni fitnessnyereségek. Az önző egyedek nem tudnak túlszaporodni a többiek rovására, és így nem képesek kiszorítani az altruista géneket a populációból. Az egyéni szaporodási különbségek csökkenésével az individuális szelekció jelentősen lelassul. Ez elméletileg teret enged a csoportszelekciónak, amely fenntartja az altruista késztetéseket. Hogyan érvényesül mindez a valóságban? Christopher Boehm (1999b) szerint a pleisztocén hominida csoportjait egyfajta egalitarianizmus jellemezte. Az emberszabású főemlősökkel ellentétben nem volt markáns dominanciahierarchia a csoportban, a későbbi - neolitikumi, letelepült - társadalmakkal ellentétben pedig hiányoztak az autokratikus hatalomgyakorlás struktúrái. A csoport kollektív döntései az egész csoport számára meghatározták a viselkedés lehetséges formáit, az együttműködés megsértőivel szemben pedig csoport szintű szankciók gyakorlásával védekeztek. Boehm szerint a ma élő, legkezdetlegesebb technikai szinten álló tehát az evolúciós környezet társadalmaihoz feltételezhetően a leginkább hasonlító - vadászó-gyűjtögető társadalmak egalitariánus feltételek között élnek. Ezekben a 6-12 családból álló csoportokban nincsenek vagyoni különbségek, hatalmi megosztottságok és politikai egyenlőtlenségek. Tagjaikat egyfajta konszenzuskeresés jellemzi, amelynek nyomán közösen hoznak döntéseket a táplálékszerzés leghatékonyabb módjairól, a vándorlási irányokról stb. Ez csökkenti a csoporton belüli viselkedési különbségeket. Ugyanebbe az irányba hatnak azok a kollektív normák és ellenőrző szabályok, amelyek elejét veszik az együttműködési elveket megsértő viselkedések elterjedésének (Boehm 1996, 1999b, Wilson és Sober 1994). A netsilik eszkimóknál például mindenki részesedik az elejtett fókák és más állatok húsából, kivéve azok, akiket lusta és megbízhatatlan vadászoknak tartanak, akik a többiek nyakán élősködnek. A kung busmanok bandáiban megbélyegzik, nevetség tárgyává teszik, súlyosabb esetben száműzik azokat, akik értékesnek minősülő tárgyakat halmoznak fel és javaikat nem hajlandóak a többiekkel megosztani. Az új-zélandi maorikról azt jegyezték fel,

79

hogy azokat, akik saját vagyont igyekeztek gyűjteni, valamilyen ürüggyel (pl. az illető házasságtörést követett el vagy bozóttüzet okozott a temetőben) a falu férfi lakói egy közös rajtaütés során egyszerűen kirabolták. Ezek a csoport szintű szankciók funkciójuk alapján az ún. normatív agresszió eszköztárát képezik. Úgy működnek, hogy a közösség minden tagjától kikényszerítik az együttműködés betartását és ezzel csökkentik annak a kockázatát, hogy a másokat kihasználó deviáns stratégiák hosszú távon nyereségesek maradjanak. A szaporodási sikerbe fordítható individuális különbségek csökkenésével összeszűkül a természetes szelekció működési területe, és növekszik a csoportszelekció valószínűsége. Nem csupán a csoporton belüli viselkedési variancia csökkenése, hanem ezzel párhuzamosan a csoportok közötti kulturális különbségek növekedése is a csoportszelekció irányába mutatott (Soltis et al. 1995, Wilson 1997). Miközben az egyes csoportok genetikailag sokkal kevésbé változékonyak, mint az őket alkotó egyedek, kulturális sokféleségük igen nagy lehet. A legkülönbözőbb vadászó-gyűjtögető társadalmak tanulmányozása azt mutatja, hogy még az egymás szomszédságában élő csoportok is nagymértékben különbözhetnek egymástól megjelenésükben, vallási rituáléikban, házasodási szokásaikban, táplálkozással kapcsolatos tabuikban és nyelvükben, hogy csak néhányat említsünk. Az egyik generációról a másikra átadódó viselkedési szokások és „intézmények" befolyásolják a csoportok jólétét, egészségi állapotát és gyarapodását (Durham 1991). Egyesek feltételezik, hogy a csoportok közötti különbségek túlélésük és fennmaradásuk különbségeiben is megjelenhettek az evolúciós környezetben. Ennek az lehetett az oka, hogy az egyes csoportok többé-kevésbé eltérő környezeti változásoknak voltak kitéve, beleértve a különböző járványokat és más helyi kataklizmákat. Ennél még fontosabb, hogy kulturális hagyományaik és normáik alapján eltérő módon válaszoltak azokra a problémákra, amelyek pl. a vadállatok elérhetőségével, az esők bejósolhatóságával vagy hatékony fegyverek készítésével

80

álltak kapcsolatban. Az ilyen és hasonló problémák nyomán hozott kollektív döntések valószínűleg befolyásolták a csoport fennmaradását és növekedését. Lehetséges, hogy az egyik csoport sikeresen került ki ezekből a megpróbáltatásokból, míg a másik létszámában jelentősen megfogyatkozott, vagy éppen kipusztult (Boehm 1999a). A csoportok közötti intenzív vetélkedés még inkább növelte kihalási sebességük különbségeit. Sokan úgy tartják, hogy a korai vadászó-gyűjtögető csoportok közötti szelekció egyik legfontosabb közege a törzsi háborúk és portyák voltak (Alexander és Borgia 1978, Keeley 1996). Az elmúlt százötven év antropológiai kutatásai egyértelműen azt mutatják, hogy a primitív („zsákmányoló") társadalmak különböző csoportjai közötti ellenségeskedések, konfliktusok igen gyakoriak (2.4.3.), bár kétségtelenül nem érik el a letelepült agrártársadalmakra jellemző háborúk szervezettségét és intenzitását. Többnyire a létfontosságú erőforrások (pl. vadászható állatok) mennyiségének gyors csökkenése és a rendelkezésükre álló terület mások általi fenyegetése váltja ki a háborús összetűzéseket (Bereczkei 1991). Gyakran portyáznak nők zsákmányolása céljából, és nem ritkák a korábbi konfliktusok nyomán támadt bosszúk és megtorlások miatti fegyveres összetűzések sem. A háborúk mértékét jelzi, hogy az új-guineai eipo férfiak mintegy 15-20%-a pusztul el fegyveres konfliktusokban, a dél-amerikai yanomamö férfiaknak pedig 44%-a állítja, hogy életében legalább egy vetélytársát megölte (Eibl-Eibesfeldt 1989). Azt azonban nehéz megmondani, hogy ezek az összefüggések és adatok mennyire vetíthetők vissza az evolúciós környezet viszonyaira. Az valószínű, hogy a hominida csoportok környezeti-ökológiai feltételei térben és időben rendkívül változatosak voltak, és ennek megfelelően létfenntartási stratégiáik és társas szerveződéseik széles skálán helyezkedtek el (Boehm 1999a). Az erőforrások megfogyatkozása idején gyakran kellett vándorolniuk, amely más csoportok territóriumait és az ott található táplálék, vízforrás és egyéb javak feletti prioritásukat veszélyeztette. Ha pedig helyükön maradtak, előbb-utóbb elérték környezetük eltartó képességének hatá-


rát, és az egy főre jutó erőforrások mennyiségét csak a szomszédos csoportok rovására lehetett növelni. Lehetséges, hogy ezek a konfliktusok még gyakoribbá váltak az anatómiailag modern Homo sapiens megjelenésével - mintegy százezer évvel ezelőtt - a népsűrűség emelkedése miatt. Közvetett adatok vannak arra, hogy harminc-negyvenezer évvel ezelőtt fegyveres harcok, esetleg tömegmészárlások törtek ki, amelyekben asszonyok és gyerekek is áldozatul estek (Harris és Ross 1987). Mindez azt valószínűsíti, hogy a különböző háborús konfliktusok hozzájárultak a csoportok eltérő kihalási rátáihoz. Ugyanezt eredményezték a járványok, szárazságok és más környezeti kataklizmák, amelyek teljes csoportokat sodorhattak a kihalás szélére. A csoportszelekciós magyarázatok viszonylagos elméleti kidolgozottságuk ellenére azonban mindeddig meglehetősen kevés empirikus kutatásra támaszkodnak. Egyik ilyen kivétel az Új-Guinea középső-nyugati felföldjein élő Mae Enga törzs tanulmányozása, amely érdekes eredményeket hozott (Soltis et al. 1995). Különböző antropológiai források alapján úgy tűnik, hogy a törzs egyes csoportjainak kihalási aránya átlagosnak tekinthető más új-guineai törzsekkel összehasonlítva (2.2. táblázat). A Mae Enga törzs 14 származási csoportra (klánra) tagolódik, amelyek különböző kulturális szokásokat mutatnak, többek között az endogámia mértéke, a rituális előírások és a hatalmi-kultikus szervezettség terén. Egy fél évszázadot felölelő antropológiai vizsgálat adatai szerint a csoportok 29 nagyobb háborús konfliktusban vettek részt, amelyek fő oka a terület és más birtoktárgyak feletti viták eszkalációja, korábbi sérelmek megtorlásai és féltékenységből eredő bosszúk. A háborúk eredményeként öt klán kihalt, ami az esetek többségében azt jelentette, hogy tagjai közül sokan meghaltak, a túlélők pedig a szomszédos klánokban élő rokonaikhoz költöztek. Más csoportok ugyan nem haltak ki, de az összeütközések nyomán arra kényszerültek, hogy elhagyják eredeti életterüket. Ez olykor autonómiájuk feladásával járt, amennyiben integrálódtak a prosperáló csoportok valamelyikébe. Ezzel ellenté-


tes folyamatok is lejátszódtak: új csoportok jöttek létre, elsősorban úgy, hogy a számukban növekvő csoportok kettéosztódtak és az egyik utódpopuláció máshol telepedett le. Az elemzések azt mutatták, hogy a túlélő és a kihaló csoportok közötti különbség vallási és politikai szervezettségük eltéréseiben keresendő. A nagyobb centralizációt képviselő klánok, amelyek kidolgozott közösségi rituálékkal, specializált kultikus házakkal és központosított politikai döntési fórumokkal rendelkeztek, sikeresebbek voltak, mint azok a csoportok, amelyek gyengébb szervezettséget és nagyobb területi tagoltságot mutattak. A magasabb fokú belső szervezettség növelte a területi expanziók és a katonai sikerek valószínűségét, és ahhoz vezetett, hogy egyes csoportok viszonylag gyorsan eltűntek, míg mások gyarapodtak. A csoportszelekciós elméletekkel kapcsolatos, gyakran említett problémák egyike pontosan az, hogy az előbbihez hasonló tapasztalati kutatások nagyon ritkák. Képviselőik gyakran csupán illusztratív példákat hoznak egy-egy törzsi társadalomból, amelyekről feltételezik, hogy kompatibilisek a csoportszelekció feltevéseivel. Hiányoznak azonban a részletes és átfogó kutatások, amelyek tanulmányoznák egy adott viselkedési jellegnek a csoportra mint egészre vonatkozó fitnesskövetkezményeit, és a szóban forgó szelekciós mechanizmusokat. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó nehézség abban foglalható össze, hogy a csoportszelekció hívei gyakran olyan jelenségekre hivatkoznak, amelyek tökéletesen értelmezhetők az individuális szelekció alapján. Többnyire a csoporton belüli elosztási mechanizmusokat hozzák fel példaként - így pl. az eszkimók húsaján-

81

dékozási szokásait -, feltételezve, hogy ezek a nyilvánvaló egyéni veszteségekkel szemben elsősorban a csoport érdekét szolgálják. Csakhogy szinte minden esetben ki lehet mutatni, hogy az együttműködést szolgáló viselkedési szokások jól értelmezhetők a direkt és indirekt reciprocitás, valamint a költséges szignál elmélet alapján, ahogyan ezt korábban bemutattuk az ache és a meriam törzsek példáján. Láttuk, e kutatások azzal az eredménnyel zárultak, hogy a csoport javát szolgáló, nagylelkű támogatások hosszú távon előnyösek az altruisták genetikai rátermettségére nézve. Ha pedig mérhető fitnesskülönbségek találhatók a csoporton belül, illetve ha egy jelleg következetesen növeli az egyik egyén rátermettségét a másikhoz képest, akkor a csoportszelekció működési feltételei legjobb esetben is nagyon korlátozottak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a csoportszelekció nem működött közre az ember evolúciójában, Az evolúciós pszichológusok nagy része - köztük e könyv szerzője - azon az állásponton van, hogy a csoportszintű szelekció másodlagos szerepet játszhatott az emberi szociális képességek kialakulásában. Valószínű, hogy a kooperatív hajlamok létrejötte és genetikai alapjaik rögzülése a populációban elsősorban a rokonszelekció, a reciprocitás és más, individuális szinten ható szelekciós folyamatoknak köszönhető, míg a csoportszelekciós mechanizmusok inkább hosszú távon, e jellegek fennmaradásában és elterjesztésében játszhattak szerepet. Így például, amennyiben rokonszelekció révén egyszer kialakultak az altruista tendenciák egy zárt származási csoporton belül, ez további változásokat indukált. A csoport belső egysége és kohéziója növelte az idegen csoportokkal vívott sike-

82

res háborúk valószínűségét. Az egyre intenzívebbé váló háborúk viszont csoport szinten szelekciós nyomást gyakorolhattak a kooperatív hajlamok további elterjedésére (Alexander és Borgia 1978, Keeley 1996). Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy minden egyes jelleg esetében külön meg kell vizsgálni, melyik típusú szelekció vett részt az evolúciójában (Smuts 1999). Lehetséges ugyanis, hogy míg az altruizmus és a kooperáció elsősorban a csoporton belüli kiválogatódásnak köszönheti létezését, addig más szociális viselkedésformák - mint pl. a csoporttagok viselkedését összehangoló kollektív döntések, szabálykövető stratégiák és szinkronizációs mechanizmusok - kialakulásában nagyobb szerepet játszhattak a csoportszelekciós folyamatok (Csányi 1999). Ezekről a következő fejezetben esik szó. A csoportok közötti kiválogatódás elméletileg ugyancsak hatékony lehetett azoknál a jellegeknél, amelyek individuális szinten neutrálisak voltak, tehát nem befolyásolták az egyén rátermettségét. E körülmények felismerése többeket arra a megállapításra vezetett, hogy az emberi természet evolúciós gyökereit leginkább egy többszintű szelekciós elméletben lehet értelmezni (Sober és Wilson 1998, Wilson 1997, Wilson és Kniffin 1999). Szerintük az emberi döntési folyamatok egy része olyan csoport szintű kognitív adaptációknak tekinthetők, amelyek azért jöhettek létre, mert a csoport mint egész számára kínálkozó nyereségeik felülmúlják az egyéni veszteségeket. Egy kísérletben a magas proszociális képességekkel - tehát fejlett közösségi érzékkel és együttműködési hajlandósággal - jellemzett


egyének csoportjai magasabb pontszámot értek el egy fogolydilemma-feladat megoldása során, annak ellenére, hogy egyéni teljesítményeik alatta maradtak legsikeresebb, de kevésbé szociális társaik nyereségének (Sheldon et al. 2000). A kollektív tudás jelentőségét mutatják azok a pszichológiai vizsgálatok is, amelyek szerint a tanulócsoportok - amelyeken belül a diákok együtt sajátítják el az anyagot - vizsgákon mutatott átlagos teljesítménye meghaladja az egyénileg felkészült tanulók legkiválóbbjainak eredményét (Wilson 1997). Újabban a potyalesőkkel és csalókkal szembeni normatív agresszió működését modellezték egy olyan kísérletben, ahol a csoportok tagjai - akik korábban nem ismerték egymást - különféle üzleti tranzakciókban vettek részt (Fehr és Gachter 2002), Akkor jártak jól, hogyha a rendelkezésükre álló tőkét a csoport közös vállalkozásába fektették, amely nyereséget hozott. Ezzel szemben mindenki kevesebbet nyert a végén, ha a pénzt megtartotta magának. Kiderült, hogy azoknak a csoportoknak a tagjai tettek szert a legnagyobb haszonra, ahol lehetőség volt a potyalesők (pénz)büntetésére. A résztvevők a játék kezdetétől fogva erős negatív érzelmeket tápláltak a csalókkal szemben, amit a szerzők úgy értelmeztek, hogy ezek az emóciók töltik be a csoport szintű együttműködés proximatív eszközeit. Végső soron ez az „altruista büntetés", amely önmagában nem hozott semmilyen nyereséget, növelte a csoporton belüli kooperáció intenzitását. A jövőben számos hasonló vizsgálatra lesz szükség annak tisztázásához, hogy a csoport szintű szelekció milyen szerepet játszhatott a kollektív döntési stratégiák evolúciós létrejöttében.

2.4. fejezet

CSOPORTSZERVEZŐDÉS A csoporthoz való vonzódás és a csoporttal való azonosulás a Homo sapiens egyik alapvető késztetése, amely éppolyan elválaszthatatlan része természetünknek, mint a szexualitás vagy az anyai kötődés. Ennek az erős csoportorientációnak mély evolúciós gyökerei vannak, és számos kognitív és emocionális mechanizmus vesz részt a szabályozásában.

2.4.1. Csoportméret Az evolúció során létrejövő embercsoportok méretét és szerkezetét különféle ökológiai, szociális és kognitív feltételek alakították. A rendelkezésre álló adatok - elsősorban a mai vadászó-gyűjtögető társadalmak vizsgálataiból nyert ismeretek - azt mutatják, hogy a természeti társadalmak tagjai olyan komplex szociális környezetben élnek, amely az őket befogadó közösségek hierarchikusan egymásra épülő szintjeiből szerveződik (Dunbar 1993, Eibl-Eibesfeldt 1989, Lee és Daly 1999). A legkisebb egységet a csapat vagy banda képezi, amely 6-10 családból tevődik össze és ennek megfelelően mintegy 30-50 főt számlál. Ez a képződmény tekinthető az emberek legkisebb állandó csoportosulásának, amelynek tagjai közös táborhelyen élnek. Olykor azonban - így pl. a száraz időszak beköszöntekor a busmanoknál - önálló családokra válnak szét, akik nagyobb eséllyel és hatásfokkal képesek megtalálni a táplálékot és a vízforrásokat. A szociális szerveződés következő szintjét a származási csoportok vagy klánok alkotják, amelyek 3-5 bandát foglalnak magukban és mintegy 100-200 főből állnak. Tagjaik több generáción keresztül vissza tudják követni őseiket, pontosan számon tartják a többiekhez fűződő rokoni kapcsolataikat, és együttműködnek a házasság révén és más okok miatt betelepülő személyek-

kel, A származási csoport tekinthető a legnagyobb olyan egységnek, amelynek tagjai jól ismerik egymást és szoros, személyes kapcsolatban állnak egymással a nepotizmus és kölcsönösség szabályai szerint. Általában egy fizikailag is elhatárolt területen élnek (pl. egy faluban), és kulturális szokásaik (pl. vallási rituáléik) számos sajátos és jellemző vonást mutatnak más csoportokhoz képest. Több származási csoport alkot egy törzset, amely a primitív társadalmak legnagyobb szerveződési egysége: létszáma 500 és 2500 fő között váltakozik. Endogám közösség, amely annak az eredménye, hogy a törzset alkotó származási csoportok tagjai egymással házasodnak, ezenkívül kölcsönös gazdasági és politikai kapcsolatokat tartanak fenn a törzsön belül. Az ausztráliai őslakók klánjai pl. évente többször összegyűlnek, megszervezik a fiatal férfiak beavatási szertartásait, házasságokat kötnek egymással, és különféle rituális szertartások és legendák révén megerősítik szövetségeiket egymással és az ősök szellemével. Mint említettük, a származási csoportok alkotják azt a legnagyobb szociális egységet, amelynek a tagjai még személyes kapcsolatokat ápolnak egymással mindennapi tevékenységük során. Nem csupán jól ismerik egymást, hanem ők azok, akik a kölcsönös bizalom alapján természetes szövetségesek a javak elosztásában, a közös munkában és az együttes portyákban. Gya-

84 kori jelenség, hogy azok a csoportok, amelyek meghaladják a 150-200 fős létszámot, szétválnak és kisebb méretű, szorosabb kötelékeket hoznak létre [2.1.2,]. Ennek az az oka, hogy ezekben a társadalmakban, ahol nincsenek közigazgatási és büntetőjogi intézmények, a csoport stabilitását - beleértve a normaszegők kizárását - csak a személyes megbeszélések és viták biztosíthatják. Ez bizonyos csoportméret felett lehetetlenné válik. A rendelkezésre álló adatok szerint még a vadászó-gyűjtögető életformát felváltó letelepült agrártársadalmak faluközösségei (pl. Mezopotámiában) is csupán 150-200 főből álltak. Az emberi történelem folyamán ezek a zárt csoportok betagolódtak a nagyobb társadalmi alakulatokba és elvesztették korábbi szerepüket. Ennek ellenére hasonló méretű csoportokkal találkozunk minden olyan esetben, ahol speciális funkciók ellátására létrejött, koherens és stabil szerveződések szükségesek. Ilyeneket találni pl. a hutteritáknál és más vallási közösségekben, illetve szektákban, a hadsereg alegységeiben, a tudományos társaságok körében, a kereskedelmi és üzleti élet testületeiben stb. Ez nem véletlen: az ilyen méretű csoport elég nagy ahhoz, hogy sikeresen és hatékonyan oldja meg a létfenntartással, védekezéssel és terjeszkedéssel kapcsolatos legfontosabb problémákat, miközben elég kicsi ahhoz, hogy a személyes kapcsolatok gazdag hálózatán keresztül megőrizze belső egységét (Dunbar 1996). Figyelemre méltó, hogy miközben a gazdasági és technikai fejlődés hatalmas méretű nemzetállamokat, sőt azon túllépő ipari konglomerátumokat hozott létre, az emberek továbbra is viszonylag kis méretű közösségekben élik az életüket, és többnyire azokban érzik jól magukat. A szociológusok régóta felismerték, hogy az emberek az ismerősök egy többé-kevésbé szűk körével tartják fenn a kapcsolatot. Ennek a szociális hálózatnak a mérete meglepő stabilitást mutat egyik kultúráról a másikra térve, és függetlennek mutatkozik attól, hogy az emberek egy kis faluban vagy egy többmilliós nagyvárosban élnek. Az ún. „Kis Világ" kísérletek azt a célt szolgálták, hogy felderítsék a személyközi


kapcsolatok kiterjedését és a baráti-ismeretségi körök nagyságát (Killworth et al. 1984). E vizsgálatokban arra kérték a résztvevőket, hogy személyes kapcsolatok láncán keresztül adjanak át egy fiktív üzenetet az ország valamely távoli pontján vagy éppenséggel külföldön élő, számukra ismeretlen személynek. Tegyük fel pl., hogy egy pécsi egyetemistát arra kérnek, küldjön üzenetet Nyíregyháza valamelyik középiskolájának egyik igazgatóhelyettese számára. Az egyetemistának meg kellett szerveznie azoknak a személyeknek a láncolatát, akikről tudta, hogy lakóhelyük, munkájuk vagy rokonaik révén el tudják egymáson keresztül juttatni ezt az üzenetet a címzettnek, Az ilyen típusú feladatok százait adták a kísérleti személyeknek. Mindegyik feladat új és új neveket hívott elő a memóriájukból, míg egy idő után kimerült a potenciális segítők készlete. Kiderült, hogy az embereknek átlagosan 130-150 olyan barátjuk és ismerősük van, akikre számítani lehet, ha a helyzet úgy kívánja. Pontosabban: akikkel kapcsolatban úgy érezzük, hogy elég jól ismerjük őket ahhoz, hogy szívességet kérjünk tőlük. Ha meggondoljuk, a noteszünkben, telefonkönyvünkben található személyek - és ezek legközelebbi hozzátartozói -nagyjából hasonló méretű „csoportot" alkotnak. Robin Dunbar (1993, 1996) szerint nem véletlen, hogy az ősi és modern társadalmakban élő emberek egyaránt a rokonok, ismerősök és barátok szűk, mintegy 100-200 főre tehető körével állnak személyes kapcsolatban. Úgy véli, hogy a társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának szigorú kognitív feltételei és korlátai vannak. Híressé vált összehasonlító elemzésében kimutatta, hogy a főemlősöknél szoros összefüggés létezik a csoportméret - amely a társas életforma bonyolultságának egyik fokmérője és az agykéreg nagysága, pontosabban a neocortexarány között, (Ez utóbbi az agykéreg tömegének az agy többi, ősibb részeihez viszonyított arányát fejezi ki). Minél nagyobb relatív agykéreggel rendelkezik egy faj, annál kiterjedtebb csoportokat tart fenn. Ennek az a magyarázata, hogy a főemlősöknek viszonylag nagy méretű agyra van szükségük ahhoz, hogy fenntartsák a

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

85

2.21. ÁBRA Az átlagos csoportméret a neocortexarány (neocortextömeg/az agy más részeinek tömege) függvényében ■ A folytonos vonal az új- és óvilági majmokat, a szaggatott vonal az emberszabásúakat jelzi (Forrás: Dunbar 1993)

csoporttársakkal folytatott bonyolult kapcsolatokat, megoldják az állandó érdekkonfliktusokat és saját céljaik érdekében manipulálják a többieket (5.2.5.). Ez még inkább így van az ember esetében. Az elemzés során kapott összefüggéseket az emberre extrapolálva Dunbar azt találta, hogy a Homo sapiens átlagos neocortexaránya (4.1.) egy 148 főből álló csoport méretének felel meg (2.21. ábra). Ez a többi főemlőshöz viszonyítva szokatlanul nagy létszám meglepő pontossággal megegyezik a törzsi és modern társadalmakat alkotó referenciacsoportok méretével. Nyilvánvaló, hogy őseinknek fejlett kognitív képességekkel kellett rendelkezniük ahhoz, hogy képesek legyenek elkészíteni egy olyan „szociális térkép" agyi modelljét, amelyben előre tudják jelezni mások viselkedésének várható következményeit. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy ez korlátokat is jelent mai viselkedésünk számára. A viszonylag kis méretű, integrált és zárt csoportokhoz való alkalmazkodás olyan kognitív képességekre és memóriakapacitásra szelektált, amely behatá-

rolja szociális kapcsolataink lehetséges tartományát (Brewer 1995). Ennek eredményeként az emberi agy ma sem képes egy bizonyos létszámnál nagyobb ismeretségi kört fenntartani. Felső határát az agykéreg információfeldolgozó képessége jelöli ki, amely még lehetővé teszi a társult egyének együttműködését és kapcsolataik személyes ellenőrzését. Ennek része, mint láttuk, a csalók kiszűrése és a támogatások számontartása. Ugyancsak lényeges a társas kapcsolatok sémájának a memóriában való kiépítése, a csoporttagokkal való kommunikáció megfelelő formáinak alkalmazása, és mások saját érdekeink szerinti manipulálásának a képessége (lásd részletesen 5.2.6.). Társas kapcsolatainknak azonban más, még szűkebb korlátai is léteznek. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy azoknak a embereknek a száma, akik a legfontosabbak a számunkra, akikkel tehát szoros, érzelmileg is mélyen elkötelezett kapcsolatban vagyunk, meglepően kicsi (Milardo 1988). Különböző kérdőíves elemzésekből és interjúkból kiderül, hogy nagyjából

86 10-15 főre tehető azoknak a száma, akikkel kapcsolatban a vizsgálati személyek azt nyilatkozzák, hogy „rendszeresen és gyakran tartom velük a kapcsolatot", „mindig lehet rájuk számítani", vagy éppen „haláluk másokénál sokkal jobban megviselne". A személyes kapcsolatoknak ezt a szűk körét szimpátiacsoportnak hívjuk. Az említett vizsgálatokból az derül ki - és mindennapi tapasztalataink is ezt mutatják -, hogy egy időben képtelenek vagyunk ennél sokkal több emberrel bensőséges, meghitt viszonyba kerülni. Jogosan feltételezhető, hogy míg a nagyobb, 100-150 fős csoportméretnek kognitív korlátai vannak, a szimpátiacsoportok felső határát inkább emocionális korlátok szabják meg. Többek között a rokonokhoz fűződő érzelmek, a társakkal kapcsolatos empátia, a kölcsönösséget szabályozó motivációs tényezők (igazságérzet, bűntudat), a csalókkal és deviánsokkal szembeni agresszió sorolhatók ide. Olyan, nem tudatos kényszerek ezek, amelyek valószínűleg az egyén legszűkebb szociális környezetéhez való alkalmazkodás során jöttek létre. Egy angliai vizsgálatból az derült ki, hogy a szimpátiacsoportok átlagos mérete 11,6 fő, amelynek mintegy 38%-át tették ki a rokonok. A csoport nagysága függött a családi állapottól: az egyedülállók 3-4 fővel több közeli ismerőst (nem rokont) tartottak nyilván, mint a házasok. A rokonok és

2.22. ÁBRA A rokonok és nem rokonok egymáshoz viszonyított aránya a szimpátiacsoportokban ■ (Forrás: Dunbar és Spoors 1995)


nem rokonok száma a csoporton belül fordítva aránylott egymáshoz: minél erősebb kapcsolatot tartott valaki a családtagjaival, annál kevesebb ismerőssel és baráttal épített ki szoros köteléket (2.22. ábra). A férfiak és a nők egyaránt több csoporttagot választottak a saját nemük képviselői közül, mint az ellentétes nemű személyek köréből (Dunbar és Spoors 1995). Végül, a szimpátiacsoporton belül létezik egy még kisebb egység, a támogató szövetség, amely a hozzánk legközelebb álló személyeket foglalja magában. Ok azok - többségükben természetesen rokonok -, akikhez többnyire tanácsért fordulunk, és akiktől gyors, megbízható és feltétlen támogatást várunk a bajban. Az említett angliai vizsgálatban ez a csoport átlag 4,7 főből állt, amely közel van azokhoz az értékekhez, amelyet az USA-ban (3,2) és a san busmanoknál (3,8) figyeltek meg (Dunbar és Spoors 1995). Ez tehát a legkisebb egysége az emberi csoportképződés hierarchikusan kiépülő rendszerének. Hangsúlyozni kell, hogy az evolúciós elemzés nem azt írja le, hogy az emberi társadalmakban milyen specifikus csoportok léteznek, hanem azt, hogy milyen felső korlátai működnek az emberek különböző típusú kapcsolatainak kialakulása során (Barrett et al. 2002).

2.4.2. Csoportidentitás Az ember társas lényege mindenekelőtt abban fejeződik ki, hogy egyetemes és kiirthatatlan törekvés él benne a valamilyen csoporthoz való tartozás iránt. Minden időben és minden kultúrában nagy készséget mutat arra, hogy tagja legyen egy csoportnak és elfogadja annak normáit, szabályait. A szociálpszichológusok szerint ez a konformitás alapvetően egy szerepkövetést jelent; olyan döntéseket hozunk, amelyeknek lényeges része az az elvárás és remény, hogy mások jóváhagyják és helyeslik viselkedésünket (Brown 1993). A saját csoporttal való azonosulás döntő szerepet játszik önértékelésünk kialakulásában. Általában véve aszerint ítéljük meg magunkat, hogy a számunkra fontos, referenciát jelentő közösségek tagjai hogyan látnak


bennünket. Születésünktől kezdve meghatározott csoportokban élünk, és ezek segítségével határozzuk meg magunkat mint társadalmi lényeket. A csoportidentitás nélkülözhetetlen az intellektuálisan és emocionálisan stabil személyiség, nemkülönben a normális szociális kapcsolatok kialakulása szempontjából. A saját csoporttal való azonosulás minden valószínűség szerint mély evolúciós gyökerekből ered (Flohr 1987, Eibesfeldt és Salter 1998). Mint láttuk, a Homo sapiens eddigi történelmének túlnyomó részében zárt és szoros csoportkötelékekben élt, amelyek meghatározó elemei a rokoni szolidaritás és a többiekkel való kölcsönös együttműködés voltak. A csoporton belül mindenkinek el kellett sajátítania azokat a cselekvési szabályokat, amelyek elősegítették a csoport integrációját. Csak azok a csoportok maradtak fenn, amelyeknek tagjai rendelkeztek a többiekhez való kötődés megismerési és érzelmi készségeivel. A különböző - egyéni és csoport szintű - szelekciós folyamatok olyan adaptív információfeldolgozó mechanizmusokat részesítettek előnyben a társas élet szabályozása terén, amelyek ma is meghatározó elemei pszichológiai repertoárunknak. Az egyik ilyen képesség a konformitás vagy csoporthűség. Az emberek szorosan kötődnek csoportjukhoz, és lojálisak közösségükhöz. Ez emberi specifikum; az állatok képtelenek úgy felfogni csoportjukat, mint valami önálló, a konkrét tagoktól független entitást. Képesek egymásért áldozatot hozni, de a csoport érdekében nem. Jane Goodall (1986) elmesél egy esetet, amelyben két nőstény - anya és lánya - szabályos hajtóvadászatot rendezett a csoportban lévő kölykök ellen, elragadták anyjuktól, megölték és megették őket. Ez a viselkedés - amely Goodall szerint patologikus jelenség - két év alatt az összes utód halálát okozta, és azzal járt, hogy a csoport kihalt. Mégis, az erősebb hímek nem avatkoztak be a kétségbeesetten küzdő anya oldalán, tétlenül szemlélték az eseményeket. Nem alakult ki bennük a csoport iránti elköteleződés és áldozatvállalás viselkedési szabálya, amely az emberi motivációs rendszer egyik legfontosabb eleme.

87 Ráadásul, a Homo sapiens nem csupán a környezetében élő emberek közösségéhez kötődik, hanem olyan elvont eszmékhez (pl. eredetmítosz) vagy olyan tárgyakhoz, amely csoportjaikat szimbolizálja (pl. zászló) (Goetze 1998). Kognitív alapját a reifikáció (hiposztazáció) alkotja: képesek vagyunk absztrakt elveket és kategóriákat reális dolgokként elképzelni és aszerint cselekedni. Emocionális alapját pedig az a mélyen gyökerező emberi hajlam képezi, hogy érzelmileg elkötelezett válaszokat adunk saját csoportunk szimbolikus reprezentációira, mint amilyen pl. a himnusz. A csoporthoz való hűség egyik legfontosabb komponense az indoktrinálhatóság, amely valószínűleg ugyancsak a zárt, pleisztocénbeli közösségekhez való alkalmazkodás terméke (Eibesfeldt 1989). Azt a képességet jelenti, hogy könnyen magunkévá teszünk olyan egyszerű elveket és magyarázatokat, amelyek a csoport belső norma- és szabályrendszereit közvetítik. Hitszerű elköteleződés ez, amely megkönnyíti az érzelmi azonosulást a csoporttal vagy annak szimbólumaival, és többnyire makacsul ellenáll a „külső", racionális érveknek. Ezek az elvont képességek különösen a nagy létszámú csoportokhoz való kötődésben, így az etnikummal és a nemzettel való azonosulásban játszhatnak döntő szerepet. Számos szociobiológus szerint az első fokú (primordiális) etnikumot a közeli és távoli rokonok szaporodási közössége alkotja, amilyeneket ma is találunk szerte a világon a törzsi társadalmak körében (Van den Berghe 1981, Shaw és Wong 1989). A vadászó-gyűjtögető életmódot követő társadalmi változások során azonban az etnikai keretek lényegesen kitágultak, és hatalmas embertömegeket foglaltak magukba. Eközben azonban a családok és származási csoportok összetartásában szerepet játszó szociális képességek és hajlamok nem semmisültek meg, hanem fokozatosan áttevődtek a vérségi szervezetekből kialakuló nagyobb kulturális egységekre (Goetze 1998, Richerson és Boyd 1998). A csoporthoz való kötődés elemi pszichológiai algoritmusai az átfogóbb csoportkeretek között is megtartották közösségformáló szerepüket. Emocionális kulcsokat nyújtanak az etnikai

88 identitástudat kialakulásához. Egy kísérletben 6-12 éves korú gyerekeknek fiatalemberek fényképeit mutatták meg, és arra kérték őket, hogy válasszák ki közülük a legszimpatikusabbakat. Két héttel később ugyanezen fotók átnyújtása után azt kérték tőlük, hogy nevezzék meg azokat, akik véleményük szerint a saját népükhöz tartoznak, Kiderült, hogy a gyermekek általában a korábban szimpatikusnak tartott arcokat tartották honfitársaiknak. A szimpátia és a saját csoporthoz (etnikumhoz) való tartozás tehát összekapcsolódott, méghozzá egy olyan korban, amikor a gyermekektől aligha lehet elvárni a nemzet, haza stb. fogalmak megértését (Tajfel 1970). A csoporthűség fontos eleme a szabálykövetés, amely ugyancsak emberi specifikum (Boyd és Richerson 1985). Még a legfejlettebb főemlősök sem képesek a csoport minden tagjára vonatkozó absztrakt szabályok elsajátítására és követésére. Az emberi csoportszerveződés egyik legfontosabb eleme az a pszichológiai hajlam, hogy képesek vagyunk a kollektív elvek és előírások közös elfogadására, használatára. A törzsi rituáléktól a nagyvárosok közlekedési jelzésein keresztül az erkölcsi normákig számos olyan terület létezik, ahol a csoport tagjai számára elfogadható viselkedést az írott vagy íratlan szabályok betartása és alkalmazása garantálja. Csányi Vilmos (1999) szerint a szabálykövetés lényege az, hogy minimalizálja a csoporttagok közötti konfliktusokat, hiszen csökkenti a másik fél kihasználásának lehetőségét. A bevált szabályok követése másrészt megbízható és célszerű cselekvési programokat ír elő, és ezzel olyan komplex viselkedési formák gyors és hatékony működését irányítja, amelyek gyakran meghaladják az egyének előrelátó és tervező képességét. Lehetséges, hogy a szabálykövetés - és ezzel együtt a csoport minden tagjára vonatkozó normák, szankciók kialakítása - a csoportszelekció működésének köszönhető. Egy érdekes vizsgálatban egy néhány főből álló csoport tagjai gazdasági jellegű döntéseket hoztak bizonyos játékelméleti szabályok alapján (Orstrom et al. 1994). Valamennyien számítógép mögött ültek, és azon


keresztül jelezték döntéseiket arról, hogy a „piacon" található készletekből mikor, mennyit használnak fel, illetve mennyit ruháznak be e készletek növelésére. A komputerek olyan módon voltak összekötve, hogy valamennyien láthatták a pillanatnyi üzleti állást anélkül, hogy tudták volna, az egyes döntéseket melyikük hozta. Kezdetben a játékosok egymástól elszigetelve játszottak, később azonban megengedték nekik, hogy időnként összejöjjenek és megbeszéléseket folytassanak egymással. Végül megengedték nekik, hogy gazdasági szankciókat hozzanak azok ellen, akik megsértették az együttműködés elveit, és annyira önzőnek bizonyultak, hogy az már veszélyeztette a csoport „üzleti" fennmaradását. A szabálysértőt ugyan nem ismerték, de a normaszegés tényét felismerték a képernyőn, és a csalókat bizonyos pénzösszeg megfizetésére kötelezték. A vizsgálat azt mutatta, hogy minél többször találkoztak a résztvevők személyesen is egymással, annál nagyobb volt a csoport nettó nyeresége. A szankciók bevezetése még tovább növelte az üzleti sikert, és megközelítette a maximális nyereséget (2.23. ábra). Ez azt mutatja, hogy a csoport kollektív normáihoz való ragaszkodás, és a csalókkal szemben hozott közös büntetés lényegesen javította az együttműködés hatásfokát és a csoport prosperálását. Általában is igaz, hogy a csoporthűség és a szabálykövetés együtt jár a deviánsok kizárásával (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez az állatvilágban sem ismeretlen jelenség: a madarak és az emlősök elüldözik azokat az egyedeket, akik valamilyen jól látható jelleg tekintetében (pl. albínó) különböznek a többiektől. Az ember esetén a deviánsokkal szembeni ambivalencia inkább a normaszegőkkel és a megbízhatatlan társakkal szembeni védelmet szolgálja. A csoportidentitás fenntartásához ugyanis legalább három dolog szükséges: a személyes kapcsolatok állandó megerősítése és ápolása, a csoportspecifikus normák (szabályok) betartása és a csoporttagok viselkedésének bejósolhatósága. A deviánsok megsértik ezeket az elvárásokat és ezzel veszélyeztetik a csoport integrációját. A velük szembeni védelem eszközei széles skálán helyezkednek el a legkülönbözőbb kollektív csúfolódások,


2.23. ÁBRA A csoport nyeresége (a maximálisan elérhető nyereség %-ában) a résztvevők személyes találkozása és az általuk hozott szankciók függvényében ■ (Forrás: Orstrom et al. 1994)

kinevetések és pletykák viszonylag enyhe - de többnyire hatékony - büntetéseitől a kiközösítés, a testi kínzások és a halálbüntetés szigorú szankcióinak gyakorlásáig. Ez a közösség által gyakorolt normatív (normafenntartó) agresszió egyszerre szolgálja a normaszegés tudatosítását, a konformitás kikényszerítését és a vétkesek büntetését (2.3.4.). Az ember esetében is előfordul azonban, hogy a testi és lelki fogyatékosságot mutató személyek - akik „devianciája" tehát önhibájukon kívüli okokra vezethető vissza - más megítélés alá esnek, mint az egészséges emberek. Gyakran találkoznak visszautasítással és averzióval mások részéről. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szokatlan megjelenés és viselkedés félelmet vált ki az emberekben. A félelem pedig abból fakad, hogy az abnormális jellegek egyfajta fenyegetést közvetítenek a fennálló normákkal és szabályszerűségekkel szemben, és valamifajta kiszámíthatatlanságot és bejósolhatatlanságot visznek a társas kapcsolatok rendszerébe.

89 Több hasonló kísérletben különböző testi és lelki fogyatékosságokat imitáló személyeket kértek arra, hogy helyezkedjenek el mások közelében (Kleck et al. 1968). Figyelték a gyanútlan járókelők viselkedését, és mérték azt a távolságot, amit a „beépített" személyhez képest elfoglaltak. A törött karú személyeket közelebb engedték magukhoz, mint azokat, akiknek hiányzott a végtagja. Nagyobb távolságot tartottak azoktól, akiknek az arca deformált volt vagy feltűnő bőrbetegségben szenvedtek. Lehetséges, hogy ez utóbbi a fertőzésekkel szembeni averzió eredménye. Legjobban azonban az elmebetegségeket szimuláló személyektől húzódtak el, valószínűleg viselkedésük kiszámíthatatlansága miatt. Az abnormalitással szembeni intolerancia különösen erős a gyermekek között, akik gyakran gúnyolják ki testi hibás társaikat. A felnőttek általában megtanulják a toleráns magatartás szabályait, de kísérleti beszámolók tanúsága szerint gyakran éreznek bűntudatot időnként felbukkanó negatív érzelmeik miatt. Miközben a modern társadalmakban megtanuljuk elfogadni a deviancia legkülönbözőbb formáit - a testi fogyatékosságtól kezdve az alternatív szexuális viselkedéseken keresztül a másként gondolkodás sokféle formájáig -, minden jel arra mutat, hogy evolúciós múltunk során az intolerancia bizonyos mértékig adaptív szerepet töltött be a többiekkel való kiszámítható cserekapcsolatok kialakításában és a csoport integritásának fenntartásában. Az ennek eredményeként létrejövő viselkedési hajlamokat (érzelmi elutasításokat és negatív attitűdöket) nem mindig könnyű megfelelően szabályozni az ipari társadalmak változó értékei között.

2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia Világos, hogy a csoportidentitás bizonyos fokú belső kohéziót és egységet igényel, amelyet a közös célokat és tevékenységeket kijelölő kollektív képzetek (normák, értékrendek) erősítenek meg. Ez a belső egységesség nem csupán az egyén azonosulásának feltétele, hanem egyúttal

90 fokozott preferenciát is teremt a csoport mint kitüntetett rendszer iránt. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy eltúlozzuk a saját csoportunk (in-group) tagjaival való hasonlóságainkat, illetve a másik csoport (out-group) tagjaitól való különbségeinket. A „belül" található embereket általában közelebb érezzük magunkhoz, mint a kívülállókat (Tajfel 1982). A saját csoporttal való azonosulás egyúttal elkülönülés a másiktól. Jól mutatja a csoportorientációnak ezt a sajátosságát a Sheriff házaspár (1966) híres kísérlete, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy egy nyári táborban összekerülő fiúk hogyan alakítják ki kapcsolataikat egymással. Az első napokban összebarátkozó fiúkat szétválasztották egymástól, majd új csoportokat hoztak létre, ahol a fiúk teljesen ismeretlenek voltak egymás számára. Az együttlakó és a különböző játékokban és feladatokban együttműködő fiúk egyre szorosabb kapcsolatokat alakítottak ki egymással. Mindegyik csoport sajátos nyelvezetet (zsargont), szokásokat és szerepeket alakított ki. A csoporttársakkal való kooperáció erősödésével párhuzamosan kezdték leértékelni a másik csoport tagjait, köztük azokat, akiket korábban a legjobb barátjuknak tartottak. Sőt, a játékos vetélkedők során kifejezetten ellenséges jelzőkkel illették a riválisokat. A feszültségek csak akkor enyhültek, amikor egy közös feladat megoldásában valamennyi csoportnak együtt kellett működnie. A saját csoport/idegen csoport megkülönböztetésében fontos szerepet játszik a szociális kategorizáció. Triviális, sőt csaknem jelentés nélküli kritériumok is elégségesek az emberek osztályozásához, a „mi" és „ők" elkülönítéséhez. Gyakran sztereotípiákat alkotunk, amelyek elsődleges funkciója a megnevezés, a csoporthoz való tartozás bemutatása és a kívülállók elkülönítése (Tajfel et al. 1974). Ezek a címkék általában csak külsődleges (vagy éppen semmilyen) kapcsolatban állnak más emberek fizikai, szellemi vagy erkölcsi tulajdonságaival. A sztereotípiák ugyanakkor számos előnyös funkciót is hordoznak, amelyekről általában kevés szó esik. Olyan gondolkodási heurisztikát jelente-


nek, amelyek megóvják kognitív rendszerünket a benyomások okozta túlterheltségtől, és áttekinthető szociális térképet hoznak létre az egyéni kapcsolatok sokszor kaotikus és bizonytalan világában (Brown 1993, Hunyady és Nguyen 2001). Bejósolhatóvá teszik a világot, olyan szociális környezetet teremtenek, amelyben otthonosan mozgunk. A saját csoport és az idegen csoport közötti megkülönböztetés igénye és képessége az evolúciós környezet szociális feltételeihez való alkalmazkodás eredményeként jött létre (Shaw és Wong 1989, Van Dennen 1999). A hominida csoportok között antagonisztikus kapcsolatok uralkodtak, amelyek alapvetően két forrásból táplálkoztak. Először is, jóllehet a különböző származási csoportok között fennálló exogám házasságok bizonyos genetikai keveredést okozhatnak, az egyik vérségi szervezetből a másikra áttérve éles törés támad a rokonsági (genetikai) együtthatókban (2.24. ábra). Másodszor, a csoport határain kívül jelentősen csökken a szemé-

2.24. ÁBRA A genetikai rokonság mértéke a netslik eszkimók csoportjai, illetve a szomszédos törzsek körében ■ A beltenyésztési együttható a homozigótaság átlagos mértékét jelöli (Forrás: Irwin 1987)

,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

2.25. ÁBRA A társas kapcsolatok jellegének változása az archaikus társadalmakban a származási csoport középpontjából a törzsi régiók határai felé haladva ■ (Forrás: Shaw és Wong 1989)

lyes kapcsolatok kiépítésének lehetősége, így egyre kevésbé lehet építeni a direkt és indirekt kölcsönösségre. Várható tehát, hogy minél inkább eltávolodunk a származási csoportok középpontjaitól és minél jobban megközelítjük a törzsi határokat, annál uralkodóbbá válnak a nézeteltérések és összeütközések (2.25. ábra). Fokozza az érdekellentéteket, hogy a különböző csoportok (klánok, törzsek, etnikumok) nem csupán földrajzilag (lakóhely) és vérségileg (endogámia) különülnek el egymástól, hanem mindenekelőtt kulturális értelemben. Az egymástól eltérő viselkedési szokások, mítoszok, vallások, mindenekelőtt pedig a nyelv nagymértékben fokozzák izolációjukat, Az eltérő kulturális szokások olyan „markereknek" is tekinthetők, amelyek jelzik az együvé tartozást, megszilárdítják a saját közösséghez való tartozás kötelékeit, ugyanakkor demonstrálják a másoktól való különállást. Olyannyira így van ez, hogy egyes antropológusok szerint a különböző törzsi társadalmak sajátosságai - a tetoválástól a táplálkozási tabukon keresztül a totemállatok tiszteletéig - sokszor nem annyira a helyi kör-

91 nyezethez való alkalmazkodás következményei, hanem sokkal inkább „jelvények": a csoportazonosság és a másoktól való elkülönülés szimbólumai (Harris 1995). Minden jel arra mutat, hogy a csoporttagság legfontosabb jelvényei és a csoportok közötti izoláció leghatékonyabb eszközei az evolúció során a nyelvi dialektusok voltak (Dunbar 1999). Ennek az az oka, hogy miközben az adott csoporthoz való tartozás egyéb jelzései (ruha- és hajviselet, körülmetélés, táncok stb.) máshol is megjelenhetnek, ráadásul többnyire könnyű őket utánozni, a nyelvjárások és beszédstílusok egyedi és megismételhetelen jelzései maradnak az illető csoportnak. Erre az teszi őket alkalmassá, hogy egyrészt időben nagyon gyorsan változnak, másrészt a gyermekkor egy viszonylag szűk periódusát követően már rendkívül nehéz elsajátítani helyes használatukat és folyékony, akcentus nélküli kiejtésüket. Ennélfogva a helyi dialektusok megbízhatóan mutatják, hogy egy felnőtt milyen csoporthoz tartozik és melyik földrajzi térségben él. Egy vizsgálat szerint például a tradicionális angol nyelvjárások alapján még a háború előtt is meglehetősen pontosan be lehetett azonosítani egy 80 km-es átmérőjű területet, ahonnan a beszélő származott (Trudgill 1999). A világon jelenleg mintegy hatezer nyelv ismeretes, sokezer dialektussal, nem beszélve a kihalt nyelvek és változataik óriási számáról. Számos földrajzi régiót ismerünk Új-Guineától kezdve Dél-Amerikán keresztül Kelet-Afrikáig, ahol viszonylag szűk területen, úgyszólván egymás szomszédságában több száz törzsi csoport található, akik kölcsönösen nem értik egymás nyelvét. A nyelvi határok így sok esetben a társadalmi határokat is kijelölik (Nettle 1999). A csoportok olyan nyelvi szabályokat és normákat tartanak fenn, amelyek segítségével tagjaik képesek magukat megkülönböztetni az idegenektől. Még az azonos etnikumhoz tartozó san busmanok eltérő nyelvjárásokat beszélő csoportjai is idegen embereknek tartják egymást, akikkel szemben nem árt az óvatosság, és akikkel kapcsolatban kínosan ügyelni kell arra, hogy a nekik nyújtott támogatásokat pontosan visszatérítsék. A külső

92 beavatkozás veszélyének fokozódásával általában tovább növekszik a nyelvi árnyalatok és kiejtésbeli változatok használata. Megfigyelték például, hogy a származásukra büszke walesi emberek az angolok jelenlétében gyakran elmélyítik akcentusukat, növelik a közösségükre jellemző nyelvi fordulatok számát, sőt, egy ponton túl átváltanak anyanyelvükre. A csoportok közötti megkülönböztetés további növeléséhez vezet az a körülmény, hogy az emberek a másik csoport tagjait gyakran nyelvi sajátosságaik (kiejtésük, szófordulataik) alapján alacsonyabb szociális kategóriába (foglalkozási ágba, társadalmi osztályba, szubkultúrába stb.) sorolják. Egy vizsgálat szerint egyetlen eltérő elem a dialektusban, amely egy negyven másodpercig tartó folyamatos beszédben hangzik el, elegendő ahhoz, hogy a beszélővel kapcsolatban bizonyos sztereotípiák, esetleg negatív ítéletek fogalmazódjanak meg (Chambers 1995). Daniel Nettle és Robin Dunbar (1997) egy számítógépes modell segítségével jellemezte a nyelvi dialektusok szerepét a csoportkötelék fenntartásában, és a saját csoport/idegen csoport megkülönböztetésben. Ebben egy 100 főből álló csoport tagjai különböző erőforrásokat cserélnek egymással megélhetésük biztosítása céljából. A csoportokba idegenek érkeznek, akik azonban nem viszonozzák a kapott javakat és szolgáltatásokat. A modell szerint a csalók né-


hány generáció alatt képesek elárasztani a csoportot, minthogy kisajátítják az összes erőforrást és gyorsabban szaporodnak, mint az együttműködők (lásd 2.2.3.). Más a helyzet azonban akkor, ha az együttműködő csoport tagjai az inváziót megelőzően egy nyelvi dialektust hoznak létre, és csak azokkal hajlandók kooperálni, akik ezt a nyelvjárást beszélik. Könnyedén azonosítják a csoporthoz tartozókat, így a csalóknak egyre nehezebb becsapni őket. Különösen nehéz a megtévesztés akkor, ha a dialektus változása olyan gyors, hogy a csalók ezt nem tudják követni. A 2.26. ábráról leolvasható, hogy a szimuláció szerint, amennyiben a nyelvi változás olyan mértéket ér el, hogy a beszélt dialektus legalább 30%-át érinti egy generáció alatt, a csalóknak kevés esélyük van az elterjedésre. Ez nem irreális feltétel; a legkülönbözőbb vizsgálatok azt mutatják, hogy a nyelvi változások rendkívül gyorsak, különösen zárt csoportokon belül, amilyenek pl. a különböző szubkultúrák, vallási szekták vagy kisebbségben lévő etnikumok. Valószínűleg így volt ez az evolúció során is; a nyelvi dialektusok, mint a csoporttagság jelvényei, állandóan változtak, elágaztak, különösen a külső fenyegetések és inváziók hatására. A kutatók feltételezik például, hogy amenynyiben a korábban egyetlen etnikai és nyelvi közösséghez tartozó szubpopulációk elszigetelődtek egymástól, nyelvük fokozatosan elkülönült,

2.26. ÁBRA A csalók elterjedése a populációban az együttműködők által használt nyelvi dialektus változási sebességének függvényében, figyelembe véve a nemzedékek számát ■ Az eredmény számítógépes szimulációk során jött létre. Ezekben kimutatták, hogy az együttműködők csoportja a nyelvi elkülönülés segítségével védheti meg magát a csalók inváziójától (Forrás: Nettie és Dunbar 1997)


egészen addig, amíg kölcsönösen érthetetlenné nem váltak egymás számára (Pinker 1999). A nyelvi - és általában a kulturális - különbségek ugyanakkor visszahatnak a genetikai különbségekre. Az alaszkai netsilingmiut eszkimóknál pl. azt találták, hogy a törzsek által használt nyelvi dialektusok eltérései - amelyek egyébként korrelálnak a földrajzi távolságokkal - szoros megfelelést mutatnak a törzsön belüli endogámia mértékével, azaz a genetikai homogámia fokával. Minél nagyobbak tehát a földrajzi és nyelvi távolságok, annál nagyobbak a törzsi csoportok közötti genetikai különbségek (Irwin 1987). Erre a kérdésre még visszatérünk az 5.6.2. fejezetben. A csoportok közötti kulturális, genetikai és földrajzi különbségek hozzák létre az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot, ambivalenciát és félelmet (a xenofóbiát), amely olykor ellenszenvvé vagy gyűlöletté fokozódik. LeVine és Campbell (1972) ma már klasszikusnak számító könyvükben széles körű vizsgálatokra támaszkodva jellemezték a csoporton belüli és csoportok közötti viselkedési attitűdök legáltalánosabb típusait. „Befelé" a törzsi vezetők tisztelete, a normaszegők szigorú büntetése, a másokért hozott áldozat dicsősége és a kollektív értékek más népekhez viszonyított fensőbbsége jellemző. „Kifelé" viszont a rosszindulatú megbélyegzés, az idegenek erkölcsi leértékelése, a tőlük származó sérelmek kíméletlen megbosszulása, a velük való személyes kapcsolatok minimalizálása válik uralkodóvá. A más törzsek tagjai ellen elkövetett csalásokat, tolvajlásokat, gyilkosságokat többnyire nem tekintik bűnnek (sőt olykor dicsőségnek tartják), miközben a csoporton belül erős tabuk és szankciók irányulnak e cselekedetekre. Ezt a megkülönböztetést a szerzők etnocentrikus szindrómának nevezték el. Odáig fajulhat, hogy számos vadász vagy nomád nép nem is tekinti valódi embernek az idegen csoportok tagjait. Így pl. az egyébként békés kalahári busmanok önmagukat Kung-nak, vagyis az embernek hívják. Az Új-Guineában élő mundurucu indiánok az ellenséges törzsbelieket ugyanazzal a névvel illetik, mint a vadászott állatokat, Erik Erikson (1964) találóan nevezte a

93 jelenséget pszeudospeciációnak: az emberek úgy tekintik vetélytársaikat, mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznának. Az idegengyűlölet az állatvilág más fajaira is jellemző: a legtöbb főemlős ellenségesen fogadja és rendszerint megtámadja a kívülről érkező, nem a saját rokoni közösségébe tartozó fajtársait (van Hooff 1990). Őseink, a ma élő vadászógyűjtögetőkhöz hasonlóan, valószínűleg hosszú időn keresztül éltek egymástól többé-kevésbé izolált csoportokban, a törzsi-etnikai konfliktusok világában. Az idegen vagy ellenségnek számított, vagy olyan potenciális cserepartnernek, akivel szemben szükséges volt az óvatosság és a távolságtartás. Ebben a környezetben a xenofóbia minden költsége ellenére adaptív volt. Egyrészt növelte a csoport integrációját és a csoporttagok társas összetartozásának érzését (Artzwanger et al. 1998). Másrészt, a népsűrűség egy bizonyos szintjének elérését követően elősegítette az értékes erőforrásokhoz (terület, vadállatok, termőföld) való hozzájutást a törzsi háborúkon keresztül. A teljes rátermettségre gyakorolt előnyös hatásai miatt az idegenekkel szembeni félelem és ellenérzés hajlamaira feltehetően pozitív szelekció irányult, ezért ezek az attitűdök várhatóan az ipari társadalmak emberének pszichológiai repertoárjában is megtalálhatóak. Egyesek szerint ennek a maradványa a veleszületett félelmi reakció, amelyet a 8-24 hónapos gyerekek mutatnak az idegenek jelenlétére (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ahogy a 4.3.4. fejezetben részletesen is bemutatjuk, a kisgyerekek valamennyi kultúrában visszahúzódó és elutasító válaszokat adnak az idegenek közeledésére. Nem világos azonban, hogy ez milyen kapcsolatban áll a felnőttkori averzív magatartásjegyekkel. Tény, hogy az idegenekkel szembeni ambivalencia az élet későbbi stádiumaiban is megjelenik. Megfigyelték, hogy nagyvárosokban, ahol az emberek többnyire idegenek között élnek, gyakrabban kerülik egymás pillantását, mint a kisebb településeken, ahol szinte mindenki ismeri a másikat (Newman és McCauley 1977). Az idegenekkel való találkozás során gyakran elrejtjük valódi érzelmeinket, keveset árulunk el magunkról, miközben igyekszünk

94 valamilyen kategóriába sorolni a másikat (Goffmann 1981). Iskolásokkal folytatott vizsgálatok szerint az egyszer kialakult osztályközösség ellenségesnek mutatkozik a jövevényekkel szemben. Felnőttek ugyancsak hajlamosabbak magukévá tenni azokat az előítéleteket, amelyek leértékelik a tőlük valamilyen jellegzetességben különböző embereket és csoportokat, és nehezebben vállalnak irántuk szolidaritást, mint saját csoportjuk tagjai iránt (Thienpont és Cliquet 1999). A csoportidentitással, a saját csoport/idegen csoport megkülönböztetéssel és a xenofóbiával kapcsolatos kognitív képességek és érzelmi attitűdök viselkedési repertoárunk szerves részei. Ezek az egykor adaptív hajlamok ma is befolyásolják a körülöttünk élő emberekkel fenntartott kapcsolatainkat, legtöbbször anélkül, hogy ez súlyos konfliktusokhoz vezetne. A szomszéd osztály vagy a rivális zenerajongók kicsúfolása többnyire ártalmatlan cselekedet, ugyanakkor növelheti önértékelésünket. Tény azonban, hogy az emberben - evolúciósan öröklött természete miatt - viszonylag könnyen ki lehet alakítani az idegengyűlölet és az etnocentrizmus eszméit. Bizonyos társadalmi és politikai körülmények kirekesztő ideológiák, autokrata vezetők vagy éppen háborús propaganda - közepette a félelem paranoid fantáziákká, a kollektív érzelmek tömeghisztériává, az ellenszenv nyílt agresszióvá alakítható (Meyer 1987). Napjaink diszkriminatív ideológiái az identitáskeresés extrém formáinak tekinthetők, amelyben az ember természetes motivációit mesterségesen felszítják és irracionálisan eltúlozzák. A velük szembeni állásfoglalásban nagy szerepe van a tanulásnak: többleterőfeszítéseket kell tenni a bennünk működő viselkedési tendenciák viszszaszorítására és „felülírására".

2.4.4. Dominancia és státus Az emberi csoportszerveződés egyik legfontosabb sajátossága - amire külön fejezetben is ki kell térnünk hogy valamennyi közösségben megjelenik egyfajta státushierarchia és rangsor.


Különbség van természetesen a hatalmi pozíciókért való küzdelem és a presztízs, illetve tekintély megszerzésére irányuló törekvések között. Ezek a képességek az evolúciós múltban gyökereznek. A társas életet élő állatok szinte mindegyike kialakít valamifajta szociális rangsort, ún. dominanciahierarchiát, amely megszabja az erőforrásokhoz való jutás prioritásrendjét (Drews 1993, Dunbar 1994, Wilson 1975). Ez elsősorban a hímekre jellemző, kevésbé a nőstényekre, ami elsősorban arra vezethető vissza, hogy a hímek a nőstényeknél nagyobb mértékben érdekeltek a szexuális vetélkedésben (3.1.1.). A nőstények csoportjain belül is sokszor létrejön egy rangsor, amely többnyire elkülönül a hímek dominanciarendjétől, sok esetben pedig alárendelődik annak, A domináns nőstények kevesebb nyílt, fizikai küzdelmet folytatnak, elsőbbségüket inkább az alárendelt nőstények folytonos zaklatása, akadályoztatása és peteérésük feromonok útján történő gátlása révén érvényesítik (3,3.1.). A hímeket ezzel szemben lényegesen nagyobb agresszivitás és rangsor-orientáció jellemzi. Valamennyi csoporton belül heves küzdelmek folynak közöttük a riválisok viselkedésének korlátozása és a hatalmi pozíciók megszerzése érdekében. Ezeknek a harcoknak rendszerint a legjobb fizikai kondícióban lévő, legerősebb egyedek válnak a győzteseivé. A dominancia kialakulása egy ponton túl ugyanakkor mérsékli az agressziót; amikor a hierarchia megszilárdul, az agresszív összecsapások intenzitása lényegesen csökken. Ezt követően az állatok különböző jelzésekkel - imponáló és behódoló pózokkal - jelzik helyüket a hierarchián belül (2.27. ábra). Ez a szerveződés minden résztvevő egyed számára előnyös, annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból eltérő módon, a rangsorban elfoglalt hely alapján részesednek. A domináns állat előnyt élvez a legfontosabb erőforrások megszerzését illetően: fenntartja magának a legjobb költő- és rejtekhelyeket, elűzi az alárendelteket a tápláléktól, és kizárja őket a nőstényhez való szexuális hozzáférés lehetőségétől. Ezek a nyereségek általában felül-

,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

95

2.27. ÁBRA A kutya imponáló (A) és behódoló (B) testtartása

múlják a magas státussal járó ugyancsak komoly veszteségeket, amelyek elsősorban a küzdelmekből fakadó sérüléseket és a magas streszszel kapcsolatos élettani elváltozások kockázatait foglalják magukban. A csoporton belül kivívott elsőbbségük révén a hatalmon lévő hímek bonyolítják le a párzások nagy részét. Jóllehet az Összefüggés nem lineáris és számos kivétel ismeretes, a domináns állatok szaporodási sikere - többnyire a nőstények között is - meghaladja az alárendeltekét (Ellis 1995) (lásd 3.3. ábra). A hierarchia elfogadása azonban általában az alárendelt állatok számára is előnyös, rátermettségnövelő stratégia. Kevés pillanatnyi haszonnal jár, mégis kifizetődő, mert az alternatív viselkedésformák rendkívül költségesek (Wilson 1975, Sachser 1994). A rögzített és stabil rangsor kialakulása nélkül a gyengébb vagy fiatalabb egyedeknek állandó és többnyire kilátástalan

küzdelmet kellene vívniuk a táplálék vagy a szexuális partner megszerzése érdekében. A csoportból való kiválás ugyancsak több hátránnyal jár, hiszen magányosan sokkal kisebb az életben maradás esélye. Egy másik, idegen csoporthoz való csatlakozás pedig az idegenek iránti rendkívül agresszív fellépés (xenofóbia) miatt kockázatos, ráadásul újabb, a korábbinál várhatóan súlyosabb harcokat kell vívni az ottani hierarchiában való előbbre jutáshoz. A vesztesnek ezért érdekében áll a behódoló magatartást választani, részesedni az erőforrások rá jutó szerény készleteiből, és várni a jövőbeli kedvezőbb lehetőségekre, amikor elég éretté és erőssé válik ahhoz, hogy sikeresen küzdjön meg a magasabb pozíciókért. Egyszóval a dominanciahierarchia a csoportot stabil szerveződéssé teszi a kölcsönös előnyök rendszerén keresztül. A szociális rend fel-

96 bomlása súlyos következményekkel jár: gyakran megfigyelték, hogy a domináns egyed eltávolítása után véres harcok törnek ki a csoporton belül. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy noha az állatok közötti rangsor a korábbi agresszív összeütközések eredményeként jött létre, a már megszilárdult pozíciókülönbségek lényegesen csökkentik a további agresszió mértékét. A hierarchia szerepe lényegében az, hogy a belső konfliktusokat egy szabályozott struktúrába rendezi. A dominanciahierarchia az emberszabású főemlősök társas viselkedésében is meghatározó szerepet kap, miközben számos olyan vonást mutat, amelyekkel más állatoknál nem találkozunk (De Waal 1996, Dunbar 1994, Lee 1999). A csimpánzoknál pl. a hierarchiában betöltött pozíció nem annyira a résztvevők fizikai erejétől és agresszivitásuk mértékétől függ, mint attól, hogy mennyire képesek szövetségek, koalíciók létrehozására. Rendkívül érzékenyek a szövetségek belső stabilitásának és a koalíciók hatalmi egyensúlyának változásaira, és minden kínálkozó lehetőséget azonnal kihasználnak saját pozíciójuk javítására. Noha ez gyakran heves összecsapásokkal történik, a domináns állat a harcok után békülést kezdeményez, amennyiben a másik elfogadta alárendelt pozícióját. Csak azok tudnak tartósan a csoport élén maradni, akik erős szövetségeket hoznak létre, amelyen belül készek megosztani a többiekkel a táplálékot, és megfékezni vagy legalábbis mérsékelni a csoporton belül kirobbant konfliktusokat. Ez többnyire úgy történik, hogy a harcoló felek közül a gyengébbet támogatják. Ezzel saját érdekeiket szolgálják, hiszen a rangsor alján elhelyezkedő állatok szövetségével az erősebb állatok - vagyis riválisaik - hatalmát gyengítik. Ugyancsak ők azok, akik agresszíven lépnek fel a külső támadásokkal szemben és megpróbálják megvédeni a csoportot a közös ellenséggel szemben. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a főemlősöknél, különösen pedig az emberszabásúaknál, a dominancia nem csupán a hatalmi vetélkedés eszköze, hanem a csoporton belüli szövetségek és támogatások szerveződési kerete. A szociális rangsor főemlősökre jellemző szerveződési elvei az emberi társas kapcsolato-


kat is mélyen áthatják. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a kisgyerekek társas rangsora több tekintetben is feltűnő hasonlatosságot mutat az emberszabásúak dominanciaszerkezetével. Bölcsődei, óvodai és játszótéri megfigyelések szerint 2-3 éves kortól kezdve minden gyermekcsoportban - főleg a fiúk körében - kialakul az alá-fölérendeltségi viszonyok jól átlátható rendszere (2.28. ábra). Később ez még kifejezettebbé válik; amikor általános iskolásokat arra kértek, hogy bizonyos kritériumok szerint rangsorolják társaikat, a beérkező válaszok egyértelmű lineáris hierarchiát jeleztek, amelyen belül mindenkinek megvolt a pozíciója (Omark és Edelman 1975). A rangsor kialakulása és fenntartása során a mások figyelmének felkeltése, az imponáló, felvágó viselkedési elemek, továbbá a verbális és fizikai erőszak (pl. fenyegetés, játékelvétel) éppúgy jellemzi a gyerekek csatározásait,

2.28. ÁBRA Dominanciahierarchia angol óvodás gyerekek körében ■ A D azt jelöli, hogy az oszlop alján megnevezett gyermek domináns helyzetet foglal el a sor bal szélén szereplő gyermekkel szemben. A = jel azt jelzi, hogy a két gyermek egyenlő a rangsorban. Az üresen hagyott hely azt jelenti, hogy a kapcsolatot nem ismerjük. Példa: Karen domináns Connie fölött, de Eric dominál fölötte. Andrew áll a rangsor élén. Fern az alján van (* = lányok) (Forrás: Passingham 1988)


mint az ezt követő kiengesztelés és kibékülés, amely gyakran a testi nyugtatás (pl. érintés, simogatás), játékok cseréje vagy szóbeli vigasztalás révén történik (Strayer 1992). A domináns fiúk és lányok nagyobb figyelmet kapnak a többiektől, egyúttal több támogatást adnak a csoport tagjainak, mint az alárendeltek. A hatalmi pozíció és a segítségnyújtás ilyen összekapcsolódása nem csupán a vezetők pozíciójának fenntartását segíti, hanem az egész csoport integrációját növeli (Grammer 1992). Más, tradicionálisabb kultúrákban hasonló szociális szerkezetet találtak a gyerekek körében; a hierarchikus elrendeződés még a kifejezetten békés és egalitariánus nevelési elveket valló kultúrákban, mint pl. a busmanoknál, is megjelenik (Freedman és DeBoer 1979). Idősebb korú gyerekek, illetve kamaszok - 12 és 16 év közötti fiúk és lányok - viselkedését vizsgálták nyári táborokban (Savin-Williams 1987). Az első néhány nap folyamán az egy csoportba kerülő fiúk - kisebb mértékben a lányok (lásd később) - között nézeteltérések és veszekedések alakultak ki, amelyek a verbális és fizikai agresszió teljes skáláját átfogták. Ennek eredményeként általában az idősebb, érettebb, jó megjelenésű, magas és erős testalkatú fiúk kerültek a csoport élére. Közülük is azok, akik sportteljesítményeik miatt népszerűek voltak, és akiket többé-kevésbé mindenki elfogadott vezérnek. Egy-két héttel később, amikor a vizsgálatban szereplő gyerekek között megerősödött a dominancia-rangsor, egyre kisebb teret kaptak az agresszív szándékú fenyegetések és támadások. A vezetők továbbra is ellentmondást nem tűrően érvényesítették akaratukat, amelynek eredményeként számos prioritást élveztek a többiekkel szemben: megválaszthatták pl. hogy hol alszanak, mit egyenek, kivel játsszanak stb. Lényeges azonban, hogy nem elsősorban erőszakos fellépésük miatt maradtak a csoport élén, hanem mert szociális képességeik miatt magas tekintélyt élveztek (Lamprecht 1996). Valamennyien őket akarták barátnak választani, és csupa jó tulajdonsággal ruházták fel őket. A vizsgálatokból az derült ki, hogy csak az a fiú őrizheti meg tartósan vezetői rangját, aki jó

97 szervezőnek, irányítónak és békéltetőnek bizonyul. Ő irányítja a játékokat, megmondja, ki mit csináljon. Az alsóbb helyzetűek rendszerint tőle várnak segítséget és vigaszt a szorult helyzetekben. Döntőbíróként szerepel a vitás kérdésekben és nézeteltérésekben. Ilyenkor a többiek csak akkor mondhatják el a véleményüket, ha ő már kifejtette álláspontját. Gyakran a gyengébbek oldalán avatkozik bele a csoporton belüli csetepatékba, és megvédi társait az idegen fiúk támadásaitól. Mindez egy meglehetősen stabil csoportszerkezetet eredményez, amely azonban az évek folyamán gyakran újrarendeződik (Archer 1992). Amikor új fiú kerül az osztályba, vagy a fiúk eltérő ütemű fizikai fejlődése miatt átértékelődnek az erőviszonyok, újra erősebbé válnak a nézeteltérések. Az új hierarchia megszilárdulásával azonban ismét csökken az agresszió mértéke. Ebben annak is szerepe van, hogy az elért pozíciókat a nyelvi és testi kommunikáció különböző eszközeivel (testtartás, tekintet, érintés stb.) egyértelműen jelzik. A felnőttek körében ugyancsak általános jelenség a státus hierarchia, amennyiben mások viselkedésének korlátozásával növelik pozíciójukat a csoportban (Lopreato 1984, Cummins 1996, Rubin 2000). Alig van olyan emberi tevékenység, amely nem hierarchikusan rétegződik. Kiemelkedő pszichológusok, mint Alfred Adler vagy Abraham Maslow, évtizedekkel ezelőtt hangoztatták, hogy a magas státusok elérésére való törekvés történelme folyamán mindig is jellemezte az embert. Az evolúciós pszichológia nézőpontjából ez korántsem meglepő, hiszen olyan viselkedési programról van szó, amelyre rendkívül erőteljes szelekciós nyomás irányult az evolúciós környezetben. Magas státust birtokolni ugyanis annyit jelentett, mint az átlagosnál több túlélő utóddal rendelkezni. A következő rész második fejezetében (3.2.1) részletesen bemutatjuk, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban folyó vizsgálatok mindenhol azzal a következtetéssel zárultak, hogy a szociális sikeresség szorosan összekapcsolódik a szaporodási sikerrel. A vagyonos, magas rangú, illetve nagy társadalmi befolyással rendelkező férfiak családja több gyereket nevelt fel, mint azok,

98

akik a társadalom alacsonyabb gazdasági és politikai szegmensében éltek (lásd 3.7. ábra). Ezek a szaporodási különbségek még azokban a nagyon egyszerű, vadászó-gyűjtögető társadalmakban is létrejönnek, ahol nincs vagyoni többlet, illetve felhalmozódó felesleg a törzsi vezetők birtokában. A lényeg az, hogy a státusokért és pozíciókért folyó vetélkedés ezekben a társadalmakban a teljes rátermettség növelésének eszközévé válik (Cronk et al. 2000, Low 2000). Reproduktív nyeresége miatt a magas státusok iránti törekvés tehát intenzív szelekciós nyomás alatt állt a humán evolúció során. Így érthető, hogy a „felfelé törekvés" (Adler) motivációja szerves része az ember veleszületett viselkedési repertoárjának. Erős idegrendszeri és hormonális szabályozás alatt áll, amelyben fontos szerepet játszik többek között a szerotonin, a tesztoszteron és a kortizol (Masters és McGuire 1994). Evolúciós örökségként erősen áthatja a modern társadalmakban élő ember viselkedési ambícióit, jóllehet az esetek többségében ennek már nincs pozitív hatása az utódszámra. Sőt, az ipari társadalmakban mindenhol azt tapasztaljuk, hogy a magasabb foglalkozási státusokat betöltő, iskolázott emberek kevesebb gyereket nevelnek fel, mint az alacsonyabb szocioökonómiai státussal rendelkezők (lásd részletesen 3.2.3.). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a státusokkal kapcsolatos vetélkedés és a magas pozíciók birtoklásának vágya azért jellemzi a mai embert, mert fitnessnövelő stratégia volt az evolúció során - és ez a tény teljességgel független attól a másik ténytől, hogy a jelenlegi társadalmi környezetben már nem növeli az utódszámot (Boone és Kessler 1999, Mueller és Mazur 1998). Hogy miért nem, annak részletes magyarázatára a 3.2.3. fejezetben teszünk kísérletet.

2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés Az embert azonban nem csupán a hatalomért folytatott vetélkedés és az anyagi értelemben vett előnyös pozíciók megszerzésének igyekezete jellemzi. Sőt, úgy tűnik, hogy a dominanciaküzdelmek ősi stratégiái a Homo sapiens maga-


tartás-komplexumában visszaszorulnak, és az emberek közötti rangsor új elemekkel és bonyolult kapcsolatokkal bővül. Jerome Barkow (1989) szerint a dominancia főemlős jellegű szerveződésének törvényszerűségeit - amelyek még világosan kirajzolódnak a gyerekek viselkedésében - fokozatosan az emberek saját magukról és másokról alkotott értékeléseinek szimbolikus elvei helyettesítik. Szociális helyzetüket egyre inkább a társadalmi tekintély kulturális kategóriái határozzák meg, amilyen pl. a foglalkozási státus vagy értékes tárgyak birtoklása stb. Nem annyira a puszta hatalmi pozíció számít, mint inkább a mások által is elismert presztízs, amely erősíti Önbecsülésüket. Mindenkinek ugyanis saját referenciacsoportja szolgáltatja azokat a kritériumokat, amelyek segítségével önmagát kiértékeli. Az e kritériumoknak való megfelelés mértéke erősíti vagy gyengíti relatív pozíciónkat másokhoz képest. Érdemes pl. fekete ruhát hordani, bizonyos rock-koncertekre járni és kockázatvállaló viselkedést mutatni egy olyan csoportban, ahol magasra értékelik ezeket a tulajdonságokat. Az egyének közötti vetélkedés többnyire olyan dolgokért vagy szimbólumokért folyik, amelyek magas értékkel bírnak a csoporton belül, illetve amelyek révén magasabbra rangsoroljuk magunkat másokhoz képest (Henrich és Gil-White 2001). Az olyan fizikai tárgyak, mint a ritka lemezgyűjtemény és a tekintély olyan absztrakt formái, mint a neves emberekből álló baráti kör egyaránt azt szolgálják, hogy általuk elismert társadalmi kategóriákba kerüljünk. Megszerzésük magas presztízzsel jár, ami növeli önértékelésünket. A presztízs és önbecsülés motivációs rendszere éppúgy evolúciós termék, mint a dominanciára való hajiam. A szelekció az ember esetében a fizikai erőn és agresszión alapuló dominanciakésztetéseket az önbecsülés növelésére irányuló törekvés képességével cserélte fel. Kialakulása a szociális környezethez való specifikus alkalmazkodás eredménye, amely több szelekciós mechanizmust is magában foglalt. Először is, mint láttuk, a különböző cserekapcsolatok során egyesek nagy tekintélyre és befolyásra tesznek szert a csoporton belül (2.2.2.). A csoport


érdekében végzett erőfeszítéseik hosszú távon kifizetődőek számukra, mert egyedülálló képességeik és szaktudásuk (pl. a vadászatban való jártasság) miatt a többiek lemondanak erőforrásaik egy részéről (pl. szexuális kizárólagosságukról) a javukra. Másodszor, magas presztízst élveznek azok, akik speciális ismeretekkel rendelkeznek és olyan információk birtokában vannak, amelyek nélkülözhetetlenek mások számára. A csoport többi tagja annak fejében ismeri el kiváltságaikat, ha ennek fejében lehetőségük van arra, hogy ők is hozzájussanak a szükséges ismeretekhez, azaz ha módjuk van arra, hogy kövessék és utánozzák a többletinformációval rendelkező személyeket mint preferált modelleket (Henrich és Gil-White 2001). Harmadszor, valószínű, hogy nem csupán a természetes szelekció, hanem a szexuális (epigám) szelekció is előnyben részesítette a presztízs növelésének hajlamait. A férfiak növekvő szülői ráfordítása az evolúció során azzal járt, hogy a nők nem egyszerűen a dominanciaharcok győzteseit részesítették előnyben párkapcsolataikban - ahogy azt az emlősök nagy részénél látjuk hanem azokat, akik erőforrásokat biztosítottak az utódoknak. Ez azzal járt, hogy a férfiak nem fizikai küzdelmekben döntötték el az egymás közötti rangsort, hanem az ügyesség, szakértelem és jártasságok szerinti vetélkedések révén (Barkow 1989). Mindenkire igaz, hogy egyszerre több csoportnak is tagja, ezért az önbecsülés fenntartásának számos formája lehetséges. Előfordul, hogy az egyik csoport standardjainak nem tudunk megfelelni, ezért egy másik csoport célkitűzéseivel azonosulunk. Ennek érdekes következménye, hogy új és új „mesterséges" csoportok jönnek létre, ahol a vezető pozíciók megszerzése Önmagában is jutalmazó értékű. A galambtenyésztők vagy testépítők nagy energiaráfordítása úgy térül meg, ha sikeresek az általuk választott közösség kritériumai alapján. Mindenkinek szüksége van legalább egy olyan csoportra, ahol meg tudja szerezni mások elismerését és a rang különböző fokozatait. Ezeket a pozíciókat olykor látványos módon kommunikálja a többiek felé (Eibl-Eibesfeldt 1989).

99 Különböző tárgyakkal veszi körül magát, amelyek eredeti funkciójukon kívül tulajdonosuk státusát és tekintélyét is jelzi. Háza, autója, öltözéke, nemkülönben befolyásos barátai vagy vonzó felesége jelzi azt a pozíciót, amelyet a csoportjában, illetve a társadalomban betölt. Maga a viselkedés is számos szimbolikus elemet foglal magában, amelyek funkcionálisan hasonló szerepet töltenek be, mint a főemlősök és a gyerekek pózai és kommunikatív gesztusai. Gondoljunk pl. egy hivatalos vacsora ülésrendjére, a katonai vagy bírói testületek ceremóniáira, vagy az etikett szabályaira, amelyek előírják, hogy kik előtt vagy kik után kerülünk sorra bizonyos dolgokban. Az iparosodást megelőző társadalmakban általában magas tekintélynek örvendenek az idősebb emberek. Közülük kerülnek ki a klánt, törzset vagy faluközösséget irányító vezetők. Az életkor többek között azért jelent magas presztízst, mert ezekben a kultúrákban az ismeretek átadása egyik generációról a másikra többnyire vagy kizárólagosan verbális úton történik. Ezért a tapasztalt és hosszú kort megérő emberek válnak a kollektív ismeretek legfontosabb átadóivá. A modern korban a tapasztalatszerzés és információátadás új útjai nyílnak (tömegkommunikáció, számítógép stb.), és ez csökkenti az idős emberek szerepét az ismeretek adásvételében. A felgyorsult életritmus azonban ugyancsak összefügg a presztízs-körök társadalmon belüli elosztásával. Napjaink szédítően gyors változásai a szórakoztatóiparban, a tömegkommunikációban és a fogyasztási javak területén minden valószínűség szerint egy státusküzdelem eredményei (Morris 1989). Arról van szó, hogy azok az élvezeti cikkek, amelyek egy adott korban jellemzik az uralkodó osztály köreit (bizonyos autótípusok, tenisz, vadászat) viszonylag hamar elterjednek a társadalomban. Ha a társadalom minden rétege - vagy legalábbis a középosztály - hozzájut ezekhez a termékekhez, többé már nem szimbolizálják a vezetők tekintélyét. Minél gyorsabban érik el a társadalom alsóbb rétegei, annál gyorsabban kell őket valami új és drágább formával - státusszimbólummal - pótolni a csú-

100


2.29. ÁBRA A vérplazma tesztoszteronszintjének változása teniszmérkőzést megelőzően és azt követően ■ (Forrás: Booth és Mazur 1989)

cson (ritka ékszer, műalkotás, sziget a Csendes-óceánon stb.). Mint említettük, a magas státus és presztízs megszerzésére irányuló törekvés inkább a férfiakat jellemzi, s kevésbé a nőket. Ennek ultimatív okai abban foglalhatók össze, hogy a szexuális szelekció a kisebb szülői ráfordítással rendelkező hímek vetélkedését részesítette előnyben (lásd részletesen 3.3.1.). Proximatív okai közül pedig fontos megemlíteni, hogy a férfiak és a nők hormonháztartása lényegesen eltér egymástól. A vizsgálatok - elsősorban azok, amelyek nem kérdőíves módszert, hanem sokkal közvetlenebb viselkedési teszteket használtak a dominancia mérésére - szoros korrelációkat fedeztek fel a férfiak vérplazmájában keringő tesztoszteron mennyisége és a csoporton belüli vetélkedési készség mértéke között (Mazur és Booth 1998). Tenisz-, sakk- és más sportversenyeket elemezve továbbá azt találták, hogy a tesztoszterontermelés jellegzetes időbeni változásokat mutatott: növekedett a vetélkedések előtt, olykor pedig azt követően is (2.29. ábra). Az első növekedés mintegy felkészíti a szervezetet a mérkőzésre azzal, hogy növeli a kockázatvállalási kedvet és a koncentrálás intenzitását. Mértéke az ellenfél várható ellenállásától függ; erősebb ellenfél magasabb tesztoszteronelválasztást indukál. A második, verseny utáni

növekedést viszont csak a győztesekben mérték. Ráadásul csak azokban, akik érzelmileg is azonosultak a győzelmükkel, amelynek jóvoltából emelkedett hangulatba kerültek. Nem tapasztaltak ellenben változást a tesztoszteron mennyiségében azoknál a férfiaknál, akik első helyüket a szerencsének tulajdonították, vagy nem voltak megelégedve a teljesítményükkel. A vesztesekben viszont alacsonyabb tesztoszteronszintet mértek, mint a mérkőzés előtt (Booth et al. 1989). Ezek a kísérletek azt mutatják, hogy nem csupán a tesztoszteron befolyásolja a dominanciaküzdelmek végeredményét, az elért pozíció ugyancsak hatással van a hormontermelés szabályozására. Lehetséges, hogy a tesztoszterontermelés növelésére azért kerül sor, mert a győztest várhatóan újabb kihívások érik a jövőben. Csökkenése pedig talán azért következik be, hogy a vesztes nagyobb készséget mutasson a visszavonulásra és korábbi pozícióinak feladására. Ezt a jelenséget egyesek találóan „pszichológiai kasztrációnak" is nevezik (Mazur és Booth 1998). Női sportolók esetében részben más hormonváltozásokat találtak, ami azzal függ össze, hogy az evolúció során nem annyira a versenyhelyzetek megoldására szelektálódtak, sokkal inkább a csoportkötelékek fenntartásával kapcsolatos feladatok ellátására (3.3.3., 4.4.3.). Náluk is nö-


vekszik a mérkőzés előtti tesztoszteron (és kortizol) szintje, de ez a férfiak által termelt menynyiségnek csupán ötödét-hetedét teszi ki. Ráadásul, amint a vizsgálatokból kiderül, ez nem egyszerűen a testi küzdelemre való felkészülést szolgálja, hanem elsősorban a többiekre való ráhangolódást és a csoportkötelékek megerősítését (Bateup et al. 2002). Azoknál mérték a legmagasabb tesztoszteronszintet, akiket a legerősebb csapatszellem motivált az összecsapásra. A versenyt követően ugyancsak növekszik a tesztoszteronelválasztás, de ez semmilyen mérhető kapcsolatban nincs sem a győzelem tényével, sem pedig az azzal kapcsolatos pozitív hangulatváltozással. A nők, akik tehát evolúciós örökségüknél fogva ~ és ennek megfelelő neurohormonális szabályozásuk miatt - kevésbé hajlanak a vetélkedő, agresszív viselkedésre, számos tekintetben más szerveződési elvek alapján felépülő dominanciacsoportokat alkotnak. Gyerekeknél és kamaszoknál azt találták, hogy a lányok kisebb méretű, gyengébben integrált, kevésbé stabil hierarchiákat képeznek, mint a fiúk (Geary 1998, Savin-Williams 1987), Vezetőik leginkább gondoskodó, „anyáskodó" szerepükkel tűnnek ki: tanácsokat adnak a többieknek, megszervezik a csoport mindennapi életét, vigasztalást, érzelmi támogatást nyújtanak. Ritkán folyamodnak testi erőszakhoz, elsőbbségüket verbális és indirekt eszközökkel biztosítják, pl. a másik kibeszélése vagy semmibe vevése révén (3.3.3.). Felnőttkorban ugyancsak kevesebb figyelmet szentelnek az elsőbbségért folytatott küzdelmeknek és többet a személyes kapcsolatoknak. Egy vizsgálatban azt találták, hogy minden 10 nő közül 8 magasabb pontszámot ér el a másokkal kapcsolatos gondoskodás és törődés személyiségtesztjeiben, mint az átlagos férfi, miközben 10 férfiből 7 a dominanciával kapcsolatos tulajdonságokban (magabiztosság, fölénytudat, rámenősség) múlja felül a nőket (Feingold 1994). A férfi vezetők általában hajlamosak az önreklámozásra, sokszor dicsekednek teljesítményeikkel, és gyakran élnek beosztottaikkal szemben a parancs, sőt fenyegetés eszközével. A vezető szerepet betöltő nők magatartása ezzel szemben

101 elsődlegesen csoportorientált: nagyobb figyelmet szentelnek a többiek viselkedésére, igyekeznek csillapítani a felmerülő vitákat, és több energiát fordítanak a közös feladatok szervezésére, mint saját előmenetelükre. Ennek ellenére a vizsgálatok azt mutatják, hogy a pszichológiai tesztek alapján dominánsnak minősített nőket a megkérdezettek lényegesen kisebb arányban helyeznék vezetői pozícióba, mint az egyébként kevésbé domináns férfiakat. Sőt, a vezető státust ténylegesen betöltő nők többnyire maguk is alacsonyabbra értékelik helyzetüket a férfi beosztottakkal szemben, mint a női beosztottakkal való összehasonlításban (Buss 1988). Nem világos egyelőre, hogy a női dominancia leértékelése - amely gyakori szerepkonfliktusokhoz vezet a nők részéről - mennyiben vezethető vissza evolúciós gyökerekre, és mennyiben a kulturális sztereotípiák és tradíciók terméke.

2.4.6. Lojalitás és egalitariánizmus Korábban láttuk, hogy a dominanciahierarchia alacsonyabb pozícióinak elfogadása növeli az alárendeltek teljes rátermettségét az alternatív stratégiákat működtető riválisaikhoz képest. Végső soron ez az oka annak, hogy az ember viselkedésében is meghatározó szerepet játszik a lojalitás pszichológiai képessége. Vezető szociálpszichológusok, mint Milgram, Festinger, Mead, már évtizedekkel ezelőtt hangsúlyozták, hogy a csoportvezető tekintélyének elismerése és az általuk hozott szabályok követése éppúgy fontos része az emberi természetnek, mint a dominanciára való törekvés. Lojalitás és engedelmesség nélkül nincs társadalmi szerveződés; a csoport kohéziója csak addig maradhat fenn, amíg az egyének érdekében áll a status quo elfogadása és a vezetők által megfogalmazott célok és normák követése. Miután a csoportba való tagolódás és a stabil hierarchia kiépítése mindenki számára előnyöket kínált, erős szelekciós nyomások irányultak az engedelmesség és tekintélytisztelet specifikus viselkedési algoritmusainak elterjedésére (Henrich és Gil-White 2001, Smither 1993).

102 Ezek a hajlamok olykor drámai erővel mutatkoznak meg. Egy híres kísérletben a résztvevőket arra kérték, hogy áramütéssel büntessenek meg egy számukra ismeretlen embert, aki hibákat követett el a feladatok megoldása során (Milgram 1974). A hibák számának emelkedésével egyre növekvő intenzitású elektrosokkot kellett alkalmazniuk, amelyet követően hallhatták a páciens tiltakozását, nyögését és jajgatását. A kísérleti személyek nem tudták, hogy a jelenet megrendezett volt, mint ahogy természetesen az áramütések sem voltak valódiak. Ennek ellenére több mint 60%-uk elment a végsőkig, azaz hajlandó volt „halálos kimenetelű" áramütést mérni az áldozatra. A kísérletben részt vevő személyek nem voltak szadisták, ellenkezőleg, lelkiismeret-furdalást éreztek és részvétet mutattak az áldozat iránt. Sokan tiltakoztak a kísérletvezetőnél, mások csaltak és az előírtnál kisebb elektrosokkot alkalmaztak, ha a vezetők ezt nem látták. Mégis, kevesebben voltak azok, akik erkölcsi fenntartásaikat követve szembeszálltak a kísérletvezetők akaratával. A többség számára a vezetőknek való engedelmesség és az utasításoknak való megfelelni akarás erősebb indíték volt, mint a fájdalom okozása miatt érzett bűntudat. Ez a kettős programozottság - tehát egyfelől a magasabb státus és presztízs megszerzésére irányuló törekvés, másfelől az engedelmesség, lojalitás iránti vágy - univerzális emberi sajátosság. Ennek eredményeként a társadalmi hierarchia és státus valamennyi emberi kultúrában meghatározó jelentőséggel bír, a törzsi társadalmakban éppúgy, mint az agrárállamokban vagy a modern ipari országokban. Valójában minden emberi közösség hierarchikusan szerveződik az iskolai osztályoktól kezdve a különböző hivatalokon keresztül a társadalmi intézményekig. Ez nem meglepő: a kulturálisan különböző státusrétegződések mögött álló egyéni indítékok meghatározott evolúciós érdekekre vezethetők viszsza. Emlékezzünk vissza arra, hogy a dominanciahierarchia nem csupán a vetélkedés színtere, hanem az együttműködés és a csoportintegráció eszköze is. A státusszerveződés konkrét formái persze sajátos társadalmi erők hatására jönnek


létre; szilárdabb és merevebb hierarchiákat hoznak létre pl. az olyan tényezők, mint külső fenyegetettség, gyors döntési kényszer, speciális feladatok megoldásának szükségessége stb. (Rubin 2000). Egyes társadalomtudósok, mint Marx, Polányi, Sahlins, azt állítják, hogy a primitív társadalmakban nincs társadalmi-gazdasági rétegződés. Újabban Christopher Boehm (1993, 1999b) hangoztatja, hogy a törzsi társadalmak egalitariánus módon szerveződnek és egyfajta „negatív hierarchiát" mutatnak (2.3.4.). Ez azonban valószínűleg túlzás. A tények azt mutatják, hogy miközben az archaikus társadalmak többségében valóban nincsenek mérhető vagyoni és politikai különbségek, a szociális és reproduktív rétegződések ennek ellenére kialakulnak. Laura Betzig (1988) polinéziai (ifaluk) falvakban folyó vizsgálatai például azt mutatták, hogy a törzsi vezetőket nem csupán tisztelet és tekintély övezte,

2.30. ÁBRA Ifaluk főnökök (a) és más férfiak (b) napi tevékenységének összehasonlítása ■ (Forrás: Betzig 1988)


hanem ellenőrzésük alatt tartották az anyagi javakat is. Kevesebb fizikai munkát láttak el, mint a csoport más tagjai (2.30. ábra), és a többiek által nekik ajándékozott halat és gyümölcsöt közeli rokonaik között osztották el. Ezzel az erőforrások áramlásának olyan rendszerét tartották fenn, amely biztosította egy szűk rokoni koalíció hatalmát. Ennek megfelelően a vezető réteg tagjai több feleséget tartottak és több gyereknek adtak életet, mint a falu más lakói. A hierarchikus szerveződés persze kétélű fegyver. A felfelé irányuló törekvés, a „magasabb" célok utáni vágy alapja lehet az emberi kreativitásnak és kezdeményezőkészségnek. A kommunista rendszerek kudarcának egyik oka éppen az volt, hogy az „egyenlőség" ideológiai és gazdasági kierőszakolása - legalábbis a kom-

103 munista párt fennhatósága alatt élő tömegek körében - gátolta az egyéni ambíciók érvényesülését. Másrészt viszont a felfelé törekvés és hatalmi vágy gyakran despotizmushoz vezet. Ennek egyik fő oka az, hogy a vezető státusok iránti törekvés motivációjára nem jellemző az önszabályozó rendszerek negatív visszacsatolási folyamata. Ez azt jelenti, hogy a hatalmi vetélkedés során megszerzett erőforrások általában nem elégítik ki a vetélkedés alapjául szolgáló szükségleteket - ellentétben pl. a táplálkozási és szexuális vágyak csillapíthatóságával hanem újabb státusok és rangok elnyerésének kiindulópontját képezik. Nyilvánvaló, hogy egy demokratikus rendszer a dominanciahierarchia ésszerű és társadalmilag ellenőrzött szerveződését igényli.

2.5. fejezet

GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS A fejezet elején részletesen láttuk, hogy a rokonok egymás iránti elköteleződése közös genetikai érdekeltségi rendszerből fakad. A leszármazási kapcsolatban nem lévő „génrokonok" egymás iránti vonzalma ugyancsak fontos szerepet játszik a hasonlósági alapon történő párválasztás (homogámia) során. A rokonok iránti szelektív bánásmód egy másik, ellentétes irányú formája a közeli családtagokkal való szexuális kapcsolat, a vérfertőzés (incesztus) elkerülése, amely univerzális emberi tulajdonság.

2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprinting Az elmúlt száz évben számos antropológus és szociológus kísérelt meg választ adni arra a kérdésre, hogy mi a vérfertőzéssel kapcsolatos tilalmak eredete és funkciója (Bereczkei 1991). Malinowski és Parsons szerint az incesztustabuk azért jöttek létre, hogy megakadályozzák a családon belüli szexualitás romboló erejét, aminek következtében a családtagok szerepei jóvátehetetlenül összekuszálódnak, a családi integráció széttörik. Mások - mint pl. Tylor vagy LéviStrauss - azt állítják, hogy a vérfertőzés tilalma valójában az idegen csoportok közötti kölcsönös házasságok (exogámia) kialakulását szolgálta, amelynek az volt az előnye, hogy a korábban elszigetelt családok, klánok erős és hatékony politikai szervezetekben egyesültek. Miközben ezek a magyarázatok fontos történeti szempontokra világítanak rá, nem érintik a vérfertőzés elutasításával kapcsolatos legáltalánosabb és legmélyebb (ultimatívj okokat. Egyrészt az ember csaknem valamennyi ivarosan szaporodó fajjal osztozik a vérfertőzés elkerülésének tendenciájában (Gray 1985). Másrészt, a társadalmi kényszererők elemzése mellett magyarázatra vár az a mély érzelmi elutasítás, amely - kevés kivétellel - valamennyiünkre jel-

lemző a közeli rokonokkal folytatott szexuális tevékenység megítélésében. Harmadszor, tisztázni kell azokat a szelekciós folyamatokat, amelyek létrehozták a szexuális averziók kifejlődéséhez vezető tanulási mechanizmusokat (pszichológiai algoritmusokat). A szociobiológusok már viszonylag korán felvetették, hogy a vérrokonokkal történő szexuális érintkezés tilalmát egy olyan adaptív mechanizmus hozza létre, amely a beltenyészet által kirótt súlyos „élettani büntetés" elkerülését szolgálja (Wilson 1975, 1978). Valóban, a rokonházasságok nyomán létrejövő beltenyészet súlyos költségekkel jár az utódok túlélésére - és így a szülők rátermettségére - nézve. A beltenyészet ugyanis növeli a homozigótaság fokát, ami annyit jelent, hogy a közeli származási kapcsolatban álló szülők, miután génállományuk részben átfedő, számos tulajdonságra nézve azonos géneket fognak átadni gyermeküknek. Emiatt növekszik annak a valószínűsége, hogy az öröklődő fogyatékosságok recesszív génjei homozigóta formában fognak megjelenni az utódban és káros egyedfejlődési folyamatokat indítanak el. Minél nagyobb a szülők között rokonsági együttható, és minél több generáción keresztül folytatódik a rokonházasság, annál nagyobb lesz az ún. beltenyésztési leromlás (inbreeding depression) mértéke. Ezt egy olyan

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

2.31. ÁBRA A beltenyésztési leromlás növekedése a párok közti rokonsági együttható és az egymásra következő generációk számának függvényében ■ (Forrás: Durham 1991)

együtthatóval adjuk meg (i), amely az utód életképességében mérhető csökkenés százalékos arányát fejezi ki (2.31. ábra). A tapasztalati eredmények meglehetősen pontosan tükrözik ezeket az elméleti elvárásokat (Durham 1991). Kórházakból, bírósági aktákból és nevelőotthonokból származó adatok pl. azt mutatják, hogy az elsőfokú rokonok között történő - tehát a szülők (is gyerekek, illetve a testvérek között végbemenő - vérfertőzés több mint ötszörösére növeli a súlyosan fogyatékos és halva született gyerekek arányát a normál populációhoz képest. A másodfokú rokonok (pl. nagybácsi-unokahúg, r=0,25) között és a harmadfokú rokonok (unokatestvérek, r=0,125) között történő szexuális kapcsolat kevésbé drámai, de még mindig súlyos hatással van az utó-

105

dok életképességére (2.3 táblázat), A testi és szellemi fogyatékosságok - szellemi retardáció, agyi és szívkárosodások, süketnémaság, törpeség stb. - többnyire olyan súlyosak, hogy növelik a gyermekkori halálozás kockázatát, illetve csökkentik e gyerekek későbbi normális párkapcsolatainak az esélyét, ami a szaporodás szempontjából ugyanazt jelenti a szülők számára: genetikai képviselet nélkül maradnak az unokák nemzedékében. A beltenyészet másik költsége nem az egyénen belüli, hanem az egyének közötti genetikai sokféleség csökkenésével kapcsolatos (Daly és Wilson 1983). Véletlenszerű párzás esetén a rekombináció mechanizmusa óriási genetikai változatosságot teremt; minden egyes generációban új és egyedi génkombinációkat hoz létre a szülői génsorozatokból. Pontosan ez a sokféleség teremti meg a lehetőséget arra, hogy az élőlények képesek legyenek alkalmazkodni a környezet változásaihoz, hirtelen előálló kihívásaihoz, A beltenyésztés, amely tiszta homozigóta vonalakat eredményez, erősen csökkenti ezt a genetikai heterogenitást, és ezzel csökkenti a szülők rátermettségét. Előfordulhat ugyanis, hogy nem lesznek olyan utódaik, amelyek sajátos génkombinációik következtében a megváltozott környezethez is képesek alkalmazkodni és szaporodni. A beltenyésztéssel együtt járó fitnessveszteségek miatt a vérfertőzés elkerülése olyan adaptív magatartás, amely szelektív előnyt biztosít azokkal szemben, akik rokonaikkal folytatott szexuális kapcsolataik miatt veszélyeztetik szaporodási sikerüket. Természetesen nem arról van szó - miként egyes korai hipotézisek sugallták - hogy a vérfertőzés miatti genetikai károsodások ismerete hozza létre a tilalmat, A vérfertőzés ellen automatikus szelekció dolgozott; azok 2.3. TÁBLÁZAT Súlyosan fogyatékos és halva született gyerekek aránya vérfertőző és nem vérfertőző családokban ■ (Forrás: Durham 1991)

106 az egyének, akik távoltartották magukat a rokonokkal való szexuális érintkezéstől, több túlélő utódot nemzettek, mint azok, akik nem mutattak szexuális averziót hozzátartozóikkal kapcsolatban. Egyúttal több gént adtak át a következő generációnak, köztük azokat, amelyek a vérfertőzés elkerülésére hajlamosítottak. Kérdés persze, hogy miként fejeződnek ki ezek az adaptív hajlamok az egyedfejlődés során. Az evolúciós pszichológusok azt a magyarázatot fogadják el, amelyet az ismert antropológus, Edward Westermarck (1910) fogalmazott meg sejtésként még a XX. század elején. Ezt a magyarázatot - amely Westermarck-hatás néven ment át a jelenlegi köztudatba - a szociobiológusok dolgozták ki abban a formában, amely a mai kutatások számára is érvényes elméleti keretet nyújt (Van den Berghe 1983). Eszerint azok között alakul ki szexuális averzió, akik gyerekkorukban ugyanabban a szociális környezetben nőnek fel. Az életük első 6-8 évében tapasztalt tartós és bensőséges kapcsolatok olyan érzelmeket váltanak ki bennük, amelyek később szexuális elutasításban fejeződnek ki az együtt élő családtagokkal szemben. Ezt a mechanizmust negatív imprintingnek nevezték el, jelezve, hogy itt egy olyan típusú bevésődésről van szó, ahol az együtt nevelkedő gyerekek szexuális téren később érdektelenné válnak egymás számára. Minthogy történelmünk túlnyomó részében - és részben ma is - az együtt élő emberek egyúttal közeli rokonok is voltak, a vérfertőzés elutasításának ez a fajta tanulása előnyős volt a rátermettségre nézve. Ennek következtében olyan pszichológiai algoritmusra szelektálódtunk, amely a szociális együttélés tapasztalatait adaptív irányba - a vérfertőzés elkerülésének irányába - tereli. Számos közvetett bizonyítékot találtak a Westermarck-hatás alátámasztására. Az egyik legismertebb vizsgálat adatai szerint az ugyanabban az izraeli kibucban, szoros testi és lelki közelségben felnövő fiatalok nagyon ritkán lépnek egymással házasságra, noha ennek semmilyen közösségi szankció nem állja útját (Shepher 1983). Testvérként szeretik egymást, nem szexuális partnerként, amit ők is megerősítenek,


hangoztatván, hogy nem éreznek egymás iránt erotikus vágyat, csak barátságot. Azokban a szórványos esetekben, amikor kibuctagok házasodtak össze, kiderült, hogy a házaspárok hatéves koruk után kerültek a közösségbe és csak ezután ismerték meg egymást, valószínűleg túl a bevésődés kritikus periódusán. Minthogy az egy kibucban felnövő gyerekek általában nem rokonok, a közöttük létrejövő negatív imprinting nem adaptív, de működési mechanizmusa éppen emiatt „leplezhető le". Hasonló „mesterséges" környezetet tanulmányoztak Tajvanon, ahol a régi kínai szokásoknak megfelelően még ma is létezik az a házassági forma, ahol a szülők lányukat röviddel születése után a kiválasztott vőlegény családjához adják, és a „jegyespár" ettől fogva együtt nevelkedik (Wolf 1976). Házasságuk ennek eredményeként többnyire sikertelen lesz, ami főként a kölcsönös szexuális érdeklődés hiányára vezethető vissza. Így nem meglepő, hogy 30-40%-kal kevesebb gyerek születik ezekben a házasságokban, összehasonlítva azokkal a családokkal, ahol a jegyeseket egyáltalán nem költöztetik össze, vagy ha igen, csak jóval később, a kamaszkor elérése után. Háromszor gyakoribbak a válások és - minden büntetés ellenére - ugyancsak sokkal elterjedtebb a házasságtörés. Újabb kutatások, amelyek „valódi" (biológiai) testvérek között létrejövő vérfertőző kapcsolatokat vizsgáltak, és a korábbi elemzésekhez képest jobban kezelhető, közvetlen adatokra támaszkodtak, ugyancsak a Westermarck-hatás érvényességét húzzák alá (Bevc és Silverman 1993, 2000). A kutatóknak az volt a feltevése összhangban a negatív imprinting modellel -, hogy a testvérek egymástól való gyerekkori szeparációjának időtartama és gyakorisága korrelál a vérfertőző kapcsolatok előfordulási valószínűségével. Ennek az az oka, hogy a korai kötődések hiányában a testvérek szexuálisan érdekesek maradhatnak egymás számára. Több mint száz olyan amerikai testvérpárt kérdeztek meg, akiknek közös szexuális élményben volt részük, és összehasonlították őket olyanokkal, akik soha nem vettek részt vérfertőző kapcsolatban. Első megközelítésben nem találtak különbséget


a két csoport között a tekintetben, hogy a testvérpár tagjai mennyi időt töltöttek egymástól távol. Ha azonban a vérfertőző kapcsolatokat két csoportra bontották ~ egyikbe a szexuális közösülés, másikba az egyéb szexuális jellegű aktivitás (simogatás, csók, ölelés) került -, érdekes eredményeket kaptak. Azok, akik gyerekkoruk első hat évében legalább egy évig külön éltek, nagyobb valószínűséggel vettek részt olyan vérfertőző kapcsolatban, amely a szexuális aktust is magában foglalta, mint azok, akiket nem választottak el egymástól. Megfordítva: a vérfertőző nemi viszonyt folytató testvérek gyermekkorukban több mint tízszer olyan gyakran éltek egymástól külön, mint a többi testvérpár (2.32. ábra). Mintegy 80%-uk hároméves koráig egyáltalában nem találkozott a testvérével. Hozzájuk képest lényegesen ritkább és rövidebb szeparációs időszakokat találtak azoknál a testvérpároknál, akik egyéb, nem genitális jellegű sze-

2.32. ÁBRA Az egy évnél hosszabb gyerekkori szeparációs időszak előfordulási gyakorisága azoknál a testvéreknél, akik különböző vérfertőző tevékenységekben vettek részt és azoknál, akik nem vettek ilyenben részt ■ (Forrás: Bevc és Silverman 2000)

107

xuális tevékenységet folytattak, illetve azoknál, akik semmilyen vérfertőző viszonyban nem vettek részt. A szerzők szerint ezek az eredmények - miközben jól illeszkednek a Westermarck-hatás általános elméleti modelljébe - részben átértékelik a negatív imprintinggel kapcsolatos korábbi felfogást. A korai együttélés ugyanis - úgy tűnik - nem egyszerűen a szexuális érdeklődés általában vett elfojtásáért felelős, sokkal inkább a nemi aktussal szembeni specifikus gátlás kialakulását hozza létre. A vérfertőzés elkerülésében eszerint nagyobb specificitással rendelkező pszichológiai algoritmusok vesznek részt, nem pedig terület-általános viselkedési szabályok. Másfelől az az eredmény, miszerint a vérfertőzéssel szembeni averzió elsősorban a közösülésre korlátozódik és kevésbé más szexuális tevékenységre, az adaptacionista magyarázatok érvényességét növeli az alternatív elméletekkel szemben, hiszen a szóban forgó averzív hajlamok funkciója pontosan az, hogy megakadályozza a közeli rokonok közötti szaporodást. A negatív imprinting modell az együtt nevelkedő gyerekek - testvérek, féltestvérek, unokatestvérek - körén túl a szülők és utódok közötti kapcsolatra is alkalmazható. Mint ismeretes, a gyerekek az anyával és az apával olyan, kölcsönös bevésődéseken alapuló kötődéseket alakítanak ki életük első néhány évében, amely később döntően befolyásolja a közöttük kiépülő érzelmi kapcsolatokat (4.1.1.). Feltételezhető, hogy az idősebb generáció tagjai között éppúgy létrejön az utódok iránti szexuális érdektelenség és elutasítás, mint a gyermekek körében. Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek szerint azok az apák, akik vérfertőző viszonyt folytattak a lányukkal, korábban több időt voltak a családjuktól távol és kevésbé vettek részt a gyerekgondozásban, mint a kontrollcsoport tagjai (Seto et al. 1999), Lehetséges, hogy a mostohaapák nagyobb részvétele a vérfertőző kapcsolatban arra vezethető vissza, hogy mostohalányukkal többnyire későn találkoznak - túl a bevésődés kritikus periódusán (4,2.4.). Egyesek feltételezik, hogy mind a testvérek, mind a szülők és utódok közötti szexuális aver-

108 zió kialakulásában fontos szerepet játszanak a feromonok (Schneider és Hendrix 2000), A korai kapcsolatok során a közeli rokonok megismerik egymás szagát, és ez a későbbiekben szexuálisan kellemetlen ingerré válik. E hipotézis egyelőre közvetett bizonyítékokra épül. Az egyik az, hogy a gyermekek és szüleik már néhány napos korukban felismerik egymás szagát, és ezek az emléknyomok a későbbiek folyamán is fennmaradnak (4.1.1.). A testvérek három- és hatéves koruk között képesek megkülönböztetni egymás szagát az idegenekétől (Porter 1987). Másrészt több jelenlegi kísérlet szerint az emberek - más emlősökhöz hasonlóan - párválasztásuk során érzékenyek azokra a szagokra, amelyek partnerük genetikai különbözőségét közvetítik. A nők pl. azoknak a férfiaknak a testszagát részesítik előnyben, akik a sajátjuktól eltérő MHC génekkel, azaz az immunvédelem szempontjából különböző allélekkel rendelkeznek (Wedekind et al. 1995). Lehetséges, hogy az ezeken a génszakaszokon mért heterozigótaság segíti az utódokat a fertőzésekkel szembeni védelemben. Tény, hogy az MHC tekintetében nagyobb különbséget mutató házaspároknál magasabb fogamzási gyakoriságot, ugyanakkor kevesebb spontán abortuszt találtak, mint az MHC alapján hasonlóbbnak minősülő párok esetében (Ober et al. 1997).

2.5.2. Incesztustabuk A pszichológiai irodalomban - különösen a pszichoanalízisben - régóta feltett kérdés, hogy a vérfertőzéssel kapcsolatos egyéni hajlamok miként szövődnek bele a kultúrába, azaz hogyan jöttek létre a különböző tiltó jellegű társadalmi intézmények, tabuk és törvények. Ismerjük Freud válaszát: az incesztustabuk a tudatalattiban elhelyezkedő vérfertőző vágyaink elfojtását szolgálják. Ez a magyarázat ma már valószínűleg éppoly kevéssé állja meg a helyét, mint a szociobiológusok első nemzedékének az a felfogása, amely szerint a tabuk a beltenyészet


ző történelmi, demográfiai és kultúrközi elemzések azt mutatják, hogy nincs egyértelmű megfelelés a vérfertőzéssel kapcsolatos pszichológiai attitűdök és az adott kultúrában szabályozó szerepet betöltő incesztustabuk között. Tény, hogy a kultúrák mindössze 44%-ában találunk olyan tabukat, amelyek a közeli rokonok közötti szexuális kapcsolatokat tiltják. Ráadásul, óriási kulturális változatosság uralkodik e téren: az inkák még az unokatestvérekkel folytatott vérfertőző viszonyt is megvakítással büntették, a trumai társadalomban megelégednek a szóban elhangzó „rendreutasítással", míg Ghánában bevett szokás, hogy a nagyszülők és az unokák egy ritualizált szexuális tréfa keretében hangsúlyozzák a vérfertőzés abszurditását (Durham 1991). Robin Fox (1983) antropológus arra a következtetésre jutott, hogy szoros megfelelés van az incesztustabuk előfordulása és intenzitása, illetve a különböző kultúrák nevelési szokásai között. Azokban a kultúrákban, ahol komoly engedékenységet tanúsítanak a fiatalkori szexualitással kapcsolatban, továbbá szorgalmazzák a különböző nemű testvérek testközeli nevelését annak minden nemiséget érintő következményével együtt (meztelenség, szexuális tréfák stb.), ott nem alakulnak ki erős vérfertőző tabuk. A Westermarck-hatás ismeretében ez érthető is, hiszen a tartós együttélés a közösség minden tagjában létrehozza a szexuális averziót, és ez önmagában is elegendő elhárítást jelent. Ahol viszont elítélik a házasság előtti nemi életet, puritán nevelési elveket foganatosítanak, beleértve a különböző nemű gyermekek szétválasztását, ott többségében erős tabukat is felállítanak. Ezekre szükség is van, hiszen a gyermekkori bensőséges kapcsolatok hiányában nem alakul ki az elemi szexuális elutasítás. Újabb kutatások ezen túlmenően arra is rámutattak, hogy a vérfertőző tabuk egy részének semmi köze nincs a közeli rokonok szexuális kapcsolatának a szabályozásához. Nancy Thornhill (1991) szerint sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy bizonyos csoportok számára biztosítsák és megvédjék a tulajdont, a pozíciót és az apai státust. Gyakori például, hogy az incesz-


tustabuk a távoli rokonok - pl. különböző fokú unokatestvérek - házasságát tiltják. Az ilyen házasságok általában azzal járnak, hogy növelik a család birtokában maradó vagyon nagyságát és a vérségi kapcsolatok kiterjesztésével biztosítják politikai hatalmát. A törzs vagy az állam uralkodó csoportjainak éppen ezért az az érdeke, hogy megadályozzák a szociális hierarchiában alattuk álló családok integrációját, többek között az incesztustabu alkalmazásával, A kultúrközi vizsgálatok - amelyek 128 társadalomra terjedtek ki - valóban azt mutatták, hogy az ilyen incesztustabuk többnyire a gazdaságilag és politikailag erősen rétegzett társadalmakban találhatóak, ahol a társadalom vezetői egyenlőtlenül, azaz a saját érdekeik szerint alkalmazzák őket (Thornhill 1991) (2.33. ábra). Büntetlenül megsértik a házassági előírásokat, amely által növelik hatalmukat, miközben másokat keményen megbüntetnek ugyanazért a normasértésért. Az incesztustabukat számos kultúrában még azokra is kiterjesztik, akik nem állnak származási kapcsolatban egymással, például a házastárs rokonaira. Az ilyen tabuk elsősorban a patrilineáris, illetve patrilokális társadalmakra jellemzőek, ahol az egy faluban lakó, közös származású férfiak gyakran próbálnak szexuális viszonyt kezdeményezni valamelyik rokonuk feleségével. A szóban forgó tabuk ennek megfelelően a társadalom vezetőinek apai státusát igyekeznek védeni. A vérfertőzési tabuk kiterjesztésével merőben ellentétes folyamatok is lejátszódnak: számos kultúrában engedélyezik, sőt szorgalmazzák, esetleg előírják bizonyos rokonok egymással való házasságát (Van den Berghe 1983). A kutatások azt mutatják, hogy ez olyankor megy végbe, amikor a beltenyészet költségei alacsonyak, a kültenyészet (outbreeding) - tehát a rokoni körön kívüli párválasztás - költségei viszont magasak. A beltenyészet, mint láttuk, akkor jelent viszonylag alacsony kockázatot, ha nem első- (r=0,50) vagy másodrendű (r=0,25) rokonok között megy végbe. A kültenyészet pedig akkor veszteséges, ha csökkenti a rokoni koalició integrációját, előnytelen házassághoz vezet és ezzel rontja a résztvevők szaporodási si-

109

2.33. ÁBRA A vérfertőzéssel kapcsolatos szabályok alkalmazásának mértéke a társadalom gazdasági és politikai rétegződésének függvényében ■ (Forrás: Thornhill 1991)

kerét. Így pl. a korábban említett yanomamö indiánok az unokatestvérek mint potenciális házastársak cseréjén keresztül növelik az egy faluban élő rokoni csoportok kohézióját, ezenkívül csökkentik a nőkért folyó, sokszor kíméletlen versengést (2.1.2.). A rokonok ilyen módon biztosítják egymás számára a házasságra alkalmas nőket, amelynek hiányában a többnejű yanomamök gyakran vesznek részt véres kimenetelű nőrablásokban, párbajokban, portyákban, hogy növeljék feleségeik számát (Chagnon 1979). A már szintén említett guatemalai k'ekchi indiánok a saját falujukon beiül próbálnak házasodni, hogy ezzel fenn tudják tartani gazdasági kapcsolataikat a helyi rokonokkal, ami a kukoricatermesztés és ezzel a megélhetés legfontosabb feltétele (2.1.2.). Nyilvánvaló, hogy ez előbb-utóbb rokonházasságokhoz vezet. Ez azonban ritkán lépi túl a harmadfokú rokonok (unokatestvérek) körét, így nem okoz súlyos beltenyésztéses leromlást. Sőt, az adatok arra mutatnak, hogy azok nevelnek fel kevesebb túl-

110 élő utódot, akik máshonnan hoznak maguknak feleséget, hiszen nem, vagy csak kevéssé számíthatnak feleségük rokonságának támogatására (Berté 1988). Nem ritka azonban, hogy az incesztustabukat a közeli rokonok is megsértik. A történelem folyamán mindig voltak olyan társadalmi csoportok, főleg a társadalom vezető rétegeiben, amelyek kifejezetten támogatták, sőt előírták a közeli rokonok házasságát. Az egyiptomi fáraók, a perui inkák, egyes afrikai monarchiák uralkodói dinasztikus-politikai okokból házasodtak saját családjukon belül: a vérfertőzés bevált eszköz volt arra, hogy konszolidálják hatalmukat a társadalmi piramis csúcsán (Shaw 1992). A beltenyészet súlyos kockázatát valószínűleg azzal védték ki, hogy nagy számú feleségük és ágyasuk köréből előbb-utóbb születtek egészséges gyermekek, akik biztosítani tudták a származási vonal folytonosságát. A negatív imprinting hatását pedig a korai szeparációval semlegesítették; egyes leírások szerint pl. a leendő fáTaó és jövendőbeli („hivatalos") felesége - akik gyakran testvérek vagy féltestvérek voltak - külön nevelkedtek és kamaszkorukig nem találkoztak. Ami a napjainkban elkövetett vérfertőzések előfordulási gyakoriságát illeti, csak becslésekre támaszkodhatunk, hiszen a feltárt esetek csupán töredékét képezik a társadalom egészében előforduló incidenseknek. Amennyiben a vérfertőzést a közeli vérrokonok (r=0,5 és 0,25) heteroszexuális közösüléseként határozzuk meg, a legtöbb szakember az 1 százalék és 1 ezrelék közé teszi előfordulásukat (Van den Berghe 1983). Leggyakoribb ezen belül az apa és lánya közötti incesztus. Klinikai pszichológusok és pszichiáterek vizsgálatai szerint az ilyen kapcsolatok melegágya az erősen diszfunkcionális családi rendszer, amelyben a családi szerkezet mereven patriarchális, a házastársak kapcsolata távolságtartó, gyakori a szerepzavar, a belső feszültség és a külső elszigetelődés. Az apát patologikus jellegű agresszivitás és a szexuális viszszaélésekre való hajlam jellemzi, az anyát pedig nagyfokú függőség, passzivitás, sok esetben pedig krónikus depresszió (Swanson és Biaggio 1985). Általános tanulságként újra le kell szö-


geznünk, hogy a veleszületett hajlamok (pszichológiai algoritmusok) sohasem írják elő mereven a viselkedés egyértelmű és konkrét kimenetelét. A vérfertőzéssel kapcsolatos averzió, noha az egyik legerősebb evolúciós kényszer, bizonyos extrém szociális környezetekben megváltoztatható és elfojtható.

2.5.3. Homogámia Az elmúlt mintegy két évtized vizsgálatai empirikusan is alátámasztották azt a korábbi sejtést, hogy a házaspárok többsége számos tulajdonság tekintetében hasonlít egymásra. Pozitív korrelációkat találtak közöttük szocioökonómiai státusuk, koruk, iskolázottságuk, intelligenciájuk, személyiségjegyeik (pl. introverzió-extroverzió), antropometriai jellegeik, fizikai vonzerejük és számos egyéb tulajdonság tekintetében (Jaffe és Chacon-Puignau 1995, Mascie-Taylor 1988, 1995, Penton-Voak et al. 1999). Nem csupán nagyobb hasonlóságot mutatnak az adott populációból véletlenszerűen választott párokhoz képest, hanem hasonlóbbnak is tekintik magukat másokhoz viszonyítva. Miközben a homogámia létrejöttét számos társadalmi tényező - térbeli közelség, gazdasági előnyök stb. befolyásolja, alapját és univerzális jellegét minden valószínűség szerint olyan pszichológiai programok biztosítják, amelyek az evolúció során jöttek létre. Erre mutatnak azok a vizsgálatok, amelyek a homogámia adaptív jellegét támasztják alá. Azt találták, hogy növeli a házasság stabilitását; a hasonlónak ítélt párok elégedettebbek voltak házasságukkal, mint a többiek (Weisfeld et al. 1992). A testmagasság és az iskolázottság tekintetében megnyilvánuló homogámia esetében több gyerek születik és kevesebb vetélés vagy halvaszülés történik (Mascie-Taylor 1988). Egy több mint 1800 magyar férfira és nőre kiterjedő vizsgálat azt mutatta, hogy azok a házaspárok, akik egyforma iskolai végzettséggel rendelkeznek, tovább maradnak együtt, elégedettebbek házasságukkal és több közös gyereket nevelnek, mint a nem homogám párok (Bereczkei és Csa-


naky 1996b). A magasabb fertilitás valószínűleg a homogám házaspárok közötti szorosabb érzelmi és intellektuális harmónia következménye. Ezt a feltevést az a vizsgálat is megerősíti, amely szerint a tartós kapcsolatban élő házaspároknál mért személyiségjegyek közül azok mutatták a legszorosabb korrelációkat, amelyek a házasság és a gyerek iránti érdeklődést és törődést jelezték (Thiessen et al. 1997). Ráadásul kiderült, hogy a házaspárok a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak, Philip Rushton kanadai pszichológus és munkacsoportja több mint ezer házaspár genetikai hasonlóságát térképezte fel, méghozzá olyan markeranalízissel, amely az apaság megállapításánál is használatos. A tíz lokuszra kiterjedő vizsgálat azt állapította meg, hogy a saját gyerekkel rendelkező házaspárok genetikailag nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint akár a populációból véletlenszerűen összepárosított személyek, akár pedig az olyan házaspárok, ahol a férj apaságát a genetikai elemzések kizárták (Rushton 1988). Egy másik vizsgálatsorozatban pedig azt találták, hogy a homogámia intenzitása függ az adott tulajdonság öröklékenységétől (heritabilitásától). Minél erősebb genetikai befolyással rendelkezik valamely testi jelleg vagy személyiség karakter, annál kifejezettebb választás történik rá. Így például szorosabb korrelációkat találtak a házaspárok között a nagyobb heritabilitással rendelkező kognitív képességekre (pl. intelligenciára), mint a kisebb öröklékenységű specifikus képességekre (pl. számolási készség). Hasonló összefüggéseket találtak a tartós baráti kapcsolatban élő emberekre is (Tesser 1993, Rushton és Nicholson 1988). E tapasztalati adatok nyomán az elmúlt két évtizedben többen is kidolgoztak egy olyan evolúciós modellt, amely a hasonlóság alapján történő párválasztás funkcióit és a mögöttük álló szelekciós mechanizmusokat elemzi. Ezt a modellt, amely a genetikai hasonlóság elmélete nevet kapta, a rokonszelekciós elmélet egyfajta kiterjesztéseként értelmezték (Rushton 1989, 1999; Thiessen és Gregg 1980, Thiessen 1999). Úgy érveltek, hogy az élőlények teljes rátermettségük növelése érdekében nem csupán vérroko-

111

nokaikat támogatják, hanem azokat az idegeneket is, akikkel semmilyen származási kapcsolatban nincsenek, de akikkel közös géneket hordoznak. Az egyének képesek felismerni a megjelenés, Ül. a viselkedés - tehát a fenotípus - hasonlóságait a másikban, és előnyben részesíteni őket a társas kapcsolatokban, többek között a párválasztásban. Amennyiben a fenotípusos jellegek mögött genetikai tényezők állnak - és számos esetben ez a helyzet -, akkor ez azt jelenti, hogy az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat. Ennek két előnye van a genetikai reprodukcióra nézve. Először, a Hamilton-elv szerint az altruizmus iránya és intenzitása attól függ, hogy a résztvevők milyen arányban hordoznak közös géneket. Amennyiben a gének részt vesznek a fenotípusos változatosság kialakulásában, a származás alapján nem rokon, de számos tulajdonságban mégis hasonló házaspárok növelni fogják genetikai képviseletüket a következő generációban. Mégpedig azért, mert a közös genetikai érdekeltség miatt növekszik az egymásnak biztosított támogatások, önzetlen cselekedetek valószínűsége. Másodszor, a homogámia növeli az utódokban megjelenő gének arányát a véletlenszerű párválasztáshoz képest. Amennyiben ugyanis génrokonok lépnek házasságra egymással, az utódok génjei átlagosan nem csupán 50%-kal lesznek azonosak a szülők génjeivel, hanem ehhez még hozzáadódnak azok a gének is, amelyek közösek a szülőkben (Thiessen 1999). A homogámiával együtt járó fitnessnyereségek miatt a természetes szelekció olyan komplex pszichológiai mechanizmust részesített előnyben, amelynek segítségével az élőlények felismerik a hozzájuk hasonló egyedeket és altruista viselkedést mutatnak irántuk. Ez a két mechanizmus - a hasonló jellegek detektálása és azok tulajdonosainak kölcsönös preferenciája együtt evolválódott egyetlen komplex adaptív rendszer részeiként (Rushton 1989). Következésképpen szociális kapcsolataink számos esetében, így a házastársak vagy a barátok választására irányuló döntések során, olyan kiválasztás működik, amely adaptíve előnyös - vagy leg-

112 alábbis a múltban előnyös volt - a genetikai reprodukcióra nézve. Kérdés persze, hogy milyen perceptuális és kognitív folyamatok működnek közre a homogám párválasztásban, azaz: hogyan ismerjük fel a hozzánk hasonló embereket? A genetikai hasonlóság elméletének legmarkánsabb irányzata szerint a fenotípusos - és ezen keresztül a genetikai - hasonlóság felismerését az ún. fenotípusos illesztés irányítja (2.1.2.). Ez a mechanizmus már hozzávetőlegesen harminc éve ismeretes a viselkedésökológusok körében, mint a rokonfelismerés egyik hatékony eszköze (Holmes és Sherman 1983). Az egyed olyan veleszületett detektálási képességgel rendelkezik, amelynek segítségével saját testi tulajdonságait egyfajta mintaként, templátként használja arra, hogy felmérje a másikkal való hasonlóságot. Saját fenotípusát mintegy ráilleszti az ismeretlen egyénre, és azokat részesíti előnyben, akik hasonló tulajdonságokat mutatnak. Miután a testi hasonlóság - amelyet az állatok többnyire bizonyos vizuális és szagingerek segítségével állapítanak meg - egyúttal a genetikai rokonság mértékét is mutatja, képesek arra, hogy felismerjék azokat a rokonaikat, akikkel korábban sohasem találkoztak (Blaustein et al. 1991, Pfennig és Sherman 1995). Az egyik elegáns kísérletben pl. azt találták, hogy a Lassioglossum phirum nevű méhfaj őrei a genetikai rokonság alapján választják ki azokat, akiket beengednek a fészekbe; minél nagyobb közöttük a rokonsági együttható - azaz a közös gének aránya - , annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a bekéredzkedő méhek bejutnak a fészekbe. Izoláltan nevelt rhesusok akik tehát korábban nem találkoztak egyetlen fajtársukkal sem - testvéreiket előnyben részesítik a féltestvérekkel, azokat pedig a távolabbi rokonokkal és idegenekkel szemben. A közeli rokonoknak több gondoskodást (pl. testápolást) nyújtanak, és kevésbé agresszívek velük szemben, mint az idegenekkel. Az ember esetében a fenotípusos illesztést eddig csak az anya és gyermeke közötti kapcsolatban sikerült kimutatni (Porter 1987). Azt találták, hogy azok az anyák, akik bizonyos okok miatt nem tudtak testi kontaktust kialakítani


csecsemőikkel a szülést követően, képesek voltak őket azonosítani pusztán a levetett ruhadarabjaik illata alapján. Nem rendelkezünk azonban olyan adatokkal, amelyek empirikusan is bizonyítanák a génrokon idegenek (pl. házaspárok) egymásra irányuló felismerésének képességét. Ennél is súlyosabb problémára világítanak rá azok az elméleti kritikák, amelyek szerint idegenek között nem működik a rokonszelekció, még akkor sem, ha számos jellegre azonos géneket hordoznak (Wilson 1989). Ennek az az oka, hogy a Hamilton-elv értelmében a rokonok közötti önzetlenség nem egyszerűen attól függ, hogy milyen arányban hordoznak közös géneket, hanem mindenekelőtt attól, hogy a résztvevők mindegyikében jelen vannak-e azok a gének, amelyek az altruista viselkedést irányítják. Ennek a valószínűsége pedig a rokonsági együttható gyengülésével csökken, így az idegenek közötti, hasonlóság alapján működő részrehajlásokat a szelekció előbb-utóbb eltünteti a populációból. Mindezen problémák miatt az utóbbi időben kétségek merülnek fel az iránt, hogy (1) a homogámia egy kiterjesztett rokonszelekciós elméletként volna felfogható, és (2) hogy a homogám párválasztást a fenotípusos illesztés veleszületett idegrendszeri képességei irányítják (Daly et al. 1997). Alternatív elméletként az a javaslat született, hogy a hasonlóság alapján történő párválasztás olyan imprinting (bevésődés) jellegű mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják (Bereczkei et al. 2002, Little et al. 2002b). Mint ismeretes, a szexuális imprinting során - amely számos tekintetben különbözik a szülői imprintingtől (4.1.1.) - a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban. A keresztszülős vizsgálatok feltárták, hogy a hímek olyan párt választanak szaporodásukhoz, amelyek hasonlóak az őket nevelő nőstényhez. Patrick Bateson (1983) több híres vizsgálata során azt találta, hogy az élőlények a szexuális imprinting segítségével képesek megtanulni közeli rokonaik jellegzetes tulajdonságait, és ezt követően olyan párt választani, amelyik hasonlít, ugyanakkor


113

2.34. ÁBRA Átlagos időtartamok (a megfigyelési idő %-ában), amelyet a felnőtt japánfürjek a másik nem tagjainak társaságában töltenek a rokonság és az ismeretség függvényében ■ (Forrás: Bateson 1983)

különbözik is saját szüleiktől és testvéreiktől, akikkel együtt nevelkedtek. Más szóval, az egyedek arra szelektálódtak, hogy optimális egyensúlyt tartsanak fenn a beltenyészet és a kültenyészet között. Olyan szexuális partnereket részesítenek előnyben, akikkel köztes genetikai rokonságban állnak (2.34. ábra). Ennek az az oka, hogy mindkét párzási típus egyaránt rendelkezik reproduktív előnyökkel és hátrányokkal. A kültenyészet (azaz a populációból való véletlenszerű párválasztás) azzal a nyereséggel jár, hogy általa nő a genetikai variancia, amely javítja a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás esélyeit. Túlzott formája viszont ahhoz a negatív genetikai következményhez vezethet, hogy a rekombináció széttördeli a helyi környezetben nagy fitnessértékkel rendelkező koadaptált genetikai rendszereket (Read és Harvey 1988). A beltenyészet - tehát a közeli rokonnal való párzás - ezzel szemben képes fenntartani ezeknek a genetikai „csomagoknak" az integritását, ráadásul növeli az ilyen párzásból származó utódokban megjelenő genetikai képviseletet. E nyereségek mellett ugyanakkor, mint az előző fejezetben láttuk, a rokonházasság elősegíti a káros hatású gének felhalmozódását, és ezzel rontja az utódok túlélő képességét (Blouin és Blouin 1988, Rees és Harvey 1991). E fitnessnyereségek és -veszteségek miatt adaptív kompromisszum áll be az ellentétes szelekciós

nyomások között. A vérfertőző és a random párkapcsolatok egyaránt költségesek, a köztes formák ellenben előnyösek lehetnek a génátadás szempontjából. Bereczkei és munkatársai (2002) feltételezték, hogy az imprinting adaptív algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek. Nevezetesen, a felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére. Életük első 6-8 éve során internalizálják ennek a szülőnek a fenotípusát, és a későbbiekben ezt mintegy modellként használják fel a párválasztásban. A házaspárok között mért hasonlóság e felfogás értelmében egy szocializációs folyamat eredménye; egy genetikailag kanalizált tanulási folyamat (szexuális imprinting) következményeként jelenik meg, nem pedig a fenotípusos hasonlóság „közvetlen", tanulás nélküli detektálása (fenotípusos illesztés) folytán jön létre. Ez a magyarázat különbözik a genetikai hasonlóság elméletétől, de nem szükségképpen egymást kizáró alternatívákról van szó. A vizsgálat során - amely képpárosításokra épült - a férfiaknak az arc fizikai jellegei alapján történő párválasztását vizsgálták (Bereczkei et al. 2002). Azt találták, hogy (1) a házaspárok nagyobb hasonlóságot mutatnak a fizikai megjelenés tekintetében, mint a populációból random módon párosított egyének; (2) a feleség fizikai

114


2.35. ÁBRA A feleség-anya képpárosítási találat az anyai elutasítás függvényében ■ (Forrás: Bereczkei et al. 2002)

megjelenését tekintve jobban hasonlít férjének anyjára, mint a populációból véletlenszerűen kiválasztott nőkre; (3) a fenti két vizsgálati eredményt összevetve az derült ki, hogy a feleségek a hasonlóság magasabb fokát mutatják anyósuk, mint férjük iránt. Ez azt jelenti, hogy a férfiak inkább az anyjukhoz, mint saját magukhoz hasonló párt választanak a fizikai megjelenés tekintetében; (4) végül beigazolódott, hogy e hasonlóság függ az anya és fiúgyermeke közötti korai kapcsolatok szorosságától. Egy retrospektív kötődéstesztet használva - amely a fiúgyerek anyjával való gyerekkori kapcsolatának minőségét méri - az derült ki, hogy minél szorosabb kapcsolatot ápol a fiúgyerek az édesanyjával (pontosabban minél kevesebb elutasításban részesül), annál magasabb korreláció mutatkozik felesége és anyja fizikai megjelenése között (2.35. ábra). Ebből arra lehet következtetni, hogy a fiúgyerek anyjához való kötődésének az erősségével és megbízhatóságával együtt növekszik annak a valószínűsége, hogy felnőttkorában az anyát fogja modellként felhasználni a párválasztás során. A homogámia evolúciós magyarázatai kulcs-

szerepet játszhatnak olyan problémák megoldásában, amelyeket a pszichoanalízis úttörői fogalmaztak meg elsőként. A genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára. Klinikai tapasztalatai alapján a magyar pszichiáter már a 30-as években feltételezte, hogy az emberek „ösztönösen" a hasonló géneket hordozó embereket választják házastársként és barátként. Ez a feltevés, amely a genotropizmus elnevezést viseli - és amely a jól ismert Szondi-teszt alapját is képezi -, sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről. Az evolúciós magyarázat segítségével azonban értelmezhetővé válik a „génikus hasonlóság" alapján történő választás funkciója és pszichológiai mechanizmusa (fenotípusos illesztés) (Bereczkei 1992, 1995). Hasonló értelmezési lehetőséget kap Freud Ödipusz-komplexus elmélete a modern evolúciós gondolkodás fényében. Mint ismeretes, Freud feltételezte, hogy az anya és fiúgyermeke között szexuális természetű, incesztuózus kapcsolat alakul ki a gyermekkor korai szakaszában. Írásaiban több helyen felvetette, hogy ez


talán a fiú későbbi párválasztásában játszik szerepet, noha ezt az elképzelését soha nem fejtette ki részletesen. A korábban elmondottak alapján jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a felnövő gyerek az ellentétes nemű szülő fenotípusának

115

mentális modelljét használja fel, amikor párt választ. A szexuális imprinting hipotézise tapasztalatilag is ellenőrizhető magyarázatot kínál az anya és fia közötti gyerekkori kapcsolat hosszú távú hatásaira nézve.

3. rész

PÁRKAPCSOLATOK Az előző fejezetben az egyének egymással és a társadalommal fenntartott kapcsolatának adaptív mechanizmusairól volt szó. Az interperszonális kapcsolatok sajátos formáját képezi férfi és nő egymáshoz fűződő viszonya. A társadalomtudományokban elfogadott álláspont, hogy a férfiakra és nőkre jellemző viselkedésformákat, eltérő nemi szerepeket elsősorban az adott társadalom elvárásainak való megfelelés és a kulturális normák, illetve szokások elsajátítása hozza létre. Az evolúciós pszichológia más szinten és más aspektusban elemzi a párkapcsolatok jelenségeit. Azt állítja, hogy az emberek eddigi evolúciós történelmük során olyan viselkedési hajlamokra, attitűdökre, érzelmekre szelektálódtak, amelyek mélyen befolyásolják szexuális és családi életüket. Az utóbbi két évtized kutatásai azt mutatják, hogy az evolúciós örökség e téren mélyebb és számottevőbb, mint ahogy sokáig gondolták. Ebben a részben előbb a család és a szaporodás kapcsolatával, azután a különböző szexuális stratégiákkal, végül a párválasztással foglalkozunk.

3.1. fejezet

SZAPORODÁS A természetes szelekció mellett Darwin a kiválogatódás egy különálló típusát is bevezette: a szexuális szelekciót vagy ivari kiválogatódást (Darwin 1871/ 1963). Ezt az angol tudós az evolúció másik nagy hajtómotorjaként fogta fel, amely elsősorban olyan tulajdonságok kialakításáért felelős, amelyek pusztán a természetes szelekció működése révén nem jöttek volna létre. A szarvasbikák terebélyes agancsa, a pávakakas hatalmas farktolla, a paradicsommadarak színpompás megjelenése olyan jellegeknek tekinthetők, amelyek elsősorban a párzásban és a szaporodásban játszanak szerepet, nem a túlélésért folytatott küzdelemben. Darwin szerint az élővilág egyetemes törvénye, hogy az egyik nem képviselői vetélkednek egymással, miközben a másik nem tagjai választanak a számba jöhető szexuális partnerek között. Éppen ezért az ivari kiválogatódás folyamatait két nagy csoportra osztotta, amelyet ma intraszexuális szelekciónak, illetve interszexuális

-

másképpen

epigám

-

szelekciónak

nevezünk

(Andersson

1994). Az előbbi a populáció azonos nemű egyedeinél (általában a hímeknél) olyan morfológiai és viselkedési jellegeket hoz létre, amelyek alkalmasak a nőstényekért folyó vetélkedésre és a rivális hímek távoltartására. Az utóbbi pedig olyan tulajdonságok létrehozásáért felelős, amelyek az egyik nemhez tartozó állatnak a másik neműre gyakorolt vonzerejét növeli.

3.1.1. Szülői ráfordítás Darwinnak a szexuális szelekcióra vonatkozó elméletét az utóbbi évtizedek egzakt modelljei igazolták és bővítették ki. Robert Trivers (1972, 1985) szülői ráfordítás (parental investment) modellje a hímek és a nőstények eltérő szexuális viselkedésének „logikáját" fejezi ki. Abból indul ki, hogy az élőlények olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak, amelyek adott körülmények között a leginkább növelik teljes rátermettségüket, azaz génjeik képviseletét a következő nemzedékben. Valamennyi élőlény gyarapítani igyekszik életképes és szaporodóképes utódainak számát, de nem mindenáron. Az utódok gondozása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a

szülők részéről (költés, védelem, táplálás stb.), és ez korlátozza a lehetséges utódok számát. Az egyes utódokba történő szülői ráfordítás növeli a szóban forgó utód túlélési esélyeit, de azon az áron, hogy csökkenti a szülők képességét az újabb utódok létrehozására. Az élőlények nettó szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utódaik száma adja, hanem az a különbség, amely az utódszám mint nyereség és a szülői ráfordítás mint veszteség között fennáll. Ezen a ponton azonban alapvető különbség van a nemek között (3.1. ábra). A szexuálisan szaporodó élőlények hímjei és nőstényei természetesen azonos számban járulnak hozzá az utódok létrehozásához, de korántsem azonos módon: a nőstény rendszerint jóval többet invesz-

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

3.1. ÁBRA Szülői ráfordítás és nettó szaporodási siker (utódok száma) a hímeknél és a nőstényeknél ■ (Forrás: Barash 1980)

tál a szaporodásba, mint a hím. Így van ez már az ivarsejtek szintjén is. A nőstény nagy tápanyaggal rendelkező petesejtje több tízezerszer nagyobb lehet, mint a hímivarsejtek, amelyek viszont számban múlják felül a nőstények ivarsejtjeit. Minthogy a spermiumok nagyon kicsik, a hím naponta milliószámra állítja elő őket. A nőstény viszont minden faj esetében meghatározott számú petesejtet termel bizonyos időközönként, amelyek létrehozására lényegesen több időt és energiát fordít: a tojások súlya például egyes madaraknál akár az anyaállat testsúlyának egynegyedét is elérheti. Ez a kezdeti különbség (az ún. ivarsejt-diszparitás) a megtermékenyítés után tovább fokozódik, különösen a belső megtermékenyítésű állatoknál. A madaraknál és az emlősöknél elsősorban - sokszor kizárólagosan - a nőstények vesznek részt az utódok gondozásában, a hímek ráfordítása esetleg csak a párzásig terjed. Az emlősöknél az anya ráfordítása a terhesség, a szülés és a szoptatás révén tetemesen megnő, és az apa legfeljebb

119 mérsékelheti a különbséget az utód védelmében és gondozásában való részvétellel. Például, az elefántfóka ivarérett nősténye átlagosan 650 kg, és évente egyetlen, 50 kg-os borjat ellik. A borjú az öt héten keresztül történő szoptatás során kb. 100 kg-ot hízik, amely az anyai szervezet 200 kg-os súlyveszteségével párosul. A hím elefántfóka - amely átlagosan 2700 kg súlyú - nem vesz részt az utódgondozásban (Short és Balaban 1994). A szülői ráfordításban mutatkozó különbségek alapvetően befolyásolják a hímek és nőstények szexuális stratégiáit (Daly és Wilson 1983, Krebs és Davies 1993, Low 2000). A hímek rövid idő alatt nagyszámú nőstényt képesek megtermékenyíteni. Kisebb szülői befektetéseik miatt abban érdékeltek, hogy szaporodási sikerüket az utódok mennyiségén keresztül növeljék. Ezt pedig a párzások számának növelésével érik el: annyi nőstényt termékenyítenek meg, amennyit tudnak. Ennek azonban természetesen korlátai vannak, méghozzá ökológiai korlátai. A hozzáférhető, szexuálisan fogamzóképes nőstények száma ugyanis véges, és megtermékenyítésüket a rivális hímek igyekeznek megakadályozni. Azt is mondhatnánk, hogy a hímek csak úgy képesek növelni utódaik számát, ha más hímeket megakadályoznak vagy korlátoznak abban, hogy nőstényhez jussanak. Ezért olyan versengő, kompetitív stratégiákra szelektálódtak, amelyek a riválisok kizárásával növelik a szexuális partnerek, s ezzel a potenciális utódok számát. Ez azt jelenti, hogy agresszív, gyakran heves, olykor halálos küzdelmekben mérik össze erejüket. A hímek párzási aktivitására általában véve a „nagy tét - nagy nyeremény" elve vonatkozik, hiszen a hímek csakis nagy energiaráfordítással és magas kockázat mellett biztosíthatják párzási sikerüket. A gyakori félreértések miatt ezért hangsúlyozni kell, hogy a hímek „mennyiségi szemlélete" nem a nőstények valamiféle kizsákmányolására irányul, és nem tekinthető extrém viselkedésformának. Ellenkezőleg, a közöttük folyó konkurenciaharcok valójában az egyetlen lehetséges eszközt jelentik arra vonatkozóan, hogy utódaik legyenek. Azt is mondhatnánk, hogy nincs más választásuk: csak a párzásra for-

120 dított nagy költségek adnak számukra esélyt génjeik továbbadására. A nőstények szaporodási sikerét egészen más tényezők, mégpedig élettani és energetikai korlátok határolják. Termékenységük minden faj esetében elér egy fiziológiai csúcsot - ez az elefántfókánál kb. 10, a gímszarvasnál 15, az embernél 20 utódot jelent az élet során. E felső értéken belül elsősorban az utódokra fordítható táplálék mennyisége befolyásolja a szaporodást, ami viszont szoros összefüggést mutat az anyai szervezet egészségével és fizikai kondíciójával. A nőstény természetesen ugyancsak párosodhat egyszerre több hímmel - és ez bizonyos fajoknál így is van -, ám ez nem növeli számottevően az utódai számát. Megtermékenyítésének pillanatában ugyanis el van kötelezve arra, hogy erőforrásait hosszú időn keresztül az utódra fordítsa. A nőstény ennek következtében relatíve kisszámú, nagy anyai befektetést igénylő utódainak biztonságos felnevelésére törekszik. Más szóval szaporodási sikerét nem utódai számának növelésén keresztül, hanem a megfogant utódok túlélő képességének javításán keresztül növeli. E célból olyan hímeket igyekszik választani, amelyek jó adottságaik átörökítésével és/ vagy apai gondoskodásukkal képesek biztosítani utódai majdani szaporodási sikerességét. A hímek és a nőstények reproduktív érdekei különböző környezeti feltételek mellett - különböző párzási rendszerek kialakulásához vezetnek (Andersson 1994). A madárfajok nagy része monogám, aminek az az oka, hogy tekintélyes átfedés van a hímek és a nőstények szülői ráfordításában - a hímek ugyanis maguk is ki tudják költeni a tojásokat és táplálni a fiókákat. Sőt, a madarak kb. 2%-a a többférjűség (poliandria) keretei között él, ahol a nőstények vetélkednek a hímekért mint szexuális erőforrásokért, miközben a hímek gondozzák az utódokat. Az emlősfajok több mint 90%-a viszont többnejű (poligin), és csak a fennmaradó néhány százalék él egynejűségben. A poligínia magas arányát itt az magyarázza, hogy az emlős nőstények szülői ráfordítása - a terhesség és a szoptatás energia- és időköltségei miatt - lényegesen nagyobb, mint a hímeké. A legtöbb hím egyáltalán nem vesz

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

részt az utódgondozásban, hanem a többiekkel folytatott konkurenciaharcok révén igyekeznek nőstényekhez jutni és utódokat nemzeni. A nőstények érdeke ilyenkor az, hogy elfogadják a többnejűséget, azaz az előnyös tulajdonságokkal rendelkező hímekkel párosodjanak, még akkor is, ha azok már több nősténnyel alkotnak szaporodási közösséget (3.4.1.). A monogámia leginkább a társas ragadozók bizonyos fajaira jellemző, ahol a hímek megosztják táplálékukat az utódokkal és megvédik őket a támadásoktól. A szexuális szelekció, ezen belül is az intraszexuális szelekció - azaz a hímek közötti konkurenciaharcokkal összefüggő kiválogatódás az emlősök mindkét párzási rendszerében működik, de lényegesen intenzívebb a többnejű fajok esetében, Ennek elsődleges oka, mint láttuk, az, hogy a hímek eltérő módon vesznek részt a párkereséssel és a szülői gondoskodással kapcsolatos aktivitásokban (3.2. ábra). A hímek közötti vetélkedések olyan morfológiai eszköztárra szelektáltak, mint a nőstényekhez képest nagyobb testméret és anatómiai „fegyverek" (szarv, agancs, szemfogak). Ezenkívül olyan viselkedé-

3.2. ÁBRA Szülői ráfordítás (SzR) és párzási ráfordítás (PR) aránya monogám és poligám rendszerekben ■ (Forrás: Krebs és Davis 1988)


3.3. ÁBRA Párzási siker és dominancia-rangsor az elefántfókánál (Forrás: Alcock 1998)

si jellegzetességek jöttek létre bennük (nagyobb agresszió, kockázatkereső magatartás), amelyek ugyancsak sikeressé teszik őket a nőstényekhez jutásban. A gímszarvas bikák szaporodási teljesítménye például szoros megfelelést mutat testméretükkel és agancsuk terebélyességével. Több száz fajt megvizsgálva azt az általános mintázatot találták, hogy a szexuális dimorfizmus negatívan korrelál a hímek szülői ráfordításával, és pozitívan a közöttük folyó konkurenciaharcok intenzitásával (Alexander et al. 1979). Ennek megfelelően nagyobb nemek közötti különbségeket mértek a többnejűséget mutató fajoknál ahol erős a nőstényekért folyó vetélkedés míg a monogám fajok hímjei és nőstényei mind megjelenésben, mind viselkedésben inkább hasonlítanak egymásra (lásd 4.34. ábra). A többnejű galléros pávián hímje átlagosan több mint kétszer olyan súlyos, mint a nőstény, míg a monogám hiénakutyák testsúlyát illetően nincs különbség a nemek között. A hímek közötti küzdelemből győztesen kikerülő egyedek nagy eséllyel sajátítják ki a fogamzóképes nőstényeket (3.3. ábra). A dominancia-rangsorban elért helyezés - és általában az erőforrások feletti ellenőrzés, az ún. erőforrásfenntartó képesség szoros összefüggést mutat a párzási sikerességgel: a hierarchia csúcsára ke-

121 rülő hímek általában több nősténnyel párzanak és több utódot nemzenek, mint alárendelt csoporttársaik, jóllehet ez az összefüggés nem lineáris, és számos kivétel ismeretes (Alcock 1998). Így például az ivarérett pávián hímek mindegyike párzik a csoport ösztruszban lévő nőstényeivel, de azokban a napokban, amikor a nőstények fogamzóképessége a legnagyobb, az alfahímek kisajátítják a nőstényeket. A konkurenciaharcokban elért siker és a párzási gyakoriság korrelációja miatt a hímek szaporodási sikere általában nagyobb változatosságot mutat, mint a nőstényeké (Ellis 1995). Ez azt jelenti, hogy egy-egy párzási időszakban sok hím egyáltalán nem jut szexuális partnerhez, néhányan viszont aránytalanul sok gént juttatnak át a következő generációba. Így például a nagy háremeket alkotó elefántfókák esetében azt találták, hogy a hímek mindössze 2-5%-a hajtja végre a párzások 80-90%-át, míg a többiek ideiglenesen vagy. tartósan kiszorulnak a szaporodásból. A sikeres hímek, amennyiben 4-5 éven keresztül meg tudják védeni pozíciójukat az állandó támadások közepette, akár több mint 200 nőstényt is megtermékenyíthetnek, A hímek szaporodási varianciája monogám keretek között is általában nagyobb, mint a nőstényeké, de messze nem éri el a többnejű fajokra jellemző értékeket. Az utódok számának növelését ilyen körülmények között leginkább a hosszú távú párkapcsolaton kívüli párzások biztosítják. Természetesen a nőstények szaporodására is jellemző az individuális változékonyság, de jóval kisebb mértékben, mint a hímeknél. Többnyire nem a hímekért mint szexuális partnerekért folytatott vetélkedések hozzák létre, hanem olyan tényezők, mint a nőstény testi kondíciója, a dominancia-rangsorban elfoglalt helye, rokonai közelsége stb. (Trivers 1985).

3.1.2. Az emberi eredet Noha az emberi szexualitás számos tekintetben különbözik az állatvilágban leírt párzási rendszerektől, alapmintázatát tekintve ugyanazt az evolúciós örökséget hordozza (Daly és Wilson

122

1983, Low 2000). Részesei vagyunk az emlősprogramnak, amely ma is jelentősen befolyásolja viselkedésünket. Éppúgy, mint az emlős fajok többségénél, a nők és a férfiak között lényeges különbség van a szülői ráfordítás tekintetében és ennek megfelelően szaporodási teljesítményeik változatosságában. A nők egész életük folyamán átlag 400 petesejtet termelnek, amelyből legfeljebb 15-20 termékenyül meg. A férfiak ezzel szemben egyetlen nap alatt 80-150 millió spermiumot állítanak elő, amellyel potenciálisan nagyon sok nőt képesek megtermékenyíteni. A mormon egyház fejéről, Bringham Youngról azt mondják, hogy közel 500 gyermeket nemzett életében, míg egy marokkói szultán, Véres Izmail még ezen is túltett: több mint 800 gyermeke született több száz feleségétől. Még a monogám, egalitariánus törzsi kultúrákban is egyes, vezető férfiak - akik két-három feleséget tartanak - néhány tucat gyereket nemzenek, ugyanakkor ritka a tíznél több gyereket szülő nő. Bár a férfiak rendszerint lényeges szerepet játszanak gyermekeik felnevelésében, az anyaság általában nagyobb befektetést jelent a terhesség, szoptatás és egyéb gondoskodási formák miatt.

3.4. ÁBRA Egynejű, többnejű és többférjű családszerkezetek gyakorisági megoszlásai 849 társadalomban ■ (Forrás: Daly és Wilson 1983)


Nem meglepő ezért, hogy az intraszexuális vetélkedés mindig is hatékony erőként jellemezte az emberi társadalmakat, különösen az iparosodást megelőző időszakban. Az evolúciós környezethez leginkább hasonló vadászó-gyűjtögető kultúrákban a férfiak között intenzív vetélkedés folyik a nőkért mint értékes erőforrásokért, amely gyakran vezet a többnejűségi rendszerek megjelenéséhez. Peter Murdock etnográfiai atlasza szerint a preindusztriális társadalmak mintegy háromnegyed részében poligínia uralkodik, míg a monogám társadalmak aránya ehhez képest elenyésző (Murdock 1967) (3.4. ábra). Ez tehát megfelel az emlősmintázatnak, különösen ha legközelebbi rokonainkat tekintjük: az orangután és a gorilla többnejűségben, a csimpánz promiszkuitásban él, azaz több hím együttesen birtokolja a nőstények csoportját. Ugyancsak evolúciós örökség, hogy az archaikus társadalmakban többnyire a férfi a filopatrikus nem, azaz ő az, aki születési helyén, rokonai csoportjában marad, míg felesége vagy feleségei elhagyják származási csoportjukat. Sokan mindebből arra következtetnek, hogy evolúciós eredetét illetően a Homo sapiens mérsékelten poligin faj (Wilson 1978, Barrett et al. 2002). Ezt látszanak alátámasztani azok az adatok, amelyek szerint a férfiak és a nők között mért nemi dimorfizmus egyes morfológiai jellegek (pl. testsúly, szemfog) esetében kisebb ugyan, mint a kifejezetten háremet alkotó fajoknál, de nagyobb, mint a monogám állatok körében (Fleagle 1999). A magasság vonatkozásában például 8-10%, a testsúly esetében pedig mintegy 30% a férfiak „előnye". A herék mérete ugyancsak rendkívül árulkodó a párzási rendszerek típusára nézve. Azoknál a főemlős fajoknál, amelyek többnejűségben illetve promiszkuitásban élnek - ahol ugyanis nagy szerep jut az ún. spermiumvetélkedésnek (3.3.7.) -, lényegesen nagyobb a herék mérete, mint a monogám fajok körében. A 3.5. ábra azt mutatja, hogy az ember e tekintetben is a középmezőnyben helyezkedik el. Az ivari kétalakúság anatómiai jellegzetességein kívül az ember számos olyan élettörténeti


123

3.5. ÁBRA A testsúlyra vonatkoztatott hereméret különböző főemlős fajoknál, ahol egy vagy több felnőtt hím tartózkodik a csoportban ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)

mintázattal rendelkezik, amelyek leginkább a többnejű fajokra jellemzőek. Ilyen például a férfiak nagyobb arányban való fogamzása és születése, lassúbb szexuális érésük, nagyobb mortalitásuk (4.2.6., 4.4.2., 3.3.4.). Ráadásul, a rendelkezésre álló antropológiai adatok azt mutatják, hogy a nemi dimorfizmus értékei a hominida ősök különböző fajainál lényegesen nagyobbak voltak, mint amelyet a modern Homo sapiensnél mérnek. Ez ugyancsak a többnejűség eredetét húzza alá. A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével, és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre az emberi történelem során, bizonyos társadalmi kényszerek következtében (3.2.2.). Mások ugyanakkor felvetik, hogy az egynejűség valószínűleg hosszabb időszakokon keresztül jellemezte a humán evolúciót (Mealey 2000a, Hrdy 1999). Állításuk alátámasztására többek között arra hivatkoznak, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmakon belül is legegyszerűbb, legősibb zsákmányoló csoportokban (busmanok, pigmeusok stb.) gyakori az egalitariánus társadalmi berendezkedés és a monogámia. Másrészt vannak olyan emberi sajátosságok - ilyen pl. a

rejtett ovuláció jelensége (lásd következő fejezet) amelyek egyesek szerint legjobban talán úgy magyarázhatók, ha feltételezzük a párkapcsolatok monogám jellegét. Olyan elméletek is vannak, miszerint az ember ősei szeriális monogámiát mutattak: a hímek és a nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig (mintegy 4 éves koráig), amelyet követően szétváltak, és mindegyikük új partnert keresett (Fisher 1992). A szembenálló irányzatok közötti vita ellenére abban többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy mind a kiterjedt háremszerkezet, mind pedig a szigorú monogámia távol esett az emberi evolúció fő sodrától. Elképzelhető - sőt egyre inkább valószínű -, hogy az emberi evolúció mozaikos szerkezetű volt, és a különböző hominida fajok az egymást követő időszakokban többé-kevésbé eltérő társas szerkezetben éltek (Foley 1995a). Ez azt jelentheti, hogy a mai ember egyaránt hordozza a monogám és poligám párkapcsolati formák evolúciós örökségét. A lényeg az, hogy a szexuális szelekció mindkét esetben fontos szerepet játszott fajunk viselkedési képességeinek és hajlamainak kialakulásában (Miller 1998).

124

3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció Az emberi szexuális viselkedés és a fajunkra jellemző párkapcsolatok evolúciójának egyik sajátossága az, hogy a nők nem rendelkeznek ösztrusz-ciklussal (Symons 1979, Mealey 2000a). A legtöbb emlős faj nőstényei évente egyszer vagy többször, néhány napra szexuálisan aktív, fogamzóképes állapotba kerülnek. Ezt részben a külső nemiszervek megduzzadásával és elszíneződésével, másrészt szaganyagok (feromonok) intenzív termelésével jelzik. Petesejtjeik erre az időre érnek meg, így párzásuk során rendszerint meg is termékenyülnek. Az ösztruszon kívül viszont szexuálisan általában hozzáférhetetlenek. Ezzel szemben a nők fogamzóképessége nem kötődik az év meghatározott időszakához. Szexuális aktivitásuk más fajokhoz képest rendkívül intenzív, változatos és folyamatos - sokszor még a menstruáció idejére sem szünetel. Mindez együtt jár azzal, hogy peteérésük (ovulációjuk) rejtetté válik, nem kísérik olyan vizuális és szagingerek, amelyek mások számára - sőt maguk a nők számára - jeleznék fertilitásuk valószínű időpontját. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az utóbbi évek kutatásai nyomán kiderült, hogy számos főemlős faj (pl. bársonymajmok) nősténye többé-kevésbé ugyancsak leplezi peteérését, néhány faj esetében (pl. bonobó) pedig azt találták, hogy szexuálisan az év nagy részében rendkívül aktívak. Ezért ma már nem dichotóm jellegűnek tartjuk a fent említett különbségeket, sokkal inkább folytonosnak, legalábbis a főemlősök körében. A szexuális aktivitás intenzitásának és a peteérés időzítésének különböző formái egy olyan skálán helyezhetők el, amelynek mindazonáltal az ember képezi a szélsőértékét (Hrdy 1988, 2000). Számos hipotézis született a rejtett ovuláció jelenségének magyarázatára. A leggyakrabban idézett két magyarázat lényegében egymás alternatívája. Az egyik azt mondja, hogy a peteérés elrejtése az evolúció során tartóssá tette a hím jelenlétét a nőstény mellett, hiszen az ovuláció pontos idejének ismerete híján a hímnek


csak így van esélye a valószínű megtermékenyítésre, tehát apaságának biztosítására (Alexander és Noonan 1979). Miután az emberi csecsemő fejletlensége folytán mindkét nemű szülő gondoskodását igényli, a nőstény érdekében állt, hogy minden lehető eszközzel biztosítsa a hím tartós szülői ráfordítását. Ennek érdekében a természetes szelekció folyamatosan, lépésről lépésre csökkentette a peteérés jelzéseit, és kiterjesztette a szexuális hozzáférhetőség időszakát. A hímek, apaságuk növelésének érdekében, arra kényszerültek, hogy tartósan együtt maradjanak a nősténnyel (vagy nőstényekkel), ellenőrizzék szexuális viselkedésüket, és apaságuk biztosítását követően részt vegyenek az utódgondozásban, majd újabb utódok létrehozásában. Ez többek szerint a monogámia felé egyengette az evolúciós folyamatokat. A rivális elmélet szerint ennek pontosan az ellentéte zajlott le: azért tűnt el a peteérés jelzése, hogy a nőstény számos szexuális partnerhez juthasson, és így minél több hímet tartson bizonytalanságban az apai státussal kapcsolatban (Hrdy 1988). Az ovuláció rejtetté válásával ugyanis csökken annak az esélye, hogy a domináns hím egy rövid időszakra (az ösztrusz periódusára) kisajátítja a nőstényt. A nősténynek viszont lehetősége nyílik a promiszkuitásra, aminek az az előnye, hogy csökkenti a kölyökgyilkosság (infanticiditás) kockázatát azokban a csoportokban, ahol több hím verseng a párzási lehetőségekért. A főemlősök körében ugyanis gyakran előfordul, hogy a hímek megölik a nőstények más apától származó utódait, hogy ezzel utat nyissanak saját szaporodásuknak (1.1.3.). A gorilla csecsemők egyharmada pl. felnőtt hímek támadása következtében pusztul el. Ha azonban az apai státus bizonytalan, a kölyökgyilkosság elveszti adaptív előnyét. Miközben mindkét modell plauzibilis, a jelenleg rendelkezésre álló kutatási adatok inkább az utóbbi evolúciós szerepét húzzák alá. Kiderült ugyanis, hogy az ösztrusz jelzései többnyire azoknál a főemlősfajoknál csökkennek vagy tűnnek el, amelyek csoportjaiban több hím található, és ezek promiszkuitásban élnek a nőstényekkel (Sillén-Tullberg és Moller 1993).


Valószínű, hogy az ösztrusz rejtetté válása itt az apasági viszonyok összezavarását és ezzel a hímek agressziójának mérséklését szolgálja, Ugyanakkor valószínűnek látszik, hogy miután az ovuláció rejtetté válik, új szelekciós nyomást helyez a tartós párkapcsolatok kialakulására. A hímnek ugyanis most már érdekében áll a nőstény kisajátítása, szexualitásának ellenőrzése és az utódgondozásban való fokozott részvétel. A növekvő hím ráfordítás viszont az evolúciós folyamat következő lépésében a nőstény teljes, időben korlátlan szexuális fogadókészségére szelektálhatott. Lehetséges, hogy a mérsékelt poligínia vagy a monogámia kialakulása annak következtében jött létre fajunknál, hogy eltűntek a peteérés nyilvánvaló jelzései. Számos egyéb magyarázat ismert, amelyek mindegyike nagyon érdekes, ám a szakmai elfogadhatóság és ellenőrizhetőség különböző szintjeit testesítik meg. Egyúttal azt az általános tanulságot fogalmazzák meg, hogy olykor nagyon nehéz tapasztalatilag bizonyítható (vagy cáfolható) magyarázatokat adni az evolúció egyedi, nem megismétlődő jelenségeire vonatkozóan (ugyanez vonatkozik, mint látni fogjuk, az emberi nyelvre). Elterjedt vélemény például, hogy az ösztrusz-ciklus elvesztésének az a funkciója, hogy az így létrejövő folyamatos szexuális örömszerzés révén mintegy megerősíti a tartós párkapcsolatokat (Lovejoy 1981). Miközben valóban betölthetett ilyen szerepet, sokan azt fogalmazzák meg cáfolatul, hogy a férfi-nő kapcsolatot hosszú távon nem a szexualitás biztosítja, sőt a házasságon belül a szexuális aktivitás intenzitása csökken az eltelt idő függvényében (Symons 1979). Mások szerint az ovuláció elrejtése azért alakult ki, hogy a nőstény elkerülje és megtévessze a domináns hímeket, amelyek igyekeznek ellenőrizni a csoport összes nőstényét (Schröder 1993). Ellenőrzésük azonban kevésbé hatékony, ha nem korlátozódhat az ösztrusz szűk időtartamára. A hímek gyengülő kontrollja viszont növelte a nőstény választásának szabadságát olyan alárendelt hímek irányába, akik kevésbé voltak agresszívek és nagyobb hajlandóságot mutattak az apai részvételre. A csalás azonban

125 egy másik irányba is végbemehetett: a peteérést elrejtő nőstény, szexuális ellenőrzésének lehetetlensége miatt, olyan hímmel folytathatott alkalmi szexuális kapcsolatot, aki a párjához képest értékesebb tulajdonságokkal rendelkezett és azokat utódaiba is átadta (Strassman 1981). Egy érdekes elmélet szerint az emberi intelligencia evolúciós fejlődésének bizonyos szintjén a nők képessé váltak a párzás és a szaporodás közötti összefüggések megértésére (Burley 1979). Miután a szülés számos kockázatot és költséget jelentett számukra (fizikai aktivitás korlátozása, fájdalom, korai halál stb.), úgy csökkentették utódaik számát, hogy korlátozták szexuális aktivitásukat, legalábbis az ösztrusz idején. Ezt azonban a szelekció az ösztrusz-ciklus megszüntetésével ellensúlyozta, amely megakadályozta a nőket abban, hogy manipulálják szaporodásukat. Azok a nők adták át génjeiket nagyobb arányban a következő generációnak, akik számára rejtve maradt saját peteérésük időpontja. Ennek következtében az ovuláció jelzése fokozatosan eltűnt a populációból. Figyelemre méltó, hogy miközben a nők szexuális fogadókészsége nem korlátozódik bizonyos időszakokra, hanem folyamatos aktivitást mutat, szexuális viselkedésük számos olyan ciklusos megnyilvánulást visel magán, amely leginkább az ösztrusz-periódus maradványának tekinthető (Baker és Bellis 1995, Hrdy 1999, Regan 1996). Az ovuláció körüli napokban amikor az ösztrogén- és ösztradiolkoncentráció a legmagasabb - növekszik a nők által kezdeményezett szexuális aktusok száma a havi ciklus más, kevésbé fertilis szakaszaihoz viszonyítva. Ezen belül gyakrabban vesznek részt párkapcsolaton kívüli szexuális tevékenységekben. Magabiztosabbak, gyakrabban vannak szexuális fantáziáik, és nagyobb valószínűséggel élnek át orgazmust. Feltűnőbben öltözködnek, több ékszert és dekorációt használnak, nagyobb területet hagynak testükből fedetlenül. Gyakrabban utaznak, kevesebb időt töltenek párjukkal és több időt fordítanak magukra. Érzékszerveik küszöbértéke csökken, ezen belül különösen szaglásuk érzékenysége növekszik, ami, mint látni fogjuk, fontos szerepet játszik a párválasz-

126

tásuk során (3.4.5.)- Olyan változások ezek, amelyek általában az érintett nők számára is észrevétlenek maradnak. Azt mutatják, hogy az ember nem vesztette el teljesen a ciklusos szexualitás evolúciós örökségét. Valószínűleg az is a korábbi evolúciós fejlődés eredménye, hogy az együtt élő nők összehangolják havi ciklusukat. Az ovuláció szinkronizációját már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték kollégiumokban, bennlakásos iskolákban lakó lányoknál. A kísérletek azt is tisztázták, hogy ebben bizonyos szagingereknek, feromonoknak van szerepe. Ezeket leginkább a hónalj és a nemiszervek környékének apokrin mirigyei termelik, és e testtájak szőrzete egyfajta szagcsapdaként működik. Egy kísérletben azt találták, hogyha a nők hónaljából vett váladékot egy gézpárna segítségével más nők felső ajkára dörzsölték egy-két cikluson keresztül mindennap, négy hónap elteltével a résztvevők havi ciklusa nagymértékben összehangolódott, peteérésük azonos vagy egymáshoz nagyon közeli időpontban ment végbe (Pretti et al. 1986). Újabb vizsgálatok kiderítették, hogy ebben a folyamatban valójában két, egymáshoz kapcsolódó szinkronizációs mechanizmus vesz részt, valószínűleg két különböző feromonnal. Csökkent a menstruációs ciklus időtartama, ha a szagok olyan nőktől (donoroktól) származtak, akik éppen befejezték menstruációjukat és a preovulációs szakaszba léptek (3.6. ábra). A peteérés körüli napokban levett szagminta ellenben növelte a többiek havi ciklusának a hosszát. Ezek a változások mindjárt a soron következő ciklusban bekövetkeztek, függetlenül attól, hogy a szagmintát kapó (recipiens) nők ciklusuk melyik szakaszában voltak. Nem közölték velük a vizsgálat célját, és beszámolóik szerint semmi mást nem éreztek, csak a hordozóként használt alkoholos oldat szagát, ami azt mutatja, hogy a szinkronizáció nem tudatosan történt (Stern és McClintock 1998). Több feltételezés ismert a peteérés szinkronizációjának evolúciós eredetével és funkciójával kapcsolatban. Egyesek szerint a ciklus öszszehangolódása az ovuláció rejtetté válásához kapcsolódott, és a két mechanizmus egymást


3.6. ÁBRA A havi ciklus időtartamának változásai más nők által különböző időszakokban termelt feromonok hatására ■ (Forrás: Stern és McClintock 1998)

erősítette (Turke 1988). A hímek nem csupán azért kénytelenek nőstényeik mellett maradni, mert nem ismerik párjuk peteérésének időpontját, hanem amiatt is, mert valamennyi nőstény egyazon időpontban válik megtermékenyíthetővé. Ilyen körülmények között a hímeknek nincs módja a promiszkuitásra, azaz a szexuális partnerek váltogatására. A szinkronizáció tehát elősegíti a párkapcsolat stabilitását azzal, hogy csökkenti a hímek dezertálásának előnyét, miközben növeli az apaság valószínűségét. A nőstények így hosszú távú befektetést nyernek a hímektől, ahelyett, hogy egyetlen hím kisajátítaná őket szülői ráfordítás nélkül. Elképzelhető, hogy ez különösen a csoport domináns nőstényei számára volt előnyös, amennyiben képesek voltak a többiek ciklusát a magukéhoz igazítani. Ez a reproduktív elfojtás (3.3.1.) sajátos eseteként is felfogható, amennyiben kizárólag a domináns nőstény párzik a hímekkel, a tüzelési periódus elmúltával azonban a többi nősténynek már nincs erre módja (Mealey 2000a), Lehetséges az is, hogy a havi ciklus összehangolása egyéb előnyökkel is járt, olyanokkal amelyek más fajoknál is gyakran megfigyelhetők. Az állatvilágban sem ritka ugyanis az ösztrusz-


szinkronizáció, amely azt jelenti, hogy a csoportban élő nőstények nagyjából egyszerre tüzelnek. Ennek következtében közel azonos időben szülik meg utódaikat, akiket így közösen gondozhatnak. Gyakori megfigyelés, hogy az egy csoportban élő, nagyrészt rokon nőstények közösen szoptatják hasonló korú kölykeiket. Így pl. az egyik oroszlán nőstény rendszeresen meg-

127

szoptatja a másik kölykét, amikor az vadászik (Krebs és Davies 1993). Ez nagymértékben javíthatja a kölykök túlélési esélyeit, ami - a rokonszelekció miatt - nyereséges a felnőtt nőstények számára is. Lehetséges, hogy az ősi hominida csoportokban a reciprok szoptatás reproduktív előnyei a havi ciklus összehangolására szelektáltak (Hrdy 1999).

3.2. fejezet

CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS Ismeretes, hogy az emberi társadalmak a családi elrendeződések és házassági típusok széles spektrumát mutatják. Ezen belül mindegyik formát olyan helyi alakulatnak szokás tekinteni, amely az adott gazdasági és kulturális viszonyok termékeként jött létre. Az evolúciós megközelítés azzal egészíti ki és árnyalja ezt a képet, hogy rámutat a család evolúciós eredetére és adaptív formáira. Vizsgálja a férfiak és a nők reproduktív döntései nyomán kialakuló családi struktúrákat és azt, hogy a társadalmi változások milyen kölcsönhatásban állnak a szaporodási mintázatok változásaival. Az derül ki, hogy a családok működése, szerepeik kialakítása és történelmi változása olyan egyéni viselkedési stratégiákra épül, amelyeknek nem elhanyagolható mozgatórugója a teljes rátermettség hosszú távú növelésére való törekvés. Ez sajátos következményekkel jár a modern ipari társadalmak demográfiai és termékenységi mutatóira.

3.2.1. Poligínia A többnejű társadalmakban a férfiak között intenzív vetélkedés folyik az erőforrásokért, amelyeket genetikai képviseletük növelésére fordítanak. Egy kenyai pásztornép, a kipszigiszek házasodási szokásai jól példázzák ezt. Monique Borgerhoff Mulder (1987, 1988, 1992, 2000) úttörő vizsgálatai szép példáját adják az evolúcióbiológia és az antropológia egymást kölcsönösen megtermékenyítő kapcsolatának. E többnejűséget gyakorló társadalom gazdagságának legfőbb és legmegbízhatóbb forrása a föld, amely egyrészt a marha- és kecskeállomány eltartását szolgálja, másrészt - újabban - kukoricát termesztenek rajta, amelyet készpénzért értékesítenek a környező népekkel való kereskedelem keretében. A társadalmi kapcsolatok alapját a férfiak rokoni koalíciói adják, és a patrilineáris átöröklés, amelynek keretében a birtok és a házhely apáról fiúra száll. A házasodás a férfiak ré-

széről változó összegű menyasszony- vételár kifizetését igényli, amelyet állatok, ill. készpénz formájában adnak át a menyasszony családjának. A menyasszony-vételár - amely a többnejű társadalmak több mint 90%-át jellemzi - a férfiak közötti vetélkedés legfontosabb kulturális eszköze (Hartung 1982). Csak a gazdagabb férfiaknak van módja több feleség megvásárlására, aminek következtében a férfiak által birtokolt földterület és állatállomány nagysága szorosan korrelál feleségeik számával. A kutatók azt találták - és ez lényegében valamennyi iparosodást megelőző társadalomra jellemző -, hogy a férfiak gazdagsága viszonylag pontosan jelzi gyerekeik számát is: a vagyonos férfiaknak lényegesen több gyerekük van (3.7. ábra). Nem csupán azért, mert több feleségük van, hanem mert módjukban áll a fertilitásuk csúcsán lévő (legfiatalabb, legjobb fizikai kondícióval rendelkező) nőkért megfizetni a magasabb vételárat. Ezenkívül jobb táplálkozási és

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

3.7. ÁBRA A kipszigisz férfiak vagyona (amelyet a nőstény szarvasmarhákban mért állatállomány nagysága jelez) és túlélő (5 éves korukat megélő) gyerekük száma ■ (Forrás: Borgerhoff Mulder 1998)

egészségügyi feltételeket biztosítanak a családjuknak, amely csökkenti a szülések közötti intervallumok hosszát és az utódok mortalitását. Az előbbi abból ered, hogy korábban választják el a gyerekeket, emiatt a szoptatás alatti laktációs gátlás (amenorrhea) hatása lényegesen lerövidül. Az evolúciós viselkedésökológia fogalmi eszköztárát használva azt mondhatjuk, hogy itt egy ún. erőforrás-központú poligíniával van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy a férfiak által birtokolt anyagi erőforrások nagysága - más néven erőforrás-fenntartó képességük - megszabja a feleségekhez való jutás mértékét, végső soron pedig a differenciális szaporodást. A férfiak, ill. rokoni koalíciók olyan vetélkedésben (szexuális kompetícióban) állnak egymással, amely a nők megvásárlásához és az utódok felneveléséhez szükséges erőforrások különböző mértékű összegyűjtésén és felhalmozásán alapul. Az erőforrásokért folyó versengés a szaporodási siker különbségeibe fordítódik át: egyes kipszigisz férfiaknak akár száznál is több gyerekük lehet,

129

míg mások csak sokára tudnak megházasodni és néhány gyereket nemzeni. Így tehát a férfiak teljes rátermettségüket - túlélő utódaik számát az anyagi felhalmozás kulturális folyamatain keresztül növelik. Ez a korreláció bizonyos mértékig a kipszigisz nők oldalán is fennáll, azaz minél gazdagabbak a szüleik, annál több gyereket szülnek. Ez annál is érdekesebb, mert a lányok semmit sem örökölnek az apai vagyonból. A vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a tehetősebb szülők lányai a tápláló étrend miatt hamarabb érnek, korábban menstruálnak és előbb szülik meg első gyereküket. Szaporodási periódusuk tehát hosszabb, és életük folyamán egy vagy két gyerekkel többet nevelnek fel, mint azok, akik kevésbé szerencsés családi környezetben nőnek fel. Nem véletlen, hogy a kipszigisz férfiak értük fizetik a legnagyobb menyasszony-vételárat, és általában első feleségnek vásárolják őket. A patrilineáris örökösödési szabályok ellenére tehát a lányok szintén nyereséget húznak az apai gazdagságból. A kipszigisz lányok akkor tudják reproduktív nyereségbe fordítani szüleik vagyonát, amikor fiatalok - és korán megszülik első gyereküket -, fivéreik pedig akkor, amikor idősebbek, és egyre több feleséget tudnak megvásárolni. Látható, hogy pontosan azt kapjuk, ami a szülői ráfordítás modellből várható: a nők reproduktív varianciája elsősorban táplálkozási viszonyaik, fogamzási képességeik függvénye. Szaporodási sikerük változatossága messze alatta marad a férfiakénak, akiknél a túlélő utódok száma szélesen változik társadalmi státusuk és vagyonuk függvényében. Kérdés persze, hogy a nőknek miért éri meg a többnejűség elfogadása. Az adatok azt mutatják, hogy házasodásuk az ún. többnejűségi küszöb logikáját követi (Krebs és Davies 1993). E modell szerint ezekben a társadalmakban a nők és családjaik - reproduktív érdeke az, hogy olyan férfit válasszanak, aki a lehető legtöbbet képes rájuk és utódaikra fordítani, függetlenül attól, hogy e férfinak van-e már felesége vagy sem. Amennyiben tehát a férfiak által birtokolt erőforrások mennyisége nagy változatosságot mutat, érdemes elfogadni egy gazdag férfi háre-

130 mét, ha annak egy feleségre jutó vagyona meghaladja a számba jöhető agglegények vagyonát. Következésképpen a nők, vagy még inkább férfi rokonaik, aszerint választanak férjet, hogy mekkora a vőlegény által birtokolt föld nagysága és hány felesége van már. Más szóval a szóban forgó feleségre eső birtok nagysága dönt, és ez a birtok reálisan létezik: a kipszigisz férfiak örökölt földterületüket szétosztják a feleségek között. A vizsgálatok szerint a lányos családok döntése sokszor inkább a már háremet tartó férfiakra esik, és nem a magányos férfiakra, ha az előbbiekkel való házasság előnyösebb a gyermekek gondozása és felnevelése szempontjából. Így például azt találták, hogy a férfi gazdagsága megbízható előrejelzője a gyerekek életben maradásának; a feleségre eső földbirtok nagysága például negatívan korrelál a gyerekek körében előforduló betegségek gyakoriságával. Ennek ellenére a többnejűség reproduktíve sokszor költségesnek bizonyul a nők számára: miközben a férfiak szaporodása lineárisan nő feleségeik számával, a nők esetében ez fordítva van: második, harmadik, sokadik feleségként általában kevesebb gyereket szülnek a monogám házasságban élő nőkhöz képest. Sokan feltételezik, hogy a reproduktív hátrányokat más előnyök kompenzálják, mint pl. a közös gyereknevelés, egymás támogatása a nehéz időkben stb. (Sellen et al. 2000). Erre Vonatkozóan mind ez ideig nagyon kevés vizsgálatot végeztek. A többnejű házassági rendszer - mint bármely más házassági forma - számos egyéb bonyolult döntési folyamatot igényel mind a férfiak, mind a nők részéről. Egy szintén kenyai pásztornép, a gabrák körében végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a család által birtokolt állatállomány nagyságában megtestesülő vagyon egyaránt pozitív hatást gyakorol a férfiak és a nők szaporodási sikerére (Mace 1996a, 1996b, 2000). A magasabb termékenység itt is azoknak a társadalmi mechanizmusoknak köszönhető, amelyek elsősorban a vagyonos családokra jellemzőek: a többnejűségnek, a fiatalabb korban kötött házasságoknak és az alacsonyabb mortalitásnak. Az ilyen pásztor- és agrártársadalmakban az


örökölhető vagyon fontos szerepet tölt be az utódokról való gondoskodásban. Nem csupán a gyermek felnevelését szolgálja, de biztosítja a házasságukhoz szükséges anyagi alapokat is. Ezért a szülői vagyon nem csupán utódaik túlélési esélyeire van hatással, hanem azok szaporodási kilátásaira is. Ha a szülők nem tudják kiházasítani fiukat vagy lányukat, genetikai képviseletük megszakad az unokák nemzedékében. Pontosabban, amennyiben a gyerekeknek nincs reményük arra, hogy a saját szaporodásukhoz szükséges vagyonhoz hozzájussanak, a szülői erőforrásokat anélkül fogják felhasználni, hogy maguk hozzájárulnának a szülői gének elterjesztéséhez. Ezért a szülők hajlandósága egy újabb gyerek nemzésére és felnevelésére nyilvánvalóan a család rendelkezésére álló vagyon mértékétől és a már meglévő gyerekek számától függ. A családi vagyon nagyságát a gabráknál a szülők által birtokolt állatállomány mérete, mindenekelőtt a nőstény tevék száma jelzi. Ebből a vagyonból táplálják a gyerekeket és ez fedezi házasodásuk költségeit. A fiúgyerek kiházasítása azonban lényegesen többe kerül, mint a lányé. A rögzített menyasszony-vételár ugyanis 3 darab teve, ehhez járul még egy viszonylag tekintélyes csorda tevékből, kecskékből és birkákból, amely ellátja a jövőbeli feleséget és első gyerekeit. A lányok kiházasításához szükséges hozomány ennek töredéke: átlag 16-17 kecske, amely nagyjából akkora értékkel rendelkezik, mint egy teve. Ennélfogva az apa számára egy lány férjhez adása gazdaságilag nyereséges vállalkozás, hiszen az érte kapott menyasszony-vételár jóval meghaladja a vele járó hozományt. A 3.8. ábra pontozott vonala azt mutatja, hogy az első fiúgyerek házasságához mintegy 6-8 teve „egység" szükséges, de minden további fiúgyerek házassága esetén a minimálisan szükséges csordaméret az ábrán látható módon növekszik. Így például a 20 tevéből álló csordával és 4 meglévő gyerekkel rendelkező szülők nem engedhetik meg maguknak még egy gyerek születését, hiszen a 4 fiú felnevelése és kiházasítása felemészti a család anyagi tartalékait. Az ötödik utód felnevelése ráadásul azzal járna, hogy a rá-


131

sárlása többek között azt jelenti, hogy a családfő növelni kívánja utódainak számát. Csak akkor vesz azonban magához egy második feleséget, ha az elsőtől származó utódok száma - és még inkább költsége - egy bizonyos érték alatt van. A többnejű házasság megkötése ugyanis - az előbbiek értelmében - nem annyira a férfi vagyonának abszolút nagyságától függ, mint kiházasítandó gyerekeinek számától és nemétől. Nem meglepő, hogy első feleségétől származó fiainak száma erőteljesebben befolyásolja az újraházasodásra - és ezzel a további gyerekek felnevelésére - vonatkozó döntését, mint meglévő lányainak a száma.

3.2.2. Monogámia 3.8. ÁBRA A gyerekek kiházasításával kapcsolatos költségek hatása a gabra szülők azon döntésére, hogy vállalnak-e következő gyereket ■ Magyarázat a szövegben (Forrás: Mace 1996)

fordított erőforrások nem térülnek meg fitnessnyereségben, hiszen alacsony házasodási kilátásai miatt nem tud hozzájárulni az unokák számának növeléséhez. Amennyiben viszont a szülőknek ugyanakkora méretű csorda (20 teve vagy ezzel egyenértékű más állat) áll rendelkezésére, és nem kevesebb, mint tíz lányuk van, még mindig megéri nekik a szaporodás folytatása (folytonos vonal). Ha a családban fiúk és lányok egyformán találhatók - ami a legvalószínűbb eset -, akkor az újabb gyerek reproduktív költségeit a szaggatott vonal jelképezi. Amenynyiben a családi vagyon e görbe alatt helyezkedik el, akkor adott utódszám mellett minden újabb gyerek már csökkenti a szülők élethosszúságú rátermettségét. Ezzel összhangban van az az eredmény, amely szerint a fivérek száma negatívan, a nővérek száma pedig pozítívan hat a férfi örökösök későbbi házasodási esélyeire és szaporodási teljesítményére. Bonyolítja a képet, hogy az apa szintén újraházasodhat, pontosabban további feleséget vásárolhat magának. Az újabb feleség vá-

Kialakulásuk alapján a monogám társadalmakat két nagy csoportba lehet osztani (Alexander 1987). Az ökológiai típusú monogámia a vadászó-gyűjtögető társadalmak mintegy ötödére jellemző. (Ilyenek pl. a busmanok, az aka pigmeusok, az ausztrál bennszülöttek bizonyos törzsei stb.) Ott alakult ki, ahol nincsenek felhalmozható és átörökíthető erőforrások, a rendelkezésre álló anyagi eszközök csak korlátozott méretű család eltartását teszik lehetővé, és a nők döntő módon hozzájárulnak a létfenntartáshoz. E feltételek között kevés lehetőség van arra, hogy a férfiak az erőforrások megszerzésén keresztül növeljék utódaik számát. Figyelemre méltó e kultúrák békés jellege; viszonylag gyenge a státusokért folyó harc és a rivalizálás. A férfiak úgy növelik szaporodási sikerüket, hogy intenzíven részt vesznek gyerekeik közvetlen, személyes gondozásában (4.2.7.). Több időt fordítanak gyerekeik karon hordására, a velük való játszásra, valamint a szükséges ismeretek és jártasságok átadására, mint a többnejű kultúrák férfi tagjai. Amennyiben azonban lehetőség van többleterőforrásokhoz jutni, azt azonnal reproduktív nyereségbe fordítják át. A főnökök és más törzsi vezetők két feleséget tartanak, és mintegy másfél-kétszer annyi gyermeket nemzenek, mint a többiek. Lehetséges, hogy az intraszexuális vetélkedés alacsony intenzitása az oka annak,

132 hogy ezekben a kultúrákban kisebb értékeket mérnek a nemi dimorfizmus terén, azaz a két nem tagjai testi megjelenésüket tekintve jobban hasonlítanak egymásra, mint a többnejű társadalmak férfi és női tagjai (Alexander et al. 1979). Elképzelhető azonban az is, hogy ez a viszonylag gyengébb táplálkozás következménye. A monogámia másik típusa történeti képződmény, amely az európai civilizáció fejlődése folyamán alakult ki. Szociális típusú monogámiának nevezzük azt a házassági rendszert, amelyben a Föld lakosságának többsége jelenleg él. Mint említettük, a pleisztocénben élő, mérsékelt többnejűséget mutató vadászó-gyűjtögető társadalmakból jött létre, meghatározott gazdasági és politikai tényezők hatására. Egyesek szerint lényeges szerepet játszott kialakulásában az, hogy a nagy lélekszámú, hierarchikus agrártársadalmakban a politikai elit csak úgy tudta fenntartani hatalmát, hogy korlátozta a rokonivérségi szerkezetek befolyását (Alexander 1987). A monogámiára épülő intézmények elejét vették a többnejűséggel együtt járó széles rokoni szövetségek kialakulásának, megszüntették a családi csoportok hatalmi versengéseit, és ezzel biztosították a társadalom belső stabilitását és a külső támadásokkal szembeni erejét. Mások szerint az egynejűség létrejöttének az volt az oka, hogy a munkamegosztás és a gazdasági szakosodások térhódításával a politikai vezetők fokozatosan függő helyzetbe kerültek a társadalom széles tömegeitől (Betzig 1986). A nélkülözhetetlen együttműködés megteremtése miatt kénytelenek voltak mintegy feláldozni szexuális privilégiumaikat és rövid távú reproduktív érdekeiket - azaz a nők birtoklásának és kisajátításának a jogát -, és azt egy hosszú távú céllal, a politikai dinasztia alapítására irányuló törekvéssel cserélték fel. Vannak, akik úgy érvelnek, hogy nem annyira a politikai hatalommal rendelkező férfiak, mint inkább a nők érdekében állt a monogámiára való áttérés (Kanazawa és Still 1999a). A monogámia olyan társadalmi körülmények között alakult ki, ahol a férfiak által birtokolt erőforrások különbsége nem érte el a többnejűségi küszöböt. Ahol ugyanis az erőforrások egyenlete-


sen oszlanak meg, azaz nincsenek nagy különbségek a férfiak - illetve családjaik - vagyoni helyzete között, ott a nők a monogámia választásával növelik szaporodási sikerüket. Ismét mások inkább a politikai egyenlőség kialakulásában látják a monogámia létrejöttének az okát. Az alapvetően demokratikus ideológiák - így pl. a kereszténység - egyúttal a szexuális egyenlőséget is hirdetik, amely leginkább az egynejű párkapcsolatokban fejeződik ki (MacDonald 1990). Ezek a hipotézisek természetesen nem egymást kizáró jellegűek; a monogámia kialakulása és térhódítása valószínűleg számos tényező együttes hatására ment végbe, A szociális típusú monogám társadalmakban a férfiak közötti (intraszexuális) szelekció lényegesen gyengébb hatású, mint a poligín társadalmakban. Az erőforrásokért való versengés azonban itt is szorosan összefügg a genetikai reprodukció mintázataival. Eckart Voland német antropológus (1990, Voland és Chasiotis 1998, Voland és Dunbar 1995) egy Németország északnyugati részén (Krumhörn) élő népesség mintegy 15 ezer tagjára vonatkozó levéltári adatok történeti demográfiai elemzését végezte el. (Az adatok a a XVII. és XVIII. századból származnak.) Megállapította, hogy - amennyiben a 15 éves korukat elérő gyerekek arányát nézzük a tehetős, kb. 30 hektár fölött gazdálkodó családokban átlagosan egy gyerekkel többet nevelnek fel, mint a kisbirtokosok vagy a föld nélküli zsellérek körében (4,17 vs. 3,12). Számításai azt mutatják, hogy ez nemzedékeken keresztül folytatódva hosszú távú fitnessnyereséget jelent: száz évvel a házasság után - azaz az ükunokák nemzedékében - egy nagybirtokos génjeinek aránya közel kétszerese lesz a populáció átlagának (3.9. ábra). Ez a differenciális szaporodás több proximatív tényező hatására vezethető viszsza. Először is, a gazdag családokból származó férfiak és nők nagyobb valószínűséggel házasodnak meg és alapítanak családot, mint a szegények. Valószínű, hogy a házasságra való anyagi képesség a termékenység legfontosabb előrejelzője ezekben a társadalmakban. Másodszor, a gazdag férfiak fiatal feleséget választanak, aki három-négy évvel előbb szüli meg első gyere-


133

3.9. ÁBRA A XVII-XVIII. századi német (Krumhörn) nagybirtokosok hosszú távú rátermettségének (genetikai képviseletének) növekedése a populáció átlagához képest ■ (Forrás: Voland 1990)

két, mint a szegényebb asszonyok, és így a házasság hosszabb termékeny időszakot foglal magában. Harmadszor, a születések közötti intervallumok náluk a legrövidebbek, valószínűleg a jobb táplálkozási viszonyok miatt. Meglepő módon azonban a nagybirtokosok gyerekei, főleg a fiúk körében, hasonló vagy éppen magasabb mortalitási rátákat mértek, mint a szegényebb társadalmi csoportokban, ami cáfolni látszik azt a feltételezést, hogy a jobb életkörülmények javítják a halálozási mutatókat. Úgy tűnik azonban, hogy itt egyfajta „családtervezés" folyt, amelynek az volt a lényege, hogy csökkentették a családi vagyon szóba jöhető örököseinek a számát. Általában a legfiatalabb fiú örökölte a földet (ultimogenitúra), míg a többieket készpénzzel és más ingó vagyontárgyakkal kompenzálták. A lányok viszont a nekik juttatott hozomány révén - amely a fele volt a fiúk várható örökségének - kívülre vitték a családi vagyon egy részét, természetesen létszámuk függvényében. A családi erőforrások szétosztásával a testvérek érthető módon korlátozták egymás karrierjét: szoros negatív korrelációkat találtak mind a fiúk, mind pedig a lányok vonatkozásában házasságuk valószínűsége és azonos nemű testvéreik száma között (3.10. ábra). Valószínűnek látszik, hogy a szülők, ha már 2-3 fiúés 2-3 lánygyermekkel rendelkeztek, korlátozták a később született utódokba való beruházás

mértékét, és ez a relatív elhanyagolás tükröződött a viszonylag magas halálozási arányokban. Ezt az az adat is alátámasztja, miszerint egy gyerek halálozásának bekövetkezése mindenekelőtt idősebb testvérei számától függött. Itt lényegében a diszkriminatív szülői gondoskodás esetével állunk szemben: minél kisebb egy utód

3.10. ÁBRA A 15. életévüket betöltő fiúk és lányok esélyei a házasságra fivéreik, illetve nővéreik számának függvényében a XVII-XVIII. századi német nagybirtokosok körében ■ (Forrás: Voland és Dunbar 1995)

134

későbbi szociális és reproduktív sikerének valószínűsége, azaz minél kevésbé járul hozzá a szülői gének elterjesztéséhez, a szülök annál kevesebbet fordítanak rá (lásd részletesen 4.2.3.). Erre a sorsra jutottak a „szám felett" született fiú- és lánygyermekek, akiknek kis esélyük volt a szülői vagyonból való részesedésre és így a házasságra. Egy kétszáz évet (1380-tól 1580-ig) felölelő elemzés a portugál nemesség családjaiban ugyancsak azt mutatja, hogy a gazdag és befolyásos családok tagjai sikeresebbek voltak a szaporodásban, mint az alacsonyabb rangú emberek (Boone 1988). Ez elsősorban a törvénytelen gyermekek magas számával magyarázható, hiszen az arisztokrácia képviselői kiterjedt ágyasrendszert tartottak fenn. A középkori Európára általában is jellemző magas mortalitási ráták miatt szükség volt a viszonylag nagy családi méretre, amely biztosítja a leszármazás folytonosságát. Ugyanakkor a túl sok fiú kiházasítása azzal a kockázattal járt, hogy az apai örökség szétforgácsolódik, a család elveszti gazdasági hatalmát. Ezt a feszültséget oldja fel az elsőszülöttség intézménye (primogenitúra), amely a családi vagyont egyetlen vérségi vonalra korlátozza. Ezzel az erőforrásokért folyó versengés családon belül is megjelenik, méghozzá a születési sorszám függvényében. A házasodás valószínűsége és az utódok száma negatívan, míg a mortalitás pozitívan korrelál a születési sorrenddel. A magas státusú elsőszülött fiúknak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy családot alapítsanak. Hátrányosabb helyzetű Öccseik - az apai örökség híján - gyakran a feudális társadalom veszteseivé váltak és egyszersmind kiszorultak a szaporodásból. A „feleslegessé váló" embereket az egyház és a hadsereg fogadta be. Ők szolgáltatták a háborús expanziók tömegét, és mint katonák és szerzetesek részt vettek a keresztes háborúkban, az európai trónküzdelmekben és a gyarmatosításban. Mortalitásuk emiatt rendkívül megnőtt; a vizsgált időszak alatt a portugál nemesség 40-70%-a pusztult el távol a szülői háztól, és a megmaradtak között is duplájára nőtt a gyermektelenek aránya (3.11. ábra). Ez természetesen tovább növelte a reproduktív különb-


3.11. ÁBRA Az Indiában és Marokkóban viselt háborúk (1380-1580) során elpusztult felnőtt férfiak aránya a születési sorrend függvényében ■ A fiatalabb, később született arisztokrata fiúk elsősorban a távoli országok hadszínterein estek el, elsőszülött testvéreik inkább a Portugáliához közeli marokkói táborokban (Forrás: Boone 1989)

ségeket. Ugyanakkor azok, akiknek sikerült vagyont gyűjteniük és rangot szerezniük, új családi ágak alapítóivá lettek. Ezzel az erőforrásokért folyó vetélkedés, ennek következtében pedig a reproduktív rétegződés - követve a társadalmi folyamatokat - állandóan új irányokat és formákat öltött. Az erősen rétegzett monogám társadalmakban a férfiak kis hányada birtokolta a vagyon nagy részét. Az ókortól az újkor kezdetéig Európa és Ázsia nagy agrártársadalmait rendkívül éles vagyoni és politikai megoszlások jellemezték. Miközben a társadalom tömegét kitevő szegény családok körében rendkívül magas volt a gyermekkori és a felnőttkori mortalitás, a hierarchia csúcsán lévő gazdag férfiak viszonylag jó körülmények között éltek. Emiatt értékük nagyon magas volt a „házassági piacon", annál is inkább, mert vagyonukat nem kellett szétosztaniuk feleségeik utódai között, hanem többnyire egyetlen házastársuktól származó törvényes gyerekeikre hagyták. Nem meglepő, hogy az eladósorban lévő lányok családjai igyekeztek elő-


nyös házasságot kötni ezekkel a férfiakkal. A szülök törekedtek a kiházasítandó lányoknak és gyermekeinek nyújtandó jelentős apai gondoskodás lekötésére, beleértve a vagyon és a politikai előnyök utódokra való átörökítését, továbbá a kedvező táplálkozási és egészségügyi feltételek biztosítását. Reproduktív érdekük fűződött ehhez a házassághoz, hiszen lányuk és unokáik státusának és túlélési esélyének javulása folytán növelték genetikai képviseletüket a leszármazottak nemzedékében (Dickemann 1979, 1981, Hrdy 1999). A felfelé irányuló házasodásnak (hipergámiának) ebben a rendszerében tulajdonképpen a nők - illetve családjaik - között folyt vetélkedés a magas státusú férfiak megszerzéséért. Nem mint szexuális partnerekért - ami elsősorban, mint láttuk, a férfiak konkurenciaharcára jellemző hanem az általuk biztosított és az utódokba áramoltatható erőforrásokért. E vetélkedés két kulturális mechanizmust foglalt magában, annak megfelelően, hogy a tehetős férfiak szülői ráfordításukért cserében speciális követelményekkel léptek fel a lányokkal, illetve családjukkal szemben (Bereczkei 1991). Az egyik a hozomány, amelynek összegyűjtése gyakran nagy erőfeszítéseket kívánt a szülőktől. A másik az eladó lány szüzessége volt, amely a férfi apaságát biztosítja, azt, hogy vagyona és státusa vér szerinti örökösére száll. Mindkét feltétel a lányos családok gazdagságának függvényében szigorodott. A tehetősebb családok ugyanis nehezebben találtak lányaik számára rangjuknak megfelelő férjet - a szegényekkel összehasonlítva kevesebb lehetőségük volt a felfelé házasodásra -, így közöttük élesebb konkurenciaharcokra lehetett számítani. Ezért nagyobb hozományt biztosítottak és szinte mindent megtettek lányuk érintetlenségének megőrzéséért, beleértve a speciális viselet (pl. fátyol), a gardedámrendszer és az elzárás különböző, gyakran extrém formáit (Bereczkei 1991). Azt mondhatjuk, hogy az iparosodást megelőző monogám társadalmakban - bár jóval kisebb mértékben, mint a többnejű társadalmakban - a férfiak oldalán mutatkozó reproduktív variancia szintén felülmúlja a nőkét. Egyesek

135

lényegesen több gént adnak át a következő generációba, mint mások, sőt a populáció nem elhanyagolható hányada egyáltalán nem hoz létre utódot. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a de jure egynejűség igen sokszor de facto többnejűséggel párosul, részben a házasságtörések, részben pedig a vagyonos és befolyásos férfiak szexuális privilégiumai következtében (ágyasrendszer, jus primae noctis stb.). Ahol a monogámia intézményrendszere szigorúbb előírásokat foglal magában, és nem ismeri el a férfiak szexuális előjogait - mint napjaink ipari társadalmaiban -, ott is nagyobb szaporodási különbségeket találunk a férfiak oldalán, mint a nőkén. Az elvált vagy özvegy férfiak ugyanis a nőkhöz képest nagyobb valószínűséggel házasodnak újra, maguknál fiatalabb feleséget választanak (3.4.2.), így nagy eséllyel tovább növelik utódaik számát (Buckle et al. 1996). A két nem újraházasodási gyakoriságában mért különbség az előző házasságból származó gyerekek számával nő (3.12. ábra).

3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak „problémája" A tradicionális, tehát az iparosodást megelőző társadalmak vizsgálata mindenhol azzal a következtetéssel zárult, hogy szoros pozitív korreláció tapasztalható a férfiak - kisebb mértékben a nők - által birtokolt erőforrások és túlélő utódaik száma között. A szociobiológia és az evolúciós antropológia a 70-es évek óta folyó vizsgálataiban egyértelmű és meggyőző módon mutatta ki, hogy a társadalmi-gazdasági siker valamennyi preindusztriális kultúrában egyúttal a szaporodási sikert is meghatározza. A vagyoni különbségek a korábban említett proximatív mechanizmusokon - feleségek száma, házasság időpontja, szülések közötti intervallumok hossza, mortalitási kockázatok stb. - keresztül „fordítódnak le" a gének differenciális elterjesztésének szintjére. Más szóval: a vagyon és a státus individuális különbségei a szaporodási siker különbségeiben jelennek meg.

136


3.12. ÁBRA Az újraházasodó férfiak és nők aránya előző házasságukból származó gyermekeik számának függvényében ■ Anglia, 1974-1989 (Forrás: Buckle 1996)

A modern társadalmak esetében azonban ez a tétel nem látszik teljesülni, méghozzá kétszeresen nem. Egyrészt, noha az ipari társadalmakban az emberek lényegesen több anyagi forrással rendelkeznek, mint bármely korábbi történelmi időszakban, a születések száma, sőt a túlélő utódok száma is látványosan csökkent az elmúlt száz-kétszáz évben. Másrészt, a vagyoni-társadalmi státus és a szaporodási siker közötti korábbi pozitív megfelelés megszűnt, sőt gyakran ellenkező irányba fordult. Azaz a magasabb szocioökonómiai státusú embereknek az átlaghoz képest kevesebb gyerekük van, míg az anyagi és kulturális téren elmaradottabb rétegek termékenyebbek (3.13. ábra). Egy vizsgálatban pl. azt találták, hogy az intelligencia amely meglehetősen jól jelzi az elért társadalmi státust-fordítottan arányos a termékenységgel: a 90 körüli IQ-val rendelkező embereknek átlagosan eggyel több gyermekük van, mint a 130 IQ-júaknak (Vining 1986). Ezek a változások a demográfiai átmenet jelenségköréhez kapcsolhatók (Coale és Watkins 1986). Ez a folyamat Európa nyugati felén kezdődött mintegy 150-200 évvel ezelőtt, majd fokozatosan elterjedt a világ iparosodott társadalmaiban. Lényege abban foglalható össze, hogy a technikai, egészségügyi és higiénés állapotok fejlődése csökkentette a mortalitást - mindenekelőtt a gyerekhalandóságot amelyet az-

után a termékenység hasonló arányú csökkenése követett. Ennek eredményeként a család átlagos mérete az újratermelődési ráta (házaspáronként két gyerek) alá süllyedt, és a populáció zéró vagy éppen negatív növekedést mutatott. Korábban a demográfiai átmenettel kapcsolatos változásokat sokan arra használták fel, hogy cáfolni próbálják velük azt az állítólagos szociobiológiai tételt, miszerint az élőlények arra törekszenek, hogy maximalizálják túlélő utódaik számát. Az evolúciós megközelítés azonban nem ezt állítja. Az élőlények „célja" nem a szaporodási siker növelése, hanem azoknak az erőforrásoknak a megszerzése, amelyek révén biztosítják genetikai képviseletüket a következő nemzedékben. Ugyanez vonatkozik fajunkra is: az ember közvetlenül nem szaporodási sikerének növelésében érdekelt, hanem abban, hogy létrehozza, megtartsa és leszármazottaira hagyja azokat az erőforrásokat, amelyek szükségesek az utódok felneveléséhez. Olyan viselkedésstratégiákra szelektálódott, amelyek elsősorban a vagyoni, társadalmi és szellemi források elsajátítására motiválják, és ezek bizonyos feltételek között utódok nemzéséhez vezetnek. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló vagyon és az elért társadalmi státus nem feltétlenül kapcsolódik össze a nagy gyerekszámmal. Különösen nem a modern ipari társadalmakban, ahol az utódok felnevelése rendkívül költ-


137

3.13. ÁBRA Termékenység a családi jövedelem függvényében öt ipari országban ■ (Forrás: Perusse 1993)

séges (Mace 2000). Ez azt jelenti, hogy napjainkban minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket igényel a szülőktől, hogy ellássák őket a szükséges fogyasztási javakkal, mindenekelőtt biztosítsák számukra a megfelelő nevelést és iskoláztatást. A hosszú ideig tartó, költséges beruházásokra azért van szükség, hogy megteremtsék az utódok esélyét arra, hogy megfeleljenek a modern társadalom kihívásainak, többek között a munkaerőpiac követelményeinek. Ezekhez a költségekhez hozzáadódik az, hogy a gyerekek gazdasági szerepe csökken vagy megszűnik az ipari társadalmakban, hiszen munkájukkal nem vesznek részt a családi gazdaság működésében, mint ahogyan ezt a tradicionális társadalmakban teszik. A gyereknevelés költségeinek növekedése szem pontjából valószínűleg ennél is fontosabb - sokáig elhanyagolt - szempont az, hogy a modern társadalmakban élő nukleáris családok nélkülözni kénytelenek egy nagyon fontos erőforrást: a személyes támogatások és szolgáltatások rendszerét (Turke 1989). A tradicionális társadalmakban a rokoni-vérségi csoportok egyik fő funkciója az, hogy részt vesznek egymás gyerekeinek közvetlen gondozásában és felnevelésében, és ezzel csökkentik a szülők terheit (2.1.2.). A modernizáció szinte mindenhol a kiterjedt rokoni hálózat felbomlásával járt. Ennek következtében, noha az ipari társadalmakban élő nők

lényegesen gazdagabbak anyagi eszközeiket tekintve, összességében mégis kevesebb erőforrással rendelkeznek a szaporodást illetően, hiszen többnyire nélkülözniük kell a közeli rokonok támogatását. Ennek hiánya növeli a szülői ráfordítás mértékét, ami viszont akadálya lehet a szükséges anyagi források megszerzésének. Mindez azzal jár, hogy a modern társadalomban élő szülők erőforrásaikat inkább társadalmilag sikeres, de kis számú utód felnevelésére koncentrálják. A rendelkezésre álló adatok valóban azt mutatják, hogy a rokonok csökkentik a gyereknevelés költségeit, és lehetővé teszik, hogy a szülők nagyobb családot tartsanak fenn. Nyugat-afrikai családokban például azt találták, hogy azok a szülők, akik gyerekeiket közeli rokonaikhoz mint nevelőszülőkhöz adják, több saját gyereket tudnak felnevelni (Draper 1989). Saját vizsgálataink azt mutatták, hogy a Baranya megyei falvakban élő roma (beás) népességen belül lényegesen több közeli és távoli rokon él együtt, mint a környező etnikai magyar populációkban (Bereczkei 1998b). Ez részben a romák nagyobb termékenysége, részben pedig endogám települési szerkezetük és házasodási szokásaik következménye. Ráadásul a beás rokonok szorosabb kapcsolatokat tartanak fenn egymással (3.14. ábra), és több időt fordítanak a gyerekneveléssel öszszefüggő támogatásokra, mint a többségi népes-

138


3.14. ÁBRA A különböző típusú (nem egy háztartásban élő) rokonnal való találkozások gyakorisága etnikai cigány (beás) és etnikai magyar populációban ■ A találkozások gyakoriságát közvetlen megfigyelések (scanning sample) segítségével mérték egy 135 napos időtartamon belül (Forrás: Bereczkei 1998b)

ség tagjai. Elsősorban a női rokonok [testvérek, nagynénik, nagymamák) azok, akik intenzíven részt vesznek a csecsemők gondozásában és a gyerekekkel való törődésben: hordják őket, felügyelnek rájuk, játszanak velük, főznek nekik stb. A személyes szolgáltatásoknak ez a rendszere csökkenti a gyerekgondozás költségeit, és növeli az újabb utódokba való befektetés valószínűségét, azaz a következő gyerek vállalása iránti hajlandóságot. Ezzel összhangban azt találtuk, hogy azok az anyák, akiknek az édesanyja (vagyis a nagymama) hosszabb ideig él a családban, illetve azok, akiknek több nővérük van, nagyobb számú gyerekkel rendelkeznek, mint azok, akik kevesebb támogatóra számíthatnak a gyereknevelésben. Egyúttal feltételezzük azt is, hogy ez a fő oka annak, hogy a modernizáció különböző szintjein álló és a technikaikulturális javakhoz való hozzájutás tekintetében eltérő cigány és nem cigány népesség termékenységi mutatói eltérnek egymástól. Az ipari társadalmak fertilitási mutatóinak általában vett csökkenéséhez szorosan kapcsolódik az a másik tény, hogy a vagyon és a státus birtoklásának egyéni különbségei nem, vagy ha igen, akkor negatívan korrelálnak a szaporodási különbségekkel, Azaz a magasabb szocioökonómiai státusokkal jellemezhető családokban az átlaghoz képest nem több, hanem kevesebb gyerek születik. A demográfiai átmenet előtti pozi-

tív korreláció megszűnésének magyarázatára eltérő válaszokat adnak a magukat evolúciós pszichológusoknak, illetve evolúciós antropológusoknak definiáló kutatók (lásd 1.2.3.). Az evolúciós pszichológusok szerint - amint azt az 1.2.1. fejezetben részletesen bemutattuk a kulturális fejlődés olyan új típusú környezetet teremtett, ahol a korábban szelektíve előnyös viselkedési stratégiák szükségszerűen maladaptívvá váltak. A társadalmi és szaporodási siker evolúciós kapcsolatának szétválása annak köszönhető, hogy a modern társadalmak uralkodó intézményei és életformái megakadályozzák, hogy a valamikor adaptív pszichológiai algoritmusok ma is növeljék az egyének genetikai képviseletét. Daniel Perusse (1993) két társadalmi tényező, nevezetesen a fogamzásgátló szerek és a szociális monogámia intézményének hatását vizsgálta a szaporodásra. Feltételezte, hogy a fogamzásgátló szerek esetében arról van szó, hogy a szexuális örömszerzés mint motiváció elválik szaporodási következményeitől, így a szexuális kapcsolatok számának növelése nem vezet nagyobb termékenységhez. A szociális monogámia pedig megakadályozza a magas státusú férfiakat abban, hogy erőforrásaikat nagy számú feleség birtoklásán keresztül fordítsák át szaporodási sikerük növelésébe. Több mint ezer francia kanadai férfi és nő kérdőíves vizsgálata során - a várakozásnak meg-


felelően - nem talált összefüggést a férfiak szociookonömiai státusa (amelyet az iskolázottság, jövedelem, illetve foglalkozás alapján mért) és gyermekeik száma között. Szoros pozitív korreláció mutatkozott ellenben a 40 év alatti férfiak státusa és „potenciális megtermékenyítéseik" száma között (3.15. ábra). Ez azokat a szexuális aktusokat foglalja magában, amelyek fogamzáshoz vezetnének, ha a párok nem használnának valamilyen fogamzásgátló szert. Perusse ezt a változót a szexuális partnerek száma, a közösülések gyakorisága és a fogamzás aktuális valószínűsége alapján kalkulálta. Az eredmény alapján arra következtetett, hogy a magas státusú férfiak az átlaghoz képest több párzási lehetőséggel rendelkeznek, de a fogamzásgátlás miatt ez nem eredményez nagyobb utódszámot. A 40 év feletti férfiak csoportjában - mint az ábrából kitűnik - az említett korreláció eltűnik, ami a szerző szerint annak a következménye, hogy az ehhez a korosztályhoz tartozó férfiak több mint 90%-a házasságban él, és a monogám kötelék többé-kevésbé korlátozza másokkal való szexuális kapcsolataikat. Ezt látszik alátámasztani az az eredmény, miszerint az egyedülálló férfiak esetében szoros korreláció található a státus és a potenciális fogamzás száma között, míg a nős férfiak csoportjában nincs szignifikáns összefüggés. Összefoglalva: a státusok megszerzésével és a párválasztással kapcsolatos

3.15. ÁBRA Korrelációs értékek a férfiak szociális státusa és utódaik száma, illetve potenciális megtermékenyítéseik száma között ■ (** p < 0,01 = nagyon magas korreláció) (Forrás: Pérusse 1993)

139

adaptív pszichológiai programok a modern kultúra erőterében elszakadnak szaporodási következményeiktől. Az evolúciós antropológusok ezzel szemben úgy érvelnek, hogy az ipari társadalmak fertilitási mintázatainak megváltozása nem intézhető el egyszerűen a modern környezet represszív hatásaival. Szerintük az emberek reproduktív viselkedése napjainkban nem kevésbé adaptív, mint a korábbi időszakokban. Döntéseik alapját egy trade-off mechanizmus alkotja, amelynek lényegét az utódok mennyisége és minősége közötti átkapcsolás képezi (1.2.2., 4.2.1.). Minél több utód között kell szétosztani a korlátozott szülői erőforrásokat, annál kevesebb jut egyetlen utódra. A család méretének csökkentésével viszont lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktív értéke. A magas foglalkozási és vagyoni státusú emberek számára adaptív magatartás lehet, ha vagyonukat nem teljes mértékben fordítják saját szaporodásukra, hanem annak egy részét utódaik anyagi és szociális státusának emelésére használják fel, amenynyiben ezzel növelni tudják későbbi leszármazottaik (unokáik és dédunokáik) számát (Boone és Kessler 1999, Kaplan és Lancaster 2000). Ennélfogva nem gyerekeik „mennyiségét", hanem „minőségét" emelik: többet fordítanak iskoláztatásukra, jólétük emelésére és fogyasztási ja-

140 vakkal való ellátásukra, hogy ezzel növeljék esélyeiket a többiekkel való szociális küzdelmekben, mindenekelőtt a munkaerőpiacon. Azokban az esetekben, amikor a család kedvező és stabil életfeltételek között él, azok a szülők rendelkeznek hosszú távon a legnagyobb fitnessnyereséggel, akik korlátozzák termékenységüket és kisebb családot alapítanak, mint amire egyébként képesek volnának. Ez azt jelenti, hogy a leszármazottak kedvezőbb túlélési és szaporodási kilátásai több generáción keresztül ellensúlyozhatják az utódok számának csökkenéséből fakadó veszteséget, és így a magasabb szocioökonómiai státusú szülők teljes rátermettsége hosszú távon az átlaghoz képest növekedni fog. Ennek az elméleti modellnek az eddigi legalaposabb ellenőrzését Albuquerque-ben végezték el, egy nem kevesebb mint 7000 családot magában foglaló mintán. A szerzők - Hillard Kaplan és munkatársai (1995, 1998) - azt a predikciót fogalmazták meg e modell alapján, hogy három egymást követő generációt vizsgálva az utódok száma és az unokák száma fordítottan aránylik egymáshoz. A kapott eredmények azonban cáfolták ezt a feltevést. Kiderült, hogy az első generációs termékenység nem gyakorol negatív hatást a második generációs termékenységre. Ellenkezőleg, a „papírforma" szerinti pozitív korrelációt kapták: minél kevesebb gyereket nevelt föl valaki, annál kevesebb unokája született (3.16. ábra). Ráadásul a szülők jövedelme - az általuk mozgósítható erőforrások egyik legfontosabb része - nem gyakorolt számottevő hatást termékenységükre. Figyelembe kell azonban venni, hogy a tudás alapú társadalmakban az utódokra fordított jövedelem tekintélyes része az iskoláztatás költségeit fedezi. A szülők vagyoni helyzete és státusa rendkívül erősen befolyásolja gyerekeik iskolai előmenetelét. Ez abból fakad, hogy amint a szerzőknek sikerült kimutatni - a nagyobb jövedelmű, illetve magasabb iskolázottságú szülők többet invesztálnak gyerekeikbe, mind a velük való foglalkozás időtartamát, mind pedig az anyagi ráfordítás mértékét tekintve. Ez a többlet leginkább a gyerekek jobb iskolai teljesítményében, illetve magasabb végzett-


3.16. ÁBRA A férfiak gyermekeinek száma és összes unokáinak száma közötti összefüggés az USA-ban élő dél-amerikai és európai származású családokban ■ (Forrás: Kaplan et al. 1995)

ségében jelentkezik, ami kedvezően befolyásolja későbbi lehetőségeiket a munkaerőpiacon, ennélfogva felnőttkori státusukat és jövedelmi viszonyaikat. Az iskolai végzettség ugyanakkor rendkívül erős negatív hatást gyakorol a termékenységre, elsősorban a 35 év alatti nők korcsoportjában. Ez nem meglepő, hiszen a hosszú ideig tartó iskolai képzés, a megfelelő foglalkozás és munkahely kiválasztása későbbre tolja a szaporodási periódus megkezdését. Valóban, az iskolázott nők jóval később szülik meg első gyereküket, mint a kevésbé iskolázottak - és ez általánosítható valamennyi ipari országra. Következésképpen a státus és a fertilitás valószínűleg azért nem korrelál egymással a modem társadalmakban, mert elsősorban a magas státusú szülők azok, akik képesek arra, hogy gyerekeiknek magas szintű, de költséges képzést nyújtsanak. Ez a beruházás kiegyenlítheti a különböző jövedelmű csoportok közötti fertilitáskülönbségeket, hiszen a magasabb jövedelmet magasabb utódonkénti ráfordítás ellensúlyozza. A szerzőknek ezt azzal sikerült alátámasztaniuk, hogy amennyiben az iskolázottságot állandónak vették - azaz ha a hasonló iskolai végzettséggel rendelkezők csoportjait vizsgálták a jövede-


lem növekedése szorosan együtt járt a termékenység növekedésével. Ez az eredmény sokak szerint általánosítható: a státus és a szaporodási siker pozitív korrelációja a modern, bonyolultan tagolt társadalmakban nem az egész populáció, hanem csupán homogén, jól körülírható csoportok vonatkozásában áll fenn (Turke 1990, Mace 2000). Ennek az a magyarázata, hogy az evolúciós környezetben - és később is, lényegében a demográfiai átmenet időszakáig - az együtt élő, egymást ismerő emberek alapvetően azonos erőforrásokért folytatott vetélkedése hozta létre a társadalmon be-

141

lüli szaporodási különbségeket. Az evolúciós antropológusok szerint ez a vetélkedés napjainkban is leginkább az egyes referenciacsoportokon belül folyik, tehát pl. az azonos foglalkozási ágakban, ahol a résztvevők egymással együttműködve, illetve rivalizálva alakítják ki a presztízsükben, pozíciójukban és jövedelmükben jelentkező különbségeiket. Lehetséges, hogy ezek az egyéni különbségek, éppúgy, ahogy az archaikus társadalmakban, a szaporodás különbségeibe fordítódnak át. Sajnos, azonban e hipotézis ellenőrzésére egyelőre nem áll rendelkezésre megbízható tapasztalati adat.

3.3. fejezet

SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK Az előző fejezetben azt követtük nyomon, hogy az ember szaporodással kapcsolatos döntései milyen formákban és mintázatokban fejeződnek ki a különböző társadalmi alakulatokban. Megállapítottuk, hogy a demográfiai átmenet utáni társadalmakban megváltoztak a reproduktív viselkedésformák adaptív értékei. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megszűnt működni az az evolúciós örökség, amely az archaikus társadalmak adaptációs problémáira adott válaszokból szerveződött. Mint a jelenlegi fejezetben látni fogjuk, szexuális viselkedésünket ma is döntően befolyásolják az ivari szelekció által létrehozott pszichológiai mechanizmusok - akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, akár hatással vannak szaporodásunkra, akár nem. Előbb a szelekciós modell néhány alapvető elvével foglalkozunk, majd rátérünk az emberi szexualitás különböző stratégiai elemeire.

3.3.1. Intraszexuális vetélkedés Mint láttuk, a hímek olyan kompetitív viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek sikeressé teszik őket a nőstényekhez való jutásban, illetve a riválisok távoltartásában (3.1.1.). Megnyilvánulási formáit, fajtáit illetően a szexuális vetélkedést óriási sokféleség jellemzi (Gould és Gould 1989, Alcock 1998). Közismert formája a nyílt, fizikai agresszió, amelyben a rivális hímek testi erejüket és fegyvereiket fordítják egymással szemben a párzási időszakban. Ezek a küzdelmek ritualizált viselkedési folyamatoknak tekinthetők, amennyiben lefolyásuk számos genetikailag előírt kommunikatív aktust foglal magában, amelyek többnyire az erőfölény demonstrálására - nem pedig a részt vevő felek fizikai megsemmisítésére - irányulnak (Lorenz 1985). Ennek ellenére a hímek küzdelmei rendkívül költségesek, és számos kockázati tényezőt foglalnak magukban (3.17. ábra). A testi sérüléseken kívül a sebesülésekből származó fizikai legyengülés és fertőzés, továbbá a párzási idő-

szakban való alacsony táplálékfelvétel, és a ragadozóknak való fokozott kitettség jelentik a nyílt agresszió legtetemesebb költségeit Ezek a tényezők okozzák egyszersmind azt, hogy a hímek mortalitása többnyire lényegesen meghaladja a nőstényekét. A szarvasbika nagy termete, hatalmas izomzata, terebélyes agancsa és öblös hangja egyaránt vonzó tulajdonságok a nőstények számára, egyszersmind félelmetesek más hímek számára. Sikerhez juttatják tulajdonosukat a párzás során, hiszen a populáció néhány százalékát kitevő domináns hímek 30-40 utódot is nemzenek életük során, míg a hímek kb. 40-45%-a egyet sem. A szaporodási sikerességnek azonban ára van az életben maradásra nézve. A legerősebb bikák nagy anyagcsere-ráfordítással hozzák létre agancsaikat, és ez energiát von el más, létfontosságú működésektől. Izomzatukhoz képest meglehetősen kevés bőr alatti zsírtartalékkal rendelkeznek, amely nagymértékben csökkenti életképességüket egy-egy hidegebb tél alkalmával. A bőgés ideje alatt alig táplálkoznak, legyengülnek, ami nagymérték-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

143

3.17. ÁBRA Felnőtt hím rézuszmajmok sebesülési és halálozási aránya az év különböző időszakaiban ■ (Forrás: Short és Balaban 1994)

ben csökkenti ellenálló képességüket. Ehhez járul még a sebesülések kockázata, amely a nagy háremet tartó bikák esetében a legnagyobb (akár 25-30%-os), hiszen gyakoribb és intenzívebb harcokat kell folytatni a hárem megszerzéséért, majd megtartásáért. Nem csoda, hogy a bikák halandósága több mint kétszerese a tehenekének (Clutton-Brock et al. 1986). Általában véve a mortalitási hányadosok figyelembevételekor érthető meg leginkább a hím stratégia lényege: nagy kockázat - nagy nyereség. Minél nagyobb a hímek közötti konkurenciaharc, annál nagyobbak a különbségek a hímek és nőstények mortalitási arányaiban. Ennek megfelelően ahogy nő a többnejűség mértéke, úgy növekszik a hímek halandósága (Trivers 1985). A hímek közötti konkurenciaharcok másik gyakori formája a tülekedéses versengés (Daly és Wilson 1983). Ennek az a lényege, hogy gyakorta az erőforrások, mindenekelőtt a táplálék térbeli eloszlása határozza meg a nőstények térbeli eloszlását, ez pedig befolyásolja a hímek mozgását a párzási időszakban. Ahol a táplálék eloszlása egyenetlen, a nőstények mint értékes erőforrások is elszórtan találhatók. Ilyenkor a hímek nem közvetlenül mérik össze erejüket sokszor nem is találkoznak hanem igyekeznek minél több fogamzóképes nőstényt felkutatni és velük párzani. A szaharai ugróegér (gerbil) hímje például fáradhatatlanul keresi fel a nősté-

nyek kotorékait, és ha talál egy még nem terhes, ösztruszban lévő nőstényt, azonnal párzik vele. A hímek közötti vetélkedésnek ez a formája nem kevésbé költséges, mint a nyílt agresszió, hiszen a hímek egyszerre akár több száz métert is megtesznek a kotorékok közötti nyílt térségen, kitéve a ragadozók támadásainak. Azt találták, hogy a felnőtt gerbilek között kb. háromszor annyi nőstény található, mint hím, akiknek az állománya a magas halálozási ráták miatt néhány hónap alatt csaknem teljesen lecserélődik a populációban. A hímek kompetitív viselkedése gyakran különböző stratégiák összjátékából szerveződik. Az utóbbi időkben folyó kutatások arra mutatnak, hogy egyazon fajon belül is jelentős különbségek lehetnek az egyedek között abban, ahogyan megválasztják a konkurenciaharcok számukra előnyös taktikáit. Egy populációban ezért gyakran alternatív vagy kevert stratégiákkal találkozunk, amelyek az adott környezetben mindegyik részt vevő fél számára adaptívnak bizonyulnak (Gross 1996, Alcock 1998). Az ökörbékák nagytermetű hímjei táplálékban gazdag reviereket (körzeteket) foglalnak el, és erős brekegésükkel igyekeznek a nőstényeket odacsalni. A fiatal, kistermetű hímek, akik még nem elég erősek ahhoz, hogy reviert szerezzenek maguknak, „csatlósként" viselkednek. Megjelenésükkel megtévesztik a revier birtokosát, aki nem

144


3.1. TÁBLÁZAT Hím tücskök viselkedési alternatíváinak reproduktív következményei ■ (Forrás: Krebs és Davis 1993)

tekinti őket riválisnak. Csendben várnak a domináns hímek közelében, majd megpróbálnak párzani az odalátogató nőstényekkel. Miközben ennek esélyei lényegesen alacsonyabbak a domináns hímek párzási sikeréhez képest (73 párzásból mindössze 4-5-öt bonyolítanak le), ez a stratégia mégis lehetőséget ad számukra arra, hogy testi fejletlenségük ellenére szaporodjanak. A trópusi korallzátonyokban élő naphalak egyik faja még bonyolultabb szexuális viselkedést mutat, amely három stratégiából tevődik össze (Daly és Wilson 1983). A legnagyobb termetű, domináns hímek territóriumot foglalnak és színpompás megjelenésükkel hívják fel a nőstények figyelmét magukra. A csatlós hímek kisebbek és megjelenésükben hasonlítanak a kevésbé feltűnő nőstényekre. Ez az oka annak, hogy be tudnak úszni a domináns hímek revierjébe anélkül, hogy a revier tulajdonosai megtámadnák őket, és lehetőség szerint párzanak az odalátogató nőstényekkel. A náluk is lényegesen kisebb, ún. surranó hímek más taktikához folyamodnak: elbújnak az aljnövényzetben, megvárják, amíg a nőstény és a hím elkezdik násztáncukat, ekkor gyorsan közéjük úsznak, és megpróbálják elsőként ráereszteni ondójukat a nőstények kibocsátott petéire. Nem világos egyelőre, hogy ez - és az ehhez hasonló számtalan kevert - stratégia milyen mechanizmusok alapján működik. Két lehetőség van. Lehetséges, hogy kondicionális (fakultatív) stratégia működéséről van szó (1.2.2.), mint az ökörbéka esetében: a fiatal, még fejletlen állatok surranóként vagy csatlósként vehetnek részt a szaporodásban, de egy bizonyos életkor - és ennek megfelelő testi méret - elérése után átkapcsolnak a territoriális viselkedésformára, amely lényegesen több párzási alkalmat és nagyobb utódszámot biztosít. Az is lehetséges azonban,

hogy genetikai polimorfizmussal van dolgunk; ez esetben a populáció hímjei különböző genetikai programokkal születnek, amelyek meghatározzák későbbi egyedfejlődésüket és párzási formáikat. Ez utóbbira mutat az a tény is, hogy a naphal territóriumot foglaló hímje gyorsabban növekszik életének első hat évében, mint a másik két típus. Ezek a stratégiák - akár genetikailag rögzített, akár fakultatív különbségeket mutatnak - jellemző módon stabilizálódnak a populáción belül. Minél több hím brekeg vagy más módon jelzi dominanciáját, annál több csatlós hímnek lesz esélye a szaporodásra. Ez a gyakoriságfüggő szelekció az adott környezetben mutatkozó előnyök (odacsalogatott nőstények száma) és hátrányok (energiaráfordítás, ragadozók okozta veszélyeztetettség stb.) egymáshoz viszonyított aránya alapján állítja be az alternatív stratégiák egyensúlyát. Ennek érdekes példája az amerikai mezei tücsök, amelynek reviert foglaló hímjei ciripelésükkel vonzzák oda a nőstényeket, méghozzá a kibocsátott hangjelek erősségének függvényében (3.1. táblázat). Az erősebb hangok azonban a csatlós hímeket is odavonzzák, akik a hangadó hímek közelében tartózkodnak, és csendben várják a nőstényeket. Sőt, a ciripelés egy parazita rablólégyfaj egyedeit is odavonzza, akik lárváikat a hangadó tücskök testébe rakják, amitől az kikelésük után elpusztul. Kiderült, hogy a csatlósok aránya a populációban a rablólegyek számával arányosan növekszik, nyilvánvalóan a territoriális hímek viselkedésének magas költségei miatt. Valószínű az is, hogy mindegyik helyi populáció más-más genetikailag előírt „átkapcsolási küszöbbel" rendelkezik a kétféle stratégia között, amelyek egymáshoz viszonyított elterjedése az adott környezet fertőzöttségétől függ. Alacsony parazitasűrűség mel-


lett több territoriális hím található, magas parazitagyakoriságnál viszont a csatlós stratégia a kifizetődőbb. Úgy tűnik, itt egy olyan, ún. evolúciósan stabil stratégia kialakulásáról van szó, amely ismeretes módon a viselkedési alternatívák reproduktív nyereségeinek egyensúlyán alapszik (Krebs és Davies 1993). A hímek közötti vetélkedés sajátos, alternatív formája a szexuális kényszer. Számos faj hímje kényszeríti párzásra a nőstényt, de általában csak abban az esetben, ha más párzási stratégiák nem alkalmazhatók. Az egyik legtöbbet vizsgált faj, a panorpa skorpiólégy körében pl. háromféle szexuális taktika létezik. A hímek fizikai rátermettségétől, a rivális hímek számától és a táplálék ellátottságtól függ, hogy adott esetben melyik működik. A legnagyobb termetű hímek egy megölt rovart nyújtanak át a nősténynek (nászetetés). A nőstény párzás közben elfogyasztja a zsákmányt, amelynek energiatartalma a peték képzésére fordítódik. Azok a hímek, amelyek nem tudnak rovart felajánlani, párzás során nyálmirigyeik kalóriadús váladékával táplálják a nőstényt. Végül a legkisebb hímek, amelyek nem képesek a nászetetés egyik formájára sem, megpróbálják megragadni a nőstényt és erőszakosan párzani vele. A három párzási forma különböző fitnessnyereségekkel jár, és valószínűleg egyetlen kondicionális stratégia alternatíváit képezik. A nőstény számára nyilvánvalóan a zsákmányi felajánló hímek a legvonzóbbak, míg a kényszer ellen megpróbálnak védekezni. Ez az esetek nagyobbik hányadában sikerül is, ráadásul ha mégis végbemegy a párzás, a megtermékenyítés valószínűsége meglehetősen alacsony, és a nőstény azt követően hamar fogamzóképessé válik, készen arra, hogy egy másik, rátermettebb hímmel pározzon. Ezért a nemi erőszak csak mintegy végső megoldásként jön számításba olyan hímek számára, amelyek másképp nem jutnak szexuális partnerhez. A hímek közötti vetélkedés érdekes módon sokszor a párzás után is folytatódik. Az ilyen, ún. posztkopulációs vetélkedésnek számtalan formája ismeretes, amelyek közül most csupán néhányról ejtünk szót (Wilson 1975, Dunbar

145 1994). A kölyökgyilkosság (infanticiditás) azoknál az emlős fajoknál gyakori - így pl. az oroszlánok és az indiai langúr majmok esetében ahol a hímek csak egy viszonylag rövid időszakban tudják birtokolni a nőstényeket, mielőtt más hímek elűzik őket a hárem éléről. Azt a célt szolgálja, hogy a nőstény a kölykök szoptatásának kényszerű befejezése után újra tüzeljen és az új hímekkel párosodjon (1.1.3.). Kevésbé „költséges" formája az ún. Bruce-effektus, amelynek során a nőstény az idegen hímek szagára elvetél - mintegy elejét véve a későbbi kölyökgyilkosságnak és készen áll az új, feltehetőleg a korábbi domináns hím helyére lépő hímmel való párzásra. Számos faj esetében a hímek párzás után ejakulációs váladékukkal mintegy bedugaszolják a nőstény ivarjáratát, megakadályozva más hímeket abban, hogy ők is bejuttassák spermiumaikat. A foltos szitakötő hímjének ivarszerve úgy módosult, hogy azzal képes legyen mintegy kikanalazni az őt megelőző hím spermiumát a nőstény testéből, így növelve génátadásának esélyeit. Ez utóbbi viselkedési taktikák már az ún. spermiumkompetíció jelenségkörébe tartoznak, amellyel kapcsolatban az utóbbi években számos izgalmas kutatási eredmény látott napvilágot (Birkhead és Moller 1998). Kiderült, hogy a hímek spermiumai közötti versengés a magasabb rendű állatokra is jellemző, pl. a cetek több fajára és a csimpánzra. Elsősorban ott, ahol több domináns hím is van a csoportban, amelyek közül mindegyik párzik a fogamzóképes nőstényekkel. Nem ritka azonban a monogám fajoknál sem, ahol a nőstények párjukon kívül más hímekkel is párzanak. Ezekben az esetekben a különböző hímek által a nőstény ivarjáratába juttatott spermiumok versengenek a megtermékenyítés lehetőségéért. Legtöbbször azok a hímek győznek ebben a sajátos konkurenciaharcban, amelyek a legnagyobb mennyiségű spermiumot képesek termelni és a nősténybe juttatni. Ez pedig általában szorosan korrelál a herék méretével. Nem véletlen, hogy a szexuális szelekció a nagyméretű heréket részesítette előnyben azoknál a fajoknál, amelyek ökológiai és szociális feltételei a hímivarsejtek szintjén történő

146 intraszexuális vetélkedést hozták létre (lásd 3.5. ábra). Így pl. a promiszkuitásban élő csimpánzoknál a here súlya a test 0,25%-át teszi ki, míg a gorilláknál, ahol egyetlen hím él együtt néhány nősténnyel, ez az érték mindössze 0,02% (Moller 1998). Mint láttuk, az állatvilág nagy részében a hímek vesznek részt a másik nemhez tartozó egyedekért mint erőforrásokért folytatott konkurenciaharcokban, amely elsősorban kisebb szülői ráfordításuk következménye. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a nőstények nem folytatnának egymással küzdelmeket szaporodási sikerük növelése céljából. A nőstények közötti vetélkedés azonban más formában megy végbe, mint a hímeké (Mealey 2000a). Nem csupán előfordulási gyakorisága és intenzitása kisebb, de funkciója is eltérő. A nőstények között folyó konkurenciaharcok nem a hímekért mint szexuális partnerekért folynak, hanem az utódokra fordítható erőforrások birtoklásáért. E harcok arra irányulnak, hogy utódaikba többet fektethessenek, amivel szemben gyakran más nőstények, illetve azok utódai jelentik az akadályt. A földikutya nőstények egy-egy nehezebb időszakban - amikor pl. utódaik mortalitása a ragadozók gyakori támadása miatt különösen magas - megtámadják és elpusztítják a szomszédos kotorékokban található kölyköket, így növelve saját utódaik táplálékellátottságát a következő évben, és ezzel javítva túlélő képességüket (Daly és Wilson 1983). A nőstények közötti versengés sajátos formája a szaporodáselfojtás vagy reproduktív szupresszió jelensége (Wasser és Barrash 1983, Mealey 2000a). A domináns vadkutya nőstények pl. gyakran megakadályozzák alárendelt társaikat a párzásban, sőt a peteérésben. Számos emlős fajnál, köztük főemlősöknél, azt találták, hogy a csoport szaporodó nősténye feromonok vagy fizikai zaklatás útján megakadályozza más, általában fiatalabb nőstények peteérését, ezzel kedvezőbb feltételeket biztosítva saját utódai fennmaradásának. Az alárendelt nőstények gyakran csak akkor kezdik el saját szaporodásukat, amikor a domináns egyed távozása vagy halála következtében megindulnak szervezetükben az


ösztrusz kialakulásához szükséges hormonális változások. Embernél nagyon kevés vizsgálatot végeztek egyelőre e téren, de a szórványos eredmények azt mutatják, hogy a szaporodás feromonok útján történő szabályozása itt is működik (lásd 3.1.3., 4.2.2.). Egyesek szerint ezzel magyarázható az a tény, hogy a busman anyák mintegy 40%-a tíz év alatt egyetlen gyermeket sem szült, miközben a többiek ez idő alatt két, esetleg három gyereket hoztak világra (Wasser és Barrash 1983).

3.3.2. Szexuális hajtóerők Mint láttuk, az ivari kiválogatódás rendkívül fontos szerepet játszott az ember evolúciójában (3.1.2.). A szexuális szelekció - és bizonyos mértékben a természetes szelekció - folyamatai azonban részben eltérő módon működtek a két nem tagjainál. Azt is mondhatjuk, hogy a férfiak és a nők különböző reproduktív érdekei különböző viselkedési adaptációkat hoztak létre (Symons 1979, Buss 1998, Geary 1998). A vadászó-gyűjtögető társadalmak keretében a hominida férfiak és nők hosszú évmilliókon keresztül eltérő viselkedésformákat, ezen belül eltérő reproduktív stratégiákat folytattak. A többnejűség, a nemi munkamegosztás, az eszközkészítés, a táplálékszerzés, a törzsi háborúk részben eltérő szelekciós nyomásokat gyakoroltak a két nem tagjaira. Ezért tapasztalunk eltéréseket a két nem hajlamaiban, attitűdjeiben, képességeiben. Kiváltképp igaz ez a szexuális viselkedésre és általában a nemhez köthető magatartásformákra. A szülői ráfordítás modelljéből, mint láttuk, az következik, hogy a férfiak szaporodási sikerét jobban emeli szexuális partnereik számának növelése, mint a nőkét. Pszichológiai repertoárjuk ezért olyan mentális algoritmusokat tartalmaz, amelyek valamikor a párzások számán keresztül növelték utódaik számát. Ennek lényeges eleme, hogy a nőkhöz képest nagyobb törekvés jellemzi őket a rövid távú kapcsolatokra és erőteljesebb hajlamot mutatnak a promiszkuitásra (Buss 1992, Buss és Schmitt 1993). Szá-


mos vizsgálat mutatja, hogy a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatok létesítésére és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők (Symons 1979). Az egyik vizsgálatban azt a kérdést tették fel fiatal felnőtteknek, hogy „ha lehetősége volna arra, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen egy ismeretlen, másik nemhez tartozó személlyel, aki éppoly vonzó, mint az Ön partnere, de nem vonzóbb, és nincs semmi kockázata annak, hogy a kapcsolatot felfedezzék, hogy abból gyerek szülessen, hogy betegséget kapjon, mit tenne Ön?" A férfiak 45,5%-a, a nőknek pedig mindössze 17,2%-a válaszolt úgy, hogy biztosan vagy valószínűleg belemenne ebbe a kapcsolatba (Symons és Ellis 1989). Még nagyobb volt a különbség, ha az ismeretlen személyről azt állították, hogy a vizsgálati személyek partnerénél szexuálisan vonzóbb (57,5 vs. 18,4%). Egy másik vizsgálatban arra voltak kíváncsiak, hogy a férfiak és nők milyen valószínűséggel vállalnak egy alkalmi kapcsolatot azután, hogy egy bizonyos idő eltelt a megismerkedésük óta (Buss és Schmitt 1993). A 3.18. ábra nagy különbségeket tár fel; kiderül például belőle, hogy a nők átlagosan hat hónap eltelte után mutatják ugyanazt a mértékű hajlandóságot a szexuális kapcsolatra, amit a férfiak már egy hét ismeretség után remélnek. Nem csoda tehát, hogy az ebben a vizsgálatban szereplő férfiak életük so-

3.18. ÁBRA A szexuális kapcsolatra való hajlandóság a másik nemhez tartozó partner megismerése után eltelt idő függvényében ■ (Forrás: Buss és Schmitt 1993)

147 rán átlagosan 18 nővel szeretnének szexuális kapcsolatot létesíteni, miközben a nők 4 férfit tartanak ideális számú partnernek egész életükben. Még nagyobb különbségeket tártak fel azok a vizsgálatok, amelyek a szexuális fantáziák tartalmát elemezték. A férfiak gyakrabban kívántak szexuális kapcsolatra lépni ismeretlen nőkkel vagy azok csoportjaival (32%-uk több mint százzal), míg a nők inkább megszokott partnerükkel vagy egy ismerős, híres személlyel kapcsolatban számolnak be szexuális jellegű vagy erotikus fantáziákról (75%-uk egy konkrét személyről) (Ellis és Symons 1990, Wilson 1997). Ezeket a vizsgálatokat az utóbbi években számos társadalomban és különböző korcsoportokban ismételték meg, és nagyon hasonló eredményeket kaptak (Schmitt et al. 2001). Világos ugyanakkor, hogy a szexuális változatosság igénye életkorfüggő: koruk előrehaladtával a férfiak általában nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt, miközben csökken a promiszkuitás iránti vágyuk (Mathes et al. 2002). A nők esetében lényegesen kisebb életkori változásokat figyeltek meg e tekintetben. A szexuális változatosságra való igényt olyan idegrendszeri folyamatok közvetítik, amelyek befolyásolják az erotikus ingerekre adott válaszok intenzitását. A legkülönbözőbb megfigyelések és vizsgálatok szerint különbség mutatkozik a nemek között a szexuális izgalmi állapot

148


3.19. ÁBRA A férfiak szexuális válaszai (figyelem, erekció) különböző korú és vonzerővel rendelkező nők látványára ■ (Az ingerek pornófelvételek, a semleges inger tájkép) (Forrás: Quinsey 1996)

(arousal) mértékében és kiváltásának módjában (Symons 1979, Murstein és Tuerkheimer 1998). Nevezetesen, a férfiak könnyebben és gyakrabban érik el a nemi izgalom állapotát bizonyos vizuális ingerek hatására, mint a nők. Többségüket erősen vonzza a meztelen vagy hiányosan öltözött nők látványa, míg sokkal ritkább, hogy a nők hasonló intenzitással érdeklődjenek a férfitest iránt. A pornográfia szinte kizárólagosan a férfiak kedvtelése, amit az a meghökkentő tény illusztrál a legjobban, hogy a „Playboy" mintájára létrehozott, férfiak fotóit tartalmazó „Playgirl" olvasótábora 90%-ban nem az emancipált nők közül kerül ki, akiknek a lapot eredetileg szánták, hanem homoszexuális férfiak köréből. A kísérletek ugyanezt a nemek közötti különbséget mutatják. A férfiak tovább nézik a másik nem tagjairól készült aktfelvételeket, mint a nők. Érdeklődésük időtartama és szexuális izgalmuk mértéke szorosan korrelál a fizikai vonzerővel, és legmagasabb a fertilitásuk csúcsán lévő fiatal felnőtt nők iránt (Quinsey et al. 1996) (3.19. ábra). Kiderült, hogy lényeges különbségek vannak férfiak és nők között azokban a pszichofiziológiai folyamatokban, amelyek a pornográf filmekre adott szexuális izgalmi állapot alapját képezik (Money és Erhardt 1972, Roche és Barnes 1998). A férfiak szexuális fantáziájában elsősorban a nők testi tulajdonságainak vizuális megjelenítése a döntő, míg a nőké-

ben a partnerük személyes tulajdonságai (Ellis és Symons 1990). A hormonális befolyást támasztja alá az a vizsgálat, amely szerint a tesztoszteron-terápia mind a férfiaknál, mind a nőknél azt eredményezi, hogy érzékenyebbekké válnak a szexuális jellegű ingerekre, és többször élnek át heteroszexuális erotikus álmokat (McClintock és Herdt 1996). Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a nők erotikus fantáziájában ne játszana szerepet a férfitest látványa, még kevésbé azt, hogy a nőket egyfajta „hiposzexualitás" jellemezné (Baumeister 2000). Valójában éppúgy képesek elérni a szexuális izgalmi állapotot, mint a férfiak, de eltérő feltételekkel. Mindennapi kapcsolataikban a nők általában nem a szexuális partnert látják a férfiban, akik viszont sokkal inkább hajlamosak arra, hogy a szexualitás potenciális tárgyának tekintsék a másik nemet. A döntő különbség tehát az, hogy a férfiak aktívan keresik azokat a környezeti ingereket, amelyek felkeltik - ill. kielégítik - szexuális érdeklődésüket a másik nem iránt. A jelenség evolúciós magyarázata szerint a természetes szelekció kedvezett egy olyan képesség kialakulásának a férfiakban, amely az egészséges és fizikailag vonzó, tehát reproduktíve értékes nők látványára fokozza szexuális izgalmi állapotukat, és ennek következtében növeli szexuális kapcsolataik számát (Symons 1987).


A nő szaporodási sikere viszont, mint láttuk, nagymértékben függ a megtermékenyítés körülményeitől. Ha a férfitest látványa önmagában növelné nemi arousalét, ez súlyosan kockáztatná szülői ráfordítását, hiszen választása esetleg olyan férfira esne, aki nem hajlandó részt venni a gyermek felnevelésében. Éppen ezért a szexuális kapcsolatokban való részvétele nagymértékben függ a férfi előzetes „befektetéseitől" és elkötelezettségétől (ajándék, udvarlás stb.). Várhatóan jobban igényli az érzelmi kötődést és sokat vár a bensőséges ismeretségtől, amelyben kiderülnek partnere személyes kvalitásai. Hozzá kell azonban tennünk, hogy nők és férfiak szexuális érdekei és elköteleződései távolról sem írhatók le dichotóm, egymást kizáró kategóriákkal. A férfiak nagyobb szexuális változatosságuk iránti igényeik ellenére éppúgy „alkalmasak" a hosszú távú kapcsolatokra és a monogám házasságban való életre, mint a nők. Evolúciós szempontból ennek egyrészt az alkalmi kapcsolatok magas költségei (nagy energia- és időráfordítás, betegségek, negatív reputáció), másrészt a hosszú távú kapcsolatok nyereségei (magas paternitás, az utódok túlélési és kompetitív képességeinek növelése, kölcsönösen előnyös gazdasági tranzakciók a feleséggel és annak családjával stb.) adnak alapot. Ezekkel a kérdésekkel később részletesen foglalkozunk (3.4.4.).

3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás Az intraszexuális szelekció nem csupán a párzások számának növelésében szerepet játszó specifikus pszichológiai adaptációk (designok) kialakulásáért felelős, hanem, mint láttuk, olyan viselkedési hajlamokat és képességeket hoz létre, amelyek növelik a férfiak esélyeit a konkurenciaharcok sikeres megvívására, végső soron a riválisok kizárására. A férfiak minden társadalomban nagyobb mértékű agresszivitást és versengd magatartást mutatnak, mint a nők, és ennek a különbségnek legfeljebb a mértéke függ az adott társadalom nevelési szokásaitól és normáitól (Low 2000). Mint a 2.4.4. és a 4.4.3. fejeze-

149 tekben részletesen is bemutatjuk, a fiúgyerekekre már megszületésük után jellemző a nagyobb aktivitási szint, kétéves kortól többször vesznek részt agresszív összeütközésekben, harcias játékokban, később pedig jellemzővé válik körükben a dominanciastátusokért folyó harc. Kamaszkortól kezdve - elsősorban a tesztoszteronelválasztás fokozódása miatt - mind a fizikai változások tekintetében (izomzat, élettani mutatók), mind pszichikai értelemben (az agreszszív késztetések erősödése) nagyobb felkészültséget mutatnak a vetélkedésre. Számos kísérlet mutatja, hogy a fiúk sokkal inkább hajlanak a hirtelen kirobbanó konfliktusok agresszív eszközökkel történő megoldására, mint a lányok, akik inkább igyekeznek elkerülni az ilyen szituációkat vagy békésebb úton megoldani a problémát. A biológiai indítékokon túl természetesen szerepet játszanak ebben a kultúra elvárásai, specifikus nemi szerepei is (Tremblay 2000). A legkülönbözőbb adatok mutatják, hogy a férfiak 15 és 35 év közötti korcsoportjai vesznek részt leggyakrabban kockázatvállaló és szabályszegő cselekményekben. Zuckerman és munkatársai vizsgálataiból kiderül, hogy a szenzoros élménykeresés (sensation seeking) - amely számos esetben összekapcsolódik a megnövekedett kockázatvállalással - leginkább a fiatal férfiak csoportjára jellemző (Zuckerman 1991). Ok kerülnek bele leginkább veszélyes helyzetekbe, ők vesznek részt leggyakrabban veszélyes sportokban, kábítószer-fogyasztásban, kockázatos stílusú autóvezetésben stb., míg a nők átlagban inkább kockázatkerülőnek mutatkoznak (Walters és Crawford 1994, Byrnes et al. 1999). Egy vizsgálatban például, ahol a résztvevők különböző kimenetelű szerencsejátékokban vettek részt, a nők négyszer olyan gyakran választották a kis kockázattal, ugyanakkor kis nyereséggel járó játszmákat, mint a férfiak (Eckel és Grossman 2002). Úgy tűnik, a kockázatvállalás szorosan összekapcsolódik a fiatal férfiak egyfajta „rövid távú orientációjával", amely a jelenlegi nyereségre koncentrál, és kevésbé veszi figyelembe a jövőbeli költségeket és kockázatokat (Fetchenhauer és Rohde 2002). Ebben az is szerepet játszik, hogy félnek a veszélyes szituációk elkerü-

150


3.20. ÁBRA Korspecifikus gyilkossági ráták férfi és női elkövetők esetén (Anglia 1977-1986) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

lése miatti megbélyegzéstől a csoport más, hasonló korú tagjainak a körében, miközben vetélkedéseik során hajlamosak túlértékelni saját képességeiket, és leértékelni a riválisokét. A kockázatvállaló és -kereső attitűd olykor szélsőséges helyzetekbe torkollik és törvényszegő viselkedést von maga után. Egy kanadai, amerikai és angol nagyvárosokban végzett széles körű vizsgálat szerint a férfiak 18 és 40 éves koruk között ötször-hatszor olyan gyakran vesznek részt gyilkosságokban - méghozzá elkövetőkként és áldozatokként egyaránt mint a hasonló korú nők (Daly és Wilson 1988, Kanazawa és Still 1999b) (3.20. ábra). A nem vagyonszerzés céljából elkövetett emberölések több mint fele fiatal férfiak összeszólalkozásaiból, illetve öndemonstrációik (felvágás, dicsekvés) eszkalációjából származnak, és gyakoriságban csak ezután következnek a féltékenységből vagy üzleti vitákból fakadó bűncselekmények. Elsősorban ez a korosztály vesz részt a fizikai erőszak (tettlegesség) legkülönbözőbb megnyilvánulási formáiban is (3.21. ábra). Nem mellékes ebből a szempontból, hogy a vetélytársak részéről elhangzó provokációkra és fenyegetésekre adott erőszakos válaszok és megtorlások a legtöbb iparosodást megelőző kultúrában becsületbeli ügynek számítanak, amelyre szigorú szabályok vonatkoznak (lásd párbaj). A fiatal férfiak pszichológiai repertoárjának lényeges része továbbá

az az attitűd, hogy magas presztízst tulajdonítanak és elismeréssel adóznak a kockázatos viselkedést felvállaló és ebben sikeres férfiaknak. Martin Daly és Margó Wilson (1985,1990) ezt a jelenséget fiatal férfi szindrómának nevezte el. Abból indultak ki, hogy a férfiak nagyobb kockázatvállaló és szabályszegő viselkedése általá-

3.21. ÁBRA A fizikai erőszak (tettlegesség) miatt elítélt férfiak és nők aránya az USA-ban, 1989-ben ■ (Forrás: Campbell 1995)


nos, valamennyi kultúrára jellemző tulajdonság, amely evolúciós magyarázatot igényel. A férfiak olyan kompetitív viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek növelik (vagy legalábbis a múltban növelték) a fogamzóképes nőkhöz való szexuális hozzáférés lehetőségét. Minél intenzívebb a vetélkedés, annál inkább hajlanak a kockázatos, ill. erőszakos „megoldásokra". Ennek legsűrűbb pontjai várhatóan a szaporodás legvalószínűbb időtartamára esnek - tehát a fiatal felnőtt korra amikor a férfiak a legérdekeltebbek a nőkért való versengésben. Egyetemista fiatalok naplóit elemezve azt találták, hogy a férfiak a nőknél lényegesen gyakrabban vettek részt olyan vetélkedéssel kapcsolatos tevékenységekben (más férfiak fenyegetése, dicsekvés, sport, üzleti vállalkozás), amelyek reményeik szerint képesek voltak felkelteni a másik nem érdeklődését (Cashdan 1998a). Mint láttuk, a hímek konkurenciaharcai evolúciós szükségszerűséget fejeznek ki: a kockázatkerülő viselkedési alternatívák - még ha növelik is a várható élettartamot - általában kisebb fitnessmegtérüléssel járnak, mint a kockázatvállaló taktikák. Ez persze kontextusfüggő: a szelekció olyan döntési folyamatokat hozott létre, amelyek akkor aktivizálják a kifejezetten veszélyes viselkedési stílusokat, ha más mód nincs az erőforrások megszerzésére. A férfiak olykor viszonylag nagy költségeket hajlandóak vállalni azért, hogy erőforrásaikat - elsősorban presztízsüket és státusukat - növeljék. Nem véletlen, hogy a rablásokat és az anyagi haszon reményében véghezvitt gyilkosságokat többségükben olyan, 18 és 40 év közötti férfiak követik el, akik 40-60%-a állástalan és 70-80%-a nőtlen (Daly és Wilson 1985). Ők azok, akiknek viszonylag kevés veszítenivalójuk van az ilyen szituációkban. Egy vizsgálat arról számol be, hogy a törzsi háborúk valószínűsége, sok egyéb tényező mellett, annál nagyobb, minél magasabb a fiatal férfiak aránya az illető népességben (Mesquida és Weiner 1996). Ezek a férfiak többségükben nőtlenek, nincsen tulajdonuk, státusuk, gyerekük. Ugyanezzel a jelenséggel találkoztunk a középkori agrárállamok népességében, ahol a gazdagságból és hatalomból kiszo-

151 rult férfiak alkották a háborúk és gyarmatosítások „emberanyagát" (3.2.2.). A férfiak kockázatvállalása ugyanakkor nem csupán az egymás közötti vetélkedés eszköze. Szerepet játszik a nőkre gyakorolt vonzerő növelésében is. Annak a jelzését szolgálja, hogy a férfiak képesek legyőzni a veszélyt és túlélni a kockázatos szituációkat, mert jó képességekkel rendelkeznek, amelyeket az utódokba is átadnak (3.4.1.). Egy kísérletben ezzel összhangban azt találták, hogy a nők - elsősorban rövid távú kapcsolataikban - vonzóbbnak találják azokat a férfiakat, akik önként vállalnak kockázatot, azokhoz képest, akiknek a kockázatvállalás a munkájukhoz tartozik (pl. tűzoltók) (Kelly és Dunbar 2001). Úgy tűnik ez alapján, hogy a kockázatvállalás pszichológiai algoritmusai nem csupán az intraszexuális szelekció működésének eredményeként jöttek létre, hanem az interszexuális (epigám) szelekció is közreműködött a kialakulásukban. A fiatal férfi szindróma nem csupán a férfiak agresszív, kockázatos, esetleg normaszegő viselkedéséhez vezet. Geoffrey Miller (1999) meglepő hipotézise szerint a férfiak egymás közötti versengése az emberiség történelmében mindig is komoly húzóerőt jelentett a legkülönbözőbb kulturális teljesítmények megvalósításában. Több ezer művészi alkotás szerzőjének életrajzi elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy a kulturális alkotások létrehozása a késő kamaszkorban kezdődik, csúcsát a fiatal férfi korban éri el, és fokozatosan hanyatlik az azt követő nemzedékekben. A 3.22. ábra a legismertebb jazz-lemezek, a Tate Galériában lévő modern festmények és a kritikusok által elismert mai angol regények szerzőinek nemét és életkorát ábrázolja. Az. ábra figyelemre méltó: ugyanazt a megoszlást tükrözi, amit a férfiak és nők kockázatvállaló magatartásában, bűnöző viselkedésében és mortalitásában nyomon követhetünk: tekintélyes nemi dimorfizmus és kor szerinti egyenlőtlenségek. A legtöbb kulturális produktumot a 20 és 50 éves koruk között járó férfiak hozzák létre, az alkotások csúcsa 30-35 éves korban van. A szerző ezt a kulturális udvarlási modellben értelmezi, amely szerint a férfiak - kevésbé

152


3.22. ÁBRA Művészi alkotások előfordulási gyakorisága a szerzők neme és kora függvényében ■ A feldolgozott adatok: jazz: 1892 lemez, 719 zenész; festmény: 3274 alkotás, 739 festő; irodalmi mű: 2837 könyv, 222 író (Forrás: Miller 1999)

a nők - művészi teljesítményei az intraszexuális vetélkedések egyik eszközeként vagy megnyilvánulási formájaként fogható fel, amelyek révén növelik presztízsüket, ezen keresztül pedig párkapcsolati esélyeiket és reproduktív sikerüket. Ezt a magyarázó modellt a szerző a korábban már említett költséges szignál elmélettel (2.3.2., lásd még Zahavi-modell: 3.4.1.) kapcsolja össze: a művészi alkotások „költségesek" (magas idő- és energiaráfordítást igényelnek), ritka egyéni kvalitásokat (kreativitás, fantázia stb.) hordoznak, állandóan új, bonyolult formákat öltenek - emiatt nehéz őket utánozni. Ez az oka annak, hogy megbízhatóan jelzik bizonyos férfiak kiváló, átlag feletti képességeit, presztízsét, amelyek vonzóak a másik nem tagjai számára. Végül ejtsünk szót a nők vetélkedéséről, amelylyel kapcsolatban mindeddig viszonylag kevés vizsgálatot végeztek. Evolúciós értelemben a nőket a társadalmi tevékenységek szinte minden ágában kisebb mértékű agresszivitás és versengési hajlam jellemzi, mint a férfiakat (Campbell 1999). Egyrészt azért, mert a vetélkedés kisebb reproduktív nyereséggel jár a számukra, mint a férfiak számára, másrészt pedig nagyobb

a vesztenivalójuk: túlélésük kockáztatása az utódok túlélését is veszélyezteti. Ezért számukra a „nagy tét - nagy nyereség" elve általában nem jár előnyökkel. Ehhez járul az, hogy a férfiakhoz viszonyítva a nők számára többnyire nem bír olyan jelentőséggel az, hogy mások elismerjék státusukat és pozíciójukat. A domináns és kompetitív nők ugyanis - ellentétben a férfiakkal - nem élveznek előnyt a párválasztás során, sőt, mint később látni fogjuk, a férfiak többnyire nem őket részesítik előnyben (3.4.3.). A vizsgálatok mindezzel egybehangzóan azt mutatják, hogy a nők a férfiakhoz képest ritkábban vesznek részt kockázatos kimenetelű tevékenységekben, kevésbé folyamodnak a fizikai agresszió eszközeihez, és lényegesen kisebb hajlandóságot mutatnak a hierarchia vezető pozícióiért való versengésre (Campbell 1999, Eckel és Grossman 2002). Bizonyos körülmények között azonban náluk is növekszik a kockázatvállaló és vetélkedő magatartás gyakorisága. Az evolúciós predikcióknak megfelelően elsősorban akkor, amikor a családra és az utódokra fordítható erőforrások megszerzése nehézzé válik. Kultúrközi vizsgá-


latok ezzel egybehangzóan azt találták, hogy a nők agressziója többnejű keretek között elsősorban férjük másik feleségére, egynejű társadalmakban pedig férjük szeretőjére irányul. Növekszik a nők közötti összeszólalkozások, sértegetések, esetleg tettlegességek aránya olyan körülmények között (pl. olyan szubkultúrákban), ahol kevés a magas státusú férfi, és ahol a népesség nemi aránya női többletet mutat a magas férfimortalitás miatt. Ezekben a 15 és 24 év közötti korosztály tagjai vesznek leginkább részt (3.21. ábra). Egy amerikai vizsgálatban azt találták, hogy az ilyen korú lányok közötti öszszeszólalkozások túlnyomórészt a párválasztásra koncentrálódnak: a magasra értékelt fiatalemberekért való versengés, a már kialakult kapcsolat riválisokkal szembeni megvédése és a szexuális hűségre vonatkozó jó hírnév megőrzése képezte az agresszív magatartás fő indítékait (Campbell 1995). Ami a vetélkedő magatartás specifikus formáit, pszichológiai taktikáit illeti, szintén különbségek állapíthatók meg a nemek között. A legtöbb vizsgálatból az derül ki, hogy a férfiak a nőkhöz képest valamivel gyakrabban élnek a verbális fenyegetés eszközével. Lényegesen nagyobb különbség van köztük a fizikai agresszió tekintetében; a férfiak minden kultúrában sokkal gyakrabban folyamodnak tettlegességhez (lásd 3.21. ábra). A nők közötti vetélkedések leg-

3.23. ÁBRA Nemi különbségek a korspecifikus mortalitási arányban, tekintettel a halálozás externális és internális formáira ■ A nemi különbségeket a férfiak és nők halálozási rátáinak hányadosa mutatja (Forrás: Daly és Wilson 1983)

153 gyakoribb formája az indirekt agresszió, amelyben a támadó személye gyakran rejtve marad a rivális számára. Központi eleme a másik lejáratása, becsmérlése, kibeszélése a csoport többi tagja előtt. Megnyilvánulási formái a viszonylag finomabb taktikáktól („ártatlan pletykák") a durvább minősítésig és megbélyegzésig terjednek, amilyen pl. a „szexuális hűtlenség" hangoztatása. Mindezek nyilvánvalóan rontják a megtámadott fél hírnevét és rombolják párkapcsolati esélyeit, elsősorban a hosszú távú kötelékek kialakítása terén (Mealey 2000a).

3.3.4. Mortalitás A férfiak fokozott kockázatvállaló hajlama - úgy tűnik - szoros kapcsolatban áll halandóságukkal, Az evolúciós pszichológia szerint a szexuális vetélkedés ősi stratégiái - illetve az ezek nyomán kialakult viselkedési hajlamok és motivációk - a felelősek a férfiak nagyobb mértékű mortalitásáért (Trivers 1985). A demográfiai adatok azt mutatják, hogy a férfiak halálozási aránya valamennyi országban magasabb a nőkhöz képest, mégpedig a társadalom minden rétegében és korosztályában. Hasonló képet mutatnak az elmúlt történelmi korok rendelkezésre álló adatai is. A fogamzáskori ivararány átlagosan 120/100, de a magzati állapotban bekövet-


154 kező differenciális halálozás miatt csak kevéssel több fiú, mint lány születik (106/100). Gyerek-

társadalmi aktivitásában. Ezzel kapcsolatban egy érdekes megfigyelést végeztek az Egyesült

korban a fiúk mintegy 50%-kal magasabb mortalitási gyakoriságot mutatnak, ez a különbség a

Államokban élő női és férfi szerzetesek körében, akik életük nagy részét a rendházban töl-

14-16. év között kezd markánssá válni és folya-

tötték, nagyon hasonló életvezetés mellett. Átla-

matosan magas szinten marad a 20. és 50. év között (3.23. ábra). Idősebb korban csökken a két

gos élettartamuk valóban 3-4 évvel magasabbnak bizonyult a környező népességhez képest,

nem mortalitási rátája közötti eltérés, de az addigi folyamatok felhalmozódása miatt a 70 éve-

ami valószínűleg összefüggött azzal, hogy egészséges életmódot folytattak, tartózkodtak a ká-

sek populációjában már kétszer annyi nő, mint

ros

férfi található. A halálozás okai között számos tényező sze-

stresszhatás érte őket. Meglepetésre kiderült azonban, hogy a barátok és az apácák átlagos

repel. A mortalitás

szakemberek különbséget tesznek a külső (externális) és belső (interná-

mortalitásrátái megtartották azt a különbséget, ami az Egyesült Államokra általában is jellem-

lis) forrásai között. Mindkettőben a férfiak vezetnek, de az externális faktorok tekintében kü-

ző volt; a nők átlagosan hat évvel élték túl a férfiakat.

lönösen nagy a különbség (3.23. ábra). Többen

szenvedélyektől,

Evolúciós

és

szempontból

általában

a

kevesebb

mortalitás

nemek

halnak meg balesetekben, kockázatos életvitel (pl. alkoholizmus) miatt, illetve gyilkosságok ál-

közötti különbségei a nőstényekért folytatott intraszexuális vetélkedés közvetlen vagy közve-

tal, és gyakrabban követnek el befejezett öngyilkosságot, mint a nők. Ami az internális okokat

tett következményeként értelmezhetők (Bereczkei 1991, Daly és Wilson 1985, Trivers 1985).

illeti, a legtöbb betegségre, illetve fertőzésre a

Mint láttuk, a hímek szaporodási varianciája fe-

férfiak érzékenyebbek, nehezebben viselik el a fizikai stresszt (pl. éhezést), miközben a lelki

lülmúlja a nőstényekét: a konkurenciaharcok során sikeres hím több nősténnyel párzik és na-

stressz gyakrabban eredményez náluk pszichoszomatikus megbetegedéseket (Daly és Wilson

gyobb utódszámot ér el, mint akár a nőstények közül bármelyik, akár pedig a vetélkedésben

1988, Relethford 1991). A társadalom tudományi

ke-

alulmaradt hímek, akik időlegesen vagy akár tartósan kiszorulnak a szaporodásból. Emiatt a

véssé tudnak számot adni a férfiak magas mor-

hímek arra szelektálódtak, hogy növeljék párzá-

talitási átívelő

si sikerüket - még azon az áron is, hogy túlélési kilátásaik csökkennek. Ha például fizikai ráter-

magyarázatok

arányának univerzális, minden kultúrán sajátosságáról. Érvelésük többnyire arra

irányul, hogy a társadalom a férfiakat állandó versengésre kényszeríti és olyan szerepeket vár

mettségük javulása folytán lyessé válnak a nőstények

el tőlük, amelyek teljesítése gyakori feszültséget

porodási sikerüket - tehát a következő generáci-

okoz és hamarabb „elhasználja" a szervezetet. Ebben valószínűleg sok igazság van, ugyanak-

ónak átadott génjeiket - akkor is megduplázzák, ha várható élettartamuk közben a felére csök-

kor számos megfigyelés ellentmond neki (Trivers 1985). Először is, az emlősfajok szinte min-

ken. A reproduktív siker és a mortalitási kockázat rendszerint összekapcsolódik, hiszen a hí-

degyike hasonló mortalitásmintázatot Másodszor, a halálozás nemek közötti

mek életvitele az állandó versengések miatt rendkívül költséges. Ha minden más tényező

mutat. különb-

kétszer olyan megszerzésére,

esésza-

sége magzati és kisgyermekkorban is meglehe-

azonos, várhatóan pontosan azok a

tősen magas, amikor pedig még nem kell számolni a társadalmi szerepelvárások negatív

gok okozzák a magas halandóságot, amelyek a párzási időszakban előnyökkel ruházzák fel a

hatásaival. Harmadszor, azokban az egalitariánusnak nevezhető kultúrákban is magasabb a

hímeket azon keresztül, hogy győztesen kerülnek ki a riválisokkal folytatott küzdelmekből és

férfiak mortalitása, ahol viszonylag kis különb-

a

ségek vannak a nemek munkamegosztásában és

3.3.1.).

nőstények

választásaiból

tulajdonsá-

(részletesebben

lásd


155

3.24. ÁBRA Nemi különbségek a balesetekből származó korspecifikus mortalitási arányban ■ (Forrás: Relethford 1991)

Miután - kisebb szülői ráfordításuk miatt - a férfiakat ugyancsak nagyobb tozékonyság jellemzi, mint a

szakértelem és ügyesség okozza a különbséget,

szaporodási válnőket, várhatóan

hanem az, hogy a fiatal férfiak nagyobb valószínűséggel mennek bele veszélyes szituációkba

olyan tulajdonságokra szelektálódtak, amelyek túlélési esélyeik csökkenése árán is biztosítják

(Fetchenhauer és Rohde 2002). Számukra a kockázatos vezetési stílus gyakran egyfajta erő-

génjeik

demonstrációként

reprezentációját

a

következő

generáció-

jelenik

meg,

mint

a

versen-

ba. A hominida csoportokban folyó szexuális versengések eredményeként olyan képességek

gés eszköze. Gyakrabban keresik a veszélyes helyzeteket akkor, ha utasuk is fiatal férfi, mint

jelentek őket a

meg bennük, amelyek sikeressé tették párzásokban, de kevésbé sikeressé az

akkor, ha fiatal nő ül a másik ülésen. Ami a balesetek szenvedő alanyait illeti, a karambol kö-

életben maradásban. Ezek a képességek részben közvetlenül, részben közvetetten kapcsolódnak

vetkeztében meghalt járókelők között ugyancsak sokkal több a férfi. Sőt, meghökkentő mó-

az

nyereség/veszteség

don a négyéves kor alatti gyerekek körében is

mérlegeihez. Közvetlenül a kockázatkereső és szabályszegő viselkedések révén, amelyek a mor-

intraszexuális

vetélkedés

kétszer annyi fiú hal meg közúti balesetben, mint lány (Trivers 1985). Ezek a halálozások va-

talitás externális tényezőit hozzák létre. Mint láttuk, a férfiakra, elsősorban a fiatal férfiakra

lószínűleg abból fakadnak, hogy a fiúk és a férfiak nagyobb fizikai aktivitásuk és térfoglalásaik

nagyobb

miatt többféle veszélynek vannak kitéve (4.4.3.).

szenzoros

élménykeresés,

vetélkedési

hajlam és agresszivitás jellemző. Ez fokozottan teszi ki őket a sérülés és halál kockázatának. Az

Az intraszexuális vetélkedés által létrehozott képességek másik része közvetett módon járul

adatok azt mutatják, hogy a halálos balesetek áldozatai között sokkal több fiatal, 16 és 35 év kö-

hozzá a férfiak mortalitásához és annak internális forrását képezi. A magasabb mortalitás

zötti férfi található, mint nő (Relethford 1991). (3.24. ábra).

ugyanis nem feltétlenül annak az eredménye, hogy a hímek kockáztatják túlélési esélyeiket a

Az autóbaleseteket kiragadva, ez az arány ak-

konkurenciaharcok

során.

A

vetélkedések

költ-

kor is magas marad, ha standardizáljuk a megtett kilométerek számát, ami - tekintetbe véve,

ségei gyakorta hosszú távon jelennek meg. A szelekció fenntartja az életképességre és a ferti-

hogy lényegesen kevesebb nő vezet autót - lehetővé teszi a férfiak és nők által okozott balesetek

litásra nézve előnyös génegyütteseket még akkor is, ha azoknak az élet későbbi szakaszában

reális összehasonlítását. Nem a kisebb vezetési

káros hatásaik vannak (Hamilton 1966). Ezek a


156 gének az egyedi élet első, reprodukciós szakaszában növelik a biológiai alkalmasságot, a kor

a kulturális sokféleségét tanulmányozó társadalomtudományok (elsősorban a pszichológia és a

előrehaladtával azonban egyre jobban mozódnak hátrányos következményeik

felhal(ellen-

szociológia) szervesen összekapcsolódnak és egymásra épülnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy

álló képesség csökkenése, betegségekre való fogékonyság növekedése stb.), amelyek fokozato-

az imént bemutatott alapvető mintázaton túlmenően nagy különbségek vannak az egyes or-

san

növelik

szágok

erős ben,

védettséget élveznek a szelekcióval szemhiszen többnyire akkor csökkentik az

a

halál

valószínűségét.

egyén életképességét, amikor az már reproduktív teljesítményének, illetve képességének

a

maximumán.

Ennek

Ráadásul

túl van teljesítőkövetkez-

tében változatlanul adódnak át az egyik generáció génállományából a másikba. Ez a hipotézis nem csupán azt magyarázza meg, hogy a férfiak miért mutatnak a nőkhöz ké-

mortalitási

viszonyaiban

-

benne

ha-

zánk kiemelkedően rossz statisztikai adataival -, amely az adott térség történelmi, gazdasági és lelki folyamatainak komplex kutatását igényli.

3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek a férfiak szexuális viselkedésében

pest magasabb halálozási gyakoriságot az internális mortalitás terén is (bár a nemek közötti kü-

Mindeddig a szexuális stratégiák univerzális vonásaival és nemek közötti különbségeivel fog-

lönbség itt kisebb, mint a externális mortalitás

lalkoztunk. Kevés figyelmet szenteltünk ugyanakkor a nemen belüli individuális különbségeknek.

esetén). Azt is megmagyarázza, hogy ez az eltérés miért alacsony fiatal korban és miért emel-

Ez általában is adóssága az evolúciós pszicholó-

kedik az idősebbek körében (3.23. ábra). Sőt, azokkal az adatokkal is összhangban van, ame-

giának: csak most kezdődtek meg azok a kutatások, amelyek a Homo sapiensre jellemző adap-

lyek bizonyos biológiai folyamatoknak a korral

tációs tervek és azok egyedi változatait egyazon elméleti keretbe igyekeznek összefoglalni (Buss

együtt járó negatív hatásaival kapcsolatosak (Mealey 2000a). Így pl. ismeretes, hogy miközben a vérben keringő tesztoszteron fokozza a fertilitást, a vonzerőben szerepet játszó másod-

és Greiling 1999). Ismeretes, hogy a szexuális viselkedés óriási individuális változékonyságot mutat egy adott kultúrán belül. Ez a sokféleség,

lagos nemi jellegek kialakulását és általában a viselkedési aktivitást, ugyanakkor rontja az im-

mint láttuk, nem korlátozódik az emberre. Mégis, fajunk a szexuális viselkedés egyéni változé-

munképességet, és a szervezetet az idő előreha-

konysága tekintetében kétségtelenül messze felülmúlja az élővilág bármely más tagját. Alapját

ladtával egyre inkább sebezhetővé teszi a kórokozókkal szemben. Ezzel összhangban vannak

evolúciós

örökségünk

alkotja,

amelynek

lénye-

azok a kísérleti eredmények, amelyek szerint a kasztrált hímek ugyanolyan élettartamot érnek

ges eleme, hogy a szexuális magatartásformák alternatív viselkedési taktikák kombinációiból

el, mint általában a nőstények. Egyes jelentések

szerveződnek. Az individuális különbségek genetikai változékonyságra (genetikai polimorfiz-

szerint a XX. század elejének eugenikai programjának keretében kasztrált férfiak élettartama átlagosan nem kevesebb, mint tíz évvel megnőtt, ami elsősorban a fertőzésekkel és a streszszel szembeni fokozott ellenálló volt köszönhető (Trivers 1985). Végül,

jegyezzük

meg,

hogy

képességüknek a

differenciális

mortalitás evolúciós magyarázata azt a tudományelméleti helyzetet példázza (1.1.4.), amelyben a jelenség invariáns rétegeit vizsgáló evolúciós pszichológia és ugyanennek a jelenségnek

mus) vagy környezeti kontingenciákra (kondicionális stratégiák) vezethetők vissza (lásd részletesen

3.3.1.).

A

belőlük

szerveződő

kevert

stratégiák - más szóval: evolúciósan stabil stratégiák - gyakran gyakoriságfüggő szelekció következtében jönnek létre, és viselkedési csolásokra (trade-offokra) épülnek.

átkap-

Noha a férfiak általában nagyobb érdeklődést mutatnak a rövid távú kapcsolatok irányában, mint a nők, nagy különbségek találhatók közöt-


157

tük a szexuális érdeklődés intenzitását és az elköteleződés mértékét tekintve. Ezek a különbsé-

detektívtükrös

gek részben genetikai, részben környezeti hatásokra vezethetők vissza, amelyek bonyolult mó-

lönféle személyiségteszteket foglaltak magukban - a férfiak párkereső és szülői befekteté-

don kombinálódnak egymással (4.5.1.). A nők manipulálásán, csábításán és megtévesztésén

seinek átkapcsolásait, trade-offjait elemezték (1.2.2.). Azt találták, hogy azok a férfiak, akik

alapuló

vonzó fizikai tulajdonságokkal (pl. szimmetrikus arc - lásd részletesen 3.5.7.) és/vagy a szük-

stratégiák

olyan

férfiakra

jellemzőek,

akik sajátos biológiai adottságokkal és szociális tapasztalatokkal rendelkeznek. A tesztoszteron-

szobákban

végzett

szimulációs

helyzetekre épültek, továbbá kérdőíveket és kü-

séges

erőforrásokkal

(státus,

jövedelem

stb.)

termelés intenzitása és időzítése pl. nagymértékben befolyásolja a fizikai megjelenés, az im-

rendelkeznek, sikeresebben növelik párkapcsolataik számát. Az ilyen férfiak másokhoz képest

pulzivitás

gyakrabban mutatnak ún. korlátlan xuális magatartást. Nagyobb arányban

és

az

agresszió

egyéni

különbségeit

(Mazur és Booth 1998). A szexuális érés és a másodlagos nemi jellegek kialakulásának időpont-

olyan

fizikailag

vonzó

partnereket,

szocioszekeresnek akik

nem

jában mutatkozó eltérések azután további hatásokat idéznek elő a többiekkel folytatott szociá-

igénylik a megelőző ráfordítást és elköteleződést. A riválisokkal folytatott szexuális versen-

lis kapcsolatokban (Mealey 2000a). A korán érő, domináns fiúk egyrészt sikeresebbek és népsze-

gésük sokszor olyan „közvetlen" taktikákra épül, mint az önreklámozás, a másik férfi becs-

rűbbek a fiúk körében, másrészt viszont növek-

mérlése és a csábítás hatékony trükkjeinek alkalmazása (pl. „rámenős fellépés", megtévesz-

szik annak a valószínűsége, hogy mások (elsősorban a felnőttek) helytelenítik vagy büntetik korai „rendbontásaikat". Ezek szociális környezetben találják

a fiúk így más magukat, mint

későn érő társaik, és ez alapvetően befolyásolja későbbi élettörténeti stratégiáikat. Kezdeményezőbbek a rivális férfiakkal való verbális és fi-

tés) (lásd még 3.4.5.). Nem meglepő, hogy más férfiakhoz képest több rövid távú és házasságon kívüli kapcsolatban vesznek részt, ahol a jó megjelenés és „szolgáltatások"

mint

megértés, ér-

zikai összetűzésekben, nagyobb hangsúlyt fektetnek a lányok manipulálására és elcsábítására,

zelmi stabilitás, felelősség, hűség. Más férfiak viszont kevesebb

hajlandóságot

mint a hosszú távú kapcsolatokra. Hasonló következményekkel járhatnak azok a korai, gyer-

mutatnak a rövid távú kapcsolatok keresésére és inkább a hosszú távú kapcsolatok kialakításá-

mekkori

ra fordítják erőfeszítéseiket. Ennek egyik oka talán az, hogy a rövid távú kapcsolatok költsége-

tapasztalatok,

amelyek

a

kedvezőtlen

családi környezetből származnak. Az apa nélkül felnövő, illetve a fizikai és érzelmi stressz

az

olyan

a partnerükre fordított anyagi fontosabbnak számítanak, mint

személyiségjegyek,

sek a rájuk fordított idő és energia tekintetében

súlyos hatásait átélő fiúk körében megnő a szabályszegő viselkedések száma, korábbra helye-

- amelyet számos más tevékenységre lehet fordítani - és számos kockázattal járhatnak (beteg-

ződik a másik nem iránti szexuális érdeklődés

ségek, féltékenységből fakadó agresszió stb.). Gyanítható azonban, hogy ezek a férfiak inkább

kialakulása, előnyben részesülnek a rövid távú kapcsolatok a stabil kötődések helyett. Ennek részleteire és adaptív ben térünk ki.

pályáira

a

4.5.2.

fejezet-

azért

nem

vesznek

részt

mert a nők egyszerűen Meglehetősen kevés férfi

alkalmi nem felel

kapcsolatban, őket választják. meg ugyanis

Jeffry Simpson és Steven Gangestad kifejlesztett egy ún. szocioszexuális orientáció-kérdőívet

azoknak a preferenciáknak, amelyeket a nők a legfontosabbnak tartanak partnerük fizikai meg-

abból

jelenésével és az általuk birtokolt erőforrásokkal kapcsolatban (Gangestad és Thornhill 1997b).

a

célból,

hogy

mérjék

az

elköteleződés

nélküli, alkalmi szexuális kapcsolatra való hajlandóság egyéni különbségeit (Simpson és Gangestad 1991, 1992, Simpson et al. 1999, Gangestad és Simpson 2000). Vizsgálataik - amelyek

A többség számára ezért a hosszú távú befektetés nagyobb előnyöket kínál, mint a rövid távú kapcsolatok.


158 A szerzők ezzel összhangban azt találták, hogy azok a férfiak, akik nem, vagy kisebb mértékben

len (Broude és Green 1976). Az iparosodást megelőző kultúrákban, ahol hiányoznak a fo-

rendelkeznek előnyös külsővel, illetve magas státusszal, kevésbé sikeresek a nőkért folytatott

gamzásgátlás és az abortusz hatékony formái, a kierőszakolt nemi aktus hasonló gyakorisággal

konkurenciaharcokban.

vezet

Ezért

ők

korlátozott

gyermeknemzéshez,

mint

a

megengedett

szocioszexuális magatartásra térnek át, amely hosszú távú befektetést, hűséget és kitartó gon-

szexualitás. Sőt, egyes vizsgálatok szerint az erőszakos közösülés nagyobb valószínűséggel

doskodást kínál, és ugyanezt várja cserében (Simpson és Gangestad 1991, 1992, Simpson et

jár fogamzással, az ilyenkor gyakori, ún. indukált peteérés miatt (Baker és Bellis 1995). Az

al. 1999).

ipari

A

másik

csoporthoz

képest

kevésbé

társadalmakban

nehéz

a

nemi

erőszakok

élnek manipulatív szexuális taktikákkal, alacsonyabb pontszámot érnek el az extraverzió

pontos számát mérni; becslések szerint az Egyesült Államokban évente 600 ezer erőszakos kö-

skálán és magasabbat a barátságosság skálán. Nagyobb mértékben jellemző rájuk az őszinte-

zösülés történik, de ennek csupán 10%-át jelentik be.

ség, a megbízhatóság és az érzelmi kötődés. A lényeg tehát az, hogy a különböző adottsá-

Lehetséges, hogy a szexuális szelekció kedvezett egy olyan kondícionális stratégia kialakulá-

gokkal

szexuális

sának, amely bizonyos körülmények között rep-

stratégiákkal növelik - vagy legalábbis növelték a múltban - szaporodási sikerüket. Miközben a

rendelkező

roduktív előnyöket kínált a kényszert alkalmazó férfiak számára. Egyesek szerint elsősorban

férfiak általában véve a szexuális változatosság megteremtésére és a párzások számának növe-

azok a férfiak folyamodnak szexuális erőszakhoz, akik alulmaradnak a rivális férfiakkal foly-

lésére

tatott versengésben, és kevés esélyük van rövid

irányuló

férfiak

erőteljes

különböző

vágyakra

szelektálód-

tak, többségük számára nagyobb nyereséggel jár, ha korlátozzák ezeket a vágyakat, és a párke-

vagy hosszú távú (Shields és Shields

reső magatartásról inkább átkapcsolnak a szülői magatartásra. Ezeknek az alternatíváknak a fit-

hill 1983, 1992). A magyarázat, amely a „férfidepriváció-hipotézis" nevet kapta, lényegében a

nessmegtérülései és specifikus átkapcsolásai természetesen nem csupán a férfiak által kínált

korábban ismertetett „csatlós" stratégia humán megfelelője (3.3.1.). Ezt megerősíti az az össze-

tulajdonságoktól

hasonlító elemzés, amely

függnek,

hanem

a

környezeti

párkapcsolatok kialakítására 1983, Thornhill és Thorn-

szerint

a

többnejűség

feltételektől is. Erről bővebben a 4.2.7. fejezetben lesz szó, az apai magatartásformák elemzé-

mértékének növekedésével fokozódik erőszak valószínűsége, méghozzá a

se kapcsán. Számos evolúciós pszichológus szerint a fér-

konkurenciaharcokban vesztes férfiak növekvő száma miatt. A hipotézis számos tekintetben

fiak

ugyancsak

részéről

tapasztalható

szexuális

kényszer

és

összhangban

van

az

ipari

a nemi szexuális

társadal-

nemi erőszak ugyancsak fakultatív viselkedési algoritmusra épül, egy kevert stratégia alterna-

makból származó szociológiai tényekkel. Az adatok szerint a nemi erőszakot elkövető férfiak

tív elemeként. Olyan körülmények között válhattak adaptívvá evolúciós múltunk során, ahol

többsége 18 és 35 év közötti fiatalember; ők koruknál fogva a leginkább érdekeltek a nőkért

relatíve kis költség - mindenekelőtt a lelepleződés és a büntetés alacsony valószínűsége - mel-

folytatott 1992).

lett

fitnessmegtérülést

biztosítottak.

gusok szerint a nőrablások, keretében történő erőszakos

versengésben

(Thornhill

és

Thornhill

Antropoló-

Ennél is fontosabb az, hogy foglalkozási stá-

portyák, háborúk közösülések na-

tusuk és anyagi helyzetük alapján a szociálisan legkevésbé sikeres férfiak közül kerülnek ki.

gyon gyakoriak lehettek a emberi őstörténetben. Egy kultúrközi vizsgálatból az derül ki, hogy a

Nagy részük munkanélküli, lemmel, ennélfogva alacsony

mai

delkezik. Csekély kilátásaik vannak akár a há-

társadalmak

41,1%-ában

meglehetősen

terjedt jelenség, és csak 23,5%-ukban ismeret-

el-

alacsony jövedepárértékkel ren-

zassághoz és gyermekneveléshez szükséges erő-


159

források előteremtésére, akár pedig alkalmi kapcsolatok kialakítására. Ráadásul fizikai megje-

és

lenésük is gyakran alatta marad az átlagnak; a nemi erőszak miatt letartóztatott férfiak köré-

amely adaptív pszichológiai programok következményeként jön létre, de maga nem adaptív

ben háromszor olyan gyakran találtak rendellenességeket az arcon. Szociális helyzetük és testi

(inkább maladaptív). Közelebbről a férfiak rövid távú kapcsolatokra és szexuális változatosságra

kondíciójuk

irányuló vágyainak, illetve a vetélkedést és kockázatkeresést szolgáló törekvéseinek egyfajta el-

hiányosságaival

magyarázható,

hogy nagy kockázatot hajlandók vállalni szaporodási sikerük minimális esélyeinek megterem-

terméke (Lalumiére és Quinsey 1995, Quinsey Lalumiére

1995).

Olyan

viselkedésforma,

túlzásából alakul ki. Ezzel a hipotézissel össz-

tésére. Az áldozatok ugyanakkor a reproduktíve legértékesebb - fertilitásuk csúcsán lévő, fiatal

hangban van az a kísérleti eredmény, amely szerint a férfiak egyaránt magas szexuális izgalmi

és vonzó - nők közül kerülnek ki. Ez a tény kü-

állapotot (arousalt) mutatnak az erőszakos, illetve az együttműködésen alapuló pornófilmek

lönösen figyelemre méltó a más női csoportokkal való összehasonlításban (3.25. ábra). Egyút-

látványára (Malamuth et al. 1986).

tal ellentmond annak a közkeletű hipotézisnek, amely azt tartja, hogy a nemi erőszak során a

Ugyanezt a hipotézist támasztják alá azok a kutatások, amelyek kimutatták, hogy a nemi

férfiak célja a nők megfélemlítése, megalázása, és a maszkulin hatalom és erő demonstrálása.

erőszakot elkövető férfiakra deviáns szexuális preferenciák, antiszociális karakter, ellenséges

Jóllehet a

maszkulinitás, és erős agresszív késztetés jellemző (Lalumiére és Quinsey 1996) (3.26. ábra).

nemi erőszaknak kétségkívül vannak

ilyen elemei, ha alapvetően ez lenne a mozgatója, akkor azt várnánk, hogy a támadások idő-

A

nők

iránti

promiszkuitás,

ugyanakkor

ellen-

sebb, befolyásos, tehetős nők ellen irányulnak (Thornhill és Thornhill 1987). Valójában azon-

séges attitűd együtt hozzák létre azt a mentális állapotot, amelyben a nők visszautasítása miatti

ban az

frusztráció szexuális erőszakhoz vezethet. Egy további vizsgálat meglepő módon azt találta,

áldozatok túlnyomó többsége

fiatal

és

alacsony foglalkozási státusokba sorolható nő. Evolúciós szempontból ugyanakkor lehetsé-

hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak kifejezet-

ges, hogy a szexuális erőszak valójában nem egy fakultatív viselkedési stratégia, hanem a férfi

ten sikeresnek tartják magukat a szexuális kapcsolatok száma tekintetében, és valóban na-

pszichológiai repertoárjának valamiféle mellék-

gyobb tapasztalattal rendelkeznek e téren, mint

3.25. ÁBRA A szexuális erőszak áldozatául esett nők kormegoszlása az átlag női populációkhoz, illetve a nem szexuális indítékú gyilkosságok áldozatául esett nők csoportjához viszonyítva ■ (Forrás: Alcock 1998)

160


3.26. ÁBRA Erőszakos és nem erőszakos szexuális tapasztalattal rendelkező férfiak néhány személyiségvonása ■ Jelölés; NSZT: nincs szexuális tapasztalat; NESZ: nincs erőszakos szexuális tapasztalat; NFE: nem fizikai szexuális erőszak; FE: fizikai szexuális erőszak (Forrás: Lalumiére és Quinsey 1996)

a kontrollcsoport tagjai (Lalumiére et al. 1996). Ez az eredmény aligha értelmezhető a férfidepriváció-magyarázat keretében. A két hipotézis mindazonáltal nem feltétlenül mond ellent egymásnak, sőt úgy tűnik, közös elméleti keretbe illeszthető. Lehetséges ugyanis, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak a népesség olyan részét képezik, akiket az átlagpopulációhoz képest egyfelől nagyobb mértékű szexuális és agresszív drive jellemez, másfelől alacsony szocioökonómiai státusuk miatt - egyúttal meg vannak fosztva a „minőségi" párkapcsolatok

lehetőségétől.

Sikeresek

az

alacsony

párértékkel rendelkező nőkkel folytatott alkalmi kapcsolatok terén, de sikertelenek az értékesebb (pl, vonzó) nőkhöz való jutás tekintetében (Lalumiére et al. 1996). Velük szemben ezért növekszik annak a valószínűsége, hogy erőszakot alkalmaznak. Ennek a tendenciának a manifesztálódását

természetesen

az

is

erősen

befo-

lyásolja, hogy a potenciális fitnessnyereséggel párhuzamosan milyen magasak a vele járó költségek (sérülés, szociális megbélyegzés, büntetések) (Malamuth és Heilman 1998). Elméletileg csak azokban a nagyon ritka szituációkban jön létre, ahol a haszon felülmúlja a veszteséget, bár egyelőre senki sem mérte ezeket a paramétereket. Mindenesetre

ez

az

integratív

szemlélet

azt

valószínűsíti, hogy a nemi erőszak a megengedett párzásnak nem kizárólagos alternatívája,

hanem adott körülmények között inkább „kiegészítője":

bizonyos

férfiak

bizonyos

körülmé-

nyek között erőszakot alkalmaznak, miközben „normális" párkapcsolatokat is kötnek (Ellis 1989, Malamuth és Heilman 1998). A nők természetesen a párköteléket részesítik előnyben, és védekeznek a nemi erőszak ellen. Mint láttuk, olyan detektálási képességekre szelektálódtak,

amelyek

segítségével

folytonosan

tesztelik

a másik fél elköteleződését és ráfordítását (3.3.2., 3.4.5.), ezenkívül igyekeznek csökkenteni a szexuális támadások valószínűségét. Egy érdekes vizsgálatban azt találták, hogy peteérésük idején a nők - de csak azok, akik nem szednek fogamzásgátló tablettát - jelentősen csökkentik a kockázatkereső viselkedés különböző formáit. Különösen azokat, amelyek a nemi erőszaknak való kitettség veszélyét hordozzák, mint pl. sétálás elhagyott, sötét helyen vagy szórakozóhelyek látogatása egyedül. Figyelemre méltó, hogy ez olyan időszakban megy végbe, amikor szexuális aktivitásuk egyébként szik (Chavanne és Gallup 1997) (3.27. ábra). Jegyezzük meg végül, hogy a szakkal kapcsolatos evolúciós természetesen

nem

állnak

növek-

szexuális erőmagyarázatok

semmiféle

ideológia

vagy politikai filozófia szolgálatában. Sokan ugyanis úgy értelmezik ezeket a kutatásokat, mint a nők szexuális kizsákmányolásának egyfajta igazolását. Erről szó sincs: megmagyarázni valamit nem jelenti azt, hogy egyszersmind he-


161

lyeseljük vagy igazoljuk is annak a létezését (Bereczkei 1998a). A szexuális kényszer evolúciós

változékonyságra irányuló késztetéseihez. Miközben „ártalmatlan" eszközt nyújt a valóság-

kutatói - többségük nő - azt tartják, hogy a nemi erőszak indítékainak ultimatív elemzései köze-

ban elérhetetlen nők virtuális birtoklására, a realitástól nagyrészt elszakadó élmények és be-

lebb vihetik a gyakorlati szakembereket ahhoz, hogy megfelelő ellenintézkedéseket hozzanak

nyomások

létre. A az

férfiak közötti szexuális vetélkedéseknek előbbiekhez képest kevésbé költséges, annál

elterjedtebb formái a prostitúció és a pornográfia. Mindkettő egyfajta „mesterséges" környezetet

teremt

a

férfiak

pszichológiai

preferenciái-

nak működéséhez. Nem véletlen, hogy tipikusan női intézmények; a férfitest látványa és sze-

új

standardokat

és

elvárásokat

hoz-

nak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti szexuális kapcsolatok normális működését (Shepher és Reisman 1985).

3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek a nők szexuális viselkedésében

xuális szolgáltatásai iránt lényegesen kisebb a nők részéről megnyilvánuló érdeklődés és ke-

A szexuális viselkedés individuális változékonysága természetesen nem csupán a férfiak-

reslet (3.3.1.). A prostitúció esetében az anyagi ellenszolgáltatás ráfordításait és a szexuálisan

ra, hanem a nőkre is jellemző. Sajátos egyéni

terjedő betegségek kockázatát

számos

előny el-

különbségek jelennek meg például a nők közötti versengés terén (3.3.3.). Eltérések mutatkoznak

lensúlyozhatja (Mealey 2000a). Lehetővé teszi a szexuális kielégülést a rövid távú kapcsolatokat

a nők igényt

igénylő férfiak számára. makban a házasságon

iránt. Miközben a férfiak átlagban nagyobb érdeklődést mutatnak a rövid távú kapcsolatok, a

A monogám társadalkívüli kapcsolatoknak

körében a tekintetben is, hogy milyen támasztanak a szexuális változatosság

általá-

nők pedig a hosszú távú kapcsolatok iránt, ez a

ban nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához, továbbá csökkenti a nemi erő-

különbség nem általánosítható a teljes népességre. A nők egy viszonylag kis része nagyobb

szak előfordulási valószínűségét. Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket, és a bűnözés számos

hajlandóságot mutat az alkalmi kapcsolatokra, mint a férfiak többsége. A korábban említett

formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális

szocioszexuális

olyan

pótlólagos

formáit

3.27. ÁBRA Nők kockázatvállalása havi ciklusuk különböző szakaszaiban, tekintettel arra, hogy szednek-e fogamzásgátló tablettát ■ A kockázatvállalás pontszámai egy 18 tevékenységet magában foglaló kérdőívre adott válaszok átlagértékéből tevődnek össze (Forrás: Chavanne és Gallup 1997)

nyújtja,

amely

orientáció-vizsgálatban

azt

lálták, hogy a tesztben magasabb pontszámot el-

ta-

162


3.2. TÁBLÁZAT A nők szexuális partnereinek száma eddigi szexuális életük függvényében ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

érő nők a többieknél gyakrabban vesznek részt rövid távú kapcsolatokban (Simpson és Gangestad 1992). A korábbi feltevéssel ellentétben -

az Egyesült Államokban végzett kutatások: a nők mintegy 15%-a csalta meg férjét vagy barátját a megelőző öt év során (Laumann et al. 1994).

amely szerint többnyire a rosszabb testi adottságokkal rendelkező nők mennek bele rendszeresen alkalmi kapcsolatokba - azt találták, hogy ezek a nők többnyire átlag fölötti fizikai vonzerővel rendelkeznek (Mikach és Bailey 1999). Ok maguk is nagyobb hangsúlyt fektetnek partnerük testi adottságaira, mint személyes kvalitásaira

(megbízhatóság,

kodás stb.). A népességen

belüli

Ezek az adatok olyan jelenségekre világítanak amelyek a hagyományos szociobiológia szá-

mára 80-as

nehezen voltak évek evolúciós

értelmezhetőek. A 70-es, gondolkodásában ugyanis

elfogadott elméleti előfeltevés volt, hogy kizárólag a hímek növelik szaporodási sikerüket azzal, ha több nőstényt termékenyítenek meg. A

gondos-

nőstények számára azonban e felfogás szerint a több hímmel folytatott egyidejű párzások nem

nyilvánvalóan

adaptívak. Miután ugyanis a nőstény megtermékenyül, sok időt és energiát fordít az utód-

barátságosság, arányuk

rá,

nagy változékonyságot mutat és számos tényező függvénye. A jelenlegi vizsgálatok mindazonáltal rávilágítanak néhány általános mintára. Egy közel 4000 főre kiterjedő angliai vizsgálat során az derült ki, hogy azoknak a fiatal nőknek a csoportjában, akik túl vannak az első 500 közösülésen - ez átlagosan 3-5 év aktív szexuális életet jelent 12% állította magáról, hogy több mint 20, de kevesebb mint 50 férfival volt szexuális kapcsolata. A tapasztaltabb nők esetében - túl a háromezer szexuális aktuson - mintegy 5% számolt be több mint 100 partnerről (3.2. táblázat). Az előbbiek csoportjában a nők 44%-a, az utóbbiak csoportjában pedig 76%-a nyilatkozott úgy, hogy életében legalább egyszer két (esetleg több) férfival volt viszonya tíz napon belül (Baker és Bellis 1995). Egy másik, szintén a 90-es években végzett vizsgálatból az derül ki, hogy a 18 és 24 év közötti francia nők 10%-ának volt több mint egy partnere a megelőző évben (Spira et al. 1994). Hasonló arányokról számolnak be

gondozásra

és

egy

ideig

nem

lehetnek

újabb

utódai. Reproduktív érdeke tehát az, hogy az apai ráfordítás tekintetében optimális hímet válasszon azért, hogy növelje az élete során lehetséges számú utódai túlélési esélyét. Egy másik hímmel való ismételt párzás nem növelné az utódok számát, sőt ezzel azt kockáztatná, hogy felszarvazott párja otthagyja és megfosztja a létfontosságú apai erőforrásoktól. Ezen az elméleti építményen azonban az utóbbi két évtizedben sorra rést ütöttek azok a vizsgálatok, amelyek genetikai elemzésekkel bizonyították hogy számos, egyébként monogám párkötelékben élő faj nőstényei „félrelépnek", aminek eredményeként utódaik közül néhány nem a párjuktól, hanem más hím(ek)től származik (Alcock 1998). A jelenség egyik magyarázata az, hogy a nőstények egyfajta szexuális szolgáltatást nyújtanak olyan hímeknek, akiktől „cserében" jogosan várnak el különböző erőforrásokat vagy támoga-


163

tást (Krebs és Davies 1993), A kedvezményezett pávián hímek pl, megvédik őket más hímek zak-

A több hímmel való párzás egy másik előnyt is kínál, amely az előbbinél valószínűleg gyako-

latásaitól.

ribb és fontosabb szerepet játszik a rövid távú és

Azok

az

oroszlán

hímek,

amelyek

pároztak a nősténnyel, kisebb valószínűséggel ölik meg e nőstény mástól származó kölykeit.

házasságon kívüli kapcsolatokban. magas rátermettséggel rendelkező

Számos faj esetében a nőstények promiszkuitása feltehetőleg azért alakult ki, hogy összezavar-

totta genetikai nyereség (Alcock 1998, Krebs és Davies 1993). Mint a 3.4.1. fejezetben részlete-

ja az apasági viszonyokat és így elejét vegye annak, hogy a hímek megtámadják kölykeiket

sen is látni fogjuk, a nőstények bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erő-

(Hrdy

2000)

Gyakran

megtörténik,

hí-

források, hanem párjuk értékes génjeinek meg-

mek táplálékot kínálnak fel olyan nőstényeknek, akik előzetesen párzottak velük. Az emberi

szerzésére törekszenek. Ez többnyire akkor történik, amikor a hímek utódgondozásban való

társadalmakban ugyancsak ismert jelenség, hogy a nők anyagi vagy szociális támogatást kapnak

részvétele minimális, és a nőstény nyeresége abból fakad, hogy utódaiba olyan gének adód-

szexuális

nak

tevékenységükért.

Egy

hogy a

Ez pedig a hímek nyúj-

monogám

tár-

át,

amelyek

növelik

azok

életképességét,

sadalomban, a paraguayi ache indiánoknál, a magas presztízzsel rendelkező kiváló vadászok-

ellenállóképességét, termékenységét. A több hímmel való párzás azonban akkor is kifizetődő

nak lehetőségük van arra, hogy több asszonnyal is folytassanak viszonyt, cserébe azért, hogy

lehet a nőstény számára, amikor egy utódgondozó hím mellett alkalmi, „házasságon kívüli"

hússal látják el a csoport tagjait. (Hill és Hurtado 1996) (2.1.3).

kapcsolatban vesz részt. A monogám kékcinegéknél pl. azt találták, hogy amikor a nőstények

E

viselkedési

stratégia

sajátos,

mondhatni

egy

domináns,

jó

fizikai

kondícióval

rendelke-

extrém formája közismerten a prostitúció, amelyet az imént a férfiak viselkedési eszköztárának

ző, egészséges hímmel alkottak párt, viszonylag ritkán keresték az alkalmat más hímekkel való

egyik lehetséges elemeként jellemeztünk. Szerte a világon általánosnak tekinthető. Egy 300

párzásra. Ha azonban párjuk rosszabb minőségű volt, a félrelépések gyakorisága lényegesen

kultúrát

megemelkedett (Kempenaers et al. 1992).

magában

foglaló

etnográfiai

atlasz

mindössze 12 olyan társadalmat ismer, ahol teljesen hiányzik a prostitúció (Murdock 1967). A

A legtöbb genetikai vizsgálat mindazonáltal azt mutatja, hogy a felszarvazások gyakoriságá-

modern ipari társadalmakban ugyancsak virágzó iparág, amely azonban nagyon eltérő előnyö-

nak korlátai vannak: még azoknál a fajoknál is, ahol a félrelépések viszonylag gyakoriak, az

ket és hátrányokat nyújt a prostituáltak különböző csoportjai számára. Nyilvánvaló ugyanak-

utódoknak csak egy része származik az idegen hímmel folytatott viszonyból, a többit a nőstény

kor, hogy a nők alkalmi viszonyai, futó kalandjai

párja

az esetek túlnyomó többségében nem ebbe a kategóriába tartoznak. Igaz, a nőknek szóló aján-

tás aránya az eddig vizsgált fajok felénél mindössze 5%, de a többieknél is ritkán haladja meg

dékok, vacsorameghívások nagy része a szexuális aktus időszakára esik, különösen egy rövid

a 20%-ot (Petrie és Kempenaers 1998). Ez nem meglepő, hiszen a házasságtörés költséges: egy

távú kapcsolat esetében (Baker és Bellis 1995),

bizonyos ponton túl a nőstény azt kockáztatja,

ezt azonban aligha lehet a prostitúcióhoz kapcsolni, bár egyesek szerint az átmenetek olykor

hogy elveszti párja szülői gondoskodását, és ezzel utódainak túlélési kilátásai lényegesen rom-

meglehetősen nehezen definiálhatók. Tény, hogy az ősi tranzakció a szexuális szolgáltatás és az

lanak. Ezért a nőstények egy trade-off magatartásra szelektálódtak: igyekeznek lekötni a

anyagi viszontszolgáltatás között mára nagy részben ritualizálódott, gondoljunk például egyes

hosszú távú partnereik által nyújtott apai gondoskodást, miközben fenntartják a lehetőséget,

házassági

hogy

tánc).

ceremóniákra

(pl.

menyasszony-

nemzi.

alkalmi

A

párkapcsolaton

kapcsolataik

során

kívüli

szexuali-

értékes

ket szerezzenek be utódaik számára, akiket az

géne-


164 erőforrásokkal velni.

rendelkező

partnerük

fog

felne-

A jelenlegi kutatási eredmények azt mutatják, hogy ez a trade-off az emberi szexuális viselkedésre is jellemző (Gangestad és Simpson 2000, Thornhill és Gangestad 1999a). Sőt, az emberre fokozottan érvényes, hiszen a szoros párkapcsolatok és a férfiak relatíve magas szülői ráfordítása miatt a nők reproduktív érdeke az, hogy szexuális viselkedésüket rendkívül árnyaltan és körültekintően szabályozzák. Ezért olyan komplex párválasztási algoritmusra szelektálódtak, amelynek lényeges része a férfiak által nyújtott rövid távú és hosszú távú ráfordítások közötti, állandóan változó egyensúly fenntartása. Gyakran megtörténik ugyanis, hogy a férfiak szülői ráfordítása és genetikai minősége nem esik egybe, és ezt a nő - miként számos más monogám faj nősténye - házasságon kívüli kapcsolataiban kísérli meg összeegyeztetni. Ilyen körülmények között nyereséges lehet számukra, ha az erőforrásokkal szerepet

rendelkező, az utódok gondozásában vállaló párjuk mellett olyan alkalmi

partnert növelni

keresnek, aki értékes génjeivel képes gyerekeik életképességét és sikerét.

Nem

egyszerűen

arról

van

szó,

hogy

növelik

szexuális partnereik számát és nem is arról, hogy növelik a potenciális eltartók és gondoskodók böző

arányát. célból

Sokkal inkább arról, különböző férfiakat

hogy különrészesítenek

előnyben. Ahogy Sarah Hrdy fogalmaz: a

nők

számára nem csupán az apai gondoskodás lekötése, hanem az „optimális számú" apa biztosítása is fontos volt az evolúció során (Hrdy 2000). Ennek következtében a nők pszichológiai repertoárjának lényeges része az a taktikai képesség, hogy megoldják azt a lehetséges konfliktust, hogy

gyerekeik

magas

szintű

gondoskodást,

s

egyszersmind jó géneket kapjanak. Ezt az első pillantásra talán meglepő állítást számos vizsgálati eredmény támasztja alá. A tartós kapcsolatban élő nők nagy hangsúlyt helyeznek

szeretőjük

fizikai

megjelenésére,

általá-

ban nagyobbat, mint azok, akik egyedül élnek (Scheib 2001). Számos adat van arra, hogy a nők preferenciája a házasságon kívüli kapcsolatokban elsősorban szexuálisan vonzó férfiakra irá-

nyul, még akkor is, ha ezektől a férfiaktól nem kapnak érzelmi támogatást (Gangestad és Thornhill 1997b, Scheib 2001). Mint ahogy arról a következő fejezetekben részletesen is szó esik, a férfiak (és a nők) bizonyos fizikai tulajdonságai, szexuális

vonzerejük

sajátosságai

jelzik

hordo-

zójuk genetikai minőségét - pl. a betegségekkel szembeni ellenállóképességét -, amely nagy valószínűséggel az utódokba is átadódik. Ezért a nők számára reproduktíve kifizetődő, ha ilyen férfiakat választanak. A párválasztáson kedésükkel

is

túlmenően

szabályozzák

-

szexuális nem

visel-

feltétlenül

tudatosan - partnerük genetikai anyagának átadását. Egyes vizsgálatok arról számolnak be, hogy a nők nagyobb valószínűséggel élnek át orgazmust azokkal a férfiakkal, akiket magasabbra értékelnek a fizikai vonzerő skáláján, mint a kevésbé attraktív férfiakkal (Shackelford et al. 2000, Thornhill et al. 1995). Egy másik vizsgálat azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy a nők házasságon kívüli szexuális kapcsolataik során gyakrabban számoltak párjukkal folytatott

be orgazmusról, mint a közösüléseik alkalmával

(Baker és Bellis 1995). Tudjuk, hogy az orgazmusok - elsősorban azok, amelyek kevesebb, mint egy perccel az ejakuláció előtt történnek fontos szerepet töltenek be a spermiumok viszszatartásában. Az általuk előidézett élettani változások révén csökkentik a visszaáramló ejakulátum mennyiségét, így növelik a fogamzás valószínűségét (Baker és Bellis 1993). Ez arra mutat, játszik

hogy az orgazmus specifikus abban, hogy bizonyos férfiak

valószínűséggel mint mások. Ha

a

nők

termékenyítsék házasságon

kívüli

meg

szerepet nagyobb a

nőket,

kapcsolatai

az

előnyös tulajdonságok (jó gének) kiválasztását szolgálják, akkor erre várhatóan akkor kerül sor, amikor megtermékenyítésük valószínűsége a legmagasabb. Az adatok valóban azt mutatják, hogy a nők akkor vesznek részt leggyakrabban házasságon kívüli kapcsolatokban, amikor fertilitásuk csúcsán vannak. A 3.28. ábra alapján jól követhető, hogy a menstruációs ciklus fogamzási fázisában háromszor olyan gyakran vannak együtt szeretőikkel, mint a ciklus utolsó tíz nap-


165

3.28. ÁBRA Párkapcsolaton belüli (PKB) és párkapcsolaton kívüli (PKK) közösülések menstruációs ciklusuk különböző időszakaiban ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

aránya

tartós

párkapcsolatban

élő

nőknél,

ján (Baker és Bellis 1995). A legnagyobb különbséget a peteérést megelőző két nap során re-

zatalakor (Scheib 1994). A vizsgálatban szereplő

gisztrálták. Az állandó szexuális tevékenységük

folytatott viszont

nők másik csoportjához viszont azt a kérdést intézték, hogy amennyiben házassági apróhirde-

egyenletes, és nem mutat változást a ciklus fo-

tést tesznek közzé és egy közvetítőirodán keresztül jellemezhetik jövendőbeli férjüket, milyen

párjukkal intenzitása

lyamán. A párkapcsolaton belüli és párkapcsolaton kívüli szexualitásnak ez a kettőssége egyrészt genetikai nyereséggel járhat, csökkenti a lelepleződés kockázatát.

donságait tartanák fontosnak a döntés megho-

tulajdonságokkal

ruháznák

fel

őket

leginkább.

másrészt

Az eredmények megfeleltek a „kettős választás" modellből fakadó elvárásoknak: a nők fonto-

Mindezek alapján az a kép rajzolódik ki, hogy szexuális szelekció egy olyan összetett pszi-

sabbnak tartották az egészséget és a fizikai tulajdonságokat (szemszín, magasság stb.) a dono-

chológiai algoritmust hozott létre a nőkben, amely-

roknál, nyilvánvalóan azért, mert ezek a jellegek azok, amelyek közismerten átöröklődnek az utó-

a

nek segítéségével képesek alkalmazkodni a szaporodásuk szempontjából alapvető körülmények

dokba. Hosszú távú kapcsolataik esetén viszont

finom eltéréseihez és változásaihoz. Feltételezhető, hogy amennyiben különböző okok miatt

azokat a személyiségjegyeket sabbra, amelyek a házastársi

házasságon

nak meghatározóvá: mi melegség.

kívüli

kapcsolatba

mennek

bele

(3.3.8.), ez a stratégia lehetővé teszi a számukra, hogy különböző férfiaktól biztosítsák gyermekük számára az értékes géneket és az apai gondoskodást. Érdekes ebből a szempontból az a vizsgálat, amelyben azt a kérdést tették fel fiatal nők egy csoportjának, hogy amennyiben egy szülészeti

klinikán

megválaszthatnák

keik apját (azaz a donort), annak milyen tulaj-

gyerme-

értékelték magakapcsolatban vál-

megértés, őszinteség,

érzel-

3.3.7. Spermiumvetélkedés A nők stabil párkapcsolaton (házasságon) kívüli szexuális viselkedése szorosan kapcsolódik ún. spermiumkompetíció jelenségéhez, amely,

az


166 mint láttuk, a hímek intraszexuális versengésének egy alternatív formája (3.3.1.). A spermium

nogám fajokban is előfordul. Mégpedig akkor, ha a szociális egynejűség szexuális többférjű-

szintű

akkor

séggel párosul, ha tehát a nőstény félrelépése le-

van mód, ha a nők bizonyos időintervallumon méghozzá néhány napon - belül több férfival is

vetélkedésre

az

hetőséget teremt a különböző hímektől származó ivarsejtek mérkőzésére. Mindenesetre a férfi-

folytatnak nemi életet. Ismerve a petesejt és a hímivarsejt átlagos élettartamát és a megtermé-

ak heremérete - amely szorosan korrelál az ejakulátumban lévő spermiumok számával - lé-

kenyítés biokémiai feltételeit, számítások szerint az ismételt aktusoknak 3-5 napon belül kell

nyegesen kisebb a csimpánzokénál, viszont nagyobb a gorillához és az orangutánhoz képest

megtörténniük

(lásd

ahhoz,

ember

hogy

a

esetében

spermiumok

kö-

3.5.

ábra).

Ez

egy

mérsékelt

spermium

zötti versengés működésbe lépjen. Ez valószínűleg nem olyan ritka jelenség, ahogyan koráb-

szintű vetélkedés evolúciós lehetőségét mutatja. Az említett angliai kutatás vezetői, Robin Ba-

ban gondolták, még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk a nemi erőszakot és a prostitúciót.

ker és Mark Bellis (1993, 1995) szerint a spermiumversengés az ember szexuális konkurencia-

A

harcainak

korábban

említett,

közel

4000

főt

magában

egyik

sajátos

formája,

amelynek

so-

foglaló angliai vizsgálatból pl. az derül ki, hogy azoknak a nőknek a csoportjában, akik túl van-

rán az eltérő férfiakból származó spermiumok különböző és változatos stratégiák során mér-

nak az első 500 közösülésen - ami átlagosan kb. 3-5 szexuálisan aktív évet jelent 50%-uknak

kőznek meg egymással. Hogy milyen stratégiákról és mechanizmusokról lehet szó, azt rendkí-

legalább egyszer az életében két férfival volt szexuális viszonya egy időben (Baker és Bellis

vül fáradságos, hosszú és költséges vizsgálatok során igyekeztek megállapítani, amelyek során

1995). Közülük minden 200-ból egy azt állítot-

nem csupán a

ta, hogy legalább egyszer megtörtént az életük során, hogy 30 percen belül két különböző férfi-

életét és szokásait térképezték fel, hanem összegyűjtötték és pontosan mérték a spermiumok

val szeretkezett. Harminc százalékuk egy napon belül, több mint ötven százalékuk pedig 5 na-

számát, az ejakulátum mennyiségét, lés utáni visszafolyás mértékét stb.

részt vevő személyek szexuális

a

közösü-

pon belül csinálta ugyanezt. A 3000 közösülés

A modell egyik bizonyítéka az az érdekes kí-

fölött járó nőknek közel 60%-a nyilatkozta, hogy egy napon belül két különböző férfival

sérleti eredmény, miszerint a férfiak növelik az ejakulátumban lévő spermiumaik számát annak

volt viszonya. A szerzőknek ezekre az adatokra támaszkodó becslése szerint Nagy-Britanniában

függvényében, hogy mennyi időt töltenek el párjuk nélkül az utolsó közösülésük után. An-

a nők 4-12%-a vesz részt ún. kettős párzásban (double mating), amely kedvező feltételeket te-

nál több hímivarsejtet termelnek, illetve juttatnak be a női petevezetékbe, minél hosszabb ide-

remt a

ig voltak távol párjuktól ezt megelőzően. A sper-

spermiumok versengésére. Más szerzők

óvatosabb becslést fogalmaznak meg Franciaországban egy ottani vizsgálat

így pl. alapján

miumszám ugyanakkor nem a közösülések számától függ - ami meglepő eredmény -, sokkal

kalkulált arány a kettős párzásra csak 2-5% volt -, de egyetértenek abban, hogy a spermi-

inkább az együtt eltöltött idő hosszától (3.29. ábra). Ha két nemi aktus között pl. négy nap te-

umkompetíció

az

lik el és ez idő alatt a férfi és nő idejük 100%-át

emberi párkötelékek és a szexuális kapcsolatok kialakulásában (Gomendio et al. 1998).

mindenhol

együtt töltik, akkor a férfiak átlagosan 489 millió spermiumot termelnek. Ha ellenben ugyan-

Nem tudjuk, hogy az evolúciós környezet milyen szelekciós feltételeket teremtett a spermi-

ezen időintervallum mindössze 5%-ában vannak együtt, az ejakulátum mennyisége 712 mil-

um szintű vetélkedés kialakulására (Hrdy 2000). Nem valószínű, hogy a hominidák a csimpán-

lió spermiumra emelkedik. Ez az eredmény a kutatók szerint úgy értelmezhető, hogy a férfiak

zokhoz

abban az esetben növelik az ejakulátum meny-

hasonlóan

szerepet

promiszkuitásban

játszik

éltek

na (3.1.2.). Spermiumvetélkedés azonban a mo-

vol-

nyiségét, ha nagy a spermiumvetélkedés kocká-


167

3.29. ÁBRA A férfiak által termelt spermiumok száma a párjukkal együtt eltöltött idő és a legutolsó közösülés óta eltelt idő függvényében ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

zata. Azaz, ha magas a házasságon kívüli kapcsolat valószínűsége, amely viszont többek között attól függ, hogy milyen lehetőségeik vannak a pároknak a félrelépésre. Az angliai mintában a párjuktól valamilyen oknál fogva - pl. munkájuk vagy tanulásuk miatt - külön élő nők (0%-os együttlét) több mint 10%-a nyilatkozta, hogy megcsalta férjét (barátját), míg a félrelépés valószínűsége mindössze 2%-os vagy annál kevesebb, ha a férfi idejének több mint a felét töltötte

társával.

Amennyiben

tehát

az

együttlét

hiánya a házasságtörés kockázatát jelzi, a férfiak számára ilyen esetben adaptív, ha a szokásosnál nagyobb mennyiségű spermium termelésével igyekeznek korlátozni a rivális férfiak esélyét a megtermékenyítésre. A spermiumvetélkedés csupán

a

spermiumszám

só szexuális együttlétet követően relatíve hoszszú időt töltenek el a párjuktól távol, máshogy kezdenek párjukkal

viselkedni, mint azok, akik tartósan vannak (Shackelford et al. 2002).

Előbbiek

partnerüket

szexuálisan

vonzóbbnak

tartják, nagyobb késztetést éreznek a szexre, és úgy vélik, párjuk is nagyobb érdeklődést tanúsít irántuk e tekintetben. Különösen azok a férfiak mutatták ezeket a szexuális motivációkat, akik az

átlagoshoz

képest

szorosabbnak

és

kielégí-

tőbbnek tartották kapcsolatukat a párjukkal. A szerzők ezt úgy értelmezték, hogy elsősorban nekik volt vesztenivalójuk az vazás következtében.

esetleges felszar-

A spermiumvetélkedés egy másik élettani mechanizmusa az, hogy a férfiak méretre, alak-

természetesen

nem

ra

szabályozásával

kap-

tanak elő abból a célból, hogy növeljék a megtermékenyítés valószínűségét. Ezt a sokfélesé-

csolatos élettani válaszokat hívja elő. Várható, hogy a férfiak olyan pszichológiai mechanizmusokra őket,

szelektálódtak, amelyek arra motiválják hogy elejét vegyék partnereik másoktól

való

megtermékenyülésének.

Elképzelhető,

hogy

párjuk hűtlenségének gyanúja fokozza szexuális aktivitásukat, és arra készteti őket, hogy megkíséreljék párjuk megtermékenyítését, amilyen gyorsan csak lehet. Egy USA-ban és Németországban párhuzamosan végzett jelenlegi vizsgálat azt mutatja, hogy azok a férfiak, akik az utol-

és

működésre

nézve

eltérő spermiumokat

állí-

get (polimorfizmust) korábban úgy értelmezték, hogy a külső és belső hatások (öregedés, mutációk)

deformálják

a

„normális"

spermiumtípust,

és a kevésbé aktív, sőt működésképtelen hímivarsejtek tömegét hozzák létre. Baker és Bellis (1995) szerint egészen másról van szó: a megtermékenyítés szempontjából leghatékonyabb ejakulátum szükségképpen sejtek között ugyanis

polimorfikus. Az munkamegosztás

kodik, amennyiben mindegyik fajta spermium

ivarural-


168 más-más szerepet tölt be a rivális hímek ivarsejtjeivel folytatott versengésben. A szelekció

séges, hogy többféle szelekciós nyomás felelős a hím nemiszerv kialakulásáért.

olyan arányt állított be közöttük, amely adott körülmények között optimális a megterméke-

Miközben a spermiumkompetíció a férfiak intraszexuális stratégiájának a része, a nők nem

nyítés szempontjából.

passzív tárgyai ennek a folyamatnak. Ellenkező-

Működésük löníthető el:

szempontjából két alaptípus küa torlaszolók és a rombolók. Az

leg, szexuális aktivitásuk és orgazmusuk időzítésével szabályozzák és időzítik a különböző

előbbiekre a nagyméretű, felcsavarodott farok jellemző. Nem a megtermékenyítésben vesznek

férfiak spermiumai közötti versengést. Először is, mint láttuk, a peteérés körüli napokban gyak-

részt, hanem arra vannak programozva, hogy nagy koncentrációban mintegy elzárják az utat

rabban közösülnek alkalmi partnereikkel mint párjukkal (barátjukkal, férjükkel). Másodszor,

a női ivarjáratban a később érkező hímivarsej-

ezekben

tek elől. Arányuk a férfi életkorának előrehaladtával nő, ami a szerzők szerint összefügghet az-

olyan típusú orgazmusokat, amelyek növelik a spermiumok visszatartását a női petevezeték-

zal, hogy idősebb korban nagyobb a nők szexuális hűtlenségének kockázata. Az idősödő férfiak

ben. Az említett angliai vizsgálatban pl. a házasságon kívüli partnerrel folytatott szexuális

tehát

együttlétek

azért

állítják

elő

ezeket

egyre

nagyobb

a

kapcsolatokban

65%-ában

éltek

gyakrabban

át

élnek

orgazmust,

át

míg

mennyiségben - a teljes ejakulátum mintegy 20-25%-ában -, hogy védekezzenek más férfiak

párjukkal ez az arány csupán 38% volt. Harmadszor, a nők gyakrabban használnak fogam-

spermiumainak bejutása ellen. A romboló típusú - általában kerekded vagy ovális fejjel és kis-

zásgátló szereket hosszú távú, mint házasságon kívüli kapcsolataikban (Baker és Bellis 1995). A

méretű farokkal rendelkező - spermiumok ezzel szemben úgy működnek, hogy felkeresik az

nők szexuális aktivitásának és orgazmusának mintázatai tehát azt mutatják, hogy a párkap-

idegen

spermiumokat

és

bo-

csolaton kívüli férfiak spermiumai előnyt élvez-

elpusztítják ezeket. másik férfitól szár-

nek a tartós partner spermiumaival szemben. A spermiumkompetíció szabályozása kétségtele-

mazó spermiumok jelenlétében gyorsul fel. Valószínűleg a vetélkedésben részt vevő spermiu-

nül fontos stratégia a nők számára, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos körülmények és korlá-

mok

tok között befolyásolják az utódaikba átjutó gé-

csátanak rájuk, amelyek Termelésük valószínűleg a

magyarázzák

azokat

olyan

a

enzimeket

meglepő

klinikai

eseteket, amelyekben a férj spermiumai, noha nem voltak fertilisek, megakadályozták a donorból származó spermiumokat a mesterséges megtermékenyítésben. Elképzelhető, hogy „anatómiai kelléktárát" állatvilág

többi

a spermiumkompetíció alkotja a férfiaknak az

tagjához

viszonyított

szokatla-

nul nagy pénisze, amely pl. kétszer olyan hoszszú és széles, mint a csimpánzoké. Egyesek szerint azért szelektálódott ilyen méretűvé, hogy a hímek képesek legyenek riválisaiknál mélyebben bejuttatni spermiumaikat a női ivarjáratba. Megjegyezzük, hogy számos más hipotézis is született, amelyek a nagyméretű pénisznek olyan funkciókat tulajdonítanak, mint fenyegetés, szexuális attraktivitás, az orgazmus előidézése stb. (Miller 2000a). Ezek a hipotézisek nem mondanak feltétlenül egymásnak ellent, lehet-

nek minőségét (3.3.6.).

3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység Mint ismeretes, Alfred Kinsey ötven évvel ezelőtti, nagy mintát feldolgozó - ám módszertanilag számos kétséget támasztó - vizsgálatai azt állapították meg többek között, hogy az Egyesült Államokban élő férfiak mintegy 50%-a és a nők kb. 25%-a követett el életében legalább egyszer házasságtörést. Jelenleg is viták folynak arról,

hogy

ezek

az

adatok

mennyiben

felelnek

meg a valóságnak. Az tény, hogy a házasságon kívüli kapcsolatok gyakorisága kultúráról kultúrára változik, és az is, hogy a nemek közötti különbség e téren általában csökken, ha az el-


múlt

három-négy évtizedet nézzük.

Egy lénye-

ges vonatkozásban, úgy tűnik, mégis stabil marad: a férfiak a nőkhöz képest valamennyi vizsgált társadalomban megbízhatatlanabbnak bizonyulnak hosszú távú kapcsolataikban (Johnson et al. 1994). Ennél is

figyelemreméltóbb

az

a

169 elveszti

genetikai

képviseletét

az

utódaiban.

Különösen nagyok a költségek azoknál a fajoknál, ahol a hímek részt vesznek az utódgondozásban, hiszen nőstényeik félrelépése következtében olyan

értékes időt és energiát pazarolnak el utódokra, akikkel semmilyen genetikai

különbség,

kapcsolatban nem állnak. Éppen ezért a hímek

amelyet a férfiak és a nők félrelépését kiváltó té-

olyan viselkedésformákra szelektálódtak, amelyekkel megpróbálják elejét venni párjuk hűt-

nyezők tekintetében találtak. A férfiak - akiknek házasságon kívüli kapcsolatai általában a fiatalabb, hajadon lányokra irányul - többnyire futó kalandokba bocsátkoznak. Az esetek többségében nincs más okuk a félrelépésre, mint a szexuális változatosságra való igény: egyszerűen az, hogy az alkalmi partner nem a feleség. A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással. A férjes asszonyok ritkán mennek bele alkalmi kapcsolatokba

pusztán

a

szexuális

érdeklődés-

től vezettetve. Rendszerint nyomós okuk van a félrelépésre; legtöbbjük azt nyilatkozza, hogy férjük figyelmének és törődésének a hiánya, a közöttük kialakuló érzelmi elsivárosodás vagy a szexuális életük elégtelensége késztette őket a házasságon 2000a).

kívüli

kapcsolat

felvételére

(Mealey

Az előző fejezetekben részletesen megvizsgáltuk a nők és a férfiak szexuális hűtlenségének evolúciós motívumait és lehetséges adaptív következményeit. Arról azonban még nem beszéltünk,

hogy

a

félrelépések

milyen

hatással

vannak a másik fél viselkedésére. Röviden azt mondhatjuk, hogy itt sajátos aszimmetria nyilvánul meg. Ahogy a szexuális aktivitás eltérő fitnessnyereséggel jár a férfiakra és a nőkre nézve, úgy a partner szexuális hűtlensége különböző fitnessveszteséget okoz a két nem tagjainál (Daly és Wilson 1983, Krebs és Davies 1993). Ennek az az oka, hogy a férfiak paternitása, apasága csupán valószínűségi jellegű, miközben a nő mindig biztos lehet anyaságában. Fajunk e tekintetben osztozik a belső megtermékenyítésű állatokkal. Miközben a hím vetélkedik riválisaival a petesejt megtermékenyítéséért, lehetséges, hogy az utód végül is nem tőle származik. Ez pedig súlyos hátrányt jelent számára, hiszen

lenségének és távol tartani a többi hímet. Ez a nőstény őrzésétől a riválisokkal szembeni fenyegetésig és agresszív fellépésig számos magatartást foglal magában (Alcock 1998). Miután az ember esetében a férfiak szülői ráfordítása kivételesen magas, várhatóan nagy gondot fordítanak arra, hogy a rendelkezésükre álló sére

erőforrásokat saját leszármazottaik túléléés szaporodására fordítsák. A paternitás

biztosítására

irányuló

törekvés

ezért

minden

kultúrában markánsan jelen van, noha persze különböző formákban (Rancour-Laferriere 1992). A morális elítéléstől a fizikai beavatkozásokat előíró szankciókig széles spektrumon mozognak azok az eszközök, amelyeket a nők szexuális megbízhatóságának növelésére és hűségük ellenőrzésére

hoztak

létre.

Legdurvább

formáik

a nők mozgásterének korlátozásán (elzárás, lábuk zsugorítása stb.) és szexuális hozzáférhetőségük radikális csökkentésén (erényöv, csiklómetszés stb.) alapulnak. Ugyancsak a paternitás növelését

szolgálják,

bár

enyhébb

formában,

a

fátyolviselet, a gardedám-rendszer és a kettős morál intézményei (Paul et al. 1996). Ez utóbbi olyan íratlan szabályokat és társadalmi konvenciókat foglal magában, amelyek még napjainkban is kisebb lehetőséget biztosítanak a nőknek szexuális viselkedésük terén és társadalmi érintkezéseikben, mint a férfiaknak. A legtöbb társadalomban viselkedésének ellenőrzése

a lányok szexuális lényegében gyer-

mekkorban, legkésőbb kamaszkoruk elérése után elkezdődik, elsősorban a szülők és a közeli rokonok

közreműködésével.

Ennek

alapvetően

két oka van (Low 2000). Az egyik az, hogy a lányok rossz párválasztása nagyobb fitnessveszteséget jelent a szülők számára, mint a fiúké. A lányok hibás döntése - amelynek eredménye-


170

3.30. ÁBRA Trinidadi apák agonisztikus kapcsolatai különböző életkorú lányaikkal ■ (Forrás: Flinn 1988)

ként olyan férfitól lesz gyerekük, aki nem képes

pergámia, 3.2.2.). Ezekben a társadalmakban a

vagy nem hajlandó részt venni az utódgondozásban - csökkenti az életképes utódok számát,

lányok állandóan felügyelet alatt korlátozásuk számos antropológus

és

elsősorban

egyúttal

a

gyereknevelés

költségeit

a

lány

kényszer,

hanem

vannak, bár szerint nem

inkább

hatékony

szüleire terheli. A lányok ellenőrzésének másik oka az, hogy a szüzesség és megbízhatóság reklá-

szocializáció segítségével történik, amelyben az anyaság és a férjnek való engedelmesség szere-

mozása - elsősorban a tradicionális társadalmakban - javítja a nők esélyét a házasságra, mert biz-

pére készítik fel őket (Hrdy 1999). A modern társadalmakban, ahol a lányok többé-kevésbé

tosítja a leendő férj szexuális kizárólagosságát,

szabadon

E kettős hatás miatt a szülők reproduktív érdeke az, hogy korlátozzák lányuk szexuális vi-

csak fontosnak tartják megbízhatóságukat. Egy

selkedését (Surbey 1998a). Számos vadászó-gyűjtögető társadalomban azt találták, hogy az apa

fiatal felnőtt nők arról számoltak be, hogy - miközben rövid távú kapcsolataikban sokszor ki-

egyre többet törődik lányával, amikor az kamaszodni kezd. Trinidadi falvakban végzett megfi-

hívóan öltözködnek távú partnerükkel

gyelések pl. arról számolnak be, hogy azok az

olyan viselkedési taktikákkal a viszonylag hosz-

apák, akik fiatal, háromszor-négyszer

tizenéves lányukat nevelik, gyakrabban kerülnek konf-

szú udvarlási periódus alatt, amelyben hűséges (nem kacér, nem kihívó, nem flörtölő stb.) ter-

liktusba velük, mint ezt megelőzően vagy a későbbiek során (3.30. ábra). Hasonlóképpen gyak-

mészetüket hangsúlyozzák (Cashdan 1993). A házasság előtti szüzesség ugyanakkor önmagá-

rabban keverednek összetűzésbe fiatal, nem ro-

ban csekély hatást

kon férfiakkal - mint potenciális csábítókkal azokhoz az apákhoz képest, akiknek nincs ilyen

makban élő lányok párértékére (Buss 1989). A házasságot követően a férj igyekszik bizto-

korú lányuk. Kiderült, hogy ez a felügyelet javítja a lányok esélyét az előnyös és stabil házasság-

sítani saját apaságát és elejét venni a feleség szexuális hűtlenségének. Általában véve, hosszú

ra. Nem vonatkozik azonban ez a mostoha- és örökbefogadott lányokra, ami evolúciós szem-

távú kapcsolataikban a férfiak párjuk valamenynyi negatívnak tartott tulajdonságai közül a „hűt-

pontból jól értelmezhető (Flinn 1988).

lenség"-et ítélik el a legjobban (Buss és Schmitt

Az agrártársadalmakban, mint láttuk, a menyasszony szüzessége komoly ellenértéket jelent a

1993). A tradicionális társadalmakban végzett kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a te-

gazdag és magas státusú férfiakért cserébe (hi-

hetős férfiak feleségeinek elkülönítése és szigo-

választhatják

meg

párjukat,

hangoztatni vizsgálatban

ugyanszexuális szereplő

és viselkednek - hosszú szemben gyakran élnek

gyakorol

az

ipari

társadal-


rú őrzése minden elképzelhető mértéket és változatosságot felülmúl. Azokban a társadalmakban, ahol a nők szexualitását nem korlátozzák erós szankciók - ilyen a matrilineáris társadalmak nagy része a féltékeny férfiak lényegesen több időt töltenek feleségük társaságában, mint ott, ahol a patrilineáris rokonság ügyel a feleség megbízhatóságára (Alexander 1979, Bereczkei 1991) (1.1.3). Az ún. virilokalitás - tehát a fiatal pár letelepedése a férfi lakóhelyére - hatékony eszköznek látszik a paternitás biztosítására. Intézményes lehetőséget jelent a feleség szexuális életének ellenőrzésére, hiszen a férj rokonainak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy megelőzzék a

feleség

hűtlenségével

járó

genetikai

kockáza-

tot. Nem véletlen, hogy ez a letelepülési szabály a kultúrák több mint 80%-át jellemzi. Ha a házasságtörés mégis végbemegy, a rá vonatkozó írott vagy íratlan törvények aszimmetriáját találjuk szinte minden korban és földrajzi térségben (Betzig 1986). A tradicionális társadalmak

jogrendszerei

csaknem

kizárólag

az

asszony hűtlenségét ítélik el, miközben a férfi házasságon kívüli szerepével nem törődnek. Kimutatható, hogy ahol a házasságtörő férfit megbüntetik, ott sem elsősorban a nőket védik,

is

171 hanem a megcsalt nő férfi rokonainak presztízsét és tekintélyét. A házasságtöréssel kapcsolatos attitűdök aszimmetriája, „kettős standardja", bizonyos

mértékig

napjainkban

is

fennáll.

Egy

amerikai vizsgálat szerint a férfiak kétszer olyan gyakran tartják válóoknak párjuk szexuális félrelépését, mint a nők (Buckle et al. 1996). Valószínű, hogy a Homo sapiens

evolúciós

múltja során állandóan szembe került a paternitás adaptációs problémájával. A természetes szelekció az apaság valószínűségének növelésére irányuló genetikai érdekeltség miatt kedvezett bizonyos emocionális és pszichológiai hajlamok kialakulásának a férfiaknál. Ezek a legkülönbözőbb viselkedési taktikák és fortélyok formájában

működnek

napjainkban

is.

Érdekesek

ebből a szempontból azok a vizsgálatok, amelyek azt mutatják, hogy a házaspár rokonai elsősorban a csecsemő apjával hangsúlyozzák, ritkábban az

való hasonlóságát anyával való ha-

sonlóságokat (Daly és Wilson 1982a, Regalski és Gaulin 1993). Az apa iránti részrehajlás különösen erősnek bizonyult a feleség és annak hozzátartozói részéről, főként a házasság kezdeti szakaszában, illetve az elsőszülött gyerek esetén (3.31. ábra).

3.31. ÁBRA A gyermek apához való hasonlóságának mértéke a rokonság megítélése szerint, figyelembe véve a születési sorrendet (a) és a házasságban eltöltött évek számát (b) ■ (Forrás: Regalski és Gaulin 1993)


172 Figyelemre méltó, hogy ezek az állítások leggyakrabban az újszülöttek esetében történnek, akiknek arcvonásai és testi jellegei alapján még meglehetősen nehéz megállapítani a hasonlóság mértékét. Valószínűleg szinten lezajló pszichikai amely

a

házasság

ez a nem befolyások

stabilitását

kívánja

tudatos egyike, erősíteni.

A paternitás megerősítése - úgy tűnik - valóban növeli az apai ráfordítás mértékét; egy vizsgálatban arról számoltak be, hogy minél nagyobb hasonlóságot állapítottak meg az apák saját maguk és gyerekeik között, annál nagyobb kötődést és gondoskodást mutattak irányukban, és annál kisebb valószínűséggel hanyagolták el vagy büntették őket fizikailag (Burch és Gallup 2000). Egy másik vizsgálatban bonyolult számítógépes eljárást dolgoztak ki, amelyben egy felnőtt férfi vagy nő kísérleti személy és egy kétéves (azonos nemű)

idegen

gyerek

arcképét

„egybeolvasztot-

ták", azaz 50-50%-ban egyesítették arcvonásaikat. Amikor a kísérleti személyeknek megmutatták saját „gyermekké változtatott" fényképeiket, négy másik fotó közül a férfiak ezt a képet választották mint a hozzájuk legjobban hasonlító arcot. Sőt, azt állították, hogy a képen szereplő gyerek a legvonzóbb, a többi közül legszívesebben őt fogadnák örökbe, a legtöbb időt vele töltenék, és neki nyújtanák a legnagyobb anyagi támogatást, illetve gyerektartást, ha úgy hozná a helyzet. A nők nem mutatták ezeket a preferenciákat (Platek et al. 2002). A kilencvenes évek közepén egy olyan vizsgálatot végeztek el ezzel kapcsolatban, amely úgy tűnt, teljesen más perspektívába helyezi a problémát. A kísérletben szereplő beavatatlan résztvevőket

arra

kérték,

hogy

egyéves

csecse-

mők fényképeit párosítsák különböző felnőttek (köztük a szülők) fényképeivel. Szignifikáns találati gyakoriságokat csak apa és gyermeke között kaptak, anya és gyereke között nem (Christenfeld és Hill 1995). A kutatók ezt az eredményt úgy értelmezték, hogy az emberek nem csupán úgy tesznek, mintha a gyerek jobban hasonlítana az apjára, mint az anyjára, hanem a nagyobb hasonlóság ténylegesen fennáll. Ez egyáltalában nem lehetetlen, hiszen a genomikus imprinting folyamatai révén lehetséges, hogy az

utódban

nagyobb

arányban

fejeződjenek

ki

az

egyik szülőtől kapott gének a másikhoz képest, és ez elméletileg lehetővé teszi a vele való nagyobb fizikai hasonlóságot. Az eredményt azonban a rákövetkező - nagyobb mintákat és bonyolultabb technikát használó - kísérletek nem tudták megismételni. Vagy nem kaptak szignifikáns összefüggést (Brédart és French 1999), vagy fordított eredmény született: a csecsemőket a független megítélők hasonlóbbnak tartották az anyjukhoz, mint az apjukhoz (McLain et al. 2000). Ugyanakkor az anyák azt

állították,

de

csupán

férjük

jelenlétében,

hogy a gyerek jobban hasonlít a férjükre, mint rájuk. Ezekből az eredményekből a szerzők arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy az újszülöttek arcvonásai nem azért szelektálódtak, hogy növeljék a paternitás valószínűségét a férj számára, nűtlenségét

hanem hogy elrejtsék annak valószíés az igazi apa kilétét. Házasságtö-

rés esetén ugyanis jobb, ha a csecsemők nem hasonlítanak a valódi apjukra. A hűtlenség felfedezése vagy gyanúja ahhoz vezethet, hogy a férj megvonja támogatását a családtól, esetleg válást kezdeményez. Az apa identitásának elrejtése ugyanakkor együtt járhat az apasággal kapcsolatos hitek és elvárások erősítésével. A feleség számára ugyanis nyilvánvalóan előnyös, ha növeli férje - valódi vagy hamis - bizalmát az apaságban.

Az

a

kísérleti

eredmény,

miszerint

nagyobb hasonlóságot állapít meg férje és gyereke között akkor, ha férje jelen van - ahhoz képest, amikor nincs jelen azt mutatja, hogy bizonyos kontextusban e stratégia meghatározó elemévé válhat a csalás. A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás

biztosításának

más

pszichológiai

mecha-

nizmusai is vannak. Olyanok, amelyek az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére. Ilyen a szociális szégyentől való félelem, amely a megcsalt nőket kevésbé jellemzi, mint a felszarvazott férfiakat (Maxwell 1984). Ugyancsak a női hűtlenség korlátozását és az apaság biztosítását szolgálja a vadászó-gyűjtögető

férfiak szexuális agressziója. A népeknél végzett felméré-

sek azt mutatják, hogy a gyilkosság gyakorisága


(a

gyilkossági

ráta)

azokban

a

társadalmakban

is viszonylag magas, ahol a szervezett agresszió (háború, portya) viszonylag alacsony mértékű. Kiderült, hogy a gyilkosságok jelentős része féltékenységből és a belőle fakadó bosszúból származik (Daly és Wilson 1988). Nem meglepő, hogy az észak-amerikai családokban napjainkban lezajló gyilkosságok mintegy 30%-a ugyancsak féltékenységi drámákból fakad, ahol gyilkos és áldozata a férj-feleség-szerető háromszögből kerül ki. Egy mexikói vizsgálat során azt találták, hogy elsősorban a kis jövedelmű, alacsony státusú és iskolázottságú - tehát alacsony jellemezhető -

erőforrás-fenntartó képességgel férfiak vesznek részt feleségük

bántalmazásában.

Az

elemzésekből

kitűnt,

hogy

számukra az erőszak az egyik végső eszköz feleségük ellenőrzésére és arra, hogy visszatartsák őket a válástól, illetve attól, hogy más, magasabb státusú férfiakkal létesítsen házasságon kívüli kapcsolatot (Figueredo et al. 2001). Szociológusok vizsgálatai szerint a nemi erőszak áldozatává vált asszonyok még férjük vagy barátjuk vádaskodása miatt is kénytelenek szenvedni. A férfiak ugyanis saját szexuális kizárólagosságuk megsértése miatt gyakran elítélően, sőt agresszíven lépnek fel velük szemben (Thornhill és Thornhill 1983). Tudjuk persze, hogy a féltékenység nem csupán a férfiakra jellemző; a nők is kényesen vigyáznak férjük hűségére. A féltékenységből fakadó verbális és fizikai agresszió pl. számukra sem ismeretlen, sőt időnként nagyobb intenzitást mutat, mint a férfiak körében (Weerth és Kalma

1993).

Minden

jel

arra

mutat

azonban,

hogy a nők féltékenysége alapvetően más természetű és más indítékokra vezethető vissza. A különbség alapvetően két evolúciós kényszerből származik: (1) az apaság és az anyaság valószínűségének aszimmetriájából, és (2) a nők magasabb szülői ráfordításából. A nők számára megtermékenyítésük és anyaságuk 100%-os valószínűsége akkor sem csökken, ha férjük más nőkkel folytat viszonyt. Ami annyit jelent, hogy a férfi félrelépése nem veszélyezteti közvetlenül párjának szaporodási sikerét. Házasságtörése azonban egy fokon túl oda vezethet, hogy a ren-

173 delkezésére álló anyagi erőforrásokat egy harmadik személyre fordítja, és nem gondoskodik kellőképpen saját

családjáról. A

férfi

dezertálá-

sa és szülői ráfordításának megvonása különösen azokban az evolúciós környezetekben volt rendkívül hátrányos a szaporodási sikerre nézve, ahol az utódok magas mortalitási kockázatnak voltak kitéve az apai közreműködés nélkül (4.1.3.). Ezért a nők olyan pszichológiai algoritmusra

szelektálódtak,

amelynek

segítségével

ér-

zékenyen reagálnak a párjukkal való érzelmi kapcsolat gyengülésére és a férfi családi elköteleződésének csökkenésére és Schmitt 1993). Valóban,

számos

(Symons

vizsgálat

1979,

szerint

a

Buss férfiak

féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott, ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel (Symons 1979). Néhány kísérletben, amelyeket az Egyesült Államokban végeztek, a hűtlenség különböző formáit szimulálták,

mégpedig

olyan

módon,

hogy

a

kísérleti

személyeknek el kellett képzelni, hogy párjuk egy harmadik, ellenkező nemű személlyel (a) szexuális aktusban vesz részt, vagy (b) heves szerelembe esik és érzelmileg szoros, bensőséges viszonyt alakít ki (Buss et al. 1992, Pietrzak et al. 2002). Beszámolóik alapján a férfiak 61%-a párjuk szexuális félrelépését tartotta súlyosabbnak, míg a nők 83%-át inkább az bántotta, hogy párjuk érzelmi kapcsolatot alakított ki egy másik nővel. Érdekes - bár talán nem meglepő -, hogy hasonló különbségeket regisztráltak a hűtlenségi fenyegetések szituációira adott élettani válaszok tekintetében. Ezeket a válaszokat a megfelelő érzelmi reakciók szomatikus megfelelőinek tartották, és olyan változók alapján mérték, mint bőrellenállás, pulzusszám és EMG

(izom-elektromos

aktivitás).

A

férfiak

a

hűtlenség szexuális tartalmú élményeire nagyobb intenzitású reakciókat mutattak, mint az érzelmi tartalmúakra, míg a nők esetében ez fordítva volt (3.32. ábra). Hasonló eredményeket találtak Hollandiában, Németországban, Svédországban és Kínában is (Buunk et al. 1996, Geary et al. 1995, Wiedermann és Kendall 1999). A hormonális


174

3.32. ÁBRA Pszichológiai válaszok a szexuális, illetve érzelmi tartalmú hűtlenségre ■ A pulzus és EMG értékei a semleges ingerre adott válaszoktól való eltéréseket mutatják. Az EMG-t a corrugator supercilii izmon mérték (Forrás: Buss et al. 1992)

befolyás szerepére mutat rá az a jelenlegi vizsgálat, amely szerint a női ciklus termékeny peri-

pl. az derült ki, hogy a férfiak féltékenysége annál erősebb, minél nagyobb dominanciával ren-

ódusában (a menstruációt követő második héten) szoros összefüggés mutatkozik a nők öszt-

delkeztek

radioltermelésének mértéke és a párjuk elképzelt félrelépésére adott válaszuk intenzitása között.

A

magasabb

ösztradiolkoncentrációval

jellemezhető nők nagyobb dühöt és fájdalmat mutattak partnerük szexuális hűtlensége miatt,

a

riválisaik

(amelyet

személyiségteszten mértek), kenységét inkább férjük

egy

megfelelő

míg a nők féltészeretőjének fizikai

vonzereje - többek között alacsony derék-csípő aránya - növelte (Dijkstra és Buunk 1998). A féltékenységi drámák különösen fenyegetőek a ba-

és viszonylag kevesebbet azok érzelmi hűtlensége következtében. Lehetséges, hogy ez annak a hormonális hatásnak köszönhető, amely más vizsgálatok tanúsága szerint is - növeli a szexuális ingerek iránti érzékenységet a fogamzási időszakban (Geary et al. 2001) (3.1.3., 3.4.5.). Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy a féltékenységet kiváltó szociális kulcsokra való érzékenység pszichológiai mechanizmusai jellegzetes

nemek

szerinti

különbségeket

mutat-

nak, univerzális jellegűek, és területspecifikus algoritmusokra épülnek. Ez az univerzalitás azonban nagy szociokulturális sokféleséggel jár együtt. A féltékenységgel kapcsolatos viselkedések és azok nemi különbségei sajátos változásokat mutatnak az alapvető mintázaton belül, ami a szóban forgó pszichológiai hajlamok rugalmasságát jelzi. A szexuális hűtlenségre adott viselkedési válaszokat nagymértékben befolyásolják a szociális környezet hatásai, így pl. a rivális (szerető) tulajdonságai. Egy vizsgálatban

3.33. ÁBRA A szexuális és érzelmi természetű hűtlenségre adott negatív ítéletek aránya férfiaknál és nőknél az Amerikai Egyesült Államokban és Kínában ■ (Forrás: Geary et al. 1995)


ráti

kapcsolatokra

nézve.

Mindkét

nem

tagjai

175 A

nemek

közötti

különbség

mintázatai

viszont

hevesebb indulatokat táplálnak potenciális vetélytársaik iránt, ha azok a baráti körükhöz tar-

hasonlóak maradtak mindkét kultúrában. Azzal a különbséggel, hogy a szexuális hűtlenségre

toznak, mint az idegenekkel szemben (Bleske és Shackelford 2001).

adott negatív ítéletek mértékét tekintve a kínai férfiak 4-szer, az amerikaiak pedig 2,5-szer múl-

Hasonló

sokféleséget

tapasztalunk,

ahogy

az

egyik kultúráról vagy népességről áttérünk a másikra. Így pl. azt találták, hogy a szexuális fél-

ták felül a nőkét. Általában is elmondható, hogy a szexuális szabadságnak és a fogamzásgátló szereknek

köszönhetően

a

modern

ipari

társa-

tékenység a férfiak és a nők körében egyaránt jóval gyakoribb jelenség az USA-ban, mint Kíná-

dalmakban a szexuális hűtlenséggel kapcsolatos elvárások nemek közötti különbségeinek mér-

ban (Geary et al. 1995) (3.33. ábra). Ez valószí-

téke valamelyest csökken a rákhoz képest (Buss 1989,

nűleg azzal magyarázható, hogy a hűtlenség és a szexuális félrevezetések esélye magasabb egy

1993).

A

paternitás

tradicionális kultúWeerth és Kalma

elvesztésének

és

az

elha-

szexuálisan engedékeny kultúrában, mint egy korlátozó jellegű társadalomban, ahol a félrelé-

gyásnak a költségei azonban olyan nagyok lehetnek még ma is, hogy - minden korábbi femi-

pések szigorú erkölcsi, vallási, esetleg politikai és jogi következményeket vonnak maguk után.

nista jóslat ellenére - nem várható e különbségek megszűnése.

3.4. fejezet

PÁRVÁLASZTÁS Az elmúlt másfél évtizedben sokat megtudtunk az emberi párválasztás - sokszor rejtett - mozgatórugóiról és mechanizmusairól. Kiderült, hogy ez a szociális viselkedés egyik legbonyolultabb és legösszetettebb területe. Látni fogjuk, hogy nagyon sok evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus irányítja párválasztási preferenciáinkat, a másik nemmel kapcsolatos attitűdjeinket és nemi szerepeinket. A fizikai vonzerő, az életkor, a státus és a gazdagság, a férfiasság és a nőiesség, az alkalmi vagy tartós párkapcsolatra vonatkozó igények éppúgy alakítják ítéleteinket, mint saját önértékelésünk folyamatai és a kockázatvállalás tényezői. Mielőtt azonban ezek részletes elemzésére térnénk, vizsgáljuk meg azokat a szelekciós folyamatokat, amelyek létrehozták a párválasztással kapcsolatos adaptív viselkedésformákat - az állatvilágban éppúgy, mint az ember evolúciós múltjában.

3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás Mint

korábban

részletesen

miatt kevesebb utóda lehet a jövőben. A hím viszont csak néhány spermiumot veszít, amely

bemutattuk

(3.1.1.),

a nőstények - különösen az emlősöknél - a hímeket lényegesen meghaladó szülői ráfordítást mutatnak. Szaporodási sikerüket nem a párzások számának növelésén keresztül, hanem relatíve kevés számú utóduk túlélési esélyeinek javításával

biztosítják.

Olyan

hímet

igyekeznek

választani, amelyik ebből a szempontból a legértékesebb tulajdonságokkal rendelkezik, és leginkább hozzájárul az utódok életképességének javításához. Ez azt is jelenti, hogy a nőstények rossz

párválasztása diszkriminatív, hiszen a döntés terhe elsősorban őket sújtja (An-

dersson 1994). A nem megfelelő - tehát más fajhoz tartozó, beteg, a párzás után azonnal dezertáló stb. - hímmel való párzás alapvetően csökkenti a nőstény jövőbeli reproduktív esélyeit, hiszen nem csupán a rossz minőségű utód fennmaradása

és

szaporodása

válik

kockázatossá,

hanem a rá pazarolt szülői ráfordítás költségei

nem veszélyezteti jövőbeni reproduktív kilátásait, hiszen azonnal új szexuális partnert találhat magának. Nem csoda, hogy a nőstények szinte minden esetben lényegesen válogatósabbak párválasztásuk során, mint a hímek. Kísérletek sokasága mutatja, hogy párzási időszakban a hímek olyan modellekkel

is

hajlandóak

párzani,

amelyek

csak nagy vonalakban hasonlítanak nőstényeikre (Daly és Wilson 1983). Izoláltan nevelt guppiknál azt találták, hogy a nőstények azonnal felismerik a másik fajhoz tartozó hímeket és nem párzanak velük. A hímeknek szont egy tanulási folyamatra van

ehhez viszükségük,

amelynek során figyelmüket a szertelen próbálkozások után egyre inkább a megfelelő nőstényekre korlátozzák, amelyek ti. nem utasítják vissza udvarlásaikat. A guppi nőstények nyilvánvalóan nem engedhetik meg maguknak a próba-szerencse tanulás hibáival együtt járó súlyos költségeket, ezért párválasztásukban na-

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

gyobb szerepet kapnak a veleszületett merő mechanizmusok (Liley 1966).

fajfelis-

177 gét az utódgondozásban (Wilson 1975, Alcock 1998).

A következőkben arra a kérdésre kell választ adni, hogy kikre, milyen hímekre irányul a nős-

Ez általában része az udvarlási rituálénak, amelynek folyamán a nőstények partnerük elő-

tények diszkriminatív párválasztása. Durván két eset lehetséges, természetesen az átmenetek

zetes befektetését - erőforrás-fenntartó képességét - használják fel későbbi apai szerepük meg-

széles tartományával. Azoknál a fajoknál, ahol a

ítélésére. Így pl. a szövőmadarak számos fajánál tapasztalható, hogy a hímek bonyolult fészket

hímek rendszerint részt vesznek az utódgondozásban, a nőstények igyekeznek olyan párt

építenek,

amelyet

a

nőstények gondosan

„tesz-

választani, amelyek képesek és hajlandóak szerepet vállalni az utódok táplálásában, hordásá-

telnek", mielőtt párzanak a hímmel. A sarki csér udvarlásának központi eleme a nászetetés, amely-

ban, védelmében. A nőstények itt olyan képes-

nek során a hím naponta többször is halat szállít párjának, aki a táplálék mennyisége alapján fo-

ségekre szelektálódtak, amelyek segítségével felmérik párjuk alkalmasságát és elkötelezettsé-

3.34. ÁBRA Összefüggés a skorpiólégy zsákmányának nagysága, a párzás időtartama és a nősténybe juttatott spermiumok száma között ■ (Forrás: Alcock 1998)

gadja el vagy utasítja vissza a hím közeledését.


178 Sőt, a nászetetés intenzitása még a leendő fé-

ezek,

szekalj nagyságát is befolyásolja; az udvarlás során szállított bőséges táplálék arra készteti a to-

nek utódaikba, ezért a nősténynek reproduktív érdeke, hogy a legrátermettebb hímmel páro-

jót, hogy az átlagosnál egy vagy két tojással többet rakjon, amit nagy valószínűséggel fel tud

sodjon, még akkor is, ha a többi nőstény is ezt a hímet választotta (3.35. ábra). Sőt, kimutatták,

majd nevelni az „ügyes" hím segítségével. A skorpiólegyek számos fajánál a hímek egy álta-

hogy a nőstény gyakran előnyben részesít egy hímet, pusztán amiatt, mert a többiek is azt vá-

luk megölt rovarral etetik párjukat, amely a pe-

lasztották. Végül, azt találták, hogy a párválasz-

ték növekedésére fordítódik (Thornhill 1976). A nőstény csak akkor hajlandó a párzásra, ha a

tás előbb említett tényezői mellett van még egy, amely mindegyik közül a legszorosabban korre-

zsákmány megüt egy bizonyos méretet. Azt találták, hogy a táplálék mérete szorosan korrelál

lál a hímek sikerességével. Ez az életkor; a legtöbb nőstényt a legidősebb kakasok termékenyí-

a párzás időtartamával, ez pedig a nősténybe juttatott spermiumok számával (3.34. ábra). Ko-

tik meg, akik a dürgőhely középső részein találhatók, ahová évek alatt küzdötték „fel" magukat

puláció

közben

nőstény

átörökíte-

a perifériákról. Pontosan ebben a viselkedésben érthető meg leginkább a jó génekre történő választás adaptív logikája: az idősebb kakasok nyil-

lis esetben - elég nagy táplálék esetén - a párzás húsz percig tart, amely alatt az összes spermium

vánvalóan nem jöhetnek számításba a nagy energiaráfordítással járó és jó fizikai erőnlétet igény-

áthalad a nőstény ivarjáratán és a hím maxima-

lő

lizálja genetikai képviseletét utódaiban. A másik típusú választás a „jó génekre" irá-

nyulnak azonban mint génhordozók, hiszen ők kétségtelenül túléltek, azaz bizonyították példá-

nyul, mégpedig azoknál a fajoknál, ahol a hímek nem vesznek részt az utódgondozásban. A

ul, hogy képesek elmenekülni a ragadozók elől és ellenállóak a betegségekkel szemben. Ezek-

madarak egy részénél és az emlősök legtöbb fajánál a hím szülői ráfordítása csupán egyetlen

nek a kiváló képességeknek a genetikai alapjait utódaikba is átadják, ezért a tyúkok számára ér-

az

utód

megeszi

valószínűséggel

a

korlátozódik,

a

nagy

táplálékot, de ha a táplálék elfogyott, azonnal befejezi a párzást, és keres egy másik hímet. Ideá-

spermiumra

ugyanis

amelyeket

utódgondozásban.

Kiváló

partnernek

bizo-

felnevelését

ezt követően a nőstényre bízza, miközben igyekszik más nőstényeket megtermékenyíteni. Ilyenkor a nőstények választása a kedvező fizikai tulajdonságokkal rendelkező hímekre irányul. Ennek az a logikája, hogy ha már nem számíthat a hímre az ivadékgondozásban, legalább értékes génjeit „kösse le" utódai számára. A hímek ebben az esetben tehát nem közvetlen gondoskodás által, hanem a túlélés szempontjából előnyös génjeik átadása révén növelik utódaik életképességét (Gockburn 1991). Nézzünk erre is egy példát. Párzási időszakban a nyírfajdok a dürgőhelyen (leken) gyülekeznek, ahol a hímek udvarlási pózaikkal, akrobatikus repülési mutatványaikkal és egymással szembeni erőfitogtatásaikkal próbálják a nőstények figyelmét felkelteni. Ezek az önreklámozások lényegében erőnlétükről, repülési képességeikről és fizikai állapotukról közölnek információt. Olyan tulajdonságok

3.35. ÁBRA A nyírfajd hímek párzási sikere a dürgőhelyen mutatott rangsoruk alapján ■ (Forrás: Andersson 1994)


179

tékes szexuális partnerek. A párzást követően a nőstények azonnal elhagyják a dürgőhelyet, fel-

lamikor adaptív tulajdonságok jelzéseiként vettek részt az erőforrásokért folyó vetélkedésben.

keresik fészkeiket, ahol egyedül költik ki tojásaikat és gondozzák fiókáikat (Trivers 1985).

Az egészséges, tömött tollazat révén például a páva és a paradicsommadár ősei valószínűleg

fizikai

jobban tudtak repülni, így ezek a tulajdonságok

megjelenés olyan extrém formái, mint a páva hatalmas farktolla vagy a paradicsommadár szín-

Továbbra is kérdés azonban, hogy a

a hímek kiváló képességét mutatták a túlélés terén. Emiatt vonzónak mutatkoztak a nőstények

pompás tollruhája hogyan jöttek létre. Mint láttuk, Darwint is élénken foglalkoztatta ez a kér-

számára, és pozitív szelekció irányult rájuk. Ha a kakasok eltérő farktollhosszúságának geneti-

dés, és arra a következtetésre jutott, hogy itt az epigám szelekció valamilyen módon a termé-

kai alapja volt - ami jogosan feltételezhető akkor a hosszabb farktollból származó előny a fiú

szetes szelekció ellenében fejti ki hatását, annak

utódokra is átadódott. Amennyiben pedig a to-

érdekében, hogy ezek az állatok párt találjanak maguknak és szaporodjanak. Nyilvánvaló

jók genetikailag előírt hajlamot mutattak a hoszszabb farktollú hímek előnyben részesítésére,

ugyanis, hogy a hosszú és terebélyes farktoll vagy agancs akadályozza viselőjének mozgását

ez a preferencia megjelent a lány utódokban is. Ha mármost e két tulajdonságnak - a hímek

és

farktollának és a nőstények erre irányuló prefe-

rontja

táplálkozását,

a

színpompás

tollruha

felhívja a ragadozók figyelmét és csökkenti a túlélés valószínűségét. Az is nyilvánvaló ugyan-

renciájának lódtak az

akkor, hogy miután ezek a tulajdonságok fennmaradtak az evolúció során, valamilyen adaptív

visszacsatolás jött létre. Ez az ún. genetikai kovariancia az epigám jelleg és a rá irányuló prefe-

értékkel kell rendelkezniük az állat számára. Első megközelítésben azt mondhatjuk Darwin

rencia között a modell legmerészebb, ám plauzibilis feltevése. Mutáció révén ugyanis bármi-

sejtése alapján, hogy ezek az ún. epigám jellegek

lyen

olyan előnyhöz juttatták hordozóikat a párzás során, amely kompenzálta hátrányukat a túlélé-

változást generál a hímek megjelenésében. Ha a nőstények a valamivel hosszabb farktollú híme-

sért folytatott küzdelemben. Felkeltették a nőstények figyelmét, emiatt a hímek több párzást

ket részesítik előnyben, a hímek farktolla hoszszabbá válik, hiszen így kettős előnyhöz jutnak:

bonyolítottak le, és több utódot nemzettek. Más

jobban

szóval, ezekre a jellegekre akkor irányul pozitív szelekció, ha a szexuális vonzóerejük által biz-

nek párt maguknak. Ez egy öngerjesztő, önerősítő szelekciót indít be, amelyet a nőstények vá-

tosított reproduktív nyereség felülmúlja azt a veszteséget, amely az alacsonyabb hatékonysá-

lasztása tart fenn, és amelynek a végén a nőstények számára maga a vonzóerő válik a legfonto-

gú táplálkozással, a ragadozóknak való fokozott kitettséggel, vagy az udvarlásra fordított ener-

sabb tényezővé. A folyamat addig tart, amíg az előnyben részesített jelleg a hím túlélési képes-

giaveszteséggel jár együtt. Most már csak az a

ségét komolyan veszélyezteti, és a farktoll hosz-

kérdés, mi az a nyereség, ill. előny, ami miatt ezek a hímek vonzóak a nőstények számára?

szúságának növelésére irányuló szelekció egy ponton megáll. Valószínűleg ott, ahol a párzási

A kérdés megválaszolására napjainkban több magyarázó modell tesz kísérletet. Az ún. elfutó

sikerből származó nettó reproduktív nyereség még felülmúlja azt a reproduktív veszteséget,

tudnak

a

nőstények

repülni

és

preferenciájában

könnyebben

szerez-

az

amelyet a csökkent életképesség okozhat (Krebs és Davis 1993). Ezt a meglehetősen bonyolult és matematika-

tást a másik nemre, nem pedig azért, mert valamilyen ezen túlmutató előnyös tulajdonságot

ilag is kellőképpen alátámasztott modellt számos kísérlet, illetve megfigyelés támasztja alá.

akar vele reklámozni az állat (Fisher 1930, Ridley 1994). Ez azonban nem volt mindig így; va-

Az egyik legismertebb vizsgálat alanyául Kenyában élő szövőmadarat (Euplectes progne)

(runaway

selection)

szerint

változás

említett epigám jellegek önkényesek, pusztán szexuális vonzerejüknél fogva gyakorolnak ha-

szelekció

modell

kis

- a genetikai alapjai összekapcsoutódokban, akkor egyfajta pozitív

egy

180


tően a mesterségesen meghosszabbított farktollú hímek átlagosan több mint kétszer annyi nősténnyel több mint

párzottak,

mint

1982) (3.36. ábra). Az elfutó szelekció többen

a

kontrollcsoport,

és

mint háromszor olyan sikeresek voltak, megrövidített farktollú társaik (Andersson modelljét

bírálták, többek között arra

ugyanakkor hivatkozva,

hogy a magyarázat túlságosan bonyolult, és azt az elméleti problémát veti fel, hogy a genetikai variancia hosszan

egy ilyen meghatározott irányú és tartó változássorozatban előbb-utóbb

kimerül. Következésképpen a szelekció leáll, még mielőtt a kérdéses tulajdonság a jelenleg ismert formájában kialakulna. Ez az ún. lek-paradoxon: elméletileg bejósolható, hogy az elfutó szelekció néhány generációja alatt a populáció valamennyi hímje szert tesz a lehető legnagyobb vonzerőre - pl. a lehetséges leghosszabb farktollra. Ha azonban megszűnik az epigám jellegek hímek közötti genetikai változatossága és a populáció e tekintetben genetikailag homogénné válik, a nőstényeknek sem marad kifizetődő a válogatósság. Ennek eredményeként a folyamat - amelyet a nőstények preferenciája tartott fenn - összeomlik (Ridley 1993). E nehézségek miatt más hipotézisek is megjelentek, köztük az egyik legismertebb az hátrányelvmodell (Zahavi 1975, Zahavi és 3.36. ÁBRA Hím szövőmadarak párzási sikere farktollazatuk kísérleti manipulálása előtt (a) és után (b) ■ A párzási siker mérőszámaként a hím által birtokolt fészkek számát használták (Forrás: Andersson 1994)

választottak,

amely

többnejű,

veréb

nagyságú

állat, hímje 50 cm-es farktollat növeszt. A kísérlet során a hímek egy csoportjában levágták a farktoll felét, és azt más hímek farktollazatához ragasztották, miközben voltak olyan hímek, amelyek tollazatát az eredeti állapotban hagyták meg. A párzási siker mérőszámaként a hím által birtokolt territóriumon található fészkek számát

használták.

Kiderült,

hogy

miközben

a

kísérlet előtti populációban nem volt lényeges különbség a hímek párzási sikerében, azt köve-

ún. Za-

havi 1997). Eszerint a páva hosszú farktolla vagy a fregattmadár színpompás tollazata valóban hátrányos a táplálkozás, a védekezés vagy a rejtőzködés konkrét eseteiben. A nőstények azonban mégis előnyben részesítik ezeket, mert megbízható jelei a hím genetikai minőségének. Arról van szó, hogy a hátrány ellenére a hímek életrevalónak bizonyulnak, s ezért más jellegek tekintetében különösen kiválóknak kell lenniük. A

nőstények számára tehát

pl. a

nagyon

hosszú farktoll azt bizonyítja, hogy tulajdonosai az akadályoztatás ellenére képesek voltak a túlélésre, következésképpen különösen jó géneket hordoznak, hogy e súlyos hátrányt kompenzálják. A nőstények ezért arra szelektálódtak, hogy párválasztásaik során előnyben részesítsék az ilyen epigám jellegeket, mint a hím genetikai minőségének megbízható jelzéseit. Genetikai


181

nyereségük az, hogy utódaik - akik öröklik apjuk kiváló tulajdonságait - várhatóan jobb túlélési képességekkel rendelkeznek majd, mint azon nőstények utódai, akik nem diszkrimina-

Végső soron azok az egyedek rendelkeznek a patogénekkel szembeni legnagyobb védettséggel, amelyek genetikai sokféleségük folytán ritka allélokat hordoznak, hiszen az ilyen gének által

tívek az ilyen szignálokra. A hátrányelv talán e tekintetben különbözik leginkább az elfutó sze-

termelt fehérjékhez és biokémiai folyamatokhoz a patogének rosszul alkalmazkodtak. Szá-

lekció-modelltől, amely a szaporodási sikert az

mos faj esetében valóban azt találták, hogy a vizsgált lokuszokon heterozigóta hímek párzás-

utódok párzási sikerével azonosítja, de ezt a kapcsolatot nem az utódok megnövekedett életképességéből vonzerőből.

vezeti

le,

hanem

közvetlenül

a

kor előnyt élveznek a homozigótákkal szemben (Watson és Thornhill 1994). Ezen génszakaszok között fontos szerepet töltenek be az immuno-

A hátrányelv - vagy Zahavi-elv - kissé bizarrnak tűnik, és első változatában csak nagyon kevesen vették komolyan. Empirikusan nagyon nehéz tesztelni, elméletileg pedig az a probléma vethető ellene, hogy a szelekció nem csupán az

kompatibilitás-régiók (pl. MHC), amelyek a betegségekkel szembeni ellenálló képesség kialakításában játszanak szerben mutatkozó következtében

tehát

szerepet. Az immunrendgenetikai változékonyság egyes

élőlények

hatéko-

előnyös, hanem a kifejezetten hátrányos tulajdonságokat is fenntartja, és nem képes megőriz-

nyabban képesek szembeszállni a kórokozókkal, mint a populáció más egyedei. Mivel az

ni az epigám jellegek adaptív értékét a párvá-

epigám jellegek - általában másodlagos nemi jellegekről van szó - feltűnőek és költségesek, a

lasztás során. Új lendületet jelentett azonban a 80-as évek derekán az a felismerés, hogy az epigám jellegeknek legalábbis egy része valóban a genetikai minőséget tükrözi, méghozzá leginkább

a

betegségekkel

szembeni

ellenálló

képes-

séget (Hamilton és Zuk 1982; Zuk 1992). Mint ismeretes, a patogének gyakori és rendkívül elterjedt kiváltói a szelekciós folyamatoknak. Gyorsan szaporodnak, és genetikailag ál-

hímek csak akkor képesek kifejleszteni ezeket, amennyiben mentesek a fertőző betegségektől. A nőstények előnye abból származik, hogy képesek felismerni a rezisztens hímeket, párzani velük, és egészséges utódokat létrehozni, akik öröklik a patogénekkel szembeni ellenállóképességet. Reproduktív érdeküket szolgálja tehát egy

olyan

detektálási

evolúciós

rendszer

létre-

landóan változó törzseik arra késztetik a gazdaállatokat, hogy a rezisztencia új és új képessége-

jötte, amely segítségével képesek felbecsülni hím ellenállóképességét a kórokozókkal szemben.

it

Ez az ún. patogén rezisztencia-modell - szemben a hátrányelv korai változatával - már nyi-

hozzák létre, amely azután a

fertőzés

hatékonyabb formáira szelektál. A nyomások állandó áthelyeződései miatt

még

szelekciós evolúci-

ós versenyfutás indul meg parazita és gazdaállat között. Amikor pl. az élősködő az egyik fajta biokémiai

folyamatot

előíró

allélekkel

rendelke-

zik, a gazdaszervezet számára az alternatív allélok az előnyösek, amikor a patogén áttér az utóbbira, a gazdaszervezetnek az első változat lehet hasznos. Ez az evolúciós versengés azzal

a

tottnak bizonyult a tapasztalati ellenőrzés iránt. Az egyik leggondosabban megtervezett és legkörültekintőbben

elvégzett

kísérletet

füsti

fecs-

kék körében végezték (Moller 1990). Ezek a madarak nagy kolóniában élő monogám állatok. Kevés különbség van a két nem megjelenésében, kivéve, hogy a hímek villás farktollai lényegesen

hosszabbak,

mint

a

nőstényeké,

és

az eredménnyel jár, hogy a gazdaszervezetben nem merül ki, hanem megőrződik a rezisztencia

ezeket gyakran mutogatják udvarláskor, mintegy a nőstények figyelmének felkeltésére. A

genetikai

kísérletet négy egymást követő szakaszban végezték el. Legelőször, a már ismert módon mani-

alapjainak

változékonysága,

genetikai

polimorfizmusa. Ez egyúttal megoldja a lek-paradoxont is, hiszen a különböző és gyorsan változó patogének állandóan új és új génekre szelektálnak a gazdaszervezetben (Alcock 1998).

pulálták a farktoll hosszát: egyeseknek meghosszabbították, másoknak megkurtították az evezőit. Ezt követően világossá vált, hogy a


182 hosszú farktoll hátrányt túlélésben: tulajdonosai

jelent a mindennapi nehezebben repültek

és kevesebb, ill. kisebb táplálékot voltak képesek megszerezni.

tollú hímek ivadékain lényegesen kevesebb élősködőt találtak, még akkor is, ha idegen fészkekben nevelkedtek (3.37. ábra).

A második kísérletből az derült ki, hogy a

Ebből - és sok más, hasonló - kísérletből kiderült, hogy a párválasztásban valóban lénye-

nőstények e nyilvánvaló hátrányok ellenére mégis a mesterségesen meghosszabbított farktollú

ges szempont a patogén rezisztencia; a nőstények azokat a hímeket preferálják, akik a köz-

hímeket részesítik előnyben és velük párzanak a legkorábban. Ezek a hímek riválisaikhoz ké-

vetlen

túlélésben

jelentkező

hátrányok

ellenére

gyakrabban vesznek részt „házasságon kí-

képesek arra, hogy a komoly veszélyt jelentő fertőzésekkel szembeni ellenállóképesség gén-

vüli" kapcsolatokban, és sokszor módjuk van arra is, hogy a költési időszakon belül még egy

jeit átadják az utódoknak. A vizsgálatok azt is tisztázták, hogy számos morfológiai tulajdonság

második fészket is lerakjanak. A kísérlet harmadik szakaszában arra voltak kíváncsiak a kuta-

van, tehát

tók, hogy a felnőtteken és a fiókákon egyaránt élősködő vérszívó atkával (Ornithonyssus bur-

Ilyen tulajdonság pl. a testi szimmetria, amelyre

pest

sa)

szembeni

rezisztencia

milyen

mértékben

amely ún. fitnessindikátorként jelzi hordozójának genetikai

működik, minőségét.

a későbbiekben még részletesen visszatérünk. Összefoglaló néven az ilyen magyarázatokat „jó hívják, mert az élőlény olyan segítségével reklámozza geneti-

öröklődik a populációban. E célból kivették a tojások felét az eredeti fészkekből és más fész-

gén"-modelleknek tulajdonságok

kekbe rakták, ahol „mostohaszülők" nevelték fel a fiókákat. Kiderült, hogy a fiókákon találha-

kai minőségét, amelyek (1) maguk is öröklőd-

tó paraziták száma

szorosan korrelál a szülők

nek, (2) összekapcsolódnak a túlélés és fertilitás szempontjából előnyős génekkel, és (3) rendkí-

fertőzöttségével, de nem korrelál a nevelőszülőkével. Végül, a kísérlet befejező szakaszában azt

vül költségesek - Zahavi kifejezésével élve: rányosak - a rátermettség szempontjából

tudták meg, hogy az ellenállóképesség nem csupán öröklődik, hanem a fecskék képesek e haj-

cock 1998, Miller 2000a). Ez utóbbi nagyon

lam meglétét jelezni. A biológiai apák farktollának hosszúsága negatív korrelációt mutatott a

ugyanis,

fiókák parazitaterheltségével. A hosszabb fark-

hogy

egy

lényeges

élőlény

hát(Al-

dolog.

Ahhoz

megbízható

módon

jelezze genetikai kvalitását, az szükséges, hogy a jelzés funkcióját végző tulajdonság költséges legyen, „előállítása" nagy ráfordítást igényeljen, viselése bizonyos kockázatokkal járjon. Valóban, a páva farktollának vagy a szarvas terebélyes agancsának kifejlődése hosszú időt igényel, a szervezet energiaháztartását pazarló módon emészti fel, nehéz hordani, feltűnővé teszi gazdáját a ragadozók számára. Ráadásul a fitnessindikátorok gyakran a másodlagos nemi jellegek csoportjába tartoznak, amelyek kialakulása szorosan függ a tesztoszteron hatásától. A tesztoszteron azonban gyengíti az immunrendszert, ami újabb költségtényező, Ennélfogva csak a legjobb képességekkel - és feltehetően a legjobb génekkel - rendelkező hímek engedhetik meg maguknak azt, hogy e negatív hatások ellenében is rek-

3.37. ÁBRA Hím füstifecskék farktollának hosszúsága és utódaik atkafertőzésének mértéke ■ (Forrás: Moller 1990)

lámozzák fitnessüket. A gyengébb hímek nem képesek őket ebben utánozni. Más szóval, véges energiakészletükből csak azok az állatok fordít-


hatnak

e

komplex

testi

jellegek

183

előállítására,

matait

és

aspektusait

világítják

meg.

Mint

látni

amelyek a legjobban tápláltak, leggyorsabbak a ragadozók előli menekülésben, s leginkább el-

fogjuk, ezek a magyarázatok az ember esetében

lenállóak a betegségekkel szemben.

amelyek sokáig rejtve voltak előttünk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a fitnessindikátorok éppen költséges és „pazarló" jellegüknél fogva jelzik megbízható módon tulajdonosuk valódi rátermettségét. Ha nem lennének költségesek, más is könnyedén elő tudná őket állítani („hamisítani"), és az egész folyamat összeomlik. Éppen

ezért

az

ilyen

jeladásokat

őszinte,

meg-

bízható kommunikációnak tartjuk, amely egyúttal azt is jelenti, hogy mind a jelet kibocsátó, mind pedig az azt fogadó individuum számára egyaránt előnyösek. Az értékes hímeket választó

nőstények

növelik

genetikai

képviseletüket,

hiszen a kiváló tulajdonságokat öröklő utódaik nagy valószínűséggel képesek lesznek túlélni és elszaporodni. Egy angliai vizsgálatban például azt találták, hogy a rövidebb farktollú pávakakasokat gyakrabban ejtik el a rókák, ugyanakkor ritkábban választják őket a nőstények, mint a hosszabb

tollú

fajtársaikat.

Ráadásul,

a

hosz-

szabb farktollú és gazdagon díszített hímek utódai gyorsabban növekednek, és nagyobb valószínűséggel érik meg második életévüket, mint a többiek. A nőstények diszkriminatív képességét mutatja, hogy amikor a kakasok ornamentációját olyan módon manipulálták, volítottak 20 feltűnő szemfoltot a

hogy eltáfarktollaza-

tukból, párzásaik száma lényegesen csökkent az előző évhez képest (Petrie 1994). Abban, hogy a hímek megbízható módon jelzik testükön, hogy birtokában vannak bizonyos képességeknek, és abban, hogy a nőstények felismerik ezeket a hímeket és őket választják párként, ugyanaz a reproduktív érdekeltség működik. Az evolúció során ezért a hímek jelzései és a nőstények detektálása együtt fejlődött. Egységes,

ún.

koevolúciós

folyamatban

jöttek

létre,

ahol minden egyes lépés az egyik oldalon változást stimulált a másik oldalon egy pozitív viszszacsatolás keretében (Ridley 1994). Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az eddig bemutatott elméleti modellek egyike sem kizárólagos érvényű. Elsősorban azért nem, mert a párzással kapcsolatos viselkedésformák különböző folya-

is olyan összefüggéseket

képesek megvilágítani,

3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték A korábbiak értelmében meglepő volna, ha az emberi párválasztás formái és szokásai nem viselnék magukon a szexuális szelekció hatását. Fajunkat jellemezve azonban van egy lényeges különbség

a

korábban

jellemzett

adaptív

visel-

kedésmintázathoz képest. Ellentétben az emlős fajok többségével, az ember esetében mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektívek párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők. Ez az emberi sajátosság nem áll szemben a darwini elmélettel, hanem pontosan ez következik belőle. A szexuális szelekció elmélete szerint a párválasztásban valóban elsősorban annak a nemnek a képviselője érdekelt, amelyik többet fordít az utódokra. A kevesebbet invesztáló nem tagjai azonban bizonyos

mértékig

ugyancsak

figyelmet

fordíta-

nak párjuk testi kondíciójára és szexuális jelzéseire (Trivers 1985, Miller 1998). Különösen így van ez az ember esetében, ahol a hímek bármely emlős fajhoz képest lényegesen nagyobb szülői ráfordítást mutatnak. Elsősorban (1) az utódok fejletlensége miatt, akiknek

a

gondozása

mindkét

szülő

részvételét

igényli (4.3.1.). Ehhez járul még az, hogy hominida őseink környezetében (2) a nők rejtett ovulációja csökkentette a dezertálás előnyeit a hímek számára (3.1.3.), (3) a párkapcsolatok száma az enyhe poligínia (vagy monogámia) következtében lényegesen korlátozottabbnak bizonyult, mint a háremet alkotó fajoknál és (4) a párkeresés idő- és energiaköltségei magasak voltak a más állatokhoz viszonyítva hosszú udvarlási periódus következtében. A párzás előtti és utáni jelentős befektetés miatt ezért a férfiak arra

szelektálódtak,

hogy

körültekintően

mérjék

fel párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gondozással kapcsolatban. Következésképpen az

184


3.38. ÁBRA Reproduktív érték a nők és férfiak korának függvényében ■ A két görbe által lefedett terület azonos, hiszen a férfiak és a nők azonos számban vesznek részt a következő nemzedék utódainak létrehozásában. A görbék lefutása viszont eltérő, ami arra vezethető vissza, hogy különbségek vannak a nemek között a szexuális érés, a házasság és újraházasodás, valamint a szaporodási ciklus befejezésének időpontjában (Forrás: Mealy 2000)

emberre

nagyjából

ugyanazok

a

szelekciós

mo-

dellek - elfutó szelekció, hátrányelv, patogén rezisztencia stb. - érvényesek a férfiakra és a nőkre. Miután a Homo sapiens evolúciós történetében fontos szerepet játszott a szexuális szelekció, párválasztási attitűdjei és preferenciái adaptív programokra épülnek. Valamennyien olyan perceptuális és kognitív mechanizmusokkal rendelkezünk, amelyek segítségével mintegy kiértékeljük a másik nemhez tartozó személy reproduktív értékét vagy párértékét (Symons 1979, Buss 1992). Ez az adott életkorban vett szaporodási potenciált jelenti; annak a valószínűségét, hogy az egyénnek utódai lesznek a szaporodási ciklus végéig (2.1.1.). A 3.38. ábra azt mutatja, hogy miközben mindkét nem tagjai a fiatal felnőttkorban érik el a szaporodási képesség csúcsát, reproduktív értékük eltérést mutat az életpálya során. Ennek az a magyarázata, hogy a nők ban

szexuálisan előbb érnek, átlagosan házasodnak, ugyanakkor hamarabb

korábfejezik

be szaporodásukat (menopauza), mint a férfiak. az

Párválasztásaink alkalmával az történik, hogy evolúció során kialakult, beépített preferen-

ciáink segítségével felbecsüljük a másik személy jövőbeli reproduktív potenciáját. Azt mérjük fel, hogy milyen képességei teszik alkalmassá a

jövőben az utódok nemzésére és gondozására. Ennek során olyan kulcsokra - életkor, fizikai vonzóerő, státus, szexuális megbízhatóság stb. irányul a figyelmünk, amelyek jelzik, közvetítik a másik fél reproduktív kilátásait, és lehetőséget adnak a megfelelő partnerek kiválasztására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen választások tudatosak volnának, sem pedig azt, hogy a jelenlegi körülmények között is előnyösek lennének a szaporodás szempontjából. Azt viszont jelenti, hogy agyunk olyan területspecifikus algoritmusokkal

van

felszerelve,

amelyek

ma

is

alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit (Kenrick és Keefe 1992). Példának okáért egy ilyen algoritmus a következő: „Ha férfi vagy, és hosszú távú partnert választasz a másik nem tagjai közül, választásodban azokat a testi és viselkedésbeli jelzéseket preferáld, amelyek a fiatal életkorral kapcsolatosak." Természetesen az a férfi, aki saját magához képest jóval idősebb nővel létesít párkapcsolatot, minden tekintetben boldog és elégedett lehet. Számítania kell azonban arra, hogy minden

valószínűség

szerint

kevesebb

gyereke

lehet - vagy egyáltalán nem lehet gyereke azokhoz képest, akik fiatalabb nőket választottak. Noha ez valószínűleg semmi gondot nem jelent napjainkban, pontosan ez az, ami számi-


185

tott az evolúció során. A pleisztocénban élő őse-

kal (jó génekkel) rendelkezik és/vagy képes és

ink közül azok rendelkeztek a legtöbb utóddal, akik diszkriminatívak voltak - többek között -

hajlandó részt venni az utódok gondozásában. Miután a férfiak kisebb-nagyobb mértékben

párjuk

minden

életkorát

illetően.

Nagyobb

sikerük miatt pozitív szelekció az érzékszervi és emocionális

szaporodási

irányult azokra mechanizmusok-

kultúrában

részt

vesznek

az

utódgon-

dozásban (4.2.7.), a nők elsősorban olyan tulajdonságokat részesítenek előnyben potenciális

ra, amelyek a reproduktíve értékesebb - ebben az esetben fiatal - nők választására hajlamosí-

párjuknál, amelyek az illetve megszerzésének

tották őket. A férfiak azért tartják az ilyen nőket

mutatják. David Buss (1989) 37 kultúrára kiter-

ma is vonzónak, mert a fiatalsággal kapcsolatos kulcsok az evolúciós környezetben összekap-

jedő vizsgálatai azt mutatták, hogy a nők mindenhol fontosabbnak tartották a „magas státus",

csolódtak a magasabb termékenységgel.

„jó keresőképesség", „jó anyagi kilátások" tulajdonságokat, továbbá az „ambíció" és „iparko-

3.4.3. Univerzális kritériumok A nagyobb szülői ráfordítást nyújtó nők - az emlős stratégiának megfelelően - a férfiakhoz képest válogatósabbak potenciális párjuk iránt.

és diszkriminatívabbak Párválasztási kritériu-

maik szigorúbbak, és többféle szempont és tulajdonság partnereik

alapján szelektálnak szóba jöhető között. Angol és magyar házassági

(párkereső) apróhirdetéseket feldolgozó vizsgálatokban pl. azt találták, hogy a nők átlagosan több jelleget - és általában többféle tulajdonságot - kértek párjuktól, mint a férfiak (Waynforth és Dunbar 1995, Bereczkei et al. 1997). Mint láttuk, az emlősök nagy szülői ráfordítással rendelkező nőstényei olyan hímet igyekszenek választani, amely értékes tulajdonságok-

3.39. ÁBRA A „jó anyagi kilátások" fontossága (kívánatossága) a potenciális partnereknél férfiak és nők számára öt kultúrában ■ (Forrás: Buss 1989)

erőforrások birtoklását, jövőbeli lehetőségét

dás" képességeit, mint a férfiak (3.39. ábra). Ezek a kulcsok megbízható módon jelzik a férfi reproduktív

értékét

azon

képességét,

hogy

részt

tud venni az utódok ellátásában és nevelésében. Más vizsgálatok ugyancsak azt mutatják szerte a világon, pessége

hogy a férfiak erőforrás-fenntartó ké(3.1.1.), tehát jövedelme, foglalkozása,

presztízse fontos - ha abszolút értelemben nem is mindig a legfontosabb - tulajdonság a nők preferencialistáján, különösen hosszú távú kapcsolataikban (Feingold 1992, Pawlowski és Dunbar 1999b, Greenlees és McGrew 1994, Walter 1997). A férfiak ugyanakkor lényegesen kevesebb figyelmet fordítanak potenciális párjuk anyagi helyzetére és státusára. Érdekes, hogy ez még a szexuális fantáziák világában is így van: a nőknek megszokott partnerükön kívül elsősorban híres és befolyásos férfiakkal kapcsolatban


186 vannak erotikus fantáziáik, a férfiaknak ismeretlen, fiatal nőkkel (Wilson 1997). Hasonló

aszimmetriát

tapasztaltak

a

pedig preferált

életkort illetően: a nők a néhány évvel idősebb férfiakat részesítik előnyben választásaikban

1989). Sőt, több vizsgálatból kiderült, hogy azok a nők, akik egy hosszú távú kapcsolat keretében szükségét érzik ikban gyakran

párjuk törődésének, kapcsolataleértékelik saját képességeiket

(„Hagytam, hogy azt higgye, nem vagyok olyan

(3.44. ábra), ami - egyéb következmények mellett - adaptív érdekeiket szolgálja, hiszen a kor

okos mint valójában"), illetve munkájuk fontosságát („Hagytam, hogy elsősorban ő beszéljen a

általában

sikereiről") (Cashdan 1993). A hipergámia a demográfiai átmenetet megelőző társadalmakban

pozitív

módon

korrelál

a

jövedelem-

mel és a foglalkozási státussal. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a nők preferenciája sok-

olyan

intézmény

szerepét

töltötte

be, amely a

szor nem egyszerűen az anyagi erőforrásokkal rendelkező férfiakra irányul, hanem azokra,

tehetős férfiak által nyújtott erőforrások segítségével növelte az utódok túlélési esélyeit (3.2.2.).

akiknek ambíciója, tekintélye, rások jövőbeli megszerzését

A férfiak választási preferenciáinak kialakulása során részben más szelekciós hatások érvé-

zenéves

lányok

körében

presztízse e forvalószínűsíti. Ti-

például

azt

találták,

hogy elsősorban a saját referenciacsoportjukban vezetőként elismert fiúk iránt vonzódnak (Townsend et al. 1995). A szociológiai kutatásokból jól ismert a felfelé házasodás

(hipergámia)

jelensége:

a

nők

több-

nyire olyan férjet választanak, akinek az anyagi háttere, státusa, presztízse magasabb az övéké-

nyesültek. A férfiak arra szelektálódtak, hogy azokat a nőket válasszák, akik előnyös tulajdonságaiknál fogva - legalábbis a múltban - több és egészségesebb utódot szültek és neveltek fel. A nők reproduktív értéke elsősorban életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondíciójuknak a függvénye. A férfiak - más tulajdonságok mellett - a fiatal korral és a vonzó fizikai

nél. Ezt legtöbben a „strukturális erőtlenség" (structural powerlessnes) hipotézisével magya-

megjelenéssel kapcsolatos kulcsokat értékelik a legmagasabbra, hiszen ezek jelzik párjuk magas

rázzák, amely szerint a nők azért választanak idősebb, gazdagabb és tehetősebb férjet maguk-

fertilitását és utódgondozó képességét. Jóllehet óriási kulturális változatosság mutatkozik a

nak, hogy ezzel lehetővé váljon az általuk birto-

szépséggel és vonzerővel kapcsolatos ítéletek és kritériumok terén, számos vizsgálat bizonyítja,

kolt erőforrások megszerzése, amely egyébként nehezebben megvalósítható egy alapvetően masz-

hogy

egyszersmind

bizonyos

egyöntetűség

és

kulin társadalomban (Buss és Barnes 1986), Ebből az következne, hogy az anyagilag és társa-

univerzalitás is megjelenik bennük, összhangban az evolúciós elvárásokkal. Már a korai

dalmilag sikeres nők viszont nem érzik kény-

kultúrközi vizsgálatok feltárták, hogy a mindenhol nagyobb hangsúlyt fektetnek

szerítőnek a még magasabb státusú férfiak választását, hiszen képesek megállni a saját lábu-

férfiak párjuk

fizikai vonzerejére, mint a nők (Ford és Beach

kon. Azonban számos vizsgálati eredmény azt mutatja, hogy a magas státusú nők ugyancsak

1951), telnek

fenntartják igényeiket a saját maguknál magasabb presztízsű férfiakra. Egy apróhirdetéseket

rugalmas bőr, üde arcszín, telt ajak stb.), továbbá a viselkedés olyan jellemzőire, mint a fiata-

feldolgozó magyarországi vizsgálatban azt talál-

los járásmód, a magas aktivitási szint stb. Az utóbbi évek kutatásai - köztük Buss 37

tuk, hogy a diplomás nők még diszkriminatívabbnak bizonyulnak, mint diplomával nem

Valamennyi kultúrában figyelmet szena megjelenés bizonyos jellemzőinek (pl.

kultúrát

magában

foglaló

összehasonlító

vizsgá-

rendelkező társaik, és gyakrabban keresnek olyan férfiakat, akik vezető értelmiségi pályákat

latai - ugyanezt erősítik meg: a férfiak a nőkhöz képest valamennyi társadalomban magasabbra

töltenek be (Bereczkei et al. 1997). Amerikai or-

értékelik potenciális párjuk olyan kulcsokat, mint „jó

vostanhallgató lányok előnytelennek tartják azt a perspektívát, hogy sikeresebbek és gazdagabbak legyenek jövendőbeli férjüknél (Townsend

ség",

„attraktivitás"

stb.

fiatal korát megjelenés",

(Buss

1989,

és az „szép-

Greenlees

és McGrew 1994, Pawlowski és Dunbar 1999b)


187

3.40. ÁBRA A potenciális partner fizikai vonzerejének fontossága (kívánatossága) férfiak és nők számára öt kultúrában ■ (Forrás. Buss 1989)

(3.40. ábra). Egy kultúrközi vizsgálat szerint a férfiak által előnyben részesített korkülönbség pozitívan korrelál az általuk kívánatosnak tar-

bályozzák viselkedésünket és irányítják párkapcsolatainkat. Ha ez igaz, akkor az adaptívnak tartott választási kritériumokat a valóságos kap-

tott közös gyerekeik számával: legtöbbjük akkor vállalna két gyereknél többet, ha a felesége leg-

csolatokban is meg kell találni, nem csupán a szubjektív ítéletek körében. Az eddigi vizsgála-

alább

tokból az derül ki, hogy a házasságok nagy része evolúciós stratégiák mentén szerveződik. Vala-

négy

évvel

fiatalabb lenne (Buss

et al.

2000). Ez abból a perspektívából magyarázható legjobban, hogy a férfiak reproduktív döntéseiben fontos szerepet játszik az, hogy a nők koruk előrehaladtával csökkenő reproduktív értékkel rendelkeznek. Természetesen a nők is partnerük fizikai vonzerejét,

fontosnak tartják különösen rövid

távú kapcsolataikban. Sőt azt lehet mondani, hogy a párkapcsolat kezdeti szakaszában mind-

mennyi társadalomban azt találták, hogy a nők átlagosan néhány évvel fiatalabbak férjüknél; ez Magyarországon - legalábbis egy 1800 főt tartalmazó reprezentatív minta alapján - három és fél év (Bereczkei és Csanaky 1996b). Több vizsgálat szerint a nők vonzereje pontosabban mutatja házastársuk foglalkozási státusát, mint iskolázottságuk

vagy

intelligenciájuk

(Buss

1998).

két nem tagjaira egyaránt a másik fél fizikai megjelenése gyakorolja a legnagyobb hatást (Cun-

Pontosan ez várható, ha a nők reproduktív értékét jobban emeli fizikai megjelenésük, mint tár-

ningham et al. 1997). Hogy pontosan milyen fi-

sadalmi sikerességük. Úgy tűnik továbbá, hogy ezek a párválasztási

zikai tulajdonságokról van szó - akár a férfiak, akár a nők választásaiban -, és hogy ezek milyen adaptív értéket hordoznak, arra rövidesen visszatérünk. Az

eddig

nem csupán vonatkoznak,

említett

párválasztási

algoritmusok

attitűdjeinkre vagy „ideáljainkra" de ténylegesen befolyásolják ak-

tuális, mindennapi párkapcsolatainkat is. Ez azért fontos, mert az evolúciós pszichológia szerint párválasztási preferenciáink olyan mentális programok, amelyek meghatározott módon sza-

tendenciák nem csupán a törzsi és agrártársadalmakban vezetnek nagyobb utódszámhoz (lásd 3.2.1, 3.2.2), hanem sok esetben az ipari társadalmakban is adaptívak maradnak, azaz reproduktív előnyökkel járnak. Ez azért is lényeges, mert mint láttuk, az evolúciós pszichológiában éles viták folynak arról, hogy a demográfiai átmenet

utáni

társadalmakban

miként

változik

meg egy-egy viselkedés adaptív értéke (3.2.3). Saját vizsgálataink azt mutatják, hogy a párvá-

188 lasztás


bizonyos tendenciái

ma

is befolyásolják

a résztvevők szaporodási sikerét. Azok a magyar házasságok, ahol a nők fiatalabbak a férjüknél és/vagy ahol a férfiak feleségüknél magasabb iskolázottsággal rendelkeznek, stabilabbak, azaz átlagosan

hosszabb

ideig

maradnak

fenn

válás

nélkül, mint azok, ahol a feleség idősebb, illetve a férj iskolázatlanabb (Bereczkei és Csanaky 1996b). A stabil házasságok, valószínűleg a szorosabb és érzelmileg kiegyensúlyozattabb párkapcsolat miatt, ráadásul termékenyebbnek bizonyulnak. A fiatalabb feleséget választó férfiaknak és az iskolázottabb férjet választó nőknek szignifikánsan több gyerekük van a fordított irányú párkapcsolatokhoz képest (3.41. ábra). A szerzők feltételezése szerint az adaptív párválasztás fitnessnyereségét az iparosodást követően két - egymást nem kizáró - mechanizmus biztosíthatja. Lehetséges, hogy olyan kondicionális stratégiák működnek, amelyek mindig az aktuális környezethez igazítják az egyének reproduktív válaszait (1.2.2.). Rugalmasan alkalmazkodnak a társadalmi környezet változásaihoz, és ez a modernizáció után is reproduktív előnyökkel jár az evolúciós viselkedésformákat

követő szerint

egyének számára. A másik az evolúciós környezetben

bizonyuló sok olyan

specifikus veleszületett

pszichológiai párválasztási

magyarázat adaptívnak algoritmupreferenci-

ákat írnak elő, amelyek jelenleg egy teljesen új, megváltozott környezetben, az ipari társadalmakban fejtik ki hatásukat (1.2.1.). Ez azonban csak akkor maradhat adaptív - azaz akkor vezethet továbbra is nagyobb utódszámhoz -, ha a társas környezet bizonyos szegmensei, elsősorban a párkapcsolatok alapvető formái nem változtak lényegesen az elmúlt néhány százezer év során. Ez első pillantásra meglepő feltételezés, különösen ha a technikai fejlődés szédítő iramára gondolunk. A különböző fejlettségű társadalmakkal folytatott összehasonlító vizsgálatok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a párkötelékek primer formái és a családi struktúra elemi tulajdonságai és összefüggései nagyon hosszú ideig fennállhattak az emberi evolúció történetében, sőt ma sem változtak lényegesen (Low 2000). A férj és feleség (feleségek) kapcsolata, a családban uralkodó gazdasági és érzelmi kötelékek, a kölcsönös kötelességek és elvárások rendszerei, az utódgondozás folyamatai mind olyan jellegek, amelyek univerzálisnak tekinthetők az emberi faj történetében, még ha konkrét kifejeződéseik kultúráról kultúrára változnak is. Lehetséges, hogy ebben a viszonylag állandó mikrostruktúrában - a makrostruktúra, tehát a társadalom gazdasági és politikai rendszerének változásai ellenére is - a genetikailag előírt párválasztási preferenciák stabil, tartós és sikeres házasságot eredményeznek, amely egyúttal szaporodási előnyökben is megnyilvánul.

3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák A

70-es,

80-as

évek

szociobiológiai

kutatásai

egyrészt a párválasztás univerzális kritériumainak evolúciós magyarázatára irányultak, más3.41. ÁBRA A nők és a férfiak termékenysége a házastársak kora és iskolázottsága tekintetében mért különbségek alapján ■ (forrás: Bereczkei és Csanaky 1996)

részt arra, hogy mennyiben különböznek a nők és férfiak választásai a másik nem reproduktív értékével

összefüggő

tulajdonságok

-

szociökonómiai státus, fizikai vonzerő - tekin-

életkor,


189

tetében. Miközben a kutatási adatok valóban hi-

ságát - jelző kulcsok felértékelődnek. A vizsgá-

telt érdemlően bizonyítják párválasztási preferenciákat,

latok azt mutatják, hogy a rövid távú kapcsola-

ezeket az az utóbbi

adaptív évtized fel,

tokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe part-

amelyek nyomán árnyaltabbá vált a kép. Mára világos, hogy mind a párválasztási kritériumok-

nereiknél, és ezek közül is inkább bizonyos tulajdonságok (szemérmesség, szexuális tapaszta-

nak, mind pedig a párválasztás nemek közötti különbségeinek előfordulása és működése erő-

latlanság, máshoz való hűség) elutasítása játszik szerepet döntéseikben (Buss és Schmitt

sen

1993).

vizsgálatai

olyan

összefüggéseket

kontextusfüggő:

jelenlétük

és

tártak

intenzitásuk

A

párválasztási

kritériumok

csökkenését

számos tényező kölcsönhatásának függvénye. Ez nem meglepő, hiszen ha az emberek mere-

jól mutatja az a mulatságos vizsgálat, amely szerint a férfiak az idő múlásával egyre vonzóbb-

ven kitartanának a fizikai vonzerő vagy a szocioökonómiai státus tekintetében „tökéletes"

nak tartják a szórakozóhelyre betérő nőket (Glaude és Delaney 1990). A délutáni ítéletek-

partner ideája mellett, kevés párkapcsolat valósulna meg. Nagyobb adaptív értéket hordoz, ha

hez

képest

éjfélkor

lényegesen

alacsonyabbak

korláto-

voltak a vonzerő kritériumai. Miután az alkoholos befolyásoltságot kizárták, továbbá a nők

kat, amelyeket saját reproduktív értékük és a választás aktuális körülményei helyeznek dönté-

vonzerejét (egy későbbi, fényképes vizsgálat keretében) standardizálták, egyetlen magyarázat

seik elé. Régóta ismeretes, hogy a kapcsolat jellege és

maradt: az idő előrehaladtával a vonzerővel kapcsolatos elvárások annak függvényében csök-

várható

állandóan

figyelembe

időtartama

veszik

azokat

alapvetően

a

befolyásolja

a

kentek, ahogyan növekedett annak a valószínű-

rövid szá-

sége, hogy egyedül térnek haza. Tartós kapcsolataikhoz képest a nők lényege-

mos tekintetben különböznek azoktól a kritériumoktól, amelyek a hosszú távú kapcsolatok-

sen magasabbra értékelik alkalmi partnereik szexuális vonzerejét, illetve bizonyos fizikai tu-

ban jelennek meg. Ez azért lehetséges, mert a résztvevők reproduktív érdekei eltérőek, így

lajdonságait

párválasztási kritériumokat. Úgy tűnik, a távú kapcsolatokra vonatkozó preferenciák

(pl.

magasság).

Számos

vizsgálat

adaptációk

szerint a fizikai vonzerő válik a rövid távú partnerek értékének egyik meghatározó tényezőjévé

működnek. A kutatások nyomán azt szűrhetjük le általános következtetésként, hogy a legmar-

(Gangestad és Simpson 2000, Townsend és Wasserman 1998). Úgy azonban, hogy a nők eköz-

kánsabb nemi különbségek az alkalmi partnerek kiválasztásában mutatkoznak, míg a stabil

ben fenntartják viszonylag szigorú kritériumaikat a másik nem képviselőjével szemben (Mi-

párkapcsolatok kialakulása során a férfiak és a

kach és

nők lényegesen több azonos jelleg alapján döntenek (Kenrick et al. 1993, Regan 1998).

párkapcsolatok költségei elsősorban a nőkre hárulnak (nem kívánt terhesség, negatív megíté-

A férfiak ugyan minden helyzetben fontosnak tartják partnerük fizikai vonzerejét, de ez

lés, szexuális bántalmazás stb.), és ezért nagyobb gondot fordítanak rövid távú partnereik

még hangsúlyosabbá válik a rövid távú kapcsolatok esetén (Wiederman és Dubois 1998). Az

egyéb,

mindkét

kontextusban

specifikus

Bailey 1999).

személyes

Ennek oka az, hogy a

tulajdonságaira.

Így

például

általában

jobban törődnek azzal, hogy alkalmi partnerük milyen más kapcsolatokban vesz részt, és ide-

azzal jár, hogy a szelektivitás tovább csökken, lazulnak az elvárások és kiszélesedik a szóba jö-

genkednek azoktól a férfiaktól, akikről kiderül, hogy több nővel folytatnak szexuális viszonyt

hető partnerek köre. Más, a hosszú távú kapcsolatban fontos kritériumok (intelligencia, szemé-

(Buss és Schmitt 1993). A rövid távú kapcsolatban részt vevő nők éppúgy magasra - sőt sok-

lyiségjegyek)

szor

alkalmi

kapcsolatok

iránti

leértékelődnek,

preferencia

miközben

a

azonnali szexuális elérhetőségét - tehát az kalmi kapcsolatban való részvételük hajlandó-

nők al-

magasabbra

-

értékelik

partnerük

státusát

és vagyoni helyzetét mint a hosszú távú kapcsolatban elköteleződő társaik. Van azonban egy


190 lényeges különbség: előnyben részesítik az arra

ban

utaló jeleket, hogy a férfi hajlandó azonnali juttatásokban részesíteni őket (pl. értékes ajándék,

kötelezettségével kapcsolatos tulajdonságokat („művelt", „korrekt", „együttműködő", „gyerek-

költséges szórakozások stb.) (Wiederman és Dubois 1998). Általában nagyobb hajlandóságot

szerető", „lelkiekben gazdag") értékelik a legmagasabbra, és csak ezután következnek a státus-

mutatnak arra, hogy alkalmi partnereikkel sze-

sal

xuális kapcsolatba kerüljenek, ha ez egy hosszú távú kapcsolat reményét hordozza (Surbey és

(Bereczkei et al. 1997). E tekintetben a

Conohan 2000). A férfiak rövid távú érdekeiben ez a szempont általában nem játszik szerepet.

preferáló férfi hirdetők is hasonlóképpen viselkednek, és a fizikai vonzerővel nagyjából azo-

Hosszú távú kapcsolataikban a

és

vagyoni

személyiségével

helyzettel hosszú

és

családi

kapcsolatos távú

el-

kulcsok

kapcsolatokat

férfi-

nos gyakorisággal kérnek olyan kulcsokat, amelyek a nők intelligenciájával, házastársi erényeivel és személyes kvalitásaival kapcsolatosak

riumokat emelnek be döntéseikbe, amelyek fontossága növekszik, ahogy a kapcsolat elmélyül.

(Bereczkei et al. 1997). Számos tekintetben teljesen ellentétes motivációk alapján viselkednek,

Nevezetesen, mindkét nem tagjai egyre nagyobb figyelmet szentelnek a másik intelligenciájának

mint amelyek a rövid távú kapcsolataikat irányítják. Alkalmi viszonyaik során, mint láttuk,

és

kifejezetten

(barátságosság,

a

és

férfiak

ak preferenciáiban mutatkozó különbségek számos területen csökkennek. Ezzel együtt új krité-

személyiségjegyeinek

nők

a

meg-

leértékelik

női

partnerük

szexuális

értés, humorérzék stb.) (Kenrick et al. 1993, Buunk et al. 2002). A 3.42. ábra pl. azt mutatja,

hűségét és szemérmességét, hosszú távú kapcsolataikban viszont - érthetően - nagy hang-

hogy a miközben a férfiak megelégszenek alkalmi szexuális partnereik alacsony (átlag alatti)

súlyt helyeznek párjuk szexuális megbízhatóságára. Általában véve azt mondhatjuk, hogy az

intelligenciájával,

kapcsolataikban

alkalmi kapcsolatoktól a tartós kapcsolatok felé

éppúgy magasra értékelik párjuk intelligenciáját mint a nők. A nők különösen fontosnak tart-

haladva mindkét nem képviselői egyre több olyan jelleget keresnek a másikban, amelyek a

ják partnerük szülői-gondoskodó jellemvonásait, amelyek gyakran még előnytelen tulajdonsá-

kettőjük közötti kötődési folyamatokban fontossá (Hazan és Zeifman 1999).

gaikat is ellensúlyozhatják (Surbey és Conohan 2000). Azok a magyar nők, akik hirdetéseikben

Említésre méltó ugyanakkor, hogy eközben továbbra is lényeges szerepet játszanak az élet-

házastársat

kor, a fizikai vonzerő és a státus korábban emlí-

(vagy

hosszú

távú

legalábbis

tartós

kapcsolatot)

keresnek, az intelligencia mellett leggyakrab-

válnak

tett ismérvei, illetve ezek nemek közötti kü3.42. ÁBRA A potenciális partner intelligenciájának fontossága férfiak és nők számára különböző párválasztási szituációkban ■ (Forrás: Kenrick et al. 1993)


191 egyidejű tekintetben

vizsgálatára figyelemre

és összehasonlítására. E méltó

párhuzamokat

ta-

láltunk angliai és magyar mintákon (Bereczkei et al. 1997, Pawlowski és Dunbar 1999a, Waynforth és Dunbar 1995). A magas reproduktív értékű nők és férfiak például különösen diszkriminatívak

partnereik

iránt.

A

nők

akkor

tá-

masztják a legnagyobb követelményeket potenciális partnereikkel szemben, amikor életük legtermékenyebb időszakában (20 és 35 év között) vannak. Ezen belül azok a nők, akik kifejezetten előnyös külső jegyeket „kínáltak" („nagyon szép", „jó alakú" stb.), a többiekhez képest lényegesen több jelleget igényeltek elképzelt párjuktól, köztük olyan tulajdonságokat mint „vezető státus", „jó anyagi körülmények" stb. (3.43. ábra). 3.43. ÁBRA A partner magas foglalkozási státusa iránti igény gyakorisága a vonzó külsőt kínáló nők körében ■ (Forrás: Bereczkei et al. 1997)

lönbségei. Ezt mutatja, hogy hosszú távú partnereik megtartásában gyakran mindkét nem tagjai a jól bevált taktikákat alkalmazzák. A férfiak vagyoni helyzetüket (pl. ajándékozások), a nők pedig inkább megjelenésüket (smink, dekoltázs) hangsúlyozzák olyan kísérleti szituációban, amikor párjuk egy harmadik személy kedvéért ott akarja őket hagyni (Buss 1988). A nők ezenkívül gyakran élnek a „hűtlenségi fenyegetés" taktikájával, amennyiben párjuk féltékenységét felkeltve igyekeznek őket megtartani. A párkapcsolatok időtartamával kapcsolatos egyéni taktikák változatossága azt mutatja, hogy a párválasztási algoritmusok kondicionális, illetve trade-off stratégiákként működnek. Ez nyilvánvaló, hiszen az egyének gyakorta módosítják potenciális partnereik iránti igényeiket a saját céljaik Olyan

és életkörülményeik függvényében. tulajdonságokat preferálnak párjukban,

amelyek sokszor attól függnek, hogy Ők maguk milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, és attól is, hogy milyen sikereket érhetnek el a kínálat és a kereslet „piacán". Ez leginkább a házassági (társkereső) apróhirdetések elemzésével érhető tetten, mert itt mód nyílik „kereslet" és „kínálat"

Ez megfordítva is igaz: minél magasabb státust kínálnak a férfiak, annál válogatósabbak, és elsősorban

olyan

nőket

keresnek

hirdetéseik-

ben, akik az átlagot meghaladó fizikai vonzerővel rendelkeznek. Ezzel összhangban van az az eredmény, miszerint a férfiak 35 és 49 éves koruk között a legigényesebbek: legtöbbet akkor várnak el potenciális partnerüktől. Az alacsony státusú, kis jövedelmű férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy elfogadják partnerüknek egy korábbi kapcsolatból származó gyerekét, mint a tehetősebb férfiak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szexuális vetélkedésben hátrányosan induló férfiak olyan alternatív stratégiára kapcsolnak át, amely egyáltalában esélyt ad a párkapcsolatok teremtésére (4.2.7). Ugyanez történik a másik oldalon: azok a nők, akik gyereket nevelnek, kisebb igényekkel lépnek fel lehetséges párjukkal kapcsolatban. Evolúciós nézőpontból ugyancsak nem meglepő az a több kutatásban is megismételt eredmény, miszerint a férfiak koruk előrehaladtával relatíve, tehát saját korukhoz képest egyre fiatalabb nőket preferálnak akár rövid, akár hosszú távú kapcsolataikban (Bereczkei et al. 1997, Kenrick és Keefe 1992, Otta et al. 1999, Buunk et al. 2001) (3.44. ábra). Ez is azt mutatja, hogy a férfiak választásaikban nem olyan szociokulturális modellt

egyszerűen egy követnek, amely

azt írná elő a számukra, hogy a fiatalabb, kevésbé tehetős, szubmisszív nőket keressék. Valójá-

192


3.44. ÁBRA A férfiak és a nők szempontjából kívánatosnak tartott korkülönbség potenciális párjukhoz képest ■ (Forrás: Waynforth és Dunbar 1995; Bereczkei etal. 1997)

ban azokat a nőket részesítik előnyben - persze nem a tudatosság szintjén akik relatíve magas

ábra). Érdekes ugyanakkor, hogy a életkorukat illetően gyakran élnek

reproduktív potenciával rendelkeznek. Ezzel van összhangban az az eredmény, miszerint a

megtévesztés

tizenéves fiúk a 3-8 évvel idősebb nőket részesítik előnyben potenciális szexuális partnerként (Kenrick et al. 1996). Az elvált vagy Özvegy férfiak a nőkhöz képest nagyobb valószínűséggel házasodnak újra (lásd 3.12. ábra), amelynek keretében fiatalabb - sokszor lényegesen fiatalabb -, magas párértékkel rendelkező nőket vesznek el (Low 2000). A fertilitási kulcsok fontosságát jelzi az is, hogy szexuális fantáziáikban és rövid távú kapcsolataikban az idősebb férfiak a náluk sok évvel, esetleg több évtizeddel fiatalabb, még reproduktíve aktív időszakukban járó nőket tekintik a legvonzóbbnak. Ez azonban sokszor nincs összhangban aktuális párválasztási

szokásaikkal; az idő-

sebb férfiak az esetek többségében a néhány évvel fiatalabb, de már a menopauzán átesett nőket veszik feleségül (Buunk et al. 2001). Ennek az a valószínű oka, hogy a fiatalabb férfiakkal való versengés korlátokat szab annak, hogy vágyaikat realitásba fordítsák át. Nincs

ilyen

diszkrepancia

a

nők

szexuális

preferenciái és aktuális, hosszú távú kereslete között. Mindkét kontextusban a 2-6 évvel idősebb férfiakat részesítik előnyben, és ez a korkülönbség nem sokat változik életük során (3.44.

eszközével.

Egy

angliai

nők saját a taktikai vizsgálat-

ban azt találták, hogy a 30-as, 40-es éveikben járó nők hirdetéseikben sokszor visszatartják az életkorukra vonatkozó információ közlését. Sőt, sokan közülük olyan igényeket támasztanak potenciális párjukkal szemben, amely leginkább a fiatal, huszonéves női hirdetőkre jellemző: több jelleget kértek és magasabb elvárásokat fogalmaztak meg leendő párjuk életkorával, családi elkötelezettségével és foglalkozási státusával kapcsolatban, mint azok a középkorú nők, akik közölték az életkorukat (Pawlowski és Dunbar 1999b). Ezekből a vizsgálatokból világosan látszik, hogy a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktív értéke között. Az egyén önértékelése azért adaptív, mert csökkenti a visszautasítás kockázatát olyan partnerek részéről, akik hozzá képest nagyobb párértékkel rendelkeznek, és ezért kicsi a valószínűsége annak, hogy a párkapcsolat létrejön (lásd 3.4.5). Másrészt azért előnyös, mert elejét veszi annak, hogy a választást végző személy értékes időt, energiát és erőforrást fordítson egy hozzá

képest

kevésbé

kívánatos

partnerre. Egy

kísérletben azt találták, hogy a férfiak saját vonzerejükről alkotott ítélete elsősorban a nők hódításával kapcsolatos múltbeli sikerességüktől


193 hangban azt találták, hogy a férfiak önértékelése arról, hogy házastársként mennyire kívánatosak, csökkent a hozzájuk képest domináns (magasabb státusú és jövedelmű) férfiak jelenlétében, de nem változott akkor, ha fizikailag vonzóbb férfiak voltak jelen. A nők ezzel szemben a náluk jobb megjelenésű nők társaságában értékelték le magukat, de a magasabb státusú nők nem változtattak önértékelésükön (Gutierres et al. 1999). A szerzők szerint az önértékelési folyamatban olyan területspecifikus programok működnek, amelyek eltérnek a partner reproduktív értékének kalibrálását végző algoritmusoktól. Így a nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább

3.45. ÁBRA Férfiak rövid távú kapcsolatok iránti hajlandósága potenciális női partnereik vonzereje és saját önértékelésük függvényében ■ (Forrás: Landolt et al. 1995)

más

férfiak

dominanciájával

összeha-

sonlítva becsülik fel. A férfiak ugyancsak eltérő sémákat használnak a saját magukkal kapcsolatos összehasonlításokra (más férfiak dominanciája) és potenciális partnereik kiértékelésére (más nők fizikai vonzereje). Ezeknek a specifi-

függ, és ez nagymértékben befolyásolja aktuális taktikáikat a másik nemhez való viszonyukban. Az önmagukat korábbi kapcsolatteremtéseik alapján sikeresnek tartó férfiak nagyobb késztetést mutattak rövid távú kapcsolatokra, mint az önmagukról alacsonyabb önértékelést adó társaik (3.45. ábra). Ez a különbség leginkább a kifejezetten vonzó nők mint alkalmi partnerek iránti kezdeményezőkészség terén mutatkozott meg (Landolt és mtársai 1995). A magukat sze-

kus kognitív folyamatoknak köszönhetően mindennapi kapcsolatainkban állandó összehasonlításokat teszünk a saját és mások vonzerejének megítélését illetően. Ez meglehetősen új szituációt teremt ahhoz az evolúciós környezethez képest, ahol a közeli ismerősök szűk körében éltünk.

A

modern

társadalmakban

ugyanis

első-

sorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk relatív vonzerejéről ítéletet alkotunk, és ez számos esetben negatív hatással van párkapcsolataink minősé-

xuálisan vonzónak tartó nők ugyancsak kezdeményezőbbnek bizonyulnak a férfiakkal való

gére és alakulására.

kapcsolataikban, és több szexuális partnerről számolnak be, még akkor is, ha mások lényege-

3.4.5. Udvarlás

sen alacsonyabb „objektív" értékelést adnak zikai vonzerejükről (Wiederman és Hurst 1998).

A párválasztáshoz szorosan kapcsolódik az ud-

fi-

A reproduktív érték „kalibrálása" gyakran az ún. kontraszthatás keretében történik. Az emberek saját magukról alkotott ítélete erősen függ a saját nemükhöz tartozó, riválisnak tekinthető személyek párértékétől. Az evolúciós modell értelmében ugyanakkor mindkét nem tagjai a másik nem párválasztási kritériumait használják fel saját vonzerejük megítélésére. Ezzel össz-

varlás, amely, mint láttuk, többféle funkciót tölt be a magasabbrendű állatoknál: a hímek erőforrás-fenntartó nyek

képességének

szexuális

felmérését,

megbízhatóságának

a

nősté-

ellenőrzé-

sét, a fizikai kondíció (és ezzel a genetikai minőség)

tesztelését,

az

agresszió

mérséklését

stb.

(Alcock 1998). Az ember esetében is felismerhetők ezek az adaptív törekvések, de persze lénye-


194 gesen

bonyolultabb

nál. Karl leginkább

formában,

mint

Grammer (1989) szerint egy hosszabb-rövidebb

egyezkedési

vagy

más

fajok-

az udvarlás ideig tartó

alkufolyamatként

jellemezhe-

tő. Különböző stádiumok egymásra következéséből áll, s ezek mindegyike speciális célokat és funkciókat hordoz. Minthogy e célok kitűzésében és végrehajtásában eltérőek lehetnek a részt Vevő felek érdekei, nem ritka a nemek közötti konfliktus. A folyamat előrehaladása során a párok egyre jobban összehangolódnak, kapcsolatuk bensőségessé válik. Az egész folyamat adaptív értelmét a hosszú távú kapcsolat kialakulása biztosítja, amely utódok nemzéséhez vezet. Az udvarlás a résztvevők kölcsönös kezdődik.

mozásával

A

másik

fel-

mos vizsgálat - többek között szórakozóhelyeken készült film- és videofelvételek elemzése mutatja,

hogy

a

párkapcsolat

felvételének

készségét különböző nem verbális jelzés közvetíti: szemkontaktus, szemöldökfelrántás, mosoly stb. Kiderült, hogy miközben a férfiak hagyományosan kezdeményezőbbek a másik nem meghódításában, a nők azok, akik szabályozzák közeledésüket. Ez nem véletlen: ismeretes, hogy a

nők a

férfiaknál

jobb

képességekkel

rendel-

keznek mind a nem verbális kifejezésekre, mind azok jelentésének értelmezésére (5.5.6.). Többek között tekintetük elfordításával, majd tartósan a másikra szegezésével, testük feléjük fordításával,

a

másik

„véletlenszerű"

megérintésével

bátorítják a férfiak lépéseit. Ezek a jelzések arra szolgálnak, hogy a másik felmérje a felé irányuló érdeklődés mértékét. Valóban, a vizsgálatokból kiderült, hogy szoros korreláció van e jelzések intenzitása és a későbbiekben szavakban is kifejezett vonzalom mértéke között. Érdekes ugyanakkor, hogy a nők - a megismerkedéskor és később is - sokkal inkább tudatában voltak az udvarlási taktikák jelentőségének. A felvételeket követő interjúk során képesek voltak pontosan felidézni és értelmezni az eseményeket. Ezzel

szemben

még

a

legsikeresebb

itt

férfiak

sem

voltak tisztában azzal, hogy valójában mi is történik udvarlás közben (Grammer 1989).

is

nagyobb

kezdeményezőkészség

jellemzi.

Rendszerint ők azok, akik a bemutatkozás, meghívás, témaválasztás aktív szereplői. Ebben a szakaszban általában többet beszélnek, amelynek központi eleme saját státusuk és presztízsük, nem kevésbé izgalmas életük reklámozása (5.6.5.). Közvetett beszédmódot használnak, tehát kéréseik, javaslataik feltételes jellegűek („volna kedve meginni valamit?"), ami csökkenti a visszautasítás kockázatát, és alternatívákat hagy nyitva pontjából.

a

kapcsolat

továbbépítése

szem-

A nők sokszor nem verbális eszközökkel el-

önreklá-

figyelmének

keltése a megjelenés, öltözködés, viselkedési taktikák változatos eszközeivel történik. Szá-

azt

Az udvarlási folyamat soron következő stádiuma a közvetlen kapcsolat felvétele. A férfiakat

lenőrzik és irányítják a férfiak udvarlási törekvéseit (Grammer et al. 2000). Az elhangzott mondatok állandó visszacsatolásos kapcsolatban állnak az arc és a test kifejezéseivel. Bizonyos jelzések

további

viszont rálásra

elbizonytalanítják vagy éppen meghátkényszerítik a férfiakat. Megfigyelték

közeledésre

ösztönzik,

mások

pl., hogy a nők zárt ajakkal bemutatott mosolya bátorítja partnerüket a továbblépésre (gyakori pl. az ezt követő csók). Amennyiben viszont úgy mosolyognak, hogy felső fogsoruk kilátszik ami

bizonyos

agresszivitást

kölcsönöz

a

kifeje-

zésnek (5.5.5.) -, a férfiak gyakran félrenéznek és növelik a partnerükkel szembeni fizikai távolságot (lásd 5.27. ábra). Ezzel együtt a nőkre az udvarlás során egyfajta

ambivalencia

jellemző.

Kevesebbet

árulnak

el magukról, mint a férfiak, akiket hagynak beszélni. Ezt olykor félénk, visszahúzódó magatartás kíséri. Eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról, ami segíti őket abban, hogy kiderítsék a másik hajlandóságát az elköteleződésre. Úgy tűnik, egész addig halasztják a végső döntést, amíg lehetőségük van a részletes információ megszerzésére. Grammer szerint ez az oka annak, hogy a férfiak gyakran félreértik a nőket és túlértékelik azok feléjük irányuló érdeklődését. Az

udvarlási

rituálé

előrehaladása

során

a

párkapcsolatok nem verbális szabályozásának egyik legfontosabb eleme a szinkronizáció (Grammer et al. 1998). A beszédet kísérő fejbólintás


195

vagy az azonos ritmusú testmozdulatok - így pl. a felsőtestnek a partner irányában való előrehajtása az asztal fölött - egyfajta együttműködési készséget és egymásra hangolódást közvetít. Tánc közben a párok mozgáskoordinációja mindkettőjüknél

magas

arousal

(izgalmi)

állapothoz

vezet, amely fontos szerepet játszik az egymás iránti érdeklődés, érzelmek és motivációk kölcsönös kommunikációjában. Valószínű, hogy a szinkronizáció hatékony eszköze annak a törekvésnek, hogy udvarlás során a párok kölcsönösen tesztelik egymást. A viselkedés szintjén történő

összehangolódás

mértéke

ugyanis

jelezheti

egymás későbbi megértésének a lehetőségét és a különböző egyéni érdekek vagy törekvések öszszeférhetőségét. A szinkronizáció által jelzett egység és közös szándék olyannyira meghatározó eleme lehet a sikeres párkapcsolatoknak, hogy egyes kutatók képesek voltak a szinkronizáció mértékéből bejósolni a párok későbbi együttmaradásának valószínűségét (Grammer 1989). Újabban ugyanakkor felvetik, hogy a

szink-

ronizáció manipulatív célokat szolgál az udvarlási folyamatban (Grammer et al. 2000), Lehetővé

teszi,

hogy

a

résztvevők

mintegy

elrejtsék

valódi céljaikat és indítékaikat. A ritmikus mozgások összehangolása ugyanis egy olyan kommunikációs „zajt" teremt, amely megnehezíti a másik fél tényleges szándékainak feltárását. Ennek

megfelelően

lehetőséget

ad

arra,

hogy

a

résztvevők fenntartsák a kapcsolatot egy bizonyos szinten anélkül, hogy túl gyorsan és túl hamar rátérnének érzelmeik kifejezésére. A szándékok és érzelmek nyílt feltárása ugyanis alkalmat ad arra, hogy a másik kihasználja a helyzet adta előnyöket. Nem véletlen, hogy a vizsgálatokban azt találták, a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal, mint fordítva. Ennek során nem csupán tesztelik párjukat, hanem mintegy a szinkronizáció mögé rejtik szándékaikat és érzelmeiket, és ezzel igyekeznek

megvédeni

magukat

a

lehetséges

ellen. Az udvarlási

folyamat

különböző

becsapás

a férfiak számára - jobban ki vannak téve a csábítás negatív következményeinek (megbélyegzés, nem kívánt terhesség stb.) - várhatóan körültekintőbbek az udvarlás során és igyekeznek csökkenteni nipulatív tak,

a várható kockázatokat. pszichológiai taktikákra

amelyek

segítségével

Olyan maszelektálód-

igyekeznek

informá-

ciót szerezni a férfiak érzelmeiről és szándékairól. Eközben ugyanakkor igyekeznek elrejteni saját érzelmeiket vagy legalábbis elodázni azok felfedését, addig a pontig, amikor világossá válnak a másik fél érdekei a kapcsolatban. Talán az is az evolúció csele, hogy e manipuláció, mint említettük, többnyire rejtve marad a férfiak előtt, sőt sokszor azt hiszik, ők irányítják a kapcsolatot. A férfiak azonban ugyancsak igyekeznek elkerülni az udvarlás során rájuk eső kockázatokat. Ismeretes, hogy az udvarlási periódus kezdetén a fizikai megjelenés játssza a legfontosabb szerepet a másik fél megítélésében. Régi megfigyelés, hogy mindkét nem tagjai olyan párt igyekeznek választani, aki hasonló fizikai vonzerővel

rendelkezik.

Ez

ellentmondani

látszik

an-

nak az evolúciós elvárásnak, hogy a férfiak - miután számukra a nők vonzereje és kora jelzi reproduktív értéküket - várhatóan a legvonzóbb nőkkel igyekeznek párkapcsolatot teremteni. Ez azonban, mint láttuk, saját fizikai megjelenésüktől is függ. Azok a férfiak, akikkel a kísérleti szituációban

azt

közölték,

hogy

udvarlásukat

kedvezően fogadják majd, a legszebb nőket részesítették előnyben. Azok viszont, akiknek hangsúlyozták a visszautasítás lehetőségét, a vonzerő tekintetében átlagos nőket választották (Fisher 1992). Úgy tűnik, a férfiak azért korlátozzák a legvonzóbb nők iránti preferenciáikat, hogy csökkentsék a kiszemelt partner részéről történő visszautasítás kockázatát. Végső soron tehát a férfiak olyan döntéseket hoznak, amelyek minimalizálják a várható veszteségeket, ennélfogva előnyösek önértékelésükre nézve. Ennek eredményeként áll elő az udvarlók testi

taktikáiban

mutatkozó, nemek közötti különbség jói mutatja az evolúció logikáját. Minthogy a nők számára a párválasztás nagyobb költségekkel jár, mint

vonzereje közötti megfelelés, amely általában a hosszú távú kapcsolatok esetében is fennmarad. Képpárosításokon alapuló kísérletek mutatják, hogy a házaspárok jobban hasonlíta-

azt

196


nak

megítélt

válltömés), valamint státusukat és egy bizonyos

értékei tekintetében, mint a népességből véletlenszerűen kiválasztott személyek (Murnstein

egymásra

a

vonzerő

függetlenül

csoporthoz való tartozásukat demonstrálja. Egy érdekes liverpooli vizsgálatban azt találták,

1976).

hogy a férfiak mobiltelefonja „kulturális mentációjuk" része, amennyiben vagyoni

Az udvarlási folyamat során a testi megjelenés két szempontból is lényeges információt

zetüket

és

státusukat

jelzi

(Lycett

és

ornahely-

Dunbar

hordoz. Egyrészt a potenciális partner elérhetőségét vagy elérhetetlenségét mutatja, mint pl. a

2000). A férfiak annál gyakrabban veszik elő, mutogatják és játszanak vele, minél több férfi

jegygyűrű, bizonyos haj- és ruhaviseletek, a ta-

van jelen a környezetükben (a nőkhöz képest), akik nagy része láthatóan szintén rendelkezik

hiti lányok nyakban hordott virágkoszorúja stb., másrészt a vonzerő jelzéseit közvetíti. Testének

ilyen készülékkel. Ezt a férfiak olyan verseny-

díszítésével és felruházásával mindkét nem a saját párértékét igyekszik növelni (Low 1979,

helyzetnek fogják fel, ahol szükség van a potenciális vetélytársaktól való különbség hangsú-

2000). A nők szexuális vonzerejüket öltözködésük bizonyos kellékeivel (fűző, bélelt melltartó)

lyozására. (A fizikai vonzerővel kapcsolatos jelzések evolúciós magyarázatát a következő feje-

növelik, arcuk

zetben tárgyaljuk. A öltözködés és a divat történelmi változásainak értelmezésére ugyan-

nőies

vonásait

különböző

díszí-

tésekkel (pl. rúzs) emelik ki, és ékszerekkel (nyaklánc) vagy más díszítésekkel terelik a fi-

csak visszatérünk [6.2.6.]).

gyelmet bizonyos testrészeikre. Régebben divat volt a pupilla kozmetikumok (pl. digitálisz) se-

Az udvarlás során - és általában a szexuális viselkedésben - azonban nem csupán vizuális

gítségével

ingerek vesznek részt. Számos vizsgálat feltárta, hogy a szagok fontos szerepet játszanak a párvá-

történő

kitágítása,

ami

közismerten

emelte a nők szexuális vonzerejét. Itt azt a viselkedési programot aknázták ki, hogy a pupilla

lasztásban,

különösen

a

nők

preferenciáiban.

automatikusan kitágul bizonyos kellemes vagy érdekes - ingerekre, ami valószínűleg a lá-

Sőt, egy kérdőíves vizsgálatból az derült ki, hogy párjuk kiválasztása során a nők legalább

tótér növelésének eredeti, függ össze (3.46. ábra).

olyan mértékben támaszkodnak párjuk szagára mint látványára, miközben a férfiak elsősorban

A

férfiak

öltözködése

adaptív és

funkciójával

testdíszítése

(noha

általában kisebb mértékű, mint a nőknél) ugyancsak előnyös fizikai adottságaikat emeli ki (pl.

a vizuális ingerekre fogékonyak (Herz és Inzlicht 2002). Sőt, az átlagos megjelenésű férfi szexuális vonzerején nagyobb mértékben javí-

3.46. ÁBRA A pupilla méretének változása különböző képek hatására férfiaknál és nőknél ■ (Forrás: Eibl-Eibesfeldt 1989)


197

tott kellemes szaga, mint bármely más előnyös testi tulajdonsága (külseje, hangja, tapintása).

Mindezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a szagok jelentős szerepet töltenek be a potenciá-

Más kísérletek ugyancsak azt mutatják, hogy a férfiak által termelt vegyi anyagok (feromonok)

lis párok szexuális vonzerejének megítélésében. Mint a 2.5.1. fejezetben láttuk, az emberek

befolyásolják vonzerejéről.

olyan partnerek akik genetikailag

apokrin

a A

mirigyei

nők ítéleteit hónalj és a által

párjuk szexuális nemiszervek ún.

termelt

androsztenolt

-

szagát részesítik előnyben, különböznek tőlük bizonyos

DNS régiók (pl. MHC)

tekintetében. A házas-

amely pézsmaillatot áraszt - kifejezetten kellemesnek tartják. A kísérletek során e vegyület

párok könynyűszerrel megkülönböztetik egymás levetett ruhadarabjának szagát az idegene-

nagyon kis koncentrációját vitték fel a testre, ruhára, vagy oszlatták el a helyiségben. Kiderült,

kétől. Valószínű, hogy az evolúciós környezetben, ahol a „természetes" emberi szagokat nem

hogy

fedték

erőteljes

szagélményei,

lisan vonzóbbnak ítélik meg a férfiakat (vagy azok arcképeit), mint anélkül, szexuális izgalmi

a

nők

androsztenol

az olfaktorikus ingerek nagyobb szottak a szexuális életben. Ezt

szerepet játerősítik meg

állapotuk emelkedik a normális szinthez képest (Kohl et al. 2001). Androsztenol befolyása alatt

azok az szerint az

nemcsak a nők, hanem a férfiak is vonzóbbnak és barátságosabbnak ítélték meg a másik nemet.

az olyan rituális tevékenységek és táncok, amelyek keretében a leendő párok mintegy szag-

A kísérleti személyek agyi elektromos aktivitása

mintát

(EEG) tozott

középkori és újkori Európában is bevett szokás volt a hónalj váladékával átitatott zsebkendő

androsztenol azokban az

jelenlétében

szexuá-

hatására jelentősen megválingerületi mintákban, ame-

lyek a szaglásra adott (Pause et al. 1999).

válaszként

jönnek létre

A nők különösen érzékenyek erre az illatra a

el

a

civilizáció

antropológiai vizsgálatok, amelyek archaikus társadalmakban gyakoriak

vesznek

egymásról

(Stoddart

1990).

A

átnyújtása a menyasszonynak tánc közben, vagy titkos, mágikus formában történő használatuk a másik elcsábítása céljából.

peteérés idején. Havi ciklusuk fogamzási szakaszában csökken az androsztenol iránti ingerkü-

Az udvarlás előrehaladott szakaszában nem valamennyi kultúrában különböző

szöb, amely elsősorban az ösztrogén és a sárgatesthormon hatásának köszönhető. Egy kísér-

déktárgyak cserélődnek a párok tagjai (esetleg szüleik) között. Többnyire a férfiak azok, akik e

letben minden reggel pentettek önkéntesen

csepfelső

szolgáltatásokat nyújtják: virág, vacsorameghívás, ékszerek jelzik elköteleződésüket a kap-

ajkára, és azt találták, hogy peteérésük idősza-

csolat mellett. Több szerző ezt egyfajta kölcsö-

kában kedélyállapotuk pozitív irányba változik: kevesebb agressziót és több megengedő attitű-

nösségi alapon zajló szociális értelmezi, amennyiben a férfiak

döt mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban (Benton 1982). A havi ciklus középidejében

révén szexuális kapcsolathoz jutnak (Fisher 1992) (3.3.6.). Mások inkább a Zahavi-elv kere-

még az androsztenon nevű vegyületre is pozitív

tében

reakciót adnak, amit pedig más időben kifejezetten kellemetlennek, sőt visszataszítónak tar-

férfiak ajándékai hasonlóak a karitatív tevékenységekhez (2.3.2.): az adományozó szem-

tanak (Grammer 1993). Az androsztenon ugyanis a hónalj és a nemiszerv „szőrcsapdáiban"

pontjából többnyire nem annyira a jó cselekedet haszna számít, hanem annak értéke és

baktériumok hatására jön létre az androsztenol oxidációjának termékeként, és vizeletszem sza-

publikussága. Az udvarlási ajándékok legtöbbje haszontalan a nők számára, egyszersmind

got

költségesek

áraszt.

Egyesek

androsztenololdatot részt vevő nők

szerint

az

androsztenonra

magyarázzák

a

(Miller

férfiak

csakaján-

szerződésként szolgáltatásaik

2000a).

szempontjából,

Eszerint

a

olyannyi-

adott pozitív reakció egyfajta „ovulációradarként" jött létre az evolúció során: segítségükkel

ra, hogy nem mindenki tud rájuk áldozni. Emiatt olyan jelzésként funkcionálnak, amelyek

a férfiak képesek felmérni a nők pességének idejét (Kohl et al. 2001).

megbízhatóan mutatják az illető vagyoni zetét és elköteleződését a kapcsolatban. A nők

fogamzóké-

hely-


198 maguk is érzékenyek ezekre az udvarlási rituálékra, az

és

nagyobb

ajándékokra,

figyelmet

amelyek

fordítanak

párjuk

azokra

nagylelkűségét

mutatják, még akkor is, ha ennek semmi más értelme nincs, mint a férfi ráfordításának előzetes felmérése.

ben kevés figyelmet szenteltek (Buunk és Dijkstra 2001).

ahogy az egyik kultúráról a másikra térünk át. Az ipari társadalmakban a magukat homosze-

kapcsolatban

természetszerű-

en merül fel a szexuális orientáció kérdése. Az evolúciós pszichológusok többsége azt vallja, hogy a homoszexuális férfiak és a leszbikus nők ugyanazokkal a szexuális stratégiákkal rendelkeznek,

mint

a

heteroszexuálisok, csak

válasz-

tásuk tárgya más: az azonos nem tagjai (Symons 1979, Kenrick et al. 1995). Még inkább megerősíti ezt a felfogást a modulkoncepció elfogadása, amelynek értelmében a szexuális viselkedésben szerepet játszó pszichológiai folyamatok (párválasztási kritériumok, féltékenység, rivalizálás stb.)

olyan

területspecifikus

musokként foghatók nagyrészt függetlenül

kognitív

mechaniz-

fel, amelyek egymástól működnek. Így lehetsé-

ges, hogy miközben a homoszexuálisok szexuális orientációja eltér a heteroszexuálisokétól, más

viselkedési

megnyilvánulásaik

nagyon

ha-

sonlóak. A rendelkezésre álló adatok alátámasztani látszanak ezt a felfogást. Azt találták például, hogy a homoszexuális férfiak - éppúgy, mint a heteroszexuálisak - viszonylag kevés figyelmet szentelnek párjuk anyagi helyzetének, de annál fontosabbnak tartják fizikai vonzerejét és fiatal életkorát (Kenrick et al. 1995). Ugyancsak a nemi orientációtól független szex-specifikus algoritmusok működésére utal az a holland kísérlet, amelyből kiderült, hogy a homoszexuális férfiak a szexuális rivalizáció során ugyanúgy elsősorban

a

férfi

vetélytárs

tartó

férfiak

a

népesség

2-5%-át

te-

szik ki, a leszbikus nők pedig 1-3%-át. Természetesen az azonos neműek iránti szexuális von-

3.4.6. Homoszexualitás párválasztással

státusának

Felmérések szerint a homoszexualitás népességen belüli aránya nagy különbségeket mutat,

xuálisnak

A

a

státusával

törőd-

nek, mint a heteroszexuális férfiak: féltékenységüket leginkább az váltotta ki, ha egy domináns, magas foglalkozási státusú férfi bukkant fel partnerük mellett. A leszbikus nők ezzel szemben (ugyanúgy, mint a heteroszexuális nők) akkor mutatták a legnagyobb féltékenységet, ha a csábító személy vonzó megjelenésű volt, miköz-

zódás megnyilvánulásai rendkívül sokfélék széles skálán jellemezhetők (Kirkpatrick 2000).

és

A homoszexuális viselkedés kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező

hatására

vezethető

vissza.

Pszichológi-

ai vizsgálatok több olyan családi környezetet említenek, amelyek felelősek lehetnek a homofil orientáció kialakulásáért: túlgyámolító anya, az apával való rossz viszony, illetve gyenge kötődés stb. (Atkinson et al. 1997). Más vizsgálatok azonban azt emelik ki, hogy ezek a hatások hasonló gyakorisággal fordulnak elő a heteroszexuálisok gyermekkori környezetében, így aligha tekinthetők meghatározónak a homoszexualitás kialakulásában. Bizonyos környezetben az átlagoshoz képest homoszexuális

viselkedés

társadalmi nagyobb a

gyakorisága;

egyes

vizsgálatok például azt mutatják, hogy az amerikai hadseregben, illetve az angol állami iskolákban kb. 50%-kal növekszik a homoszexualitás valószínűsége. Ismeretes, hogy nagy kulturális változékonyság uralkodik e téren; egyes kultúrák bátorítják a homoszexuális viselkedést, mások viszont büntetik. Meglepő együttjárást találtak a homoszexualitás megjelenése és a születési sorrend között; annak a valószínűsége, hogy egy férfi homoszexuálissá válik, annál nagyobb, minél több idősebb fiútestvére van. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy a különböző korú fiúk eltérő szerepet töltenek be a családi hierarchiában, és ez befolyásolja a szülőkkel való azonosulást (Sulloway 1996). Mások szerint inkább a magzati fejlődés sajátosságai közvetítik ezt a korrelációt.

Feltételezik

-

és

bizonyos

állatkí-

sérleti eredmények valóban arra mutatnak hogy az Y kromoszóma olyan géneket hordoz (ezek a H-Y hisztokompatibilitás-régió néven ismertek), amelyek befolyásolják a későbbi mag-


199

zatok agyi differenciálódási folyamatait (Ellis és Blanchard 2001). Az anya ellenanyagot termel a fiúmagzatok H-Y antigénjeire, amelynek dózisa minden fiúgyerek után növekszik, így a később

roszexuális

átlagtól

való

eltérések

nagyon

ki-

csik, és a kutatások egy részében nem is sikerült kimutatni. Több vizsgálatban különbséget talál-

született fiúk a feminizáció nagyobb kockázatá-

tak egyes agyi területek méretében és bizonyos kognitív képességekben. Ezek szerint a homo-

nak vannak kitéve. Noha e hipotézist egyelőre nem támasztják alá közvetlen adatok, mellette

szexuális férfiak hipotalamuszának ún. középső preoptikus régiója (amely állatkísérletek tanú-

szól az a tény, hogy a születési sorrend csak a fiúk esetében van öszszefüggésben a homosze-

sága

szerint

szoros

kapcsolatban

áll

a

hímek

befolyásolja

szexuális viselkedésével) kb. fele olyan nagy, mint a heteroszexuális férfiaké. A homoszexuá-

annak a valószínűségét, hogy a lányok leszbikusokká válnak.

lis férfiak ezenkívül rosszabbul teljesítenek a térgeometriai (mentális rotáció) feladatokban, és

Ma már alig vitatott tény, hogy a homoszexuális viselkedésben fontos szerepet játszanak bi-

feltehetőleg kisebb agyi lateralizációt mutatnak.

xualitással.

A

fivérek

száma

nem

zonyos genetikai tényezők (Ridley 2002). A homoszexualitás és a biszexualitás családi halmo-

Valószínű azonban, hogy ezek a tényezők önmagukban nem vezetnek homoszexuális sze-

lényegesen

mélyiséghez. Inkább arról lehet szó, hogy a genetikai, hormonális, idegrendszeri és környeze-

gyakrabban fordulnak elő, mint másokban. Azt találták például, hogy a homoszexuális férfiak

ti hatások bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással (Muscarella et al. 2001). E hatásokat

fivéreinek kb. 25%-a szintén homoszexuális. Több ikervizsgálatban kimutatták, hogy ha az

gyermek- és kamaszkorban a nemi identitás és a

zódást

mutat:

egyes

családokban

lényegesen

szextipikus magatartásformák fokozódó devianciája közvetíti. Számos homoszexuális felnőtt

megnő annak a valószínűsége, hogy a másik is az, még akkor is, ha gyermekkorukban külön él-

arról számol be, hogy gyermekkori viselkedése feltűnően eltért a nemére jellemző magatartás-

tek egymástól. Különösen erős ez az együttjárás (konkordancia) az egypetéjűek esetében, akik

formáktól.

ikerpár

egyik

tagja

homoszexuális,

genetikailag azonosak (50-65%), és jóval gyengébb a kétpetéjű ikreknél (25-30%), akik a test-

Ezeket

az

eltéréseket,

bármi

is

az

okuk, valószínűleg felerősítette a szülői környezet; így például a „lányos" fiúkkal szemben az

rokonsággal

apjuk sokszor elutasító magatartást tanúsít. A homoszexuális viselkedés viszonylagos

rendelkeznek. Ezek alapján a kutatók 40-60%-ra becsülik a homoszexualitás öröklékenységét.

gyakorisága, biológiai alapjai, továbbá az a körülmény, hogy az állatvilágban (köztük az em-

Egyesek szerint a homoszexualitás anyai ágon öröklődik, és markerelemzések szerint az X-kro-

berszabásúaknál)

vérekre

jellemző

50%-os

genetikai

is

gyakran

előfordul,

egyaránt

te-

felveti az evolúciós magyarázat szükségességét. A probléma azonban nyilvánvaló: a homosze-

kinthető felelősnek a kialakulásáért (Hamer et al. 1993). Ugyanakkor az ikervizsgálatok a kör-

xuális viselkedés negatív fitnesskövetkezményekkel jár, hiszen a homoszexuális férfiak és

nyezeti hatások fontosságára is rámutattak, hiszen még a genetikailag identikus egypetéjűek-

nők

moszóma

hosszú

karjának

bizonyos

régiója

nél is 50% annak a valószínűsége, hogy a homoszexuális egyén testvére heteroszexuális lesz.

többségének

nincsenek

gyerekeik.

Az

evo-

lúciós pszichológián belül - és ezt megelőzően a szociobiológiában - több olyan szelekciós me-

hormonális

chanizmust javasoltak, amelyek magyarázatot adhatnak a homofil késztetések evolúciós kiala-

és idegrendszeri folyamatok befolyásolják a homoszexuális viselkedés kialakulását, de a ku-

kulására. Az egyik legrégebbi hipotézis Edward Wilson (1978) nevéhez fűződik, aki szerint a sa-

tatási eredmények meglehetősen ellentmondásosak e téren (LeVay 1993). Úgy tűnik, a homo-

ját nemük iránt vonzódó emberek a gyermekne-

Nagyon

valószínű,

szexuális férfiakat

hogy

magasabb

bizonyos

ösztrogén-

és

csonyabb tesztoszteronszint jellemzi, de a hete-

ala-

velés alól felszabaduló energiájuk és idejük egy részét rokonaik, illetve azok gyerekeinek támogatására fordítják. Ez evolúciós értelemben


200 adaptív

stratégia,

hiszen

a

rokonszelekció

révén

növekszik génjeik képviselete a következő generációban (2.1.1.). A homoszexualitásért felelős genetikai hajlamok a leszármazás oldalágain terjednek el, így Wilson szerint a populáció bizonyos része mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy kifejlesszen homofil preferenciákat. Wilson

hipotézise

bizonyos

alátámasztást

nyert azokban a vizsgálatokban, amelyek szerint a homoszexuális férfiak nagyobb empátiás

nincsenek gyerekeik. A szülőknek ezért az az érdekük, hogy önálló szaporodási terveik feladására késztessék utódaikat. Úgy manipulálják őket, hogy ne érdeklődjenek a másik nem iránt, ne alapítsanak családot, viszont vegyenek részt testvéreik, illetve azok utódainak gondozásában. Ez csökkenti a szülői terheket, és a felszabaduló erőforrásokat újabb utódokra lehet fordítani. Valójában ez a jól ismert testvérekre irányuló

támogatás

(2.1.1.,

4.2.6.)

egyik

formája,

készséggel rendelkeznek, mint a heteroszexuálisak (Salais és Fischer 1995). Miután az empá-

amelynek reproduktív nyertesei elsősorban a szülők. Mint láttuk, a szülők valóban gyakran

tia és az önzetlenség között a legtöbb kutatásban

manipulálják utódaikat, és „önkényesen" szabályozzák az erőforrások közöttük történő elosztá-

szoros korrelációt találtak (2.3.1.), lehetséges, hogy a homoszexuálisok valóban nagyobb altruizmust tanúsítanak rokonaik irányába, mint a népesség más tagjai. Ez utóbbi feltevést azon-

sát (4.2.1.,4.2.2.). A történelem során gyakori volt, hogy fiú- vagy lánygyerekeik - főleg a sorrendben

később született

utódaik

- egy részét

ban nem sikerült megerősíteni, sőt az eredmények többnyire cáfolónak bizonyultak. Egy

cölibátusra kényszerítették: papnak adták, kolostorba zárták, vagy más módon távolították

amerikai

el a szülői házból, pl. a hadseregbe küldték (3.2.2.). Ennek rendszerint az volt az oka, hogy a

vizsgálatban

a

homoszexuális

férfiak

nem mutattak rokonaik irányában nagyobb mértékű kötődést, nagylelkűséget és gondosko-

családi vagyon ne forgácsolódjon szét az örökö-

dást, mint a heteroszexuálisok, sőt, testvéreikkel szemben nagyobb érzelmi távolságtartás jel-

sök között, hanem az elsőszülöttek előnyös kiházasítása révén gyarapodjon. Nincs semmi

lemezte őket (Bobrow és Bailey 2001). Lehetsé-

bizonyíték azonban arra, hogy a szaporodásból kizárt utódok egyszersmind homoszexuálisok-

ges persze, hogy az evolúciós környezet kis létszámú származási csoportjaiban kifizetődő volt a homoszexuálisok számára az, ha a többieknél nagyobb mértékben támogatták közeli rokonai-

ká is váltak. Nem világos, hogy mi az a többlet, amit a nem szaporodó homoszexuális emberek a családjuknak nyújtani tudnak a nem szaporo-

kat. Erre azonban nincs bizonyíték a mai vadászó-gyűjtögető társadalmakban, azokban sem,

dó heteroszexuálisokhoz képest. E két korai hipotézissel szemben újabban töb-

ahol

ben felvetik, hogy a homoszexualitás funkciója a különböző csoporton belüli szövetségek és koa-

a

homoszexuális

kapcsolatok

viszonylag

gyakoriak. Ráadásul, a szakemberek többsége puszta spekulációnak tartja azokat a leírásokat,

líciók

megerősítése

volt

(Kirkpatrick 2000, Mu-

amelyek azt állítják bizonyos régen kihalt törzsekről (pl. észak-amerikai indiánokról), hogy

scarella et al. 2001). Az azonos nemű emberek szexuális értelemben is szorosra fűzött kapcso-

ott

lata különösen erős, hosszú távú érdekszövetségeket hoz létre, miközben csökkenti rivalizá-

a

homoszexuális

férfiak

magas

státusokat

töltöttek be, és tanítókként, varázslókként nagy befolyást szereztek, A téhez

homoszexualitás rokonszelekciós elméleszorosan kapcsolódik a szülői manipulá-

ciójuk mértékét. Ezek a kötelékek azonban csak akkor nyereségesek evolúciós értelemben az egyének számára (vagyis akkor növelik szaporo-

ció-hipotézis (Alexander 1979). Ez abból indul ki, hogy a nem szaporodó egyének növelhetik

dási sikerüket), ha feltételezzük, hogy a homoszexuális koalíciók mellett heteroszexuális há-

teljes

zasságokban vesznek részt. Ebben az esetben ugyanis a férfiak egymásnak nyújtott támogatá-

rátermettségüket

rokonaik,

főként

testvé-

reik támogatásán keresztül, de ez a genetikai nyereség többnyire nem ellensúlyozza azt a fitnessveszteséget, amely abból származik, hogy

sa növeli a magas státusok és befolyásos pozíciók megszerzésének lehetőségét, és ezzel javítja


szaporodási biztosítja a

esélyeiket, a nők számára biztonságos gyerekneveléshez

201

pedig szük-

séges erőforrásokat. E feltevés szerint tehát a természetes szelekció kedvezett egy olyan bi-

lamokra

pozitív

szelekció

irányult

az

evolúció

során. Ráadásul, az „eredendő biszexualitás" elméletet az a vizsgálat is megkérdőjelezi, amely

kialakulásának,

szerint az amerikai népesség kevesebb mint egy százaléka vallja magát biszexuálisnak, miköz-

ahol a homoszexualitás túlélési funkciót, a heteroszexuális házasság pedig szaporodási funk-

ben több mint ötször annyian állítják magukról, hogy homoszexuálisok (Lauman et al. 1994).

szexuális

viselkedési

ciót töltött be. Antropológiai

stratégia

A fenti hipotézisek problémái miatt sokan azt megfigyelések

azt

mutatják,

hogy ez a fajta biszexualitás valóban nem ritka a modernizációt megelőző társadalmakban (Kirkpatrick 2000). Így például az azandéknál és más afrikai élnek,

törzseknél a ugyanakkor

nők többnejű homoszexuális

házasságban kapcsolato-

kat tartanak fenn egymással, amelyek segítik a családok közötti cserekereskedelmet, és egyfaj-

állítják, hogy nincs adaptív

a homoszexuális viselkedésnek értéke, inkább más viselkedési

adaptációk melléktermékének tartható. Lehetséges ezen belül, hogy a homoszexualitás az emberi agy plaszticitásának és rugalmasságának a mellékterméke, és az emberi szexualitás mészetes változékonyságának szélsőséges

terese-

nőknek

te. Több szerző abból a kísérleti eredményből indul ki, hogy bizonyos hatásokra a hímek, illet-

egy alapvetően férfiuralmú, patriarchális társadalomban. A férfiak által kötött szövetség egyik

ve férfiak agya magzati korban feminizálódik. Egyesek szerint ez egy olyan párválasztási stra-

bevett formája, hogy miközben lánytestvéreiket az exogám házasssági szabályok szerint kicseré-

tégia

ta

gazdasági

biztonságot

jelentenek

a

lik egymással, ők maguk (mint sógorok) homoszexuális kapcsolatra lépnek. Gyakori, hogy a homoszexuális

szövetségekben

szigorú

munka-

megosztás érvényesül; Melanéziában például a fiatalemberek („kliensek") fizikai munkát és szexuális szolgáltatást nyújtanak patrónusaiknak, akik viszont az élelemről és a megfelelő ne-

megjelenéséhez

vezethet,

amely

leginkább

egy genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető (Miller 2000b). A gének a magzati agy feminin-maszkulin jellegeinek széles skáláját hozzák létre egy normál tartományon belül. A feminizáció egy pontig előnyös a férfiak szaporodására nézve, mert olyan személyiségjegyek kialakulását teszi lehetővé (pl. nagyobb empátia

ural-

és gondoskodó képesség, kisebb mértékű agresszió), amely vonzóvá teszi őket a nők számá-

kodott több ókori görög városállamban, a középkori Firenzében, Japánban vagy Tahitin. Nagyon

ra egy hosszú távú kapcsolatban. A nők ezért a feminin tulajdonságokkal rendelkező férfiakat

gyakori, hogy a férfiak homoszexuális kapcsolatai csak a kamaszkor végéig tartanak, és nem

részesítik előnyben, ami

velésről

gondoskodnak.

Hasonló

rendszer

folytatódnak a felnőttkorban. Szoros érzelmi kötődést biztosítanak azonban egész életükben; a

nigériai dahomeyek vagy a

számára ezek a kötelékek szövetségek alapját.

kongói

nyújtják

a

szambák háborús

Miközben gazdag etnográfiai és történelmi dokumentumok mutatják a homoszexuális szö-

fokozatosan a

további

feminizáció irányába tolja el a genetikai változatok szelekcióját. Bizonyos „küszöbértéken" túl azonban ez a folyamat homofil hajlamok kialakulásához vezet, amelyek negatív fitnesskövetkezményeik

ellenére

is

fennmaradhatnak

a

populáció egy kis részében, miután a feminizációs hatások előnyösek a szaporodásra nézve.

intézményé-

Nyilvánvaló, hogy egyetlen elméleti modell nem tud számot adni egy olyan komplex jelen-

nek gyakori előfordulását, szinte semmit nem tudunk arról, hogy ez hogyan befolyásolta a

ség kialakulásáról, mint az emberi homoszexualitás. Valószínű, hogy a homoszexuális orientá-

résztvevők szaporodási sikerét. Ameddig pedig nem sikerül alátámasztani, hogy a biszexualitás

ció

vetség-heteroszexuális

házasság

növeli a genetikai rátermettséget, nagyon ingatag marad az a feltételezés, hogy a homofil haj-

széles

és

változatos

kontinuumot

alkot

egy

populáción belül, és genetikai sokféleségre épül. Az emberek kis töredéke valószínűleg olyan erős genetikai és hormonális prediszpozíciók-

202


kal rendelkezik, hogy szinte bármilyen környezetben nevelkedik is, egész életére homoszexuálissá válik. Ennél lényegesen többen lehetnek azok, akik hordoznak homofil késztetéseket, de ezek csak bizonyos specifikus környezeti hatásokra, illetve e hatások sajátos kombinációjának eredményeként

jelennek

meg

manifeszt

visel-

kedési jegyekben. Sót, a szakemberek egy része ennél is tovább megy: feltételezik, hogy a szexuális viselkedés nem bimodális természetű; embereket nem lehet heteroszexuálisokra homoszexuálisokra

osztani.

Miután

az és

általános

szabály, hogy a genetikailag befolyásolt viselkedési jellegek folytonos sorozatot alkotnak egy népességen belül, lehetséges, hogy a szexuális orientáció különböző változatai is folytonos el-

oszlást képeznek. Ezért feltételezik, hogy a heteroszexuális csoporton belül is nagy változatosság uralkodik a szexuális hajlamokat illetően (Muscarella et al. 2001). Nem véletlen, állítják a szerzők, hogy azoknak a nőknek és férfiaknak, akik életük során legalább egyszer részt vettek homoszexuális közösülésben, csupán egy szük (20-40%-uk) állította magáról, hogy

rého-

moszexuális. A szexuális orientáció pszichológiai hajlamainak folytonos megoszlását és változékonyságát

mutatják

azok

a

felmérések

is,

amelyek szerint a homoszexuális viselkedés aránya rendkívül magas azokban a heteroszexuális csoportokban, ahol nincs lehetőség szexuális partnerhez jutni a másik nem köréből (pl. börtönök).

3.5. fejezet

FIZIKAI VONZERŐ Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a fizikai vonzerő - eltérő formában és intenzitással - egyaránt fontos mind a nők, mind a férfiak párválasztásában. Az uralkodó társadalomtudományi iskolák nagy része azt állítja, hogy a szépségre vonatkozó kritériumok és standardok a mindenkori társadalmi konvenciókból és sztereotípiákból fakadnak. Miközben az evolúciós pszichológia elismeri a kultúra szerepét a szexuális vonzerő változásainak létrehozásában, azt állítja, hogy ezek az evolúció során keletkező „fő témák" variánsai. Eszerint a szépségre vonatkozó preferenciák és standardok univerzális adaptációk. Sőt, mint látni fogjuk, a testi vonzerő kontextusfüggő megjelenései és változásai számos vonatkozásban ugyancsak a szexuális szelekció „logikáját" viselik magukon. A vonzerő detektálása, kiértékelése és a megfelelő viselkedési válaszok létrehozása

bizonyos

pszichológiai algoritmusok működésén alapszik, ame-

lyek a potenciális partner fizikai kondíciójával, genetikai minőségével és reproduktív értékével kapcsolatos adaptációs „problémák" megoldására jöttek létre. Ezeket most három csoportba osztva tárgyaljuk: másodlagos nemi jellegek (ezen belül a mell, a csípő, a testalak), az arc és a szimmetria. A magyarázatukra használt elméleti modelleket - „jó gén" modell, Zahavi-elv, patogén rezisztencia, elfutó szelekció stb. - a 3.4.1. fejezetben részleteztük.

3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell A női mell a szoptatáson kívül kétségtelenül más funkciót is betölt, ami különösen nyilvánvalóvá válik akkor, ha más emberszabású főemlősök mellével hasonlítjuk össze (Caro 1987). A csimpánz és a gorilla nőstény emlője lapos, zsákszerű képződmény, amely még a szoptatás idejére is csupán kissé duzzad meg. A női mell ezzel szemben lényegesen nagyobb, telt, kerekded és rugalmas, méghozzá nem csupán a szoptatás idejére, hanem az azon kívüli időszakokban is. Ezt a különbséget alapvetően az okozza, hogy a nők melle a tejelválasztást szolgáló emlőmirigyeken kívül még egy relatíve nagy zsírraktárt is magában foglal, amely alapvetően megha-

tározza a mell alakját és tónusát, de nem vesz részt a tejtermelésben. Ezért van az, hogy a mell nagysága és az általa kiválasztott tej mennyisége között nincs kimutatható Összefüggés (Pawlowski 1999). Ezzel megdőltek azok a korai hipotézisek, amelyek azt gyanították, hogy a nagy női mell azért alakult ki, hogy lehetővé tegye a gyermek megfelelő táplálását. Lehetséges azonban, hogy valamikor az evolúció során a hominida nőstények melle a mai emberszabásúak

emlőjéhez

hasonlított

és

kizá-

rólag anyai feladatokat látott el. Miután kevés zsírt tartalmazott, nagyságát elsősorban a tejmirigyek határozták meg. Ezért a mell mérete és az általa

termelt

tej

mennyisége

szoros

összefüg-

gést mutatott, és a hímek előnyben részesítették a reproduktíve értékes - tehát nagyobb mellű és

204 így az utódokat várhatóan a legtöbb táplálékkal ellátó - nőstényeket. Ez beindíthatott egy elfutó szelekciót, amelyet a hímek választása tartott mozgásban a korábban megismert logika szerint (3.4.1.). A zsírdepók lerakódása következtében egyre nagyobbá váló mellek növekedését a természetes szelekció korlátozta, mégpedig azon a ponton, ahol még a szoptatás egyáltalán lehetséges volt. Erre az adaptív kompromisszumra a két szelekciós erő között - úgy tűnik - valóban szükség volt, hiszen a túlságosan nagy, kerekded mellek olykor ma is alkalmatlanoknak bizonyulnak a szoptatás feladatának ellátására, mert a csecsemők nem tudják őket a szájukba venni (Morris 1989). Ahhoz ugyanis, hogy a szoptatás végbemenjen, az szükséges, hogy a mellbimbó hozzáérjen a babák kemény szájpadlásához, ami reflexesen beindítja a szopó mozdulatokat. Ehhez járul még az, hogy a kiterjedt zsírszövetek akadályozhatják a tej áramlását. Mások úgy érvelnek, hogy az emlőméret és a tejtermelés intenzitása között eredetileg fennálló korreláció nem egy elfutó szelekciót indított be, hanem egy olyan folyamatot, amelyben a nők mintegy félrevezették a férfiakat utódgondozási képességeikről. Az egyre növekvő mell olyan megtévesztő szignál szerepét töltötte be, amely elhitette a férfiakkal, hogy tulajdonosuk átlag feletti tejtermelésre képes (Low et al. 1987, Jones 1996). Vannak, akik szerint a becsapás más irányba működött: a nők termékenységük legvalószínűbb időszakát rejtették el azáltal, hogy nagy melleket növesztettek, ami eredetileg csupán a terhes és szoptatós nőkre volt jellemző (Smith 1986). Így az apaságukra egyébként éberen vigyázó párjuk kevesebb figyelmet szentelt az őrzésükre, és módjuk kínálkozott arra, hogy más férfiakkal félrelépjenek. Ezek a hipotézisek - amelyek távolról sem a legmerészebbek és a legmulatságosabbak azonban nem magyarázzák meg azt, hogy miért van univerzális, erotikus jellegű preferencia a női mellekre. Ráadásul, elméletileg sem valószínű, hogy a női mell a félrevezetés eszközeként alakult ki. Ahhoz ugyanis, hogy egy megtévesztő jelzésre pozitív szelekció irányuljon, az szükséges, hogy (1) a jelzés előállítása kis energiará-


fordítással járjon és (2) felismerése nehéz és költséges legyen (Hamilton 1984). Ezek egyike sem teljesül a mell esetén: a női mell egyrészt energetikailag költséges szerv, másrészt a nők fogamzóképességével kapcsolatos megtévesztés más jellegekkel - elsősorban az ovuláció elrejtésével - könnyebben és hatékonyabban megoldható (3.1.3.). A legtöbben ezért úgy képzelik, hogy a női mell valóban jelzésfunkciót tölt be, de olyan őszinte, megbízható szignálként működik, amely a nők termékenységét és utódgondozó képességét reklámozza. Először is, többnyire pontosan mutatja a női szervezet más helyein található zsírdepók mennyiségét (Pond 1997). Ezek a zsírraktárak, mint rövidesen látni fogjuk, fontos szerepet játszanak a nők fogamzóképességében és a csecsemők táplálékellátásában, továbbá hozzájárulnak a különböző belső szervek védelméhez. Nem véletlen, hogy a női mell rendkívül érzékeny a táplálékfelvétel változásaira, és egyegy kiadósabb fogyókúra után mérete jelentősen csökkenhet. Másodszor, a mell nagyságának és alakjának változása a női reproduktív életcikluson belül a nő nemi érettségét és szexuális hozzáférhetőségét jelzi (Gallup 1986). A mell ugyanis külsőleg is jól látható változásokon megy keresztül a serdülőkortól kezdve a menopauzáig. Más alakot és tónust vesz fel a még gyermektelen fiatal nők esetében, mást a terhes anyáknál, és megint mást a szoptató anyáknál (3.47. ábra). Miután az ember esetében a nők ovulációja rejtetté válik, továbbá a felegyenesedett testtartás miatt a mellek jól láthatókká váltak, képesek jelezni a férfiak számára a nők potenciális termékenységét. Harmadszor, a szexuális érettségen túl a mellek a nők életkorát, és ezzel reziduális reproduktív értékét is jelzik (Marlowe 1998). A tizenéves és huszonéves koruk elején járó nőkre jellemző feszes, rugalmas mellek néhány éven belül elkezdenek megereszkedni, lapossá válni, ráncosodni. Különösen így volt ez emberősünknél, ahol e folyamat viszonylag gyorsan játszódott le az ismételt terhességek és szoptatások következtében. E hipotézis szellemes feltevése szerint férfi őseink nem csupán egyszerűen a fiatal,

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ

3.47. ÁBRA A női mell nagyságának és alakjának változása a fejlődés különböző szakaszaiban ■ (a = gyermek; b = serdülő; c = felnőtt; d = várandós anya; e = szoptató anya; f = menopauza utáni nő) (Forrás: Gallup 1986)

szűzi melleket részesítették előnyben, hanem egyszersmind a nagy melleket. Ennek az az oka, hogy a mellek anatómiai öregedése leginkább a nagyméretű keblek esetén válik feltűnővé. Következésképpen a férfiak megbízhatóbb ítéletet alkothattak potenciális partnerük koráról, ha azok az átlagosnál nagyobb mellekkel rendelkeztek. A nők számára azonban a nagyméretű mell hátrányt jelentett, hiszen idősebb korukban kifejezetten csökkentette vonzerejüket. Ezt viszont ellensúlyozhatta az a nyereség, hogy a férfiak feléjük irányuló választása révén fiatal korukban sok gyereket szültek, és több gént ad-

205 tak át, mint kis mellű riválisaik. A férfiak preferenciája és a nők reproduktív érdeke így egyaránt a nagy mellekre szelektált (Miller 2000a). Ezek a magyarázatok - amelyek persze nem tekinthetők egymást kizáró alternatíváknak - a Zahavi-féle hátrányelv, illetve a „jó gén" hipotézis körébe sorolhatók (3.4.1.). Eszerint a női mell akkor tölti be a fitnessindikátor szerepét, ha elég költséges ahhoz, hogy megbízható módon informálja a férfiakat tulajdonosuk koráról és fertilitásáról. Valóban, az érett női mell kialakulása nagy energiaráfordítást igényel, ráadásul abban a korban, amikor a fejlődő szervezetnek máshol is zsírdepókra van szüksége. Ehhez járulnak még további költségként a a szoptatás anatómiai és élettani igényei, és a női test mozgékonyságának csökkenése (Caro 1987, Marlowe 1998). A „mell mint fitnessindikátor" elmélet azt is megmagyarázza, hogy miért van olyan nagy kultúrán belüli és kultúrák közötti változatosság a mell méretében. Mint láttuk, a genetikai minőséget jelző testi jellegek nagy változatosságot mutatnak, és nem konvergálnak egyetlen modális fenotípus irányába sem. Végül, ez az elmélet - ugyanígy az elfutó szelekció modell is magyarázatot ad arra, hogy a férfiak szexuális fantáziáikban miért részesítik előnyben a szinte abnormális méretű női melleket mint „szupernormális ingereket", ami egyébként a plasztikai sebészet új ágazatát hozta létre (Morris 1990). Itt kell megjegyeznünk, hogy a közkeletű nézetekkel szemben a női mellek a meztelenséget vagy részbeni meztelenséget előíró kultúrákban is fontos erotikus ingerek (Eibl-Eibesfeldt 1989, Marlowe 1998).

3.5.2. Testalak A melleken kívül a női test számos más szexuális jelzést hordoz. Súlya, alakja és arányossága fontos szerepet tölt be a férfiak figyelmének felkeltésében. Ez azzal függ össze, hogy kamaszkori fejlődésük során a két nem képviselői meglehetősen eltérő testi jellegre tesznek szert. A nők növekedési pályájának egyik fő sajátossága,

206 hogy lényegesen nagyobb zsírdepókat hoznak létre testük bizonyos részein, mint a férfiak. Főként a csípőre és a comb felső részére - az ún. gluteofemorális régióra - rakódnak vastag zsírpárnák, amit a hormonok működésének kamaszkori változásai, elsősorban az ösztrogénelválasztás fokozódása hoz létre. Ennek evolúciós oka az, hogy mintegy felkészítik a szervezetet az anyai feladatok ellátására, azaz a terhesség és a szoptatás folyamán keletkező nagy energiaigény fedezésére (Lancaster 1985, McFarland 1997). Miután az elmúlt néhány millió év során őseink többnyire olyan környezetben éltek, ahol a táplálék előfordulása egyrészt szegényes, másrészt bejósolhatatlan volt, minden olyan megoldás szelekciós előnyt élvezett, amely biztosította az anyai szervezet energetikai „feltöltését" még a fogamzás előtt. A zsírdepók olyan tartalék tápanyagot jelentettek, amelyek csökkentették a magzati halálozás veszélyét és növelték a csecsemők túlélési valószínűségét olyan környezeti feltételek között, ahol a külső környezetből történő kalóriabevitel lehetősége alacsony vagy éppen minimális volt. E tápanyagtartalékok adaptív értékét jelzi, hogy az újszülöttek súlya az anya terhesség előtti testsúlyával korrelál, nem pedig a terhesség alatti testsúlylyal. Becslések szerint egy átlagos fiatal felnőtt nő megfelelő táplálkozás mellett mintegy 16 kg zsírszövetet raktároz el, amelyből durván 144 ezer kalória mobilizálható. Ez az energiaraktár képes a megnövekedett anyai szükségleteket fedezni a rendkívül gyorsan növekedő magzat és csecsemő táplálására. Amennyiben ugyanis a megszokott táplálékbevitel folytatódik, a terhesség ezen felül még 50 ezer kalóriát igényel, a szoptatásra pedig naponta további ezer kalória fordítódik. A női szervezet szaporodási potenciálja tehát - az ún. kritikus zsírtartalom modell szerint szorosan függ a testükben elraktározott zsírdepók mennyiségétől (Frisch 1978, 1990). A nők arra szelektálódtak, hogy peteérésük, illetve fogamzásuk csak abban az esetben váljon lehetségessé, amikor ennek energetikai feltételei biztosítva vannak. Ezt bonyolult élettani folyamatok szabályozzák, amelyben a zsírszövetek által ter-


melt hormonnak (leptin), a hipotalamusz és a hipofízis hormonjainak (a gonadotropin elválasztását serkentő és a tüszőérést stimuláló hormonoknak), továbbá az ösztrogénnek egyaránt szerepe van (McFarland 1997). A vizsgálatok azt mutatják, hogy a lányok menarchéja (első menstruációja) akkor következik be, ha testüknek legalább kb. 17-18%-a zsírszövetből áll, a havi ciklus folyamatos fenntartásához pedig 22-25%-os relatív zsírtartalomszint szükséges. Ezért van az, hogy a jobban táplált lányok általában előbb menstruálnak, és hogy az erős súlyveszteség gátolja a peteérést. Ez az oka annak is, hogy ha a nők zsírdepó-testsúly aránya az erős fogyókúra, egyoldalú táplálkozás vagy intenzív testedzés miatt a „kritikus" érték alá száll, akkor megszűnik a normális havi ciklus (amenorrhea). Ugyanakkor a krónikus kövérség egy ponton túl maga is csökkenti a fertilitást az ösztrogénháztartás zavarai miatt, miközben növeli számos betegség kockázatát (Lake et al. 1997). Mindent egybe véve, a vizsgálatok meglepően egységes képet mutatnak: a nők testsúlya vagy testtömegindexe (a testsúly testmagasságra vonatkoztatott értéke) szorosan korrelál - legalább is egy viszonylag tág határon belül - a termékenységgel (3.48. ábra).

3.48. ÁBRA Termékenység és testsúly (testtömeg index) összefüggése ■ (Forrás: Anderson et al. 1992)

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ

Az előbbiekből az következik, hogy a nők szaporodási sikerét alapvetően befolyásolja az az energiamennyiség, amely testük zsírdepóiban van elraktározva. Ezért a testsúly és testalkat olyan fitnessindikátor szerepét tölti be, amely jelzi, szimbolizálja a potenciális partner párértékét. Ezt támasztják alá azok az adatok, amelyek szerint az iparosodást megelőző társadalmakban - noha nagy változatosság figyelhető meg e téren (Anderson et al. 1992) - a férfiak általában a telt, jó húsban lévő nőket részesítik előnyben házasságkötésük során. A kenyai kipszigiszeknél például a korán érő, dús idomú de nem kifejezetten kövér - lányokért fizetik a legnagyobb menyasszonyvételárat. A vizsgálatokból valóban az tűnik ki, hogy a 12 és 15 éves koruk között menstruáló lányok átlagban két gyerekkel többet szülnek életük során, mint a későn érő, általában soványabb lányok, akik menarchéja 16 éves korukban vagy még később következik be (Borgerhoff Mulder 1988). Különösen erős preferencia mutatkozik e téren azokban a társadalmakban, ahol a nagy gyerekszámot nehéz környezeti körülmények és relatíve rossz táplálkozási viszonyok között igyekeznek elérni. Már Darwin beszámol arról, hogy a hottentotta (ma busman) nők ún. fardagálya (szteatopígia), tehát a csípőn növesztett hatalmas zsírpárna rendkívül vonzó jelleg az ottani férfiak számára. Ismeretes, hogy a régészeti ásatások nyomán feltárt termékenységi szobrok ugyancsak hatalmas mellekkel és csípőkkel ábrázolják az írott történelem előtti „Vénuszokat". A telt női alak mint ideál Európában is általános volt a demográfiai átmenet előtti korokban, elég csupán az elmúlt ötszáz évben keletkezett festmények nőalakjait szemügyre vennünk. A XIX. század végétől kezdve, és különösen néhány évtized óta azonban nagy és gyakori változások történtek a női test vonzerejének megítélése terén. Ma inkább a karcsú, filigrán, sportos megjelenésű nőket tekintik vonzónak a férfiak, bár valószínűleg nem olyan mértékben, ahogy azt a különböző divatlapok és magazinok sugallják. Ennek a megváltozott ízlésnek több oka van (Anderson et al. 1992, Singh és Young 1995). Feltehetően szerepet játszik benne az a körül-

207 mény, hogy a modern nők felszabadultnak érzik magukat attól a kényszertől, hogy vonzerejüket a férfiak reproduktív érdekei határozzák meg. A régebbi korokhoz képest nagy függetlenségük, magas státusuk és önkontrolljuk lehetőséget ad számukra ahhoz, hogy szaporodásukat úgy időzítsék, hogy az optimális legyen életpályájuk más fontos céljainak (munka, szórakozás stb.) megvalósítása szempontjából. Ebbe beletartozik termékenységük „visszatartása" és a soványság mint ideál hangsúlyozása. A krónikus soványság késleltetheti a menarchét, később pedig akadálya lehet a fogamzásnak, de az átlagos körülmények között élő modern nő bármikor viszszanyerheti a termékenységhez szükséges kalóriákat, ha úgy dönt, hogy elérkezett az idő a gyereknevelésre. Ezzel összhangban többen úgy vélik, hogy a nők - legalábbis a közép- és felső osztálybeli nők - soványságukat mint egyfajta eszközt használják a más nőkkel és férfiakkal való vetélkedés keretében iskolázottságuk, szakmai előmenetelük és státusuk emelésére (Smuts 1992). Ha a régebbi korokban a nők kövérsége mutatta családjuk jó anyagi helyzetét és státusát, ma inkább soványságuk jelzi, hogy lehetőségük van igénybe venni mindazokat az eszközöket (sport, megfelelő étrend, szabadidő), amelyek előnyös társadalmi pozíciójukkal kapcsolatosak. Egy meglepő hipotézis szerint lehetséges az is, hogy a nők mintegy lemásolják a férfiak fizikumát (nagyobb izomzat, rövid haj, keskeny csípő), hogy nagyobb sikereket érjenek el egy alapvetően maszkulin kultúrában. Ráadásul a kövérség elvesztette szimbolikus értelmét a modern társadalomban, ahol a sok gyerek többnyire már nem érték, ahol nincsenek súlyos táplálékhiányok, és ahol a betegségek többnyire nem a szervezet alultápláltságával függnek össze, hanem gyakran a túltápláltsággal. Az evolúciós örökség mindezek ellenére az ipari társadalmakban is jelen van. Angliai és más országokból származó vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiak azokat a nőket tartják a legvonzóbbnak, akik testtömegindexüket tekintve a populáció átlagos, „normál" tartományában helyezkednek el, nem pedig az átlag alatti, „szu-

208


távú arénájában. Nyilvánvaló, hogy a termékenység szempontjából túlságosan sovány vagy túlságosan kövér nők preferenciája hosszú távon és nagy tömegek körében nem maradhat fenn, hiszen azzal a következménnyel járna, hogy az illető népesség egyszerűen kihal, a szó biológiai értelmében.

3.5.3. Derék-csípő arány

3.49. ÁBRA Egyetemista férfiak ítéletei különböző testtömegindexszel (TTI: testtömeg [kg]/magasság2 [m]) rendelkező nők fizikai vonzerejével kapcsolatban ■ Nemzetközileg elfogadott egészségügyi kritériumok alapján a testtömeg index a következő kategóriákba sorolható: kórosan sovány (15 alatt), sovány (15-19), normális (20-24), túlsúlyos (25-30), kórosan kövér (30 fölött) (Forrás: Tovée 1999)

pervékony" nőket (Tovée et al. 1999) (3.49. ábra). Figyelemre méltó, hogy napjainkban a férfiak többsége magasabbra értékeli a közepesen vékony vagy enyhén telt női idomokat, miközben a nők egy része nagyon sokat áldoz arra, hogy kifejezetten vékony legyen, vagy az maradjon. Valószínűleg a média hatására alakult úgy, hogy a nők úgy gondolják, a férfiak a vékonyabb alakú nőket preferálják ahhoz képest, amilyennek ők a valóságban kinéznek (Rozin és Falion 1988). Ahelyett azonban, hogy a tömegkommunikációs hatásokat elemeznénk, szögezzük le ismételten, hogy az ember veleszületett viselkedési programjai többnyire tág és gazdag mozgásteret hagynak a kultúra számára, amelyben számos új intézmény és idea megfér. A kultúra önmozgása számára azonban az emberi természet írja elő azokat a szélső értékeket, amelyek korlátokat vetnek ki a társadalmi változások bizonyos túlzott, extrém formáival szemben (Bereczkei 1998a). A testtel kapcsolatos divatok hullámzásai a társadalmi csoportok rövid távú vetélkedéseinek tekinthetők az evolúciós érdekek hosszú

Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy a férfiak nem kizárólag és nem is egyszerűen a soványság és kövérség, tehát a zsírdepók relatív tömege alapján értékelik a nők vonzerejét. Legalább ilyen fontos a test arányossága, ezen belül is a derék-csípő arány (a derék körfogata osztva a csípő körfogatával), amely a zsírdepók sajátos megoszlásából áll elő. Devendra Singh és munkatársai női testsémákat használtak (3.50. ábra)

3.50. ÁBRA A vizsgálatokhoz használt női alakok, amelyek 3 testsúly-kategóriát (U = sovány, N = átlagos, O = telt) és 4 derék-csípő arányt (0,7; 0,8; 0,9; 1,0) jelenítenek meg ■ (Forrás: Singh 1993)

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

209

3.51. ÁBRA A nők vonzerejének megítélése - testsúlyuk és derékcsípő arányuk alapján - férfi értékelők által ■ (Forrás: Singh 1993)

azokban a vizsgálatokban, amelyek a férfi kísérleti személyek szexuális preferenciáit mérték (Singh 1993a, 1993b, Singh és Young 1995, Furnham et al. 1997, 2001). Azt találták, hogy az alacsony, 0,7-0,8-as derék-csípő aránnyal (DCSA) - az ún. „homokóra" formával - rendelkező nők vonzóbbak a férfiak számára azokhoz a nőkhöz képest, akiknél ez a hányados nagyobb (0,9-1,0). Szexuális vonzerejük mellett egyúttal nőiesebbnek, fiatalabbnak és egészségesebbnek tartották őket. Mind a rövid, mind a hosszú távú kapcsolatokban előnyben részesítették az ilyen alakú nőket. Noha a modern ipari társadalmakban általában a karcsú nők állnak a preferencialisták élén, mindegyik súlycsoporton belül (sovány, átlagos, teltkarcsú) a 0,7-0,8 DCSA-val jellemezhető alakot tartották relatíve a legvonzóbbnak (3.51. ábra). Hasonló eredményeket kaptak azokban a jelenlegi vizsgálatokban, ahol számítógép segítségével létrehozott fényképeket mutattak a kísérleti személyeknek, amelyek valóságszerűbbek voltak a sematikus rajzokhoz képest, és lehetőséget adtak a női testalak aprólékos változtatásaira (Streeter és McBurney 2003). Kiderült, hogy az alacsony derék-csípő arány a vérplazmában mért magas ösztrogénszinttel

korrelál, és annak az eredménye, hogy az ösztrogén a pubertás kezdetétől növeli a zsírdepók lerakódását a gluteofemorális régióban és a mell környékén, és ennek megfelelő nőies, ún. gynoid formát hoz létre (Singh 1993a), Azt találták, hogy az alacsony DCSA megbízhatóan jelzi a nők átlagosnál jobb egészségi állapotát és fertilitását, ami valószínűleg ugyancsak a relatíve magas ösztrogén- és alacsony tesztoszterontermelésnek köszönhető. Esetükben kisebb kockázatot, illetve vulnerabilitást mértek cukorbetegségre, magas vérnyomásra, szívbetegségekre, gyomorfekélyre és néhány daganatos megbetegedésre, mint azoknál, akik magas DCSA-val rendelkeztek. Ez utóbbiak ráadásul alacsonyabb eséllyel termékenyültek meg és később szülték első gyermeküket. A mesterséges megtermékenyítési vizsgálatok adataiból az a váratlan eredmény következett, hogy amennyiben 0,1-et ugrunk lefelé a DCSA érték skáláján, a fogamzás valószínűsége 30%-ot emelkedik (Singh 1993b). Végül, meg kell említeni, hogy a DCSA korfüggő; a menopauzán átesett nők a hormonháztartás változása miatt többnyire jóval szélesebb derékkal rendelkeznek. Egyesek úgy érvelnek, hogy a női csípők az eredeti anatómiai jellegek egyfajta eltúlzásából

210 jöttek létre, talán az elfutó szelekció hatására, és megtévesztő jelzésekként működnek a vonzerő megítélésében (Jones 1996). A fenti tények azonban inkább azt valószínűsítik, hogy a derék-csípő arány a nők egészségének és termékenységének - egyszóval reproduktív értékének - megbízható indikátora, amely a megfelelő párválasztási kritériumokra szelektált a férfiakban. Azok a hominida férfiak, akik az ilyen testalkatú nőket választották, nagyobb szaporodási sikert értek el az utódok számának és túlélési képességének növelésén keresztül. Ez az oka annak, hogy ez a preferencia egy veleszületett detektálási képesség formájában napjainkban is fennmaradt, jóllehet a férfiak általában nincsenek tisztában az alacsony DCSA és a termékenység kapcsolatával. Egy amerikai vizsgálatban azt találták, hogy a férfiak rendkívül szenzitívek a női formák változásaira: amennyiben számítógépes technikával csak nagyon kicsit emelték a képen szereplő nők derék-csípő arányát, vonzerejük azonnal csökkent a férfiak szemében (Furnham et al. 1998). Sőt, a divat koronként változó irányzatai gyakran megtévesztő módon utánozzák, olykor túlhangsúlyozzák az ideális női formákat (lásd fűző, abroncsos szoknyák, az alsó bordák kioperálása stb.). Úgy tűnik, hogy miközben a testsúllyal, az arcvonásokkal és a szépség más formáival kapcsolatos ítéletek gyakran változtak az elmúlt évszázadok során, az alacsony derék-csípő arányra vonatkozó preferenciák meglehetősen stabilak maradtak, Devendra Singh szerint ezért a DCSA olyan elsődleges szűrő szerepét tölti be, amely mintegy automatikusan kizárja azokat a nőket, akik az átlagosnál rosszabb egészséggel és alacsony reproduktív képességekkel rendelkeznek. Minden más fitnessindikátor csak ezt követően jut szerephez a testi vonzerővel kapcsolatos választási kritériumok között. Az újabb kutatási eredmények azonban csak részben támasztják alá ezt az állítást. Kiderült például, hogy az arc szépsége jobban befolyásolja a vonzerővel kapcsolatos ítéleteket, mint a DCSA; a férfiak választásaik során általában magasabbra értékelik a vonzó arccal és magas DCSA-val - tehát hátrá-


nyos alakkal - rendelkező nőket, mint azokat, akiknél az alacsony DCSA kevésbé attraktív arccal párosul (Furnham et al. 2001). A testsúly, illetve testtömegindex bizonyos körülmények között ugyancsak fontosabb szerepet játszik a párválasztásban, mint a DCSA. A tanzániai hadzáknál és más vadászó-gyűjtögető vagy agrártársadalmakban azt találták, hogy a férfiak elsősorban a teltebb, kövérebb nőket tartották vonzónak és egészségesnek, míg a DCSA-ra kisebb figyelmet fordítottak (Westman és Marlowe 2001). Miután azonban a testsúly összefüggést mutat a zsírdepók megoszlásával, ez a preferencia - mintegy melléktermék hatásként - egyúttal azt eredményezte, hogy választásuk a magas, 0,9-1,0-es DCSA-val jellemezhető nőkre esett. E vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy markáns trade-off mechanizmus érvényesül a testsúlyra és a DCSA-ra irányuló preferenciák között (Marlowe és Westman 2001). Azokban a társadalmakban, ahol a táplálék elégtelensége és a fertőző betegségek gyakorisága állandó veszélyt jelent, a nők kiválasztásában a testsúlyt tekintik a legfontosabbnak, amely megbízhatóan informálja a férfit és rokonságát az anyai szervezet energetikai felkészültségéről. Amenynyiben azonban a táplálékellátottság bejósolhatóvá válik, sőt az elhízás veszélye növekszik, fokozatosan meghatározóvá válik a DCSA mint fitnessindikátor. Ennek megfelelően az ipari társadalmakban az alacsony DCSA lényeges kritériummá válik a férfiak párválasztásában. Úgy tűnik azonban, hogy nem az egyetlen, sőt talán nem is a legfontosabb testi szignál. Újabb kutatások ugyanis azt erősítik meg, hogy a testtömegindex napjainkban is fontos szerepet tölt be a női vonzerővel kapcsolatos ítéletekben (Tovée et al. 1999), mégpedig elsősorban a reproduktív érték egy másik tényezőjének, nevezetesen az életkornak a megállapításánál. Több vizsgálat szerint a karcsú, filigrán nőket fiatalabbnak tartották mind a normál, mind a túlsúlyos típusokhoz képest függetlenül a DCSA-tól. Így például a vékony, 0,7-es DCSA-val jellemzett alakokat a férfiak átlagosan 20 évesnek tartották, míg a túlsúlyos,


de ugyancsak 0,7-es DCSA alkatú figurákról azt állították, hogy 29-30 évesek (Furnham et al. 1997) . Mindez azt mutatja, hogy a fitnessindikátorok bonyolult kölcsönhatást mutatnak a vonzerő megítélése során, és kontextustól függ, hogy melyikük válik „elsődleges szűrővé" a párválasztás folyamán. Azt találták például, hogy a nagy mellek csak abban az esetben növelik a vonzerőt, ha alacsony DCSA-val párosulnak, míg a magas DCSA-val jellemzett nők attraktivitását inkább rontják. Amennyiben továbbá standardizálják a DCSA-t, és mindegyik testsémát 0,7-es értékre állítják be, a relatíve kis mellek a vékony nőket 2-3 évvel „megfiatalítják", míg a kövér nők esetében a nagy mellek ugyanennyivel növelik a megbecsült életkort (Furnham et al. 1998) . Adrian Furnham szerint ezek az eredmények általánosíthatók. A párválasztást a szűrők hierarchiája jellemzi: arra szelektálódtunk, hogy a másik nem reproduktív értékét jelző szignálok több fajtájára is szenzitívek legyünk. A külső és belső tényezők hatása dönti el, hogy milyen kritérium tölti be az elsődleges szűrő szerepét - ez lehet a derék-csípő arány, vagy az arc, a testsúly, vagy bármelyik más fitnessindikátor. Az is a kontextustól függ, hogy milyen további preferenciák kapcsolódnak be egyre szűkülő és egyre specifikusabb kritériumokkal, míg végül választásunk egyetlen személyre összpontosul.

3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor A férfiak fizikai vonzerejének megítélésében a nőkéhez képest kisebb szerepet játszanak a másodlagos nemi jellegek. Vonzerejüket, mint látni fogjuk, elsősorban az arc jellegzetességei közvetítik. Ennek ellenére a férfitest egyes sajátosságai több-kevesebb figyelemben részesülnek a nők részéről, főként a rövid távú kapcsolatokban. Ennek a jellegét alapvetően a nemi dimorfizmus sajátosságai határozzák meg (Björntorp 1991). A férfiakra keskenyebb csípő, nagyobb mellkas és szélesebb vállak jellemzők. Az átlagos felnőtt férfi mintegy másfélszer nagyobb tö-

211 megű izomzattal rendelkezik, mint az átlagos nő (40-45% vs. 30-35%), miközben jóval kevesebb zsírszövetet épít a testébe: a nők 26-28%-os relatív zsírdepójával szemben mindössze 1214%-os zsírt halmoz fel, és ezt is más eloszlásban, mint a nők. A tesztoszteron ugyanis az ösztrogénnel ellentétes hatású: gátolja a zsírgyarapodást a gluteofemorális régiókban, miközben elősegíti azt - a kor előrehaladtával - a hasi tájékon. Ezek az okai az ún. android típusú testarányok kialakulásának. Sokan úgy érvelnek, hogy a széles, izmos váll és mellkas, a keskeny, izmos csípő a természetes szelekció működésének eredményeként alakult ki, minthogy növelték a férfiak erejét, továbbá futó és dobó teljesítményét a vadászatok és a harcok során (Geary 1998) (4.4.2.). Lehetséges persze, hogy az intraszexuális szelekció ugyanebbe az irányba hatott, és a férfiakat olyan morfológiai eszköztárral látta el, amely segítette őket a rivális hímekkel folytatott konkurenciaharcokban (3.1.1.). Akárhogy is van, ezek a jellegek szexuális vonzerőre tettek szert az evolúció folyamán. Minthogy költségesek - az izomzat és a csontrendszer nagy energiaráfordítást igényel, a tesztoszteron pedig csökkenti az ellenállóképességet megbízható módon jelzik a férfiak fizikai rátermettségét, egészségét és korát. A férfiak fizikai adottságai e magyarázat szerint egyrészt erőforrás-fenntartó képességük mértékét, másrészt genetikai minőségüket jelzik. Ezért a nők arra szelektálódtak, hogy e jellegek alapján felmérjék a férfiaknak azt a képességét, hogy (1) hosszú távú gondoskodást és védelmet nyújtanak a számukra, és hogy (2) értékes génjeiket átadják az utódoknak. Ezzel összhangban van az a megfigyelés, hogy a nők megkülönböztetett érdeklődést mutatnak a férfiak keskeny, izmos csípője iránt. A korábban említett, testsémákon alapuló vizsgálatokból kiderül, hogy a magas (0,9-1,0) DCSA-val jellemezhető „férfias" típusokat tekintik a legvonzóbbnak, egyúttal a legegészségesebbnek, míg a „nőies" (0,7-0,8) alkatú férfiak lényegesen roszszabb minősítést kapnak (Singh 1995a, Furnham et al. 1997) (3.52. ábra).

212 Meglepő módon ugyanakkor a férfiak vállának a szélessége és általában az izomzatuk nagysága lényegesen kisebb szerepet játszik a nők szexuális érdeklődésének felkeltésében. Az előbbi vizsgálatból is az derül ki, hogy a nők a 0,9-1,0 DCSA tartományon belül az átlagos testsúlyú férfiakat lényegesen vonzóbbnak tekintik a populáció átlagától lefelé és felfelé eltérő - tehát kifejezetten vékony vagy éppen robusztus testalkatú - férfiakkal szemben (3.52. ábra). Más vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy a nők mérsékelt preferenciát mutatnak a maguknál izmosabb, erősebb férfiak iránt (Symons 1979). Lehetséges persze az is, hogy ez az optimalizáció a nők részéről az ipari társadalom terméke, és az archaikus társadalmakban nagyobb figyelem övezi a férfiak fizikai erejét. Nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre, hogy ezt a feltevést ellenőrizni tudjuk. Tény azonban, hogy a férfiak fizikai felépítésére vonatkozó női elvárásokat a férfiak sokszor éppúgy felülértékelik, mint a nők a karcsúságra irányuló férfipreferenciákat. Nem véletlen, hogy egy 500 főre kiterjedő vizsgálat szerint a testépítő szalonokban edző férfiak elsősorban a vállukat dolgozzák ki, míg a nők inkább a csípőjük és a lábuk izomzatát erősítik (Mealey 1997). Ugyanez az evolúci-


ós érdek működik azokban az öltözködési és dekorációs stílusokban, amelyek a férfiak vállszélességének növelését szolgálják a legtöbb kultúrában (Eibl-Eibesfeldt 1989). Hasonló preferenciák jelennek meg a testmagosság vonatkozásában. A mindennapi megfigyeléseken túlmenően nagyon sok adat van arra, hogy a nők számára fontos potenciális partnerük magassága. Egy több mint ötezer főre kiterjedő angliai vizsgálatban azt találták, hogy az átlag feletti magasságú férfiak nagyobb valószínűséggel találnak hosszú távú partnert, illetve több ilyen partnerrel létesítenek kapcsolatot életük során, mint az alacsonyabbak (Nettle 2002). A már említett magyarországi kutatás szerint a nők hirdetéseikben háromszor olyan gyakran említik meg partnerük magasságát, mint a férfi hirdetők (Bereczkei et al. 1997). A legtöbb vizsgálat szerint azonban ennek határai vannak: a nők a maguknál 15-20 cm-rel magasabb férfiakat tekintik optimálisnak választásuk során, miközben az ehhez képest túlságosan alacsony vagy túlságosan magas férfiak egyaránt rosszabb értékelést kapnak a fizikai vonzerő prioritásskáláján. Nagyon valószínű, hogy a magasság iránti preferencia összefügg a férfiak dominanciájával

3.52. ÁBRA A férfiak vonzerejének megítélése testsúlyuk és derékcsípő arányuk alapján női értékelők által ■ (Forrás: Furnham et al. 1997)


és státusával, ezen keresztül pedig talán erőforrás-fenntartó képességükkel. Tény, hogy a magasabb férfiakat valamennyi társadalmi csoportban és foglalkozási ágban nagyobb tekintéllyel és presztízzsel ruházzák fel - méghozzá mindkét nem képviselői -, mint az alacsonyabbakat. Sőt, meglepő módon a magasság valóban szorosan korrelál a vezető pozíciók betöltésével. Azt találták, hogy a magasabb férfiakat nagyobb valószínűséggel nevezik ki valamilyen csoport élére, gyakrabban választják őket vezetőnek, nagyobb fizetést kapnak és gyorsabb az előrejutásuk a hierarchiában (Ellis 1992). Egy jelenlegi, 4500 férfira kiterjedő lengyelországi vizsgálat pedig összefüggést talált a magasság és a szaporodási siker között: a gyerekkel rendelkező férfiak valamennyi korcsoportban szignifikánsan magasabbnak bizonyultak, mint a gyermektelenek, még akkor is, ha a jövedelmet és az iskolázottságot standardizálták (Pawlowski et al. 2000). Az a tény, hogy a nagyon magas és izmos férfiak általában nem vonzóak a nők számára, azt jelzi, hogy nem a jó génekre történő szexuális szelekció játszott elsődleges szerepet a férfias testi jellegek létrejöttében. Inkább az erőforrások, elsősorban a magasabb státusok megszerzésén keresztül gyakorolhattak pozitív hatást a szaporodási sikerre. Továbbra sem világos azonban, hogy mi az oka a nők mérsékelt, viszszafogott érdeklődésének a férfiak testi erejét és magasságát illetően. Lehetséges, hogy a nők preferenciája az átlagos fenotípus iránt annak az evolúciós korlátnak a következménye, hogy a nagyon magas vagy nagyon izmos test fenntartása túlságosan is költséges az energetikai terhek, a csonttörés veszélye, a mobilitás csökkenése és más tényezők miatt. Emiatt a stabilizáló szelekció lenyeste a normál populáció extrém méretű - túl kicsi, illetve túl nagy - fenotípusait, előnyben részesítve azokat, akik választásaik során a modális fenotípusokat tekintik optimálisnak. Ezt a hipotézist bizonyos mértékig alátámasztja a korábban már említett angliai vizsgálat, amelynek keretében azt találták, hogy a népesség nagyon magas tagjai nagyobb valószínűséggel szenvednek valamilyen krónikus

213 betegségben, gyakrabban százalékolják le őket, és több közöttük a gyermektelen, mint a népesség más tartományaiban (Nettle 2002). Ez a szelekciós folyamat lényegében az ún. „centrális elv" logikáját követi, amire rövidesen visszatérünk.

3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései Noha a test számos anatómiai jellegzetessége befolyásolja a fizikai, illetve szexuális vonzerőt, vitathatatlan, hogy e tekintetben az arc játssza a legfontosabb szerepet. Természetesen nem csupán az egyes, elkülönült jellegek számítanak a másik nem vonzerejével kapcsolatos ítéleteinkben, hanem az arc mint egész, mint egyfajta „Gestalt" is lényeges információt közvetít. Már Francis Galton rájött a XIX. század végén, hogy ha az individuális arcokból a kor viszonylag egyszerű fotográfiai eljárásait alkalmazva egyetlen arcképet készít, akkor az így konstruált átlagos arc vonzóbb a legtöbb ember számára, mint az egyedi arcok. Felhasználva a modern komputertechnika nyújtotta lehetőségeket, az elmúlt években több hasonló kísérletet végeztek, amelyek alapvetően alátámasztották Galton eredményeit. Az egyéni arcokból kialakított modális fenotípus lényege az, hogy a populációra jellemző átlagértékeket mutatja számos, akár több száz metrikus jellegre, mint pl. a szemszélesség, a fülhosszúság, a pofacsontok távolsága, az ajak nagysága stb. (3.53. ábra). Az eredmények minden esetben Galtont igazolták: a konstruált átlagarcot az ellentétes nemű értékelők előnyben részesítették és magasabbra rangsorolták a szexuális vonzerő tekintetében, mint az individuális arcokat (Langlois és Roggman 1990; Rhodes és Tremewan 1996). Az átlagarc iránti preferencia okát Galton a centrális elv bevezetésével kísérelte megmagyarázni, amelynek egy modern verziója ma is közismert (Symons 1979, Wehret al. 2001). E hipotézis értelmében a stabilizáló szelekció előnyben részesíti azokat, akik a populáció normál megoszlásának középértékeit képviselő fenotípusokat tartják vonzónak, hiszen ezek a modá-

214

3.53. ÁBRA Komputerben átlagolt arcok ■ A felső sor 4, a második sor 8, a harmadik sor 16, a legalsó sor pedig 32 egyéni arcból lett kialakítva (Forrás: Bruce és Young 1998)

lis fenotípusok tekinthetők az adott környezethez való alkalmazkodás optimális változatainak. A normál megoszlás szélső helyein található egyedi, gyakran extrém formák ellenben az


átlagoshoz képest kevésbé jó adaptációkat képviselnek, így velük kapcsolatban nem alakul ki pozitív diszkrimináció. E hipotézis legnagyobb problémája az, hogy nem tud empirikus adatokat nyújtani arra vonatkozóan, hogy az átlagos arcvonások valóban hatékonyabbak voltak az evolúciós környezethez való alkalmazkodásban. Nehéz ugyanis bizonyítani, hogy például az orrméret befolyásolja tulajdonosának túlélési képességét, és hogy a közepes méretű orr jobban hozzájárul ahhoz, hogy hordozója elterjessze a génjeit, mint az ettől eltérő méretű orrformák. Természetesen léteznek biológiai korlátok: elképzelhető, hogy a túl kis orr akadályt jelentene a normális légzés és levegőszűrés szempontjából, míg a túlságosan nagy orr az evés és a látás folyamatait gátolná. Ezek a szélsőséges értékek azonban a normál tartományon kívül vannak, és továbbra sem kapunk választ arra, hogy c tartományon belüli sokféleségből miért preferáljuk az átlagot. Az átlagarc iránti preferenciát jelenleg inkább a patogén rezisztencia modellből vezetik le (Thornhill és Gangestad 1993). Abból indulnak ki, hogy az arcon - és a test más részein - található morfológiai jellegek folyamatosan megoszló fenotípusokat alkotnak a populációban. E normál megoszlás szélső értékein - ahol tehát az extrém jellegek helyezkednek el - általában több homozigótát találunk, míg az átlagos arc magasabb heterozigótasággal jár (Livshits és Kobyliansky 1991). Mindez azt valószínűsíti, hogy az átlagos arc azért vonzó, mert hordozójának genetikai sokféleségét jelzi, következésképpen egészségét, ezen belül a patogénekkel szembeni ellenállóképességét reklámozza. Az arcukon átlagos tulajdonságokkal rendelkező partnerek preferenciája tehát azért jött létre az evolúció során, mert értékes génjeikkel növelték az utódok túlélési képességét. Orvosi kórlapok vizsgálata során a populáció átlagértékeihez közeli arcok tulajdonosainál valóban kevesebb és kisebb megbetegedéseket tapasztaltak a többiekhez képest. A komputerben létrehozott átlagarcokat pedig - nagyobb vonzerejük mellett - egyértelműen egészségesebbnek ítélték meg a másik nem tagjai (Rhodes et al. 2001) (3.54. ábra).


jelenleg még nem világos azonban, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok közvetítik az átlagos fizikai megjelenés és az attraktivitás közötti adaptív kapcsolatot. Lehetséges, hogy vizuális memóriánk a korábban látott arcok egyfajta „prototípusát" hozza létre, de az is lehet, hogy az átlagos arc az egyedi arcok általánosításából keletkező ismerősség, familiaritás benyomását közvetíti. E magyarázatok mindegyikére találhatók kísérleti bizonyítékok, és ez a tény egyrészt azt sugallja, hogy nem egymást kizáró alternatívákról van szó. Másrészt arra mutat, hogy ami az evolúció során szelektálódott, az valószínűleg nem az átlagosság iránti preferencia mint olyan, hanem a korábbi ingerekből való általánosítás kognitív folyamatainak algoritmusa (Halberstadt és Rhodes 2000). Sokan így értelmezik az utóbbi éveknek azokat a meglepő kísérleti eredményeit, amelyek arra mutatnak, hogy a néhány napos csecsemők is azokat a felnőtt arcokat részesítik előnyben, amelyeket maguk a felnőttek. Kiderült, hogy elsősorban az átlagos és szimmetrikus arcokat nézik nagyobb érdeklődéssel, mint a szabálytalan egyedi arcokat (Rubenstein et al. 1999, Slater et al. 1998). A kutatók arra következtetnek, hogy a csecsemők

3.54. ÁBRA

Férfiak általános egészségi állapotának megítélése arcuk átlagossága alapján ■ (Forrás: Rhodes et al. 2001)

215

3.55. ÁBRA Átlagos (modális) arc (A), „szuper" arc (B) és „extra" arc (C) ■ Magyarázata szövegben (Forrás: Perrett et al. 1994)

egy olyan veleszületett kognitív képességgel rendelkeznek, amelyik az egyedi arcokból átlagos, „centrális" arcmintákat hoz létre. Ezeket könnyebb felismerni és „arcként" osztályozni, mint a többit, később pedig összehasonlítási alapként szolgálnak az egyedi arcok kiértékeléséhez. Miközben az átlagos arc valóban vonzó a legtöbb ember számára (éppen azért, mert fitnessindikátorként működik), más arctípusok ugyancsak fontosak lehetnek a másik nem tagjai iránti ítéleteinkben. Az utóbbi évek vizsgálatai arra mutattak rá - amit egyébként mindennapi tapasztalataink alapján valamennyien sejtünk -, hogy gyakran az átlagostól valamilyen módon eltérő arcokat övezi a legnagyobb érdeklődés. Daniel Perrett és munkatársainak (1994) bonyolult számítógépes technikával készült vizsgálatai voltak az elsők, amelyek új irányba terelték ezt a kérdést. Úgy jártak cl, hogy az egyéni női arcokból - 224 karakterpontot kijelölve - először létrehozták az „átlagos" (modális) arcot. Ezt követően egy másik átlagolást is készítettek, de ezt kizárólag a korábban legvonzóbbnak ítélt individuális arcokból szerkesztették össze (3.55. ábra). A kísérletben alkalmazott amerikai fehér (kaukázusi) és japán férfiak egyaránt ezt a „szuper" arcot részesítették előnyben az egyszerű modális archoz képest. Végül, a konstruált arc vonzerejét mesterségesen fokozták, olyan módon, hogy a „szuper" arc és a modális arc közötti különbségeket minden egyes jelleg tekintetében 50%-kal megnövelték. Ez az arc tehát nem „va-

216


3.56. ÁBRA Ösztrogénmarkerek a női arcon ■ (Forrás: Geary 1998)

ták fel, hogy az ilyen arcok markáns elektrofiziológiai válaszokat váltanak ki a férfiakból, olyanokat, amelyek a pozitív érzelmi reakciókat szokták kísérni (Gangestad 2000). Hasonló vizsgálatok a férfiak arcán is kimutattak olyan univerzális vonásokat, amelyek növelik fizikai vonzerejüket a nők számára (Johnston et al. 2001). Ezek a relatíve széles és hosszú áll, kiugró pofacsontok, vastag szemöldök és az arc középső részének előreugrása (3.57. ábra). Ugyancsak a nagyobb vonzerő irányába mutat a férfiaknál az állcsúcs, felső ajak és az orrtő közötti nagyobb távolság, míg a nőknél a relatíve keskenyebb és rövidebb arc és a kisebb méretű arccsontok. A női és a férfiarc vonzerejét meghatározó jellegek terén megmutatkozó nemi dimorfizmus szoros összefüggést mutat a szervezet hormonháztartásával. Ismeretes, hogy a kamaszkori csontozat növekedését, ezen belül a szemöldökeresz, az áll és az arc alsó, illetve középső területeinek erőteljes fejlődését androgén hormonok

lóságosan" létező arcokból lett összegyúrva, hanem úgy, hogy a korábban attraktívnak tartott tulajdonságokat a komputerben tovább változtatták a nagyobb vonzerő irányába. Az ilyen módon létrehozott „extra" arc minden korábbit felülmúló vonzerővel rendelkezett és mind az „átlagos" , mind pedig a „szuper" arc attraktivitását meghaladta. Más vizsgálatok is azt erősítették meg, hogy a legvonzóbbnak minősített női arcok szisztematikusan eltértek az átlagos arcberendezkedéstől (Grammer és Thornhill 1994, Johnston et al. 2001). Mégpedig úgy, hogy ahhoz képest relatíve nagy szemekkel, magasan ülő pofacsontokkal és az ezt övező zsírpárnákkal, telt ajkakkal és keskeny, kisméretű állal rendelkeznek (3.56. ábra). Valamennyi eddig megvizsgált kultúrában azt találták, hogy ezek alkotják a női arc legvonzóbb és legfelhívóbb jellegeit. Ráadásul minden korábbi elképzeléssel szemben nagy függetlenséget mutatnak az adott kultúra szexuális értékeitől és az ott élő emberek rasszjellegeitől. Laboratóriumi vizsgálatok pedig azt tár-

3.57. ÁBRA Tesztoszteronmarkerek 1998)

a

férfiarcon

■

(Forrás:

Geary


irányítják. A kamaszlányoknak a tesztoszteronhoz képest magas ösztrogénkoncentrációja gátolja az arc csontozatának és izomzatának a növekedését. Az arc középső részeinek párnázottsága és az ajak teltsége ugyancsak a vérben keringő ösztrogén mennyiségétől függ, és egyúttal a test más pontjain található zsírdepók nagyságával is korrelál. Korábban láttuk, hogy a nemi hormonok egyaránt előnyösek és hátrányosak a biológiai rátermettségre nézve. Miközben a tesztoszteron fokozza a szervezet aktivitását és libidóját, gyengíti az immunrendszert. Az ösztrogén növeli a termékenységet, de ennek következtében fontos erőforrásokat von el a szervezetből, anyagcsere-melléktermékei pedig gyakran toxikusak. Mindez arra a következtetésre ad alapot, hogy ezek az arcvonások olyan fitnessindikátorok, amelyek megbízható módon jelzik a szervezet egészségét és fertilitását. A szexuális vonzerő és párválasztás evolúciós kutatásának meghatározó alakjai (Randy Thornhill, Steven Gangestad és Karl Grammer) új alapokra helyezték az arcvonások felhívó jellegével kapcsolatos eddigi tudásunkat. Az általuk javasolt magyarázat szerint - amely a „patogén rezisztencia" és a „jó gén" modelleken alapul (3.4.1.) - csak azok a férfiak és nők képesek elviselni az eltúlzott szexuális jellegek költségeit, akik kiváló képességekkel rendelkeznek az energetikai és immunológiai hátrányok ellensúlyozására (Thornhill és Gangestad 1993, 1999a, Thornhill és Grammer 1999). Más szóval, ezek az arcon megjelenő „nőies" és „férfias" tulajdonságok olyan fenotípusos jelzések - ösztrogénmarkerek, illetve tesztoszteronmarkerek -, amelyek jelzik tulajdonosuk átlagon felüli genetikai kondícióját, így pl. heterozigótaságát, ellenálló képességét. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eddigi vizsgálatokban a vonzó arcok tulajdonosairól mindkét nem tagjai következetesen azt tartották, hogy egyúttal egészségesebbek is, mint a többiek. (Kalick et al. 1998, Rhodes et al. 2001). Sőt az arc vonzereje a tényleges fizikai kondícióval is korrelál. A paraguayi Ache indiánok között folytatatott vizsgálatok azzal az eredménynyel jártak, hogy a csoport tagjai által arcuk

217 alapján vonzónak tartott nők mintegy 20%-kal termékenyebbek, mint az átlagos megjelenésűek (Hill és Hurtado 1996). Amerikai egyetemisták körében szoros összefüggéseket állapítottak meg a férfiak és a nők arcának - független értékelők által megítélt - vonzereje és megbetegedésük gyakorisága között; a vonzó férfiak kevésbé voltak kitéve a szív- és keringési betegségeknek, a vonzó nők pedig kevesebbet panaszkodtak náthára és fejfájásra (Shackelford és Larsen 1999). Egy kanadai vizsgálatban ugyancsak azt találták, hogy az arcvonásaik alapján vonzónak ítélt férfiak és nők kevesebb egészségügyi problémával küszködnek, mint mások (Hume és Montgomerie 2001). Ezek szerint az arc tesztoszteron- és ösztrogénmarkerei valóban megbízhatóan jelzik a szervezet egészségi állapotának bizonyos aspektusait. Úgy tűnik azonban, hogy a szexuális vonzerő többnyire nem egyik vagy másik betegség típussal korrelál, sokkal inkább általános hatása van: a szervezet jobb immunképességét, magasabb homeosztatikus stabilitását jelzi. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy - miként az antropológia korai képviselői is megállapították - az olyan tulajdonságok mint az egyenletes, sima, kiütések nélküli bőr, a fényes haj, fehér fogak stb. valamennyi kultúrában növelik a vonzerőt (Ford és Beach 1951). Azért tekintik őket előnyösnek - többnyire nem a tudatos felismerés szintjén -, mert tulajdonosuk betegségekkel és élősködőkkel szembeni ellenálló képességét reklámozzák (Eibl-Eibesfeldt 1989).

3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai A képet lényegesen bonyolítja, hogy az arc által közvetített vonzerő nem kis mértékben függ az illető személy belső állapotától, a párjával való kapcsolat jellegétől, és számos más környezeti feltételtől. A már korábban ismertetett számítógépes kísérleti technikát, illetve annak továbbfejlesztett változatait használva olyan módon állítottak elő konstruált arcokat, hogy csökkentették vagy növelték az átlagos férfi-, illetve női

218


3.58. ÁBRA Az emberi arc maszkulinizációja (jobbról balra) és feminizációja (balról jobbra) ■ (Forrás: Johnston et al. 2001)

arc közötti különbségeket. Ennek köszönhetően képesek voltak az arcokat mindkét nem esetében maszkulin vagy feminin irányba eltolni (Perrett et al. 1998, Johnston et al. 2001). (3.58. ábra) A nők „férfiasítása" egyértelműen negatív hatással volt vonzerejükre, míg további „nőiesítésük" a kisebb áll és orr, szélesebb ajkak és a nagyobb szemek irányába növelte az ilyen módon manipulált arcok attraktivitását. Mint az értékelést végző férfiak beszámolóiból kitűnt, elsősorban a nők fiatalságával és egészségével kapcsolatos pozitív ítéleteik száma növekedett meg. Más vizsgálatok ugyancsak azt erősítették meg, hogy a „nőies", attraktív arcokat a férfiak két-három évvel fiatalabbnak ítélték meg az átlaghoz képest (Barber 1995, Shackelford és Larsen 1999). Ez nem véletlen, hiszen az említett arcvonások valóban olyan fiatalkori, ún. juvenilis tulajdonságok, amelyek fokozottan jellemzőek a felnőttkor előtti fejlődési stádiumokra. Neoténiás jellegeknek is hívják őket, azon az alapon, hogy az emberi faj egyik sajátossága a lassú érés és a meghosszabbodott gyermek- és ifjúkor (lásd részletesen 4.3.1.). Az arcvonásokon kívül ilyen még a test szőrtelensége, a bőr alacsonyabb pigmentáltsága, kis kezek és lábak stb. Kultúrközi vizsgálatok figyelemre méltó egyöntetűséget találtak e tekintetben: az európai, ázsiai és afrikai nők közül mindenhol azokat tartották a legvonzóbbnak, akik neoténiás arcvonásokkal rendelkeznek (Cunningham et al. 1995). Ezek a tulajdonságok - amelyeket a férfiak a leginkább nőiesnek tartanak - úgy tűnik azzal növelik a nők párértékét, hogy mintegy eltúlozzák fiatalságu-

kat. Olyannyira, hogy pl. egy vizsgálatban a legvonzóbbnak tartott arcon mért szem-áll távolság megfelelt a 11 éves korú lányok átlagos méretének. Sőt, az amerikai fotómodellek arcának különböző arányai - pl. orrhossz/archossz, szemszélesség/archossz stb. - alapján kalkulált „életkor" mindössze hét év volt (Jones 1995)! Általában véve a férfi kísérleti személyek számára a nők vonzereje annak arányában növekedett, ahogy a nők tényleges kora és az arcvonásaik alapján megbecsült koruk közötti különbség növekedett. Egyesek mindebből arra következtetnek, hogy bizonyos neoténiás jellegek olyan „szupernormális" ingerekként hatnak, amelyek nem az aktuális genetikai minőséget jelzik (Jones 1996). Inkább tekinthetők megtévesztő jelzéseknek, amelyek a humán evolúció során - valószínűleg egy elfutó szelekció keretében - eltúlozták a férfiak eredeti preferenciáit a fertilitással összefüggő fiatal életkor iránt. Ezt az ún. érzékszervi részrehajlás elmélet (sensory bias theory) magyarázza: a férfiak fiatalsággal kapcsolatos érzékszervi preferenciái fokozatosan a nők neoténiás tulajdonságaira szelektáltak (Miller 1998). A nők számára azután fiatalságuk felerősített jelzései a magas párértékkel rendelkező férfiakért folytatott vetélkedés eszközévé váltak. Valószínűleg így van ez ma is, gondoljunk csak a női make-up kelléktárára és a plasztikai sebészet jelenlegi szerepére, amelyeknek minden mást felülmúló célja a fiatalság megőrzése. A csalás-hipotézissel kapcsolatban a legtöbb kutató egyetért azzal, hogy a fizikai vonzerő


evolúciójában valóban szerepet játszhattak a megtévesztő szignálok Ez olykor maladaptív preferenciákhoz vezet. Egy vizsgálatban azt találták, hogy egyetemista fiúk szexuálisan éppoly vonzónak találják a serdülő lányokat, mint saját korosztályuk nőtagjait (Rice et al. 1993). Sőt, a neoténiás jellegek iránti erőteljes szexuális drive bizonyos körülmények között patológiás torzulásokhoz vezet egyes férfiak körében. Többen úgy gondolják, hogy a pedofília a férfiak szexuális fejlődésének korai, kritikus szakaszában megjelenő, abnormális ingerek hatására alakul ki egy operáns kondicionálás eredményeként (Mealey 2000a). Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a legvonzóbb női arc a neoténiás jellegek túlsúlya mellett tartalmaz olyan vonásokat, amelyek a szexuális érettséggel kapcsolatosak és tesztoszteronszabályozás alatt állnak. Azt találták, hogy a legvonzóbb női arcokon általában középen helyezkednek el a juvenilis tulajdonságok, míg az arc periferikus részein több érett jelleget - pl. kiugró pofacsontokat - lehet felfedezni (Cunningham et al. 1997). Visszatérve a korábbi kísérletre, a férfiak arcának manipulációja nem várt eredményeket hozott. Kiderült, hogy feminizációjuk és maszkulinizációjuk egyaránt növeli vonzerejüket, de különböző kontextusban (Perrett et al. 1998, Johnston et al. 2001) (3.58. ábra). A legtöbb vizsgálat szerint a nők magasabbra értékelik a maszkulin irányban módosított férfiarcokat, amelyek pontosan azokat a tesztoszteronmarkereket nagyítják fel (széles áll, kiugró pofacsontok, hangsúlyos szemöldökeresz), amelyek a „jó gén" modell szerint a szervezet aktivitását és egészségét reklámozzák. Nem véletlen, hogy a nők ehhez az archoz olyan tulajdonságokat párosítottak, mint dominancia, érettség, férfiasság, egészség. Ugyancsak a dominanciát és az érettséget szimbolizálja a szakáll, sőt egyes vizsgálatok szerint a kopaszság is, amelyek egyébként szintén tesztoszteronfüggő jellegek (Muscarella és Cunningham 1996). Mindazonáltal a vonzerő és a maszkulinitás közötti összefüggés távolról sem bizonyult lineárisnak. A férfias jellegek erősödésével együtt

219 növekedtek az olyan negatív jelzők, mint „álhatatlan"„barátságtalan", „önző", „fenyegető", „erőszakos". A férfiarcok fokozatos feminizációja (juvenilizációja) ezzel szemben azzal jár, hogy a női értékelők egyre inkább tulajdonosuk barátságosságát, együttműködését és őszinteségét hangsúlyozzák. Így nem meglepő, hogy több vizsgálat során a megkérdezett angol, amerikai és japán egyetemista lányok kifejezetten a kissé „feminin" férfiakat tartották a legvonzóbbnak a maszkulin-feminin skála más tartományaihoz képest (Perrett et al. 1998, Rhodes et al. 2000). Világosabb képet kaphatunk a férfiak fizikai vonzerejével kapcsolatos női preferenciákról, ha azokat a női szexuális stratégiák kontextusában vizsgáljuk. Az utóbbi évek kutatásai nyomán kiderült, hogy a nők párválasztási kritériumai változásokat mutatnak menstruációs ciklusuk folyamán, és nagymértékben függnek attól, hogy szexuális kapcsolatuk milyen valószínűséggel vezet fogamzáshoz. Nevezetesen, az ovulációhoz közel eső napokban (a menstruációt követő 7-14 nap között) a közepesen maszkulin férfiarcok iránt lényegesen nagyobb érdeklődést mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban (Penton-Voak és Perrett 2000, Johnston et al. 2001) (3.59. ábra). Ez nyilvánvalóan összhangban van a „jó gén" modellel: akkor a legérzékenyebbek az egészség és immunképesség fenotípusos markereire, amikor megtermékenyülésük a legvalószínűbb. A peteérést követő, kevéssé fertilis időszakban ezzel szemben a kevésbé maszkulin, inkább az enyhén feminin arcokat tartják vonzónak. A férfiak fizikai vonzerejével kapcsolatos női párválasztási preferenciák ugyancsak nagymértékben függnek a jövőbeli párkapcsolat várható időtartamától ós szorosságától. Azt találták, hogy a nők elsősorban rövid távú, alkalmi partnereiknél, illetve házasságon kívüli kapcsolataikban értékelik magasra a maszkulin vonásokat, hoszszú távú kapcsolataikban viszonylag kisebb szerepet játszik párjuk férfias megjelenése (Little et al. 2002a, Penton-Voak et al. 1999). Ez feltűnően egybecseng Baker és Bellis korábban említett hipotézisével (3.3.6.), amely szerint a nők - éppúgy, mint a férfiak - olyan komplex párválasztá-

220


3.59. ÁBRA A feminin és maszkulin férfiarcok iránti női preferencia a havi ciklus fogamzóképes (ovuláció) és nem fogamzóképes (a menstruációt követő 1-5 nap) időszakában ■ (Forrás: PentonVoak et al. 2000)

si stratégiával rendelkeznek, amelyen belül reproduktív érdekeik szerint kapcsolnak az egyik viselkedési alternatíváról a másikra. Rövid távú, illetve házasságon kívüli kapcsolatokban elsősorban a maszkulin vonásokat (tesztoszteronmarkereket) mutató férfiakat tartják vonzónak, akiktől értékes géneket nyerhetnek gyermekeik számára. Hosszú távú kapcsolataikban viszont nagyobb figyelmet fordítanak partnerük feminin tulajdonságaira, amelyek feltehetően e partner nagyobb együttműködési készségét és elkötelezettségét jelzik. Lehetséges tehát, hogy a férfiak arcán megjelenő fitnessindikátorok erősen befolyásolják a nők párválasztással kapcsolatos döntéseit. Ezek a döntések kontextusfüggőek: bonyolult módon változnak a fogamzás valószínűsége, a párkapcsolat jellege és a férfiak tulajdonságai függvényében. Valószínű, hogy az optimálisan attraktív férfi arc minden egyes környezetben a maszkulin és feminin sajátosságok valamilyen keveréke, egyfajta adaptív kompromisszuma (Cunningham et al. 1997, Gangestad és Simpson 2000).

3.5.7. Szimmetria A fizikai vonzerő megjelenítésében fontos szerepet játszik egy olyan testi adottság, amely nem

csupán általános szexuális kritériumnak tekinthető, de ráadásul mindkét nem nagy figyelmet fordít rá. Ez a jelleg a testi szimmetria, különösképpen az arc szimmetriája, amely kevés nemi dimorfizmust mutat: minden eddigi adat szerint ugyanúgy befolyásolja a férfiak és a nők párválasztását (3.60. ábra). A szimmetria figyelemre méltó esztétikai jelentőségét az evolúcióelmélet a következőképpen magyarázza. Genetikai kutatások azt mutatják, hogy a bilaterális testrészek - végtagok, ujjak, szemek, pofacsontok stb. - mindkét oldalát ugyanaz a génkészlet hozza létre a homebox genetikai rendszeren belül. Ez azt jelenti, hogy ha az egyedfejlődés során semmilyen káros hatás nem lép fel, a szervezet tökéletesen szimmetrikus lesz, azaz egyforma méretű morfológiai jellegeket mutat bal és jobb oldalon. Ez azonban nagyon ritkán van így. A környezeti és genetikai stressz, a paraziták, káros mutációk, tartós táplálékhiány, betegségek, beltenyészet stb. kisebb-nagyobb eltéréseket okoznak a tökéletes szimmetriához képest. Ennek az eltérésnek a mértékét az határozza meg, hogy az egyed milyen genetikai konstrukcióval rendelkezik, ez pedig elsősorban a genetikai sokféleség (heterogenitás) fokától függ, amely többek között a szervezet immunképességét is döntően befolyásolja. Minél jobb genetikai minőséggel rendelkezik egy élő-


lény, annál nagyobb esélye van arra, hogy kivédje a káros környezeti tényezőket. Homeosztatikus mechanizmusai ugyanis elég erősek ahhoz, hogy stabil pályán tartsák az egyedfejlődést. A szimmetria mértéke ennek megfelelően az élőlénynek azt a képességét mutatja, hogy képes a „normális" fejlődést kanalizálni a káros hatások ellenében (Gangestad és Thornhill 1999, Thornhill és Gangestad 1999a). A genetikailag kevésbé rátermett élőlényekben ellenben, elsősorban azokban, amelyek nagyobb homozigótaságot mutatnak, növekszik a fluktuáló aszimmetria (FA) szintje, azaz a tökéletes szimmetriától való random eltérés foka. A „fluktuáló" jelző abból származik, hogy az aszimmetria iránya nem áll genetikai szabályozás alatt és nem irányító szelekció hozza létre, hanem véletlenszerű, sztochasztikus folyamatok során keletkező, viszonylag kis mértékű ingadozásokat mutat (Thornhill és Gangestad 1993). Minél alacsonyabb a fluktuáló aszimmetria értéke - és ezzel párhuzamosan minél nagyobb a genetikai heterogenitás -, annál jobb az egyed ún. fejlődési stabilitása, és ennek következtében kedvezőbb fitnesstulajdonságokat mutat. Anders Moller (1997) egyik sok száz fajra kiterjedő metaanalízise feltárta, hogy a relatíve szimmetrikusabb élőlények gyorsabb növekedési rátát, kisebb fertőzöttséget, jobb versengő képességet, nagyobb fertilitást és párzási sikert, továbbá hosszabb élettartamot mutatnak, mint a mért jellegek tekintetében nagyobb FA-t mutató fajtársaik.

3.60. ÁBRA Normál arc (bal oldal) és a komputerben létrehozott szimmetrikus „változata" ■ (Forrás: Jones et al. 2001)

221 Emberek körében az átlagosnál magasabb FA ugyancsak számos negatív következménnyel jár: megnövekszik a skizofrénia, az alacsony születési testsúly és a Down-kór valószínűsége. Azok a férfiak és nők, akiknek az arcán relatíve magas FA-t mértek, erősebb hajlamot mutatnak a depresszióra és az érzelmi labilitásra, gyakrabban számolnak be fejfájásról és emésztési problémákról (Shackelford és Larsen 1999). Általában véve is pozitív korrelációt találtak az orvosilag diagnosztizált tünetek, rendellenességek száma és a fluktuáló aszimmetria mértéke között (Milne et al. 2003). Az intelligencia tekintetében mért egyéni különbségek ugyancsak eredhetnek a fejlődési sebezhetőségből: kimutatták, hogy a testi aszimmetria fordítottan arányos az IQ értékeivel (Furlow et al. 1997). Maja indiánok falvaiban - ahol a fertőző megbetegedések nagyon gyakoriak - azt találták, hogy a magas FA-val rendelkező férfiak és nők lényegesen gyakrabban szenvednek súlyos betegségekben (tuberkulózis, malária stb.), mint szimmetrikusabb társaik (Waynforth 1998). Nem csupán a mortalitás, hanem a fertilitás is összefügg a fejlődési stabilitással: a különböző testi jellegeken mért fluktuáló aszimmetria negatívan korrelál az ejakulátumban található spermiumok számával és mozgási sebességével (Manning et al. 1998). Miközben a káros környezeti hatások véletlenszerűek és egyediek, annak a mértéke, hogy e hatások ellenében az egyén mennyire képes biztosítani normális fejlődését, genetikai tényezőkön múlik (Moller 1999). Ez azt jelenti, hogy a fejlődési stabilitás képessége öröklődik, bár az öröklékenység mértéke nem túl magas. Ennek következtében a szimmetrikus - azaz kisebb FA-t mutató - egyedek értékes génjeiket átadva növelik utódaik életképességét és patogénekkel szembeni ellenállóképességét. Mindebből pedig az következik, hogy az élőlények várhatóan a relatíve szimmetrikus élőlényeket részesítik előnyben választásaik során. Mégpedig úgy, hogy az aszimmetria detektálása elsősorban a szexuális szelekció által létrehozott jellegeken történik (Watson és Thornhill 1994). Ennek az az oka, hogy a szexuális vetélkedésben fontos

222 morfológiai fegyverek és a másik nem szexuális érdeklődését felkeltő epigám jellegek átlagosan nagyobb mértékű aszimmetriát mutatnak, mint azok, amelyek nincsenek alávetve a szexuális szelekciónak. Ez pedig valószínűleg azért van, mert a szexuális jellegek nagyobbak és költségesebbek, mint más testi tulajdonságok, ezért sérülékenyebbek a külső és belső tényezők okozta fejlődési rendellenességek iránt. Ezért van az, hogy ezek a jellegek különösen megbízható jelzései a fizikai kondíciónak. A Drosophila melanogaster nevű gyümölcslégynek azok a hímjei lesznek a legsikeresebbek a nőstények feléjük irányuló választásaiban, amelyek nagy termetűek és szimmetrikusak, elsősorban azokban a jellegekben, amelyek udvarláskor szexuális szignálokként szerepelnek (pl. szárnyak). A skorpiólegyek nőstényei a hímek által kibocsátott feromonok jelzései alapján olyan párt választanak, amely relatíve csekély FA-t mutat, A füsti fecskénél - a már említett kísérletsorozat keretében - azt találták, hogy a farktollak elrendeződésében alacsony fluktuáló aszimmetriát mutató hímek korábban párzanak és több utódot nemzenek, mint aszimmetrikusabb fajtársaik. A nőstény antilopok annak a hímnek a háreméhez csatlakoznak, amelynek szimmetrikusabbak a szarvai (Moller és Pomiankowski 1993, Alcock 1998). Ugyanez a tendencia fedezhető fel az emberi párválasztás során. Őseink arra szelektálódtak, hogy előnyben részesítsék párjuk szimmetrikus felépítését, miután ez olyan fitnessindikátor, amely jelzi tulajdonosának genetikai minőségét, elsősorban patogénekkel szembeni ellenállóképességét. Az utóbbi évtizedben számtalan vizsgálat mutatta ki, hogy a nagyobb szimmetriát mutató arcberendezést az ellentétes nemű személyek magasabbra értékelik a szexuális vonzerő tekintetében, mint a kevésbé szimmetrikus arcokat (Gangestad et al. 1994, Hume és Montgomerie 2001, Johnston et al. 2001, Mealey et al. 1999). (3.61. ábra) A szemek szélessége, a fül hosszúsága, a pofacsontok elhelyezkedése és más jellegek alapján mért fluktuáló aszimmetria mértéke negatívan korrelált az egyén attraktivitásával mind a férfiaknál, mind


3.61. ÁBRA Összefüggés az arcszimmetria és a másik nem tagjai által megítélt vonzerő között ■ (Forrás: Hume és Montgomerie 2001)

a nőknél. A jelenlegi kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a komputerben megfelelő technikával szimmetrikussá alakított arcokat a másik nem képviselői lényegesen vonzóbbnak tartják, mint az eredeti arcokat (3.60. ábra). Sőt, a szimmetria „mesterséges" növelésével folyamatosan növekszenek a vonzerő kapott pontszámai (Johnston et al. 2001, Perrett et al. 1999, Rhodes et al. 1998, 1999). A magasabb vonzerő nagyobb párértékkel ruházza fel tulajdonosát: az egyik vizsgálatban mindkét nem tagjai esetében az derült ki, hogy minél szimmetrikusabbak, annál korábban kezdik el szexuális életüket, és annál több szexuális partnerrel rendelkeznek (Thornhill és Gangestad 1994). A nagyobb attraktivitás és a kis FA egyúttal jobb egészséggel jár együtt az értékelők szemében. Sőt, egy jelenlegi vizsgálat eredmé-


nyei azt valószínűsítik, hogy a vonzerő és az arc-szimmetria között talált összefüggést éppen az egészségre vonatkozó ítéletek közvetítik (Jones et al. 2001). Azaz a szimmetrikus arcot talán azért tartjuk vonzónak, mert egészségesebb hatást kelt. Ez az eredmény egybevág azzal a korábban említett ténnyel, hogy a szimmetria mint fitnessindikátor jelzi a szervezet ellenállóképességét, fertilitását, fejlődését. Mindez együtt nagyon is kétségessé teszi - vagy legalábbis korlátok közé szorítja - annak a hipotézisnek az érvényességét, miszerint a szimmetria egyszerűen azért vonzó, mert az agy megfelelő felismerő rendszerei könnyebben dolgozzák fel a szimmetrikus elrendezésű ingereket (Enquist és Arak 1994). Az arcon kívüli kétoldali testi jellegek - az ujjak hossza, a csukló szélessége, boka átmérője stb. - tekintetében mért FA ugyancsak negatívan korrelál tulajdonosuk vonzerejével és fizikai kondíciójával (Tovée et al. 2000). Kétséges persze, hogy akár a férfiak, akár a nők képesek volnának közvetlenül megítélni a testi jellegek aszimmetriájának mértékét. Mindennapi kapcsolatainkban ugyanis aligha vesszük észre a szimmetrikus elrendeződéstől való kis eltéréseket, amelyek kevesebb mint egy százalékát teszik ki az adott jelleg méretének. Az viszont tény, hogy a testi szimmetria, az arc-szimmetria és a vonzerő szorosan korrelál egymással (Thornhill és Grammer 1999). Valószínű, hogy ugyanaz a fejlődési instabilitás húzódik meg az egyes fluktuáló aszimmetriák mögött. Az is valószínű ugyanakkor, hogy a másik nem vonzerejének felbecsülésében elsősorban az arcvonások szimmetriájára irányuló detektálási képesség vesz részt. A női mell szimmetriája e tekintetben bizonyos mértékig kivételt képez más testi (arcon kívüli) jellegekhez képest, amennyiben valószínűleg közvetlenül is szerepet játszik a vonzerő megállapításában. Mint másodlagos nemi jelleg, amelyet a szexuális szelekció hozott létre, átlagosan magasabb FA-t - alacsonyabb fejlődési stabilitást - mutat más morfológiai bélyegekhez képest. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiak a szimmetrikus - azonos méretű, illetve

223 azonos esésű - mellekkel rendelkező nőket szexuálisan vonzóbbnak tartják az aszimmetrikusakhoz képest (Singh 1995b, Moller et al. 1995). A nagy mellek általában aszimmetrikusabbak, mint a kisebbek, így a relatíve nagyméretű, szimmetrikus mellek iránti preferencia, amely a legtöbb kultúrára jellemző, valószínűleg azzal függ össze, hogy az ilyen mellek - költséges jellegük miatt - különösen megbízható fitnessindikátorok. Ezt mutatja az is, hogy a nők melleinek szimmetriája összefüggésben van fertilitásukkal. Spanyolországból és az USA-ból származó adatok azt mutatják, hogy az e téren relatíve magasabb fluktuáló aszimmetriát mutató nőknek kevesebb gyerekük születik 45 éves korukig, még akkor is, ha foglalkozási státusukat és iskolázottságukat standardizálták (Moller et al. 1995) (3.62. ábra). Az utóbbi években nagyon sok vizsgálatot végeztek a szimmetriával kapcsolatban. Egy kissé talán bizarr kísérletből az derült ki, hogy a kis FA-val rendelkező férfiak partnerei többször éltek át orgazmust közösülésük folyamán, mint azok, akik a kevésbé szimmetrikus férfiakkal létesítettek szexuális kapcsolatot (Thornhill et al. 1995). Több kísérletben azt találták, hogy a nők

3.62. ÁBRA A női mell aszimmetriája (FA) és a termékenység összefüggése (USA) ■ (Forrás: Moller et al. 1995)

224

3.63. ÁBRA Összefüggés a férfiak (10 jellegen mért) testi szimmetriája és az általuk elkövetett erőszakos cselekedetek száma között ■ (Forrás: Furlow et al. 1998)

szexuálisan vonzóbbnak ítélték azoknak a férfiaknak a testszagát, akik - egy független mérés során - nagyobb testi szimmetriát mutattak (Rikowski és Grammer 1999). Ez megint azt mutatja, hogy a szimmetrikus elrendeződés preferálása nem egyszerűen a vizuális rendszer működési sajátosságaiból fakad. Kiderült az is, hogy a szimmetria összefügg a férfiak versengőképességével, ami valószínűleg az intraszexuális szelekció hatását tükrözi. Az idevonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy a nagyobb testi szimmetriával rendelkező férfiak fizikailag erősebbek, izmosabbak és aktívabbak, több verbális és fizikai agressziót mutatnak és általában dominánsabbak, mint aszimmetrikusabb társaik (Gangestad és Thornhill 1997a, Furlow et al. 1998). (3.63. ábra) Rámenősebbnek mutatkoznak a nők figyelmének a felkeltésében és gyakrabban hangoztatják fölényüket riválisaikkal szemben (Simpson et al. 1999). Egyelőre nem tudjuk azonban, hogy a szimmetria milyen mértékben játszik szerepet a másik fél vonzerejének megítélésében, más testi jellegekhez viszonyítva. A kísérletek szerint a test - tehát az arcon kívül mért jellegek - szimmetriája alacsonyabb felhívó jelleggel rendelkezik, mint a testsúly (testtömegindex) vagy a derék-csípő arány (Tovée et al. 2000). Az arc szim-


metriája ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír a párválasztásban, de természetesen más jellegekkel bonyolult kölcsönhatásban, amelyet ma még kevéssé értünk. Egy érdekes vizsgálatban pl. nőket kértek meg arra, hogy vonzerő tekintetében rangsoroljanak férfi teljes arcokat, illetve fél-arcokat, amelyeket az előbbiekből képeztek a függőleges tengely mentén történő kettéosztással (Scheib et al. 1999). Kiderült, hogy nem csupán a szimmetrikus arcokat értékelték magasra, hanem a belőlük előállított fél-arcokat is, noha ez utóbbiak természetesen semmiféle információt nem nyújtottak a szimmetriáról. Más szóval, a fél-arc vonzereje éppoly szorosan korrelált a fluktuáló aszimmetria mértékével, mint az egész arc vonzereje. Ez abból származott, hogy a teljes arc FA-ja szoros megfelelést mutatott a fél arc alsó részének a hosszúságával és a pofacsont méretével. A szimmetrikusabb férfiak ugyanis nagyobb állal és kiugróbb pofacsontokkal rendelkeznek a többiekhez képest. Úgy tűnik a vizsgálatokból, hogy a szimmetria és a maszkulin jellegek együttes megjelenéséért egyaránt a relatíve magas tesztoszteronszint tekinthető felelősnek. Egy másik vizsgálat során ugyancsak azt találták, hogy a férfiak vonzerejét erőteljesebben befolyásolják a maszkulin arc fenotípusos markerei, mint maga a szimmetria (Johnston et al. 2001). Az ilyen és hasonló kutatási eredmények következtében egyre valószínűbbnek látszik, hogy a szimmetria közvetlen hatása az attraktivitásra nem olyan robusztus, ahogyan korábban gondolták. Semmiképpen sem tekinthető a legfőbb kulcsnak vagy - D. Singh korábbi elnevezésével élve - „elsődleges szűrőnek", amely által az egyének minden mást megelőzve felmérik mások vonzerejét. Hozzátesszük, hogy ez természetesen bármely más fenotípusos markerre is igaz, akár az arcon, akár a testen helyezkedik el. Valószínű, hogy az optimális vonzerővel azok az arcok rendelkeznek, amelyek valamilyen arányban keverik a szimmetrikus és aszimmetrikus (tehát a tesztoszteron- és ösztrogénmarkerek által meghatározott) elrendezéseket, a neoténiás és az érett vonásokat, az egyedi és az átlagos jellegzetességeket, és a megfelelő kombi-


nációját alkotják ezeknek. Hogy melyik fenotípusos marker milyen súllyal, milyen arányban és milyen kontextusban befolyásolja a vonzerőt és ennek megfelelően a potenciális partner döntéseit, azt a jövő kutatásainak kell tisztázniuk.

3.5.8. Néhány záró megjegyzés Az eddig elmondottak erőteljesen húzzák alá azt a tételt, hogy a fizikai vonzerővel kapcsolatos ítéletek nem teljesen önkényesek és relatívek, ahogyan sokáig képzeltük. A kulturális variabilitás mögött felfedezhetők bizonyos univerzális preferenciák, amelyek adaptív algoritmusokra épülnek, és végső soron a potenciális partner reproduktív értékével és genetikai kondíciójával kapcsolatosak. Kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy szexuális érdeklődésünket mindenhol alapvetően ugyanazok a kulcsok váltják ki - derék-csípő arány, szimmetria, a női és férfi arc hormonfüggő markerei stb. és az evolúcióelméletből bejósolhatóak a rájuk adott válaszok mintázatai (Anderson et al. 1992, Cunningham et al. 1995, Mealey 2000). Egy nem kevesebb mint 919 vizsgálatot elemző meta-tanulmány azt találta, hogy nagyfokú egyetértés uralkodik - nem csupán egy adott kultúrán belül, hanem kultúrák között is - a tekintetben, hogy ki tekinthető fizikailag, illetve szexuálisan vonzónak (Langlois et al. 2000a). A vonzerő univerzális standardjai evolúciós eredetűeknek tekinthetők, még akkor is, ha a társadalmi folyamatok messzemenően befolyásolják helyi kifejeződésüket és intézményesülésüket. Nagyon valószínű, hogy az attraktivitás különböző jelzéseivel kapcsolatos ítéleteinket és döntéseinket területspecifikus pszichológiai mechanizmusok szabályozzák. Általában azokat a tulajdonságokat tartjuk vonzónak, amelyek megbízható módon jelzik az egyénnek azt a képességét, hogy a szervezet rendelkezésére álló erőforrásokat hatékonyan használja fel. Mármost mindegyik fitnessindikátor más-más aspektusát reklámozza a potenciális partner fizikai és kognitív rátermettségének. Miután mind-

225 egyik előállítása és fenntartása költséges, állandó átkapcsolások (trade-offok) történnek közöttük, attól függően, hogy a szervezet hogyan tudja véges erőforrásait felosztani és átcsoportosítani abból a célból, hogy az adott környezetben optimális jelzéseket tudjon kibocsátani. Ez azt jelenti, hogy a szexuális szelekció nem volt képes valamennyi fenotípusos markert a maximális értékéig kifejleszteni (Miller 2000a). A nagy női mellek általában nem szimmetrikusak, az egyébként vonzó átlagos arcok „nem elég" férfiasak vagy nőiesek, és így tovább. Ebből két dolog következik. Az egyik az, hogy a potenciális partner vonzerejét általában többféle szempontból, többféle aspektusban ítéljük meg. Gyakran különböző modalitásokat működtetünk, így pl. a szimmetriadetektálásban vizuális és szagingerek egyszerre is részt vehetnek. Nagyon valószínű, hogy az arc és a test különböző jellegzetességei nem különülnek el teljesen egymástól az észlelés során, hanem egyetlen átfogó fenotípusba szerveződnek, amely egyfajta Gestaltként jelzi tulajdonosa egészségét és fertilitását (Fink és Penton-Voak 2002). Más szóval, az egyedi kulcsok egy komplex szexuális jelzőrendszerben összegződnek és ez váltja ki (vagy nem váltja ki) érdeklődésünket. Hogy ez miképpen történik, arról egyelőre keveset tudunk. Lehetséges, hogy korábban említett „szűrők hierarchiája" működik, amennyiben több, egymáshoz kapcsolódó, de egyre szűkülő hatású perceptuális rendszer lép működésbe a különböző fenotípusos markerek jelzéseire. Ugyancsak vizsgálni kell azoknak a kognitív folyamatoknak a természetét, amelyek az egyéni arcok egyes jellegeivel kapcsolatos benyomásokat a vonzerő globális ítéletévé rendezik össze. A fitnessindikátorok trade-offjának másik következménye az, hogy a szexuális szelekció a stratégiák óriási sokféleségét hozta létre abból a célból, hogy adott kontextusban a megfelelő, optimális jelzések működjenek. Ez teszi lehetővé a szexuális kritériumok és preferenciák kulturális sokszínűségét. Egyik történelmi-társadalmi szituációban az egyik, a másik kontextusban a másik fenotípusos marker iránti preferencia válik előnyössé. A törzsi társadalmakban a

226 testsúly fontos szerepet játszik a párválasztásban, a modern ipari társadalmakban viszont a derék-csípő arány legalább ilyen lényeges a vonzerő megítélésében. Ez a sokféleség azonban nem mond ellent az evolúciós univerzalitásnak, sőt gyakran arra épül. Bizonyos társadalmakban például a fizikai vonzerő nagyobb jelentőséggel bír, mint másokban. Egy 29 társadalmat magában foglaló kultúrközi vizsgálatból kiderült, hogy ez pontosan megfelel a patogén rezisztencia modellből fakadó elvárásoknak: a fizikai megjelenés annál fontosabb az illető társadalom számára, minél nagyobb az adott népesség átlagos fertőzöttsége, parazitaterheltsége (Gangestad és Buss 1993) (3.64. ábra). Az evolúciós eredetű univerzalitás és a kulturális sokféleség sokszor rendkívül összetett módon, mozaikszerűen jelenik meg a vonzerővel kapcsolatos értékítéletekben. így például azt találták, hogy a afrikai és európai eredetú amerikai férfiak nagyfokú egyetértést tanúsítanak a női arc szépségével kapcsolatban, amennyiben mindkét rassz tagjai magasra értékelték a neoténiás vonásokat és az átlagosnál világosabb arcbőrt. Ugyanakkor nagy különbség mutatkozott a női alak iránti preferenciákban: a fekete férfiak a teltebb, a fehérek a karcsúbb nőket részesítették előnyben (Cunningham et al. 1995). Világos, hogy a vonzerővel kapcsolatos kritériumokat és attitűdöket csak egy komplex, több


3.64. ÁBRA A fertőző megbetegedések előfordulási gyakorisága (parazitaelterjedtség) és a fizikai vonzerő fontosságának mértéke 29 kultúrában ■ (Forrás: Gangestad és Buss 1993)

szintre tagolódó magyarázó keretben lehet kielégítően értelmezni, ahol az evolúciós modellek éppúgy megtalálhatók, mint más pszichológiai és szociológiai magyarázatok. Michael Cunningham összetett fitness modellnek hívja azt az integratív elméleti rendszert, amely szerint minden egyes fenotípusos jelleg kiértékelése a szervezetből és a külső környezetből származó különböző szükségletek, elvárások, kényszerek kölcsönhatásainak eredményeképpen jön létre (Cunningham et al. 1997).

4. rész

SZÜLŐI STRATÉGIÁK Az élőlények elsősorban utódaik nemzésén és felnevelésén keresztül biztosítják genetikai részesedésüket a következő generációban. Ennek megfelelően olyan szülői viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek növelik az utódok fennmaradási esélyeit és későbbi szaporodási sikerét. Az ember, miközben a szülői szerepek óriási kulturális sokféleségét és érzelmi gazdagságát hozta létre, továbbra is hordozza ezt az örökséget. Veleszületett képességekre épülnek a csecsemővel való szoros kapcsolatok, kötődések különböző mechanizmusai. A gyerekek fejlődése, szocializációja és a nemi szerepek kialakulása olyan életpályák mentén történik, amelyek időzítéseit, „menetrendjét", átkapcsolásait ugyancsak adaptív algoritmusok irányítják. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a szülői stratégiák széles skálát alkotnak, amely a harmonikus és biztonságos anyai gondoskodást éppúgy magában foglalja, mint - bizonyos körülmények között - a konfliktust, az elhanyagolást vagy a bántalmazást.

4.1. fejezet

KÖTŐDÉS Szokás mondani, hogy az anya és gyermeke közötti érzelmi viszony a normális emberi kapcsolatok prototípusa. A közöttük kialakuló kötődések pszichológiai alapjai a gyermek fejlődésével és nevelésével kapcsolatos adaptációs problémák megoldására jöttek létre. A gyerek az anyján kívül egyszersmind tagja a család biztonságos és bensőséges közegének, amely a megelőző társadalmakban széles kapcsolati rendszert alkotott, ma inkább a szűk rokonság tagjaira korlátozódik. Valamennyi kultúrára igaz azonban, hogy a gyermek több személlyel is szoros fizikai és érzelmi kapcsolatot ápol. E referenciaszemélyek közül különösen fontos az apa és a nagymama, akik egyedülálló szerepet játszanak a Homo sapiens utódgondozásában.

4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata Az anya-gyerek kapcsolat kialakulásában és fenntartásában számos olyan veleszületett mechanizmus vesz részt, amely az evolúció során jött létre, mint az utód túlélésének, illetve az anya szaporodásának adaptív eszköze. Ezekre a mechanizmusokra azért van szükség, mert a emberi csecsemő az első két évben, de különösen az első néhány hónapban testileg rendkívül fejletlen (4.3.1.), és intenzív anyai gondoskodást igényel (Bjorklund és Yunger 2000). Miközben az elmúlt évtizedekben számos vezető pszichológus azt állította, hogy az ember „ösztönei" az anya-gyerek kapcsolat terén is jelentősen leépülnek, sőt eltűnnek az állatok fajspecifikus szülői magatartásformáihoz képest, ma már tudjuk, hogy a helyzet éppen fordított képet mutat. A gyermek olyan szoros anyai jelenlétet és közreműködést igényel, aminek nem találjuk párját az állatvilágban. Ez a függőség olyan veleszületett bevésődési és tanulási folyamatokra szelektált, amelyek lehetővé teszik a korai fizikai és érzelmi kötődések normális kifejlődését. Az etológia már fejlődésének viszonylag korai szakaszában, de kiváltképp a hatvanas évektől

kezdve intenzív kutatásokat folytatott ezen a téren (Cranach és Foppa 1978, Lorenz 1985). Képviselőik számos olyan viselkedési mechanizmust tártak fel az állatvilágban történő megfigyeléseik és kísérleteik során (1.1.2.), amelyek meghatározónak bizonyultak az emberi csecsemők szülőkre adott reakcióiban is. A magatartás legmerevebb, a tapasztalás által legkevésbé módosítható egységeit öröklött mozgásmintáknak nevezték el. Minden állat a fajspecifikus, veleszületett motoros képességek készletével rendelkezik, amelyek szabályozásában nem vesznek részt környezeti ingerek. Az emberi csecsemő fogóreflexe, automatikus kereső mozgása az anyamell után és elemi arckifejezései ebbe a kategóriába tartoznak. Az ún. öröklött kiváltó mechanizmus bizonyos egyszerű kulcsingerekre ad veleszületett válaszokat, mint amilyen pl. a fiókák táplálékkérő viselkedése, vagy az izoláltan nevelt rhesuskölykök félelmi reakciója egy fenyegető hím látványára. Lorenz és Tinbergen ennek alapján értelmezte a „bébi-sémára" (tehát a csecsemő sajátos, „aranyos" megjelenésére) adott elragadtatott szülői válaszokat. A szülői imprinting vagy bevésődés során az újszülött az ún. kritikus vagy szenzitív periódus alatt -ge-

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

netikailag kódolt követési reakciót ad bizonyos rendkívül általános, aspecifikus ingerekre, amelyek normálisan az anyával együtt járnak. Ezt követően az állat tanulás révén fokozatosan kiépíti magában az anya részletes belső modelljét, és az így kialakuló pontos felismerés és kötődés a későbbi kapcsolatok alapja lesz. Maga a tanulás ugyancsak genetikai algoritmusokra épül; minden állat számára fajspecifikus képességek írják elő, hogy mit, mikor és hogyan tud megtanulni (1.1.2.). A tanult viselkedési válaszok ennek megfelelően a környezeti ingerek széles tartományára aktiválódó adaptív programok segítségével történnek. Az utóbbi idők evolúciós pszichológiai kutatásai számos ponton alátámasztották ezeket a magyarázatokat. Sok esetben azonban újra kellett értelmezni őket a modern kutatási eredmények fényében. Tény, hogy az anya és gyerek kapcsolatát és kölcsönös egymásra hangolódását számos élettani és pszichológiai folyamat közvetíti, amelyekben fontos szerepet játszanak az evolúció során kialakult motoros reakciók, érzékszervi preferenciák és tanulási algoritmusok. Nézzünk meg néhányat közülük, méghozzá a különböző érzékszervi modalitások és az azokhoz kapcsolható aktivitások tükrében. Vokalizáció, sírás ■ A csecsemők megszületésüket követően mintegy 45-50, egymástól elkülöníthető hangot képesek kiadni, amelyek spektogramja nagyon hasonlít más főemlős csecsemők által kibocsátott hangokhoz. Ezek közül öt van olyan, amelyek nem a sírással kapcsolatosak, ezeket a kellemetlenség, kontaktuskeresés és megelégedettség közlésére használják, valamint ivás és alvás közben hallatják (Eibl-Eibesfeldt 1989). Említsük meg az utolsót; a csecsemők meghatározott hívójeleket adnak alvás közben, méghozzá tizenöt percenként egy 0,3 másodpercig tartó és 300 Hz magasságú hangot, amely komfortérzetüket jelzi. Ha ezt valamiért elmulasztják, az anyák felébrednek, általában anélkül, hogy tudnák, miért. Az egy hetes csecsemők azt a műemlőt részesítik előnyben, amelyhez anyjuk megszokott hangját szólaltatják meg, több más női hang kö-

229 zött. Az anyák ugyancsak rendkívüli pontossággal képesek azonosítani már 48 órás gyerekük hangját a hangszalagra vett különböző gyereksírások közül. Diszkriminatív képességük e téren később tovább fejlődik, és képesek felismerni a gyerek sírását kiváltó különböző testi állapotokat és indítékokat (Drummond et al. 1999). Ez azért is fontos, mert a sírás nem csupán a táplálékkérés eszköze, hanem - mint Bowlby mondja - a csecsemő ennek segítségével próbálja szabályozni az anyai viselkedést és többletgondoskodáshoz jutni (Bowlby 1969). Evolúciós eredetét illetően a főemlősök hívójeléből származik, amelynek célja a szülők figyelmének felhívása a veszélyre, pl. a tőlük való fizikai elszakadásra (Lummaa et al. 1998). Egy érdekes hipotézis a gyereksírást a Zahavi-elv alapján értelmezi (3.4.1.). Eszerint a sírás energetikailag rendkívül költséges, és csak az egészséges csecsemők képesek azokat az akusztikai sajátosságokat mutatni (megfelelő hangerő, a hang kitartása stb.), amelyek a „normális" sírásra jellemzőek (Furlow 1997). Valóban azt találták, hogy az abnormális sírás (magas, éles hang, rövid időtartam) gyakran együtt jár a csecsemő alacsony súlyával, alultápláltságával, fertőzöttségével és az anyagcsere és keringés különböző betegségeivel. Mint látni fogjuk, az anyák rendkívül érzékenyek csecsemőik különböző jelzéseire (ezen belül a sírásra), amelyek informálják őket a gyerek fizikai kondíciójáról, és ez alapját képezheti a gyermekek közötti szülői megkülönböztetéseknek (4.2.3, 4.2.5.). Vizuális kapcsolat ■ A szemkontaktus és a mosoly a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze a beszéd megjelenése előtt, amelyről egyesek azt állítják, hogy mintegy helyettesíti a főemlős kölykök megkapaszkodási reakcióját az anya bundájába (Trevathan 1987). Tény, hogy a szülést követően az anyák legtöbbet gyerekük szeméről beszélnek, és viselkedésük megváltozik, ha a csecsemő felnyitja a szemét; a kísérletek szerint többet nézik, cirógatják, simogatják őket (Klaus és Kennell 1976). Úgy helyezik el újszülötteiket, hogy arcuk a megfelelő irányba nézzen és a megfelelő távolságra, 20-25 cm-re

230 legyen, amire az újszülöttek képesek fókuszálni. A szemkontaktus fontosságát mutatja, hogy a néhány órás csecsemők anyjuk beszéde közben annak arcába néznek, sőt a vakon született csecsemők is automatikusan a hangforrás irányába fordítják arcukat. Az anyák olyan módon erősítik meg a kapcsolatfelvételnek e kezdeti megnyilvánulásait, hogy „üdvözlő válaszokat" adnak: fejüket hátrahajtják, szájukat félig kinyitják, és felhúzzák szemöldöküket (Papousek és Papousek 1992). Érdekes, hogy ezek a megerősítő szignálok annak ellenére gyakoriak, hogy a szülők többsége azt hiszi, hogy az újszülöttek az első néhány hét során semmit sem látnak. Később a csecsemők egyre aktívabbak a vizuális kötődés elmélyítésében. Ezt szolgálja a mosoly, amely az első két hónapban még nem a felnőttek szociális közeledésére adott válasz, hanem olyan reflexes mosoly, amelyet a csecsemő testi komfortja hív életre, például az eltávozó gázok okozta jó érzés. Egyesek ezt az „evolúció cseleként" értelmezik, mondván, hogy a reflexes mosoly - amely megjelenésében is más, mint a későbbi telt, derűs mosoly - egyedüli funkciója az, hogy jutalmazó megerősítéseket küldjön az anyának. Még inkább ez a szerepe a szociális mosolynak, amely két, két és fél hónapos korban je-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

lenik meg, de már az anyával való kapcsolat ingereire -pl. az anyai mosolyra vagy beszédre adott válaszként. A csecsemő arckifejezései - amelyek nagyon hasonlítanak a felnőttéhez - gyakran szabályozzák az anya magatartását; így pl. többnyire az anyára néznek, de csak akkor kezdenek mosolyogni, amikor az rájuk figyel (Schmitt és Cohn 2001). Hallás, beszéd ■ A csecsemő közvetlenül születése után preferenciát mutat az emberi hangra más, pl. a természetből származó hangokkal szemben. Egy hetes korában képes felismerni anyja magnószalagról lejátszott hangját, ha pedig ehhez még az anya arcképét is elé vetítik, az azonosítás már 2-3 napos korban végbemegy (Eibl-Eibesfeldt 1989). Figyelemre méltó, hogy a kísérletek szerint már a 8 hetes magzat is reagál a külvilág bizonyos hanghatásaira. Elsősorban az éles, magas frekvenciájú hangokra ad mérhető reakciókat. Egyes szerzők szerint lehetséges, hogy a csecsemőnek a magas hangokra történő idegrendszeri ráhangoltsága az oka annak, hogy az anyák - kisebb mértékben az apák is - a szülést követően automatikusan mintegy fél, illetve egy oktávval megemelik a hangjukat, amikor a csecsemőhöz szólnak, mint amikor felnőttekkel beszélnek (4.1. ábra). Számos vizsgálat szerint

4.1. ÁBRA Apák és anyák felnőttekre és csecsemőkre irányuló beszédének („baby-talk") hangmagassága hat kultúrában ■ (Forrás: Fernald 1992)


az ilyen, ún. csecsemőre irányuló beszéd (infant-directed speech vagy baby-talk) más tekintetben is különbözik a felnőttek „normális" társalgásától: eltúlzott kifejezések, dallamos kiejtés, lassú tempó, ismétlések, sajátos szóhasználat és egyszerű nyelvtan jellemző rá (Fernald 1992). A kísérletek azt mutatják, hogy az ilyen beszéd - amelyre már az újszülött kifejezett preferenciát mutat minden más nyelvi formával szemben - nem igényel az anya részéről specifikus tanulási folyamatokat. Elsősorban arra szolgál, hogy megteremtse a csecsemővel való kommunikáció kezdeti formáit: kezdeményezi a vizuális kapcsolat felvételét és megerősíti, jutalmazza a csecsemő reakcióit (Papousek és Papousek 1992). Kiderült, hogy az anyák különböző intonációkat használnak a csecsemők figyelmének és arousalszintjének szabályozására (Fernald 1992). Így például az elkeseredett csecsemőt alacsonyabb hangmagasságú és ereszkedő tónusú beszéddel igyekeznek megnyugtatni, míg a figyelem kiváltására inkább magasabb hangokból álló és emelkedő dallamú intonációt használnak. Egy 3-4 hónapos csecsemőkkel végzett vizsgálatból kitűnt, hogy az anyai beszéd nagyobb zeneisége, hangmagassága, ritmusa (prozódiája) pozitív hatással van a gyerekek súlynövekedésére (Monnot 1999). A csecsemőre irányuló beszéd azonban nem csupán a gyerek viselkedésének a befolyásolását szolgálja, hanem egyúttal fontos információkat közöl az anya érzelmeiről és motivációs állapotáról. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az anya más-más hangmagasságokon közli szeretetét, félelmét vagy meglepetését (Trainor et al. 2000). Az anyai beszéd akusztikai és zenei sajátosságai a különböző, pozitív vagy negatív nem verbális jelzésekkel (pl. mosoly) társulnak, és ez alkalmat ad a csecsemőnek arra, hogy megtanulja azonosítani a különböző szövegek kontextusát és a beszélő érzelmi állapotát (5.3.3.). Videofelvételek tanúsága szerint a csecsemő megszületése után 16 órával már kezd „válaszolni" az anya beszédhangjaira; a hozzá intézett szavak ritmusára pl. enyhén felhúzza a szemöldökét vagy megemeli a lábát. Valószínű, hogy ezek

231 az ún. beszédkoordinált mozgások felváltják, illetve újraképzik az anyaméhben lezajló szinkron bioritmusokat (pl. alvás - ébrenlét) a magzat és az anyai szervezet között (Trevathan 1987). A szinkronizáció - úgy tűnik - más tekintetben is nagyon fontos az anya és gyermeke közötti korai kommunikációban: a csecsemők három hónapos koruktól fogva szimultán gügyögnek, méghozzá azonos ütemben és intenzitással, mint ahogy anyjuk beszél. Ez a két fél érzelmi állapotának összehangolását és arousalszintjük emelését szolgálja. Ettől eltér az a kommunikációs forma, amikor egymást váltva adnak ki hangokat: az anya beszél, a gyerek hallgatja, majd ő kezd el gügyögni. Ez a dialógus egyre fontosabb szerepet kap a tanulás során. De a későbbiek folyamán is gyakran előfordul, hogy amikor intenzív érzelmeket élnek át, a párbeszéd „megtörik" és együttes vokalizációba megy át (EiblEibesfeldt 1989). Szaglás, tapintás ■ A szaglás mint ősi, idegrendszeri megjelenését tekintve elsődleges érzékszervi modalitás kulcsfontosságú szerepet játszik a legtöbb emlős faj korai bevésődési folyamataiban. A főemlősöknél, különösen az embernél azonban elveszti prioritását (McFarland 1993). Mégis, az anya-gyerek kapcsolat kezdetén a szagingerek elsők között biztosítják a másik fél azonosítását. A csecsemők 4-5 napos korukban képesek azonosítani anyjuk szagát a mellükről levett gézdarabok segítségével. Azok az anyák, akiknek műtéti beavatkozás vagy valamilyen betegség miatt nem volt módjuk arra, hogy testi kapcsolatot alakítsanak ki gyermekükkel közvetlenül a szülést követően, képesek voltak szagukról felismerni őket, pusztán a csecsemők levetett ruhadarabja alapján (Porter 1987). Az olfaktorikus kulcsoknak ez a korai jelentősége érthető, ha meggondoljuk, hogy a csecsemők külső megjelenése az első néhány hét során rendkívül gyorsan változik, más felismerési csatornák (pl. vokalizáció) pedig általában csak később kezdenek aktiválódni. Az érintés, úgy tűnik, hasonlóan fontos szerepet játszik a korai felismerési és bevésődési folyamatokban. Az anyák többsége pusztán tapintás alapján képes

232


4.2. ÁBRA Az anyatej mennyisége és összetétele különböző fajoknál ■ (Forrás: Trevathan 1987)

felismerni mindössze egy órás újszülöttjét, ha megfosztják őket a látás és szaglás lehetőségétől (Kaitz et al. 1992). Szoptatás ■ A szoptatás energetikailag rendkívül költséges folyamat, amelynek során az emlős állatok komplex adaptációs rendszereket működtetnek az utódok hatékony táplálása érdekében. A 4.2. ábra azt mutatja, hogy az anyatej összetétele fajspecifikus jellegzetességeket mutat a környezet adottságai és a szoptatás gyakorisága függvényében (Trevathan 1987), A hideg tengerekben élő emlősök anyatejének tekintélyes részét például zsír alkotja, amely a testhőmérséklet állandó szinten tartásához szükséges fűtőanyagot biztosítja. A szárazföldi ragadozók a vadászat időigényessége miatt viszonylag ritkán szoptatnak (az oroszlánok pl. 6-8 óránként), ennek megfelelően viszonylag nagy mennyiségű tejet adnak át egy alkalommal, amelynek nagy része fehérje. Az emberszabású főemlősök - beleértve az embert - az utódokkal való szoros kötődés miatt gyakran és egyszerre kis mennyiséget szoptatnak, amelynek legfőbb komponense a szénhidrát (laktóz). Ez energiával látja el a rendkívül gyorsan fejlődő agyat, amelynek növekedése az ember esetében még a megszületést követő egy év során is gyakorlatilag exponenciális sebességgel történik (lásd 4.27. ábra).

A szoptatás azonban nem csupán táplálkozási funkciókat lát el. Főként a korai szoptatás során az anya olyan ellenanyagokat juttat a csecsemőnek, amely megnöveli ellenállóképességét; egy vizsgálatban negatív korrelációt találtak a csecsemő szopási gyakorisága és bizonyos asztmatikus megbetegedések előfordulása között (Newman 1995). Más kutatások azt mutatták ki, hogy csökkenti a fertőzéses megbetegedések kockázatát, különösen az emésztési és légúti rendszerekben (McDade 2001). A szoptatás ugyanakkor az anya-gyerek közötti kötődés egyik legfontosabb eszköze, amelynek megnyugtató hatása van a gyerekre nézve. Számos kultúrában ez a „vigasztaló" szopás gyakran anyatej átadása nélkül zajlik, sokszor még a nagyobb, már elválasztott gyerekek körében is. A csecsemő szopó mozdulatai bonyolult közvetítéseken keresztül hatást gyakorolnak az anya hormonháztartására , amely további élettani változásokat indít el (Booth et al. 2000). Így például az anyamell csecsemő általi érintése az oxitocin fokozott termelése folytán elősegíti a tejelválasztást. A szoptatás során növekvő menynyiségben termelődő prolaktin kulcsszerepet játszik abban a bonyolult hormonális-idegrendszeri mechanizmusban, amely gátolja a következő peteérést (laktációs amenorrhea). A szoptatásnak ez a hatása különösen az iparosodást


megelőző kultúrákban válik az egyik legfontosabb termékenységszabályozó tényezővé (1.2.2., 6.3.1.). A szülést követő szoptatás során oxitocin termelődik, amely segíti a méhlepény kilökődését és a szüléssel járó vérzés csillapítását. Elképzelhető, hogy ez nem elhanyagolható szerepet játszott az anya túlélését illetően az evolúciós környezetben (Trevathan 1987). A csecsemő karon hordása ■ Régi megfigyelés, hogy az anyák többsége - vizsgálatok szerint 80-85%-a - karon ülő csecsemőit a bal oldalon tartja. A jelenség univerzális: valamennyi kultúrában ez az uralkodó pozíció, és a régebbi korok modell után készült madonnafestményei is többnyire ebben a helyzetben mutatják az anyát. Korábban feltételezték, hogy a jobbkezes nők természetes módon tartják szabadon maradt karjukban a gyereket, miközben a másikkal tevékenykednek. Kiderült azonban, hogy a balkezes anyák 75-85%-a ugyancsak bal karján hordja a gyerekét (Turnbull et al. 1995). Egy másik feltételezés szerint az anyák azért tartják bal felől a gyerekeiket, mert az arckifejezések érzelmi szabályozását elsősorban a jobb félteke végzi. Emiatt egyrészt árnyaltabb érzelmeket tudnak kifejezni arcuk bal oldalán, másrészt jobban megértik és értelmezik csecsemőik jelzéseit (Manning és Chamberlain 1991). A kísérleti eredmények azonban nagyon ellentmondásosak e hipotézissel kapcsolatban (Lucas et al. 1993). Sokan úgy gondolják, hogy a csecsemők bal karon történő elhelyezése azt a funkciót szolgálja, hogy közelebb legyenek anyjuk szívhangjaihoz (Salk 1973). Az utód már az anyaméhben imprintálódik az anya szívhangjaira, amelyet a nők megerősítenek azzal, hogy „ösztönösen" bal karjukra helyezik gyereküket. Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek szerint a normális szívverésről (72/perc) készült magnófelvételek megnyugtatták a gyerekeket, míg ugyanennek a gyorsított lejátszása félelmet váltott ki belőlük. Az utóbbi évek vizsgálatai ugyanakkor azt a képet alakították ki, hogy a gyerek sokkal aktívabb szerepet játszik az anyai testen való elhelyezkedését illetően, mint ahogy azt korábban

233 gondolták. Megfigyelték, hogy a gyerek az anya beavatkozása nélkül is általában annak bal oldalára hajtja a fejét. Laboratóriumi vizsgálatok azt tárták fel, hogy a csecsemők születésüknél fogva rendelkeznek egy sajátos képességgel fejük elfordítására: kb. 80%-uk fejét kissé jobbra fordítja néhány másodperccel azt követően, hogy a kísérletvezetők azt a középvonalnak megfelelően állították be (Rönquist és Hopkins 1998). Az is világosan kiderült, hogy az újszülött preferenciája hatással van az anyák későbbi viselkedésére: a fejüket jobbra fordító csecsemők 75%-át bal oldalon, a balra fordító csecsemők 80%-át jobb oldalon hordták az anyák. Valószínűnek látszik mindezek alapján, hogy a csecsemők megfelelő - általában a bal - oldalon történő elhelyezése adaptív viselkedési szokás. Az iparosodást megelőző környezetben feltehetőleg növelte a gyermek korai túlélési esélyeit, azon keresztül, hogy fokozta megelégedettségét az anya testén. Valóban, több kutatás megerősíti, hogy azok a nők, akik a megfelelő módon válaszolnak a csecsemők fejeifordítási preferenciájára, gyakoribb és intenzívebb szemkontaktust tartanak fenn velük, és korábban kezdik el szoptatásukat, ami elősegíti későbbi súlygyarapodásukat (Trevathan 1987).

4.1.2. Attachment A fent említett esetekben az anya, illetve az utód részéről jövő szociális ingereket különböző veleszületett mechanizmusok (öröklött kiváltó mechanizmusok, bevésődési folyamatok, tanulási algoritmusok) dolgozzák fel. Mivel emlős örökségünknél fogva az utód túlélésének felelőssége élete első néhány hónapjában az anyát terheli, az anya-utód kapcsolatokat megerősítő jelzések és az erre adott válaszok különösen adaptívak. Ezeknek a korai bevésődési és tanulási folyamatoknak nagy szelekciós előnye van egy olyan fajnál, amelynek újszülöttje a legtöbb állathoz képest rendkívül fejletlen és sokoldalú törődést igényel. A pszichológia már az 50-es évektől kezdve nagy figyelmet szentelt az etológiai kutatási

234 eredményeknek és magyarázatoknak (Bretherton 1992). Részben ezekre támaszkodva hozta létre John Bowlby (1965, 1969) azt az átfogó elméleti keretet - az attachmentelméletet -, amelynek tengelyében pszichoanalitikus és evolúciós magyarázatok álltak. Azt állította, hogy az anya és az utód közötti kötődés alapvető és önálló késztetés, amely azért jött létre, hogy növelje az utód túlélését. Az anya és gyermeke közötti fizikai és érzelmi kapcsolatok az idő folyamán kibontakoznak és elmélyülnek. Kölcsönhatásaik olyan komplex viselkedési rendszert alkotnak, amelyben mind az anya, mind a gyerek aktív és kezdeményező szerepet tölt be. A korai kötődés nem csupán biztonságot nyújt a gyermeknek, hanem későbbi szociális kapcsolatainak egyfajta belső modelljével látja el, amely a másokkal létrejövő hosszú távú, bensőséges viszonyok kialakulását segíti (Bowlby 1969). Ez az elmélet több ponton is támaszkodott arra az azóta már híressé vált kísérlet-sorozatra, amelyben izoláltan nevelt - tehát anyjuktól és fajtársaiktól születésük után elkülönített - rhesus-majmok viselkedését tanulmányozták mesterséges környezetben (Harlow és Zimmerman 1959). Kétféle pótanyával látták el a kölyköket, egy posztóból készült, a valódi anya megjelenésére hasonlító bábuval („szőranya"), és egy drótból kialakított modellel, amelyen egy cumisüveget is rögzítettek („drótanya"). Kiderült, hogy a fiatal állatok szinte minden idejüket a szőranyán töltötték, többnyire csak táplálkozás céljából mentek át rövid időre a másik pótanyára. Ez - és az eredeti vizsgálatot követő, egyre több változót bevonó kutatások - egyértelműen tisztázták, hogy a csecsemőnek az anyával való testi kontaktusra irányuló vágya primer szükséglet. Nem lehet levezetni a táplálkozási szükségletből, ahogyan Sigmund Freud, és még inkább Anna Freud gondolta, mondván az oralitás mintegy másodlagosan hozza létre és erősíti meg az anyai test iránti vágyat. Valójában a korai testi kapcsolatok kialakítására és fenntartására irányuló igény olyan elsődleges és önálló motiváció az élővilágban, amely egyenrangú a táplálkozásra irányuló szükséglettel (Harlow és Mears 1979).


Számos megfigyelés tanúsítja, hogy a korai testi kapcsolat az ember esetében is nagyon fontos. Ha - a modem kórházi gyakorlatnak megfelelően - az újszülöttet a szülést követően azonnal az anya hasára fektetik, rögtön mászni kezd az anyai testen, miközben automatikus kereső mozdulatokat végez a mellbimbók után. Az anyának módja van arra, hogy kapcsolatokat kezdeményezzen a csecsemővel, aki egyébként az első órákban meglepő módon éber és aktív a szülés során termelődő stressz-hormonok, mindenekelőtt a katekolaminok és az adrenalin következtében. Az anya próbál szemkontaktust kialakítani vele, simogatja, beszél hozzá, és mindennek jótékony hatással van a kettejük közötti fizikai és érzelmi kötődés megerősítésére (4.3. ábra). A vizsgálatok rámutattak, hogy a korai kapcsolatokban részt vevő anyák még hónapokkal később is több szemkontaktust tartanak fenn gyerekeikkel, gyakrabban becézik őket, és többet beszélnek hozzájuk, méghozzá úgy, hogy több jelzőt, emelkedő intonációt és kérdőszót használnak, illetve kevesebb parancsra utaló kifejezést (Klaus és Kennell 1976, Trevathan 1987).

4.3. ÁBRA Anya és egy hónapos gyerekének kapcsolata azoknál, akik a „hagyományos" kórházi gyakorlat szerint találkoztak a szülést követően (kontrollcsoport), és azoknál, akik már az első órákban szoros fizikai kapcsolatban maradtak (kapcsolati csoport) ■ (Forrás: Eibl-Ebesfeldt 1989)


Nem volna szerencsés azonban ezeket az eredményeket túlértékelni. Az elmúlt évtizedek etológiai irodalmában egyesek eltúlozták a a korai kötődés szerepét az attachment kiépülésében. Néhányan azt állították, hogy a szülést követő órák „bevésődései" következtében az anyák később kompetensebbeknek mutatkoznak a szülői teendők ellátásában, és kevesebben válnak közülük bántalmazókká, mint azok az anyák, akiknél hiányzott ez a korai kontaktus. Ez utóbbiak gyerekei viszont állítólag érzelmi károsodást szenvedhetnek a megfelelő ingerek hiánya miatt. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van: a szülés utáni órákban történt „extra" törődés semmilyen mérhető hatással nincsen a gyermek évekkel későbbi fejlődésére és az anyával való hosszú távú kötődés minőségére. Egyetlen kivétel van: azoknál az anyáknál, akik még a szülést megelőzően elhatározták, hogy elhagyják gyereküket, a korai kapcsolatok valóban pozitív hatást gyakoroltak anyai elköteleződésükre (Hrdy 1999). Növelték hajlandóságukat az újszülött elfogadására és a gondoskodásra, és ez a későbbiekben többnyire szoros érzelmi kötődéshez vezetett. A korai kötődés hatásának eltúlzása nagyrészt abból adódott, hogy az etológus szerzők túlságosan is szorosra vonták az imprinting és az attachment közötti párhuzamokat. Az anya és gyermeke közötti bevésődési folyamatok semmiképpen sem olyan determinisztikusak és irreverzíbilisek, mint az állatvilág legtöbb képviselőjénél. Szenzitív periódusuk sem annyira rövid és zárt, mint pl. a patás emlősöknél, ahol a szülést követő néhány órában az anya szagmintát vesz az újszülöttről, ennek hiányában nem fogadja el és nem gondozza kölykét. A humán imprinting ennél sokkal rugalmasabb mechanizmus, amely a környezeti ingerek többé-kevésbé széles tartományára érzékeny. A korai testi kapcsolatok csak egyetlen elemét alkotják az attachment-rendszernek. Általánosságban fogalmazva, az attachment nagyon sok olyan bevésődési, és tanulási folyamatot foglal magában, amelyek egyetlen viselkedési rendszerbe szerveződve járulnak hozzá a normális szülőutód kapcsolatok kialakulásához.

235 Bowlby egyik munkatársa, Mary Ainsworth olyan kísérleti eljárást alakított ki, amely a 12-18 hónapos gyermekek kötődésének mérésére szolgál (Ainsworth et al. 1978). Az idegenhelyzet-tesztnek nevezett vizsgálat nyolc, egyenként három perces periódusból áll, amelyekben a gyerek egyedül, az anyával, az idegennel, vagy mindkettővel egy helyiségben tartózkodik, ahol különböző játékokat helyeztek el. Egy detektívtükrön keresztül megfigyelik - és közben videóra veszik - a gyerek különböző szituációkban mutatott viselkedését. E megfigyelés eredményeként, meghatározott mutatók és kritériumok alapján három nagy csoportba sorolják az anyjukhoz való kötődésüket. A biztonságosan kötődő (B) típusba osztályozható gyerekek általában nyűgösek anyjuk eltávozásakor, azonnal kapcsolatot keresnek vele, amint visszatér, a továbbiakban kizárólag csak az anyával hajlandóak törődni, és nagyon izgatottak, amikor újra elmegy. A bizonytalanul kötődő elkerülő (A) gyerekek kevés figyelmet fordítanak az anyjukra, amikor az jelen van, nem látszanak levertnek amikor távozik, és feltűnően kerülik a kapcsolatot, amikor visszatér. A bizonytalanul kötődő ellenálló vagy ambivalens (C) gyerekekre az jellemző, hogy egyszerre keresik anyjuk társaságát és fizikai közelségét, amikor az visszatér, miközben ellenállást mutatnak a közeledésükre. Az eredményeket úgy értelmezték, hogy létezik az attachmentnek egy „normális" formája, a biztonságos kötődés, amely - Bowlby terminológiája szerint - a legtökéletesebb alkalmazkodási stílust képviseli. Ezt támasztotta alá az az eredmény is, miszerint ez a kötődési típus, amely az európai és amerikai társadalmakban élő családok 60-70%-ára jellemző, a gyerekek jobb szociális és kognitív teljesítményeihez vezet, mint a másik kettő. Az elkerülő és ambivalens kötődést, amely mindössze 10-20%-ban jellemzi az ipari társadalmakat, az alaptípushoz képest olyan eltérésként fogták fel, amely patologikus, vagy legalábbis kevésbé egészséges pszichológiai fejlődéshez vezet. Erre mutattak azok a vizsgálatok, amelyek szerint pl. a bizonytalanul kötődő gyerekek iskoláskorukban gyakran nem figyelnek tanáraikra, sőt későbbi pár-

236 kapcsolataikban sem tudnak igazán elmélyülni (Cassidy és Shaver 1999). Eközben a kutatók igyekeztek tisztázni azokat a külső és belső tényezőket - ilyennek mutatkozott például az anya szenzitivitása és válaszkészsége, illetve a csecsemő temperamentuma amelyek felelősek azért, hogy a normális, harmonikus anyagyerek kapcsolatok „kisiklanak", és kevésbé jól működő kapcsolatok kialakulását eredményezik (Belsky 1993, Clark et al. 2000). Ígéretes - és a jövőben minden bizonnyal egyre fontosabb szerephez jutó - vizsgálatok irányulnak a kötődési típusok lehetséges genetikai alapjainak tanulmányozására. Egy magyar kutatásból az derült ki például, hogy a korai kötődési zavarok bizonyos formáit a dopamin D4 receptor gén specifikus alléljei befolyásolják (Lakatos et al. 2000). Feltehetőleg úgy, hogy a figyelem és motiváció idegrendszeri szabályozásán keresztül hatnak a csecsemő temperamentumára és szenzitivitására. Az evolúciós pszichológia más perspektívából vizsgálja az attachment különböző típusait (Belsky 1997, Bjorklund és Yunger 2000, Chisholm 1996, 1999, Wiley és Carlin 1999). Abból indul ki, hogy Bowlby felismerése - hogy ti. az attachment univerzális jelenség, veleszületett mechanizmusokon alapszik és végső soron az utód jólétét és túlélési esélyeit javítja - ma is az anya-gyerek kapcsolatról való gondolkodás egyik alapvető pillére. A modern evolúciós szemlélet azonban azt állítja, hogy a különböző kötődési típusok az adott környezethez való alkalmazkodás specifikus funkcióját látják el. A családi és társadalmi környezet helyi kontextusaiban az anya-gyerek kapcsolatok eltérő formái válnak előnyössé a túlélés és szaporodás szempontjából. Ennek megfelelően a biztonságos és nem biztonságos, az utóbbin belül is az elkerülő és ambivalens kötődés nem valamifajta „normális" és nem-normális" közötti megkülönböztetést jelöl, hanem egyenértékű alkalmazkodási folyamatokat képvisel. Az evolúciós pszichológia tehát az attachment klasszikusai által leírt kötődési típusokat a gyermeki viselkedés eltérő ökológiai és szociális feltételek között létrejövő adaptív formáiként


értelmezi (Belsky 1997, Chisholm 1996, Wiley és Carlin 1999). Evolúciós értelemben a szülők véges erőforrással rendelkeznek, amelynek felhasználásáról, szétosztásáról és időzítéséről minden egyes utód esetében döntéseket kell hozniuk (1.2.2., 4.2.1). Általános értelemben azt mondhatjuk, hogy ahol a környezet instabil és előre jelezhetetlen, és ahol a szülők hiányt szenvednek a létfontosságú anyagi és szociális erőforrásokban, ott megnövekszik a bizonytalan kötődések aránya. Várhatóan ugyancsak csökken az anya-gyerek kapcsolat stabilitása és biztonsága azokban a környezetekben, ahol magas a helyi csecsemő- és gyerekhalandóság, illetve más kockázati tényezők (éhezés, háború, betegségek) előfordulási valószínűsége, ami az utód túlélési esélyeit csökkenti. Ezen az általános kereten belül, az elkerülő kötődés fakultatív adaptáció arra a szituációra, hogy a szülő - nem feltétlenül tudatos megfontolások alapján - nem hajlandó további erőforrásokat fektetni az utódba, mert vagy az idősebb és ennek megfelelően nagyobb reproduktív értékkel rendelkező utódot, vagy a várhatóan kedvezőbb feltételek között megszülető jövőbeli utódot részesíti előnyben (Chisholm 1996). A csecsemő azért kerüli el az anyját, mert az gyakran visszautasítja őt. Ennek következtében azt az elvárást építi fel magában, hogy a világ ellenséges, az emberek nem megbízhatóak, a kapcsolatok nem tartósak vagy jutalmazóak (Wiley és Carlin 1999). Alacsony érzelmi elköteleződése és az anya nyilvánvaló elkerülése annak a gondozónak szól, aki - képességeitől és lehetőségeitől függetlenül - nem akar többet invesztálni az utódba. Az ambivalens (ellenálló) bizonytalan kötődés ezzel szemben egy olyan szituációra adott fakultatív adaptáció, ahol a szülő képtelen megfelelő erőforrásokat fordítani az utódra (Chisholm 1996). Ilyen körülmények között a gyerek minden figyelmét és aggodalmát az anya kedélyállapota és szándéka foglalja le, hiszen az anya következetlen a csecsemő gondozásában, és kevéssé fogékony annak igényeire. Az ambivalens gyerekek biztonságot keresnek az anyától, aki viszont frusztrált és saját magával - félel-


237

4.4. ÁBRA Kötődési (attachment) típusok etnikai magyar és etnikai roma népességben ■ (Forrás: Tamás és Bereczkei 2001)

meivel és kimerültségével - van elfoglalva. A gyerek állandóan „teszteli" az anya érzelmeit és megpróbál többletgondoskodást és védelmet kiváltani belőle. Ennek érdekében eltúlozza a harag és a kapcsolatkeresés kifejezési formáit annak reményében, hogy így több figyelmet és közelséget szerez az anyától (Belsky 1997). Ez a modell több vizsgálat eredményeivel egybecseng (lásd Péley 2001). Így például, ÉszakNémetországban az elkerülő kötődési formát találták a legelterjedtebbnek, ami a szerzők szerint a korai függetlenségre irányuló erőteljes szülői nevelés eredménye (LeVine 1997). Gyakran megtörtént, hogy a csecsemőt magára hagyták a szobában, eltolták, amikor „túl közel" jött, és nem válaszoltak a sírására. A csecsemők ezt követően mutatott távolságtartó, önmegnyugtató viselkedése a szülői erőforrások visszatartására adott válaszként értelmezhető. Chilében és Brazíliában végzett vizsgálatok arról számolnak be, hogy a nagyfokú szegénység miatti alultápláltság és betegségek a gyerekeknél bizonytalan kötődések kialakulását eredményezik az idegen helyzet-tesztben (Valenzuela 1990). Egyelőre azonban kevés olyan kutatás történt, amelynek célja a fenti evolúciós magyarázat ellenőrzése lett volna. Saját idegenhelyzet-vizsgálataink azt az érdekes eredményt hozták, hogy a cigány (beás) csecsemők többsége elkerülő kötődést mutatott, míg az etnikai magyarok körében a biztonságos

kötődés volt az uralkodó típus (Bereczkei és Tamás 1999, Tamás és Bereczkei 2000) (4.4. ábra) A roma anyák - miközben közismerten szoros testi kontaktust tartanak fenn gyerekeikkel számos olyan erőforrást nélkülözni kénytelenek, amelyek szükségesek a gyerek felneveléséhez. Többségük a munkanélküli-átlagot is meszsze meghaladó szegénységben él, lakáskörülményeik rosszak, sokszor nem tudják biztosítani a megfelelő higiénés körülményeket, és nincs lehetőségük gyerekeik megfelelő orvosi ellátására. Lehetséges, hogy az anya relatív képtelensége a gyerek megfelelő anyagi forrásokkal történő ellátására az oka annak, hogy kötődésük eltolódik az elkerülő típusú attachment felé. Alternatív magyarázatként azonban az is elképzelhető, hogy a cigány gyerekek, akik szoros és hosszan tartó fizikai kapcsolatban élnek anyjukkal, még az Ainsworth-tesztben előírt rövid szeparációt is nehezen viselik és könnyebben frusztrálódnak az anya hiánya miatt, mint más csoportok tagjai. Három rövid, összegző megjegyzés kívánkozik e fejezet végére. Először is, a három kötődési típus nem genetikailag rögzített viselkedési formák, hanem az eltérő szociális és ökológiai körülményekhez történő fakultatív adaptációk következménye. Ha a körülmények változnak, változik a kötődés típusa is. Másodszor - és mintegy az előbbi következményeként - egyik attachment-típust sem lehet patologikusnak te-

238 kinti a másikkal való összehasonlításban, noha természetesen a bizonytalan kötődés számos olyan életfeltételt (pl. szegénység) foglal magában, amelyeket javítani kell. Harmadszor, az ismertetett evolúciós modellben nem csupán az általános attachment-folyamat értelmezhető ahogy azt Bowlby és mások munkái megalapozták -, hanem az anya-gyerek kapcsolatban mutatkozó individuális és csoportok közötti különbségek is. A könyvben számos alkalommal kap hangsúlyt az a szemlélet, amely szerint az evolúciós pszichológia fontos feladata az univerzális humán magatartásjegyek vizsgálata mellett annak bemutatása, hogy a kulturális változatosság miként jön létre a specifikus ökológiai és társadalmi körülményekhez való egyéni alkalmazkodás sokféleségéből (1.2.3),

4.1.3. Apai gondoskodás Mindeddig hallgatólagosan feltételeztük, hogy a csecsemőkkel és a gyerekekkel való törődés legfőbb forrása az anya. Ez többnyire így is van. Kérdés azonban, hogy a férfiak milyen szerepet játszanak a gyerekeikkel való kötődési folyamatok kialakításában. Egy jelenlegi vizsgálat azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy az apai szervezet éppúgy alá van vetve bizonyos hormonális változásoknak a szülést követően, sőt azt megelőzően is, mint az anyai szervezet (4.1.1.).


Ezek a változások befolyásolják mind az apai szerepekre való felkészülést, mind pedig az újszülöttel való kapcsolatok későbbi kiépülését. Alacsonyabb tesztoszteron- és magasabb prolaktinkoncentrációt mértek azoknak a férfiaknak a vérplazmájában, akik nagyobb fogékonyságot mutattak a csecsemők sírására és más jelzéseire, és többet tartották gyermeküket a karjukban. A 4.5. ábra mutatja, hogy a szülést követően mind a nőkben, mind a férfiakban csökken a stressz-reakciókban szerepet játszó kortizol mennyisége, ami valószínűleg az újszülöttre való érzelmi ráhangolódást segíti elő (Storey et al. 2000). A férfiak hormonháztartásában bekövetkező változások valószínűleg párjuk hatására jönnek létre, feltehetőleg bizonyos kémiai jelzések (feromonok) közvetítésén keresztül. Az ilyen hormonális szinkronizáció fontos szerepet játszhatott az evolúció során az apai gondoskodásban, és ennek következtében az utódok túlélésében. Valószínű továbbá, hogy ez a hormonális háttér áll az ún. couvade szindróma mögött, amely orvosi értelemben azt jelenti, hogy a férfiak mintegy megismétlik a párjuk terhességét kísérő tüneteket: folyamatos hányingert éreznek, derékés hátfájásról panaszkodnak, hasukon súlyfelesleg jelenik meg stb. Számos archaikus kultúrában ismeretesek a couvade-rituálék, amelynek során a terhes nők férjei felveszik párjuk várandósruháit, tartózkodnak bizonyos „ártal4.5. ÁBRA A kortizoltermelés változása férfiaknál és nőknél a szülést megelőző (prenatális) és a szülést követő (posztnatális) időszakokban ■ Korai prenatális: a terhesség 16. és 35. hete között. Késői prenatális: a terhesség utolsó három hete. Korai posztnatális: a szülés utáni három hét. Késői posztnatális: a szülés utáni 4. és 7. hét között (Forrás: Storey et al. 2000)


239

4.6. ÁBRA Az anyai és apai gondoskodás aránya hat kultúrában ■ (Forrás: Geary 1998)

mas" ételek fogyasztásától, a „szülés" közeledtére ágynak esnek és vajúdási fájdalmakat mutatnak. Ezek a viselkedési jelenségek nyilvánvalóan eltúlozzák a gyerekre való felkészüléssel járó élettani és pszichológiai változásokat, de lehetséges, hogy bizonyos körülmények között pontosan emiatt válnak alkalmassá arra, hogy növeljék az apai szerepekre való fokozott ráhangolódást (Elwood és Mason 1994). A férfiak hormonális ráhangolódásai fontosak lehetnek az újszülött iránti fogadókészség kialakulásában, de a megszületett gyerekekről való gondoskodást elsősorban az anyák látják el. Antropológiai és etológiai vizsgálatok azt találták, hogy a férfiak minden kultúrában lényegesen kevesebb időt és energiát fordítanak gyerekeik gondozására és nevelésére, mint a nők (Eibl-Eibesfeldt 1989, Geary 1998, 2000, Whiting és Whiting 1975) (4.6. ábra). Mégis, a legtöbb esetben fontos referenciaszemélyeknek bizonyulnak, akikre jellemzőek az attachment bizonyos formái (Lamb 1997). Ha módjuk van arra, hogy a szülés után azonnal kapcsolatba kerüljenek a csecsemővel, ez hasonló érzelmi „többlettel" jár, mint az anyáknál: az ilyen apák még három hónap múlva is többet simogatják gyerekeiket, és többet játszanak velük, mint azok, akiknek nem volt részük a korai kontaktusban. Az apák ugyanúgy fejezik ki érzelmeiket csecsemőik társaságában, mint az anyák, és

rendszerint ők is egy oktávval felemelik ilyenkor a hangjukat. Valamennyi kultúrában igaz, hogy a férfiak inkább olyan aktivitásokban vesznek részt, amelyek stimulálják a gyerekeket és emelik arousalszintjüket (Lamb 1997). Többet játszanak velük - vizsgálatok szerint a gyerekkel való együttlét 70-90%-át töltik játékkal és azzal kapcsolatos fizikai aktivitásokkal -, miközben az anyák inkább fizikai ellátásukkal és érzelmi jólétükkel törődnek: gyakrabban mosolyognak gyerekeikre és többet beszélnek hozzájuk. Amikor egy amerikai vizsgálatban 15 hónapos gyerekeket arra kértek, hogy válasszák ki szüleik közül azt, akivel szívesebben játszanának, a többség választása az apára esett (Lamb 1981). A férfiak szülői aktivitása általában fokozódik a gyerek korával, ami egyúttal nemi preferenciát is mutat: kétéves korban a fiúkkal kétszer annyi időt töltenek, mint a lányokkal. A korábban ismertetett idegenhelyzet-vizsgálatok azt mutatták, hogy a gyerekek - különösen 15 hónapos koruk után - hasonló módon reagálnak az apák jelen-, illetve távollétére, mint az anyákéra. A stabil kötődés kialakulásának időpontját elsősorban az határozza meg, hogy mennyi időt tölt a gyerek az apjával, és milyen kapcsolat fűzi az anyához (Averett et al. 2000, Kalmin 1999). Mindezekből a vizsgálatokból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy az apai szerep

240 szerves része a férfiak viselkedési repertoárjának, és veleszületett programokra épül. Az apák az anyai attachmenttől független kötődést mutatnak gyerekeikhez, amely autonóm motivációs bázisra épül (Mackey 2001). Mások viszont úgy vélik, hogy az apa-gyerek kötődés a házastársi kötelék következménye, amelyen belül a férfiak megtanulják a gyerekekkel való törődés hatékony és célravezető formáit (Rossi 1975). Nagyon valószínű, hogy az igazság ebben az esetben is a rivális elméletek között van. A kísérletekből az derül ki, hogy az alapvető különbség a szülők között az, hogy az anya nagyobb érzékenységet és válaszkészséget mutat a csecsemő jelzéseire, miközben az apai viselkedési aktivitások kiváltásának küszöbe magasabb. Egy kísérletben fiatal szülőknek egy idegen csecsemő kétfajta sírását játszották le felvételről: az egyik éhségében sírt, a másik viszont lényegesen nagyobb fizikai stresszt (pl. fájdalmat) élt át. Figyelték a felnőttek arcán megjelenő érzelmi reakciókat, és mérték egyes hormonok (kortizol, prolaktin, tesztoszteron) mennyiségének változását. A traumatikus, fájdalmas sírásra mindkét felnőtt egyformán reagált, az éhséget közvetítő sírásra viszont a nők lényegesen gyorsabb és intenzívebb válaszokat adtak, mint a férfiak (Stallings et al. 1997). Valószínű, hogy a csecsemők jelzéseire mutatott érzékenység nemek szerinti különbsége genetikai alapokkal rendelkezik. Feltételezhető ugyanakkor az is, hogy az apa gyerekével kapcsolatos tevékenységei egyfajta mozaikosságot mutatnak: egyes aktivitásokra genetikai programokkal rendelkeznek, másokat inkább a feleséggel és a gyerekkel való együttműködés keretében sajátítanak el. Így - egy korábban említett példához visszatérve - a nőkkel ellentétben a fiatal nőtlen férfiak nem mutatnak preferenciát mások gyerekeinek karon hordása terén, de a házasságban élő férfiak többsége bal oldalon tartja saját gyerekét (Turnbull et al. 1995). Akármi is az oka az apa-gyerek kötődések kialakulásának, az tény, hogy a férfiak a legtöbb kultúrában részt vesznek gyerekeik gondozásában és felnevelésében (Whiting és Whiting 1975). Ez pedig evolúciós szempontból magyará-


zatot igényel. Amint ugyanis a harmadik fejezetben bemutattuk, az emlősök körében rendkívül ritka a tartós apai jelenlét és utódgondozás (3.1.1.). A főemlősök közül is csupán egyes újvilági majmok töltenek hosszabb időt utódaikkal; hátukon hordják őket, és csak a szoptatás idejére adják át Őket az anyjuknak. Az emberi létformának ellenben szerves része a család és ezen belül az apai szerepkör. Olyannyira, hogy egyesek arról beszélnek, hogy a humán evolúció egyik legfontosabb mozzanata a férfi családba történő bevonása, „háziasítása" volt (Lancaster 1994). Hogy ez miként történt az elmúlt néhány millió év során, arra vonatkozóan egyelőre nem áll rendelkezésre egyetlen átfogó elméleti modell. Valószínűleg több tényező is szerepet játszott benne, amelyek mindegyike külön-külön jelen van egyes állatok fajspecifikus repertoárjában, de együttesen csak az emberre jellemzőek, Döntő fontosságú lehetett az az imént említett tény, hogy az ember gyereke motorikusan rendkívül fejletlen, sokáig fenntartja gyermeki, juvenilis jellegeit, és gondozásra szorul (4.3.1.). A felnőttekhez képest lényegesen jobban ki van téve a mortalitási kockázatoknak, és különösen így lehetett az evolúciós környezetben. Ez viszont fokozottan költségessé tette a férfiak számára azt a viselkedést, hogy elhagyják gyerekeiket és további szexuális partnert keressenek. A férfiak ennek megfelelően azért szelektálódtak a tartós és aktív apai szerepekre, mert valószínűleg jelentősen csökkenteni tudták utódaik mortalitási rátáit az ősi környezetben, és ez bizonyos feltételek esetén jobban növelte szaporodási sikerüket, mint az, ha növelik utódaik számát, akiket azonban nem gondoznak (Geary 2000). Valóban számos adat van arra nézve, hogy az evolúciós környezetre leginkább hasonlító vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyerekek mortalitása lényegesen megemelkedik, ha életük első néhány évében édesapjuk nélkül nevelkednek (Hill és Kaplan 1988, Hill és Hurtado 1996). A paraguayi ache indiánoknál az apa hiánya megháromszorozza a betegségek miatti korai halálozás valószínűségét, és duplára emeli annak a kockázatát, hogy a gyereket más ache férfiak megölik, vagy elrabolják és rabszolgának


adják. Ez azt jelenti, hogy a 15 éves korukig apa nélkül felnövő gyerekek mintegy 45%-a hal meg, szemben a korosztályra jellemző 15-20%-os átlagos mortalitási rátákkal. A gyerekekről való apai gondoskodás azonban a túlélés biztosításán kívül számos más tényezőt is magában foglal. Az utódok már említett függősége miatt az anyának több időt kell fordítania gyerekei gondozására, mint más emlős nőstényeknek, így kevesebb időt és energiát tud szánni azokra a tevékenységekre, amelyek mind a saját, mind pedig utódai növekedéséhez és fejlődéséhez szükséges erőforrások megszerzésével kapcsolatosak. Ez szükségessé teszi mások segítségét és közreműködését az utódgondozásban. Ebben fontos szerepet játszanak az anya szülei és más rokonai (2.1.2., 4.1.4.), de az anya legfontosabb támasza a legtöbb kultúrában a férj. Leszámítva néhány gyűjtögető közösséget, a jelenlegi archaikus társadalmakban a férfiak biztosítják a feleségeik és gyerekeik által elfogyasztott tápanyag jelentős részét (Kaplan et al. 1998). Ehhez járul még az a szerepkör, amit a férfiak gyermekeik, elsősorban fiaik tanítása és nevelése során látnak el: ahhoz, hogy gyermekeik a klán vagy a törzs teljes értékű tagjai lehessenek, el kell sajátítaniuk a megfelelő ismeretek, jártasságok, ügyességek készletét. Ez az apai befolyás különösen felértékelődött a modem ipari társadalmakban. Az apa a modern kultúrákban is többnyire a család legfőbb anyagi fenntartója, közreműködése jelentősen csökkenti a gyereknevelés költségeit. Hatása itt mégis elsősorban abban jelentkezik, hogy javítja az utódok versenyhelyzetét a szociális státusok megszerzésében. Több vizsgálat szerint az apa aktív gondoskodásának mértéke és minősége szoros pozitív korrelációt mutat gyerekei későbbi iskolai előmenetelével és foglalkozási státusával (Kaplan et al. 1998, Cabrera et al. 2000). Az utódok túlélésének, jólétének és társadalmi sikerességének biztosítása valószínűleg kulcsszerepet játszhatott az apaság evolúciójában. Emellett számos egyéb hipotézis született az apai szerepek kialakulásával kapcsolatban, amelyekről más vonatkozásokban már szóltunk. A monogám kapcsolatok kétségtelenül

241 hozzájárulhattak az apai ráfordítások lekötéséhez, bár nem világos, hogy az egynejűség mikor és milyen formában jelent meg az emberi evolúció során (3.1.2.). Szerepet játszhatott az a körülmény, hogy a csimpánzok és gorillák életteréhez képest radikálisan különböző ökológiai környezetben őseink túlélése a nemek közötti munkamegosztás hatékonyságán múlott, amely specifikus hím szerepekre szelektált a család fenntartása érdekében (Lovejoy 1981, Mackey 2001). Lehetséges, hogy a női ösztrusz elvesztése és az ovuláció rejtetté válása arra késztette a férfiakat, hogy apaságuk biztosítása érdekében tartósan párjukkal és utódaikkal maradjanak, és hogy kisebb valószínűséggel vegyenek részt gyerekgyilkosságokban (3.1.3.). A nők megváltozott párválasztási szokásai valószínűleg ugyancsak az apai szerepek evolúciójának irányába hatottak (Geary 2000). A nők reproduktív érdeke az volt, hogy korlátozzák a férfiak párkereső lehetőségeit, és ezzel növeljék az apai ráfordítások mértékét. A rejtett ovuláción kívül ezt szolgálták a nők hosszú távú szexuális stratégiái és a közöttük folyó versengések különböző formái (3.3.6., 3.4.3). Ennek megfelelően a nők párválasztási preferenciái olyan viselkedésformákra szelektáltak a férfiaknál, amelyek lényeges eleme volt az erőforrások utódokra való fordítása. Lényegesebb, mint a férfiak puszta fizikai kondíciója, presztízse, dominanciája, amennyiben ezek általában nem az apai gondoskodás mértékét növelték. Ezek a hipotézisek - amelyek az elméleti kidolgozottság és a tapasztalati igazolhatóság különböző fokain állnak - természetesen nem kizáró jellegűek. Sokkal valószínűbb, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben mindegyikük megmagyaráz valamit az apai szerepek evolúciójával kapcsolatban.

4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye A legtöbb kultúrában az anya és az apa mellett a nagymama a legfontosabb tényező az utódokról való gondoskodásban. A nagymamai szerepre a nőket egy nagyon sajátos tulajdonság teszi al-

242 kalmassá, amely az állatvilágban nem található meg (Mealey 2000). Ez a menopauza, tehát a szaporodási életszakasz határa, amely után a nők a kulturális környezettől függően - további 20-40 évet, vagy még többet élnek. Az állatok szaporodási aktivitása ezzel szemben egészen életük végéig tart; így pl. az elefánt nőstények 5%-a éri meg az 55 éves életkort, de termékenységük még ekkor is kb. 50%-a a megfigyelt maximális fertilitásnak. A nők életpályájára egy relatíve hosszú posztreprodukciós fázis jellemző, amelynek során a szaporodási működések nagy része teljesen megszűnik. Miközben a többi életfunkció csak kismértékben és fokozatosan romlik a természetes öregedési folyamatok következtében, termékenységük negyvenéves koruk után néhány év alatt lényegében a nullára csökken (4.7. ábra). A csökkend ösztrogén- és a fokozódó gonadotropintermelés miatt elmarad a menstruáció és a peteérés, csökken a szexuális aktivitás (libidó), és bizonyos anatómiai és élettani változások következnek be: a másodlagos nemi jellegek részben visszafejlődnek, és olyan vegetatív tünetek jelentkeznek, mint fejfájás, hőhullámok, a keringési rendszer átmeneti labilitása stb. (Leidy 1994). A férfiakban ez a folyamat sokkal lassabban megy végbe, lényegében a többi életfunkció hanyatlásával azonos sebességgel. A 70 éves


férfiak még mindig rendelkeznek maximális nemzőképességük kb. 50%-ával. A menopauza evolúciós kialakulásával és funkciójával kapcsolatban számos hipotézis látott napvilágot. Az egyik szerint a szaporodás befejezése utáni életszakasz megjelenése valójában a javuló életfeltételek műterméke (Wood 1994). A különböző hominida fajok élettartama évmilliókon keresztül nagyon alacsony volt; a neandervölgyi leletek (Homo sapiens neanderthalensis) között például ritkán találni olyat, amelyik halálakor elmúlt 40 éves. A táplálkozási és egészségügyi feltételek javulásával azonban fajunk várható élettartama lényegesen megemelkedett, miközben a szaporodás időzítése az emberi életciklus ősi mintázatait mutatja. E „műtermék-hipotézis" azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy a többi, nem reproduktív életfunkció miért nem zárul le hasonlóképpen 40-45 éves korra, és hogy a férfiakra miért nem jellemző a posztreprodukciós időszak. Ráadásul, a modern kutatások tisztázták, hogy az emberi élettartam múltbeli rövidsége elsősorban a magas csecsemőkori és gyermekkori mortalitásból fakadt. Nem arról van tehát szó, hogy az emberek törvényszerűen csupán 35-40 éves korukig éltek, hanem arról, hogy nagy részük közvetlenül születés után vagy gyerekkorban meghalt, és ez adja az átlagos élettartam alacsony értéke4.7. ÁBRA A különböző női életfunkciók hanyatlása a kor függvényében ■ (Forrás: Hill és Hurtado 1991)


it. Ha a várható élettartamot nem a születéstől, hanem pl. a szexuális érés kezdetétől számítjuk, egészen más - és esetünkben sokkal pontosabb - képet kapunk. Így pl. az ache indiánok születéskori várható élettartama mindössze 30,6 év. A 18-20 éves korukat, tehát első szülésük időpontját megérő nők viszont további 42 év életben maradásra számíthatnak. Azok a nők pedig, akik átesnek a menopauzán - átlag 41 évesen ebben a társadalomban - várhatóan még 23 évet töltenek el családjuk körében (Hill és Hurtado 1996). Ez az archaikus társadalomból származó adat azt valószínűsíti, hogy a nők evolúciós történelmük folyamán akár több évtizedet is posztreprodukciós fázisban töltöttek. Éppen ezért nagyobb magyarázóerőt képvisel a menopauza kialakulását illetően a nagymama-hipotézis (Hill és Hurtado 1991, Barrett et al. 2002). Eszerint a menopauza adaptív válaszként jött létre az ember esetében a gyerekgondozás megnövekedett igényeire. A nők arra szelektálódtak, hogy idejüket és energiájukat az unokák nevelésére fordítsák abban az életkorban, amikor a saját gyerek szülése és felnevelése bizonytalan és kockázatos. Noha unokáikkal csak 25%-ban hordoznak közös géneket (szemben gyerekeik 50%-os genetikai rokonságával), teljes rátermettségüket jobban növeli egy bizonyos életkor után, ha a már létező utódaikat segítik unokáik gondozásában, mint az, ha megkísérelnék gyerekeik számát növelni. Számos vizsgálat mutatja ugyanis, hogy az idősödő nőknek súlyos reproduktív veszteségekkel kell szembenézniük peteérésük szabálytalanná válása, méhük retardációja és a magzat fokozódó genetikai károsodása (főleg a kromoszómarendellenességek) miatt. Ehhez járul az, hogy a tradicionális társadalmakban - feltehetőleg az evolúciós környezetben még inkább - a gyerekek mortalitása drámai módon növekszik, ha édesanyjuk a szülést követő években meghal (4.8. ábra). Ennek a valószínűsége elsősorban az életkorral növekszik. Az idős korú anya már nem tudja felnevelni gyermekeit, így szülői ráfordítása kárba vész: későbbi gyerekeitől nem lesznek unokái. Ilyen körülmények között a közvetlen reprodukció nagyon költséges. Ennek megfelelően

243

4.8. ÁBRA A gyermekkori mortalitás kockázata az ache társadalomban ■ A halálozás valószínűségét egyéves időszakokra számolták különböző korú gyerekeknél, akiknek az anyja túléli ezt az időszakot (négyzet), és akiknek az anyja meghal e periódus vége előtt (kör) (Forrás: Hill és Kaplan 1999)

válik kifizetődővé a gondoskodó tevékenység átkapcsolása a gyerekről az unokára. Ez lényegében a közvetlen és közvetett ráfordítás közötti trade-off (1.2.2.) sajátos megoldása, amelyről más vonatkozásban, a rokoni kapcsolatok elemzésekor már részletesen szóltunk (2.1.2 ). A nagymamai segítségnyújtással kapcsolatos egyik vizsgálatban pl. azt találták, hogy a Tanzániában élő hadza asszonyok idősebb korukban több időt töltenek gyűjtögetéssel, mint 20 és 40 éves koruk között. Elsősorban az ő feladatuk a föld alatti gumós növények kiásása, amely a száraz évszakban különösen megerőltető munka, és a termést családjuk fiatal tagjai, főként szoptató lányaik fogyasztják el. Az adatok azt mutatták, hogy a már elválasztott gyerekek testi növekedése - akiknek az édesanyja fiatalabb testvérüket szoptatta - szorosan korrelált a nagymamák táplálékszerzésre fordított munkaóráinak számával (Hawkes et al. 1998). Hasonló eredményeket találtak Gambiában, egy 25 éves longitudinális vizsgálat keretében. Jobban tápláltak és egészségesebbek voltak azok a gyerekek, akiknek még élt az anyai nagyanyjuk, azok-

244 hoz képest, akiknek már meghalt. Még érdekesebb, hogy ez az összefüggés különösen markánsnak mutatkozott abban az esetben, ha a nagymama már nem volt reproduktíve aktív (szaporodását unokája születése előtt legalább egy évvel befejezte) (Sear et al. 2000). Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy a nagymamák kulcsszerepet játszanak unokáik fejlődésében. Kérdés azonban, hogy a nagymamai támogatás pozitív hatással van-e gyerekeik szaporodási sikerére, azaz unokáik számára. Egy magyarországi vizsgálatban azt találtuk, hogy beás cigány anyák több gyereket szülnek, amenynyiben az azonos településen élő édesanyjuk elmúlt ötvenéves és még él, azokhoz képest, akiknek az édesanyja ötvenéves kora előtt meghalt (Bereczkei 1998b). A nagymamai segítségnyújtás valószínűleg csökkenti a szülések közötti időintervallumok hosszát és ezzel növeli a termékenységet. A korábban említett gambiai vizsgálatban is az derült ki, hogy a nagymamák támogatása növelte lányuk termékenységét. Valószínűleg azért, mert az unokák születése után intenzívebbé váló otthoni tevékenységük és a rizsföldeken végzett munkájuk következtében javult lányuk táplálkozása, fizikai terhei pedig csökkentek (Sear et al. 2003). Egy XVII-XIX. századból származó forrás szerint azoknak a New Englandben élő nőknek, akik megérték a menopauzát követő éveket, több unokájuk volt, mint azoknak, akik a menopauza előtt meghaltak (Lancaster és King 1992). A nagymama-hipotézisen kívül számos egyéb érdekes elképzelést megfogalmaztak a menopau-


za kialakulására vonatkozóan. Egyesek szerint a posztreprodukciós időszak inkább az anyák, mint a nagymamák érdekét szolgálta. Az emberi evolúció egyik alapvető következménye az egyedfejlődésre nézve a lassú érés, a hosszú gyermek- és ifjúkor, és a szülőktől való függőség tartós időszaka (4.3.1.). Ez az anyától fokozott és intenzív gondoskodást igényel, amely folytatódik gyermeke szexuális érését követően is, A szelekció ennek következtében azokat a nőket részesítette előnyben, akik viszonylag korán terméketlenné váltak, mert így erőforrásaikat és gondoskodó tevékenységüket idősebb utódaik biztonságos felnevelésére fordíthatták, nem pedig újabb utódok - az anya életkorának előrehaladtával egyre nagyobb kockázatokkal és költségekkel járó - létrehozására (Peccei 1995). Mások szerint viszont a menopauza kialakulásában a nők és a férfiak reproduktív érdekei egyaránt szerepet játszottak. Miután a férfiak mind rövid, mind hosszú távú kapcsolataikban a fiatalabb nőket részesítik előnyben (3.3.3.), többnyire előbb halnak meg, mint feleségük. Ez azzal a veszéllyel járt az evolúció során, hogy özvegyüket más férfiak is vonzónak tartották, akik azonban feltehetőleg hajlamosak voltak más főemlősökhöz hasonlóan (3.3.1.) - a nők gyerekeinek a meggyilkolására, ha ezt követően saját utódokat hozhattak létre. Ez a veszély azonban minimálisra korlátozódik a menopauza kialakulásával, amely csökkenti a nők szexuális aktivitását, megakadályozza teherbe esésüket, és ezzel megvédi őket a már meglévő gyermekeik elvesztésétől (Turke 1997).

4.2. fejezet

RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN A megelőző fejezetben a szülők (ill. nagyszülők) és az utód közötti kötődési folyamatokat ismertettük. Azt láttuk, hogy normális körülmények között ezek a kapcsolatok harmonikusak, és egyaránt szolgálják mindkét fél érdekeit. Ez a harmónia tökéletesen érthető, hiszen a szülők pontosan utódaik létrehozásán és felnevelésén keresztül biztosítják saját genetikai anyaguk átadását, miközben az utódok túlélése alapvetően a szüleiktől függ. A klasszikus darwini elméletben úgy gondolták, hogy miután a szülők és az utódok érdekei végső soron egybeesnek, viszonylag kevés tere van közöttük a konfliktusoknak. Megpróbálják felnevelni utódaikat, amelyek közül a természet „kegyetlen" erői kiszelektálják a kevésbé alkalmasakat Az utóbbi két évtized kutatásai azonban árnyaltabb képet mutatnak. Kiderült, hogy miközben genetikai érdekeik valóban átfedést mutatnak, számos formája létezik közöttük a vetélkedéseknek és a konfliktusoknak. Az utódok felnevelésére fordított szülői erőforrások mértéke, időzítése és elosztása számos körülménytől függ, amelyek befolyásolják az utódgondozás formáját, a szoros kapcsolatoktól egészen a szülői támogatás teljes megvonásáig. Sőt, nem csupán a természet erői szelektálnak az utódok között, olykor a szülők maguk töltik be a szelektáló szerepét.

4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés A szaporodási stratégiák, ezen belül a szülői gondoskodás különböző formái jól jellemezhetők egy viszonylag régóta ismert populációbiológiai modell keretében, az r-K szelekció elméletében. (4.1. táblázat). Az r stratégiák („r" a populáció belső növekedési rátája) olyan környezetben jönnek létre, amelyet instabil, gyorsan változó ökológiai és szociális feltételek, továbbá térben és időben bejósolhatatlan erőforrások jellemeznek. Ilyen környezetben a szelekció magas fertilitást hoz létre, hiszen az utódok nagy száma szükséges ahhoz, hogy az ugyancsak magas mortalitási arányokat ellensúlyozva néhány kö-

zülük túléljen és elszaporodjon azokban az esetekben, ahol váratlanul és átmenetileg növekszik az erőforrások mennyisége, és csökken az értük folyó vetélkedés. Ez következik be pl. a gyakori túlnépesedések idején, amikor néhány egyednek sikerül új élőhelyeket felkutatni és kihasználni az ottani lehetőségeket. A gyors és intenzív szaporodás alacsony szülői ráfordítással párosul: a szülők viszonylag keveset fordítanak utódaik gondozására, a cél az utódszám mennyiségi növelése, elsősorban a korai szexuális érés és a gyakori párzások eredményeként. Ennek következtében az r-stratégák gyorsan érnek, rövid idő alatt mennek át az egyedfejlődés egymást követő szakaszain, és viszonylag hamar elérik a nemzőképes kort.

246


4.1. TÁBLÁZAT Az r- és a K-stratégiák szaporodási, szülői és élettörténeti jellemzői ■ (Forrás: Barrash 1980)

A K-stratégák ezzel szemben többé-kevésbé stabil környezetben élnek, bejósolható erőforrásokkal. Ennek megfelelően alacsony termékenység jellemző rájuk, aminek következtében a populáció mérete hosszú időn keresztül megközelítőleg azonos marad, igazodva a környezet eltartóképességéhez (ennek a jele „K"). Az utódok „minőségi" produkciójára szelektálódtak: kiterjedt szülői gondoskodást mutatnak, amely miatt egyrészt kisebb az utódok mortalitása, másrészt sikeresen vesznek részt felnőttkorukban a fajtársakkal folytatott konkurenciaharcokban. Egyedfejlődésük kitolódik, lassabban érnek, és később kezdenek szaporodni. A szexuális érést megelőző juvenilis időszakban nagy teret kap életükben a tanulás és a játék, amely növeli szociális és versenyképességüket a későbbi időszakokban (4.3.5.). Az r-stratégia (magas termékenység, alacsony szülői ráfordítás) és a K-stratégia (alacsony termékenység, magas szülői ráfordítás) egyaránt adaptív viselkedésformák, amelyek a különböző környezetekhez való alkalmazkodás alternatív eszközeit képviselik. Természetesen nincsenek tisztán r-szelektált, illetve K-szelektált típu-

sok; egy adott környezetben mindig a két stratégiára jellemző viselkedési taktikák valamilyen keveréke biztosítja a túlélő utódok számának növelését. Ugyancsak lényeges megjegyezni, hogy az r-K skála relatív és nem abszolút kategóriákat foglal magában: a róka r-szelektált a szarvashoz képest, de K-szelektált a mezei pocokhoz viszonyítva. Természetesen a főemlősöket találjuk a skála K végpontjának közelében, és az ember tekinthető a leginkább K-szelektált fajnak. A r-K modellt eredetileg az egyes fajok és populációk leírására hozták létre. Kiderült, hogy alkalmas a populáción belüli csoportok vagy egyéni különbségek jellemzésére is, különösen olyan fajok esetében, amelyek a környezeti feltételek széles tartományához képesek alkalmazkodni. Az ember e tekintetben egyedülálló, hiszen rendkívül változatos társadalmi feltételek között él, amelyek stabilitása és előrejelezhetősége nagyon különböző. Várható ezért, hogy az emberek viselkedési reakciói, ezen belül szaporodási, szülői és fejlődési stratégiái tükrözik azokat a különbségeket, amelyek szociális környezetük gazdagsága és bejósolhatósága tekintetében tapasztalnak. A nyolcvanas, kilencve-

4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

nes években számos vizsgálatot végeztek Angliában, az USA-ban, Kanadában és Magyarországon, amelyek azzal az eredménnyel zárultak, hogy az instabil és előrejelezhetetlen társadalmi környezetben - amelyet elsősorban az alacsony szocioökonómiai státus, a magas munkanélküliség, a kockázatvállaló életvezetés, a magas mortalitás jellemez - az emberek inkább r-, mint K-stratégiát mutatnak. Szexuálisan előbb érnek (pl. előbb érik el a menarchét), korábban szülik első gyereküket, magasabb befejezett termékenységet mutatnak, gyerekeik iskolázottsága alacsonyabb, halandóságuk viszont magasabb, kevésbé stabil párkapcsolatok jellemző rájuk, ezen belül gyakoribb körükben a válás - azokkal összehasonlítva, akik stabilabb és bejósolhatóbb társadalmi környezetben élnek (Weinrich 1977, Rushton 1988, Bereczkei 1993a). Miközben ezek a vizsgálatok olyan viselkedési mintázatokat tártak fel, amelyek megfeleltek az r-K szelekció elméletéből fakadó elvárásoknak, magát az elméleti modellt számos kritika érte. Egyes bírálatok tájékozatlanságból fakadtak: több társadalomkutató például nem tartotta elfogadhatónak, hogy az emberek között állítólag értékkülönbségeket állítsanak fel az r-től K-ig húzódó tartományban. Nem vették azonban észre, hogy az r és K - az előbb elmondottak szerint - relatív kategóriák: csak egymáshoz viszonyítva van értelmük, és semmit sem állítanak a fejlettség vagy komplexitás abszolút mértékéről. Az is igaz ugyanakkor, hogy egyesek e modell alapján olyan különbségeket állítottak fel az egyes népcsoportok között, amelyek azt a veszélyt hordozták, hogy bizonyos rasszista ideológiák a saját céljaikra használják fel őket. Ennél persze fontosabbak azok a szakmai bírálatok, amelyek egy része azzal kapcsolatban hangzott el, hogy nagyon sok kivétel létezik mind az állati, mind az emberi populációkban, amelyeket nem lehet e magyarázat sémáiba erőltetni. A legnagyobb problémának mégis az bizonyult, hogy noha az r-K elmélet jól áttekinthető és szemléletes jellemzését adja a különböző környezetekben adaptív viselkedésformáknak, nem nyújt megfelelő magyarázatokat azok-

247

ról a mechanizmusokról, amelyek a szóban forgó stratégiák kialakulásához vezetnek (Stearns 1992). Más szóval: inkább leíró (deskriptív) jellegű, mint oksági (kauzális) modellnek tekinthető. Különösen vonatkozik ez a fajon belüli különbségek értelmezésére. Ezt a szerepét ugyanakkor nem lehet elvitatni: sok esetben a releváns adatok egyfajta előzetes összekapcsolását és egységes keretbe foglalását kínálja, amelyet a „valódi" magyarázatok később felhasználnak, A szülői viselkedésre és az egyéni fejlődésre vonatkozó modern kauzális magyarázatok az élettörténeti vagy életvezetési (life-history) stratégiák elméleti rendszerében fogalmazódnak meg. Mint ahogy az 1.2.2. fejezetben részletesen kifejtettük, az egyéneknek életútjuk minden pillanatában döntéseket kell hozniuk arról, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan használják fel túlélésük és szaporodásuk növelésére. Rugalmas döntéshozók, akik a környezeti feltételek függvényében választják meg a genetikai rátermettségük szempontjából kedvező viselkedési stílusokat. Miután az erőforrások végesek és a szaporodás mindig költségekkel jár, az élőlényeknek állandóan konfliktusokat kell megoldaniuk az optimális szülői ráfordítás formájával, mértékével és időzítésével kapcsolatban. Más szóval, viselkedési átkapcsolásokat (tradeoffokat) működtetnek az alternatívák között, annak függvényében, hogy melyik szituációban melyik előnyösebb az adaptáció szempontjából (Borgerhoff Mulder 2000). A legelső szülői döntés arra vonatkozik, hogy szaporodjanak-e, és ha igen, mikor. Ez lényegében a szomatikus és reproduktív ráfordítás közötti konfliktus megoldását igényli (Voland 1998). Az emberek választhatják azt az egyedfejlődési pályát, hogy elhalasztják szaporodásukat, és erőforrásaikat másra, pl. testi fejlődésükre, jólétük megteremtésére vagy státusuk emelésére fordítják. Ez tömeges jelenség a modern ipari társadalmakban, ahol a nők menarchéjuk után 10-15 évvel vagy még később szülnek. Dönthetnek azonban úgy is, hogy előrehozzák szaporodásukat, ami bizonyos környezetben pl. mint látni fogjuk, egyes szegény szubkultúrák és marginális csoportok esetén (4.3.4.) - op-

248 timális megoldás lehet a későbbi terhek drámai növekedése miatt. A másik, előbbivel kapcsolatos, reproduktív döntés a jelenlegi és jövőbeli szaporodás közötti trade offra vonatkozik (Borgerhoff Mulder 1992, Hill és Kaplan 1999). A rendelkezésre álló erőforrásoknak a jelenlegi utódba invesztálása növeli ennek az utódnak a reproduktív értékét, de azon az áron, hogy csökkenti a szülő maradék (reziduális) szaporodási sikerét. Ez akkor előnyös, ha a jelenlegi utód testi és szellemi fejlődésének, illetve gondozásának körülményei optimálisak. Kedvezőtlen körülmények esetén viszont érdemes kivárni és a forrásokat úgy csoportosítani, hogy azok a megfelelő időben és a megfelelő gyerek esetén kerüljenek felhasználásra. Ebben az esetben az erőforrásoknak az elkövetkező szaporodás céljából történő visszatartása csökkenti a jelenlegi utód reproduktív értékét, de növeli annak a valószínűségét, hogy a szülők újabb utódokkal növeljék genetikai képviseletüket. A konfliktusok harmadik nagy csoportja a mennyiségi és minőségi gyerekprodukció alternatívái közötti átkapcsolásokat foglalja magában (MacDonald 1997). Bizonyos környezetekben, ahol pl. magas a mortalitás és bizonytalan az erőforrásokhoz való hozzájutás, a szülők úgy növelik genetikai képviseletüket, ha sok utódot hoznak létre, akikre viszonylag keveset fordítanak. Stabil, erőforrásokban gazdag és bejósolható környezetben viszont kisebb számú utód felnevelése éri meg, akik intenzív szülői gondoskodást kapnak (pl. iskoláztatást), amely növeli esélyeiket a társadalmi értékek piacán (munkavégzés, házasság stb.). Ezt a kettősséget a demográfiai átmenet előtti és utáni társadalmak esetén már bemutattuk (3.2.3.). E trade off stratégiákon keresztül a szülők olyan reproduktív döntéseket hoznak a korlátozott erőforrások tér- és időbeli felosztásáról, amelyek növelik - legalábbis a múltban növelték - nettó szaporodási sikerüket az alternatív stratégiákkal szemben. Nem csupán szétosztják a rendelkezésre álló erőforrásokat az utódok között, hanem abba az utódba invesztálnak a legtöbbet, amelyik a többieknél nagyobb valószínű-


séggel biztosítja a szülői gének átadását. Ez azt jelenti, hogy a szülői magatartás alapvetően diszkriminatív: ráfordításaikat annak arányában osztják el, hogy az milyen várható hatással lesz teljes rátermettségük (genetikai képviseletük) növelésére. Bizonyos környezeti feltételek között intenzívebben támogatják utódaikat, mint más feltételek között, egyes utódaiknak több gondoskodást nyújtanak, mint másoknak. Ez alapvetően két körülménytől függ. Egyrészt a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségétől és bejósolhatóságától, másrészt az utódok reproduktív értékétől, tehát várható jövőbeli fitnesshozzájárulásuktól a szülő genetikai képviseletéhez (3.4.1.). Ez utóbbi attól függ, hogy az utódok maguk elérik-e majd a szaporodáshoz szükséges életkort és attól, hogy milyen esélyeik vannak saját utód létrehozására. Ahhoz, hogy a szülők képesek legyenek kiértékelni az erőforrások elérhetőségét és az utódok reproduktív értékét, bonyolult és kifinomult képességeket kell mutatniuk. Olyan pszichológiai mechanizmusokkal kell rendelkezniük, amelyek képesek feldolgozni az utódgondozással kapcsolatos környezeti hatások széles tartományát. Ezeknek a kialakulása az evolúció során ment végbe. Azok az anyák, akik képesek voltak felismerni az utódok jövőbeli reproduktív kilátásaival kapcsolatos előnyöket és hátrányokat, adaptív részrehajlást mutattak: nagyobb sikerrel támogatták azokat az utódokat, akik a kapott gondoskodást leginkább át tudták fordítani teljes rátermettségük növelésébe (Bjorklund és Yunger 2000, Burgess és Drais 1999). Azok viszont, akik nem voltak diszkriminatívek, olyan utódokra pazarolták ráfordításukat, akik az adott körülmények között valószínűleg nem élték meg a szaporodóképes kort. Ennek következtében olyan információfeldolgozó folyamatokra szelektálódtak, amelyek érzékenyek az utódgondozással kapcsolatos nyereségekre és veszteségekre. A reproduktív döntések kialakításában azonban bizonyos aszimmetria tapasztalható: az élőlények által felbecsült költségek általában nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a feltételezett nyereségek. Ez azért van, mert a költségek álta-


lában több komponensből állnak össze, mint a nyereségek, gyakrabban és gyorsabban fluktuálnak, továbbá nehezebb őket bejósolni és hatásukat kiszámítani (Burgess és Drais 1999, Hill et al. 1997). A szülői ráfordítás intenzitása hasonlóképpen jobban alá van vetve a veszteség kalkulációinak, mint a nyereségnek. A gyerek csökkent életképessége várhatóan jobban befolyásolja a szülők döntését, mint növekvő testi-lelki gyarapodása, a romló anyagi feltételek valószínűleg erőteljesebben hatnak a gyerekvállalásra, mint a növekvő jólét. A 4.9. ábra azt modellezi, hogy a várható nyereség egységnyi növekedése

4.9. ÁBRA A szülői ráfordítás nyereség/veszteség aránya ■ a) Szülői ráfordítás a nyereség függvényében, amennyiben a veszteség állandó, b) Szülői ráfordítás a veszteség függvényében, ha a nyereség állandó. Látható, hogy a szülői ráfordítás intenzitása érzékenyebb a költségekben bekövetkező változásokra, mint a haszon változásaira (Forrás: Burgess és Drais 1999)

249

kisebb változást indukál a szülői befektetés nagyságában, mint a veszteség várható növekedése. Ez azt jelenti, hogy a szülők rendkívül szenzitívek mindazokra a környezeti kulcsokra, amelyek az utódgondozás költségeivel kapcsolatosak. Mint látni fogjuk, ez valamennyi szülői döntésben fontos szerepet játszik.

4.2.2. Szülő-utód konfliktus Közismert tény, hogy a szülő gondozási és nevelési elvei időnként összeütközésbe kerülnek a gyermek törekvéseivel. A pszichoanalízis ezt az ellentétet úgy magyarázza, hogy a racionális döntés birtokában lévő szülő megfékezi a kisgyerek túlzó biológiai vágyait, ösztöneit. Freud szerint a gyermeki fejlődés első éveiben domináló „örömelv" az anyai gondoskodás önző kisajátítására irányul, az anya viszont megpróbálja ezt korlátok közé szorítani. Az evolúcióelmélet már a 70-es években kísérletet tett a konfliktus mögötti adaptációs mechanizmusok tisztázására. Egyik prominens képviselője, Robert Trivers (1974, 1985) abból indult ki, hogy a szülők és az utódok genetikai érdekei részben átfedők, hiszen a szülő elsősorban utódain keresztül biztosítja génjei képviseletét a következő generációban. Ezen túlmenően azonban arra törekszik, hogy a lehetőségekhez képest növelje túlélő utódainak számát, azaz véges szülői ráfordítását több utód között ossza el, amelyek mindegyike 50-50%-ban hordozza a génjeit. Ez azt jelenti, hogy korlátozza a rendelkezésre álló erőforrások egyetlen utódba való befektetését. Ezzel szemben az utódok mindegyike saját túlélési esélyeinek a maximalizálásában érdekelt, hiszen genetikai szempontból 100%-osan identikus saját magával. Teljes rátermettségét tehát úgy növeli, hogy a szülői ráfordítás minél nagyobb hányadát sajátítja ki a maga számára. E kettős érdekeltségnek megfelelően az anya arra szelektálódik, hogy bizonyos ponton abbahagyja vagy legalábbis csökkentse a gyerekgondozást - pl. a szoptatást - és újabb utódba fektessen, míg az utód akkor növeli alkalmasságát, ha további gondoskodást követel,

250

4.10. ÁBRA A szülő-utód konfliktus modellje ■ Részletes magyarázat a szövegben (Forrás: Barrett et al 2002)

még akkor is, ha már képes megállni a saját lábán (Mock és Parker 1997). A várható eredmény mindkét fél számára egyfajta kompromisszum lesz, ahol az anyai erőforrások beruházása átlagosan kisebb lesz, mint az az utód számára ideális volna, de több mint az anya számára optimális mennyiség (Surbey 1998b). A 4.10. ábra segít megérteni ennek a logikáját. Kezdetben az anyai ráfordítások nyeresége magas, költségei alacsonyak. Később azonban minden egyes ráfordítási egység (időtartam, energia stb.) relatíve egyre kevesebbet ér - egyre kevesebb fitnessmegtérülést biztosít hiszen a növekvő csecsemő egyre többet igényel. A szülő várhatóan addig folytatja a gondozást (pl. a szoptatást), ameddig a ráfordítással járó veszteségei (azaz csökkenő jövőbeni szaporodási kilátásai) felül nem múlják azt a nyereséget, amely az aktuális utód túlélési esélyének növeléséből származik (B/C< 1). Az ábrán látható A pont azt az állapotot mutatja, amikor a nyereség/veszteség hányados kisebb, mint 1 - a szülő érdeke ekkor az, hogy abbahagyja az aktuális gondoskodást és egy másik utódba fektessen. A jelenlegi utód azonban továbbra is igényli a gondoskodást, hiszen a folytatólagos szülői ráfordítás költségei őt csak 50%-ban terhelik, az anyával való genetikai feleződés miatt. Egészen addig a pontig törekszik a gondoskodás kizáró-


lagos lekötésére - ezt jelöli az ábrán a B pont -, ahol a szülő nyeresége felülmúlja az ő veszteségeinek a kétszeresét (B/C>l/2). Az utód vesztesége ekkor abból fakad, hogy az anyai szervezet „önző" kihasználása csökkenti annak a valószínűségét, hogy testvérei szülessenek, illetve csökkenti lehetséges testvéreinek számát. Minthogy a testvérek 50%-ban hordoznak közös géneket (r=0,5), az utód akkor mond le a további gondoskodásról, amennyiben teljes (közvetett) rátermettségének csökkenése több mint a kétszerese lesz az anyai gondozás folytatásából származó haszonnak. Ez tehát akkor következik be, ha a felnövő utód már viszonylag keveset nyer a folytatódó anyai gondoskodásból, de sokat veszít abból, ha a testvéreire fordítandó anyai erőforrások mennyisége ezzel csökken. Az anyautód konfliktus ennek megfelelően egy olyan periódusban várható, amelyet a következő feltételek írnak le: 1/2

gyületeket termel, amelyek segítik elnyomni az anyának az „idegen testre" adott immunválaszait és így elkerüli a kilökődést. Amint megközelíti a beágyazódás helyét, a gonadotropin hormon egy fajtáját kezdi termelni, amely megváltoztatja a méh sejtjeit olyan módon, hogy a kötődés biztonságosan végbemenjen. A magzat által létrehozott méhlepény hatástalanítja a vérkeringés helyi szabályozó mechanizmusait, és ezt követően az anya már nem tudja irányítani a méhlepénybe áramló vér mennyiségét az odavezető erek összehúzásával. Ezzel párhuzamosan a magzat olyan vegyületeket választ ki az anyai vérbe, amelyek a szervezet más pontjain vérnyomás növelésére ösztönzik az anya ereit, ami még több vért juttat a méhlepénybe. Ez egy ponton túl patologikusan magas vérnyomást eredményezhet az anyánál, amit kezelni kell. A terhesség előrehaladtával egyre nagyobb teret kap a magzat és az anya érdekkülönbségeiből fakadó konfliktus. Az anyai szervezet gyorsan és mélyrehatóan alakul át a magzat „beavatkozásai" nyomán. A magzat akár ezerszeresére is növelheti az anyai vérben áramló humán placentáris laktogént, amely felfüggeszti az inzulin hatását. Ez azzal jár, hogy az anya nem képes arra, hogy szénhidrátot raktározzon el a májban, és rendkívüli értékben megnövekszik a magzat által hasznosítható cukor mennyisége a vérben. Ez akár odáig mehet, hogy súlyos cukorbetegség jellegű tüneteket hoz létre a terhes nőben. Az anyai légzési folyamatok ugyancsak változásokon mennek keresztül azért, hogy lehetővé tegyék a magzat fokozott oxigénellátását. A szén- dioxid artériás nyomásának csökkenésével fokozott hiperventilláció lép fel, amely 20%-kal fokozza az anya oxigénfelvételét, s eközben 60-70%-uknál kisebb-nagyobb légszomj jelentkezik. A hemoglobin képződéséhez nélkülözhetetlen vas anyagcseréjében ugyancsak érdekellentét van anya és magzata között, hiszen a fejlődő embrió vasszükséglete (800 mg) messze meghaladja azt a mértéket, amit az anya el tud raktározni. Ez előbb-utóbb károsítja az anya egészségét és anyagcsere-anémiát okozhat. Az embrió tehát bonyolult közvetítések láncolatával sajátítja ki az anyai szervezetet a maga

251

hasznára. Az anya költséges anyagcsere-beruházásokkal válaszol a magzat támadásaira. Olyan vegyületeket termel, amelyek hatástalanítják a magzat által termelt hatóanyagokat. A méhen belüli szelekció egy sajátos formája a terhesség korai megszakadása. A spontán vetélések evolúciós pszichológiai megközelítésben akkor következnek be, amikor az utódok várható túlélési esélyei nagyon alacsonyak. Egyrészt az utód súlyos veleszületett rendellenességet (gyakran kromoszómaabnormalitásokat) mutat, másrészt a terhesség folytatása nagyon kockázatos volna olyan körülmények között, amikor az alapvető erőforrások hiányoznak, az anyai szervezet rossz állapotban van, és magas az őt érő fizikai és érzelmi stressz. Ez alapvetően csökkenti az anya reproduktív kilátásait, ezért adaptíve kifizetődő a jelenlegi terhességet befejezni, és később újabb utódot létrehozni, akinek a várható túlélési esélyei jobbak. Az abortusz valójában a szaporodás befejezésének legkevésbé költséges formája, amikor az anya még minimális ráfordítást ruház az utódra, A szaporodás későbbi megszakítása a méhen belüli halálozás, művi abortusz, halvaszületés, gyerekgyilkosság formájában lényegesen súlyosabb fizikai és érzelmi terheket ró az anyára (Mealey 2000). A vetélés során az anya olyan belső környezetet hoz létre, amelyben a magzat nem képes túlélni. A magzat viszont különböző jelzéseket ad saját egészségi állapotáról, Haig szerint pl. normális körülmények között a méhlepény által termelt gonadotropin olyan „megbízható", költséges szignál, amelyet csak az egészséges magzatok tudnak előállítani, és amely az anyai szervezetet az utód további befogadására hangolja. Feltételezhető, hogy genetikai, illetve morfológiai anomáliákkal rendelkező magzatok nem képesek azoknak a vegyületeknek az előállítására, amelyek felfüggesztik az anyai immunrendszert, és hamar kilökődnek. Az is lehetséges, hogy biokémiai rendszerük rendellenességei miatt nem, vagy csak kis hatékonysággal tudják manipulálni az anyai szervezetet és így nem tudják fenntartani a saját fejlődésüket (Haig 1993,1998). Valószínűleg a méhen belüli anya-utód konfliktus egyik formája a terhesség alatti rosszullét

252 is. Mint az 1.1.4. fejezetben részletesen is kifejtettük, a terhesség első trimeszterében kialakuló fokozott érzékenység egyes szagok és ízek iránt és a gyakori hányinger megvédi a magzatot bizonyos táplálékok mérgezésével szemben. A vizsgálatok valóban azt találták, hogy a terhességi rosszullétet mutató anyák kisebb valószínűséggel vetélnek el, továbbá kevesebb koraérett és alacsony testsúlyú (2500 g-nál kisebb) gyereket hordanak ki, mint azok, akik nem mutatják ezeket a tüneteket (Profet 1992, Flaxman és Sherman 2000). Lehetséges, hogy maga a magzat manipulálja az anyai szervezetet, hogy megvédje magát a mérgezéstől. Az első trimeszterben olyan hormonokat termel (gonadotropin), amelyek gyakori rosszullétet, hányingert, sőt hányást váltanak ki az anyából bizonyos ételek szagának hatására. Ennek ráadásul az a következménye, hogy csökken az anya tápanyagfelvétele, ami viszont növeli bizonyos anabolikus hormonok (inzulin, növekedési faktor) termelését. Ezek a hormonok gátolják a tápanyag beépítését az anyai szervezetbe, így a táplálék nagy része a magzatba jut. Mindez súlyos következményekkel járhat az anya egészségére nézve. Egy Kenyában végzett vizsgálat pl. azt találta, hogy azok az anyák, akik a terhesség alatti rosszullét intenzív tüneteit mutatják, súlyveszteséget szenvednek a második és harmadik trimeszterre. Nem csupán testtömegindexük csökken, hanem a bőr alatti zsírszöveteik is leapadnak, ami az anyai szervezet egyfajta kimerülésének a jele. A kockázatot növelte az anya magas életkora és a terhességet megelőző alacsony testsúlya (Pike 2000). Mindez azt is mutatja, hogy az anya számára olykor kényes ellentét mutatkozik a terhességi rosszullét nyeresége (utód túlélési esélyének, kondíciójának javulása) és vesztesége (anyai szervezet leromlása) között, amely minden társadalmi környezetben más megoldásokat kíván. Az anya-utód konfliktus a születés után is folytatódik (Trivers 1985). A részt vevő felek érdekellentétei különböző viselkedési taktikákban öltenek testet. Ilyen pl, a szoptatásnak - a gyermek szempontjából - idő előtti ritkulása, ill. beszüntetése, az elválasztás. A szoptatás rend-


kívül költséges az anya számára. A tápanyagban gazdag tej termelésének energetikai terhe napi 2000-3000 kJ, ami felülmúlja a terhesség kalóriaigényét. Ez sokszor az anyai szervezet táplálkozási és egészségi állapotának romlásához vezet, amihez még a különböző elemek, elsősorban a kalcium kóros vesztesége is társulhat. Ráadásul a szoptatás a gyerek korának előrehaladtával egyre kevésbé térül meg az anya számára; a csecsemő féléves kora után többnyire már kiegészítő táplálékra szorul (McDade 2001). Az elválasztás tehát elkerülhetetlen, de időpontja nagyon sok ökológiai és társadalmi tényezőtől függ. Azokban a kultúrákban, illetve családokban például, ahol súlyos halálozási kockázatot jelentenek a csecsemőkori fertőzőbetegségek (pl. diarrhea), ott tovább szoptatnak, mert a tejben lévő ellenanyagok növelik a csecsemő immunológiai védettségét. Ezekben a kultúrákban a hosszú ideig tartó szoptatás ugyanakkor kimerítheti és legyengítheti az amúgy is sovány és beteges anyai szervezetet. Ez a két tényező együttesen intenzív és elhúzódó elválasztási konfliktushoz vezet. Az elválasztás időzítésére - és ennek megfelelően a konfliktus természetére - emellett számos más tényező is hatással van: a jövőbeli szaporodás tervezése, a női munkavégzés mértéke, az apa jelenléte, a rokoni támogatás foka, a kiegészítő táplálék elérhetősége stb. (Sellen és Smay 2001, Quinlan et al. 2003). Formáit és technikáit ugyancsak messzemenően befolyásolják az uralkodó kulturális elvárások és normák. Egyes társadalmak pl. kemény vagy kellemetlen ízű anyagokat helyeznek a mellre, máshol átmenetileg a rokonokhoz küldik gyermekeiket, ismét máshol viszonylag korán a tehéntejre szoktatják őket, és így tovább. A konfliktus mindkét résztvevője bizonyos pszichológiai fortélyok révén éri el a célját. Így pl. az infantilis, regresszív viselkedés - tehát a fejlődés korábbi, csecsemőkori megnyilvánulásaihoz való visszatérés - olyan eszköz az utód számára, amellyel több figyelmet és gondoskodást képes kiváltani a szülő részéről. A sírás sokszor ugyancsak a szülő manipulálását, „zsarolását" szolgálja, amennyiben a veszély (éhség,


szeparáció) eltúlzásával igyekszik növelni a szülői erőfeszítéseket (Lummaa et al, 1998). Nem véletlen, hogy az intenzív sírás a vizsgálatok szerint növeli az anya érzelmi stresszállapotát. A szülők ugyanakkor egyre szigorodó elvárások révén igyekeznek mérsékelni a többletbefektetést. Általában véve az anyai gondoskodás ideje és intenzitása csökken a korral. A dél-amerikai ye'kwana indiánoknál pl. a csecsemő két hónapos koráig átlag 7 óra közvetlen (testi) gondoskodást kap az anyától, második évében 2,7 órát, míg a harmadikban mindössze 0,44 órát (Hames 1989). A szülők ezenkívül hatékony manipulációs technikákkal igyekeznek érdekeiket érvényesíteni. Különböző engedményekkel és büntetésekkel például a testvérek közötti feltétlen önzetlenséget szorgalmazzák, ami gyakran konfliktusba kerül a gyerekek saját magukat előnyben részesítő taktikáival. A felnőttkori szülő-utód konfliktus egy nagyon érdekes típusát elemzi Mark Flinn (1989) egy trinidadi falusi közösségben. Azt találta, hogy azok a nők, akik más, „reproduktív" (gyermeket szülő) nőkkel élnek együtt egy háztartásban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak ellenére, hogy szaporodóképes életkorban vannak és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lányok, akik egy vagy több, még gyermekkorú testvérrel élnek együtt, mintegy 4-5 évvel később szülik meg első gyereküket, mint azok, akiknek nincsenek fiatalabb testvéreik (átlagosan 18 éves koruk helyett 23 évesen). Általában véve ezek a lányok egészen addig nem esnek teherbe, amíg a velük élő anyjuk utolsó gyereke el nem éri a négyéves kort. Az anyák pedig előbb befejezik szaporodásukat (átlagosan 34 éves koruk helyett 29 évesen) akkor, ha a velük egy házban lakó lányuk gyereket vár, mint akkor, ha nincs várandós lányuk, vagy az már máshol él. A szerző ezt a reproduktív elfojtás eseteként értelmezi (3.3.1.), amennyiben a család egyik női tagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója az, hogy biztosítsa az aktuálisan gyereket szülő és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatását. Előbb a lányok segítenek fiatalabb testvéreik gondozásában, és ezzel csökkentik anyjuk szülői terheit (2.1.2.). Ezt követően az anyák

253

vesznek részt unokáik ellátásában, ami lányuk számára kínál előnyöket (4.1.4.). Flinn szerint a kölcsönös reproduktív elfojtás az anya és lánya közötti konfliktus eredménye. A 4.11. ábra azt mutatja, hogy van egy olyan időszak az anya és lánya életében, amikor reproduktív érdekeik szemben állnak egymással, aminek következtében vetélytársaknak tekinthetők. Ebben a periódusban az anya rátermettségét tekintve akkor jár jól, ha folytatja szaporodását, miközben számít lánya támogatására a gyermekgondozásban. Lánya viszont akkor növeli utódainak a számát, ha időben elkezdi szaporodását. A konfliktus lényegében abból származik, hogy az anya 50%-ban rokon saját gyerekeivel (r = 0,5), de csak 25%-ban hordoz közös géneket az unokáival (r = 0,25). Tegyük fel például, hogy van egy 37 éves korú anya, aki 0,06 gyerek/év korspecifikus termékenységgel rendelkezik, és vele együtt él a lánya, akinek a korspecifikus fertilitása 0,09. Az anya érdeke az, hogy tovább szüljön, miután a saját utódai-

4.11. ÁBRA Az egy háztartásban élő anya és lánya közötti konfliktusok várható időtartama ■ A folytonos vonal azt az életkort jelöli, ahol az anya szorgalmazza lánya szaporodásának megkezdését. A szaggatott vonal pedig azt az életkort mutatja, ahol a lány úgy dönt, hogy elkezdi szaporodását. A sötétre árnyékolt sáv az anya reproduktív érdekeinek (folytonos vonal) és a lány reproduktív érdekeinek (pontozott vonal) az összeütközési területe. Részletes magyarázat a szövegben (Forrás: Flinn 1989)

254


4.12. ÁBRA Az egy házfedél alatt élő anya és lánya közötti nézeteltérések (agonisztikus kapcsolatok) aránya a lány életkorának és az anya szaporodási potenciájának függvényében ■ (Forrás: Flinn 1989)

ból származó közvetlen nyeresége (0,5 x 0,06 = 0,03) nagyobb, mint közvetett nyeresége, amely abból fakad, ha lemond szaporodásáról a lánya javára (0,25 x 0,09 - 0,02). A lánya viszont többet nyer annak révén, ha saját utódokat hoz világra (0,5 x 0,09 = 0,045). Ezen elméleti megfontolásokból az várható, hogy az anya és lánya közötti nézeteltérések és veszekedések száma ebben a kritikus időszakban látványosan növekszik. A szerző valóban azt találta, hogy a lányok 18 és 21 éves koruk között lényegesen gyakrabban vesznek részt agonisztikus kapcsolatokban az anyjukkal, mint életük más időszakaiban (4.12. ábra). Az anyák viszont 36 és 38 éves koruk között kezdeményezik lányukkal szemben a legtöbb konfliktust. Ez egyúttal arra a kérdésre is választ adhat, hogy mi okozza a szaporodás gátlását az együtt élő nők körében. Több vizsgálat ugyanis azt mutatja, hogy a lelki stressz és a feszült társas kapcsolatok csökkentik a termékenységet, valószínűleg a peteérés gátlása miatt (Wasser 1994) (3.3.1.). Ugyanilyen hatással járnak a megnövekedett fizikai terhelések (pl. intenzív munkavégzés), amely ugyancsak számottevő lehet a másik fél gyermekére - tehát a testvérre, illetve az unokára - fordított intenzív támogatás miatt (Jasienska és Ellison 1998).

4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke A szülői gondoskodás gyakran diszkriminatív, ha alacsony az utód reproduktív értéke. A szülők várhatóan akkor „kapcsolnak" át a jövőbeli szaporodásra, ha az általuk birtokokolt erőforrásoknak a későbbi utódokra való fordítása nagyobb fitnessmegtérülést biztosít, mintha a jelenlegi utódok gondozására használnák őket (Chisholm 1999). Ez pedig akkor valószínű, ha a jelenlegi utód nem, vagy csak kismértékben járul hozzá a szülői gének elterjesztéséhez. Evolúciós szempontból a beteg, illetve testi fogyatékos gyerek alacsony reproduktív értéket képvisel, aki ráadásul értékes erőforrásokat von el egészségesebb testvéreitől, és hosszan tartó anyai gondozása késlelteti a következő gyerek születését, aki valószínűleg nagyobb eséllyel marad fenn és szaporodik. Antropológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a tradicionális kultúrák kb. egyharmadában bevett és elterjedt szokás a súlyosan beteg, illetve testi fogyatékossággal született gyerekek megölése (Daly és Wilson 1984). Jóllehet a modern társadalmakban általában magas etikai értékkel ruházzuk fel az élet minden megnyilvánulási formáját, a szülői döntésekben gyakran jelennek meg ezek az evolúciós

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

hatások, Az elhanyagolt és bántalmazott gyerekek egy része - a különböző kultúrákban végzett vizsgálatok szerint 15-60%-a - súlyos testi fogyatékosságot, mentális retardációt és csökkent életképességet mutat (Daly és Wilson 1981), Ez a részrehajlás kevésbé drámai körülmények között is megfigyelhető. Egy vizsgálatban olyan ikerpárokat néztek, akiknek az egyik tagja normális testsúllyal, egészségesen született, másik tagja viszont fejlődési visszamaradottságot mutatott. Kiderült, hogy nyolc hónapos korukban az ikerpárok egészségesebb tagjai nagyobb anyai törődést kaptak - elsősorban a gyakoribb szemkontaktus, simogatás és karon hordás tekintetében mint beteg testvéreik (Mann 1992). Mint ismeretes, az alacsony születési testsúly olyan kockázati tényező, amely jelentősen növeli a súlyos betegségek (agyvérzés, szívelégtelenség, mentális retardáció stb.) előfordulási gyakoriságát és a korai mortalitás valószínűségét. Egy magyarországi vizsgálatban az derült ki, hogy az anyák gyerekeik várható túlélési kilátásaihoz igazítják gondoskodásuk intenzitását és időtartamát (Bereczkei 2001). Rövidebb ideig szoptatják a 2000 g születési súly alatti, illetve beteg gyermekeiket, ezután pedig hamarabb szülik a következő gyermeket, mint abban az esetben, ha az elsőszülött egészséges és normális fejlettségű volt (4.13. ábra). Ezt követően azt a csoportot vizsgáltuk meg, amely alacsony iskolázottsággal, alacsony foglalkoztatási státus4.13. ÁBRA Az első és a második szülés közötti időintervallum hoszsza az elsőszülött csecsemő születési súlyának és egészségi állapotának függvényében ■ (Forrás: Bereczkei 2001)

255

sal és magas munkanélküliséggel jellemezhető. Nem meglepő, hogy ebben a csoportban az alacsony testsúly és a koraérettség a gyermek fejlődésének első hat évében különösen nagy kockázattal jár: a népesség átlagához képest lényegesen nagyobb mértékben növeli a halálozás valószínűségét (11,5% vs. 3,1%) és a krónikus betegségek gyakoriságát (21,7% vs. 13,4%). Ennél sokkal fontosabb eredmény volt az, hogy az említett anyai stratégia (rövidebb szoptatás, rövidebb szülések közötti időintervallum) ezeknek az embereknek a körében mérhető reproduktív következményekhez vezetett. Az egyes szülések között eltelt idő csökkentésével 2-4 évet nyernek további gyerekek világra hozására, és fertilitási periódusuk végére (45 éves korukig) átlagosan csaknem két gyerekkel többet szülnek, mint azok, akik normális testsúlyú, illetve egészséges gyerekeket hoznak világra (Bereczkei et al. 2000). Más szóval, az alacsony testsúlyú gyerekekkel járó magas reproduktív költségeket azzal kompenzálják, hogy nagyobb számú csecsemőnek adnak életet gyors egymásutánban. Ez a trade-off stratégia elsősorban a demográfiai átmenetet megelőző társadalmakban volt adaptív, hiszen ellensúlyozta az alacsony testsúlyú és koraszülött gyerekek rendkívül magas mortalitásából származó veszteségeket. Az alacsony testsúlyú csecsemőkkel szembeni szülői diszkriminációnak nem mond ellent

256

az a megfigyelés, hogy a hátrányos fizikai kondícióval rendelkező gyerekeknek az anyák sokszor nagyobb figyelmet szentelnek és többet foglalkoznak velük. Elsősorban olyan tevékenységekre koncentrálnak, amelyekkel megpróbálják ellensúlyozni ezeknek a gyerekeknek a motoros passzivitását és csökkent érzékszervi képességeit: fizikai stimuláció, játék, érzelmi kontaktus. Úgy tűnik, mindeközben az anyák tesztelik gyerekeik válaszadási képességét, igyekeznek egyértelmű képet kapni viselkedésük kiszámíthatóságával és „normális" érésével kapcsolatban. Erre azért is szükség van, mert úgy tűnik, hogy a gyermekkori halálozásnak és a súlyos betegségeknek ún. gondozásfüggetlen forrásai vannak (Borgerhoff Mulder 1992, Pennington és Harpending 1988). Az kétségtelenül igaz, hogy az alacsony súllyal született és a koraszülött gyerekek jelentős része ma már nem csak hogy felépül a csecsemőkori betegségekből, hanem testi fejlődésüket tekintve néhány év alatt utoléri egészséges társait. Kisebb hányaduk ugyanakkor olyan súlyos betegségeket és fejlődési retardációkat mutat, amelyeken az intenzív anyai és kórházi ápolás is csak részben tud javítani. A fejlődési visszamaradások az ilyen esetekben többnyire függetlenek a gondozásra fordított idő és energia mennyiségétől. Ez pedig hatással lesz a gyerekek reproduktív kilátásaira későbbi életpályájuk - iskoláztatásuk, házasságuk, családalapításuk - esélyeinek mélyreható változásain keresztül. Valószínű ezért, hogy az anyák az evolúciós múltban olyan „finoman hangolt" érzékszervi képességekre szelektálódtak, amelyek képessé teszik őket, hogy különbséget tegyenek a gyerek csökkent túlélési és szaporodási kilátásainak enyhe és súlyos formái között (Mann 1992). Az adatok valóban azt mutatják, hogy az anyák rendkívül érzékenyek csecsemőik jelzéseire és válaszaikat ezekhez a jelzésekhez igazítják. A koraérett és beteg csecsemők egy része nagy nehézséget mutat az anyával való kapcsolatok motoros és érzelmi szabályozásában. Gyakran fordul elő, hogy nem világos és nehezen értelmezhető viselkedési válaszokat adnak, keveset mosolyognak, gyakran fordítják el tekintetüket.


Könnyebben irritálhatóak, és ilyenkor nehezebb őket megnyugtatni, mint az egészséges gyerekeket. Keveset játszanak, viszont nagyobb mértékű szorongást mutatnak Sokszor sírnak, sírásukkifejezetten frusztráló (4.1.1.), és az anyák nehezen tudják megkülönböztetni a kiváltó okot, pl. az éhséget vagy a fájdalmat (Worchel és Allen 1997, Drummond et al. 1999). Mindezek a jelzések növelik az anyai szorongás és érzelmi stressz mértékét, és alapvetően megváltoztatják a fizikai és érzelmi válaszoknak azt a repertoárját, amelynek segítségével az anyák kiépítik szociális kapcsolataikat a gyerekeikkel. Mindez azt is mutatja, hogy a szelektív szülői bánásmód nem feltétlenül tudatos döntések eredménye. Közvetlenül az anya és gyermeke közötti kommunikáció elégtelensége és a kötődési folyamatok problémái hozzák létre. Kapcsolatuk kezdeti fázisában az anyák ellenőrzik, tesztelik gyermekük viselkedését és ennek megfelelően hoznak döntéseket a szülői ráfordítás elosztásáról és időzítéséről. Általában csak akkor csökkentik ráfordításukat, amikor azt tapasztalják, hogy a csecsemők a szülői erőfeszítések ellenére nem mutatnak fejlődést (Furlow 1997). Az utód reproduktív értéke nem csupán testi kondíciójától függ, hanem korától is (Trivers 1985). Várhatóan olyan szülői motivációk alakultak ki, amelyek az utód életkorának figyelembevételével döntenek a gyereknek juttatott gondoskodás mértékéről. Állatkísérletek valóban azt mutatják, hogy az idősebb utódok általában értékesebbek a szülők számára, aminek valószínűleg két alapvető oka van. Egyrészt a már rájuk fordított szülői gondoskodás relatív nagysága, amely elhanyagolásukat fokozottan „költségessé" teszi. Másrészt azért, mert közelebb vannak ahhoz a korhoz, amikor már maguk is képesek utódokat létrehozni és a szülői géneket elterjeszteni. Több adat mutat arra, hogy az emberek - legalábbis szélsőséges helyzetekben - úgy viselkednek, mintha idősebb gyerekeiket többre értékelnék a fiatalabbaknál. Összehasonlító elemzések szerint a gyermekgyilkosságot gyakorló társadalmakban mindig a fiatalabb gyereket ál-


257

4.14. ÁBRA A gyermekgyilkosságok gyakorisága a gyermek korának függvényében (Kanada 1974-1983) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

dozzák fel, rendszerint olyankor, ha túl korán született az előző gyerek után, ha az anyának körülményeihez képest már túl sok gyereke volt, továbbá ikerszülés esetén az ikerpár egyik tagját (Daly és Wilson 1984). A kung busmanoknál például minden 500 újszülöttből hatot ilyen okokból gyilkolnak meg. Az ipari társadalmakban előforduló gyermekgyilkosságok döntő többsége ugyancsak a születés utáni hetek és hónapok során történik, az első év végére ez a harmadára esik, majd meredek csökkenést mutat a második életév betöltését követően (4.14. ábra). A Kanadában 1974 és 1983 között meggyilkolt gyerekeknek mindössze 24%-a érte meg az első életévét, a többi néhány napos vagy hetes volt (Daly és Wilson 1987). A gyerek életkorához szorosan kapcsolódik egy újabban intenzíven kutatott terület, a születési sorrend. A 3.2.2 fejezetben részletesen bemutattunk néhány antropológiai kutatást, amelyek annak vizsgálatára irányultak, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban az utódok neme és születési sorszáma miként kapcsolódik össze túlélésük, anyagi gazdagságuk és szaporodásuk feltételeivel. A pszichológia elsősorban azóta szentel figyelmet ennek a témának, amióta Frank Sulloway (1996) megjelentette ma már széles körben népszerű könyvét, amelyben evolúciós megfontolások is helyet kaptak. Az idősebb gyerekek, mint láttuk, reproduktíve ér-

tékesebbek a szülők számára - túlélték a csecsemőkori mortalitást és közelebb vannak a szaporodóképes életkorhoz ezért érdemes tovább folytatni a költséges szülői beruházásokat. Ráadásul az elsőszülöttek hasznot húznak abból, hogy nincsenek idősebb testvéreik, akikkel vetélkedni kellene a közös családi erőforrásokért. Számos vizsgálat igazolja ezeket az elméleti megfontolásokat. Az elsőszülött csecsemők több figyelmet és gondoskodást kapnak, mint a későbbiek, és bár általában kisebb testsúllyal születnek, gyorsabban növekednek és egyéves korukra nagyobb testméretre tesznek szert, mint fiatalabb testvéreik (Salmon és Daly 1998). Sőt, felnőtt korukra magasabb szociális és jövedelmi státusokat érnek el, ami összefügg azzal, hogy szüleik tovább iskoláztatják őket, később házasodnak és gyerekeik később születnek fiatalabb testvéreikhez viszonyítva. (Davis 1997). Ez egybecseng Sulloway-nek (1996) azzal a megállapításával, miszerint az elsőszülöttek az irántuk megnyilvánuló szülői részrehajlás miatt felnőtt korukban a szülői értékek és a státus quo támogatóivá és védelmezőivé válnak, míg később született testvéreik inkább hajlanak a lázadásra és ezen értékek megkérdőjelezésére (lásd még 4.5.1.). Van azonban egy ellentétes hatás: ahogy a szülők öregszenek, utódaik relatív fitnessértéke növekszik a szülők csökkenő reproduktív értéke

258 miatt. Mint rövidesen (4.2.4.) részletezzük, ha minden más egyenlő, az idősebb szülők többet invesztálnak utódaikba, mint a fiatalabbak, így a később született gyerekek várhatóan több szülői gondoskodást kapnak, mint annak idején az elsőszülöttek. Ráadásul, az utoljára született gyerekek életében kisebb szerepet játszik a testvér-rivalizáció, hiszen nem kell osztozniuk fiatalabb testvéreikkel a család rendelkezésére álló erőforrásokon. Mindebből az következik, hogy a születési sorrend szerint középső gyerekek a szülői figyelmet és beruházásokat tekintve hátrányba kerülnek mind elsőszülött, mind utószülött testvéreikkel szemben. Egy vizsgálatban azt találták, hogy azok a fiatal felnőttek, akik elsőként, illetve harmadikként (utoljára) születtek, fontosabbnak és meghatározóbbnak tartják a szülői törődést és a családi támogatást, mint másodikként született testvéreik. Arra a kérdésre, hogy kivel ápolják a legszorosabb kapcsolatot és kihez fűződik a legbizalmasabb viszonyuk, az előbbiek 64%-a, míg az utóbbiaknak mindössze 10%-a nevezte meg az anyát. A középsőként született férfiak és nők inkább nem rokon barátaikat és ismerőseiket nevezték meg szociális kapcsolataik legfontosabb résztvevőiként (4.15. ábra). Arra a kérdésre pedig, hogy kikhez fordulnának érzelmi támogatásért, a középsőként született válaszadók ötször olyan gyakran jelölték meg a testvéreiket, mint az elsőszülött és


későnszülött személyek, akik ismét az anyát rangsorolták az első helyre (Salmon és Daly 1998).

4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások A szülői gondoskodás időzítésére és elosztására vonatkozó döntéseket nagymértékben befolyásolja a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége és előrejelezhetősége. Ha a gyerekgondozás anyagi feltételei korlátozottak, az anyák készek átcsoportosítani ráfordításukat egy kedvezőbb körülmények között felnevelhető későbbi gyerekbe (Surbey 1998b). Miután az erőforrásokhoz való jutásban minden társadalomban döntő szerepet játszanak a férfiak, nem meglepő, hogy a szülői gondoskodás szelektív visszatartásának egyik oka az apa hiánya vagy ismeretlen volta. XVIII. századi német falvak népességére vonatkozó levéltári adatok elemzése azt mutatja, hogy a korán özvegységre jutó nők egyetlen gyerekének mortalitása igen magas. Ez a halálozási gyakoriság pozitív Összefüggést mutat újraházasodásuk valószínűségével, és legmagasabb közvetlenül az újraházasodás előtt (Voland 1988), Az adatok azt a magyarázatot valószínűsítik, hogy a nők férjük halála után nem tudnak gondoskodni gyermekükről - esetleg aktívan megvonják tőlük anyai gondoskodásukat -, ami ki4.15. ÁBRA A válaszadók aránya születési sorrendjük függvényében ■ Arra a kérdésre feleltek, hogy kit éreznek legközelebb

magukhoz

(szülei-

ket, egyéb rokonaikat, nem rokon barátaikat, ismerőseiket) (Forrás: Salmon és Daly 1998)


mutathatóan javítja férjhezmenési esélyeiket, hiszen a gyerektelen nők általában vonzóbb házastársak a férfiak számára, mint a gyerekkel rendelkezők (3.4.4.). Kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a gyermekgyilkosságok valószínűségét erősen növeli az apai gondoskodás várható kiesése (Hrdy 1999). Mint az imént láttuk, a tradicionális társadalmak egy részében ez nem csupán az utód jólétét és későbbi társadalmi státusát veszélyezteti, de túlélési esélyeit is lényegesen csökkenti. Ez a tendencia még a modem társadalmakban is jelen van. Kanadában a gyermekgyilkosságot elkövető nők 89%-a hajadon (Daly és Wilson 1984). Egy Angliára és Walesre kiterjedő vizsgálatban azt találták, hogy a művi abortusz lényegesen gyakoribb az egyedül élő nők, mint a férjezettek között (Lycett és Dunbar 1999). Ez a különbség a 16 és 25 év közöttiek korcsoportjaiban a négyszeres értéket is meghaladja. A szerzők szoros kapcsolatot találtak a hajadon nők terhességmegszakításának kockázata és férjhezmenetelük esélyei között: házasságuk jövőbeni valószínűségének csökkenésével - amely persze életkoruktól függ leginkább - egyre ritkábban követnek el terhességmegszakítást (Lycett és Dunbar 1999) (4.16. ábra). Úgy tűnik, hogy mind az abortusszal, mind a gyermekgyilkossággal kapcsolatos anyai döntések végső soron a szaporodás elhalasztását szolgálják. Miután az aktuális gyermek felnevelése rendkívül költségessé válna a férfi támogatása nélkül, az anya inkább annak a jövőbeli gyereknek a gondozását vállalja, akinek felnevelésében már valószínűleg az apai erőforrásokat is fel tudja használni. Természetesen nem csupán a családjukról gondoskodó férfiak hiánya, hanem az erőforrások általában vett szűkössége is a szülői ráfordítások korlátozásához vezethet. A gyermek elhanyagolásának valószínűsége aránytalanul magas az alacsony jövedelmű, illetve munkanélküli családokban, noha természetesen a szegénység nem vezet szükségszerűen a rossz bánásmódhoz (Burgess et al. 1988, Burgess és Drais 1999). Az erőforrásokhoz való hozzájutás mértéke és a szülői ráfordítás intenzitása szoros összefüg-

259

4.16. ÁBRA A művi vetélés korspecifikus valószínűsége a jövőbeli férjhez menetel valószínűségének függvényében ■ (Forrás: Lycett és Dunbar 1999)

gést mutat az anya korával. A nő reziduális reproduktív értéke - tehát jövőbeli szaporodásának valószínűsége - a korral együtt csökken (3.37. ábra). Jövőbeni reproduktív kilátásainak romlása miatt egyre kisebb a valószínűsége, hogy megszakítja az utódgondozást. Ezt támasztják alá azok az adatok, amelyek szerint ha a gyereknevelés körülményei kedvezőtlenek, a fiatalabb anyák nagyobb valószínűséggel vesznek részt gyerekeik elhanyagolásában és bántalmazásában, mint az idősebbek (Daly és Wilson 1988). A művi vetélés gyakorisága ugyancsak sajátos kormegoszlásokat mutat: amint a 4.17. ábra mutatja, a tizenéves nők körében a legmagasabb, azután meredeken csökken, majd ismét nő (Tullberg és Lummaa 2001). A fiatal, többnyire hajadon nők feltételezhetően abban a reményben halasztják el a szülést, hogy a gyereknevelés feltételei a jövőben javulni fognak, A művi vetélés előfordulási gyakorisága azonban még egy csúcsot mutat a nők reproduktív életében; 35 év felett újra emelkedik, majd a 45 éves korukat meghaladó nők körében meghaladja a fiatal nők vetélési rátáját. Az idősebb - többnyire házasságban élő - nők számára az abortusz inkább a termékenység korlátozásának az eszköze abban az esetben, ha már nem akarnak több gyereket,

260


4.17. ÁBRA A művi abortusz gyakorisága a különböző női korcsoportokban ■ (Forrás: Tullberg és Lumma 2001)

illetve elejét akarják venni az időskori gyerekszüléssel járó kockázatoknak. Ez a fajta születésszabályozás az egyik eszköze annak, ahogy a szülői gondoskodás szerepéről „átkapcsolnak" a nagymamaszerepre (4.1.4.). Mint ismeretes, koruk előrehaladtával a nők egyre nagyobb valószínűséggel szülnek csökkent életképességű, többek között kromoszómahibás gyerekeket. Egyesek szerint ez nem egyszerűen az öregedéssel járó kóros tünetek közé tartozik, ahogyan a legtöbben gondolják. Sokkal inkább arra vezethető vissza, hogy az idősödő anyai szervezetben csökken a magzattal szembeni védekezés, enyhül a méhen belüli „szűrés" eszközeinek hatékonysága (4.2.3.). Ennek az az oka, hogy az életkor előrehaladásával egyre kisebb esély nyílik újabb utódok szülésére, így az anyai szervezet hajlandó elfogadni a kisebb reproduktív értékkel rendelkező magzatok méhen belüli jelzéseit, és folytatni gondozásukat (Nesse és Williams 1995). Hasonló evolúciós logika érvényesül a szülést követő utódgondozás során. Eszerint az idősebb nők jövőbeni reproduktív esélyeik csökkenésével többet fordítanak utódaik gondozására, mint a fiatalabb anyák, akiknek nagyobb esélyük van további utódokat szülni. Egy amerikai vizsgálat szerint a 30 és 34 éves koruk közötti nők általában többet törődnek első gyerekükkel, mint a fiatalabb anyák. Ez teszi érthetővé azt a

meglepő eredményt, miszerint a 30-as éveik első felében szülő nők termékenységi mutatói jobbak, mint a fiatalabb anyáké (Essock-Vitale és McGuire 1988). Az anya kora a demográfiai átmenetet megelőző korokban valószínűleg még inkább befolyásolta a szaporodási mintázatokat. Egy történelmi demográfiai vizsgálat azt mutatta ki, hogy Észak-Németországban 1668 és 1869 között az újszülöttek mortalitása növekedett az anya korával, de az első évüket túlélő gyerekek halálozása csökkent (Voland 1988). Ismeretes, hogy az ipari társadalmakban élő, középosztályhoz tartozó nők viszonylag későn kezdik meg szaporodásukat: általában a menarché után 10-15 évvel, vagy még később szülik meg első gyereküket. Gyakori ugyanakkor, hogy e társadalmak hátrányos helyzetű, marginális csoportjaiban felnevelkedő lányok nagyon korán, tizenévesen válnak anyává. A társadalomtudományi elemzésekben ezt többnyire a felvilágosultság és a tudatos tervezés hiányának tulajdonítják, illetve az adott szubkultúrában uralkodó elvárásokra és értékekre vezetik viszsza. Arline Geronimus (1987, 1996) szerint azonban a tinédzser anyaság sokkal inkább egy olyan alternatív életvezetés részeként tekinthető, amely adaptív időzítést jelent a szegény családokból származó, iskolázatlan lányok szaporodása számára. Több száz afro-amerikai lánynyal felvett mélyinterjú elemzése ugyanis azt


mutatta, hogy koruk előrehaladásával ezeknek a lányoknak nem javulnak, inkább romlanak az életkörülményei. Nincs kilátásuk arra, hogy jövedelmi viszonyaik, státusuk emelkedni fog, egészségügyi problémáik - részben az egészségtelen életmód miatt - viszont egyre növekednek, és ezek felhalmozódásával relatíve korai halállal kell szembenézniük. Ehhez képest több munkalehetőség nyílik meg a számukra akkor, amikor 30-as éveikre befejezik a szaporodásukat. Egyrészt családi korlátok már nem akadályozzák munkavállalásukat, másrészt idősebb gyermekeik már nem igényelnek olyan intenzív ellátást, mint korábban, sőt maguk is részt vesznek fiatalabb testvéreik gondozásában és egyéb háztartási teendők ellátásában. Ehhez járul még az a körülmény, hogy ezekben a közösségekben és társadalmi rétegekben a lányoknak csekély esélyük van a jó házasságra. Nem csupán azért, mert a szóba jöhető férfiak többsége szegény, hanem azért is, mert a férfiak mortalitása még magasabb, mint a nőké (az afro-amerikai közösségekben élő férfiak várható élettartama több mint tíz évvel kevesebb, mint a fehér férfiaké), és ez is a biztos egzisztenciateremtés akadályát képezi. Ilyen körülmények között a lányoknak érdemes áttérniük szaporodásuk korai időzítésére. Annál is inkább, mert a rövid és gyors nemzedékváltás miatt több rokoni generáció segítségére számíthatnak. Tizenöt-tizenhat évesen szülik első gyereküket, amikor saját anyjuk is még meglehetősen fiatal (30-35 éves), aki azonban már befejezte szaporodását, és munkájával képes jelentősen hozzájárulni a család anyagi hátterének megteremtéséhez. A dédanya (a tizenéves anyák nagyanyja) általában még ugyancsak él, 45-50 éves, és az ő feladata inkább a gyerekek közvetlen gondozása. Hasonló életvezetési mintákat találtunk a magyarországi beás cigányok körében; a többségi népességhez képest roszszabb szociális és egészségügyi feltételek között élnek, lényegesen korábban szülik meg első gyermekeiket (átlag 17 és fél évesen), akik felnevelésében fontos szerepet játszanak a felmenő ági közeli rokonok (nagyszülő, nagynéni, idősebb testvér) (Bereczkei 1993a, 1998b).

261

A szülői gondoskodás sajátos formája - egyúttal a szülői erőforrások elosztásának és időzítésének speciális esete - a mostohagyerekkel kapcsolatos magatartás. Mint láttuk, az utódgondozással kapcsolatos stratégiákat elsősorban a szülői ráfordítások fitnessmegtérülései határozzák meg. Ezen belül lényegesen befolyásolja a szülői döntéseket a gyerekkel való rokoni-genetikai kapcsolat, illetve ennek hiánya (3.3.8.). A mostohaszülők olyan gyerekekre fordítják erőforrásaikat, akik nem növelik genetikai képviseletüket Ezért várhatóan kevesebb anyagi és érzelmi gondoskodást nyújtanak nekik, mint a biológiai szülők (Betzig 1988). Miközben ez a megállapítás nem determinisztikus semmilyen egyedi szülő-gyerek kapcsolatra nézve, a vizsgálatok egyértelmű statisztikai trendeket tártak fel. Az eddig vizsgált társadalmakban azt találták, hogy a mostohagyerekek általában kevesebb támogatást kapnak, mint az édesgyermekek. A Tanzániában élő nomád hadzáknál pl. a férfiak több időt fordítanak biológiai gyermekeik közvetlen gondozására (karon hordás, nyugtatás, játék, beszélgetés stb.), és a vadászat során szerzett húsból nagyobb mennyiséget juttatnak nekik, mint mostohagyerekeiknek (Marlowe 1999). Karib-tengeri falvakban azt találták, hogy a biológiai szülők gyakoribb és szorosabb kapcsolatokat ápolnak vér szerinti gyerekeikkel, miközben mostohagyerekeikkel szemben több konfliktust és nézeteltérést mutatnak (Flinn 1988). Európai és amerikai vizsgálatok ugyancsak arról számolnak be, hogy az édes gyermekek 5 és 12 éves koruk között több apai gondoskodást kapnak, később pedig nagyobb anyagi támogatásban részesülnek és nagyobb valószínűséggel kerülnek egyetemre, mint a mostohagyerekek (Anderson et al. 1999a, 1999b, Lancaster és Kaplan 2000). Végrendeleteikben a szülők rendszerint előnyben részesítik édesgyermeküket a mostohával szemben (Smith et al. 1987), Ezekben az esetekben a diszkriminatív szülői viselkedés nagyfokú egyenlőségfelfogással párosul: a szülők arról számolnak be, hogy érzelmeik és törődésük tekintetében semmiféle különbséget nem tesznek vér szerinti és nem vér szerinti gyermekeik között. Külön kategóriát képeznek

262 a bántalmazás esetei: ismeretes, hogy a gyermek elhanyagolásának és bántalmazásának a kockázata meglehetősen magas azokban a családokban, ahol legalább az egyik szülő mostoha. A gyermekbántalmazás kérdésköre olyan öszszetett és hatásában annyira m e s s z e mutató, hogy érdemes részletesebben is foglalkozni vele.

4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok Mint a megelőző fejezetekből kiderült, őseink többek között úgy követték hosszú távú reproduktív érdekeiket, hogy csökkentették a hátrányos helyzetű gyermekeikre irányuló ráfordításokat és minimalizálták a felnevelésükkel kapcsolatos költségeket, miközben megőrizték testi és anyagi erőforrásaik egy részét későbbi gyerekeik gondozására. Ez az egykor adaptív viselkedési program olykor antihumánus és abnormális anyai szerepekhez vezet. Gyermekpszichológusok, pszichiáterek, kriminalisztikai szakértők szerint a gyermekbántalmazások és elhanyagolások száma az egész világon meghökkentően magas (Gelles 1990). Martin Daly és Margo Wilson vizsgálatai szerint különösen három típusú családban fordul elő gyakran (Daly és Wilson 1981, 1985, 1998). Egyrészt ott, ahol a szülőknek legalább az egyike mostoha vagy gyám. Több, nagy mintákat feldolgozó amerikai és kanadai vizsgálat szerint ezekben a családokban 30-40-szeresére nő a gyermekek bántalmazásának valószínűsége (Daly és Wilson 1985, Burch és Gallup 2000) (4.18. ábra). Kiderült, hogy ez még akkor is így van, ha a gyerekekre fordított anyagi támogatás ugyanolyan mértékű a mostohák részéről, mint a biológiai szülők esetében. A gyerekgyilkosságokat tekintve ez a különbség a biológiai szülőkhöz képest akár a 70-szeresére (USA) vagy 100-szorosára (Kanada) is emelkedhet (Daly és Wilson 1994). A gyerekbántalmazások másik nagy csoportját azok az esetek képezik, ahol a gyermekek veleszületett fizikai vagy szellemi fogyatékosságot mutatnak. A mentális retardációt és más vele-


született rendellenességet mutató gyerekek elhanyagolásának és bántalmazásának a kockázata 5-10-szeresével haladja meg az egészségesekét (Daly és Wilson 1988, Halpérin 1995). A harmadik fő kockázati tényezőt pedig az jelenti, ha a család vagyoni helyzete, stabilitása annyira leromlik, hogy a teljes anyagi és szociális széthullás veszélye fenyegeti (Burgess et al. 1988). Ezekben az esetekben az a közös, hogy a szülők alapvető reproduktív érdekei kerülnek veszélybe. Vagy olyan gyermekkel élnek együtt, akik vér szerint nem a rokonaik - és ezzel szülői ráfordításukat idegenekre fordítják -, vagy pedig a gyerekek reproduktív kilátásai csökkennek jelentősen (Daly és Wilson 1987, 1998). A marginális helyzetbe került és működésképtelenné váló családokból kikerülő gyerekek hátránnyal indulnak a státusok megszerzéséért folyó versenyben, a retardáltak pedig sok esetben alkalmatlanok arra, hogy egészséges utódokat hozzanak létre, súlyosabb esetben hogy elérjék a nemzőképes kort. Az említett körülmények között csökken az esélye annak, hogy a szülők képesek növelni genetikai képviseletüket a következő generációban, ezért megnövekszik annak a kockázata, hogy megvonják támogatásukat gyerekeiktől és magukra hagyják őket.

4.18. ÁBRA A nyilvántartott gyermekbántalmazások aránya Kanadában biológiai és mostohaszülők esetén ■ (Forrás: Daly és Wilson 1998)


Természetesen ennek a viselkedésnek a végső, evolúciós motívumai éppúgy nem tudatosak, mint a szülői diszkrimináció korábban említett eseteiben. Közvetlen megjelenésükért elsősorban a szülők és gyermekek közötti lelki és érzelmi kötődések hiánya vagy ennek zavarai a felelősek. Mint a 4.1.1. fejezetben ismertettük, az egyedfejlődés korai szakaszában olyan specifikus bevésődési és megerősítési folyamatok működnek a szülők és utódaik között, amelyek kapcsolatuk normális kialakulását szolgálják. Ezek a kötődések csak részben alakulnak ki azokban a családokban, ahol a mostohaszülők viszonylag későn találkoznak a gyerekkel, általában túl a bevésődéshez szükséges kritikus vagy szenzitív perióduson (Silverman et al. 1993). Tanulságos ebből a szempontból, hogy az örökbefogadó szülők körében még az átlagosnál is ritkábban fordul elő gyerekbántalmazás. Ez részben a saját gyerek iránti megnövekedett igény eredménye lehet (2.1.3.), de valószínűleg szerepet játszik benne az is, hogy az adoptálás rendszerint az örökbefogadott gyerek vagy csecsemő életének nagyon korai szakaszában többnyire az első két évben - történik, amely segíti a szülőkkel való bensőséges kapcsolatok kialakulását. A veleszületett fogyatékosságot mutató gyerekek azért veszélyeztetettek a bántalmazás szempontjából, mert fizikai és értelmi állapotuk sokszor csupán korlátozott testi kapcsolatokat tesz lehetővé a szülőkkel. Érzelmi reakcióik nehezen értelmezhetőek, válaszadási képességeik készlete korlátozott, így kisebb a lehetőség a „normális" attachment kifejlődésére (Pollak et al. 2000). Bármi is az oka, a korai kötődés torzulása oda vezet, hogy más korlátok és viselkedési küszöbök alakulnak ki a bántalmazás szempontjából veszélyeztetett gyerekek esetében, mint a többieknél. A gyermekek bántalmazása természetesen nem adaptív stratégia, valószínűleg sohasem volt az. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy összetett adaptáció mellékterméke, amely extrém körülmények között jön létre (Daly és Wilson 1998). Az evolúciós pszichológia értelmezésében a szülői magatartás egy széles és folyamatos

263

skálát képez, amelynek egyik végpontja az utód iránti maximális gondoskodás, a másik pedig a ráfordítás teljes megszakítása. Más szóval a szülői gondoskodás olyan komplex viselkedési rendszer, amely bizonyos körülmények között reproduktíve előnyössé teszi a szülői erőforrások átcsoportosítását és későbbi, másik utódra történő felhasználását - a jelenlegi utódra irányuló törődés csökkentése vagy teljes megvonása árán. A szülők ilyenkor egy trade-off keretében áttérnek a kedvezőtlen feltételeket mutató jelenlegi szaporodásról a várhatóan kedvezőbb lehetőségeket kínáló jövőbeli szaporodásra (4.2.1.). A világ minden tájáról - különösen azokból a társadalmakból, ahol sok gyerek születik - rendelkezünk adatokkal arról, hogy ugyanaz az anya, aki elhagyta korábbi gyerekét, gondos anyává válik, ha a körülmények javulnak (Hrdy 1999). Ha ismerjük a szülői döntést befolyásoló tényezőket - anya és gyerek kora, a gyerek egészségi állapota, genetikai leszármazás jellege stb. -, az evolúciós modell alapján előre tudjuk jelezni a gyerekbántalmazás megjelenésének kockázatát. Ezen túlmenően a szakembereknek nagyon sok olyan tényezőt kell tisztázniuk, amelyek az adott gyerekre fordítható támogatás megvonásának vagy részleges visszatartásának az evolúciós érdekét fizikai tettlegességbe vagy érzelmi elhanyagolásba fordítja át. Ahhoz ugyanis, hogy az elhanyagolás indítéka különböző típusú bántalmazói viselkedésekben jelenjen meg, a személyes motivációk, a családi konfliktusok és a gondozók mentális rendellenességeinek sajátos kombinációi szükségesek (Révész 1999). Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a témával foglalkozó pszichológiai irodalom gyakran a szülő személyiségére helyezi a hangsúlyt, és ennek megfelelően beszél „bántalmazó" személyiségről vagy típusról. Ezt az adatok részben alátámasztják: az alacsony iskolázottság, az antiszociális karakter, az agresszív vagy alacsony stressz-tűrő személyiség az átlaghoz képest valóban gyakrabban ismerhető fel a bántalmazói viselkedésben (Burgess és Drais 1999). A vizsgálatok ugyanakkor az evolúciós modellt is igazolták. Eszerint a szülői gondoskodás családon

264


4.19. ÁBRA A gyerekgyilkosságok gyakorisága az anya kora és családi állapota függvényében (Kanada 1974-1983) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

belül is sokszor diszkriminatív, amennyiben egyenetlenül oszlik meg az utódok között. A szülők minden gyerek esetén és a gondozás minden alapvető formáját illetően aktuális döntéseket hoznak arról, hogy ki legyen a támogatások haszonélvezője, és ki a megvonások elszenvedője. Hasonló kondicionális döntések vonatkoznak a gyerekgyilkosságokra is. Noha jogi és erkölcsi értelemben az utódok elhanyagolása (illetve bántalmazása) és megölése eltérő jelenségeknek minősülnek, evolúciós értelemben elválaszthatatlanok egymástól. Mindkettő közvetlenül vagy közvetetten arra irányul, hogy az anyák csökkentsék ezáltal a gyerek felnevelésének súlyos, vagy éppen elviselhetetlennek látszó költségeit. Erre mutat például, hogy - összhangban az evolúcióelmélet elvárásaival - a gyerekgyilkosságok gyakorisági megoszlásait éppúgy és éppolyan formában befolyásolja a résztvevők reproduktív értéke (a gyerek életkora, továbbá az anya kora és családi állapota), ahogyan azt az abortuszok és a gyerekbántalmazások esetében láttuk (4.19. ábra, lásd még 4.14. ábra). Ezzel együtt is igaz azonban, hogy a gyerekgyilkosságok és a gyerekbántalmazások (elhanyagolások) különböző szituációkban és eltérő hatásokra aktiválódnak. Sarah Hrdy (1992,1999) vizsgálatai azt mutatják, hogy az anyák egyfajta végső eszközként gyakorolják az infanticiditást. Akkor gyilkolják meg csecsemőiket, amikor a

születésszabályozás más módjai nem állnak rendelkezésre, és ha úgy érzik, hogy képtelenek folytatni a gyerek gondozását. Az ipari társadalmakban, ahol a nemkívánatos terhesség megszakításának más, kevésbé „költséges" formái is vannak (pl. abortusz) és ahol a gyermekgyilkosságok súlyos jogi és erkölcsi szankciókat vonnak maguk után, az anyák általában csak akkor vállalkoznak gyerekük megölésére, ha a körülmények nem teszik lehetővé az elhagyásukat vagy elhanyagolásukat - például félnek a felfedezéstől. A tradicionális társadalmak többségében ezzel szemben a születésszabályozás egyik elfogadott eszközének tartják az infanticiditást. A kiváltó körülmények minden esetben az erőforrások szűkösségével és a gyerek alacsony reproduktív értékével állnak kapcsolatban. Egy 36 társadalmat felölelő összehasonlító elemzés adatai szerint a gyermekgyilkosságok legfőbb okai a következők voltak: retardált, illetve fogyatékos gyerek (21 társadalom), házasságon kívüli szülés (14), az apa ismeretlen volta (16), ikrek miatti túlterheltség (14), túl sok gyerek a rövid szülések közötti intervallum következtében (11) (Daly és Wilson 1984,1987). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezekben a társadalmakban csak az újszülötteket lehet büntetlenül feláldozni, de azokat is csak bizonyos feltételek mellett. Addig, amíg nem mutatják be a közös-


ségnek, amelyet követően egy rítus keretében teljes értékű emberré válnak. A busman anyát, aki újszülöttje nélkül tér vissza a bozótból, a szülés színhelyéről, nem tekintik gyilkosnak, hiszen az újszülöttet sem tartják még emberi lénynek. Ha azonban a csecsemőt mellre veszi és megszoptatja, már senki sem gyakorolhatja az infanticiditás jogát. Az etnográfiai irodalom tele van olyan esetekkel, amikor a testi fogyatékossággal vagy valamilyen rendellenességgel született gyerekeket feláldozzák. Így pl, a farfekvéses szülést, a koraszülést vagy az albinizmust számos vadászógyűjtögető kultúrában olyan abnormalitásként, rossz ómenként fogják fel, amely a törzsi hagyományok szerint a gyerek megölését vonja maga után. Az esetek áttanulmányozása és az orvosi szakirodalomban található vizsgálatok elemzése után kiderült, hogy a gyilkosságok nagy részét olyan testi hibák és születési rendellenességek esetén követik el, amelyek valóban rontják az újszülöttek túlélési esélyeit (Hill és Ball 1996). Így pl. az abnormális helyzetű magzat szülése gyakran összekapcsolódik az olyan súlyos betegségek megjelenésével, mint az agyvérzés és a bénulás. A beteg újszülött feláldozásával kapcsolatos kulturális tabuk és előírások ebben az értelemben olyan proximatív mechanizmusokként foghatók fel, amelyek csökkentik a súlyosan károsodott csecsemők számát azokban a társadalmakban, ahol a gyereknevelés anyagi feltételei erősen korlátozottak, és ahol nincsenek speciális intézmények és lehetőségek a fogyatékos emberek gondozására. Ha tehát félreteszszük európai előítéleteinket és modern kori erkölcsi aggályainkat, azt mondhatjuk, hogy a gyerekgyilkosságok a tradicionális környezetben sokszor adaptív eszközökként vesznek részt az erőforrások optimális elosztásával kapcsolatos problémák megoldásában. A kultúra „önkényes" hatását mutatja ugyanakkor, hogy egyéb rendellenességek vagy testi devianciák, mint pl. születési fogazat, vörös hajszín, torz testarányok ugyancsak „rossz születési jelként" szerepelnek a kollektív memóriában, noha kétséges, hogy ezeknek súlyos hatásuk lenne a gyermek normális fejlődésére nézve (Hill és Ball 1996).

265

Végezetül nem árt újból hangsúlyozni, hogy az itt bemutatott evolúciós magyarázatok nem igazolnak és szentesítenek semmiféle ártalmas ideológiát és gyakorlatot. A szülői gondoskodás megvonásának és a gyerek bántalmazásának vagy elpusztításának különböző formái természetesen sértik erkölcsi érzékünket és kiváltják tiltakozásunkat. Az, hogy a gyerekek elhanyagolása és megtagadása adaptív volt bizonyos evolúciós környezetekben, nem jelenti azt, hogy korunkban helyeselhető és normális viselkedésnek minősül. Az emberek általában szeretik, gondozzák és védelmezik gyerekeiket. Ez éppúgy az evolúció során szerzett tulajdonságunk, mint az hogy bizonyos specifikus feltételek között szülői ráfordításunkat vagy annak egy részét - általában nem tudatos döntések következtében megvonjuk valamelyik utódtól és egy másikba helyezzük át. Ez időnként átlépi azt a határt, amelyet erkölcsi és jogi intézményeink még tolerálni képesek. Evolúcióelméleti nézőpontból azon van a hangsúly, hogy a szülői gondoskodás olyan komplex magatartási rendszer, amely számos viselkedési algoritmust és kondicionális stratégiát foglal magában, és ezek megnyilvánulásait, illetve átkapcsolásait az uralkodó szociális és ökológiai körülmények szabályozzák.

4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében Az utódgondozás sokfélesége abban is kifejezésre jut, hogy az utódokat gyakran nemük szerint is megkülönböztetik; egyes esetekben a fiúkat, máskor inkább a lányokat részesítik előnyben. Az utódok nemek szerinti preferenciája általános szaporodási stratégia az állatvilágban. Mint láttuk, a hímek - különösen az emlős hímek - szülői ráfordítása csupán egy része annak az időnek és energiának, amit a nőstények az utódokba fektetnek. A társas kötelékben élő állatok nagy részénél a hímek szexuális vetélkedésben állnak egymással a szaporodóképes nőstények megszerzéséért (3.1.1.). A nőstények nagy részét e konkurenciaharcok győztesei sajátítják ki, míg a kevésbé rátermett, gyengébb hí-

266 mek alig vagy egyáltalán nem jutnak szexuális partnerhez, miután alulmaradnak az erőforrásokért folytatott küzdelmekben. Általános szabály ugyanakkor, hogy a populáció valamennyi szexuálisan érett nősténye párosodik, és annyi utódot szül, amennyi a fajilag meghatározott élettani korlátok között lehetséges. Ennek eredményeként a hímek szaporodási varianciája általában felülmúlja a nőstényekét; a rátermett hímek termékenyítik meg a nőstények nagy részét, míg kevésbé sikeres riválisaik időlegesen vagy tartósan utódok nélkül maradnak. Belátható, hogy ilyen körülmények között az utódok életképessége döntően az anya testi kondíciójától, illetve azoktól a környezeti feltételektől függ, amelyek között a szaporodás végbemegy. Ebből az összefüggésből Trivers és Willard (1973) fontos hipotézist dolgozott ki. Értelmezésük szerint ahol a hímek reproduktív sikere változatosabb, mint a nőstényeké, ott a természetes szelekció olyan szülői képességeket hozott létre, amelyek a szaporodás külső és belső feltételeinek függvényében azt a nemű utódot részesítik előnyben, akik a jövőben várhatóan nagyobb mértékben vesznek részt a szülői gének elterjesztésében. Várható, hogy az egészséges és kedvező külső feltételekkel - bőséges táplálék, magas dominanciarang stb. - rendelkező anyák nagyobb számban hím, és nem nőstény utódokat fognak szülni. Ezek a hímek ugyanis fizikai rátermettségük és a rangsorban elfoglalt előnyös pozíciójuk révén képesek lesznek több nőstényhez jutni és génjeiket nagy számban elterjeszteni a következő nemzedékben. Amikor azonban a kiindulási feltételek rosszabbak - kevés táplálék, magas stressz, nagy ragadozó nyomás stb. az anya kevesebb utódot fog világra hozni, amelyek többsége nőstény lesz. Mégpedig azért, mert a hátrányosabb helyzetű nőstény utódok, mint valamennyi nőstény a populációban, részt vesznek a szaporodásban és biztosítják az utódlást igaz, a sikeres hímeknél jóval kisebb számú utódot hoznak létre. Kedvezőtlen testi és szociális adottságokkal rendelkező hímek szülése viszont ilyen körülmények között rossz befektetés lenne, hiszen várhatóan alulmaradnak a szexuális versengésben és kiszorulnak a szaporodásból,


A Trivers-Willard-hipotézisből levont predikciók többnyire alátámasztást nyertek az állatvilágban történő tesztelések során (Clutton-Brock et al. 1986, Godfray és Werren 1996). Az emberi társadalmakban végzett vizsgálatok hasonló öszszefüggésekről számolnak be: a magas szocioökonómiai státusú családokban több fiú, az alacsony státusúakban több lány születik. Megjegyezzük, hogy születéskori fiú-, illetve lánytöbbletről abban az összehasonlításban beszélünk, hogy a standard nemi arány az újszülöttek között csaknem valamennyi populációban: 106 fiú/100 lány. Azok az amerikai asszonyok, akik jövedelmi viszonyaik alapján a mai amerikai társadalom felső szegmensében helyezkednek el, ehhez képest gyakrabban szülnek elsőként fiúgyereket mint lányt (120/100), míg a szegényebbek körében ez fordítva van (Coney és Mackey 1998). Még nagyobb különbségeket találtak e tekintetben a múlt században élt mormonok családjaiban (Mealey és Mackey 1990). A legmagasabb egyházi rangot betöltő, többnejű férfiak gyerekei között több mint kétszer annyi fiút találunk, mint lányt (219/100). Néhány vizsgálat kimutatta, hogy a magyarországi beás cigányság - és valószínűleg a többi roma csoport körében egy születéskori lánypreferencia található. Náluk több lány születik (100/103-105), míg az etnikai magyar családokban fiútöbbletet találunk (107/100) (Bereczkei 1993a). Egyelőre nem világos, hogy milyen proximatív folyamotok hozzák létre ezeket a születéskori nemi arányokat. Annyit tudunk, hogy az itt szerepet játszó tényezők legalább három (ökológiai, hormonális, élettani) szinten fejtik ki hatásukat. Az adatok arra mutatnak, hogy bizonyos ökológiai és szociális hatások - évszakos ingadozások, státus, stressz stb. - képesek megváltoztatni egyes hormonok - elsősorban a gonadotropin, az ösztrogén és a tesztoszteron - menynyiségét. A hormonok pedig hatást gyakorolnak a megtermékenyítésben közreműködő testi állandókra és folyamatokra, amilyen pl. a hüvely kémhatása és az ivarsejtek mozgékonysága (James 1987,1990). A fogamzáskori hormonális és élettani hatások fontosságát mutatja az a vizsgálat, amely szoros Összefüggést tárt fel a nők fo-


257

4.20. ÁBRA Az újszülött neme annak függvényében, hogy fogamzásának időszakában anyja milyen magas pontszámot ért el egy dominanciatesztben ■ (Forrás: Mealy 2000)

gamzáskor mért dominanciája - amelyet többek között befolyásol a tesztoszteron (2.4.5.) - és kilenc hónap elteltével született gyerekeik neme között (Grant 1998) (4.20. ábra). Nem csupán a születéskori nemi arány értelmezhető a Trivers-Willard-szabály alapján, hanem a megszületett utódok gondozásában és nevelésében mutatkozó szülői részrehajlás is. Mint láttuk, genetikai rátermettségük növelése érdekében az emberek, csakúgy mint más élőlények, arra szelektálódtak, hogy az utódok várható túlélési és szaporodási esélyeit, továbbá a környezet jövőbeli erőforrásait felbecsülve döntsenek a szülői ráfordítás mértékéről. Emiatt a szülők gyakran úgy viselkednek - sokszor anélkül, hogy erről másoknak, vagy akár maguknak beszámolnának-, hogy az egyik nemhez tartozó utódo(ka)t előnyben részesítik a másik neműekhez képest (Sieff 1990, Mace 1996a, Borgerhoff Mulder 1998). A polinéziai ifaluk társadalom tehetős családjaiban a szülők kétszer annyi időt töltenek fiaik nevelésével, mint lányaikéval, míg az alacsonyabb vagyoni helyzetű családokban a gondoskodás iránya fordított (Betzig és Turke 1986). Egy kis létszámú, kifejezetten szegény kenyai pásztornép, a mukogodók körében lánypreferenciát találunk. Lányaikat jobb táplálék- és egészségügyi ellátásban részesítik, mint fiaikat, ami nagy mortalitáskülönbségekhez vezet: a

0-4 éves korú gyerekek csoportjában mintegy 30-40%-kal több túlélő lány van, mint fiú (4.21, ábra). Ennek az az oka, hogy a lányokat - elsősorban az értük fizetendő viszonylag alacsony meny asszonyvételár miatt - előszeretettel veszik feleségül a szomszédos, gazdagabb törzsekből (maszáj, szamburu) származó férfiak. A mukogodo apák így viszonylag könnyen találnak férjet a lányaiknak, és az így kapott menyasszonyvételárból megpróbálják kiházasítani a fiaikat (3.2.1.). Ez egyáltalában nem könnyű, hiszen a fiatal mukogodo nők nagy része más törzsekhez kerül, a férfiak viszont e szegény társadalomban nehezen gyűjtik össze a saját vagy más törzsek asszonyainak megszerzéséhez szükséges vételárat. A gyermekkori lánypreferencia így azáltal fizetődik ki, hogy a mukogodo szülők lényegesen több unokával rendelkeznek lányaik, mint fiaik révén, akik házassági és szaporodási sikere általában alacsony (Cronk 1991,2000). A differenciális szülői ráfordítás mértékét közvetett módon jelzi az utódok mortalitásában és a gyermekgyilkosságokban jelentkező nemek szerinti különbség. A közép- és kora újkori Európa agrártársadalmaiból, továbbá a XIX. századi Indiából és Kínából származó adatok meghökkentő képet mutatnak (Bereczkei 1991, Boone 1988, Dickemann 1981, Hrdy 1999). Az ázsiai társadalmak felsőbb osztályaiba és kasztjaiba tartozó lányokat tömegesen ölték meg ritu-

268 ális gyerekgyilkosságok formájában, míg a középkori Európában a cölibátus szolgálta ugyanezt a célt (ti. a szaporodási közösségből való kivonásukat). A rendelkezésre álló adatok szerint 1500-ig a nyugat-európai városokban élő nők mintegy 15-20%-a, főként az arisztokrata származásúak, „önkéntes" szüzességet fogadtak, zárdába vonultak, özvegyként nem mentek újra férjhez, vagy nagyon későn házasodtak. Az alsóbb, szegényebb rétegekben viszont inkább a lányokat tartották nagyobb becsben, hozományt gyűjtöttek a számukra, és igyekeztek őket gazdagabb férfiakhoz adni (lásd 3.2.2.). Ezek a szülői részrehajlások mindkét esetben fitnessnyereségekhez vezettek. A gazdagabb családokban mutatott fiúpreferencia azt eredményezte, hogy a tehetős, jó körülmények között élő, számos feleséget vagy ágyast tartó fiú utódok nagy számú unokát nemzettek. A szegény családokból származó lányok viszont - különösen egy sikeres házasság esetén - nagyobb valószínűséggel neveltek fel utódokat, mint fivéreik, akik a szegénység, a magas halandóság, a kemény fizikai

4.21. ÁBRA Mukogodo lányok relatív (fiúkhoz mért) aránya a populációban. Továbbá annak a relatív gyakorisága, hogy a lányokat egészségügyi ellátásban részesítik - azaz a környező egészségügyi intézménybe viszik őket kivizsgálásra ■ Összehasonlításként más, szomszédos törzsek idevonatkozó adatai (Forrás: Cronk 2000)


munka, a katonaság terhei miatt gyakran képtelenek voltak a családalapításra. A modern ipari társadalmakban is jelen van az utódok neme szerinti szülői részrehajlás, sokszor anélkül azonban, hogy ennek mérhető következménye volna a szaporodási sikerre. Jelenlegi amerikai családokat vizsgálva azt találták, hogy a magas jövedelemmel rendelkező anyák átlag hat hónappal tovább szoptatták fiaikat, mint a szegény (évi 10 000 $-nál kevesebb jövedelemmel rendelkező) anyák, akik viszont lánygyermekeik szoptatására fordítottak egykét hónappal hosszabb időt. Hasonló különbséget mértek a férjezett asszonyok és a gyereküket férj nélkül nevelő anyák szoptatási preferenciáiban: előbbiek a fiúkat, utóbbiak a lányokat szoptatták tovább (Gaulin és Robbins 1991). A szülői részrehajlás egyik esetének tekinthető az is, hogy a nagyobb vagyonok örökösei elsősorban a fiúgyerekek (vagy más férfi rokonok) köréből kerülnek ki, míg a kisebb örökségek inkább a női rokonokra szállnak (Smith et al. 1987). Az utódok gondozásával kapcsolatos reproduktív döntések és alternatív viselkedési stílusok igen érdekes példáját láthatjuk bizonyos magyarországi cigány - közelebbről Baranya megyei beás - populációkban (Bereczkei 1993a). A lányokat átlagosan öt hónappal tovább szoptatják és kb. egy évvel hosszabb ideig járatják iskolába, mint a fiúkat. Sőt, kiderült, hogy a lányok születését követő terhesség nagyobb valószínűséggel végződik spontán abortusszal, mint a fiúk születése utáni, ami úgy értelmezhető, hogy az előnyben részesített nem (lány) így hosszabb anyai gondoskodást kap, hiszen csak később kell osztozni fiatalabb testvéreivel az anyai erőforrásokon. A Trivers-Willard-effektusnak megfelelően ez a szülői részrehajlás reproduktív nyereséggel jár: a cigány nagyszülőknek több unokájuk lesz lányaik, mint fiaik által (Bereczkei és Dunbar 1997) (4.22. ábra). Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a többletgondoskodást kapott lányok sikeresebbek a párválasztásban és közülük sokan választanak maguknak tehetősebb férjet („felfelé házasodás" vagy hipergámia, lásd 3.2.2.). Az adatok pl. arra mutatnak, hogy a középiskolát végzett roma lá-


269

4.22. ÁBRA A nagyszülők genetikai rátermettsége a különböző nemű gyerekeiktől született unokáik számában mérve ■ A vizsgálatban szereplő populációk két etnikai csoportból és két településről származnak (Forrás: Bereczkei és Dunbar 1997)

nyok több mint 75%-a megy férjhez magához képest iskolázottabb, illetve nagyobb jövedelemmel rendelkező férfihoz. Az ilyen (hipergám) házasságokban a csecsemőmortalitás lényegesen kisebb, mint más házasságokban: a csecsemőket nagyobb születési súly és a krónikus betegségek, illetve veleszületett rendellenességek kisebb előfordulási gyakorisága jellemzi (Bereczkei 1993a). Kiderült azonban, hogy ez a stratégia elsősorban a városban élő romákra jellemző, akiknek módjuk van arra, hogy saját, meglehetősen szegény népességükön kívül találjanak férjet maguknak. A faluban élő beás cigányok a városokban megtelepedett társaikhoz képest viszont endogámok, többnyire a saját és a környező falvakból választanak férjet maguknak, és számukra a hipergámia ritkán járható útja a felemelkedésnek. Ebben a környezetben reproduktíve ugyancsak értékesebbek a lányok, mint a fiúk, de a városi cigányokhoz képest más okok miatt. Mint a 2.1.2. fejezetben részletesen ismertettük: a falusi roma lányok tevékenyen részt vesznek fiatalabb testvéreik gondozásában, ezzel csökkentik szüleik utódgondozással kapcsolatos terheit, és így lehetővé teszik a számukra, hogy további gyereke(ke)t vállaljanak. Az utódszám növelésének egyik legfontosabb eszköze a szülők számára az, hogy csökkentik az egyes szülések közötti időintervallumok hosszát (lásd 2.6. ábra).

Ezt a jelenséget akkor a testvérekre irányuló támogatás (helping at the nest) modell alapján értelmeztük. Az újabb szakirodalomban egyre elterjedtebbé válik az a megközelítés, amely a helyi erőforrás növelés (Local Resource Enhancement) -modell nevet kapta. Ez azt jelenti, hogy a szüleit segítő utód bizonyos fokig megtéríti a szülői ráfordítás beruházásait, és így csökkenti nettó szaporodási költségeiket (Woodroffe és Vincent 1994). Valójában itt is ez történik, hiszen a fiatalabb testvéreiket gondozó első- és másodszülött roma lányok erőforrásokat teremtenek, illetve szabadítanak fel szüleik további szaporodása számára. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy mind a falusi, mind a városi romák körében tapasztalható lánypreferencia reproduktív előnyökkel jár, de ez a nyereség a különböző szociális feltételek miatt - elsősorban az endogámia, a hipergámia és a rokoni támogatás eltérő formái és lehetőségei következtében - más adaptív stratégiákon keresztül jut érvényre.

4.2.7. Alternatív apai szerepek Miközben az anyai kötődés és gondoskodás intenzitása - a különbségek ellenére is - közel állandó szinten marad valamennyi kultúrában, a férfiak szülői ráfordítása rendkívül variábilis

270 (Booth és Crouter 1998, Hewlett et al. 1998), Az egyik társadalomban a férfi együtt lakik a családjával, a másikban nem, hol egynejűségben, hol pedig többnejűségben él, van ahol sokat törődik a gyerekével, van ahol keveset. Ez a nemek közötti különbség végső soron annak az általános emlősstratégiának köszönhető, hogy a nőstény szülői befektetése a terhesség, szülés, szoptatás stb. révén nagyobb, mint a hímeké. Ezzel szemben a kevesebbet ráfordító hímek jelentősen növelhetik utódaik számát, ha annyi nősténnyel párzanak, amennyivel lehetséges, aminek a rivális hímekkel való konkurenciaharcok szabnak határt (3.1.1., 3.3.1.). Ez konfliktust eredményez a hímek és a nőstények között. A nőstények arra törekszenek hogy nagyobb apai gondoskodást szerezzenek utódaik számára, mint amennyit a hímek nyújtani akarnak, miközben a hímek csökkenteni igyekeznek szülői befektetéseiket, hogy több energiát tudjanak fordítani a párkeresésre (Geary 2000). A kompromisszum az apai ráfordításnak azon a szintjén áll be, amely nagyobb, mint ami a hím számára optimális lenne, de kisebb, mint amit a nőstény előnyben részesítene. A nőstény-hím konfliktussal szoros kapcsolatban állnak azok a konfliktusok, amelyek a hímek viselkedési alternatívái között feszülnek. Azt mondhatjuk, hogy a hímek genetikai rátermettségének növelésére alkalmas szülői stratégiák egy skálán helyezhetők el, amelynek két végpontja a minőségi és mennyiségi reprodukció (4.2.1.). Az első a családnak és a gyermekeknek nyújtott közvetlen apai gondoskodás segítségével javítja a megszületett utódok életképességét és későbbi szociális versenyképességét. A másik viszont a vagyon és a státus megszerzéséért folytatott konkurenciaharcok révén igyekszik növelni az utódok számát (Clutton-Brock 1991). Az egyik környezetben az egyik, a másikban a másik tekinthető előnyösnek szaporodási sikerük szempontjából. Természetesen sehol sem valósulnak meg tiszta formában. Minden esetben a kettő valamilyen „keverékével", kompromisszumával találkozunk, amelyek az uralkodó ökológiai és szociális körülmények között válnak nyereségessé vagy veszteségessé.


Feltételezhetően az emberben is működnek ezek az evolúciós korlátok. A férfiak várhatóan olyan pszichológiai képességekre szelektálódtak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy nem feltétlenül tudatosan - felbecsüljék az előttük álló viselkedési alternatívák hasznát és költségeit, és ezek függvényében döntsenek arról, hogy melyek az optimális (adaptív) megoldások az adott környezetben (MacDonald 1997). Közelebbről nézve, az apai gondoskodás evolúciós hipotézise szerint azokban a társadalmakban, ahol a létfontosságú erőforrások felhalmozhatok és átörökíthetők az utódokra, továbbá, ahol a férfiak az elsődleges gazdasági termelők és létfenntartók, ott a férfiak több időt és energiát fordítanak ezeknek az erőforrásoknak a megszerzésére, és kevesebb időt töltenek gyerekeik társaságában (Katz és Konner 1981, Hewlett 1988). A nők ezekben a kultúrákban - miután gazdasági téren erősen függnek a férfiaktól, akiknek vagyonára és státusára szükség van gyerekeik felneveléséhez - a gazdag és befolyásos férfiakat részesítik előnyben. Azokban a tradicionális társadalmakban viszont, ahol az erőforrások szegényesek és nem felhalmozhatok, továbbá a nők teremtik elő a létfenntartáshoz szükséges kalória nagy részét, ott a férfiak többet foglalkoznak a gyerekeikkel, mint a konkurenciaharcokkal. Miután ugyanis az erőforrásokért folyó vetélkedés révén nem tudják növelni genetikai képviseletüket, ezt a „hiányt" a szülői gondoskodás terén pótolják. Ezekben a kultúrákban a nők, ill. családjaik választásai döntően olyan férfiakra irányulnak, akik hajlandóak és képesek részt venni az utódok közvetlen gondozásában. A kutatások alátámasztották ezeket a hipotéziseket (Geary 2000, Hewlett 1992). Kiderült például, hogy az apa és gyermeke közötti fizikai és érzelmi kötődés a gyűjtögető társadalmakban a legerősebb, és a földműves, ill. az állattenyésztő kultúrákban a leggyengébb. Az utóbbiakban ugyanis a föld megművelése és az állatok gondozása intenzív munkaerő-befektetést igényel a férfiak részéről. A földbirtok és az állatállomány továbbá felhalmozható és apáról fiúra átörökíthető gazdasági vagyont jelent, amelyet védeni és gyarapítani kell. Az intenzív növény-


termesztést folytató és erősen rétegzett társadalomban élő kongói okinaváknál pl. a férfiak gyerekeikkel eltöltött tevékenysége mindössze 3%-át tette ki a megfigyelésükre szánt időnek. Az ugyancsak Kongóban élő aka pigmeusoknál folytatott vizsgálatok viszont arra a meglepő eredményre vezettek, hogy egy átlagos apa idejének mintegy 20%-ban tartja félévesnél fiatalabb csecsemőjét a karjában, további 50%-ában pedig karnyújtásnyi közelségben tartózkodik tőle. Később is nagyon gyakran eteti, nyugtatja és játszik vele. Ebben a kultúrában nincsenek lényeges státus- és vagyoni különbségek a törzsön belül, nincs felhalmozható vagyon, és a nők a gyűjtögetés mellett még a kis állatok csapdával és hálóval történő vadászatában is részt vesznek (Hewlett 1989). A kultúrák közötti különbségek az apai részvételt tekintve olyan nagyok, hogy szokás apahiányos (father-absent) és kétszülős (father-present) társadalmakról beszélni, amely felosztás tovább árnyalja az előbb vázolt képet (Draper és Harpending 1988, Kanazawa 2001). Az apahiányos kultúrák általában a viszonylag alacsony népsűrűségű, gyenge vagy közepes intenzitású mezőgazdasági termelést folytató és többnejűséget gyakorló társadalmak közül kerülnek ki. Erőteljes szociális rétegzettség, az intézményesített erőszak számos formája, gyakori háborúk és portyák, a férfiak közötti mindennapos verbális és fizikai konfliktusok jellemzők rájuk. A férfiak és nők közötti kapcsolatok gyengék, átmenetiek és sokszor ellenségesek, a férfiak külön házban alszanak és kevés figyelmet fordítanak az anyával élő gyerekeikre. A kétszülős társadalmakban ezzel szemben szoros kötelékek mutatkoznak a családon belül, és a férfiak csecsemőkortól kezdve intenzíven gondoskodnak a gyerekeikről. Erre szükség is van, hiszen e társadalmak egyik típusos formája a nehéz ökológiai feltételek között élő vadászó-gyűjtögető közösségek, ahol viszonylag magas a csecsemőmortalitás. A kétszülős társadalmak másik nagy típusát az ipari társadalmak adják. Ezekben a többnejűség jogi és erkölcsi tilalma, továbbá a gyereknevelés rendkívül megnövekedett terhei korlátozzák a férfiak párkapcsolati

271

lehetőségeit, és növelik az apai ráfordítás nyereségét (Geary 2000) (3.2.3.). Mindez az apai elköteleződés és az apai szerepek sokrétű megjelenéséhez vezet (4.1.3.). Az erőforrások birtoklása, az anyagi termelés és az apai gondoskodás közötti összefüggések nem csupán a különböző kultúrák között, hanem egy kultúrán belül is érvényesek. Még az általában „jó apák" hírében álló aka pigmeusoknál is találtak különbséget az egyének, illetve a családok között. Jóllehet nincs átörökíthető vagyon, de az itt élő emberek mégis számolnak egy fontos apai „örökséggel": a fivérek számával és jelenlétével. Azok a férfiak, akiknek nincsenek fiútestvéreik, egyúttal nem rendelkeznek hatékony vadászó közösséggel sem, amely az egyetlen stabil és megbízható gazdasági egység. Státusuk emiatt csökken és kénytelenek más falvakból feleséget hozni magukkal. Gyakran ez egyúttal késői házasságot is jelent, és azt, hogy feleségük távol levő rokonsága nem vesz részt a vadászatban és a kerti munkákban. Mindez csökkenti az elérhető utódszámot és rontja a gyerekek életbenmaradási esélyeit. A szóban forgó férfiak ezt úgy kompenzálják, hogy a megfigyelések szerint több időt töltenek gyerekeik gondozásával és ápolásával, mint sikeresebb társaik (4.23. ábra). Ez utóbbiak viszont idejük nagyobb részét fordítják olyan presztízsküzdelmekre, amelyben az elismert elefántvadász vagy törzsi vezető rangjára tartanak igényt, és ezek a státusok általában egy másik feleséghez jutást is jelentenek (Hewlett, 1988, 1992). Hasonló összefüggéseket találtak többnejű társadalmakban is. A tanzániai hadzák körében pl. azok a gazdag férfiak, akik több feleséget tudnak vásárolni maguknak, kevesebbet hordják és nyugtatják gyerekeiket, továbbá kevesebbet beszélgetnek és játszanak velük, mint a szegényebb férfiak (Marlowe 1999). Az USA-ben élő mormonok XIX. századból származó dokumentumainak tanulmányozása arra a kérdésre is választ adott, hogy vajon a többlet apai gondoskodás megjelenik-e reproduktív nyereségben. Mint ismeretes, a mormon közösség történetének első időszakában többnejűségben élt, ahol a feleségek számát a vagyon

272


4.23. ÁBRA Átlagos időtartamok, amelyeket az aka pigmeus férfiak gyermekük karon hordásával töltenek, családi szerkezetük és testvéreik számának függvényében ■ A karon hordás időtartamát egy nyolcórás időtartamon belül percekben mérték (Forrás: Hewlett 1992)

és - ami többnyire ugyanazt jelentette - a vallásalapítókkal való közeli rokonság határozta meg. Nem meglepő, hogy a gazdag és így poligám férfiak nagy számú gyereket nemzettek - az öt feleséggel rendelkező családfőknek átlag 31 gyerekük volt míg a monogámiát gyakorló szegényebb hittársaknak kevesebb mint 10 gyerekük született. Ha azonban az egy feleségtől származó túlélő utódok számát nézzük, a kép gyökeresen megváltozik. Miközben mind a gazdag, mind pedig a szegény férfiaknak lényegében azonos számú gyereke születik egy feleségtől (9,26 és 9,69), a 15 éves korukat megérő gyerekek számában szignifikáns különbség van a szegények javára; ők közel nyolc utódot tudnak felnevelni, míg a gazdagok alig több mint hatot (Heath és Hadley 1998). Valószínű, hogy ez a különbség a gyerekkori mortalitási arányok eltéréseire vezethetők vissza, amely viszont nem kis mértékben az apai gondoskodástól függ. A tradicionális (iparosodást megelőző) társadalmakból származó adatok tehát azt mutatják, hogy a kedvezőtlen szocioökonómiai adottságokkal rendelkező férfiak növelik nettó szaporodási sikerüket, ha a párkereső stratégiáról átkapcsolnak a szülői stratégiára. Ha nincs mód ugyanis arra, hogy további gyerekeik szülessenek, legjobb, ha a meglevők életben maradási, ill. későbbi szociális esélyeit javítják. A hosszú távú párkapcsolatba és a családba invesztált

erőforrások ilyen körülmények között nagyobb fitnessmegtérülést biztosítanak, A gazdaságilag sikeres férfiak viszont erőforrásaikat inkább státusküzdelmekre és feleségek szerzésére fordítják. Tekintélyük, befolyásuk és vagyonuk ugyanakkor nem csupán gyerekeik számának növelésére fordítódik, hanem a gyerekről való gondoskodás közvetett formáját is alkothatja a családra fordított anyagi javakon és szociális előnyökön keresztül. Ez azt jelenti, hogy a nők - vagy családjuk - ugyancsak döntéseket hoznak arról, hogy a közvetlen vagy közvetett ráfordításokat birtokló férfiakkal kötött házasságok melyik formája előnyösebb az adott társadalmi kontextusban. Várható, hogy az apai viselkedés alternatívái közötti trade-off az iparosodott, monogám társadalmakban is megjelenik, valószínűleg reproduktív következmények nélkül. Egy 500 férfi és 500 nő párkereső hirdetéseit elemző magyarországi vizsgálat azt találta, hogy azok a férfiak, akik magas foglalkozási státust kínáltak (igazgató, vezető értelmiségi stb.), a többieknél igényesebbek voltak potenciális partnerük családi elkötelezettségét és házastársi erényeit illetően (Bereczkei et al. 1997). Gyakrabban kérték az ezekkel összefüggő tulajdonságokat mint pl. „megbízható", „kiegyensúlyozott", „családszerető", „gyerekcentrikus" stb. Az alacsony státusúak ellenben kevésbé kérték, de többször állí-


tották magukról ezeket a jellemvonásokat (4.24. ábra). Úgy tűnik, a férfiak családi elkötelezettségét - más tényezők mellett - az szabja meg, hogy milyen pozíciót foglalnak el a társadalmi erőforrásokért folyó versengésben. Egy másik magyarországi vizsgálatban azt is sikerült kimutatni, hogy a különböző foglalkozási státusok birtoklása valóban összefügg az apai gondoskodás intenzitásával. Anyákat arról kérdeztünk, hogy férjük milyen gyakran vesz részt a gyerek közvetlen gondozásával kapcsolatos 27 tevékenységtípusban (karon hordás, ringatás, játszás, orvoshoz vitel stb.). Kiderült, hogy a relatíve alacsonyabb státusú férfiak átlagosan többet törődtek gyerekeikkel, mint azok, akik vezető beosztásban dolgoztak, illetve vállalkozásokat irányítottak (Csathó és Bereczkei 2003). Egy jelenlegi amerikai kutatás azt sugallja, hogy a szülői és párkereső stratégia közötti átkapcsolások proximatív szabályozásában hormonok is részt vesznek (Gray et al. 2002). Nős férfiak vérplazmájában kisebb tesztoszteronmennyiséget mértek, mint az agglegényekében. Különösen nagy volt a különbség, ha a házasságból gyerek is származott. Ráadásul az alacso-

4.24. ÁBRA A családi elkötelezettséggel kapcsolatos tulajdonságok kínálata és igénye magas státust ajánló, illetve nem ajánló férfi hirdetők részéről ■ (Forrás: Bereczkei et al. 1997)

273

nyabb tesztoszteronelválasztás összefüggött a szülői ráfordítás intenzitásával, amit egy olyan kérdőíven mértek, amely egyaránt magában foglalta az érzelmi ráhangolódást, a fizikai gondoskodást és az anyagi ráfordítást. Az alacsonyabb tesztoszterontermelés valószínűleg nem csupán a házasságon belüli és kívüli szexuális aktivitás csökkenéséhez vezet, hanem feltehetőleg a gyerekkel való kötődés növekedéséhez is (lásd 4.1.3.). A szülői és párkereső aktivitások közötti átkapcsolások problémáját ugyanakkor bonyolítja, hogy a legújabb vizsgálatok szerint komoly átfedés lehet a kettő között. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a férfiak szülői ráfordítása olykor párkapcsolataik számának és stabilitásának növelését szolgálja (Rohwer et al. 1999, Lancaster és Kaplan 2000). A férfiak azért vesznek részt az utódok gondozásában, hogy egyrészt növeljék esélyeiket a gyerek anyjához való szexuális hozzáférésre, másrészt hogy képesek legyenek vele tartós kapcsolatot kialakítani. Ennek egyik gyakori formája a párjuk másik férfitól származó gyerekével való törődés, abból a célból, hogy javítsák a párjukhoz fűződő kapcsolat minőségét és stabilitását. Mostohagyermekeiken keresztül nem genetikai jellegű nyereségre, hanem ún. kapcsolati nyereségre tesznek szert, amely hoszszú távon egyéb előnyökkel is járhat számukra. Egy érdekes, több mint ezer férfit felölelő újmexikói (USA) vizsgálatsorozatban az apa-gyerek viszonyt négy kategóriába sorolták az apai ráfordítások és a feltételezhető nyereség-megtérülések mértéke alapján: (1) az apa együtt él párjával és közös gyermekükkel - genetikai és kapcsolati nyereség, (2) az apának van egy korábbi párjától származó édes gyereke, akivel nem él együtt - csak genetikai nyereség, (3) az apa együtt él párjával és annak mástól származó gyerekével - csak kapcsolati nyereség, (4) az apa külön él korábbi párjának mástól származó gyerekével - minimális kapcsolati nyereség (Anderson et al. 1999a). Az apai ráfordítás mértékét az 5-12 éves koruk közt járó gyerekekkel eltöltött átlagos idő, a rájuk fordított anyagi támogatás és későbbi iskoláztatásuk mértéke alapján kalkulálták. Nem jelentett meglepetést az az eredmény,

274

miszerint a férfival együtt élő saját gyereke kapja a legnagyobb támogatást, máshol élő mostohagyereke pedig a legkevesebbet. Az sem, hogy a vér szerinti gyerekek összességében előnyt élveznek a mostohákkal szemben. Meglepetést keltett azonban, hogy a férfiak átlagosan hasonló vagy éppen több időt és pénzt fordítanak egy háztartásban lakó gyerekeikre a máshol élőkkel szemben, függetlenül attól, hogy genetikailag leszármazottaik-e, vagy sem (4.2. táblázat). Ezen belül a mostohagyerekek annál nagyobb apai törődést kapnak, minél fiatalabbak, illetve minél régebb óta élnek együtt mostohaapjukkal. Ez valószínűleg a korán kiépülő kötődési mechanizmusok biztonságos működésére vezethető viszsza (4.2.4.). Úgy látszik, a férfiak válás után csökkentik ráfordításaikat vér szerinti gyerekeikre, és erőforrásaikat újraosztják a jelenlegi családjuk javára. Hasonló eredményeket kaptak a szerzők a dél-afrikai xhosa népességben végzett vizsgálataik során (Anderson et al. 1999b), azzal a különbséggel, hogy a közvetlen apai gondoskodás tekintetében még az előző vizsgálathoz képest is jóval fontosabb szerepet játszott az együttélés, míg az anyagi juttatások mértékét illetően inkább a vérségi kötelékek számítottak. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy az apai gondoskodás a gyereknevelés mellett a hosszú távú párkapcsolatok erősítését és a családi kötelékek stabilitását is szolgálja. Lehetséges, hogy ez olyan adaptív viselkedési stratégia, amelynek révén a férfiak a múltban biztosították jövőbeli szaporodási lehetőségeiket, és nö-


velték gyerekeik számát. Ez azért is valószínű, mert a gyerekkel rendelkező nők párértéke, mint láttuk, alacsonyabb az egyedülállókhoz képest a házassági „piacon", következésképpen nagyobb a valószínűsége, hogy olyan férfihoz mennek feleségül, aki maga is relatíve alacsony reproduktív értékkel rendelkezik (3.4.4.). Megfordítva: azok a férfiak, akik mostohaapákká válnak, az esetek többségében a kevésbé előnyös partnerek közül kerülnek ki, akiknek be kell érniük olyan házastárssal, akinek mástól már vannak gyerekei. Valóban, egy több ezer főt magában foglaló reprezentatív amerikai mintán alapuló vizsgálat azt mutatta ki, hogy a mostohaapák körében az alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságú férfiak aránya lényegesen nagyobb volt a populáció egészéhez képest (Anderson 2000). Ugyancsak sokkal többen (5-6-szor annyian) válnak mostohaapává azok közül, akiknek már vannak gyerekei az előző házasságukból. Nyilvánvalóan ez szintén csökkenti párértéküket az általuk birtokolt anyag i források utódok közötti megosztása miatt. Az adatok továbbá egyértelműen azt mutatták, hogy a házasságban élő férfiak által nemzett utódok száma fordítottan arányos az általuk nevelt mostohagyerekek számával (4.25. ábra). Kiderült azonban, hogy nem a termékenységük alacsonyabb a biológiai apákhoz képest. Az okozza szaporodási veszteségeiket, hogy később házasodnak és kevesebb - átlagosan 7-8 évvel rövidebb - időt töltenek el házasságban. Valószínű, hogy minél kisebb a párértékük, annál kevesebb ideig élnek házasságban,

4.2. TÁBLÁZAT Az apai gondoskodás mértéke a gyermekéhez való viszony (származás, együttélés) függvényében ■ (Forrás: Anderson et al. 1999)


275

4.25. ÁBRA 45 év feletti férfiak saját (genetikai) gyermekeinek átlagos száma családi státusuk és mostohagyermekeik számának függvényében ■ (Forrás: Andersson 2000)

és annál inkább elfogadnak olyan feleséget, akinek már több gyereke van egy megelőző kapcsolatból. A mostohaapák szaporodási kilátásai - bármennyi mostohagyereket nevelnek is fel - ugyanakkor messze felülmúlják azokét, akik sohasem házasodnak meg (4.25. ábra). Vagyis fitnessveszteség jellemzi őket más házas emberekhez képest és fitnessnyereség az egyedülállókkal való összehasonlításban. Ezek az eredmények azt látszanak alátámasztani, hogy a mostoha-

apai státus a párkapcsolati beruházások egyik hatékony formája lehet a férfiak egy csoportja számára. Bizonyos esetekben a mostohagyerek felnevelése jelenti azt a költséget, amelyet a rosszabb szocioökonómiai státusú, alacsonyabb reproduktív értékkel rendelkező férfiaknak meg kell fizetniük azért, hogy párt találjanak maguknak. Ilyen körülmények között a „gyerek nélkül maradni" alternatívája az, ha más gyerekét nevelik fel és ezzel növelik annak az esélyét, hogy közben saját utódot nemzzenek.

4.3. fejezet

FEJLŐDÉS Az egyének fejlődésének folyamata, szakaszai és ezek időzítése mélyen az emberi evolúció őstörténetében gyökerezik, miközben magán viseli a társadalmi és történelmi változások lenyomatait. A kettőt nem lehet egymástól elszakítani, hiszen együtt alakítják mai viselkedésünket. Mielőtt azonban e kölcsönhatással foglalkoznánk, rá kell mutatnunk az emberi egyedfejlődés sajátosságaira és megkülönböztetett helyzetére az állatvilágon belül. Ezt követően vesszük részletesen szemügyre az olyan jelenségeket, mint epigenezis, szeparáció, játék, gyermekkori fóbiák stb.

4.3.1. Neoténia és hipermorfózis A tudományos szakembereket, korábban pedig a filozófusokat mindig is mélyen foglalkoztatta az ember, ezen belül az emberi csecsemő különleges státusa az élővilágon belül. Felfigyeltek arra, hogy a Homo sapiens újszülöttje olyan mértékben éretlen, specializálatlan, és ennek következtében annyira függ a felnőttektől, amely példátlan az állatvilágban. A holland anatómus, Louis Bolk a XX. század elején azt állította, hogy az ember számos testi tulajdonságban hasonlít az emberszabású főemlősök magzatára, illetve kölykére, de ezek a hasonlóságok eltűnnek a felnőtt állatokkal való összehasonlítás során (Gould 1978). Így például, az újszülött csimpánz kerekded agykoponyája, kisméretű arca, apró fogai, alig kidomborodó szemöldökeresze, továbbá a koponya alapján elhelyezkedő foramen magnum (öreglyuk) nagyon hasonlít az ember megfelelő anatómiai jellegzetességeire, de alapvetően különbözik a felnőtt csimpánz tulajdonságaitól. Bolk több mint húsz ilyen jellegzetességet sorol fel, és arra a meglepő következtetésre jut, hogy az ember tulajdonképpen egy szexuális érettségét elérő, de magzati fejlődésében megrekedt főemlős. Szerinte ezt bizonyos hormonális változások okozták az emberi

evolúció során, amellyel kapcsolatban Bolk nem ismerte el a darwini elméletet. Miközben ma már senki sem fogadja el ezt az okoskodást, látnunk kell, hogy Bolk megfigyelései többnyire helytállóak, és azok alapján egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet. Arra ugyanis, hogy az evolúció során az egyedfejlődés üteme lelassul, a fejlődési stádiumok meghosszabbodnak. Az emlős-, ezen belül a primátaevolúció során egyre hosszabb időt igényel a különböző szervek és funkciók kifejlődése, az egyes fejlődési állapotok elérése. A 4.3. táblázat azt mutatja be néhány tulajdonság kapcsán, hogy a csimpánz a rhesushoz képest, az ember pedig a csimpánzhoz képest lassúbb, késleltetett egyedfejlődést fut be. Tovább tart a végtagok és a koponya elcsontosodása, hosszabb idő elteltével jelenik meg az állandó fogazat, később történik a szexuális érés és az első utód világra hozatala, hogy csak néhány fejlődési állomást említsünk. Az emberi agy mérete rendkívül gyorsan növekszik, végleges kifejlődése mégis csak a korai felnőttkorra tehető. Általában véve az ember gyereke hosszabb ideig tartózkodik gyermek- és ifjúkori állapotában, mint bármelyik más faj kölyke. Életének mintegy 30%-át tölti növekedéssel, amelynek során tartósan fennmaradnak juvenilis jellegei (lásd 5.20. ábra) (Bogin 1997).

4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS

277

4.3. TÁBLÁZAT Egyes jellegek érési folyamatának időzítése három fajnál ■ A születéskori agytömeg a felnőttkori agytömeg százalékos arányát jelöli (Forrás: Bogin 1997)

Ezt a késleltetett fejlődést, amely szervesen illeszkedik az r-K szelekció által leírt élettörténeti mintázatba (4.2.1.), neoténiának, progresszív megfiatalodásnak nevezték (Gould 1978, Montagu 1989). Mint korábban láttuk, ennek óriási hatása van az emberi társas kapcsolatok evolúciója szempontjából. Az utód viszonylagos fejletlensége egyrészt azzal jár, hogy hosszabb ideig marad függőségben a szüleitől, amely alapvetően meghatározza az anya-gyerek kapcsolatok emberi specifikumait. Másrészt azt eredményezi, hogy a sokáig tartó fejlődéséből, neveléséből fakadó megnövekedett költségek mindkét szülő aktív jelenlétét és részvételét igényli, amely tartós párkapcsolatokra szelektált az emberi evolúció során (4.1.3.) Újabban számos magyarázó elemmel gazdagították, egyúttal árnyalták a neoténiára és általában az élettörténeti mintázatokra vonatkozó elképzeléseket. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a humán evolúció egyik legfontosabb hajtómotorja a heterokrónia; az egyedfejlődés időzítésének megváltozása azokra a tulajdonságokra nézve, amelyek már valamilyen formában léteztek állati őseinkben, Azaz többnyire nem arról van szó, hogy teljesen új tulajdonságok „hirtelen" jelentek volna meg néhány millió évvel ezelőtt, hanem a főemlősjellegek fejlődésének sebességértékei és mintázatai változtak meg az emberi evolúció során (McNamara 1997, Bogin 1997). Általánosan elfogadott vélemény, hogy az egyedfejlődési folyamatok időzítését viszonylag kis számú gén irányítja, amelyek különböző, polipeptid jellegű növekedési faktorok működésének a „menetrendjét" írják elő. Az egyedfejlődést szabályozó homebox gének mutációi hozhatták létre a humán evolúció során az élettörténeti mintázatokban bekövetkező változásokat (Gould 1978, Parker és McKinney 1999).

Az evolúciós fejlődésbiológia több képviselője azonban arra figyelmeztet, hogy a neoténia csupán egyik formája a heterokróniának, és azzal ellentétes folyamat is lejátszódott az emberi evolúció történetében. Az ember számos tekintetben nem hogy alulfejlett, specializálatlan főemlős, hanem éppenséggel túlfejlett, elsősorban idegrendszeri és mentális tulajdonságait tekintve. A hipermorfóziselv szerint az emberi fejlődési folyamatok között sok olyan van, amelyek egyáltalában nem lassúbbak a főemlősökhöz képest. Az egyedfejlődési stádiumok valóban meghosszabbodtak, de ezt fajunk számos esetben úgy éri el, hogy a fejlődési események végéhez mintegy hozzáilleszt valamilyen morfológiai vagy viselkedési elemet a meglevő főemlős tulajdonságok új kombinációja vagy kiterjesztése révén. Ezt nevezik befejező kiegészítésnek (terminal addition, terminal extension) (McNamara 1997, Parker és McKinney 1999). Ennek eredményeként már gyerekkorban rendelkezünk számos olyan képességgel, amelyet a főemlősök később, többnyire csak felnőttkorban érnek el. Az ember pl. egyéves korában teljesíti a Piaget által leírt szenzomotoros fejlettségi stádiumot ezen belül olyan képességeket, mint pl. a kategorizáció vagy a tárgyak különböző tulajdonságainak integrációja amit a majmok csak évekkel később mutatnak (5.3.2.). Az ún. műveletek előtti képességek (a külvilág szimbólumok és képzeleti képek segítségével történő megragadása) már a hároméves gyerekeknél megjelennek, míg a csimpánzok ezt csak 7-8 éves korukban érik el (4.26. ábra). A kognitív folyamatoknak ez a felgyorsulása elsősorban a prefrontális kéreg érési folyamatainak köszönhető, amely mai tudásunk szerint az idegsejtek gyorsabb információfeldolgozásáért felelős biológiai mechanizmusokban gyökerezik (McKinney 1998).

278

4.26. ÁBRA A piaget-i fejlődési szakaszok megjelenésében mért különbségek a főemlősök között ■ SzMSz = Szenzomotoros szakasz; MESz = Műveletek előtti szakasz; KMSz = Konkrét műveleti szakasz; FMSz = Formális műveleti szakasz (Forrás: McKinney 1938)

Úgy látszik tehát, hogy miközben az ember bizonyos képességeinek fejlődése lassúbb, mint a főemlősöké, más tulajdonságok fejlődési sebessége felgyorsul a korábbi evolúciós stádiumokhoz képest. Az arc, test, és a fogazat növekedése pl. megkésettséget mutat, számos idegrendszeri terület és kognitív képesség fejlődése viszont előreszalad. Ez megfelel annak a ténynek, hogy az emberi agy növekedése az egyedi élet során rendkívül gyors más főemlősökéhez képest (lásd 4.27. ábra). A neoténia és a hipermorfózis valószínűleg egyaránt fontos szerepet kapott a humán evolúció folyamán, és a heterokrónia mechanizmusainak változó arányai és sebességértékei tehetők felelőssé a specifikusan emberi jellegek megjelenéséért (Shea 1989). Erre részletesen visszatérünk az 5.3.5. fejezetben. Miközben az egyes specifikus képességek kialakulása nagyfokú mozaikosságot mutat, tény, hogy az emberi egyedfejlődés alapvető mintázatát a fejlődési szakaszok relatív meghosszabbodása és ezen belül elsősorban a gyermek- és kamaszkor kitolódása hozza létre (Bogin 1997, Geary és Bjorklund 2000). A gyermekkor meghosszabbodása azonban rendkívül költséges és kockázatos esemény volt az evolúció során. Nem csupán a megnövekedett szülői terhek mi-


att, hanem azért is, mert a csecsemő- és gyermekkori mortalitás rendkívül magas volt a pleisztocén környezetben. Így van ez a mai archaikus társadalmakban is, ahol a szexuális érettséget (14-16 éves kort) megelőző időszakban mért halálozási gyakoriság 20 és 50% között mozog (Hill és Kaplan 1999). Ha a juvenilis állapot kitolódása ilyen költségekkel jár a reprodukcióra nézve, a kérdés még élesebben vetődik fel: minek köszönhető ez a változás? Nagyon valószínű, hogy a gyermek- és ifjúkor relatív meghosszabbodásának az egyik alapvető oka az emberi agy fejlődési sajátosságaiban és tanulási képességében keresendő (Gould 1978, Bogin 1997). Az emberi agy mérete hatszor nagyobb, mint ami testének nagysága alapján várható volna a főemlősökkel történő összehasonlításban. Születéskori tömege azonban nagyon kicsi a kifejlett agy méretéhez képest. A 4.3. táblázatról leolvasható, hogy az újszülött agyának mérete nem éri el a felnőttkori agyméret negyedét, míg más főemlősök születéskori relatív agytömege ennél lényegesebb nagyobb. A 4.27. ábra azt mutatja, hogy az emberi agy növekedése a megszületés után is exponenciális mértékű, és lényegében folytatja a magzati növekedési rátát. Ez hozzávetőlegesen 6 éves korig tart, ezt követően a növekedés lelassul, de alacsonyabb sebesség mellett is folytatódik egészen a 20-25 éves kor eléréséig. A csimpánz ezzel szemben durván két, két és fél éves korban eléri a felnőttre jellemző agyméretet, miközben csak hosszú évek múltán, kb. 11-13 éves korában válik szexuálisan éretté. Ez a trend rendkívül lényeges volt az emberré válásban. Az agy fejlődése csak minimális ideig zajlik az anyaméh sötétjében - amelyben azért számos inger éri a magzatot (4.1.1.). A fejlődés döntő része a külvilággal való tartós, hosszú időn keresztül zajló kölcsönhatás eredményeként alakul ki. Egy összehasonlító elemzés szerint a főemlősöknél - beleértve az embert - a neokortex mérete szorosan korrelál az ifjúkori (juvenilis) időszak hosszával, amelyet az elválasztás és az első szaporodás közötti periódus átlagos időtartamával mértek (Joffe 1997). Miután a szüleik támogatását igénylő gyerekek


279

4.27. ÁBRA Az emberi agy növekedése más főemlős fajokkal összehasonlítva ■ (Forrás: Parker és McKinney 1999)

hosszú évekig nem vesznek részt a család fenntartásához szükséges erőforrások előteremtésében, idejük nagy részét játékkal és környezetük megismerésével töltik. A szociális élettér ingerei hatására fejlődik ki a központi idegrendszer: a tanulás eredményeként szinapszisok épülnek ki és bomlanak le, és számtalan új kapcsolat jön létre az idegsejtek között (Gazzaniga 1998). Ez azt jelenti, hogy az emberi agy mint biológiai szubsztrátum háromnegyed része egy társas kapcsolati rendszer eredményeként alakul ki. Az agy hosszú ideig tartó fejlődése ezért olyan adaptációként értelmezhető, amelynek során az ember rugalmas tanulási készségekkel és intelligens problémamegoldási képességekkel gazdagodik. Az első két évtized extrauterin tapasztalatszerzése alakítja ki azokat a mentális és szociális ügyességeket, amelyek nélkülözhetetlenek a felnőtt szerepek elsajátításához. Nem volna mindazonáltal szerencsés, ha a gyerekkori tanulási periódust csupán a felnőttkori élet egyfajta preadaptációjaként értelmeznénk, ahol a korai viselkedési formák a későbbi viselkedés egyfajta előfutárai vagy még „éretlen" változatai lennének. Miközben igaz, hogy a szociális környezetben folytatott legkülönbözőbb tanulási tevékenységek mintegy felkészítik a gyereket a felnőttkori szerepek ellátására, számos gyermekkori képességről kiderült, azért szelektálódtak, hogy segítsenek megbirkózni sa-

ját környezetük specifikus kihívásaival. A csecsemők kötődési folyamatai az anyához vagy a gyerekek szelektív tanulása a veszélyes tárgyak elkerülésére, hogy csak néhány példát említsünk a könyvben szereplő fejezetek közül, többek között arra irányulnak - vagy irányultak a múltban -, hogy növeljék túlélési esélyeiket az adott életszakaszban. Sőt, egyesek úgy érvelnek, hogy még a plasztikus, „éretlen" csecsemőkori jellegek sem kizárólag a későbbi alkalmazkodáshoz szükséges tanulási folyamatokat segítik, hanem specifikus korai adaptációkként értelmezhetők. Például a csecsemők érzékszervi működésének kialakulatlansága - így az éleslátás fokozatos kifejlődése az első évben - megvédi őket az ingerek túlburjánzásától és segíti a tapasztalatok hatékony feldolgozását (Bjorklund és Pellegrini 2000). A születéskori éretlenség és a meghosszabbodott gyermekkor másik oka valószínűleg egy anatómiai korlát működésének következménye. Mint láttuk, a csecsemő viszonylag rövid terhesség után relatíve kisméretű aggyal születik meg, és ezt követően sokáig tartó növekedést és gondoskodást igényel. A terhesség (gesztáció) negyven hete persze nem rövid más emlősökhöz viszonyítva, de már az emberszabásúak vemhességét csak néhány nappal haladja meg. Ha az egyedfejlődés más jellegek alapján kalkulált trendjét a gesztációra vonatkoztatjuk - más

280

szóval, ha a terhesség hossza ugyanolyan ütemben lassulna meg, mint az emberi növekedés és fejlődés más stádiumai akkor a nőknek kb. másfél évig kellene hordaniuk magzatukat, mielőtt megszülnék őket. Hogy mégsem ez történik, annak az a legvalószínűbb oka, hogy a hosszú magzati periódust követően megszülető csecsemő feje nem férne át a szülőcsatornán, amelynek méretét a női medence anatómiája határozza meg. A többi emlős számára ez nem jelent problémát, mert jóllehet agyuk fejlődése nagyrészt az anyaméhben zajlik, születéskor nem ér el akkora méretet a testükhöz képest, mint az ember esetében. Fajunk evolúciója során azonban megoldást kellett találni a problémamentes szülésre, és ez a megoldás a gesztáció időtartamának csökkentése volt (Gould 1978). Persze más megoldást is előnyben részesíthetett volna a természetes szelekció. A nők csípője például szélesebbé válhatott volna az evolúció során, ennek azonban van egy komoly akadálya: a két lábon való járás követelménye. A túl széles csípő miatt ugyanis a combcsontok függesztési öve messze kerülne a test súlypontjától, és bizonytalanná tenné a járást. A gesztáció hosszára és a felnőtt nők csípőjének méretére irányuló szelekciós nyomások ellentétes hatásai az evolúció során kiegyenlítették egymást, és egy ún. adaptív kompromisszumot hoztak létre: a csecsemők a további fejlődésükhöz szükséges testi és idegrendszeri fejlettséggel születnek, a nők pedig nem vesztették el a két lábon való járás képességét. Ez az evolúciós terv persze távolról sem tökéletes - igaz, egyik sem az amit jól mutat az emlősöknél szinte ismeretlen szülési komplikációk nagy száma, amely főleg a modern orvostudomány megjelenése előtt jelentett számos esetben súlyos problémát az anya, illetve a csecsemő túlélésére nézve.

4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák Evolúciós szempontból a fejlődés legfontosabb funkciója azoknak a környezeti információknak, tapasztalatoknak a biztosítása, amelyek


szükségesek a veleszületett viselkedési algoritmusok kifejlesztéséhez, méghozzá úgy, hogy képességeink az adott környezeti feltételeknek megfelelő formában jelenjenek meg (Bateson és Martin 2000). Az egyedfejlődést az öröklött és környezeti tényezők kombinációja hozza létre. A gének irányítják a szervezet fejlődését, de nem valamiféle tervrajz formájában, amely a megszületést követően mintegy lépésről-lépésre megvalósul. Hatásuk valójában egy bonyolult, többszintű közvetítőláncon keresztül érvényesül, amelyet epigenezisnek nevezünk. Magában foglalja a DNS fehérjékbe történő átíródását, a különböző anyagcsere-folyamatok térbeli és időbeli elrendeződésében szerepet játszó sejt szintű mechanizmusokat, és a hormonális és idegi szabályozás bonyolult folyamatait (Johnston és Edwards 2002). Valamennyi fejlődési jelenség a különböző szerveződési szinteken lejátszódó folyamatok és a környezeti hatásoknak komplex összjátéka. Az epigenezis során a megtermékenyített petesejt, a zigóta genetikai potenciái a külső és belső tényezők hatására nagyon sokféleképpen realizálódhatnak. A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését és ezzel a környezeti ingerekre adott válaszok lehetőségeit és korlátait (Bjorklund és Pellegrini 2000). A genetikai determinizmus ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a gének nem a viselkedés konkrét kimenetelét, nem is csupán egy általános készséget, mindenoldalú potencialitást tesznek lehetővé, hanem olyan instrukciókkal látnak el bennünket, amelyek bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik másokkal szemben (1.1.2.). Más szóval, viselkedésünk fejlődése probabilisztikus jellegű. A veleszületett programok tevékenységeinket adaptív pályák mentén rendezik el, amelyek evolúciós múltunk során nagyobb szaporodási sikerhez vezettek. E pályák aktuális lefutása ugyanakkor nagyon sok külső körülmény hatásától függ; minden egyes esetben vizsgálni kell, hogy a környezeti hatások miként segítik, módosítják, vagy éppen gátolják a veleszületett diszpozíciók kifejeződését. A genetikai program, amely minden fajra jel-


lemző sajátos utasításokat tartalmaz, nem csupán az egyes morfológiai, élettani és viselkedési jellegek kialakulásáért felelős, hanem szabályozza az egyedfejlődés „menetrendjét", és irányítja az egymásra következő fejlődési szakaszok megfelelő időzítését. Ahhoz, hogy valamely magatartás megjelenjen az élőlény viselkedésrepertoárjában, az adott tevékenységben szerepet játszó szervi, illetve idegrendszeri struktúrák bizonyos fejlettsége szükséges. A magatartáskutatás egyik korai felismerése volt, hogy bármely viselkedés előfeltétele a megfelelő érzékszervi és motorikus központokban lezajló, genetikailag irányított érési folyamat, a maturáció (Csányi 1994). Az emberi viselkedés ontogenezisében is fontos szerepet játszik, gondoljunk csak a vizuális rendszer idegrendszeri fejlődésére, amely egyéves korban hozza létre az éleslátás és a mélység, ill. a perspektíva tökéletes érzékelésének képességét. Ugyancsak a maturáció fontosságát mutatja az a meghökkentő tapasztalat, hogy azok a csecsemők, akiket bizonyos kultúrában - ilyen pl. a hopi indián társadalom - megszületésük után hónapokig egy szűk bölcsőbe kötözve tartanak, nem mutatnak számottevő fejlődési visszamaradottságot más gyerekekhez képest, miután lehetővé teszik számukra a szabad mozgást (Archer 1992). Jóllehet a maturáció lényeges szerepet játszik a testi-idegrendszeri érettség kialakulásában, a tanulás során szerezhető tapasztalatok azok, amelyek döntő módon alakítják a magasabbrendű állatok egyedfejlődését. Természetesen a kettő szoros kapcsolatban áll egymással, hiszen a maturáció teszi lehetővé a környezeti információ feldolgozását, azaz a tanulást, ami viszont az adott környezethez való specifikus alkalmazkodásért felelős. Nyilvánvaló például, hogy az olyan motoros aktivitások, mint a csecsemők mászása, majd járása az idegrendszer és az izomzat megfelelő fejlettsége mellett folyamatos visszacsatolásban kell hogy legyen az állandóan változó környezeti benyomásokkal ahhoz, hogy fejlődése normális legyen, Az epigenezis komplex hatásmechanizmusát jól illusztrálják a különböző averziók és fóbiák. Mint az 1.1.2. fejezetben láttuk, a kisgyerekek

281 „ösztönös" félelemmel, rossz érzéssel és spontán elkerülési válasszal reagálnak bizonyos természeti dolgokra és jelenségekre, mint pl. a kígyók, a zárt tér, a szakadék. Ez evolúciós örökség: vadászó-gyűjtögető őseink olyan menekülő és védekező reakciókra szelektálódtak, amelyek megvédték őket környezetük nagy kockázatot jelentő hatásaitól. A kígyóktól való félelem például azokban a kultúrákban is elterjedt viselkedés, ahol - legalábbis lakott területeken - nem találkozunk ezekkel az állatokkal (Marks 1987). Harminc hónapos korig azonban szinte semmi jelét nem látni a kígyóktól való ijedtségnek. Ez általában csak akkor jelenik meg, amikor a gyerekek elérik azt az életkort, amikor intenzíven kutatják a környezetüket és viszonylag nagy területeket bejárnak. Ez azt jelenti, hogy bizonyos idegrendszeri-maturációs folyamatok feltétlenül szükségesek a fóbiák megjelenéséhez. Úgy tűnik, először egyfajta ellenérzés, idegenkedés alakul ki a hüllőkkel szemben, amely azonban még nem ölti magára az intenzív utálat és pánikszerű menekülés jellegzetességeit. A háromnégy éves kisgyermekek nagy része rendkívül tartózkodó és óvatos ezeknek az állatoknak a jelenlétében, amelyekkel korábban nem találkozott. A kísérletek szerint egyetlen enyhe negatív kondicionálás (pl. gyenge áramütés) is elég a modellre adott félelmi reakciók kiváltására, amelyek tehát voltaképpen megerősítés nélkül jönnek létre (Davey 1995). Mindez bizonyos veleszületett diszpozíció jelenlétére utal, amely képessé teszi a szervezetet a potenciálisan ártalmas ingerekre adott szelektív válaszra. A kifejlődésükben szerepet játszó szenzomotoros folyamatok közül egyre több válik ismertté. Kiderült, hogy a fogságban született, „tapasztalatlan" fiatal csimpánzok félnek a hosszúkás, hirtelen irányt változtató és gyorsan mozgó papírmodellektől, amelyek kulcsingerként váltják ki a majmok reakcióját, A gyerekeknél hasonló válaszokat találtak; a kígyók jellegzetességeit utánzó vizuális és taktilis ingerek hatására pulzusuk és vérnyomásuk hirtelen emelkedik, izomtónusuk növekszik, arcukon rendkívül gyors, negatív érzelmi reakciók jelennek meg (Marks 1987, Dimberg et al. 1998). Hogy miként zajla-

282 nak le ezek a félelmi reakciók, arra vonatkozóan a kísérletek rendkívül érdekes eredményekkel jártak. Kiderült, hogy a kígyókról érkező vizuális inger a talamuszban történő átkapcsolás után két különböző afferens pályára kerül. Az egyik ingerület az amygdalába jut, ahol mintegy felkészíti agyunkat a gyors válaszra, mielőtt egyáltalában felismernénk és tudatosítanánk, hogy az előttünk tekergő dolog egy kígyó. A másik impulzus ezzel egy időben a látókéregbe kerül, innen szintén az amygdalába, amely ezt követően azonnal aktiválja védekező rendszerünket: pulzusunk megemelkedik, és a megfelelő izmok elkezdenek összehúzódni (4.28. ábra). Ha azonban kiderül, hogy a látott tárgy csak hasonlít a kígyóra, de felismerhetően nem az, a látókéregből érkező információ felülírja az amygdala reakciókészségét (LeDoux 1994). Az amygdala hozza létre az agykéreg izgalmi állapotát; károsodása oda vezet, hogy megszűnnek a félelmi reakció érzelmi komponensei, így pl. a veszély nyilvánvaló felismerése mellett is elmarad a vérnyomás- és pulzusemelkedés. Az idegrendszeri vizsgálatok és élettani kísérletek alapján Arne Öhman és Susan Mineka (2001) arra következtettek, hogy a gyermekkori, illetve azt követő félelmek és védekező reakciók kialakulásában kulcsszerepet játszik egy specifikus kognitív terület, az ún. félelemmodul,


amelyet az evolúciós értelemben releváns ingerek aktiválnak. Ezek lehetnek fizikai objektumok (pl. szakadék), állatok (kígyók, pókok), illetve emberi kifejezések (pl. fenyegető arc). Mint általában a modulok, ez a kognitív apparátus is rendkívül szelektív a környezeti ingerek iránt, ezekre egyszerű és gyors viselkedési válaszokat ad, amelyeket nem befolyásolnak a tudatos működések (5.1.). Ennek az információs elkülönülésnek szerintük az az oka, hogy a természeti veszélyforrásoktól való félelem kéreg alatti szabályozása jóval korábban kialakult, mint ahogy a tudatos gondolkodás és a nyelv létrejött volna az evolúció során. A modul érzékenységére - és a tudatos megismeréstől való függetlenségére - jellemző, hogy szubliminális (küszöb alatti) ingerek is képesek kiváltani, vagyis olyanok, amelyek nem válnak tudatossá a megfigyelőben. Egy kísérletben azok a felnőttek, akik egy korábbi felmérés alapján az átlagosnál jobban féltek a kígyóktól, a kígyók képének felismerhetetlenül gyors felvillanására is reagáltak: bőrellenállásuk megemelkedett (Öhman és Soarez 1998). Mindez nem azt jelenti azonban, hogy a kígyók látványa automatikusan és változatlan formában váltja ki az elkerülő válaszokat. A kígyóktól való félelem - éppúgy, mint bármilyen más védekező reakció - kialakulásában fontos 4.28. ÁBRA Az amygdala és a látókéreg szerepe a kígyókra adott válasz kialakulásában ■ (Forrás: LeDoux 1994)


283

4.29. ÁBRA Az izoláltan nevelt majmok félelmi válasza a videofelvételek előtt és után ■ Az első kísérleti elrendezésben a filmen szereplő modell félelmet mutat a színes virágra, de a (játék) kígyóra nem (V+/K-). A második filmen a kígyóra ad félelmi reakciót, a virágra nem (K+/V-) (Forrás: Mineka és Cook 1993)

szerepet játszanak bizonyos tanulási folyamatok. A korábban említett ellenérzés és ambivalencia, amely a három-négy éves gyerekekre jellemző, öt-hat éves korban változhat intenzív utálattá és „valódi" fóbiává. Ebben a folyamatban meghatározó jelentőségűek lehetnek a szociális környezetből, mindenekelőtt a felnőttektől származó negatív tapasztalatok (Hinde 1992). A gyerekek által összefogdosott békák, giliszták és más csúszómászók láttán elhangzó anyai sikoly éppúgy közreműködhet ebben, mint a sárkányokról szóló mesék vagy a kígyó mint negatív kulturális szimbólum. Hogy a tanulás ebben a periódusban valóban lényeges eleme a félelmi reakciók kialakulásának, azt ismét állatkísérletek erősítik meg. Rézuszmajmok egy csoportját izoláltan nevelték, és két hónapos korukban egy kitömött kígyót helyeztek el a ketrecükben. A fiatal állatok rendkívül óvatosak voltak ellenségükkel szemben: félelemmel vegyes kíváncsisággal közelítették meg őket, mindvégig biztonságos távolságot tartva köztük. Ezután olyan filmfelvételeket mutattak nekik, amelyeken felnőtt fajtársaik kétféle módon viselkedtek kígyók jelenlétében: az egyiken pánikszerűen menekültek, a másikban viszont megérintették a kígyót (egy modellt), sőt játszottak vele. A kölykök későbbi viselkedését nagymértékben meghatározták e megfigyelés tapasztalatai. A félel-

met mutató felnőttek látványát követően maguk is lényegesen ijedősebbek lettek a kígyóktól és azonnal menekülni kezdtek a jelenlétükben, míg a másik esetben korábbi félénkségüket is levetkőzték (Mineka és Cook 1993). Ezt követően a felvételeket egy vágási technikával manipulálták, amely a megfigyelőben azt a benyomást keltette, hogy a filmen szereplő állatok semleges tárgyaktól, pl. virágoktól vagy nyusziktól ijedtek meg. Mint a 4.29. ábrán látható azonban, a kölykök ezekre nem mutattak félelmi reakciókat. Azaz a félelmi választ nem lehetett bármilyen önkényes ingerrel kiváltani. A félelemmodul valószínűleg a szelektív tanulás programját tartalmazza: veleszületett készültséget mutatunk az evolúciós értelemben fenyegető dolgokkal szembeni averzióra (Öhman és Mineka 2001). A genetikai diszpozíciók a megfelelő időben történő tanulási folyamatokkal együtt nagyon erős és tartós fóbiákat képesek létrehozni. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb kultúrkörben és vallásban fontos szerepet játszanak a kígyókhoz és sárkányokhoz fűződő negatív képzetek. Akármi is ennek az oka, Robert Hinde-nak valószínűleg igaza van abban, hogy a három dolog - genetikai befolyás, közvetlen tapasztalatok, és kulturális ideák - kölcsönösen befolyásolják egymás működését a gyermeki fejlődés során (Hinde 1992).

284 Egy másik, ugyancsak univerzálisnak tekinthető védekező reakció a kisgyermekek idegenek iránti félelmi reakciója. Ez általában életük 6-8. hónapjában kezdődik, amikor már elég aktívak ahhoz, hogy anyjuktól elmászkálva felderítsék környezetük ismeretlen dolgait és személyeit (Konner 1991). Ugyancsak ebben a korban tesznek szert arra a képességre, hogy arcvonásaik alapján meg tudják különböztetni az idegeneket a velük élő rokonaiktól és más ismerős személyektől. Féléves korukat megelőzően mindenkire mosolyognak és az idegenek testi közelségét éppúgy elfogadják és megnyugtatónak találják, mint a szüleikét. Ezt követően azonban az idegenek megjelenésére averzív válaszokat adnak, amelyek a kultúrközi vizsgálatok szerint mindenhol alapvetően azonos arc- és mozdulatmintázatban nyilvánulnak meg: a gyermekek arcán megjelenik a félelem, fejüket elfordítják és szemüket lehunyják, gyakran anyjuk takarásába menekülnek (Eibl-Eibesfeldt 1989) (4.30. ábra). Mindez egy arousal-szabályozás keretében történik: az idegenek jelenléte emeli pulzusukat, majd egy idő után elfordítják tekintetüket mintegy kivonják magukat a stressz alól és akkor néznek újra az idegenre, amikor szívritmusuk az alapszintre áll vissza (Stevenson-Hinde 1991). Amennyiben az idegen nem adja fel ismerkedési szándékát és tovább közeledik, a gyerekek élénken tiltakoznak, olykor pánikba esnek és kétségbeesetten sírnak.


Kiderült, hogy ezek a válaszok nem függnek az idegenekkel kapcsolatos korábbi kellemetlen tapasztalatoktól, egy viszonylag szűk, kritikus periódushoz köthetők (általában 6 és 15 hónap között), és kiváltásukban nagy szerepe van bizonyos kulcsingereknek. Elsősorban a felnőttek bámuló szeme és rájuk szegeződő tekintete aktiválja félelmi reakcióikat. Ezek a jellegzetességek (univerzalitás, kritikus periódus, kulcsinger) egy veleszületett viselkedési hajlam működését valószínűsítik, Az összehasonlító vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy nincs olyan kultúra, ahol a kisgyerekeket az idegenektől való félelemre tanítanák (Marks 1987). Egyesek feltételezik, hogy ez a viselkedés azért alakult ki az evolúció során, hogy menekülési lehetőséget biztosítson a veszélyt jelentő idegen felnőttek - pl. kölyökgyilkos hímek - elől, abban az életkorban, amikor a gyerekek már képesek eltávolodni az anyjuktól (Hrdy 1999). Ez a veszély valóban nagy lehetett őseink számára; egy antropológiai vizsgálat szerint a dél-amerikai ache indiánok körében mért gyermekkori (az első három év során bekövetkezett) halálozások mintegy 2530%-a idegen felnőttek keze által történik. Egy részüket a mostohaapák ölték meg, a többiek a szomszédos törzsek portyái és rablóhadjáratai következtében pusztultak el (Hill és Hurtado 1996). Az idegenektől való gyermekkori félelem intenzitása és dinamikája számos tanulási folya4.30. ÁBRA Az idegenekre adott válaszok megjelenése különböző korú gyerekek arcán, eltérő helyzetekben ■ (Forrás: Marks 1987)


mattól függ. Maga az idegen termete, fizikai megjelenésének sajátosságai és viselkedése (pl. barátságossága) ugyancsak befolyásolják a válaszok intenzitását éppúgy, mint az anyához való korábbi kötődések szorossága és a kisgyerek temperamentuma (Marks 1987, Stevenson-Hinde 1991). A félelmi reakciók rendszerint a második évben érik el intenzitásuk csúcsát. Ezt követően általában mérséklődnek, amiben természetesen szerepet játszik az idegenekkel való fokozatos megismerkedés, a felnőttekről szerzett tapasztalatok és a szülői nevelés. Egyesek szerint azonban, noha az idegenekkel szembeni gyermekkori „irracionális" félelem leküzdhető, egy racionálisan ellenőrzött, alacsonyabb érzelmi szinten felnőttkorban is fennmarad. Gondoljunk arra, hogy a közös liftben utazó emberek hogyan kerülik egymás pillantását. Több vizsgálat szerint a nagyvárosban élő emberek, akik a mindennapjaik során többnyire idegen és ismeretlen személyekkel állnak kapcsolatban, kevesebb szemkontaktust tartanak fenn környezetük tagjaival, és gyorsabb lépésben haladnak a közterületeken, mint azok akik egy szűkebb közösségben, pl. egy kis faluban élnek, ahol többnyire ismerősök veszik őket körül. Ireneus Eibesfeldt (1989) szerint ez annak az eredménye, hogy az anonim tömeg jelenléte, a zsúfoltság és az ismeretlen személyekkel való gyakori kapcsolat emeli izgalmi állapotunkat, stresszt és „kognitív túlterheltséget" okoz. Itt tehát a korábban említett arousalszabályozás történik, amelynek révén mintegy kivonjuk magunkat a megterhelő ingerek hatása alól. A gyermekek idegenekkel szembeni félelme Eibesfeldt szerint valójában a xenofóbia korai megnyilvánulása, amely nagy szelektív értékkel rendelkezett az emberi evolúció korai szakaszában, minthogy megerősítette a csoporton belüli kötelékeket az idegenekkel mint potenciális ellenséggel szemben (lásd 2.4.3.).

4.3.3. Szeparáció Az evolúciós pszichológiának azt az állítását, miszerint az egyedfejlődést (epigenezist) a gé-

285 nek és a környezet által hordozott információ bonyolult kölcsönhatása hozza létre, kevés jelenség bizonyítja jobban, mint az anyától való elkülönülés (szeparáció). Ez egyúttal arra is rávilágít, hogy az adaptív viselkedési programok manifesztálódásához az élőlény meghatározott szociális ingereket igényel, mégpedig életének meghatározott időszakaiban Az első fejezetben részletesen ismertettük az anya és a csecsemő közötti kötődés adaptív mechanizmusait. Természetesen az anyai gondoskodás a gyermekkor későbbi szakaszaiban is meghatározó jelentőségű marad. Az anya akkor is egyfajta támpontot és orientációs bázist nyújt, amikor a gyerekek féléves koruk után elkezdik kutatni a környezetüket és el-elmerészkednek az anyától. E tekintetben ismét használható modellt nyújt az izoláltan nevelt rhesusmajmok viselkedése (Harlow és Mears 1979). A szőranya jelenlétében a kölyök egyedül is bátran fürkészi új környezetét. Játék közben időnként visszatér a pótmamához, megérinti, vagy kis időre felkapaszkodik rá, hogy ezzel megnyugtassa magát. A mászó, tipegő gyerekek ugyancsak szívesen elindulnak egy korábban ismeretlen környezet átkutatására, ha időnként visszatérhetnek a közelben lévő anyjukhoz (Passingham 1988). Nem csoda, hogy a fizikai kapcsolat megnyugtató jellege még felnőttkori viselkedésünkben is erőteljesen jelen van, gondoljunk csak a simogatások, ölelések, kurkászások különböző jótékony formáira, amelyekkel kapcsolatban most csak utalunk a humánetológusok érdekes megfigyeléseire (Eibl-Eibesfeldt 1978, Morris 1988). Nem meglepő, hogy a társas emlősök kölykei számára nagy megrázkódtatással jár az anyától való elszakadás. Az anyára mint referenciaszemélyre irányuló kapcsolatok kiépülése után bekövetkező szeparáció a kisgyerekek számára is mély érzelmi válságot eredményez. Ennek a megrázkódtatásnak, amelyet szeparációs szorongásnak is hívnak, különböző stádiumai és fokozatai vannak, amelyeket elsősorban a csecsemő kora és az elkülönülés időtartama határoz meg. Ha a fiatal rézuszmajom vagy csimpánzkölyök megszokott környezetéből időlegesen eltávolítják az anyát, a majmok azonnali

286

4.31. ÁBRA Csimpánzkölyök anyja elvesztése után néhány nappal ■ (Forrás: Passingham 1988)

reakciója a tiltakozás. Anyjukat hívják, visítoznak, miközben arcukon a zaklatottság jelei mutatkoznak. A gyerekek nagyon hasonlóan reagálnak arra a körülményre, ha anyjuk leteszi vagy idegenekre bízza őket (Bowlby 1969). Első üzenetük ugyancsak a tiltakozás: nyöszörögnek és sírnak, amelynek intenzitása fokozódik, ha ráadásul idegen környezetbe kerülnek. Amennyiben az anyától való elkülönülés tartósnak bizonyul és rövid időn belül nem történik meg a kapcsolat újrafelvétele, a tiltakozás kétségbeesésbe és depresszióba torkollik. Egykét nappal az anya eltávolítását (vagy halálát) követően a kísérletben szereplő fiatal majmok apátiába esnek: magukban üldögélnek, nem játszanak és nem érintkeznek a csoport többi tagjával (4.31. ábra). A depresszió tünetei jelennek meg azoknak a gyerekeknek az arcán és testén is, akiket bentlakásos óvodába helyeznek el vagy kórházba kerülnek: rendkívül bánatosak, félrehúzódnak, senkihez sem közelítenek. Állatkísérletek és az emberek körében végzett megfigyelések egyaránt azt mutatják, hogy a szeparáció okozta sokk intenzitása az anyai jelenlét el-


vesztésén kívül számos egyéb tényezőtől függ (Hinde 1974). A depresszió intenzitását annál nagyobbnak találták, minél fiatalabb a szeparációt átélő gyerek, minél hosszabb maga a szeparáció és minél tovább tartott az elkülönülést megelőző kötődés (Rutter 1991). Növeli a megrázkódtatást, ha új és szokatlan környezetbe kerülnek, viszont enyhíti a tüneteket, ha együtt maradnak rokonaikkal, ismerőseikkel. Már az is javulást hozhat, ha a kísérleti állatok ketrecükből láthatják társaik megszokott életét, ahhoz képest, ha látótávolságon kívül helyezik el ketreceiket. Újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a depriváció okozta motoros aktivitás hanyatlása olyan élettani változásokkal jár együtt, mint a pulzus csökkenése, alvási rendellenességek, az immunképesség csökkenése, valamint az olyan neurotranszmitterek agyi szabályozásának rendellenességei, mint a dopamin és norepinefrin (Archer 1992, Kraemer 1992). A depresszió azonban előbb-utóbb enyhül, és megjelenik a szociális kapcsolatok újrafelvételére irányuló próbálkozás. A gyerekek megkísérelnek új kapcsolatokat kialakítani, ami azért is nehéz, mert a szóba jöhető referenciaszemélyek (ápolók, nővérek, gondozók) gyakran váltogatják egymást, így nehéz hosszú távú kötődéseket teremteni. Az eredmény az lesz, hogy nem építenek ki mély elköteleződéseket: mindenkivel barátságosak, ugyanakkor mindenkitől távolságot tartanak. Nem mutatnak érzelmi reakciót, ha szüleik meglátogatják őket, és akkor sem, ha a gondozónővér szabadságra megy. Szociális kapcsolataik nagyon felületes szinten működnek: elsősorban magukkal vannak elfoglalva, és többet törődnek a tárgyi világ dolgaival (édesség, játék stb.), mint környezetük tagjaival (Bowlby 1969). A tartós szeparáció, a hospitalizáció nem marad nyomtalanul a gyerekek intellektuális és érzelmi fejlődésében. Számos vizsgálatban azt találták, hogy noha az intézetben nevelkedő gyerekek nem szenvedtek táplálkozási hiányban, fejlődésük elmaradt az intakt családok gyerekeihez képest (Spitz 1965). Néhány hónapos intézeti tartózkodás után motoros képességeik, manipulatív ügyességük, perceptuális képessége-


ik, nyelvi kompetenciájuk és társas intelligenciájuk elmaradt a megfelelő korcsoport átlagos teljesítményeitől. Sőt, a lemaradás azokhoz a gyerekekhez képest is megfigyelhető volt, akik nem intézetben, hanem nevelőszülőkkel éltek egy háztartásban, akikkel lehetőség volt személyes kötődést kialakítani. Kérdés, hogy e negatív következmények mellett a szeparációnak van-e hosszú távú hatása a gyerek kamasz- és felnőttkori életére. E tekintetben megoszlanak a vélemények, aminek az is oka, hogy viszonylag kevés vizsgálati eredmény van e téren, hiszen húsz-harminc év távlatában nehéz megfelelően szétválasztani a szeparáció következményeit más tényezők hatásaitól. A korai szeparáció ugyanis gyakran „rossz kört" indít be: intézeti nevelés, kamaszkori szabályszegő viselkedés, alacsony iskolázottság, korai házasság, korai gyerekvállalás - önmagában bármelyik okozhatja a felnőttkori viselkedési problémákat (Bateson és Martin 2000). Állatkísérletek - ahol több lehetőség van a változók ellenőrzésére és manipulációjára - azt mutatják, hogy az anyától való korai szeparáció később is súlyos érzelmi és szociális fogyatékosságot eredményez. Az izoláltan felnövő majmok felnőttkorukban különböző viselkedési zavarokat mutatnak, a többieknél általában agresszívabbak, és nem tudnak megfelelő társas kapcsolatokat teremteni. A hímek képtelenek a normális párzásra, a nőstények pedig nem tudják megfelelően felnevelni kölykeiket, gyakran bántalmazzák vagy megölik őket (Hinde 1974). Az ember esetében, úgy tűnik, bonyolultabb a helyzet. Bowlby kezdetben úgy találta, hogy az anyától való korai szeparáció gyakran vezet antiszociális viselkedéshez kamaszkorban. A későbbi vizsgálatok azonban meggyőzték arról, hogy a kapcsolat nem ennyire közvetlen; az anyai depriváció csak azoknál a gyerekeknél emelte a későbbi viselkedési anomáliák kockázatát, akik az anyától való szeparációt követően nem kaptak támogatást az apától és a család más tagjától (Rutter 1991). Az ilyen családi környezet azonban egyáltalán nem ritka a modern társadalmakban. Egy német börtönökben lefolytatott vizsgálat azzal a meghökkentő eredménnyel

287

4.32. ÁBRA Intézetben, illetve családi környezetben nevelkedett anyák gyermekgondozó attitűdjének összehasonlítása ■ (Forrás: Cole és Cole 1997)

zárult, hogy a rabok mindössze 5%-ának volt meghatározó, személyes kötődése valakihez (általában az anyához) míg a felének több mint 5 különböző referenciaszemélye volt 14 éves koráig (Kaiser 1968). Intézetben nevelt lányokat tanulmányozva azt találták, hogy 42%-uk 19 éves kora előtt esett teherbe - Összehasonlítva a korosztályra jellemző 5%-os aránnyal -, és 39%-uk 25 éves korára már nem élt együtt gyermekei apjával (Cole és Cole 1997). Hasonlóan nagy különbségeket kaptak a gyerekgondozás terén is (4,32. ábra). Legalább ilyen nehéz kérdés - és az előbbihez szorosan kapcsolódik -, hogy a korai szociális depriváció hatásai visszafordíthatók-e, vagy legalábbis enyhíthetők-e (Schaffer 2000). A szélsőséges álláspontok - amelyek akár negligálják, akár abszolutizálják ezeket a hatásokat - nyilván nem tarthatóak. Az állatkísérletek tapasztalatai azt mutatják, hogy ha a korábban elkülönített állatokat fiatalabb fajtársaik közé helyezték, lassan levetkőzték félelmüket, megtanultak játszani, és lényegesen kevesebb viselkedési zavart mutattak, mint a továbbra is elkülönítve nevelt állatok (Hrdy 1999). Az emberek körében végzett vizsgálatok sem támasztják alá azt a né-

288 zetet, hogy az anyától való elszakítás helyrehozhatatlan károkat okoz. A rokonok vagy nevelőszülők biztosította meleg családi környezet, úgy tűnik, lényegesen enyhítheti az érzelemszegénység és az antiszociális magatartás tüneteit. Egy vizsgálatból kiderült, hogy még azok a gyerekek is képesek voltak érzelemgazdag kapcsolatokat kialakítani az őket örökbefogadó szülőkkel, akik azt megelőzően 6-7 évet töltöttek különféle intézetekben (Hodges és Tizard 1989). Mindazonáltal bizonyos problémák jellemezték családon kívüli kapcsolataikat: az idegen felnőttekkel szokatlanul barátkozóak voltak, miközben kortársaik közül kevés barátjuk volt, és viszonylag gyakran bántalmaztak más gyerekeket. Mindez azt mutatja, hogy a korai depriváció szerteágazó és egyenlőtlen következményekkel jár: egyes károsodások tovább fennmaradnak, mint mások. Úgy tűnik, az érzékszervi-motoros képességek kevésbé sebezhetőek a szeparáció által, míg a pszichológiai képességek fejlődése nagyobb visszaesést mutat. Ezt példázza a romániai intézetekből kanadai családokba került árvák „elhíresült" esete, akik figyelemre méltó sebességgel hozták be fizikai-testi lemaradásukat, miközben kognitív és nyelvi fejlődésük lényegesen lassúbb volt, és sokáig elmaradt szerencsésebb társaikhoz képest (Schaffer 2000). Mint láthattuk, a szeparáció folyamatának és következményeinek megértéséhez többnyire hasznos információt nyújtanak az állati modellek. Talán legfontosabb mondanivalójuk az, hogy a normális fejlődéshez elengedhetetlenül szükségesek azok a szociális környezetből származó ingerek és információk, amelyek minden magasabbrendű állatból előhívják a társas alkalmazkodás adaptív képességeit, különösen életük bizonyos, többé-kevésbé jól körülírható (szenzitív) időszakaiban. Egyesek szerint azonban az ember a deprivációból való felépülést tekintve hátrányosabb helyzetben van, mint bármelyik más főemlős. Ez azért lehetséges, mert a fejlett memória és a nyelv segítségével képesek vagyunk felidézni és fejünkben elismételni a múlt eseményeit, rágódni az átélt szerencsétlenségeken, ami még inkább felnagyítja az amúgy is súlyos probléma arányait (Passingham 1988).


Lehetséges ugyanakkor, hogy a referenciaszemélyek elvesztése okozta szeparációs sokk modern jelenség, amely nem, vagy csak ritkán fordult elő evolúciós környezetünkben (Eibl-Eibesfeldt 1989, Wiley és Carlin 1999). A törzsi társadalmakban minden gyerek a rokonok alkotta gazdag kapcsolatrendszerbe születik bele. A család számos tagja fordít gondot egy-egy gyermekre, aki így több személlyel alakít ki szoros fizikai és érzelmi kötődést (2.1.2.). A legfontosabb referenciaszemély természetesen ezekben a társadalmakban is az anya, de az apa, a nagybácsi, a nagyszülők, a testvérek különböző szerepet játszanak a gyermek nevelésében. Azt lehetne mondani, hogy a gyerek normális fejlődéséhez e sokarcú, szövevényes kapcsolatok valamennyi típusára szükség van. A Kenyában, Nepálban és Ladakhban végzett vizsgálatok arról számolnak be, hogy miközben az anya hónapokon keresztül mezőgazdasági munkát végez a lakóhelyétől távol, gyerekei semmilyen fizikai vagy érzelmi szükséget nem szenvednek „pótszüleik" társaságában (Wiley és Carlin 1999). Végül, érdemes közelebbről is megvizsgálni, hogy mi az összefüggés a szeparációs szorongás és az idegenektől való félelem között. Az evolúciós megközelítés máshová helyezi a hangsúlyt, mint azok a „tradicionális" pszichológiai magyarázatok, amelyek szoros kapcsolatot vonnak a kettő között. Utóbbiak szerint ugyanis az idegenektől való menekülés éppen a szeparációval kapcsolatos szorongásból ered, amennyiben a féléves korukban már meglehetősen aktív gyerekek egy külső inger (idegen) hatására visszamenekülnek a biztonságot jelentő anyához. A probléma azonban az, hogy ez a feltevés egy bonyolult anticipációt tulajdonít az ilyen korú gyereknek. Azt a képességet, hogy az idegen személy látványára előrevetítsen egy lehetséges jövőbeni eseményt: a referenciaszemély tartós elvesztését. Ezt nehéz elképzelni jelenlegi ismereteink alapján. Sokkal inkább valószínű, hogy az idegenekkel kapcsolatos gyermekkori averzió olyan félelmi válasz, amely alapjában különbözik a szeparációs szorongástól. Mindkettő önálló motivációs bázisra épül, minthogy eltérő adaptáci-


ós problémák megoldására jöttek létre az evolúció során. Az egyik az idegen felnőtt mint potenciális veszélyforrás elkerülésének szükségessége, a másik pedig az anya lehetséges elvesztésének megakadályozása, illetve az elvesztés miatt bekövetkező trauma enyhítése. A szeparációs szorongás idegenek nélkül is létrejön, az idegenektől való félelemnek pedig nem feltétele az anyától való elkülönülés (Marks 1987). A kettő persze számos ponton kapcsolódhat egymáshoz. Erősíthetik egymás hatását; a biztonságosan kötődő gyerekek kerülik az idegennel való kapcsolatot és nyugtalanok lesznek, ha egyedül hagyják őket vele. Ennél lényegesen erősebb az idegentől való félelem a bizonytalan, ellenálló (ambivalens) módon kötődő gyermekek esetében (4.1.2.). Az Ainsworth-tesztben bizonytalan, elkerülő kötődést mutató gyerekek ellenben nem félnek az idegentől, még anyjuk távozása után sem. Sőt, kifejezetten keresik az idegen társaságát, aki ugyanolyan könnyen megnyugtatja őket, mint az anyjuk (Bretherton 1992). Ez a szituáció az idegenekkel való kapcsolatnak egy másik oldalát mutatja: az anya hiányában és az átélt stressz miatt az idegen közelsége megnyugtatónak bizonyul. Ennek az a lehetséges adaptív alapja, hogy az egyedül hagyott és az anyja iránt bizonytalan gyerek számára más személyek jelenléte növeli a túlélés esélyeit. Ez a megfigyelés egybevág azokkal a vizsgálatokkal, amelyek szerint a gyerekek idegenekkel kapcsolatos reakciója nem merül ki a félelemben. Viselkedésükben jelen van a kíváncsiság is: anyjuk vagy apjuk biztonságot jelentő testi közelségéből vissza-visszatekintenek az idegenre, igyekeznek szemkontaktust létesíteni velük. Kiderült, hogy az idegenekkel szembeni averzió valójában egy antagonisztikus viselkedési rendszer része, amelynek két komponense, a félelmi reakció és a kapcsolatfelvételi szándék szoros kölcsönhatásban van. Video- és filmfelvételek tanúsága szerint e két ellentétes magatartásmintázat oszcillál és egy sajátos időbeni szekvenciát mutat: a gyerekek az idegennel való találkozás során elfordítják arcukat és lehunyják szemüket, de ezt követően szemük sarkából pil-

289 lantást vetnek az idegenre, majd újra elfordulnak, hirtelen egy gyors mosolyt küldenek a másik felé, miközben erősen kapaszkodnak anyjukba és így tovább (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez az ambivalencia valószínűleg a másik féllel történő normális és hatékony kommunikációt szolgálja. Az a funkciója, hogy miközben lehetőséget ad a potenciális veszélyforrás elkerülésére, egyúttal nyitva hagyja az utat a későbbi barátságos kapcsolatok felvételére.

4.3.4. Játék A szociális fejlődés egyik legfontosabb területe kétségtelenül a játék. Alapját a felfedezés és a kíváncsiság (exploráció) mint önálló drive alkotja, amely tipikusan gyermekkori jelleg, de az emberre és néhány magasabb rendű állatra felnőtt korban is jellemző (Bekoff 2001). A gyerekek kezdettől aktívan kutatják környezetüket, új szituációkat keresnek, amelyekben új benyomásokat nyernek. Néhány napos korban könnyedén megtanulják használni azt a cumit, amelyet egy vetítővel kapcsoltak össze, hogy szopó mozdulataik eredményeként különböző képek jelenjenek meg a képernyőn. Egy vizsgálatban három hónapos csecsemők reakcióját figyelték meg egy zenélő, mozgó bábura. Az a játék, amelyet nem tudtak elérni, felkeltette ugyan a figyelmüket, de érdeklődésük kb. egy perc után lanyhulni kezdett, három perc elteltével pedig teljesen alábbhagyott. Ha azonban a figurát karnyújtáson belül helyezték el úgy, hogy a gyerek maga is mozgásba hozhatta a zenélő szerkezetet, figyelme fél óráig is élénk maradt, miközben új és új mozdulatokat talált ki (Papousek 1984). A gyerekek nyilvánvalóan erősen motiváltak környezetük aktív felfedezésére, amely még intenzívebbé válik más személyekkel való kapcsolataik során. Mint máshol bemutatjuk (4.1.1., 5.3.1.), a gyerekek már nagyon korán önállóan keresik az anyával és más felnőttekkel való kommunikáció lehetőségeit, utánozzák mások arckifejezéseit, válaszolnak környezetük jelzéseire és eközben állandóan új felfedezéseket tesznek a világról.

290


4.4. TÁBLÁZAT A játék funkcióinak felosztása

A játék és a mögötte rejlő kognitív képességek és érzelmi szabályozások evolúciója intenzív kutatás alatt áll. Néhányan azt állítják, hogy a játék nem rendelkezik önálló funkcióval, és lényegénél fogva más viselkedésformák mellékterméke, kísérőjelensége (Bekoff 1984). Ezt azonban nehéz elképzelni, hiszen költséges aktivitásról van szó; a megfigyelt állatok ébren eltöltött idejük 10-50%-át fordítják játékra, és ez az arány fiatal egyedeknél a 90%-ot is elérheti. Ehhez járul még a sérülések kockázata, a ragadozóknak való fokozott kitettség veszélye, és az a veszteség, hogy a játék más létfontosságú tevékenységektől (pl. a táplálkozástól) von el értékes időt (Smith 1982, Bende 2001). Tudjuk, hogy ilyen költséges viselkedésre csak akkor irányulhat pozitív szelekció, ha rendelkezik bizonyos előnyökkel, amelyek végső soron reproduktív nyereségbe fordíthatók. A játékkal kapcsolatban számos funkció lehetősége merült fel, és a rájuk adott magyarázatok többségükben olyan hipotézisek, amelyek nem egymást kizáró alternatívákként fogalmazódnak meg (4.4. táblázat). Egyesek szerint a játék az energiafelesleg levezetésére szolgál a fiatal állatoknál. Ezt az elképzelést kevesen fogadják el, annál is inkább, mert maga az „energiafelesleg" is homályos fogalom. Meggyőzőbb ennek a feltevésnek egy újabb változata, amely szerint a játék megakadályozza a kóros elhízást, jótékony hatást gyakorol a növekedéshez szükséges fehérje-anyagcserére, és vé-

delmet nyújt a kihűléssel és a fertőzésekkel szemben (Barber 1991). Ezeket a hipotéziseket még ellenőrizni kell. Ugyancsak a játék közvetlen hasznát emeli ki az az elmélet, amely szerint a játék elsődleges funkciója mind az állatok, mind az ember esetén az örömszerzés. Játék során akadályokat állítunk magunk elé, ez emeli izgalmi állapotunkat (arousalszintünket), majd az akadályt legyőzve belső feszültségünk csökken és megkönnyebbülést, egyfajta katarzist élünk át (Grastyán 1983). Ennek a drive-redukciónak a szabályozásában számos különböző idegrendszeri struktúra vesz részt, többek között a hipotalamusz, hypocampus, endogén opiátok. Az elmélet megfogalmazójának, Grastyán Endre professzornak a korai halála miatt számos részlet tisztázatlan maradt. Gyanítható azonban, hogy ez a játékfelfogás inkább a felnőttek által kedvelt játékokra (kártya, sakk stb.) és az intellektuális játékokra (pl. társasjátékok) alkalmazható, és talán kevésbé vonatkoztatható a fizikai játékok különböző formáira. A játék funkciójával kapcsolatos magyarázatok azonban többnyire nem közvetlen előnyüket hangsúlyozzák, hanem azokat a jövőbeli, távlati nyereségeket, amelyet a játék az élőlény túlélésében és alkalmazkodásában betölt. Ezek közül valószínűleg a legismertebbek a gyakorláselméletek. Az állatok azért játszanak, hogy a felnőttkorban létfontosságú viselkedésformákat, tevékenységeket begyakorolják. Ennek so-


rán fejlesztik izmaikat és a mozgásukat szabályozó idegrendszeri központokat. Így például a hegyi kecskék egyik faja, a szibériai ibex magányosan nyaktörő mutatványokat végez a meredek lejtőkön, amely a veszélyes környezethez való alkalmazkodást szolgálja. Kiderült, hogy az ilyen motorikus (locomotion) játék változásokat idéz elő a kisagy szinaptikus szerveződésében azokon a területeken, amelyek a komplex motoros működések koordinációjában vesznek részt (Byers és Walker 1995). A kísérletek szerint a játék során megnyilvánuló motoros aktivitások és felfedező tevékenységek fejlesztik az állatok környezetükre vonatkozó mentális térképét. Egy kísérletből kiderült, hogy menekülés közben azok a patkányok jutnak túl leggyorsabban a véletlenszerűen elhelyezett akadályokon, akik előtte sokat játszottak ebben a környezetben (Poucet 1993). Az ember esetében is azt találták, hogy a felfedező (exploratív) játék fejleszti a fizikai környezet kognitív reprezentációjának a képességét. Nyolc-tizenkét éves gyerekek pontosabb rajzot készítettek egy ismeretlen területről, ha megengedték nekik, hogy előtte hoszszabb ideig barangoljanak és játsszanak a környéken (Matthews 1992). A játék során nem csupán a fizikai képességek és motoros aktivitások begyakorlása történik, hanem a szociális készségek és ügyességek elsajátítása is (Bekoff 2001). A társas játék során az állatok olyan képességekre tesznek szert, amelyek révén lehetővé válik a bonyolult zsákmányszerző, menekülő vagy párzási tevékenységek korai bevésődése. A megfigyelések egy része valóban azt mutatja, hogy a játékban jelen vannak azok a viselkedési elemek, amelyek döntő szerepet játszanak az adott fajra jellemző felnőttkori tevékenységekben: a ragadozók kölykei a préda elejtésének és megölésének fogásait gyakorolják, míg a növényevőké inkább az elfutás, megugrás, akadálykerülés képességeit. Ennek ellenére nem találtak szoros és egyértelmű öszszefüggést a fiatalkori játékos magatartás és a későbbi zsákmányszerzés hatékonysága között; az adatok e tekintetben meglehetősen ellentmondásosak (Archer 1992). Egyesek szerint a gyerekek körében megfigyelhető játékos üldözé-

291 sek és fogócskák eredetileg a hominidák vadászügyességének begyakorlására jöttek létre, sőt a célbadobó játékok is a zsákmány fegyverrel történő elejtéséhez szükséges képességek fejlesztését szolgálták (Smith 1982). A szociális játékok másik, az előbbivel összefüggő, sőt azzal részben átfedő formája a játékos harc (rough and tumble play), amelynek során az állatok kipróbálják mindazokat a viselkedési aktivitásokat, amelyek nélkülözhetetlenek a fajtársakkal szembeni későbbi vetélkedések és harcok során. Nem véletlen, hogy a játékos küzdelmek elsősorban a többnejűséget mutató emlős fajok (páviánok, makákók, elefántfókák stb.) fiatal hímjeire jellemzőek - és kevésbé a monogám állatokra hiszen ezek a hímek vesznek részt leginkább a szexuális konkurenciaharcokban (Smith 1982) (3.1.1.). Érthető ebből a szempontból, hogy az oroszlánok vadászatában nagyobb részt vállaló nőstények kölyökkorukban az üldözés és becserkészés mozdulatait gyakorolják, míg a hímek inkább birkóznak és megpróbálják egymást a földre szorítani, Az ember esetében a gyerekek harcias, durva játékai mint a felnőttkori küzdőképesség elsajátításának egyik módja valószínűleg az egész hominida evolúció során megőrizte adaptív értékét. Jellemző rá - mint általában a szociális játékokra -, hogy alapját egyfajta szerepjátszás alkotja (Geary 2002). A gyerekek egyformán képesek belehelyezkedni a támadó és a védekező fél szerepébe, és megtanulják a különböző tevékenységek előnyeit és hátrányait. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy a résztvevők tekintettel vannak egymás igényeire és érdekeire, és egyfajta kompromisszumot kötnek a hatékony és gyors tanulás érdekében. Kutatók azt vették észre, hogy a harcias játékokban nem feltétlenül az önzésé a főszerep, ellenkezőleg, gyakori a kooperációnak az a formája, amit előnyadásnak vagy esélykiegyenlítésnek neveznek. Ilyenkor az történik, hogy az erősebb gyerek mérsékli harciasságát és csökkenti erőkifejtését annak érdekében, hogy a másiknak esélye legyen folytatni a küzdelmet, és hogy kiegyenlítettebb párviadal alakuljon ki. Ilyen körülmények között nagyobb lehetőség van a támadó és védekező szerepek

292


4.33. ÁBRA Csimpánz és gyermek játékos arca ■ (Forrás: Archer 1992)

alaposabb begyakorlására, amely nem volna lehetséges, ha a domináns fél gyorsan és mindenáron ki akarná csikarni a győzelmet, vagy ha a másik hamar feladná a harcot (Boulton és Smith 1992). A társas játékok nem csupán a vetélkedések és konkurenciaharcok megvívására készítenek fel, hanem fontos szerepet játszanak a fiatal állatok szocializációjában is. Segítik azoknak a komplex szociális képességeknek és ügyességeknek a kialakulását, amelyek fontos szerepet játszanak a társas kötelékek megteremtésében, a dominancia-rangsor létrejöttében, és a csoporton belüli hatékony kommunikáció megteremtésében. Főemlősöknél végzett megfigyelések azt mutatják, hogy minél többet játszanak kölyökkorukban, annál nagyobb készséget mutatnak arra, hogy szoros társas kötelékeket építsenek ki egymással felnőttkorukban (Archer 1992). Sejtjük, hogy ez az emberek körében is így van, de egyelőre kevés vizsgálatot végeztek e téren. Egy kanadai óvodában azt tapasztalták, hogy azok az ötéves gyerekek voltak hajlandóak leginkább arra, hogy kedvenc édességüket a többiekkel megosszák, akiknek ezt megelőzően egy 18 hétig tartó program keretében kifejezetten kooperatív, együttműködést igénylő játékokat tanítottak (Orlick 1981). A társas játékok során formálódó személyközi kapcsolatok kialakulásában fontos szerepet ját-

szanak azok a speciális szignálok, amelyeket a kezdeményező fél bocsát ki. A játékra való felszólítás jelzései rendkívül sokfélék, és számos esetben egyfajta metakommunikatív szerepet is betöltenek, amennyiben felülírják az adott tevékenység eredeti értelmét (Csányi 1994). Játék közben a kutyák pl. sokszor morognak vagy ugatnak, de eközben olyan jelzéseket adnak farkukat csóválják és mellső lábukat maguk elé helyezik -, amelyek egyértelműen barátságos, játékos szándékaikat jelzik. E szignálok, mint általában a rituális jelzések, bizonyos mozdulatok eltúlzásából, sztereotip ismétlődéseiből állnak, amelyek könnyen felismerhetőek a játszótárs számára. A főemlősök és az ember - főként gyerekkorban - az ún. játékos arc segítségével közli szándékát a játékra és a barátságos közeledésre (lásd még 5.5.5.) (4.33. ábra). A szociális kapcsolatok kialakulásában ugyancsak fontos szerepet játszanak valamennyi társadalomban a tárgyakkal való játékok és manipulatív tevékenységek. Az emberen kívül - kevés kivételtől eltekintve - lényegében csak az emberszabásúak, elsősorban a csimpánzok mutatnak játékos tevékenységet különböző tárgyakkal (5.5.2.). Kimutatták, hogy a kölyökkori játékok növelik az eszközökkel kapcsolatos későbbi problémamegoldási technikáikat (Byrne 1995). Az ember tárgyakhoz való vonzódása evolúciós örökség, amely nagyon fiatal korban meg-


jelenik. Néhány hetes csecsemők örömüket lelik a tárgyakkal való manipulációban. Körülbelül 40-45 hetes korukban érik el azt a fejlettségi szintet, amikor a tárgyakkal kooperatív tevékenységekbe kezdenek: elcserélik, ajándékul adják, barátságot kezdeményeznek velük stb. (2.2.6., 5.3.1.) A tárgyakkal való játék - akár magányos, akár társas tevékenység keretében történik - segít abban, hogy a gyerekek megtanulják a dolgok fizikai sajátosságait és felhasználásuk különböző módjait. Kisiskolásokkal végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik a legtöbbet játszottak, a többieknél jobb eredményeket értek el azokban a tesztekben, amelyek a tárgyak meghatározott szempontok szerinti kategorizációját és mentális elforgatását mérték (Jenning 1975). Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a játék növeli a tanulás repertoárját, rugalmasságát és hatékonyságát. Egyik legfontosabb funkciója abban a képességben gyökerezik, hogy a meglevő viselkedési elemeket újszerű kombinációkban és struktúrákban helyezi el (Fagen 1981). A játék egyfajta mentális összerakó mechanizmusnak tekinthető, amelynek során az állat újra és újra kipróbálja, összehangolja és egyedi módon összerakja veleszületett viselkedési mintáit (Csányi 1994). Ebben a tanulási folyamatban az állatok viselkedési formakészlete gazdagodik, és rugalmasan alkalmazhatóvá válik számos feladatra, hiszen az állat állandóan új mozgássorozatokat hoz létre, amelyek célszerűségét és hatékonyságát a játék során „teszteli". Az ember tanulásában különösen nagy szerepet kap a játék. A csecsemők tárgyhasználata néhány veleszületett komponensből áll; lényegében valamennyi kultúrában ugyanazt a szúró, dobó és ásó mozdulatot mutatják. A botok és kövek elhajítása és más tárgyakhoz való odaütése a játék során azt a célt szolgálja, hogy valami történést (pl. hanghatást) idézzenek elő (Eibesfeldt 1989). Eközben gondosan megfigyelik, hogy viselkedésük milyen hatással van más tárgyakra, illetve környezetük tagjaira. Ennek hatására eszközhasználatuk repertoárja folyamatosan bővül és csiszolódik, ismereteik pedig gazdagodnak a fizikai világ szerkezetéről.

293 A játék eredetével és funkciójával kapcsolatos fenti magyarázatok nem egymást kizáró alternatívák. Olyan kognitív és emocionális mechanizmusok szerepére világítanak rá, amelyek mindegyike fontos lehet a játékos viselkedés kialakulásában. A játék a korai tapasztalatok speciális formáját és mintázatát nyújtja, amely számos felnőttkori szociális képesség elsajátítását és „finomhangolását" eredményezi. Legtöbbjük valószínűleg hatással volt őseink felnőttkori túlélésére és szaporodására - gondoljunk csak a szociális játékokra vagy a tárgyakkal való korai manipulációra. Segítették a felnőttek társas képességeinek, intelligenciájának és kreativitásának a kifejlődését, ezért erős szelekciós nyomások irányultak rájuk. Bizonyos szempontból a túlélési sikert az biztosította, hogy a játék sokszor potenciálisan veszélyes helyzeteket szimulál - viszonylag biztonságos kontextusban. A fiatalok többnyire „büntetés nélkül" tanulhatnak a hibáikból, amelyek azután fontos tapasztalatokkal járnak a felnőttek olyan kockázatos tevékenységeire nézve, mint a táplálékszerzés, menekülés, szexuális küzdelmek. Érdemes ebből a szempontból meggondolni, hogy csak a veszélyes magatartásformáknak van játékos megfelelője - a biztonságos tevékenységeket, mint pl. kurkászás, az állatok nem „játsszák el" (Bateson és Martin 2000). Az ember azon kevés élőlények egyike, amely felnőtt korában is játszik. Mint említettük, ez juvenilis jellegnek fogható fel egy olyan élőlénynél, akinek az egyedfejlődése lelassul, „megkésetté" válik, és fejlődési-érési folyamatai hoszszú időt vesznek igénybe. Nála a játék a tapasztalatszerzés hatékony eszköze, amely szinte egész életében lehetővé teszi számára az új ismeretek elsajátítását és új képességek gyakorlását. Alapját valószínűleg egy autonóm motivációs rendszer alkotja, amely részben független az adott tevékenységgel kapcsolatos egyéb motivációs központoktól (Eibl-Eibesfeldt 1989, Bende 2001). A játékos eszközhasználat pl. hasonló motoros alapsémákra épül, mint a munkavégzés, de eltérő indítékok és érzelmek aktiválódnak bennük. Ezért van az, hogy a játék csak az élettani szükségletektől (pl. éhség) és a környe-

294 zeti stressztől (pl. félelem) mentes szituációkban jelenik meg igazán. A játékos tevékenység olyan feszültségmentes, relaxált állapotokat igényel, amelyek ideiglenesen felszabadulnak más motivációs központok szabályozása alól. Köhler csimpánzai csak akkor jöttek rá a ketrecen kívülre helyezett banán megszerzésének módjára, amikor felhagytak a táplálékszerzés megszokott stratégiáival, és a frusztráció okozta düh csillapodása után játszani kezdtek a ketrecben található botokkal, amelyeket később szerszámnak használtak (5.5.2.). Egy emberekkel végzett kísérletben olyan játékokat mutattak be önkéntes jelentkezőknek, amelyekben bizonyos feladatokat kellett megoldani. Meglepetésre kiderült, hogy azok a résztvevők, akik pénzt kaptak ezért a tevékenységért, szabadidejükből kevesebbet áldoztak a feladatok megoldására, mint azok, akik egyszerűen „csak" belső késztetést éreztek a játékra (Bateson és Martin 2000). A játék motivációs bázisának ez a fajta felszabadulása azzal jár, hogy a játék a fantáziát fel-


használva képes meghaladni a tevékenységek fizikai gyakorlásának és szenzomotoros elsajátításának a körét. A különböző fantáziajátékok segítségével a gyerekek olyan komplex, rugalmas gondolkodási és viselkedési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek egyedülállóan hasznos eszközökké válhatnak a felnőtt szerepekre való felkészülésben. Így például, egyesek szerint a freudi Ödipusz- és Elektra-komplexusok a későbbi szexuális vetélkedések korai megnyilvánulásainak tekinthetők, amelyek tapasztalatokat nyújthatnak a szexuális magatartás bizonyos érzelmi összetevőinek, pl. a féltékenységnek a későbbi feldolgozásához (Geary 1998). A játékos viselkedés motivációjának önállóvá válása teszi továbbá lehetővé felnőttkorban a felfedezés és a kíváncsiság olyan kreatív megnyilvánulásait, amelyek a tudomány és a művészet belső energiáit alkotják (Bateson és Martin 2000). A fantáziajátékok körébe sorolható az ún. mintha (színlelt) játék, amelyről az 5.3.3. fejezetben lesz részletesen szó.

4.4. fejezet

A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE A korábbiakban már többször volt szó arról, hogy a férfiak és a nők számos pszichológiai képességet illetően kisebb-nagyobb különbségeket mutatnak. Ezeket az evolúciós környezet kihívásaihoz való eltérő alkalmazkodási folyamatokra vezettük vissza. Most azt vesszük szemügyre, hogy a két nem viselkedésében mutatkozó különbségek hogyan jönnek létre az egyedi fejlődés során. Milyen veleszületett képességek és hajlamok kanalizálják a fejlődési pályákat, milyen környezeti információk szükségesek az adott szociális környezetben megfelelő viselkedési formák kialakulásához, és ezek hogyan kombinálódnak a gyermekkor folyamán. Végül arra keresünk választ, hogy az evolúció során milyen adaptációs problémák megoldására alakulhattak ki a nemhez köthető viselkedési stratégiák alapját képező pszichológiai algoritmusok. Ezek a kérdések korunkban is óriási vitákat gerjesztenek. Természetesen ma már senki sem tagadja, hogy a biológiai tényezők fontos szerepet játszanak a nemiséggel

kapcsolatos

jelenségek

meghatározásában.

Többé-kevésbé

valamennyi pszichológus egyetért abban, hogy a szexualitás és a szaporodás bizonyos anatómiai szervekhez, egyes élettani folyamatokhoz és számos hormonális-idegi működéshez köthető. Magát a viselkedést, a nemhez köthető magatartásformáka azonban sokan teljes egészében a kulturálisan elsajátított és meghatározott tulajdonságok közé sorolják. Különösen vonatkozik ez a nemi szerepekre, amelyekről sokan azt állítják, hogy kizárólag az adott társadalom szocializációs technikáinak, nevelési mintázatainak, és általában konstrukciós mechanizmusainak a termékei. Az evolúciós pszichológia képviselői nem értenek egyet ezekkel a koncepciókkal. Azt tartják, hogy a férfiak és nők viselkedési

szokásait

és

szerepeit

lényeges

módon

alakítják

azok

a

pszichológiai programok, amelyek a Homo sapiens elmúlt néhány millió éves fejlődése során jöttek létre. A modern kutatások arra is rávilágítanak, hogy a két nem képviselőinek eltérő adottságai, képességei és attitűdjei milyen szerepet játszanak a szocializáció folyamán.

4.4.1. Csecsemők A megszületést követő néhány hónap során viszonylag csekély eltéréseket tártak fel a fiúk és lányok viselkedésében (Maccoby és Jacklin 1974). A nemi különbségek csak ezt követően válnak kifejezetté és markánssá. Sokan ezt egy-

fajta bizonyítéknak tekintik arra vonatkozóan, hogy itt a szocializációs tényezők felhalmozódó hatásaival van dolgunk, és az öröklött képességek nem játszanak szerepet a nemi különbségek kialakulásában. Ez súlyos tévedés. Mint korábban láttuk, ahhoz, hogy egy viselkedés megjelenjen, bizonyos maturációnak kell lezajlania,

296 hiszen a genetikai memóriában tárolt utasítások csakis a szükséges érési folyamatokat követően és a megfelelő szomatikus feltételek között nyilvánulnak meg (4.3.2.). Különösen így van ez a nemhez kapcsolható viselkedések esetében, ahol számos hormonális mechanizmus szükséges a veleszületett programok érvényre jutásához, és ezek sok esetben csak a kamaszkor során jelennek meg. Általánosabb kontextusba helyezve a problémát, azt mondhatjuk, hogy azoknál a fajoknál, ahol a szexuális szelekció közreműködött az anatómiai és viselkedési jellegek kialakulásában, a nemi különbségek gyakran csak a pubertás után fejlődnek ki teljes érvényűen (Geary 1998). Az ivari szelekció által létrehozott jellegek - amelyek a nemek közötti különbségek nagy részét alkotják - ugyanis a párválasztással és a vetélkedő magatartással összefüggő tevékenységekben játszanak döntő szerepet, így többségük csak a szexuális érést követően válik fontossá. Ennek ellenére e különbségek egy része már a gyerekkor viszonylag korai szakaszán megjelenik, és alapját képezi a későbbi fejlődési folyamatoknak. Viszonylag kis mértékű, de azért jól mérhető nemek közötti eltérések figyelhetők meg a csecsemők érzékszervi képességeiben és fizikai aktivitásában (Nicholson 1993, Maccoby 1998). A fiúcsecsemők aktívabbak, és kevesebbet alszanak, mint a lányok. A lányok születésük után néhány órával nagyobb érzékenységet mutatnak a tapintási és hallási ingerekre, mint a fiúk. Még kifejezettebb ez az érzékenység a szociális ingerekre adott válaszaikban. Már a néhány napos lányok több szemkontaktust mutatnak a fiúkhoz képest, gyakrabban fordulnak az emberi arcok és hangok felé, és többször mosolyognak. A későbbi hetekben és hónapokban általában nagyobb figyelmet szentelnek az anyai kommunikációban szerepet játszó hangoknak és látványoknak, míg a fiúk kevéssé tesznek különbséget a szociális és nem szociális ingerek között: a mosolygó anyai arc éppúgy kiváltja érdeklődésüket, mint egy érdekes játék vagy rajz. Ezzel áll összefüggésben, hogy a négy hónapos lánycsecsemők jobb arcmemóriával rendelkeznek, mint a fiúk: inkább képesek az ismerős és


idegen arcok közötti megkülönböztetésre. A fiúk viszont jobban vonzódnak a fizikai tárgyakhoz, és nagyobb készséget mutatnak a különböző formákra, színekre, idomokra vonatkozó információ elraktározására és ismételt előhívására. Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy jóllehet a különbségek általában nem élesek, a fiú- és a lánycsecsemők eltérően ismerik fel, preferálják és dolgozzák fel a fizikai és társas környezet bizonyos jelzéseit. A rendelkezésre álló tapasztalati adatok birtokában a kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy négy hónapos korukra a fiúk inkább a tárgyak fizikai tulajdonságai iránt mutatnak érdeklődést, míg a lányok inkább személyekre orientáltak, és a tárgyak annyiban érdeklik őket, hogy azok milyen kapcsolatban állnak más emberek viselkedésével (Moir és Jessel 1989). Nem valószínű, hogy ez szülői hatásra történik. A különbségek veleszületett eredetére mutat az a vizsgálat, amelyben azt találták, hogy már egy-két napos korban eltérés van a figyelem tárgyát illetően: a lányok hosszabban nézik az emberi arcot, a fiúk pedig a mozgó fizikai tárgyakat (Connellan et al. 2000). Másrészt több vizsgálati eredmény azt mutatja, hogy az első hónapokban az anyák nagyon hasonlóan bánnak fiú- és lánygyerekeikkel, és nem tesznek különbséget köztük a társas kapcsolatok kezdeményezésére irányuló törekvéseikben. A fennálló különbségek inkább a lányok nagyobb érzékenységének és szociális válaszkészségének köszönhető. Azt találták például, hogy egyéves korukban a lányok a fiúkhoz képest 50%-kal több olyan anyai kérésre reagáltak, amelyben az anyák bizonyos kontaktus kialakítását kezdeményezték. Ok maguk pedig 30%-kal gyakrabban kezdeményeztek kapcsolatot az anyjukkal, mint a fiúk (Whiting és Edwards 1988). A csecsemő időszakot követően a fiúk és lányok közötti különbségek egyre markánsabbá válnak. A veleszületett programok fokozatosan manifesztálódnak, és kölcsönhatásba lépnek a környezet hatásaival, annak függvényében, ahogy a gyerek idegrendszere fejlődik és válaszol a külvilág jelzéseire. Ezt három területen tekintjük át: a fizikai, a szociális és a kognitív

4.4. FEJEZET. A NEM) KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE

fejlődés dimenziójában. Először a mért különbségek evolúciós magyarázataival foglalkozunk, azután térünk rá a mentális programok és a szocializáció kapcsolatára a nemek közötti különbségek kialakulásában.

4.4.2. Fizikai fejlődés Általános tapasztalat, hogy a fiúk lassabban érnek, és később érik el felnőttkori méreteiket, mint a lányok. Így van ez valamennyi többnejűséget gyakorló madár- és emlősfajnál: a hímek később válnak ivaréretté, mint a nőstények. Ez valószínűleg azért van, mert a hímek közötti intenzív versengés (intraszexuális kompetíció) egy érési fáziseltolódásra szelektál (Barrash 1980). A fiatal, még gyenge és tapasztalatlan hímek nagy valószínűséggel veszítenek az idősebb riválisokkal való konkurenciaharcok során, és nem csupán az aktuális párzásról kell lemondaniuk, de sérüléseik miatt csökkennek jövőbeli szaporodási kilátásaik is. Számukra az tehát az optimális stratégia, ha elkerülik a harcokat és kivárnak, amíg életkoruk, fizikai erejük és tapasztalataik lehetővé nem teszik a sikeres küzdelmet a rivális hímekkel szemben. Ehhez járul még, hogy a másodlagos nemi jellegek fejlődése rendkívül költséges, különösen az anyagcsere-ráfordítások növekedése, az immunképesség gyengülése, és a ragadozóknak való kitettség megnövekedett kockázata miatt (3.3.1.). E költségek ugyancsak az érési folyamatok dimorfizmusát hozzák létre, amennyiben a hímek másodlagos nemi jellegeinek kialakulását a szelekció „visszatartja". Csak akkor jelennek meg, amikor elkerülhetetlenül szükség van rájuk az intraszexuális vetélkedésben (Geary 1998). Minthogy a humán evolúció során a férfiak ugyancsak részt vettek ezekben a küzdelmekben (3.1.2.), az érési folyamatok nemi kétalakúsága adaptív válasz volt a túlélési és szaporodási siker növelése érdekében. Ennek megfelelően a lányok előbb érik el a kamaszkort; 14-15 évesen a testmagasságukat illetően például mintegy két év „előnyük" van a fiúkkal szemben.

297

A hímek lassúbb érése termetük és fizikai erejük fokozott kialakulásával párosul. A nemi dimorfizmus - ha nem is olyan mértékű, mint az intenzív többnejűséget mutató fajoknál (3.1.1.) - az emberre is jellemző (Nicholson 1993, Tanner 1990). A férfiak átlagosan 7-10%-kal magasabbak és 20-30%-kal nehezebbek, mint a nők. A legjellemzőbb testi változások kamaszkorban kezdődnek: a nők csípője kiszélesedik, a férfiak válla megnagyobbodik. E változások meghatározott hormonális hatásokhoz köthetők, amelyeket a hipotalamusz-hipofízis rendszer szabályoz. Számos szerv és élettani mechanizmus ugyancsak a pubertástól kezdve indul eltérő fejlődésnek, amelynek eredményeképpen a férfiak hosszabb lábat (elsősorban femurt) és alkart (radiuszt és ulnát), nagyobb szívet és tüdőt, erősebb izomzatot, magasabb vérnyomást, lassúbb nyugalmi pulzust fejlesztenek ki. Több oxigént képesek szállítani a vérben, és nagyobb hatásfokkal semlegesítik az izomműködés során felhalmozódó kémiai anyagokat. Azt mondhatjuk ezek alapján, hogy a férfiak fizikai tulajdonságaik révén jobban alkalmazkodtak a vadászat, a harc és a nehéz tárgyakkal való bánás feladataihoz, amelyek az evolúció során döntő szerepet játszottak az életükben. Nem meglepő ezért, hogy a testi változások férfiak és nők között mért különbségei meghatározóak a fizikai képességek és teljesítmények terén (Nicholson 1993). Mindezek a különbségek jól érzékelhetőek az atlétikai teljesítményekben. A férfiak valamennyi futó, ugró, és dobó számban jobb eredményeket érnek el, mint a nők. A különbségek azonban csökkennek, különösen a 60-as évek óta, amikor a nők tömegesen kapcsolódtak bele a fizikai sportokba, és eredményeik az eltelt idő alatt lényegesen többet javultak, mint a férfiaké. Többen e trend alapján azt jósolták, hogy a XXI. század első felében a nemek közötti különbség meg fog szűnni a fizikai sportokban. Valóban igaz, hogy a kitartó edzésekkel javítani lehet az élettani állandókon (pl. a tüdőés szívkapacitáson), növelni lehet a fizikai állóképességet, és fokozni az izomtömeg mennyiségét a zsírszövethez képest. Egyes női atléták kevesebb mint 10% alá viszik le a testükben ta-

298 lálható zsírdepók testtömeghez viszonyított arányát a női átlagot jelentő 25-30%-hoz képest. Más anatómiai és élettani tényezők azonban ellenállnak ezeknek a változásoknak; a futásban szerepet játszó medence szélessége, a lábak mérete, és a dobás erejét lényegesen meghatározó kar hossza biológiai adottságok éppúgy, mint a férfiaknak az a képessége, hogy nagyobb hatásfokkal képesek izomzatukban lebontani a tejcukrot, ami a futás időtartamát befolyásolja. Mindez valószínűtlenné teszi a fenti jóslat teljesülését. Egyelőre nem teljesen világos, hogy a fizikai adottságokban és az érési folyamatok sebességi rátáiban mutatkozó nemi különbségek milyen szelekciós nyomásokra és mechanizmusokra vezethetők vissza. Az nyilvánvaló, hogy az intraszexuális szelekció fontos szerepet töltött be a nemi dimorfizmus kialakulásában (3.3.1.). A hímek közötti vetélkedések olyan szomatikus és viselkedési sajátosságokra szelektáltak a hímek között (nagy test, fejlett izomzat, agresszió, kockázatvállalás stb.), amelyek segítségével sikeresen vívhatták meg küzdelmüket a nőstények megszerzéséért. Ezt támasztják alá azok az összehasonlító adatok, amelyek azt mutatják, hogy szoros pozitív megfelelés van az intraszexuális vetélkedések intenzitása - ennek megfelelően a többnejűség mértéke - és a nemi dimorfizmus nagysága között (Andersson 1994) (4.34. ábra). Miután az ember a legtöbb kutató szerint enyhe többnejűségben élt evolúciós múltjának nagy részében, a hímek konkurenciaharcai a testi tulajdonságok nemi különbségeire szelektáltak. Emellett a szexuális szelekció másik formája, az epigám szelekció is felelős lehet azoknak a másodlagos nemi jellegeknek a kialakulásáért, amelyek vonzóerőt gyakoroltak a másik nem képviselői számára. A férfiak magassága vagy a nők melle például, mint láttuk, a reproduktív érték fontos jelzéseiként működnek a párválasztás során (3.5.1., 3.5.4.). Harmadik evolúciós tényezőként a természetes szelekció ugyancsak közreműködött az ivari kétalakúság létrejöttében. A férfiaknak és a nőknek a munkamegosztásban betöltött eltérő szerepei különböző szelekciós nyomásokat hozhattak létre számos fizikai jellegre nézve. A vadá-


4.34. ÁBRA Összefüggés a többnejűség (háremméret) foka és a nemi dimorfizmus (testméretkülönbség) nagysága között főemlősöknél ■ (Forrás: Andersson 1994)

szat és a háborús tevékenységek például valószínűleg szerepet játszottak a férfiak bizonyos anatómiai adottságainak (széles váll, hosszú láb és felkar), illetve fizikai képességeinek (futás, dobás) a kialakulásában. Ezek nyilvánvalóan hatással voltak a differenciális túlélésre és szaporodásra nézve, ami viszont mozgásban tartotta a szelekciót. A mai vadászó-gyűjtögető társadalmakban végzett vizsgálatok szerint a férfiak által tradicionálisan űzött foglakozások veszélyességük miatt jóval nagyobb mortalitási kockázatokkal járnak a tipikusan női tevékenységekhez képest (Hill és Kaplan 1999). Valószínű, hogy mindhárom szelekciós forma egyaránt részt vett a nemi dimorfizmus kialakulásában (Geary 2002). A különböző ökológiai és szociális környezetből származó szelekciós nyomások bonyolult módon fonódtak Össze minden egyes tulajdonság létrejöttében. Úgy tűnik például, hogy a csimpánz hímek nagy termete és agresszivitása elsődlegesen a nőstényekért folyó küzdelmek evolúciós terméke, de ezeket a tulajdonságokat más - nem szexuális jellegű - tevékenységekben is hatékonyan használják fel, mint pl. a csoportosan végzett vadászat során. Az ember esetén valószínűleg még inkább ez a helyzet. Így például, a nők csípőjének


a méretét - amely az egyik legfeltűnőbb anatómiai különbség a férfiak alkatához viszonyítva egyrészt a természetes szelekció alakította ki a szülőcsatorna megfelelő szélességére és a könynyed járásra irányuló érdekek kompromisszumos eredményeként (4.3.1.). Másrészt fontos szerepet játszott benne az epigám szelekció, amely a termékenység jelzésén (testsúly, derék-csípő arány) keresztül növelte a nők reproduktív értékét a férfiak rájuk irányuló választásában (3.5.3.).

4.4.3. Szociális fejlődés A lányok és a fiúk szociális viselkedése számos tekintetben különbözik egymástól. Ezek egy része mélyen húzódó motivációkból és attitűdökből fakad, és univerzálisnak tekinthető. A fiúk valamennyi kultúrában olyan társas kapcsolatokat részesítenek előnyben, ahol nagyobb hangsúly esik a verbális és fizikai agresszióra, a dominanciahierarchia kialakítására és a kockázatvállalásra (Freedman és DeBoer 1979, Low 1989) (3.3.3,). A harcias, durva játékokban ugyancsak elsősorban ők vesznek részt (4.3.4.). A játékos birkózások, verekedések, lökdösődések, „háborúsdik" náluk már hároméves korban elkezdődnek, és négyévesen négyszer-ötször olyan gyakran vesznek részt bennük, mint a lányok (Boulton és Smith 1992). Ugyancsak viszonylag korán minden fiúközösségben létrejön egy többé-kevésbé lineáris elrendezésű hierarchia, amelynek kialakításában a fizikai érettség, az agreszszió, a sportokban való ügyesség és bizonyos szociális képességek egyaránt szerepet játszanak (2.4.5.). Széles körű kultúrközi megfigyelések mutatják azt is, hogy a fiúk már három-négy évesen általában nagyobb fizikai teret igényelnek tevékenységeikhez, és élénkebb kutató-kereső aktivitás és explorációs játék jellemzi őket, mint a lányokat (Nicholson 1993). A lányok között kifejlődő szociális kapcsolatokat viszont általában a közösségi és kooperatív jelleg dominálja. A fiúkhoz képest nagyobb hangsúlyt helyeznek a személyes kapcsolatok ápolására, nagyobb empátiát mutatnak egymás

299

iránt, és többet törődnek mások hangulatával. Gondoskodóbbak és nagyobb érzelmi támogatást nyújtanak a bajban, mint a fiúk (Freedman és DeBoer 1979, Buss 1988). Jobban hajlanak a kooperációra és szófogadóbbak szüleikkel szemben. A szülői viselkedést utánzó játékok inkább rájuk jellemzőek. Valamennyi iparosodást megelőző és iparosodás utáni kultúrában azt találták, hogy a lányok lényegesen több időt töltenek babázással, papás-mamás játékkal, játékházakkal stb., mint a fiúk. Egy kísérletben a hatéves lányok 99%-a játszott leggyakrabban babával, míg a fiúknak csak 17%-a (Sandberg és MeyerBahlburg 1994). A gyerekek társas viselkedésének egyik legfeltűnőbb vonása az, hogy kb. négyéves koruktól fogva azonos neműekből álló csoportokat alkotnak (Whiting és Edwards 1988). A fiúk a fiúkkal, a lányok a lányokkal barátkoznak és játszanak leginkább. Ez hároméves korra alakul ki, és lényegében az egész gyermekkorra jellemző marad. Ez a fajta elkülönülés részben abból ered, hogy a fiúk és a lányok különböző játékos tevékenységekben vesznek részt. Eleanor Maccoby (1998) szerint azonban ennél valószínűleg fontosabb, hogy eltérő szociális stratégiákat követnek az áhított dolgok (pl. játék) elérése vagy a csoport tevékenységének a befolyásolása érdekében. Amikor pl. egy általuk kedvelt filmet vetítenek, amelyet azonban egyszerre csak egy gyerek nézhet, a fiúk játékosan ellökdösik egymást az útból, miközben a lányok a rábeszéléshez és a másik meggyőzéséhez folyamodnak (pl. „most én jövök!"). Nagyon valószínű, hogy a nemek szerinti elkülönülés végső soron azért alakul ki, mert a gyerekek ebben a korban általában kevéssé fogékonyak a másik nemhez tartozó gyerekek játékstílusára és társas kezdeményezéseire. A fiúk pl. olykor kísérletet tesznek arra, hogy durva játékokba vonják a lányokat, de a legtöbb lány visszariad ezektől. A lányok hasonlóképpen megpróbálják a fiúkat kérésekkel és tanácsokkal befolyásolni, de a fiúk általában érzéketlenek ezekre a szóbeli utasításokra. Úgy fest a dolog, hogy mindkét nem tagjai saját viselkedési programjaikat követve alkotnak elkülönült csoportokat.

300 Más ezeknek a csoportoknak a mérete, zártsága és személyközi kapcsolatrendszere is. A fiúk nagyobb csoportokat alkotnak, amely nyitott a jövevények számára. Mindenki ismeri a helyét és pozícióját a csoporton belül. Ha új fiú kerül be, annak meg kell küzdenie a hierarchián belüli pozíciókért. A lányok ellenben kis, néhány főből álló csoportokban játszanak. Szoros és személyes kapcsolatok épülnek ki közöttük, amely meglehetősen zárttá teszi a csoportjukat (Moir és Jessel 1989). Az utóbbi évtizedek széles körű vizsgálataiból tudjuk, hogy a szociális viselkedés nemek szerinti eltérései markáns idegrendszeri és hormonális alapokra épülnek (Nyborg 1994, Udry 2000). Közismert, hogy a férfi nemi hormon, a tesztoszteron, erős hatást gyakorol a fiúk fizikai aktivitására és agresszív megnyilvánulásaira. Ennek a hatásnak az egyik csúcsa a kamaszkorban van, amikor a fiúk hormonháztartása alapvetően megváltozik. Több kísérletben szoros öszszefüggést találtak a vérplazmájukban keringő tesztoszteron mennyisége és a fenyegetésekre és provokációra adott agresszív válaszaik intenzitása között (Mazur és Booth 1998). A pubertáskori tesztoszteronnövekedésnél is fontosabbak azonban azok a magzati hormonális hatások, amelyek befolyásolják a különböző agyi központok szerveződését, és ezzel maszkulin vagy feminin irányba tolják el az embrió fejlődését (LeVay 1993). Azt találták, hogy azok a „fiús" lányok, akiket magzati állapotban az átlagosnál nagyobb mennyiségű androgén hormon ért - ezt az elváltozást androgenitális szindrómának nevezik lényegesen több atlétikai versengésben, játékos csetepatéban és birkózásban vesznek részt, mint más lányok. Ugyancsak megváltozik érdeklődésük a játékok iránt: kevesebbet foglakoznak babával (egy kísérletben mindössze 7%-uk választott játékbabát), és nagyobb figyelmet fordítanak a játékautóknak és a labdának, miközben inkább a fiú játszócsoportokban érzik jól magukat. Mindez amellett történik, hogy ezeket a lányokat kifejezetten a nőies szerepeknek és elvárásoknak megfelelően nevelik. A szociális viselkedés nemek szerinti jellegzetességeinek univerzalitása és biológiai alapjai


nyilvánvaló evolúciós eredetre mutatnak. A fiúk agresszív viselkedése, harci játékai, dominanciakeresése evolúciós szempontból úgy értelmezhető, hogy ezek felkészítik őket azokra a felnőttkori szerepekre, amelyek a pleisztocénban a státusokért folyó vetélkedés, a vadászat és a törzsi háborúk alapját képezték (Bjorklund és Pellegrini 2000, Geary 2002). Finomítják, kidolgozzák azokat a szociális technikákat, amelyek később szükségesek lesznek az erőforrások megszerzése, mások irányítása és a csoport szervezése érdekében. A törzsi társadalmakban gyakori harci játékok nem csupán a fizikai állóképesség, harci ügyesség és a megfelelő technikai fogások elsajátítását szolgálják, hanem a férficsoportok, koalíciók későbbi kialakításához szükséges kognitív és szociális képességek megszerzését is. E sokszor durva tevékenységek keretében ugyanis képessé válnak arra, hogy felmérjék egymás erejét, elsajátítsák azokat a technikákat, amelyek segítségével vezetőkké válhatnak a hierarchiában, megtanulják kommunikálni érzelmeiket és elfojtani fájdalmukat (Pellegrini és Smith 1998). A lányokra jellemző viselkedési algoritmusok inkább azoknak a tapasztalatoknak a megszerzését segítik elő, amelyek fajunk története során a gyereknevelés és anyaság felnőttkori szerepeihez kapcsolódtak (Archer 1996). A gondoskodó, nevelő attitűd gyermekkori elsajátítása valószínűleg javította az utódgondozással kapcsolatos kompetenciákat és végső soron növelte a szaporodási sikert. Számos főemlősfaj nősténye gondozza fiatalabb testvéreit miközben védelmezi őket és játszik velük - ez az ún. helyettesítő anyaság vagy alloparentáció. Azt találták, hogy ezeknek a nőstényeknek az elsőszülött utódai háromszor-négyszer nagyobb eséllyel maradtak életben, mint azoknak a nőstényeknek a kölykei, akiknek gyerekkorukban nem voltak tapasztalataik az utódgondozásról (Hrdy 1999). Emberi társadalmakban kevés részletes vizsgálatot végeztek e téren. Tudjuk, a legtöbb kultúrában a lányoktól elvárják, hogy segítsenek fiatalabb testvéreik gondozásában, és ez kimutathatóan csökkenti a szülői terheket (2.1.2., 4.2.6.). Valószínű, hogy eközben olyan tapasztalatok birtokába jutnak, amelyek javítják a ké-


sőbbi gyerekneveléshez szükséges jártasságokat és ügyességeket. Ezen a ponton újra hangsúlyozni kell, amit már a harmadik fejezetben is aláhúztunk: hím és nőstény őseink részben különböző szociális világban éltek (Geary 1998, Symons 1979). A modern evolúciós tudományban a nemi különbségek magyarázatának új elemei jelennek meg a vadászat, harc, illetve anyaság, gyereknevelés hagyományos felfogása mellett, amely tulajdonképpen egyidős a darwinizmussal. A tradicionális foglalkozási szerepeken kívül egyre több szó esik azokról a társadalmi szerkezetekről, amelyek ugyancsak befolyásolják a két nem viselkedésének fejlődését. David Geary (1998, 2002) szerint különösen fontos az a tény, hogy hasonlóan a csimpánzokhoz - a férfiak alkotják a filopatrikus nemet, azaz ők azok, akik a tradicionális társadalmakban a születési csoportban maradnak. A nők viszont házasságukat követően gyakran elhagyják ezeket a csoportokat és máshol, többnyire férjük lakóhelyén telepednek le, noha általában fenntartják kapcsolataikat a rokonsággal. A férfiak rokoni koalíciói és baráti szövetségei, nem kevésbé hatalmi harcai alkotják ezeknek a társadalmaknak a gazdasági és strukturális alapját (2.1.2., 2.2.3.). Ez a szerveződés az evolúció során olyan képességekre szelektált, amelyre a fiúk gyerek- és kamaszkorban készülnek fel, mégpedig a csoportos tevékenységek szervezése és a dominanciahierarchia kiépítése során. A születési csoportjukból elvándorló nők ezzel szemben általában nélkülözni voltak kénytelen a rokoni támogatásokat, amelyeket új szociális kapcsolatok kiépítésével igyekeztek pótolni. Egy alapvetően idegen, esetleg ellenséges környezetben leginkább a bensőséges, személyes kapcsolatok rendszere biztosította azt a szociális erőforrást, amellyel megoldhatták a csoporthoz való alkalmazkodás problémáit. Az ehhez szükséges tapasztalatokra egy olyan gyermekkori világban tesznek szert, ahol a lányok többet törődnek mások érzelmeivel és gondjaival, mint a fiúk, és a személyes kapcsolatok zárt rendszerét gyakran használják fel egymás érzelmi és szociális támogatására (Bjorklund és Pellegrini 2000).

301

4.4.4. Kognitív fejlődés A fiúk és lányok kognitív képességeiben kisgyermekkortól kezdve olyan eltérő elemek jelennek meg, amelyek adaptív mentális programok működésére vezethetők vissza. Mint láttuk, a két nem csecsemőkortól kezdve eltérő részrehajlást mutat a környezeti információ feldolgozásában. A későbbiekben is fennmarad az az alapvető különbség, hogy a fiúk inkább a tárgyak, ezen belül is elsősorban a mozgatható és szétszerelhető objektumok iránt mutatnak érdeklődést, míg a lányok inkább a személyekkel kapcsolatos tapasztalatokat részesítik előnyben (Moir és Jessel 1989). Amikor hároméves gyerekek szemének bal és jobb oldali látóterébe különböző ábrákat vetítenek egyszerre (amelyek egyike fizikai tárgyat, a másik emberi arcot mutat), a fiúk jóval több tárgyat, a lányok viszont jóval több embert említenek meg, jóllehet ugyanazokat a dolgokat látták. Ez a különbség nem csupán a viselkedésben, hanem a két nem fantáziajátékában, rajzaiban és elbeszéléseiben is megjelenik. A tízéves fiúk naplójában a fizikai világ tömör leírásai találhatók („elvesztettem a bicskámat"), a lányok naplójában pedig a személyes kapcsolatok ismerős világa bontakozik ki („összevesztem a barátnőmmel"). Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik alapvető különbség a kognitív képességek terén. A 70-es évektől kezdve számos vizsgálat tisztázta, hogy a fiúk és férfiak elsősorban a térészlelési, orientációs feladatokban mutatnak jobb teljesítményt, a lányok és nők pedig a beszédkészség és a verbalizáció tekintetében múlják felül a másik nemet (Halpern 1992). A fiúk kb. 6-7 éves koruktól kezdve jobban és gyorsabban olvasnak térképet és pontosabban tájékozódnak, mint a lányok (4.35. ábra). Jobb képességet mutatnak az ábrák mentális, gondolatban történő elforgatására, továbbá könnyebben leképezik a háromdimenziós testeket kétdimenziós papírlapra és fordítva (4.36. ábra). Pontosabban céloznak és könnyebben elkapják a feléjük hajított tárgyakat. Nagyobb pontszámot érnek el az olyan feladványokban, mint az ábrában elrejtett figura megtalálása. Nem véletlen, hogy kisgyermek-

302


4.35. ÁBRA Számítógépes labirintusfeladatban elkövetett hibák átlagos száma férfiaknál és nőknél öt egymást követő próba esetén ■ (Forrás: Moffat et al. 1998)

kortól kezdve nagyobb érdeklődést mutatnak a mechanikai játékok iránt és általában ügyesebbek azok szétszedésében és összerakásában (Kimura 1992). A fiúk, illetve férfiak jobb térészlelési képességeinek alapjai az evolúció során jöttek létre, bár számos vita van az adaptációs mechanizmus konkrét formáját illetően (lásd Wynn et al. 1996). Az egyik felfogás a nemek közötti munkamegosztásból fakadó eltérő szelekciós nyomásoknak tulajdonítja e különbséget (Kimura 1992). A vadállatok nyomon követése, becserkészése és elejtése, a portyákhoz szükséges nagy területek bejárása és a háborús tevékenységek jó térészlelési és navigációs képességeket követeltek a férfiaktól. Képeseknek kellett lenniük arra, hogy pontosan célozzanak, hosszabb távon is jól tájékozódjanak és több irányból is felismerjék a földrajzi képződményeket. Nem véletlen, hogy a tradicionális munkamegosztást ma is többé-kevésbé őrző vadászó-gyűjtögető társadalmakban a fiúk és férfiak mindenhol nagyobb területeket járnak be és gyakrabban vannak távol otthonuktól, mint a nők. Ezt a magyarázatot látszanak alátámasztani azok a pszichológiai vizsgálatok is, amelyek szerint a fiúk 6-7 éves kortól kezdve jobb teljesítményt mutatnak egy ismeretlen környezet mentális rekonstrukciójában, mint a lányok (Halpern 1992). Az általuk készített térképen

pontosabban jelölték ki a legfontosabb tájékozódási pontokat, és részletesebb áttekintést adtak az egyes környezeti objektumok elhelyezkedéséről és geometriai viszonyáról. Nem meglepő ezek után, hogy a konkrét tájékozódási feladatokban is jobban teljesítenek, ahol egy labirintusban vagy egy természeti környezetben kellett megtalálni a helyes utat. Néhány vizsgálatból az is kiderült, hogy általában nem a környezet bizonyos jellegzetes tárgyai alapján tájékozódnak és találnak haza, sokkal inkább egy általánosabb orientációs stratégiát követnek, amelyben fontos szerepet játszanak pl. a nap állására vagy az utak és ösvények szerkezetére vonatkozó ismeretek (Silverman et al. 2000). Ez valóban előnyös lehet a vadászok számára, akik a legrövidebb úton akarják elérni zsákmányukat anélkül, hogy a részletek elvonnák vagy megzavarnák figyelmüket. A másik felfogás inkább az intraszexuális szelekció működését hangsúlyozza (Gaulin és Hoffman 1988, Geary 1998). Azoknál a fajoknál, ahol jelentősen eltérő a két nem szülői ráfordítása és - ennek megfelelően - többnejű viszonyok uralkodnak, a hímek mozgékonyabbak és lényegesen nagyobb területeket járnak be mint a nőstények. Ez a megnövekedett fizikai aktivitás a nőstények felkutatásához, a terület és az erőforrások ellenőrzéséhez, ill. a riválisok távoltartásához szükséges (3.3.1.). Laboratóriumi vizs-


303

4.36. ÁBRA Tesztek a mentális elforgatás vizsgálatára ■ A feladatban ki kell választani, hogy a bal oldali ábra a jobb oldalon felkínált lehetőségek közül melyiknek felel meg

gálatok ugyancsak azt tárták fel, hogy a többnejű fajok hímjei gyorsabban megtanulják a labirintusokban való tájékozódást, mint a nőstények. Monogám állatoknál viszont nem találtak nemi különbséget a térészlelésben. Miután a Homo sapiens mérsékelten poligin eredetű faj (3.1.2.), nem meglepő, hogy a jobb navigációs és térészlelési képesség a férfiak pszichológiai repertoárjának vált a részévé. Egyesek szerint a hímek közötti szexuális szelekció a térorientációs viselkedések olyan részleteit is képes megmagyarázni, amelyet a természetes szelekció nem tud. Így például, a felénk elhajított tárgyak elkapása terén mutatott ügyesség származhatott a másik féltől való védekezésből, de kevés szerepet játszhatott a vadászatban. A legújabb vizsgálatok azonban egy lényeges ponton árnyalják a képet. Kiderült, hogy a férfiak nem minden térészlelési feladatban nyújta-

nak jobb teljesítményt, mint a nők. Egy vizsgálatsorozatban arra kérték a kísérleti személyeket, hogy egy percig nézzenek egy tablót, amelyen 25-30 használati tárgyról készült rajz volt látható. Ezt követően az egyes rajzok pozícióit megváltoztatták, és a kísérleti személyeket arra kérték, hogy jelöljék meg azokat a tárgyakat, amelyek a lap ugyanazon helyén voltak láthatók (4.37. ábra). A következő elrendezésben az egyes ábrák a helyükön maradtak, de újabb tárgyak rajzaival egészítették ki Őket, amelyeket meg kellett nevezni. A nők mindkét esetben jobb teljesítményt nyújtottak, mint a férfiak, méghozzá nem kis különbséggel: átlagpontjaik 60-70%-kal múlták felül a férfiakét. Abban az esetben is megőrizték fölényüket, ha a rajzokat valódi tárgyak helyettesítették, amelyeket egy szobában helyeztek el. Sőt akkor is a nők értek el jobb eredményt, ha a kísérleti személyeket

304


4.37. ÁBRA A tárgymemória vizsgálata hozzáadott képek segítségével ■ Az alsó ábrán azokat a tárgyakat kell kiválasztani, amelyek a korábban bemutatott felső ábrán nem voltak láthatóak (Forrás: Silverman és Eals 1992)

csupán arra kérték, hogy várakozzanak a kísérletvezetőre (és nem szólították fel őket arra, hogy vegyék tüzetesen szemügyre a berendezést). A szoba későbbi átrendezése után a nők több új tárgyat tudtak megnevezni, és több helyváltozást vettek észre, mint a férfiak. Ezekből a kísérletekből az derült ki, hogy a nők jobb tárgymemóriával, illetve helymemóriával rendelkeznek, mint a férfiak. Lényegesen nagyobb pontossággal képesek a dolgok fizikai helyének és térbeli konfigurációjának az elraktározására és felidézésére, mind véletlenszerű, mind pedig irányított tanulási feltételek között (Silverman és Eals 1992, 1998).

A szerzők szerint pontosan ez várható a nemi munkamegosztás modellből. A vadászat ugyanis más adaptációs problémát jelent a környezeti információ feldolgozása tekintetében mint az ehető növények begyűjtése. A növények helyhez kötöttek, de egyúttal részei a helyi vegetáció összetett rendszerének. A sikeres gyűjtögetőnek képesnek kellett lennie arra, hogy felderítse és azonosítsa a növényi táplálékforrásokat és arra, hogy a következő évben újra rájuk találjon a vegetáció adott helyén. Ez nem csupán a tárgyak pozíciójának felismerését feltételezi, hanem a tárgyak egymáshoz viszonyított elrendezésének gyors megtanulását és a különböző téri informá-

4.4. FEJEZET. A NEM! KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE

ciók összekapcsolását. A nők munkamegosztásban elfoglalt tradicionális helye és a tárgyi memória fejlettsége közötti összefüggés evolúciós magyarázatát az emberszármazásúakkal kapcsolatos megfigyelések is alátámasztják. A csimpánz hímek gyakrabban vadásznak és portyákat, ún, őrjáratokat tartanak a területeiken, míg a nőstények inkább a helyhez kötött táplálék (pl. termeszek) felkutatásában vesznek részt (McGrew 1992). A térészlelés és térorientáció mellett más képességek terén is lényeges különbségeket találhatunk a fiúk és lányok kognitív fejlődésében. Ezek közül az egyik legmélyrehatóbb eltérés a verbalitás és beszédkészség mentális moduljaiban mutatkozik (Halpern 1986, Nicholson 1993). A lányok előbb ejtik ki az első szavakat, mint a fiúk, és korábban képeznek rövid mondatokat. Gyorsabban hívják elő a szavakat emlékezetükből, ha például megadott kezdőbetűvel kell szavakat sorolni. Hároméves kortól kezdve folyékonyabban beszélnek és kevesebb nyelvtani hibát követnek el. Ez az előnyük később is megmutatkozik: az általános iskolában könnyebben tanulnak meg olvasni. Azok között a gyerekek között, akik olvasási és kiejtési nehézségekkel (dyslexiával) küszködnek, kb. ötször annyi fiút találunk, mint lányt. A lányoknak és a nőknek a nyelvi kompetenciában megnyilvánuló fölénye univerzális jelenség, amely minden kultúrában megjelenik. A nyelv egyed- és törzsfejlődésével külön fejezetben részletesen is foglalkozunk (5.6.), most csak a nemek közötti különbségek evolúciós magyarázataira korlátozzuk figyelmünket. Az egyik legrégebbi elmélet szerint a nők jó verbális készsége azért rendelkezett nagy adaptív értékkel az evolúciós környezetben, mert évmilliókon keresztül ők végezték a csecsemők gondozását és a fiatalok szocializációját. Miután a beszédben és általában a kommunikációban való jártasság szorosan kapcsolódott az anyai szerepekhez és talán az utódok túlélésének biztosításához, erős szelekciós nyomások helyeződtek rá (Bereczkei 1998). Egy másik hipotézis a nyelvi kompetencia női repertoárjának a fejlődését a nők közötti vetélkedéshez és konkurenciahar-

305

cokhoz köti. Mint láttuk, a fiúk kevésbé fogékonyak a szóbeli utasításokra, és tevékenységeikben viszonylag fontos szerepet játszik a fizikai agresszió. A lányok az agresszió egyetlen formájában szárnyalják túl a fiúkat, ez pedig a verbális eszközökkel végrehajtott indirekt vagy relációs agresszió: pletykák, gyanúsítások és lejáratások segítségével gyakorolnak ellenőrzést más csoportbeli lányok fölött (3.3.3). Lehetséges, hogy a nők azért szelektálódtak a jobb verbális képességekre, hogy javítsák saját pozíciójukat (pl. házasodási esélyeiket) és biztosítsák az utódok felneveléséhez szükséges erőforrásokat azzal, hogy gyengítik riválisaik megbecsülését és presztízsét a csoporton belül (Geary 1998). Egy harmadik hipotézis szerint a nők nyelvi kompetenciája a csoporton belüli személyes és bensőséges kapcsolatok kialakításának eszköze volt. Mint azt nemrégen említettük, az evolúció során a nők játszották a szexuális transzfer szerepét. A mai vadászó-gyűjtögető társadalmak nagy részében is többnyire ők azok, akik férjük lakóhelyére költöznek, és ott egy többé-kevésbé idegen, olykor ellenséges környezetben találják magukat, távol saját rokonaiktól. Egy ilyen környezetben számukra sokkal fontosabb volt, mint a férfiak számára, hogy képesek legyenek kiépíteni a barátságos, kölcsönösségen alapuló kapcsolatok rendszerét a csoport többi tagjával, mindenekelőtt a férj rokonságával, és más, hasonló helyzetben lévő nőkkel. Ehhez hatékony kommunikációra és rugalmasan alakítható, árnyalt beszédmódra volt szükség. Nem véletlen ebből a szempontból, hogy a nők nem csupán az alapvető nyelvi kompetenciák terén múlják felül a férfiakat, hanem abban is különböznek tőlük, ahogyan a nyelvet használják. A vizsgálatok egybehangzó tanulsága szerint a lányok egymással folytatott társalgása egyfajta társas köteléket teremt (Maccoby 1990). Nagyobb készséget mutatnak arra, hogy egyetértésüket fejezzék ki az előttük szólóval, gyakrabban tartanak szünetet, hogy megadják másoknak is az esélyt a szólásra, és így tovább. A fiúk viszont gyakrabban szakítják félbe egymást, többször használnak parancsszavakat, és inkább hajlanak mások véleményének az elutasítására.

306

4.4.5. A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása Az eddigiek fényében valószínűsíthető, hogy a szociális és kognitív viselkedés nemek közötti különbségeinek alapjai az evolúciós környezet eltérő kihívásaihoz való alkalmazkodásként jöttek létre. Következésképpen valamennyien rendelkezünk azokkal a pszichológiai algoritmusokkal, amelyek a férfiak és a nők kisebb vagy nagyobb mértékben eltérő információfeldolgozó folyamatait irányítják. Az evolúciós magyarázatokat erősíti, hogy ezeknek a mentális moduloknak részben ismerjük a hormonális és idegrendszeri alapjait. A kísérletek azt bizonyították, hogy a fiú- és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitív működéseket vezérlik (LeVay 1993, Nyborg 1994). Számos vizsgálat például arra a megállapításra jutott, hogy a magzati tesztoszteron elősegíti azoknak az agyi területeknek a kialakulását - ilyen mindenekelőtt a hypocampus és az agykéreg parietális régiója amelyek a térészleléssel állnak kapcsolatban (Kállai et al. 1998). A fiúk és férfiak jobb féltekéje nagyobb specializációt mutat a vizuális információk feldolgozására, mint a lányoké, és ez összefüggésben áll az agyféltekék hormonálisan szabályozott korai differenciálódásával. Mások inkább a tanulásra és a szocializációra hívják fel a figyelmet (Eagly és Wood 1999). A fiúk és a lányok mindennapi környezetükben elsajátítják mindazokat a viselkedési mintákat, amelyek megfelelnek az adott kultúra által előírt felnőttkori szerepeknek. A kutatások rámutatnak, hogy a nemek szerinti munkamegosztásból fakadó különbségek olyan sztereotípiákká állhatnak össze, amelyeket a gyerekek az utánzás, a kondicionális tanulás és megerősítés révén magukévá tesznek. A legtöbb szerző azt emeli ki, hogy a fiúktól általában nagyobb aktivitást, vetélkedő attitűdöt, teljesítményt és magabiztosságot várnak el, míg a lányoktól inkább együttműködési készséget, gondoskodást és empátiát (Eagly 1987). Tagadhatatlan, hogy az adott kultúrában uralkodó értékek és elvárások


közvetítése fontos hatással van a fiúk és lányok szociális és kognitív fejlődésére. Kenyában például, ahol erős a nemek közötti munkamegosztás, a lányok elsősorban a gyűjtögetés, főzés, takarítás és gyerekgondozás feladatait látják el. Azokban a családokban azonban, ahol nincsenek lányok, a fiúktól elvárják, hogy átvegyék ezeket a teendőket. Kiderült, hogy ezek a fiúk kevésbé agresszívak, mint a maszkulin szerepekre nevelt fiúk (bár agresszívabbak, mint a hagyományosan nevelt lányok) (Ember 1973). Nyilvánvalóan megállapítható, hogy mind az evolúciós, mind a szocializációs magyarázatok hozzájárulnak a nemek közötti viselkedési különbségek megértéséhez. Ezen az általánosságon túlmenően azonban ma már körvonalazódik néhány olyan elmélet, amelyek mindkét interpretációt képesek integrálni, túljutva az öröklött/szerzett (nature/nurture) hamis dichotómián. Az egyik hipotézis szerint a fiúk és lányok viselkedésének fent említett, univerzálisnak tekinthető különbségeit a gyermekkori tapasztalatok hozzák létre, de csak olyan környezetekben, amelyek hasonlítanak az evolúciós történetünket uraló szociális, mindenekelőtt családi kontextusokhoz (Rabinowitz és Valian 2000). A nemhez köthető viselkedési formák és a nemi szerepek szokatlan, extrém formái, esetleges „átfordulásai" inkább azokban a környezetekben jönnek létre, amelyek evolúciós értelemben bejósolhatatlanok és „önkényesek". Meglepő módon, ez egyáltalában nem bizonyul erős feltételnek. A szülők ugyanis általában olyan környezetet teremtenek gyerekeiknek, amely többnyire a megfelelő ingereket és tapasztalatokat nyújtja az evolúció során létrejött adaptív programok működéséhez. A legtöbb szülő a gondoskodás olyan keretét biztosítja, amely elégséges a gyerek normális fejlődéséhez: kötődési mintázatok, megfelelő tárgyi környezet, nyelvi közeg stb. Ezen belül azonban viszonylag kevés téren mutatkozik különbség a fiúkra és a lányokra irányuló szülői bánásmódban (Maccoby 2000). Egy 172 kutatást és 27 836 személyt magában foglaló metavizsgálat azt állapította meg, hogy a szülők meglehetősen hasonló módon kezelik a fiúkat és a lányokat az

4.4. FEJEZET. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE

olyan nevelési kategóriákban, mint engedékenység, korlátozás, gyengédség, felügyelet stb. Igaznak bizonyult ez azokra a tevékenységekre is, ahol a korábban leírt markáns nemi különbségeket tapasztaltak a gyerekek körében, mint pl. játék, agresszió, együttműködés (Lytton és Romney 1991). Ennek megfelelően ezek a különbségek valószínűleg nem - vagy csak részben - jöhettek létre a differenciális szülői nevelés eredményeként. Inkább a nemekre jellemző pszichológiai programok működésére vezethetők vissza. Néhány esetben azonban kimutatható volt egyfajta nemhez kötött nevelési stílus. Az egyik legmarkánsabb ezek közül az, hogy a szülők nagyobb szigort tanúsítanak a fiúk fegyelmezésében, mint a lányokéban. Határozottan ellenzik fiaik lányos viselkedését, mint pl. a babával való játszást. A szerzők azonban - más szakemberekkel egyetértésben - arra figyelmeztetnek, hogy valószínűleg még ezek a nevelési különbségek is a lányok és fiúk viselkedési különbségeire adott szülői reakciókból származnak (Maccoby 1998). A fiúk gyakoribb fizikai büntetése lehet, hogy abból fakad, hogy a fiúk kevésbé fogékonyak és válaszkészek a verbális kérésekre, mint a lányok. Hasonlóan, a fiúk és a lányok eltérő szociális érzékenységével és verbális készségével magyarázhatók azok az eredmények, melyek szerint az anyák többet és máshogyan pl. több bátorítást és érzelmet alkalmazva - beszélnek a lányukhoz, mint a fiukhoz. E felfogás szerint tehát a szülők nem azért adnak babát a lányok és játékautót a fiúk kezébe, mert azt akarják, hogy gyerekeik megfeleljenek a maszkulin és feminin szerepeknek az adott kultúrában, hanem mert észreveszik hogy a gyerekek pontosan ezekhez a játékokhoz vonzódnak. Ez pedig azért van, mert mint láttuk, a fiúk - evolúciós örökségüknél fogva - eleve jobban érdeklődnek a tárgyak és a mechanikai-térbeli játékok iránt, miközben a lányok inkább a gondoskodás, az empátia és a verbális képességek programjait hordozzák. Kicsit sarkítva azt lehetne mondani, hogy mind a fiúk, mind a lányok arra tanítják szüleiket, hogy olyan játékokat játsszanak velük és

307

olyan kommunikációs formákat kezdeményezzenek, amiket ők, tehát a gyerekek, a legjobban tudnak és így a leginkább élveznek (Maccoby 2000). Ezek a szülői reakciók ugyanakkor szintén visszahatnak a gyerek viselkedésére, általában felerősítve a meglévő tendenciákat. így például a fiúcsecsemők nagyobb mozgékonysága és testi ereje arra bátorítja a szülőt, hogy több fizikai játékban engedje részt venni, ami viszont a fiúk fizikai-exploratív ügyességének a lányokat meghaladó kifejlődéséhez vezet (Freedman és DeBoer 1979). Hasonlóan, a lányok korábbi és gyakoribb vokalizációja arra készteti a szülőket, hogy többet beszéljenek velük. Ez felgyorsíthatja a lányok kommunikatív-nyelvi képességének fejlődését, ami iskoláskorukra valóban meghaladja a fiúk ilyen irányú képességét. A humángenetika ezt a jelenséget a reaktív gén-környezet kölcsönhatás keretében értelmezi (lásd 4.5.1.). Hozzá kell azonban tenni, számos esetben egyáltalában nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek (Gervai 1995). Minden tevékenység és minden kontextus külön vizsgálatot igényel. Elméletileg lehetséges az is, hogy a viselkedés nemi különbségei nem ilyen bonyolult akció-reakció modellben alakulnak ki, hanem egyszerűen az azonos nemű szülő vagy más azonos nemű felnőtt szelektív utánzása révén jönnek létre. Ennek azonban ellentmondanak azok a vizsgálatok, amelyek azt találták, hogy a lányok a tradicionálisan feminin, a fiúk pedig a tradicionálisan maszkulin szerepeket utánozzák, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő volt e a modell (Maccoby 1998). Ráadásul, a fiúk és a lányok viselkedési különbségeinek egy része már a nemi identitás kialakulása előtt létrejön, mielőtt tehát tisztában lennének nemi hovatartozásukkal, amely szükségesnek látszik az azonos nemű felnőttek kiválasztásához. Valószínű ezért, hogy a fiúk és a lányok azoknak a viselkedési formáknak szentelnek elsősorban figyelmet, amelyek megfelelnek viselkedési programjaiknak, amelyek viszont általában egybevágnak a tradicionális nemi szerepekkel. Más szóval azokat a modelleket részesítik előnyben, amelyek mintegy előhívják az

308 evolúció során létrejött viselkedési forgatókönyveiket. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a szülői nevelés lényegtelen. A legtöbb jelenlegi kutatás azonban azt a képet sugallja, hogy a gyerekek szociális viselkedésében tapasztalható nemi különbségek terén kevesebb szülői befolyás érvényesül, mint korábban hitték - vagy ma is szeretnénk hinni (Maccoby 1998). A kultúrák közötti különbségek tekintetében viszont lényegesen fontosabb szerepet játszanak a társadalom által nyújtott normák, elvárások és szülői nevelési attitűdök. Miközben tehát a nemi különbségek mintázata egy kultúrán belül viszonylag egyöntetűnek mutatkozik, nagy eltérések találhatók az egyes kultúrák között. A szülői nevelés felerősítheti vagy gyengítheti bizonyos szociális viselkedésformák kifejeződését és ezzel a nemi különbségek eltérő érvényre jutását. Az agresszióra történő nevelés pl. nagy különbségeket mutathat az alapvetően militáns és a békésebb kultúrákban: az egalitariánus nevelési elvekben részesülő busman lányok például a harci játékokat tekintve jóval kisebb mértékben különböznek a fiúktól, mint a harcias yanomamö társadalom lányai (Eibl-Eibesfeldt 1989). Mint láttuk, a viselkedés kultúrán belül mért nemi különbségeinek kialakulásáért egyaránt felelősek a veleszületett pszichológiai programok és a szülői elvárások, nevelési stílusok. Ez nem csupán elméleti kérdés, fontos gyakorlati következményei vannak. A gyerekek fizikai, szociális és kognitív fejlődésében mutatkozó eltérések nem csupán társas kapcsolataikra és a világról alkotott elképzelésükre gyakorolnak hatást, hanem iskolai teljesítményeikre is. Az általános iskola alsó tagozatában a lányok kétségtelenül előnyös helyzetben vannak a fiúkkal szemben: könnyebben megtanulnak olvasni, és hajlamosabbak személyes kapcsolatokat kialakítani tanáraikkal és osztálytársaikkal Ezzel szemben a fiúk számára sokszor nehézséget jelent az elsősorban verbális képességeket igénylő írás-olvasás és nehezen viselik az iskolai fegyelmet. A hiperaktív gyerekeknek 95%-a, a dyslexiás gyerekeknek pedig 80%-a fiú (Nicholson 1993).


A lányok ezzel szemben az általános iskola felső tagozatában és a középiskolában kerülnek hátrányba a fiúkkal szemben, méghozzá a matematika elsajátítása terén. A vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a matematika bizonyos területei - különösen a geometria, a halmazelmélet, a függvények - olyan mentális műveleteket igényelnek, amelyek egyik legfontosabb része az absztrakt szimbólumoknak és azok csoportjainak térbeli mozgatása: elforgatása, áthelyezése, csoportosítása (Geary 1996). Ez magas szintű térorientációs képességet igényel, amelyben a fiúk általában jobban teljesítenek. Ehhez járul még a fiúk dolgok (és kevésbé személyek) iránti orientációja, és a lányokénál nagyobb vetélkedési hajlama. Nem véletlen, hogy egy vizsgálat szerint a középiskolában kiváló matematikusnak bizonyuló - országos versenyen induló - diákok között tizenhét fiúra mindössze egy lány jut (Nicholson 1993). A számolási feladatokban viszont, amelyek kevésbé igényelnek absztrakt térgeometriai műveleteket, a lányok általában felülmúlják a fiúkat. Valószínűleg szerepet játszik mindebben az eltérő szocializáció is, amennyiben a szülők a matematikában való jártasságot általában nagyobb presztízzsel ruházzák fel a fiúk körében, mint a lányokéban. Az eddig bemutatott vizsgálati eredmények mindazonáltal azt sugallják, hogy a különbségek alapját azok a kognitív programok alkotják, amelyek az evolúciós környezet eltérő szelekciós nyomásai következtében más gondolkodási és viselkedési preferenciákat írnak elő a fiúkban és a lányokban. Mindez azt jelenti, hogy a két nem nevelése és iskoláztatása során talán helyesebb volna részben eltérő elvárásokat és kritériumokat megfogalmazni, amelyek kevesebb frusztrációval és nagyobb sikerélménnyel járnak a számukra. Ezzel kapcsolatban többen felvetették, hogy érdemes volna a koedukációt megszüntetni - legalábbis néhány tantárgyban - és másképpen tanítani az olvasást és a matematikát a lányoknak, mint a fiúknak (Moir és Jessel 1989); olyan módszerekkel és technikákkal, amelyek jobban megfelelnek „természetes" képességeiknek és hajlamaiknak.

4.5. fejezet

SZOCIALIZÁCIÓ A nemhez kapcsolható viselkedésformák és nemi szerepek fejlődése átvezet a szocializáció általános evolúciós értelmezéséhez. A legkülönbözőbb kutatások - többek között a szeparációval kapcsolatos, korábban említett vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az élőlények életük legkülönbözőbb szakaszaiban meghatározott külső ingereket igényelnek ahhoz, hogy növekedésük, érésük, fejlődésük zavartalan, „normális" legyen. Az ingerek közül a legfontosabbak a szociális környezetből jövő hatások. Adaptív viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyerekek belépnek a társas kötelékekbe, és azokat a mintázatokat, ahogyan a többiekkel való érintkezések lezajlanak. A másokkal való kapcsolatok során viselkedésük tovább differenciálódik, elsajátítják mindazokat a viselkedési szabályokat és normákat, amelyek az adott kultúrában meghatározóak (Segal et al. 1997). Ezek az összetett hatások nagyon mélyrehatóak a személyiség alakulásában. Nem csupán az egyes viselkedési stílusok és személyiségjegyek kialakulását befolyásolják, hanem döntő módon átformálják az ember egész életvezetését, élettörténeti pályáját.

4.5.1. Szocializáció: genetikai, családi és kulturális hatások A szocializációs folyamatban számos olyan szülői döntés érvényesül, amely az adott környezethez való optimális alkalmazkodást segíti elő a gyerekek számára. Egy 93 társadalmat magában foglaló összehasonlító vizsgálat azt mutatta ki, hogy a fiúkat nagyobb mértékben nevelik bátorságra, kitartásra, önbizalomra és harci szellemre a többnejű társadalmakban, ahol magas a státusokért és a nőkért folyó vetélkedés, mint a monogám társadalmakban (Low 1989). A lányok számára nagyobb szexuális önkorlátozást és engedelmességet írnak elő a szociálisan erősen rétegzett társadalmakban azokhoz a kultúrákhoz képest, ahol kisebb mértékűek vagy éppen minimálisak a vagyoni és státuskülönbségek. Ennek az az oka, hogy az osztálykülönbségekre épülő társadalmakban a nők felfelé történő há-

zasságát szorgalmazzák, és a feleségektől elvárt tulajdonságok között elsősorban a szexuális megbízhatóságot és az engedelmességet hangsúlyozzák (3.2.2., 3.3.8.) (4.38. ábra). Más vizsgálatok ugyancsak azt emelik ki, hogy specifikus szocializációs technikák szükségesek ahhoz, hogy a gyerekeket képessé tegyék az adott kultúrában uralkodó értékrend és a felnőtt szerepek elsajátítására (Eibl-Eibesfeldt 1989). Azokban a társadalmakban, amelyekben gyakoriak a háborús tevékenységek, törzsi portyák és hódítások - ilyen pl. a dél-amerikai yanomamö, az afrikai himba vagy az új-guineai eipo társadalom -, a gyerekeket, elsősorban a fiúkat, arra tanítják, hogy torolják meg a sértéseket és viseljék el a fájdalmat. Bátorítják körükben a harci játékokat, magasra értékelik a testi küzdelmekben és a sportokban tanúsított ügyességet, és hangsúlyozzák a fenyegetésre vagy provokációra adott agresszív válasz fontosságát.

310


4.38. ÁBRA Fiúktól és lányoktól elvárt viselkedési formák egy 93 társadalomra kiterjedő öszszehasonlító elemzésben ■ (Forrás: Low 1989)

Az alapvetően békésebb kultúrákban - ilyen pl, a busman társadalom - viszont kifejezetten elutasítják a gyerekek közötti fizikai agressziót. Szétválasztják a verekedő feleket, megszidják azokat, akik az erőszakos cselekedetet kezdeményezték, és vigasztalják a megtámadott gyereket. Ezek a kutatások arra világítanak rá, hogy a szülők valamennyi kultúrában olyan módon nevelik gyermekeiket, amely ellátja őket a szükséges információval az adott társadalmi környezethez való alkalmazkodáshoz. A viselkedési szokások kultúrák közötti különbségei nyilvánvalóan nem genetikai különbségekre, inkább a szülői nevelési stratégiákban mutatkozó különbségekre vezethetők vissza. A viselkedési stílusok kultúrán belüli különbségeinek kialakulásáért viszont olyan szocializációs technikák felelősek, amelyekben ennél fontosabb szerepet játszanak a gyermekek saját szükségletei és veleszületett képességei. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a szocializáció hagyományos felfogása szerint a felnövő gyerekek rugalmasan alakítható, fogékony szervezetek, akik a szülők hatására fokozatosan elsajátítják a felnőtt világban uralkodó viselkedési elvárásokat és szerepeket. Miközben ez a fajta oksági láncolat valóban fontos szerepet játszik a gyermek fejlődésében, az utóbbi évek kutatásai - közöttük az evolúciós vizsgálatok - egy komplexebb, multikauzális modellt javasolnak. Eszerint a szülők nem egysze-

rűen alakítják utódaik személyiségét, hanem egyszersmind válaszolnak a gyerekek különböző szükségleteire, törekvéseire, és ezek alapján hozzák meg döntéseiket a megfelelőnek látszó nevelési gyakorlatról. Ezt a mechanizmust már említettük a nemek közötti különbségek kialakulása kapcsán, most általánosabb elméleti keretbe helyezve tárgyaljuk. Martin Lalumiére és munkatársai (1996) szerint a szülők annak alapján kezelik eltérően gyermekeiket, hogy azok milyen képességeket és tulajdonságokat mutatnak gyermekkoruk kezdeti időszakában. A beszédkészségben vagy az ügyességi játékokban, sportban mutatott kezdeti különbségek például egyes gyerekek számára előnyt jelentenek, másoknak hátrányt. Azok, akik gyengébbnek bizonyulnak ezekben a tevékenységekben, más területeken próbálnak jártasságot elérni, hogy megszerezzék a szülők figyelmét. Ez eltérő fejlődési pályákra állítja a gyerekeket, azzal a jótékony hatással, hogy csökken a testvérek közötti rivalizálás a szülői, majd később a családon kívüli erőforrásokért. A szülők bátorítják a kezdeti különbségek és egyéni teljesítmények érvényre jutását, ami hatékonnyá teszi gyerekeiknek a társadalom más tagjaival folytatott későbbi versengését a különböző szociális környezetekben. Ennek eredményeként mind a szülő, mind az utód szempontjából előnyös, ha a testvérek megkülönböztetik magukat egymástól, hangsúlyossá teszik saját

4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ

tulajdonságaikat, és egyéni életutat járnak be. Ez az előny az evolúciós környezetben feltehetőleg abban is megnyilvánult, hogy a különböző szociális környezetekben sikeres leszármazottak nagyobb mértékben terjesztették el a szülői géneket. A modellel összhangban azt találták, hogy a testvérek annál nagyobb különbséget mutatnak, minél több időt töltenek együtt. A szociabilitás, kíváncsiság, barátságosság és más személyiségjegyek tekintetében pl. azok hasonlítottak a legjobban, akik korábban elkülönültek egymástól (pl. elköltöztek, más iskolába mentek, szüleik elváltak stb.) (Plomin et al. 1990). Az is a modell érvényességét támasztja alá, hogy elsősorban azokra a jellegekre mértek markáns különbségeket a testvérek között, amelyek szorosan kapcsolódnak egy-egy fejlődési pályához vagy életúthoz, és kevésbé azon jellegek esetében, amelyek általában befolyásolják a szociális sikert. Ennek megfelelően az extroverzió és impulzivitás terén nagyobb sokféleség mutatkozott a testvérek között, mint az intelligenciában vagy a magasságban (Lalumiére et al. 1996). Ez az evolúciós magyarázat szervesen illeszkedik azokhoz a kutatási eredményekhez, amelyek a humángenetikában születtek, kiváltképp az elmúlt évtizedben (Rowe 1994, Plomin 1994, 2000). Kiderült, hogy a családtagok (pl. testvérek) közötti hasonlóságokért elsősorban a leszármazás miatt közös genetikai tényezők a felelősek, kevésbé a közös családi környezet. Ezt többek között abból tudjuk, hogy az egy családban nevelkedő, de biológiailag nem rokon gyerekek (pl. örökbefogadott és „édes" testvérek) között meghökkentően alacsony korrelációkat (átlagosan 0,05) kaptak a legtöbb személyiségjegyre. A tapasztalat azonban az, hogy az édestestvérek is meglehetősen különböznek egymástól. Úgy tűnik, hogy a testvérek mindegyikére ható közös családi benyomások és tapasztalatok viszonylag csekély hatást gyakorolnak későbbi pszichológiai fejlődésükre. Több kutató jelenleg azt a tanulságot szűrte le a rendelkezésre álló adatokból, hogy az egy családban felnövő testvérek, még ha részesednek is e környezet közös tapasztalataiban (pl. azonos étrend, közös

311 intellektuális környezet stb.), majdnem annyira eltérnek egymástól későbbi viselkedési attitűdjeik és személyiségjegyeik tekintetében, mintha különböző családokban nevelkedtek volna (Plomin 1994). E különbségek részben a genetikai állományukban mutatkozó különbségekre vezethető vissza, részben pedig a család által nyújtott környezeti benyomások sokféleségére, azaz az eltérő (nem közös) környezeti feltételekre. Ezek minden testvérre nézve más és más hatással vannak, gondoljunk pl. a születési sorrendre, a nevelésben mutatkozó szülői részrehajlásokra vagy az iskoláztatás különbségeire. Az ilyen benyomások meghatározott módon kombinálódnak az egyének fejlődése során. A szülők, utódok, rokonok és barátok egyéni különbségein túl ugyancsak egyszeriek és specifikusak azok a társas viszonyok, amelyek az egyes szülő-utód, testvér-testvér, barát-barát diádokra jellemzőek. Kissé sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy ennek eredményeként az emberek különböző szociális környezetekben nőnek fel ugyanazon családon belül (Bjorklund és Pellegrini 2002). Világos, hogy minden szocializációs folyamat valamilyen gén-környezet kölcsönhatás, amelynek keretében a veleszületett és tanult (tapasztalt) tényezők valahogyan összekapcsolódnak (Rowe 1994). Ez alapvetően háromféleképp megy végbe. Kiderült, hogy csupán az esetek egy részében történik úgy, ahogyan korábban általában képzelték, ti. hogy a gyerekek valamilyen genetikai hajlamot örökölnek a szüleiktől, amelyet a családi (és családon kívüli) környezet valamilyen irányban befolyásol: felerősít vagy elfojt. Ennek keretében az öröklött adottságok és a tanulási-viselkedési modellek egymásra hatnak, miközben a gyerek passzív befogadója ezeknek (innen is a neve: passzív gén-környezet interakció). Vannak például gyerekek, akik testvéreikhez képest jobb társas képességekkel (szociabilitással), mások nagyobb mértékű szorongásra mutató hajlammal születnek. Ugyanilyen különbségek találhatók közöttük az extraverzió és introverzió hajlamait illetően, amelyek ugyancsak erősen öröklékenyek. A szülőkkel, egymással és a barátaikkal való kapcsolat során külön-

312 böző környezeti keretekben (niche-ekben) nőnek fel, amelyek fokozzák vagy gyengítik a társakra való nyitottság és az együttműködési készség eredeti diszpozícióit. Legalább ilyen gyakori, hogy a gyermek valamely veleszületett képessége hatást gyakorol szociális környezetének tagjaira, és ez visszahat a gyerek viselkedésének fejlődésére (reaktív génkörnyezet interakció). Így pl. az olvasáshoz szükséges kognitív képességek (verbális megértés, memória, szótár) genetikai alapokkal rendelkeznek - közepes (0,4-0,5-ös) öröklékenységet mutatnak ami azt is jelenti, hogy a testvérek nagy valószínűséggel különböznek ezekben az adottságokban. A szülők elsősorban azoknál a gyerekeknél szorgalmazzák az olvasást, akik sikeresek e „feladat" megoldásában, és akik a többieknél nagyobb örömet és megelégedettséget mutatnak a könyvek társaságában. Más szóval, az történik, hogy a szülők reagálnak, mintegy válaszolnak gyerekeik genetikailag befolyásolt képességeire, és az ebből fakadó nevelői részrehajlásuk visszahat a genetikai diszpozíciókra és tovább erősíti a testvérek közötti különbségeket. Végül, ugyancsak gyakori, hogy a különböző genetikai diszpozíciókkal rendelkező egyének olyan szociális környezetet választanak, amely megerősíti viselkedési törekvéseiket (aktív génkörnyezet interakció). Ebben az esetben tehát az egyének - tudatosan, de még inkább nem tuda-


tosan - szelektálnak az őket körülvevő környezeti adottságok között, és olyat választanak, amelyek mintegy megfelelnek genetikai hajlamaiknak és képességeiknek (Iervolino et al. 2002). Azt találták pl., hogy a genetikailag azonos egypetéjű ikrek barátai egymáshoz nagyobb hasonlóságot mutattak számos jellemvonásban (iskolai teljesítmény, szabályszegő magatartás, szociabilitás) mint a genetikailag nagyobb mértékben eltérő testvérek barátai (4.39. ábra). Más vizsgálatok ugyancsak azt mutatták, hogy az együtt élő biológiai testvérek sokkal több hasonlóságot mutatnak a barátok személyiségtípusának kiválasztásában, mint az örökbefogadás révén összekerült „testvérek" (Rowe 1994). Ezeket az eredményeket úgy értelmezték, hogy miután a szóban forgó személyiségvonások öröklődnek, az embereknek olyan barátokra esik a választása, akik megfelelnek saját genetikai hajlamaiknak és törekvéseiknek. Ennek következtében az egymástól genetikailag különböző mértékben eltérő családtagok különböző barátokat választanak, akik természetesen befolyásolják viselkedésüket, és ez tovább erősíti sajátos, egyéni életpályájukat. Mint említettük, a családon belüli szerepek sokféleségének kialakulásában a genetikai különbségeken túlmenően fontos szerepet játszanak a testvérekre eltérő módon ható (nem közös) környezeti tényezők. Erre jó példa a születési sorrend, amit korábban - más szempontból 4.39. ÁBRA Különböző genetikai rokonságban álló testvérek (egypetéjű ikerpár, kétpetéjű ikerpár, nem ikertestvérek és genetikailag nem rokon (örökbe fogadott) testvérek) barátai között mért különbségek három tulajdonság tekintetében ■ A különbségskála azt méri, hogy az egyes rokoni csoportokba tartozó kamaszok barátai milyen mértékben különböznek egymástól (Forrás: Rowe 1994)


már elemeztünk (4.2.3.). Az elsőszülöttek igyekeznek fenntartani kezdeti előnyüket a szülői figyelem és gondoskodás lekötése tekintetében. Olyan viselkedési stílusokat fejlesztenek ki, amelyek segítségével azonosulnak a családon belüli szerepek és erőforrások tekintélyelvű elosztásával, biztosítják meglévő pozíciójukat, és irányítják fiatalabb testvéreiket. A később született testvérek, gyengébb testi adottságaik miatt és a szülővel való hosszú távú szövetség hiányában, csak úgy ellensúlyozhatják ezeket a törekvéseket, ha megkérdőjelezik a családon belüli hatalmi struktúrát: vitatkoznak, megsértődnek, összevesznek. Kénytelenek rugalmasan változtatható, kreatív módon alakítható viselkedési taktikákat alkalmazni a családon belüli problémák kezelésére. Céljaikat gyakran egyéni és szabályszegő magatartással érik el. Ez a kettős szocializáció felnőttkori életükre is hatással lesz: az idősebb testvérek általában kevésbé nyitottak, teljesítményorientáltak, és gyakrabban vallanak konformista, konzervatív értékrendet, míg fiatalabb testvéreik inkább hajlanak a hagyományos értékrend elleni lázadásra és az individualista életvezetésre (Sulloway 1996). Újabb vizsgálatok azt is kimutatták, hogy ez a különbség szexuális viselkedésükben is megjelenik: a később születettek nagyobb hajlandóságot mutatnak a rövid távú párkapcsolatokban való részvételre. Több szexuális partnerrel óhajtanak kapcsolatra lépni az elsőszülöttekhez képest, akik viszont korábban kezdenék el szülői pályájukat (Michalski és Shackelford 2002). Az együtt élő, fiatalabb és idősebb testvérek között gyakori a rivalizáció, amely különböző formákat ölthet (Konner 1991). Az evolúciós pszichológiában ezeket gyakran a szülő-utód konfliktus magyarázó modell keretében tárgyaljuk (4.2.2.). Miután az együtt élő testvérek ugyanazokért a szülők által nyújtott erőforrásokért versengenek, gyakoriak közöttük a konfliktusok. Ezek a fiatalabb testvér megszületését követően a legélesebbek: az idősebb testvér gyakran él át érzelmi stresszt az anyával való kötődés kizárólagosságának elvesztése miatt. Féltékenységgel válaszol az újszülött jelenlétére, és ha a szülők nem látják, gyakran lép fel

313 bántalmazóan vele szemben. Gyakran mutat regressziót, amelyet a testvérével folytatott vetélkedésnek, illetve az anyai figyelem és gondoskodás kisajátításának eszközeként használ. Ennek keretében a korábbi fejlődési állapotokra jellemző sírást, beszédmódot idézi fel, és olyan viselkedéseket produkál (pl. ágybavizelés), amelyek célja az, hogy többletgondoskodást csikarjon ki az anyától. Később a testvérek közötti rivalizálás csökken, ahogy alkalmazkodnak egymás jelenlétéhez és igényeihez. Ebben fontos szerep hárul az anyára, aki segít megteremteni közöttük a kötődés érzelmi alapjait, és kialakítani az idősebb felelősségét a másik iránti törődés és gondoskodás tekintetében. A testvérek közötti gondoskodás körét is magában foglalja - de ennél lényegesen tágabb - a szocializációnak az a közege, amelyet gyermeki kultúrának nevezhetünk (Eibl-Eibesfeldt 1989). A törzsi társadalmakban a gyerekek három-négyéves koruktól kezdve - lényegében elválasztásukat követően - részt vesznek más gyerekek játszó csoportjaiban, és szocializációjuk döntő módon ebben a környezetben zajlik. Nem csupán a játékokat és azok szabályait tanulják meg idősebb társaiktól, hanem számos olyan normát és elvárást, amelyek az adott társadalomban uralkodnak. A gyerekek idejük nagy részét ezekben a közösségekben töltik, ahol a szülőknek viszonylag kevés beleszólásuk van a gyerekek viselkedésébe. A gyermekcsoport ezekben a társadalmakban rendkívül hatékony szocializációs környezet, amely egyedülálló sajátságokkal rendelkezik. Az idősebb gyerekek a felnőtteknél általában nagyobb türelmet mutatnak fiatalabb társaik iránt, például az „értelmetlenül" ismétlődő tevékenységek gyakorlásában. Nagyobb közöttük a spontaneitás, az érzelmi egymásra hangolódás, jobban képesek megérteni a másik kedélyváltozását és problémáit. Egymás iránti kapcsolataik kevésbé aszimmetrikusak, mint a felnőttekkel, nagyobb mértékű kölcsönösség és együttműködés jellemző rájuk. Az ipari társadalmakban elvileg hasonló funkciót töltenek be az óvodai csoportok, azzal a különbséggel, hogy ezekben általában hiányoznak a több évvel idő-

314 sebb, tapasztaltabb gyerekek, így ezek a csoportok aligha képesek ellátni nevelő és közösségi feladataikat. A modernizációval együtt - úgy tűnik - elvesztettük a szűk családi környezeten kívüli leginkább ösztönző szocializációs közegünket.

4.5.2. Családi környezet apák nélkül Jóllehet a rokonok, barátok és kortárs csoportok fontos szerepet töltenek be a gyermek életében, fejlődésük és szocializációjuk legfontosabb személyi tényezői valamennyi kultúrában a szülők. Jelenlétük és aktív gondoskodó-nevelő szerepük meghatározó jelentőségű a gyerekek későbbi magatartására nézve. Már viszonylag régóta ismeretes, hogy az apák nélkül felnövő gyerekek másként viselkednek kamasz- és felnőttkorukban, mint azok, akik mindkét szülővel együtt éltek. Az utóbbi harminc év kutatásai a kizárólag anyával nevelkedő fiúk körében emelkedett szintű agressziót és vetélkedési hajlamot tártak fel, ami általában együtt járt a lányok iránti korai és intenzív szexuális érdeklődés kialakulásával. Azok a lányok, akik apa nélkül nőttek fel, kevésbé mutatkoztak tartózkodónak szexuális attitűdjeiket illetően, előbb kezdték nemi életüket, és több rövid távú kapcsolatban vettek részt férfiakkal, mint a kétszülős lányok. Általában elmondható, hogy az apa nélkül felnövő kamaszokra és fiatal felnőttekre - mindkét nem esetén - nagyobb mértékű engedetlenség és szabályszegés, korábbi szexuális érés (lásd 4.42. ábra), gyakoribb partnerváltások, és a párkapcsolatokban való gyengébb érzelmi elkötelezettség volt jellemző, mint az utóbbiakra. Kevesebb ideig járnak iskolába, korábban házasodnak és korábban születnek első gyerekeik (Bereczkei és Csanaky 1996a, Hetherington 1972, Matsueda és Heimer 1987, McLanahan és Booth 1989, Rainwater 1971). A 80-as évektől kezdve olyan evolúciós modellek jelentek meg e kutatási eredmények magyarázatára, amelyek a jelenségek igen széles területét tudták lefedni. Patricia Draper és Henry Harpending (1982, 1987, 1988) értelmezése szerint az ember olyan veleszületett tanulási


szabályokra szelektálódott, amelyek képesek kiértékelni a korai fejlődés tapasztalatait és ezek függvényében alakítani későbbi életpályáját. A gyerek különösen szenzitív a családi környezet olyan kulcsaira, mint a szülők elérhetősége és kapcsolatai, és - általában nem tudatos módon olyan viselkedési stílust választ későbbi életében, amely megfelel ezeknek a tapasztalatoknak. Az apa nélkül felnövő lányok azt az elvárást fogalmazzák meg, hogy a férfi nem feltétlenül szerves része a családnak, és nem lehet biztonságosan számítani az apai ráfordításra. Az anyával nevelkedő fiúk viszont megtanulják, hogy a férfias szerep nem az apai elköteleződésen, hanem a másik neműek csábításán és manipulálásán alapszik, és a többi férfival való rivalizáláson. Mindketten azt anticipálják jövendő életükre vonatkozóan, hogy úgy is sikeresek lehetnek, ha nem a tartós kapcsolatokra, hanem a korai és aktív szexualitásra és az átmenti jellegű kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt (Bereczkei és Csanaky 1996a, Surbey 1998b). Az apával és apa nélkül felnövő gyerekek viselkedési különbségei azonban más magyarázó keretekben is értelmezhetők. A neofreudiánus státusirigység teória szerint például az apa korai hiánya az anyához való primer azonosuláshoz vezet. Ezt az identitást a fiúgyerek később megtagadja, és a nem létező apával való identifikáció lehetetlensége miatt egy eltúlzott, ún. tiltakozó maszkulinitást sajátít el (Whiting és Whiting 1975). A probléma ezzel az elmélettel nem csupán az, hogy nem ad magyarázatot az apa nélkül nevelkedő lányok kamaszkori viselkedésére. Sokkal komolyabb problémát vet fel, hogy kizárólag az apa jelenlétére és a vele való identifikáció lehetőségére koncentrál és nem fordít figyelmet arra a speciális szerepre, amit az apák a családban betöltenek. Egyes vizsgálatok - köztük saját kutatásaink ugyanis arra mutattak rá, hogy az özvegyaszszonyok által nevelt gyerekek viselkedésükben sokkal inkább hasonlítanak a kétszülős családból származó gyerekekhez, mint azokhoz, akiknek az apja elvált (Bereczkei és Csanaky 1996a, Hetherington 1972). Kiderült, hogy az apahiányos családok gyerekeire korábban talált sajá-


315

4.40. ÁBRA A házasság átlagos időtartama azoknál, akik gyermekkorban apával, illetve apa nélkül nevelkedtek ■ (Forrás: Sereczkei és Csanaky 1996)

tosságok - a szexuális érdeklődés korai megjelenése, a kamaszkori szabályszegés gyakorisága, házasságuk alacsonyabb stabilitása, hogy csak néhány változót említsünk - kizárólag a válás miatt apa nélkül maradt gyerekek viselkedését jellemezték. Ezzel szemben azok a fiatal felnőttek, akiket özvegy édesanyjuk nevelt gyerekkoruk nagy részében, nem mutatták ezeket a viselkedésbeli eltéréseket, az ő fejlődési pályájuk nem különbözött lényegesen azokétól, akik teljes családból jöttek (4.40. ábra). Ezek az eredmények azért fontosak, mert rámutatnak, hogy nem egyszerűen az apa jelenléte a fontos, nem is a vele való azonosulás, hanem az a speciális szerep, amit a családban betölt. Az elvált férjet általában negatív vélemények és attitűdök övezik, miközben a meghalt férjet gyakran idealizálják (Blain és Barkow 1988). Az elhunyt bizonyos értelemben továbbra is jelen van a családban, özvegye sokszor emlegeti, fényképeket mutat róla a gyerekeinek stb. Az evolúciós pszichológiai modell szerint a gyerekek nem egyszerűen az apa fizikai jelenlétét vagy hiányát észlelik, hanem elsajátítják az anya attitűdjét (volt) férjével kapcsolatban, és felmérik az apa párkapcsolatait, a családdal kapcsolatos elkötelezettségét és a gyerekgondozásban mutatott tehervállalását.

4.5.3. A szocializáció evolúciós elmélete Draper és Harpending elméletére építve az ismert gyermekpszichológus, Jay Belsky és munkatársai a 90-es években átfogó evolúciós elméletet hoztak létre a szocializációs folyamatok értelmezésére (Draper és Belsky 1990, Belsky et al. 1991, Belsky 1997). Ez az elmélet felhasználta az akkor már fejlődésének csúcsán levő viselkedésökológia egzakt modelljeit, különösen az élettörténeti stratégiák magyarázatait (4.2.1.). A szerzők ismételten abból indultak ki, hogy egyedfejlődésünk korai szakasza egy olyan szenzitív periódust jelent, amelynek tapasztalatai alakítják későbbi életpályánkat. Nem csupán az apa hiánya vagy jelenléte, hanem az erőforrások hozzáférhetősége, a párkapcsolatok stabilitása, mások megbízhatósága és bejósolhatósága, a kötődés (attachment) biztonságossága ugyancsak döntő hatással vannak arra, hogy a gyerek milyen életvezetési stratégiákat működtet felnőtt korában. A kedvező, ill. a kedvezőtlen családi környezet hatásai olyan egyedfejlődési pályákat hoznak létre, amelyek az e környezetekre adott adaptív válaszokat testesítik meg - vagy testesítették meg a múltban (4.41. ábra). A hipotézis szerint ahol a család rendel-

316 kezésére álló anyagi javak előrejelezhetetlenek és szegényesek, bizonytalanok a gyerek és szülők közötti kötődések, megbízhatatlan és labilis interperszonális kapcsolatok uralkodnak, továbbá ahol magas a stressz és elutasító az érzelmi légkör, ott a felnövő gyerekek korai érési folyamatokat, megnövekedett szexuális aktivitást és rövid távú kapcsolatokat mutatnak kamaszés felnőttkorukban. Ahol viszont az anyagi források stabilak, a családtagok kapcsolatai kölcsönösen jutalmazóak, és biztonságos kötődések találhatók a szülők és gyerekeik között, ott a szexuális érés későbbre tolódik, hosszú távú párkapcsolatok jönnek létre és nagyobb szülői gondoskodás várható felnőttkorban. Az élettörténeti modellek terminológiájával élve: szakadatlan „átkapcsolások" történnek a szülői és a párkereső magatartás, illetve a jelenlegi és jövőbeli szaporodás között attól függően, hogy az adott környezetben melyik az előnyösebb (4.2.1.). E két életvezetési stratégia az evolúciós környezethez való alkalmazkodási formának tekinthető, amelyek növelték őseink szaporodási kilátásait az eltérő környezeti feltéte-


lek között. Ezek az evolúciós környezetek elsősorban a családi szerkezet stabilitásában és a rendelkezésre álló tárgyi és személyi erőforrások bejósolhatóságában különböztek (Bereczkei 1993a, Bereczkei és Csanaky 1996a). Olyan környezetben például, ahol a gyereknevelésnek nem voltak meg a tárgyi és személyi feltételei (hiányzó apa, leromlott gazdaság, elutasító kapcsolatok stb.), reproduktíve előnyösebb volt a nő számára, ha korábban érte el szexuális érettségét, nem mutatott diszkriminációt partnerei iránt és sok gyereket szült, akik közül a magas mortalitás miatt csak néhány maradt életben. Ilyen bizonytalan körülmények között ugyanis nagyobb fitnessmegtérülést biztosít az azonnali reprodukció és a nagy számú, relatíve alacsony szülői ráfordításhoz jutó utód nemzése, mint a „minőségi" gyerekprodukció. Kedvezőbb körülmények között viszont Őseink életstílusa úgy módosult, hogy nagyobb hangsúly esett a stabil párkapcsolatokra és viszonylag kis számú utód nemzésére, akiket nagyobb eséllyel neveltek fel egy hosszú távú kapcsolatban. A fitnessnyereséget itt az biztosította, hogy az intenzív gon4.41. ÁBRA Egyedfejlődési pályák két ellentétes környezeti kontextusban ■ (Forrás: Belsky, Steinberg és Draper 1991)


317

4.42. ÁBRA Az első menstruáció (menarché) időpontját befolyásoló néhány tényező ■ (Forrás: Moffitt et al. 1992)

doskodásban részesülő utódok sikeresebbek voltak a rendelkezésre álló erőforrásokért folytatott konkurenciaharcokban és nemzedékek során át több gént adtak át, mint kevésbé kompetens vetélytársaik. Az eltérő környezetekben felmerülő adaptációs problémák olyan viselkedési stratégiákra szelektáltak, amelyek ma is kanalizálják fejlődési pályáinkat, és alternatív viselkedési mintázatokat eredményeznek a különböző családi környezetekben (Hill et al. 1997). A jelenleg rendelkezésre álló tapasztalati tények túlnyomó részben alátámasztják a szocializáció és egyedfejlődés evolúciós modelljét. Több vizsgálat szerint azok a gyerekek, akik 10-14 éves koruk előtt az anyagi depriváció állapotában és az érzelmi elutasítás légkörében éltek, és akik negatív, illetve távolságtartó kapcsolatokat tartottak fenn a szülőkkel, több antiszociális és szabályszegő viselkedést mutatnak kamaszkorban, hamarabb fejezik be az iskolát, és korábban kezdik el nemi életüket. Előbb házasodnak, és gyakrabban válnak el, mint azok, akik harmonikus és stabil családi környezetben nőttek fel (Bereczkei és Csanaky 2001, Chisholm 1999, Howes és Eldredge 1997, Lancaster és Kaplan 2000, Magnusson et al. 1986, Shaver és Hazan 1993). Különösen fontosak azok az eredmények, amelyek szomatikus kapcsolatokat tártak fel a korai szociális kapcsolatok és a későbbi viselkedési megnyilvánulások között. Az evolúciós megközelítés ugyanis azt hangsúlyozza - és ezzel egyedül áll a lehetséges alternatív magyará-

zatok között -, hogy a családi környezet uralkodó benyomásai bizonyos idegrendszeri és hormonális változások generálásán keresztül gyakorolnak hatást az egyedfejlődés sebességére és az élettörténeti folyamatokra. Kiderült, hogy azokban a családokban, ahol nagyobb stressz és több konfliktus érte a gyerekeket, illetve ahol diszharmonikus házastársi kapcsolatok uralkodtak, a lányok átlagosan 5-8 hónappal korábban menstruálnak azokhoz képest, akik gyerekkorukban kedvezőbb körülmények között nevelkedtek (4.42. ábra) (Ellis et al. 1999, Graber et al. 1995, Kim és Smith 1998, Kim et al. 1997, Moffitt et al. 1992, Surbey 1990). Egy jelenlegi longitudinális vizsgálat Új-Zélandon szoros negatív korrelációt talált a családban tapasztalható diádikus (apa-anya, apa-lány, anya-lány közötti) konfliktusok intenzitása - amit a lányok hétéves korában mértek - és a lányok évekkel későbbi menarchéjának időpontja között (Ellis és Graber 2000). Hasonló összefüggést tártak fel a fiúk szexuális érésére vonatkozóan is; a szülőktől való fizikai és érzelmi távolság és a családi konfliktusok felgyorsítják a spermatogenezis folyamatát (Kim et al. 1997). Hozzá kell azonban tenni, hogy a családi környezet szocio-emocionális tényezői minden vizsgálat szerint nagyobb hatást gyakorolnak a lányok, mint a fiúk fejlődési pályáinak alakulására. Ennek elsődleges oka az „emlős alaptervben" keresendő; a nőstények - lényegesen nagyobb szülői ráfordításuk és magasabb reproduktív költségeik miatt - arra szelektálód-

318 tak, hogy érzékenyebben reagáljanak mindazon környezeti hatásokra, amelyek befolyásolják szaporodásukat (3.1.1., 3.3.2.). A szomatikus fejlődési ráták sebességváltozásai az apa nélküli családokra is jellemzőek. Sőt, több vizsgálat tanúsága szerint az apa hiánya más negatív tényezőknél erősebb hatást gyakorolt a korai szexuális érésre (Ellis et al. 1999, Tóth és Bereczkei 2001], mutatván hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat. Egy vizsgálat szerint a mostohaapa részvétele a család életében meghatározóbb a lányok korai menarchéja szempontjából, mint pusztán az édesapa hiánya (Ellis és Graber 1999). Egyelőre nem világos, hogy milyen élettani (proximatív) mechanizmusok közvetítik a családi kontextus és a nemi érés közötti kapcsolatokat. Valószínű, hogy a kamaszkori érési folyamatokért nagyrészt felelős, a hipotalamusz-hipofízis rendszer által stimulált kortizol mint stresszhormon befolyásolja a hátrányos családi körülményekre adott szomatikus válaszokat (Graber et al. 1995). (A kortizol, amelynek termelését többek között a bizonytalan és előreláthatatlan környezeti események segítik elő, számos testi és mentális működést irányít: növekedés, immunaktivitás, anyagcsere-szabályozás stb.) Egy Dominikában végzett vizsgálat arról számol be, hogy az apa nélkül felnövő fiúk kamaszkorukban abnormálisan magas kortizolszintet mutatnak, amely felnőttkorban viszonylag alacsony tesztoszterontermeléssel párosul (Flinn et al. 1996). Hasonló változásokat tapasztaltak azoknak a hormonháztartásában, akik gyerekkorukban az átlagot meghaladó családi konfliktust éltek át. Az anya tartós hiánya gyerekkorban ugyancsak növeli a kortizoltermelést mind a fiúknál, mind a lányoknál. Lehetséges, hogy a gyermekkor szenzitív periódusában átélt traumatikus családi események olyan stresszválaszokat hoznak létre a neurohormonális rendszerben, amelyek megváltoztatják az érési folyamatok időzítését. Az is lehetséges, hogy az apával való gyerek-


kori kapcsolat feromonok útján késlelteti a kamaszkori érési folyamatokat, míg az idegen férfiaknak való „kitettség" előbbre helyezi (Ellis et al. 1999). A szaglás mint közvetítő mechanizmus feltételezése talán meglepőnek és merésznek tűnik egy ilyen bonyolult kapcsolatrendszerben, de több fejezetben (így pl. 2.5.1., 3.4.5.) is láttuk, hogy az olfaktorikus ingerek olykor fontos szerepet töltenek be a társas élet szabályozásában. Különböző emlősfajokkal végzett kísérletek arról számolnak be, hogy azok a nőstények, amelyek fizikai kapcsolatban maradnak biológiai apjukkal, később ovulálnak, az idegen hímek által termelt szaganyagok viszont előbbre hozzák a csoportban lévő nőstények szexuális fejlődését (Surbey 1998a). Ember esetében hasonló hatásmechanizmus feltételezhető; azt találták, hogy a férfiak hónaljmirigyének illatanyagai befolyásolják a nők menstruációs ciklusának hosszát (Cutler et al. 1986). A proximatív folyamatok tisztázása egyébként azért is fontos, mert segítene megválaszolni azt a kérdést, hogy az apa hiánya ugyanolyan mechanizmus szerint gyorsítja-e a lányok szexuális érését, mint a kétszülős családi környezet kedvezőtlen tapasztalatai. Belsky úgy gondolta, hogy igen; a válás hasonló stresszhelyzetet okoz, mint más tartós negatív élmény. Ma már azonban sokan úgy vélik, hogy a kétféle tapasztalat különböző epigenetikus folyamatokon keresztül vezet a korai kamaszkori szexuális éréshez. Ezt támasztja alá az a vizsgálat is, amely szerint az anya hiánya, amely legalább olyan stresszhatással jár, mint az apa hiánya, nem okoz mérhető változást a lányok menarchéjának az időzítésében (Surbey 1990). Akármik is a közvetlen oki tényezők, a kedvezőtlen gyerekkori tapasztalatok - az apa hiánya, családon belüli konfliktusok, elutasító légkör, bizonytalan kötődések - gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat. Az egyik figyelemreméltó vizsgálat azt mutatja, hogy a korai menarché és spermatogenezis csupán kezdete az egyedfejlődési pálya „áthangolásának". Bejósolható módon követi ezt a másik nem iránti érdeklődés, udvarlás és az első szexuális aktus korábbra tolódása (Kim et al. 1997) (4.43. ábra). Mindezt


azért fontos hangsúlyozni, mert e szomatikus jellegek időzítése mutatja legjobban, hogy itt nem egyszerűen kognitív-tudati változások történnek a fejlődő gyermek fejében, hanem ennél mélyrehatóbb változások jönnek létre, amelynek a megismerési-érzelmi folyamatok csupán részei. Arról van szó, hogy a gyerekkori tapasztalatok módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat, és a különböző környezeti benyomások hatására életvezetési stratégiáink adaptív irányokba mozdulnak el. Más pályára áll az egész fejlődés, alternatív élettörténeti trajektóriák kezdenek működni. Mint említettük, az evolúciós környezetben ezek az alternatív stratégiák feltehetőleg hozzájárultak a genetikai képviselet növeléséhez. Egyelőre azonban nincs világos képünk arról, hogy az ipari társadalomban is adaptívak maradnak-e a szó evolúcióbiológiai értelmében, tehát növelik-e a túlélő utódok számát. Egy magyarországi vizsgálat azzal a meglepő eredménnyel zárult napjainkban, hogy azok a nők, akik szeretettelen szülői légkörben nevelkedtek, és nagy érzelmi stresszt éltek át gyerekkorukban, szignifikánsan több gyereket szülnek, mint azok, akik kedvezőbb családi környezetből származnak (Bereczkei és Csanaky 2001) (4.44. ábra). Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy hamarabb befejezik az iskolát, és előbb mennek 4.43. ÁBRA Férfiak és nők szexuális érése és fejlődési pályája ■ A vastag nyilak a szignifikánsnak talált kapcsolatokat, a vékony nyilak a feltételezett, de nem bizonyított összefüggéseket jelölik. A családi kontextus három összetevőjét mérték: apahiány, az anyától való függetlenség mértéke és a szülők közötti kapcsolat minősége (harmonikus-konfliktusos) (Forrás: Kim és Smith 1998)

319 férjhez. Más vizsgálatokból ugyancsak ismeretes, hogy ez a „korán érő" fejlődési pálya általában nagyobb fertilitáshoz vezet mint az, amelyben a továbbtanulás és a későbbi házasodás meghatározó szerepet kap (Low 2000). Az evolúciós viselkedésökológia egyik jelenlegi modellje szerint az élettörténeti pályák módosulásai nem csupán fertilitási következményekkel járnak, hanem szorosan összekapcsolódnak a helyi mortalitási ráták értékeivel is (Promislow és Harvey 1990). Abban a környezetben, ahol a túlélés feltételei jók és a halálozás mértéke relatíve alacsony, a szülők elég sokáig élnek ahhoz, hogy felneveljék utódaikat, és az utódok elég sokáig élnek, hogy felhasználják a szülői erőforrásokat. A szülők viszonylag kis számú utódot hoznak létre, akikre intenzív szülői gondoskodást fordítanak, hogy növeljék kompetitív képességüket az erőforrásokért folytatott konkurenciaharcokban. Ahol viszont a túlélési esélyek alacsonyak és/vagy a mortalitási ráták bejósolhatatlanok, ott az optimális stratégia viszonylag sok utódot létrehozni, akik relatíve kevés szülői gondozást kapnak, és így magas fitnessmegtérülést biztosítanak a kedvező időszakokban, viszont minimalizálják a szülői veszteségeket a kedvezőtlen években. Különösen így van ez olyan környezetben, ahol az alacsony életbenmaradási valószínűséget a szülői

320


4.44. ÁBRA A szülői szeretet, érzelmi légkör, szülő-gyerek konfliktus és férj-feleség kapcsolat tekintetében negatív, illetve pozitív gyermekkori környezetből származó nők termékenységi mutatói ■ (Forrás: Bereczkei és Csanaky 2001)

gondoskodás további növelése sem tudná emelni a szűkös erőforrások miatt. James Chisholm (1993, 1999) ezért feltételezi, hogy a gyerekek arra szelektálódtak, hogy érzékenyen reagáljanak mindazon környezeti kulcsokra, amelyek valamilyen kapcsolatban vannak a gyermekkori és a felnőttkori halálozási gyakorisággal. A családon belüli magas stressz, az érzéketlen és visszautasító gyereknevelési stílus, a bizonytalan kötődés, a düh, félelem, kétségbeesés megnyilvánulásai a családtagok reakcióiban valószínűleg az egész emberi evolúció során összekapcsolódtak a családon belüli magas mortalitási rátákkal. Ezek a negatív tapasztalatok tehát a helyi halálozási viszonyok egyfajta jelzéseiként, indexeiként működtek, annál is inkább, mert a gyerekek általában nem képesek „közvetlenül" felmérni a várható élettartam hosszát. Chisholm szerint pontosan azért szelektálódtunk arra, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatokat „beépítsük" egyedfejlődési stratégiáinkba, mert azok valamikor a helyi túlélési viszonyokat tükrözték. Ennek a következménye az, hogy a családon belüli magas stressz és bizonytalan kötődések ma is a korai szexuális érés és a rövid távú kapcsolatok irányába mozdítják el az egyedfejlődési pályákat. Lehetséges, hogy a mortalitás és az élettörténeti stratégiák közötti evolúciós kapcsolat a de-

mográfiai átmenet utáni társadalmakban is fennmarad. Egy 136 amerikai nőre kiterjedő retrospektív vizsgálat szerint a gyermekkori környezet bizonyos stressztényezői - válás, szeparáció, gyerekbántalmazás - összekapcsolódnak a várható élettartam csökkenésével (Chisholm 1999). Egy Chicagóban végzett vizsgálat során azokban a családokban találták a legtöbb tizenéves korban szülő anyát, ahol a legmagasabbak voltak a halálozási arányok (Wilson és Daly 1997). A már korábban említett magyarországi vizsgálatban pedig azt mutattuk ki, hogy a gyakori konfliktusokkal és negatív szülői érzelmekkel jellemezhető családokban nevelkedett felnőttek testvérei között magasabb a halálozás valószínűsége, mint azoknak a testvérei körében, akik kedvezőbb családi körülmények között élték le gyerekkorukat (Bereczkei és Csanaky 2001) (4.45. ábra).

4.5.4. Problémák az evolúciós magyarázatban Miközben a Belsky-modellt és a Draper-Harpending-modellt számos empirikus vizsgálat alátámasztotta és elfogadottá tette az evolúciós és fejlődés-pszichológiában, felmerült velük kapcsolatban néhány nehézség. Az egyik az,


hogy nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a kedvezőtlen családi környezet és a korai érés közötti kapcsolatot „egyszerűen" genetikai tényezők közvetítik, és nem a korai tapasztalatokra adott fakultatív válaszok hozzák létre (Moffitt et al. 1992, MacDonald 1997, Surbey 1998b). Humángenetikai kutatások ugyanis azt állapították meg, hogy a menarché időzítésében mutatkozó egyéni változékonyság részben genetikai okokra vezethető vissza a táplálkozás, a fizikai aktivitás és más külső tényezők mellett. Szoros korrelációt találtak az anya és lánya első menstruációjának időpontja között (Kaprio et al. 1995). Egy jelenlegi ikervizsgálat magas öröklékenységi értékeket talált a menarché és az első szexuális tevékenység idejére (Row 2002). Számos kutatási eredmény továbbá azt mutatja, hogy a korán érő lányok előbb kezdenek érdeklődni a másik nem iránt, előbb házasodnak meg és korábban szülik első gyerekeiket, mint a későn érők (MacDonald 1997). Ez az életút gyakran váláshoz, illetve instabil házassághoz vezet, és az ilyen családokban született lányok gyak-

4.45. ÁBRA A 45 éven felüli vizsgálati személyek testvéreinek halálozási aránya a gyermekkori családi környezet függvényében, figyelembe véve a testvérek számát a családban ■ A gyermekkori családi környezet negatív, illetve pozitív hatásait a stressz és szülői érzelmek skáláján mérték, egy retrospektív kérdőívre adott válaszok alapján (Forrás: Bereczkei és Csanaky 2001)

321 ran magas érzelmi stresszt élnek át. A korai menarché megjelenésére genetikailag hajlamosított lányok ilyen módon az átlaghoz képest nagyobb kockázatot mutatnak egy olyan életpálya befutására, amelyet a korai terhesség, sok gyerek és rövid távú párkapcsolatok jellemeznek anélkül, hogy feltételeznénk a gyermekkori tapasztalatok feldolgozásának evolúciós magyarázatát. Jelenleg nem tudjuk, hogy a genetikai tényezőknek milyen szerepe lehet a szexuális érési folyamatok pályamódosításaiban. Valószínű persze, hogy a genetikai és a környezeti hatások valamiképpen összefonódnak az élettörténeti utak meghatározásában, és ennek megfelelően tarthatóak azok az evolúciós pszichológiai modellek, amelyek tengelyében a szocializáció adaptív stratégiái állnak. Ezt támasztja alá egy érdekes vizsgálat, amelyben arra a kérdésre kerestek választ, vajon a gyermekkori családi körülmények generációkon keresztüli változásai hatással vannak-e az anya és lánya közötti korrelációra a menarché időpontját illetően (Chasiotis et al. 1998). Azt találták, hogy igen: a volt keletnémet családokban, ahol a mai generáció a jövedelmi viszonyok, munkanélküliség, válások aránya stb. tekintetében lényegesen más családi körülmények között él szüleikhez képest, valójában semmiféle megfelelés nem mutatkozott anya és lánya szexuális érésének időpontjában, míg a volt nyugatnémet családokban, ahol az életmódbeli változások kisebb mértékűek voltak, szignifikáns korrelációt találtak. Pontosan ez várható, ha - az evolúciós modell alapján feltételezzük, hogy a változékony gyermekkori tapasztalatok következtében, és nem „rögzített" genetikai diszpozíciók alapján, jönnek létre a megfelelő egyedfejlődési pályák. A szerzők mindazonáltal nem vetik el a genetikai tényezők szerepét ebben a komplex viselkedési láncolatban. Valószínűnek tartják azonban, hogy ami öröklődik, az nem a szexuális érés időzítése önmagában, hanem a gyerekkori környezet iránti érzékenység és fogékonyság. A másik probléma azzal kapcsolatos, hogy a gyermekkori szexuális fejlődés időzítését számos olyan hatás befolyásolja, amely nem felel

322 meg a Draper-Harpending- és a Belsky-modell elméleti feltevéseinek. Egyes vizsgálatok például azt állapították meg, hogy bizonyos kedvezőtlen környezeti hatások, amelyek elsősorban a fizikai stresszel kapcsolatosak - szegénység, táplálkozási elégtelenségek, fizikai megerőltetések későbbre tolják a lányok menarchéját (MacDonald 1997, Tóth és Bereczkei 2001). Nyilvánvaló, hogy több olyan változóval is számolni kell a szexuális érés időzítését illetően, amelyeket a Belsky-modell nem vett tekintetbe. Abból indulhatunk ki, hogy a menarché időpontja extrém módon variábilis, részben genetikai okok miatt, másrészt különböző ökológiai és pszichoszociális faktorok következtében (Graber et al. 1995). Úgy tűnik, mind a korai, mind pedig a késői szexuális érettség magában foglal bizonyos előnyöket és hátrányokat. A nők ezért arra szelektálódtak, hogy menarchéjukat egy olyan optimális időpontra időzítsék, amikor a vele járó reproduktív nyereség felülmúlja a költségeket. Mik ezek a költségek? A korai érettség, ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár. A korán szülő nők esetében ugyanis a rendelkezésre álló erőforrásokat meg kell osztani a magzat és a még növekedésben lévő anyai szervezet között (Surbey 1998a). Ezért van az, hogy a tizenéves anyák nagyobb valószínűséggel szülnek alacsony testsúlyú, ill. koraszülött csecsemőket, és nagyobb körükben a vetélés kockázata. Ha a szaporodás idő előtti ütemezése reproduktív költségekkel jár, nyilvánvaló, hogy az energiafelvétel szempontjából kedvezőtlen környezeti feltételek között a késleltetett menarché előnyös lehet a nők számára, minthogy elősegíti a későbbi sikeres utódnem-


zést. Csakhogy a késői szexualitás ugyancsak költséges lehet. Egyrészt a reproduktív időszak csökken, így - azonos feltételek mellett - kevesebb utód születik (a menarché időpontja ugyanis független a menopauza időpontjától). Másrészt, amennyiben magas a mortalitás, a késlekedés a szaporodási lehetőségek „elvesztegetését" jelentheti (Borgerhoff Mulder 1992). Mindezeket figyelembe véve azt a hipotézist fogalmazhatjuk meg, hogy abban a környezetben, ahol a korlátozott erőforrások veszélyeztetik az utód túlélését, ott a magas fizikai stressz (éhség, fizikai kimerülés stb.) késlelteti a kamaszkori érési folyamatokat és csökkenti a szaporodás kockázatát (Tóth és Bereczkei 2001). Ilyenkor az anyának érdemes „kivárni", és szaporodását egy kedvezőbb időpontra halasztani, A családi környezetben tapasztalható érzelmi stressz viszont felgyorsítja a szexuális fejlődést, még akkor is, ha a rendelkezésre álló anyagi erőforrások egyébként elégségesek. A kép tehát meglehetősen összetett: bizonyos negatív gyerekkori tapasztalatok előbbre hozzák a menarchét, miközben más kedvezőtlen hatások ellenkező irányba mutatnak. Miután e két fejlődési trajektória eltérő reproduktív előnyöket és hátrányokat von maga után, valószínűnek tartható, hogy eltérő szelekciós nyomások alakították a velük kapcsolatos viselkedési stratégiákat. Azt azonban csak a következő kutatások tisztázhatják, hogy a menarchét késleltető reproduktív „döntések" miként lépnek kölcsönhatásba a menarché korábbra helyeződéséért felelős döntésekkel, és milyen adaptív kompromisszum jelenik meg a szexuális érés időzítésében szerepet játszó evolúciós algoritmusok között.

5. rész

ELME Az evolúciós pszichológia megjelenése, ezen belül szakítása a szociobiológiai szemlélettel, szervesen összekapcsolódott azzal a törekvéssel, hogy a viselkedés látható megnyilvánulási formáin túlmenően az ember mentális működéseit is az evolúciós megközelítés tárgyává tegyék (1.2.1.). Ez a kutatás új horizontját nyitotta meg: a különböző gondolkodási és következtetési folyamatok, érzelmi reakciók, nyelvhasználati szabályok evolúciós magyarázatai számos eredeti következtetéssel gyarapították a kognitív és fejlődéspszichológia ismeretrendszerét. Az utóbbi évtized tapasztalati kutatásainak látványos fejlődése nemcsak azt eredményezte, hogy a kognitív pszichológiai folyóiratok és tankönyvek az evolúciós stúdiumok természetes közegévé váltak, hanem azt az örvendetes tényt is, hogy e diszciplínák határai számos problémakör (pl. mentális állapottulajdonítás, szociális tanulás stb.) értelmezése során összeolvadtak, és képviselőik integratív modellekben kezdtek gondolkodni. Ennek a fejlődésnek azonban árnyoldalai is mutatkoztak az evolúciós pszichológiára nézve. Sokan ugyanis túlságosan szűkre vonták az emberi viselkedés evolúciós magyarázatainak érvényességi körét. Számukra az evolúciós pszichológia egyet jelent az elme működésének magyarázatával. Mint máshol már rámutattunk, olyan ez, mintha a pszichológiát mint olyat a kognitív pszichológiával azonosítanánk (1.2.1.). Ez az önkorlátozás két szempontból is torz beállítódást tükröz. Egyrészt abban a triviális értelemben, hogy a pszichológia hagyományosan nem kognitív témakörei (csoportszerveződés, szexualitás, családi kapcsolatok stb.) ugyancsak evolúciós elemzéseket kívánnak. Másrészt abban a tekintetben, hogy a mentális működések magyarázatai általában proximatív szinten fogalmazódnak meg: idegrendszeri modulok, nyelvelsajátítás, egyedfejlődési folyamatok. Ezek a magyarázat elengedhetetlenül fontos szintjét alkotják, hiszen legtöbb tevékenységünket agyi központok, kognitív mechanizmusok irányítják. Mégis, az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az ultimatív szintű elemzések adják. Ezek adnak magyarázatot arra, hogy az elme miért úgy működik, ahogy, és e működések milyen funkciót töltenek be a szervezet alkalmazkodásában. Mindkét szint ismerete elengedhetetlenül fontos az emberi gondolkodás modern vizsgálatában. Ezért az elme alább következő evolúciós fejtegetései során széles, több szintre kiterjedő magyarázó keretet igyekeztünk felvázolni, amelyben bemutatjuk az emberi gondolkodás és tudat evolúciós gyökereit, adaptív funkcióit, és e funkciók proximatív eszközeit: egyedfejlődési pályáit és idegrendszeri folyamatait. Ez utóbbival kezdjük: az evolúciós magyarázatok későbbi megértéséhez elengedhetetlenül fontos a kognitív apparátus szerkezetével és szerveződésével kapcsolatos álláspontok bemutatása.

5.1. fejezet

MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK Mint az első fejezetben bemutattuk, az evolúciós pszichológia kognitív fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés moduláris szemlélete (1.2.1.). Képviselői szerint viselkedésünket az evolúciós környezet specifikus kihívásaira szelektálódott adaptív algoritmusok irányítják. Ezek olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg - az evolúciós környezetben - növelték őseink túlélését és szaporodását. Ez a megközelítés élesen szemben állt azokkal a pszichológiai iskolákkal (behaviorizmus, konstruktivizmus stb.), amelyek szerint a környezethez való alkalmazkodásunkat általános, tartalomfüggetlen tanulási mechanizmusok (megerősítés, asszociáció, akkomodáció stb.) irányítják. Az elmúlt évtizedek etológiai, kognitív pszichológiai és fejlődéslélektani kutatásai nyilvánvalóvá tették, hogy a tanulás és gondolkodás folyamatai olyan, genetikailag előírt programokat igényelnek, amelyek specifikus idegrendszeri struktúrákat hoznak létre. Ezek nem egyszerűen „lehetővé teszik" az egyes ingerek és válaszok összekapcsolódását az egyedi élet során, hanem az ingerek meghatározott (adaptív) módon és formában történő feldolgozásáért felelősek (Kenrick et al. 1998). Ez a felfogás szorosan kapcsolódott a kognitív pszichológiában végbement változásokhoz. Jerry Fodor (1983), az ismert filozófus-nyelvész szerint az érzékelés (látás, hallás, nyelvi megértés) folyamatai veleszületett bemeneti rendszerekbe, ún. modulokba szerveződnek. Területspecifikusak, amennyiben mindegyik csak a környezet valamilyen adott ingerére reagál, amelyet meghatározott, determinisztikus módon dolgoz fel. Minden egészséges ember azonos módon látja a színeket, izgalmi állapota emelke-

dik az erotikus ingerekre, aranyosnak látja a csecsemőformákat, és képes arra, hogy felismerje anyanyelvének szavait egy halandzsa szövegben. A modulok olyan információfeldolgozó egységek, amelyek önmagukba zártak: nincs feléjük átjárás sem más modulok felől, sem a magasabbrendű kognitív központok irányából. Ez az információs elkülönülés (enkapszuláció) okozza, hogy működésüket nem befolyásolja az egyén korábbi tapasztalataiból származó tudása vagy vélekedése. Jól illusztrálják ezt Fodor szerint az optikai, illetve geometriai csalódások. Az 5.1. ábra a Müller-Lyer illúziós tesztet mutatja, amely nyílhegyekkel hozza létre azt az illúziót, hogy a felső vonal hosszabb. Az emberek korábbi ismereteik alapján tudják, hogy a két vonal a valóságban egyenlő hosszú, de még így is a felső vonalat látják hosszabbnak. Fodor szerint ez azt példázza, hogy ismereteinknek, tudatos reflexióinknak nincs hozzáférhetősége a modulokhoz. A modulok ezért nem „intelligens" rendszerek, de nagyon hasznosak. Azért jöttek létre az evolúció során, hogy az érzékszervi információ feldolgozását gyorsan és hatékonyan tudjuk elvégezni, lerövidítve a szükséges reakcióidőt. Ez számos esetben adaptív előnyökkel járt őseink számára, gondoljunk pl. a veszélyes természeti objektumokra (kígyó, szakadék stb.) adott „automatikus" védekező és elkerülő mozdulatainkra (1.1.2., 4.3.2.). Ugyanakkor Fodor úgy gondolja, hogy a „központi kognitív folyamatok" - azok tehát, amelyek a gondolkodással és az én-reflexióval állnak kapcsolatba - nem moduláris szerkezetűek. Ezek az általános problémamegoldási és döntési területek mintegy kiértékelik a modulok által szolgáltatott adatokat, és egy „holisztikus" tudást hoznak létre belőlük. Az evolúciós pszichológia számos vezető kutatója és szakírója (Cosmides és Tooby 1992, Tooby és Cosmides 2000, Buss 2001, Pinker

5.1. FEJEZET. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK

5.1. ÁBRA A Müller-Lyer-illúziós teszt

2002) a moduláris szemléletet a viselkedés valamennyi formájára és szintjére kiterjesztette. Álláspontjuk szerint az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus darwini algoritmusokat működtetnek. Ezek a veleszületett információfeldolgozó egységek ma is olyan módon irányítják a társas viselkedés egy-egy speciális aspektusát, ahogyan az evolúciós környezetben kialakultak bizonyos adaptációs problémák megoldására. Cosmides és Tooby furcsa hasonlata szerint az elme olyan, mint a svájci bicska: nagyszámú, egymástól független alkotórészből áll, és ezek mindegyike egy-egy speciális feladat elvégzésére szolgál. Az evolúciós pszichológiában számos kognitív modult, illetve darwini algoritmust írtak le az utóbbi évtizedben. Könyvünk eddigi fejezeteiben részletesen elemeztük ezeket. Bemutattuk pl. Cosmides és Tooby társas szerződés modulját, Bussnak a féltékenység szexuális és érzelmi típusaira vonatkozó elemzéseit, a párválasztás univerzális preferenciáit. Kisebb-nagyobb mértékben ugyancsak területspecifikus információfeldolgozó mechanizmusokat feltételeznek az emberi viselkedés olyan területein, mint rokonfelismerés, vérfertőzés-elkerülés, homogámia, idegenekkel szembeni ambivalencia, szexuális változatosságra irányuló igény, szimmetriadetektálás, anya-utód kötődések, averziók és fóbiák, hogy csak néhányat említsünk az eddigi témák közül. E fejezet későbbi részében pedig a gondolkodás és megismerés moduljaival foglalkozunk, mint arcdetektálás, utánzás, elmeteória stb.

325

A kognitív evolúciós pszichológia képviselői szerint a modulok (területspecifikus algoritmusok) hatékonyabb és célszerűbb információfeldolgozást tesznek lehetővé, mint az átfogó tanulási mechanizmusok (területáltalános folyamatok) (Barrett et al. 2002, Cosmides és Tooby 1992, Kenrick et al. 1998). Először is, a legtöbb probléma megoldása során számos alternatívával és ezek sokféle, olykor végtelen kombinációs lehetőségével szembesülünk. Ha az elme evolúciós értelemben - nincs felkészítve az információfeldolgozás célszerű módjaira, akkor lényegesen nehezebben alakítja ki viselkedési válaszait a szabályos, visszatérő környezeti hatásokra. A vérfertőzés elkerülésének nem az a leghatékonyabb módja, hogy saját és mások negatív tapasztalatai alapján megtanulunk különbséget tenni a rokon és idegen emberekkel folytatott szexuális viszony következményei között (azaz, hogy életképes vagy életképtelen utódok származnak-e belőle), hanem az, ha egy veleszületett elhárító mechanizmus (negatív imprinting) segítségével „automatikusan" negatív érzelmek alakulnak ki bennünk a velünk együtt felnövő emberek mint lehetséges szexuális partnerek iránt (2.5.1.). Másodszor, a területspecifikus kognitív apparátusok azért jöttek létre az evolúció során, hogy segítsenek megoldani bizonyos konkrét alkalmazkodási problémákat A specifikus, feladatra szabott eszközök mindig eredményesebbek egy adott probléma megoldásában, mint azok, amelyek általános használatra születtek. A csavarhúzót lehet dugóhúzásra vagy konzerv felnyitására is használni, de célszerűbb ezekben az esetekben dugóhúzót vagy konzervnyitót elővenni. Harmadszor, a modulok úgy működnek, hogy csak az adott feladat megoldásához szükséges információt dolgozzák fel - csak bizonyos bemenet-osztályokat fogadnak el -, semmilyen más, lényegtelen vagy mellékes hatásra nem érzékenyek. Mint láttuk például, a kígyókra adott félelmi reakciókat a látókéregben és a talamuszban található központok irányítják, amelyek csak bizonyos kulcsingerek (hosszúkás alak, gyors mozgás) hatására jönnek működésbe, más (pl. a kígyók színével kapcsolatos) információra

326 nem reagálnak. A tanulási folyamatok segítségével ezzel szemben csak lassan tudnánk elkülöníteni a viselkedési válasz szempontjából releváns és irreleváns ingereket, hiszen veleszületett részrehajlás (diszpozíció) nélkül elvileg az adott szituáció valamennyi részletére ki kellene hogy terjedjen a figyelmünk. Negyedszer, a külvilág benyomásainak szakadatlan és kaotikus áramában a gyerekek nem tudnának olyan gyorsan szert tenni mindazokra az ismeretekre és képességekre, amelyeket fejlődésük folyamán elsajátítanak, ha nem volnának veleszületett moduljaik, amelyek irányítják a tapasztalatszerzés folyamatát. A gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek például a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól (áthatolhatatlanság, alakállandóság stb.), és ez lehetővé teszi számukra, hogy viszonylag korán képessé váljanak e tárgyakkal való bonyolult műveletekre (5.3.2.). Az elméleti érvek és tapasztalati evidenciák ellenére számos probléma merül fel a modulkoncepcióval szemben. Ezeket is vegyük sorra. Először is, noha az evolúciós pszichológusok között többé-kevésbé egyetértés van a modulok általános tulajdonságait illetően (független, specifikus, zárt, ingervezérelt), gyakran nem világosak azok a kritériumok, amelyek alapján azonosíthatók és elkülöníthetők. Több szerző egyszerűen úgy jár el, hogy szinte minden egyes viselkedésformának megfeleltet egy modult. Ezzel azonban egy olyan lista jön létre, amely számos spekulatív és Önkényes elemet tartalmaz. A legtöbben úgy gondolják, hogy a modulok a komplexitás különböző szintjeit foglalják el és hierarchikus rendszerekbe szerveződnek (Baron-Cohen 1991, Leslie 2000). Az elemi érzékszervi működéseket és motorikus válaszokat irányító modulok kölcsönhatása, együttműködése alakítja ki az összetett megismerési tevékenységeket a hierarchia magasabb szintjein (lásd pl. 5.15. ábra). A legnagyobb nehézséget természetesen a magasrendű kognitív műveletek modulokra való lehorgonyzása okozza. Az érzékszervi működések moduláris koncepciójával kapcsolatban Fodor úgy érvel, hogy a modulok előre programozott módon dolgozzák fel a

5. RÉSZ. ELME

környezeti ingereket, A gondolkodással és mások megértésével kapcsolatos komplex tevékenységek esetén viszont sokkal nehezebb elfogadni, hogy a modulok minden olyan információval el vannak látva, amely egy-egy társas interakció lebonyolításához szükséges. Talán nem véletlen ezért, hogy az evolúciós pszichológiában sok esetben inkább feltételezik a moduláris szerveződést, de csak az esetek egy részében sikerül azt bizonyítani. A bizonyításhoz többek között az volna szükséges, hogy feltárják a modul idegrendszeri alapjait - ez a második nagy probléma a modulkoncepcióval kapcsolatban. Az észlelés, figyelem és motoros aktivitások szintjén a kutatások meglehetősen előrehaladottak: a színlátásban, geometriai mintázatok észlelésében, arcfelismerésben, vagy a tekintet irányának detektálásában tapasztalható preferenciákat sikerült bizonyos idegrendszeri központokhoz kötni (Gallistel 2000). Így pl. a különböző agyi képalkotó eljárások (mágneses rezonancia, komputertomográfia stb.) feltárták, hogy az emberi arc felismerésének képessége a jobb félteke viszonylag pontosan körülhatárolható régióiban (oldalsó fusiform tekervény, felső temporális árok) történik; az arc jellegű ábrák csak ezeket a sejtcsoportokat hozzák működésbe. Ugyancsak ismert vizsgálati eredmény, hogy a látókéreg bizonyos területeinek kiesése a prosopagnosia nevű betegséget okozza, amely azzal jár, hogy a beteg még legközelebbi hozzátartozóját sem képes felismerni arcról, noha hangja alapján könnyedén azonosítja (Young 1998). A magasabbrendű kognitív tevékenységek körében azonban nem világos, hogy a modulok milyen idegrendszeri hálózatra épülnek. Az egyértelműnek látszik a kutatások fényében, hogy kevés kivételtől eltekintve nincs egyértelmű megfelelés a modulok és a konkrét idegrendszeri területek között, azaz nem lehet őket egyetlen agyi területre lokalizálni. A legtöbb tevékenységet különböző idegrendszeri központok vezérlik, amelyek elszórva találhatók az agyban. Ezért a legtöbben a modulokat funkcionális egységként értelmezik, mégpedig a különböző agyi területek működéseiből szerveződő


aktivitásmintázatok vagy információfeldolgozó egységek formájában, amelyek meghatározott tevékenységek végrehajtásáért felelősek (Daly és Wilson 1999, Tooby és Cosmides 2000). Láttuk például, hogy a társas cserék és szerződések idegrendszeri szabályozásában kéreg alatti területek (pl. amygdala) és több agykérgi központ vesz részt (2.2.4.). Ugyanez a helyzet az elmeteória esetében (5.3.5.). Egy harmadik probléma a megváltozott környezet kapcsán merül fel. Egy vonatkozásban már szóltunk erről a témáról. Nevezetesen, hogy a pleisztocén vadászó-gyűjtögető csoportjaiban kialakult viselkedési adaptációk mennyiben okoznak maladaptív válaszokat a modern ipari társadalmakban, illetve - ennek alternatívájaként - milyen feltételek között növelik ma is a teljes rátermettséget (1.2.3., 3.4.3.). Most ennek a kérdéskörnek egy másik aspektusára hívjuk fel a figyelmet, amelyet legerőteljesebben talán az antropológus Dan Sperber (2001) fogalmazott meg. Azt veti fel, hogy a kultúra autonóm és gyors fejlődése a viselkedés olyan sokféleségét és újszerűségét hozta létre, amelyek nyilvánvalóan nem állnak összefüggésben a genetikai anyag változásaival (lásd még 6.1.). Az olasz opera, francia konyha, Zen buddhizmus, sakk, modern tudomány olyan kognitív működésekkel kapcsolatosak, amelyek nem léteztek hominida őseinkben. Miután a természetes szelekció nem rendelkezik a jövőre vonatkozó anticipáció képességével - mindig az aktuális környezetben adaptív formák elterjesztését végzi lehetséges magyarázatként csak az marad, hogy az agy genetikailag adott felépítése új funkciók elvégzését teszi lehetővé. Más szóval, az újonnan létrejövő kognitív tevékenységek (modulok) a már létező modulok működését aknázzák ki, arra épülnek rá, rajtuk „élősködnek". így például a matematikai tudás - továbbá valószínűleg a sakk és a zeneszerzés is - többek között az evolúció során kialakult navigációs, térorientációs képességet használja fel az absztrakt szimbólumok és tárgyak térbeli mozgatásához. Hogyan lehetséges azonban ez a változás a területspecifikus, önmagukba zárt, determinisztikusan működő modulok alapján?

327

Sperber szerint a történeti változások alapját az adja, hogy az elme a különböző fajtájú és általánosságú modulok integrált hierarchiáját alkotja. A külvilágból származó tapasztalati adatok feldolgozását végző perceptuális modulok kimenetei a fogalmi gondolkodás moduljaiba jutnak. Ez utóbbiak olyan konceptuális területeket képeznek, amelyekbe az adott fogalommal kapcsolatos valamennyi érzékszervi információ betáplálódik. A „kutya" fogalmával kapcsolatos érzéki benyomások (látvány, hang, szag) pl. egy olyan területre jutnak, ahol lehetővé válnak az „élőlényekre" való következtetések. Miután a fogalmi modulok megjelentek a kognitív evolúció folyamán, fokozatosan más fogalmi modulok bemenetévé váltak. Ennek megfelelően a fogalmi modulok komplex hálózata jelent meg, amelyben egyesek a perceptuális moduloktól kapnak információt, mások részben vagy teljes egészében más fogalmi modulokkal állnak bemeneti kapcsolatban. Miközben a modulok továbbra is területspecifikusak, a közöttük lévő strukturális kapcsolatok miatt az információ viszonylag széles tartományait képesek feldolgozni. Ún. működési területük - amelyet bemeneti feltételeik határolnak körül - többé-kevésbé szélesebb, mint aktuális területük, azaz a pillanatnyilag bennük tárolt információ. Aktuális (eseti) területeik időről-időre változnak: a szociális környezet átalakulása során a bennük foglalt kognitív tartalmak gazdagodnak vagy éppen kicserélődnek. Lehetővé válik, hogy a mindenkori kulturális környezet új és új információval „árassza el" a modulok területét, ez pedig teret enged a modulok történeti megváltozásának és új változataik megjelenésének. Így pl. Sperber szerint a klasszikus zene a korai hominidák vokális közlésének akusztikai sajátosságait tartalmazó modult használja fel. E modul eredetileg a változó magasságú és ritmusú hangmintázatok feldolgozására jött létre, de az emberi hangképző apparátus fejlődése folytán eredeti működési tartománya megüresedett. Miután azonban az emberek létrehoztak egy új kulturális tartományt, nevezetesen a zenét, ez „rátelepedett" erre a kognitív területere, és új tartalmakkal töltötte fel.

328 Ez a rendszer ilyen módon megteremti a kreatív és holisztikus gondolkodás alapvető kognitív feltételeit. A kognitív tartalmak változását a kulturális evolúció során még inkább elősegíti a metareprezeritációs modul megjelenése, amely a Sperber által leírt hierarchikus komplexitás felső szintjén található. Ez a modul - amellyel kizárólag az ember rendelkezik - a fogalmakra vonatkozó fogalmak feldolgozását (reprezentációk mentális reprezentációit) végzi. Ez lehetővé teszi mások megértését, így képessé tesz bennünket arra, hogy elgondoljuk, mások mit gondolnak rólunk. Erre a problémára még részletesen visszatérünk az elmeteória fejezetben (5.3.4.). A negyedik probléma abból fakad, hogy a specifikus műveletekre kialakult modulok mekkora teret hagynak a rugalmas viselkedésformák kialakulására. Könyvünk eddigi fejezeteiben részletesen bemutattuk, hogy valamennyi társas tevékenységet a környezethez való állandó igazodás jellemez. Láthattuk, hogy viselkedésünket a rokoni kapcsolatoktól kezdve a párválasztáson keresztül a szülői gondoskodás számtalan megnyilvánulásáig kondicionális stratégiák irányítják, továbbá olyan trade-off mechanizmusok, amelyek az alternatív viselkedési kimenetek kontextusfüggő átkapcsolásaiért felelősek. A kérdés az, hogyan lehetséges mindez a területspecifikus és ingervezérelt modulok alapján? A modularisták válasza erre általában az, hogy a specifikus modulok sokfélesége és végtelen kombinációs gazdagsága hozza létre a viselkedés rugalmasságát (Pinker 2002). A következő kérdés azonban az, hogy miként lépnek a modulok egymással kölcsönhatásba, és mi szabályozza, hogy a kontextus változása során mely modulok aktiválódnak, és melyek függesztik fel átmenetileg a működésüket? Nehéz elképzelni, hogy minden egyes viselkedési taktika - így például a rövid távú és hosszú távú párkapcsolati attitűdök, az egyes rokonokkal kapcsolatos bánásmódok, vagy a változatos apai szerepek - mögött különböző modulok állnak, amelyeket egyszerűen az eltérő környezeti ingerek hívnak életre. Egyes kritikusok azt állítják, hogy Cosmidesék „svájci bicska"-modellje csak akkor működ-

5. RÉSZ. ELME

hetne hatékonyan, ha létezne a modulok fölött egy „intelligens intéző", hasonlóan Fodor általános problémamegoldó központjához (Smith et al. 2001). Az ilyen központi irányító úgy működne, hogy azokat a modulokat kapcsolná be, amelyek az adott környezetben hozzájárulnak az egyéni alkalmazkodás növeléséhez, de minden olyat kikapcsolna, amely nem alkalmas e cél elérésére. Egy ilyen központ feltételezése azonban lényegében azt jelentené, hogy az ember - más élőlényekhez hasonlóan - fitnessnövelő szerkezet, amely rugalmasan követi a környezet változásait, és minden helyzetben adaptív válaszokat ad a környezeti kihívásokra. Ez a koncepció viszont a sok tekintetben rivális paradigma, a viselkedésökológia (evolúciós antropológia) egyik központi tétele (1.2.2.), így elfogadása végzetesen megingatná a modularista evolúciós pszichológia helyzetét. Ezek a modularitással kapcsolatos ellentmondások több kutató figyelmét az alternatív magyarázatokra irányították. Közülük az egyik legeredetibb és legkoherensebb változat Anette Karmiloff-Smith (1996) nevéhez fűződik, aki megpróbálta összeegyeztetni Fodor modulelméletét a konstruktivista teóriákkal, így pl. Piaget elméletével. Azt állítja, hogy a csecsemőkor kezdetén még nem rendelkezünk zárt és specifikus modulokkal. Erre azoknak a vizsgálatoknak az eredményeiből következtet, amelyek szerint mind az állatok, mind az emberek agya megszületéskor rendkívül plasztikus, rugalmas. Ugyanakkor számos „előhuzalozott" képesség birtokában vannak: a külvilág megismerését olyan veleszületett prediszpozíciók irányítják, amelyek figyelmüket bizonyos ingermintázatokra hangolják rá: az emberi arcra, a tárgyak mozgására, a tekintet követésére és így tovább. A veleszületett részrehajlások által vezérelt tapasztalatszerzés eredményeként minden csecsemő átmegy az ún, modularizáció folyamatán, amelynek következtében olyan specifikus ismeretekre és jártasságokra tesz szert, amelyek már zárt, területspecifikus és feladatorientált egységekbe, azaz modulokba szerveződnek. Ezt a folyamatot illusztrálja az a kísérlet, amelyben olyan embereket vizsgáltak, akik szakértőnek tartották magu-


kat a madarak vagy az autók felismerésében. Miközben ezek fényképeit nézegették, agyukról komputertomográfiás felvételeket készítettek. Kiderült, hogy ilyenkor agyuk bizonyos jól körülhatárolható területei aktiválódnak; ugyanezek a specifikus mintázatok viszont hiányoztak azoknál, akik nem voltak jártasak a madarak vagy autók világában (Gauthier et al. 2000). A következő lépésben Karmiloff-Smith szerint egyfajta „demodularizáció" történik, azaz az egyes modulokban lévő elszigetelt információk átrendeződnek, „újraelosztódnak", és ennek következtében az elme valamennyi része számára hozzáférhetővé válnak. Ez az ún. reprezentációs újraírás keretében megy végbe, amelynek - mint területáltalános mechanizmusnak - az a fő funkciója, hogy információs kapcsolatokat létesítsen a modulok között. Az egyes modulokban tárolt ismeret eredetileg egy implicit, procedurális tudás: a genetikai programok és a külvilág ingereinek kölcsönhatása révén vezérli a gyerek viselkedését, anélkül azonban, hogy erre tudatos reflexiója lenne. A reprezentációs újraírás eredményeként azonban explicit, tudatos ismeret birtokába jutunk. Lényege az, hogy az eredeti, modulokban tárolt, feladatorientált reprezentációknak egy új, absztrakt reprezentációja készül el, amely a korábbi ismereteknek csak a lényegi tulajdonságait őrzi meg, a többit elveszti. Így pl. amikor a gyerek elméje a zebrát mint „csíkos állatot" írja újra, ezzel egy sor egyedi vonását megszünteti, egyszersmind azonban képessé válik arra, hogy megértse a valódi zebra és az úttesten való áthaladást szolgáló „zebra" közötti analógiát. Az elme egyre elvontabb szinteken írja át valamennyi korábban kiépült kognitív terület reprezentációit. Az újraírott reprezentáció egyfelől egyszerűbb és kevésbé feladatorientált, másfelől viszont rugalmasabb, hiszen más célokra is használható, és számos egyéb következtetés levonására felhasználható. Végső soron ugyanaz a tudás különböző formákban reprezentálódik, ami átjárhatóságot teremt a modulok között, és a már meglévő ismereteket fokozatosan hozzáférhetővé teszi az elme számára. Ez az integratív mechanizmus - amely hasonlít Sperber metareprezentációs moduljá-

329

hoz - növeli a gyermeki gondolkodás rugalmasságát, kreativitását és tudatosságát. Karmiloff-Smith szerint nehezen képzelhető el, hogy a felnőtt elméje zárt, specifikus és elkülönült modulokból szerveződik, ahogyan Cosmides, Tooby és az evolúciós pszichológia számos más képviselője feltételezi. Abban valószínűleg igaza van, hogy az agy nincs előre feltöltve készen kapott reprezentációkkal, amelyeket a környezeti ingerek csupán kioldanak. Ellenkezőleg, fokozatosan fejleszti ki ismereteit mind a külső, mind a belső környezetével folytatott interakciók során. Az is ésszerű javaslat, hogy a különböző kognitív funkciókért felelős modulok nem önmagukba zárt egységek, hanem átjárhatóak a felsőbb szintű reprezentációs rendszerek által - különben aligha képzelhető el az emberre jellemző kreatív intelligencia. Mint látni fogjuk, ugyanez a gondolat - ti. a reprezentációs újraírás egyre bővülő folyamata - megjelenik az emberi evolúció egyik magyarázóelveként is (5.4.). Ezzel együtt Karmiloff-Smith javaslata számos ponton támadható vagy legalábbis vitatható. Mint Fodor (2000) rámutat, nem világos, hogy a reprezentációs újraírás önmagában miért növeli meg az ismeretek hozzáférhetőségét és explicit jellegét az eredeti modulokhoz képest. Ragaszkodik ahhoz, hogy ehhez a művelethez egy központi feldolgozó mechanizmus szükséges, amely értelmezi az egyes modulokból külön-külön érkező információt. Másodszor, egyáltalában nem biztos, hogy a demodularizáció döntő része az emberi megismerő folyamatoknak: számos kísérlet például azt mutatja, hogy még a felnőttek sincsenek mindig tudatában a nyelvi megértés bizonyos aspektusainak. Így pl. gyakran előfordul, hogy nem tudják megmondani a kísérletvezetőnek, miért értelmeznek egy kijelentést az adott módon. Végül, keveset tudunk arról, hogy maga az újraírás mikor és hogyan kezdődik a gyermek elméjében; maga Karmiloff-Smith is bizonytalan a tekintetben, hogy a folyamat spontán belső késztetésekre vagy külső hatásokra jön-e létre. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az elme moduláris szerkezetével kapcsolatos viták fon-

330 tos helyet foglalnak el az evolúciós pszichológia értelmezési kísérleteiben. A modulkoncepció ugyanakkor, mint többször hangoztattuk, egyáltalán nem szükséges feltétele vagy alkotóeleme az evolúciós magyarázatoknak. Annak, hogy az adaptív viselkedési késztetések és hajlamok zárt idegrendszeri egységekbe vannak kódolva, vagy pedig általános és rugalmas tanulási szabályok formájában működnek, kizárólag a tanulmányozott jelenség proximatív szintjén van jelentősége. A kognitív működések - éppúgy, mint a hormonális szabályozások vagy az egyedfejlődési folyamatok - az adaptív stratégiák konkrét megvalósulásait, eszközeit alkotják, és nem a viselkedés evolúciós (ultimatív) motivációját. A magunk részéről azt tartjuk - és követjük a

5. RÉSZ. ELME

könyvben hogy az emberi viselkedés mozaikos szerkezetű: bizonyos tevékenységek moduláris szabályozások alatt állnak, mások általános problémamegoldó folyamatok irányítása alá esnek - gyakran ugyanazon tevékenységen (pl. az anyai gondoskodáson) belül. Hogy az adaptív funkciókat milyen idegrendszeri és kognitív folyamatok közvetítik az adott esetben, az elsősorban empirikus kérdés. A könyv eddigi fejezeteiben részletesen elemeztük, hogy a társas viselkedés valamennyi területén (rokoni kapcsolatok, társas szerződés, párválasztás, szexuális vetélkedés, apai gondoskodás stb.) egyaránt részt vesznek területspecifikus algoritmusok és területáltalános (ún. kondicionális) stratégiák.

5.2. fejezet

EMBERSZABÁSÚAK Abban jelenleg vita van, hogy az emberi elme milyen mértékben moduláris szerkezetű, abban azonban a tudományos közösség egyetért, hogy kialakulása nagyon hosszú időt vett igénybe. Az emberi agy és mentális képességek evolúciója jól példázza azt a darwini elvet, hogy a természetes szelekció nem ugrásszerűen, hanem lépésről lépésre alakítja a populáció arculatát. E folyamatos leszármazási láncolatban lehetetlenség kijelölni azt a pontot, ahol az állatvilág törzsfejlődése befejeződött és az ember kiválása elkezdődött. Az intellektuális képességekre is az apró változások fokozatos és megszakítatlan felhalmozódása jellemző. Közös őseink az emberszabású főemlősökkel kb. harmincmillió évig fejlődtek együtt (Foley 1995a). Az emberhez vezető ág mintegy 6-7 millió évvel ezelőtt vált el a csimpánzok őseitől, és „csupán" kétmillió éve kezdődött meg a Homo nemzetség (H. habilis, H. erectus, H. sapiens) gyors és mélyreható evolúciós pályafutása (lásd 1 .2. ábra). Mindez azt jelenti, hogy a főemlősök, különösen pedig az emberszabásúak kognitív működéseinek tanulmányozása megkerülhetetlen feladat az emberi elme és gondolkodás megértése céljából, mégpedig két szempontból is. Egyrészt bepillantást nyerünk fajunk intellektuális képességeinek azokba az ősi folyamataiba, amelyek a modern ember viselkedését is messzemenően meghatározzák. A magasabbrendű állatok vizsgálata lehetőséget ad ezeknek az evolúciós rétegeknek a viszonylag áttekinthető és egzakt vizsgálatára. Másrészt, pontosan a magasrendű állatokkal közös mentális szerveződés részletes elemzése ad lehetőséget annak tisztázására, ami egyedi az emberi gondolkodás és tudat világában. A következő fejezetekben azokat a főbb kutatási eredményeket és elméleti értékeléseiket mutatjuk be, amelyekből remélhetőleg képet kapunk az emberi eszközhasználat, a szociális tanulás és a tudat evolúciós alapjairól.

5,2.1. Eszközhasználat, kauzalitás Régi keletű az a vita, amely az eszközhasználat evolúciós eredetére vonatkozik. Néhány évtizeddel ezelőtt széles körben elfogadott nézet volt az antropológusok és filozófusok körében, hogy a munkavégzés, ezen belül az eszközök felhasználása kizárólagosan emberi sajátosság. Sőt, véleményük szerint ez volt a humán evolúció legfonto-

sabb hajtómotorja, amely létrehozta az emberi agyat és intellektust. A hetvenes-nyolcvanas évekre gyökeresen megváltozott a tudományos szemlélet, és arról kezdtek beszélni, hogy számos állatfaj használ eszközöket, és fajunk csupán e tevékenységi kör egyik reprezentánsának tekinthető. Mára lényegesen összetettebb és talán pontosabb képünk van e problémáról, azzal együtt, hogy számos éles vita övezi a megoldási javaslatokat.

332 Ismeretes, hogy a főemlősök a tárgyakkal való bánás intelligens stratégiáival rendelkeznek: mind fogságban, mind a vadonban többféle eszközt használnak a legkülönbözőbb célokra (Griffin 1992). Ennek kognitív hátterében az áll, hogy bonyolult tanulási feladatokat képesek megoldani, rendelkeznek a tárgyállandóság elemi képzetével és kiváló a memóriájuk. A vadon élő állatok megfigyelései azt mutatják, hogy a nem emberszabású majmok (cerkófok, rhesusok, kapucinusmajmok stb.) nagyon ügyes eszközhasználók: botokat használnak táplálék begyűjtésére, folyadékok felszívására, kisebb állatok elpusztítására, és folytathatnánk a sort. Egyikük sem éri el azonban azt a szintet, ami a csimpánzokat jellemzi. Természetes környezetükben ezek az állatok számos tárgyat alkalmaznak különböző célokra: botokat használnak vadméhek fészkeinek kiásására, fűszálakat termeszek „horgászatára", összerágott levelekkel vizet itatnak fel egyébként hozzáférhetetlen üregekből, hogy ivóvízhez jussanak, kövekkel magvakat törnek fel stb. (Goodall 1986, McGrew 1992). Az eszközök nagy részét készen találják a természetben, és az adott feladatnak megfelelően választják ki az optimális alakú és méretű tárgyat. Gyakran előfordul, hogy létre is hozzák a szerszámokat, amennyiben úgy alakítják át a tárgyakat, hogy bizonyos részeket eltávolítanak (letépnek, letörnek, leharapnak) róluk. Az utóbbi évek részletes vizsgálatai nyomán az is kiderült, hogy képesek két vagy három eszközt egyetlen komplex szerszámként használni egy meghatározott műveletre. Így például amikor feltörik a diót, a magvat egy kő üllőre helyezik, botot vagy követ használnak kalapácsként, sőt az üllőt gyakran apró kavicsokkal ékelik ki, ha billeg. Ugyancsak számos esetben megfigyelték, hogy a szerszámokat előre elkészítik, sokszor több kilométer távolságra a felhasználás színhelyétől, méghozzá olyan tökéletesen, hogy később már ritkán változtatnak rajta (Boesch 1996). Az előrelátásnak, anticipációnak ez a képessége azt mutatja, hogy a csimpánzok nem a próba-szerencse tanulás alapján oldanak meg egy-egy sajátos feladatot, ahogyan azt más, alsóbbrendű majmok teszik, hanem úgy, hogy

5. RÉSZ. ELME

rendelkeznek az adott feladathoz szükséges eszköz mentális reprezentációjával, és ehhez egyszerűn hozzákeresik - vagy hozzáigazítják - a megfelelő fizikai tárgyat. A vadon élő csimpánzok eszközhasználatának ugyanakkor komoly korlátai vannak (Tomasello 1999). Soha nem figyelték meg természetes környezetükben, hogy képesek volnának egy eszközként használt tárgyat egy másikhoz kapcsolni, hogy ezzel bővítsék repertoárjukat. Az sem fordult elő, hogy az egyik eszközt arra használták volna, hogy egy másikat készítsenek vele. Noha néhány szórványos esetben sikerült kimutatni, hogy fogságban élő csimpánzok képesek voltak kőszerszámokat létrehozni, ez általában csak nagyon hosszú tanítási periódus után sikerült, többnyire olyan egyedeknél, akik lényegében születésük óta emberi környezetben éltek. Egy fiatal orángutánt megtanítottak arra, hogy egy éles kővel elvágjon egy dobozt záró madzagot, és így jusson hozzá a benne lévő élelemhez. Arra is meg tudták tanítani, hogy szilánkokat pattintson le egy kődarabról. Az azonban újabb időt vett igénybe, amíg rájött arra, hogy a két művelet összekapcsolása révén juthat a táplálékhoz (Passingham 1988). A szabadon élő állatok megfigyeléseihez hasonlóan a laboratóriumi kísérletek is azt mutatják, hogy nagy különbség van az emberszabásúak (csimpánzok, gorillák, orángutánok) és más főemlősök között. Az utóbbiak számtalan műveletet meg tudnak tanulni egyszerű társítás segítségével, de a tüzetesebb vizsgálat feltárta, hogy hiányzik belőlük annak a megértése, hogy milyen specifikus tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy adott helyzetben célszerűnek mutatkozó tárgynak. Egy kísérletben például kapucinusmajmokat tanítottak meg arra, hogy egy mindkét végén nyitott műanyag csőből táplálékot (földimogyorót) piszkáljanak ki botok segítségével (Visalberghi és Limongelli 1994) (5.2.a. ábra). Az egy-két óráig tartó tanulási periódust követően különböző hosszúságú, vastagságú és merevségű botokat adtak nekik, amelyek közül ki kellett választaniuk a feladat megoldásához megfelelő eszközt. A kapucinusmajmoknak mindössze néhány percig tartott, amíg rájöttek a

5.2, FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK

probléma megoldására, de eközben rengeteg hibát ejtettek. Kiderült, hogy e rövid idő alatt több száz műveletet bonyolítottak le hihetetlen gyorsasággal; szinte minden botot többféleképpen is felhasználtak - olykor a legképtelenebb változatokat is kipróbálták -, amíg váratlanul előkerült a táplálék. Nem úgy tűnt azonban, hogy megértenék a bot fizikai tulajdonságai és az eredménnyel járó tevékenység közötti összefüggést. Ezt támasztja alá az a második kísérlet, amelyben a kutatók a műanyag csövön egy „csapdát" hoztak létre, azaz egy olyan üreget, amelybe beleesik a mogyoró, ha a korábban elsajátított módon tolják be a botot (5.2.b. ábra). A majmok következetesen ezt tették - és nem jutottak táplálékhoz. Mindössze egyikük jött rá a megoldásra, hogy ti. az új helyzetben a botot a másik irányból kell a csőbe dugni ahhoz, hogy elkerülje a csapdát. Amikor azonban a kutatók elfordították a csövet, úgy, hogy a csapda a cső tetejére került (5.2.c. ábra) és így semmi nehézséget nem jelentett a táplálék megszerzése szempontjából, az állat ragaszkodott a korábbi sikeres, de az új szituációban már „értelmetlen" mozdulathoz.

5.2. ÁBRA Cső-csapda feladatok főemlősök számára

333 Azt mondhatjuk, hogy a kísérletben szereplő majmok, miközben bonyolult tanulási feladatokat oldottak meg, nem értették meg a tárgyak és események közötti oksági kapcsolatot A csimpánzok jobb teljesítményt nyújtottak náluk (Visalberghi et al. 1995). Amikor különböző botokat adtak nekik, amelyek között volt egyenes, Y és H alakú bot, összekötözött botok nyalábja stb., a csimpánzok képesek voltak a második vagy harmadik próbálkozásra kiválasztani a megfelelő eszközt (amivel ki tudták tolni a csőből a táplálékot) úgy, hogy teljesítményük eközben fokozatosan javult. Mint láttuk, a nem emberszabású majmoknak ehhez lényegesen több idő kellett, ráadásul végig magas hibaszázalékkal dolgoztak. A szerzők szerint a csimpánz átlátta és megértette a tárgyak közötti fizikai öszszefüggést, és képes volt reprezentációi között megjeleníteni a célravezető eszköz mentális képét. A kísérleti állatok - legalábbis egy részük ugyancsak sikerrel oldotta meg a csapda-feladatot, amennyiben az üregtől elfelé tolta ki a táplálékot a csőből. Azonban csak számos próbálkozás után jöttek rá a megoldásra, az első ötven próba során még mindegyikük véletlenszerűen teljesített. Ráadásul arra egyikük sem jött rá, hogy a csapda elforgatása után változtasson a viselkedésén. Úgy tűnik, nem értették meg, mi a csapda fizikai lényege és hatásmechanizmusa. A vizsgálatban ugyancsak szereplő 3-4 éves gyerekek viszont az első néhány próbálkozásra hibátlanul oldották meg ezt a feladatot. Az emberszabásúak mind a vadonban történő eszközhasználat, mind pedig a laboratóriumi problémamegoldások során olyan tanulási képességet vonultatnak fel, amelyet Wolfgang Köhler majd 100 évvel ezelőtt - csimpánzkísérletei nyomán - belátásos tanulásnak nevezett. Nem véletlenszerű próbálkozások nyomán jutnak el a megfelelő művelethez, hanem úgy, hogy múltbeli tapasztalataik alapján megértik („átlátják") a céltárgy és az eszköz viszonyát, és mentálisan hozzák létre az adott szituációban célszerű viselkedést. Egy mostanában végzett vizsgálatban például, ahol táplálékot tartalmazó dobozokat kellett különböző műveletek egymásutánjával kinyitni, az orángutánok gyorsab-

334

ban rájöttek a megoldásra, ha módjuk volt rá, hogy bizonyos távolságból néhány percig nézzék a dobozokat, mint amikor „felkészülési idő" nélkül kellett a feladathoz látni (Dunbar 2000). Úgy tűnik, a feladat megoldásához vezető alternatív lehetőségek egyfajta mentális kipróbálását végezték el. Világos ugyanakkor, hogy a belátásos tanulás nem egyenlő a kauzális megértéssel, inkább „csak" az előzmény-következmény öszszefüggés egyfajta implicit felfogását képviseli. Ennek a képességnek a meglétét mutatja többek között az a régi kísérlet, amelyben egy „előtte-utána" jellegű képpárt mutatnak nekik (egy gyümölcsöt és egy félbevágott gyümölcsöt, egy összefirkált és egy üres papírlapot), és ki tudják választani azt a tárgyat, amely a változást eredményezhette: előbbi esetben egy ollót, utóbbi esetben egy radírt (Premack 1976). Az emberszabásúak ugyancsak képesek a testek kauzális kapcsolatának egyszerű megértésére. Sikerrel teljesítik azt a tesztet, amelyet eredetileg 2-3 éves gyerekek számára készítettek (Dunbar 2000). Ebben két filmet vetítenek. Az elsőben azt lehet látni, hogy egy kör mozgást végez, megérint egy másik kört, mire az elmozdul, mintha meglökték volna. A következő film ugyanezeket a mozgásokat mutatja, kivéve, hogy a két kör nem kerül fizikai kölcsönhatásba egymással. Azt mérték, hogy a kisgyermek, miután habituálódott - elvesztette érdeklődését - az első film iránt, milyen intenzitással (mennyi ideig) figyel a második filmre. Az oksági összefüggés egyfajta intuitív megértésére következtettek abból, hogy a gyerek meglepődést mutat a „természetellenes" jelenet láttán (ahol a második golyó anélkül is mozgásba lendül, hogy az első megérintette volna). Csimpánzokkal, törpecsimpánzokkal és pókmajmokkal is elvégezték a kísérletet. A majmok semmilyen reakciót nem mutattak a második film láttán, az emberszabásúak ellenben szemmel láthatóan felismerték a két esemény közötti különbséget. Sokan vitatják ugyanakkor, hogy ez valóban az oksági viszonyok felismerését mutatja. Lehetséges, hogy inkább egy bonyolult diszkriminációs feladat teljesítéséről van szó, amelyben a kísérleti személyek - gyerekek és emberszabásúak - két, lát-

5. RÉSZ. ELME

szatra nagyon hasonló eseménysort különítenek el egymástól. Az eddigi kísérletek és megfigyelések pozitív és negatív eredményeit egybevetve azt mondhatjuk, hogy az emberszabásúak rendelkeznek az ok-okozati összefüggés valamilyen egyszerű, intuitív felfogásával. Hasonlóan a másfél-kétéves gyerekekhez, képesek megérteni és átlátni az alapvető előzmény-következmény láncolatokat, és anticipálni a lehetséges végeredményt. Igaza lehet azonban Michael Tomasellónak (2002), amikor azt mondja, hogy ezek a képességek még nem jelentik a dolgok kauzális megértését a szó teljes értelmében. Szerinte ugyanis az okság megértéséhez általában véve arra volna szükség, hogy az egyed a külső tárgyak vagy események kapcsolataiban részt vevő közvetítőerőket is megértse, amelyek megmagyarázzák, hogy egy adott előzmény-következmény eseménysor miért éppen úgy játszódott le, ahogyan történt. Márpedig ezek az erők „közvetlenül" nem figyelhetők meg, és felismerésük komoly kognitív teljesítményt igényel. A kauzális megértés teljes kognitív fegyvertára csak az emberre jellemző. Hosszú évek alatt bontakozik ki, első jelei kéthároméves kortól mutatkoznak. A gyerek ezt követően fokozatosan ismeri fel a fizikai hatások (pl. egy csapda) mechanizmusának, „kényszerítő erejének" a lényegét. Tomasello feltételezése szerint a kauzális gondolkodás (az intencionális gondolkodással együtt) azért jött létre az emberi evolúció során, hogy a fajtársak viselkedését megjósolja és megmagyarázza, és érvényessége csak azután terjedt ki az élettelen tárgyakra. Miután a helyesen felismert oksági kapcsolat többféle előzmény, illetve következmény esetében is fennállhat, ez különösen rugalmas és találékony problémamegoldási módokhoz vezetett. Lehetségessé vált például annak a megértése, hogy milyen következményekkel járhat egy nem megszokott előzmény hatása, vagy milyen akadályok adódhattak az eseménysorban, ha nem a megszokott következmény jött létre. Mindez új lehetőségeket nyit meg a közvetítőerők (oksági kapcsolatok) befolyásolásában, amit az ember kulturális fejlődése során messzemenően ki is használt.

5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK

Mégse gondoljuk azonban, hogy az ember mindig úgy jár el, hogy előzetesen feltérképezi a jelenségek mögött álló alapvető okokat, és ezek ismeretében egy kész akciótervet alkot magának az adott probléma megoldására. Gyakran azt tesszük, amit a kapucinusmajmok, hogy ti. végigpróbáljuk a jól ismert, egyszerű tevékenységek egész lehetséges sorozatát, amíg rábukkanunk a megoldásra. Így például a legképzettebb autószerelők is úgy járnak el, hogy az autótulajdonos által elmondott meghibásodási tünetek alapján találomra megnéznek néhány „kényes" részt (a porlasztót, a tömítéseket, a gyertyákat) ahelyett, hogy megalkotnának a fejükben egy átfogó cselekvési modellt. Az ilyen próba-szerencse műveletek sokszor gyorsabb és célravezetőbb megoldásokat adnak a mindennapi problémahelyzetekben, mint a magasabb kognitív jártasságot igénylő alternatív utak.

5.2.2. Utánzás, tanítás, kultúra Az előbb tárgyaltuk, hogy a szabadon élő csimpánzok sokféle eszközt használnak különféle célokra. Nem említettük azonban még ennek a szerszámhasználatnak egy lényeges sajátosságát, azt, hogy helyi tradíciók formájában létezik. Nem minden csimpánzpopulációra jellemző egy adott tevékenység. A kalapáccsal és üllővel történő magtörés például a Nyugat-afrikai populációk szinte mindegyikében megtalálható, de teljesen hiányzik Közép- és Kelet-Afrikában, pedig itt éppúgy rendelkezésre állnak a kemény magvak és a feltörésükre alkalmas kövek. Ez azt valószínűsíti, hogy az eszközhasználatnak ez a módja egy vagy több csoportban alakult ki és azután elterjedt a környező területeken. Ráadásul valamennyi eszköz használatában nagy változatosság tapasztalható, ahogy az egyik csoportról a másikra térünk át. Több kelet-afrikai populációban úgy vadásznak a termeszekre, hogy a termeszvárakat vékony pálcákkal szondázzák meg, és a rátapadt állatokat lenyalják. Ezzel szemben Nyugat-Afrika néhány területén előbb botokkal szétverik a termeszvárakat, majd kézzel összeszedik a rovarokat. A tanzániai

335

Gombe rezervátumban élő csimpánzok általában faágak lehántott kérgeiből készítik a „horgászatra" alkalmas szerszámot, a szenegáli Assirik-hegység csimpánzai viszont magukat az ágakat használják fel, miután megfosztották kérgüktől. Az előbbiek mindkét végét, az utóbbiak viszont csak az egyik végét használják szerszámnak. A kutatók hasonló változatosságot mutattak ki a levelek felhasználásában, a magvak feltörésében, gyógynövények gyűjtésében és használatában, és más tevékenységekben (Goodall 1986, McGrew 1992, Boesch 1996). A természetes környezetükben élő csimpánzok viselkedését tanulmányozó kutatók arra következtetnek, hogy ezek a specifikus eszközhasználati szokások kulturálisan adódnak át (Byrne 1995, Boesch 1996). Egy csoporton belül egy vagy néhány egyed feltalál valamilyen célszerű és hasznos tevékenységet, amit a többiek átvesznek. Ez szerintük az emberi kultúra egyik nagyon fontos előfutára, hiszen lehetőséget ad a már meglévő ismeretek megőrzésére és felhalmozására (lásd 6.1.3.). Mások ezzel szemben azt állítják, hogy nincs szükség az ismeretek kulturális elsajátításának és átadásának hipotézisére. A megfigyelési adatok úgy is értelmezhetőek, hogy a csimpánzok tárgyhasználatának helyi változatai az adott környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás következtében jöttek létre (Heyes 1994). Nem a csoportban működő társas megismerési folyamatok hozzák őket létre, hanem olyan ökológiai tényezők, mint a táplálékellátottság vagy az éghajlati adottságok. Így például Nyugat-Afrikában többet esik az eső, mint Kelet-Afrikában, ezért az ottani termeszvárak lényegesen puhábbak, így könnyebb őket botokkal lerombolni. A kelet-afrikai populációk ezt nem tudják megtenni, ezért ők kénytelenek botokkal szondázni. E kritikai észrevétel azonban nem túl meggyőző. Részletes elemzések azt mutatják, hogy a környezeti különbségek messze nem olyan mélyrehatóak, hogy magyarázni tudnák a főemlős populációk viselkedési különbségeit (Boesch 1996). Kétségtelen tény persze, hogy a technikai ügyességet, mint minden viselkedési adaptációt, kisebb-nagyobb mértékben alakítják a helyi kör-

336

nyezet ökológiai hatásai. A szociális információátadás azonban ezekben az esetekben is működik, sőt többnyire meghatározó jellegű. A megfigyelési és kísérleti adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a csimpánzok képesek arra, hogy különböző tevékenységeiket, ismereteiket és technikai jártasságaikat egymástól átvegyék. Kérdés azonban, hogy a szociális tanulás milyen formái alkotják ennek az alapját. Ezt azért is fontos megválaszolni, mert az utolsó fejezetben, ahol a kultúra folyamatait igyekszünk megérteni, ugyancsak fontos szerepet játszanak magyarázatainkban ezek a kognitív mechanizmusok, A kutatások feltárták, hogy a főemlősök az információ átadásának többféle formáját mutatják (Donald 2001). Sokszor megtörténik, hogy az egyedek, főleg a fiatal állatok, pusztán a tapasztalt fajtársak fizikai közelsége miatt számos új tapasztalatnak vannak kitéve (expozíció). Ilyenkor gyakran kezdenek el olyan tárgyakkal foglalkozni, amelyekkel a többiek már kapcsolatban állnak (ingerfokozás), és használatukat saját maguktól tanulják meg. Valószínűleg ez áll a hátterében a japán makákók híres krumplimosó szokásának, amelyet először a hatvanas években írtak le (Kawai 1965). Japán kutatók megfigyelték, hogy az állatok etetésére használt édesburgonyával kapcsolatban az egyik fiatal nőstény (Imo) egy teljesen új tevékenységet talált ki: megmosta a tengerben, ami nem csupán a rárakódott homokot távolította el, hanem valószínűleg ízletesebbé is tette a táplálékot. Ez a szokás fokozatosan elterjedt a csoportban, és a következő három év alatt az állatok 40%-a vette át. A terjedés rendkívüli lassúsága, az a tény, hogy elsősorban Imo rokonai és barátai sajátították el az édesburgonya-mosást, továbbá számos egyéb újabb megfigyelés azonban arra mutat, hogy nem valódi utánzás ment végbe, ahogy korábban gondolták. Valószínűleg az történt, hogy az Imóval közeli kapcsolatban álló állatok egyszerűen követték őt a tengerhez, és ott egyéni tanulás útján, saját maguk sajátították el ezt a tevékenységet. A másoktól való ismeretszerzés egyik gyakori formája számos főemlős fajnál, hogy az egyedek nagyon pontosan reprodukálják a modell visel-

5. RÉSZ. ELME

kedését, de úgy, hogy nem fogják fel annak valódi értelmét és célját (mímelés). A szociális tanulás egyik legbonyolultabb formája, az utánzás (vagy utánzásos tanulás) ettől abban különbözik, hogy az állat nem egyszerűen a viselkedés közvetlenül látható folyamatát másolja le, hanem megérti a megfigyelt egyed mentális állapotát, elsősorban szándékát és célját (Russon 1997). Átveszi a másik állat perspektíváját, ami nem csupán azt jelenti, hogy a másik viselkedését a saját nézőpontjából értelmezi, hanem azt is, hogy létrehozza az utánzandó cselekvés végrehajtásához szükséges terv vagy akcióprogram mentális reprezentációját is. Ezért lehetséges az, hogy képes utánozni a teljes eseménysorozat összefüggő és összehangolt láncolatát, miközben gyakran eltekint az éppen megfigyelt viselkedés esetlegességeitől. Végül, a másik egyed tevékenységéről készült mentális modellt a saját cselekvését vezérlő idegrendszeri utasításokba fordítja át. A jelenlegi adatok - köztük a japán makákók fent említett megfigyelése - meglehetősen egyértelműek a tekintetben, hogy a nem emberszabású majmok képtelenek a valódi utánzásra. Nem érik el azt a kognitív szintet, amely túlmutatna az egyéni tanulási folyamatokon vagy a szociális tanulás egyszerűbb formáin. Az emberszabásúakkal kapcsolatban azonban a legtöbb kutató elfogadja, hogy a helyi tárgyhasználat elsajátítása során képesek a saját és mások mentális állapotai közötti „fordításokra". Egyesek azonban azt állítják, hogy a csimpánzok eszközhasználatában megjelenő szociális információátadás az ún. emuláció segítségével is értelmezhető, anélkül, hogy segítségül hívnánk a mentalisztikus magyarázatokat (Tomasello 2002). Eszerint a fiatal állat anyja vagy csoporttársai viselkedésének csupán a végeredményét sajátítja el - ha az jutalmazó a maga számára a hozzá vezető technikai lépéseket már saját maga fedezi fel. Ennek az oka az, hangzik a kritikai indoklás, hogy a csimpánz nem tud világos különbséget tenni a cél és a hozzá vezető eszközök között. Egy vizsgálatban például, ahol csimpánzoknak, gorilláknak és kétéves gyerekeknek a gereblye használatát mutatták be, a kísérleti állatok mindig a célnak leginkább megfe-


lelő - a tárgy elérését leghatékonyabban szolgáló - mozdulatsort hajtották végre, tekintet nélkül a bemutatott tevékenységre (Nagell et al. 1993). Ezzel szemben a gyerekek ragaszkodtak az adott modell hű másolásához, még akkor is, ha ez a többinél kevésbé volt célravezető (pl. a gereblyét fordítva használták). Egy másik kritikai megjegyzés azt emeli ki, hogy az utánzás feltételezhető eseteire csak olyan „mesterséges" környezetben akad példa, ahol a csimpánzkölyök születése óta emberi családban nő fel. Itt intenzív szocializációban van része, aminek lényeges részei a környezet tárgyaival és személyeivel kapcsolatos rámutatások, megerősítések és biztatások (Tomasello 2002). Ezek a kritikai érvek azonban csak részben állják meg a helyüket. Újabban több megfigyelés is arról számol be, hogy a csimpánzok képesek a teljes viselkedési folyamat (nem csak a végeredmény) utánzására. Egy kísérletben például egy soha nem látott, „mesterséges" gyümölcsöt kellett a megfelelő mozdulatokkal felnyitni (Whiten 1998). Ezt különféle módszerekkel lehetett elérni, de egy állatnak csak egyféle technikát mutattak be. Kiderült, hogy a kapucinusmajmok számos esetet végigpróbáltak a bemutatott modelltől függetlenül, a csimpánzok azonban következetesen a látott módszert követték. Az utánzás gyorsasága, megbízhatósága és a mozdulatok ügyessége tekintetében ugyanakkor elmaradtak a gyerekek teljesítményeitől. Az utóbbi években végzett vizsgálatok ráadásul nem csupán az emberi kultúrához alkalmazkodott állatok esetében jártak pozitív eredménynyel, hanem befogott, illetve állatkerti egyedek körében is. Borneón szabadon élő orángutánokat sikerült megtanítani arra, hogy bizonyos (általuk természetesen soha nem látott) házimunkákat, mint söprés, porolás stb. reprodukáljanak (Galdikas 1995). Ez alapvetően sikerrel járt, bár az utánzások számos hibás vagy tökéletlen elemet, olykor „felesleges" ismétlést tartalmaztak. A kísérleti és megfigyelési eredmények ellentmondásossága több tényezőre vezethető viszsza. Egyrészt nagy az egyéni változatosság az utánzási teljesítményeket illetően; egyes kísér-

337

leti állatok jobban képesek rá, mások kevésbé vagy egyáltalán nem. Az egyéni különbségeket az emberi környezethez való szocializáció még inkább felnagyíthatja - lehetséges, hogy a fogságban nevelt csimpánzok ezért mutatnak jobb teljesítményeket. Másrészt, a legújabb vizsgálatokból az derül ki, hogy bizonyos mozdulatokat és cselekvéseket az emberszabásúak viszonylag könnyen reprodukálnak, másokat csak nagy nehézség árán. A bottal való szúró mozdulatokat pl. megbízhatóan másolják, míg a húzó-toló és gereblyéző mozdulatokat jóval kevésbé (Parker és McKinney 1999). Harmadrészt, különbséget kell tenni a vizsgálatok két nagy csoportja között. Az emberszabásúak a gesztusok (arckifejezések, kézjelek) utánzásában lényegesen jobb eredményeket érnek el, mint az eszközhasználat és a tárgymanipuláció utánzása terén. Az utóbbi esetében - úgy tűnik - nagyobb problémát jelent a tevékenység pontos másolása és céljának megértése. A másik állat gesztusainak vagy az emberek arckifejezéseinek, kézmozdulatainak, vagy egyéb testmozgásainak reprodukálása viszont a legtöbb emberszabásúnak nem okoz nehézséget (Quiatt és Reynolds 1995). Ugyancsak követik a másik állat vagy ember tekintetét, amikor az valami másra irányul. A siketnéma-jelbeszéd elsajátításával kapcsolatos vizsgálatok ugyancsak azt sugallják, hogy a kézmozdulatok megtanulása során valódi utánzásos tanulásról lehet szó, a másik szándékának és céljának megértésén keresztül (5.6.1.). A gesztusok utánzása tekintetében is felfedezhetők azonban bizonyos korlátok. Egyes mozdulatokat, pl. hunyorítást, ugrást, lábdobogást csak üggyel-bajjal ismételnek. Kognitív szempontból ennél fontosabb, hogy eddig még nem jegyeztek fel olyan esetet, ahol a megfigyelő állat a többiek közötti kommunikációban szereplő jeleket sajátította el és kezdte utánozni. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy noha az emberszabásúak képesek az utánzásos tanulásra, ez irányú teljesítményeik nem érik el azt a szintet, amire a 3-4 éves gyerekek képesek. Utánzásaik hatékonysága és megbízhatósága széles kontinuumot alkot, az emulációtól a valódi,

338

szimbolikus imitációig. Valószínűnek látszik az a feltevés, miszerint a csimpánzok (és más emberszabásúak) életük során összetett viselkedési szokásokat építenek ki, amelyben szerepet játszik - de viszonylag csekély szerepet - az utánzásos tanulás, Viselkedési repertoárjuk nagy részét egyéni tanulás révén és a szociális tanulás egyéb formái segítségével hozzák létre. Az így kialakított cselekvési sorokat teszi azután még komplexebbé és hajlékonnyá az utánzás, elsősorban 4-5 éves korukat követően, amikor az első szimbolikus képességeket mutatják (Russon 1997). A szociális információátadás egyik lényegi formája a tanítás. Szórványos megfigyelések arról tanúskodnak, hogy egyes emlősöknél (pl. gepárdoknál, házimacskáknál) az anya megváltoztatja viselkedését, ha kölyke is jelen van; így például a zsákmányt többször elengedi, ismételten megtámadja. Semmi sem bizonyítja azonban ennek a viselkedésnek a szándékosságát. Lehetséges viszont, hogy az emberszabásúak valóban azért tanítanak, mert felfogják, hogy a másik egyed nem rendelkezik valamilyen ismerettel. Vadon élő csimpánzoknál figyelték meg, hogy az anya rendszeresen tanítja kölykét a nehéz technikai műveletek, így pl. a magvak feltörésének elsajátítására (Boesch 1996). Megvárja, amíg a kölyök szemkontaktusba kerül vele, azután nagyon lassan, állandóan ismételve végzi a törő mozdulatokat, amelyeket máskor szinte észlelhetetlen gyorsasággal tesz. Egyes mozdulatokat eltúloz, túlhangsúlyoz, miközben állandóan ellenőrzi kölyke figyelmét. Amikor kölyke próbálkozik, rendszeresen megigazítja az üllőként szolgáló követ, és korrigálja a kalapács irányát. Két alkalommal azt is megfigyelték, hogy az anya félbeszakította más irányú tevékenységét, amikor észrevette, hogy lánya a diótöréssel bajlódik. Odament, kivette a kezéből a követ, és lassú mozdulatokkal megmutatta a kő használatának hatékony módját. Fogságban élő csimpánzoknál ugyancsak kimutatták a tanítás hatását, A siketnéma-jelbeszéd egyik „bajnoka", Washoe, öt éven keresztül tanította „fogadott" fiát (Loulist), anélkül hogy a kísérletvezetők beavatkoztak volna ebbe a fo-

5. RÉSZ. ELME

lyamatba. Nem csupán a jeleket mutatta be a kölyök számára, hanem gyakran megfogta és irányította a kölyök kezét. Ennek eredményeként Loulis 51 jelet tudott elsajátítani, gyakran kétszavas kombinációkban (pl. „ember jön"). Számos kutató ezek alapján úgy vélekedik, hogy a csimpánzok képesek arra, hogy megértsék egy specifikus ismeret hiányát a másik egyedben és arra, hogy segítséget nyújtsanak neki az adott cselekvés mentális modelljének kiépítéséhez (Byrne 1995). Mások jóval szkeptikusabbak; szerintük mindeddig nincs meggyőzően bizonyítva az emberszabásúak körében a tanítás szándékossága: az. hogy az egyik állat valóban meg akarja tanítani a másikat valamire, például egy eszköz használatára. Egy nagyon körültekintően végzett jelenlegi vizsgálat szerint nem képesek arra, hogy gesztusaikkal szándékosan befolyásolják a másik állat viselkedését (Povinelli és O'Neill 2000). Két csimpánzt tanítottak meg arra, hogy köteleket használva, közösen elhúzzanak egy nehéz ládát. Amikor azonban tapasztalatlan állatokkal állították őket párba, semmiféle jelét nem adták annak, hogy gesztusaik segítségével megmutatnák nekik a megoldást, vagy legalábbis felhívnák a figyelmüket az alapvető tennivalókra. Az továbbra sem kérdéses, hogy a csimpánzok képesek arra, hogy tanítással befolyásolják más egyedek magatartását. Több vizsgálat - köztük az iménti kísérlet - mindazonáltal arra figyelmeztet, hogy egyelőre nincs világos képünk arról, hogy a tanító viselkedés milyen mértékben szándékos a részükről. Tény, hogy a csimpánzok messze nem érik el azt a mélységet, rendszerességet és változatosságot, amely valamennyi emberi társadalomban a tanítást jellemzi. Ez a tevékenység valóban az emberi létezés egyik sarokköve, amely felgyorsította a kulturális fejlődést (lásd 6.1.3., 6.1.4.).

5.2.3. Elmeteória (tudatelmélet) Ha az eszközhasználattal kapcsolatban azt említettük, hogy mindig is az emberré válásról és az emberi természet lényegéről szóló tudomá-


nyos és filozófiai elképzelések középpontjában állt, ez valószínűleg még inkább igaz az emberi gondolkodással és tudattal kapcsolatban (Kiss 2001). Itt nincs lehetőség arra, hogy akár csak érintőlegesen is szóljunk azokról a nagy tudománytörténeti vitákról, amelyek az emberi intellektus evolúciós leszármazásával és más állatok lehetséges tudatosságával kapcsolatban megfogalmazódtak (Pléh 2000). Az azonban bizonyos, hogy ezek az elméletek mindig is egy nagyon súlyos módszertani és filozófiai nehézséggel találták szembe magukat. Azzal, ugyanis, hogy még saját fajtársaink tudattartalmait illetően is nehéz bizonyosat állítani, hiszen azok az egyéni tapasztalatok privát világába tartoznak. Még nehezebb, sőt megoldhatatlan problémát jelent más fajok mentális tartalmának a megismerése: hogyan gondolkodnak, mit éreznek, mit akarnak stb. Válaszul erre a problémára, David Premack és Guy Woodruff (1978) klasszikus tanulmányukban azt ajánlották, hogy változtassuk meg a kérdésfeltevés módját. Ne azt kérdezzük, hogy van-e az állatoknak tudatuk, hanem hogy vajon az állatok úgy kezelik-e fajtársaikat, mintha azok mentális állapotokkal (vágyakkal, ismeretekkel, szándékokkal stb.) rendelkeznének. Más szóval a kérdés az, vajon az élőlények képesek-e arra, hogy mentális állapotokat tulajdonítsanak egymásnak. Ha igen, akkor azt mondjuk, hogy tudatelmélettel (elmeteóriával) rendelkeznek, vagy - más megfogalmazásban - rendelkeznek az elmeolvasás (mindreading) képességével: felismerik és megkülönböztetik mások mentális állapotait. Ennek a megközelítésnek az a nagy előnye, hogy egy élőlény másikra vonatkozó elmeteóriája és annak specifikus tartalmai elvileg kikövetkeztethetők viselkedésének látható megnyilvánulásaiból. Ha ugyanis az egyik fél a másiknak szándékot tulajdonít, várhatóan másképpen viselkedik vele szemben, mintha nem volna elképzelése a másik belső világáról, azaz ha csupán annak viselkedésére reagálna. Ezt a feltevést egy nagyon fantáziadús kísérletben tesztelték. A nyelvtanulásáról híressé vált Sarah nevű csimpánznak olyan videofilmeket vetítettek, amelyeken azt lehetett látni, hogy

339

emberek bizonyos problémahelyzeteket igyekeznek megoldani, sikertelenül. Így például megpróbálnak kiszabadulni egy bezárt helyiségből, megkísérelnek elérni egy túl magasra helyezett táplálékot, küszködnek egy nem működő háztartási készülékkel, és így tovább. Minden egyes klip utolsó képsorát kimerevítették, és az állatok két fényképet kaptak, amelyek közül az egyiket el kellett helyezni a videó képernyője mellett. A képek tárgyakat ábrázoltak, amelyek közül az egyik az adott probléma megoldását jelentette: kulcs a zárhoz, hosszú pózna az étel eléréséhez, csavarhúzó a szereléshez stb. A kísérleti állatok következetesen azokat a képeket választották, amelyek az emberek előtt álló feladatok megoldásához vezető tárgyakat ábrázolták. A szerzők úgy értelmezték ezt az eredményt, hogy a csimpánzok viselkedése a filmben szereplő emberek céljainak és vágyainak megértésén alapult. Ha ugyanis az állatok nem tulajdonították volna ezeket a mentális állapotokat az embereknek, akkor a filmet a fizikai események egyszerű sorozataként fogták volna fel és nem látták volna meg a problémát. Premackék vizsgálatával szemben többen azt fogalmazták meg, hogy eredményeik olyan tanulási folyamatok segítségével is értelmezhetőek, amelyek egyszerűbbek az általuk javasolt mentalisztikus magyarázatnál (Heyes 1998). Erre mutat az is, hogy a csimpánzok akkor is képesek kiválasztani a megfelelő eszköz képét, ha csupán olyan tárgyakat mutattak neki, amelyekhez nem kötődött intencionális tevékenység így például akkor is a kulcs képét választották, ha előzetesen egy zárat mutattak nekik, bármiféle emberi cselekvés nélkül. Általában véve mindig nagy probléma az emberszabásúakkal végzett vizsgálatokban az, hogy az eredmények a magyarázatok alacsonyabb szintjein is értelmezhetők, anélkül, hogy feltételeznénk az elmeteória működését. Az emberszabásúak ugyanis rendkívül bonyolult tanulási képességgel rendelkeznek, így lehetséges, hogy akkor is helyes választ adnak, ha nincs tudásuk a másik egyén fejében lévő ismeretekről. Ezt illusztrálja az a vizsgálat, amely a viselkedési szerepek átvételének képességét elemezte

340

(Povinelli et al. 1992). Ebben egy olyan kísérleti elrendezést hoztak létre, ahol az egyik csimpánz látta, hogy két fogantyú közül melyiket kell ahhoz meghúzni, hogy táplálékhoz jusson. A fogantyúkat azonban nem érte el. A helyes választást rámutatással vagy más mozdulattal kellett jeleznie egy másik állatnak, amelyik elérte a fogantyúkat, ám nem tudta, melyikkel lehet táplálékhoz jutni. A feladatot nagyon hamar megtanulták, nem csupán a csimpánzok, hanem a rhesusmajmok is. Amikor azonban a szerepeket felcserélték, a rhesusok újrakezdték a tanulási folyamatot, és csak többszöri próbálkozás után jöttek rá a megoldásra. A csimpánzok ellenben azonnal rájöttek a megoldásra és további tanulás nélkül képesek voltak átvenni egymás szerepét. Valószínű, hogy egyfajta belátásos tanulásról van itt szó, amelyet az tesz lehetővé, hogy a résztvevők megértik a rámutatás jelentését a másik nézőpontjából. Lehetséges, hogy ezen túlmenően annak a megértésére is képesek voltak, hogy a másik valamilyen ismerettel rendelkezik az adott szituációban, de ezt a feltevést semmi sem bizonyítja. Daniel Povinelli és munkatársai (1990) egy másik kísérletet - látás-tudás tesztet - terveztek annak eldöntésére, hogy az emberszabásúak képesek-e arra, hogy a valamire vonatkozó tudás mentális állapotát tulajdonítsák egy másik élőlénynek. Egy csimpánz jelenlétében táplálékot rejtettek el az asztalon lévő dobozok vagy lefordított bögrék valamelyikébe. Az állat látta a táplálékot, de nem látta, hogy hová helyezik. A szobában még két személy tartózkodott. Egyikük jól kivehetően szemmel követte a táplálék elrejtésének folyamatát, a másik viszont meg volt fosztva ettől, vagy úgy, hogy azt megelőzően kiment a helyiségből, vagy úgy, hogy egy vödröt tett a fejére, ami nyilvánvalóan megakadályozta a látásban. Ezt követően a két ember különböző bögrékre mutatott, és a csimpánznak választania kellett, hogy melyiküktől kérje a táplálékot. A vizsgálatban szereplő négy csimpánz mindegyike előnyben részesítette azt a személyt, aki láthatta a táplálék elrejtését, ezért tudhatta annak a helyét. A szerzők arra következtettek, hogy a másik fél vizuális perspektívájának átvé-

5. RÉSZ. ELME

tele egyúttal a tudás-tudatlanság állapotára vonatkozó következtetést is magában foglalja. A csimpánzok képesek voltak megérteni, hogy az egyik ember rendelkezik a megfelelő ismerettel, a másik pedig nem. Kiderült azonban, hogy az állatok csak rengeteg próbálkozás után tudták megtanulni ezt a megkülönböztetést. Ráadásul minden próba után visszajelzést kaptak válaszaik helyességéről. Ez azért jelent problémát, mert ha az állatok valóban rendelkeznek elmeteóriával - azaz, ha a fenti esetben megértik a vizuális akadály szerepét az ismeretek megszerzésében akkor várhatóan már az első próbától kezdve képesek helyes döntéseket hozni. Amennyiben viszont nincs tudásuk arról, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik a másik személy, akkor tanulás útján kell rájönniük a megoldásra, amely lépésről-lépésre tökéletesedő viselkedési válaszokat eredményez. Összehasonlításul: a négyéves gyerekek szinte azonnal megértik az előbbi probléma lényegét, és gyakran már az első próbálkozásnál helyesen döntenek. A vizsgálatok kritikusai ezért azt állították, hogy a csimpánzok valójában nem a másik állat mentális állapotáról felfogott tudásukat használták fel, hanem csupán azt tanulták meg, hogy mi a célravezető útja a táplálékhoz jutásnak (Heyes 1998). Povinelli később maga is elismerte, hogy a kísérlet nem meggyőző az elmeteória bizonyítása céljából. Más vizsgálatok - köztük olyanok, amelyek orangutánokkal dolgoztak - szintén nem tudták bizonyítani a „látás-tudás" kapcsolat létezését az emberszabásúaknál (Gomez 1996). A látás-tudás vizsgálatoknak ezek a korlátai és értelmezési nehézségei arra vezették a kutatókat, hogy az elmeolvasás alsóbb, köztes szintjeit vizsgálják. Arra voltak kíváncsiak, vajon a kísérleti állatok képesek-e arra, hogy egy másik személy vizuális észlelése alapján annak figyelmi állapotára következtessenek. Ezek az ún. látás-figyelem vizsgálatok ugyancsak vegyes, bár az előbbinél jóval pozitívabb eredményekkel jártak. Az egyik kísérletben fiatal (5-6 éves) csimpánzokat tanítottak meg arra, hogy két személy közül attól kérjék a táplálékot - jellegzetes kolduló kéztartást mutatva aki figyel rájuk


(Povinelli és Eddy 1996). Ezek az emberek ugyanis abban különböztek, hogy egyikük az állatra nézett, a másik viszont elfordította a fejét. A csimpánzok egyértelmű részrehajlást mutattak azok iránt (azoktól kérték a táplálékot), akik szembenéztek velük. A finomabb részleteket azonban már nem tudták megkülönböztetni: hasonló gyakorisággal választották azokat, akik behunyták a szemüket, mint akik nyitva tartották, és nem tettek különbséget azok között sem, akiknek a szeme vagy a szája volt eltakarva. A szerzők szerint a csimpánzok valószínűleg nem értik meg a látás és figyelem kapcsolatát. Képesek követni mások tekintetét - még akkor is, ha az egy mögöttük elhelyezett tárgyra irányul -, de nem mutatják a nyilvánvaló jelét annak, miszerint tudatában lennének, hogy e tekintet „valamire" vonatkozik, és hogy bizonyos mentális tartalom (figyelem) működésére utal. Mások viszont - nagyon hasonló kísérleti elrendezést használva - pozitív eredményeket kaptak (Gomez 1996). Az utóbbi években több olyan, ezektől lényegesen eltérő vizsgálatot végeztek, amelyek alapján a kutatók arra következtettek, hogy az emberszabásúak képesek megérteni a tekintet intencionalitását, tehát azt, hogy a nézés egy bizonyos dologra irányul. Skót kutatók olyan csimpánzokkal dolgoztak, amelyek azt megelőzően évekig egy nyelvtanulási programban vettek részt (Whiten 1998), mégpedig abban a formában, hogy egy komputer képernyőjén tárgyakat és fogalmakat jelölő szimbólumok voltak láthatók, ők pedig a billentyűzet (vagy egy joystick) segítségével kommunikáltak a kísérletvezetővel (5.6.1.). A szóban forgó kísérletben az ember és a csimpánz szemben állt egymással. A kísérletvezető szemkontaktust vett fel az állattal, majd elfordította a fejét, a közöttük lévő tárgyak valamelyikére nézett és azt kérdezte: mi ez? Mindegyik csimpánz közel 100 százalékos eredményt ért el a tárgyak megnevezésében (tehát a megfelelő szimbólumot jelölő billentyű lenyomásával), ráadásul már az első két próba során, A szerzők ezt úgy értékelték, hogy az állatok megértették a másik személy viselkedésének azt a szándékát, hogy felhívja figyelmüket egy jelenlévő dologra. Összehasonlí-

341

tásul: a gyerekek tizennyolc hónapos korukban válnak képessé arra, hogy megtanulják azoknak a tárgyaknak a neveit, amelyeket a szüleik úgy neveznek meg, hogy közben e tárgyakra néznek (de nem mutatnak rá és nem mondanak mást, csak a tárgyak neveit) (Baldwin és Moses 1994). Egy másik, elegáns kísérletben csimpánzok egymás mentális állapotára irányuló megértését vizsgálták (Hare et al. 2000). Egyszerre két résztvevővel végezték a vizsgálatot, egy domináns és egy hozzá képest alárendelt csimpánzzal, akik egymásba nyíló ketrecekben tartózkodtak. Táplálékot helyeztek el egy mindkettőjük számára jól látható helyen (a ketreceket elválasztó középső ajtónyílásba), amelyet csaknem mindig a domináns szerzett meg. Ezt követően két darab táplálékot helyeztek el: az egyiket ugyanoda tették, mint az előzőt, a másik pozícióját azonban váltogatták: hol mindkét állat láthatta, hol csak az egyik, miközben a másik nem, mert egy válaszfal eltakarta előle (5.3.a. ábra). Többnyire ezúttal is a domináns állat szerezte meg a táplálékot, egy kivétellel: amikor az alárendelt látta, hogy az egyik táplálék úgy van elhelyezve, hogy a domináns állat nem láthatja, akkor sietség nélkül odament az ételhez és elvitte (5.3.b. ábra). Megértette, hogy a számára látható táplálék a másik számára takarásban van, és ezt az ismeretet arra használta fel, hogy előnyhöz jusson a másikkal szemben. Valószínűleg természetes környezetükben is ez történik az erőforrásokért folyó küzdelmek során. A látás és a figyelem összekapcsolása képessé teszi őket számos bonyolult stratégia végrehajtására, ahol fontossá válik a mások figyelmének tárgyára irányuló reakció (pl. csoportos vadászat). Ugyancsak lényeges szerepet játszik, mint rövidesen látni fogjuk, a megtévesztés játszmáiban (5.2.5.). Nehéz dolga van annak, aki össze akarja foglalni - mi több, közös nevezőre kívánja hozni az állatok elmeteóriájával kapcsolatos kísérleti és elméleti eredményeket. Abban nagyjából konszenzus van, hogy az emberszabásúak kognitív teljesítménye messze felülszárnyalja a többi majom képességeit. Magukat az emberszabásúakat tekintve azonban - főként pedig az emberrel való összehasonlításukat illetően - az ér-

342

5. RÉSZ. ELME

5.3. ÁBRA A táplálék megszerzésének gyakorisága az alárendelt állat által, annak függvényében, hogy a táplálékot mindkét állat (II.), csak a domináns (I.) vagy csak az alárendelt (III.) látja (Forrás: Hare et al. 2000)

telmezések meglehetősen szerteágazóak, sokszor még ugyanazon tapasztalati eredmények alapján is. Az valószínű a jelenlegi kutatási eredmények alapján, hogy az emberszabásúak nem tudnak ismeretet, szándékot és vélekedést tulajdonítani egy másik élőlénynek. Úgy tűnik, nem képesek másodlagos reprezentációk - azaz a mások reprezentációira vonatkozó reprezentációk - kialakítására. Nem érik el tehát azt a szintet mások megértésében, ami a gyerekekre legalább négyéves kortól jellemző. Bizonyíthatóan képesek viszont arra, hogy másoknak azt a mentális állapotot tulajdonítsák, hogy lát valamit, figyel valamire - ez azonban az elsődleges reprezentáció szintjén marad. Látni fogjuk a következő fejezetben, hogy a gyermekek kb. másfél éves korában alakul ki ez a képesség - az ún. közös figyelem és alapját képezi a később kifejlődő elmeteóriának. Gomez (1996) a fentiek alapján azt állítja, hogy az emberszabásúak a másik egyed mentális állapotának megértésében egyfajta köztes állapotot foglalnak el, amelyet ő implicit tudat-

elméletnek nevez. Nem képesek azonnal felismerni és megérteni a tőlük független mentális állapotokat, de néhány próba után nagyon hamar kialakul bennük a megfelelő elmetartalommal (szándékkal, ismerettel) rendelkező egyén előnyben részesítése és megkülönböztetése a többitől. Olyan tanulási folyamat teszi ezt lehetővé - a belátásos tanulás egy nagyon gyors és hatékony formájáról lehet szó -, amelynek szinte nyomát sem látjuk más majmoknál. Segítségével a nyilvánvaló viselkedési jellegek alapján következtetnek arra, hogy a másik élőlény valamilyen tudással vagy szándékkal rendelkezik. Más szóval, csak akkor képesek megérteni a tőlük eltérő mentális állapotot, ha módjuk van megfigyelni azokat a viselkedési változásokat, amelyek a mentális állapotváltozásokat kísérik (Topái 2001). Ekkor olyan célszerű döntéseket hoznak a bonyolult szociális helyzetben, „mintha" valóban megértették, reprezentálták volna mások belső állapotát. Az ember ezzel szemben akkor is tud következtetni a másik szándékára vagy ismeretére, ha a mentális állapot tartalma


vagy változása magából a szituációból következik, de nem nyilvánul meg egyúttal közvetlen viselkedési jegyekben is. Gomez szerint „explicit", vagy teljes elmeteóriája van, amely másodlagos reprezentációkra épül.

5.2.4. Énfelismerés Az elmeteória lényeges eleme a saját magunkra irányuló reflexió képessége. Ha elménkben reprezentálni tudjuk azt, hogy a dolgok miként jelennek meg mások számára, valószínűleg arra is képesek vagyunk, hogy magunkat is a többiek perspektívájából lássuk. Gordon Gallup (1970) híres kísérletében tükröt használt annak eldöntésére, vajon a főemlősök képesek-e felismerni a képmásban saját magukat. Az emberszabásúakat kivéve valamennyi majom úgy fogta fel saját tükörképét, mintha az egy idegen fajtárs volna, és ennek megfelelő (üdvözlő, fenyegető, játékos stb.) viselkedésformákat mutatott be. A csimpánzok és gorillák ezzel szemben néhány nap elteltével képesek voltak felismerni saját magukat, aminek egyik csalhatatlan jele volt, hogy elkezdték nézegetni azokat a testrészeiket (fogaikat, nyelvüket, hónaljukat), amelyek a tükör nélkül láthatatlanok voltak a számukra. Ezt követően a kísérleti állatokat elaltatták, és egy szagtalan, bőrön keresztül nem érzékelhető színes pontot festettek az arcukra. Ébredésük után, mihelyt meglátták magukat a tükörben, azonnal megérintették arcukon a foltot, jelezve, hogy rendelkeznek a saját maguk megjelenésére vonatkozó ismerettel. Az alacsonyabbrendű majmok ezzel szemben semmi jelét nem mutatták annak, hogy felismernék, a folt a saját testükön található. Többen ugyanakkor felvetik, hogy rendelkeznek az énfelismerés valamifajta prekurzorával, egyszerű formájával. A tükör előtt saját magukra irányuló spontán explorációt mutatnak, amely valószínűleg abból fakad, hogy észlelik saját maguk és a tükörkép együttmozgását (Marton 1997). A Gallup-vizsgálattal szemben számos, elsősorban módszertani jellegű kritika merült fel (Heyes 1994). Felvetették például, hogy a csim-

343

pánzok ébredés után spontán tisztálkodási mozdulatokat végeznek, amelynek során gyakran érnek az arcukhoz. Kiderült azonban, hogy a tükör előtt szignifikánsan többször nyúlnak a kérdéses ponthoz, mint tükör nélkül. Ráadásul akkor is a fenti eredményt kapták, amikor a vizsgálatot altatás nélkül végezték el, gorillákkal (Patterson és Cohn 1994). Gallup kísérletét azóta - kisebb változtatásokkal - többször megismételték. Az újabb vizsgálatok nagyrészt alátámasztották az önfelismerés képességének meglétét csimpánzoknál, gorilláknál és orangutánnál (Anderson 2001), azzal együtt, hogy igen nagy fajon belüli változatosságot mutattak ki, hasonlóan a mentális állapottulajdonítás tesztekhez. Elsősorban a nagyon fiatal és nagyon idős egyedek voltak azok, akik nem teljesítették a próbát. Ez a változatosság nem meglepő: amennyiben az énfelismerés - csakúgy mint az elmeteória - az emberszabásúak kognitív képességének egyik felső határát képezi, várhatóan jóval több egyed képtelen a helyes problémamegoldásra, mint az egyszerűbb feladatok esetén. Az ember esetén jóval kisebb a változatosság e téren: minden gyereknél megjelenik, méghozzá 15 és 24 hónapos kora között. Ebben az időben kezdi magát felismerni a tükörben. Mit bizonyítanak ezek a kísérletek? Nyilvánvaló, hogy azok a korábbi értelmezési kísérletek, amelyek szerint a tükörben történő énfelismerés az öntudat megnyilvánulása, alaposan túllőnek a célon. Gallupnak az volt az eredeti feltevése, hogy az énfelismerés azt jelzi, hogy az állat rendelkezik egyfajta „self'-koncepcióval. Az öntudat erre az énképre épül rá; kialakulása valószínűleg szerves kapcsolatban áll az explicit elmeteória fejlődésével, amellyel a korábbiak értelmében csak az ember rendelkezik. Egyelőre nem világos, hogy a saját magunkra vonatkozó tudás és mások mentális állapotainak ismerete hogyan kapcsolódik össze az elme működése során (Byrne 1995). Az egyik elméleti lehetőség erre az, hogy először azt tanuljuk meg, hogy a mentális állapotok hasznos koncepciók mások viselkedésének előrejelzésében, és ezt követően, mások nézőpontjának átvételével lehetővé válik saját magunk mint hasonló tulajdonságok

344

hordozójának felismerése. Lehetséges azonban ennek a fordítottja, miszerint saját magunk intuitív megértése után hasonló mentális állapotokat tulajdonítunk másoknak, hogy jobban megértsük viselkedésüket. Mint látni fogjuk, az emberi fejlődés során mindkét folyamat szerepet játszik, méghozzá bonyolult kölcsönhatásokba lépve egymással.

5.2.5. Megtévesztés Ha az emberszabásúak rendelkeznek azzal a képességgel, hogy bizonyos mentális állapotokat tulajdonítsanak egy másik élőlénynek, akkor ez a képességük - bármennyire is különbözik az emberre jellemző elmeteóriától - várhatóan természetes környezetük szociális kapcsolataiban is megjelenik, Ez nem volna meglepő, hiszen olyan kognitív tulajdonságokra szelektálódtak, amelyek segítségével alkalmazkodni tudnak a csoport bonyolult, állandóan változó kihívásaihoz. Ennek az alkalmazkodásnak egyik formája a szándékos megtévesztés. Ez különböző formákban mehet végbe, mint például a másik állat figyelmének elvonása, illetve másfelé terelése, annak megakadályozása, hogy a rivális észrevegyen bizonyos dolgokat, továbbá a vetélytárs manipulálása olyan célból, hogy az megtegyen valamit, ami elsősorban a manipulátor érdekét szolgálja. Az utóbbi tizenöt évben nagyon sok megfigyelést végeztek e téren, részben abból a célból, hogy a főemlősök elmeteóriáját a szabadon élő állatok társas viselkedésében is kimutassák. A megtévesztés (becsapás, manipuláció) és a mentális állapot tulajdonítása azonban nem ugyanaz a dolog, még ha vannak is közös tartományaik. Az élőlények, köztük az ember, különböző fajtájú csalásokban vesznek részt, amelyek nagyon eltérőek lehetnek a mögöttük álló kognitív folyamatok természete szerint. Elsősorban az okozza a különbségeket, hogy a megtévesztő magatartás milyen szándék szerint megy végbe, illetve mennyiben irányul valamely dolog megszerzésére, kisajátítására. Daniel Dennett (1998a) filozófus az intencionalitás

5. RÉSZ. ELME

több szintjét különbözteti meg, amelyek szerepet játszhatnak többek között a másokra irányuló csalásokban is. A nulla rendű intencionalitás semmiféle szándékosságot nem tartalmaz, mindössze egy inger-válasz reakciósémára épül, amelyet a természetes szelekció alakított ki a túlélés és a szaporodás növelése érdekében. Egyes lepkék szárnyán pl. hatalmas szemfolt található, amely azt a „célt" szolgálja, hogy elriassza vagy legalábbis néhány pillanatra megállítsa a zsákmány után kutató madarakat. Az elsőrendű intencionalitás abban különbözik ettől, hogy az állat olyan viselkedést hajt végre, amelynek az a célja, hogy becsapja a másikat, Ebbe a kategóriába tartozik pl. az a macska, amelyik keservesen nyávog az ajtó előtt, majd amikor a gazdája felkel és odamegy, hogy kiengedje, az állat gyorsan elfoglalja gazdája helyét a meleg kandalló előtti karosszékben. Ez a viselkedés, látszólagos bonyolultsága és célszerűsége ellenére, valószínűleg egy viszonylag egyszerű asszociációs tanulási folyamatra épül. Ennek keretében a macska két korábbi eseménysort - a nyávogás által kiváltott reakciót és a megüresedő karosszék kényelmét - összekapcsol egy új szituációban, A viselkedés megértéséhez nem szükséges feltételeznünk az állat részéről a szándékosságot. A szándékos megtévesztés legegyszerűbb formája a másodrendű intencionalitás logikájára épül. Ez a következőképpen formalizálható: „X azt akarja, hogy Y azt higgye, hogy Z, jóllehet X tudja hogy nem-Z". Más szóval, az egyik egyén úgy manipulálja a másikat, hogy saját célja érdekében hamis vélekedést ültet el a másik fejében. Egy páviánokkal folytatott terepmunka keretében megfigyelték például, hogy az egyik fiatal hím időnként felülteti a csoport felnőtt tagjait (Byrne 1995). A történet megértéséhez tudni kell, hogy a tápláló gumók kiásása a földből, különösen a száraz időszakban, rendkívül nehéz és fárasztó munka, még a felnőttek számára is. A szóban forgó kölyök meglátta, hogy az egyik felnőtt nőstény éppen ezzel foglalkozik. Megvárta, amíg végez a gumó kiásásával, azután körülnézett, látta, hogy senki sincs a közelben, és hirtelen fájdalmasan üvölteni kezdett. A hangos jaj-


kiáltásra ott termett az anyja, és azonnal elkergette a dominancia-rangsorban alatta lévő nőstényt, akiről feltételezte, hogy bántalmazta a kölykét. Amikor mindketten távoztak, a kölyök nyugodtan elfogyasztotta a táplálékot. A kutatók feltételezték, hogy itt a szándékos megtévesztés egyik esetével állnak szembe, ahol a kölyök az anyját mint egyfajta szociális eszközt használta fel arra, hogy a céltárgyat (egy másik csoporttársat) eltávolítsa, és ezzel a táplálékot megszerezze (5.4. ábra). Ezt támasztotta alá az a megfigyelés is, hogy a kölyök csak akkor folyamodott ehhez a cselhez, ha az anyja nem volt látóközeiben, így nem vehette észre a nyilvánvaló csalást. Jelenleg több százra tehető azoknak a megfigyeléseknek a száma, amelyek az előbbihez hasonló megtévesztő viselkedésekről számoltak be a főemlősök körében (Whiten és Byrne 1997). Ezeket összefoglalóan taktikai becsapásnak nevezték el a primatológia olyan vezető európai 5.4. ÁBRA A megtévesztő viselkedés egy lehetséges interpretációja ■ A szövegből kiderül, nem valószínű, hogy az ábrán látható mentálisállapottulajdonítás valóban megtörténik (Forrás: Byrne 1995)

345

szakemberei, mint Franz de Waal, Richard Byrne és Andrew Whiten. A kifejezés arra utal, hogy az egyik állat úgy manipulálja a másikat, hogy az tévesen értelmezze a kapott jelzést, és úgy viselkedjen, hogy az a manipulátor előnyét szolgálja. A viselkedés bonyolultsága és az emberi csaláshoz való hasonlósága ellenére azonban mégsem tartjuk valószínűnek, hogy ezekben az esetekben mentális állapottulajdonítás és elmeolvasás történik. Sokszor az a valószínűbb, hogy egy bonyolult kondicionális tanulásifolyamat tekinthető felelősnek a megtévesztés kialakulásáért. Az előbbi példában szereplő páviánok körében számtalanszor előfordul, hogy a kölykök túlságosan közel merészkednek a táplálékszerzéssel foglalatoskodó felnőttekhez, akik fenyegetik vagy elzavarják őket. Az is gyakori, hogy a fiatal állatok vészkiáltást hallatnak valamilyen veszély felbukkanása esetén (beleértve az idegen felnőttek agresszív fellépését), és az anyjuk ilyenkor a segítségükre siet. Feltételez-

346

hető, hogy a kölyök olykor táplálékhoz is jut ilyen esetekben, akár az anya jóvoltából, akár véletlenül. A táplálék mint jutalom megerősíti a vészkiáltás hasznosságát a jövőbeli fenyegető helyzetekben. Miután a páviánok rendkívül okos, tanulékony állatok, semmi nehézséget nem jelent számukra, hogy ezt az eseménysort egy új szituációra - azaz a megtévesztésre - is alkalmazzák. Nehezebb volt olyan viselkedést találni a terepmunkák megfigyelései során, amelyek nem magyarázhatók kizárólag tanulás segítségével, hanem felvetik az elmeteória mint magyarázat lehetőségét. Azt tehát, hogy az állatok képesek szándékot vagy tudást tulajdonítani csoporttársaiknak, és ennek az ismeretnek az alapján félrevezető információhoz juttatni őket saját hasznuk érdekében. A korábban elmondottak alapján várható, hogy ez az emberszabásúak körében fordul elő. A következő eset ezt szemlélteti (Byrne 1995), A gombei rezervátumban vizsgált csimpánzokat egy erdei tisztáson elhelyezett ládából etették. Az egyik állat sétája közben észrevette, hogy a láda nyitva van, és szabad az út a táplálékhoz. Már éppen elvette volna az ételt, amikor észrevette, hogy egy másik, hozzá képest domináns csimpánz közeledik, aki - eltérően a többiekkel - sohasem osztja meg a táplálékát vele. Erre sietősen másfelé nézett, hogy elterelje a jövevény figyelmét az élelemről. Az megsejtett valamit, de érdektelenséget színlelve egyenesen folytatta útját. Megállt azonban egy közeli fa takarásában, megvárta, amíg társa kiveszi a táplálékot, és akkor hirtelen ott teremve elragadta tőle az ételt. A megtévesztésnek és ellenmegtévesztésnek ez a kombinációja azt sugallja, hogy a másodikként érkező állat megértette ott-tartózkodó társának a szándékát, és ez lehetővé tette a csalás kivédését. A szituáció bonyolultsága, a helyzet egyedi jellege és a csimpánzok esetében ritka, újszerű magatartás megjelenése egyaránt arra enged következtetni a kutatók szerint, hogy ez a viselkedés nem magyarázható tanulás segítségével, hanem valamiféle mentális állapottulajdonítást feltételez. Jóllehet az állatok természetes környezetében megfigyelt és leírt taktikai becsapások száma a

5. RÉSZ. ELME

kilencvenes években egyre nőtt, nagyon sokan támadták ezeket a vizsgálatokat (Heyes 1998), Különösen azokat az értelmezéseket bírálták, amelyek a taktikai megtévesztést az elmeteória egyik formájaként kezelték. Azt állították, hogy az adatok nagy része anekdotikus jellegű, ezért nem lehet tudományos hipotézisek alátámasztására használni őket. A terepmunka során történő megfigyelések ugyanis egyszeriek, nélkülözik a megismételhetőség és ellenőrzés elemi feltételeit, ezért elvileg sem képesek megválaszolni azt a problémát, hogy egy adott viselkedés egy másik mentális állapot megértésén vagy pedig csupán kondicionális tanulási folyamatokon alapul. Ennek eldöntésére egyedül a kísérletek adnak lehetőséget, amelyek alkalmasak arra, hogy a változók hatását külön vizsgálják. Byrne (1997) és Whiten (1998) úgy válaszoltak ezekre a támadásokra, hogy a szükségből erényt kovácsolva azt állították, azért lehet, sőt keli egyedi megfigyelési folyamatokra hagyatkozni, mert a szándékos megtévesztés esetei is egyszeriek. Lényegi elemük ugyanis az, hogy nem korábbi cselekvések tanulás révén történő összekapcsolásából származnak, hanem az elmeteória kreatív és újszerű alkalmazása során jönnek létre. Miközben valóban nem vitatható a terepmunkák során nyert megfigyelési adatok jelentősége, tény, hogy a taktikai megtévesztés és az elmeteória kapcsolatának bizonyításához elengedhetetlenek a kísérletek. Az egyik legjobban felépített vizsgálatban a kísérletvezető a csimpánzok jelenlétében táplálékot rejtett el a helyiségben lévő dobozok valamelyikébe, és a kölykök megtanulták, hogy egy másik, beavatatlan személy számára rámutatással jelezzék az élelem helyét (Woodruff és Premack 1979). Ugyancsak megtanulták, hogy a helyiségben lévő személyt kérjék meg gesztusok segítségével arra, mutassa meg, hol található a táplálék, ha előzetesen nem látták annak elrejtését. Ezután két új személy vett részt a kísérletben, az egyik megosztotta a rejtekhelyről előkerült táplálékot az állattal, a másik viszont nem volt hajlandó erre, és egyedül fogyasztotta el az ételt. Az állatok hamarosan képessé váltak arra, hogy világos kü-


lönbséget tegyenek az együttműködő és az önző egyén között. Következetesen elkerülték azt a dobozt, amire az önző kísérletvezető mutatott, elfogadták viszont a másik ember „javaslatát". Sőt, arra is rájöttek, hogyan vezessék félre a csalókat. Miközben az együttműködő személynek megmutatták a rejtekhelyet, az önzőnek vagy nem voltak hajlandók információt nyújtani, vagy pedig - és ez a lényeg - következetesen egy üres dobozra mutattak. Ez a kísérleti eredmény azt valószínűsíti, hogy a csimpánzok képesek voltak arra, hogy a saját és egy másik személy mentális állapotát megkülönböztessék. Lehetséges, hogy azért tudták félrevezetni a másikat, mert képesek voltak arra, hogy bizonyos tudást (pontosabban tudatlanságot: a táplálék helyének nem ismeretét) tulajdonítsanak neki. Valószínűbb azonban - összhangban azzal, amit az elmeteória fejezetben elmondtunk -, hogy a csimpánzok „egyszerűbb" mentális állapotokat értettek meg, olyanokat, mint a másik ember figyelme, vizuális perspektívája, esetleg elvárása.

5.2.6. A machiavelliánus intelligencia, a szociális intelligencia és a társas agy hipotézise A taktikai megtévesztéssel és általában a főemlősök társas viselkedésével kapcsolatos terepmunka-eredmények a nyolcvanas évek végén az ún. machiavelliánus intelligencia hipotézis megjelenéséhez vezettek. Az elmélet körvonalazói - Richard Byrne és Andrew Whiten skót kutatók (1988, Whiten és Byrne 1997) - azért adták ezt az elnevezést, mert a gyarapodó megfigyelési eredmények azt mutatták, hogy a főemlősök, különösképpen az emberszabásúak, olyan komplex szociális környezetben élnek, ahol egymást eszközként használják fel saját céljaik megvalósítására. Lényegében azt teszik, amit Machiavelli tanácsol a fejedelemnek, hogy ti. tervei megvalósítása érdekében mutasson együttműködést és barátságot mások irányába, de bármelyik pillanatban legyen készen arra, hogy amikor érdekei úgy kívánják, az önzés és mások kihasználása révén jusson előre. Ezt a

347

metaforát használták fel a szerzők annak megvilágítására, hogy a főemlősök gyakran a csoporttársak manipulációja révén növelik genetikai képviseletüket a következő generációban. A machiavelliánus intelligencia hipotézis azonban már megszületése pillanatában sem csupán a taktikai megtévesztéseket foglalta magában. Kiterjedt mindazon viselkedési stratégiákra, amelyek segítségével az egyének saját érdekeik szerint befolyásolják a csoporttársak viselkedését, így növelve nettó szaporodási sikerüket mások rovására. Nagyon hosszú ezeknek a stratégiáknak a listája. Miután csaknem valamennyiről szót ejtettünk már kisebb-nagyobb részletességgel e könyv lapjain, most megelégszünk egy felsorolással. A lista alján azok a viselkedési technikák találhatók, amelyek a dominanciahierarchia kiépítésével és megtartásával, továbbá a csoporttagokkal létrejött szövetségek, koalíciók kialakításával és állandó átszervezésével kapcsolatosak. Ide tartoznak a hosszú távú személyes kötődések, konfliktusok és kiengesztelések, a múltbeli tevékenységek számontartása és a csalók megkülönböztetése, hogy csak néhányat említsünk. A viselkedési eszközök egy másik csoportja, amellyel az intelligens főemlős felhasználja a csoportját, a többiek által birtokolt ügyességek és ismeretek elsajátítása. Itt elsősorban a szociális tanulás, utánzás, tanítás, és az állati kultúra kognitív mechanizmusait kell megemlíteni. Végül a társas manipuláció technikái következnek, amelyek hasonlóan bonyolult mentális képességeket igényelnek. Ezekről most volt szó: mások mentális állapotainak megértése és előrejelzése, taktikai becsapás, szándékos megtévesztés. Az egyéni érdekek alapján folytatott szociális viselkedésnek ezt a tágabb értelemben felfogott elméletét a legtöbb szerző a szociális intelligencia hipotézise keretei között helyezi el. E magyarázat gyökerei egészen Darwinig nyúlnak viszsza, de a modern viselkedéstudományban Nicholas Humphrey (1976) pszichológus volt az első, aki részleteiben is körvonalazta az elméletet. Abból indul ki, hogy a csoportot alkotó fajok szociális környezete bonyolultabb - ennélfogva kevésbé stabil és bejósolható -, mint természe-

348

ti-ökológiai környezetük, ezért nagyobb követelményeket támaszt az alkalmazkodással szemben. A társas életmód olyan viselkedési stratégiákból szerveződik, amelyek magasrendű mentális képességeket - Humphrey kifejezésével: kreatív intelligenciát - igényelnek. Az egyedeknek képesnek kell lenniük arra, hogy előre lássák saját cselekvésük következményét, mások valószínű reakcióját és az erre adott viselkedési válaszaik hasznát és költségeit. Mindezt olyan környezetben kell tenniük, ahol a viselkedésük alapjául szolgáló társas ingerek múlékonyak, változékonyak, gyakran többértelműek. Minél összetettebb egy csoport, minél sokrétűbbek interperszonális kapcsolatai, annál több és bonyolultabb társas jellegű problémát kell az egyedeknek megoldaniuk. Tevékenységüket össze kell hangolni másokéval, ki keli védeniük a feléjük irányuló támadásokat és cselszövéseket, és másokat olyan módon kell manipulálniuk és kihasználniuk, hogy a csoport maga ne essen szét. Más szóval, olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek révén előnyös pozíciók birtokába jutnak az összeütköző érdekek konfliktusában, de úgy, hogy közben fennmarad a csoport integrációja, és ezzel megmaradnak a társas élet előnyei. A szociális intelligencia hipotézis alaptétele szerint a szociális környezet bonyolultsága és változékonysága hozta létre azokat a szelekciós nyomásokat, amelyek az intelligencia gyors fejlődéséhez vezettek. Az ugyanahhoz a csoporthoz tartozó, azonos erőforrásokon élő egyedek rivalizációja „fegyverkezési versenybe" torkollott, amely pozitív visszacsatolást nyújtott a társas intelligencia fejlődéséhez. A manipulatív viselkedési technikák tökéletesedése az egyik oldalon ugyanis bonyolult védekező és elhárító mechanizmusokat hozott létre a másikon, ami még hatékonyabb befolyásolási képességekre szelektált és így tovább. Mindebből az következik az elmélet szerint, hogy az emberszabásúak nagyméretű agya és kognitív képességei elsődlegesen a társas problémamegoldás szolgálatára alakultak ki, és csak másodsorban a természeti-ökológiai környezethez való alkalmazkodás pl. a táplálékszerzés iránti szükséglet - követ-

5. RÉSZ. ELME

kezményeként. Nem annyira intelligens tárgyhasználók vagyunk, mint inkább a társas viszonyok okos stratégái. A szociális képességek ugyanakkor eszközül szolgálnak számos eltérő, olykor kifejezetten nem szociális jellegű probléma megoldására. Humphrey szerint a technikai jártasságok (pl. eszközhasználat) később jöttek létre az evolúció során, mint a szociális képességek, sőt kialakulásukat sokszor a fejlett szociális ügyességnek (pl. az utánzásnak) köszönhetik. A társas intelligencia hipotézise a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években újabb elméletekkel gazdagodott, amelyek hatására mára egzakt és prediktív magyarázó elméletté alakult. Az egyik az imént említett machiavelliánus hipotézis, amely főként terepmunka eredményeivel járult hozzá az elmélet megerősödéséhez. A másik az ún. társas agy hipotézis, amely Robin Dunbar (1993, 1998, 2002) angol kutató nevéhez fűződik. Az viszonylag régóta ismeretes, hogy a főemlősök (primáták) más emlősökhöz képest aránytalanul nagy agykéreggel rendelkeznek. Az agykéreg (neocortex) - amely a magasrendű kognitív tevékenységeket vezérli agyuk más, ősibb területeinek akár két-háromszorosát is kiteszi. Ez tekinthető felelősnek az evolúciójuk során bekövetkező gyors és nagy arányú agyméret-növekedésért (enkefalizációért), amely az emberszabásúak, ill. az ember kialakulásával tetőződött. Miként a 2.4.3. fejezetben bemutattuk, Dunbar szoros korrelációt talált a csoportméret - amelyet a csoport komplexitás egyik indexének, legjobban mérhető mutatójának tekintett - és a neocortexarány (tehát az agykéreg és az agy további részének hányadosa) között (lásd 2.19. ábra). Az átlagos csoportméret azoknál a főemlős fajoknál éri el a legmagasabb értéket, amelyek a legnagyobb agykéreghányadossal rendelkeznek. Dunbar ezt az összefüggést úgy értelmezte, hogy a csoportnagyság korlátait a főemlős agy információfeldolgozó kapacitása írja elő. Csak azok a fajok képesek fenntartani kiterjedt társas kapcsolatrendszert, amelyek megfelelő mentális képességekkel rendelkeznek erre. Másik oldalról nézve a dolgot: az evolúció során bizonyos hatásokra -


pl. erős ragadozónyomásra - kialakuló nagyméretű, komplex csoportok olyan környezetet teremtettek, ahol a szociális ügyességgel rendelkező egyedek előnyt élveztek az erőforrásokért folyó vetélkedésben. A csoport változó viszonyaihoz való alkalmazkodás szükséglete olyan kognitív jellegekre szelektált, amelyek általában véve az agy és az intelligencia növekedéséhez vezettek (Byrne 1997). Hogy milyen képességekről van szó, arra vonatkozóan többféle elképzelés van (Dunbar 1998, 2002). Az egyik lehetőséget azok a kognitív folyamatok szolgáltatják, amelyek a csoporttársak felismerését és azonosítását végzik. Számos kísérlet bizonyítja, hogy a főemlősök más fajoknál fejlettebb vizuális képességet mutatnak az egyedek közötti testi és viselkedési különbségek megállapítására és az együttműködés vagy az agresszió terén mutatott egyéni tulajdonságok felismerésére. Így nem meglepő, hogy a főemlősökön belül szoros korreláció mutatkozott az agy látásért felelős területének, az ún. elsődleges vizuális kéregnek a nagysága és a csoportméret között. A memóriakapacitás valószínűleg ugyancsak fontos szerepet játszik a csoporthoz való egyéni alkalmazkodásban. A többiekkel való korábbi kapcsolatok emlékének elraktározása és az önzetlen/csaló magatartás hosszú ideig történő számontartása, mint láttuk, lényeges eleme az egyén túlélési és szaporodási sikerének (2.2.3.). Nem csoda, hogy egyes kísérletek szerint az ember kb. 2000 arcot képes azonosítani és megnevezni (Bruce és Young 1998). Az érzelmi szabályozás hasonlóképpen lényeges funkciót tölthet be a csoporttagok társas tevékenységének szabályozásában, igaz, ezt elsősorban kéreg alatti központok irányítják. Nyilvánvaló, hogy az altruizmus, az agresszió, vagy a konfliktusok utáni kiengesztelések emocionális állapotai fontos szerepet játszanak az egyéni túlélés és szaporodás biztosításában (5.5.5.). A jelenlegi vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy az agy és az intelligencia növekedésében a legnagyobb szerepet a különböző szociális kapcsolatokat irányító kognitív képességek játszszák. Ezen belül is a legerősebb összefüggés a társas szerveződés (csoportméret) és az agyi

349

5.5. ÁBRA A neocortexarány és a taktikai megtévesztések mértéke ■ Előbbi az agykéreg és az agy többi részének arányát fejezi ki. Utóbbi egy olyan index formájában van megadva, amely a megtévesztő viselkedés megfigyelt eseteit annak alapján kalibrálja, hogy az adott fajt milyen mértékben vizsgálják (mennyi tudományos munka készül róla) (Forrás: Byrne 1995)

szerveződés (neocortexarány) között a manipulatív stratégiák tekintetében mutatkozott. Kiderült, hogy a megtévesztő viselkedések aránya szorosan összefügg az agykéreg relatív méretével: mint az 5.5. ábrán látható, a nagyobb agykéreggel rendelkező fajok több manipulatív tevékenységben vesznek részt (Byrne 1995). Egy másik vizsgálatban, amelyet a többnejűséget mutató főemlős fajoknál végeztek, azt találták, hogy minél nagyobb az agykéreg mérete, annál gyengébb összefüggés mutatkozik a hímek rangsorban elért helye és párzási sikere (párzásaik száma) között (Pawlowski et al. 1998). Ennek megértéséhez azt kell tudni, hogy az emlős hímek dominancia-rangsorban elfoglalt helye erősen meghatározza a nőstényhez való hozzájutásuk mértékét: a domináns állat általában több nősténnyel párzik (2.4.5.). Az már régóta ismeretes, hogy ez alól számos kivétel létezik, különösen a főemlősök körében. Ennek azonban szigorú kognitív feltételei vannak: az alacsonyabbrendű hímeknek sokszor csak akkor van esélye a párzásra, ha képesek becsapni a nőstényeiket

350

őrző domináns hímeket. Ez elsősorban azoknál a fajoknál lehetséges, amelyek bonyolult mentális képességeket mutatnak a riválisok figyelmének elterelésére és megtévesztő jelzések létrehozására. Megfigyelések tanúskodnak például arról, hogy pávián nőstények egy szikla takarásában kurkásznak alacsony státusú hímeket, vagy hogy az alárendelt csimpánz hímek kezükkel takarják el erekcióban lévő péniszüket domináns társaik előtt. A 3.3.4. és 3.3.5. fejezetekben bemutattuk, hogy az ember kivételesen ügyes a párkapcsolatok manipulálásában: a nők és a férfiak egyaránt gyakran vezetik félre mind az azonos, mind a másik nem tagjait abból a célból, hogy növeljék saját esélyeiket a reproduktív értékek piacán. Említettük, hogy a főemlősökön belül az emberszabásúak lényegesen nagyobb agykéreggel rendelkeznek, mint más majmok. Ez arra enged következtetni, hogy másoknál bonyolultabb kognitív képességekkel rendelkeznek a társas kapcsolatok szabályozására. Ezt a többletet úgy tűnik - a homloklebeny evolúciós gyarapodása hozta létre, amely gyorsabban fejlődött, mint más agykérgi területek, és ez a fejlődés az emberben érte el a csúcsát. Nem véletlen, hogy az emberszabásúakat magában foglaló összehasonlító vizsgálat szerint a homloklebeny relatív mérete szoros megfelelést mutat a csoportot alkotó egyedek átlagos számával (Dunbar 2002). Ez azért lényeges, mert komputertomográfiás elemzések szerint ez az agykérgi terület irányítja a szociális megismerés magasrendű műveleteit (5.3.). Különösen fontos ezek közül az a kognitív képesség, amely lehetővé teszi, hogy másoknak mentális állapotokat (figyelmet, szándékot, ismeretet) tulajdonítsunk. Erre csak az ember és, mint láttuk, jóval kisebb mértékben az emberszabású főemlősök képesek. Ezekből a vizsgálati eredményekből azt a következtetést lehet leszűrni, hogy a machiavelliánus intelligencia és szociális intelligencia hipotézisek egy nagyon fontos dologra mutatnak rá: a másik egyed viselkedésére és mentális állapotára vonatkozó ismeret, illetve ennek az egyéni érdekek szempontjából történő kihasználása alapvető szelektív erő volt a fejlett agy és a krea-

5. RÉSZ. ELME

tív intelligencia kialakulásában. Az utóbbi években ugyanakkor számos kritika érte ezeket az elméleteket. Bírálói szerint mindjárt az egyik kiinduló tétel hamis vagy legalábbis megkérdőjelezhető. Állításuk szerint ugyanis semmilyen meggyőző evidencia nincs arra, hogy a szociális környezet összetettebb és bejósolhatatlanabb, mint a természeti-ökológiai környezet. Ez a feltevés vagy ellenőrizhetetlen, vagy pedig - amenynyiben ellenőrizhető - nem támasztják alá azok az adatok, amelyek a természeti hatások gyakori és drámai megjelenését mutatják-gondoljunk a XX. század előtti társadalmak természeti katasztrófáira (földrengések, járványok, szárazság stb.) (Gigerenzer 1997). Ráadásul, a társas életmód komplexitása nem magyarázza meg a majmok és emberszabásúak közötti lényeges idegrendszeri és kognitív különbségeket. Dunbar vizsgálata azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy a neocortexarány és a csoportméret összefüggése tekintetében két csoport különül el egymástól: az emberszabású főemlősök (beleértve az embert) és a nem emberszabásúak (óvilági és újvilági majmok). Mint a 2.19. ábráról leolvasható, mindkét csoporton belül egyaránt fennáll a neocortex-csoportméret korreláció. Az emberszabásúak nagyobb méretű agyuk és fejlettebb intelligenciájuk ellenére hasonló méretű és komplexitású csoportokban élnek, mint más főemlősfajok. Következésképpen a kiterjedt társas kötelékben való életmód önmagában aligha magyarázza meg a kognitív különbségeket. Tény, hogy az emberszabásúak lényegesen nagyobb agykapacitással rendelkeznek, mint amekkora egy adott csoportméret fenntartásához a többi főemlős számára szükséges. Többen úgy vélik, ennek az az oka, hogy intelligenciájuk nem korlátozódik a szociális problémák megoldására, hanem a környezet főleg a természeti-ökológiai környezet - hatásaihoz való alkalmazkodást is magában foglalja (Gibson 2002) A nehézséget fokozza, hogy miközben az emberszabásúak lényegesen nagyobb aggyal és fejlettebb kognitív képességekkel rendelkeznek, mint a majmok, agykérgük messze nem növekedett olyan mértékben, ahogy a társas agy hipotézis sugallja. Valójában számos


óvilági majom neocortexaránya nagyobb, mint az emberszabásúaké; így pl. a páviánoknak agykérgük relatív tömege alapján intelligensebbeknek kellene lenniük a gorilláknál (ami természetesen nem áll fenn) (Byrne 1997).

5.2.7. Az ökológiai hipotézis Sokan mindebből arra következtetnek, hogy a szociális környezet csak részben felelős az agy és az intelligencia evolúciójáért (Parker és McKinney 1999, Byrne 1995). Más hipotéziseket is figyelembe kell venni. Az alternatív elméletek legismertebb és legnagyobb magyarázóértéket képviselő csoportja az ún. ökológiai hipotézisek, amelyek nagyon divatosak voltak a 70-es, 80-as években. Ezt követően - részben a szociális intelligencia hipotézis előretörése miatt - átmenetileg visszaszorultak az evolúciós magyarázatokban. Jelenleg azonban - „javított formában" - újra a kognitív evolúciós értelmezések tengelyébe kerültek. Az Ökológiai magyarázat szerint az agy evolúcióját a természeti környezet olyan változói alakították mint a táplálék elérhetősége, feldolgozása, az élőhelyen való tájékozódás stb. E magyarázó kereten belül több feltevés is megfogalmazódott az idők során, amelyek különböző magyarázóerőt képviselnek. Az egyik elképzelés (táplálkozási hipotézis) szerint a nagyméretű agyak azokban a főemlősfajokban alakultak ki, amelyek időszakosan érő és elszórtan található táplálékforráson élnek, szemben azokkal a fajokkal, amelyek élelme megbízható és előrejelezhető. A gyümölcsök változó időben teremnek és elszórva találhatók az élőhelyen, ezért felkutatásuk és későbbi megtalálásuk fejlettebb tájékozódási képességet és memóriakapacitást feltételez, mint a levelek fogyasztásával járó táplálékkeresés (Milton 1988). Ez magyarázná, hogy a válogatott gyümölcsökön táplálkozó emberszabásúak (beleértve az Australopithecusokat) testükhöz képest nagyobb méretű aggyal rendelkeznek, mint más, leveleken élő főemlősök. Ez a hipotézis ugyanakkor több komoly problémát is felvet. Az enkefali-

351

záció mértéke és az étrend közötti összefüggés egyáltalán nem főemlős-sajátosság, más állatcsoportokban (pl. rágcsálókban) szintén kimutatták. Ennél nagyobb problémát jelent, hogy a testre és az agyra ható szelekciós hatásokat nehéz szétválasztani (Menzel 1997). Úgy tűnik, hogy az étrend jellege a primátaevolúció során gyorsabb változást okozott a test méretében, mint az agyéban. Lehetséges, hogy a levélevők testméretükhöz arányított kisebb agya valójában abból származik, hogy viszonylag nagy testtel rendelkeznek, elsősorban a kemény, rostos növényi részek lebontásához szükséges emésztőrendszer terjedelme miatt. A táplálkozási hipotézis, bizonyos módosításokkal, valószínűleg mégis fenntartható. Újabban azt találták, hogy a látásért felelős agykérgi terület (az elsődleges vizuális area) nagyobb a nappali gyümölcsevők körében, mint a levélevőknél. Lehetséges, hogy az előbbiek nagyobb mértékű agynövekedéséért az az adaptív információfeldolgozó rendszer a felelős, amely úgy működik, hogy az érett, ehető gyümölcsöket megkülönbözteti az éretlen, toxikus gyümölcsöktől (Byrne 1997). Ez különösen az emberszabásúak számára jelenthet előnyt, mert ők ellentétben a majmokkal - nem tudják megemészteni a tannin nevű, számukra mérgező vegyületet, amelyet az éretlen gyümölcsök tartalmaznak, ezért szükségképpen válogatósabbak az étrendjüket tekintve. Arra kényszerülnek, hogy nagyobb területeket járjanak be ehető táplálékért. Nehezebb testük viszont költségessé teszi a helyváltoztatást, így mindent összevetve lehetséges, hogy az ő esetükben erősebb szelekciós nyomások irányultak a téri memória működésére nézve, mint a főemlősök más csoportjainál. Egy másik, az előbbi hipotézissel rokon feltevés (a kognitív térkép hipotézis) szerint a nagyméretű, összetett és időben változó élőhelyeken való eligazodás, táplálkozás és védelem fejlett navigációs és térorientációs képességet igényel (Clutton-Brock és Harvey 1980). A környezeti objektumok tartós mentális reprezentációinak kiépülése bizonyos agyterületek fejlődését, és ezzel az agy tömegének növekedését vonja

352

maga után. E hipotézissel szemben azonban azt találták, hogy a főemlősök territóriumának mérete és bonyolultsága nem korrelál sem az agykéreg tömegével, sem pedig a téri tájékozódásban kiemelt szerepet játszó hypocampus méretével (Dunbar 1998). Ugyanakkor az elmélet bizonyos részei fenntarthatóak a tapasztalati kutatások alapján. A kísérletek során azt találták, hogy a főemlősök, különösképpen pedig az emberszabásúak, bonyolult kategorizációs képességekkel rendelkeznek a táplálék fajtái, tápértéke előfordulási helye iránt. Ez a képesség kimutathatóan javítja a táplálékszerzés hatékonyságát, és valószínűleg elősegítette a hosszú távú memória és az absztrakciós képesség kialakulását (Menzel 1997). Valószínűleg ezeknek a képességeknek köszönhető, hogy a vadászó-gyűjtögetők mintegy 250-800 nevet ismernek a növényi fajták megkülönböztetésére és ugyanannyit az állatokéra (5.3.6.). Az ökológiai elméletek harmadik formája az ún. kitermelő-zsákmányoló hipotézis, amely azt állítja, hogy nem annyira a táplálék elterjedése és bejósolhatósága befolyásolja az agy evolúcióját, mint inkább a táplálék kinyerésének módja (Gibson 1986). Jelenleg e feltevés modern változatát tartják a legjobb ökológiai magyarázatnak. Számos emberszabású főemlős bonyolult technikai jártasságot mutat olyan táplálékok összegyűjtésében és felhasználásában, amelyekhez fizikailag nehéz hozzájutni. Mint korábban is-

5.6. ÁBRA Szabadon élő csimpánzok eszközhasználatának fő funkciói ■ (Forrás: Parker és McKinney 1999)

5. RÉSZ. ELME

mertettük, a csimpánzok képesek arra, hogy vastag héjú magvakat törjenek fel kövek segítségével, termeszekre „horgásszanak" faágakkal, vízhez jussanak összerágott falevelek segítségével, és a vadméhek fészkéből mézet zsákmányoljanak botok felhasználásával (5.2.1.). Olyan képességek ezek, amelyekkel más ó- és újvilági majmok nem rendelkeznek. Valószínű, hogy a bonyolult eszközök iránti megnövekedett igény intelligens tárgyhasználatra és manipulatív képességre szelektált az emberszabásúak bizonyos csoportjainál (Gibson és Ingold 1993, Parker és McKinney 1999). Az eszközhasználat és -készítés olyan komplex és rugalmas akciótervekre épült, amelyek az eszközök és a mozdulatok mentális reprezentációját igényelték. Lehetővé vált az ok-okozati kapcsolatok megértése, és az eszközhasználat utánzásos tanulás és tanítás segítségével történő elsajátítása (5.2.2.). Sőt, sokak szerint még az énfelismerés is a szerszámhasználathoz köthető, mert annak a felfogásából ered, hogy saját magam egy olyan térben mozgó test vagyok, amely hatást gyakorol más, tőlem független fizikai tárgyakra. Ellentétben tehát a szociális intelligencia hipotézissel, az ökológiai magyarázatok azt állítják, hogy a fejlett kognitív képességek elsődlegesen a táplálkozás és tájékozódás adaptációs problémáinak megoldására jöttek létre az evolúció során, majd a „fizikai intelligencia" képességeit a társas kapcsolatokban is kezdték kamatoztatni. Tény, hogy több kutatás során szoros kapcsolatokat mutattak ki a főemlősök eszközhasználata és agyuk mérete között. Egy jelenlegi vizsgálatból az derült ki, hogy a tárgyhasználat annál gyakoribb közöttük, minél nagyobb az agykérgük kiterjedése az agytörzshöz képest (Reader és Laland 2002). A természeti-ökológiai tényezőkre adott viselkedési válaszok között a legfontosabbnak a táplálkozás hatékonyságát növelő eszközhasználatot tartják. Ezt látszanak alátámasztani azok a megfigyelési eredmények, melyek szerint a csimpánzok tárgyhasználata elsősorban táplálkozási célból történik, más kontextusban lényegesen kisebb szerepet játszik (Parker és McKinney 1999) (5.6. ábra). A tanítás és az utánzás eseteit főként ugyancsak az


élelem megszerzését szolgáló eszközhasználat során figyelték meg. Ellentmondani látszik azonban e hipotézisnek az a körülmény, hogy miközben az eszközhasználat más, „alsóbbrendű" majmoknál is megjelenik, az emberszabásúaknál egyáltalában nem tekinthető általánosnak. Csak a csimpánzok mutatják széles körben, ezenkívül csupán az orángutánok egyetlen populációjában jegyezték fel, míg a gorillák, törpecsimpánzok semmiféle eszközt nem használnak természetes környezetükben. Igaz viszont, hogy fogságban a szerszámhasználat számos bonyolult formájára meg lehet őket tanítani. Sokan ez alapján úgy érvelnek, hogy a jelenleg élő gorillák másodlagosan vesztették el eredetileg meglévő képességeiket a tárgyhasználatra. Akárhogy is van, az nagyon valószínű a rendelkezésre álló adatok fényében, hogy Australopithecus ősünk 3-4 millió évvel ezelőtt a csimpánzokhoz hasonló, vagy még bonyolultabb jártasságot mutatott a természetben talált kövek, csontok és botok használata terén (Foley 1995a). Az energiában gazdag növényi táplálék kinyerésére használt eszközöket és technikai módszereket később a

353

hús feldolgozására is kiterjesztették. Mint az 5.4. fejezetben látni fogjuk, a Homo habilis megjelenése, tehát mintegy kétmillió év óta az eszközkészítés rendkívül bonyolult formákat öltött, amely feltehetően tovább növelte az emberi intelligencia kreatív teljesítményét. Egyelőre kevés jele mutatkozik a két nagy teória - a szociális intelligencia és az ökológiai intelligencia hipotézisek - összekapcsolásának. Pedig aligha hihető, hogy bármelyikük kizárólagos szerepet játszott volna a főemlős evolúcióban. Legvalószínűbb az, hogy a főemlősök (köztük az ember) intelligenciája mozaikos jellegű: különböző szelekciós nyomások alakították, amelyek részben a természeti, részben a társas környezetből származtak. Ezek bonyolult módon kapcsolódtak össze és együttesen alakították ki a mentális programok, akciótervek hierarchikus szerveződését. Elképzelhető, hogy a szociális és technológiai hatások összegződő eredményeként már az ember és az emberszabásúak közös ősében, tehát mintegy 6-15 millió évvel ezelőtt megjelent a belátásos tanulás, az énfelismerés és az utánzás képessége (Parker és McKinney 1999).

5.3. fejezet

EGYEDFEJLŐDÉS Még néhány évtizeddel ezelőtt is általános vélemény volt, hogy a csecsemők néhány elemi reflex (pl. fogó reflex) és bizonyos motoros aktivitások (pl. automatikus kereső mozgás a mell után) működésén kívül csak egy meglehetősen általános és rugalmas tanulási képességgel rendelkeznek. Minden ismeretüket a külvilággal való interakciók során szerzik. Ma már tudjuk, hogy ez nem teljesen így van: a csecsemő és a kisgyerek számos olyan veleszületett képességgel rendelkezik, amely lehetővé teszi, irányítja és strukturálja a tapasztalatszerzés folyamatát. Olyan ismeretekkel és anticipációkkal vannak felszerelve, amelyek az evolúció során jöttek létre mint a környezetből származó hatások feldolgozásának adaptív eszközei. Ezek részben a fizikai világ szerkezetével és működésével összefüggő tevékenységeket irányítják, részben pedig a társakkal folytatott kapcsolatokat szabályozzák. Ez utóbbiról a szülői gondoskodás fejezetben is ejtettünk néhány szót (4,1.1.). E kognitív képességeket működtetve a gyerek fejlődése folyamán fokozatosan jut el arra a szintre, hogy megértse környezetének tagjait, és másokat magához hasonló intencionális és mentális lényként fogjon fel.

5.3.1. A kezdeti társas ügyesség Mint a 4.2.1. fejezetben részletesen is bemutattuk, számos tulajdonságra nézve az emberi fejlődést egyfajta megkésettség és lassúság jellemzi más főemlősfajokhoz képest. Ehhez képest talán meglepő, hogy a csecsemők közvetlenül megszületésük után bonyolult és sokrétű szociális képességeket mutatnak. Ennek egyik legkorábbi megnyilvánulása az emberi arc iránti preferenciájuk. Már a 70-es években kiderült, hogy a néhány napos, sőt néhány órás csecsemők megkülönböztetik az emberi arc látványát más ábrákhoz vagy képekhez viszonyítva (Goren et al. 1975, Johnson et al. 1991). Ezen belül nagyobb figyelmet szentelnek a normális (szabályos) arcot ábrázoló modelleknek, mint azoknak, ahol az arcot olyan módon torzították el, hogy az egyes részleteket máshová helyezték

vagy számukat megváltoztatták (5.7. ábra). A vizsgálatokat olyan módon végezték, hogy mérték azt az időtartamot, amit a csecsemők az arcfigurák nézésével töltöttek, illetve mérték a fejük elfordításának nagyságát (szögét), amit a fekvő csecsemők a szemük előtt lassan elhúzott papírsémák követésére mutattak be. Az 5.7. ábrán látható, hogy az érdeklődés az arc eltorzításának függvényében csökkent: a legnagyobb figyelmet a szabályos arc váltotta ki, a legkevesebbet a felismerhetetlenségig elváltoztatott arc. A csecsemő szempontjából specifikusan adaptív vonás az anyai arc iránti érzékenység, minthogy ez az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy kiépüljön közöttük a megfelelő kötődés, mindjárt a megszületést követő órákban. Nem véletlen, hogy a vak csecsemők is „automatikusan" anyjuk arcába néznek, amikor meghallják a hangját. Agyi képalkotó eljárásokat al-

5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS

5.7. ÁBRA Újszülöttek preferenciája a szabályos emberi arc, illetve annak különböző mértékben eltorzított formái iránt ■ Érdeklődésük intenzitását fejük elfordításának nagyságával (szögével) mérték, miközben követték a szemük előtt elhúzott figurát (Forrás: Freedman 1979)

kalmazva sikerült lokalizálni az egyéves csecsemők agyában azokat a sejtcsoportokat - főként az oldalsó fusiform tekervény és a felső temporális árok területén amelyek kizárólag az arc (illetve arc jellegű mintázatok) látványára lépnek működésbe (Nelson 2001). Mindezek a kutatási eredmények alátámasztják azt az elképzelést, hogy veleszületett preferenciával rendelkezünk mások arcának a látványára, és ez feltehetőleg moduláris szerkezetű. Más vizsgálatok ehhez azt teszik hozzá, hogy a csecsemők veleszületett „esztétikai preferenciával" is rendelkeznek; néhány napos korban ugyanazokat az arcokat nézik nagyobb érdeklődéssel, amelyeket a felnőttek is vonzónak tartanak (Rubenstein et al. 1999). Ezek általában az átlagos, szimmetrikus arcok (lásd 3.5.5.). Valószínű ugyanakkor, hogy az arcfelismerésen belül egy specializált terület - az ún. tekintet-modul - felelős a másik szemének és tekintetének felismeréséért (Langton et al. 2000). A korábban ismertetett vizsgálatban a csecsemők akkor is kedvteléssel nézegették az arc-sémákat odafordulási, illetve követési reakcióik nem csökkentek számottevően ha azok olyan sza-

355

bálytalan arcokat ábrázoltak, amelyek a normálisnál nagyobb és/vagy több szemet tartalmaztak. Egy újabb vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy egy-két napos újszülöttek tovább nézték azokat a fényképeket, amelyek egy fiatal felnőtt nőt nyitott szemmel mutattak, azokhoz képest, ahol ugyanaz az arc csukott szemekkel volt látható (Batki et al. 2000). Ami a jelenség idegrendszeri hátterét illeti, makákókkal végzett kísérletek azt mutatják, hogy a tekintet detektálását a felső temporális árkon belül található speciális sejtcsoportok irányítják, amelyek a szemek bizonyos irányaira mutatják a legnagyobb aktivitást (Perrett et al. 1992). Embereknél ugyanennek a területnek a károsodása lényegesen rontja a tekintet felismerésével kapcsolatos feladatok megoldását (Heywood és Covey 1992). Ezek a vizsgálatok egybehangzanak azzal a korábban is hangoztatott tétellel, miszerint a szem egyedülállóan fontos kulcsinger az ember (és általában a főemlősök) társas viszonyaiban. Fontos szerepet játszik mind a kapcsolatfelvétel kezdeményezésében, mind a békés vagy agresszív szándék közvetítésében (4.3.2.). Ugyancsak meglepően korán kialakuló szociális tevékenység a csecsemők utánzási képessége. Az első ezzel kapcsolatos vizsgálatok óriási visszhangot keltettek szakmai körökben, hiszen korábban az volt az általános elképzelés - Piaget elméletének megfelelően -, hogy a kisgyerekek csak 8 és 12 hónapos koruk között érik el azt fejlődési szintet, amikor képessé válnak arra, hogy másokat utánozzanak. Ekkor válik ugyanis lehetővé, hogy egy tanulási folyamat keretében összekapcsolják mások látható viselkedését a saját magukra irányuló (pl. tapintási vagy tükörképi) tapasztalatokkal. Andrew Meltzoff és Keith Moore (1977, 1997) azonban kimutatta, hogy a néhány napos, sőt néhány órás újszülöttek is képesek utánozni a felnőttek arckifejezéseit. Videofelvételek tanúsítják, hogy a nyelvöltés, szájtátás, ajakbiggyesztés és más arckifejezések mozdulatait meg tudják jeleníteni a saját arcukon. Ugyancsak képesek utánozni bizonyos érzelmek (meglepetés, undor stb.) arckifejezéseit. Nem csak az derült ki ezekből a kísérletekből, hogy a csecsemők nagyon korán kezdik utá-

356

nozni a felnőtteket, hanem az is, hogy rendkívül aktívak a látott arc létrehozásában, amely során fokozatosan, próbálkozások révén át jutnak el a modell valósághű reprodukálásához. Egyes etológusok feltételezték, hogy itt egy genetikailag előírt válaszreakcióról van szó (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ezt az öröklött kiváltó mechanizmus vezérli, amely úgy működik, hogy a megfelelő külső ingerek hatására egy veleszületett mozgásminta aktiválódik (4.1.1.). A felnőttek arcán látott ingermintázat (gesztus) mintegy kiváltja a hozzá tartozó motoros válaszokat, azaz aktiválja a saját izmokat vezérlő idegrendszeri központokat. Kiderült azonban, hogy a folyamat távolról sem ilyen egyszerű. Meltzoff és Moore több vizsgálatban kimutatták, hogy a csecsemők nem feltétlenül a látóterükben megjelenő aktuális arcot utánozzák, hanem gyakran késleltetve jelenítik meg a korábban látott arcot. Egy kísérletben pl. 6 hetes csecsemők két arckifejezést láthattak, amelyet két felnőtt egymást követően mutatott be. A csecsemők a váltást követően gyakran abbahagyták az éppen látható arc megjelenítését és a korábban látott arcot kezdték utánozni (Meltzoff és Moore 1992). Egy másik kísérletben ugyancsak hathetes csecsemők különböző csoportjainak egy-egy jellegzetes arckifejezést mutattak, majd 24 óra elteltével mindegyikük ugyanazt a semleges arcot láthatta. A csecsemők reakciói ekkor abban különböztek, hogy előző nap mit mutattak nekik (5.8. ábra). Annak a csoportnak a tagjai, akik pl. nyelvöltést láttak, lényegesen gyakrabban jelenítették meg arcukon ezt a mozdulatot, mint azok, akik nem láttak ilyen gesztust (Meltzoff és Moore 1994). Nyilvánvaló, hogy ezek az eredmények ellentmondanak az öröklött kiváltó mechanizmus hipotézisének. Azt az információt, amelyen az utánzás alapul, nem az aktuális érzékszervi inger szolgáltatja, hanem az adott arckifejezésnek a csecsemő elméjében lévő mentális reprezentációja. A szerzők egy olyan magyarázó modellt dolgoztak ki, amelynek központi eleme az ún. aktív intermodális leképezés. Első lépésben a csecsemő észleli a felnőtt arcán megjelenő érzelemkifejezést és - egy veleszületett késztetéstől ve-

5. RÉSZ. ELME

zérelve - elkezdi azt utánozni. Eközben érzékeli a saját maga által létrehozott motoros arcmintázat belső (ún. proprioceptív) ingereit. A látott és létrehozott viselkedésminták egyaránt egy közös, központi keretben reprezentálódnak, ami lehetőséget ad a kétféle információ összehasonlítására. A csecsemő így képessé válik arra, hogy felismerje a látott céltárgy (arckifejezés) és a saját cselekvése közötti megfelelést, azaz hogy összeillessze a két modalitás - a vizuális és a proprioceptív - ingerület-mintázatait. Ez azért lényeges, mert így folyamatosan korrigálja a saját mozgását, és tökéletesíti az utánzás folyamatát. Egyesek szerint az intermodális leképezés idegrendszeri alapját jelenthetik azok a tükörneuronok, amelyeket nemrégen fedeztek fel majmok látókérgének F5-ös területén (Rizolatti et al. 2000). Ezek az idegsejtek nem csak akkor működnek („tüzelnek"), amikor a kísérleti állat végrehajt egy cselekvést, hanem akkor is, amikor az állat megfigyeli, hogy a kísérletvezető ugyanazt a tevékenységet végzi. Az történik tehát, hogy a majom által megfigyelt tevékenység látványára aktiválódnak e tevékenység saját mozgási programjai. Más szóval, a tükörneu-

5.8. ÁBRA Csecsemők arckifejezései egy semleges arcot mutató felnőtt jelenlétében, annak függvényében, hogy 24 órával korábban milyen arckifejezéseket láttak a felnőtt arcán ■ (Forrás: Melzoff és Moore 1994)


ronok lehetővé teszik a látott célvezérelt akciók egyfajta belső motoros reprezentációját. Meltzoff Alison Gopnikkal együtt (Meltzoff és Gopnik 1993, Gopnik et al. 2000) azt állítja a fenti modell egyfajta általánosításaként hogy a csecsemő már a kezdetektől rendelkezik a saját maga és a másik ember közötti kapcsolat feltételezésével. Egyfajta primer ráhangolódást, azonosulást mutat a szülővel. Ennek az alapját az adja, hogy a saját belső érzései és mások tevékenységei alapvetően azonos módon reprezentálódnak. A csecsemő ugyanabban a reprezentációs rendszerben, megkülönböztetés nélkül képezi le például a saját nyelvmozgása során keletkezett belső (kinesztetikus) érzéseit és a másik személy nyelvöltésének látványát. A szerzők szerint ez azt jelenti, hogy a csecsemő az utánzáson keresztül mintegy aktiválja magában a szülőének megfelelő érzelmi és élettani állapotot. Birtokában van egy olyan absztrakt (intermodális) reprezentációs rendszernek, amely lehetővé teszi, hogy saját tapasztalatai alapján következtetéseket tegyen a másikra. Így például arra következtethet, hogy az öröm érzése, amit akkor él át, amikor mosolyog, hasonló ahhoz az érzéshez, amit a másik ember érez, akit mosolyogni lát. Bár Meltzoff, Moore és Gopnik elmélete széles körben vált elfogadottá, nem mindenki ért egyet ezzel az elképzeléssel. Gergely György és John Watson (1996) szerint az érzelmi állapotok kifejezése során keletkező kinesztetikus, proprioceptív ingerek nem elégségesek ahhoz, hogy a csecsemő különálló, specifikus érzelmekre következtessen belőlük. A csecsemő figyelmi beállítódása elsődlegesen inkább a külvilág (exteroceptív) ingereire irányul, és ezek alapján építi ki reprezentációit. Ezeket az ingereket elsősorban a szülők szolgáltatják olyan módon, hogy megismétlik, gyakran eltúlozva reprodukálják gyermeküknek azokat a „spontán" arcjátékait, amelyek a csecsemő belső érzelmi állapotait fejezik ki. Ezzel mintegy externalizálják ezeket a viselkedési jegyeket, és külső ingerekként tükrözik őket vissza. E visszatükrözési folyamat eredményeként a csecsemő fokozatosan képessé válik arra, hogy tudatosan érzékelje és

357

csoportosítsa azokat a belső ingerjegyeket, amelyek érzelmi állapotait jelzik. Megtanulja, hogy az adott belső állapotot önmagának tulajdonítsa még akkor is, ha a külső érzelemtükrözés már nincs jelen. E visszatükrözés-modell egybevág azokkal a kísérleti eredményekkel, amelyek azt mutatják, hogy a csecsemők kezdettől fogva aktívan keresik és dolgozzák fel a külvilág ingereit (lásd e fejezetben). Ugyanakkor nem valószínű, hogy a néhány napos vagy órás korban mutatott utánzási képesség a külső ingerek által vezérelt tanulási folyamatokra volna visszavezethető. Akárhogyan is értelmezzük a csecsemők utánzásos viselkedését, az eredmények - mint említettük ellentmondanak mind a korai etológiai koncepcióknak, mind pedig egyes fejlődéselméleteknek. Ez az utánzás időbeli megjelenésére éppúgy vonatkozik, mint a kialakulásában szerepet játszó kognitív mechanizmusokra.

5.3.2. A fizikai világ ismerete A csecsemők újabb vizsgálataiból nyert tapasztalatok számos egyéb vonatkozásban is módosítják, időnként átírják a „klasszikus" fejlődéselmélet bizonyos magyarázatait. Piaget és a konstruktivista iskolák más képviselői úgy vélekedtek, hogy a csecsemők puszta szenzomotoros lények: nem rendelkeznek veleszületett kognitív tartalmakkal, és kizárólag tanulási folyamatok (pl. asszociáció, akkomodáció) sorozatával építik ki a tárgyakkal való bánás megfelelő stratégiáit. Természetesen igaz, hogy a kognitív apparátus kiépülése hosszú évekig tartó tanulási folyamatokat igényel. Ma azonban egyre inkább úgy látjuk, hogy a csecsemők veleszületett intuitív ismeretekkel rendelkeznek a világról, amelyek megszabják a tapasztalatszerzés formáit. Viselkedésük olyan mentális szabályok, alapelvek köré rendeződik, amelyek az evolúció során alakultak ki, mint a tárgyi környezet által felvetett adaptációs problémák megoldásai. Az egyik ilyen szabály a szubsztancialitás elvének megértésére vonatkozik, tehát arra, hogy a csecsemők képesek a tárgyról mint önálló, tő-

358

5.9. ÁBRA Néhány hónapos csecsemők a jobb oldali ábrát választják egy habituációs periódust követően. Ez azt mutatja, hogy eredetileg egy folytonos rudat észleltek ■ (Forrás: Mehler és Dupoux 1994)

lük független entitásról fogalmat alkotni. A külvilágból érkező változékony, részleges, elszigetelt benyomások áradatában a tárgyakat belső kohézióval rendelkező, diszkrét, egymástól megkülönböztethető egységeknek látják. Egy kísérletben négy és fél hónapos csecsemőknek egy függőleges rudat mutattak, amely balról jobbra mozgott. A rúd középső része el volt takarva, csak az alsó és felső végei látszottak ki (5.9. ábra). Amikor a csecsemők habituálódtak erre a jelenetre - azaz elvesztették érdeklődésüket iránta-, az ernyőt elvették. A csecsemőknek ekkor kétféle ábrát mutattak: az egyiken egy folytonos rúd volt látható, a másik viszont a korábban is látható két darabot ábrázolta. A csecsemők lényegesen nagyobb meglepődést mutattak a második elrendezés iránt, azaz, a különálló rúddarabok látványa mint új, eltérő inger keltette fel figyelmüket (Kellman 1993). Ez azt mutatja, hogy eredetileg egy akadály mögött mozgó folytonos rudat érzékeltek, nem pedig két független tárgyat. De csak akkor, ha a rúd egyenletesen mozgott előttük; amennyiben álló ábrát mutattak nekik, nem feltételezték, hogy egyetlen tárgyat látnak. Más kísérletek is azt

5. RÉSZ. ELME

mutatják, hogy a mozgás lényeges ahhoz, hogy a csecsemők helyes képet alkossanak maguknak a tárgy fizikai tulajdonságairól. Ugyancsak intuitív ismeretekkel rendelkeznek arról, hogy a dolgok materiális tényezők: kiterjedésük van, tömörek, áthatolhatatlanok, ennélfogva két tárgy nem lehet egyszerre ugyanazon a helyen. E „naiv" fizika nézőpontjából feltételezik például, hogy egy tárgy nem tud keresztülhatolni egy olyan akadályon vagy résen, amely kisebb, mint maga a tárgy. Egyévesnél fiatalabb gyerekek meglepődnek, ha azt látják, hogy egy golyó anélkül kezdi meg a mozgását, hogy egy másik hozzáért volna, vagy egy akadályon irányt változtató pont akkor is ugyanúgy folytatja a mozgását, ha elveszik az útjában álló akadályt (Gergely et. al. 1995). Egy kísérletben három hónapos gyerekeknek mutattak bábukat, amelyeket egy ablakkal ellátott fal mögött mozogtak. Két különböző méretű figurát használtak: az alacsonyabbat nem lehetett látni a fal mögött, mivel nem érte fel az ablakot, a magas viszont igen (5.10. ábra). A gyerekek nagyon kis érdeklődést mutattak a bábuk „normális", valósághű megjelenése iránt, tehát amikor a nagy tárgy mozgása során feltűnik az ablakban, a kicsi pedig nem. Izgatottan reagáltak viszont azokra a „lehetetlen", fizikailag abnormális jelenetekre, ahol a kisebb bábu megjelenik az ablakban, a nagyobb viszont eltűnik. Hasonlóan tehát a felnőttekhez, meglepődtek azon az elrendezésen, amely ellentmondott a tárgyak anyagi kiterjedésére (méretére) vonatkozó elvárásaiknak (Baillargeon 1994). Ezt a kísérletet szokták úgy is értelmezni, hogy a gyerekek képesek arra, hogy folyamatos létezést tulajdonítsanak a tárgyaknak: feltételezik, hogy nem tűnhetnek el hirtelen, hogy azután egy másik helyen tárgyiasuljanak. Még inkább mutatja ezt az a kísérlet, amelyben négy és fél hónapos gyerekeknek két bábut mutattak, ezeket két, egymás mellett elhelyezett ernyő takarta el, amelyek között egy rés volt (5.11. ábra). A figurák sohasem mutatkoztak egyszerre, és soha nem tűntek fel a résben. Mozgásukat úgy időzítették, mintha egyetlen tárgy közlekedne az ernyők mögött oda és vissza. Tehát az egyik


359

5.10. ÁBRA Baillargeon tesztje: alacsony és magas bábuk viselkedése „lehetséges" és „lehetetlen" helyzetekben ■ (Forrás: Baillargeon 1994)

bábu felbukkant a jobb oldali ernyő jobb szélén, majd megfordult, és újra eltűnt az ernyő mögött. Kis idővel később egy másik bábu - anélkül, hogy áthaladt volna a résen - felbukkant a bal oldali ernyő bal szélén, majd visszatért az ernyő mögé. A felnőttek ezt a jelenetet úgy értelmezték, hogy két különböző tárgyat látnak, hiszen egy tárgy nem juthat el A-tól B-be anélkül, hogy a két pont között egy folyamatos pályát ne követne. A csecsemők hasonló következtetésre jutottak. Amikor az ernyőt eltávolították és csak egyetlen bábut láttak, nagyon meglepődtek és lényegesen tovább nézték e váratlan eredményt, mint azt a várható következményt, amikor két bábu volt egyszerre látható. Ha azonban azt látták, hogy a bábu eltűnik a jobb oldali ernyő mögött, áthalad a résen, eltűnik a bal oldali ernyő mögött, majd annak bal szélén kibukkan, akkor következetesen egyetlen tárgy létezését feltételezték (Spelke et al. 1995). Az utóbbi két kísérletből a kutatók arra következtetnek, hogy a csecsemők viszonylag korán, három-négy hónapos korukban képesek a tárgyállandóság elvének megértésére: arra, hogy a fizikai objektumok akkor is léteznek, illetve mozognak, ha nem észlelik őket. Ez azért is lényeges, mert bizonyos fokig ellentmond a fejlődéspszichológia korábbi koncepciójának. Piaget (1978) azt állította, hogy csupán 8-12 hónapos korban alakul ki a tárgyak állandóságának elemi megértése. Abban igaza volt - és ezt a saját, majd ezt követően mások vizsgálatai is egybe-

5 . 1 1 . ÁBRA Kísérleti elrendezés annak kimutatására, hogy a csecsemők képesek a folytonosság-megszakítottság jelzéseit arra használni, hogy két különböző tárgy létezésére következtessenek ■ (Forrás: Spelke 1995)

360

hangzóan kimutatták hogy a gyerekek csak egyéves koruk felé kezdik aktívan keresni az elrejtett tárgyat. Az imént említett, újabb keletű vizsgálatok viszont arra a felismerésre jutottak, hogy a tárgyállandóság képzete már a háromnégy hónapos gyerekek körében megjelenik. A tudás és cselekvés közötti időeltolódást valószínűleg az magyarázza, hogy a néhány hónapos gyerekek már rendelkeznek ugyan a tárgyállandóság fogalmával, de mozgáskészségük még nem elég fejlett ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzanak a tárgyak iránti figyelem és a velük való manipuláció szenzomotoros követelményeivel (Kiss 2001). Az időbeliség önmagában persze nem olyan lényeges, fontosabb azoknak a funkcióknak és képességeknek a megértése, amelyek a csecsemők megismerését jellemzik. A tárgyak szubsztancialitásával, áthatolhatatlanságával, állandóságával kapcsolatos elvek megértésének adaptív funkciója feltehetőleg abban áll, hogy segítségükkel a csecsemők egy stabil és törvényszerű világban való életre készülnek fel. Megértésük olyan korban következik be, amikor még nincsenek alapos és rendszeres tapasztalataik a tárgyakról. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a világ megértésében veleszületett koncepciók vesznek részt. Ezek olyan sémák - „kulcsismeretek" (Spelke 1995) -, amelyek nagyon jó kezdeti adottságokkal ruházzák fel a csecsemőket, hiszen eligazodást nyújtanak a különböző forrásokból származó kaotikus adathalmazban. Sokan úgy vélik, hogy ezek az információfeldolgozó mechanizmusok képezik az alapját a felnőttek későbbi problémamegoldásainak is (Carruthers 2002). Csibra Gergely (2001) egyik legutóbbi tanulmányában ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy nem volna szerencsés úgy értelmezni a kognitív fejlődést, mint ezeknek az alapismereteknek az egyszerű gazdagodását, kiterjesztését. Számos kutatási eredmény ugyanis azt mutatja, hogy miközben a néhány hónapos csecsemők valóban bonyolult kognitív apparátussal rendelkeznek, minőségileg új koncepciók jönnek létre, amikor egyéves koruk táján képessé válnak arra, hogy meglévő ismereteiket magasabb szintű konstrukciókká egyesítsék (lásd

5. RÉSZ. ELME

következő fejezet). Ebben valószínűleg fontos szerepet játszik a nyelv (5.6.). Nagy viták folynak a kutatók között arról is, hogy a csecsemők viselkedésében megjelenő kognitív tartalmakat milyen mértékben tekintik moduláris szerkezetűnek, mennyire tartják meghatározónak bennük a genetikailag előírt képességeket, és milyen szerepet tulajdonítanak a tanulásnak. Vannak persze konszenzusok; az egyik abban foglalható össze, hogy a veleszületett tényezők nem determinisztikusan működnek, hanem úgy, hogy meghatározott módon szervezik meg és irányítják a tapasztalati adatok (ingerek) feldolgozását. Legjobban a különböző modalitású ingerek öszszekapcsolása példázza ezt a tételt. Korábban feltételezték - maga Piaget is -, hogy a csecsemők az egyes modalitásokhoz kapcsolható elszigetelt, elemi képességekkel rendelkeznek: bizonyos hullámhossz tartományokban látnak, hallanak, megfelelő tapintási készségekkel rendelkeznek stb. A világban való eligazodáshoz azonban meg kell érteniük, hogy az egy tárgyról vagy jelenségről érkező eltérő benyomások együvé tartoznak. Mindennapi tevékenységeik során fokozatosan tanulják meg, hogy a tárgy különböző érzékleti vonatkozásait az elméjükben egyesítsék. Számos kutatási eredmény azonban azt mutatja, hogy ez számos esetben nem így van: a csecsemő születésénél fogva olyan információfeldolgozó apparátussal rendelkezik, amely képes integrálni a különböző modalitásokból érkező tapasztalatokat - jóval a tárgyakkal való behatóbb ismerkedés előtt. Így például néhány hetes korban képesek összekapcsolni a tapintási és látási ingereket (ún. vizuális-taktilis transzfer). Egy kísérletben egy hónapos csecsemőknek bekötötték a szemét és egy cumit adtak a szájukba. Ezután kivették a cumit, és egy másik, hasonló nagyságú, de eltérő formájú cumival együtt megmutatták nekik (elébük rakták, vagy egy képernyőn kivetítették). A csecsemők vizuálisan is felismerték hosszabban nézték - azt a cumit, amit korábban szoptak (Meltzoff és Borton 1979). Egy másik vizsgálatban optikai illúziót használtak fel: egy ismeretlen tárgy élethű, holografikus „képmá-


sát" vetítették egy hetes csecsemőknek, amit azok megpróbálták elérni. Miután ez nem sikerült - kezük akadálytalanul áthaladt rajta -, meglepődtek, amit pulzusuk emelkedése mutatott. Ha azonban a kezükbe adtak valamilyen hasonló tárgyat, ez a reakció elmaradt. Úgy viselkedtek, mintha elvárásuk lenne az iránt, hogy a látott tárgyat meg tudják fogni (Hauser és Carey 1998). Ezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a csecsemők egyfajta veleszületett anticipációval rendelkeznek a dolgok, tulajdonságok várható együttállására vonatkozóan. Az ilyen integrációs készség azt eredményezi, hogy a tárgyak különböző érzékletek által tapasztalt tulajdonságait a csecsemők úgy érzékelik, mint ugyanannak a tárgynak az összetartozó részeit. Ez Önmagában is adaptív, hiszen a tárgyakkal való manipulációhoz szükséges információt így nem kell hosszadalmas és költséges tanulási folyamat révén elsajátítaniuk. Ráadásul olyan viselkedési válaszok megjelenéséhez vezet, amelyek nyilvánvalóan növelik (vagy növelték) a csecsemő túlélési képességeit. Egy kísérletben azt vizsgálták, hogy a 2 és 11 hetes koruk közötti csecsemők milyen reakciót adnak egy képernyőre vetített, szimmetrikusan táguló sziluett látványára, ami egy feléjük közeledő és hamarosan összeütköző tárgy képzetét keltette (Bower 1982). A veszélyes ingerre - amellyel hasonlóval korábban még sohasem találkoztak - a csecsemők elfordították a fejüket, védekező tartásban megemelték a kezüket, pulzusuk megemelkedett. Lehetséges, hogy ez a felnőttkori védekező reakciók egyfajta preadaptációja, de az is lehet, hogy a már mászni tudó, és a természeti ártalmaknak kitett csecsemők túlélését segítő mechanizmusról van szó. Jellemző ugyanakkor, hogy nem mutattak védekező reakciót az aszimmetrikusan táguló sziluettre, amely mindannyiunkban azt a képzetet kelti, hogy a közeledő tárgy elhalad mellettünk. Mindezen eredmények alapján sokan úgy fogalmaznak, hogy a csecsemők egyfajta „intuitív fizikával" rendelkeznek. Az eddigieken túl számos más vonatkozásban is úgy viselkednek, mintha tapasztalat előtti (a priori) ismereteik

361

5.12. ÁBRA Néhány napos csecsemők, miután habituálták őket a szabályos kör alakú formára, fokozott érdeklődést mutattak arra az ábrára, ahol egyetlen „hiba" torzítja el az alakzatot ■ (Forrás: Mehler és Dupoux 1994)

volnának a tárgyak adottságairól és a fizikai világ szerkezetéről. Nagyon korán (1-2 hónapos korban) képesek az alakállandóság felismerésére a perspektíva változtatása mellett: észreveszik egy sohasem látott tárgy azonosságát akkor is, ha azt 30 cm távolságról 1 m távolságra helyezik, jóllehet így a retinán megjelenő képmás az eredeti harmada lesz. Megkülönböztetik ellenben attól a tárgytól, amely 1 m távolságban van, viszont háromszor akkora, ennélfogva a retinára vetülő fizikai kép azonos méretű (Bower 1982). Észlelésüket Gestalt-elvek irányítják: néhány napos korban nagyobb figyelmet szentelnek a szabályos, „tiszta" formáknak (pl. kör) a szabálytalanokkal szemben (5.12. ábra), egy hónapos korban pedig előnyben részesítik az átfogó alakzatokat a részletekkel szemben (Mehler és Dupoux 1994). Intuitív számolási képesség jellemzi őket (Wynn 1998): habituációs kísérletek azt mutatják, hogy négy-öt hónapos csecsemők képesek a tárgyak, hangok, sőt tevékenységek 2, 3, 4, esetleg öt darabjának a megkülönböztetésére, és a közöttük lévő mennyiségi összefüggések, műveletek (pl. hozzáadás) megértésére (erre láttunk példát az 5.11. ábrán bemutatott kísérletben). Két hónapos koruktól kezdve figyelemre méltó előrehaladást érnek el a kategorizáció terén: egyenértékűnek tekintenek olyan személyeket és tárgyakat, amelyek valamilyen közös tulajdonságban osztoznak, és megkülönböztetik őket a dolgok más tulajdon-

362

ságokkai rendelkező csoportjaitól. Így például, ha csupa (+) jelzéssel ellátott játékot adnak nekik, a későbbiekben következetesen ezeket választják, és nem törődnek azokkal, amelyek ugyanúgy néznek ki, csupán egyetlen jelben különböznek: a (+) helyett (-) van rájuk festve (Meltzoff és Moore 1998). Összefoglalva, a természetes szelekció a csecsemőket a külvilágra vonatkozó ismeretek, tanulási képességek és elvárások olyan készleteivel ruházta fel, amelyek segítik őket a tárgyi világban való eligazodásban. Olyan képességek ezek, amelyek többségével már a főemlősök is rendelkeznek. Megfelelő eljárásokat felhasználó kísérletekből kiderül - ezek ismertetésére most nincs mód hogy a felnőtt majmok képesek az olyan kognitív műveletekre, mint a tárgyállandóság megértése, kategorizáció, kis menynyiségek megkülönböztetése, a tárgyak mentális elforgatása stb. (Cummins és Allen 1998) Valószínűnek látszik ezért az a következtetés, hogy ezek a képességek az ember és a főemlősök közös ősét is jellemezték az evolúció folyamán. A csecsemő ezt a örökséget használja fel mindennapi tevékenysége során. Kilenc-tíz hónapos korától kezdve azonban sok minden megváltozik: a szociális kapcsolatok új, kizárólag az emberszabásúakra vagy az emberre jellemző formáit hozza létre. Erre térünk most rá.

5.3.3. A társas kapcsolatok elmélyülése: „forradalom" egyéves korban Kilenc és tizenkét hónapos koruk között a csecsemők kezdik új módon felfogni a körülöttük lévő környezetet, elsősorban a társas világot. A változás lényege abban foglalható össze, hogy a tárgyakról való tudásukat integrálják az emberek megértésével. Ennek egyik első megnyilvánulása az ún. közös (osztott) figyelem, A hat hónapos gyerekek még diádikus kapcsolatban állnak a környezet tárgyaival és személyeivel (Tomasello 2002). Amikor tárgyakkal foglalatoskodnak, általában nem vesznek tudomást a jelenlévő emberekről, amikor pedig az embe-

5. RÉSZ. ELME

rekkel lépnek kapcsolatba, nem törődnek a tárgyakkal. Egyéves koruk körül azonban a külvilággal való viszonyuk triádikussá bővül, ahol a fizikai tárgyakkal és a személyekkel folytatott interakciók összehangolódnak. Ennek eredményeként egyfajta referenciális háromszög alakul ki a gyerek, a felnőtt, és az általuk közösen megfigyelt tárgy vagy esemény között. A gyerekek a másik tekintetének irányát arra használják, hogy figyelmüket ugyanarra a tárgyra irányítsák. Nem csupán oda néznek, ahová a felnőtt néz, hanem olyan közös elfoglaltságokban vesznek részt, amelyekben együttesen foglalkoznak egy tárggyal. Ugyancsak ebben a korban alakul ki az a viselkedés, hogy a gyerekek megpróbálják egy külső dologra irányítani a felnőttek figyelmét. Gesztusaik segítségével vagy a tárgy felmutatásával igyekeznek elérni, hogy a felnőtt is ráhangolódjon az ő külső tárgyra irányuló figyelmükre. A közös figyelem kialakulását követően a gyerekek arra is képessé válnak, hogy a felnőtteket egyfajta társas vonatkoztatási pontként (szociális referenciaként) használják (Astington 1993). Megértik a másik személynek (általában az anyának) egy tárggyal vagy emberrel kapcsolatos érzelmeit, és ezt az információt arra használják fel, hogy kialakítsák saját attitűdjüket e dolog iránt. Amikor bizonytalanok valamivel kapcsolatban (pl. egy új játék vagy egy idegen felnőtt iránt), tekintetük sebesen az új dolog és az anya között mozog; igyekeznek felmérni anyjuk reakcióját. A vizuálszakadék-vizsgálatokban - ahol a kísérleti személynek egy szakadékszerű mélyedésen elhelyezett üveg vagy műanyaglapon kell keresztül másznia - a kilenc hónapos csecsemőket legjobban az tartja vissza az átkeléstől, ha a „túlparton" megpillantják anyjuk ijedt arcát. Ha viszont azt látják, hogy anyjuk mosolyog és bátorítja őket, folytatják útjukat. Nem csupán anyjuk rájuk irányuló figyelmét fogják fel, hanem egyúttal megértik az általa közvetített érzelmeket is. E képesség segítségével fokozatosan megtanulják, hogy különböző válaszokat adjanak a különböző arckifejezésekre. Egy kísérletben csecsemők azt látták, hogy egy felnőtt dobozokba néz bele; az egyik doboz-


ba való betekintés közben undor jelent meg az arcán, a másik esetben derűs mosoly, A kilenc hónapos csecsemők - de a hét hónaposak még nem - később abból a dobozból választottak játékot, amelynek nézése korábban örömet váltott ki a felnőtt arcán, a másikat viszont elkerülték (Gopnik és Meltzoff 1997). A következő lényeges változás kb. 14-18 hónapos korban jelentkezik. Ekkor alakul ki a szociális utánzás kisgyermekkori formája, amely több vonatkozásban is különbözik az újszülöttek imitációs képességétől (Tomasello 2002). Az egyik az, hogy a pár napos csecsemők utánzása a felnőttel folytatott diádikus kapcsolatra épül, az egyévesnél idősebb gyerekek viszont képesek reprodukálni a felnőtt különböző tárgyakon végzett cselekvéseit. Talán ennél is fontosabb, hogy képesek a felnőtt céljának megfelelő viselkedést végrehajtani, és nem egyszerűen a látható, motoros mozdulatokat utánozzák. Egy kísérletben 18 hónapos gyerekeknek kétféle szituációt mutattak be (Meltzoff 1995). Az egyik csoportba tartozó gyerekek azt látták, hogy egy felnőtt egy tárggyal valamilyen tevékenységet végez, például egy fából készült súlyzószerű játék két végét széthúzza, majd újra összetolja. A másik csoport tagjai ellenben azt látták, hogy a felnőtt megpróbálkozik a cselekvéssel, de valami miatt nem sikerül elérnie a célját, például a keze állandóan lecsúszik a játékról. Kiderült, hogy a gyerekek mindkét csoportban jól hajtották végre a cselekvést, és egyformán elérték a kívánt célt, méghozzá azok is, akik soha nem látták azt előzőleg megvalósulni. Ez azt jelenti, felismerték, hogy másoknak céljai vannak, még ha nem is tudják ezeket megvalósítani. Átláttak a tevékenység felszínén, közvetlen (proximális) eseménysorán, és megértették a mögötte húzódó távoli (disztális) törekvéseket és szándékokat. Az élettelen dolgokat azonban szándék nélküli fizikai mozgásokként reprezentálják. Ezt mutatja, hogy az ugyanebben a kísérletben szereplő gyerekek nem hajtották végre a célcselekvést, amikor azt látták, hogy egy mechanikai eszköz, amely az emberi kéz mozgásához hasonló műveleteket végez, nem tud egy tevékenységet (pl. a súlyzó széthúzását) végrehajtani.

353

Mint az előző fejezetben láttuk, az emberszabásúak bizonyos körülmények között képesek az utánzásos tanulásra, bár viselkedésükben valószínűleg nagyobb szerepet játszik az emulációs tanulás, amelynek során csak a másik állatnál megfigyelt viselkedés végállapotára fókuszálnak, de a végrehajtás módozatát saját maguk fedezik fel, egyéni tanulás segítségével. A másfél éves gyerekek viszont már meglehetősen pontosan el tudják különíteni mások cselekvéseiben a célokat és az elérésükhöz szükséges viselkedési eszközöket. Egy érdekes vizsgálatban 14 hónapos csecsemők egy felnőtt modellt figyeltek meg, aki egy merőben szokatlan műveletet hajtott végre: felsőtestét előredöntve homlokával megérintett egy dobozt, ez egy kapcsolót hozott működésbe, aminek hatására a dobozban felgyulladt egy lámpa (Meltzoff 1988). Egy héttel később a csecsemők 67%-a tudta utánozni ezt a számukra újszerű cselekvést. Könynyebb és természetesebb lett volna számukra, ha a kezükkel nyomják meg a kapcsolót, mégsem ezt tették. Meltzoff, majd később Tomasello úgy értelmezte az eredményt, hogy a gyerekek megértették, hogy a felnőtt viselkedésének célja volt (a lámpa felgyújtása), ehhez pedig kiválasztott egy eszközcselekvést a lehetséges alternatívák közül. Ezen túlmenően a gyerekek arra is képesek voltak, hogy a felnőttel azonosuljanak, azaz annak helyébe képzelve magukat ugyanazt a műveletet végezték el. Továbbra is kérdés azonban, hogy miért tartották ésszerűbbnek a fejjel történő cselekvést a sokkal egyszerűbb kézakciónál. Gergely György és munkatársai (2002) leleményesen változtatták meg Meltzoff eredeti kísérleti elrendezését. A gyerekeket két csoportra osztották, és mindkettő előtt ugyanaz az ismert esemény játszódott le: a felnőtt megérintette a dobozt, mire egy lámpa felgyulladt. Az első esetben azonban a felnőtt modell keze jól láthatóan akadályozva volt egy rá terített takaró miatt, míg a másik esetben szabadon mozoghatott. Azt találták, hogy a gyerekek nem automatikusan utánozzák a bemutatott tevékenységet. Csak akkor reprodukálják a modell „fejakcióját", ha annak szabadon van a keze. A felnőtt kezének akadályozta-

364

tása esetén viszont többségük egyszerűen kézzel nyúl a dobozhoz (5.13. ábra). A szerzők úgy értelmezik ezt az eredményt, hogy a csecsemők a racionális cselekvés elve alapján döntenek: figyelembe veszik a modellre vonatkozó környezeti korlátokat és ennek függvényében választják ki a célszerű cselekvési formát. Csak akkor utánozzák a felnőtt viselkedését, ha az a saját szempontjukból racionális, azaz mindkettőjük esetében ugyanazok a környezeti feltételek szabadon lévő kéz - állnak rendelkezésre. A lefoglalt kezű felnőtt esetében azonban az utánzás már nem ésszerű a gyerek szempontjából, hiszen - miután az ő keze szabadon van ugyanazon cél elérésére egy racionálisabb alternatíva is rendelkezésre áll a számára: kézzel nyúl a dobozhoz. Az utánzásos tanulást követően a gyerekek nagyjából 18-24 hónapos koruk táján válnak képessé az ún. mintha játékra, amelyet gyakran szimbolikus játéknak vagy színlelt játéknak is neveznek (Tomasello 2002). Ezt megelőzően már számos különböző játékban vesznek részt (lásd 4.3.5.), amelyek során fokozatosan megta-

5.13. ÁBRA Tizennégy hónapos csecsemők fejakciójának és kézakciójának gyakorisága, amellyel egy felnőttet utánoznak, annak függvényében, hogy a felnőtt kezei szabadon vagy akadályoztatva vannak ■ (Forrás: Gergely et al. 2002)

5. RÉSZ. ELME

nulják, hogy ugyanúgy használják a tárgyakat, ahogy a felnőttek szokták: a kanalat a szájukba veszik, a kalapáccsal pedig ütő mozdulatokat tesznek. Másfél éves koruktól kezdve azonban a tárgyakat kezdik úgy használni, mintha azok mások lennének, mint amik. A banánt telefonkagylóként emelik a fülükhöz, teát főznek a babájuknak, amit ha rájuk öntenek, felszárítanak. Egy tárgy vagy egy cselekvés másikkal való helyettesítése bonyolult képességet igényel, amely Alan Leslie (1994, 2000) szerint a másodlagos reprezentáció kiépülését feltételezi. Amikor a gyerek a banánt telefonként használja, nem egyszerűen arról van szó, hogy az előbbi reprezentálja az utóbbit. Ebben az esetben ugyanis állandóan összekeverné a két tárgyat. Sokkal inkább az történik, hogy fenntartja az elsődleges reprezentáció funkcióját - azaz a világot úgy képezi le érzékszervei segítségével, ahogy az van (a banán az banán, a telefon az telefon), ebből azonban létrehoz egy másodlagos reprezentációs rendszert (a reprezentációk reprezentációját), amelyben megjelenik egy hipotetikus elem, azaz a világ, amilyen lehetne (a banán mint telefon). A másodlagos reprezentációval tulajdonképpen lehetővé válik, hogy az elme az érzékszervektől függetlenül hozza létre mentális objektumait és ezekkel tetszés szerint manipuláljon. A gyermek elméje képes együttesen kezelni ezt a két reprezentációs formát, és ez ad lehetőséget a mintha játék műveleteire. Bonyolultsága miatt nem meglepő, hogy ez a képesség teljesen hiányzik a majmoknál, sőt az emberszabású főemlősök körében is csak nagyon ritkán mutatható ki. Ennek persze az is oka lehet, hogy rendkívül nehéz megállapítani különösen a vadon élő állatok körében -, hogy egy viselkedési aktus eleget tesz-e a szimbolikus játék kritériumainak, vagy csupán egy fajspecifikus magatartási elem szokatlan változatáról van szó. Ennek megfelelően többnyire csupán anekdotikus megfigyelések szólnak arról, hogy az ember által felnevelt csimpánzok és gorillák képesek a színlelt játékra. Kanzi, a törpe csimpánz például számos alkalommal viselkedett úgy, mintha kezében tartott vagy evett vol-


na valamit (pl. gyümölcsöt), ami a valóságban nem is létezett A Koko nevű (szintén nyelvtanulása kapcsán híressé vált) gorilla pedig egy alkalommal gumicsövet nyomott az orrához, miközben azt jelezte a siketnéma-jelbeszéd gesztusaival, hogy „elefánt". Máskor szürcsögő hangokat adott ki, miközben egy üres csészét tartott a szájához (Byrne 1995). Akármi is a mintha játék evolúciós eredete, az nyilvánvaló hogy fontos szerepet játszik a gyerekek fejlődésében. Azt korábban is láttuk, hogy a játék egyik legfontosabb adaptív funkciója az, hogy lehetővé teszi a felnőttkori tevékenységek begyakorlását olyan körülmények között, amikor ez nem jár negatív, esetleg kockázatos következményekkel (4.3.4.). Amikor a gyerekek azt játsszák el, hogy teát készítenek vagy fát vágnak, aligha forráznak le vagy sebesítenek meg bárkit is. Egy másik, ehhez kapcsolódó hipotézis szerint a mintha játék elősegíti a felnőttkori kreatív gondolkodás kifejlődését, és ezzel az új helyzetekben alkalmazott problémamegoldási eszközök hatékonyságát (Carruthers 2002). A mintha játékban rejlő előnyök nagy hatást gyakorolhattak a másodlagos reprezentáció idegrendszeri alapjainak a szelekciójára. A fent említett vizsgálatokból arra következtethetünk, hogy másfél éves korra a gyerekek megértik, hogy a másik ember saját magukhoz hasonlóan intencionális tényező, akinek a viselkedését belső hajtóerők (célok, szándékok) irányítják. Sőt azt is megértik, hogy saját szándékaik és vágyaik különböznek másokétól. Egy kísérletben tizennyolc hónapos gyerekek azt látták, hogy egy felnőtt örömet talál egy olyan étel fogyasztásában, amit ők nem szeretnek, viszont undor jelenik meg az arcán az egyik kedvenc ételük kóstolása közben. Ezt követően a felnőtt enni kért a gyerekektől, akik az általa (tehát a felnőtt által) kedvelt és nem az általuk preferált ételt nyújtották oda neki (Gopnik és Meltzoff 1997). Ez a különbségtétel sokak szerint az empátia kialakulásának egyik előfeltétele, hiszen képessé tesz bennünket annak megértésére, hogy a másik embernek sajátos, hozzánk képest eltérő szükségletei lehetnek.

365

5.3.4. Elmeteória A gyerekek szociális viselkedésének következő nagy „ugrása" az elmeteória kialakulása. Mint láttuk, jelenleg is nagy vita folyik arról, hogy az emberszabású főemlősök milyen mértékben képesek megérteni mások mentális állapotát. Abban viszont valamennyi kutató egyetért, hogy a gyerekek 4 és 5 éves koruk között érnek el arra a szintre, amikor képessé válnak arra, hogy véleményt, reményt, ismeretet tulajdonítsanak egy másik személynek (Perner 1991, Wellman és Lagattuta 2000). Megértik, hogy a többiek nem csupán intencionális tényezők, akik céljaik alapján cselekszenek, hanem egyúttal mentális tényezők: gondolataik és vélekedéseik vannak, amelyek irányítják a viselkedésüket - ugyanakkor nem feltétlenül jelennek meg a viselkedésükben. Ennek következtében képesek mintegy kilépni önmagukból és a világot - benne saját magukat - mások perspektívájából látni. Annak következtében, hogy különbséget tételeznek fel saját és másvalaki elméje között, felismerik azt is, hogy a másik ember elméjének tartalma eltér az övékétől. Ennek alapján sokan arról beszélnek, hogy a gyerekek „intuitív pszichológusok". Az elmeteória (mentálisállapot-tulajdonítás) képességét leggyakrabban a téves vélekedés tesztje segítségével mutatják ki (Cadinu és Kiesner 2000). E teszt legismertebb formája az ún. Sally-Ann feladat, amelyet két babával játszanak el. Az egyik baba (Sally) beletesz egy játékot az egyik (A jelű) dobozba, aztán kimegy a szobából. Távollétében a másik baba (Ann) kiveszi ezt a játékot és egy másik (B jelű) dobozba helyezi el. Most felteszik a gyerekeknek a következő alapvető kérdést: „Amikor Sally visszatér, hol fogja keresni a játékot?" Négyéves kor alatt a gyerekek helytelenül azt válaszolják, hogy a B jelű dobozban. Képtelenek átvenni Sally nézőpontját és megérteni, hogy egy másik személy világra vonatkozó ismerete eltér az övékétől. Négyéves kor után azonban a gyerekek helyesen válaszolnak, mondván, Sally ott keresi a babát, ahol azt hiszi, hogy az található (tehát az A dobozban), nem pedig ott, ahol az a valóságban van. Egy másik tesztben a gyerekeknek egy jól

366

ismert cukorkás dobozt mutatnak, és megkérdezik, mi van benne. A gyerekek azt válaszolják, hogy cukor, mire a kísérletvezető megmutatja, hogy a dobozban valójában egy ceruza található. Ezután azt kérdezik tőlük, hogy „ha megmutatnánk ezt a dobozt a barátodnak, mit gondolsz, mit fog mondani arról, hogy mi van benne?" A négyévesnél fiatalabb gyerekek általában azt mondják, hogy ceruza, mivel még nem értik meg, hogy a barátjuk nem rendelkezik azzal az ismerettel, amivel ők. Négyéves kortól viszont többségük a helyes választ adja, hogy „cukor" (5.14. ábra). Miközben a téves vélekedési teszteket széles körben alkalmazzák az elmeteória zsinórmértékeként, újabban többen annak a kritikai véleményüknek adnak hangot, hogy a teszt teljesítése nem csupán azon múlik, hogy valaki rendelkezik-e elmeteóriával, hanem azon is, hogy menynyire tud megfelelni a teszt követelményeinek (Bloom és German 2000). Elképzelhető ugyanis, hogy a háromévesek nem azért hibáznak a feladat során, mert nem értik meg mások mentális állapotát, hanem azért, mert nem értik meg magát a feladatot. Egy vizsgálatban a gyerekeknek egy játékszobát mutatnak, amelyben egy plüssmacska ül egy széken. Fényképet készítenek a jelenetről, majd a macskát egy másik székre helyezik. Ezt követően azt kérdezik a gyerekektől, hogy „Hol van a macska a fényképen?" A háromévesek éppúgy hibás feleleteket adnak, a négyévesek pedig éppúgy helyesen válaszolnak, mint a téves vélekedési tesztben, annak ellenére, hogy ez a feladat nem igényli egy másik személy mentális állapotának a megértését (Zaitchik 1990). Ez azt mutatja, hogy az ilyen típusú feladat olyan kognitív követelményeket támaszt a kísérleti személyekkel szemben, amelynek a hároméves gyerekek nem tudnak megfelelni. Ezt a lehetőséget azok a kísérletek is megerősítik, amelyekben a téves vélekedési teszt „könynyített" változatait használják. E könnyítések egyik formája például az, ha a gyereknek feltett kérdést egyszerűbben, illetve pontosabban fogalmazzák meg. Ha azt kérdezik, hogy „amikor Sally visszatér, hol fogja először keresni a játékot?", akkor a háromévesek teljesítménye lé-

5. RÉSZ. ELME

5.14. ÁBRA Különböző korú gyerekek teljesítménye (helyes válaszainak aránya) téves vélekedési tesztekben („Smarties"teszt) ■ (Forrás: Barett et al. 2002)

nyegesen javult az eredeti kérdés válaszaihoz képest (Surian és Leslie 1999). Talán azért, mert figyelmüket a feladat egy olyan lényeges pontjára irányították - ti. a tárgy eredeti helyzetére -, amely a teszt korábbi változatában nem kapott hangsúlyt. E kísérletek alapján többen azt állítják, hogy a gyerekek már hároméves korban rendelkeznek elmeteóriával, de más kognitív képességeik még nem érik el a hasonló fejlettségi állapotot. Alan Leslie (2000) szerint a téves vélekedési teszt sikeres végrehajtásához a mentális állapot megértésén túl egy olyan képesség is szükséges, amelyet kiválasztó információfeldolgozásnak nevezett el. Ez úgy működik, hogy gátolja a valóság tényleges, jelenlegi állapotára vonatkozó vélekedést és egy valóságnak nem megfelelő, azaz egy korábbi állapotra vonatkozó ítéletet állít a helyébe. Ahhoz ugyanis, hogy az elmeteória mechanizmusa működjön - tehát képesek legyünk mások viselkedését bejósolni - az szükséges, hogy felfüggesszük a külvilággal kapcsolatos igaz, valóságnak megfelelő ítéleteinket. Ha egyszer a tényszerű vélekedés gátlás alá került, a gyerek előhívhatja a környezetnek azt a mentális reprezentációját, amelyet korábban alakí-


tott ki (még a környezet megváltoztatása előtt), és ezt alkalmazza a kérdés megválaszolására. Egy másik alapvető kérdés arra vonatkozik, hogy az elmeteória milyen kognitív apparátus működését igényli. Számos fejlődéspszichológus úgy gondolja, hogy ez a képesség moduláris szerkezetű: a mentális állapotok megértése olyan specifikus mechanizmusokhoz köthető, amelyek a társas kapcsolatokból származó információ sajátos feldolgozását végzik (5.1.). Simon Baron-Cohen (1991, 2000) úgy véli, hogy az elmeteória mechanizmusa négy moduláris rendszert foglal magában, amelyek a külvilág alapvető tulajdonságait reprezentálják. Az észlelés, szándék, közös figyelem, elmeolvasás képességei ezen túlmenően a megértés különböző szintjeit is jelölik, amelyek - bizonyos idegrendszeri érési folyamatoknak köszönhetően - egymás után jelennek meg a fejlődés során. Mint az 5.15. ábra mutatja, kialakulásuk az emergens fejlődés törvényszerűségei alapján értelmezhető: a korábban létrejövő, egyszerűbb kognitív képességek egyfajta előfutároknak (prekurzoroknak) tekinthetők, amelyekből a későbbi, magasabb szintű kapacitások létrejönnek. A modularista felfogás szerint (lásd 5.1.) e prekurzorok genetikailag előírtak, egymástól függetlenül működnek, és viszonylag egyszerű kognitív mechanizmusokat tartalmaznak, ame-

5.15. ÁBRA Az emberi elmeteória kialakulása moduláris prekurzorokból ■ (Forrás: Baron-Cohen 1995)

367

5.16. ÁBRA Egyetlen sejt válasza a különböző fejtartásokra ■ Mint látható, elsősorban a lefelé néző arc jobb profiljára mutat aktivitást. Más pozíciókra más sejtcsoportok érzékenyek (Forrás: Emery és Perrett 2000)

lyeket a környezet meghatározott ingerei kapcsolnak be. A tekintetdetektor hatására követjük mások szemmozgását, és saját tekintetünket ugyanarra a tárgyra irányítjuk. Már hat hónapos csecsemők követik anyjuk tekintetét, ha az csendben és rámutatás nélkül egy tárgyra irányul. Ez a képesség - amellyel, mint láttuk a csimpánzok is rendelkeznek - jól elkülöníthető idegrendszeri háttérrel rendelkezik. A halántéklebenyben olyan idegsejteket sikerült elkülöníteni, amelyek szelektív válaszokat adnak az arc látványára és a tekintet változó irányaira (Emery és Perrett 2000). Különböző neuroncsoportok aktiválódnak akkor, ha az arc lefelé vagy felfelé, balra vagy jobbra, előre vagy hátra tekint (5.16. ábra). Az intencionalitásdetektor e megközelítés szerint ugyancsak egyszerű észlelési mechanizmus, amely bármilyen önmozgást célvezérelt viselkedésként értékel. Nem diszkriminatív, és ez számos észlelési hiba forrása lehet. Így például egy kísérletben, amelynek során egy kör és két különböző méretű háromszög mozgását vetítették papírra, még a felnőttek is gyakran úgy kommentálták a jelenetet, hogy a kisebb három-

368

szög bántalmazza a kört, míg a nagyobbik megpróbálja megvédeni (Barrett et al. 2002). Ez az aspecifitás ugyanakkor azt jelenti, hogy a gyerekek ritkán tévesztik el környezetükben a valódi intencionális lény (személy) észrevételét. A két detektor egyéves kort követően összekapcsolódik, és létrehozza a közös figyelem mechanizmusát, azáltal, hogy a csecsemő figyelmét egy intencionális tényezőre irányítja. Végül, a másik személy figyelmi állapotának megértése a többi mentális állapot (szándék, vélekedés stb.) megértéséhez, tehát az elmeteória kialakulásához vezet. Ennek az utóbbi átmenetnek az alapvető fontosságát támasztja alá az a longitudinális vizsgálat, amely szoros korrelációt talált a 20 hónapos gyerekek körében mért közös figyelem és ugyanezen gyerekek 44 hónapos korban mutatott elmeteóriájának pontszámai között. Más kognitív képességek (pl. utánzás) ugyanakkor nem mutattak ilyenfajta együttjárást az elmeteóriával (Charman et al. 2000). Mások ugyancsak az elmeolvasás veleszületett jellege és moduláris szerkezete mellett érvelnek, de eltérő kognitív mechanizmusokra irányítják a figyelmet. Alan Leslie (2000) szerint az elmeteória modulja nem a közös figyelem, hanem a mintha játék mint prekurzor fejlődése során jön létre. Ha ugyanis a gyerek felismeri, hogy a felnőtt tetteti magát és arra is képes méghozzá örömmel -, hogy csatlakozzon hozzá és részt vegyen e játékban, akkor nyilvánvalóan megérti a másik mentális állapotát. Nem egyszerűen a látható viselkedést fogja fel (valaki a füléhez emel egy banánt), hanem a mozdulatok mögötti szándékot is, amely szimbolikus jelentést hordoz (ez a valaki most telefonál). Ahhoz, hogy a gyerek a viselkedésből képes legyen következtetni a másik elmetartalmára, Leslie szerint egy sajátos információfeldolgozó apparátus, az elmeteória-mechanizmus működése szükséges. Ez egy területspecifikus modul, amelynek az a funkciója, hogy a mentális állapotok megértéséért felelős ún. metareprezentációs (vagy M-reprezentációs) rendszert működtesse. A metareprezentáció itt azt jelenti, hogy a elme tudatában van annak a folyamatnak, hogy mentálisan reprezentálja a másik egyén mentális reprezentáci-

5. RÉSZ. ELME

óit (tehát: tudom, hogy A azt gondolja, hogy B nálam van). Az elmeteóriával kapcsolatos elméleti álláspontok másik nagy vonulata szemben áll a modulkoncepció iménti formáival, és azt állítja, hogy területáltalános kognitív mechanizmusok vesznek részt a mentális állapotok megértésében (Perner 1991, Barrett et al. 2002). Ennek a megközelítésnek egyik legismertebb formája a különös elnevezésű elméletelmélet magyarázat. Alison Gopnik és kollégái (Gopnik 1993, Gopnik et al. 2000) szerint a csecsemők ún. elméletképző mechanizmusokkal születnek, amelyek képessé teszik őket arra, hogy értelmezzék a körülöttük lévő világot. Olyan következtetéseket, magyarázatokat és előrejelzéseket tesznek lehetővé, amelyek rendezett és koherens formába öntik a tapasztalati tényeket. Az elme ezenkívül egy másik veleszületett struktúrával is rendelkezik, amely viszont területspecifikus szerkezetű, és a világra és az elmére vonatkozó alapvető ismereteket, ún. „kezdőállapot-elméleteket" tartalmaz. Evolúciós örökségünknél fogva, születésünktől kezdve birtokában vagyunk azoknak a specifikus ismereteknek, amelyek a tárgyak térbeli helyzetével (pl. alakállandóságával) és az emberek megkülönböztetett státusával (pl. az emberi arc iránti preferenciával, utánzásával, a tekintet irányának megállapításával) kapcsolatosak. Ezek a kezdő ismeretek azonban nem moduláris szerkezetűek, amennyiben a tapasztalati adatok fényében állandóan változnak. Gopnikék felfogása szerint a csecsemő tudományszerű (prototudományos) elméletalkotással érti meg a világot, benne saját magát. A lényeg az, hogy fejlődése folyamán fokozatosan kiterjeszti, átértékeli, illetve megváltoztatja eredeti ismereteit a világról. Úgy jár el, hogy tapasztalati benyomásait az elméletképző mechanizmusok segítségével rendezi el egyre átfogóbb és absztraktabb alakzatokban. Az újabb és újabb adatokat a már létező elmélet alapján szelektálja és értelmezi. Így a csecsemők veleszületett utánzási képessége - amely, mint láttuk, kezdeti azonosulást, ráhangolódást eredményez a felnőttekkel - alapját képezi annak, hogy a többi ember mentális állapotával kapcsolatos későbbi


felfedezéseket természetszerűleg és könnyedén terjesszék ki saját elmevilágukra, a saját magukra vonatkozó ismereteket pedig másokra. A megismerés előrehaladása során azonban maguk az eredeti elméletek is átalakulnak, hiszen a tapasztalati tények időnként szétfeszítik a meglévő interpretációs kereteket. Új elméletek jönnek létre, amelyek jobban megfelelnek a külvilág jelenségeinek és összefüggéseinek. Az ismereteknek és a rájuk vonatkozó elméleteknek ezt a szakadatlan átértékelődését Gopnikék szerint az teszi lehetővé, hogy a kognitív struktúrák nem zártak és egymásba ágyazottak, ahogyan a modularitás koncepció hívei állítják. Ellenkezőleg: az egyik területen szerepet játszó elmélet befolyásolhatja a másik terület elméletét, és az új tapasztalati benyomások mindkettőt átértelmezhetik. Ez a felfogás hasonlít Karmiloff-Smith korábban említett „reprezentációs újraírás" elméletéhez, amennyiben mindkettőben területáltalános mechanizmusok irányítják a megismerés fejlődését a külvilág hatásaival való állandó interakcióban (5.1.). A döntő különbség közöttük az - mint Pléh Csaba (1998b) kiemeli -, hogy Karmiloff-Smith szerint a csecsemőknek nincsenek veleszületett elméleteik a világról. Csak akkor tesznek szert teóriákra, amikor elkezdenek reflektálni saját meglévő ismereteikre.

5.3.5. Autizmus Kérdés persze, hogy milyen tapasztalati alátámasztással rendelkeznek ezek az elméletek? A bizonyítékok egy részét egy klinikai rendellenesség, az autizmus szolgáltatja. Miközben négyéves kora tájékán valamennyi egészséges gyerek teljesíti a téves vélekedési tesztet, az autisták nem képesek erre, és a legtöbb szakember ezt annak tulajdonítja, hogy nem rendelkeznek az elmeteória kognitív mechanizmusaival (Baron-Cohen et al. 2000). Ikervizsgálatok és molekuláris genetikai elemzések szerint az autizmus genetikai alapokkal rendelkezik (Lauritsen és Ewald 2001), és - mint látni fogjuk - meghatározott idegrendszeri elváltozásokhoz köthető.

369

Minden tízezerből 4-5 gyereket érint, és nagyon jellegzetes tünetekben nyilvánul meg. Mindenekelőtt a szociális és kommunikatív képességek bizonyos hiányai jellemzőek rájuk: nehézségeik vannak az arcfelismerésben és a szemkontaktus kialakításában, nem képesek megfelelően értelmezni mások érzelemkifejezéseit, és képtelenek részt venni olyan tevékenységekben, amelyek a másokkal való közös figyelmi állapotok kialakítását igénylik. Nem értik a metaforákat és az iróniát, amely komoly hátrányt jelent a társas viszonyok finom árnyalatainak és jelentéseinek megértése terén. Általában „névértéken", betű szerint vesznek minden kijelentést, és nem fedezik fel a mögötte húzódó implicit jelentéseket. Képzeletük és fantáziájuk meszsze elmarad az egészséges gyerekekétől. Képtelenek másokat becsapni, és arra is, hogy felfogják mások rájuk irányuló megtévesztéseit. Ennek megfelelően nem, vagy csak kismértékben tudnak részt venni a mintha (színlelt) játékokban. Olyan hiányosságok ezek, amelyek arra mutatnak, hogy nem képesek megérteni mások szándékait és nem tudnak különbséget tenni a saját és mások vélekedései, ismeretei között. Nem csoda, hogy 80-90%-uk képtelen átmenni a téves vélekedés tesztjein (5.17. ábra), még akkor sem, ha egyébként intelligenciahányadosuk (IQ) eléri a népesség átlagértékét (BaronCohen és Bolton 2000). Ez az autisták kb. 25%-ára jellemző, míg 75%-uk kisebb-nagyobb mentális retardációt mutat. A magasabb intellektuális képességekkel rendelkező autisták 9-10 éves korukra elérhetik ugyan a 4 évesek szintjét (és teljesítik a téves vélekedési tesztet), de képtelenek továbblépni és felfogni a harmadszintű intencionális állapotokat (azaz megérteni más vélekedését egy harmadik személy vélekedéséről). Az 5.17. ábráról az is leolvasható, hogy a Down-szindrómában szenvedő gyerekek éppolyan jól teljesítenek a téves vélekedés tesztjeiben, mint az egészségesek. Ez azért figyelemre méltó, mert ezeknek a gyerekeknek nagy része az átlagnál alacsonyabb IQ-val rendelkezik, miközben fejlett szociális képességek jellemzik őket. Neurológiai betegek vizsgálataiból ugyancsak az a következtetés szűrhető le, hogy az in-

370

5.17. ÁBRA Normál fejlődésű négyéves gyerekek, Down-kóros gyerekek és autista gyerekek teljesítményei a téves vélekedési tesztben (Sally-Ann-teszt) ■ (Forrás: Baron-Cohen 1995)

telligenciahányados és az elmeteória kapacitás független egymástól (Racsmány és Pléh 2001). Mindezek az eredmények arra mutatnak, hogy az autisták nehézségei a téves vélekedési tesztben nem a kognitív funkciók általános meghibásodására vezethetők vissza, sokkal inkább az elmeteóriával kapcsolatos specifikus mechanizmusok elégtelenségeiből származnak. Ez egyúttal azokat igazolná, akik az elmeteóriát moduláris természetűnek tartják. Az a tapasztalat, miszerint az autista gyerekek nem képesek a közös figyelem kialakítására és a mintha játékban való közreműködésre, ugyancsak értelmezhető úgy, hogy a szociális megismerés nagyon sajátos, jól körülhatárolható meghibásodásáról van szó. Ezt támasztja alá továbbá az a vizsgálat is, amely szerint az autisták - hasonlóan a négyéves egészséges gyerekekhez - jól teljesítenek abban a tesztben, ahol fényképeket használnak a téves vélekedés vizsgálatára (5.18. ábra). Mint korábban részleteztük, ez a feladat nem igényli a másik személy mentális állapotának megértését, viszont magában foglalja a Sally-Ann-teszt megoldásával kapcsolatos sajátos kognitív követelményeket. Az eredmények szerint az autisták, ellentétben a hároméves egészséges gyerekek-

5. RÉSZ. ELME

kel, rendelkeznek azzal a szelekciós mechanizmussal, amely lehetővé teszi a jelenlegi, valóságos helyzetnek megfelelő ítéletek gátlását és a korábbi állapotra vonatkozó ítéletek előhívását, de nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy ez utóbbiakat - mint téves ítéleteket - másoknak tulajdonítsák (Leslie 2000). A vizsgálatok tehát arra mutatnak, hogy a mentális állapotok megértése speciális képességeken alapszik, amelyek függetlenek más kognitív funkcióktól (intelligencia, szelektív gátlás stb.). Nagyon valószínű az is, hogy ezek a képességek az agy meghatározott területeihez köthetők, jóllehet ma még nincs világos képünk a konkrét idegrendszeri működésekről (Klin et al. 2000). A fotonemissziós, pozitronemissziós, továbbá komputertomográfiás vizsgálatok szerint a legvalószínűbb „jelöltek" egyike a bal oldali középső frontális kéreg, amely különösen aktív azokban a feladatokban, ahol pl. mentális állapotokra kell következtetni egy felolvasott szöveg alapján, de az autistáknál nem működik. Azoknak az embereknek, akiknek sérült ez az agyterülete, valamint az autistáknak egyaránt problémát jelent a különböző szociális helyzetekben való megfelelő viselkedés. Egy másik agykérgi terület a jobb oldali elülső frontális ké-

5.18. ÁBRA Négyéves egészséges gyerekek és autista gyerekek teljesítményei a téves vélekedési tesztben és annak fényképes változatában ■ (Forrás: Leslie 2000)


reg, amely a vizsgálatok során akkor aktiválódik, ha a kísérleti személyeknek az elmére vonatkozó kifejezések jelentéseit kell megérteniük, de nem működik a testtel kapcsolatos szavak hallatán. Sérülése a megismerő és érzelmi működések széles körű kiesését vonja maga után, többek között a humorérzék elvesztését, a mások iránti érdeklődés hiányát, és a társas kapcsolatok érzelmi aspektusainak megértésére való képtelenséget. Az elmeolvasás képességének irányításában más, evolúciós értelemben ősi agyterületek is részt vesznek. Ilyen az amygdala, amely egy kísérlet során akkor mutatott aktivitást, amikor a kísérleti személyeket arra kérték, hogy értelmezzék egy fényképen szereplő személy érzelmi állapotát (Stone 2000). Az autista felnőttek nem mutatták ezt az idegrendszeri működést a feladat elvégzése során, amelyet nagyon rosszul teljesítettek. A szóban forgó idegrendszeri működések megértéséhez fontos támpontokat nyújthatnak azok a majomkísérletek, amelyekben azt találták, hogy az amygdala az érzelmi kifejezések felismerését végzi, és bizonyos arckifejezésekre (különösen a félelelemre és a fenyegetésre) adott válaszokat irányítja (Ledoux 1998) (lásd 4.3.2., 5.5.3.). Mindezen tapasztalati adatok fényében nem vitatható, hogy a magasabbrendű kognitív műveletek egy része valóban moduláris szerkezetű. A moduláris megközelítés erős állításai ugyanakkor aligha tarthatóak. Egy ilyen erős állítás az, hogy az elmeteória és prekurzor moduljai nem változnak a tapasztalás által, legfeljebb egy idegrendszeri érési folyamaton mennek keresztül. Több jelenlegi vizsgálat is azt mutatja azonban, hogy a környezeti hatások jelentősen befolyásolhatják az elmeolvasás kialakulását. Azt találták például, hogy a téves vélekedési tesztet a gyerekek annál hamarabb és annál jobb eredménynyel oldják meg, minél több idősebb testvérrel élnek együtt (Ruffman et al. 1998). A szerzők feltételezése szerint ez annak köszönhető, hogy az idősebb testvérek a fiatalabbakat gyakran bevonják a mintha-játékba, miáltal azok megtanulják, hogyan gátolják a valóságos helyzetre vonatkozó ismereteiket.

371

A modularizmus egy másik erős állítása szerint az autizmus egyetlen kognitív meghibásodás - az elmeteória-modul működés kiesésének - az eredménye, amelynek másodlagos következményeként jön létre az autizmushoz kapcsolható összes többi szociális és emocionális zavar. Ezt azonban számos kísérleti eredmény cáfolja. Kiderült például, hogy az autisták számos olyan rendellenességet mutatnak a tárgyak észlelése és manipulációja során, amely nem vezethető vissza a mentális állapottulajdonítás kognitív mechanizmusaira, mégis mélyen befolyásolják a társas viselkedést. Mint korábban említettük, az egészséges csecsemők veleszületett holisztikus szemlélettel rendelkeznek: már néhány napos korukban kitüntetett figyelmet szentelnek a dolgok mint egészek iránt a részletekkel szemben - így például előnyben részesítik az arcot mint átfogó alakzatot az egyes arcvonásokhoz képest (5.3.1.). Az autisták azonban elsődlegesen az alkotóelemekre és a részletekre fordítják a figyelmüket, nem az egészre. Ennek következtében jobban teljesítenek az optikai illúziókkal kapcsolatos feladványokban vagy azokban a feladatokban, ahol valamilyen részletet kell megtalálni egy ábrán belül. Egyesek szerint lehetséges, hogy ez a kognitív sajátosságuk - amelyet gyenge központi koherenciának neveztek el - okozza az autizmus számos más tünetét (Happé 2000). Olyanokat is, amelyeket az elmeteória hiányára szokás visszavezetni, így például a másik személyre irányuló figyelem hiányát. Valószínű ezért, hogy a szociális megismerés műveletei az elmeteórián kívül más kognitív mechanizmusokat (modulokat) is magukban foglalnak. Többen felfigyeltek arra is, hogy az autisták szociális fogyatékosságai fejlett képességekkel párosulnak más téren. Könnyedén tájékozódnak a fizikai összefüggések világában, hamarabb átlátják az oksági viszonyokat és jobb teljesítményt nyújtanak a gépek megértése terén, mint a hasonló korú egészséges gyerekek. Különösen így van ez azok körében, akiknél normális, a populáció átlagának megfelelő intelligenciahányadost mértek. Simon BaronCohen (2000) ezt úgy foglalja össze, hogy az

372

autisták rossz intuitív (folk) pszichológusok, de kiváló intuitív fizikusok. Azt találta, hogy az autista gyerekek apja és nagyapja - akik maguk nem autisták, de mint elsőfokú rokonok hordozzák az autista gyerekek génjeinek 50, illetve 25%-át - lényegesen nagyobb arányban dolgoznak a mérnöki szakmákban, mint szociális területeken (pl. szociális munkásként). A matematika, fizika és mérnöki fakultásokon tanuló egyetemistáknak több autista rokonuk van, mint bölcsész társaiknak. Az autisták átlagosnál jobb teljesítménye a fizikai világ megértése terén egyesek szerint azzal függ össze, hogy az agyi fejlődés férfi mintázatainak szélsőséges formáját mutatják (Baron-Cohen és Hammer 1997). Ismeretes, hogy a férfiak a nőkhöz képest átlagban jobb teljesítményt nyújtanak a mérnöki és technikai munkakörökben, ami valószínűleg jobb térorientációs képességükkel függ össze. Ugyanakkor szociális és kommunikatív képességeik terén elmaradnak a nők mögött (4.4.3., 4.4.4.). Az autisták körében minden egyes nőre 4 férfi jut, sőt, ha csupán a magasabb (a népesség átlagának megfelelő) intelligenciájú autistákat vesszük figyelembe, ez a nemi arány l:9-re módosul. BaronCohen és munkatársai ezért úgy vélekednek, hogy az autizmus a férfi agy extrém megnyilvánulási formája, amennyiben a férfiakra általában jellemző kognitív stílusok a populáció egy kis részében abnormális tünetekhez vezetnek. Egyelőre nem világos, hogy mi vezet ehhez az állapothoz, mint ahogy az sem, hogy amennyiben az emberi agy a fizikai és pszichológiai összefüggések megértésének eltérő módjaira szelektálódott, mi hozza létre az „intuitív fizika" és „intuitív pszichológia" egymást korlátozó, alternatív működését (trade-offját).

5.3.6. Intuitív biológia A gyermekek fizikai és szociális intelligenciája mellé egy további kognitív kapacitás társul: az, hogy meghatározott módon képesek kezelni az élőlényekkel kapcsolatos benyomásokat és tapasztalatokat. Sokak szerint ezzel „intuitív fizi-

5. RÉSZ. ELME

kai" és „intuitív pszichológiai" eszköztáruk egy harmadik területtel, az „intuitív biológiával" gazdagodik. Mindegyik önálló modulrendszert képez a környező világ megismerési folyamatainak irányításában (Mithen 1996, Pinker 2002). A csecsemők néhány hónapos korban felismerik az élőlények és az élettelen dolgok közötti különbséget, és ennek megfelelően viselkednek. Egy egyszerű kísérletben a csecsemők azt látták, hogy egy ernyő mögé golyót gurítanak be, és kisvártatva egy másik golyó jelenik meg a másik oldalon (Spelke et al. 1992). Az ernyő eltávolítása után azt észlelik, hogy a mozgásba hozott golyó nekiütközik a másiknak, amitől az elkezd gurulni. Ettől nem élénkül meg az érdeklődésük, valószínűleg ugyanezt a folyamatot képzelték el az ernyő mögött is. Ha azonban azt tapasztalják, hogy a második golyó anélkül kezdi meg mozgását, hogy az első elérte volna, figyelmük rendkívül élénkké válik a meglepetéstől. Nem mutatnak azonban érdeklődést akkor, ha ugyanezt a kísérletet emberekkel játsszák el, és azt tapasztalják az ernyő elvétele után, hogy az egyik személy magától indul el. Jobban csodálkoznak azon, ha az emberek mozgásuk során összeütköznek. Úgy tűnik, a csecsemők azt várják el, hogy az élő és élettelen dolgok különböző törvények szerint működnek. Óvodáskorukra világossá válik számukra, hogy az élőlények valamiféle rejtett dologgal, lényeggel (esszenciával) rendelkeznek, ami az élettelen dolgokból hiányzik. Amikor a kísérletek során az egyik tárgyat (pl. teáskannát) különböző műveletek során egy másikká (pl. madáretetővé) alakították át, a gyerekek elfogadták az átalakulást, és tudomásul vették, hogy az új dolog madáretetésre szolgál (Keil 1989). Amennyiben azonban élőlényeket ábrázoló játékokat alakítottak át egymásba - tehát pl. mosómedvét megfelelő színezés és szőreltávolítás után görénnyé -, azt a gyerekek furcsának és természetellenesnek tartották. Ellenállónak mutatkoztak akkor is, amikor élettelen tárgyat alakítottak át élővé (pl. egy drótkefét sündisznóvá), vagy fordítva. Ugyancsak tiltakoztak, amikor különböző állatokat „építettek egymásba", miközben a tárgyak összeolvasztá-


sából származó új dolgokat elfogadták. Általában véve úgy gondolják, hogy az élőlényeket belső tulajdonságaik teszik azzá, amik, külsejük megváltoztatása önmagában nem hoz létre másik állatot. Így pl. a tigris nem változik oroszlánná, ha oroszlánsörényt ragasztanak rá, ha azonban eltávolítják a tigris belsejét, az már megszűnik tigris lenni. Ez az esszencializmus annak a felismerésére is rávezeti őket, hogy az állat- és növényfajták nagyobb kategóriákba, átfogó típusokba tartoznak. Ez alapján pedig következtetéseket hoznak létre ismeretlen élőlények viselkedésével kapcsolatban. Egy kísérletben hároméveseknek egy flamingó, egy rigó, és egy olyan denevér fényképét mutatták meg, amely nagyon hasonlított a rigóra (Gelman és Markman 1987). Amikor közölték velük, hogy a denevér tejjel táplálja a kicsinyeit, azt állították, hogy a rigó is ezt teszi. Amikor azonban elmondták nekik, hogy a flamingó madár, a gyerekek megváltoztatták véleményüket, és úgy gondolták, hogy eltérő külsejük ellenére bizonyára mindkét madár hasonlóan „működik". Következésképpen a rigó is úgy táplálja kicsinyeit mint a flamingó (pépes étellel). Scott Atran (1990, 1998) és Brent Berlin (1992) több vizsgálat során kimutatta, hogy az emberek élőlényekkel kapcsolatos intuitív tudása egy „népi biológia" kialakulásához vezetett. Arról van szó, hogy az emberek a föld minden táján olyan csoportokba osztályozzák a növényeket és állatokat, amelyek megfelelnek a Linné-féle taxonómia nemzetség kategóriájának (mosómedve, harkály, borz, szarvas), esetenként a faj kategóriájába tartoznak (oroszlán). Még akkor is ezeket tartották a legfontosabb, megkülönböztetendő természeti kategóriáknak, ha sohasem látták példányaikat, és a természetben nem is tudják őket azonosítani. Mindegyiket valamifajta belső realitással, esszenciával ruházzák fel, amely az élőlény sajátos identitását adja. Magát az identitást pedig úgy fogják fel, mint egy komplex, önfenntartó dolgot, amelyet belső folyamatok és erők irányítanak. E feltételezés az alapja annak, hogy az emberek képesek megérteni és megjósolni, hogy az egy típusba

373

tartozó élőlények azonos tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket másoktól. Ha tudják például, hogy a pelikánt valamilyen betegség támadja meg, hajlamosak azt hinni, hogy ez a betegség más madárfajokban is előfordul, madarakon kívül viszont feltehetően ritkán találkozni vele. Valamennyi tanulmányozott kultúrában azt találták, hogy e típusokat egy hierarchia mentén osztályozzák: a növények és állatok egymásba foglalt csoportokba kerülnek, amelyek nagyjából megfelelnek a biológiai rendszertan olyan kategóriáinak, mint család, osztály, törzs (pl. hegyi kecske/kecske/ növényevő patás/emlős). Miközben az állatokra vonatkozó ismeretek természetszerűleg változnak az egyik kultúráról a másikra áttérve, maga a rendszer felépítése és logikája meglepő kultúrközi stabilitást mutat. Atran (1998) és mások (Pinker 2002) arra következtetnek, hogy az emberi elme veleszületett képességeket mutat arra, hogy felismerje, kategorizálja és konceptuálisan elhelyezze, illetve rendszerezze a különböző élőlényeket. Olyan képességek ezek, amelyek nyilvánvalóan hasznosak voltak őseink számára, amennyiben segítették a táplálék felkutatását, a mérgező növények elkerülését vagy a ragadozók elleni védekezést (5.4.). Az evolúciós környezet állandó, lényeges és visszatérő problémái voltak ezek, ezért a természetes szelekció létrehozta a megoldásukhoz szükséges adaptív pszichológiai eszközöket. A szerzők szerint a népi biológiai gondolkodást egy területspecifikus modul (vagy modulok csoportja) irányítja, amely lehetővé teszi az élővilág diszkrét, nem átfedő kategóriáinak különböző csoportosításait és a rájuk irányuló következtetések műveleteit. Ez az oka annak, hogy az emberek valamennyi kultúrában rendkívül érzékenyek a természeti kategóriák határaira, képesek a fejükben összekapcsolni az élőlények megfigyelt tulajdonságait, és arra is, hogy értelmezzék a közöttük lévő oksági kapcsolatokat, és ezek alapján előrejelzéseket tegyenek a velük kapcsolatos viselkedési műveletekre és eljárásokra. Az a tény például, hogy a kecske hasonló rendszertani kategóriába tartozik, mint a birka, arra enged következtetni, hogy

374

számos tulajdonság (betegségre való fogékonyság, terelhetőség, hidegtűrő képesség, fogságban tarthatóság) tekintetében inkább hasonlít a birkára, mint a szarvasmarhára. A szóban forgó kognitív algoritmusok irányítják az élővilágra vonatkozó tapasztalati ismeretek szerzését, amelyek következtében a legegyszerűbb, írás nélküli kultúrák tagjai is hihetetlenül gazdag tudással rendelkeznek élő környezetük felépítéséről. Valószínű, hogy a paleolitikum vadászó-gyűjtöge-

5. RÉSZ. ELME

tői is kiváló intuitív botanikusok és zoológusok voltak: sok száz fajt ismerhettek, és bőséges ismeretekkel rendelkezhettek ezek életmódjáról, éves ciklusairól, szaporodásáról. Ezek alapján meglehetősen pontos következtetésekre jutottak arra vonatkozóan, hogy mi a megfelelő teendő felkutatásuk, begyűjtésük és vadászatuk, illetve háziasításuk esetén, ami növelte túlélési és szaporodási kilátásaikat. Erre még visszatérünk a következő fejezetben.

5.4. fejezet

HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ Az eddig elmondottak fontos következménnyel járnak az emberi evolúció megértésére nézve. Ennek elemzése előtt azonban érdemes kitérnünk arra a problémára, amit a Homo sapiens törzsfejlődésének rekonstrukciója jelent a tudományos kutatás számára. Közhelyszerű igazság, hogy a viselkedés evolúciós történései rendkívül nehezen modellezhetők, hiszen a viselkedésnek nincs maradandó lenyomata, nem foszszilizálódik. Még nagyobb problémát jelent a kognitív képességek törzsfejlődésének nyomon követése. Természetesen vannak olyan tárgyi emlékek, amelyekre építkezhetünk az elméletalkotás során (Corballis és Lea 1999, Lewin 1999). Először, az emberősök fosszíliái, mindenekelőtt agykoponyájának mérete, alakja, térfogata és belső felületének lenyomata, amelyen az agy erei és barázdái hagytak nyomot. A tárgyi bizonyítékok körébe tartoznak ezenkívül a hominidák által használt és készített eszközök és más materiális emlékek, amelyekből visszakövetkeztethetünk az akkori emberek intellektuális képességeire. Őseink természeti-ökológiai környezete - pontosabban, ami ebből rekonstruálható - ugyancsak gazdag információt nyújthat azokra a szelekciós nyomásokra vonatkozóan, amelyek a fizikai világhoz történő alkalmazkodási folyamatokat alakították. Másodszor, az emberszabású főemlősökkel történő összehasonlító elemzések azt a lehetőséget kínálják, hogy a különbségek és a hasonlóságok megállapításával képet nyerjünk az emberi evolúció kezdeti szakaszairól és arról az „evolúciós startról", amely a későbbi, sajátosan emberi fejlődési pálya kiindulási alapját képezi (Gibson 2002, Parker és McKinney 1999). Az előző fejezet végén (5.1.4., 5.1.5.) bemutattunk néhány kutatási eredményt és elméleti magyarázatot a főemlősök, különösen az emberszabásúak agyának és intellektuális képességeinek

evolúciójával kapcsolatban. Megállapítottuk, hogy a csimpánzok és a gorillák szociális és technikai képességei bizonyos területeken az emberi jártasságok előfutárainak tekinthetők. E képességek összehasonlító elemzése lehetővé teszi, hogy rekonstruáljuk az emberszabásúak közös ősének - és talán az Australopithecusnak - a kognitív repertoárját, azt, hogy az elmúlt tizenöt millió év és az utolsó kétmillió év közötti időszakban milyen lehetett őseink gondolkodása és mentális élete. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a következő tulajdonságok feltétlenül jellemzőek voltak rájuk: az eszközhasználat egyszerűbb formái, az oksági kapcsolatok elemi megértése, belátásos tanulás, a szociális tanulás és utánzás különböző fajtái, az énfelismérés, a manipuláció és megtévesztés, és az elmeteória implicit formái. Az emberszabásúakkal való összehasonlító kutatások azonban viszonylag kevés információt nyújtanak az emberi evolúció későbbi - az utóbbi kétmillió évben végbement - szakaszairól. A csimpánzok és gorillák kognitív képességei alapján ugyanis nehéz fogalmat alkotni a Homo nemzetség tagjainak (H. habilis, H. erectus, H. sapiens) mentális fejlődésére vonatkozóan. Számos szerző - így Steven Mithen (1996), Merlin Donald (2001), Sue Parker és Michael McKinney (1999), Simon Baron-Cohen (1999) szerint az utóbbi kétmillió év történéseinek rekonstrukciójában egy új elem jelenik meg és egészíti ki a korábbiakat: a pszichológiai képességek egyedfejlődéséről szerzett ismereteink felhasználása. Úgy vélik, a különböző mentális képességek fejlődésének menetrendje, az egyes kognitív szintek időzítése és a pszichológiai változások szekvenciája, amelyek az egyedi élet során bontakoznak ki, bepillantást engednek abba a folyamatba, ahogyan az emberi gondolkodás és tudat fokozatosan létrejött a törzsfejlődés so-

376

5. RÉSZ. ELME

5.19. ÁBRA Kőeszköz-kultúrák az emberi evolúció különböző időszakaiból ■ Magyarázat a szövegben (Forrás: Mithen 1998)

rán. Ez nem jelenti egyúttal a rekapitulációs elmélet elfogadását, vagyis annak a régen megcáfolt tannak az újjáélesztését, hogy az egyedfejlődés megismétli az addigi törzsfejlődés legfontosabb lépéseit. Világosan kimutatható ugyanis, hogy az egyedfejlődés menete nem ad kauzális magyarázatot a törzsfejlődés mintázataira, és viszont (Gould 1978, Péley 2001). Lehetőséget nyújt ellenben bizonyos párhuzamosságok felrajzolására a mentális képességek szerveződésében, és arra, hogy a kognitív evolúció általános keretét felvázolják. A rendelkezésre álló tárgyi emlékek, összehasonlító adatok és fejlődési mintázatok természetesen nagyon hiányosak. Ezért van az, hogy az egyes szerzők olyan evolúciós szcenáriókat javasolnak az emberi tudat és gondolkodás fejlődésével kapcsolatban, amelyek számos ponton eltérnek egymástól. Ugyanakkor az általuk leírt evolúciós rekonstrukció alapvető irányai és fő menetrendje nagy hasonlóságot mutatnak. Az alábbiakban a kognitív evolúció egy rövid vázlatát mutatjuk be, a részleteket illetően, amelyek tárgyalása túllépne e könyv keretein, a hivatkozások adhatnak eligazítást, A szerzők nagy része egyetért abban, hogy a humán evolúció első nagy „áttörése" a Homo habilisszel következett be, mintegy kétmillió évvel ezelőtt (lásd 1.2. ábra). Ez több tekintetben is minőségi különbséget jelentett a csim-

pánzokkal való közös ős és az Australopithecusok világához képest (Toth és Schick 1993, Foley 1995). A habilisek által készített kőeszközök (az ún. olduwai ipar), bár nagyon egyszerű technikával készültek, lényegesen meghaladták a ma élő emberszabásúak teljesítményét (5.2.2.). Jól irányzott ütésekkel szilánkokat pattintottak le egy kavicsról, és az így keletkező pengéket és magkövet különböző célokra használták fel (5.19. ábra). Valószínű, hogy az eszközöket egy arra alkalmas helyen készítették el, tárolták, és csak később vitték - olykor nagy távolságokat bejárva - a felhasználás színhelyére, ahol a zsákmányállatok feldolgozása történt. A kéz és a szem kordinációja az eszközkészítés műveletei során, a végtermék elképzelése és jövőbeli felhasználásának anticipációja, továbbá az eszköz és a céltárgy közötti fizikai kapcsolat megértése olyan képességeket igényel, amelyeket a gyermekek másfél-kétéves korukban érnek el. A kutatók többsége úgy gondolja, hogy a habilisek nagyjából még a csimpánzoknak megfelelő (implicit) elmeteóriával rendelkeztek, és mások megértése terén nem érték el a másodrendű intencionalitás szintjét, ami a négyéves gyerekekre jellemző (Mithen 2000). A Homo habilisek agytérfogata a ma élő emberszabásúakhoz és az Australopithecusokhoz képest növekedésnek indult, és elérte a 700-800 cm3 -t. Ebben lényeges szerepet játszott étrend-

5.4. FEJEZET. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ

jük megváltozása. A telephelyükön talált állati csontmaradványok és kőből készült vágóélek azt mutatják, hogy élelmüknek meghatározó részét képezte a hús, bár jelenleg éles viták folynak arról, hogy ezt elsősorban dögevés vagy vadászat útján szerezte (Whiten és Widdowson 1992). A hústáplálék megjelenése és elterjedése szorosan kapcsolódik az agy növekedéséhez. Nem csupán abban a közismert értelemben azonban, hogy a zsákmány felkutatása, hazaszállítása, feldolgozása, a megfelelő szerszámok készítése, tovább a vadászat mint csoportos tevékenység összehangolása fontos szerepet játszott a fejlett intellektuális képességek szelekciójában (Gibson és Ingold 1993). Brit antropológusok nemrégiben kimutatták, hogy a fordított oksági kapcsolat legalább ilyen meghatározó vagy talán még meghatározóbb - lehetett: a növekvő agy mintegy „húzóerőt" gyakorolt a hús iránti fokozott szükséglet megjelenésére. Leslie Aiello és Peter Wheeler (1995) abból indultak ki, hogy az agy rendkívül költséges szerv: miközben mindössze 2%-át teszi ki az emberi testnek, energiafelhasználása az alapanyagcsere akár 20%-át is felemészti. Ezért az evolúció során csak úgy lehetett fenntartani az egyre nagyobb tömegű agyat, ha közben más szervek méretének a csökkentésével biztosítani lehetett a szervezet energia-egyensúlyát. Nyilvánvaló, hogy a létfontosságú - és ugyancsak költséges szervek (máj, vese, szív stb.) szükséges mértékű redukciója összeegyeztethetetlen lett volna a túléléssel. A tápcsatorna hossza azonban az alapvető élettani és homeosztatikus folyamatok felbomlása nélkül is csökkenthető (5.20. ábra). Mégpedig azon az áron, hogy a szervezet a korábbinál kevésbé hatékonyan tudta lebontani és hasznosítani a rostos növényi táplálékot, ami azt jelenti, hogy a kizárólagos növényi étrend nem biztosította a test megfelelő energia-ellátását. Ez szigorú kényszert jelentett arra nézve, hogy habilis őseink áttérjenek a hústáplálékra, ami - a korábbiak értelmében - valószínűleg visszahatott az agy további növekedésére. A legtöbben úgy gondolják, hogy az ökológiai adaptációk (kőeszközök készítése, táplálékszerzés) mellett az összetett csoporthoz való alkal-

377

mazkodás követelményei képezték a kognitív evolúció hajtómotorját. Bizonyos közvetett adatok arra mutatnak, hogy a Homo habilis nagyobb méretű csoportokban élt, mint ősei. Dunbar korábban ismertetett számításai alapján (2.4.1.) - tehát az agykéreg relatív méretét használva - e csoportok felső határa 70-80 fő lehetett (Dunbar 1996). Az 5.21. ábra azt mutatja, hogy az emberi evolúció folyamán őseink egyre kiterjedtebb csoportokban éltek, aminek különböző lehetséges okai lehettek. Erős csoporton belüli kötelékek és kooperatív tevékenységek voltak szükségesek a ragadozók elleni védekezés miatt, a táplálék (különösen a nagy testű állatok) megszerzése céljából, és a csoportok közötti küzdelmek sikeres megvívása érdekében. A nagyobb csoportokban élő egyének olyan kognitív képességekre szelektálódtak, amelyek segítségével képesek voltak a többiek viselkedését bejósolni, együttműködésüket megszervezni, és másokat saját céljaik érdekében manipulálni (5.2.6.). Ez a folyamat a Homo habilisszel még éppen csak elkezdődött - ami megfelel alacsony elmeolvasó képességüknek -, a későbbiek folyamán azonban jelentősen felgyorsult.

5.20. ÁBRA Egy 65 kg-os ember és egy hasonló súlyú főemlős létfontosságú szerveinek mérete ■ Látható, hogy az egyetlen jelentős különbség az agy és a bélcsatorna egymáshoz viszonyított nagyságában van (Forrás: Aiello és Wheeler 1995)

378

5.21. ÁBRA A kihalt hominidafajok feltételezett maximális csoportméretei, a koponyatérfogatuk által kalkulált neocortex mérete alapján ■ (Forrás: Dunbar 1996)

Ebből a szempontból nagyon fontos a humán evolúció következő szintje, a Homo erectus megjelenése, mintegy 1,6-1,8 millió évvel ezelőtt. Agyméretük tovább nő (eléri a 900-1000 cm3-t),

5. RÉSZ. ELME

ami valószínűleg egyaránt köszönhető a természeti és társadalmi környezet hatásainak. Jelenlegi ismereteink szerint a Homo erectus az első hominida, amely az emberszabásúakhoz képest alapvetően eltérő növekedési pályát mutat (Bogin és Smith 1996). Egyedfejlődési mintázatai köztes értéket foglalnak el a csimpánz és a modem ember között. Mint az 5.22. ábrán látható, a csimpánzhoz (és az Australopithecushoz) képest fejlődése lelassul, az egyes testi jellegek relatíve később jelennek meg, a gyermekkor meghosszabbodik (lásd még 4.3.1.). Akárcsak a mai ember, rendkívül éretlenül és magatehetetlenül jön a világra: az újszülött agytömege nem éri el a felnőttre jellemző méret egyharmadát. Ezek a neoténiás vonások egyúttal azzal járnak, hogy a gyermek intenzív anyai gondoskodást igényel, és az anyától való függőség állapota hosszú évekig tart. Ebben a környezetben intenzív szelekciós nyomások helyeződhettek az arckifejezések, gesztusok és vokális jelzések megértésére és utánzására. Ugyancsak lényeges szerepet játszhatott a kötődési folyamatok elmélyítésében a közös figyelem kialakulása (Parker és McKinney 1999). A gyerek számára magas túlélési értéket képviselt, hogy képes volt a felnőt-

5.22. ÁBRA Az egyedfejlődés első húsz évét magában foglaló élettörténeti mintázatok változásai a humán evolúció folyamán ■ Öt faj elemzéséből megállapítható, hogy a gyermekkor hossza folyamatosan növekedett. Az első nagyobb változás a Homo erectus egyedfejlődésében tapasztalható (Forrás: Bogin és Smith 1996)


tek tekintetének irányát követve olyan tárgyra vagy eseményre irányítani a figyelmét, amellyel kapcsolatban a közvetlen tapasztalat (fizikai kapcsolat) veszélyes volt vagy elérhetetlen, A Homo erectus kognitív képességeinek alakulásában valószínűleg természeti-ökológiai tényezők is fontos szerepet játszottak (Gibson és Ingold 1993, Parker és McKinney 1999). Egyrészt a táplálkozásukban egyre fontosabbá váló dögevés és vadászat során használt kőeszközök összetett kognitív képességeket igényeltek A mintegy másfél millió évvel ezelőtt megjelent ún. acheuliani ipar szakócái szimmetrikusak, mindkét oldalukat megmunkálták (5.19. ábra). Ez magas fokú anticipációt igényelt, hiszen a használati tárgy végső alakját előre meg kellett tervezni, és a műveleteket folyamatosan hozzáigazítani a mentális modellhez. Az eszközkészítés a tárgyak közötti oksági összefüggések mélyebb megértését hívta életre, amely lényegesen felülmúlta az emberszabásúak teljesítményét. Nem csupán az előzmény-következmény láncolat megértését foglalta magában, hanem valószínűleg azoknak a láthatatlan „közvetítőerőknek" a reprezentációját is, amelyek az adott eseménysort mozgásban tartják (5.1.1.). Sőt, ezt a képességet - amely a gyermeki fejlődés nagyon fontos szintje - számos ponton meghaladhatta. Egy elemzés, amely az acheuliani kőkészítés pattintási technikáit tanulmányozta, arra következtetett, hogy e kőeszközök készítői feltehetőleg tisztában lehettek az euklideszi geometria bizonyos fogalmainak, pl. a szögek természetére vonatkozó ismereteknek. Ez a tudás viszonylag későn, hatéves korukat követően jelenik meg a gyerekeknél, az ún. konkrét műveleti szakaszban (Wynn 1993). Az erectusok eszközkészítése valószínűleg mélyen befolyásolta az utánzásos tanulás és a tanítás képességeit is, hiszen az ilyen bonyolult műveletek elterjedése a populációban a szociális tanulás magas szintű formáit igényli. Az ismeretek és a technikai ügyességek átadásában valószínűleg egyre kisebb szerepet játszott az emuláció. Helyét fokozatosan a valódi utánzás vette át, amely a legcélszerűbb modellek pontos és megbízható másolásához vezetett. Sőt, Mer-

379

lin Donald (2001) szerint megjelenik a mimézis, amelynek során az egyed a csoporttárs magatartásának valamely jellemző részletét szimbolikus - de még nem nyelvi - formában reprezentálja, elsősorban azért, hogy mások számára ezt kommunikálja. Az arckifejezésekben, testi gesztusokban, hangjelekben reprodukált, újrajátszott események és történetek fontos szerepet töltöttek be a társas ismeretek és technikai ügyességek csoporton belüli adásvételében. Ezzel együtt is az erectusok szociális tanulására egyfajta statikusság jellemző. Kognitív korlátaikat mutatja, hogy az általuk készített eszközök csaknem egymillió éven keresztül semmiféle formai vagy funkcionális változást nem mutatnak, és bár eltérő földrajzi körülmények között éltek, nem készítettek speciális eszközöket a különböző állatok vadászatára vagy kikészítésére (Stringer és McKie 1996). A Homo erectusok életének egy másik ökológiai tényezője ugyancsak hatással lehetett kognitív képességeik fejlődésére. Ez a tényező a vándorlás, amely az erektuszoknál egy korábban sohasem látott, hatalmas méretű és kiterjedésű „rajzást" jelentett. Afrikából elvándorolva egymillió év alatt egész Eurázsiában elterjedtek, miközben a legkülönbözőbb földrajzi adottságokhoz és éghajlati viszonyokhoz kellett alkalmazkodniuk (Corballis 1999). Az északi irányba történő vándorlás azzal járt, hogy az évszakos ingadozások növekedtek, a növényi táplálék a téli hónapokban jelentősen csökkent, a vadállomány elterjedésének és megoszlásának változékonysága pedig soha nem tapasztalt méreteket öltött. A táplálék előre jelezhetőségének csökkenése, felkutatásának nehézségei és a kinyerésükkel kapcsolatos nehézségek növekedése a fizikai intelligencia további fejlődéséhez vezetett, ahogy azt az ökológiai elméletek képviselői állítják (5.2.7.) Így például fejlett mentális térképpel és térorientációs képességekkel kellett rendelkezniük ahhoz, hogy nyomon kövessék a vándorló csordákat, és hogy visszatérjenek meleget adó lakóhelyeikre (Parker és McKinney 1999). Mintegy félmillió évvel ezelőtt jelentek meg a Homo sapiens archaikus formái. Ennek kezdeti

380

szakaszában egy nagyszabású és viszonylag gyors agyméret növekedés történt: az erectusok 900-1000 cm3 -es agyát egy 1200-1600 cm3 térfogatú agy váltotta fel. Különösen nagy agyméret jellemezte a neandervölgyi ősembert (Homo sapiens neanderthalensis), amely 150-200 ezer évvel ezelőtt jelent meg, és feltételezhetően 30 ezer évvel ezelőtt halt ki. A korszak legnagyobb „újítása" az a bonyolult technológia, amit levallois-i kultúrának hívunk (5.19. ábra). Lényege, hogy a tervezett szerszámokat egy nagyobb kődarabról választják le, gondos, finoman célzott, aprólékos ütések sorozatával. Ez a műveletsor az absztrakt gondolkodás - elsősorban az előrelátás és az oksági megértés - különösen magas szintjét igényli, hiszen a kezdeti állapot és a végső cél közé nagyon sok közvetítő lépés iktatódik, amelyeknek semmi közük a végső funkcióhoz (Kuhn és Stiner 1998). Ezeknek az eszközöknek az elkészítése annyira bonyolult jártasságot igényelt, hogy még a mai kőfaragóknak is nagy nehézséget okoz az utánzásuk. Nyilvánvaló, hogy a mesterségbeli ügyesség elsajátítása a szociális tanulás fejlett formáit igényelte ősünktől. A levallois-i technika megtanulásához valószínűleg nem volt elég a pattintó mozdulatok pontos megfigyelése és lemásolása: szükség volt arra is, hogy megértsék a mester szándékait és céljait is, hiszen mindegyik mozdulatkombináció különböző eszközöket eredményezett. Tanítónak és tanítványának egyaránt figyelembe kellett vennie, hogy mi van a másik fejében; a tanulási folyamatot egymás nézőpontjából is meg kellett érteni és nyomon követni (Mithen 2000). Valószínű, hogy rendelkeztek már az elmeolvasás és szándéktulajdonítás bizonyos mentális képességével, de a rendelkezésre álló evidenciák alapján nehéz pontos képet alkotni ezek működéséről. A modern ember (Homo sapiens sapiens), amely mintegy 100 ezer évvel ezelőtt jelent meg, már biztosan rendelkezett teljesen kifejlett, explicit elmeteóriával (Baron-Cohen 1999, Mithen 1998, 2000). Képes volt másodlagos reprezentációk kialakítására, azaz arra, hogy az érzékszervektől függetlenül is létre tudja hozni a dolgok, események kapcsolatok mentális repre-

5. RÉSZ. ELME

5.23. ÁBRA „Varázsló" - 75 cm-es festett figura a felső kőkorszakból (Trois-Fréres, Franciaország) ■ (Forrás: Mithen 1996)

zentációját, és arra is, hogy ezekkel különböző műveleteket végezzen az elmében. Ezt többek között abból tudjuk, hogy elképzelt alakokat formált meg létező fajok különböző testrészeinek felhasználásával. Így pl. elefántagyarból egy 35 ezer évvel ezelőtti mester olyan figurát faragott ki, amelynek a teste férfi, a feje oroszlán. Egy ugyanebből az időből származó festmény olyan élőlényt ábrázol, amely két lábon áll, végtagjai emberszerűek, háta, füle valamilyen növényevőre utal, agancsa egy rénszarvastól származik, farka viszont a lóéhoz hasonlít (5.23. ábra). Az autista gyerekek, akik elmeolvasó képessége alacsony szinten áll, nem képesek ilyen kreatúrákat létrehozni, hiányzik belőlük az ehhez szükséges fantázia. Szintén nem képesek a mintha (szimbolikus) játékra, amely a másik perspektívájának átvételét és egy nem valóságos világ reprezentációját igényelné. Ezzel szemben az archaikus ember tevékenységét és tárgyi kultúráját nehéz volna megérteni anélkül, hogy őseinket ne ruháznánk fel a másodlagos reprezentáció és az elmeteória képességével. A 30-50 ezer évvel ezelőtt élt emberek más


élőlényeknek és élettelen tárgyaknak is mentális állapotokat tulajdonítottak. Egyesek szerint az antropomorfizmus - tehát az állatok emberi képességekkel és tulajdonságokkal való felruházása - fontos szerepet játszott abban, hogy őseink mestereivé váltak az állatok viselkedésének előrejelzésében és sikeres elejtésében. „Belehelyezkedve" az állatok világába, könnyebben megértették, hol táplálkoznak, merre vonulnak, hogyan reagálnak az emberi közeledésre (Mithen 1996). Nem csupán ez a képesség, hanem a csoportos vadászat leleményes formái és az új fegyverek - főleg a különlegesen kiképzett hajítófegyverek - megjelenése is az intelligencia növekedéséhez vezetett. A fegyverek formáját nem csupán a vadászott állatok elejtésének speciális követelményeihez igazították, hanem a földrajzi és éghajlati változásokhoz is (McBrearty és Brooks 2000). Így pl. robusztus, erős hegyekkel ellátott nyilakat és lándzsákat használtak az eljegesedett területek nagyvadjainak elejtésére, amikor azonban az időjárás megenyhült, kisebb méretű, többféle célra alkalmas fegyverek változatos fajtáit hozták létre a sokszínű vadállomány vadászatára. Általában véve több száz féle, aprólékosan megmunkált, és a legkülönbözőbb célra készült eszközöket készítettek, amelyekkel ruhákat varrtak, ékszereket (pl. kőből készült gyöngysorokat) formáltak, lakóhelyeket hoztak létre. A tárgyak készítésével kapcsolatban sokan „felső-őskőkori forradalomról" beszélnek, hiszen a korábbi statikus, megállapodott technológiákkal szemben ezt a tárgyi kultúrát a szakadatlan változás és megújulás képessége jellemezte (lásd 5.32. ábra). Mindent egybevetve, fizikai intelligenciájuk elérte azt a színvonalat, amely a mai embert jellemzi az absztrakt oksági elvek és törvényszerűségek megértése és a dolgok kreatív „újraírása" tekintetében (Mithen 1996). A tárgyak sok esetben egyúttal műalkotások is voltak, amire nem találunk példát az evolúció korábbi szakaszaiban. A felső és középső őskőkorban élő embereket a szimbólumok gazdag világa vette körül, amelyek bonyolult jelentéseket hordoztak egy-egy csoport tagjai számára

381

(Knight et al. 1995). E szimbólumok létrehozása bonyolult kognitív képességeket igényelt: egy mentális modell előzetes kialakítását és a kollektív jelentések kommunikációjának szándékát. Ráadásul olyan jelentések (pl. újjászületés) tulajdonítását egy képnek vagy szobornak (pl. halat ábrázoló faragványnak), amely nem kapcsolódott a valódi tárgyhoz (a halhoz mint élelemhez). Már 100 ezer évvel ezelőttről találtak olyan kőből és csontból készült tárgyakat, szerszámokat, amelyekre egymást keresztező vonalakat és más geometriai alakzatokat véstek. Az utóbbi 30 ezer évben készült használati tárgyak - lándzsavetők, csapdák, balták - a legkülönfélébb módokon vannak kifaragva, festve, díszítve. Ezek a művészi megformálások (rovátkák, szülő állatfigurák, repülő madarak) Donald (2001) szerint ugyanakkor sokszor maguk is eszközfunkciót töltöttek be: a lényeges ismeretek elraktározását és újbóli előhívását könnyíthették meg, így pl. az állatok számát, az új évszak beköszöntének időpontját, vagy a zsákmányból való részesedést jegyezhették fel általuk. Ez egyfajta „externális" memóriát vagy szimbolikus adattárat biztosított, amely lényegesen meghaladta a biológiai memória kapacitását. A felső-őskőkori ember művészi ábrázolásai barlangfestmények, sírokban talált kultikus tárgyak, a test díszítésére használt állati és növényi részek stb. - valószínűleg olyan vallási rituálékkal (beavatási szertartások, mágikus eljárások, totemhitek) álltak kapcsolatban, amelyek hasonló célokat szolgáltak, mint a jelenlegi vadászó-gyűjtögető társadalmakban: azzal a szándékkal hozták őket létre, hogy megértsék az élet nagy sorskérdéseit és őseikhez való viszonyuk természetét. A halottak feldíszítése a 25-30 ezer évvel ezelőtti sírokban újabb kétségbevonhatatlan tény az elmeteória megléte mellett, hiszen azt mutatja, hogy e díszítéseket azért végezték, hogy mások tudomást szerezzenek arról, hogy az elhunyt milyen szép, gazdag és befolyásos volt, és ennek megfelelően bánjanak vele (Baron-Cohen 1999, Knight et al. 1995). Elmeteória nélkül ugyancsak nehéz volna elképzelni a természetfölötti hatalmak és a mágia alapvető szerepét ezekben a társadalmakban; a rontás vagy a

382

siker előidézése az istenek befolyásolása útján nem egyszerűen a fizikai kauzalitás megértését feltételezi, hanem az intencionális (teleologikus) gondolkodást is. Mindezek a műveletek persze összetett nyelvi képességet igényeltek, aminek evolúciójáról az 5.6. fejezetben lesz szó. E bonyolult kognitív világ kialakulásában egyaránt részt vettek szociális és természeti tényezők. Steven Mithen (1996) feltételezi, hogy a Homo sapiens páratlan intellektuális képességei annak köszönhetők, hogy az alkalmazkodás korábban kialakult specifikus formái komplex módon integrálódtak egy átfogó és kreatív mentális struktúrába. Ebben a folyamatban a nagyméretű, összetett, pillanatról pillanatra változó csoporthoz való alkalmazkodás követelményei játszották a fő szerepet. Az explicit elmeteória adaptív előnye ebben a környezetben abban mutatkozott meg, hogy növelte az egyénnek azt a képességét, hogy mások viselkedését megértse és előrejelezze. Ez természetesen pusztán a viselkedés tapasztalható jelei alapján is lehetséges, de az elmeolvasás képessége fokozta e megértés pontosságát és mélységét. Ezért növelte az egyén sikerét a csoporttársakkal való együttműködés és vetélkedés során, ami valószínűleg szaporodási előnyökhöz is vezetett. Sue Parker és Michael McKinney (1999) szerint a mintha (szimbolikus) játék képessége ugyancsak a változó csoporton belüli szerepekhez való adaptációként jött létre. Néhány éves korukig a gyerekeket anyjuk gondozta, később pedig elvárták tőlük, hogy részt vegyenek fiatalabb testvéreik gondozásában. Növekedésük során egyre sokrétűbbé váltak azok a kapcsolatok, amelyek a többiekhez fűzték őket: a nemek szerinti munkamegosztás szerepei, a különböző technológiák utánzása, vagy a társas szerződésekben (cserekapcsolatokban) való részvétel egyaránt a perspektíva állandó változásával és átvételével, a másik emberbe való „beléhelyezkedéssel" jártak. A humán evolúció történetét Steven Mithen

5. RÉSZ. ELME

(1996) - Karmiloff-Smith egyedfejlődési elmélete alapján (5.1.) - úgy jellemzi, mint a modularizáció és demodularizáció váltakozó folyamatát. Kezdetben az elme olyan területáltalános problémamegoldó stratégiákkal volt felszerelve, amelyek a környezeti kihívások széles tartományát tudták kezelni. Ez jellemezte közös ősünk és az Australopithecusok eszközhasználatát, táplálékszerzését, társas kapcsolatait. A Homo habilistől kezdve azután az elme számos specializált, egymástól független kognitív területre differenciálódik, amelyek mindegyike egy-egy sajátos adaptációs probléma megoldására jött létre. Mint láttuk, külön kognitív területek jönnek létre a tárgyi világ, élővilág, és a társas környezet különböző benyomásainak kezelésére. Ez a fejlődés az agy térfogatának gyors és nagyméretű növekedése mellett ment végbe. A korai hominidák (H. erectus, archaikus H. sapiensek) a fizikai, biológiai és szociális intelligencia moduljai segítségével gyors és hatékony válaszokat adtak a túlélésük és szaporodásuk szempontjából döntő környezeti kihívásokra. Gondoljunk azokra a változásokra, amelyek az eszközkészítés, vándorlás, vadászat, anya-gyerek kapcsolat területén végbementek. A modern ember (Homo sapiens sapiens) megjelenésével a specializált ismeretek újra területáltalános tanulási és döntési mechanizmusokba integrálódtak. A modulok közötti kapcsolatok kialakulása - azaz a korábbi ismeretek reprezentációs újraírása következtében a problémamegoldás új, kreatív formái jöttek létre, miközben az agy mérete már nem változott. Megjelent a „képlékeny" (fluid) elme, amely reflektív módon dolgozta fel az Összes kognitív területre érkező információt, és egyre bővülő reprezentációs rendszereket épített ki. Ezt mutatják azok a tárgyi emlékek, amelyek az utóbbi 30-50 ezer évből származnak, és ősünk szimbolikus tevékenységéről, művészi tehetségéről és csoportszervező képességéről tanúskodnak.

5.5. fejezet

GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK Az 5.3. fejezetben áttekintettük a gyermekek kognitív fejlődésének néhány, evolúciós értelemben fontos területét. Az evolúciós pszichológusok többsége a rendelkezésre álló tapasztalati eredmények alapján úgy gondolja, hogy a felnőttek gondolkodásában nagyrészt ugyanazok a kognitív algoritmusok vesznek részt, mint a gyermekek mentális tevékenységében. Ezek a programok alkotják a felnőttek mentális működésének alapstruktúráját, de a fejlődés során természetesen lényeges változásokon mennek keresztül, részben az idegrendszer érési folyamatainak, részben pedig a felhalmozódó tapasztalatoknak köszönhetően (Csibra 2001). A felnőttek kognitív apparátusának néhány adaptív működési elvét mutatjuk be az elmeteória, a racionális döntések és az érzelmek területén.

5.5.1. A felnőttek elmeteóriája Mint láttuk, a gyermek növekedése folyamán kibontakozó reprezentációs újraírások nem csupán egyre tudatosabb és elvontabb ismeretek kialakulását teszik lehetővé, hanem azt is, hogy az agy növekvő rugalmasságra és kreativitásra tesz szert (5.1.). Viszonylag kevés ismeretünk van azonban arról, hogy pontosan miként mennek végbe ezek a változások az életkor előrehaladásával. Ez a helyzet például az elmeteória területén. Azt láttuk, hogy a téves vélekedési teszt amelyet a 4-5 éves gyerekek jól teljesítenek olyan kognitív képességekre épül, amely egy másodrendű intencionalitást feltételez: „X azt gondolja, hogy Y azt hiszi, hogy Z, miközben X tudja, hogy nem-Z". Vannak vizsgálatok, amelyek azt mutatják, hogy hat-hétéves gyerekek ennél bonyolultabb mentális állapottulajdonításra is képesek, amely Denett osztályozása szerint egy harmadrendű intencionalitást foglal magában (Perner és Lang 2000). Kérdés, milyen szintű elmeolvasásra képes egy átlagos felnőtt, és vannak-e közöttük egyéni különbségek e téren.

Az egyelőre kevés vizsgálat között feltétlenül említésre méltó az a kísérlet, amelyben a felnőtteknek rövid (max. kétszáz szavas) történeteket meséltek olyan szituációkról, ahol szándékos vagy véletlen megtévesztések történtek (Kinderman et al. 1998). Egyikben egy járókelőt tévesen irányítottak egy olyan boltba, amely már elköltözött, egy másikban valaki igyekezett meggyőzni főnökét fizetésemelésének esedékességéről, vagy egy férfi arra próbált rábírni egy nőt, hogy randevúzzon vele, és így tovább. Mindegyik történet után a résztvevőknek kérdésekre kellett válaszolniuk. Ezek egy része a történetben leírt cselekményekre és helyzetekre (azaz a ténybeli, ezen beiül oksági összefüggésekre) vonatkozott, másik része viszont a történetben szereplő emberek mentális állapotaival (szándékaival, vélekedéseivel, reményeivel) voltak kapcsolatosak. Az 5.24. ábrán látható eredmény szerint a felnőtt emberek a mentális kérdésekre adott válaszaikban a negyedrendű intencionalitás szintjéig jól teljesítettek (pl. „Azt hiszem, hogy te azt gondolod, hogy én azt akarom, hogy becsapjalak téged"). Figyelemre méltó, hogy nem értek el

384

5.24. ÁBRA Felnőttek teljesítményei különböző összetettségű oksági következtetési feladatokban és különböző intencionálisszintű elmeteória-feladatokban ■ (Forrás: Kinderman et al. 1998)

rosszabb eredményt azokhoz a válaszokhoz viszonyítva, amelyeket a történet hasonlóan bonyolult szerkezetű ténybeli, kauzális összefüggéseivel kapcsolatos kérdésekre adtak. Az ötödrendű intencionalitás szintjétől kezdve azonban lényeges változások történtek. A mentális állapottulajdonítás feladatait tekintve az átlagos teljesítmény zuhanásszerűen csökkent: 80-90%ról 40%-ra. A kísérleti személyeknek ugyanakkor láthatólag semmilyen problémát nem okozott az egyre bonyolultabbá váló oksági összefüggések megértése. Még a hatodrendű kauzális szerkezet megértése során is ugyanolyan kevés hibapontot gyűjtöttek, mint az egyszerűbb állítások esetén (ilyen pl. az a szerkezet, hogy „A vezet B-hez, amely kiváltja C-t, amely eredményezi D-t, amely előidézi E-t, amely okozza F-et"). Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a feladatok megoldásában nem az jelentett problémát, hogy az emberek felidézzék az események sorrendjét. Sokkal inkább az, hogy nyomon kövessék, ki mit gondol valaki más mentális állapotáról. Ennek a határa általában a negyedrendű intencionalitás. Egyesek ugyanakkor az átlagot meghaladó képességekkel rendelkeznek

5. RÉSZ. ELME

mások elméjének olvasására. A regényírók munkája például gyakran ötödrendű intencionalitást foglal magában: az írónak az a szándéka, hogy az olvasó azt higgye, A szereplő azt gondolja, hogy B feltételezi, C akar valamit. Az olvasónak rendszerint eggyel kevesebb intencionalitásfokozatra van szüksége ahhoz, hogy a regényt megértse. Lehetséges, hogy a krimiíróknak még nagyobb elmeolvasó képességet kell bevetniük, hiszen a történet során (egy darabig) szándékosan félre kell vezetniük az olvasót. Még az is lehetséges, hogy a bűnügyi történetek olvasása és nézése azért okoz sok embernek kifejezetten intellektuális élvezetet, mert a jó krimik - vitatható esztétikai értékük ellenére - a gondolkodás (mentális állapottulajdonítás) magasrendű képességeit mozgósítja. Viszonylag kevés ismeretünk van az elmeteória nemi különbségeivel kapcsolatban. Egy vizsgálatban azt találták, hogy a nők jobban teljesítenek a másod- és harmadrendű intencionalitásfeladatokban, mint a férfiak (Swarbrick 2000). Ez az eredmény szorosan illeszkedik azokhoz az ismert tényekhez, hogy a nők nagyobb szociális kompetenciával rendelkeznek, mint a férfiak: jobb teljesítményeket mutatnak a verbális készség, empátia, gondoskodás és együttműködés terén (4.54.3., 4.4.4.). Ugyancsak szervesen kapcsolódik ahhoz a hipotézishez, hogy az autizmus - amely az elmeteória csökkent képességével jár együtt - a férfiak normális pszichológiai repertoárjának szélsőértékén helyezkedik el (5.3.5.).

5.5.2. Döntési és következtetési szabályok Nem csupán az elmeteória tekintetében hordozunk evolúciós örökséget; a rendelkezésre álló kutatási eredmények azt mutatják, hogy döntési és következtetési eljárásainkat evolúciós algoritmusok irányítják. Mindennapi életünkben a benyomások és ismeretek olyan nyomasztó terhével kell megbirkóznunk, amely próbára teszi memóriánkat és információfeldolgozó kapacitásunkat. Miután agyunk korlátozott mennyiségű

5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK

ismeret feldolgozására képes, az esetek többségében képtelenek vagyunk kezelni az adott esemény vagy jelenség valamennyi részletét. Amenynyiben tehát a teljes megértésre törekednénk egy-egy komplex jelenséggel kapcsolatban, és szükségét éreznénk a mindenoldalú elemzésnek, menthetetlenül elmerülnénk a sokszor lényegtelen részletek tengerében, mielőtt még képesek lennénk levonni a megfelelő általánosításokat és következtetéseket. Elménk ezért viszonylag egyszerű, általános és durva gyakorlati szabályok szerint jár el, amelyek meglehetősen gyorsan és hatékonyan fedik le a változó valóság egyedi, gyakran véletlenszerű történéseit. Számítógépes szimulációk alkalmazása során az derült ki, hogy az ún. „gyors és takarékos" algoritmusok legtöbbször éppoly hasznosak mindennapi problémáink megoldásai során, mint az összetett, racionális elemzések (Gigerenzer et al. 1999). Ilyen pl. az ún. „felismerő" heurisztika: a rendelkezésre álló alternatívák közül vidd, amit észreveszel és azonosítasz. Egy másik a „ragadd meg a jobbat" heurisztika: ha adott az alternatívák készlete, válaszd azt, amelyik a legnagyobb/leggyorsabb, legjobb. Ezek a szabályok egyszerűségük ellenére gyors és többnyire célravezető döntéseket tesznek lehetővé, különösen olyan szituációkban, ahol a döntéshozatal legfontosabb korlátozó tényezője az idő. Ugyanakkor gyakran vezetnek tévedésekhez és megalapozatlan részrehajlásokhoz, elsősorban a nagyméretű, anonim társadalmakban, ahol az egyének rendelkezésére álló adatok gyakran áttekinthetetlenek vagy félrevezetők. Ezt először szociálpszichológusok írták le a nyolcvanas években. Amos Tversky és Daniel Kahneman (1983) arra a következtetésre jutott, hogy valamennyien meglehetősen egyszerű intuitív statisztikusok vagyunk, akik egyfelől hajlamosak vagyunk túlhangsúlyozni személyes tapasztalatainkat, másfelől szembehelyezkedünk az elvárásoknak ellentmondó tényekkel. Egy vizsgálat során a kísérleti személyeket két csoportra osztották, és különböző adatokat közöltek velük a tűzoltók munkájának veszélyességéről, társadalmi megbecsüléséről, fizetéséről. Azt volt a

385

törekvésük, hogy egymásnak ellentmondó elképzeléseket alakítsanak ki a két csoport tagjai számára. Ezt követően a kísérletvezetők sorra megkérdőjelezték vagy megcáfolták a korábban evidensnek tartott tényeket. Ennek ellenére mindkét csoport tagjai ragaszkodtak az előzőleg kialakított véleményükhöz, és erős kétséget tápláltak a cáfoló tényekkel szemben. Mindennapi életünkben gyakran ragaszkodunk korábbi meggyőződésünkhöz, kiválogatjuk a bennünket erősítő tényeket, és elutasítjuk a cáfolatokat. Általában életkörülményeink szűkös és egyedi történései alapján döntünk, és ítéleteinkben legtöbbször az eseményeknek, dolgoknak és személyeknek azt a körét vesszük figyelembe, amelyet a többinél jobban ismerünk. Mások megítélésében gyakran hagyatkozunk általánosításokra és sztereotípiákra. Azok az emberek például, akik a kísérletben a „félénk, visszahúzódó, de segítőkész" minősítést kapták, a kísérleti személyek szerint inkább lehettek könyvtárosok, mint sebészek. A szociálpszichológiai vizsgálatok arra következtetésre jutottak, hogy az emberi elme képtelen a rendelkezésre álló korlátozott időtartam alatt a jelenség minden szükséges részletét megérteni. Ez többek között azzal jár, hogy a mindennapok során az emberek általában nem jutnak el arra a szintre, hogy megragadják a valószínűségi törvényeket, annak ellenére, hogy a világegyetemet - ezen belül a társadalmat - ezek a törvények mozgatják. Egy kísérletben például két, újonnan bevezetett gyógyítási eljárás között kellett választaniuk a kísérleti személyeknek (Tversky és Kahneman 1983). Az egyik hatszáz ember közül kétszázat ment meg, míg a másik minden embert 33%-os valószínűséggel (p=0,33) gyógyít meg. A megkérdezettek több mint kétszer annyian választották az első alternatívát, noha a két eljárás várható kimenetele teljesen azonos: mindkét esetben átlag kétszáz ember gyógyul meg. Egy másik csoport tagjait hasonló választás elé állították, de eltérő kijelentéspárokat közöltek velük. Az egyik esetben a gyógyszer hatszáz emberből négyszáz halálához vezet, a másikban pedig mindenki 67%-os valószínűséggel (p=0,67) hal meg e gyógyszer szedése

386

mellett. Ebben a feladatban a kísérleti személyek nagy része a második alternatívát részesítette előnyben. Az 5.25. ábrán pontosan követhető a két kísérlet négy választási eredménye. Elméletileg mindegyik lehetőséget azonos (5050%-os) gyakorisággal kellett volna választaniuk, hiszen azok a gyógyulás egyforma esélyét állították. A valóságban azonban előnyben részesítették a „biztonságos" változatot (biztos gyógyulás, bizonytalan halál) a „kockázatos" változattal (bizonytalan gyógyulás, biztos halál) szemben. Újabban néhány evolúciós kutató kétségbe vonta a szociálpszichológusoknak azt az állítását, hogy az emberek azért követnek el ilyen jellegű hibákat és tévedéseket a dolgok valószínűségének megítélésével kapcsolatban, mert a külvilágból záporozó tapasztalatok feldolgozhatatlan áradata és az idő korlátozottsága miatt leegyszerűsített és megalapozatlan becslésekre kényszerülnek. Sőt, Gerd Gigerenzer (1996, 1999) szerint ezek a szó szoros értelmében nem is té-

5.25. ÁBRA A kísérleti személyek választásai két újonnan bevezetett gyógyítási eljárás (A és B, illetve C és D) között ■ Első választás: A: a gyógyszer hatszáz ember közül kétszázat ment meg; B: az embereket 33%-os valószínűséggel gyógyítja meg. Második választás: C: a gyógyszer hatszáz emberből négyszáz halálához vezet; D; 67%-os valószínűséggel vezet halálhoz (Forrás: Tversky és Kahneman 1983)

5. RÉSZ. ELME

vedések. Akkor minősülnének hibának, ha az emberek tökéletesen racionális magyarázatokra és döntésekre törekednének tevékenységeik során. Úgy tűnik azonban, hogy nem ezt teszik. Szerinte az emberek olyan érvelési és következtetési algoritmusokra szelektálódtak, amelyek megfeleltek vadászó-gyűjtögető életmódjuknak. Őseink az elmúlt évmilliók során nem a szubjektív valószínűségek és százalékos gyakoriságok fogalmaiban gondolkodtak. Ezek a fogalmak ugyanis a bizonytalanság kifejezésének újkeletű eszközei. A matematikai valószínűség kategóriája csupán a XVII. század közepén keletkezett, de a valószínűség fogalma csak száz évvel később vált elterjedtté és váltotta fel a korábbi „elvárás" fogalmát. Hominida őseink az egyedi események valószínűségi becslései helyett az események nagy számára vonatkozó természetes gyakoriságokat használták arra, hogy megbecsüljék várható kimenetelüket. A mai vadászó-gyűjtögetők meglehetősen bonyolult következtetéseket tesznek környezetük jövőbeli eseményeivel kapcsolatban. A táplálék mindennapi felkutatása során megtanulják elemezni azoknak a környezeti ingereknek az eloszlását és gyakoriságát, amelyek megbízhatóan jelzik a táplálékot. Ez az ún. természetes mintavételi eljárás ahhoz vezet, hogy meg tudják becsülni, hogy mondjuk a következő hetek 100 gyűjtögető útjából várhatóan hány lesz sikeres (vagyis hány alkalommal tér táplálékkal haza). Ez a számítás azonban eltér attól a matematikai következtetéstől, amely százalékban fejezi ki az egyedi esemény valószínűségét: annak az esélye, hogy a következő utam során zsákmánnyal térek haza: x%. Gigerenzer szerint olyan induktív becslési képességekkel rendelkezünk, amelyek úgy működnek, hogy a megfigyelt adatokat a természetes gyakoriságok felhasználásával alakítják át következtetéssé. Ezért van az, hogy az emberek mindennapi életük során általában rosszul oldják meg azokat a feladatokat, amelyek a matematika valószínűség fogalmaiban vannak megadva. Még azok is gyakran követnek el hibát, akik pedig munkájuk révén gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek az illető feladattal kapcso-


387

5.1. TÁBLÁZAT A mell rákszűrés: valószínűség és természetes gyakoriság

latban. Az 5.1. táblázat a mellrák és szűrésével kapcsolatos néhány információt tartalmazza, méghozzá két változatban: az egyik valószínűségi fogalmakban (A), a másik pedig természetes gyakoriságokban (B) fejezi ki ugyanazokat az adatokat. Ennek megfelelőek a kérdések: (1) hány százalék annak a kockázata, hogy az illetőnek mellrákja van?; és (2) a vizsgált nők közül hánynak van mellrákja? Olyan orvosokat kérdeztek meg, akik átlagosan 14 éve foglalkoznak a mellrák szűrésével és gyógyításával. Kiderült, hogy az első (A) esetben - tehát a valószínűségi következtetések során - mindössze 10%-uk találta el a helyes választ. Azok közül viszont, akiknek természetes gyakoriságokban adták meg az adatokat, 46%-uk volt eredményes, ráadásul rövidebb idő alatt oldották meg a problémát. Az első csoport találati aránya lényegesen javult, amikor a valószínűségi adatokat gyakoriságokra írták át. A kísérletvezetők észrevették, hogy ez a változás nem csupán a következtetési eljárást tette eredményesebbé és gyorsabbá, hanem a résztvevők kedélyállapota is megváltozott: kevésbé voltak feszültek és idegesek, nagyobb felszabadultság jellemezte őket. Önma-

guktól azonban nem voltak képesek arra (vagy csak nagyon kevesen), hogy a valószínűségi adatokat gyakorisági értékekké alakítsák, amivel azután már könnyebb lett volna számolni. Hasonló eredményeket kaptak laikus (nem orvos) résztvevők esetében: bölcsész egyetemisták éppolyan rosszul - de nem rosszabbul - teljesítették a szóban forgó feladatokat, mint az orvosok. A szerző szerint ezek az eredmények nem a kísérletben részt vevő orvosok és egyetemisták gyenge gondolkodási képességéről szólnak, sokkal inkább arról, hogy veleszületett mentális algoritmusaink bizonyos következtetési sémák és anticipációk működését könnyebbé teszik, mint másokét. Szerinte az információfeldolgozásnak ezek az evolúció során kialakult formái állnak számos egyéb gondolkodási folyamat mögött. Sőt, segítségükkel feloldhatók azok a kognitív illúziók, amelyek gyakran jellemzik döntési és következtetési eljárásainkat. Egy ilyen illúzió például az ún. „együttjárási (konjunkciós) hiba", amelyet a következő példa szemléltet. Egy kísérletben elmondták, hogy Linda egy 30-as éveiben járó, okos, tettre kész és szókimondó

388

hajadon, aki filozófushallgatóként a diszkrimináció és a társadalmi igazságosság témakörében diplomázott az egyetemen. Kérdés, mi a valószínűsége annak, hogy Linda (a) bankpénztáros, illetve hogy (b) bankpénztáros és egy feminista mozgalom aktivistája. A megkérdezettek nem kevesebb mint 80-90%-a a (b) válasz mellett voksolt, jóllehet ez tévedés, hiszen két esemény összekapcsolódásának valószínűsége nem lehet nagyobb, mint bármelyikük önmagában való bekövetkezésének valószínűsége. Ez a logikai hiba azonban nagyrészt eltűnik, ha a feladatot úgy fogalmazzák át, hogy van 200 olyan nő, akire ráillik Linda leírása. A kérdés most az, hogy ezek között hány bankpénztáros (a) és hány feminista bankpénztáros (b) található. A természetes gyakoriságokra épülő következtetések a konjunkciós tévedések előfordulását 0-20%-ra csökkentette (a korábban mért 80-90%-hoz képest) (Gigerenzer 1999).

5.5.3. Érzelmek Gyakori előfeltevésünk - talán a romanticizmus eszmei hagyatékaként -, hogy az értelem a civilizáció és kultúra terméke, az érzelmek viszont mély, „zsigeri" parancsokat követnek. Az iménti fejezetben ezzel szemben azt mutattuk meg, hogy a gondolkodási folyamatok az evolúció során kialakult, ha úgy tetszik, ősi, kognitív stratégiákra épülnek. Most viszont e problémakör másik oldalát szeretnénk megvilágítani: azt, hogy érzelmeink mélyen befolyásolják a racionális gondolkodás folyamatait. Mégpedig nem olyan formában, hogy mintegy „kívülről" hatást gyakorolnak kognitív működéseinkre, hanem azokkal szoros kölcsönhatásban növelik a következtetések és érvelések hatékonyságát. Az evolúcióelméletre alapozott modern emóciókutatás képviselői egyetértenek abban, hogy az érzelmi működéseket nem lehet leválasztani a szociális megismerés folyamatairól. Mielőtt azonban rátérnénk erre, át kell tekintenünk az érzelmek eredetének és funkciójának evolúciós megközelítését. Az evolúciós pszichológia legtágabb értelme-

5. RÉSZ. ELME

zésében az érzelmek olyan pszichológiai adaptációk, amelyek az ősi környezet állandó és visszatérő szituációira adott sajátos válaszreakciókként foghatók fel (Cosmides és Tooby 1992, Nesse 1990). Őseinknek egész evolúciós pályafutásuk során szembe kellett nézniük azokkal az alkalmazkodási problémákkal, amelyeket többek között a riválisokkal való harc, a ragadozók elleni menekülés, a megfelelő házastárs kiválasztása vagy a szexuális hűtlenséggel való konfrontáció hívtak életre. Az érzelmi állapotok - félelem, harag, féltékenység, szerelembe esés stb. - az adott probléma megoldásában szerepet játszó tevékenységek összetett és integrált formáit nyújtják. Nevezetesen, az adaptív viselkedési válaszok létrehozásában szerepet játszó specifikus élettani és pszichológiai mechanizmusok összehangolását és mozgósítását végzik. Úgy működnek, hogy jelzik az egyén számára a túlélése és szaporodása szempontjából szükséges erőforrások megszerzésének és megtartásának várható sikerét (pozitív érzelmek) vagy elvesztésük kockázatát (negatív érzelmek) (Geary 1998). Ebben a felfogásban a negatív érzések és emóciók is funkcionálisak, amennyiben az ártalmas hatások elkerülésére hangolják a szervezetet. Így pl. a szexuális féltékenység akkor jön létre, amikor a partner szexuális félrelépése nyomán veszélybe kerül a férfi saját génjeinek átadása, vagy a férfi dezertálása következtében bizonytalanná válik a nő számára az utódba invesztálható erőforrások megszerzése (3.3.8.). Ez az érzelmi állapot, mint láttuk, számos olyan viselkedési programot aktivál, amely szükséges a szaporodást érintő fenyegetés megszüntetéséhez vagy legalábbis csökkentéséhez: vetélkedés a riválissal, a házasságtörő büntetése, az apaság valószínűségébe vetett bizalom erősítése, a partner megtartásának taktikái stb. Keith Oatley és Jennifer Jenkins (2001) szerint az érzelmek két részből állnak. Egy információs tartalomból, amely rendszerint tudatos működés, és azt jelzi, hogy mi okozta az érzelmi állapotot, és kire irányul. A másik viszont semmilyen specifikus tartalommal nem bír, hanem egy általános és nem tudatos kontrolljelző funkciója van: az, hogy úgy változtassa meg az agyi


folyamatok szerveződését, hogy azok képesek legyenek válaszolni azokra a jellegzetes eseménysorokra, amelyek az evolúció során gyakran előfordultak. Viszonylag kis számú alapvető érzelmi állapot létezik (boldogság, szomorúság, félelem stb.), és ezek úgy működnek, hogy az alkalmazkodás szempontjából megfelelő készültségi állapotba helyezik a szervezetet. Ez egyúttal a megfelelő élettani állapotokat is mobilizálja: a félelem pl. növeli a szívritmust, a szomorúság viszont csökkenti. Az érzelmek funkcióját jól mutatja a harag és a düh. Ezek az agresszív érzelmek olyan intenzív, irracionális és sokszor bejósolhatatlan formái, amelyek mindkét fél számára komoly költségekkel járhatnak. Egyfelől arra szolgál, hogy az egyén jelezze a másik félnek: észrevette a csalást vagy cserbenhagyást, és nem hajlandó azt tolerálni. Ebben a tekintetben tehát az a funkciója, hogy megvédjen bennünket attól, hogy mások megrövidítsenek, kihasználjanak minket (Nesse 1990). Másfelől ugyanakkor azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa a kapcsolatot. Nem véletlen, hogy többnyire akkor jelenik meg - akkor kifizetődő a működtetése -, amikor a kapcsolat olyan értékkel rendelkezik, ami miatt érdemes hosszú távon megvédeni. Ez a két alapfunkció ad magyarázatot arra, hogy a düh miért olyan irracionális és magas izgalmi (arousal-) szinttel járó állapot. Csak akkor hatékony ugyanis, ha képes jelezni a fenyegetés valódiságát, és azt közölni a másik féllel, hogy viselkedése nagyon komoly kockázatokkal járhat rá nézve, amely akár az ellene indított felbőszült és elkeseredett támadást is magában foglalja (de Catanzaro 1999). Nem véletlen, hogy több vizsgálatban azt találták, az emberek a dühös arcokat gyorsabban és pontosabban ismerik fel, mint más - akár negatív, akár pozitív - érzelemkifejezéseket (Fox et al. 2000). Sokszor előfordul, hogy a düh szerelmesekre vagy barátokra irányul. Ilyenkor gyakran az a funkciója, hogy a kötelék erősségének egyfajta felmérését, tesztelését végezze. Olyan feszültséget teremt, amely kirostálja azokat, akikből hiányzik a valódi érzelmi elköteleződés. Egy vizsgálatban a résztvevők naplót vezettek azokról az

389

esetekről, amikor dühösek voltak szeretteikre, vagy éppen azok haragjának a célpontjai voltak (Averill 1982). Érzelmi kitöréseik fő indítékai közé tartozott, hogy elégtételt vegyenek a másik fél által okozott sértésért vagy hazugságért, és ezzel megerősítsék önbecsülésüket. Többségük azt nyilatkozta, hogy haragjuk erős negatív érzésekkel járt és kívül esett irányításukon. Ennek ellenére a haragos emberek 62%-a, a célpontoknak pedig 70%-a értékelte utólag hasznosnak az incidenst. Egy részüket a kapcsolat megszakításának szándéka vezette, de túlnyomó részüket az motiválta, hogy rábírják a másik felet a változásra, újraértékeljék a kettőjük közötti köteléket és helyrehozzák a megtépázott kapcsolatokat, Az érzelmek működése természetesen nem korlátozódik arra, hogy mintegy felkészítik a szervezetet a megfelelő válaszra. Az érzelmek ezen túlmenően olyan kész cselekvésrepertoárokat, akció-forgatókönyveket kínálnak, amelyek számos esetben megelőzik, sőt helyettesítik a racionális döntéseket (Oatley és Jenkins 2001). Mégpedig olyan esetekben, amikor nincs elegendő ismeretünk arról, hogy mi fog történni, és nem tudjuk megjósolni viselkedésünk várható következményeit. Nem ritkán a gyorsan változó, egyedi vagy véletlenszerű hatások akadályozzák meg annak eldöntését, hogyan lenne a legjobb cselekedni. Gyakran vannak továbbá olyan céljaink, amelyek konfliktusban vannak egymással, és nem lehet mindegyiket megvalósítani. Tudásunk, tanult válaszaink elégtelensége az ilyen bonyolult szituációkban azonban nem szünteti meg a cselekvés szükségességét. Ilyenkor érzelmeink veszik át az irányítást. Heurisztikus elvekként szolgálnak, amennyiben arra ösztönöznek bennünket, hogy a természetes szelekció által adaptívnak ítélt algoritmusok alapján cselekedjünk. Ezeknek az ősi stratégiáknak a „vak" alkalmazása nem feltétlenül a pillanatnyi probléma lehető legjobb megoldása, mégis sokkal jobb, mint nem cselekedni, találomra dönteni egy tevékenység mellett vagy az események időrabló elemzésébe mélyedni. A félelem adaptív funkciója nem csupán a veszélyt jelző inger (pl. támadó idegen) felismerésében áll, hanem a megfelelő válaszreakciók (megdermedés,

390

elfutás, harc stb.) aktiválásában, sokszor anélkül, hogy tudatában lennénk a veszély természetének és mértékének. A csecsemők jelzései olyan anyai érzelmeket „kapcsolnak be", amelyek a megfelelő gondoskodó magatartáshoz vezetnek, még akkor is, ha az anyák nincsenek tudatában a racionális, célravezető viselkedési technikáknak (4.1.1.). Az erotikus ingerekre adott „automatikus" érzelmi reakciók, izgalmi állapotok elősegítik a reproduktíve értékes partnerek kiválasztását anélkül, hogy pontos fogalmaink lennének az adott testi jelzések és a vonzerő összefüggésének mibenlétéről (3.3.2.). Az érzelmek mint sajátos készültségi állapotok és cselekvési programok az agy különböző központjaiban alakulnak ki. Állatkísérletek és agyi károsodásban szenvedő emberek vizsgálatai azt mutatják, hogy az evolúció korábbi szakaszaiban kialakult kéreg alatti területek fontos szerepet játszanak érzelmi állapotaink szabályozásában (Dolan 2000). A limbikus rendszer, az amygdala és a hipotalamusz egyes régióinak ingerlése dühöt vált ki, más területek a félelmi és menekülési reakciókat irányítják, megint mások a szexuális érzelmek szabályozásáért felelősek. A limbikus rendszer tartalmaz olyan ún. öröm- vagy élvezetközpontokat, amelyek érzelmileg megerősítik, jutalmazzák azokat a tevékenységeket, amelyek a szervezet homeosztázisához, normális működéséhez vezetnek. Ilyenek például a táplálkozási, szexuális és kötődési szükségleteink kielégítését végző, szubjektíve kellemes tevékenységek. Ez evolúciós szempontból lényeges, hiszen azért szelektálódtak, hogy pozitívan reagáljunk a túlélésünket és szaporodásunkat elősegítő viselkedésformákra. Az agykéreg végzi az érzelmek végső feldolgozását és tudatosítását, elsősorban a jobb félteke bizonyos területei által (Davidson 2000). Az érzelmi események észlelésének reprezentációja a kéreg hátsó részeiben történik, míg maga az élmény az elülső, frontális régiókban reprezentálódik. Kitüntetett szerepet játszik az érzelmek kialakításában az amygdala, amely egyesek szerint az agy központi érzelmi számítógépe (LeDoux 1998). Nyitva áll az érzékszervi bemenetek felé, és szoros kapcsolatban van mind a

5. RÉSZ. ELME

hipotalamusszal, mind az agykéreggel. Első fokon kiértékeli az ingereket: motivációs és érzelmi jelentőséget rendel a látott vagy hallott eseményekhez. Az ilyen módon létrejött érzelmi állapotok (pl. mohó várakozás, félelemteli elkerülés stb.) módosítják az agy sok más területének működését, befolyásolják az izgalmi állapotot és irányítják a figyelmet. Az agykéreg ugyanakkor befolyásolja, olykor „átírja" az amygdala spontán reakcióit. Ez a kölcsönhatás működik pl. a veszélyes helyzetekre adott érzelmi válaszokban; a 4.3.2. fejezetben a kígyóktól való félelem példáján keresztül mutattuk be, hogy az amygdala gyors, „ösztönös" válaszokat ad a veszélyre, míg az agykéreg a félelem forrását ismeri fel, tudatosítja.

5.5.4. Érzelmek és racionális gondolkodás Most kanyarodjunk vissza érzelmek és gondolkodás viszonyára, ahogy azt az előző fejezet elején jeleztük. Az érzelmek funkciója nem merül ki abban, hogy a megfelelő készültségi állapotra hangolnak, továbbá kész heurisztikákat, forgatókönyvvázlatokat nyújtanak a viselkedés számára. Ezen túlmenően olyan racionális cselekvésekre ösztönöznek bennünket, amelyek jövőnket illetően hasznosnak bizonyulnak: rövid távú hátrányaik ellenére hosszú távú előnyöket kínálnak. Antonio Damasio (1996, 2000) szerint az érzelmi eseményeket gyakran testi válaszokként éljük át. Érzéseink egyfajta testi jelzőkként (szomatikus markerekként) működnek, mégpedig abból a célból, hogy bizonyos döntések meghozatalára hangoljanak bennünket. Gyakran előfordul, hogy valamely lehetséges jövőbeli eseménnyel kapcsolatban automatikusan egy negatív szomatikus marker - pl. a félelem vagy szorongás „zsigeri érzése" - jön létre bennünk valamilyen korábbi, kellemetlen élményünk hatására. Ez mintegy riasztócsengőként figyelmeztet bennünket, hogy kerüljük el az olyan döntést, amely az ilyenfajta testi büntetésekhez vezethet. Ilyenkor az történik, hogy az adott viselkedés - még akkor is, ha pillanatnyilag eset-


leg ésszerű volna azt választanunk - olyan hosszú távú költségekkel járna, amelyek ésszerűvé teszik a visszavonulást. A pozitív markerek - boldogság, jó kedélyállapot, felhangoltság - viszont arra ösztönöznek, hogy olyan jövőbeli cselekvéseket válasszunk, amelyek hosszú távon várhatóan nyereségesek, még akkor is, ha esetleg meg kell fizetnünk e döntés rövid távú költségeit. Az emberek áldozatokat is hajlandóak hozni annak reményében, hogy újra átéljék a korábban már tapasztalt kellemes érzelmi állapotokat és testi érzéseket. A szomatikus markerek tehát részt vesznek jövőbeli akcióink tervezésében. Valószínűleg úgy, hogy csökkentik a lehetséges cselekvési alternatívák számát, és ezzel növelik a döntési folyamat pontosságát és hatékonyságát. Mindez azt jelenti, hogy az érzelmek és érzések bizonyos kognitív vonásokkal rendelkeznek (Barrelt et al. 2002). Olyan mentális tartalmak, amelyek funkcióik szerint nem irracionálisak, ellenkezőleg: nagyobb szerepet játszanak racionális döntéseinkben és választásainkban, mint ahogy ezt általában gondoljuk. Az érzelem és a gondolkodás összekapcsolódásában a kísérletek szerint fontos szerepet játszik a prefrontális kéreg ventromediális területe. Ennek a régiónak a sérülése nem gyakorol káros hatást a legtöbb kognitív működésre: érintetlenül hagyja az érzékelő képességet, a beszédkészséget és az intelligenciát. Ugyanakkor még a legegyszerűbb döntések meghozatala is problematikussá válik a betegek számára, így pl. annak eldöntése, hogy mikor találkozzanak egy sörre a barátjukkal. Elhibázott döntéseket hoznak életük sorsdöntő eseményeivel kapcsolatban (pl. munkahelyválasztás), miközben vég nélkül izgulnak lényegtelen dolgok miatt. Ezzel együtt az események érzelmi átélésének képességét is elvesztik. Nem mutatják jelét az együttérzésnek, szorongásnak vagy szégyennek, egyformán örülnek a balszerencsének és a kedvező hírnek. Damasio szerint a két anomália szorosan összefügg, amennyiben a betegek azért hoznak rossz döntéseket, mert képtelenek az érzelmeikre hallgatni. Azaz nem tudják érzéseiket (szomatikus markereiket) az alternatívák gyors kiválasztásának szolgálatába állíta-

391

ni, alkalmatlannak bizonyulnak arra, hogy lehetséges választásaikat mint „jó" vagy „rossz" döntést fogják fel. Ehelyett minden lehetőséget „névértéken" vesznek, külön-külön megvizsgálnak, és mindegyik alternatíva kapcsán részletes nyereség/veszteség elemzéseket dolgoznak ki. Ez az eltúlzott, „hidegvérű" racionalitás többnyire oda vezet, hogy végül is képtelenek állást foglalni és valami mellett dönteni az adott szituációban. Az érzelmek és a döntési folyamatok közötti kapcsolat létezését támasztja alá az a kísérlet, amelyben a résztvevőknek négy kártyacsomagból kellett lapokat húzniuk egészen addig, amíg a kísérletvezető meg nem állította őket (Damasio 1996). A játék elején mindenki kapott 2000 dollár összegű játékpénzt, és közölték velük, hogy a játék célja e keret növelése. A kártyacsomagok közül kettő (A és B) többnyire olyan lapokat tartalmazott, amelyek felfordításával egyenként 100 dollár nyereséghez jutottak a játékosok, de olyan lapok is akadtak bennük, amelyek meglehetősen nagy (1250 dollár) „büntetést" szabtak ki. A másik két csomag (C és D) lapjainak kihúzásával kisebb összegű (50 dolláros) jutalomra lehetett szert tenni, de a büntetés is jóval kisebb (átlag 100 dollár) volt. A játékosokkal nem közölték előre, hogy az egyes kártyák felemelése milyen Összegű nyereményekhez vagy veszteségekhez vezethet. Játék közben mérték a résztvevők bőrellenállását, ami rutinszerűen alkalmazott teszt az érzelmi változások követésére. Az történt, hogy a kísérleti személyek kezdetben az A és B csomagokat részesítették előnyben, de az első néhány vesztés után áttértek a biztonságosabb játékra, azaz a C és D paklik lapjait kezdték felfordítani, és a továbbiakban végig tartózkodtak a korábbi, kockázatos játékstílustól. Nem arról van szó, hogy tudatosan kalkulálni tudták volna a játék kimenetelét. Ehelyett egyre erősebbé váltak bennük azok az intuíciók és érzések, hogy a C és D csomag esetén fizetett kisebb büntetések hosszú távon kifizetődőek, a kezdeti kisebb nyereségek ellenére. Eközben a bőrellenállás-válaszok sajátos változáson mentek keresztül: kezdetben akkor mérték a csú-

392

csot, miután a játékos megfordította a kártyát a „rossz" csomagban, a későbbiekben azonban a lap megfordítása előtt. A válasz intenzitása maga is változott: folyamatosan növekedett a játék során. Úgy tűnik, a kísérleti személyek megtanulták megjósolni a lehetséges negatív eredményeket, és agyuk nem tudatos módon előre jelezte az első két csomag választásának kudarcát, még mielőtt tudatosan váltottak volna a másik két csomagra. A sérült prefrontális kéreggel rendelkező személyek viselkedése ettől lényegesen eltért. Semmiféle jelét nem mutatták a játékstratégia megváltoztatásának. Következetesen ragaszkodtak az A és B csomagokhoz, míg az összes pénzük el nem fogyott. Ez nem egyszerűen intelligenciájuk vagy tanulási képességeik gyenge színvonalának volt köszönhető, hiszen a játék végére valamennyien pontosan tudták, hogy melyik csomag „veszélyes" és melyik nem. Úgy tűnt, hogy valahogyan érzéketlenek voltak a jövőbeli események várható kimenetele iránt egyfajta jövőbeli rövidlátás jellemezte őket. Nem mutattak fogékonyságot a büntetésre: a vesztés után közvetlenül a C vagy D csomagra tértek át, de ez rövid ideig tartott, és nemsokára visszatértek a eredeti (magas jutalom - magas büntetés) csomagokhoz. Mindez úgy értelmezhető, hogy az azonnali magas jutalom kilátása elnyomta bennük a félelmet a hosszú távú negatív következményektől. Ezzel összhangban azt találták, hogy bőrellenállás-reakcióik a játék során nem változtak: nem jellemezte őket az a nem tudatos anticipáció, ami az egészséges embereket. Valahogyan érzéketlenek voltak a szomatikus markerek iránt, vagy nem tudták Őket megfelelően feldolgozni, ezért tudatos kognitív folyamataik a közvetlenül rendelkezésre álló jutalom megszerzésére irányították figyelmüket. A szomatikus markerek tehát növelik a döntéshozatal sebességét és eredményességét, mégpedig azáltal, hogy elősegítik a hosszú távon adaptív megoldások választását (Damasio 2000). Szerepük elsősorban akkor válik fontossá, amikor töredékes ismereteink, véges erőforrásaink, a rendelkezésre álló idő szűkössége vagy a vá-

5. RÉSZ. ELME

ratlan környezeti hatások korlátozzák a teljes racionalitást. Azaz, amikor nincs lehetőségünk olyan döntést hozni, amely az összes jövőbeli lehetőség közül az optimálisat ragadja meg. Szomatikus markereink, érzelmi heurisztikáink ugyanakkor számos tévedés forrásai lehetnek. Mint az előző fejezetben láttuk, az emberek számos esetben nem veszik figyelembe a valószínűségelmélet alapvető törvényeit, ami gyakran „irracionális" vélekedésekhez vezet. Így például a legtöbben félnek a repülőúttól, mert a repülőgépet veszélyesebbnek tartják, mint az autót, noha autóbalesetben szerte a világon lényegesen többen halnak meg, mint repülőgép-katasztrófa során. Emocionális perspektívából azonban ez érthető, hiszen az utóbbival kapcsolatos szomatikus markerek (félelem, szorongás) hatása erősebb: az emberek valamennyi repülőgép-szerencsétlenség esetén arról értesülnek, hogy abban sokkal több ember hal meg, mint autóbalesetben. A racionális megismerési folyamatok és az „irracionális" érzelmi feldolgozás közötti szoros kapcsolat fontos szerepet játszik a legtöbb társas kapcsolatban, ahol gyakran kell gyors válaszokat adni váratlan ingerekre. Érzelmeink és érzéseink gyors és hatékony döntésekhez vezetnek bennünket anélkül, hogy a bonyolult társas interakciók időigényes nyereség/veszteség elemzéseit minden esetben igénybe kellene vennünk. Mint a 2. rész második fejezetében részletesen bemutattuk, érzelmeink nem tudatos működésének köszönhető, hogy belemegyünk olyan társas szerződésekbe (baráti kölcsön, üzleti vállalkozás) amelyek a józan ész megítélése szerint költségesek és kockázatosak, de később, hosszú távon jövedelmezőek lehetnek. A kölcsönösség iránti kezdeti, irracionális bizalom és a viszonzás belső, ugyancsak nem tudatos kényszere segítik az egyébként törékeny cserekapcsolatok kialakulását és tartós fennmaradását. Az olyan érzelmi állapotok, mint a hála, a bűntudat, az igazságérzet pedig feltehetően azért jöttek létre, hogy egyrészt önzetlen tevékenységre, másrészt a kapott támogatás viszonzására motiváljanak bennünket (2.2.4., 2.2.6.).


5.5.5. Az érzelem kifejezések evolúciója Ha az érzelmekről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azok nem verbális kifejeződéseit, kommunikatív jelzéseit. Ezek legfontosabb területe az emberi arc. Általában azt mondhatjuk, hogy az arckifejezések területén kettős idegrendszeri szabályozás érvényesül. Az idegrendszer ősibb, a limbikus rendszerhez köthető területei az érzelmek spontán megjelenéséért felelősek; hiányukban a beteg akaratlagosan elő tudja állítani a megfelelő érzelem kifejezését (pl. mosolyt), de képtelen arra, hogy egyedi helyzetekre reagáljon, pl. nevessen mások viccén. Az agykéreg viszont a nem verbális kommunikáció szándékos kontrollját végzi; e területek kiesése következtében a beteg nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amelyben arra kérik, hogy mutasson haragot vagy örömöt az arcán, jóllehet érzelmeit ki tudja fejezni mindennapi kapcsolataiban (Young 1998). Az utóbbi néhány évtizedben nagyon sok részlet kiderült az arckifejezések anatómiájáról 5.26. ÁBRA Különböző izmok működéséből és ezek összjátékából (motoros mintázatából) előálló érzelemkifejezések ■ (Forrás: Eibl-Eibesfeldt 1989)

393

és szerveződéséről. Ezekben a kutatásokban különböző módszereket alkalmaztak; a leggyakoribb eljárás az volt, hogy a kísérleti személyek tükör előtt gyakorolták a megfelelő arckifejezések létrehozását, miközben a kutatók elektródákkal követték nyomon a kérdéses izmok elektromos aktivitásait. A vizsgálatok első lépésében azt tisztázták, hogy az egyes arcizmok amelyekből 23 párral rendelkezünk - összehúzódása, 111. elernyedése milyen változásokat hoz létre az arcon. Második lépésben az arckifejezéseket aszerint osztályozták, hogy milyen érzelmet (pl. öröm), hangulatot (pl. szomorúság) vagy viselkedésformát (pl. nevetés) fejeznek ki. Ezek mindegyikének egy-egy ún. motoros mintát feleltettek meg, amelyek bizonyos arcizmok együttállását és közös működését tartalmazták. Ennek eredménye lett az a kódrendszer (FACS), amely azt írja le, hogy mely izmok milyen állapotainak milyen kölcsönhatásai állítják elő az arcon azokat a sémákat, amelyek megfeleltethetők az ember alapvető érzelmeinek és belső állapotainak (Ekman és Friesen 1978). Az 5. 26. ábra az öröm, a boldogság, a meglepetés, az un-

394

dor és más arckifejezéseknek, illetve ezek különböző intenzitású fokozatainak motorikus sémáit ábrázolja. Az arckifejezések mint a viselkedés elemi összetevői nagyon hamar az evolúciós megközelítés fókuszába kerültek. Darwin (1872/1963) Önálló könyvet szentelt e témának, amelyben elemzéseit arra kívánta felhasználni, hogy alátámassza az evolúciós leszármazás folytonosságára vonatkozó tételét. Gyermekeken, elmebetegeken és főemlősökön végzett megfigyeléseire, valamint etnográfiai adatgyűjtéseire támaszkodva arra a következtetésre jutott, hogy az emberi arckifejezések - és a nem verbális kommunikáció egyéb formái (gesztusok, testtartások) fokozatosan alakultak ki a főemlősök jelzéseiből, ennélfogva univerzális jellegűek az egész Földön, és veleszületett képességeken alapulnak. Darwin hipotézisét a 70-es évektől kezdve meginduló kutatások nagyrészt alátámasztották. Híres vizsgálatukban Paul Ekman és munkatársai amerikai emberekről készült fényképeket mutattak az új-guineai fore törzs tagjainak, akik elzártságuk miatt korábban soha nem láttak fehér embereket vagy róluk készült felvételeket (Ekman és Friesen 1975). Ennek ellenére 80-90%-os pontossággal felismerték, hogy a képen szereplő személyek milyen érzelmet fejez ki. Ezt követően rövid történeteket meséltek a foréknak, és arra kérték őket, hogy a megfelelő arckifejezéssel jelenítsék meg e történeteket, tehát fejezzék ki a leginkább odaillő érzelmeiket és hangulataikat. Az ezekről készült felvételeket azután San Franciscó-i diákoknak mutatták meg, és megkérték őket, mondják el, milyen érzelmet fejez ki a képen látható személy. Ezekből és a későbbi kultúrközi összehasonlító vizsgálatokból az derült ki, hogy nagy egyöntetűség mutatkozik az arckifejezések felismerésében és értelmezésében; a Föld bármely lakója lényegében ugyanúgy fejezi ki és érti meg az olyan alapvető érzelmeket mint öröm, harag, meglepetés, undor, szomorúság, félelem vagy megvetés (Ekman 1992, Izard 1994). Ugyancsak nagyon hasonlóak valamennyi kultúrában azok az elemi jelzések, amelyek sztereotip gesztusok alkotóelemeiként működnek: szemöldökfelrántás, fé-

5. RÉSZ. ELME

lénkség, szégyen, rémület stb. Ezek tehát viselkedési univerzálék: valamennyien ugyanazzal a repertoárral rendelkezünk arra, hogy egy másik emberrel közöljük belső állapotainkat. Ez azt jelenti, hogy nem csupán az arckifejezések motoros sémái egyeznek meg, hanem az általuk közölt elsődleges szociális jelentések is. Ezt azért fontos kiemelni, mert sokáig uralkodott az a nézet, miszerint az arc izmainak mintázatai biológiailag adottak, de hogy ezek milyen jelentést hordoznak a társas kapcsolatokban, azt már az adott kultúra határozza meg (LaBarre 1974). A nevelés és a társadalmi elvárások fontosságát valóban nem lehet vitatni az érzelmek kifejezése terén (lásd később). Ennek nem mond ugyanakkor ellent, hogy az emberek számos nem verbális közlés tekintetében a jelentések olyan világában élnek, amely nagymértékben független az illető kultúra szokásaitól. Ez tökéletesen érthető evolúciós nézőpontból, amely szerint az emberek olyan kommunikációs formákra szelektálódtak az elmúlt évmilliók során, amelyek adaptívak voltak abban az értelemben, hogy biztosították az egyének tevékenységének összehangolását és a csoport integrációját. Más szóval, az érzelemkifejezések nem önkényesek: jelzés és jelentés együtt jött létre a társas élettér bonyolult kihívásaira adott válaszokban. Az etológusok ezt a viselkedési ritualizáció keretében értelmezik (Eibl-Eibesfeldt 1989). A viselkedési rituálé alapját valamilyen magatartási elem képezi, amely az evolúció során leegyszerűsödik és kommunikatív szerepet játszik. A galléros pávián hímje például hatalmas szemfogát kitárva fenyegeti riválisát, miközben szemét ijesztően rámereszti, testét megnöveli és szőrét felborzolja. A szemfog a test test elleni küzdelem során a harapás fontos eleme, itt azonban jelentéshordozóvá válik: az állat agresszív állapotát, támadó szándékát és a küzdelemre való felkészültségét közli vele. Feltehetőleg hasonló ritualizáció történt az emberi érzelmek kifejezése terén is. Haragunkat és elégedetlenségünket pl. gyakran úgy fejezzük ki, hogy a szemöldök lehúzódik és a szem összeszűkül, a musculus (továbbiakban: m.) corrugator működésének


eredményeként (amelyet persze számos más arckifejezés és gesztus is kísérhet). Eredeti funkciója valószínűleg a támadás és védekezés közvetlen fizikai összecsapásaiban volt fontos, amikor a leereszkedő csontos szemöldök a felhúzódó húsos pofákkal együtt zárt, védett üregbe zárta a sebezhető szemet. Hasonlóképpen a meglepetés során tágra nyíló szem feltehetőleg abból az adaptív reakcióból származott, hogy egy szokatlan inger azonosítása céljából megnöveljük a látótér nagyságát és ezzel a vizuális befogadó képességet. Mindez azt jelenti, hogy az arckifejezések éppúgy, mint a nem verbális jelzések más formái - a társas kapcsolatok szabályozását szolgálják (Fridiund 1994). Lehetővé teszik, hogy az egyének közöljék társaikkal belső állapotaikat, szándékaikat, érzelmeiket. Az etológusok évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy az élőlények információt cserélnek egymással, amelyeket legtöbbször arckifejezések, testtartások, hangok, sajátos magatartásformák közvetítenek. A természetes szelekció az üzenetközvetítés hatékony, egyértelmű és informatív formáit hozta létre az élővilágban, amelyek adaptíve előnyösek a résztvevők számára. A jelzést kibocsátó fél („adó") számára azért, mert reakciókészségének és szándékának (pl. fenyegetés, szexuális jelzés) közlésével képes megváltoztatni a másik viselkedését (pl. menekülés, párzás). Az üzenet fogadója („vevő") viszont abból húz hasznot, hogy a rendelkezésre álló információ révén képes megjósolni az adó várható viselkedését és e viselkedés valószínű kimenetelét. Ennek megfelelően a kommunikatív jelzések segítségével az egyedek befolyásolják egymás viselkedését, és összehangolják tevékenységüket a csoporton belül. Ezeket őszinte, megbízható jelzéseknek tartjuk, amennyiben a valóságos belső állapotot és szándékot fejezik ki és mindkét fél számára kifizetődőek (lásd 3.4.1.). Hasonló funkciót töltenek be az emberi arckifejezések és gesztusok, legalábbis egy részük. Nem véletlen, hogy azok az emberek, akik arcizmaik bénulása következtében (Möbius-szindróma) elvesztik arcuk kifejezőerejét, súlyos gondokkal küszködnek társas kapcsolataik fenntar-

395

tásában. A pozitív érzelemkifejezések funkciója az, hogy elősegítse a kapcsolat felvételét és az együttműködés fennmaradását a társas interakciókban. Mindennapi tapasztalataink mellett számos kísérlet tanúsítja, hogy az emberek többsége a mosolygó emberekhez barátságos természetet, érdeklődést, sőt nagyobb intelligenciát párosít (Oatley és Jenkins 2001). A megfelelő arckifejezések fontosak a csoporton belüli státus és befolyás megszerzésében. Egy vizsgálatban azokat a lányokat látták a legtöbbet mosolyogni, akiket általában népszerűnek tartottak a csoportjukban, és akiket a többiek segítőkésznek, gondoskodónak ítéltek meg (Cashdan 1998b). Más körülmények között viszont a mosoly inkább a behódolás eszköze, főként azokban a csoportokban, amelyek nem barátokból, hanem idegenekből, illetve potenciális riválisokból állnak. Az érzelemkifejeződések társas beágyazottságát mutatja az is, hogy a pozitív érzelmek intenzitása csökken a társas kapcsolat gyengülésével. Egy vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a résztvevők egyre kevesebbet mosolyogtak a következő helyzetekben: barátjukkal együtt néztek egy mulatságos filmet, külön szobában nézték a filmet, barátjuk a másik szobában mással foglalkozott, egyedül nézték a filmet (Fridiund 1994). A Zahavi-elv értelmében az őszinte szignálok csak akkor maradnak fenn, ha költségesek, ennélfogva nem könnyű őket hamisítani (3.4.1.). Többen úgy gondolják, hogy a valódi érzelmeket közvetítő arckifejezések, amelyek a részt vevő felek mindegyike szempontjából előnyösek, ilyen őszinte, nagy ráfordítást igénylő jelzéseknek minősülnek (Schmidt és Cohn 2001). A hosszan tartó nevetést, amelyhez élénk szem- és kézmozgás párosul, az emberek a legpozitívabb és legőszintébb érzelemkifejezések egyikének tartják (Niemitz et al. 2000). Ami a mosolygást illeti, képzése nagy figyelmet igényel, hiszen bonyolult módon kell összehangolni a beszélt szöveggel és más gesztusokkal. Kimutatták pl., hogy a másik személy beszédére reagáló mosoly, ha az túl későn vagy túl korán jelenik meg a hallgató arcán, egyaránt őszintétlen benyomást kelt. A telt, nyílt, örömteli mosoly ráadásul

396

összetett képlet, amely több izom összjátékából származik. Létrejöttében egyaránt részt vesznek az ajkak alakját és nyitottságát meghatározó izmok (m. zygomaticus major) és a szem körüli ráncokért és az alatta fekvő arcterület gyűrődéséért, a húsos pofák „szétterüléséért" felelős izom (m. orbicularis oculi). Ez utóbbi működését akaratlagosan nem tudjuk szabályozni, ezért az öröm őszinte kifejezését nagyon nehéz utánozni (Schmidt és Cohn 2001). A vidámság vagy megelégedettség tettetése gyakran azt az egyszerű, szándékosan is előállítható merev mosolyt eredményezi, amelyre a szájszegletek felfelé húzása jellemző, miközben az arc felső része mozdulatlan marad. Ez a visszafogott, zárt mosoly a zygomaticus major és minor működésének az eredménye, amelyek akaratlagosan könnyen irányíthatók. Akkor hozzuk mozgásba őket, amikor színleljük az örömünket, vagy - még inkább - el akarjuk rejteni negatív érzéseinket (pl. szorongásunkat). Ez az „álmosoly" jelenik meg például a kórházi látogató, a behódoló beosztott, vagy a félelmét palástoló katona arcán. A különbségek ellenére egyáltalán nem könynyű leleplezni az ilyen „hazugságot". A vizsgálatok azt mutatják, hogy az arckifejezések és a valódi szándékok közötti különbségeket sokszor még tapasztalt szakemberek sem képesek észrevenni (Ekman 1991). Az egyik kísérletben fiatal nőket két csoportra osztottak. Az egyik csoport tagjainak vidám természetfilmet vetítettek, majd megkérték őket, hogy számoljanak be egy kamera előtt a pozitív érzéseikről. A másik csoport tagjai viszont véres katasztrófafilmet láttak, amely mindnyájukat kiborította. Őket is arra kérték azonban, hogy öltsenek vidám kifejezést magukra és színleljék, hogy boldogok a látott élmények hatására. A beszámolókról készült videofelvételeket különböző foglalkozású embereknek mutatták meg: egyetemistáknak, továbbá olyan szakembereknek (nyomozóknak, bíráknak, pszichiátereknek, titkosügynököknek), akik munkájuk során gyakran találkoznak hazugsággal és színleléssel. Meglepetésre kiderült, hogy az ügynökök kivételével senki vette észre a hazugságot pusztán az arcjegyek alapján. Ekman külön tréningjére volt szükség ah-

5. RÉSZ. ELME

hoz, hogy felismerjék az „álmosolyt" és más árulkodó tüneteket. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a megtévesztő arckifejezések többnyire sikeresek mások kihasználása és manipulálása során, miközben felismerésük hatékonysága lényegesen gyengébb hatásfokú. Lehetséges azonban, hogy ez az aszimmetria inkább az idegenek kapcsolatára jellemző, mint az ismerősök, barátok körére (Schmidt és Cohn 2001). Evolúciós környezetünkben az idegenek mindig is potenciális veszélyforrásnak minősültek, akikkel szemben őseink ambivalens magatartást tanúsítottak, és számos módon védekeztek (lásd 2.4.3.). A csalók elsősorban a csoporton belül jelentettek kockázatot, hiszen megsértették az együttműködések és társas szerződések létfontosságú, ám törékeny rendszereit (2.2.3.). Következésképpen a nem verbális viselkedés ellenőrzése - éppúgy, mint a csalók bármilyen más tesztelése - főként azokra az emberekre korlátozódik, akik szoros kapcsolatban vannak egymással, illetve ugyanabba a csoportba tartoznak. Úgy tűnik, az emberek rendkívül érzékenyek barátjuk, ismerősük megtévesztő, hamis jelzéseire. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a szokásostól eltérő testi változások - így pl. a testtartás bizonyos formái, a hangmagasság emelkedése, vagy az arcpirulás - sokszor sejteti számunkra a hazugságot, gyakran anélkül, hogy tudatában lennénk, hogy csalás áldozatai vagyunk (Ekman 1994). Mindennapi kapcsolatainkban nagyon sokféle érzelemkifejezés jelenik meg, nem feltétlenül tudatos formában. Nem verbális kommunikációnknak egy része őszinte, megbízható jelzés, amely mindkét fél előnyét szolgálja. Ha azonban érdekeink úgy kívánják, élünk a megtévesztő kifejezések eszköztárával. Richard Dawkins és John Krebs (1978) híres, sokat idézett tanulmányukban elsőként vetették fel, hogy a természetes szelekció bizonyos körülmények között olyan félrevezető jelzéseket részesít előnyben, amelyek célja a másik élőlény kihasználása, manipulálása. A jelzést adó élőlény sokszor nem az őszinte, megbízható információ küldésében érdekelt, hanem abban, hogy becsapja a vevőt. Saját hasznát - túlélését, szaporodási sikerét -


ugyanis úgy növeli, hogy akkor bocsát ki jelzéseket, illetve olyan jelzéseket hoz létre, amelyek a saját érdekét szolgálják (Andrews 2002). Az ilyen nem kooperatív szignálokra nagyon sok, kísérletileg is alátámasztott esetet ismerünk, kezdve a táplálékállatok tőrbecsalásától (pl. horgászhal) a párzási küzdelmekig, ahol a hímek igyekeznek olyan eltúlzott jelzéseket adni, amelyek által nő az esélyük arra, hogy egyrészt elijesszék vagy félrevezessék a rivális hímeket (3.3.1.), másrészt arra, hogy felkeltsék a nőstények figyelmét (3.4.1.). Úgy tűnik, fajunk különösen alkalmas a megtévesztő jelzések létrehozására. Az arckifejezések korábban említett erős idegrendszeri kontrollja következtében az ember képes arra, hogy az állatvilágban egyedülálló módon szabályozza arcvonásait és elrejtse érzelmeit. Ez egyfelől könnyebbé teszi a hazugságot és mások manipulálását, hiszen könnyedén meg tudjuk oldani, hogy szándékainkkal ellentétes arckifejezéseket adjunk, vagy hogy valódi érzelmeinket szenvtelen, ún. pókerarc mögé rejtsük (Andrews 2002). Az arckifejezések idegrendszeri szabályozása és elfedése ugyanakkor megkönynyíti, sőt egyáltalán lehetővé teszi a normális társas kapcsolatokat az emberek között (Fridiund 1997). Ha ugyanis minden állapotunk és szándékunk az arcunkra lenne írva, mindennapi életünket kénytelenek lennénk a túlburjánzó érzelmek és azonnali reakciót váró élmények világában leélni, ami nagy feszültséget és emocionális stresszt róna ránk. Ehelyett általában úgy viselkedünk - ahogy azt több szociálpszichológiai vizsgálat is leírja hogy amikor ismeretlen emberekkel találkozunk, maszkírozzuk érzelmeinket, elrejtjük negatív tulajdonságainkat, miközben igyekszünk mindent megtudni a másikról (Goffman 1981). Érzelmeink elrejtése gyakran a kapcsolat fenntartását szolgálja. Egy kísérletben azt találták, hogy az emberek gyakran elleplezték örömüket azt követően, hogy megnyertek egy sportmérkőzést a barátjukkal szemben - akár úgy, hogy kezükkel eltakarták az arcukat, akár úgy, hogy kezdődő mosolyukat elnyomták az antagonista izmok segítségével (Friedman és Miller-Herringer 1991).

397

Térjünk még röviden vissza az arckifejezések kultúrközi egyöntetűségének kérdésére. A közös evolúciós eredet hipotézisének alátámasztása magától értetődően veti fel azt a másik darwini feltevést, hogy érzelmeink kifejezése genetikai programokon alapszik. Ezt támasztják alá azok a megfigyelések, amelyek szerint a néhány hetes csecsemők eltérő arckifejezéseket adnak különböző ingerekre (pl. a négy alapízre), és arra is nagyon korán képesek, hogy különbséget tegyenek a felnőttek érzelmi megnyilvánulásai között. Vak, illetve vak és süket gyerekek vizsgálata még meggyőzőbben tárja fel a veleszületett képességek jelenlétét (Eibl-Eibesfeldt 1989, Galati et al. 2001). Ha a tanuláselméletek alapján feltesszük, hogy az érzelmek megfelelő kifejezéseit gyermekkorban sajátítjuk el, akkor ezek a szerencsétlen sorsú gyerekek - akik az örök sötétség és csend birodalmában nőnek fel várhatóan egészen máshogyan viselkednének, mint egészséges társaik. Ezzel szemben azt találták, hogy nagyon hasonlóan fejezik ki fájdalmukat vagy jókedvüket, mint a többiek, ráadásul ugyanabban a szituációban és kontextusban. Sírnak, amikor véletlenül megsértik magukat játék közben és mosolyognak, amikor anyjuk cirógatja őket. Végül, az univerzalitás és veleszületettség hipotéziseinek alátámasztása Darwinnak arra a sorrendben harmadik - hipotézisére fordítja figyelmünket, miszerint érzelmeink kifejezését főemlős őseinktől örököltük az evolúció során. Valóban, számos emberi arckifejezéshez és gesztushoz hasonló viselkedési mintázatot találunk az emberszabású főemlősök körében (Preuschoft és van Hooff 1995). Ezek homológiáknak - azaz leszármazási kapcsolatban lévő jellegeknek - tekinthetők, minthogy nem csupán az arcmimika megjelenése hasonló bennük, hanem az azt irányító izmok is lényegében ugyanazok. Az ún. játékos arc (másképpen: „ellazult nyitott száj bemutatása") úgy áll elő, hogy a csimpánz a száját kitátja úgy, hogy a felső fogsora fedve van, miközben gyakran nevetésszerű, szaggatott hangot ad (4.3.4.). Többnyire játék, barátságos harapdálás vagy csiklandozás közben mutatják ezt a kifejezést, ami megnyil-

398

vánulásában és funkciójában nagyon hasonló a gyerekek jókedvükben és játékos birkózásukban megfigyelhető arcjátékára és hangjára (lásd 4.33. ábra). A főemlősök másik jól ismert mimikája a vigyorgás (pontos neve: „néma csupasz fog bemutatás"), amelynek során az állat szájszegletei hátrahúzódnak, és mindkét fogsora jól látszik. Ezt rendszerint egy domináns fajtársuk jelenlétében adják a csimpánzok, mégpedig félelmük kifejezésére, s egyúttal a másik megnyugtatása és kiengesztelése céljából. Valószínű, hogy az emberi nevetés és a mosoly e két említett motoros minta filogenetikai örökségéből származott, bár számos részletet még nem ismerünk (Preuschoft 2000). Többen úgy gondolják, hogy a nevetés bizonyos formáiban az agresszív motivációk is megjelennek, elsősorban a fogak felfedése révén (lásd 5.27. ábra). Tény, hogy a verbális agresszió egyik legsúlyosabb formája a kinevetés, amely a másik fél leértékeléséhez vezet a csoporton belül.

5.27. ÁBRA A mosoly és nevetés változatai, mint a fenyegetés és barátságosság (Játékos arc") különböző intenzitásának szuperpozíciói ■ Alulról felfelé növekvő mértékben jelennek meg a fogak. Balról jobbra növekszik a száj nyitottsága és a hangadás. Sajátos érzelmet tükröz a jobb felső arc, ahol a barátságosság és az ellenségesség egyaránt maximális intenzitást ér el, azaz az ábrán látható nő egyszerre mutat fenyegetést és örömöt (Forrás: Hinde 1982)

5. RÉSZ. ELME

5.5.6. Az érzelemkifejezések sokfélesége Az emberi arckifejezések természetesen sokkal gazdagabbak és árnyaltabbak állati rokonainkhoz képest. Mosolyoghatunk persze zavarunkban és félénkségünkben, de legtöbbször mégis jókedvünket fejezzük így ki. Ezenkívül mosolyoghatunk ironikusan vagy éppen rosszindulatunk jeleként. Az emberi érzelmek kulturálisan nagyon sokféle módon, változatos kontextusban fejezhetők ki. Vannak olyan dél-amerikai indián törzsek, amelyek boldogságuk jeleként sírnak a kedves látogató érkezésekor. A japán felnőttek pedig megtanulják bizonyos érzelmeiket palástolni, noha gyerekként rendszeresen mutatják ezeket. Egy kísérletben japán és amerikai férfiaknak vetítettek különböző műtéti beavatkozásokról készült filmeket. Amikor egyedül voltak, mindkét csoport tagjainak arcára kiült a félelem és az undor a látottak hatására. A kísérletvezető jelenlétében azonban a japánok (az ameriakaik nem) gátolták negatív arckifejezéseiket, és gyakran adtak zavart mosolyt (Fridiund 1994). Ekman felosztása szerint az arckifejezések tekintetében különbséget tehetünk a család (pl. az öröm kifejezéseinek a csoportja), a téma (pl. a nevetés alapsémája) és a variancia (pl. szarkasztikus nevetés) kategóriái között (Ekman 1994). Miközben a témák az evolúció során létrejött alapvető kommunikatív sémáknak tekinthetők, a variációk a tanulás során létrejövő különbségeket képviselik, kultúrán belül és kultúrák között. Az arckifejezések és gesztusok sokfélesége annak a következménye, hogy a kultúrák különböző mintákat nyújtanak szándékaink és érzelmeink kifejezésére (Mesquita és Frijda 1992). Erre viszont az ad lehetőséget, hogy őseink arra szelektálódtak, hogy pontosan és árnyaltan ki tudják mutatni érzéseiket és vágyaikat a társas kapcsolatok bonyolult és gyorsan változó világában. Ezek a csoport kohéziója és integrációja szempontjából is fontos, finoman artikulált kommunikációs képességek sokszor úgy jönnek létre, hogy az elemi arckifejezések mintegy összegződnek, egymásra szerveződnek. Ez a nem ver-


bális jelzések óriási változatosságát és sokszínűségét hozza létre, annak ellenére, hogy az alapvető érzelmek kifejezését viszonylag kis számú (20-30) motoros minta biztosítja (lásd 5.26. ábra). Így például a szemöldök felfelé mozgatásának elsődleges jelentése a kíváncsiság és meglepetés. A látótér növelésének adaptív szükségletéből származik, és a m. frontális működésére vezethető vissza. Más kifejező mozdulatokkal kölcsönhatásban azonban számos jelentésárnyalat megjelenéséhez vezethet. A legismertebb a gyors (mintegy 0,3 másodpercig tartó) szemöldökfelrántás, amely a barátságos szándékú felismerést szolgálja, különösen ha mosollyal, esetleg üdvözlő kézmozdulattal párosul. Többek között akkor teszünk így, ha váratlanul megpillantjuk kedves ismerősünket. Kevés kivétellel valamennyi kultúrában megtalálható, bár egyes társadalmakban járulékos jelentések kapcsolódhatnak hozzá, így pl. a yanomamöknél a helyeslést is kifejezheti. A lassú szemöldökfelvonás viszont inkább az elutasítás jele. Amennyiben fenyegető tekintettel párosul, általában méltatlankodásunkat és felháborodásunkat fejezi ki, ha viszont lehunyjuk közben a szemünket, akkor a visszautasítás jeleként szolgál (Eibl-Eibesfeldt 1989, Kirkpatrick et al. 1996). Az arckifejezések változatos formái gyakran arra vezethetők vissza, hogy ellentétes irányú érzelmek jelennek meg egyazon szituációban, és ezek sajátosan kombinálódnak. Konrad Lorenz (1985) ezt a motoros minták szuperpozíciójának elveként írta le. Lehetséges például, hogy az arcon egyszerre jelenik meg a fenyegetés és a félelem állapota. Ez olyankor következik be, ha az erőegyensúly vagy bizonyos külső korlátok (pl. társadalmi szankciók) miatt nehéz dönteni a támadás vagy menekülés között. Az 5.27. ábra egy olyan mátrixot mutat be, ahol a mosoly és a nevetés különböző formái a barátságosság („játékos arc") és a fenyegetés kombinációibői állnak elő. Nem véletlen, hogy a szuperpozíciók gyakran fordulnak elő az ún. pótcselekvések (más néven: helyettesítő aktivitások) esetén, ahol az egymással szembenálló motivációk konfliktust, ambivalenciát okoznak bennünk. Így például a

399

gyerekekre, kamaszokra, olykor a felnőttekre is jellemző félénkség, szégyenlősség egy olyan öszszetett viselkedési rendszerben nyilvánul meg, ahol a különböző természetű (félelmi és barátkozó) mozdulatok egyszerre, összefonódva jelennek meg, nagy viselkedési változatosságot teremtve (Eibl-Eibesfeldt 1989). A zavarban lévő emberek gyakran mosolyognak a másikra, miközben az antagonista izmok elnyomják ezt a kifejezést, ami egyfajta félénk mosolyt eredményez. Szemüket leveszik az előttük állóról, gyakran behunyják, vagy fejüket elfordítják, miközben szemük sarkából újra és újra pillantást vetnek a másikra. Arcukat és szájukat gyakran eltakarják a kezükkel vagy egy náluk lévő tárggyal, esetleg takarásba húzódnak. Ugyanakkor nem ritkán dobbantanak a lábukkal, ajkukba vagy ujjukba harapnak, esetleg félig tréfásan vállon veregetik valamelyik közelben álló társukat, ami a rejtett agresszió ritualizált megjelenítése. Az érzelmek arckifejezése tekintetében nem csupán gazdag egyéni és kulturális sokféleség tapasztalható, hanem markáns nemek közötti különbségek is. Ez nem meglepő, ha abból a korábban ismertetett evolúciós elvből indulunk ki, amely szerint az érzelmek funkciója a szervezet felkészítése és a megfelelő viselkedési stratégiák mobilizálása a különböző erőforrásokhoz való hozzájutás érdekében. Az érzelemkifejezés férfiak és a nők közötti különbségei várhatóan reproduktív érdekeik különbségeiből fakadnak. Így pl. egy vizsgálatban azt találták, hogy alkalmi szexuális kapcsolataik során a nők a férfiakhoz képest lényegesen gyakrabban mutatnak szorongást és más negatív érzelmeket (Geary 1998). Ez minden valószínűség szerint hozzájárul ahhoz, hogy viselkedésüket a jövőben úgy szervezzék, hogy választásuk azokra a férfiakra essen, akik hajlandóak elköteleződni egy hosszú távú párkapcsolatban (3.3.6.). Általános megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a nők nagyobb mértékben mutatják ki érzelmeiket, mint a férfiak, és ugyancsak fogékonyabbak mások érzelmi megnyilvánulásaira. Számos vizsgálat feltárta, hogy a nők nagyobb kifejezőerővel, kommunikációs pontossággal és

400

5. RÉSZ. ELME

5.28. ÁBRA Négy-öt percig tartó, különböző emocionális töltésű filmek látványára adott érzelmi reakciók gyakorisága férfiak és nők arcán ■ (Forrás: Kring és Gordon 1998)

intenzitással tárják fel érzéseiket (Kring és Gordon 1998). Másrészt egész életükben nagyobb érzékenységet (alacsonyabb küszöbértéket) mutatnak szociális környezetük ingereire, méghozzá valamennyi modalitásban (látás, hallás, tapintás) (5.28. ábra). Lehetséges, hogy ez a szenzitivitás azért jött létre az evolúció során, hogy elmélyítse az anya és gyermeke közötti kötődést; az anyai érzések árnyalt közlése és a csecsemő arcán megjelenő érzelmek pontos felismerése ma is fontos szerepet játszik az utódok gondozásában (4.1.1.). Alternatív hipotézisként mások azt fogalmazzák meg, hogy a nők nagyobb érzelmi reaktivitása a társas környezetük kihívásaira adott adaptív válaszként jött létre (Geary 1998). Máshol láttuk, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmakban - és feltehetőleg a pleisztocén hominida csoportjaiban - ők töltik be a szexuális transzfer szerepét: serdülőkoruk után elhagyják csoportjukat és férjük lakóhelyére költöznek (4.4.3.). Ez azzal jár, hogy távol rokonaiktól, egy idegen, olykor ellenséges környezetben találják magukat, ahol arra kényszerülnek, hogy új kapcsolatokat építsenek ki új csoportjuk tagjaival. Ennek az adaptációs problémának a megoldása érdekében olyan kommunikációs képességekre szelektálódtak, amelyek segítették a másokhoz való barátságos, bensőséges kötelékek kialakulását. Ennek egyik eszköze a nők jobb verbalitása

(4.4.4.), a másik pedig érzelmeik gazdagabb, árnyaltabb kifejezése. Ez adhat magyarázatot arra a sokoldalúan alátámasztott tényre, hogy a nők érzelemszabályozása kapcsolat-orientált (Timmers et al. 1998). Egyrészt a férfiaknál jobban törekszenek a pozitív, érzelmileg jutalmazó kapcsolatok kialakítására, másrészt jobban aggódnak amiatt, hogy esetleges negatív érzelemnyilvánításuk (szomorúság, düh) kellemetlen következményekkel járhat a maguk és mások számára. Ez az orientáció olykor magában foglalja az érzelemkifejezések gátlását, amikor a többiekhez való kapcsolat és a csoporthoz való integráció ezt igényli. Azokban a kísérletekben például, ahol a résztvevőknek pozitív érzelmeket kellett mutatniuk valamilyen negatív tapasztalatra - például azt kellett színlelniük, hogy jólesik nekik egy kellemetlen ízű ital -, a nők négyéves kortól kezdve jobban teljesítenek, mint a férfiak - azaz a megfigyelők nehezen ismerik fel valódi érzéseiket. Ugyancsak felülmúlják a férfiak teljesítményét azokban a feladatokban, ahol a testi (pl. táplálkozással kapcsolatos) kielégülés késleltetését és a kísértésnek való ellenállást mérték (Bjorklund és Pellegrini 2000). Az érzelmek gátlása tekintetében mért legnagyobb nemek közötti különbséget mégis azokban a vizsgálatokban találták, amelyekben párválasztási taktikákkal és manipulációkkal kapcsolatos felada-


tokat kellett megoldani. Ez valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy nők érdeklődésük elrejtésével fokozott mértékben ellenőrizzék szexuális viselkedésüket, továbbá nagyobb lehetőséget nyerjenek partnerük személyes tulajdonságainak és elköteleződésének felmérésére (3.4.5.). Nem minden érzelmet fejeznek ki azonban jobban a nők. A férfiak a dühöt és a büszkeséget gyakrabban és nagyobb intenzitással mutatják ki (Timmers et al. 1998) (lásd 5.28. ábra). Evolúciós perspektívából ez sem meglepő: olyan emóciók ezek, amelyek fontosak lehetnek a riválisokkal való versengés és a dominanciahierarchiában való pozíciószerzés során. Érzelemszabályozásuk státusorientált, amennyiben a nőknél nagyobb

401

hangsúlyt helyeznek arra, hogy mások viselkedését negatív érzelmeikkel is befolyásolják, ellenben kevésbé törődnek a pozitív érzelemkifejezés elmulasztásának negatív következményeivel. Abban is a riválisokkal való vetélkedés játszik szerepet, ahogyan érzelmeiket gátolják. Bizonyos érzelmeiket gyakrabban fojtják el, mint a nők. Ilyen pl. a félelem, amely nem csupán hátránnyal járhat a konkurenciaharcok sikeres megvívásában, hanem csökkentheti a férfiak csoporton belüli presztízsét és hírnevét. A bűntudat elfojtása, amely ugyancsak gyakoribb, mint a nők körében, elősegítheti a többiek ellenőrzését és a csoport feletti nyílt hatalom gyakorlását (Geary 1998).

5.6. fejezet

NYELV Ha egyetlen olyan sajátosságot kell megneveznünk, amely kizárólag az emberhez kapcsolható és nem találni megfelelőjét az állatvilágban, legtöbben a nyelvre gondolunk. Noha az állatok olykor nagyon bonyolult kommunikációs rendszert használnak, meg sem közelítik az emberi nyelv gazdagságát és komplexitását. Nyilvánvaló, hogy a tagolt beszéd a hominida evolúció során alakult ki, a mai emberszabásúak őseitől való szétválást követően. Nem tudjuk pontosan, mikor történt ez, mint ahogy arról is viták folynak, hogy mik voltak azok a szelekciós előnyök, amelyek biztosították a nyelv fennmaradását és fokozatos fejlődését. A gyerekek bámulatos könnyedséggel és gyorsasággal sajátítják el anyanyelvüket, amely egy evolúciós örökségként működő, veleszületett információfeldolgozó program működésére utal. Ahhoz, hogy viszonylag átfogó képet kapjunk a nyelvnek azokról a sajátosságairól, amelyek az evolúciós pszichológia illetékességi körébe tartoznak, a tinbergeni négy alapkérdés (1.1.2.) mindegyikére válaszolnunk kell. Ennek megfelelően válaszainkat az alábbiakban négy problémakör mentén szerveztük, mégpedig a következő sorrendben: evolúciós történet, adaptív funkció, egyedfejlődés, idegrendszeri és kognitív működések. A nyelv persze hihetetlenül bonyolult jelenség; természetének és működésének megértése számos tudományág (kognitív pszichológia, fejlődéspszichológia, összehasonlító nyelvtudomány, idegélettan stb.) egyidejű erőfeszítéseit igényli (Pléh 1998b). Mi most elsősorban azokra a területekre koncentráljuk figyelmünket, amelyek a nyelv evolúciós pszichológiai vizsgálata szempontjából a legfontosabbaknak tűnnek.

5.6.1. A nyelv gyökerei; emberszabásúak Az emberi nyelv számos tekintetben különbözik az állati kommunikációtól (Alcock 1998). Az állatok kommunikációja zárt: legfeljebb 30-40 különböző jelzést képesek kibocsátani. Ezek olyan hangok, szagok, arckifejezések és gesztusok, amelyek konkrét és analóg módon jelzik az állat helyét, belső állapotát, szándékát vagy reakciókészségét. A „konkrét" itt azt jelenti, hogy a jelzés mindig bizonyos élettani vagy

magatartási folyamathoz kötődik; az állat például csak akkor és úgy képes kifejezni agresszivitását, ha a kifejezéssel egyidejűleg agresszív is (Csányi 1999). Analóg a közlése annyiban, hogy a jelzett reakciókészség (pl. düh) intenzitását a kommunikációs jel intenzitásával (pl. a szőr felborzolódásával vagy a fenyegető testtartás különböző fokozataival) fejezi ki. Az ember ezzel szemben absztrakt szimbólumokat használ a különböző tárgyak, állapotok, események megjelölésére. A szimbólumok önkényesek abban az értelemben, hogy hangalak-

5.6. FEJEZET. NYELV

juk nem hasonlít azokra a dolgokra vagy eseményekre, amelyeket reprezentálnak. Más szóval, a nyelvi jel és a jelentés összekapcsolása konvención alapul. Az ember egy olyan nagy szótárral rendelkezik - a legtöbb nyelv szókészlete az 50-60 ezres nagyságot is elérheti amelyet az azonos nyelvet használók közösen értelmeznek. Az emberi nyelv digitális: a szimbólumokat végtelenül változatos módon lehet mondatokká alakítani bizonyos nyelvtani szabályok (szintaxis) alapján. Steven Pinker (1999) megfogalmazásában a nyelvtan egy diszkrét kombinatorikus rendszernek tekinthető, amely lehetővé teszi, hogy véges számú, különálló elemet nagyobb szerkezetté kapcsoljunk össze, amelynek tulajdonságai mások, mint az összetevőké. A fonémák morfémákká, a morfémák szavakká, azok pedig mondatokká szerveződnek. A mondatok nyelvtani képzésének két alapvető tulajdonsága van: a rekurzivitás és a hierarchia. Az előbbi azt jelenti, hogy a szavak elemi jelentést hordozó csoportjai - így pl. az ún. főneves vagy igés kifejezések - egymásba ágyazhatok, átcsoportosíthatók, és ezzel új jelentések hozhatók létre. Az 5.29. ábra mutatja, hogy a mondat tulajdonképpen hierarchikusan egymásra épített kifejezések struktúrája. Ez az, ami az emberi nyelv nyitottságát eredményezi: a nyelvtani kód segítségével végtelen számú különböző mondatot tudunk létrehozni. Az emberi nyelv lényegében az egyetlen kommunikációs rendszer, amely a külvilág árnyalt leírására, a dolgok megnevezésére és a közöttük lévő összefüggések megjelenítésére képes. Csak néhány más fajt ismerünk, amelyek valamifajta kódot használnak egy külső referencia megjelölésére. A főemlősök közül a fehérbarkójú cerkófok képesek arra, hogy jelzéseikkel specifikus, a külvilág egyes tárgyaira vonatkozó jelentéseket hozzanak létre (Cheney és Seyfarth 1990). A velük folytatott kísérletek - amelyekben magnószalagra vették és ismételten lejátszották az általuk kiadott hangjelzéseket - arra a következtetésre vezettek, hogy különböző riasztóhangokat hallatnak a sas (pontosabban egy bizonyos fajta sas), a kígyó és a leopárd megjelenésekor. Ezek hallatára a társak „ösztönösen"

403

5.29. ÁBRA Egy mondat („A szép lány virágot szed") szintaktikai szerkezete ■ Jelmagyarázat: FK: főneves kifejezés; IK: igés kifejezés; D: determináns; M: melléknév; F: főnév; I: ige

három különböző menekülési reakciót mutatnak: takarást keresnek egy bokorban (sas), felrohannak egy fára (leopárd), vagy hátsó lábukra állva lefelé néznek (kígyó). Ugyancsak eltérő figyelmeztetést adnak a pávián, a hiéna vagy egy ismeretlen ember látványára. Nem világos ugyanakkor, hogy ezek a jelzések valóban a külvilág ingereit írják-e le, vagy csupán különböző belső állapotaikat, vagy azok intenzitásfokozatait jelzik az egyes ragadozókra adott önkéntelen félelmi reakcióik során. Az első alternatíva tehát a külvilágra vonatkozó kommunikáció valószínűségét mutatja, hogy a cerkófok gyakran adnak hamis vészjelzést riválisaik megtévesztésére (5.2.5). Amikor pl. egy erős hím elől menekülnek, vagy valamilyen táplálékot akarnak megszerezni a többiek előtt, a „leopárd" kiáltást hallatják, amire a többiek felszaladnak egy közeli fára, ők pedig lenn maradnak és elfutnak az élelemmel. Legközelebbi rokonainkat, az emberszabású főemlősöket a vizuális információátadás rendkívül sokrétű és hatékony formái jellemzik. Arckifejezéseik és gesztusaik, továbbá hangadásaik segítségével a csimpánzok és a gorillák árnyaltan képesek kifejezni érzelmeiket és szándékai-

404 kat, ami meghatározó szerepet játszik interperszonális kapcsolataikban (5.2.2.). Semmi jelét nem mutatják ugyanakkor annak, hogy természetes környezetükben absztrakt, szimbolikus kódokat használnának a külvilág dolgainak és összefüggéseinek, vagy a fajtársak közötti viszonyok leírására. Régóta foglalkoztatja a kutatókat, hogy a nagy aggyal és fejlett kognitív képességekkel rendelkező emberszabásúak rendelkeznek-e egyúttal az emberi nyelv valamiféle elemi képességével, előfutárával. Többen úgy érvelnek, hogy a komplex rendszerek teljesítőképessége más területeken is megnyilvánulhat, mint amikre tervezték őket (Byrne 1995). Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a számítógépek hardverei alkalmasak új programok működtetésére, a csimpánzagy ugyancsak rendelkezhet olyan kérgi struktúrákkal, amelyek „más célból" jöttek létre az evolúció során, de amelyek alkalmasak lehetnek egyfajta nyelv elsajátítására. Ez persze empirikus kérdés, amire az utóbbi néhány évtized vizsgálatai meglehetősen pontos választ adtak. A legkorábbi, még az 50-es, 60-as években végzett vizsgálatok arra irányultak, hogy a csimpánzokat megtanítsák beszélni (Hayes és Nissen 1971). A kísérletek egytől egyig kudarcot vallottak; sokéves tréning után is csak azt érték el, hogy az állatok többé-kevésbé felismerhetően ki tudtak ejteni néhány egyszótagos angol szót („cup", „mum"). Ma már tudjuk, hogy ennek a kudarcnak az az oka, hogy a csimpánzok hangképző rendszere alapvetően különbözik az emberétől (5.30. ábra). A legfontosabb eltérés, hogy a csimpánzok gégéje magasabban helyezkedik el, mint az emberé a hangcsatornában, ami azzal jár, hogy kisebb a fölötte elhelyezkedő garat és orrüreg mérete (Passingham 1988). Ez nagy akadály számukra, hiszen a különféle emberi hangok képzését éppen a hangszalagok felett elhelyezkedő üregek alakjának változtatása teszi lehetővé. Ehhez járul még az, hogy a csimpánzok nem rendelkeznek a nyelv mozgatásának finom koordinációja és a légzés megfelelő szabályozásának képességével. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy hiányoznak azok a kérgi területek, amelyek az emberben a

6. RÉSZ. KULTÚRA

hangok kiadásának akaratlagos szabályozásáért felelősek (Fitch 2000). Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a nyelv és a beszéd közé; az utóbbi csupán egyik formája az előbbinek, elég, ha csupán az írásra gondolunk. Éppen ezért a kutatások a továbbiakban annak a vizsgálatára irányultak, hogy az emberszabásúak képesek-e absztrakt szimbólumok megértésére és használatára. A kísérletek egyik csoportjában, amelyek már a 60-as években elkezdődtek, a siketnéma-jelnyelv valamelyik formáját (általában az ún. Ameslant) igyekeztek megtanítani csimpánzoknak és gorilláknak, általában olyan

5.30. ÁBRA Felnőtt ember (A) és felnőtt csimpánz (B) hangképző apparátusa ■ (Forrás: Passingham 1988)

405

6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA

módon, hogy az állatok hosszú évekig mintegy családtagként nevelkedtek a kutatók házában. Ezzel a módszerrel tagadhatatlan sikereket értek el. A Gardner házaspár Washoe nevű csimpánza öt év alatt mintegy 150 jel használatát tanulta meg (Gardner és Gardner 1969). E „szavakat" képes volt 2-3 tagú mondatokká fűzni, amelyek elsősorban a szükségletei kielégítésével álltak kapcsolatban, és nagyon gyakran a gondozóhoz intézett kéréseket tartalmazták (pl. „Roger csiklandoz Washoe"). Más vizsgálatok nagyon hasonló eredményekről számoltak be, nem csupán csimpánzok, hanem gorillák körében is (5.31. ábra). Ezeket a vizsgálatokat azonban elejétől fogva számos bírálat érte (Donald 2001, Pinker 1999). Független megfigyelők (köztük siketnéma emberek) arról számoltak be, hogy a csimpánzok többnyire a vadonban használatos természetes jelkészletüket használták, és nem a siketnémajelnyelv elemeit. Amikor viszont felismerhetőek voltak közléseikben a jelbeszéd bizonyos for-

mái, sokak számára ez sem tűnt meggyőző bizonyítéknak arra, hogy képesek valódi szimbólumokat és nyelvtani szabályokat elsajátítani. A jelek nagy része ugyanis olyan kézmozdulatokból és gesztusokból állt, amelyek nem tekinthetők absztrakt és önkényes szimbólumoknak, hiszen a tárgyra vonatkozó közvetlen rámutatásból állnak (pl. a fogak előtt elhúzott ujj jelenti a fogkefét, de ezt használják a fogkrém vagy a fogmosás jelölésére is). Mondataik hoszsza még a több évig tartó intenzív nevelés ellenére sem változott. Többnyire a helyes szórend alapján kapcsolnak össze két, esetleg három jelet; így pl. nem tévesztik össze a „doboz a zsákban van" kijelentést attól, hogy a „zsák a dobozban van". Nincs azonban meggyőző bizonyíték arra, hogy megértik - következésképpen más helyzetre is át tudják vinni - a megfelelő nyelvtani szabályokat. Inkább úgy tűnik, hogy egy adott szituációban megtanult formát ismételnek. Mondataikról kiderült, hogy azok közvetlen utánzásai vagy szűkös variációi a kiképző-

5.31. ÁBRA A Nim nevű csimpánz által megtanult siketnémajelek száma három és fél év alatt ■ (Forrás: Passingham 1988)

406 jükkel sokszor elgyakorolt mondatoknak. Az állatok továbbá ritkán jeleltek maguktól, általában kényszeríteni és jutalmazni kellett őket. Steven Pinker (1999) megjegyzi, hogy azoknak, akik a csimpánzok által használt gesztusnyelvben annak bizonyítékát látták, hogy képesek a siketnémajelnyelv elsajátítására, kevés fogalmuk volt arról, hogy az milyen bonyolult kombinatorikus rendszer. Kétéves korukat követően a siketnéma gyerekek a rekurzivitás szabálya szerint szerkesztett összetett „mondatokat" használnak. E bírálatok miatt több kutató egy másik absztrakt kódrendszert próbált megtanítani az emberszabásúaknak. Ebben különböző alakú és színű műanyag lapocskák (ún. lexigramjelek) helyettesítették a szavakat, és ezeket egy mágnestáblán lehetett cserélgetni, illetve sorba rendezni (Premack és Premack 1972). Nyilvánvaló, hogy ez a módszer szigorúbb és ellenőrizhetőbb kísérleteket tett lehetővé a siketnéma-jelnyelv tanításához képest. Ennek a kísérletnek egy későbbi változatában az emberek és az állatok egyaránt számítógépet használtak, amelynek billentyűire a lexigramok voltak feltüntetve, és ezek lenyomásával ki lehetett írni a képernyőre az egymásnak szóló üzeneteket (Savage-Rumbaugh 1986). A komputer bevonásának leginkább az volt az előnye, hogy nagyobb lehetőséget adtak az állatok spontán aktivitására. A vizsgálatok azzal az eredménnyel zárultak, hogy a kísérleti állatok, amelyek többnyire ugyancsak családban nőttek fel, néhány év intenzív tanítás (és folyamatos táplálékkal való megerősítés) után szert tettek egy 150-200 jelből álló „szótárra", és képessé váltak arra, hogy megfogalmazzanak egy 3-5 szóból álló kérést („John ad alma Sarah"). Arra is meg tudták őket tanítani, hogy hasonló hosszúságú kérdő mondatokra röviden feleljenek, illetve utasításokat teljesítsenek. Számos vita övezi ma is azt a kérdést, hogy ezek az állatok valóban értik-e a szimbólumok jelentését, illetve az Összekapcsolásukra vonatkozó szabályokat. Elképzelhető ugyanis, hogy fejlett intelligenciájuk és memóriájuk révén egyszerűen megtanulják, hogy milyen szituáci-

5. RÉSZ. ELME

óban milyen gombokat kell megnyomniuk ahhoz, hogy jutalomhoz (táplálékhoz) jussanak. Akkor mondhatjuk, hogy valóban értik a szavak értelmét, ha létre tudják hozni egy tárgy mentális reprezentációját e tárgy jelenléte nélkül. Erről pedig úgy győződhetünk meg, ha ki tudjuk mutatni, hogy az állat a megtanult ismereteket át tudja vinni valamely új helyzetre, ahol még nem alkalmazta a szimbólumokat. Erre vonatkozóan vannak sikeres kísérletek. Több vizsgálatban a csimpánznak már megismert szimbólumokat kellett újszerű módon csoportosítania. Az egyik esetben az volt a feladata, hogy először bizonyos tárgyakat, majd az ezeket ábrázoló fényképeket, végül az őket jelölő lexigramokat osztályozza két csoportba aszerint, hogy eszközökről vagy ennivalókról van szó. Egy másik esetben színek neveit (lexigramjait) kellett párosítani a megfelelő színű tárgyak nevével. A csimpánzok mindkét esetben képesek voltak arra, hogy a szimbólumokat az általuk jelölt dolgok alapján - nem pedig a műanyag lapok formája és színe szerint - osztályozzák. Az eredmények azt mutatták, hogy az állat képes a tárgyak emlékezeti képének felidézésére, azaz megérti a tárgy és az azt jelképező szimbólum kapcsolatát (Savage-Rumbaugh 1986). Ha meggondoljuk, mindez egybevág azzal, amit az emberszabásúak reprezentációs képességéről mondtunk az 5.2. fejezetben. A nyelvtani szabályok elsajátítása azonban úgy tűnik, komoly akadályt jelent az emberszabásúak számára. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a szintaxis meglétére nagyon nehéz megfelelő bizonyítékot találni. Kétségtelen, hogy Premackék Sarah nevű csimpánza képes volt az alany-ige-tárgy sorrend következetes, és szinte hiba nélküli használatára négy-öt szavas mondatokban. Számos kritikus szerint azonban nem a szórendet értették meg, hanem lépésenként megtanulták a szavaknak azt a sorrendjét, amit a kísérletvezetők jutalommal erősítettek meg (Donald 2001). Így például, amikor a négyszavas sorokat kellett megtanulniuk, addigra már elsajátították a háromszavas sorok szintjét, és így csak azt kellett megtanulniuk, hogy hová tegyék a negyedik szót.

6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI

Sue Savage-Rumbaugh (1991) törpecsimpánza, Kanzi, szolgáltatja az egyetlen elfogadható bizonyítékot arra, hogy az emberszabásúak rendelkeznek a szintaktikai szabályok egy nagyon egyszerű formájával. Kanzit „vadonszerű" környezetben nevelték, ahol megengedték neki, hogy természetes gesztusait és hangadásait is használja. Nem kapott nyelvi „kiképzést", mint a korábbi kísérletek alanyai, elsősorban utánzás útján tanult. Gondozói, akiknek szabad volt beszélt nyelvet használniuk, leginkább egy mágnestáblán elhelyezett szimbólumkészlet segítségével kommunikáltak vele. Kanzi számtalan, új jelentésű kombinációt hozott létre, amelyben szimbólumok, gesztusok és hangok egyaránt szerepeltek. Szimbólumhasználata spontánnak és szándékosnak bizonyult; senki sem tanította neki az egyes jelkombinációkat, noha, miután létrehozta őket, általában megerősítették a használatukat. Az esetek többségében két szimbólumot (lexigramot) tudott összekapcsolni egy ilyen kombináción belül, és képes volt egyfajta elemi nyelvtan megértésére. Rájött, hogy a cselekvés megelőzi a tárgyat, ami olyan szabály, amelyet a gondozók használtak ugyan, de külön sohasem tanítottak. Savage-Rumbaugh szerint Kanzi azon a szinten áll, mint azok a siketnéma gyerekek, akiket nem tanítanak a jelnyelvre, hanem saját maguktól, spontán módon hoznak létre egy „házi használatú" gesztusnyelvet (lásd 5.6.7.). Kanzi tanulása ugyanakkor rendkívül hosszú időt (7-8 évet) vett igénybe, mialatt mindössze egy 150 szavas szótárt sajátított el. Megrekedt a kétszavas mondatok szintjén, amelyek ráadásul szinte kizárólag kéréseket tartalmaztak. Összefoglalva, a következő kép tárul elénk. Az elmúlt évtizedek főemlőskutatásai azt mutatják, hogy az emberszabásúak rendelkeznek bizonyos nyelvi kompetenciával, főleg a szimbólumok megértésének tekintetében. A kezdeti sikerek sokakat túlzó következtetésre sarkaltak. Úgy gondolták, ledőlt a legmagasabbnak tartott válaszfal ember és állat között; az emberszabásúak átlépték az emberi lét Rubiconját. Ma már látjuk - éppen a fent ismertetett kutatási eredmények birtokában -, hogy a különbség még

407

mindig számottevő. Lényegi, és nem fokozati, ahogy Darwin maga is gondolta. Nem sikerült ugyanis alátámasztani azt a feltevést, hogy az emberszabásúak szimbólumhasználata nyelvtani szabályok alapján történik. Még Kanzi jelhasználata is lényegében mondat előtti szinten van, messze attól, amire egy kétéves - akár beszélő, akár jelnyelvet használó - gyerek képes. A másik fontos különbség az, hogy az emberszabásúak nyelvtanítása gondos, hosszú ideig tartó tréninget igényel (Kanzi az egyetlen kivétel), míg az ember egy- és hároméves kora között játszi könnyedséggel, lényegében külön tanítás nélkül sajátítja el a nyelvet (lásd később). Ehhez nem igényel jutalmat sem, míg a kísérleti állatokat többnyire csak a táplálékkal való állandó és folyamatos megerősítéssel tudták rávezetni a szimbólumok helyes használatára. Végül, az emberszabásúak közlése az esetek túlnyomó többségében olyan kérésekre korlátozódik, amelyek szükségleteik kielégítésére vonatkoznak. Anekdotikus leírásokon kívül nincs hitelt érdemlő bizonyíték arra, hogy spontán módon használnák az elsajátított nyelvet, és arra sem, hogy fajtársaikkal beszélgetést kezdeményeznének (bizonyos fokig kivételnek számít Washoe, lásd 5.2.2.) (Donald 2001). Miközben a szintaxis emberi specifikum, amelynek nincsenek valódi előfutárai az állatvilágban, a nyelv számos más komponensének kialakulása a kognitív evolúció korábbi, főemlős-periódusában vette kezdetét. Ezt először Philip Lieberman (1989) fogalmazta meg, aki szerint az emberi nyelv kialakulásához több, egymástól független fejlődési vonal „véletlenszerű" összekapcsolódása vezetett. Állítása szerint a Homo sapiens nyelve olyan, korábban kialakult képességek kombinációjából származik, mint kategorizáció, szekvenciális motoros szerveződés, beszédartikuláció. Hasonlóan érvelnek egyik legújabb írásukban Noam Chomsky és kollégái, akik megkülönböztetnek egy tág és egy szűk értelemben vett nyelvi képességet (Hauser et al. 2002). Mindegyik különböző, egymással kölcsönhatásban álló kognitív rendszerekből tevődik össze. A tágan értelmezett nyelvi kompetencia a kommunikáció szenzomotoros

408 alapjaiból és a „belső beszéd" fogalmi-intencionális apparátusából tevődik össze. Ezeket csupán fokozati különbségek választják el azoktól az állati előzményektől (preadaptációktól), amelyek egy hosszú evolúciós fejlődés során alakultak ki. Ilyennek tekinthető a vokális és testi jelzések (gesztusok) gazdag repertoárja, a kategorizáció, az implicit elmeteória, a fogalmi reprezentációk létrehozásának képessége és az utánzás műveletei (lásd részletesen 5.2.). A szűken értelmezett nyelvi kompetencia ellenben csak az emberi faj tulajdonsága, és nincs homológ megfelelője az állatvilágban. Központi eleme az a komputációs rendszer, amely a rekurzivitásért felelős: azért tehát, hogy véges számú diszkrét elem kombinációjából végtelen jelentésváltozatokkal rendelkező nagyobb szerkezetek jöjjenek létre. Strukturálisan ez a szintaktikai rendszer beleágyazódik a nyelvi kompetencia tágabb kognitív apparátusába, és úgy működik, hogy mintegy összekapcsolja egymással a külön evolúciós utakon kifejlődő érzékszervi-mozgásos és fogalmi-intencionális működéseket.

5.6.2. A nyelv evolúciós rekonstrukciója Úgy tűnik tehát, hogy a külvilágot árnyaltan leíró, nyelvtani szabályok alapján konstruált kreatív nyelv az emberi faj kizárólagos tulajdonsága, még akkor is, ha bizonyos elemeinek kialakulása a főemlős-evolúció korábbi szakaszaira tehető. Ismeretes, hogy hominida őseink önálló fejlődési utat jártak be az emberszabásúak közös ősétől való szétválás után, amely 5-7 millió évvel ezelőtt történt (lásd 1.2. ábra). Ezalatt jöttek létre azok a specifikus idegrendszeri struktúrák és kognitív képességek, amelyek a mai ember nyelvhasználatát meghatározzák. E nyelvi evolúcióval kapcsolatban két alapvető kérdés merül fel, amelyek számos további kérdésre ágaznak le. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy mikor alakult ki az emberi nyelv a hominida evolúció időtartományán belül, és hogyan, milyen lépésekben szerveződött azzá, amilyennek a mai formájában ismerjük. A második, ez-

5. RÉSZ. ELME

zel szorosan összefüggő kérdés arra keres választ, hogy e filogenetikai folyamat során milyen előnyökkel szolgált a nyelv használata, azaz mi volt a nyelv adaptív funkciója, amely szelekciós nyomást gyakorolt a megfelelő idegrendszeri struktúrák fejlődésére. Mindkét kérdésre számos válasz született, amelyek plauzibilitásuk, belső koherenciájuk, más evolúciós eseményekkel való összeilleszthetőségük, és nem utolsósorban tapasztalati ellenőrizhetőségük szerint nagyon sokfélék. Nézzük előbb a „hogyan és mikor alakult ki" problémáját. Azt látjuk, hogy a szakembereket elsősorban az választja el e téren, hogy milyen fajta evidenciát tekintenek mértékadónak a nyelvi fejlődés tekintetében (Leaky 1995). Azok, akik a hangképző apparátus és a nyelvvel kapcsolatos idegrendszeri területek evolúcióját kísérlik meg rekonstruálni, általában az emberi nyelv korai, mintegy kétmillió évvel ezelőtti megjelenése mellett teszik le a voksot. Nehezíti az evolúciós rekonstrukciót, hogy a hangképző szervek nem fosszilizálódnak. Azt találták azonban, hogy az ún. koponyaalapi görbület, amelyet számos emberős maradványai között megtaláltak, árulkodó a gége pozíciójára nézve (Crelin 1987, Fitch 2000). Az emberszabásúaknál - akárcsak a többi főemlősnél - a koponya alapi része lapos, az ember esetében viszont görbült, feltehetően abból a célból, hogy lehetővé tegye a gége és garatüreg mozgatását szabályozó izmok tapadását. A koponyaalap változása már a legkorábbi, mintegy kétmillió éves Homo erectus maradványokon is felismerhető. Egyesek feltételezik, hogy az erektuszokban a gége helyzete egy mai hatéves gyermekének felelt meg, és tulajdonosa minden bizonnyal képes volt a magánhangzók kiejtésére. Bonyolítja a képet azonban az a tény, hogy a koponyaalap görbülete a másfél millió évvel később megjelenő neandervölgyi emberben (Homo sapiens neanderthalensis) eltűnik, vagy legalábbis alig felismerhetővé redukálódik. Ez egyesek szerint annak köszönhető, hogy a neandervölgyiek arcés agykoponyája robusztussá vált a jégkorszaki éghajlathoz való alkalmazkodás következtében (elsősorban a levegő felmelegítését szolgáló

5.6. FEJEZET. NYELV

nagy orrjáratok miatt), de ez nem befolyásolta beszédkészségét. A neandervölgyiek valamilyen szintű beszédhasználatát valószínűsíti az a felfedezés is, amely szerint hasonló hyoid csonttal rendelkeznek, mint a modern ember (Fitch 2000). Ez a kisméretű, U alakú csont a nyelvgyök és a gége között helyezkedik el, és az állkapocs, a nyelv és a gége izmaihoz kapcsolódik. A beszéd képzéséért és a nyelv elsajátításáért felelős agyi területek evolúciós kutatóinak többsége ugyancsak azon az állásponton van, hogy az emberi nyelv kezdetei egyidősek a Homo nemzetséggel. Évtizedekkel ezelőtt Ralph Holloway (1985) egy olyan technikát hozott létre, amely segítségével lehetségessé vált, hogy az agy bizonyos részeinek a koponya belső falára vetülő lenyomatait elemezzék. Ezt a módszert használva egy hozzávetőlegesen kétmillió éves Homo habilis koponyáján nem csupán a Brocamező (tehát az egyik nyelvi központ) lenyomatát mutatta ki a koponya bal oldali halántéka közelében, hanem enyhe aszimmetriát is talált a két agyfélteke között. Mások a Homo habilis által használt kőeszközök ismételt előállítása nyomán jutottak arra a következtetésre, hogy e szerszámok készítői jobbkezesek voltak, így bal agyféltekéjük (amelyen a beszéd megértésének és motorikus szabályozásának központjai találhatók) valamivel nagyobb lehetett, mint a jobb (Toth 1985). Újabb paleontológiai vizsgálatok ugyancsak azt valószínűsítik, hogy a modern nyelv agyi központjainak előzményei (preadaptációi) viszonylag korán, 1,5-2 millió évvel ezelőtt jelentek meg (Aiello 1996). Összehasonlító neuroanatómiai kutatások alapján több kutató arra a következtetésre jutott, hogy a Homo habilis - még ha nem is tudott tagoltan beszélni rendelkezett egy olyan konceptuális struktúrával, amely lehetővé tette a komplex szimbolikus reprezentációk kialakulását (Wilkins és Wakefield 1995). Ennek idegrendszeri alapját az a modalitásfüggetlen asszociációs kéreg alkotta, amely a homlok- és halántéklebeny bizonyos területeinek fejlődése során alakult ki. Más neuroanatómiai vizsgálatok viszont későbbre helyezik a nyelv, illetve a beszéd kialakulásának időpontját. Egyes kutatók a talált fosz-

409 szilis csontok alapján arra következtetnek, hogy az emberi evolúció során a gerincvelő torakális (mellkasi) szakasza erőteljesen megnagyobbodott (MacLamon és Hewitt 1999). Ez leginkább az idegsejtekből álló szürkeállomány növekedéséből származott, ami azért fontos, mert az itt futó idegek ernyesztik el a légzést vezérlő izmokat. Úgy gondolják, ez fontos szerepet játszhatott az emberi beszéd kialakulásában. A beszéd ugyanis viszonylag hosszú ideig tartó, lassú kilégzési folyamatot igényel, és finomabb idegrendszeri szabályozás alatt áll, mint a normális levegővétel. A szerzők szerint az említett idegrendszeri változás az archaikus Homo sapiensek megjelenéséhez kapcsolható mintegy félmillió évvel ezelőtt, a korábbi hominida fajokban (pl. a Homo erectusnál) még nem mutatható ki. Ugyancsak ehhez az evolúciós időponthoz kötik a hypoglosszális csatorna méretének erőteljes növekedését (Kay et al. 1998). Ezen keresztül jutnak be a koponyába azok az idegek, amelyek a nyelv izmainak elernyesztését végzik, és így ugyancsak fontos szerepük van a beszédképzésben. Végül, említsük meg Dunbarnak azt a felismerését (részletesen lásd később), hogy az agykéreg és az agy ősibb területeinek tömegaránya (2.4.1.) kb. 300-500 ezer évvel ezelőtt érhette el azt a mértéket, amely egy olyan kiterjedt csoport szerveződésére utal, ami szükségessé tette a tagolt beszéd megjelenését (Dunbar 1996). Mások - elsősorban a tárgyi kultúra evolúciós rekonstrukciója alapján - az emberi nyelv kialakulását még későbbre teszik (Isaac 1976, Mithen 1996). Modern fejleménynek tartják, amely egyidős a modern Homo sapiensszel, azaz kialakulása az utolsó százezer év során történt. Mint az 5.4. fejezetben láttuk, az emberi eszközkészítés többé-kevésbé folyamatos, lassú fejlődésen ment keresztül, amelynek legfontosabb állomásait az olduwai (Homo habilis), az acheuli (Homo erectus) és a levallois-i (archaikus Homo sapiens) kőkultúrák képezték. A legtöbben egyetértenek abban, hogy ezeknek a viszonylag egyszerű eszközöknek az elkészítése és változásuk lassúsága, statikussága nem igényelt olyan kulturálisan átadott instrukciókat és szabályokat,

410

5.32. ÁBRA A különböző emberősök által készített kőeszközök komplexitásának változása három evolúciós stádiumban: Oldowai (H. habilis), Acheuli (H. erectus) és Mousteri (H. sapiens) ■ Az ábra ugyancsak mutatja a művészi alkotások kialakulásának időszakát (Forrás: Lealy 1995)

amelyeket szükségszerűen a nyelvhez kellene kötni. A modern Homo sapiens megjelenése azonban radikális változást hozott ebben a folyamatban (5.32. ábra). A 35-40 ezer évvel ezelőttről származó kőeszközöket nem csupán finom megmunkálási technikáik, változatos felhasználási lehetőségeik és kulturális sokféleségük különböztette meg a korábbi időszakok termékeitől, hanem az is, hogy változásuk üteme jelentősen felgyorsult. A szerszámok követhető változási sebessége most már nem százezer években, hanem évezredekben, talán évszázadokban mérhető. Sokan úgy tartják, hogy a felső őskőkori „forradalmat" (5.4.) a tagolt nyelv alapozta meg, amely lehetővé tette a szerszámkészítésre vonatkozó szabályok és előírások pontos átadását, és ezzel az eszközök gyors újításait. Erre a problémára még visszatérünk. A művészi kifejezések régészeti leletanyaga ugyancsak a nyelv késői megjelenését mutatja. Ha a szimbolikus jelentésekkel gazdagon átszőtt művészi tárgyakat tekintjük a tagolt nyelv fokmérőjének, akkor a nyelv nem csupán későn, hanem nagyon hirtelen, mondhatni váratlanul

6. RÉSZ. KULTÚRA

jelent meg. Mint az 5.4. fejezetben említettük, a barlangfestmények, faragott csontok, halotti ékszerek csak mintegy 30-35 ezer ével ezelőtt jelennek meg (3.31. ábra). Többen arra következtetnek, hogy ebben az időben alakul ki a bonyolult nyelv, amelynek segítségével a csoport számára fontos kollektív jelentések közvetíthetők (Noble és Davidson 1996, Mithen 1998). A művészi megformálások jelentik az egyik legfontosabb közeget, amelyben a közös szimbólumok átadása, elsajátítása, cseréje történik. Ugyanezt szolgálják a törzsi rituálék, amelyek rendkívül erős érzelmi kötődést és azonosulást hoznak létre a csoporttal. A különböző rítusok és vallási szertartások - így pl. a beavatási szertartások, az ősök szellemének tisztelete vagy a halottak eltemetése - a csoport minden tagja számára értelmezhető metafizikai elvekre és mágikus gyakorlatokra épülnek. Chris Knight (1999, Knight et al. 1995) szerint ezek a bonyolult eszmék nem adhatók át és nem sajátíthatók el nyelvi eszközök nélkül. A tagolt nyelv szerinte azért jött létre, mert segítségével elmagyarázhatok, fenntarthatók és továbbterjeszthetők a kollektív hitek, amelyek a csoportidentitás legfontosabb hordozói voltak az evolúció során. Mindehhez azt tehetjük hozzá, hogy a művészet és a vallás létrejötte bonyolult kognitív képességeket feltételez, amelyek közül különösen fontos a másodlagos reprezentációk létrehozása és a mentális állapottulajdonítás képessége, vagyis annak megértése, hogy a másik ember szándékkal, ismerettel és vélekedéssel rendelkező tudatos lény. Mint láttuk, általános vélemény a szakemberek között, hogy e kognitív képességek teljes kifejlődése csak a modern ember (Homo sapiens sapiens) megjelenésével mehetett végbe (5.4.). Az emberi nyelv kialakulásának időtartományaira vonatkozó hipotézisek tehát meglehetősen sokfélék, nem ritkán homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. A különbségek azonban sokszor abból fakadnak, hogy a kutatók eltérő fogalmat alkotnak a nyelv természetéről. Azok, akik a korai kialakulást szorgalmazzák, általában egy primitív kommunikációs eszköznek tekintik a nyelvet. A késői megjelenés szószólói viszont a mai ember nyelvi képességeit

5.6. FEJEZET. NYELV

vetítik vissza a múltba. Ha az evolúciót kumulatív szelekciós folyamatként értelmezzük, amelyet nem hirtelen ugrások, hanem apró előnyökkel járó kis változások felhalmozódásai hoznak létre (Dawkins 1994), akkor az ellentmondások részben feloldhatók. Az emberi nyelv - hasonlóan bármely más kognitív képességhez - nem egyik pillanatról a másikra jött létre, hanem egy kezdetleges forma adaptív változatainak egymásra következő sorozataként. A magunk részéről azokkal értünk egyet, akik szerint a nyelvi evolúció legalább három egymásra épülő szintre tagolható (Barrett et al. 2002, Mithen 1998). Az australopithecusok hasonló kommunikációs rendszerrel rendelkeztek mint a ma élő emberszabásúak (0. szint). A Homo erectusok valószínűleg egyszerű, szintaxis nélküli „protonyelvet" használtak környezetük dolgainak és eseményeinek a megnevezésére (1. szint). Az archaikus Homo sapiensek, amelyek mintegy félmillió évvel ezelőtt jelentek meg, már valószínűleg rendelkeztek egy nyelvtani szabályokra épülő szimbolikus nyelvvel (2. szint). Végül, a teljesen kifejlett modern nyelv a felső őskőkorban jelenhetett meg, kb. 50 ezer évvel ezelőtt (3. szint). A nyelv evolúciója azonban itt nem állt meg. Attól kezdve, hogy a Homo sapiens sapiens elterjedt Eurázsiában, majd meghódította a többi kontinenst, az általa beszélt nyelv (vagy nyelvek) rendkívül sokrétű változáson mentek át. Új szavak jöttek létre, mások jelentései módosuláson mentek keresztül, rengeteg szó egyszerűen eltűnt, sok viszont a más népekkel való nyelvcsere következtében jelent meg, és így tovább. Az összehasonlító nyelvészek és etnográfusok régóta kutatják e fejlődés legfontosabb állomásait és a különböző nyelvek kapcsolatait (Nichols 1999, Ruhlen 1994). A közöttük dúló éles viták ellenére abban többé-kevésbé egyetértenek, hogy a mai nyelvek - szókincsük és nyelvtani szerkezetük hasonlóságai alapján - ún. nyelvcsaládokba sorolhatók, amelyek származási és rokonsági kapcsolatban állnak egymással. Az Eurázsiát mintegy 50-60 ezer évvel ezelőtt elfoglaló törzsek valamilyen proto-indoeurópai nyelvet beszélhettek, amelyből az el-

411

múlt tízezer év alatt hozzávetőlegesen 150 nyelv jött létre. Ezek egyikéből, a latinból 1500 év alatt nyolc különböző nyelv alakult ki. E gyors szétválások és elágazások az adott nyelvet beszélő populációk vándorlásának köszönhetők, amely három fontos következménnyel járt: (a) az egyik népcsoport (beszédközösség) elfoglalta a másik földrajzi területét, (b) a szomszédos törzsek között nyelvcsere történt, vagy (c) a jövevények (általában a hódítók) rákényszerítették nyelvüket a többségben lévő népességre. A populációk nyelvi elkülönülése tehát elsősorban kulturális és földrajzi differenciálódásukból származott. Másrészt, mint korábban bemutattuk, a különböző nyelvek és helyi dialektusok eltérései hozzájárulhattak a csoportok egymástól való elkülönüléséhez és belső integrációjához (2.4.3.). Ez azt a hipotézist veti fel, hogy a nyelvi evolúció és a genetikai evolúció szoros kölcsönhatásban, koevolúcióban (lásd 6.1.) fejlődött. Luigi Cavalli-Sforza (1992, 2000) munkatársaival egy hosszú évekig tartó genetikai elemzést végzett a Föld legkülönbözőbb kultúráiban. Vizsgálatuk annak a kimutatására irányult, hogy az egyes népcsoportok (populációk, etnikumok, alrasszok, rasszok) milyen mértékben különböznek genetikailag egymástól. Több száz populáció tagjaitól vettek DNS- és fehérjemintákat, amelyekből megfelelő módszerek birtokában a gének előfordulási gyakoriságaira tudtak következtetni. A populációk közötti genetikai távolságot nagyszámú gén gyakoriságbeli különbségeinek átlagértékeiből kalkulálták. A kutatók számára ez a vizsgálat elsősorban annak a kérdésnek a megválaszolása miatt volt fontos, hogy milyen evolúciós változáson ment keresztül a Homo sapiens az elmúlt 150-200 ezer évben. Feltételezték ugyanis, hogy minél nagyobb a genetikai távolság két csoport között, annál régebben szakadtak el a közös őstől, és annál hosszabb ideig mentek keresztül önálló evolúciós változáson. Eközben a mutációk felhalmozódásai és az ún. genetikai sodródás eltérő változásokat okozhattak a két népcsoport génjeinek gyakoriságában, ami a genetikai elemzésekben nyomon követhető. Az eredmények

412 messzemenően megfeleltek az emberősök csontjainak és kőeszközeinek tanulmányozásából származó paleoantropológiai adatoknak. Újra bizonyítást nyert, hogy fajunk afrikai eredetű, és a Homo sapiens sapiens 150-200 ezer éves múltra tekinthet vissza. Az adatokból egy részletes genetikai családfát lehetett rekonstruálni, amelyből kiderült, hogy fajunk mintegy 50-60 ezer évvel ezelőtt hódította meg Eurázsiát, 40 ezer éve népesítette be Ausztráliát és mintegy 20-30 ezer évvel ezelőtt jelent meg Alaszkában, hogy a következő 15 ezer év során teljesen birtokba vegye az amerikai szárazföldet. Esetünkben ennél is fontosabb eredménynek mutatkozott, hogy a gének megoszlása megfelelt az egyes nyelvek elterjedésének. A nyelvcsalá-

5. RÉSZ. ELME

dok, amelyek a Homo sapiens fejlődésének viszonylag késői szakaszán jelentek meg, néhány kivételtől eltekintve szorosan illeszkednek fajunk genetikai családfájának tagolódásához. Mint az 5.33. ábrán leolvasható például, a japán, a koreai vagy a szibériai nyelvek az indoeurópai nyelvekkel együtt az ún. eurázsiai vagy nosztratikus szupercsaládba tartoznak, és erősen különböznek az ausztrikus szupercsaládba sorolt indonéz, maláj vagy polinéziai nyelvektől. Ez pontosan megfelel a közöttük talált genetikai távolság (azaz a relatív géngyakoriságokban mért különbség) értékeinek. A bantu nyelvcsalád, amely nem kevesebb, mint négyszáz nyelvet foglal magában, egyetlen ősnyelvből alakult ki, amelyet a 3-5 ezer évvel ezelőtt élt,

5.33. ÁBRA A nyelvi és a genetikai „családfa" megfelelése ■ (Forrás: Cavalli-Sforza 1992)

5.6. FEJEZET. NYELV

kis létszámú földműves csoportok beszéltek valahol Kelet-Nigériában. Ezek a nyelvek mind rokonságban állnak egymással, és elterjedésük pontosan követi a törzsi határokat, valamint a törzsek közötti genetikai távolságokat. A baszkok egyedülálló nyelve és másoktól eltérő, sajátos génfrekvenciáik (pl az Rh" gén magas gyakorisága) egyaránt azt sejteti, hogy ők Európa legrégibb lakói. Egyes kivételes esetekben viszont a nyelvi evolúció és a genetikai evolúció elvált egymástól. A magyarok egy ázsiai eredetű (uráli) nyelvet beszélnek, miközben az itt élő népesség genetikai összetétele európai jellegű, és csak nyomokban mutatható ki az ősmagyarok genetikai öröksége. A nyelvet az Ázsiából érkező, viszonylag kis létszámú magyar hódítók hozták be a Kárpát-medencébe (valószínűleg több hullámban). Rákényszerítették az itt élő, meghódított népesség nagy lélekszámú tömegeire, amelybe egyúttal fokozatosan beolvadtak. Az történt tehát, hogy egy nagyméretű nyelvcsere mellett alig mutatkozó géncsere ment végbe.

5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I. Ökológiai magyarázatok Az emberi nyelv evolúciójának időzítésére és történeti rekonstrukciójára vonatkozó elképzelésekhez szorosan kapcsolódik egy elméleti mélységét tekintve még nagyobb probléma: milyen funkciók szolgálatában, milyen mechanizmusok révén alakult ki a fajunkra jellemző nyelvi kompetencia? Neves nyelvészek, mint Noam Chomsky (2000) és Philip Lieberman (1991) akik ugyanakkor kevésbé tekinthetők szakértőnek az evolúcióelmélet terén - azt az álláspontot fogalmazták meg, hogy a nyelv valószínűleg nem a darwini szelekció által jött létre. Egyrészt túlságosan bonyolult ahhoz, hogy a véletlenszerű változások kiválogatódása létrehozhatta volna, másrészt szerintük nehéz elképzelni, hogy a közbülső, primitív nyelvi változatok bármiféle előnnyel járhattak őseink számára. Többen ezért úgy gondolják, hogy az emberi nyelv hirtelen, ugrásszerűen jött létre valamilyen szalta-

413

tórikus evolúciós mechanizmus segítségével vagy „makromutációk" révén, amelyek a genom egy részének radikális átrendezésével alakították ki a megfelelő idegrendszeri struktúrákat (Bickerton 1995). Mások azt vetették fel, hogy a nyelv kialakulása véletlenszerű (sztochasztikus) folyamatok (pl. genetikai sodródás) működésére vezethetők vissza, amelyek nem felelnek meg a természetes szelekció és adaptáció logikájának (Piattelli-Palmarini 1989). Ismét mások azt állították, hogy a nyelv valamilyen egyéb adaptáció mellékterméke (ún. exaptáció), azaz olyan kognitív folyamatokból szerveződik, amelyek eredetileg más funkció (pl. absztrakt gondolkodás, asszociatív tanulás stb.) ellátására szelektálódtak (Lock 1999). Ennek egyik legújabb változata az a hipotézis, amely szerint az emberi nyelv szintaxisának központi elemét képező rekurzivitás képessége eredetileg nem kommunikatív funkciók ellátására szelektálódott, hanem bizonyos navigációs vagy táplálékszerzési feladatok ellátására jött létre (Hauser et al. 2002). Az evolúciós pszichológiában ezek a nézetek sohasem játszottak meghatározó szerepet, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük e tudományág erős adaptacionista szemléletét (1.1.4.). Az evolúciós pszichológusok úgy érvelnek, hogy a természetes szelekció az egyetlen kauzális folyamat, amely képes új kognitív struktúrákat (adaptív „designokat") kialakítani a környezeti kihívásokra válaszolva (Barrett et al. 2002, Dawkins 1994, Pinker és Bloom 1992). A modern populációgenetikai számítások szerint minden olyan genetikai változat, amely mindössze 1%-kal növeli az utódok számát az alternatív változatokkal összehasonlítva, 0,1%-ról 99,9%-ra növeli gyakoriságát a populációban 4000 generáció alatt (amennyi nagyjából a modern Homo sapiens színrelépése óta telt el). Az emberi nyelv nem egyik pillanatról a másikra jött létre, véletlen természeti erők hatására, hanem azoknak a kis léptékű változásoknak a felhalmozódása révén, amelyek lépésről lépésre növelték a csoporton belüli kommunikáció hatékonyságát. Valószínű, hogy már a nyelvi kommunikáció legprimitívebb, legkevésbé tagolt

414 formája is lényeges előrehaladást hozott a hominidák társas kapcsolatrendszerében, azokhoz a főemlős fajokhoz képest, ahol ez teljességgel hiányzott. Az ezt követő nyelvi változások a túlélési és szaporodási siker növeléséhez vezettek, és fokozatosan olyan idegrendszeri hálózatokra szelektáltak, amelyek alkalmassá tették őseinket a külvilág viszonyainak tagolt és árnyalt közlésére. Jelenlegi matematikai modellek azt mutatják, hogy a természetes szelekció szükséges és elegendő feltételeket nyújt ahhoz, hogy a nyelvi komplexitás növekedjék, és a fonémákból szavak, a szavakból pedig mondatok jöjjenek létre (Nowak és Komarova 2001, Nowak et al. 2002). Abban persze a rivális elméleteknek igazuk van, hogy a nyelv nem minden aspektusát és összetevőjét tekintve adaptív; valószínű például, hogy a ragozások és a szórendek sajátos formái nem az evolúciós környezethez való specifikus alkalmazkodás folyamán jöttek létre. Egészében véve azonban az emberi nyelv olyan funkciókat tölt be, amelyek saját működési elveik alapján - és nem más folyamatok melléktermékeiként - előnyösek az ember társas viselkedése szempontjából. Ezek a működések empirikusan is tanulmányozhatók. Mint látni fogjuk, a szelekcionista (adaptacionista) megközelítés számos tapasztalatilag ellenőrizhető predikciót nyújt, amelyek egy részét a kutatási eredmények megerősítik, másokat viszont cáfolják. A rivális, nem szelekcionista elméletek (exaptáció, genetikai sodródás stb.) viszont az esetek többségében olyan feltevések, amelyek inkább elméleti, olykor filozófiai érvekre támaszkodnak, és többnyire nehéz őket alávetni a tapasztalati ellenőrzésnek. Mindent összevetve, az evolúciós pszichológia értelmezésében a nyelv olyan pszichológiai adaptáció, amely előnyös reproduktív következményei miatt jött létre a szelekciós folyamatok hatására. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nyelv kialakulására vonatkozóan valamiféle egységes elmélet jött volna létre az evolúciós pszichológián belül. Ellenkezőleg, számos hipotézis született, amelyek a magyarázóerő és tapasztalati bizonyíthatóság különböző szintjeit foglalják el. Eltérő képet festenek a nyelv funk-

5. RÉSZ. ELME

ciójáról, és azokról a szelekciós formákról, amelyek a kialakulásához vezettek. Durván három csoportba sorolhatók: Ökológiai modellek (amelyek a nyelvet a létfenntartáshoz szükséges ismeretek megosztásának, adásvételének eszközeként képzelik el), szociális magyarázatok (amelyek szerint a nyelv a szociális információ cseréjét és a csoport integrációját és szolgálja), és a szexuális szelekció elméletei (amelyek úgy érvelnek, hogy a nyelv azért jött létre, hogy vonzerőt gyakoroljon a másik nem tagjaira és növelje a párválasztás sikerét). A következőkben ezeknek az elméletcsoportoknak néhány ismertebb reprezentánsát mutatjuk be. Előrevetítve egy későbbi gondolatot: lehetségesnek tartjuk, hogy ezek az eltérő magyarázatok előbbutóbb egyetlen elméleti rendszer komplementer részei lesznek. A legelső - ökológiai jellegű - elképzelések azt a kézenfekvő érvet használták fel, hogy a nyelv a csoporton belüli kommunikáció eszköze, mégpedig abban a formában, hogy elősegíti a létfenntartáshoz, mindenekelőtt a táplálkozáshoz szükséges ismeretek megosztását és cseréjét (Morris 1983). Őseink táplálékszerzése és így életben maradása múlott azon, hogy meg tudták osztani egymással a növények lelőhelyére és a vadak vándorlására, elejtésük lehetséges módjaira vonatkozó információt. Ha azonban a mai vadászó-gyűjtögető társadalmak életét nézzük, a fenti feltevés nagyon ingatagnak bizonyul (Haviland 1991). A kung busmanok vagy az új-guineai eipók ritkán beszélnek egymással vadászat közben, többnyire inkább mutogatással jelzik, hogy a csoporton belül ki, mit csináljon. Ha mégis beszélgetnek, ez többnyire nem magára a vadászatra vonatkozik, hanem az emberek életére és viselt dolgaira. Nagyon úgy tűnik, hogy még a precíz munkamegosztással járó csoportos tevékenységek sem igényelnek többet egy-két szavas utasításoknál és megnevezéseknél. A hipotézis alátámasztására ugyanakkor többen azt az összehasonlító kulturális vizsgálatot említik, amely szerint a mai vadászó-gyűjtögetők átlagos szókincse mintegy 5000 szó, amelynek kb. a fele ige. Ezek olyan cselekvéseket és történéseket jelölnek, amelyek többsége


415

5.34. ÁBRA Egy cselekvési sorozat, a rá vonatkozó cselekvési nyelvtan és a mondatszerkesztés közötti hasonlóság ■ Strukturális hasonlóság van a cselekvés sorrendje (dobozok egymásba rakása) és a mondat felépítése között (Forrás: Maynard-Smith és Szathmáry 1997)

kapcsolódik a létfenntartással kapcsolatos kollektív tevékenységek valamelyik fajtájához. Ezzel szemben a modern nyelvek szókincse az 50-60 ezer szót is meghaladja, de ennek mindössze 10-15%-a ige, a többi főnév, névmás, melléknév stb. (Corballis 1991). Az események megnevezése és leírása valószínűleg szerepet játszott a nyelv kezdeti evolúciójában, de önmagában aligha volt elégséges a komplex nyelvi rendszer kialakulásához. Egy másik, az előzőhöz szorosan kapcsolódó ökológiai hipotézis azt állítja, hogy az eszközkészítés hozta létre azokat a szelekciós nyomásokat, amelyek az emberi nyelv evolúcióját irányították (Gibson és Ingold 1993). Ez a hipotézis két részre bontható. Egyik része az a feltevés, hogy a tárgyak készítése és használata alakította ki azokat a kognitív struktúrákat, amelyek lehetővé teszik a nyelvhasználatot. Többen azt állítják, hogy a nyelvhasználat és a tárgyhasználat között egyfajta izomorfia van, amely az agy rekonstrukciós képességére vezethető vissza. Ez azt jelenti, hogy az elme a külvilágról alkotott mentális modelleket képes elemezni, részekre bontani, és e részekből képes új struktúrákat kialakítani (Csányi 1999). A tárgy megmunkálása

során az emberi agy hasonló rekonstrukciót végez, mint amikor beszél. A természetben talált tárgyat egy mentális séma alapján bizonyos szabályok szerint átalakítja, miközben új típusú kapcsolatok jönnek létre a tárgy összetartozó részei között. Mind a tárgykészítés, mind a nyelvhasználat szekvenciális jellegű, azaz időben építkező műveleti sorokból áll, és hierarchikus, amennyiben az elemekből minőségileg új struktúrák képződnek (Gibson 2002, Greenfield 1991, Maynard Smith és Szathmáry 1997) (5.34. ábra). Ebből kiindulva egyesek azt állítják, hogy az eszközkészítés hozta létre azokat a szabályokat (pl, rekurzivitást), amelyek a nyelvi szintaxis alapját képezik. Michael Corballis (1991) úgy érvel, hogy az emberi kognitív evolúció döntő lépése az volt, amikor a bal agyféltekén kialakult a generativitás kognitív képessége. Ez alatt egy olyan adaptív műveletet ért, amelynek segítségével az elemi komponensekből összetett, hierarchikusan szervezett reprezentációk jönnek létre. Kialakulásukat az eszközkészítésre vezeti vissza, ahol a megmintázott tárgy kategorikus elemzésére van szükség ahhoz, hogy a tárgyat újból előállítsák. Az eszközkészítés során kialakuló generatív képesség, mintegy másodla-

416 gosan, a nyelv fejlődéséhez vezetett, ahol a fonémák és a szavak kombinációjának és rekombinációjának műveleteiben jelent meg. Ennek az elméletnek a kritikusai azonban jogosan jegyzik meg, hogy a tárgykészítés és a nyelv szabályrendszerének izomorfiájából nem következik az, hogy egyik a másikból levezethető. Sokan úgy érvelnek, hogy a kettő közötti hasonlóság csak analógia, és semmit sem bizonyít az evolúciós kapcsolatukra vonatkozóan (Wynn 1996). Az eszközkészítés és a nyelvi kompetencia közötti összefüggésre vonatkozó másik feltevés az, hogy a tárgy megmunkálásával kapcsolatos ismeretek elsajátítása és továbbadása fejlett kommunikációs képességeket igényelt, különösen - mint láttuk - a Homo sapiens megjelenését követően (Parker és Milbrath 1993). Eszerint a technikai tudás átadására irányuló igény vezetett a nyelv evolúciójához. A jelenlegi vadászó-gyűjtögető társadalmakban végzett vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy viszonylag ritkán hangzanak el instrukciók arra vonatkozóan, hogy miként kell egy nyersanyagot megmunkálni, vagy hogyan tökéletesítsék a megszokott mozdulatokat. Ehelyett inkább a közvetlen megfigyelésre hagyatkoznak; türelmesen végignézik, majd utánozzák a tapasztaltabbak mozdulatait (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez nem azt jelenti, hogy a szóbeli utasítások és tradíciók átadása lényegtelen volna a technikai fejlődés során. Valószínű azonban, hogy a tárgyi kultúra közvetlenül nem gyakorolt olyan mértékű hatást a nyelv evolúciójára, ahogyan korábban gondolták. Jelentősebb lehetett az a befolyás, amit a szociális tanulás és az utánzás kognitív képességeinek szelekciójára fejtett ki (5.4.). Ezért az ökológiai hipotézisek képviselői ma úgy érvelnek, hogy a tárgyak készítése és használata inkább közvetett módon, nevezetesen a társadalmi komplexitás növelésén keresztül gyakorolt hatást a nyelv evolúciójára, Kathleen Gibson (1993, 2002) szerint az eszközök megmunkálása és felhasználása mindig egy meghatározott szociális-technológiai keretben történik, amelynek lényeges része a munkamegosztásra és a cserére vonatkozó szabályok rendszere. A

5. RÉSZ. ELME

felhasznált eszközök fajtája és minősége jelzi a munkamegosztás mértékét, ez pedig kölcsönös függőségi viszonyban van a nyelvvel. Kollektív döntéseket kell hozni arról, hogy mikor és hol történjen a vadászat vagy a kerti munka, továbbá arról is, hogy hogyan osszák el egymás között a zsákmányt és a terményt. A munkamegosztás és a csere bonyolódó formái egyre komplexebb kommunikatív képességekre szelektáltak. Gibson szerint a Homo erectus eszközei már olyan fejlett társas tevékenységekre engednek következtetni, amelyek szükségképpen magukban foglalják a nyelv használatát.

5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II. Szociális magyarázatok Az utóbbi magyarázat már a szociális hipotézisek irányába vezet bennünket. Ezek azt állítják, hogy az emberi nyelv nem a létfenntartáshoz (táplálékszerzéshez, eszközkészítéshez, munkamegosztáshoz) szükséges ismeretek adásvétele miatt jött létre, hanem a társas jellegű információ cseréjét szolgálja, és ezzel hozzájárul a csoport integrációjához. Robin Dunbar (1993, 1996) szerint az emberi nyelv az interperszonális kapcsolatok ápolása és megerősítése céljából alakult ki. Mint többször említettük, a főemlősök szoros kapcsolatokat tartanak fenn csoporttársaikkal. Társas viselkedésük alapvető stratégiái közé tartoznak a rokoni támogatások, koalíciók és „politikai" szövetségek kötése, fizikai küzdelmek és az azt követő kiengesztelések (de Waal 1996). A primatológusok között elfogadott nézet, hogy a főemlős csoportok közötti integráció fenntartásának egyik legfontosabb formája a kurkászás vagy szociális grooming. A kurkászás eredetileg tisztálkodó és higiénés funkciót látott el, amennyiben segített megszabadítani a szőrzetben lévő élősködőktől és szennyeződésektől. Ebből jött létre az a társas funkció, amely a csoporttársak közötti fizikai kapcsolaton keresztül elmélyítette a közöttük húzódó szociális és érzelmi kötelékeket (Dunbar 1994). Ebben valószínűleg az is fontos szerepet játszik, hogy az ismétlődő testi érintések fokozzák a szervezet en-


dogén opiáttermelését, ami növeli a szervezet relaxációját és stressztűrő képességét. Az emberre - evolúciós örökségként - ugyancsak megnyugtatóan és felszabadítóan hat a bensőséges ismerősök simogatása, cirógatása, csókja (Morris 1988). Dunbar korábbi primatológiai vizsgálatai alapján arra a megállapításra jutott, hogy a szociális kurkászásra fordított idő szorosan korrelál a csoport méretével. Ez azonban nem egyszerűen a csoportlétszám növekedéséből következik. Sokkal inkább abból, hogy egy nagyméretű csoporton belül megnövekszik a baráti kapcsolatok ápolásának szükségessége. A néhány főből álló koalíciók alapvető funkciója ugyanis az, hogy ellensúlyozzák a csoport más tagjai részéről megnyilvánuló fenyegetéseket, zaklatásokat, támadásokat. Minél nagyobb egy csoport, az egyed annál több fenyegetésnek van kitéve, és annál nagyobb szüksége van arra, hogy másokkal szövetségre lépjen és azt fenntartsa, A koalíció stabilitása és működésének hatékonysága többek között attól függ, hogy a tagok menynyi időt és energiát fordítanak a kapcsolatok ápolására, ezen belül a kurkászásra. Az 5.35. ábra azt mutatja, hogy amint növekszik a csoport mérete, egyre több időt kell fordítani a köl-

5.35. ÁBRA A kurkászásra fordított átlagos időtartam (az ébrenlét alatt eltöltött idő százalékában) és a csoportméret összefüggése óvilági majmok, emberszabásúak és az ember esetében ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)

417

csönös groomingra. A makákók, páviánok és csimpánzok például idejük 15-18%-át fordítják a többiekkel való kurkászás műveleteire. A probléma ott van, hogy bizonyos csoportlétszám felett a szociális kurkászás olyan sok időt igényel, hogy az komolyan veszélyezteti más, létfontosságú tevékenységek normális végrehajtását, azaz nem marad elég idő táplálkozásra, pihenésre, párzásra, utódgondozásra. Ez alapvető időkorlátot jelent a csoport lehetséges méretére nézve. Tapasztalati adatok és elméleti modellek ugyanis egyaránt azt valószínűsítik, hogy a kurkászás maximális időráfordítása a napi tevékenység 20-25%-a körül van, amely egy kb. 70 főből álló csoport kohézióját képes biztosítani (Barrett et al. 2002). A kurkászás e kritikus értékek fölött rendkívül költségessé válik, ami különösen az ember társas életére nézve jár messzeható következményekkel. Korábban részleteztük, hogy Dunbar számításai szerint a Homo sapiens relatív agykéregméretéből egy átlag 150 főből álló csoport szerveződésére lehet következtetni; kognitív kapacitásunk egy ilyen nagyságú csoport integrációját teszi lehetővé (2.4.1., 5,2.6.). A mai vadászó-gyűjtögető társadalmak származási csoportjai, ahol mindenki személyesen ismeri a másik embert, nagyjából ekkora kiterjedésűek. Ez több mint kétszerese a csimpánzok, és ötszöröse a gorillák maximális csoportnagyságának. Egy ilyen méretű csoport fenntartása azonban azt követelné, hogy amennyiben ugyanazok a csoportmechanizmusok működnek, mint a főemlősöknél - az emberek teljes, ébrenlétben eltöltött idejük 42%-át fordítsák testi kapcsolatok és fizikai kötődések kialakítására (Dunbar 1993, Barrett et al. 2002). Ez nyilvánvaló képtelenség, hiszen így lényegében nem jutna idő más tevékenységekre, köztük azokra, amelyek sajátosan az emberre jellemzőek (eszközkészítés, művészetek stb.). Kétféle megoldás létezik. Az egyik a csoport méretének radikális csökkentése, amely azonban az ismert ökológiai korlátok miatt (ragadozók támadása, ellenséges emberi csoportok fenyegetése, hatékony táplálékszerzés) nem volt járható út az evolúció során. A másik lehetőség a társas kötelékek fenntartásának hatékonyabbá

418 tétele, pontosabban a szociális kapcsolatok ápolására rendelkezésre álló idő hatékony kihasználása. Dunbar szerint ez az a szükséglet, amely a verbális kommunikáció eszközeire szelektált. Az emberi nyelv ugyanis két tekintetben is meghaladja a testi kurkászás korlátait. Egyrészt a társalgás nem feltétlenül diádikus viszony; egyszerre több, akár sok emberhez intézhetjük szavainkat. Másrészt beszéd közben számtalan egyéb dolgot csinálhatunk: eszközt készíthetünk, gyűjtögethetünk, gyermekeinket nevelhetjük. Dunbar ezért azt állítja, hogy az emberi nyelv a szociális grooming kevésbé költséges, ám annál hatékonyabb formája, amely lehetővé teszi a nagyméretű csoportok kohéziójának fennmaradását. Az emberi nyelv eszerint a társas kapcsolatokra vonatkozó ismeretek adásvételére jött létre az evolúció során. Miközben társalgást folytatok valamelyik csoporttársammal, lehetőség nyílik egymás viselkedésének és gondolkodásának mélyebb megismerésére. Beszélgetésünk arra is alkalmat ad, hogy ismeretekhez jussak a csoport más tagjaival kapcsolatban - anélkül, hogy közvetlen érintkezésbe kellene velük lépnem -, és ez tovább bővíti a csoporthoz való alkalmazkodás kereteit. A többiekkel való állandó információcsere naprakész modellt nyújt a személyes kapcsolatok pillanatnyi állásáról. Képessé tesz bennünket arra, hogy olyan embereket és szituációkat is kezelni tudjunk, amelyekkel korábban nem találkoztunk. Lehetővé válik a csalók és szerencselovagok megkülönböztetése, és azok előnyben részesítése, akikkel érdemes hosszú távú kapcsolatot létesíteni (2.2.3.). Egy csoporton belül az ismeretek cseréje gyakran helyi dialektusok, nyelvjárások segítségével történik, amely, mint a 2.4.3. fejezetben részletesen is tárgyaltuk, a csoporttal való azonosulás és a külső fenyegetéssel szembeni védelem egyik hatékony formája, hiszen megbízhatóan jelzi az adott közösséghez való tartozást. A szociális ismeretek cseréjének fontossága magyarázza, hogy az emberek szeretnek pletykálni, szappanoperát nézni, romantikus regényeket olvasni. Számos vizsgálat ugyancsak azt támasztja alá, hogy társalgásaink szociális jelle-

5. RÉSZ. ELME

5.36. ÁBRA A társalgással eltöltött idő részarányai, amit a férfiak (a) és a nők (b) a különböző témák megbeszélésével töltenek ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)

gűek: elsősorban saját magunk és mások viselkedésére, illetve kapcsolataira vonatkoznak. Egyetemi aulákban, vonaton, kávéházakban és más nyilvános helyeken folytatott megfigyelések arról tanúskodnak, hogy az emberek nagyrészt személyes dolgokról, kapcsolatokról, együttesen végzett tevékenységekről és a másokról szerzett tapasztalataikról, benyomásaikról beszélgetnek egymással (Dunbar et al. 1997). Ugyanakkor a társalgásnak meglepően kis részét, legfeljebb 25-30%-át fordítják a munkájukkal vagy egyetemi tanulmányaikkal, illetve a politikával és kultúrával összefüggő „intellektuális" dolgok megbeszélésére (5.36. ábra). Mint az ábrán ugyancsak látható, ebben bizonyos nemek közötti különbségek is megjelennek, amelyek tárgyalására még visszatérünk.

5.6. FEJEZET. NYELV

A nyelv szociális kontroll funkcióját mutatja, hogy a beszélgetések fontos - bár időtartamát tekintve nem meghatározó - részét teszik ki a negatív, „rosszindulatú" pletykák. Egy kísérletből az derült ki, hogy az emberek magasabbra értékelik azokat a személyeket, akik negatív, de igaz pletykát terjesztenek valakiről, mint azokat, akik hamis híreket közölnek másokról, vagy akik saját magukat kedvező fényben igyekeznek feltüntetni egy csoporton belül (Wilson 2000). Egy másik, részletesebb vizsgálatban azt találták, hogy a kísérleti személyek elsősorban az idegenekkel kapcsolatos negatív információ iránt mutatnak intenzív érdeklődést, és ezeket a híreket nagy valószínűséggel tovább is adják (McAndrew és Milenkovic 2002). Rokonaik, barátaik, csoporttársaik esetén viszont hajlamosak visszatartani a negatív értesüléseket, miközben a rájuk vonatkozó pozitív híreket igyekeznek elterjeszteni. A férfiak elsősorban a magasabb státusú férfiakkal kapcsolatos előnytelen pletykákkal foglalkoznak, a nők pedig különösen figyelnek azokra a szóbeszédekre, amelyek más nők hűtlenségére vagy promiszkuitására vonatkoznak. A szerzők szerint ezek az eredmények azt mutatják, hogy a pletyka a szociális vetélkedés egyik eszköze, amelynek keretében az emberek aktívan keresik és terjesztik el másokról azokat a híreket, amelyek számukra hasznosak lehetnek a riválisok leértékelésében és szövetségeseik védelmében. Nem csupán a pletykák tartalmára vagyunk érzékenyek, hanem forrásuk megbízhatóságára is. Egy szituációban, ahol egy norma megszegéséről volt szó (valaki hazudott), a kísérleti személyek nagyobb hitelt adtak a szemtanúk elbeszélésének, mint a sokak által terjesztett szóbeszédnek. Ugyanakkor nem törődtek a forrás megbízhatóságával - azzal tehát, hogy megbízható szemtanúktól vagy pedig csupán szóbeszédből származott - az olyan „ártatlan", tehát a közösségi szabályokat nem sértő pletykák megítélésében, mint ami pl. arról szólt, hogy a professzor kifordított nadrágban lépett be az előadóterembe. Dunbar elmélete szerint az emberi beszéd különösen hatékony kötődési mechanizmus. A tár-

419 salgási csoport méretét és a kommunikáció irányát meglehetősen szigorú szabályok irányítják. Különböző vizsgálatokban azt találták, hogy a társalgási csoportok optimális mérete a három vagy négy fő; ha újabb résztvevők csatlakoznak, a társaság több részre szakad, és az elkülönülő klikkek önállóan folytatják a beszélgetést (Dunbar et al. 1995). Ez általában úgy történik, hogy amint egy ötödik személy kapcsolódik a beszélgetésbe, a többiek egy ideig megpróbálják őt is bevonni a társalgásba, de általában nagyon rövid idő múlva (néha egy percen belül) a csoport „automatikusan" ketté válik, sokszor anélkül, hogy a szereplők tudatosítanák ezt a változást. Ebből az következik - amint az 5.37. ábra mutatja hogy a társalgásban ténylegesen részt vevő egyének száma nem függ a teljes csoport méretétől; valamennyi társaság vagy gyülekezet kis létszámú beszélgető csoportokból tevődik össze. A társalgási csoportok méretének felső határa valószínűleg abból származik, hogy a közös beszélgetést bizonyos pszichofizikai korlátok szabályozzák (Barrett et al. 2002). Ezek főként a beszéd akusztikai sajátosságaiból, a beszéd megértésének pontosságából (ezen belül főként az egyes beszédhangok megkülönbözte-

5.37. ÁBRA A teljes csoportméret és a csoporton belül egymással beszélgetést folytató egyének száma (társalgási csoport) ■ (Forrás: Dunbar et al. 1995)

420 tésének képességéből) és a környezeti háttérzajból erednek. Azt találták például, hogy két ember között 1,7 méter az a maximális távolság, amely még kényelmessé teszi a társalgást. Ha több ember vesz részt a beszélgetésben, közepes (50-60 decibeles) háttérzaj mellett maximum 4-5 fő tud egymásra figyelni egy olyan körben, ahol a résztvevők válla mintegy fél méter távolságra van egymástól. Ami a nyelvi evolúció időpontját illeti, Dunbar elméletéből meglehetősen pontos predikciók vonhatók le. Mivel a szociális ismeretek cseréje fejlett nyelvi képességeket igényel, a tagolt és árnyalt beszéd feltehetően viszonylag későn jelent meg az emberi evolúció során. Kialakulása az archaikus Homo sapiens megjelenésének idejére tehető, mintegy 250-300 ezer évvel ezelőttre. Számítások szerint ugyanis ezeknek a hominidáknak a csoportjai lépték át azt a 70-80 fős mérethatárt (lásd 5.20. ábra), amelynek fenntartása meghaladta a kurkászásra fordítható 20-25%-os „kritikus" időkeretet. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a sapiensek elődei (erectusok, esetleg habilisek) rendelkeztek a nyelv valamilyen primitívebb formájával.

5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III. Szexuális szelekció Vannak, akik ugyancsak a nyelv szociális eredetét hangsúlyozzák, de egészen más funkciót és szelekciós mechanizmusokat javasolnak. Geoffrey Miller (1998, 2000) szerint Dunbar elmélete - éppúgy, mint a nyelv kialakulására vonatkozó többi evolúciós modell - átsiklik egy súlyos probléma felett. Ez a probléma abból fakad, hogy a beszélő szükségképpen altruista: időt és energiát fordít a társalgásra, ami előnyhöz (fontos információhoz) juttatja a másikat. Ezzel csökkenti saját túlélési és szaporodási esélyeit a csoporton belül, ami negatív szelekciós folyamatokat indít be (2.1.1.). Mint az 5.5.5. fejezetben kifejtettük, az élőlények olyan kommunikatív jelek adására szelektálódtak, amelyek növelik nettó genetikai nyereségüket. Ez számos

5. RÉSZ. ELME

esetben azzal jár, hogy manipulálják és megtévesztik csoporttársaikat. Az ember különösen ki van téve a megtévesztés kockázatának, hiszen összehasonlítva az állati nyelv kommunikációs formáival - az emberi nyelv gyakran távoli, ismeretlen, sőt nem létező dolgokra vonatkozik, amelyet nehéz ellenőrizni (Knight 1999). Miller szerint a probléma megoldása az, hogy a nyelv nem elsősorban informál (ahogy Dunbar véli), bár kétségtelenül ezt a funkciót is ellátja, Szerepe inkább abban van, hogy felkelti mások érdeklődését és vonzódását a beszélő iránt, függetlenül attól, hogy igaz vagy hamis állításokat közöl a világról. Ez azért lehetséges, mert a nyelvi evolúció legfontosabb hajtómotorja a szexuális szelekció volt. A komplex nyelv azért jött létre, hogy vonzerőt gyakoroljon a másik nem tagjaira és ezzel növelje a túlélő utódok számát. Ennek számos formája van. A nyelvi kifejezőkészség változatossága, a szókincs gazdagsága és a beszéd árnyalt, kifinomult stílusfordulatai lehetővé tették őseink számára, hogy magas státust és presztízst érjenek el a csoporton belül, ami szaporodási előnyökben jelent meg. Robin Burling (1986) a releváns antropológiai irodalom áttanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy a legegyszerűbb törzsi, „egalitariánus" társadalmakban a főnökök nem rendelkeznek anyagi gazdagsággal és elnyomó apparátussal (lásd még 2.3.4.). Hatalmukat szociális képességeik segítségével, többek között beszéd- és vitakészségük révén szerzik meg és tartják fenn. Ők azok, akik képesek elsimítani a csoporton belüli vitákat, érvelni a javak elosztásának számukra előnyös formái mellett, és tárgyalni az idegen csoportok küldötteivel. A vezető státusok birtoklása pedig, mint láttuk (3.2.1.), ezekben a társadalmakban szorosan együtt jár a szaporodási sikerrel: a hatalmon lévő férfiak több feleséggel (vagy ágyassal) és több túlélő gyerekkel rendelkeznek. A modern társadalmakban a jó, szellemes és intelligens társalgóként ismert férfiak és nők ugyancsak népszerűek és befolyásosak a csoportjaikban, ami növeli párválasztási esélyeiket (Miller 2000). A nyelv szexuális funkciója még közvetlenebb módon tükröződik az ún. verbális udvar-

5.6. FEJEZET. NYELV

lás során. Az udvarlás folyamán kiértékeljük a másik intelligenciáját, személyiségét, kreativitását, és a jövőbeli kapcsolatban való elköteleződésének mértékét (3.4.5.). Ennek legfontosabb eszköze a beszéd. A megismerkedés kezdetén az emberek lényegesen többet beszélnek, mint párkapcsolatuk későbbi időszakában. Nagy energiát mozgósítanak a másik szórakoztatására - ez a másik oka Miller szerint a pletykák iránti vonzódásnak, a szociális információ cseréje mellett (amit Dunbar hangsúlyoz). A gazdag szókincs, a választékos és cizellált kifejezésmód, az árnyalt véleményformálás és értelmes érvelés Miller szerint olyan fitnessindikátorok szerepét töltik be, amelyek jelzik tulajdonosuk intelligenciáját és kreativitását. Az emberek által használt szókincs terjedelme 80%-os korrelációt mutat az intelligenciával. Nagy változatosság jellemzi, amelynek legalább 60%-a genetikai tényezőkre vezethető vissza (Plomin et al. 1997). Mindennapi életünkben a 100-200 leggyakrabban használt szó teszi ki a társalgás 50-60%-át. Az ismerkedés és az udvarlás során használt nyelv pazar bősége, barokkos túlzásai ennél lényegesen nagyobb és változatosabb szókincsre épülnek, ami viszont tekintélyes idő- és energiaráfordítást igényel. Ez azt jelenti, hogy a nyelv egyfajta szexuális ornamentáció szerepét tölti be. Más epigám jellegekhez hasonlóan költséges, változatos, következésképpen megbízhatóan jelzi bizonyos intellektuális képességek meglétét, ezért a Zahavi-elv értelmében erős szelekció irányult rá (3.3.1.). Miközben mind a férfiak, mind a nők a másik nem tagjaiért folytatott vetélkedés eszközeként használják a nyelvet, nem elhanyagolható nemek közötti különbségek jelennek meg a párválasztás folyamán. Ismeretes, hogy a nők általában jobb beszédmegértési képességeket mutatnak a másik nemhez képest (4.4.4.), amit a párválasztás folyamán elsősorban arra használnak, hogy pontosan megértsék és felmérjék a férfiak indítékait és intellektuális tulajdonságait. A férfiak viszont - akik a vizsgálatok szerint nagyobb szókinccsel és több nyelvi díszítő elemmel rendelkeznek (Hirsh-Pasek és Golinkoff 1996) - önreklámozók: ritka szavakat, váratlan kifejezése-

421

5.38. ÁBRA A társalgási időnek az az aránya, amit az egyetemista férfi és női beszélők „intellektuális" témáknak (munka, tanulás, egyetemi előmenetel stb.) szentelnek ■ Egyik esetben csak azonos neműekből áll a hallgatóság, a másik esetben férfiak és nők is jelen vannak (Forrás: Barrett et al. 2002)

ket és humoros fordulatokat használnak az udvarlás során. A nőkhöz képest kevesebbet beszélnek személyes kapcsolatokról és társasági ügyekről, lényegesen többet olyan témákról, amelyekben saját magukat felértékelhetik (befolyásos barát ismeretsége, fontos beosztás, sportbeli ügyesség stb.) (3.4.5.). Mint az 5.37. ábrán is láthattuk, a nők nagyobb figyelmet szentelnek a szociális témáknak, míg a férfiak relatíve többet beszélnek a munkájukról. Kiderült, hogy ez a különbség kiváltképp akkor szembetűnő, ha a férfi női hallgatósághoz intézi szavait. Egyetemistákkal végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiak háromszor olyan gyakran beszélnek tanulmányaikról és más intellektuális dolgokról, ha nők is jelen vannak, mint akkor, ha más férfiak társaságában csevegnek (5.38. ábra). Miller szerint ez része a férfiak vetélkedésre épülő párválasztási stratégiájának (3.3.3.). Olyan nyelvi adaptáció - Cyrano-effektusnak nevezte el -, amely a kultúra számos területén megjelenik. A férfiak azok, különösen 20 és 50 éves kor

422 között, akik valamennyi társadalomban a versek, dalok, eposzok és regények túlnyomó részét létrehozzák (lásd 3.22. ábra), míg hallgatóik és olvasóik nagy része gyaníthatóan a nők közül kerül ki. Ezek a minden tekintetben költséges ráfordítások valószínűleg mindig is reproduktív előnyökben térültek meg az emberi történelem folyamán, ami erőteljes húzóerőt gyakorolt a komplex, gazdagon díszített nyelv kialakulására. Hasonló szelekciós nyomást hozhatott létre a Seherezádé-effektus: az a stratégia, amellyel a nők megpróbálják folyamatosan fenntartani a férfiak érdeklődését egy hosszú távú kapcsolat során. Az udvarlási periódust követően, a stabil párkapcsolat mindennapjaiban ugyanis a nők bőbeszédűbb és jobb társalkodónak bizonyulnak mint a férfiak, akik a nők meghódítása után többnyire meglehetősen szűkszavúakká válnak. Miller szerint ez abból az evolúciós érdekből fakad, hogy a nők igyekeznek hosszú távon biztosítani azokat az utódokra fordítható erőforrásokat, amelyeket a férfiak birtokolnak (3.4.2.). Az eddig ismertetett elméletek (ökológiai, szociális, szexuális) nem zárják ki feltétlenül egymást. Lehetséges közöttük egy olyan szintézis, amely hierarchikus elméleti keretbe foglalja a nyelv evolúciójára vonatkozó magyarázatok különböző szintű modelljeit. Valószínűnek tartjuk, hogy az emberi nyelv eltérő bonyolultságú és tartalmú aspektusai különböző funkciót hordoznak és különböző szelekciós mechanizmusokra vezethetők vissza. Legegyszerűbb formájában a nyelv valószínűleg ökológiai hatásokra jött létre: az egyszerű nyelvtan és a néhány száz vagy ezer szóból álló szótár elegendő a létfenntartáshoz (vadászathoz, eszközkészítéshez stb.) szükséges kommunikáció végrehajtására. A nyelv további gazdagodását az idézte elő, hogy a szociális ismeretek cseréje által lehetővé vált a viszonylag nagy méretű csoportok integrációja. Végleges kifinomultságát talán a szexuális szelekció révén nyerte el, amely az ökológiai és szociális szükségleteken túl, „pazarló" módon gyarapította a szókincset, választékosabbá tette a beszédet és árnyaltabbá a jelentéseket, annak érdekében, hogy növelje a párválasztás sikerességét.

5. RÉSZ. ELME

5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok a gyermek fejlődésében Amennyiben az emberi nyelv az evolúció terméke, várható, hogy olyan kognitív algoritmusokkal rendelkezünk, amelyek irányítják a beszéd megértését és képzését. Ezek veleszületett képességekre épülnek, amelyek „legtisztábban" a csecsemők viselkedésében mutathatók ki, akiknek még csekély ismereteik és tapasztalataik vannak a környező világról. A vizsgálatokból az derül ki, hogy a néhány órás újszülöttek nagyobb figyelmet fordítanak a természetes emberi beszédhangokra, mint bármilyen más természetű hangokra vagy zajokra (Mehler és Dupoux 1994). Egyhónapos korukban képesek a fonémák megkülönböztetésére és osztályozására. Egy kísérletben a csecsemők cumijába kapcsolót építettek be, ami egy magnetofont hozott működésbe. Amikor a csecsemő elkezdte szopni a cumit, a magnetofon egy szótagot (ba) kezdett játszani. Egy idő után a csecsemők érdeklődése csökkent e hang iránt (habituálódtak), amit az jelzett, hogy kezdték egyre lassabban szopni a cumit. Amikor azonban a kísérletvezetők egy másik szótagot (pa) játszottak le, figyelmük feléledt, amit az is jelzett, hogy szopási sebességük emelkedni kezdett. Más hangokra azonban, amelyek akusztikailag - tehát a hangspektrumon belüli pozíciójukat illetően - ugyanolyan távolságra voltak az eredeti ba szótagtól, nem adtak reakciót. Azaz, ha lejátszottak nekik egy folytonos hangtartományt, csak azokra a hangokra mutattak érdeklődést, amelyek átlépték a fonémahatárt, a többi hangra nem figyeltek fel (Eimas 1985). Más vizsgálatokból az is kiderült, hogy az újszülöttek képesek a világ összes nyelvében használt fonémakategóriák különbségeinek észlelésére (Cole és Cole 1997). Bármilyen kultúrában élnek, hozzávetőlegesen 100-150 fonémát ismernek fel. Az előbb ismertetett kísérletben a spanyol csecsemők ugyanúgy megkülönböztetik a ba és pa hangokat, mint a magyar vagy az angol csecsemők, noha a spanyol nyelvben ez a megkülönböztetés nem használatos, és a felnőttek normális körülmények között nem is tudják

5.6. FEJEZET. NYELV

e hangokat diszkriminálni. Ugyanígy a magyar vagy angol gyerekek olyan fonémákat is felismernek, amelyek csak a cseh, a francia, vagy a hindi nyelvben találhatók. Szüleik több száz próbálkozás után sem képesek erre. A csecsemők is fokozatosan elvesztik „univerzális" képességeiket, repertoárjuk beszűkül: tíz hónapos korukra már csak a saját anyanyelvük fonémáit különböztetik meg (a magyarban pl. 39-et), a többit egyetlen fonémacsoportba sorolják (Kuhl és munkatársai 1992). Ez a változás amelyben az idegrendszeri központok érési folyamatainak feltehetőleg éppúgy szerepe van, mint a tanulásnak - még azelőtt végbemegy, mielőtt kiejtenék az első szavakat. A hangokat „automatikusan" a nyelv fonémái szerint osztályozzák, így a nyelv tanulása során nem kell erőfeszítéseket tenniük a szavak hangalakjaik alapján való megkülönböztetésére, figyelmüket a jelentésbeli különbségekre fordíthatják. A fonémakategorizáció genetikai programozottsága később megkönnyíti a beszédmegértést: egyetlen másodperc alatt akár 20-30 fonémát is felismerünk a mindennapi társalgásban (Mehler és Christophe 2000). Martin Nowak és munkatársai (2001, 2002) nagyon érdekes számítógépes szimulációt végeztek annak modellezésére, hogy milyen evolúciós korlátok szabályozták a fonémák megkülönböztetését. Kiindulásul feltételezték, hogy a nyelv kezdeti funkciója az volt, hogy lehetővé tette a környezetben található dolgok megnevezését. Láttuk, hogy már a főemlősök gazdag vokalizációt mutatnak, és bizonyos esetekben az általuk kibocsátott hangok szemantikai tartalommal rendelkeznek, azaz egy külső tárgyra vonatkoznak. A fonémák további evolúciójának kulcskérdése a szerzők szerint a félreértés kockázatának elkerülése volt. Annak a kivédése, hogy a hallgató esetleg eltéveszti, hogy a beszélő melyik dolgot nevezi meg (pl. melyik vadállatot vagy csoporttársat), ami mindkettőjük rátermettségét veszélyezteti. Nyilvánvaló, hogy minél hasonlóbbak a kiadott hangok (fonémák), annál könnyebb félreérteni őket, és minél több hangot adunk ki, ezek annál kevésbé különböznek egymástól. Ezért a nyelv „fitnesse" (azaz an-

423 nak a kapacitásnak a mértéke, hogy mekkora mennyiségű információt képes továbbítani) akkor a legnagyobb, ha kevés számú fonémából a szavak sokaságát lehet felépíteni. Ennél fogva a szóképzés kombinatorikus rendszerének a kialakulása, amely tulajdonképpen az analóg jelzésről a digitális kommunikációra való áttérést jelentette, döntő lépés volt az emberi nyelv evolúciójában. Noha a pár napos csecsemők univerzális képességet mutatnak az emberi nyelvekre jellemző összes fonéma megkülönböztetésére, más téren sokkal nagyobb szelektivitás jellemző rájuk. Bizonyos részrehajlás figyelhető meg az újszülötteknél az emberi beszéd felismerése során: intenzívebb reakciót adnak (pl. erőteljesebben szopják a cumit) akkor, ha a saját anyanyelvüket játsszák le nekik, mint ha idegen nyelvet hallanak. Korábban feltételezték, hogy ez a preferencia feltehetőleg az anyaméhben alakul ki, ahol a külvilágból beszűrődő beszéd dallamát a magzatok 4-5 hónapos koruk után érzékelik (Mehler et al. 1988). Az újabb vizsgálatokból azonban kiderült, hogy - miközben a magzati érzékelés valóban működik (4.1.1.) - ennél lényegesen többről van szó. Az újszülöttek (már 4-5 napos korban) nem csupán anyanyelvük és egy másik nyelv hangzását tudják megkülönböztetni, hanem meg tudnak különböztetni két ismeretlen idegen nyelvet, amelyekkel ugyanazt a mondatot ismétlik el (Nazzi et al. 1998). Valószínű, hogy veleszületett érzékenységet mutatnak a nyelv prozódiája iránt, azaz a mondatok kiejtésének olyan sajátosságaira, mint a hanglejtés (intonáció) és a ritmus (hangsúly és időzítés). Képesek a mondatokból kivonni a prozodikus információt és ez alapján osztályozni őket. Ezt mutatja az is, hogy a csecsemők akkor is képesek különbséget tenni, ha a szöveget elektronikusan megszűrik (a 400 Hz fölötti frekvenciákat levágják), miáltal a magánhangzók és mássalhangzók elnyelődnek, de a ritmus és dallam megmarad. Ezenkívül azt találták, hogy az újszülöttek annál jobban teljesítenek a diszkriminációs feladatban, minél nagyobb az eltérés a bemutatott két nyelv ritmusában és dallamában. A francia csecsemők pl. könnyebben és

424

5. RÉSZ. ELME

5.39. ÁBRA Francia újszülöttek átlagos szopási sebességének változása angol és japán beszéd elhangzásakor ■ Az egyik nyelven lejátszott beszédre az első öt perc során (-6,-1) fokozatos habituáció történik. Ezt követően ( +1;+4) a kísérleti csoport tagjainak a másik nyelv mondatait kezdik lejátszani, míg a kontroll csoport tagjai ugyanazt a nyelvet hallgatják (Forrás: Nazzi et al. 1998)

gyorsabban felismerik az angol-japán kontrasztot - amit az egyikről a másikra való áttérés közben megváltozó szopási sebesség mutat -, mint az angol-holland különbséget (5.39. ábra). A csecsemők általában egyéves koruk táján mondják ki az első szavakat. Mielőtt két szót összekapcsolnának egy kifejezésben, már képesek teljes mondatok megértésére. Egy kísérletben például felnőttek egyszerű történeteket játszottak el egyéves gyerekek jelenlétében, miközben egy kísérő hang különböző állításokat tett, amelyek hol az adott jelenetre vonatkoztak, hol nem. A gyerekek hosszabb ideig nézték az éppen elhangzott mondatnak megfelelő jelenetet, mint azokat, ahol a kettő nem felelt meg egymásnak (Pinker 1999). Második életévükben az általuk használt szavak száma és a mondatok hossza folyamatosan növekszik. Átlagosan 90 percenként tanulnak meg egy-egy új szót. A mondattani típusok száma exponenciálisan növekszik, és a harmadik életév előtt eléri az ezres nagyságot. Erre az időre a mondatok egyre bonyolultabbá válnak, pontosan használják a ragokat és végződéseket, megjelennek a mellékmondatok, összehasonlító szerkezetek és kötőszavas kapcsolatok. Egy hároméves gyerek meghökkentő következetességgel tartja be a nyelvtani szabályokat. Egy vizsgálatban például azt találták, hogy a gyerekek az angol segédigék használata során egyetlen hibát sem követtek el

nem kevesebb mint 66 ezer mondat képzése során (Stromswold 2000). A gyerekek négyéves korukra bármilyen bonyolult nyelvet - akár kötött benne a szórend, akár szabad, akár használ nyelvtani nemet, akár nem - egyforma könynyedséggel sajátítanak el (Pinker 1999). Gyakran követnek el hibát a rendhagyó alakok használata során, de mint kiderült, ennek valójában az az oka, hogy makacsul ragaszkodnak a nyelvtanilag előírt szabályszerű alakhoz (pl. „kanált", „ez a cipő már megrégidett").

5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai A nyelvnek ez a hihetetlen gyors és pontos elsajátítása mindig is nagy kihívást jelentett a pszichológiai magyarázatok számára. Korábban azt javasolták, hogy a gyerekek egyszerű utánzás vagy operáns kondicionálás révén tesznek szert a tagolt beszéd képességére (Cole és Cole 1997). Ez utóbbi azt jelenti, hogy a szülők állandóan megerősítik a gyerekek nyelvi próbálkozásait, és ez vezet el fokozatosan a megfelelő szókapcsolatok képzéséhez. A tapasztalat - és a kísérleti eredmények - azonban azt mutatják, hogy a gyerekek óriási számban hoznak létre olyan mondatokat, amelyeket előzőleg soha nem hallottak. Becslések szerint a nyelvi input (azaz a felnőt-

5.6. FEJEZET. NYELV

tek részéről elhangzó nyelvi információ) legfeljebb 1%-át teszi ki a nyelvi outputnak (azaz a gyerek által képzett mondatoknak). Más szóval a gyerekek korlátozott számú nyelvi eseményt figyelnek meg, és ezekből olyan helyes általánosításokat vonnak le, amelyek végtelen számú nyelvi kifejezést tesznek lehetővé. Ezért Noam Chomsky (1980, 2000) azt állítja, hogy noha a gyerekek tanulás útján sajátítják el anyanyelvük szavait, és talán bizonyos mondatszerkesztési eljárásokat, de pusztán a kondicionális tanulás és az utánzás révén nem volnának képesek ilyen rövid idő alatt létrehozni a teljes nyelvi arzenált. Híres innatista elméletében azt fogalmazza meg, hogy a nyelv megértésének és létrehozásának képessége egy genetikailag előírt kognitív struktúrára épül. A gyermek agya már születéskor birtokában van a nyelv alapvető szerveződési elveinek. Ez egy idegrendszeri érési folyamat után - a megfelelő agyi területek kifejlődését követően - egyéves kor táján kezd el működni. Chomsky természetesen nem azt állítja, hogy az emberi nyelv elsajátítása minden vonatkozásban genetikai programokra vezethető vissza. A nyelv pragmatikai aspektusa (amely a nyelv társas kapcsolatokban való használatára vonatkozik) és számos szemantikai mozzanat (elsősorban a szavak jelentése) meghatározott tanulási folyamatokhoz, interakciós mintákhoz köthető (Bruner 1983). A veleszületett struktúra kizárólag a nyelvtani szabályok készletét, a szintaxis valamiféle algoritmusát tartalmazza. Ezek a szabályok - az ún. generatív nyelvtan alapelvei - minden nyelvben közösek, és alapját képezik a nyelvi kifejezések változatosságának. Chomsky egyik első megfogalmazása szerint olyan mélystruktúrát alkotnak, amelyből az emberek által ténylegesen létrehozott mondatok, az ún. felszíni struktúra levezethető. Ezt az átalakítást transzformációs szabályok végzik, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekek szüleik beszédéből mintegy kivonják anyanyelvük mondattani mintázatait, amelyeket azután arra használnak, hogy teljesen új, azelőtt sohasem hallott szókombinációkat alkossanak. Chomsky ma már inkább úgy fogalmaz, hogy a nyelv a grammatikai alapelvek viszonylag kis számú

425 készletét tartalmazza, amelyek genetikailag kódoltak, de nyitottak a környezeti hatásokra. Megadják az alapvető nyelvtani paramétereket, de azok konkrét értékeit a környezetből származó információ állítja be. Így például az ige valamennyi nyelvben vagy közvetlenül a tárgy előtt áll (head-first szerkezet), vagy közvetlenül utána (head-last). Az előbbire példa a magyar vagy az angol nyelv, az utóbbira pedig a török és a japán. A gyereknek nem kell megtanulnia, hogy az ige és tárgya szomszédos egymással, és hogy a mondat csak a fenti két szórendi formát öltheti - azaz e paraméter megértésének képessége veleszületett. Azt azonban, hogy konkrétan hogyan használja ezt a szabályt (a paramétert melyik értékre állítja be), attól függ, hogy melyik nyelvi kultúrában nő fel. Chomsky elméletét - amelyet itt nincs módunk részletesebben taglalni - számos közvetett evidencia támasztja alá (Stromswold 2000). Először is, a nyelv genetikai alapstruktúrájának elvéből az következik, hogy a világ valamennyi nyelvében fellelhetőek bizonyos közös nyelvtani szabályok. Valóban vannak ilyenek, számuk megközelíti az ötvenet (Pinker 1999). Ezek közé tartozik például az, hogy az alany megelőzi a tárgyat, vagy hogy nem lehet úgy kérdő mondatot képezni, hogy egyszerűen megfordítjuk a kijelentő mondat szavainak sorrendjét. Másodszor, a genetikai programok működésére utal az input szegénységének elve: mint említettük, a gyerekek hihetetlenül gyorsan és könnyedén sajátítják el az egyik legbonyolultabb emberi tevékenységet, a beszédet, annak ellenére, hogy töredékes tapasztalati ismeretek állnak a rendelkezésükre. A bemenet szűkösségét még inkább fokozza, hogy a szülők többnyire nagyon leegyszerűsítik beszédüket, amikor a gyerekhez szólnak. Ráadásul, figyelemre méltó vizsgálatok tanúskodnak arról, hogy meglepően kevés gondot fordítanak gyerekeik beszédének nyelvtani helyességére (Marcus 1993); miközben gyakran rosszallják helytelen kiejtésüket, többnyire megjegyzés nélkül hagyják nyelvtani tévedéseiket. Harmadszor, a nyelvtanuláshoz elég a nyelvi környezetbe való „kitettség"; a gyerek könnye-

426 dén elsajátítja a nyelvet pusztán azáltal, hogy természetes környezetben nő fel, nem szükséges a szülők általi külön megerősítés. Mindezt abban a korban, amikor még nem képesek számos más, látszólag lényegesen könnyebb intellektuális teljesítményre; nem tudják például helyesen megítélni, hogy változik-e a folyadék mennyisége, ha egy rövid, öblös pohárból egy magas, vékony pohárba töltjük át (Cole és Cole 1997). Negyedszer, a tanulás korlátozott szerepére mutat rá, hogy a szintaktikai képesség független az intelligenciától: még a 70 IQ alatti imbecilis gyerekek is képesek arra, hogy nyelvtanilag helyes mondatokat állítsanak elő. A Williamsszindrómában szenvedő gyerekek például akik IQ-ja mindössze 50 körül van - folyékonyan és gördülékenyen beszélnek, sőt sokszor nagyobb szókinccsel rendelkeznek és bonyolultabb mondatokat képeznek, mint az egészséges gyerekek. Nyelvhasználatuk ugyanakkor meglehetősen szokatlan, mesterkélt, és jellemző hibákat követnek el a rendhagyó igék ragozásakor (Stromswold 2000, Pléh és Lukács 2001). Ötödször, mint említettük, a siketnéma gyerekeket normális körülmények között megtanítják valamelyik jelnyelv használatára. Ennek hiányában spontán módon is képesek kialakítani egy olyan „házi használatú" gesztusnyelvet, amely egyszerű nyelvtani szerkezetre épül. Amennyiben például arra képzik Őket, hogy szájról olvassanak (ne pedig jelbeszéd segítségével), előbb-utóbb maguktól hoznak létre egy olyan kéz-, arc-, és karmozdulatokból álló kommunikációs rendszert, amely jól működik a mindennapi helyzetekben (Pinker 1999). Kétéves korukra két-háromszavas kijelentéseket hoznak létre, a következő évben pedig képesek ezeket egymásba ágyazni, a rekurzivitás elvének megfelelően. Hatodszor, a nyelvelsajátítás - úgy tűnik egy kritikus (vagy szenzitív) periódushoz köthető, amely alatt a gyerek különösen fogékony a környezeti ingerekre (Müller 1996). Etológusok ezt a szenzitív időszakot úgy írják le, mint a genetikai program egyfajta „nyitottságát", amely képessé teszi a szervezetet, hogy életének bizo-

5. RÉSZ. ELME

nyos periódusában meghatározott külső információt vegyen fel, amelyek feldolgozása nélkül nem megy végbe az adott viselkedés (2.5.1., 4.1.1.). Több olyan szerencsétlen sorsú gyerek van - legismertebb Gennie példája aki 8-12 éves koráig semmilyen emberi beszédet nem hallott a környezetében. Ezek a gyerekek, jóllehet az ezt követő gondos nevelés sokat javított a szeparáció okozta traumán és intellektuális elmaradásukon, sohasem tanultak meg helyesen beszélni. Többnyire csak a legegyszerűbb mondatok képzésére voltak képesek, amelyekben három-négy szót raktak egymás után nagyon egyszerű szintaxis segítségével, vagy anélkül. A nyelvelsajátítás kritikus életszakaszának jelentőségét mutatja az a közismert tény, hogy az emberek feltűnően sok nyelvi hibával és rossz akcentussal beszélik a felnőttkorban megtanult idegen nyelvet. Kevésbé közismert, hogy az emberek ugyanilyen nehezen és tökéletlenül sajátítják el felnőttkorban a siketnéma jelbeszédet. A rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy a normális nyelvelsajátítás optimális időszaka az első hat életév, ami után fokozatosan csökken a tanulás pontossága és gyorsasága. Ez valószínűleg abból következik, hogy újabb és újabb idegrendszeri áramkörök vonódnak ki a nyelvi információfeldolgozás folyamataiból, vagy veszítik el korábbi plaszticitásukat (Szathmáry 2002). Hetedszer, vannak olyan természetes nyelvi képződmények, amelyek megerősítik, hogy az emberi nyelvtan univerzális szabályok szerint építkezik. Derek Bickerton (1990, 1998) híres felismerése, hogy ma is léteznek olyan egyszerű, köztes nyelvek, amelyek egy sajátos „evolúción" mennek keresztül. Ilyen a pidzsin, amely elsősorban a volt gyarmatokon alakult ki, ahol a különböző nyelvi kultúrákból származó rabszolgák és bérmunkások az egymás közötti kommunikáció elősegítése céljából létrehoztak egy sajátos keveréknyelvet. Ez szegényes szókincsre épült - amelynek szavait elsősorban az európai ültetvényesektől (angoloktól, franciáktól, hollandoktól) vették át. Rendkívül egyszerű nyelvtannal rendelkezett továbbá, amely valójában csak néhány elemből álló egyszerű szófüzérek képzését tette lehetővé (pl. „Vág minden,

5.6. FEJEZET. NYELV

visz neked"). Bickerton rájött, hogy a pidzsin akár egy generáció alatt is új, komplexebb nyelvi struktúrává fejlődik. A következő nemzedék tagjai már egy lényegesen gazdagabb és nagyobb kifejezőerővel rendelkező nyelvet, a kreolt használták. Meglepetésre kiderült, hogy a világ különböző országaiban (Hawaiin, Kenyában, Indiában stb.), beszélt kreol nyelvek nagy hasonlóságot mutatnak, elsősorban nyelvtani szerkezetükben, annak ellenére, hogy egymástól függetlenül jöttek létre. Megjelentek bennük a segédigék, elöljárószavak, vonatkozó névmások, amelyek a pidzsinben hiányoztak, és összetett mondatok jöttek létre, nagyon hasonló grammatikai szabályok alapján. Így pl. mindegyik kreol nyelv megengedi a dupla tagadást, ami más nyelvekben meglehetősen ritka (a magyar éppenséggel ilyen). Valamennyi az alanyige-tárgy szórendre épül, noha a gyarmattartó európai országok nyelve különbséget mutat e tekintetben; az angol ugyanilyen szórendre épül, a spanyol viszont ige-alany-tárgy, a holland pedig ige-tárgy-alany szerkezetet mutat. Bickerton mindebből arra következtet, hogy a kreol nyelvek nyelvtana nem a gyarmatosítók és nem is az őslakosok nyelvéből származik, hanem valójában a pidzsint beszélő szülők gyermekeinek elméje hozta létre. Ezek a gyerekek kicsi korukban (a nyelvelsajátítás kritikus időszakában) megtanulták a környezetükben elhangzó szavakat, de természetes nyelvi képességük alapján azonnal egy szintaktikai rendszerbe ágyazták be azokat. Ennek megfelelően a pidzsinből a kreolba való átmenet („kreolizáció") Bickerton szerint azt mutatja, hogy az emberi agy univerzális és veleszületett nyelvtani szabályokkal rendelkezik. A pidzsint olyan, ún. protonyelvnek tartja, amelyhez hasonlóval talán a Homo erectusok rendelkeztek a nyelvi evolúció korai, egymillió évvel ezelőtti szakaszában. (Protonyelvnek tekinti továbbá az emberszabásúak szimbólumhasználatát, a kétévesnél fiatalabb gyerekek beszédét és a fiatal korukban nyelvi környezet nélkül felnövő felnőttek kommunikációját.) A nyelvi kompetencia genetikai szerveződését az imént említett közvetett bizonyítékok

427 mellett néhány közvetlen tapasztalati evidencia is alátámasztja, amelyek az utóbbi évek kutatásaiban bukkantak fel. Legismertebb ezek közül a specifikus nyelvi károsodás (SLI) nevű rendellenesség, amely - mint a neve is mutatja - meghatározott nyelvi képességek kiesével jár (Gopnik és Crago 1991, Stromswold 2000). Az SLIben szenvedő gyerekek nagyon nehezen artikulálják a szavakat, és számos nyelvtani hibát követnek el. Bár kiejtési nehézségeik a gondos nevelésnek köszönhetően sokat javulnak, a nyelvtannal kapcsolatos problémáik többsége felnőttkorukban is fennmarad. Rosszul használják a névmásokat, helytelenül egyeztetnek az egyes és többes számú szerkezetekben, és képtelenek a múlt idejű végződések használatára. Ilyeneket mondanak például: „Ez egy székek", vagy „Nem tudta eldönteni, vajon mit csinál tegnap". Kiderült, hogy nem a kiejtési nehézségeik okozzák ezeket a hibákat; így például a „t" betűt helyesen használják egy szó végén (pl. vonat), de képtelenek vele a múlt időt jelölni (elment). Vagyis máshogyan kezelnek egy hangot, amikor az állandó eleme a szónak, mint akkor, amikor a nyelv egyik szabálya adja azt hozzá a szóhoz. Az is hamar világossá vált a kutatók számára, hogy az SLI-vel diagnosztizált emberek nem szenvednek semmilyen mentális betegségben, nem mutatnak szellemi visszamaradottságot (még a legfeltűnőbb tüneteket mutató emberek is a normális intelligenciatartományon belül teljesítenek), továbbá kizárható a körükben az észlelési fogyatékosság (pl. süketség) és a szociális és kommunikációs képességek sérülése (pl. autizmus). Betegségük valójában egyetlen tünetcsoportra koncentrálódik: a nyelvtani szabályok használatára. Feltételezhető, hogy olyan specifikus idegrendszeri területek meghibásodásáról van szó, amelyek bizonyos grammatikai áramköröket foglalnak magukba. Ezek feltehetően speciális mondatszerkesztési műveleteket végeznek. Azt találták ugyanis, hogy a betegség nem egyformán károsítja a nyelvtan egészét: miközben az igeidős szerkezetek durván sérülnek, a tárgyas szerkezetek képzése normális marad. Kiderült, hogy a specifikus nyelvi károsodás elsősorban genetikai tényezőkre vezethető visz-

428

sza (Gopnik és Crago 1991, Gopnik 1997). Hamar feltűnt a vizsgálatok során, hogy a Síi családi felhalmozódást mutat: ahol megjelenik, ott több generáción keresztül is nyomon követhető. A betegség előfordulási gyakorisága a teljes populációban nem több néhány ezreléknél, egyes családokban azonban az emberek több mint felénél kimutatható. Egyik megvizsgált esetben sem találtak olyan környezeti tényezőt, amely ésszerű magyarázatot kínált volna arra, hogy a családon belül miért betegszenek meg egyesek, mások pedig nem. Ikervizsgálatok erős, mintegy 60-70%-os öröklékenységet mutattak ki. Amenynyiben az egypetéjű ikerpárok egyik tagja specifikus nyelvi károsodást mutat, 80% annak a valószínűsége, hogy testvére is beteg, Kétpetéjű ikreknél mindössze 30-35%-os az együttjárás (konkordancia). (Emlékeztetőül: az egypetéjűek genetikailag azonosak, a kétpetéjüek génjei viszont csak fele részben egyeznek meg). Myrna Gopnik (1997) úgy véli, hogy a specifikus nyelvi károsodás egy domináns autoszomális génre (illetve valószínűleg annak meghibásodására) vezethető vissza. Azért tart egyetlen, ún. „mendelező" gént felelősnek, mert a betegség tünetei nem mutatnak olyan változatosságot, amely egy poligénes öröklésmenet feltételezését indokolná. Vagy megjelenik, vagy nem, a nyelvi zavarnak nincsenek jól elkülöníthető fokozatai. A mendelező gén feltételezése persze nem azt jelenti, hogy az idegrendszeri károsodást egyetlen gén vagy annak mutációja hozná létre. Erről szó sincs; valószínűleg számos gén közreműködik, de van közöttük egy olyan, amely az idegrendszer elkerülhetetlen meghibásodásához vezető anyagcsere-termékeket termel. Ennek mechanizmusát ma még nem ismerjük. Azért feltételezik, hogy autoszomális (nem ivari kromoszómán elhelyezkedő) és domináns génről van szó, mert férfiakat és nőket egyaránt megbetegít, akkor is, ha a szülőknek csak az egyike volt beteg. Újabban ezt a gént többen a 7. kromoszómához kötik (Ridley 2002). Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a nyelvelsajátítás innátista elmélete meglehetősen szilárd tapasztalati bázisra épül. Nyilvánvaló a kutatási adatok fényében, hogy a gyermekek nyelv-

5. RÉSZ. ELME

tanulását egy veleszületett struktúra teszi lehetővé, amely az evolúció során jött létre, valószínűleg kummulatív szelekciós folyamatok működésének eredményeként. Ma még nem tudjuk azonban pontosan, hogy milyen mélységű a szintaxis genetikai programozottsága, és nincs részletes ismeretünk arról sem, hogy a szóban forgó gének milyen specifikus kognitív mechanizmusok működését szabályozzák. Alapvető kérdés - írja Pléh Csaba (2000b) egyik legújabb tanulmányában -, hogy milyen formájúnak tételezzük fel a veleszületett tudást. A „klasszikus" innátista felfogás szerint a veleszületett struktúra kijelentésszerű, propozíciós szerveződést mutat, és olyan szabályokból áll, amelyek megszabják az alapvető nyelvtani műveletek - pl. a főnévi és igei kifejezések felismerésének, vagy az alany és tárgy közötti kapcsolat kialakításának - algoritmusait. Mások ellenben úgy érvelnek, hogy a gének nem annyira tartalomspecifikus forgatókönyveket írnak elő, hanem inkább olyan viselkedési programokat, amelyek a nyelvelsajátítás kezdeti feltételeit alkotják a gyermek fejlődése során. Ilyen például a csecsemőnek az a képessége, hogy szemével követi az anyai mozdulatokat, utánozza az elhangzott hangokat, összekapcsolja az éppen látott tárgyakat azzal, ami értelmezése szerint a gondozó figyelmének középpontjában áll, és így tovább (5.3.3.). Lehetséges, hogy ezek a veleszületett képességek irányítják a tapasztalatszerzésnek azokat a formáit, amelyek a nyelv elsajátításához vezetnek. Karmiloff-Smith szerint (1994) amennyiben a veleszületett tudást viselkedési tendenciák készleteként fogjuk fel, ez nagyobb teret biztosít a tanulásnak, így nyitottabbá teszi Chomsky elméletét a nyelvtanulás más pszichológiai magyarázatai, mindenekelőtt a különböző konstruktivista és interakcionalista iskolák iránt.

5.6.8. Agyi struktúra, modularitás, relativizmus Az evolúciós pszichológia felfogása szerint a nyelvi működés moduláris szerkezetű, azaz más kognitív területektől független szerveződés jel-

5.6. FEJEZET. NYELV

5.40. ÁBRA Nyelvi központok az emberi agyban

lemző rá (Pinker 1999). Ezt igazolja a specifikus nyelvi károsodás imént leírt jelensége, de számos más kísérleti és klinikai eredmény ugyancsak a moduláris szerveződés koncepcióját támasztja alá. A legkülönbözőbb nyelvi afáziák (pl. Broca-afázia) arról tanúskodnak, hogy miközben a beteg beszédét alig lehet megérteni, mert képtelen a normális mondatszerkesztésre, minden más intellektuális képességnek birtokában van. Ennek a megfordítottja is igaz: számos esetben leírták, hogy a beteg képtelen a legegyszerűbb kognitív műveletekre (pl, egyjegyű számok összeadására), ugyanakkor nyelvtanilag hibátlan, összetett mondatokat képez (Dronkers et al. 2000). A nyelv azonban a szintaxison kívül számos egyéb komponenst foglal magában, amelyek egymáshoz képest bizonyos önállósággal rendelkeznek. Vannak például olyanok, akiknek komoly problémáik vannak a szavak képzésével, miközben az általuk használt nyelvtani szabályok sértetlenek. Paul Bloom (2000) szerint az emberi nyelv nem differenciálatlan egység, hanem számos olyan szubmodult vagy kognitív mechanizmust tartalmaz, amely egymástól függetlenül működik. Miközben sokan úgy tartják, hogy a nyelv kognitív működései többé-kevésbé területspecifikus moduláris egységekbe szerveződnek, a nyelvelsajátítás és a nyelvhasználat idegrendszeri alapjait tekintve lényegesen bonyolultabb

429 a kép. Azt már régóta tisztázták a kutatások - az újabbak pedig megerősítik -, hogy a nyelv az emberek többségében a bal féltekéhez köthető (Gazzaniga et al. 1998). Az egészséges emberek hamarabb és pontosabban ismernek fel szavakat, ha azokat a vizuális mező jobb oldalán villantják fel, vagy ha a jobb fülbe juttatják (az információ mindkét esetben a bal féltekébe kerül), mintha a másik oldalra. Modern számítógépes képalkotó eljárások (pl. komputertomográfia, mágneses rezonancia stb.) segítségével kimutatták, hogy a bal félteke bizonyos területei fokozzák aktivitásukat, amikor a kísérleti személyek értelmes szöveget olvasnak. Különböző afáziás betegek vizsgálata, elektrofiziológiai vizsgálatok és a komputeres képalkotó eljárások eredményei alapján számos agyi terület (nyelvi központ) működéséről van ismeretünk (Deacon 1995). Nagyon valószínű, hogy a halántéklebeny egy viszonylag kis kiterjedésű területe, a Broca-régió tekinthető felelősnek a nyelvtani feldolgozásért. Ezen belül valószínűleg a komplex mondatok megértésében, a beszédképzésben és a rövid távú verbális emlékezet kialakulásában vesz részt. Egy másik terület, a Wernicke-régió feltehetőleg a szavak kikeresésében és jelentéssel való összekapcsolásában működik közre. Közvetlenül mellette, a Sylvius-árok hátsó része körüli területek a szavak tárolásában és előhívásában játszanak szerepet (5.40. ábra). A kép azonban nagyon ellentmondásos. Egyes nyelvtani képességek például teljesen sértetlenek maradnak a Broca-terület sérülése után is. Azokból az esetekből, ahol a betegek jól körülírható agyi területei károsodtak, többek között az szűrhető le, hogy bizonyos szófajták (pl. igék) jelentéssel való felruházásában a homloklebeny is részt vesz, az egyszerűbb szintaxissal rendelkező mondatok megértésében pedig a halántéklebeny felső része is közreműködik (Gazzaniga et al. 1998). Tény, hogy a Broca- és Wernicketerületek nagyon kis méretűek, különösen, ha a frontális kéregnek azokkal a kiterjedt területeivel hasonlítjuk össze őket, amelyek a szociális megismerésben játszanak szerepet. Ráadásul lehetséges, hogy jóval kisebb a jelentőségük a

430

5. RÉSZ. ELME

5.41. ÁBRA A nyelvi információ- feldolgozás különböző típusainak agyi lokalizációi és megoszlásai ■ Az elektrofiziológiai vizsgálatok az ébren levő (műtét alatt álló) betegek agyának elektromos ingerlésén alapulnak. Az agyi véráram változásai az agy anyagcsere-aktivitását mutatja radioaktív izotópok segítségével. A pozitronemissziós tomográfia (PET) az agy aktivitásmintázatait elemzi, miközben a kísérleti személyek bizonyos feladatokat oldanak meg (Forrás: Deacon 1995)

nyelv elsajátításában és képzésében, mint eddig gondolták; egyes eredmények például azt mutatják, hogy a Broca-terület többek között a beszédhangok képzéséhez szükséges légzés finomszabályozását végzi. Lehet, hogy a Wernicke-terület nem speciális nyelvi funkciót lát el, hanem inkább a vizuális és akusztikus mintázatok és sorozatok területáltalános felismeréséért felelős (Bischoff-Grethe et al. 2000). Az 5.41. ábra azt mutatja, hogy a nyelvi működések különböző aspektusai (fonémaartikuláció, olvasás, nyelvtan, verbális memória) az agykéreg különböző részeihez köthetők, és nagyon elszórtan találhatók, részben a nyelvi központokon belül, részben azokon kívül. Ezek alapján nagyon úgy tűnik, messze vagyunk még annak megértésétől, hogy a diffúzan elhelyezkedő, egymás működését időnként átvevő, plasztikus idegrendszeri területek hogyan rendeződnek olyan kognitív egységekbe, amelyek egy-egy nyelvi funkció elvégzéséért felelő-

sek (Pulvermüller 1999). Az idegrendszeri kutatások eredményeinek ellentmondásossága számos kutatót arra vezetett, hogy tagadja a nyelvi képesség veleszületett moduláris szerveződésének koncepcióját (Müller 1996). Karmiloff-Smith (1994) szerint például a sérült agyi funkciók helyreállásával és az ép agyi területek bekapcsolódásával kapcsolatos klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kész modulok vesznek részt a gyermekkori nyelvelsajátításban. Sokkal inkább modularizáció és demodularizáció történik a fejlődés folyamán: a csecsemők tapasztalataik révén tesznek szert specifikus ismeretekre, amelyek az ún. reprezentációs újraírás folyamán kapcsolódnak össze és válnak hozzáférhetővé a tudatos gondolkodás számára (lásd részletesen 5.1.). Mint az 5.4. fejezetben bemutattuk, Steven Mithen (1996, 1998) ezt a koncepciót alkalmazza az emberi evolúció megértésére. A Homo sapiens létrejöttével megjelenik a „fluid", kreatív elme, amely a korábban létrejött

5.6. FEJEZET. NYELV

specializált ismereteket egyetlen átfogó és sokoldalú tudásrendszerbe integrálja. A nyelv szerepe ebben a folyamatban az, hogy mintegy közvetítő szerepet játszik az egyes modulok összekapcsolásában. Rávetítődik mindegyik specifikus kognitív rendszerre, miközben szimbólumai kategorikus tartalommal és szociális összefüggésekkel töltődnek fel (lásd még Pléh 2000). Akár modulárisnak tartjuk a nyelvet, akár nem, nagyon valószínűnek látszik a jelenlegi tapasztalati adatok birtokában, hogy normális működéséhez számos kognitív folyamat együttes működése szükséges. Richard Worden (1998) szerint az elmeteória agyi központjai legalább olyan fontos szerepet játszanak a nyelvhasználatban, mint a „nyelvi központok". Úgy véli, az elmeolvasás képessége egy újabb, alapvető dimenziót ad a nyelvhez, amennyiben ez tekinthető felelősnek a nyelv legbonyolultabb komputációs feladatainak ellátásáért (5.3.4.). Először is, meg kell értenünk mások mentális állapotait ahhoz, hogy biztosak legyünk afelől, hogy az üzenet eljutott hozzá. Ezt szolgálják a különböző ismétlések és újrafogalmazások, amikor úgy érezzük, a másik nem értett meg minket. Másodszor, a normális társalgás során ritkán mondjuk meg pontosan, „szájbarágósan", hogy mit akarunk közölni. Gyakran használunk metaforákat, amelyek nélkül a nyelv elveszítené jelentésbeli gazdagságát és kreativitását. Mint láttuk, a metaforák használata a másodlagos reprezentációkra épül, és nem meglepő, hogy az elmeolvasás alacsony szintjén álló autisták nem képesek megérteni az elhangzott szöveg mögöttes jelentését (5.3.5.). Harmadszor, az emberi nyelv telegrafikus tulajdonsága, hogy a beszélő gyakran félbehagyott mondatokat mond, homályos utalásokat tesz, ami gyakran úgy kezdődik, hogy „szóval" és úgy végződik, hogy „nem igaz?". Az ilyen gyors és tömör kijelentéseket, amelyek nyilvánvalóan gazdaságosak a beszélő szempontjából, képtelenek volnánk megérteni mentális állapottulajdonítás nélkül. Társalgásaink során gyakran csak a vázlatát, kulcsmozzanatait mondjuk el mindannak, amit közölni akarunk. Ez általában elegendő ahhoz, hogy a hallgató összerakja a képet, azaz az

431

elmeolvasás képessége segítségével kitöltse a jelentésbeli hézagokat (Barrett et al. 2002). Az elmeteória és a nyelv kapcsolata egy másik összefüggésre irányítja figyelmünket, amelyet itt most csak röviden ismertetünk, a részleteket illetően néhány közleményre hivatkozunk. Ez a nyelv és gondolkodás viszonya, amely a kognitív pszichológia egyik legnagyobb, sokat vitatott problémája. Vannak, akik azt állítják, hogy a nyelv a gondolkodás közege vagy eszköze; arra szolgál, hogy az emberek fizikailag is ki tudják fejezni gondolataikat (Fodor 1975). Ennek evolúciós változata úgy szól, hogy a nyelv eredendően nem a kommunikáció céljára jött létre, hanem azért, hogy egyfajta belső hangot adjon a gondolkodásnak. Derek Bickerton (1995) szerint a nyelv a mentális reprezentációk egyfajta belső rendszereként alakult ki, amelynek funkciója az absztrakt gondolkodás külsővé válása (externalizálása). E hipotézis több nehézséggel küzd. Egyrészt számos nyelvi jelenséget magyarázat nélkül hagy (Bloom 2000, Pinker 1999). Nehéz például megmagyarázni általa, hogy miért jöttek létre a beszédhangok képzésére és összekapcsolására vonatkozó fonológiai, illetve fonetikai szabályok - ezek ugyanis egy mindenkori hallgatót (befogadót) feltételeznek. Hasonlóan nehéz megérteni, hogy miként alakultak ki a szórend alapelvei; mint láttuk, a különböző nyelvek az alany, az ige és a tárgy különböző pozíciójával fejezik ki ugyanazt a jelentést, így nehéz elképzelni, hogy a szórend egyszerűen a gondolkodás tulajdonsága. Másrészt kevés tudományos bizonyíték van arra, hogy a nyelvek alapvető módon meghatározzák beszélőik gondolkodásmódját. Annál több evidencia található a nyelv nélküli gondolkodásra (Karmiloff-Smith 1994, Stromswold 2000). Mint láttuk, számos olyan afáziás beteget leír a szakirodalom, akik a normális beszéden kívül minden más kognitív képesség birtokában vannak: írnak, számolnak, térképet olvasnak stb. Azok a siketnémák, akik csupán egy nagyon egyszerű, „házilagos" jelnyelvvel rendelkeznek, képesek olyan narratívák előadására, amelyek múltbeli tapasztalataikat írják le. Az 5.3.2. fejezetben részletesen bemutattuk,

432 hogy a csecsemők, jóval a nyelv elsajátítása előtt számos mentális műveletre képesek, amelyek azt mutatják, hogy absztrakt koncepciókkal rendelkeznek: kategóriákat állítanak fel, számolnak, a tárgyaknak folytonos létezést tulajdonítanak, képesek egyszerű oksági következtetéseket tenni stb. Ha később megtanítják nekik a „több" és „kevesebb" szavakat, nem oldják meg jobban az ilyen viszonyokat igénylő feladatokat, mint azok, akik nem ismerik e szavakat. Számos kísérlet alapján tudjuk, hogy a vizuális gondolkodás - és ezzel a tudomány és művészet sokféle formája - nem nyelvet, hanem valamilyen geometrikus leképezési rendszert használ. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a gondolkodást meghatározó mentális reprezentációk nem egyeznek meg a nyelv mondataival. Néha egyszerűbbek - gondoljunk a beszélgetés funkcionális szavaira (és, vagy, de stb.), vagy a rokonértelmű szavak és mondatok gazdag kínálatára. Ugyanakkor gazdagabbak is abban az értelemben, hogy gyakran több fogalom felel meg egyetlen szónak (többértelműség), vagy hogy ugyanarra a dologra vonatkozó szó az általánosság különböző szintjeit jelentheti (férfi, a férfi, egy férfi), amelyet meg kell tudnunk különböztetni a szövegkörnyezet alapján (Pinker 1999). Készben e problémáknak köszönhetően számos nyelvpszichológus inkább az alternatív hipotézist részesíti előnyben, amely szerint a nyelv a gondolkodás során létrejött ideák kifejezésének és elraktározásának az eszköze, nem pedig az a mechanizmus, amely létrehozza ezeket az ideákat (Bloom 1999). Az evolúciós pszichológusok számára ez magától értetődő, hiszen kevés kivételtől eltekintve úgy tartják, hogy a nyelv olyan adaptív terv, amely kommunikációs célokra szelektálódott: azért jött létre, hogy az emberek kicseréljék egymással ismereteiket, megerősítsék helyüket a csoportban és szexuális partnerhez jussanak. A gondolkodás és a nyelv szétválasztását indokolja továbbá az evolúciós pszichológiában nagyon erős modularista szemlélet is (5.1.), amelyet az imént említettünk. Gyanítható ugyanakkor, hogy van még egy alapvető ok a „nyelv mint külsővé vált gondolkodás" hipotézis elutasítására, ez pedig az ún.

5. RÉSZ. ELME

nyelvi relatívizmus tagadása. Azok közül ugyanis, akik a nyelvet azonosítják a gondolkodással, sokan hajlanak annak a feltevésnek az elfogadására, hogy az emberek gondolatait olyan kategóriák határozzák meg, amelyeket a nyelv bocsát a rendelkezésükre. A nyelv alapvető módon befolyásolja beszélői gondolkodásmódját, aminek logikus következménye, hogy a nyelvek közötti különbségek eltéréseket hoznak létre a különböző társadalmi kontextusban élő emberek gondolataiban. A Sapir-Whorf-hipotézis értelmében a valóság megismerésére szolgáló kategóriák a kultúrából származnak és a nyelven keresztül irányítják gondolkodásunkat (Whorf 1956). Közismert példák illusztrálják ezt a tételt: az eszkimóknak több száz szavuk van a hóra, a hopi indiánok nem rendelkeznek a múlt és a jelen idő árnyalt kifejezésének nyelvi formáival. Hasonlóan érvelnek Whorfék amellett, hogy a nyelvek nagy különbségeket mutatnak a színekre vonatkozó szavak tekintetében; vannak olyan kultúrák, amelyek színszótára csak egy vagy két színnevet, sőt olyan is, amelyik mindössze a „világos" és „sötét" kifejezéseket tartalmazza. A nyelvi relativizmus hipotézisének erős változata szerint egy nyelv sajátosságai meghatározzák azt, hogy az illető kultúrában élő emberek hogyan látják, hogyan artikulálják, és hogyan értelmezik a körülöttük lévő világot. Ennek eredményeként a különböző kultúrák tagjai bizonyos mértékig különböző világokban élnek. Kiderült azonban, hogy ez nem így van. A hopik nyelvében van igeidő és vannak időre vonatkozó metaforák, kultúrájukban pedig kifinomult módszereket használnak az események feljegyzésére, időmérésre és naptárkészítésre (Pinker 1999). Jóllehet a különböző kultúrák valóban nagy eltéréseket mutatnak a színek megnevezése (verbális kategorizációja) tekintetében, pszichológiai vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy az emberek a világ minden táján ugyanúgy azonosítják és különböztetik meg a színeket, akkor is, ha nincs rájuk külön szavuk (lásd részletesen 6.2.1.). Pontosan ez az, amit várhatunk az evolúcióelmélet alapján: az emberek perceptuális rendszere és kognitív apparátusa nagyfokú egységet mutat, függetlenül attól, hogy melyik

5.6. FEJEZET. NYELV

kultúrában élnek. „Természetes" kategóriáink ugyanazok, még ha különböző nyelvi formákban jelennek is meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nyelv nem befolyásolja a gondolkodásunkat. Egy vizsgálatban például kétéves gyerekeknek fényképeket mutattak, és azt mondták nekik, hogy „nézd ezt meg, és keress egy másikat" (Markman 1989). A gyerekek általában olyan dolgokat választottak, amelyek térbeli vagy tartalmi Összefüggésben voltak a képen látható tárggyal (pl. egy kutya esetén egy csontot). Amikor azonban azt mondták nekik, hogy „itt van egy fed (ez egy kitalált szó), keress egy másikat", akkor olyasmi után kutattak, ami ugyanabba a kategóriába tartozhat (egy másik kutyát). Úgy tűnt, maga a szó vezet a kategorizációra: a gyerekek számára a szó egy dolog fajtáját jelölte, nem pedig valamilyen Összefüggést vagy hasonlóságot. Más vizsgálatok szerint a gyerekek jobban emlékeznek azokra a színekre, amelyeknek korábban megtanulták a nevét, mint azokra, amelyekre nincs szavuk. A szavak hasznos eszközök a kategóriák megkülönböztetésére és határuk pontos jelzésére. A kategóriák maguk azonban nem a nyelv termékei. Egy vizsgálatban azt találták, hogy a borkóstolás során a borok azonosítását és megkülönböztetését nagymértékben segítik a verbális címkék: „ez merlot, ez pedig bikavér". Kiderült azonban, hogy színnevek, sőt különböző hangok is elegendőek arra, hogy biztosítsák a különböző ízű borok megfelelő osztályozását (Bloom 1999). Nagyon úgy tűnik azonban, hogy a nyelv gondolkodásra gyakorolt hatása nem merül ki abban, hogy megkönnyíti a kategóriák használatát. Egy kísérletben azt találták például, hogy a holland és maya (tzeltal) nyelvet beszélők eltérő módon fejezik ki a dolgok térbeli viszonyait. Egy közeli dolog pozíciójának leírására a holland - éppúgy, mint a magyar vagy az angol - relatív referenciakeretet használ: „az asztal előttem van". A maya nyelv viszont abszolút referenciát alkalmaz, valahogy így: „az asztal északra van tőlem". Kiderült, hogy a hollandok és a maják eltérően teljesítenek azokban a feladatokban is, amelyek a vizuális memória és a térori-

433 entációs képességek mérésére szolgálnak (Levinson 1996). A szerző - összhangban a nyelvi relativizmus hipotézisével - úgy érvel, hogy a két népcsoport tagjai eltérő nyelvi kódokat használnak saját világuk leírására és ez okozza kognitív képességeik különbségét. Újabban egyfajta kompromisszum kezd kialakulni az „univerzalizmus" és a „relativizmus" képviselői között. Egyes fejlődéspszichológusok úgy érvelnek, hogy a konkrét tárgyakra és élőlényekre vonatkozó kategóriáink a nyelvtől függetlenül (sokszor azt megelőzően) jönnek létre, de az absztrakt koncepciók a nyelvi tanulás eredményei (Gentner és Boroditsky 2000). Elizabeth Spelke és Sanna Tsivkin (2001) egy kísérletben különböző matematikai feladványokat adott olyan egyetemistáknak, akik kétnyelvű családi környezetben nőttek fel. Megoldásként két lehetséges eredmény közül kellett választaniuk, amelyeket a számítógép képernyőjére írtak ki. Néhány percig számtani összeadásokat gyakoroltattak velük az egyik nyelven, majd átváltottak a másik nyelvre. Eredményül azt kapták, hogy a kísérleti személyek a nagy számok összeadása tekintetében átlagban gyorsabban és helyesebben válaszoltak azon a nyelven, amelyen a kérdések elhangzottak, mint a másikon. Azt a következtetést szűrték le, hogy a nagy számok nyelvspecifikus formában tárolódnak, azaz a nyelv hozzájárul bizonyos matematikai absztrakciók reprezentációjához. Más matematikai feladványok (pl. egy kis szám, mondjuk 16, négyzetgyökének a kiválasztása két lehetséges szám közül) viszont nem kötődnek a nyelvhez; mindkét nyelvben egyforma sebességgel és pontossággal tudták előhívni az eredményeket. Spelkéék szerint ez nem csoda, hiszen a gyerekek már jóval a nyelv elsajátítása előtt képesek a kis számok mentális reprezentációjára (5.3.2.). Sőt, a kísérletek azt mutatják, hogy erre bizonyos fokig a főemlősök is képesek (Hauser et al. 2002). Az evolúciós pszichológia számára is kihívást jelent a jövőben annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az ember kognitív apparátusa milyen módon építkezik a nyelvfüggetlen és nyelvfüggő fogalmi struktúrákból, és ezek mennyiben vezethetők vissza evolúciós algoritmusokra.

6. rész

KULTÚRA Jóllehet az emberszabású főemlősök, miként az előző fejezetben láttuk, a kultúrára való képesség számos elemi tulajdonságával rendelkeznek, az emberi kultúra olyan teljesítményekre képes - elegendő a művészetekre, a vallásra vagy a tudományra gondolni amelyeknek nem találjuk párját az élővilágban. Az elmúlt száz év során nagyon sokan próbálkoztak valamifajta meghatározást adni a kultúráról. Különböző aspektusait ragadták meg: volt, aki a technikai és ideológiai folyamatok funkcióját, mások a kollektív ismeretek és eszmék szimbolikus jellegét, ismét mások a kultúra „szuperorganikus", egyének felett álló sajátosságát hangsúlyozták, és hosszan lehetne folytatni a sort (Bohannan és Glazer 1997). Legáltalánosabb értelemben a kultúrát úgy határozhatjuk meg, mint a viselkedést befolyásoló nem genetikai eredetű információ szerveződését, és egyik generációról a másikra történő átadását (Barkow 1989). Ez alapvetően „lamarckiánus" jelleget kölcsönöz a kulturális folyamatoknak: a szociális ismeretek, képzetek és értékek áramlását az egyedi élet során szerzett tapasztalatok átadása biztosítja. A tanulás, tanítás, az utánzás, és mindenekelőtt a nyelv szolgáltatja azt a környezetet és azokat az eszközöket, amelyek által a kollektív ismeretek cseréje folyik. Michael Tomasello (2002) szerint erre az ad lehetőséget, hogy az ember az élővilágban egyedülálló módon képes arra, hogy másokat intencionális és mentális tényezőként fogjon fel, ez pedig lehetőséget teremt arra, hogy a többieken keresztül tanuljon (lásd részletesen 5.2.2.). A kulturális tanulás új formái egyfajta „lendkerékhatást" indítanak be, amennyiben az egymásra következő generációk ismeretei felhalmozódnak, egymásra épülnek. Ennek nagyon fontos következményei vannak. Először is, a természetes szelekció által irányított genetikai változások elméleti sebességértékei messze elmaradnak a kulturális fejlődés gyors iramához képest. A kultúra változásaival az alapvetően más időléptékű biológiai evolúció nem tud lépést tartani. Egy példával élve, a mesterséges fogamzásgátló szerek XX. századi elterjedése alapvetően megváltoztatta ugyan a termékenységi mutatókat, de nem változtatta meg a Homo sapiens genetikai állományát. Másodszor, a kultúra nem csupán az időbeli változékonyság, hanem a térbeli sokféleség kialakulásában is sajátos dinamikát mutat. A genetikai folyamatok segítségével lehetetlen megmagyarázni azt a rendkívüli kulturális változékonyságot, ami a különböző társadalmak és népcsoportok viselkedési szokásaiban tapasztalható. Kelet-Afrikában egy olyan területen, ahol a gibbonok egyetlen, viszonylag egyszerű kommunikációs rendszert használnak, az emberi populációk nem kevesebb mint 400 különböző, egymás számára jórészt érthetetlen nyelvet beszélnek. Harmadszor, a kultúra az egyénekhez képest magasabb szerveződési szinten működő mechanizmusokat foglal magában. Ez azt jelenti, hogy az egyének viselkedése messzemenően függ azoktól a normáktól és értékektől, amelyek a csoport (etnikum, társadalom) szintjén fogalmazódnak meg (2.4.2.).

6.1. fejezet

A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI Ezek a különbségek egyes társadalomtudósokban azt a meggyőződést alakították ki, hogy a kultúra független az ember biológiai és pszichológiai képességeitől, így magyarázatában figyelmen kívül hagyhatjuk ezek ismeretét (lásd Bereczkei 1998a). Többségük azonban nem húz ilyen éles választóvonalat az ember biológiai és társadalmi meghatározottsága között. Nyilvánvaló, hogy miközben a kultúra számos alapvető szerveződési elvben különbözik a biológiai rendszerektől, a kettő szoros kölcsönhatásban áll egymással. Ez nem is lehet másként, hiszen a Homo sapiens az egyetlen faj, amelynek viselkedését mind a genetikai, mind pedig a kulturális információ befolyásolja. Hogy ez a kettő miként hat egymásra, arra vonatkozóan számos elméleti modell fogalmazódott meg az elmúlt két évtizedben. Ezeket vesszük szemügyre a következő fejezetekben.

6.1.1. Szociobiológia. A Lumsden-Wilson-modell A „klasszikus" szociobiológia képviselői a kultúrát többnyire nagyon leegyszerűsítve értelmezték. Richard Alexander (1979) szerint a kultúra intézményei az egyének genetikai érdekeinek puszta manifesztációi, kivetítődései. Éppúgy a gének elterjedésének eszközei, „túlélőgépei", ahogyan a fenotípus bármely más része. Azért jöttek létre az evolúció során, hogy növeljék az egyén túlélési és szaporodási esélyét. Egyik példája az 1.1.3. fejezetben részletesen is ismertetett avunkulátus jelensége, amelyben a matrilineáris öröklési rendszer kialakulását azzal magyarázza, hogy a férfiak - paternitásuk alacsony valószínűsége miatt - akkor növelték genetikai képviseletüket a következő generációban, ha nem gyermekeiket, hanem oldalági rokonaikat támogatták. Ma már történelmi tény, hogy ez a szemlélet, elsősorban erőteljes funkcionalizmusa és adaptacionizmusa miatt, nagy hatást gyakorolt azokra a fiatal antropológusokra, akik ez idő tájt kezdték el terepmunkáikat az evolúciós

elmélet keretében. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lehet a kultúráról hiteles képet alkotni azoknak a proximatív - idegrendszeri, tanulási, szocializációs - folyamatoknak az ismerete nélkül, amelyek az individuális agyakat öszszekötik a társadalmi szintű mechanizmusokkal. Ezt a hiányt igyekezett pótolni a szociobiológia későbbi vonulatának egyik legismertebb és legnagyobb hatású elméleti modellje, az ún. gén-kultúra koevolúciós elmélet, amelyet Charles Lumsden és Edward Wilson hozott létre a nyolcvanas évek elején (Lumsden és Wilson 1981, Lumsden 1989). Abból indultak ki, hogy az emberi viselkedés egy bonyolult egyedfejlődési folyamat (epigenezis) terméke. Ennek során a gének mintegy „összeszerelik" az agyat, azaz előírják az idegrendszer organizációs felépítését. A periferikus és központi idegrendszer genetikailag kanalizált szerveződésének eredményeként az ember viselkedését ún. epigenetikus szabályok irányítják. Bizonyos preferenciákkal, viselkedési attitűdökkel, döntési mechanizmusokkal látnak el bennünket, és ezek a


környezeti hatások meglehetősen széles tartományán keresztül képesek befolyásolni viselkedésünket. Ilyenek azok a veleszületett diszpozíciók, amelyek például az érzékszervi preferenciák, arcfelismerés, nyelvi szintaxis, párválasztás, rokonfelismerés, reciprok altruizmus, anyautód kapcsolatok, nem verbális kommunikáció területén működnek, hogy csak néhányat említsünk, amelyeket korábban részletesen tárgyaltunk. Könnyű észrevenni, hogy az epigenetikus szabályok lényegében ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a jelenlegi evolúciós pszichológiában kiemelt jelentőséggel felruházott darwini algoritmusok, idegrendszeri modulok (1.2.1). Lumsden és Wilson felfogásában az epigenetikus szabályok a viselkedés egységeinek tekinthetők, amelyeknek a külső környezetben ugyancsak diszkrét, elkülönült jellegek felelnek meg. Ezeket a szerzők - nem túl szerencsésen - kultúrgéneknek hívják. Olyan kulturális egységeknek tekinthetők, amelyek magukban foglalják a viselkedés elemi formáit (pl. a vérfertőzés elkerülése, rokonok támogatása, törzsi rituálék), az ember által készített tárgyakat és a gondolkodás egységeit (fogalom, szimbólum). A kultúrgének az egyének számára külön felfogható és önállóan kezelhető társadalmi jegyek, amelyek szakadatlan adásvétele folyik egy emberi közösségen belül. Társadalmi cselekvéseinket az jellemzi, hogy egyéni életünk során bizonyos számú kultúrgént sajátítunk el a rendelkezésre álló társadalmi készletből: eszközöket, technikai jártasságokat, ideológiákat. Egyeseket aktívan használunk, másokat elraktározunk a memóriában, hogy adott körülmények között előhívjuk őket, ismét másokat átadunk a környezetünknek. Mindezek a műveletek bonyolult döntéseket követelnek az egyénektől, amelyek legalapvetőbb szinten az epigenetikus szabályok működésétől függnek. Azt lehet mondani, hogy az epigenetikus szabályok írják elő a kultúrgénekkel való bánás adaptív stratégiáit, mégpedig úgy hogy befolyásolják az egyik kultúrgén használatának valószínűségét a másikkal szemben. Nagyobb hajlamot mutatunk azoknak a csoporton

437

belüli szabályoknak (kultúrgéneknek) az elfogadására, amelyek a rokonok támogatását írják elő az idegenekkel szemben, vagy amelyek a másik nem reproduktív értékét figyelembe vevő párválasztási szokásokat szorgalmaznak az indiszkriminatív párválasztással szemben. Kognitív szinten mindez úgy történik, hogy a kultúrgének az elmében sajátos referenciapontok, ún. nóduszok formájában reprezentálódnak, amelyek többnyire egy-egy fogalomnak vagy szimbólumnak felelnek meg. Ezek meghatározott módon kapcsolódnak össze olyan struktúrákká (ún. sémátákká), amelyek általános és összetett jelentéseket hordoznak. Az epigenetikus szabályok valójában ennek a hálózatnak a kiépülését irányítják, amennyiben létrehozzák a fogalmak elsődleges kapcsolódási rendszerét, amely befolyásolja és irányítja a környezetből származó információ további feldolgozását, azaz a nóduszstruktúra továbbépülését. Lumsden és Wilson feltételezi, hogy a társas viselkedés biológiai lehorgonyozottsága következtében viszonylag pontosan megadhatók a kulturális makrostruktúra keretei, azaz a kultúrgének használatának átfogó mintázatai. Olyan, ún. transzlációs modelleket javasolnak ezeket matematikai egyenletek és függvények alakjában adják meg -, amelyek segítségével összekapcsolhatók a genetikailag előírt egyéni hajlamok és a kulturális rendszer legáltalánosabb működési és szerveződési sajátosságai. Noha a társadalom térben és időben állandóan változik, struktúráinak kialakulása nem teljesen véletlenszerű, hanem egy valószínűségi eloszlást követ. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a kultúrgének minden közösségben valamilyen meghatározott és kiszámítható gyakorisági megoszlást mutatnak. Ezt a szerzők etnografikus görbéknek nevezik. Ha pl. a jelenlegi vadászógyűjtögető társadalmakat Összehasonlító elemzésnek vetjük alá, azt találjuk, hogy a vérfertőzéssel kapcsolatos alternatívák, azaz a rivális kultúrgének (rokonházasság, illetve idegenházasság) használati módjai sajátos elrendeződést mutatnak. Minthogy a szóban forgó epigenetikus szabály rendkívül erős emocionális kényszert hoz létre (lásd 2.5.1.), nem meglepő, hogy

438

6.1. ÁBRA Testvérek közötti vérfertőzés etnografikus görbéi ■ Csoportméret: 25 fő (Forrás: Lumsden és Wilson 1981)

e társadalmak túlnyomó részében egyáltalán nincs vérfertőző személy, kisebb frakciójuk 1%-ban foglal magában vérfertőző egyéneket, egy még kisebb hányadukban a lakosság 2%-a mutat incesztust, és így tovább. Az ilyen frakciók teljes sorozatát nevezik a szerzők etnografikus görbének, amelyek tehát az adott kultúrgén valamennyi vizsgált kultúrára kiterjedő valószínűségi megoszlásait tükrözi (6.1. ábra). Sőt, a szerzők szerint mindez fordítva is igaz: a kultúrgének megoszlási mintázataiból következtetést lehet levonni a mögöttük álló epigenetikus szabályok genetikai meghatározottságára, egyedfejlődésben játszott szerepére - arra tehát, hogy milyen mértékben irányítják egy-egy viselkedés (kultúrgén-választás) kialakulását. Az etnografikus görbék nem csupán az adott társadalom makroszerkezetét és az egyes kultúrák közötti sokféleséget írják le egy-egy viselkedés kapcsán, hanem lehetőséget nyújtanak a társadalmi változások modellezésére is. A társadalmi rendszer ugyanis állandó áramlásban van, amennyiben az emberek állandóan változtatják döntéseiket bizonyos külső és belső tényezők hatására. A társadalmi változások az etnografikus görbék változásaiban tükröződ-

6. RÉSZ. KULTÚRA

nek, ez utóbbiak pedig viszonylag egzakt módon jellemezhetők. Lumsden és Wilson újabb matematikai modelleket használva ún. asszimilációs függvényeket adnak meg, amelyek annak a valószínűségét fejezik ki, hogy az egyének adott idő alatt az egyik kultúrgén használatáról a másikra kapcsolnak át. Ez nagyon sokféleképpen mehet végbe. Lényeges szerepet játszik benne a társadalom, mindenekelőtt a szűkebb környezet tagjainak viselkedése, amelynek hatásai az ismert pszichológiai mechanizmusokkal és törvényszerűségekkel (utánzás, szabálykövetés, megerősítés stb.) jellemezhetők. Az egyik ilyen függvény a yanomamö falu kettéosztódását írja le. Mint a 2.1.2. fejezetben részletesen ismertettük, a szétválás akkor következik be, ha a falu lakossága egy bizonyos nagyságot meghalad, a rokoni kapcsolatok fellazulnak és állandó konfliktusok csökkentik a korábbi integrációt. A gén-kultúra elmélet szerint az egyének döntését a rokoni-genetikai együtthatók szorossága, a konfliktusok intenzitása és a többiek viselkedése befolyásolja. Minden csoportméretre létezik egy küszöbérték, amely alatt az egyének nem mutatnak hajlandóságot a falu elhagyására, és amely fölött inkább a „távozás" kultúrgént részesítik előnyben a „maradás" alternatív kultúrgénjével szemben. Nagy létszámú, tehát 200 főt meghaladó csoportnál ez a küszöbérték olyan alacsony, hogy - amint a kutatások kimutatták - lényegében egyetlen heves szóváltás kiválthatja az egyik rokoni koalíció (származási csoport) elköltözését. A gén-kultúra koevolúciós elmélet alapvető feltevése az, hogy a genetikai és kulturális evolúció egyetlen folyamattá kapcsolódik össze, ahol minden egyes lépés meghatározza a következőt, és a teljes koevolúciós kör mozgásba lendül. A genetikai szelekció az epigenetikus szabályok változásán keresztül módosítja az egyes kultúrgének használatának valószínűségét. Azok az egyének ugyanis, akiknek kultúrgén- választásai előnyösen befolyásolták saját túlélésüket és szaporodásukat, több gént adnak át a következő generációnak. A kultúra viszont képes új kultúrgéneket létrehozni és elterjeszteni, ami megváltoztathatja a már létező epigenetikus


szabályok fitnessét. Ez azért lehetséges, mert a kulturális változások (pl. hatékonyabb munkaeszközök, növénytermesztési eljárások, fogamzásgátló szerek stb.) csökkenthetik vagy növelhetik az egyének reproduktív sikerességét, és ez generációk hosszú során át lassú változásokat okoz a géngyakoriságokban, elmozdítva az etnografikus görbék korábbi eloszlását. Ha például új kultúrgének áramlanak be a szociális térbe felfedezés vagy vándorlás révén, egészen addig a fokig képesek könnyedén integrálódni, amíg nem okoznak érzékelhető változást az egyének teljes rátermettségében. Ha átlépik ezt a határt, két eset lehetséges. Amennyiben az új kultúrgének hosszú távon hátrányosak az egyének túlélésére és szaporodására nézve (pl. vérfertőző kapcsolat előírása), úgy fokozatosan kivesznek a populációból, vagy legalábbis visszaszorulnak a társadalom marginális csoportjaiba. Ezzel együtt az epigenetikus szabályok maguk is fokozatosan „beszűkülnek", azaz elvesztik genetikai változatosságuknak azt a részét, amely a helytelen kultúrgénhasználat következtében nem képes reprodukálódni a következő nemzedékben. Ha azonban az új kultúrgének növelik az őket előnyben részesítő egyének biológiai sikerességét, akkor a viselkedési szabályok a generációk hosszú során keresztül abba az irányba változnak, amely lehetővé teszi ezeknek a kultúrgéneknek a fokozott használatát. Így például sokak szerint az alkoholtermeléssel (sörgyártással, borkészítéssel, pálinkafőzéssel) és az alkohol fogyasztásával (előírásaival, tilalmával) kapcsolatos kultúrgének hosszú idő alatt változásokat hoztak létre az ember genetikai alkatában. Azokban a kultúrákban, ahol hagyományosan sok alkoholt ittak az emberek (pl. Európa nagy részén), az alkohol lebontását végző enzim (az alkohol-dehidrogenáz) hatékony változatai jelentek meg. Más kultúrákban (pl. Távol-Keleten) viszont, ahol lényegesen kevesebb alkoholt termeltek és fogyasztottak, nem működött ez a szelekciós mechanizmus, így az itt élő emberek általában érzékenyebbek az alkohol káros anyagcserehatásaira (Bereczkei 1991). Ilyen módon az epigenetikus szabályok úgy működnek, mint a zsiliprendszer, amelyet a

439

kultúrgének árama hol szűkít, hol pedig kiszélesít. Lumsden és Wilson szerint ezek a koevolúciós folyamatok időnként nagyon gyorsak lehetnek. Az ún. ezeréves szabály értelmében bizonyos jellegek genetikai alapjai akár néhány ezer év alatt is megváltozhattak, és az elmúlt 25-30 ezer év viharos történelmi időszakában jelentős változások mehettek végbe az emberi viselkedésben. A szerzők szerint a sikeres kultúrgéneket előnyben részesítő epigenetikus szabályok genetikai variánsai akár 50 generáció alatt is felválthatták a rivális allélokat, és nincs kizárva, hogy ez a folyamat ma is végbemegy. Ennek szerintük az a magyarázata, hogy a gének nem egy-egy speciális viselkedést kódolnak, hanem a tudat létrehozásán keresztül a tevékenységek egész sorozatát. Ráadásul minden egyes jelleg, amely kapcsolatban van a kultúrgének használatával, poligénes szabályozás alatt áll, azaz sok gén összjátékából szerveződik, amelyek kifejeződését jelentősen befolyásolja a környezet. Ez azt jelenti, hogy az epigenetikus szabályoknak sokféle viselkedési megnyilvánulása lehet, különböző alternatív megoldásokat kínálhatnak az eltérő környezeti hatásokra. A kultúra, amely új és új formákat hoz létre, egyúttal változásokat hív életre a rugalmasan alakítható epigenetikus szabályok genetikai összetételében. A kultúrgének változatosságának növekedése ilyen módon növelheti a genetikai evolúció működési körét és az egyének és kultúrák közötti genetikai sokféleség mértékét. A gén-kultúra koevolúciós elmélet kétségtelenül a szociobiológia történetének egyik legnagyobb szabású vállalkozása volt. A szerzők elsőként kísérelték meg a biológiai és kulturális evolúció kölcsönhatásának átfogó értelmezését. Ráadásul úgy, hogy e folyamatban - más szociobiológusoktól eltérően (1.1.3.) - a tudat működésének is biztosítottak szerepet. Jelentőségét azonban nem csupán tudománytörténeti fontossága indokolja. A kétfajta evolúciós rendszer egymásra gyakorolt hatásának szisztematikus, egzakt és logikusan felépített ábrázolása ma is megkerülhetetlen elméleti rendszer az evolúciós pszichológusok számára (Janicki és Krebs 1998).

440 Ugyanakkor nem meglepő, hogy számos kritikai észrevétel hangzott el vele kapcsolatban az elmúlt évtizedben (Bereczkei 1991, Janicki és Krebs 1998). Sokan kétségesnek tartják, hogy a kultúra komplex rendszerét diszkrét elemekre (kultúrgénekre) lehet redukálni. A Lumsden és Wilson által javasolt elméleti kereten belül nem találunk olyan kritériumokat, amelyek segítségével biztonságosan el lehetne dönteni, hogy az adott kultúrgén reálisan létező entitás, vagy pedig önkényes konstrukció, amelynek semmi sem felel meg a kulturális mozgástérben. Legtöbben mégis a Lumsden-Wilson-modell erős genetikai-biológiai determinizmusát kifogásolják. Valószínűtlennek tartják - és a jelenlegi tapasztalati adatok nem is támasztják alá - azt a nézetet, hogy az emberi viselkedés (kultúrgénhasználat) minden formáját epigenetikus szabályok irányítják. Jelenlegi ismereteink alapján nehéz elképzelni, hogy a kultúra rendelkezne ilyen mértékű genetikai alappal. A legtöbben nagyobb mozgásteret és autonómiát tulajdonítanak neki a biológiai evolúcióhoz képest. Erre szintén rövidesen visszatérünk. Különösen éles bírálatok hangzottak el az ezeréves szabállyal kapcsolatban (Boyd és Richerson 1995). Egyes esetekben igaz lehet, hogy az epigenetikus szabályokat irányító gének gyakorisági megoszlásai akár 50 generáció alatt lényegesen át tudnak rendeződni a kulturális változások erőtereiben (lásd pl. 6.2.2.), az emberi viselkedés evolúciójára azonban ez aligha általánosítható. Még kevésbé a neolitikus forradalom óta eltelt időszakra: az utóbbi évezredek kulturális fejlődése az emberi populációk génállományát nem változtatta meg lényegesen (1.2.1.). Ezzel állnak összhangban azok a tapasztalati adatok, amelyek - Lumsden és Wilson elméleti feltevéseivel szemben - azt mutatják, hogy a kultúrák közötti genetikai különbségek meglehetősen csekély méretűek. Egy vizsgálat szerint például a teljes genetikai variancia mintegy 85%-a egy adott népességen belül jelenik meg, a kultúrák, népcsoportok közötti genetikai különbségek mintegy 8%-ot képviselnek, és legfeljebb 7%-ra tehető az egyes rasszok közötti genetikai eltérések aránya (Lewontin 1982).

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.1.2. Memetikus evolúció (kulturális szelekció) Miközben az evolúciós biológusok és társadalomtudósok között széles körben elfogadott nézet, hogy a kulturális jelenségek alapját a biológiai evolúció során létrejött egyéni képességek alkotják, a legtöbben ugyancsak elismerik, hogy a kultúra önálló törvényekkel és mechanizmusokkal rendelkező autonóm rendszer. Sokan úgy érvelnek, hogy a biológiai és a kulturális folyamatok különböző, egymástól független vagy részben független - öröklődési rendszert alkotnak. Ez azt jelenti, hogy a kultúra éppúgy evolúciós jellegű változásokon megy keresztül, mint bármely biológiai rendszer, mégpedig annak következtében, hogy az evolúcióra való képesség inherens vonásait (mutáció, szelekció) mutatja (Campbell 2001). Ennek a nézetnek egyik első változatát a Magyarországon is jól ismert biológus, Richard Dawkins (1986) dolgozta ki. Kiindulási tétele az, hogy az evolúció nem más, mint a replikálódó - tehát önmagukról másolatokat készítő egységek (jegyek, tulajdonságok, formák) eltérő túlélése és elterjedése, függetlenül ezeknek az egységeknek a természetétől és szerkezetétől. Szerinte a kultúra fejlődése akkor kezdődött el, amikor a biológiai evolúció eredményeként megjelentek az utánzásra képes intelligens agyak, amelyek képesek voltak a különféle kulturális jegyek elsajátítására és átadására. Ezt követően egy új típusú evolúció indult meg a Földön, amely a kulturálisan létrehozott és tanulás útján másolódó jellegek kiválogatódásán alapult. A kétfajta - biológiai és kulturális - evolúció egymás analóg megfelelői, ezért a társadalomtudományokhoz képest többé-kevésbé egzaktabb darwini elmélet hasznos modellt nyújthat a kulturális jelenségek megértése terén. Az analógia számos tekintetben valóban fennáll. A kultúra olyan fizikai és szellemi jegyekből tevődik össze, amelyek éppúgy képesek önmagukról másolatot készíteni, mint a gének. Ezeket Dawkins mémeknek nevezi, ami a „gén" terminusra való rímelésen túlmenően a mimeme (utánoz) görög szót idézi fel. A mémek a kul-


turális információ legkisebb egységei, amelyek lemásolhatók és átadhatók az egyik egyén agyától a másikig. Lehetnek tárgyak, gondolatok, dallamok, művészi alkotások, technikai vívmányok, és így tovább. Másolásuk és elterjesztésük a genetikai rendszeren kívüli folyamatokat igényel: az utánzás, a tanulás, a szocializáció társadalmilag közvetített folyamatait. A másolás során ugyanakkor gyakran jelennek meg pontatlanságok és hibák - gondoljunk pl. egy mítosz szájhagyomány útján történő terjedésére amelyek a biológiai evolúcióban fontos szerepet játszó mutációknak felelnek meg. Hasonló gyors változásokat okozhatnak a különféle felfedezések és újítások. A mutációk a mémek gazdag változatosságát hozzák létre, és azt eredményezik, hogy alternatív, esetleg rivális formák jelennek meg a kultúra bizonyos tartományaiban (Dennett 1998a). Ez szelekciós folyamatokat indít be, amelynek során azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyeket az adott kulturális rendszerben hasznosnak vagy értékesnek tartanak, a többiek viszont fokozatosan kivesznek a mémek populációjából. Más szóval, a mémek között versengés folyik, amelyben egyesek sikeresebbnek bizonyulnak, azaz hosszú ideig megbízhatóan és széles körben másolódnak (pl. Bach művei), mások nem maradnak fenn tartósan (pl. divatos slágerek). Azt mondhatjuk, hogy a mémek funkcionális értelemben hasonló módon működnek, mint a gének. Azon keresztül, hogy kulturális tekintetben sikeressé teszik az őket felhasználó embereket, elősegítik saját fennmaradásukat és szaporodásukat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egyszersmind hozzájárulnak az egyének génjeinek elterjesztéséhez. A mémek replikációja független attól, hogy milyen hatást gyakorolnak az egyének túlélésére és utódaik számára. Rátermettségük, ún. kulturális fitnessük egyedül azon múlik, hogy milyen hatékonyan terjesztik el önmaguk másolatait a kulturális rendszeren belül. Egy-egy mém rátermettségét lényegesen befolyásolja az, hogy hogyan illeszkednek a kultúrában már rendelkezésre álló - az egyéni agyak által közösen hordozott - mémek együtteséhez.

441

Egy tudományos gondolat elterjedése például többnyire attól függ, hogy milyen mértékben tud integrálódni az adott tudomány elfogadott tételeinek rendszerébe. Ahogy a gének a szaporodási közösség génkészletét (gén-poolját) alkotják, a különféle szimbólumok, viselkedési normák, tárgyak az őket hordozó népesség kollektív kulturális készletét hozzák létre. Ezen belül éppúgy meghatározott, együtt replikálódó csomagokká - úgynevezett koadaptált komplexumokká - kapcsolódnak össze, mint a gének. Így pl. egy vallás dogmatikai szabályainak, egyházi intézményeinek, rituáléinak mémjei egyetlen replikátoregyüttessé (mémplexszé) kapcsolódnak össze, amelynek tagjai segítik egymás fennmaradását. Jegyezzük meg, hogy a kulturális evolúció elméletének képviselői más populációgenetikai modelleket is felhasználnak a különböző társadalmi jelenségek elterjedésének és változásainak jellemzésére. Ilyenek pl. a neutrális mutáció és szelekció, véletlenszerű sodródás (drift), alapító elv stb., amelyekre itt nincs módunk részletesen kitérni (Blackmore 2001). A sikeres mémek tehát különböző mechanizmusokon keresztül terjesztik el saját másolataikat, függetlenül attól a hatástól, amelyet az egyének genetikai reprodukciójára gyakorolnak. Sőt, gyakran megtörténik, hogy miközben növekszik egyes ideák vagy normák átadásának sebessége és gyakorisága, csökkennek az átadásukat végző emberek túlélési vagy szaporodási esélyei. Így például a papi nőtlenség a genetikai reprodukciót tekintve „veszteséges" intézmény (de lásd 6.2.5.), bizonyos gazdasági és lélektani szempontokat figyelembe véve azonban nyereségesnek tekinthető, főként az egyházi vagyon szétaprózódásának megakadályozása és az egyház szolgálatában álló emberek elkötelezettségének növelése miatt. A mémek tartósan eláraszthatják a populációt, annak ellenére, hogy a kihalás sorsára juttatják azokat a géneket, amelyek a mémeket hordozó agyak programozását végzik. A kulturális evolúció elméletének képviselői többnyire egyetértenek abban, hogy az emberi kultúra egyik legfontosabb sajátossága, hogy olyan mémeket tartalmaz, amelyek kulturális tekintetben pozitív, de biológiai értelemben ne-

442 gatív fitnesszel rendelkeznek. A közelmúltban végzett matematikai elemzések azt mutatják, hogy akkor alakulhatnak ki és terjedhetnek el új kulturális szokások a genetikai költségek ellenére, amennyiben két feltétel teljesül (Kendal és Laland 2000). Egyrészt az új mém másolódásának sebessége viszonylag magas, másrészt az alternatív változatokhoz képest jelentős kulturális fitnessnyereséggel jár (pl. a számítógépek használatának elterjedése az írógépekkel szemben). Egyesek szerint a mémreplikáció öntörvényűsége azzal a következménnyel jár, hogy a biológiai és a kulturális evolúció folyamata szétválik (Dawkins 1986, Dennett 1998a). Ha egyszer a modern emberi agy a természetes szelekció működésének eredményeként kialakult, olyan új típusú környezetet teremtett, amelyben a mémek önálló, független evolúciója indulhatott meg, függetlenül a természetes szelekciótól. Ez rendkívüli módon felgyorsította a kulturális fejlődést, és lehetségessé tette, hogy a társadalom változásai a biológiai evolúció időskálájához képest szinte pillanatok alatt menjenek végbe. Ujabban azonban a memetikus evolúció hívei közül is többen felvetik, hogy mindez nem szükségképpen vezetett a kulturális evolúció teljes autonómiájához. Lehetséges, hogy az emberi agy anatómiai értelemben vett növekedése az evolúció során éppen annak volt köszönhető, hogy egyre több mémet volt képes elsajátítani, feldolgozni és továbbadni (Blackmore 2001). Az utánzásra való képesség - és ezzel a kulturális újdonságok átvételének képessége - olyan szelekciós erőként működött, amely növelte az agy méretét a humán evolúció utolsó időszakában. Különösen azok a mémek játszottak ebben fontos szerepet, amelyek a legjobb és legsikeresebb utánzók utánzására és a velük való szaporodásra késztették az egyéneket. Az emberi nyelv létrejötte azután tovább növelte a mémek másolási megbízhatóságát, élettartamát és elterjedését. A memetikai evolúció ennek következtében olyan szelekciós környezetet teremtett, amely kedvezett a mémterjesztést végző agyi központok fokozatos fejlődésének, és ez felgyorsította a nyelv biológiai evolúcióját.

6. RÉSZ. KULTÚRA

A memetikus evolúció modellje - mint láthatjuk- mára sokoldalú, számos megközelítést magában foglaló elméletté alakult. Különösen termékeny talajra hullt egyes társadalomtudományi és filozófiai gondolkodók körében. Többen kísérletet tettek arra, hogy a darwini elmélet viszonylag egzakt összefüggéseit bizonyos társadalmi jelenségek mélyebb szintű, vagy legalábbis más nézőpontból történő megértésére használják fel. Ennek eredményeként jött létre például a művészet történelmi változásainak modellezése (Martindale 1990), a jótékonyságra és áldozatvállalásra való képesség magyarázata (Blackmore 2001), vagy a vallási rendszerek elemzése (Dennett 1998a). Miközben a memetikus evolúció gondolatkísérletei az utóbbi évtizedben meglehetősen népszerűvé váltak a társadalomtudományokban, számos olyan korlátot foglalnak magukban, amelyek miatt érdemes nagyon óvatosnak lennünk az elfogadásukkal. Az egyik probléma amely már a Lumsden-Wilson-féle elméletben is felmerült - a kulturális szelekció egységének meghatározásával kapcsolatos. Nem világosak azok a kritériumok, amelyek lehetővé tennék a mémek mint diszkrét, önmagukról másolatot készítő entitások pontos azonosítását és elkülönítését az információátadás és -raktározás kognitív folyamataiban (Atran 2001). Bonyolítja a dolgot, hogy a mémek - ellentétben a génekkel gyakran nem elkülönült egységekként replikálódnak, hanem szakadatlanul összeolvadó és felbomló információs csomagokat képeznek, gondoljunk pl. a rockzenében megjelenő európai és amerikai gyökerek összefonódására. A mémeknek ez a tulajdonsága aláásni látszik azt a feltevést, hogy valódi replikátorok evolúciójával van dolgunk. Még komolyabb problémát vet fel a társadalmi jelenségek biológiai analógiákon alapuló magyarázata, amely nagyon gyakran félrevezető lehet. A biológiai és kulturális evolúció működési elveiben talált hasonlóságok és párhuzamok önmagukban nem nyújtanak valódi kauzális magyarázatokat (Bereczkei 1991, Atran 2001). Sokszor megrekednek a felszínes metaforák szintjén, amelyek ritkán többek érdekes sej-


443

6.1. TÁBLÁZAT A genetikai és kulturális evolúció néhány alapvető vonása

téseknél. Többnyire nem nyújtanak tapasztalatilag ellenőrizhető kutatási programokat. Nem vizsgálják részletesen azokat a tanulási mechanizmusokat, amelyek a kulturális információ átadásáért felelősek. Kevés figyelmet szentelnek a specifikus agyi központok működésének és a releváns kognitív jelenségeknek a bemutatására. Az evolúciós pszichológia megközelítésével szemben nem a viselkedést irányító adaptív mentális algoritmusok és viselkedési (epigenetikus) szabályok kultúrára gyakorolt hatása áll érdeklődésük homlokterében. Sokkal inkább azt vizsgálják, hogy a kultúra mennyiben engedelmeskedik az evolúció „általános" törvényszerűségeinek. Ez azonban már önmagában is nagyon problematikus megközelítés (Barrett et al. 2002). Miközben ugyanis a kultúrát valóban fel lehet fogni egyfajta evolúcióra képes átörökítő rendszerként, legalább annyira különbözik a biológiai evolúciótól, mint amennyire hasonlít rá. A 6 . 1 . táblázat felsorolja azokat az aspektusokat, amelyek tekintetében a kétfajta evolúció működési elvei és mechanizmusai jellemző módon eltérnek egymástól. A legfontosabb különbségek egyrészt abból fakadnak, hogy mások az információátadás formái: biológiai szaporodás az egyikben, tanulás és utánzás a másikban. Másrészt eltérnek a transzmisszió irányai, amennyiben a kulturális evolúció a vertikális (szülőutód) vektoron kívül még egy horizontális típusú információátadást is magában foglal, mint

amilyen pl. a testvérek vagy barátok között megy végbe. Végül, a mémek másolásának megbízhatósága messze elmarad a gének átírásának konzervativizmusa mögött: valójában az tekinthető kivételnek, ha a kulturális ideák nem módosulnak a kommunikáció során. Olyan különbségek ezek, amelyek döntő módon hozzájárulnak ahhoz a korábban említett tényhez, hogy a kulturális evolúció többnyire nagyságrendekkel gyorsabb folyamat, mint a biológiai evolúció. A memetikus evolúció (kulturális szelekció) elmélete, miközben a kultúra önállóságát igyekszik hangoztatni a biológiai evolúcióval szemben, paradox módon - de az analógiák erőltetett keresése miatt talán érthetően - viszonylag kevés figyelmet szentel a kultúra specifikus vonásainak elemzésére. Ezeket a hiányosságokat egy másik modell igyekszik kiküszöbölni, amelyet a következőkben mutatunk be.

6.1.3. Kettős öröklődési rendszer A modell megalkotói, Robert Boyd és Peter Richerson több ponton épít a kultúra korábbi evolúciós magyarázataira (Boyd és Richerson 1985, 1995, Richerson és Boyd 1992). A szociobiológiai megközelítésekből azt veszik át, hogy az evolúció során kialakult egyéni képességek és hajlamok szerepet játszanak a kulturális szokások és intézmények kialakulásában. A kulturális (memetikus) evolúció elméletéből pedig azt

444

emelik ki, hogy a kultúra önálló öröklési rendszer, amely hasonló elveknek és törvényszerűségeknek van alávetve, mint a biológiai evolúció. A kultúrát legáltalánosabban az egyéni viselkedést befolyásoló információként írják le, amelynek megszerzése egyéni tanulás vagy szociális tanulás révén történhet. Az előbbi folyamán az élőlények saját próbálkozásaik segítségével sajátítják el az adott környezetben adaptív viselkedési válaszokat. Az így megszerzett információ azonban elvész az egyed pusztulásával, ezért a kultúra elsődlegesen a szociális tanulás folyamatain, vagyis a megfigyeléses tanulás, utánzás és tanítás mechanizmusain alapszik (lásd 5.2.2., 5.3.3., 5.4.). Lehetővé teszi az ismeretek generációról generációra történő felhalmozódását, és így a kultúra folyamatos gyarapodását. A szerzők szerint azonban a helyzet ennél bonyolultabb. Mindkét tanulási formának létezik előnye és hátránya (Boyd és Richerson 1995, Kameda és Nakanishi 2002). Az individuális (próba-szerencse) tanulás gyakran költséges, amennyiben tetemes idő- és energiaráfordítással jár, ezenkívül számos kockázati tényezőt foglal magában. A szociális tanulás csökkenti ezeket a költségeket azzal, hogy az egyedet a mások által kipróbált, optimális viselkedési formákhoz juttatja. Csakhogy a szociális tanulásnak is ára van: amennyiben az információátadásnak ez a módja terjed el a populációban, egyre kevesebb ember tanul a maga kárán, és kezdenek felhalmozódni a különböző tévedések és hibák (6.2. ábra). Így például azok, akik kizárólag a többiek viselkedését másolják, nagy eséllyel vesznek át olyan viselkedési formákat, amelyek egy másik, korábbi környezetben célravezetők voltak, de már nem azok. Természetesen az egyéni tanulás is magában foglalja a hibák lehetőségét, sőt ennek a tanulásnak immanens sajátossága a tévedéseken keresztül történő információszerzés. A szociális tanulás csökkenti az egyéni tanulás során elkövetett hibák számát, amennyiben nagyobb szelektivitást biztosít az egyén számára a megfelelő információ elsajátítása terén. Elég ugyanis megfigyelni két alternatív modellt (pl. különböző

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.2. ÁBRA Az egyéni tanulás és a szociális tanulás várható hatása a rátermettségre az utánzók populáción belüli gyakoriságának függvényében ■ (Forrás: Boyd és Richerson 1994)

vadásztechnikákat), és azt választani, amelyik nyereségesebb. A szociális tanulásnak azonban az a hátránya, hogy lényegesen lassítja a kultúra alkalmazkodási folyamatát, hiszen csökkenti, esetleg kimeríti a csoporton belüli egyéni változatosságot, és ezzel hatástalanítja a kulturális szelekciót. Ez az egyéni tanulás esetén nem jön számításba, hiszen az individuális információfeldolgozás folyamatosan termeli a populáción belüli viselkedési változatokat. Miközben tehát a szociális tanulás csökkenti az egyéni tanulás költségeit és hibáit, kizárólagos használata azzal jár, hogy a kultúra elveszti rugalmas alkalmazkodóképességét. Ezért Boyd és Richerson matematikai elemzések eredményeként azt javasolja, hogy valamennyi kultúrában a kétfajta tanulás keveréke válik eredményessé az információ adaptív felhasználása tekintetében. A kettejük közötti egyensúly (evolúciósan stabil stratégia) úgy áll be, hogy minél magasabb az adott kultúra változékonysága térben és időben, annál kisebb a szociális tanulás részesedése - azaz az utánzók - aránya. Más szóval, előrejelezhetetlen és heterogén kulturális környezetben növekszik az egyéni tanulás jelentősége. Kimutatható, hogy az ilyen egyensúlyi populáció magasabb átlagos fitnesszel ren-


delkezik, mint az a populáció, amely kizárólag a szociális, vagy kizárólag az egyéni tanulásra épül. A kultúra Boyd és Richerson szerint az egyének által megszerzett és átadott kulturális változatok egyik generációról a másikra történő átörökítése, és a változatok állandóan átrendeződő mintázatainak felhalmozódása a populációban. E folyamatok némelyike analóg a genetikai rendszerek evolúciós mechanizmusaival (mutáció, sodródás, szelekció), más részük viszont kizárólag a kulturális rendszerek evolúciójára jellemzők. A kétfajta evolúció közötti legfontosabb különbség a szerzők szerint az, hogy a kulturális változásokat az egyének döntéshozó folyamatai tartják mozgásban és rendezik adaptív irányokba. Működésük eredményeként a kulturális evolúciót sajátos erők irányítják, amelyek két fő csoportba sorolhatók: irányított változás és részrehajló információátadás (6.3. ábra). Az irányított változás azt jelenti, hogy az emberek saját tapasztalataik, továbbá mások viselkedésének megfigyelése folytán olyan változásokat hajtanak végre bizonyos kulturális jellegeken (tárgyakon, normákon, vélekedéseken), amelyek segítségével növelik kulturális sikerességüket. A módosított jelleget azután mások átveszik, lemásolják és továbbadják. A következő generáció további változásokat vihet végbe, amely utánzás és tanítás révén szintén elterjed, és ez egy kumulatív evolúciós folyamatot indít el (lásd még Tomasello 2002). Ennek eredményeként a populáció viszonylag gyorsan és hatékonyan képes alkalmazkodni a változó környezeti kihívásokhoz. A biológiai evolúciót ezzel szemben a véletlenszerű - tehát nem irányított és nem célvezérelt - változások (mutációk) lassú felhalmozódása (szelekciója) hozza létre.

6.3. ÁBRA Az egyéni döntéshozó folyamatok (a kulturális evolúció „erői") a kettős öröklési rendszer elméletében ■ (Forrás: Boyd és Richerson 1985)

445

Az emberek természetesen nem találomra választanak az alternatív jellegek között, és az sem véletlen, hogy kit utánoznak, és kit nem. Bizonyos preferenciák, tendenciák jelennek meg az információátadás folyamatában, amelynek legegyszerűbb esete a közvetlen részrehajlás. Az emberek ilyenkor különféle viselkedésformákat vesznek át környezetük tagjaitól, de próba-szerencse tanulás segítségével maguk döntik el, hogy melyiket tartsák meg mint optimális változatot. Egy vizsgálatban pl. azt találták, hogy az amerikai farmerek rendszeresen megfigyelik, szomszédaik milyen növényvédő szereket használnak (Boyd és Richerson 1985). Ezeket maguk is kipróbálják, és csak saját tapasztalataik alapján döntenek arról, hogy rendszeresítik-e ezt a szert, vagy sem. A közvetlen részrehajlás vezérelte kiértékelési folyamatban játszanak szerepet a veleszületett motivációk, hajlamok, tanulási képességek, amelyek ugyancsak befolyásolják a választás valószínűségét. Gyakran olyan kulturális változatokat részesítünk előnyben, amelyek kielégítik az evolúció során kialakult céljainkat, vágyainkat és törekvéseinket: státusunk növelését a csoporton belül, vonzó partner választását, a gyermekeink iránti érzelmi kötődés kialakítását stb. A közvetett részrehajlás során ezzel szemben az emberek azt figyelik meg, hogy ki a legsikeresebb, a legbefolyásosabb vagy a legvonzóbb a rendelkezésre álló modellek közül, és csak ennek a viselkedését utánozzák. Ezzel feltételezhetően csökkentik az egyéni hibalehetőségek számát és lerövidítik az optimális megoldáshoz szükséges időtartam hosszát. Számos szociálpszichológiai vizsgálat azt mutatja, hogy az emberek mások presztízsét és tekintélyét olyan jelzésnek fogják fel, amely gyakran vezet azoknak

446 a cselekvéseknek (vadásztechnikáknak, gyógyítási módoknak, tőzsdei tranzakcióknak) a lemásolásához, amelyek az utánzók megítélése szerint összekapcsolódnak a sikerességgel. Az egyének komformitás iránti igénye sokszor olyan erős, hogy gyakran még a saját, egyébként helyes ítéleteiket is feláldozzák azért, hogy kövessék befolyásos társaik szokásait (Hunyady 1984). Ehhez szorosan kapcsolódik a gyakoriságfüggő részrehajlás, amikor az egyének azokat a kulturális változatokat veszik át, amelyek a legelterjedtebbek a populációban. Ez adaptív stratégiának bizonyul, ha egy ismeretlen jelleg hasznának a felbecsülése bonyolult vagy költséges volna más módszerekkel. Így például a vízforralás gyakorlata bizonyos kultúrákban csökkenti a hasmenésből származó csecsemőhalálozást. Csakhogy az összefüggést nehéz észrevenni, hiszen a kórokozó baktériumok láthatatlanok. Ezért a vízforralás mint kulturális változat átvétele az egyes emberek részéről gyakran a többségi szokásnak való megfelelés eredménye. A gyakoriságfüggő részrehajlás ugyanakkor gyakran vezethet maladaptív döntésekhez, hiszen arra a nagyon törékeny feltételezésre épít, hogy az általánosan használt kulturális változatok egyúttal célszerűek és sikeresek is. Így pl. a tömeges méretű háborús hisztéria könnyen sodorja bele az egyént olyan döntésekbe, amelyek az életét veszélyeztetik. Ezeknek az „erőknek" köszönhetően szelekció folyik az alternatív kulturális változatok között. A sikeres változatok időnként pozitívan befolyásolják az egyének genetikai reprodukcióját. A szerzők szerint azonban ez viszonylag ritkán történik. Egy kulturális jelleg ugyanis csak akkor növeli felhasználóinak túlélési és szaporodási sikerét, ha a felhasználásukban szerepet játszó közvetlen részrehajlások elég erősek ahhoz, hogy alacsony gyakorisági értéken tartsák a kultúra által kínált maladaptív alternatívákat. Kiegyensúlyozott, szeretetre épülő szülői gondoskodás jellemzi az emberek túlnyomó részét még azokban a társadalmakban is, ahol bizonyos esetekben engedélyezik, sőt előírják a gyerekgyilkosságot (4.2.5.).

6. RÉSZ. KULTÚRA

A közvetlen részrehajlások azonban a legtöbb esetben nem tudják ellensúlyozni a közvetett kulturális erők hatásait. A szerzők szerint ez nagyrészt abból fakad, hogy általában nehéz felbecsülni, mely ideák szolgálják legjobban az egyén genetikai érdekeit. A társadalmi környezet annyira összetett, oly sok a választható alternatíva, az okok és következmények viszonya olyan mértékben átláthatatlan, hogy rendkívül bonyolult feladattá válik az evolúció során kialakult prediszpozíciók alkalmazása az aktuális döntésekre. Ráadásul, amint számos empirikus vizsgálat bizonyítja, az emberek többnyire „rossz problémamegoldók", döntéseiket gyakran a megszokásra, szűk körű ismeretekre és ellenőrizetlen vélekedésekre építik, különösen új szituációban (5.5.2.). Az imént leírtakkal összhangban ilyenkor az egyéni tanulás költsége és hibái növekednek, és fokozódik annak a valószínűsége, hogy saját tapasztalataink és törekvéseink téves ítéletekhez vezetnek. Emiatt kifizetődőbb a szociális tanulási formákra (közvetett és gyakoriságfüggő részrehajlásokra) kapcsolni, aminek következtében a kultúra egyre inkább autonóm öröklési rendszerként működik - függetlenül a biológiai evolúciótól. Az egyének viselkedésének túlnyomó része a többi embertől elsajátított technikai jártasságok, szociális attitűdök, vélemények, erkölcsi normák termékévé válik. Ez azzal jár, hogy a kultúra önmozgása során eltávolodik az egyének biológiai szükségleteitől és motivációitól, amelyek „ellenőrző" funkciója így jelentősen gyengül, vagy megszűnik. Ennek következtében alacsony genetikai fitnesszel rendelkező, maladaptív jellegek terjednek el a kultúrában. Boyd és Richerson szerint a kultúra többnyire az egyéni túlélés és szaporodás szempontjából semleges vagy éppen hátrányos jellegekből áll, és magyarázatra leginkább az szorul, hogy miért vannak egyáltalában biológiailag adaptív jellegek. Azt állítják, hogy lényegében egyetlen alapvető adaptív vonás marad fenn az emberi kultúrában, ez pedig maga a szociális tanulás képessége. A komplex kulturális adaptációk eszerint nem jöhetnek létre a közvetlen részrehajlások


segítségével. Az egyéni tanulást irányító veleszületett képességek mindazonáltal nem válnak lényegtelen, járulékos tényezőkké. Hatásuk azonban megváltozik annak következtében, hogy a kulturális információ közvetett, tehát megfigyelések és utánzások segítségével történő átadása átalakítja azt a környezetet, amelyben e diszpozíciók kifejeződnek. Miközben az egyének minden kultúrában törekednek evolúciós szükségleteik kielégítésére - a megfelelő partner kiválasztására, az utóddal való érzelmi kötelék kialakítására, a csoportidentitás megerősítésére stb. -, mindezt a kulturálisan szerzett ideák kontextusában teszik, amelyek gyakran eltérítik és megváltoztatják eredeti törekvéseiket. Új, megváltozott fitnessértékeket rendelnek az adott viselkedésformához (gondoljunk a fogamzásgátló szerekre, a lombikbébi-eljárásokra, vagy a táplálkozási szokások változásaira). Közelebbről ez az oka szerintük a genetikai reprodukció szempontjából semleges vagy hátrányos kulturális jegyek nagy számának, különösen az ipari társadalmakban (1.2.3.). Boyd és Richerson érdeme, hogy más szerzőknél átfogóbb, összetettebb, matematikailag egzaktabb modellt javasoltak a kulturális és biológiai öröklési rendszer működésének és összekapcsolódásának magyarázatára. Elméleti-matematikai modelljeik segítségével sikerült kimutatniuk, hogy még a nagyon gyenge részrehajlások is - amelyek alig észlelhetőek a kísérleti feltételek között - elegendőek lehetnek ahhoz, hogy változásokat generáljanak a kulturális jellegek gyakorisági megoszlásaiban - főként abban az esetben, amikor a kulturális átörökítés horizontálisan megy végbe (pl. testvérek, tanárok, barátok által). Elméletük ugyanakkor számos problémát és hiányosságot vet fel. Kevés figyelmet szentelnek a magyarázatuk tengelyében álló tanulási mechanizmusok idegrendszeri alapjainak és egyedfejlődési mechanizmusainak jellemzésére (Barkow 1989, Cronk 1995). Ez sokszor nehézséget jelent a különböző kulturális erők megértésében, így pl. számos esetben nem világos, hogy voltaképpen mi a különbség az irányított változás és a közvetlen részrehajlás között. En-

447

nél sokkal nagyobb probléma, hogy a szerzők egyoldalúan a szociális tanulás elméleteire építik modelljeiket, és nem vesznek tudomást más tanuláskoncepciókról. Ennek megfelelően számukra a kulturális információ átvétele és átadása az egyén részéről plasztikus idegrendszeri képességeket és általános tanulási szabályokat feltételez; szerintük a biológiai evolúció a kultúrára való kapacitás nagyon gyenge és általános genetikai befolyásaival szerelt fel bennünket, amelyek többnyire kimerülnek abban, hogy mintegy lehetővé teszik a kulturális jegyek közvetítését. Számos vizsgálat azonban ellentmond ennek az elképzelésnek. Miközben valóban működnek bennünk területáltalános információfeldolgozó folyamatok, agyunk számos területspecifikus modult foglal magában, amelyek egy-egy adaptációs feladat megoldására jöttek létre evolúciós múltunkban (lásd 1.2.1, 2.2.3, és 5.1.). Ezek figyelmen kívül hagyása azért jelent problémát, mert - miként az evolúciós pszichológusok érvelnek - pontosan ezek a mentális algoritmusok alkotják az egyéni viselkedés alapvető részrehajlásait a kulturális jegyekkel kapcsolatos döntéseinkben. A moduláris agy specifikus struktúrái mélyen áthatják és befolyásolják a kulturális szokások, intézmények kialakulását és működését, ahogy ezt korábban számos esetben bemutattuk (cserekapcsolatok szabályai, rokonfelismerés mechanizmusai, anya-gyerek közötti kötődések és bevésődések, nyelvi képességek stb.). Ráadásul a szociális tanulás általános folyamatai (megfigyelés és utánzás) - úgy tűnik lényegesen kisebb szerepet játszanak a kulturális információ feldolgozásában, mint azt korábban gondolták. A kulturális jegyek elsajátítása és átadása sok esetben nem annyira utánzást, mint inkább specifikus kiértékelési és következtetési eljárásokat foglal magában (Atran 2001). Mindez azt jelenti, hogy a szociális tanulás elmélete önmagában nem képes megtartani Boyd és Richerson elméleti építményét. Lényegében ugyanez vonatkozik a memetikus evolúció magyarázataira is, ahol az utánzás ugyancsak kizárólagos és egyoldalú szerepet kap a mémek transzmissziójában.

448

6.1.4. Durham koevolúciós modellje William Durham (1991) kísérletet tett arra, hogy egyesítse a szociobiológia koevolúciós értelmezését (Lumsden-Wilson-elmélet) és a kettős öröklődési rendszerek (memetikus evolúció, BoydRicherson-elmélet) magyarázatait. Ő is abból indul ki, hogy a kultúra önálló törvények és alapelvek szerint működő rendszer, noha működése szorosan összefonódik a biológiai evolúcióval. Első megközelítésben Durham a kultúrát az egyéni elmék által közösen hordozott ideák, értékek és hitek képződményeként definiálja. Funkcionális értelemben a kultúra olyan öröklődési rendszernek tekinthető, amelynek alapját a kulturális egységek (mémek), illetve ezek változatainak (allomémek) differenciális átadása alkotja. A kulturális egységek eltérő kiválogatódását az egyének döntései hozzák létre. Az agyi döntéshozó rendszerek Durham szerint bizonyos értékek tételezése alapján működnek, amelyek lehetővé teszik a választások lehetséges következményeinek kiértékelését. Az elsődleges értékek a biológiai evolúció során létrejövő veleszületett kapacitások, amelyek működésében az érzékszervek, az agyi jutalmazó központok és a különféle tanulási mechanizmusok vesznek részt. Ezek lényegében az idegrendszer és a környezet kölcsönhatását irányítják az egyedfejlődés során (4.3.2.). A másodlagos értékek ezzel szemben nem az egyéni tapasztalatból erednek, hanem a csoport kollektív tudásából és történetéből. Társadalmi szabályok, konvenciók, szokások és erkölcsi elvek alkotják őket. Ezek azok, amelyek elsősorban felelősek a társadalmi méretű és szintű változásokért. A másodlagos értékek kialakulása és fennmaradása kulturális természetű, amennyiben az adott társadalmi rendszer törvényszerűségei - és nem biológiai törvények - szerint adódnak át egyik nemzedékről a másikra. Miután a másodlagos értékek természetüket tekintve mémek, és ennek megfelelően befolyásolják más mémek szelekcióját, a kultúra egyfajta önszelekciós képességgel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a kulturális rendszer képes befolyásolni saját evolúciójának irányát és sebességét.

6. RÉSZ. KULTÚRA

A másodlagos értékek ennek megfelelően önálló pályán tartják a kultúrát, amennyiben a mémek sikeressége (kulturális fitnesse) - tehát a kulturális rendszerben való elterjedésük mértéke - tőlük függ. Ugyanakkor létrejöttük és működésük feltételeit, ill. korlátait az elsődleges értékek írják elő. Ez azért van, mert az emberi kultúra szokásai és intézményei az evolúció során kialakult egyéni hajlamok és képességek mentén szerveződtek. Az elsődleges értékek alapján működő egyéni döntéshozó rendszerek hosszú időn keresztül azoknak a másodlagos értékeknek a kulturális evolúcióját segítették elő, amelyek előnyösek voltak a genetikai reprodukció szempontjából. Gondoljunk az olyan, korábban részletesen elemzett intézményekre az archaikus társadalmakon belül, mint többnejűség, rokoni koalíciók, indirekt reciprocitás, apai szerepek stb. Miközben a kultúra fejlődésével a másodlagos értékek hatalmas „szuperstruktúrája" jött létre, ezek történeti és szerkezeti értelemben egyaránt az elsődleges értékekre vezethetők vissza, végső soron azokra vannak lehorgonyozva. A kulturális rendszerek az értékek egymásból levezethető láncolatából állnak, ahol a másodlagos értékek szelekciója többnyire egyéb másodlagos értékek mint kritériumok alapján megy végbe, de a láncolat végén mindig az egyéni pszichológiai képességeket találjuk. Mindez azt jelenti, hogy a kulturális szokások, ideák és intézmények működését ma is jelentősen befolyásolják azok az idegrendszeri központok, amelyek meghatározott tanulási preferenciákat, szükségleteket, motivációkat és érzelmeket írnak elő valamennyiünk számára. Ezek nem engedik, hogy a kultúra túlságosan messze távolodjon a biológiai evolúciótól, és teljesen független rendszerré váljon tőle. Ezt nevezi Durham a kongruancia elvének. Szerinte a kulturális adaptációk a legtöbb esetben biológiai értelemben is adaptív következményekkel járnak, azaz a mémek többnyire elősegítik az őket használó egyének túlélését és szaporodását. Más szóval, az emberek minden társadalomban hajlanak arra, hogy döntéseikben azokat a kulturális változatokat (viselkedési szokásokat, intézményeket, ideológiákat) részesítsék


előnyben, amelyek magas biológiai fitnesszel ruházzák fel őket, ugyanakkor arra törekszenek, hogy ne tudjanak tartósan elterjedni azok, amelyek biológiai érdekeik ellen működnek. Ehhez képest számos maladaptív jelleg található valamennyi kultúrában. Durham szerint a kultúra működésének konkrét elemzései szükségesek ahhoz, hogy megértsük: miért jelennek meg és maradnak fenn egyáltalán a túlélés és a szaporodás szempontjából előnytelen mémek. Ez az egyik legfontosabb különbség a Boyd-Richerson-modellhez képest, ahol az alapállás pontosan fordított: az a megmagyarázandó feladat, hogy a kultúra önmozgásából fakadó, biológiailag hátrányos jellegek tengerében miért jöhetnek létre olyan változatok, amelyek előnyösek a genetikai reprodukcióra nézve. Durham szerint a maladaptív jellegek megjelenése elsősorban annak köszönhető, hogy az egyének gyakran nem szabadon választanak a rendelkezésre álló allomémek közül, hanem bizonyos társadalmi csoportok tartják fenn maguknak a döntés jogát. A hatalmi elit által alkalmazott kényszer vagy manipuláció sokszor olyan mémeket erőltet a társadalom tagjaira, amelyek rontják túlélési és szaporodási esélyeiket. Ilyenre láttunk példát a 2.5.2. fejezetben: az uralkodó réteg olyan házassági szabályokat és tabukat hoz létre, amelyek csökkentik a társadalom többi tagjának családalapítási lehetőségeit. A kulturális szelekció során elterjedt allomémek tehát növelhetik, csökkenthetik, vagy változatlanul hagyhatják hordozóik genetikai rátermettségét. Durham ezek alapján öt modellt állít fel a gének és a kultúra kölcsönhatásának jellemzésére (6.4. ábra). Az első kettőt interaktív modellnek nevezi. Lényege az, hogy a gének (elsődleges értékek) és az allomémek közvetlenül befolyásolják egymás rátermettségét. Az egyik esetben a gének mintegy „közvetítik" az alternatív mémek kulturális szelekcióját. Olyan mémek terjednek el, amelyek elsajátítását a meglévő genetikai hajlamok irányítják. Így például az édesség kedvelése - és ezzel az édességipar világméretű térhódítása - annak köszönhető, hogy az ember veleszületett cukorpreferenciával rendelkezik, amely valószínűleg őseink gyü-

449

mölcsfogyasztásának adaptív szokására vezethető vissza. A másik interaktív modell értelmében a kultúra közvetíti a gének differenciális elterjedését. A modell szerint a mémek csoporton belüli vagy csoportok közötti különbségei viselkedési különbségeket hoznak létre, amelyek azután különbséget okoznak hordozóik szaporodási sikerében. A mémek ebben az esetben a gének evolúciós környezetének részei, amelyek bizonyos génkombinációkra szelektálnak, Ez azt jelenti, hogy a kulturális ideák mintázatai, illetve ezek történelmi változásai befolyásolják a genetikai evolúció irányát és sebességét. Így például a földművelésre való áttérés néhány ezer évvel ezelőtt olyan természeti és gazdasági változásokkal járt - irtásos-égetéses talajművelés, öntözés -, amelyek növelték a malária elterjedésének kockázatát. Ez olyan genetikai változatokra szelektált (pl. sarlóssejtes vérszegénység), amelyek heterozigóta formában ellenállóvá tették hordozóikat e betegséggel szemben (Bereczkei 1991). Durham szerint a kultúra önszelekciós képessége miatt a gének és a kultúra közötti összefüggések többnyire bonyolultabbak az egyszerű interaktív közvetítéseknél. Ezért a közöttük lévő kölcsönhatásokat célszerű az ún. komparatív modellekben ábrázolni, amelyekben az a közös, hogy a kulturális változásokat a másodlagos értékek szelekciója hozza létre. Három ilyen modellt különböztet meg. Az első a fokozás, amely

6.4. ÁBRA A gének és a kultúra kölcsönhatásának öt alapformája Durham (1991) modelljében

450 szerint az adott kultúra olyan mémváltozatokat ruház fel a legmagasabb kulturális fitnesszel, amelyek egyúttal az adott környezetben legmagasabb genetikai rátermettséggel rendelkeznek. Bizonyos kulturális ideák (normák, viselkedésformák, hitek] - és mint láttuk, a szerző szerint ezek vannak többségben a kultúrán belül - hozzájárulnak hordozóik túléléséhez és szaporodásához, miközben a kulturális (és nem a biológiai) szelekció az adott társadalomban uralkodó értékek hatására elterjeszti ezeket. Nem arról van tehát szó, miként Alexander feltételezte, hogy a kulturális szokások és intézmények a genetikai érdekek közvetlen kifejeződései. Nem is arról, ahogyan Lumsden és Wilson gondolta, hogy ti. az epigenetikus szabályok írják elő (kanalizálják) a kulturális jegyek elterjedését. Legkevésbé arról, miként Boyd és Richerson gondolják, hogy a kultúra autonóm folyamatai egyes, ritka esetekben nem elég erősek ahhoz, hogy elszakadjanak a darwini evolúciótól. A lényeg Durham szerint az, hogy itt két önálló és független oksági mechanizmus szerint működő rendszer kapcsolódik össze és erősíti egymást a kongruencia elve alapján. Bizonyos mémek társadalmi következményeik pozitív értékelése alapján terjednek el a kulturális térben, miközben ugyanezek a mémek előnyös reproduktív következményeik miatt fenntartják hordozóik génjeit a populációban. A következő fejezetben több olyan viselkedési szokást elemzünk, amelyek jól értelmezhetők e magyarázat fényében. A komparatív modellek másik formája a semlegesség, amely szerint a kultúra másodlagos értékei magas kulturális fitnesszel ruháznak fel olyan mémeket, amelyek nincsenek hatással hordozóik biológiai túlélésére és szaporodási sikerére. Más szóval, a kulturális változatok között különbségek vannak társadalmi értékessé-

6. RÉSZ. KULTÚRA

gük szerint, de nincsenek különbségek reproduktív következményeiket tekintve. Végül, a szembenállás olyan mémekre vonatkozik, amelyek a társadalom működésében betöltött előnyös tulajdonságaik miatt elterjednek a kultúrában, miközben hátrányos következményekkel járnak hordozóik fennmaradására és szaporodására. Ebben az esetben tehát az történik, hogy a kulturális szelekció a biológiai alkalmazkodást tekintve hátrányos (szuboptimális) változatot (normát, hitet, viselkedési szokást) részesít előnyben. William Durham modellje az evolúcióelmélet perspektívájából veszi szemügyre egyén és társadalom, biológiai evolúció és kulturális evolúció kapcsolatát. Többé-kevésbé logikus és koherens képet fest ezekről az összefüggésekről. Két ponton támad hiányérzetünk. Az egyik az, hogy Durham elemzéséből nem derül ki, az elsődleges értékek pontosan hogyan befolyásolják a másodlagos értékek kialakulását. Feltételezi, amit valójában bizonyítania kellene, hogy ti. a kulturális szokások és intézmények történetileg az evolúció során létrejött pszichológiai képességek erőterei és kényszerpályái mentén szerveződtek. A másik kifogásunk a maladaptív tulajdonságok kialakulásának magyarázatára vonatkozik. Nagyon elnagyolt képet fest Durham, amikor azt állítja, hogy a hatalmi elit manipulációja és kényszer jellegű intézkedései okozzák az eredetileg adaptív jellegek „kisiklásait". Általában véve igaz, hogy az egyének reproduktív érdekeinek kifejeződéseit a többi ember cselekvései befolyásolják, és ebben a csalás és megtévesztés számos formája jut szerephez (5.2.6.). Pontos és részletes elemzésre vár azonban, hogy az uralkodó csoportok hogyan képesek érvényre juttatni akaratukat a tömegek döntéseivel szemben.

6.2. fejezet

A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA Az előző fejezetben bemutatott elméletek után most azt nézzük meg, hogy miként működnek ezek a valóságos társadalmi folyamatokban. Az alábbiakban részletesen bemutatunk néhány kulturális szokást, intézményt, normát, valamint ezek kapcsolatát a darwini evolúcióval. Előbb a genetikai és kulturális folyamatok „közvetlen" összekapcsolódásaira hozunk példát, azután arra, hogy az információátadás autonóm mechanizmusaira épülő társadalmi szokások és intézmények miként hatnak vissza és befolyásolják az egyének túlélését és szaporodását. Végül a maladaptív kulturális jelenségek kialakulását vizsgáljuk meg egy példán keresztül, és azt, hogy az „önkényesnek" vélt kulturális jellegek valójában nem függetleníthetők teljesen a biológiai evolúció hatásaitól.

6.2.1. Színlátás Ismeretes, hogy a színek fizikai értelemben folytonos sorozatot alkotnak, „egymásba olvadnak", ahogy az elektromágneses sugárzás frekvenciatartományai változnak. Mégis, az ember különböző kategóriákra osztja fel ezt a kontinuumot, és sajátos elnevezést ad az egyes színeknek. Sok társadalomtudós, pl. Lee Whorf vagy Ludwig Wittgenstein úgy vélekedett, hogy a zöld, a kék vagy a vörös elnevezések önkényes jelek, amelyek egyezményes jelentései egy adott kultúrán belül bizonyos társadalmi életformában és nyelvi sémában gyökereznek. Ez a felfogás a sokáig uralkodó nyelvi relativizmus elméleti keretében fogalmazódott meg, amely szerint nincsenek szemantikai univerzáliák; a különböző nyelvek eltérő módon szervezik és osztályozzák az emberi tapasztalatot (5.6.8.). Sőt, egyesek egészen odáig mentek, hogy a különböző nyelvi sémákat használó emberek valójában eltérő módon észlelik a környezetüket (Whorf 1956). Több kultúrközi vizsgálat azonban ellentmondott ennek a hipotézisnek (Pinker 1999). Az egyikben a kutatók húsz különböző nyelvi közösség tagjait arra kérték, hogy helyezzék el

az egyes színekre vonatkozó szavaikat egy erre a célra készült speciális táblázaton (Berlin és Kay 1969). Kiderült, hogy az így összegyűlt hatalmas szókészlet nem folytonosan oszlott el a spektrum teljes hosszában, hanem diszkrét csomagokba rendeződött. A 6.5. ábra azt mutatja, hogy tizenegy kategóriát lehetett elkülöníteni, a feketét és a fehéret, a négy alapszínt (vörös, sárga, kék, zöld), és néhány egyéb színt (barna, bíbor, rózsaszín, narancs, szürke). Sohasem találtak közöttük átfedést: így például a sárgát vagy a pirosat jelentő szavak egyetlen nyelvben sem jelöltek valamilyen más színt is. Érdekes vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatban az új-guineai dani törzsben, akik színszótára meglehetősen egyszerű: csupán a „mola" (világos) és a „mili" (sötét) szavakat tartalmazza (Rosch 1973). A kísérletre jelentkező iskolásfiúkat két csoportra osztották. Az egyik csoportnak az alapszíneket mutatták meg, amelyeket egyegy ismeretlen, újonnan kreált szóval jelöltek. A másik csoport tagjainak a fő színcsoportokból távoleső színeket, illetve keverékszíneket adtak, ugyancsak a hozzájuk tartozó fantázianevekkel együtt. Azt találták, hogy az első csoport tagjai lényegesen gyorsabban és kevesebb hibával ta-

452

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.5. ÁBRA A szín kategóriák megoszlása 20 társadalomban ■ A függőleges tengely értékei a világosságot, a vízszintes tengely értékei a színárnyalatokat jelzik (az ún. Munsell-rendszer alapján) (Forrás: Berlin és Kay 1969)

nulták meg a megfelelő szavakat, ami arra mutat, hogy az alapszínek iránt valamifajta részrehajlást tanúsítanak. Az eddigi etnográfiai kutatásokból az derült ki, hogy a világos és sötét, illetve fekete-fehér fogalmakat minden társadalomban ismerik és használják. A kultúrák túlnyomó részének színszótára azonban ennél lényegesen gazdagabb. Ha még egy színt ismernek, az mindig a piros. Ha pedig további színeket tudnak kifejezni, ezek gyakorisága a következő sorrendet mutatja: zöld, sárga, kék. Minden további szín megnevezése csak ezek után következik (Durham 1991). Az utóbbi két évtized neurofiziológiai kutatásai hasonló mintázatokat tártak fel a színek megkülönböztetése terén, mint az antropológiai vizsgálatok (Gross 1995). Agyunk több szinten képes feldolgozni a szemünkbe érkező elektromágneses sugárzást. A szem ideghártyája, a retina színlátásért felelős receptorai (az ún. csapok) három típusba sorolhatók, amelyek legérzéke-

nyebbek a kékre, a zöldre és a vörösre. Hasonlóan a talamusznak azok az idegsejtcsoportjai, amelyek a retinát és a látókérget kötik össze, négy típusba tartoznak, amelyek úgy működnek, hogy pozitív választ adnak az egyik színre (pl. vörösre) és negatívat egy másikra (pl. zöldre). Végül a látókéreg integrálja az így beérkező információt. Egyes sejtjei csak bizonyos hullámhosszúságú fényekre érzékenyek, más sejtjei pedig a színkontrasztok kialakításáért felelősek. A lényeg tehát az, hogy az idegrendszer diszkrét kategóriákba rendezi a környezetből érkező vizuális információt. Mindez a viselkedés szintjén is megjelenik. Leleményes technikával sikerült kimutatni, hogy a négy hónapos csecsemők „automatikusan" megkülönböztetik az egyes színeket (Bornstein 1985). Levetítették számukra a teljes hullámhossztartományt, és mérték azt az időt, amelyet a csecsemők a különböző monokromatikus fények megfigyelésével töltöttek. Egy idő után


elfáradtak a nézésben - hozzászoktak, habituálódtak a bemutatott színárnyalatokhoz - és elfordították a fejüket. Ezt követően a kutatók azt az időt mérték, amely az új szín iránti érdeklődés megjelenéséig eltelt. Kiderült, hogy a habituációból való felépülés akkor volt a leggyorsabb, ha az egymást követő színek különböző kategóriákba tartoztak (pl. kék, aztán zöld), és akkor volt a leglassúbb, ha ugyanannak az alapszínnek a különböző árnyalatait alkották (pl. sötétkék, kékeszöld stb.). Ez még akkor is így volt, ha a másodikként bemutatott színek fizikailag (nanométerben kifejezve) egyforma távolságra voltak az elsőnek vetített színtől (pl. kék: 480 nm, zöld: 510 nm, a kék másik árnyalata: 450 nm), A csecsemők valamennyi kultúrában képesek kategóriákra osztani a teljes színtartományt, és megkülönböztetni a négy alapszínt mindezt olyan életkorban, amikor még nincsenek szavaik a színekre. Az antropológiai, neurofiziológiai és pszichológiai adatok megfelelései azt mutatják, hogy a színek osztályozása és kategorizációja egy genetikailag előírt idegrendszeri struktúrára épül. A Lumsden-Wilson-modell alapján azt lehet mondani, hogy a színszótárak kulturális mintázatai a színérzékeléssel kapcsolatos epigenetikus szabályok megoszlásait (etnografikus görbéit) tükrözik vissza. Durham elmélete alapján pedig arról van szó, hogy a színek érzékelésének idegrendszeri képességei olyan elsődleges értékek (értékelési eljárások), amelyek befolyásolják a különböző színek (mémek) kulturális elsajátítását és átadását. Ebben az esetben tehát a kulturális változatok evolúciója genetikai közvetítéssel jön létre, ami azt is jelenti, hogy amikor új mémek jelennek meg - ezt mutatja a danik iménti esete -, azok egy specifikus és viszonylag szűk tartományon belül terjednek el a kultúrában.

6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció Az előbbivel ellentétes mechanizmus is gyakran ment végbe az emberi történelem során: ebben az esetben a viselkedés genetikai változatai

453 kulturális közvetítéssel jönnek létre. Ismeretes, hogy a Föld felnőtt lakosságának egy része képtelen megemészteni a friss tejet, illetve bizonyos tejtermékeket. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy a tejcukor (laktóz) lebontásáért felelős enzim (laktáz) nem termelődik megfelelő menynyiségben a gyermekéveket követően. E hiányállapot, amelyet az orvosi szakirodalomban felnőttkori laktóz intoleranciának is neveznek, olyan tünetekkel jár, mint bélgörcsök, puffadás, hasmenés és hányinger, sőt hányás. Az emberek másik csoportjában viszont nem okoz problémát a tej emésztése. Ezt a különbséget genetikai tényezők okozzák: a tejlebontók olyan allélokat hordoznak, amelyek a laktáz tartós, az egész felnőttkori élet során fennmaradó termeléséért felelősek. Kultúrközi összehasonlító vizsgálatok sajátos mintázatokat találtak a tej biológiai hasznosításával és a tejfogyasztási szokásokkal kapcsolatban (Durham 1991). Egy 197 kultúrára kiterjedő elemzés gazdag sokféleségről számol be e téren: egyes társadalmakban (pl. a zambiai bantuk körében) senki sem képes a tej lebontására, más társadalmakban viszont (pl. a Kongóban élő tuszi pásztoroknál) a populáció minden tagja rendelkezik tejcukorbontó enzimekkel. A 0 és 100% között természetesen számos átmenetet találunk, a társadalmak túlnyomó többsége mégis két csoportba sorolható. Vannak olyan kultúrák - ezek vannak többségben ahol az emberek 60-70%-a nem képes a tej lebontására, A kultúrák másik csoportjában viszont olyan társadalmak találhatók, amelyek népességének nagy része (70-100%-a) meg tudja emészteni a tejet. Az is kiderült, hogy a tejlebontók aránya alacsony a vadászó-gyűjtögetők körében, a marhát és kecskét nem tartó társadalmakban és ott, ahol csak az utóbbi néhány száz év során tértek át a tejfogyasztásra. A részben vagy egészben tejtermelésre épülő pásztortársadalmakban viszont az emberek több mint 90%-a képes a tej biológiai hasznosítására. Kérdés, milyen folyamatok hozták létre ezt a megoszlást. Kézenfekvő feltételezés, hogy a Homo sapiens tejfogyasztása eredetileg a szárazföldi emlősök viselkedését követte. Ennek megfelelően a

454 gyerekek laktózlebontása az elválasztást követően alacsony szintre esett vissza, és ez a későbbi élet során végig megmaradt. Az állattartásra, ezen belül is a tejtermelésre való áttérés azonban, amely legkorábban 8-10 ezer évvel ezelőtt következett be, lényeges változásokkal járt az emberek táplálkozási szokásaira nézve. Az intenzív tejfogyasztás olyan génváltozatokra szelektált, amelyek képessé tették a felnőtt szervezetet a tej enzimek segítségével történő lebontására. Előnyt élveztek azok az egyének, akik mutáció révén a laktáz egész élet során aktív változatának egyelőre ritka alléljait hordozták. Miután ez lényegesen javította táplálkozási körülményeiket és ezzel életbenmaradási esélyeiket, a laktózlebontás képessége elterjedt a populációban (Simoons 1981, Holden és Mace 1997). Azok a populációk viszont, amelyek valami miatt nem tértek át a marhatartásra, nem szelektálódtak erre a képességre. Így pl. a trópusi Afrikában, ahol az álomkórt okozó cecelegyek nem teszik lehetővé nagy állatcsordák tartását, a tejlebontók aránya mindössze 0 és 20% között van. A modern európai társadalmak többsége (köztük Magyarország) a tejlebontók körébe tartozik, mutatván az itt élő népcsoportok állattenyésztő múltját. Érdekes ugyanakkor, hogy számos kultúrában - például Észak-Afrika és a Földközi-tenger térségében található népcsoportok körében - intenzív tejfogyasztást mértek annak ellenére, hogy meglehetősen alacsony (5-35%) azoknak az aránya, akik képesek a laktóz lebontására. Kiderült azonban, hogy az itt élő emberek a tejet elsősorban feldolgozott formában, mindenekelőtt sokáig érlelt sajt alakjában fogyasztják (Low 2000). A sajtkészítés során, elsősorban a baktériumok által végzett erjedésnek köszönhetően ugyanis a laktóz mennyisége lényegesen csökken, és nem okoz problémát a tejérzékeny embereknek. Tovább bonyolítja a képet, hogy a pásztortársadalmakban, ahol magas a tejlebontók aránya, ugyancsak sok sajtot esznek, noha ez arányaiban a teljes tejfogyasztásnak csupán töredékét teszi ki. Miután tudjuk, hogy a sajtkészítés szintén több ezer éves múltra tekint vissza, felmerül a kérdés, miért

6. RÉSZ. KULTÚRA

nem így oldotta meg valamennyi populáció a tej hasznosítását? A tej feldolgozásának viszonylag egyszerű technikái miért nem tüntették el a felnőttkori tejlebontás kezdetben ritka alléljait? Nyilvánvalónak látszik, hogy további tényezők felelősek a tej fogyasztásának tömeges elterjedéséért. A magyarázat valószínűleg az, hogy a friss tej fogyasztása rendkívül előnyös hatással van a szervezet kalcium-anyagcseréjére. Nem csupán azért, mert a tej viszonylag sok kalciumot tartalmaz, hanem amiatt is, hogy a laktóz hasonlóan működik a D-vitaminhoz: segíti a kalcium felszívódását a bélcsatornából. Várhatóan ez a hatás elsősorban azokban a populációkban fontos, ahol a szükségesnél kevesebb Dvitaminhoz jutnak az emberek. Mint ismeretes, az Egyenlítőtől mért távolsággal egyenes arányban csökken a D-vitamin felépüléséhez szükséges ultraibolya sugárzás intenzitása. Amennyiben tehát a laktóz lebontását végző gének valóban a kalcium beépülésének előnye miatt szelektálódtak, feltételezhető, hogy az egyenlítőtől észak és dél felé növekszik előfordulási valószínűségük. Az eredmények messzemenően alátámasztották ezeket az elvárásokat. Szoros korrelációt találtak a tejlebontó allélok gyakorisága és a földrajzi szélességi fokok között (6.6. ábra). Ezenkívül azt is sikerült kimutatni, hogy a 30. szélességi körtől északra és délre haladva egyre nő az ezer főre jutó szarvasmarha-állomány, növekszik a friss tej fogyasztásának gyakorlata, és csökken a sajtkészítés relatív hányada (Durham 1991). Kivételek természetesen vannak. így pl. a Grönlandon (a 69. szélességi körön) élő eszkimók szinte egyáltalán nem fogyasztanak tejet és tejterméket, nem is tudják lebontani. Ráadásul sötét a bőrük - ez az északi populációk körében meglehetősen ritka -, így viszonylag kevés UV sugárzás éri őket. A rendszeresen fogyasztott tőkehalmáj azonban rendkívül gazdag D-vitaminban, és megakadályozza a csontrendszer megbetegedéseit. Általában azt lehet mondani, hogy azokban a kultúrákban, amelyek életmódjuk és sajátos történelmi múltjuk következtében alternatív megoldást találtak a D-vitamin abszorpciójával kapcsolatos adaptációs problémára, eny-


6.6. ÁBRA A tejcukoremésztők populáción belüli gyakorisága a földrajzi szélesség függvényében ■ (Forrás: Durham 1991)

hült a laktáz gének iránti egyébként intenzív szelekciós nyomás. Mindezen eredmények ismeretében az a kép rajzolódik ki, hogy a felnőttkori laktáz gének elterjedését két, részben egymásra épülő szelekciós folyamat hozta létre. Először, azokban a társadalmakban, ahol az állattartásra való áttérést követően lényegében a tej vált az egyetlen kalóriadús és megbízható táplálékká, ott a laktóz felnőttkori felhasználásának génjei igen erős szelekciós hatások alatt álltak. Így nem meglepő, hogy a pásztortársadalmakban - függetlenül azok földrajzi elhelyezkedésétől - igen magas a tejlebontók aránya. Másodszor azokban a kultúrákban, amelyek földrajzi elhelyezkedésük miatt nem jutottak elég UV sugárzáshoz, a csontképzéshez szükséges kalcium beépülése miatt vált fontossá a tej fogyasztása - és az ennek megfelelő gazdasági szerkezet kialakulása -, amely ugyancsak a tartós hatású laktáz génekre szelektált. A tejlebontók aránya azokban a társadalmakban a legmagasabb (90% fölötti), amelyekben mindkét hatás érvényesült. A tejlebontás biológiai képességének kialakulása ilyen körülmények között nyilvánvaló előnyhöz juttatta őket túlélésük és szaporodásuk tekintetében. A lényeg az, hogy a tejfogyasztás olyan kulturális adaptáció, ahol a társadalmi-gazdasági vál-

455 tozások (tejtermelésre való áttérés) hozták létre a megfelelő genetikai változásokat. Ez a korábban ismertetett gén-kultúra modellek többségében jól értelmezhető. Richard Alexander elmélete szerint azt mondhatjuk, hogy a tejtermelés gazdasági intézménye egy olyan kulturális eszköz volt, amely azért jött létre, hogy növelje az illető társadalomban élő emberek genetikai képviseletét. Nagyobb magyarázó erőt képvisel Lumsden és Wilson elmélete, amelynek értelmében a népességben megjelenő új kultúrgének (szarvasmarhatartás, tejtermelés) választása biológiailag sikeressé tette az itt élő embereket. Ez a korábbi epigenetikus szabályok fokozatos megváltozásával járt, és olyan genetikai hajlamok megjelenéséhez vezetett, mint pl. a felnőttkori tejpreferencia kialakulása. Ez a genetikai kanalizáció a viselkedési szokásokat minden populációban az új körülményeknek megfelelően alakította át, és ennek eredményeként megváltoztak a korábbi etnografikus görbék kultúrákra jellemző megoszlásai. Hasonlóan érvel William Durham, bár lényegesen kisebb genetikai befolyást feltételez a kulturális szokások kialakulásával kapcsolatban. Szerinte itt egy kultúra által közvetített genetikai evolúcióról van szó. A tejtermeléssel kapcsolatos mémek megjelenése és elterjedése olyan környezetet teremtett, amely bizonyos génváltozatokat fitnesselőnyhöz juttatott. A tejfogyasztás kulturális gyakorlatát azonban nem epigenetikus szabályok kanalizálják, hanem autonóm társadalmi normák és elvárások (másodlagos értékek) tartják fenn. Olyan mémek terjednek el, amelyek kulturálisan sikeresnek bizonyulnak más alternatívákkal szemben. A tej tápértékével és egészségre gyakorolt hatásával kapcsolatos hitek és szabályok megerősítik az emberek tejfogyasztási szokásait, és ezen keresztül növelik túlélési esélyeiket. Érdekes - és a korábbi hipotézissel egybevág hogy ezeknek a mémeknek az elterjedési gyakorisága szorosan illeszkedik a földrajzi szélesség fokához. Az indo-európai mitológiák elemzése pl. azt mutatja, hogy az északi kultúrákban a déliekhez képest nagyobb szerepet játszanak a tehenekkel és a tejtermeléssel kapcsolatos istenek, szimbólu-

456 mok és rítusok (pl. ököráldozat). A tejfogyasztással kapcsolatos ideák kulturális elterjedésében valószínűleg szerepet játszottak a Boyd-Richerson-modellben értelmezett irányított változás és a gyakoriságfüggő részrehajlások. A genetikai szelekció kulturális közvetítésének másik példájaként egy érdekes és meglepő hipotézist mutatunk be, amely nemrégiben látott napvilágot a kultúrák vándorlásának lehetséges genetikai alapjairól (Chen et al. 1999). Egy ideje ismeretes, hogy az agy egyik legfontosabb neurotranszmittere, a dopamin fontos szerepet játszik bizonyos személyiségvonások megjelenésében. Egyes dopaminreceptorok (kötőhelyek) rendkívül magas genetikai polimorfizmust mutatnak, amely azt jelenti, hogy nagyon sok génváltozat (alléi) vesz részt a létrehozásukban. Szoros megfelelést találtak a 11. kromoszómán található DRD4 nevű receptor gén polimorfizmusa és az újdonságkeresés mint személyiségvonás terén mért változatosság között (Hamer és Copeland 1998). A DRD4 ún. hosszú alléljai, amelyek alacsony dopaminérzékenységet okoznak, olyan tulajdonságokkal állnak kapcsolatban, mint a figyelemhiány, a hiperaktivitás és a kockázatkeresés (pl. a szerencsejátékban). Az adatok egy másik csoportja azt mutatta ki, hogy nagy a változatosság a DRD4 populációk közötti gyakorisági megoszlásaiban. Egy 12 korábbi vizsgálatból álló metaelemzés 39 kultúrából származó 2320 személy genetikai adatait dolgozta fel (Chen et al. 1999). Régészeti, történelmi és nyelvészeti dokumentumokra támaszkodva egyúttal megvizsgálták ezeknek a kultúráknak a múltbeli migrációs tevékenységét. A rendelkezésre álló adatok alapján igyekeztek képet kapni arról, hogy az elmúlt 30 ezer év során milyen útvonalakon közlekedtek és milyen távolságra jutottak a szóban forgó népcsoportok. A két adatsor meglepő átfedést mutatott. Kiderült, hogy a DRD4 hosszú alléljainak előfordulási valószínűsége szorosan korrelál a tanulmányozott népek múltbeli migrációs aktivitásával (6.7. ábra). Hogy csak néhány példát ragadjunk ki, legnagyobb arányban (69%-ban) a dél-amerikai indiánoknál fordul elő, akik hosz-

6. RÉSZ. KULTÚRA

szú utat tettek meg ázsiai otthonukból mintegy 10-15 ezer évvel ezelőtt. Kisebb gyakoriság jellemzi az észak-amerikai indiánokat, akik rövidebb vándorlás után telepedtek le új hazájukban. Az „otthon maradó" ázsiai populációkban (pl. Japánban, Kínában, Jakutföldön) viszont meglepően alacsony (átlagosan 5%) allélgyakoriságot mértek. Azok a maláj és szamoai etnikumok pedig, akik Tajvanról kerültek el néhány ezer évvel ezelőtt, lényegesen több hosszú alléit hordoznak, mint a helyben maradó őslakók. Az Európába vándorló zsidók körében ugyancsak magasabb allélgyakoriság figyelhető meg, mint azoknál, akik a közelben, pl. Etiópiában vagy Jemenben telepedtek le. Végül, az indoeurópaiak közül említsük meg a szardíniai népességet, akik jelenlegi ismereteink szerint nagyon hoszszú ideje élnek ugyanazon a helyen és gyakorlatilag 0%-ban hordozzák a DRD4 hosszú alléit. Ezek az összefüggések azt sugallják, hogy az újdonságkeresésért (kockázat-vállalásért, hiperaktivitásért) felelős DRD4 allélváltozatok szerepet játszhattak egyes, valószínűleg kisméretű népcsoportok vándorlásában. A kapott korreláció magyarázatára két lehetséges hipotézis fogalmazható meg (Chen et al. 1999). Az egyik

6.7. ÁBRA A DRD4 hosszú alléljeinek gyakorisága 39 populációban annak függvényében, hogy e populációk mekkora távolságokat tettek meg múltbeli vándorlásaik során ■ (Forrás: Chen et al. 1999)

457


szerint az evolúció véletlenszerű eseményei (mutáció, genetikai sodródás, alapító hatás) hozták létre azokat a génfrekvencia-megoszlásokat, amelyek azután egyes népcsoportokat a vándorlásra, másokat az otthonmaradásra hajlamosítottak. Ebben az esetben tehát eleve volt egy genetikai különbség az egyes populációk között, és azok vállalták a költözéssel és a máshová telepedéssel járó kockázatokat, amelyek tagjai nagy arányban hordozták a szükséges genetikai változatokat - és az ennek megfelelő személyiségjegyeket. Elméleti megfontolások alapján azonban nem valószínű, hogy az ilyen szisztematikus, egy irányba mutató változások kialakulását az evolúció véletlenszerű erői tették volna lehetővé. Ezt a feltevést az a tapasztalati eredmény is cáfolni látszik, miszerint a jelenlegi emigránsok (pl. az Egyesült Államokban élő japánok és európaiak) szervezetében talált DRD4 allélok gyakoriság értékei nem különböznek az anyaországban (Japánban, Európában) maradt honfitársaiktól. Ha ugyanis a DRD4 hosszú allélok jelenléte váltja ki a migrációs hajlamot, akkor nagy különbségnek kellene mutatkoznia a távoli országokba költöző, illetve az otthon maradt populációk génmegoszlásaiban. Valószínűbb a másik hipotézis, miszerint a történelem során nagy távolságokra költöző csoportokban mért magas DRD4 gyakoriság a vándorlás speciális körülményeihez való alkalmazkodás eredményeként jött létre. Az új élettér felkutatásának és elfoglalásának kényszere természetesen nagyon különböző, népenként eltérő természeti, gazdasági és politikai okokból fakadt. A hosszú ideig, gyakran évszázadokig, esetleg évezredekig tartó migráció azután feltehetőleg olyan személyiségvonásokra szelektált, amelyek révén sikeresen birkóztak meg az eredeti környezet elhagyásának nehézségeivel, a vándorlás során állandóan változó életkörülményekkel, és a túlélést veszélyeztető új és váratlan hatásokkal. A helyükön maradó populációk számára ezzel szemben nem az újdonságkereső és felfedező (explorációs) tevékenységek voltak adaptívak. Sőt, ezek számos költséggel jártak a társas együttélés szempontjából, ezért genetikai alapjai eltűntek. E csoportok fennmaradását in-

kább a korlátozott mennyiségben jelen lévő erőforrások optimális felhasználására kifejlesztett helyi technikák tették lehetővé. Ez a magyarázat leginkább talán a LumsdenWilson-modellben értelmezhető: az új kultúrgénre való áttérés (elköltözés vs. helyben maradás) változásokat hoz létre a megfelelő epigenetikus szabályok (újdonságkeresés, exploráció) genetikai alapjaiban (DRD4), és ez megváltoztatja az egyes népcsoportokra jellemző etnografikus görbék megoszlásait (migrációs térkép). Ez az elmélet a csoportok közötti genetikai különbségekre és a viszonylag gyors genetikai változások kialakulására is magyarázatot adhat. Érdemes még egyszer megismételni, hogy miközben a Lumsden-Wilson-elmélet erős genetikai determinizmusánál fogva valószínűleg nem alkalmas a kulturális változások nagy részének modellezésére, bizonyos feltételek között (erős szelekciós nyomás, kisméretű populációk stb.) plauzibilis és ellenőrizhető hipotéziseket nyújt.

6.2.3. Táplálkozási preferenciák Az eddigiekben a gének és a környezet „közvetlen" kölcsönhatásaira láttunk néhány példát. Az egyik esetben arra, hogy egyes kulturális jelenségek kialakulását a gének által előírt idegrendszeri hatások közvetítik, a másik esetben pedig arra, hogy bizonyos gének gyakorisági megoszlásai a kultúra közvetítő folyamatai révén alakulnak ki. A legtöbb kulturális jelenség azonban bonyolultabb közvetítésekre épül. Nem az történik, hogy a gének által előírt idegrendszeri vagy élettani változások mintegy lehetővé teszik a megfelelő kulturális gyakorlat kiépülését (mint a laktózlebontás vagy a sarlóssejtes vérszegénység esetében). Inkább azt figyelhetjük meg, hogy a mémek a darwini evolúciótól független mechanizmus (pl. kulturális szelekció) segítségével terjednek el, miközben befolyásolják a biológiai alkalmazkodást. Bizonyos kulturális változatok kifejezetten azért jönnek létre, hogy növeljék az adott kultúrában élő emberek túlélési esélyeit és szaporodását. Ebben a tekintetben a kulturális újításokat úgy foghatjuk

458 fel, mint a biológiai alkalmazkodás egyfajta helyettesítőit, amelyek a genetikai alapok hiányában is képesek növelni az egyének biológiai sikerességét. A kulturális újítások ugyanis olyan gyorsan jönnek létre, hogy a genetikai evolúció nem tudja őket követni, emiatt hátrányosak lehetnek az ember biológiai működésére nézve. Más kulturális változatok bevezetésével azonban lehetségessé válik e negatív hatások megszüntetése vagy legalábbis mérséklése, és ezzel a kultúra adaptív pályán tartása. Ebbe a csoportba tartoznak a különböző táplálkozási szokások és hiedelmek. Solomon Katz és munkatársai (1974) számos kultúrára kiterjedő összehasonlító vizsgálatokat végeztek a kukorica táplálkozási célra történő feldolgozási és előkészítési technikáiról. Az találták többek között, hogy sok helyen a kukoricát egy 30-50 percig tartó lúgos főzésnek vetik alá úgy, hogy fahamut vagy más alkalikus anyagot szórnak a vízbe, csak azután fogyasztják a növényt. Ez a kezelés, mint a laboratóriumi vizsgálatokból kiderült, jelentősen növeli a növény tápértékét. Eredetileg ugyanis a szemek egy emészthetetlen, glutelin nevű fehérjébe zárva tartalmazzák az egyik létfontosságú aminosavat, a lizint, amelyet a szervezet emiatt nem tud hasznosítani. Az alkalikus főzés hatására azonban ez a fehérje emészthető egységekre esik szét. Másrészt elbomlik a niacin nevű vegyület is, amely a pellagra nevű betegséget okozza. E speciális technika nélkül a kukorica csupán egy periferikus jelentőségű élelemforrás szerepét töltené be, és súlyos alultápláltságot okozna. Elsősorban persze azokban a - főleg dél-amerikai - kultúrákban, ahol az étrend 60-80%-át kukoricából készült ételek teszik ki. Nem véletlen, hogy szoros összefüggést találtak az alkáli főzés gyakorisága és a kukoricatermesztés, ill. -fogyasztás mértéke között. Ugyanakkor azoknál a népeknél - ilyenek az európai társadalmak -, ahol a kukorica nem lényeges tényező az élelmezésben, ezek a főzési szokások nem alakultak ki. A kutatásokból az is kiderült, hogy a kukorica lúgos kezelésének valódi következményei rejtve maradnak az itt élő emberek számára. A kérdésekre azt válaszolták, hogy azért használják ezt a főzési eljá-

6. RÉSZ. KULTÚRA

rást, mert így a kukorica kemény héja gyorsabban felpuhul. Ez a példa jól mutatja, hogy az adaptív kulturális változatok szelekciója nem feltételez tudatos döntéseket az egyén részéről. A mémek gyakran véletlenek sorozatán keresztül jelennek meg a populációban - kezdetben az alkáli főzés valószínűleg egy véletlen esemény vagy más irányú próbálkozások mellékterméke volt és előnyös következményeik miatt terjednek el. Eközben az emberek ritkán teszik tudatos mérlegelés tárgyává az ezzel járó nyereségeket és veszteségeket. Döntéseiket inkább a létező kulturális tradíciók és más, befolyásos emberek véleményei befolyásolják, azaz - Boyd és Richerson terminológiájával - mémválasztásaikat közvetett és gyakoriságfüggő részrehajlásokra építik. A véletlenek, pozitív következmények és befolyások működését még jobban megvilágítja egy másik, napjainkban folyó kutatás, amely a fűszerek használatának kulturális szokásai és biológiai előnyei közötti kapcsolat természetét igyekszik feltárni (Sherman és Hash 2001). A kutatók feltételezték, hogy az emberi táplálék elkészítése során használt fűszerek jótékony hatással vannak az egészségre. Nevezetesen, csökkentik az ételben lévő kórokozók és élősködők számát, illetve fertőzőképességét. A fűszernövények ugyanis olyan kémiai vegyületeket termelnek, amelyek segítségével hatékonyan képesek védekezni természetes kártevőikkel (rovarokkal, gombákkal, baktériumokkal) szemben. Az emberi táplálkozásban való felhasználásuk ennélfogva csökkenti az ételmérgezés és más táplálkozási betegségek kialakulásának a kockázatát. A fűszerek ugyanakkor ártalmasak is lehetnek, hiszen nagy koncentrációban tartalmaznak olyan toxinokat (allergéneket, karcinogéneket, teratogéneket), amelyek komoly egészségkárosodást okozhatnak. Ezért van az, hogy valamennyi kultúrában viszonylag kis mennyiségben fogyasztják őket, és sokan - főleg a gyerekek - kifejezetten negatív (averzív) reakciót mutatnak a szagukra vagy az ízükre. Legnagyobb kockázatot az intenzív növekedésben lévő magzatokra és csecsemőkre jelentenek, ezért nem meglepő, hogy a terhes anyák egy veleszületett


elhárító reakcióval - a terhességi rosszulléttel védekeznek ellenük (1.1.3.). A kutatók két alapvető hipotézist fogalmaztak meg a fűszerek használatának adaptív jellegével kapcsolatban. Először feltételezték, hogy a forró égövön gyakrabban és többféle fűszernövényt használnak a főzéshez, mint a mérsékelt vagy hideg éghajlati övezetekben, mert az előbbi térségben lényegesen többféle parazita él. Egy 34 országból összegyűjtött 93 receptkönyv 4578 receptjének összehasonlító elemzése ezzel egybehangzóan azt mutatta ki, hogy az évi átlaghőmérséklet növekedésével a legalább egy fűszert tartalmazó receptek száma és az egy receptben átlagosan felhasznált fűszerek száma is növekedett (6.8. ábra). Sőt, emelkedett a leghatásosabb antibakteriális fűszerek használatának gyakorisága és az egy receptben használt fűszerek által közömbösített baktériumok átlagos aránya. Azt találták, hogy ezek a különbségek nem vezethetők vissza a fűszernövények földrajzi előfordulásaiban található különbségekre. Ugyancsak feltételezték, hogy több fűszert használnak a húsfélék, mint a növények elkészítése során. Ezt a hipotézist arra építették, hogy a kórokozók kedvezőtlenebb feltételeket találnak az elhalt - tehát a táplálkozásra előkészített növényekben való szaporodásukhoz, részben a növényi sejtek vastag sejtfala, részben pedig a bennük található antibakteriális kémiai vegyületek miatt. Ezzel szemben az állati sejtek elsődleges védekező mechanizmusa, az immunrendszer az élőlény elpusztulása után megszűnik működni, és belső pH-juk is (amely nagyobb, mint 5,6) kedvező körülményeket biztosít a patogének elterjedése számára. A hipotézissel összhangban azt találták, hogy a húsételek elkészítéséhez valamennyi kultúrában többféle fűszert használnak, mint a növények feldolgozása során, és ez a különbség különösen nagy volt a trópusi, szubtrópusi országokban (6.8. ábra). A fűszerek használata olyan kulturális gyakorlat, amely valószínűleg hosszú időn keresztül javította az emberek egészségi állapotát, és ezzel növelte túlélésük valószínűségét. Szájhagyomány útján átadott vagy írott változataik sikeres mémek voltak, amelyek gyorsan elterjed-

459

6.8. ÁBRA A fűszerek használatának mértéke 34 országban az évi átlaghőmérséklet és a táplálék jellegének (hús vagy növényi) függvényében ■ (Forrás: Sherman és Hash 2001)

tek egy-egy kultúrán belül, méghozzá valószínűleg az emberek érzékeire, kedélyállapotára és pszichológiai jólétére gyakorolt pozitív hatásaik következtében. A fűszerek élénk (csípős, pikáns stb.) íze gyakran kellemes inger, amely nem csupán örömérzetet és érzékszervi izgalmat vált ki, hanem egyes esetekben bizonyos endorfinok termelését is elősegíti. Fogyasztásuk sokszor azonnal érezhető, közvetlenül megmutatkozó jótékony hatással van az emberek közérzetére, így pl. elősegíti az emésztésüket, vagy csökkenti vérnyomásukat. Lehetséges, hogy itt az érzékszervi részrehajlás esetével állunk szemben (3.5.6.): az ízlelőrendszer evolúciója olyan preferenciákat hozott létre, amelyek eredetileg más adaptációs célokat szolgáltak (pl. egyes, táplálékban gazdag növények ízének azonosítása), később viszont növelték a fűszerek iránti vonzódásunkat (Miller 2000a). A fűszerek távolabbi, egészségre gyakorolt hatása azonban valószínűleg csak egy hosszabb,

460 több generációt magában foglaló periódus alatt mutatkozott meg. Őseink feltehetően gyakran ettek - és betegedtek meg - romlott ételtől, amelynek sajátos íze és szaga volt. Az ilyen táplálék megfűszerezése kétféle hatással járt: egyrészt elvette a kellemetlen ízt, másrészt eltávolította a kórokozókat. Ez egy averzív kondicionálási folyamatot indított be: a táplálék elutasítása összekapcsolódott a fűszer nélküli ízekkel, míg a fűszerezett ételek kedvező fogadtatásra találtak a csoporton belül, különösen a meleg éghajlatú területeken. Őseink azonban többnyire nem voltak tudatában a fűszerek egészségre gyakorolt hosszú távú hatásának - ezzel gyakran a mai ember sincs tisztában. Élvezték mindazokat a közvetlen hatásokat (kellemes íz, érzékszervi izgalmi állapot, jó közérzet), amit e növények nyújtottak. A fűszerekkel kapcsolatos kedvező benyomásaik olyan utasítások, előírások, receptek egyszóval mémek- formájában terjedtek el a populációban, amelyek egyszersmind növelték tagjaik életképességét. Hosszú időn keresztül a fűszerek fajtái és száma állandóan változott: egyesek eltűntek a populációban, mások elterjedtek. Ez azzal függött össze, hogy milyen hatásosnak mutatkoztak a kórokozókkal szemben, amelyek ugyancsak állandóan változtak. Ezért azt mondhatjuk, hogy a hagyományos szakácskönyvek nem egyszerűen főzési útmutatókat tartalmazó kézikönyvek, hanem a patogénekkel szembeni evolúciós versenyfutás eddigi eredményeit összegző „adattárak".

6.2.4. Poliandria A kultúra és a gének közötti közvetítések még bonyolultabb és áttételesebb formáját mutatja a többférjűség (a poliandria), amely rendkívül ritka az emberi társadalmak körében (3.4. ábra). Ez egyáltalán nem meglepő a darwini elmélet fényében: a szülői ráfordításban mutatkozó különbség férfiak és nők között elsődlegesen a többnejűség és a monogámia kialakulását valószínűsíti, a többférjűség csak nagyon specifikus környezeti feltételek között várható (3.1.2.).

6. RÉSZ. KULTÚRA

A Himalája lejtőjén élő tibeti és nepáli populációk meglehetősen szélsőséges természeti és gazdasági körülmények között élnek. A lakosság különböző házassági formákba szerveződik, egy részük (30-60%-uk) fraternális poliandriát mutat. Ez azt jelenti, hogy az egy háztartásban maradó fiútestvérek, akik mindannyian részesednek az apai vagyonból, közösen vesznek magukhoz egy feleséget. Ha a fivérek mégis Önálló monogám családot alapítanak (lásd később), ez egyfajta primogenitúrával jár: az idősebb testvér lényegesen nagyobb eséllyel jut hozzá az apai örökséghez, mint fiatalabb öccsei (Crook és Crook 1988). A poliandria legfontosabb célja, hogy a családi birtok együtt maradjon. Végzetes volna ugyanis, ha a rendkívül rossz minőségű föld a monogám (patrilineáris) házasságkötések miatt szétforgácsolódna. Nem csupán az egy testvérre jutó szegényes birtok túlzottan kis mérete miatt, hanem azért is, mert a művelhető területek elszórtan találhatók a sziklák között, és a családoknak kilátástalan távolságokat kellene megtenniük lakóhelyük és birtokaik között. Ezért a földet nem engedik szétaprózódni; a fivérek és férjhez nem menő lánytestvéreik együtt maradnak, és generációkon keresztül keményen dolgoznak a megélhetésért. A többférjűség másik nagy előnye a monogámiával szemben ugyanis abban rejlik, hogy növeli a család rendelkezésére álló munkaerő nagyságát. Egyrészt azzal, hogy több munkavégző emberre lehet számítani, másrészt pedig azzal - és valószínűleg ez a fontosabb szempont -, hogy az együtt dolgozó testvérek a munkamegosztás rendkívül hatékony formáját képesek megvalósítani. A földművelésen kívül állatokat (főként jakot) tartanak, és más családokkal, illetve falvakkal kereskednek (pl. bőröket adnak lábbeliért, lámpaolajért). Ez a gazdasági sokféleség nem csupán a családi vagyont növeli, de egyúttal csökkenti a specializáció kockázatát is - így pl. a föld kiszáradása miatt bekövetkező gazdasági katasztrófát enyhíteni lehet a kézművesipari termékek (jaknyergek, gyapjútakarók stb.) eladásából származó bevétellel (Haddix 2001). A többférjűség ilyen feltételek mellett min-


denki számára előnyös intézmény; adaptív válasz egy ökológiai feszültségre, amely a munkaerőhiány és a túlnépesedés kockázata között áll fenn. A népességet nem lehet máshová telepíteni, és termőképes föld hiányában a házhelyek számát sem lehet növelni. A populáció méretét csak a házasságok számának korlátozásával lehet stabilizálni. Ez a monomaritális elv követését jelenti: minden generációban csak egy házasság jön létre családonként, amelynek keretében egyetlen termékeny nő feladata a szaporodás (Crook és Crook 1988). Ennek megfelelően a poliandria úgy működik, hogy a népesség természetes növekedését a családi struktúra magába szívja, miközben a házasságok száma amely nemzedékeken keresztül megegyezik a házhelyek számával - állandó marad, és alapját képezi az átöröklésnek. Ezzel egyszerre kerülhető el a túlnépesedés, a földtelenség és a munkaerőhiány. A túlnépesedés elkerülését szolgálja a cölibátus rendkívül magas aránya is: a férfiak mintegy 30, a nők kb. 15%-a vonul buddhista kolostorba. Olyan tényezők ezek, amelyek alapvetően befolyásolják az emberek túlélési és szaporodási lehetőségeit. Valóban, több vizsgálat azt mutatja, hogy a poliandria olyan kulturális adaptáció, amely egyúttal a darwini értelemben is adaptív választ jelent a környezeti kihívásokra: növeli a résztvevők genetikai reprodukcióját az alterna6.9. ÁBRA A különböző monogám és poliandrin családokban született gyermekek átlagos száma ■ (Forrás: Smith 1998)

461 tív házassági formákkal szemben (Smith 1998). A 6.9. ábra azt mutatja, hogy a poliandrin házasságban átlagosan több gyerek születik, mint a monogám házasságban, még akkor is, ha az egynejűséget választó férfiak önálló családi birtokrésszel rendelkeznek (5.19 vs. 3.75). Ez nyilvánvaló szaporodási nyereséget jelent a nők számára, amely tovább növekszik az unokák nemzedékében. Ezzel együtt a többférjűséget gyakorló társadalmakban élő nők reproduktív különbségei - a darwini elvárásoknak megfelelően - lényegesen nagyobbak, mint monogám keretek között (3.1.1.). Ez a közöttük zajló vetélkedések miatt van: házassági lehetőségeik korlátozottak, és csak egy részüket sikerül férjhez adni a vagyont birtokló fivérek valamelyik csoportjához. Nagyobb hányaduk vagy otthon marad és részt vesz a földművelésben és más munkákban, vagy kolostorba vonul. Az adatok azt mutatják, hogy a szaporodóképes korban lévő nők több mint 30%-a egyáltalán nem szül gyereket. A fiútestvérek szaporodási kilátásai még bonyolultabb képet mutatnak a családon belüli rivalizáció következményeként (Smith 1998). Nyilvánvaló ugyanis, hogy a testvérek kisebbnagyobb versengésben állnak a közös feleség birtoklásáért, amely alapvetően befolyásolja a családi szerepek dinamikáját, a társférjek érzelmi és szexuális elégedettségét, és végső soron az apaság valószínűségét. Az eddig vizsgált tibeti

462 és nepáli populációkban durván kétféle megoldás létezik a paternitással kapcsolatos konfliktusok megoldására. Az egyik az - ez valósul meg pl. a nyinbák körében hogy a testvérek mindegyike törekszik arra, hogy utódja legyen. Igyekeznek egyenlően „megosztozni" a feleségen, ennek megfelelően paternitásuk valószínűsége - legalábbis elméletileg - azonos lesz. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindegyik újszülöttet más-más testvérnek tulajdonítják. Az utódok számát illetően elméletileg ez inkább a fiatalabb testvéreknek kedvez. Ebben az esetben ugyanis az idősebb fivérre jutó utódok száma kevesebb lesz, mint akkor, ha az általa örökölt családi vagyon birtokában önállóan alapítana (monogám) családot (lásd 6.9. ábra). Öccsei számára viszont kifizetődő részt venni a közös házasságban, mert egyedül - kevés családi örökséggel, vagy anélkül - lényegesen kisebb családot (átlagosan két gyereket) tudnának eltartani. Fitnessnyereségeik összességében felülmúlják bátyjuk veszteségeit, ezért valójában a fiúk szülei azok, akik mindent összevetve a legtöbbet nyernek genetikailag a poliandrin házasságból. Ebből a szempontból tekintve valószínűleg az ő érdeküket szolgája ennek az intézménynek a fenntartása. Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a nyinba fivérek akkor növelik unokáik számát, ha együtt maradnak, nem pedig akkor, ha monogám családokra bomlanak. A szomszédos karnali csoportban ezzel szemben a fiútestvérek eltérően vesznek részt az utódnemzésben, annak köszönhetően, hogy az idősebb testvér szexuálisan kisajátítja a legálisan közös feleséget (Smith 1998). Ennek megfelelően mindegyik gyereket a legidősebb apának tulajdonítják. Egy másik populációban, Ladakhban, mindegyik fiúnak „elvileg" egyenlő apasági részesedést tulajdonítanak ugyan, valójában azonban a gyerekek nagy része az idősebb testvértől van. Ennek az az oka, hogy a fiútestvérek között meglehetősen nagy a korkülönbség, amit azzal is növelnek, hogy a másodiknak született fiút általában kolostorba küldik. Az adatok tényleg azt mutatják, hogy a buddhista szerzetesek túlnyomó többsége (kb. 90%-a) a másodszülött fiúk köréből kerül ki. A soron következő,

6. RÉSZ. KULTÚRA

harmadszülött fiú (mint társ-férj) viszont általában olyan fiatal, hogy valószínűleg jó ideig nem kerül szexuális kapcsolatba a feleséggel. Ilyen körülmények között az látszik valószínűnek, hogy a legidősebb fivér nemzi az utódok túlnyomó többségét, miközben a „paternitásegyenlőség" elvének hirdetése azt a célt szolgálja, hogy rábírja a fiatalabb testvéreket arra, hogy otthon maradjanak, és részt vegyenek a munkában. A számítások azt mutatják, hogy a rangidős testvér már 69%-os paternitás esetén is reproduktív nyereséghez jut a poliandrin házasságban, ahhoz viszonyítva, ha az egynejűséget választaná. Ezek a reproduktív kalkulációk azt mutatják, hogy a poliandria mind a nők, mind a férfiak genetikai rátermettsége szempontjából előnyös kulturális intézmény. Mégsem valószínű az, amit a szociobiológia képviselői állítottak (Alexander 1979), hogy ti. a szaporodási nyereségek hozzák létre és tartják működésben ezt a házassági intézményt. A poliandria kialakulásának és fennmaradásának alapvető oka inkább abban a gazdasági érdekben keresendő, hogy az itt élő emberek biztosítsák a családi birtok integritását és gazdasági termelőképességét a rendkívül mostoha környezeti feltételek között. Az együtt maradó testvérek és szülők gazdasági megfontolásai és társadalmi szerepkövetései vezetnek a többférjűség kulturális gyakorlatához, amely ugyanakkor hosszú távú genetikai nyereségekkel is jár. A poliandria alapvetően kulturális eredetét és mozgatórúgóit mutatják azok a társadalmi változások is, amelyek az utóbbi néhány évtizedben mentek végbe Tibetben és Nepálban (Durham 1991). A XX. század 60-as éveitől kezdődően egyre többen vállalnak államilag finanszírozott munkát (pl. turistavezetőként, katonai szolgálatban stb.). Az így befolyt jövedelem lehetővé tette a fiatalabb testvérek számára, hogy elhagyják a fivéreik és szüleik által irányított többférjűséget, és önálló családot alapítsanak. Az eddig elmondottak alapján nem véletlen, hogy a harmadszülött fiúk kb. 5-6-szor annyian döntenek a szülői házból való távozás mellett, mint az elsőszülöttek. Különösen így van ez azokban a populációkban (pl a karnalik körében), ahol va-


lamennyi gyereket a legidősebb fivérnek tulajdonítanak. Ehhez járul még az, hogy a gazdagabbá váló, illetve nagyobb földbirtok felett rendelkező poliandrin családok vannak leginkább kitéve a szétválásnak, hiszen ezekben elméletileg mindegyik fiú örököl annyit, amennyi elegendő egy monogám család eltartására. Mindebből az következik, hogy noha a poliandria még mindig erős kulturális szankció alatt áll, a megváltozott körülmények között egyre inkább terjed a monogámia vagy a poliginandria (a fiúk együtt maradnak szüleik birtokán, de mindegyik saját feleséget tart). Az egyéni jövedelemszerzés és a növekvő családi vagyon azonban önmagában nem vezet a poliandria széteséséhez, ahogy egy jelenlegi vizsgálatból megtudjuk (Haddix 2001). A fiútestvérek közötti munkamegosztás és specializáció - amelynek létrejöttét, mint korábban láttuk, gazdasági megfontolások diktálják - úgy tűnik, még fontosabb szerepet játszik az önálló családalapítási döntésekben. A szerzők azt találták, hogy ahol a fiúk különböző, de egymást kiegészítő gazdasági tevékenységeket folytatnak (földművelés, állattenyésztés, kereskedelem), ott a többférjűség általában stabil marad. Mindegyik fiú egyenlő részt vállal a különböző termelési ágak irányításában, és ez növeli az együttműködés szükségességét. Az eredmények azt mutatják, hogy azok a poliandrin családok, amelyek sokrétű termelési szerkezetet mutatnak, még akkor sem válnak szét önálló családokra, ha az általuk birtokolt vagyon nagysága ezt egyébként megengedné (6.10. ábra). A családon belüli munkamegosztás ráadásul csökkenti a fiúk közötti rivalizációt. A család nagysága viszont sok esetben ellentétes hatást gyakorol, éppen a növekvő feszültségek miatt. Azt találták, hogy a négy fiútestvérből álló családok mintegy 60%-a, míg a két fiú alkotta családok mindössze 10%-a válik szét az idők folyamán monogám egységekre. Világos, hogy a többférjűség fenntartására vagy megszüntetésére irányuló törekvések rendkívül összetett és finoman hangolt döntéseket igényelnek a résztvevőktől. Elterjedt vélekedés a tibeti társadalmakban, hogy a poliandria leg-

463 fontosabb funkciója az, hogy megakadályozza a családi földbirtok végzetes szétaprózódását. A többférjűség intézményének előnyben részesítése azonban nem feltétlenül - sőt, általában nem - tudatos döntésekből fakad. Több olyan vallási előírás létezik például, amely mintegy megerősíti, legalizálja ezt a házassági formát. Az egyik történet arról szól, hogy az együtt nevelkedő fivéreket anyjuk szigorúan a kölcsönös szeretet és az egymás iránti odaadás szellemében nevelte. Amikor a legidősebb fiú titokban megházasodott, testvérei azt mondták az édesanyjuknak, hogy ajándék érkezett a házhoz. Az anya, aki nem tudta, mi ez az ajándék, így felelt: élvezzétek közösen. A szülői parancsot nem lehetett megszegni, és a Himalája lejtőin élő emberek ezt a legendát is házassági szokásaik ideológiai-szakrális megerősítésére használják fel (Bereczkei 1991). A poliandria elfogadása tehát olyan tudatos vagy nem tudatos egyéni döntésekre épül, amelyek az adott természeti és társadalmi körülmények között sikeres ideák átvételén alapulnak. A monomaritális elv ebben az értelemben olyan közvetett részrehajlást (Boyd-Richerson) vagy másodlagos értékek által irányított választást

6.10. ÁBRA Annak a valószínűsége, hogy a poliandrin (többférjű) családok monogám családokká válnak szét, a családi vagyon nagyságának és a fivérek közötti munkamegosztás mértékének függvényében ■ (Forrás: Haddix 2001)

464 (Durham) képvisel, amely egy kulturálisan adaptív házassági rendszer fennmaradását, szelektív megtartását eredményezi. Ez az idea rendkívül erős. A környező népek vallásai szigorú monogámiát és házastársi hűséget hirdetnek, és ez alapján a múltban gyakran intéztek politikai színezetű támadásokat a Himalája poliandrin népcsoportjai ellen. Ok azonban továbbra is fenntartották „furcsa és bűnös" szokásaikat, sőt a jelenlegi tiltó (kínai) kormányintézkedéseknek is ellenállnak. A kulturális evolúció értelmében azt lehet mondani, hogy a poliandriával kapcsolatos preferenciák és szabályok - legalábbis a hagyományos ökológiai és gazdasági feltételek között magas kulturális fitnessük (azaz előnyös társadalmi következményeik) miatt terjedtek el a populációban. A kulturálisan sikeres mémek ugyanakkor pozitívan befolyásolják az őket használó egyének szaporodási sikerét: a poliandria több túlélő utódot eredményez ,mint bármely más házassági forma. Ezzel a kulturális és biológiai evolúció összekapcsolódik és egymást erősíti. Ez az összefüggés Durham fokozásmodelljében értelmezhető leginkább: ugyanazok a mémek, amelyek gazdasági és politikai értelemben előnyösek egy kulturális rendszerben, egyúttal fenntartják és elterjesztik felhasználóik génjeit a populációban.

6.2.5. A kultúra maladaptivitása. Kuru. Cölibátus Pápua Új-Guinea délkeleti magasföldjein él a fore népcsoport, amely - a környező népek többségéhez hasonlóan - kannibál (Harris 1995). Mégpedig az endokannibalizmus jelenségét gyakorolja, ami annyit jelent, hogy elhunyt hozzátartozóikat, családtagjaikat és közelálló csoporttársaikat, szövetségeseiket egy vallási rituálé keretei között elfogyasztják. Azt már a korábbi, más népeknél végzett kutatásokból tudjuk, hogy a kannibalizmus elsősorban a csoportkötelékek megszilárdítását szolgálja. Azzal, hogy az emberek mintegy testükbe építik, asszimilálják elhunyt rokonaik és ismerőseik földi maradvá-

6. RÉSZ. KULTÚRA

nyait, növelik az összetartozás és egymásrautaltság tudatát. Összekötik az egymásra következő generációk láncolatát egy olyan társadalomban, amelyiknek nincsen írásos emléke őseiről. Ezenkívül a forék úgy tartják, hogy a testi kötelék eltávolítása a kannibál lakoma során segíti és gyorsítja a halott lelkének távozását az ősök szelleméhez. Úgy hiszik továbbá, hogy az elhunyt haja, körme gyógyító erőt tartalmaz. Az emberhús elosztása szigorú szabályok szerint megy végbe, amelyek alapján elsősorban a nők, a gyerekek és az idős férfiak fogyasztanak az elhunyt testéből, a harcosok viszonylag ritkán. A forék endokannibalizmusa mindezek alapján olyan szokásnak (mémkészletnek) tartható, amely magas kulturális fitnesszel rendelkezik. A törzs tagjai előnyös társadalmi és egészségügyi hatásokat tulajdonítanak neki, amelyek miatt az alapjukat képező hitek és rituális technikák elterjednek, és egyik generációról a másikra adódnak. Sőt, elképzelhető, hogy egyúttal az őket használó emberek túlélési és szaporodási esélyeit is javítják. Egyes antropológusok szerint ugyanis az emberi hús rendszeres fogyasztása értékes fehérjéhez juttatja az embereket egy olyan környezetben, ahol a népsűrűség folyamatos növekedése a vadászható állatok számának drámai csökkenéséhez vezetett (Harris 1995). Ezt a hiányt a férfiak a vadon élő és tenyésztett disznófélék húsából fedezik, a nők és a gyerekek viszont emberhúsból kénytelenek pótolni. A férfiak ezt azzal indokolják, hogy a kannibalizmus megfosztaná őket a harci erőtől és sebezhetővé tenné őket az ellenség támadásának. A probléma abból származik, hogy az elhalt emberek húsának tömeges fogyasztása egy súlyos betegség, a kuru elterjedéséhez vezetett, amely minden valószínűség szerint vírusfertőzés következtében állt elő. A benne szenvedők idegrendszerük sorvadása miatt fokozatosan elvesztették izomműködésüket, néhány hónap alatt megbénultak, majd képtelenné váltak a beszédre és az evésre. Lassú szenvedés után általában egy éven belül meghaltak. A XX. század derekára a falvak mintegy 5-10%-a pusztult el így, az áldozatok több mint 60%-a felnőtt volt,


93%-uk nő. A kuru rendkívül gyorsan terjedt a fore falvakban, ahol a megbetegedések először a rokonok láncán belül jelentkeztek. Súlyosbította a helyzetet az a kulturális gyakorlat, hogy a közeli hozzátartozók előjoga volt az elhunyt agyvelejének - leginkább fertőzött testrészének - az elfogyasztása. Jelenleg is viták folynak a fertőzés lehetséges útjairól: egyesek szerint a fertőzött testrészek elfogyasztása, mások szerint a halott előkészítése során szerzett sérülésekből származó vérmérgezés okozza a megbetegedést. A forék a törzsi varázslókhoz fordultak a súlyos kór enyhítéséért, de nem voltak hajlandók feladni a kannibál szokásokat, sokszor még a kormány erőteljes tiltása ellenére sem. Arra a kérdésre, hogy mi lehet ennek az oka, első megközelítésben azt válaszolhatjuk, hogy a kannibalizmus mémjeit pozitív társadalmi következményeik miatt tartották fenn a kulturális ideák készletében. A csoport integrációjának szimbolikus-szakrális megerősítése és a fehérjedús táplálék iránti fokozott szükséglet kielégítése olyan mértékben meghatározó jelentőségű volt az itt élő emberek életében, hogy magasra értékelték és elterjesztették ennek a szokásnak a hitrendszerét, még a kuru tömeges méretű pusztítása után is. Boyd és Richerson modelljében ezt úgy értelmezhetjük, hogy a kannibalizmus kulturális evolúciójában szerepet játszó közvetett és gyakoriságfüggő erőket - amelyek a szóban forgó ideák társadalmi közvetítését szolgálták nem tudták ellensúlyozni a biológiai túlélés közvetlen részrehajlásai. A mémek pozitív kulturális szelekciója negatív genetikai szelekciót indított be az őket felhasználó emberek körében. Ez az, amit Durham szembenállásmodellnek nevez: a magas kulturális fitnesszel rendelkező mémek megakadályozzák hordozóikat abban, hogy biztosítsák túlélésüket és szaporodásukat. Közelebbről nézve a dolgot, Durham (1991) szerint a kannibalizmus két tényező miatt válhatott maladaptív kulturális szokássá. Az egyik a értékáthelyeződés, amely azt jelenti, hogy egy kulturális norma, amely korábban előnyös funkciót töltött be a társadalomban, új Ökológiai és szociális környezetbe helyeződve megváltoztatja hatását. A kannibalizmus gyakorlata, amely

465 eredetileg növelte - de legalábbis nem csökkentette - az egyének genetikai rátermettségét, a kuru megjelenése okozta változások után negatív fitnesskövetkezményekkel járt. Ez lényegében egyfajta kulturális tehetetlenség: a társadalmi normák és szankciók - a mémátadás autonóm törvényei következtében - egy darabig annak ellenére is fennmaradnak, hogy az általuk okozott veszteség már lényegesen meghaladja a nyereséget. Ezzel szorosan összefügg a másik tényező, amely a hatásészrevétlenség nevet kapta. Ebben az esetben az emberek vagy nem észlelik, hogy viselkedésük káros következményekhez vezet, vagy pedig észreveszik a káros hatásokat, de ezeket képtelenek összekapcsolni azzal a viselkedéssel, amelyet módjukban állna megváltoztatni. Esetünkben ez azért fontos, mert a kuru modern betegség, amelynek a megjelenése óta csak egy-két generáció telhetett el, így viszonylag kevés idő állt rendelkezésre a betegség természetének részletes megfigyelésére. Ennél is fontosabb, hogy a betegséget okozó vírus lappangási ideje meglehetősen hosszú és változó, 2-től 23 évig terjedő időtartamokat foglal magában. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között rendkívül nehéz felismerni a kannibalizmus mint kiváltó viselkedés és a kuru mint ártalmas következmény közötti összefüggést. Könnyebb kivédeni a maladaptív hatásokat akkor, ha az okok és következmények viszonya átláthatóbb. Tény, hogy olyan betegségek esetén, amelyek kifejlődése rövid latencia után következik be (mint pl. a mumpsz, a kanyaró, a vérhas) a forék hamar felismerték a fertőzés természetét és a terjesztés módját, és maguk is ellenintézkedéseket tettek - pl. karantén alá vontak bizonyos falvakat. A kuruval kapcsolatos példa egy nagyon fontos elméleti problémára hívja fel a figyelmet. Sokan úgy tartják, hogy a kultúra legtöbb jellege biológiai következményét tekintve maladaptív. Lehetséges azonban, hogy ez csupán abból fakad, hogy nincs kellő ismeretünk a kérdéses jelenségről (1.2.3.). Sokszor esünk abba a hibába, hogy túl gyorsan rámondjuk valamilyen emberi cselekvésre vagy intézményre, hogy nincs ha-

466 tással, vagy éppen hátrányos a szaporodásra (génátadásra). Nem ritkán kiderül azonban, hogy feltevésünk nagyon ingatag talajra épül. Példaként említsük meg a cölibátus gyakorlatát, amelyet számos vallás megkövetel papjaitól. A katolikus egyházban a XII. századra tehető a kialakulása, amikor II. Innocent pápa megtiltotta az egyházi személyek házasságát. Triviálisnak tűnik, hogy a papi nőtlenség olyan kulturális intézmény, amely hátrányos a genetikai reprodukcióra nézve. Kialakulása annak köszönhető, hogy komoly gazdasági és politikai előnyöket hordozott a társadalom bizonyos csoportjai számára: megakadályozta az egyházi birtokok szétaprózódását, mérsékelte a kléruson belüli hatalmi harcokat, biztosította a papok lojalitását és engedelmességét stb. Boyd és Richerson (1985) szerint a kulturális szelekció mindezek miatt előnyben részesítette a papi cölibátus mémjeit, amelyek a darwini evolúciótól függetlenül másolódtak és adódtak tovább egyik generációról a másikra, miközben gyakran végzetesnek bizonyultak a vallási csoportok fennmaradására nézve. A shaker egyház képviselői pl. olyan szigorú cölibátusban éltek, hogy mintegy 150 éves fennállás után - képviselőik fokozatosan kihaltak. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor a szekta átlagos mortalitási rátája meghaladta a toborzás arányát és a shakerek teljes eltűnésével fejeződött be. Ránk hagyták nagyszerű zenéjük és belső építészetük örökségét, de nem hagyták ránk génjeik örökségét. Egyes jelenlegi kutatási eredmények azonban kétséget ébresztenek az iránt, hogy a cölibátus szükségképpen maladaptív intézmény. A középkori és újkori Európából származó demográfiai adatok elemzései arra világítanak rá, hogy a cölibátus fontos szerepet töltött be a családi birtok megőrzésében és a rokoni-vérségi vonal fennmaradásában (Boone 1988, Voland és Dunbar 1995). Mint a 3.2.2. fejezetben részletesen is bemutattuk, a szülői vagyon egyenlő alapon történő szétosztása a potenciális örökösök között azzal a veszéllyel járt, hogy a birtok néhány generáció után annyira szétaprózódik, hogy gazdaságilag életképtelenné válik. Hasonló problémával szembesültek az imént említett poliand-

6. RÉSZ. KULTÚRA

rin családok. Az elszegényedő utódok szociális és reproduktív értelemben egyaránt sikertelenségre voltak ítélve. Portugál és német adatok azt mutatják, hogy házassági esélyeiket a születési sorrend határozta meg; minél több idősebb testvérük volt, annál kisebb valószínűséggel házasodtak meg, és annál kevesebb gyerekük volt (lásd 3.10. ábra). A szülők ennek megfelelően az örökösök számának csökkentésével biztosították a vagyon felhalmozását és ezzel genetikai képviseletük növelését az unokák nemzedékében (3.2.2.). Ennek eszköze volt egyfelől az elsőszülöttség (primogenitúra) intézménye, másfelől a cölibátus. A cölibátus funkciója az volt, hogy mérsékelte az utódok közötti vetélkedést a családi erőforrásokért. Egy vizsgálatban arra derült fény, hogy negatív összefüggés található a cölibátust gyakorló fiúk száma és a családi földbirtok mérete között; minél kisebb volt a szülői birtok, annál több - elsősorban másod- és harmadszülött fiút neveltek papnak (Strassman és Clarke 1998). A lányok házasságát ugyancsak korlátozni kellett, mert a velük járó hozomány gyakran tekintélyes vagyont vitt el a háztól. Általában a legidősebb lányok házasodtak meg, míg fiatalabb, „fölöslegessé" váló testvéreik a kolostorok és zárdák falai között élték életüket, számuk nem ritkán a birtokos családokból származó nők populációjának 30%-át is kitette. Köztudott, hogy a lányok kiházasítása többnyire gazdasági és politikai célból történt, az azonban kevéssé ismert, hogy az apácák és zárdaszüzek ugyancsak társadalmi tőkét jelentettek a családnak, főleg az arisztokraták körében. Különleges nevelést kaptak, státusukat a kolostor falai között is megőrizték, és „önként vállalt" szüzességük és erkölcsös életmódjuk olyan érték volt, amely a középkori gondolkodás fényében komoly tekintélyt és megbecsülést jelentett a maguk és családjuk számára (Hill 1999). A társadalmi haszon mellett reproduktív előnyökkel is járt a szülők számára, ha fiaik és lányaik egy részét papnak vagy apácának adták (Barrett et al. 2002). Nem csupán azért, mert a földbirtokot öröklő és megházasodó (elsőszülött) utódok több unokát neveltek fel, mint

467


6.11. ÁBRA A katolikus papnövendékek megoszlása az Egyesült Államokban testvéreik száma és a családi jövedelem nagysága szerint ■ A családi jövedelmet egy négyfokú skálán jelölték, ahol az 1-es jelenti a legalacsonyabb jövedelmet (Forrás: Low 2000)

nincstelen testvéreik, akiknek a cölibátusa ráadásul enyhítette a szülői erőforrásokért folyó testvéri rivalizációt. Azért is előnyös volt, mert az egyházi és katonai rangok valamelyikét elnyerő fivérek rendszeres anyagi támogatásban részesítették és értékes politikai szövetségekhez juttatták családtagjaikat. Különösen jelentős segítség volt ez a szegény családok számára, akiknek sokszor ez volt a felkapaszkodás egyetlen lehetősége. A papok és apácák támogatásuk révén javították testvéreik és azok gyerekeinek létfeltételét, végső soron túlélését és szaporodását. Lényegében ez annak a rokoni segítségnyújtásnak (helping at the nest) az egyik esete, amelynek keretében a szaporodásukról lemondó egyének testvéreik támogatása révén csökkentik szüleik utódgondozással kapcsolatos ráfordításait (2.1.2.). Lehetséges, hogy mindez nyereséges volt a számukra, amennyiben a rokonszelekció révén - mintegy oldalágon - növelték genetikai képviseletüket. Közismert az is, hogy az egyházi elöljáróknak gyakran számos saját gyerekük is volt, akiket (mint „unokaöcsöket") befolyásos pozíciókba juttattak. Érdekes, hogy a cölibátus jelenlegi gyakorlata számos vonást megőrzött adaptív jellegéből. Egy jelenlegi vizsgálat azt mutatta ki, hogy az Egyesült Államokban a papok ma is a legnagyobb méretű és legszegényebb családokból kerülnek ki (Low 2000). A 6.11. ábra azt mutatja, hogy a katolikus papok több mint 60%-a négy-

vagy többgyerekes családban nőtt fel. Nem világos ugyanakkor, hogy ez milyen társadalmi előnyöket kínál a résztvevők számára, és hogy növeli-e genetikai rátermettségüket. Az azonban nyilvánvaló az eddigiekből, hogy egy kulturális szokás reproduktív következményei - bármenynyire triviálisnak is tűnnek első pillantásra - sosem ítélhetők meg spekulatív úton. A kulturális jelenségek biológiai értelemben vett adaptivitásának mindig empirikus kérdésnek kell lennie (1.2.3., 3.2.3.).

6.2.6. A kultúra önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek A kultúra adaptivitása mellett egy másik alapvető kérdés a kultúra egyénekkel szembeni autonómiája. Mint láttuk, a memetikus evolúció és a kettős öröklődés modelljeiben fontos szerepet kap az a felismerés, hogy a kulturális evolúció az egyéni érdekekhez képest önálló információfeldolgozási és átviteli folyamatokra épül. Ez a gondolat már korábban is megfogalmazódott számos pszichológus és antropológus munkájában. Marshall Sahlins (1976) szerint a társadalmak az általuk létrehozott szimbolikus struktúrák révén szabályozzák az emberek közötti kapcsolatokat. Minden kultúra sajátos belső logikával rendelkezik, szokásai és intézményei olyan speciális jelentésekkel bírnak, amelyek

468 sokszor önkényesek szabályokat állítanak az emberek elé. A kultúra mozgásainak belső szimbolikus logikáját és önkényességét sokak szerint jól illusztrálja a divat változása. Váratlan ötletek, kiszámíthatatlan változások, időnkénti meglepetésszerű visszatérések a korábbi formákhoz jellemzik a női divat elmúlt százéves történetét. Egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint azonban ezek a változások nem függetlenek az egyéni érdekektől, sőt fontos szerepet játszanak bennük a nők reproduktív döntései (Barber 1999). A divat alakulására döntő hatással vannak a nők saját vonzerejükkel kapcsolatos vélekedései, és e vonzóerő megváltoztatására, illetve partnereik manipulálására irányuló kísérletei. Ezek a törekvések elsősorban két tényezőtől függnek: a nők házassági esélyeitől és a munkaerőpiacon való elhelyezkedésüktől. Több, különböző országokból származó divatlap, divattörténeti kézikönyv és tanulmány elemzése után Nigel Barber (1998, 1999) azt találta, hogy a nők minden időszakban többé-kevésbé bejósolható módon reklámozzák egyrészt szexuális hozzáférhetőségüket, másrészt reproduktív értéküket (korukat és másodlagos nemi jellegeiket, lásd 3.4.2.). Előbbit a szoknya rövidsége mutatja, utóbbit inkább a derék karcsúságát és a nőies („homokóra") formákat kiemelő ruhák, továbbá a melleket kihangsúlyozó mély dekoltázs jelzi (3.5.3.). Hosszú ruhájuk viszont inkább szexuális visszafogottságukat, és ezen keresztül megbízhatóságukat közli. Olyan időszakokban és társadalmi csoportokban, amelyekben a relatíve alacsony válási gyakoriság (stabil házasság) és a relatíve magas nemi arány (azaz több 20 és 40 közötti férfi van jelen mint nő) következtében kedvezőek a nők házassági esélyei - ez volt jellemző pl. a 30-as évekre -, akkor a hosszú szoknyák, a mély dekoltázsok és a nőies alakot, a karcsú derekat, de gömbölyded csípőt és telt kebleket hangsúlyozó ruhák (és ennek megfelelő fűzők, melltartók stb.) terjedtek el. Ennek az az oka, hogy a nők fizikai megjelenésük hangsúlyozásával, továbbá a szexuális önkorlátozás és megbízhatóság jelzésével igyekeznek növelni vonzóerejüket a há-

6. RÉSZ. KULTÚRA

zassági piacon. Ezzel együtt egy másik trend is érvényesül: amint növekszik az adott társadalomban az iskolázott, jól elhelyezkedő nők aránya, a ruhák, különösen a szoknyák hossza megrövidül, miközben elterjednek a magas dekoltázsok, és a vékony, fiús külsőt kiemelő, a derék és a csípő különbségét viszont elrejtő ruhák. A munkába álló, gazdaságilag független nőknek ugyanis nincs szükségük arra, hogy szexuális megbízhatóságukat hangsúlyozzák, másrészt úgy tartják, hogy vonzerejüket inkább magas státusuk és intelligenciájuk, mint előnyös, szexi megjelenésük biztosítja (3.5.2.). Különösen jellemző ez az attitűd a diplomás nők csoportjára. Amikor azonban a nők számára a karriernél fontosabbá vált a házasság - pl. az 50-es évek nyugati társadalmaiban - a divat átmenetileg újra visszatért a teltebb formák reklámozására. A hetvenes évek felgyorsuló emancipációs folyamatai viszont megint a másodlagos nemi jellegek elrejtésének, vagy legalábbis részleges elfedésének kedveztek. Az elemzés kimutatta, hogy a nők olyan kulturális változatot használnak a ruházkodással kapcsolatos mémek készletéből, amelyek leginkább megfelelnek társadalmi érdekeiknek és az evolúció során kialakult motivációiknak. Ezek kölcsönhatásaiból, nem ritkán konfliktusaiból alakulnak ki a testi vonzóerőre vonatkozó mindenkori kulturális kritériumok és standardok. Sőt, a vizsgálatból az is leszűrhető, hogy a női divat változásait nem annyira a férfiak elvárásai diktálják, sokkal inkább a nők saját érdekei és saját magukra vonatkozó értékítéletei irányítják. Kimutatható volt pl., hogy a női ízlést bemutató lapok (pl. a Vogue) divatra vonatkozó kritériumai (pl. mell-derék arány) átlagosan tizenhat évvel később jelennek meg azokban a lapokban (pl. Playboyban), amelyek a férfiak nőkre vonatkozó elvárásait sugározzák. Az evolúciós pszichológia szerint mindez általánosítható. Miközben a kultúra a jelentések és szimbólumok gazdag világát hozza létre, nem szakad el teljesen az egyének pszichológiai adaptációitól. A társadalomban uralkodó értékek és normák egymásból levezethető és egymásból magyarázható ideákat (mémeket) képeznek, de


végső soron a viselkedés mentális algoritmusaiban, epigenetikus szabályaiban horgonyozhatok le. Ez korlátokat állít a szociális konstruktivizmus bizonyos elméletei elé, amelyek szerint a társadalom mint az egyének felett létező rendszer írja elő azokat az értékeket és jelentéseket, amelyek az egyéni gondolkodás és cselekvés tartalmát meghatározzák. Erősen vitatott terület ebben az összefüggésben a nemi szerepek különbségei. A 3.3.3., 4.4.3., 4.4.4. és 5.5.6. fejezetekben részletesen ismertettük a férfiak és nők viselkedésében, gondolkodásában, illetve gyermek- és kamaszkori fejlődésükben található különbségek evolúciós hátterét. Sokan azonban úgy érvelnek, hogy a viselkedés nemi különbségei egy dolog: ebben szerepet játszhatnak bizonyos adaptív genetikai programok. A nemi szerepek kérdése azonban megítélésük szerint már más: ezek alapvetően a társadalom által kialakított kategóriák, amelyek mintegy jelentést adnak a nemek közötti biológiai (testi) különbségeknek (Tiefer 1995). Kétségtelen, hogy a nőies és férfias magatartás szerepei, a szexuális viselkedés normalitásáról és abnormalitásáról vallott felfogások, vagy az anyasággal és apasággal kapcsolatos intézmények hogy csak néhány példát emeljünk ki - kulturális termékek: az adott társadalom nevelési szokásaira és szocializációs technikáira vezethetők vissza. Megnyilvánulásaik emiatt nagyon változatos képet mutatnak, ahogy az egyik történelmi korszaktól és társadalmi berendezkedéstől a másikra térünk. Az evolúciós pszichológia értelmezése szerint azonban a nemi szerepek kialakulásukat tekintve mégsem függetlenek az evolúciós stratégiáktól. Általános értelemben azt mondhatjuk, hogy a különböző nemi szerepek kultúrán belüli és kultúrák közötti eloszlásai nem véletlenszerűek, hanem egy meghatározott gyakorisági mintázatot mutatnak, ahol a legsűrűbb pontok az evolúciós értelemben legvalószínűbb stratégiák körül találhatók. A foglalkozási szerepek tanulmányozása például olyan megoszlásokat és trendeket tár fel, amelyek meglehetősen távol esnek attól, amit önkényesnek nevezhetünk. Egy 185 tradicionális társadalmat magá-

469 ban foglaló összehasonlító vizsgálat azt tárta fel, hogy valamennyi foglalkozási ágban világos szerepeloszlás érvényesül (Wood és Eagly 2002). Vannak olyanok, amelyeket kizárólag, vagy csaknem kizárólag a férfiak művelnek (vadászat, húsfeldolgozás, fémipar, szerszámkészítés, halászat stb.), másokat túlnyomórészt a nők végeznek (növényi táplálék gyűjtése és feldolgozása, mosás, szövés-fonás stb.), és néhányat, nagyjából egyenlő arányban, mindkét nem tagjai (bőrkikészítés, termésbetakarítás, fejés, kosárkészítés stb.). Ezek a „természetes" foglalkozási szerepek nagy ellenállást mutatnak a radikális társadalmi reformok iránt, amit jól mutat például a volt szocialista országok munkaerő politikájának kudarca. A nők, amint lehetett, tömegesen hagyták el a kohászatot, a traktorvezetést és kőműves szakmát, hogy otthon maradhassanak gyermekeikkel. A modern ipari társadalmakban jellemző különbségek vannak a nők és férfiak pályaorientációja és foglalkozása közt (Mealey 2000a, Moir és Jessel 1989, Rabinowitz és Valian 2000). Ezek végső soron a két nem eltérő pszichológiai képességeire vezethetők vissza, amelyek viszont az evolúció során kialakult viselkedési különbségekre épülnek. Mint korábban láttuk, a férfiak és a nők részben eltérő adaptációs problémákkal szembesültek a múltban, amelyek ennek megfelelően különböző hajlamokra és képességekre szelektáltak a két nem képviselőinél. A férfiak jobb térorientációs képessége (4.4.4.) pl. azt eredményezi, hogy még ma is lényegesen többen helyezkednek el a mérnöki és építészeti ágazatokban (6.12. ábra). Sokak szerint az absztrakt szimbólumok térbeli mozgatásában mutatkozó különbségekre vezethető vissza az is, hogy a férfiak közül kerül ki a matematikusok, fizikusok és zeneszerzők nagy része. A nők verbális téren mutatkozó fölénye viszont magyarázatot ad a tanári pályán tapasztalható nemi különbségekre, továbbá az egyetemek nyelvi fakultásain és általában a társadalomtudományi szakokon található „elsöprő" női többségre. A férfiak nagyobb mértékű agressziója, kockázatkereső magatartása, továbbá szenzoros élménykeresése (3.3.3.) azt eredményezik, hogy

470

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.12. ÁBRA Férfi és női hallgatók aránya a különböző egyetemi fakultásokon az USA-ban ■ (Forrás: Mealy 2000)

a férfiak jobban vonzódnak a kalandos pályák, gyakori helyváltozással járó szakmák, esetenként pedig a veszélyes foglalkozások iránt. Nem véletlen, hogy szinte kizárólag férfiak helyezkednek el kamionsofőrként, tűzoltóként, darukezelőként. Ezzel szemben a nők férfiakét meghaladó szociális képességei, a személyes kapcsolatok kialakításában és fenntartásában mutatott jártasságuk olyan szakmák iránt teszik őket fogékonnyá, mint ápolónő, szociális munkás, óvónő stb. A nők számos foglalkozási ágban kamatoztatják azokat a - férfiakhoz képest fejlettebb - pszichológiai képességeiket, amelyekre az evolúciós környezetben tettek szert: jobb érzékszervi működés, nagyobb empátia, gondoskodás és kommunikációs készség (4.4.3., 4.4.4., 5.5.6.). Mint láttuk, a férfiak vetélkedő hajlama, dominanciatörekvése és teljesítmény-orientációja a természetes és ivari szelekció hatására alakult ki és vált pszichológiai repertoárjuk szerves részévé (3.3.3., 4.4.3.). Számos evolúciós pszichológus szerint alapvetően ez magyarázza azt a tényt, hogy valamennyi kultúrában a férfiak igyekeznek elfoglalni a gazdaság és társadalom vezető szerepeit (Rabinowitz és Valian 2000, Wood és Eagly 2002). Miközben Nagy-Britanniában az orvostanhallgatók több mint fele lány, mindössze 2%-uk kerül vezető beosztásba valamely klinikán vagy kórházi osztályon. Feminis-

ták gyakran hangoztatják, hogy a férfiak hatalmi törekvései sokszor a nők kiszorításával és alávetésével jár, és ebben van is igazság. Evolúciós oka azonban mégis a férfiak egymással szembeni konkurenciaharcai, amelyek az adott társadalomban legelőnyösebb pozíciók megszerzésére irányulnak. Az a tény például, hogy a tudományos élet vezető státusait (professzor, tanszékvezető, akadémikus) szerte a világon nagyrészt férfiak birtokolják, nem arra vezethető vissza, hogy értelmi képességeik felülmúlják a nőkét. Sokkal inkább arra, hogy a tudományos szakma rendkívül kompetitív: a tanulmányok közlésének, a fokozatok megszerzésének, a disszertációk megvédésének és a kutatási támogatások elnyerésének szigorú versenyére épül. Miközben a férfi tanárok túlnyomórészt teljesítményorientáltak, női kollégáik hozzájuk képest nagyobb hangsúlyt fektetnek magára a tanításra és a hallgatók előmenetelére. Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy a tanulmányaikat befejező férfiak többsége olyan szakmában szeretne elhelyezkedni, ahol viszonylag nagy a kihívás és a versenyhelyzet, de ahol várhatóan ugyancsak nagy a teljesítményből fakadó siker és tekintély (Archer 1996). A nők számára - úgy tűnik - a puszta teljesítménynél és presztízsnél fontosabb saját megelégedettségük növelése és a személyes kapcsolatok ápolása: a többiek részéről megnyilvánuló megbecsülés és


a másokért végzett munka hasznosságának tudata. Egy amerikai vizsgálatban annak az okát keresték, hogy a magánszférában dolgozó női alkalmazottak előléptetési, feljebbjutási esélyei miért lényegesen rosszabbak a férfiakénál, még akkor is, ha egyébként a vállalat vezető testülete kifejezetten pozitív diszkriminációt alkalmaz velük kapcsolatban (Moir és Jessel 1989). Kiderült, hogy ez elsősorban a motivációk és az előmenetel iránti attitűd nemi különbségeiben keresendő. A nők a férfiaknál átlagosan kisebb hajlandóságot mutattak arra, hogy átképzésen vegyenek részt, túlórázzanak, és hétvégéiket a cégre áldozzák - még abban az esetben is, ha nem volt családjuk. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy amint egy szakmában csökken a versengés - többek között a munkaerő-kereslet növekedése, vagy az erősödő állami támogatások következtében -, egyre több nő helyezkedik el benne (Mealey 2000a). Ez történik pl. az Egyesült Államokban, ahol napjainkban

471 egyre több nő megy el klinikai pszichológusnak, jóllehet korábban ez a szakma szinte teljesen férfiakból állt. Az előbbiek fényében azt mondhatjuk, hogy a férfiak és a nők többnyire a saját nemük pszichológiai repertoárjának megfelelő foglalkozási szerepeket és életpályákat választják. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a nemi szerepek nem pusztán az evolúció során kialakult veleszületett hajlamok egyszerű kifejeződései, ahogy a szociobiológia első nemzedékének képviselői gondolták. Korábban kísérletet tettünk arra (4.4.5., 4.5.1.), hogy bemutassuk a veleszületett képességek és a szocializációs folyamatok kölcsönhatásának alapformáit (az ún. gén-környezet interakció típusait) az egyéni fejlődés során. Egyelőre még csak keveset értünk meg abból, hogy az evolúció során kialakult nemi különbségek és a neveléssel közvetített preferenciák, elvárások, értékek együttesen hogyan transzformálódnak átfogó társadalmi szerepekké.

6.3. fejezet

BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK A kulturális evolúció és a biológiai evolúció imént elemzett „összeütközésének" eredményeként gyakran jönnek létre betegségek és rendellenességek. Kialakulásuk két alapvető okra vezethető vissza. Egyrészt, miután a szelekció nem tervez előre, az emberi szervezet genetikai apparátusa hosszú evolúciója során nem tudott felkészülni a modern technikai és szociális változások számos fajtájának adaptív kezelésére. Másrészt, ezek a változások túlságosan gyorsak és mélyrehatóak ahhoz, hogy a szelekció jelenleg követni tudná őket a megfelelő genetikai alapok átrendezésével és elterjesztésével. Az ebből fakadó megfelelési, illesztési nehézségek kultúra és biológia között sok esetben ahhoz vezetnek, hogy az emberi viselkedés egykor adaptív viselkedésformái betegségek forrásává válnak. Ezt már Freud (1982) is világosan látta, amikor arról értekezett, hogy civilizációnk a tudattalan ősi ösztönvilágának (elsősorban a szexuális ösztönöknek) korlátozásával, sőt elfojtásával neurózisokat hoz létre az egyénben. E fejezet keretei között előbb a szomatikus betegségekről ejtünk szót röviden (ez a darwini orvostudomány területe), majd az elmebetegségeket elemezzük, kissé hosszabban (az ún. evolúciós pszichopatológia tárgyköre).

6.3.1. Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise A XX. század kilencvenes éveinek közepére új tárgykör jelent meg az evolúciós pszichológiában: az ún. darwini orvostudomány. Ez természetesen nem kívánja átvenni a „tradicionális" orvostan szerepét, inkább komplementer, kiegészítő diszciplína kíván lenni, amennyiben a testi tüneteket létrehozó biológiai folyamatok vizsgálata helyett azok filogenetikai eredetét kutatja. Képviselői, elsők között Randolph Nesse és George Williams (1995), arra tesznek kísérletet, hogy feltárják az emberi anatómiai és élettani sajátosságok és a különböző betegségek evolúciós hátterét. Könyvük olyan problémákat boncol, mint a különböző fertőző megbetegedé-

sekre adott immunválaszok szelekciója, a kórokozók és az ember mint gazdaszervezet közötti evolúciós „fegyverkezési verseny", a sérülésekre, toxinokra és allergénekre adott válaszok evolúciója, a genetikai meghibásodások természete, az öregedés folyamatának szelekciója, vagy az emberi szervezet különböző anatómiai és élettani „ésszerűtlenségeinek" (vakbél, a C-vitamin-termelés hiánya stb.) evolúciós eredete. Ezek egy részét korábban már érintettük a könyv különböző fejezeteiben (1.1.4., 3.3.4., 6.2.3.). Két további fontos témakör képezi az evolúciós medicina tárgyát. Az egyik a pszichopatológiák területe, amelyről a következő fejezetekben lesz szó. A másik pedig az ún. civilizációs betegségek problémája, amely azokat a megbetegedéseket foglalja magában, amelyek az ember evo-

6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK

lúciós öröksége és a megváltozott társadalmi környezet kölcsönhatásából, a köztük levő összhang megbomlásából származnak. Olyan témaköröket foglal magában, mint a modern gazdasági fejlődés által létrehozott nagy fertőzések és járványok (influenza, tuberkulózis, polio stb.), a XX. századi technológia által termelt mérgező anyagokkal és toxinokkal szembeni biológiai védekezés hiánya, táplálkozási betegségek, stresszfüggő ártalmak, rövidlátás stb. Számos magyarázatról kiderül, hogy máshonnan ismerős, olykor meglehetősen triviális ismereteket tartalmaz. Ilyen pl. az az eszmefuttatás, amely szerint a mai emberek tömeges méretű elhízása abból ered, hogy olyan anyagcsere-folyamatokra szelektálódtunk az evolúció folyamán, amelyek lehetővé tették őseink számára a sokszor kevés és bejósolhatatlan táplálék elraktározását a szervezetben. Vannak azonban olyan magyarázatai is, amelyek valóban újszerű és ígéretes értelmezését adják egy-egy betegségnek. Ilyen például a mellrák kialakulásának evolúciós hipotézise. Azt már korábban is tudták, hogy ez a betegség - amelynek előfordulási gyakorisága kultúránként változó értékeket mutat a 20/100 ezer és 120/100 ezer esetszám között számos kockázati tényezőt foglal magában. Kialakulásában szerepet játszanak genetikai befolyások, karcinogén hatású anyagok, az ösztrogén anyagcseréjéből származó toxinok, zsírban gazdag táplálkozás, és még néhány egyéb faktor. Az azonban meglehetősen új keletű - és meglepetést okozó - felismerés, hogy a mellrák legsúlyosabb kockázati tényezője a női havi ciklusok száma. Azt találták, hogy a megbetegedések valószínűsége attól függ, hogy a nők hány menstruáción mentek keresztül életükben. A legnagyobb kockázatnak az a nő van kitéve, aki túl van az ötvenedik életévén, menarchéja (első menstruációja) viszonylag korán, menopauzája pedig későn következett be, és - ami a legfontosabb - nem szült gyereket, azaz havi ciklusát sohasem szakította meg a terhesség és szoptatás. Az is emeli a mellrák kialakulásának valószínűségét, ha a nő viszonylag későn, 30 éves kora után szüli első gyerekét. Kathryn Coe és kollégái szerint ez a női életpálya evolúciós szempont-

473

ból abnormális szaporodási mintát mutat, és ez okozza a mellrák iránti vulnerabilitást (Coe és Steadman 1995, Eaton et al. 1994). Ahhoz, hogy megértsük az evolúció során kialakult női szaporodási életpálya sajátosságait, illetve az ezektől való eltérés következményeit, vizsgáljuk meg röviden az evolúciós környezetre leginkább hasonlító vadászó-gyűjtögető társadalmak tagjainak tipikus reproduktív élettörténetét (6.13. ábra). A Kalahári sivatagban lakó, gyűjtögetésből élő busman nők szexuális érése viszonylag későn következik be (Blurton Jones et al. 1999). Első menstruációjuk (menarchéjuk) átlag 16 éves korukban történik, amikor egy beavatási szertartást követően eladósorba kerülnek és általában férjhez is mennek. Első gyereküket azonban csak később, 18 és 20 éves koruk között szülik meg, aminek az oka az ún. ifjúkori sterilitás. Ennek lényege a peteérés néhány évig tartó hiánya, amelyet egy bonyolult hormonális szabályozó rendszer tart fenn, A megszületett gyereket egészen 4 éves korukig szoptatják, olykor tovább is. Mint ismeretes, az intenzív szoptatás egy összetett reflexes-hormonális apparátus közvetítésével gátolja a tüszőérést (laktációs amenorrhea). Ezekben a társadalmakban ez kb. 25-35 hónapig jelent természetes védelmet az újabb teherbe esés ellen, és a nők életük során legalább 15 évet töltenek a laktációs amenorrhea állapotában. Azért lényeges ez, mert a gyereknevelés óriási terhet jelent a busman nők számára. Mint máshol részletesen elemeztük (1.2.2.), a gyakori gyermekáldás súlyos következményekkel járna az utódok életben maradására nézve. Ezért a busman nők úgy optimalizálják utódaik számát, hogy 4-5 évente szülnek, közben állandóan szoptatnak. A terhesség-szülésszoptatás öt éves ciklusai a menopauza eléréséig követik egymást - ez átlagosan 40 éves korukban következik be -, amikorra átlagosan 4-5 gyerekük van. Ez az evolúciós startállapotnak megfelelő szaporodási életmenet két alapvető változáson ment keresztül az emberi történelem során (6.13. ábra). Az egyik a letelepült, mezőgazdasági termelésre áttért társadalmakban következett

474

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.13. ÁBRA Egyedfejlődési pályák különböző társadalmakban ■ (Forrás: Lancaster 1994)

be, mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt (neolitikus forradalom). Az ezt követő periódust a termékenység rendkívül nagy arányú növekedése jellemezte, azzal együtt, hogy korábbra tolódott a menarché és az első szülés időpontja, és nagymértékben csökkent a szülések közötti intervallum hossza. A másik nagy változás a demográfiai átmenettel függött össze, mintegy 100-150 évvel ezelőtt. A technikai-ipari fejlődés hatására amelynek lényeges eleme volt az egészségügyi állapotok javulása nagy arányú csökkenés állt be mind a termékenységi, mind a halálozási mutatókban. A XX. századi nők életmódja, táplálkozása, nem kevésbé a fogamzásgátlás és a terhességmegszakítás modern formái alapvetően változtatták meg szaporodási pályájukat. Korán - átlag 13 évesen - menstruálnak, viszont későn szülik első gyereküket, akit rendszerint még egy követ viszonylag rövid időn belül. Átlagosan tehát mindössze 3-4 évet töltenek a terhesség-szülés-szoptatás állapotában, ennek megfelelően 350-400 havi ciklust mutatnak életük során. Ezzel összehasonlítva: a vadászógyűjtögető társadalmakban élő nők nem több,

mint 25-50 alkalommal menstruálnak egész életükben (Lancaster 1994). A vadászó-gyűjtögető társadalmakat jellemző szaporodási életpálya azt sugallja, hogy a nők az evolúció során korán házasodtak, viszonylag rövid időn belül szültek, és azután néhány évenként folyamatosan szülték gyermekeiket, egészen a menopauzáig, amely a mai nőkhöz képest néhány évvel korábban következett be. Nagyon ritkán menstruáltak, miután szinte állandóan terhesek voltak vagy szoptattak. Ez az adaptív életpálya olyan élettani folyamatokra szelektált, amelyek segítségével képesek voltak a szaporodáshoz szükséges testi erőforrásokat időzíteni és elosztani. A hipotalamusz-hipofízis-rendszer és a petefészek által termelt hormonok - mindenekelőtt a progeszteron és az ösztrogén - felelősek a fogamzás, terhesség és szoptatás folyamatainak szabályozásáért. Ezen belül döntő hatást gyakorolnak a mell strukturális változásaira. Noha a női mell általában még a menarché előtt eléri felnőttkori méretét, teljes kifejlődését csak az első terhesség után nyeri el. Ezt megelőzően az emlőmirigyek még differen-


ciálatlanok: csupán egy típusú lebenyt tartalmaznak, amely a későbbiek során még további hárommal gyarapodik. A differenciálódás természetesen sejtosztódással jár; amely különösen intenzív a menarchét követő években. Minden valószínűség szerint a gyors sejtosztódás az oka annak, hogy a mell érzékennyé válik a karcinogén tényezőkre és később, a káros hatások felhalmozódása következtében hajlamos lesz a tumor kifejlesztésére. Terhesség és szoptatás alatt azonban ez a sejtaktivitás felfüggesztődik: a sejtosztódási szakaszt egy nyugalmi fázis váltja fel. Ez azzal a jótékony hatással jár, hogy a sejtek kevesebb ártalmas anyagcsereterméket halmoznak fel, hatékonyabbá válik a DNS javító mechanizmusa, és csökken a DNS-karcinogén molekula kötődésének valószínűsége (Eaton et al. 1994). A vizsgálatok azt mutatják, hogy több mint egy terhesség szükséges a mell teljes kifejlődéséhez és a differenciálódás befejezéséhez. A korai terhesség különösen fontos, mert a nők 14 és 20 éves kora között rendkívül gyors osztódási folyamatok mennek végbe a tejvezetékben és az alveolusokban, amelyek fokozottan érzékennyé teszik a szöveteket a rákkeltő hatások (pl. sugárzások) iránt. Miután a korai terhesség elősegíti a differenciálódás viszonylag gyors lezárását, lerövidíti a karcinogének iránti sebezhetőség időtartamát (Coe és Steadman 1995). Noha a mellrák iránti vulnerabilitás az ifjúkori években kezdődik, a betegség, mint ismeretes, túlnyomórészt az idősebb, menopauzán átesett nőket érinti. Ennek az az oka, hogy a felhalmozódó káros hatásokat a szelekciónak egészen addig van módja eltüntetni, amíg a nő szaporodóképes. Ezt követően azonban már nem működik a kiválogatódás. Ennek következtében változatlanul kerülnek át a következő nemzedékbe azok a gének, amelyek fiatalkorban az emlőmirigyek sejtosztódásáért, később azonban a daganatos betegségre való fogékonyság növeléséért, illetve az ellenállóképesség csökkenéséért felelősek (lásd még 3.3.4.). A szaporodási folyamatnak ezek az ártalmas mellékhatásai természetesen őseink szervezetében is jelen voltak. Csakhogy ők a terhesség és

475

szoptatás kompenzáló mechanizmusaival ellensúlyozták ezeket a kockázatokat. Eszerint a mellrák jelenlegi megnövekedett gyakoriságát az magyarázza, hogy a modern nők radikálisan eltérnek a szaporodási életpálya evolúciósan kialakult menetrendjétől, ahol a menstruáció, a terhesség, a szoptatás folyamatai meghatározott szekvenciába illeszkednek. Ehhez járul még a művi abortuszok magas aránya a megelőző korokhoz képest. A terhesség hirtelen bekövetkező megszakítása növeli a mellrák kialakulásának kockázatát, valószínűleg a gyors és intenzív hormonális változások miatt, amelyek károsítják az immunrendszert (Coe és Steadman 1995). Lehetséges továbbá az is, hogy a jóléti társadalmakban élő nők meghosszabbodott átlagos élettartama, elsősorban a menopauzát követő, posztreprodukciós fázis hossza (4.1.4.) növeli a mellrák valószínűségét a tradicionális társadalmak tagjaihoz képest. Hosszabb idő áll ugyanis rendelkezésre ahhoz, hogy abban az életszakaszban, amelyre már nem hat a szelekció, felhalmozódjanak a káros folyamatok.

6.3.2. Anorexia nervosa A kóros étvágytalanság sajátosan egyesít bizonyos szomatikus és mentális rendellenességeket, amelyek elsősorban a táplálkozás és a termékenység megváltozásával kapcsolatosak (Atkinson et al. 1997). A benne szenvedő nők viszonylag rövid idő alatt elvesztik testsúlyuk 15-30%-át, miközben folyamatosan rettegnek attól, hogy elhíznak. Fogamzóképességük az esetek többségében megszűnik, aminek látható jele a menstruáció hónapokon vagy éveken keresztüli kimaradása, vagy - kamaszlányoknál a menarché késése. A két tünetcsoport szoros kapcsolatot mutat; az alultápláltság hozzájárul a havi ciklus normális működésének gátlásához, csökken a szexuális aktivitás és motiváció (libidó), a másodlagos nemi jellegek apadása miatt pedig az anorexiás nők szexuális vonzóereje mérséklődik. E betegség kialakulásában környezeti traumák (haláleset, a szülők válása stb.), genetikai tényezők (öröklékenység), to-

476 vábbá neurohormonális folyamatok (a hipotalamusz rendellenes működése és a gonadotropintermelés zavarai) egyaránt szerepet játszhatnak. Kifejezetten az ipari társadalmakra jellemző rendellenesség: statisztikai adatok szerint e kultúrákban a kamaszlányok és a fiatal nők érintettsége 5-10%-ra tehető. A demográfiai átmenet előtti társadalmakban viszonylag ritka jelenség a szakértők szerint elsősorban a nyugati életformával való tartós érintkezés következményeként alakul ki. Számos pszichológiai és pszichiátriai elmélet született az anorexia nervosa magyarázatára. Ezek többek között a szülőktől való függetlenség és önálló életpálya kialakítására irányuló törekvést, az affektív zavarokkal, elsősorban a depresszióval való kapcsolatot, a modern kultúra soványságot idealizáló normarendszerét, esetenként a tradicionális értékekkel szembeforduló modern nők önértékelésének igényét hangsúlyozzák (Condit 1990). Az evolúciós pszichológia magyarázatai a megértés eltérő (ultimatív) szintjén igyekeznek feltárni e betegség adaptív motivációit. Az egyik magyarázat abból a viselkedésökológiai modellből indul ki, hogy a nőstények többek között úgy növelik genetikai képviseletüket a következő generációban, hogy gátolják vagy késleltetik szaporodásukat olyan körülmények között, amikor jövőbeli kilátásaik az utód életképességét illetően kedvezőbbek a jelenlegi állapotoknál. Mint a 4.2.1. fejezetben részletesen is nyomon követhettük, az anyák olyan döntéseket hoznak, amelyek révén elkerülik a szaporodást olyan környezeti feltételek között, amelyek veszélyeztetik az utódok túlélését. Ebben több élettani folyamat is szerepet játszhat, mint pl. a szexuális érés későbbre tolódása, abortusz, esetleg gyerekgyilkosság. Az egyik „legkevésbé költséges" megoldás a szaporodáselfojtás, más néven reproduktív szupreszszió, amely azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között, vagy bizonyos csoporttársak hatására az ovuláció átmenetileg megszűnik (3.31., 4.2.2.). Az ovuláció gátlásának gyakori formája, hogy a kóros soványság miatt - amely lehet egy intenzív fogyókúra vagy rendszeres megerőltető testmozgás eredménye - leapadnak a női szer-

6. RÉSZ. KULTÚRA

vezet zsírdepói, ami negatív hatást gyakorol azokra a hipotalamusz és hipofízis által szabályozott hormonális folyamatokra, amelyek a tüszőérést irányítják. A női szervezet ugyancsak rendkívül érzékeny a pszichoszociális stressz különböző formáira (pl. elutasító családi környezet, bántalmazás, abortusz, betegség stb.), amelyek kiválthatják az átmeneti terméketlenséghez vezető élettani folyamatokat (Wasser 1994). Könnyen lehetséges, hogy az anorexia nervosa eredetileg egy olyan nem tudatos döntés eredménye, amely lehetővé teszi, hogy a nők maguk határozzák meg és időzítsék fogamzásuk időpontját (McGuire és Troisi 1998, Surbey 1987, Tóth 2001). Reproduktív késleltetésük eredményeként egyedfejlődési pályájuk eltolódik a későbbi érés felé. Megfigyelték ugyanis, hogy az anorexiások többsége a korán érő, testileg fejlett lányok közül kerülnek ki. A korán érő lányok az átlaghoz képest teltebbek, testesebbek, általában elégedetlenek testsémájukkal és ambivalensek gyors szexuális fejlődésükkel kapcsolatban. Szexuális életük rendszerint hamar elkezdődik, fokozottan ki vannak téve a házasságot megelőző teherbeesés és szülés kockázatának, valamint a korai házasság és az iskolázatlanság hátrányos következményeinek. Ugyanezen vizsgálatok szerint viszont a testileg és szexuálisan későn érő nők átlagosan tovább járnak iskolába, magasabb státusú munkaköröket töltenek be, és sikeresen házasodnak (Surbey 1987). Feltételezhető, hogy az anorexiás nők szexuális vonzórejük és fogamzóképességük átmeneti csökkenésével mintegy a későn érő nők fejlődési pályájára kapcsolnak át. Ezzel összhangban van az a tapasztalat, amely szerint az anorexia enyhébb formáiból felépülő nők többsége mind foglalkozási státusát, mind családi életét tekintve sikeresnek mondható. Ugyancsak a reproduktív szupresszió hipotézisét támasztják alá azok az adatok, amelyek a fejlődési pálya késleltetésének további nyereség/veszteség összetevőivel kapcsolatosak. Az anorexia nervosa olyan (ipari) társadalmakban gyakori, ahol az éhezés és alultápláltság jóval kisebb problémát jelent, mint a nemkívánatos


terhesség, s ahol alacsony a felnőtt mortalitás és relatíve nagyobb a kóros soványságból való felépülés esélye. Az anorexiában szenvedő nők túlnyomórészt nagyon fiatalok (átlagéletkoruk 17-18 év), akik számára a szaporodás késleltetése - magas reproduktív értékük miatt - nem feltétlenül jelent fitnesscsökkenést. Többségük nagyon korán éli át első, sokszor negatív emlékeket hagyó szexuális kapcsolatát. Gyakran magas pszichológiai stressznek vannak kitéve a családi környezetben - a szakemberek ezt tartják a legfontosabb „közvetlen" kiváltó oknak -, amely egyfajta menekülési reakciót vált ki belőlük. Sok esetben képtelenek vállalni a gyerekgondozás terheit a rendelkezésre álló erőforrások elégtelensége miatt, beleértve a nagyszülői támogatás hiányát (Voland és Voland 1989). Ezek az eredmények arra mutatnak, hogy az anorexia nervosa egy adaptív fertilitásszabályozó rendszer terméke, amely lehetővé teszi a nemkívánatos szaporodáshoz vezető környezeti hatásokkal való megküzdést. Ennek keretében a nők a magas költséggel járó jelenlegi szaporodás helyett a várhatóan nagyobb haszonnal járó jövőbeli szaporodás mellett „döntenek". Ezért az anorexia nem csupán a szexualitásról való átmeneti lemondást foglalja magában, legalább ilyen fontos a későbbi szaporodásra való felkészülés. Klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy az anorexia állapotában a fiatal lányok szert tehetnek azokra a képességekre, amelyek sikeressé teszik őket a későbbi párválasztásban és utódgondozásban (Tóth 2001). Egy jelenlegi vizsgálat azzal az érdekes eredménnyel zárult, hogy miközben az anorexiás lányok testsúlya erőteljesen csökkent, vérplazmájuk ösztrogénszintje a normális alá szállt és hónapok óta nem mutattak ovulációt, mégis megtartották a nőies (gynoid) formákat (Kirchengast és Huber 2001) (3.5.3.). Az ún. lipoproteid lipázrendszer fennmaradó működése következtében zsírdepóik olyan arányban oszlottak el a váll, a csípő, és a combok táján, mint az egészséges fiatal lányok szervezetében (6,14. ábra). A szerzők szerint a gynoid alkat fenntartása az erős éhezés ellenére többek között kommunikációs funkciót tölt be; azt jelezhette az evolúciós környezetben, hogy

477

tulajdonosuk képes a jövőbeli szaporodásra, amennyiben majd elegendő táplálék lesz az anyai szervezet ellátására. A reproduktív szupresszió érvelése szerint a természetes szelekció nem magára az anorexia nervosára mint pszichoszomatikus állapotra, hanem a szaporodás időzítésének képességére irányult. Őseink feltehetőleg (egyebek mellett) ezt az adaptív fejlődési algoritmust használták életpályájuk és szaporodásuk ellenőrzésére.

6.14. ÁBRA A testtömeg index (testsúly és magasság aránya) és a zsírmegoszlási index (felsőtest zsírtömege/alsótest zsírtömege) egészséges (a) és anorexiás (b) nőknél ■ (Forrás: Kirchengast és Huber 2001)

478 A modern környezetben azonban a szóban forgó fertilitásszabályozó rendszer gyakran maladaptív következményekbe torkollik. Amikor a környezeti feltételek különösen fenyegetőek, az anorexia nervosa megjelenésének valószínűsége növekszik. Enyhe formája talán még az adaptív viselkedési stratégiák körén belül van, súlyosabb esetei azonban már drámaian rontják a betegek túlélési és szaporodási esélyeit - kb. 515%-uk életveszélyes állapotba kerül, közülük számosan meghalnak. Egy másik - a reproduktív szupresszió magyarázatával nem feltétlenül szembenálló - hipotézis szerint az anorexia nervosa a nők egymás közötti szexuális vetélkedésének eredménye, illetve eszköze (Aben 1998). Mint a 3.5.2. fejezetben részletesen láttuk, a nők fiatalkorát jelző neoténiás vonások olyan indikátorok (fitnessmarkerek) szerepét töltik be, amelyek evolúciós múltunkban megbízhatóan mutatták hordozóik várható reproduktív sikerét. A férfiak arra szelektálódtak, hogy párválasztásuk során magasra értékeljék az ilyen tulajdonságokkal rendelkező nőket, ami viszont olyan viselkedési stratégiákra szelektált a nők körében, hogy megőrizzék vagy újraképezzék ifjúkori (juvenilis) testi adottságaikat. Ennek részét képezi a testalakjukkal való fokozott törődés és a testsúlyukkal való állandó elégedetlenség. Az anorexia nervosa a férfiak mint hosszú távú partnerek megszerzéséért folytatott vetélkedés „megfutása", abnormális méretűvé válása, ahol a test karcsúságának és fiatalosságának a fenntartása öncéllá válik - hasonlóan ahhoz, ahogy az elfutó szelekció önkényes jellegeket hoz létre (3.4.1). Ez viszonylag új jelenség, amely elsősorban a termékenység csökkenésének köszönhető a demográfiai átmenetet utáni társadalmakban, főként a középosztálybeli nők körében. Az utódok számának csökkenése, az első szülés későbbre halasztása és a szülések közötti idő meghoszszabbodása azzal járt, hogy a nők tömegesen váltak képessé arra, hogy hosszú időn keresztül megőrizzék alakjukat, sok esetben középkoruk elérése után is. A reproduktíve értékes nők relatíve nagy száma - amelyhez még hozzáadódik növekvő társadalmi befolyásuk, szexuális ellen-

6. RÉSZ. KULTÚRA

őrzésük gyengülése és a rövid távú kapcsolatok számának növekedése - olyan erősödő versenyhelyzetet eredményez, ahol az anorexia nervosa egy szélsőséges típust alkot a megfelelő férfi partnerek megszerzésére irányuló testi és viselkedési jellegek skáláján. A „szuperfiatalság" így az öndestrukció sajátos formáját nyújtja a párválasztás kiélezett konkurenciaharcaiban. A betegség nyilvánvaló ártalmain túlmenően azért is maladaptív, mert a férfiak általában már nem tartják vonzónak a soványságnak ezt az extrém túlhajtását (mégha ez gyakran nőies testarányokkal is párosul). Ők arra szelektálódtak, hogy a fiatal életkort jelző testi tulajdonságok mellett fokozottan előnyben részesítsék azokat a viszonylagos teltségre utaló kulcsokat, ösztrogénmarkereket (pl. a mell és a csípő aránya, nagysága), amelyek potenciális partnerük termékenységét mutatják (3.5.2.). Ezzel összhangban, a legkülönbözőbb vizsgálatok azt mutatják, hogy a női soványság mint napjaink egyik ideálja nem annyira a férfiak elvárását, inkább a nők igényét tükrözi (3.5.2., 6.2.5.). Ugyancsak ismeretes, hogy a nők saját megjelenésükre vonatkozó értékelését sokkal inkább befolyásolja más nők véleménye, mint a férfiaké (3.4.4.). Ezekből a megfigyelésekből származik a szexuális vetélkedés elméletének egyik érdekes, talán kissé merész változata, amely szerint az anorexia nervosa a magas státusú, domináns nők manipulációjának eredménye, akik igyekeznek csökkenteni más nők reproduktív esélyeit. Felhasználják ugyanis az írott és elektromos média befolyását, amelynek segítségével elterjesztik a soványság kultuszát, és ezzel a nők egy részét eltávolítják a párválasztásban eséllyel induló riválisok köréből (Mealey 2000b).

6.3.3. Antiszociális viselkedés Mint részletesen bemutattuk, az evolúciós pszichológia egyik központi tétele, hogy a férfiak - a nők kisebb mértékben - olyan kompetitív magatartásformákra szelektálódtak, amelyek az evolúciós környezetben alkalmasak voltak a reproduktív nyereségbe (túlélő utódszámba) fordít-


ható erőforrások (státus, vagyon, presztízs) megszerzésére és a riválisok távoltartására. Következésképpen pszichológiai repertoárunk lényeges részét alkotják a versengés, kockázatvállalás, agresszió, szenzoros élménykeresés algoritmusai (3.3.3). Ezek a viselkedési tendenciák beleértve a szabályszegő magatartás enyhébb formáit - a szociális kapcsolatok „normális" keretei közé esnek. Egy részük azonban már a pszichopatológia területére csúszik át, valószínűleg olyan egyének részéről, akik az átlagosnál hajlamosabbak a kriminalitásra. Régóta ismeretes ugyanis, hogy az antiszociális viselkedés különböző formái - kamaszkori szabályszegés, felnőttkori bűnözés, pszichopátia - erős genetikai befolyás alatt állnak. A legtöbb ikervizsgálat és örökbefogadáson alapuló kutatás 40-70%-os öröklékenységet mutat ki e téren (Eysenck és Gudjonsson 1989). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy specifikus gének volnának a bűnöző magatartásra, hanem azt, hogy az antiszociális életforma kialakulásában olyan, önmagukban is öröklődő pszichológiai képességek játszanak közre (így pl. magas impulzivitás, harag, extraverzió stb.), amelyek együttesen - és a mindenkori környezeti tapasztalatokkal kölcsönhatásban - alakítják ki a normaszegő életvitelt. Az evolúciós pszichológia szerint az antiszociális magatartás és személyiség hátterében olyan evolúciós stratégiák állnak, amelyek eredetileg adaptív funkciót: a versengési siker növelését szolgálták. Működésük azonban a kultúra gyors változásai következtében módosult. Deviancia és szabályszegő viselkedés természetesen a vadászó-gyűjtögető társadalmakban is van, ez azonban viszonylag ritkán kapcsolódik össze viselkedési zavarokkal és mentális betegségekkel. A modern ipari társadalmak kialakulásával azonban számos dolog megváltozott. Az emberek közötti kapcsolatok nagyrészt személytelenné váltak, és csökkent az altruizmus és együttműködés mértéke (2.2.2.). A társadalmi rétegződés növekedése ahhoz vezetett, hogy sokan elvesztették lehetőségüket a kulturális és biológiai újratermelésre, és alternatív utakat kerestek az érvényesüléshez. Olyan versengő stratégiákra tértek át, amelyekben fontos szerepet játszott má-

479

sok megtévesztése, kihasználása és javaik eltulajdonítása. Ezzel együtt az evolúció során kialakult kompetitív képességek (kockázatvállalás, agresszió, impulzivitás) új területeken jelentek meg, és sokszor kóros kifejezést nyertek. Más szóval, az új típusú kihívások az egykor adaptív mentális programokat viselkedési zavarokká változtatták (Gilbert 1998b). Az antiszociális magatartás néhány formáját és a rájuk ható szelekciós folyamatokat korábban már elemeztük, így pl. a gyilkosságok, a nemi erőszak, a xenofóbia vagy a gyerekbántalmazás esetén. Az antiszociális viselkedés egyik sajátos megnyilvánulási formája a pszichopátia (más néven szociopátia). A pszichopaták jellemző tulajdonságai közé tartozik a mások manipulálására irányuló törekvés, a szociális érzelmek (szeretet, szégyen, empátia stb.) alacsony szintje, a bűntudat hiánya, a beteges hazudozás és a felületes, megtévesztő kedvesség. Nem csoda, hogy a játékelmélet (fogolydilemma) fogalmi apparátusát felhasználva többen is önző szereplőkként írták le őket a társas kapcsolatokban. Az evolúciós pszichológia képviselői úgy jellemzik őket, mint csalókat, akik a csoport többi tagjának megtévesztése révén jutnak erőforrásokhoz (Mealey 1995, Miller 2000a, Seto et al. 1997). Ebben fontos szerepet játszik az a kettősség, hogy társas érzelmeik alacsony szintje többnyire normális, sokszor kifejezetten magas intellektuális képességekkel társul. Mint a 2.2.4. és az 5.5.4. fejezetekben láttuk, a társas érzelmek evolúciós kialakulásának egyik legfőbb oka, hogy elősegítik a csoporton belüli együttműködést. Pontosabban, olyan kooperatív attitűdökre és viselkedésformákra késztetnek, amelyek rövid távon sokszor nem ésszerűek, hosszú távon viszont előnyösek az egyén és a csoport szempontjából, elsősorban azokban a környezetekben, ahol gyakoriak a személyes találkozások, és ahol fontos a jó hírnév. A pszichopaták valószínűleg azért is képesek mások manipulálására és megtévesztésére, mert nem rendelkeznek azokkal az érzelmekkel, amelyek lehetővé teszik a megbízható együttműködést és az őszinte kommunikációt.

480 Evolúciós megfontolásokból kiindulva számos olyan tény magyarázható, amely a pszichopátia előfordulási gyakoriságával kapcsolatos (Harpending és Sobus 1987, Mealey 1995). Először is, elsősorban az ipari társadalmakban fordul elő, a törzsi és agrártársadalmakban lényegesen ritkább jelenség. Ennek az az oka, hogy a csalókat a kisméretű, zárt társadalmakban könynyebb felismerni és megbüntetni, ezért ott hamarabb kiszelektálódnak (2.2.2.). Másodszor, gyakoriságuk valamennyi kultúrában alacsony értéken mozog, ritkán éri el a férfi lakosság 3-4%-át és a női népesség 1%-át. Itt feltételezhetően egy gyakoriságfüggő szelekció működik: amennyiben a pszichopaták kis számban vannak jelen a populációban, nagy nyereségre tehetnek szert. Viszonylag ritkán kerülnek ugyanis kapcsolatba ugyanazzal a személlyel (áldozattal), emiatt nehezebb leleplezni antiszociális magatartásukat. Kevésbé sikeresek viszont, ha számuk egy bizonyos mértéket meghalad, egyrészt mert konkurenciát jelentenek egymás számára az áldozatok megszerzése terén, másrészt pedig a népesség egyre éberebb és óvatosabb lesz irántuk a gyakorivá váló incidensek miatt. Harmadszor, komoly átfedés van a pszichopátia és a kriminalitás között, amelynek részben genetikai okai vannak. A vizsgálatok szerint mindkettő számottevő genetikai befolyás alatt áll, öröklékenységük 50-60%-ra tehető (Eysenck és Gudjonsson 1989). Ezen túlmenően közös örökletes tényezőket hordoznak: az átlagosnál lényegesen nagyobb számú pszichopatát találtak bűnözők örökbeadott gyerekeinél, miközben a bűnöző magatartás valószínűsége nagyobb azoknál, akik pszichopata szülőktől származnak, bár egészséges szülők családjában nevelkednek. Negyedszer, mint említettük, különbség van a férfi és női pszichopaták arányában. Feltételezhető, hogy a férfiak körében azért nagyobb a számuk, mert a genetikai (és környezeti) hatásokat a teszteszteron és más androgén hormonok közvetítik, illetve erősítik fel. Ez azt is jelenti, hogy azok a nők, akiknél pszichopata viselkedési tüneteket regisztrálnak, nagyobb genetikai terheltséget hordoznak, mint a hasonló megbetegedést mutató férfiak, akik viszont na-

6. RÉSZ. KULTÚRA

gyobb érzékenységet tanúsítanak a környezeti hatásokra. E „kettős küszöb" modell értelmében, paradox módon, a pszichopátia nagyobb öröklékenységet mutat a nők körében, miután e betegség változatosságának környezeti összetevője kisebb náluk. Linda Mealey (1995) a pszichológiai szakirodalom korábbi tipológiája alapján két típusú pszichopatát különböztet meg. Az „elsődleges" pszichopaták az antiszociális viselkedés mások iránt legérzéketlenebb, legdurvább, és alig befolyásolható formáját képviselik, amely többnyire egész életükön végighúzódik. Azokban az egyénekben alakul ki, akik erre genetikai fogékonyságot mutatnak. Ez alapvetően két dolgot jelent: a személyiség és a temperamentum bizonyos genetikailag előírt diszpozícióit (kockázatkeresés, extroverzió, impulzivitás) és az idegrendszeri izgalmi állapot ugyancsak veleszületetten alacsony szintjét (hipoarousal állapot). Ezek együtt arra hajlamosítják a gyerekeket, hogy szelektíve érzéketlenek, közömbösek legyenek azokra az ingerekre, amelyek szükségesek a normális szocializációhoz és erkölcsi fejlődéshez. Így például nem tudják normálisan kódolni mások érzelemkifejezéseit az arcon, és nem mutatnak válaszkészséget a büntetésre és jutalmazásra használt ingerek iránt. A pszichopatáknak ez a típusa valamennyi kultúrában viszonylag állandó előfordulási gyakoriságot mutat. Kialakulása kevéssé függ az aktuális környezeti feltételektől, ezért valamennyi társadalmi rétegben nagyjából egyforma valószínűséggel található meg. Az adatok azt mutatják, hogy a felsőbb szocioökonómiai rétegekből származó pszichopaták többsége ebbe a csoportba tartozik, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a családi környezet kedvező hatásai az erős genetikai diszpozíciók befolyása miatt nem tudnak érvényre jutni. Mealey meggyőződése, hogy az elsődleges pszichopatákkal szembeni társadalmi küzdelem egyetlen eredményes formája az elrettentés. Miután a pszichopatáknak - érzelmi hiányosságukkal ellentétben - jól működnek azok az intellektuális képességeik, amelyek a többiek reakcióinak racionális, nyereség/veszteség alapú kiértékelését végzik, a várható bünte-


téssel járó költségek növelésével, mindenekelőtt a büntetés nagyságának, gyakoriságának és megbízhatóságának emelésével enyhíteni lehet a pszichopaták bűntetteinek mértékét. A pszichopaták másik, ún. másodlagos típusát ezzel szemben olyan egyének mutatják, akik viselkedését nem annyira genetikai tényezők, mint inkább környezeti hatások alakítják. Általában kedvezőtlen családi környezetben nőnek fel, amelyet a szülői elhanyagolás, következetlen nevelési módszerek és gyakori bántalmazás jellemeznek. Ezek a tényezők arra vezetnek, hogy a felnövő gyerekek a társas (proszociális) viselkedés torz, téves modelljeit építik ki, és nem lesznek képesek a megfelelő szociális és érzelmi problémamegoldási technikák kifejlesztésére. Szocializációjuk ráadásul többnyire azokban a fiatal férfiakból álló csoportokban folytatódik - ezekre menekülésképpen, alternatív szociális környezetet keresve találnak rá -, akiknek tagjai maguk is iskolázatlanok, viselkedési problémákkal küszködnek. Egyre távolabb sodródva a társadalmi beilleszkedés és felemelkedés lehetőségeitől, fokozatosan ráébrednek arra, hogy leginkább mások megtévesztésével és kihasználásával válhatnak sikeressé. Az evolúciós pszichológia ismert tétele szerint azok a férfiak hajlanak az átlagot meghaladó kockázatvállaló, szabályszegő és antiszociális viselkedésre, akik legkevésbé képesek arra, hogy sikeresen vetélkedjenek más férfiakkal szemben a társadalmi erőforrásokért (lásd 3.3.3., 3.3.5.). A másodlagos pszichopaták e modell értelmében pontosan ezt teszik: úgy emelik státusukat saját, helyi referenciacsoportjaikon belül, hogy kockázatos, izgalmas, egyedülállóan kihívó akciókat hajtanak végre. Eltérően az elsődleges pszichopatáktól, nem szükségképpen érzéketlenek mások iránt, és nem is mindig mutatnak krónikus antiszociális magatartást. Mivel a környezeti tényezők nagyobb hatást gyakorolnak életpályájukra, mint a genetikai befolyások, nagyobb kultúrán belüli és kultúrák közötti változatosság mutatható ki viselkedésükben, azzal együtt, hogy leginkább az alacsonyabb társadalmi rétegekből kerülnek ki. Mealey szerint a másodlagos pszichopátia leginkább a társadalmi kocká-

481

zati tényezők csökkentésével és a szülői nevelési stílusok szakemberek által történő javításával mérsékelhető.

6.3.4. Depresszió Gyakori betegségről van szó, még akkor is, ha eltekintünk azoktól a legtöbbünkre időnként jellemző kedélyállapotoktól (levertség, szomorúság, apátia), amelyeket a köznyelv „depressziónak" tart, de amelyek nem minősülnek patologikus eseteknek. Ami a klinikai eseteket illeti, megközelítőleg minden kétszázadik emberre jellemző egy népességen belül. Az amerikai fiatal felnőttek 10%-a mutatja a betegség tüneteit, többségük nő. Ismeretes, hogy a megbetegedések nagy részének hátterében az idegi-hormonális szabályozás bizonyos változásai (a hipotalamusz-hipofízis rendszer abnormalitásai, a szerotoninszint csökkenése stb.) állnak. A depresszió szilárd genetikai alapokkal rendelkezik; vizsgálatok százai bizonyítják, hogy a mániás depreszszióra való hajlam öröklődik, és azt is, hogy a szóban forgó genetikai tényezők rendkívül heterogének és összetettek (Becker 1989). Evolúciós kutatók szerint ezek a gének azért maradhattak fenn ilyen nagy arányban az emberi gén-poolban, mert eredetileg előnyös funkciókat hordoztak a túlélés szempontjából. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a depresszióra jellemző érzelmi állapotok és viselkedésformák azt a szerepet töltik be, hogy az egyének a jövőben elkerüljék azokat a tevékenységeket, amelyek valamilyen súlyos veszteséghez vezetnek, illetve azzal járnak, hogy elveszítik a rátermettségük növeléséhez szükséges erőforrásaikat (Nesse 1999). John Price és munkatársai szerint a depreszszió azokból a behódoló (szubmisszív) magatartáselemekből jött létre, amelyek eredeti funkciójuk szerint a társas kötelékben élő állatok csoportjaiban megelőzik a nyílt harcokat, és elősegítik a csoport minden tagja számára előnyös hierarchia fennmaradását (Price és Sloman 1987, Price és Gardner 1995). Mint a 2.4.4. fejezetben részletesen is elemeztük, a megadó és behódoló viselkedések az ember számára is adaptívak,

482 minthogy általuk az erőforrásokért folyó versengés eredményeként alsóbb státusokba kerülő egyének elkerülik a számukra várhatóan kedvezőtlen kimenetelű küzdelmeket a domináns, magas státusú riválisokkal. Az elmélet szerint a depresszió ennek a magatartásnak egyfajta nem tudatos túlméretezéséből, hipertrófiájából fakad. Elsősorban akkor jön létre, amikor a vesztes megkérdőjelezi a fennálló aszimmetria jogosságát és/vagy olyan helyzetbe kerül, hogy elveszti korábbi magas státusát. Az előbbinek egyik esete az, hogy bizonyos emberek tehetsége, képességei fenyegetik, vagy legalábbis elvitatják főnökeik pozícióját. A hatalom várható támadását oly módon próbálják meg kivédeni, hogy elrejtik valódi képességeiket és ambícióikat, ami gyakran depresszióhoz vezető önfeladásba és önbecsapásba torkollik. A szerzők szerint a depresszióhoz kapcsolódó szubjektív érzések abból az „objektív" állapotból fakadnak, hogy az egyén - nyilvánvaló kétségei ellenére - megpróbálja elfogadni alárendelt pozícióját a csoportjában, olyan körülmények között, amikor képtelen folytatni a küzdelmet és nem áll rendelkezésére egyéb megoldás (pl. a csoport elhagyása). Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a beteg képtelen visszaszorítani és normális határok között tartani szubmiszszióját. Úgy éli meg az erőforrások hiányát vagy elvesztését, mint önértékelésének drámai csökkenését; úgy érzi, túlságosan alacsony rendű ahhoz, hogy küzdjön és ahhoz, hogy megérdemelje a jutalmat. Maga a jutalom (presztízs, státus, anyagi javak) elvesztik vonzerejüket számára, az érdeklődés és a kezdeményezőkészség elvesztése, továbbá passzivitás, apátia és pesszimizmus jellemzi minden iránt, aminek megszerzéséhez aktív cselekvés szükséges. Állandósult alacsonyrendűség, vesztes-tudat, és feladás jellemzi ezt az állapotot. A státusvesztés és a depresszió közötti kapcsolat lehetőségét empirikus eredmények is alátámasztják. Egy vizsgálatban szoros kapcsolatot találtak az ún. szubmisszív viselkedési skálán elért pontok száma (tehát a behódoló, megadó viselkedés intenzitása) és a depresszióra, paranoid képzelődésre, ellenségeskedésre és pszi-

6. RÉSZ. KULTÚRA

chózisra való hajlam között (Allan és Gilbert 1997). Hasonló módszert használtak egy másik kutatásban, amelyből az derült ki, hogy a szubmisszió olyan személyiségjegyekkel jár együtt (introverzió, neuroticizmus), amelyek a depresszió kialakulásában is fontosak lehetnek (O'Connor et al. 2000). Klinikai esettanulmányok azt erősítik meg, hogy a fennálló statusquo elvitatásának túlzó elfojtása (amelyet Price elsőfokú hierarchia alaptervnek nevez) a depresszió enyhébb tüneteiért felelős. A másodfokú alapterv - amely a korábban birtokolt erőforrásokról való lemondást, értékességük elvesztését, sőt tagadását, és ezzel együtt egyfajta énfeladást foglal magában - lényegesen súlyosabb tüneteket és a pszichotikus megbetegedés sajátosságait mutatja. A depresszió valamennyi formájában fontos szerepet játszanak azok a verbális és nem verbális jelzések, amelyek az alárendeltséget és gyengeséget közlik a többiekkel. Ezek ugyancsak a normális viselkedéselemek eltúlzásából fakadnak. Egyrészt, az alárendelt státus jelzése mind a magasabbrendű állatok, mind az ember esetében olyan arckifejezések, testmozgások és gesztusok formájában megy végbe, amelyek általában a testméret csökkentésével, a passzivitás kifejezésével, a szemkontaktus megszüntetésével vagy a sebezhető testrészek elrejtésével kapcsolatosak (2.4.4.). Az alárendeltség és behódolás másrészt közvetettebb, áttételesebb formában is kifejezésre jut, amelynek egyik központi eleme a betegségmetafora. A beteg mind szavakkal, mind megjelenésében azt közli: „én egy beteg, erőtlen, megfáradt ember vagyok". Ennek a kommunikációs eszköznek két előnyös funkciója van a számára. Egyrészt felmenti, mentesíti őt a versengés társadalmi szerepei alól, ami lehetőséget ad a „kivonulásra" és a domináns egyénekkel való összetűzések elkerülésére. Másrészt gondoskodást vált ki szűkebb környezetének tagjaiból, akik készek segítséget nyújtani számára (Price és Gardner 1995). Miközben az antiszociális viselkedés elsősorban a férfiakra jellemző viselkedési zavar, a depresszió többségében a nőket sújtja. Különösen igaz ez a depresszió bizonyos formáira. Egyes


kutatók feltételezik például, hogy a depresszió sok esetben a szaporodási sikertelenségre adott válaszként értelmezhető (Suarez és Gallup 1985, Gilbert 1998). Miután a szaporodással és gyerekneveléssel kapcsolatos beruházások és terhek nagy része a nőkre hárul, az ezekkel összefüggő kudarcélmények sokkal inkább őket teszik hajlamossá erre a betegségre, mint a férfiakat. A klinikai adatok egybevágnak ezzel a hipotézissel. A menstruáció (amely lényegében a terhesség sikertelenségét jelzi), de még inkább a terhesség megszakadása, a férj korai halála vagy a menopauza olyan tényezők, amelyek gyakran járnak együtt a depresszió súlyosabb tüneteivel, különösen a 30 év feletti gyermektelen nők esetében. Ezzel szemben a fiatal, gyermeket nevelő nők, különösen pedig a terhes anyák körében nagyon ritka ez a betegség. Sőt, a korábban megbetegedett nők várandós állapotban többnyire nagyfokú javulást mutatnak. Lehetséges, hogy a depressziónak ez a típusa azért alakult ki, mert általa a válságba jutott nők vigaszt és támogatást kaptak a közösség tagjaitól, és ez mérsékelte a veszteséget. Szülés után ugyancsak megnövekszik a depresszió előfordulási gyakorisága. Ez a posztpartum depresszió, amely olyan tünetekben jelentkezik, mint szomorúság, motiválatlanság, passzivitás, súlyvesztés, szorongás, feleslegességtudat. Néhány közelmúltban végzett vizsgálat azt mutatja, hogy ez a fajta anyai lelkiállapot különböző, bár egymással összefüggő adaptív funkciókra vezethető vissza. Az anyák, mint a 4.2.1. fejezetben tárgyaltuk, kiértékelik utódaik túlélési esélyeit (pl. egészségi állapotát) és azokat a környezeti feltételeket (erőforrások, az apa jelenléte, a rokonság segítsége), amelyek befolyásolják szaporodási sikerüket, és ezek ismeretében hoznak - általában nem tudatos - döntést a szülői ráfordítás mértékéről és időzítéséről. Rossz, illetve bejósolhatatlan környezeti feltételek mellett hosszú távon az biztosít nagyobb fitnessmegtérülést, ha csökkenti, esetleg megvonja az aktuális utód gondozását, és növeli a jövőbeli utódokba való beruházást. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez érzelmileg megterheli az anyát, és szorongást kelt benne.

483

Az evolúciós pszichológia értelmezésében a posztpartum depresszió valójában adaptív válasz, pszichológiai védekezés arra a fenyegetésre, hogy az anya csökkent kapacitásokkal rendelkezik az utódgondozásra, és képtelen megfelelően ellátni gyerekneveléssel kapcsolatos feladatait. Ezt támasztják alá azok a klinikai adatok, amelyek szerint a szülés utáni depreszszió melegágya a szegénység és a bizonytalan létfeltételek, a gyerek alacsony életképessége, a nem kívánt terhesség, a magány és a külső támogatás hiánya, beleértve az apai jelenlét hiányát (6.15. ábra). Egyesek feltételezik, hogy a szülés utáni depresszió eredetileg azért alakult ki, hogy egyfajta pszichológiai fájdalomként jelezze az anyai gondoskodás korlátait, ahogy a fizikai fájdalom adaptív funkciója az, hogy jelezze a testi sérüléseket. Ezen keresztül arra bátorítsa az anyát - pontosabban: megkönnyítse az anyának azt a döntését -, hogy a kedvezőtlen körülmények között megvonja támogatását vagy annak egy részét az utódtól (Thornhill és Furlow 1998). Számos vizsgálat szerint a poszpartum depresszióban szenvedő anyák érdektelenséget mutatnak gyerekeik iránt, a normálisnál kevésbé fogékonyak azok igényeire, és bizonytalanok a velük folytatott kötődési folyamatokban. Más szerzők inkább azt emelik ki, hogy a depressziónak ez a formája eredetileg arra szelektálódott, hogy felhívja a környezet, elsősorban a rokonok figyelmét arra, hogy segítségük nélkülözhetetlen a gyereknevelés nehézzé váló problémájának a megoldásában (Crouch 1999). Ez a tradicionális társadalmakban általában elérte célját, az ipari társadalmakban azonban legtöbbször funkciótlanná válik a szoros, személyes és bensőséges kapcsolatokat ápoló közösségek megszűnése miatt. A posztpartum depreszszió legsúlyosabb tünetei pontosan akkor jelentkeznek, amikor az anyák nem rendelkeznek megfelelő támogatással a gyereknevelés költségesnek, nehéznek ígérkező (pl. beteg újszülött) eseteiben, ugyanakkor nincs lehetőségük arra, hogy kivonuljanak az utódgondozásból. Ez a csapdahelyzet különösen a modern társadalmakra jellemző, ahol a nők dezertálását (elhanyagolás, bántalmazás, gyerekgyilkosság) szigo-

484

6. RÉSZ. KULTÚRA

6.15. ÁBRA A posztpartum depresszió mértéke az anya szociális környezetének és a szüléssel kapcsolatos attitűdjének tükrében. ■ Az előbbit klinikai vizsgálatokban állapították meg, az utóbbit pedig a kérdésekre adott válaszok alapján mérték fel (Forrás: Hagen 1999)

rúan büntetik, ugyanakkor sokan közülük magukra maradnak gyerekük nevelésével. A depresszió ebben a helyzetben olyan stratégia, amelynek segítségével az anya többlettámogatást igyekszik szerezni a környezet, elsősorban a férj és a rokonság tagjaitól (Hagen 1999). Edward Hagen szerint úgy működik, mint a munkások sztrájkja, akik munkájuk visszatartásával próbálják meg béreiket növelni vagy munkaidejüket csökkenteni. Az anyák úgy csökkentik az utódgondozással kapcsolatos költségeiket, hogy visszatartják ráfordításaikat, és ezzel igyekeznek kikényszeríteni a rokoni támogatás növelését. Lehetséges például, hogy ez a funkciója az anyai depressziónak azokban az esetekben, amikor a nők akaratuk ellenére megszülik gyerekeiket, csak azért, mert férjük és rokonságuk tagjai tiltakoznak az abortusz ellen (Hagen 2002).

6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás Bármely viselkedés megértésének fontos és nélkülözhetetlen része filogenetikai rekonstruk-

ciója - evolúciós történetének és funkciójának megértése. Nincs ez másképp a viselkedési zavarok, mentális rendellenességek és elmebetegségek magyarázatával sem. Hangsúlyozni kell, hogy az evolúciós pszichopatológia vagy evolúciós pszichiátria - amely, mint említettük, a darwini medicina tágabb keretei között kap helyet - nem a biológiai pszichiátria elméleti és módszertani megközelítéseit követi. Mint ismeretes, az utóbbi évtizedekben páratlanul gyors és látványos fejlődés ment végbe a különböző viselkedési rendellenességek biológiai alapjainak kutatásában. Nagyon sok olyan hormonális és idegrendszeri abnormalitásra derült fény, amelyek szerepet játszanak az elmebetegségek kialakulásában, és ezzel természetesen új lehetőségek nyíltak e betegségek gyógyszeres kezelésére. Az evolúciós pszichiátria ezzel szemben nem az elváltozások közvetlen, proximatív okaival foglalkozik, hanem evolúciós gyökereivel. Azt állítja, hogy az elmebetegségek nem egyszerűen egy megbomlott élettani rendszer következményei, kialakulásuknak mélyebb okai vannak. Többet megtudhatunk róluk, ha arra kérdezünk rá, hogy miért jöttek létre, milyen funkciót


szolgálnak az emberi viselkedésben. Elméletének tengelyében az áll, hogy a pszichopatológiák kialakulását olyan evolúciós stratégiák (pszichológiai algoritmusok) irányítják, amelyek adaptívak, vagy adaptívak voltak a korai környezetben (Gilbert 1998a, McGuire és Troisi 1998). Mit jelent a mentális rendellenességek adaptív jellege? A válaszban egy nyilvánvaló ellentmondást kell feloldani: az elmebetegségek többsége kétségtelenül csökkenti, olykor radikálisan rontja az emberek egészségét, életminőségét és szociális kapcsolatait, végső soron: túlélési és szaporodási esélyeit. Az evolúciós pszichológia szerint azonban ez nem mond ellent a darwini elméletnek. Legáltalánosabb értelemben arról van szó, hogy a mentális rendellenességek és elmebetegségek hátterében olyan evolúciós stratégiák állnak, amelyek eredeti funkciójuk szerint a genetikai rátermettség növelését biztosították, de működésük bizonyos körülmények között kóros módon megváltozott (Nesse és Williams 1995). Összetett adaptív viselkedési rendszerek részei, amelyek „normális" viselkedési attitűdöket és stílusokat írtak elő az evolúciós történelemben, de az új kulturális környezetben - sok esetben az ipari társadalmak radikálisan megváltozott feltételei között - elvesztették előnyös tulajdonságaikat és viselkedési zavarokba torkollnak. Korábban is volt már szó erről a jelenségről, gondoljunk csak a gyerekgyilkosság, a xenofóbia, a nemi erőszak eseteire. Megállapítottuk, hogy ezek olyan átfogó viselkedési stratégiákban gyökereznek - anyai ráfordítás, csoporthűség, szexuális vetélkedés -, amelyek bizonyos környezeti feltételek között a népesség egy viszonylag kis részében abnormális reakciókat hoznak létre. Az elmebetegségek tehát első közelítésben úgy foghatók fel, mint viselkedési adaptációk, amelyek valamilyen „küszöbön" túl abnormális megnyilvánulásokhoz vezetnek. Erre az ad lehetőséget, hogy valamennyi genetikai adaptáció a lehetséges viselkedési reakciók valamilyen véges tartományát írja elő egy adott populációban. Minden magatartásformára létezik egy individuális sokféleség, amely meghatározott eloszlá-

485

si mintát követ egy népességen belül. Azok az emberek, akik genetikai hajlamaikat tekintve a populáció eloszlásának valamelyik szélső pontján helyezkednek el, nagyobb készséget mutatnak a viselkedési abnormalitásokra. Mint láttuk, például az antiszociális magatartás kialakulása azokban a férfiakban a legvalószínűbb, akik a szenzoros élménykeresés vagy az extraverzió átlagosnál erősebb hajlamait mutatják. Az elsődleges pszichopaták többsége normális vagy éppen kedvező családi környezetből kerül ki, de belső késztetéseik hatására erős indítékkal rendelkeznek az antiszociális magatartásra. Korábban ugyancsak ismertettük, hogy a homoszexuális orientáció széles és változatos tartományt alkot egy populáción belül, ami részben genetikai, részben kulturális sokféleségre épül (3.4.6.). A másik alapvető kérdés az, hogy elméletileg miként jellemezhetők azok az evolúciós folyamatok, amelyek az eredetileg adaptív stratégiákat fitnesscsökkentő magatartásokká változtatták. Az evolúciós pszichopatológia vezető szakemberei - Randolph Nesse, Paul Gilbert, Michael McGuire és mások - szerint több mechanizmus is szerepet játszott ebben. Az egyik elterjedt magyarázat szerint a mentális és viselkedési rendellenességek többsége kialakulását tekintve nem betegség, hanem inkább olyan védekező (én-védő) reakció, amely segíti a környezethez való alkalmazkodást. Hasonlóan ahhoz, ahogy a köhögés és a láz valamilyen fertőzés tünetei, amelyek a légutak átszellőztetésével és a kórokozók számára kedvezőtlen környezet (magas testhőmérséklet) megteremtésével igyekeznek megakadályozni a betegség súlyosbodását (Nesse 1987). Ezeket értelmetlen, sőt veszélyes volna kiiktatni, bár káros hatásaikat (pl. nagyon magas láz) nyilvánvalóan mérsékelni kell. Ezeknek a védekező reakcióknak a többsége érzelmi jellegű: félelem a természeti tárgyaktól, ambivalencia a testi fejlődéssel kapcsolatban (anorexia), szorongás a gyermekgondozás terhei miatt (posztpartum depresszió). A szenvedés és a fájdalom szubjektív érzései Nesse (1990) szerint azért jöttek létre az evolúció során, hogy figyelmeztessék az egyént az élettelen és élő kör-

486 nyezetből származó ártalmas hatásokra, és arra motiválják, hogy a jövőben elkerülje ezeket. Egy élettani analógiával élve: hasonlóan működnek, mint a fájdalomérzet, amely többek között arra szolgál, hogy kivédjük a súlyos fizikai sérülésekkel járó környezeti hatásokat. Fontosságára az a genetikai rendellenesség utal, amelynek hordozói képtelenek a normális fájdalom érzékelésére, és ennek anatómiai és élettani következményei miatt legkésőbb fiatal felnőtt korukban elhaláloznak. Ugyanez a logika alkalmazható a negatív érzelmekre (düh, félelem, aggódás stb.): ezek olyan motivációs tényezők, amelyek gyors és eredményes védekező folyamatokat indítanak be a környezet káros, veszélyes hatásaival szemben (5.5.3.), olykor azonban meghibásodnak és betegségeket hoznak létre. Mindezt jól példázzák a szorongások és pánikbetegségek, amelyek a népesség 5-15%-ára jellemzőek. Tünetei a betegség formájától függően rendkívül sokfélék: testi rendellenességek (izzadás, mellkasi fájdalmak, szédülés], krónikus félelmi reakciók a legkülönbözőbb dolgok iránt, képtelenség az otthon elhagyására stb. Az evolúciós pszichológusok szerint a pánikbetegségek alapját képező elkerülő és védekező mechanizmusok - amelyekben fontos szerepet játszanak a szimpatikus idegrendszeri folyamatok, stresszhormonok, egyes neurotranszmitterek, a hipotalamusz bizonyos központjai stb. - azért szelektálódtak, hogy megvédjék őseinket a különböző veszélyforrásoktól (Nesse 1999). Különösen erősek ezek a reakciók azokra a dolgokra, amelyek állandó és visszatérő veszélyt jelentettek az evolúciós környezetben: bizonyos állatok, szakadék, zárt tér, idegenek (nem csoporttagok), szeparáció stb. (1.1.2., 4.3.2.). A fenyegető ingerek által kiváltott negatív érzelmek (averziók, fóbiák) megkönnyítik a menekülést, és az ártalmas hatások elkerülésére mozgósítják a szervezetet. Egy bizonyos ponton túl azonban ez a reakció túlzóvá és károssá válik: a pánik rendellenesség, olyan védelmi működések sorozatának az eredménye, ahol nincs tényleges veszély. Nesse (1999) szerint ez azért lehetséges, mert a védekező rendszerek nagyon alacsony küszöbérté-

6. RÉSZ. KULTÚRA

ken vannak kalibrálva, aminek eredményeként rendkívül kis intenzitású, közömbös ingerek is aktiválhatják. Ennek adaptív értékét a füstdetektor analógiáját felhasználva magyarázza: ez az eszköz nagyon alacsony, lényegében veszélytelen füstkoncentráció mellett is bekapcsol, hiszen a tűz által okozott kár olyan nagy, hogy érdemes a rendszert túlbiztosítani. Annak a költsége, hogy valaki áldozatul esik egy ragadozó támadásának, ugyancsak nyilvánvalóan nagyobb, mint az ártalmatlan ingerekre adott felesleges válaszok költsége. Emiatt azok az egyének, akik gyors és hatékony - bár az esetek többségében talán feleslegesen érzékeny - ingerfelismeréssel rendelkeztek, a többieknél nagyobb arányban tudták növelni genetikai képviseletüket a következő generációban. Ez azonban lehetőséget ad a téves riasztásra. Egyes emberekben genetikai vagy környezeti okok miatt az átlagosnál lényegesen alacsonyabb a küszöbérték a negatív hatások felismerésére, aminek következtében érzelmileg túlreagálják a veszélyeket. Nem véletlen, hogy a pánikbetegségek legfontosabb szimptómáinak többsége a védekező, illetve stresszreakciók élettani változásaival (pl. a szívműködés, légzés, izzadás növekvő intenzitásával) kapcsolatos. Az egyik legismertebb pánikbetegségben, az ún. agorafóbiában szenvedő betegek valószínűleg azokat a veszélyeket túlozzák el, amiket a magára maradás, illetve az idegenek közeledése jelenthetett zárt rokoni csoportokban élő őseink számára. Ezek a betegek intenzív félelmet táplálnak a nagy, nyitott terek iránt, szoronganak az egyedülléttől, és nem mernek otthonról kimozdulni (Nesse 1987). E nézet szerint tehát a pánikbetegség - hasonlóan számos más mentális betegséghez - nem egyszerűen valamilyen élettani folyamat meghibásodása, hanem egy adaptív védekező rendszer működésének szélsőséges formája. Inkább érzelmi rendellenességként fogható fel, amenynyiben a benne szenvedők eltúlozzák a veszélyeket és kóros méretűvé transzformálják a normális védekező reakciókat. Figyelemre méltó ebből a szempontból, hogy a technikai fejlődés során létrejött új veszélyforrások közül elsősor-


ban azokra alakul ki beteges félelmi reakció, amelyek hasonlítanak vagy emlékeztetnek az evolúciós környezet veszélyforrásaira. Így pl. lehetséges, hogy a repüléstől való szorongás amely sokaknál patologikus méreteket ölt - a szakadékoktól és a kisméretű zárt terektől való ősi félelmekben gyökerezik. Ez egyfajta ingergeneralizációként is értelmezhető, amelynek során ugyanazokat az agyi központokat az eredeti ingerektől eltérő, de ahhoz hasonló környezeti hatások hozzák működésbe. Modern környezetünk más veszélyes tárgyaira (lőfegyver, elektromosság, radioaktivitás) viszont egyáltalán nem mutatunk „automatikus" félelmi reakciót, talán azért nem, mert nem idéznek fel semmilyen fenyegető ingert az evolúciós környezetből. Miközben az adaptacionista megközelítés számos esetben (pl. anorexia, posztpartum depresszió, pánik) plauzibilis megoldást nyújt az elmebetegségek eredetének problémájára, máskor - úgy tűnik - bizonyos nehézséget vet fel az alkalmazása, Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mentális rendellenességek egy része - vagy legalábbis bizonyos aspektusaik - nem magyarázhatók azzal, hogy eredetileg adaptív énvédő funkciót töltöttek be, de a modern környezet hatására átléptek egy adott „küszöbértéket" és kóros magatartásba torkolltak. Ennek ugyanis ellentmondanak azok az antropológiai adatok, amelyek szerint egyes mentális betegségek - így pl. a skizofrénia, a mániás-depressziós pszichózis stb. az iparosodást megelőző társadalmakban is megtalálhatók, noha valószínűleg nem olyan arányban, mint a nyugati társadalmakban (Harris 1995). Nagyon valószínű, hogy az evolúciós környezetben nagyon hasonló volt a helyzet. Márpedig, mint láttuk, a viselkedési rendellenességek és mentális zavarok túlnyomó többsége kifejezetten csökkenti a beteg szaporodási sikerét, sok esetben túlélésének valószínűségét az átlaghoz képest. A kérdés ezek után a következő: hogyan és miért maradhattak fenn a többnyire maladaptív pszichiátriai rendellenességek az evolúció során? Milyen mechanizmusok biztosították a túlélés és a szaporodás szempontjából káros viselkedésformák átadását egyik generációról a másikra?

487

Lehetséges, hogy a kedvezőtlen vonások az előnyös tulajdonságokkal összekapcsolódva, azok „árnyékában" kerülnek át az utódpopuláció génállományába. Többen úgy érvelnek, hogy a pszichopatológiák mögött álló összetett adaptív mechanizmusok olyan önálló genetikai alapokkal rendelkező részfolyamatokból tevődnek össze, amelyek különböző mértékben növelik vagy csökkentik az egyén rátermettségét. A viselkedési rendellenességek genetikai programjai eszerint abban az esetben maradnak fenn, amennyiben a szaporodási siker általuk okozott csökkenését ellensúlyozzák azok a hozzájuk kapcsolódó, velük együtt átadódó gének, amelyek növelik a rátermettséget. Ennek egyik esete a pleiotrópia, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ugyanazok a gének többféle - ez esetben kóros és egészséges - viselkedési fenotípus megjelenéséért felelősek. Egy másik lehetőség az, hogy a pszichopatológiák olyan komplex idegrendszeri struktúrákra épülnek, amelyek az ellentétes hatású mechanizmusok egyfajta kompromisszumos megoldását tartalmazzák. Hasonlóan ahhoz, ahogy a két lábon járás előnye felülmúlja az időnkénti hátfájás hátrányait, vagy miként a beszéd képességének megjelenése ellensúlyozza a megváltozott gégestruktúra miatt gyakoribbá váló félrenyelés kockázatát. A pszichopatológiák esetén valami hasonlóról lehet szó: a sajátosan emberi intellektuális képességek azon az áron jöttek létre, hogy egyúttal „sebezhetővé tették" a szóban forgó idegrendszeri központokat a különböző mentális rendellenességek kialakulására (McGuire és Troisi 1998). Legtöbben ezzel magyarázzák a skizofrénia kialakulását. Ez a mentális rendellenesség olyan tünetekkel jár, amelyek többsége kívül esik azon a körön, amit normális élettani és pszichológiai működésnek mondanánk: beteges képzelődés, üldözési mánia, hallucináció, belső hangok hallása, bizarr viselkedés, téveszmék, másoktól való elzárkózás, csökkent figyelem stb. Biokémiai rendellenességek (pl. dopamintöbblet) és idegrendszeri szerkezeti abnormalitások (bizonyos agyi területek csökkent mérete) egyaránt felelősek lehetnek a megjelenéséért (Atkinson et al. 1997). A skizofrénia a népesség kb.

488 1%-át jellemzi szerte a világon. Az a korábbi fogalom, hogy ez „civilizációs betegség", ma már nem tűnik megalapozottnak, de az igaz, hogy a betegség lefolyása az ipari társadalmakban súlyosabb, mint a tradicionális társadalmakban. Erős genetikai befolyással rendelkezik (öröklékenységét a legtöbb vizsgálatban 0,6-0,8 között állapítják meg), amelyet ráadásul hosszú idő óta stabilnak és változatlannak tartanak (Clark és Grundstein 2000). Ezért jogos az a feltételezés, hogy a szóban forgó gének olyan előnnyel ruházzák fel hordozóikat, amelyek felülmúlják a hátrányokat. A legkorábbi hipotézis szerint a skizofrének speciális szerepet töltöttek be a társadalomban - ők voltak pl. a törzsi varázslók és sámánok - és ez biztosította helyüket (és génjeiket) a népességben. Mások szórványos adatok alapján feltételezték, hogy a skizofrénia pszichológiai hátrányait élettani előnyök ellensúlyozzák: így pl. ellenállóbbak a fertőzésekkel szemben, és szervezetük jobb gyógyulási képességet mutat sebesülések esetén (Allen és Sarich 1988). Az utóbbi évtizedekben inkább a skizofrének mentális-kognitív képességeinek fölénye áll a kutatások homlokterében (Nesse és Williams 1995). Többen pl. azt állítják, hogy szokatlanul magas képzelőerővel, intuícióval és kreativitással rendelkeznek, mint mások. Valóban vannak arra utaló adatok, hogy a skizoid személyiségjegyekkel rendelkező emberek az átlagosnál magasabb pontszámokat érnek el a kreativitást igénylő tesztek (szokatlan használat, eltérő gondolkodás, különös tapasztalás) megoldása során (O'Reilly et al. 2001). Rokonaik pedig - akikkel közös géneket hordoznak - az átlaghoz képest nagyobb arányban töltenek be olyan munkaköröket, amelyben fontos szerep jut a találékonyságnak és az újításnak. Egy érdekes elképzelés szerint ennek a betegségnek a hasznát nem anynyira az egyén, mint inkább a társadalom látja (Allen és Sarich 1988). A skizofrének - elsősorban azok, akik enyhébb tüneteket mutatnak kreativitásuk, másoktól való szociális elkülönülésük és egyéb képességeik (pl. rögeszmés gyanakvásuk) miatt különösen alkalmasak a fennálló eszmerendszerek és megcsontosodott társa-

6. RÉSZ. KULTÚRA

dalmi szokások megkérdőjelezésére, ami a társadalmi fejlődés lehetőségét rejti magában. E csoportszelekciós hipotézis szerint a populáció mindig rendelkezik azzal a genetikai potenciával, hogy saját érdekében kifejlessze a skizoid viselkedésformákat egy maroknyi kisebbség körében. Végül olyan elképzelés is van, hogy a skizofrénia az az ár, amelyet rugalmas agyi kapacitásunk és nyelvi képességünk kifejlődésért fizettünk. A neoténiás fejlődés egyfajta meghibásodásából ered, amely a felnőttkori agyi plaszticitás és féltekei aszimmetria extrém növekedése miatt vezethet a betegség kialakulásához (Brüne 2000, Crow 1995). A skizofréniával kapcsolatos evolúciós feltevések összefoglalása dióhéjban mutatja be az evolúciós pszichopatológia összes nehézségét és problémáját. Miközben ugyanis elismerésre méltó a klinikai betegségek evolúciós megközelítésének újszerű látásmódja, funkcionális-ultimatív értelmezése és integratív szemlélete, számos elméleti és módszertani fogyatékosságot mutat (Pléh és Bátki 2001). Magyarázatai nem elég koherensek, és számos esetben nem elégítik ki a tapasztalati ellenőrizhetőség követelményét. Az elméleti feltevésekkel egybevágó adatok sokszor csupán az illusztráció szerepét töltik be, a klinikai esettanulmányok pedig általában nem perdöntőek a hipotézisek alátámasztására. Az elméletek megalkotásában olykor önkényes evolúciós történésekre (szcenáriókra) támaszkodnak, miközben az események valósághű rekonstrukciója szinte megoldhatatlan problémákat hoz felszínre a kutatásban. Mindez azt sugallja, hogy az evolúciós pszichopatológia ígéretes pálya előtt áll, ám jelenleg az evolúciós viselkedéstudományok perifériáján helyezhető el, mint a tapasztalatilag igazolt állítások „kemény magjától" többé-kevésbé távol eső, újszerű elméleti felfedezések laza konglomerátuma. További problémát jelent, hogy mindeddig kevesen vállalkoztak arra, hogy az elmebetegségek adaptacionista értelmezéseit Összekapcsolják a más tudományágakban eredményesen kutatott proximatív tényezőkkel, elsősorban idegrendszeri és hormonális folyamatokkal. Ez a hi-


ányosság azért is nyomasztó, mert a kérdéses élettani folyamatok ismerete nélkülözhetetlen a gyógyításban. Egyelőre nem világos, hogy az evolúciós pszichopatológia - elméleti érdekességén és talán fontosságán túlmenően - hol tud bekapcsolódni abba a folyamatba, ahol javítani lehet a beteg emberek mentális állapotán. Ma-

489

gyarázó modelljeinek többsége jelenleg nem alkalmas arra, hogy eredményesebbé tehesse a gyógyítást. Lehetséges persze az is, hogy mindezekben a bírálatokban túlságosan is messzire megyünk, és olyasmit kérünk számon az evolúciós pszichológiától, ami túlmutat egy nemrég kialakult elméleti tudomány keretein.

Bereczkei Tamás EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

Recommend Documents