• Gábor (Schwalb) Adrienn • BERLINI KÁNTOROK
Gábor (Schwalb) Adrienn
Berlini kántorok I.
yugat-Berlinben születtem és ott is nôttem fel, tradicionális szellemû zsidó családban. Gyerekkoromban a Pestalozzi utcai zsinagógába jártunk istentiszteletre. Ez akkoriban NyugatBerlin központi liberális zsinagógája volt, orgonával, kórussal és természetesen liberális kántorral és rabbival. Itt találkozott a liberális zsidó közösség – elsôsorban sabbátkor. Részt vettek az istentiszteleten, majd elmentek együtt egy étterembe vagy beültek egy kávéházba. Nyugat-Berlin zsidó közössége nagyobb részben liberális volt, és csak egy kisebb hányada látogatta a konzervatív zsinagógát a Joachimstaler utcában. Ez a szereposztás 1989 után megváltozott, mert ugyan a Pestalozzi utcai zsinagóga még mûködik, de központi szerepét elvesztette. A város keleti felén található Oranienburger utcai felújított templom, aranykupolájával és persze a hosszabb történelmi tradíciója miatt nagyobb vonzást gyakorol a hívôkre, ezért a liberálisok nagy része is ide jár; s viszonylag kevesen vannak azok, akik vagy a Pestalozzi utcai, vagy a Hüttenwegen, Berlin egykori nyugati részén található, s szintén liberális zsinagógában találkoznak. A berlini liberális közösség leginkább értelmiségiekbôl áll, akik ugyan alapvetôen megtartják a zsidó szokásokat, de azokról mégis szabadon gondolkoznak, s a törvényeket is szabadon kezelik. Vagyis elmennek például a zsinagógába, de autóval (gyalog nem is nagyon jutnának el), és nem ragaszkodnak a kóser ételekhez, ha istentisztelet után egy vendéglôbe mennek vacsorázni. A liturgiánk is sokkal szabadabb: mi például nem a Templom újjáépítéséért imádkozunk, ezeket az imákat elhagytuk, illetve megváltoztattuk; és imáinkba az apákon kívül az anyákat is, tehát Sárát, Rebekát, Ráchelt, Leát is beleszôjük. Zeneszerzôk komponálta dalok is el-
Fotó: Fehéri György
N
A ZE NE SZÁ MOM RA : MÉ DIUM ... AVITALL GERSTETTER BER LI NI KÁN TOR ASSZONY
Avitall Gerstetter
hangzanak az istentiszteleten, például Lewandowski német nyelvû szerzeményei. Ezeket a dalokat a berlini közösség nem mindig veszi szívesen, pedig ezek is a liberális zsidóság tulajdonát képezik, és az egész világon elterjedtek. Ráadásul Lewandowski kifejezetten az Oranienburger utcai zsinagógának komponálta ôket. A fordulat éve után határozottan felélénkült a berlini zsidó élet, s ez nemcsak a liberális körökre, hanem más irányzatokra is vonatkozik. Ebben persze nagy szerepet játszanak az orosz bevándorlók, akik elsôsorban a zsidó kulturális, illetve a napi közösségi életnek adtak lendületet. Orosz nyelvû zsidó újságot jelentetnek meg, Berlin keleti részének központjában, a Hackescher Markton színházat alapítottak, amely egészen mostanáig remekül mûködött, és egy nagyon is élô, látogatott hely volt, a Große Hamburger utcában a zsidó gimnáziumban rendszeresen szerveznek koncerteket oroszországi zenészekkel, valamint – fôleg az ünnepekhez kapcsolódó – esteket, amelyen sokan, zsidók és nem zsidók is, részt vesznek. Mindezzel kétségtelenül elôsegítik a zsidó hagyományok megôrzését is, bár ezek a találkozók többnyire orosz nyelvûek, és emiatt, sajnos, a német zsidó közösség számára nem igazán vonzóak. Az orosz zsidók közösségét tehát elsôsorban nem a vallás, hanem „csak” a kultúra, a tradíció
• 109 •
• Gábor (Schwalb) Adrienn • BERLINI KÁNTOROK
tartja össze. Ez azt jelenti, hogy inkább elmennek egy „orosz estre”, mint hogy a zsinagógába jöjjenek istentiszteletre. Ha mégis ellátogatnak néha templomba, akkor is elsôsorban az ortodox zsinagógába, de nem vallási szokások miatt, hanem azért járnak inkább oda, mert – fogalmazzunk talán így – az elônyösebb számukra. Én azért remélem, hogy a következô generáció életében mindez talán már másképpen lesz, hiszen a bevándorlók gyerekei német nyelvi közegben s a zsidó hagyományokat követve nônek fel. Számottevô arányban csatlakoztak a közösséghez keresztények, akik „megvilágosodtak” és betértek. Ôk azok, akik elôzô életükhöz képest 180 fokos fordulatot téve hirtelen teljes intenzitással fordultak a zsidó vallás felé, s gyakran sokkal szigorúbban fogják fel a hagyományokat, nemritkán szó szerint értelmezik azokat. Nagyon szorgalmasak, de ezzel egyben megmerevítik a szokásokat, vagyis épp az a természetesség, ami a zsidó lét, a zsidó élet jellegzetessége, számomra sajnálatos módon, eltûnik. Ráadásul ezek az emberek igen gyorsan fontos pozíciókba szeretnének jutni, kántorok, rabbik szeretnének lenni, irányítani akarják a közösség életét... Természetesen én magam is fontosnak tartom, hogy a zsidó közösség számszerûen is növekedjék, fontos, hogy a közösségben mindenféle irányzatnak helye legyen. Ma összességében konzervatív irányba fejlôdik a berlini, a német zsidóság. Arányait tekintve egyre számosabban erôsítik ezt a vonalat, egyre többen kerülnek közülük vezetô pozíciókba, egyre többen dolgoznak a közösségben olyanok, akik igyekeznek elnyomni a liberális tendenciákat. Nyomasztó érzés arra gondolni, hogy a régi, a liberális német zsidóság lassan eltûnik. Jó példa a konzervatív irányultságra, ahogy a közösség majdnem velem is „elbánt”: egy évvel ezelôtt megkaptam a hivatalos felmondásomat. Az indok az volt, hogy az Oranienburger utcai zsinagógában megszüntetik a kántori állást, arra ott nincs szükség. Ami persze egyáltalán nem logikus, hiszen ez az egyik legfontosabb zsinagóga Berlinben. Aztán hamar kiderült a valódi ok, mégpedig az, hogy a konzervatív irányba tartó közösségnek nehéz elfogadnia, hogy egy reprezentatív zsinagóga kántora nô legyen. Nem akarják, hogy a nôknek fontos szerep jusson a közösségben, hogy ebbe az
irányba haladjon a zsidó tradíció, szeretnék visszanyerni a konzervatív, ortodox jelleget. Pedig Németországban, de különösen Berlinben, a háború elôtt virágzott a liberalizmus. Sokkal liberálisabb gondolkodású volt a közösség, és a pluralizmus mindig is jellemzôje volt a zsidóságnak. Véleményem szerint a berliniek csak büszkék lehetnének arra, hogy minden irányzatot befogadnak. A közösségi vezetôkön múlik talán az egész – a jelenlegi vezetés érezhetôen a konzervatív irányzatokat támogatja. Végül nem sikerült megszüntetniük az állásomat, nem tudtak elbocsátani, mert a munkaügyi bíróság nem fogadta el a szerzôdés felbontását. Persze ortodox körökben továbbra is mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a nôk egyenjogúságát szorgalmazó törekvéseket. Úgy gondolják, sokkal egyszerûbb ezt az alapvetôen férfiakra épülô, férfiak által alapított vallást a régi formájában megtartani, mint az idôszerû vonásokat felismerni és a fejlôdést támogatni. Ráadásul a nôk valódi konkurenciát jelentenek kántorként, rabbiként, vezetôként, és ezt jobbnak látják egyszerûen kiiktatni. Gyerekkoromban édesanyámmal kezdtem zenét tanulni, sokat énekeltem, érettségi után klarinét, zongora és tánc szakra jelentkeztem az egyetemre. Közben a Pestalozzi utcai zsinagóga kórusában is énekeltem. Ez már akkor is egy professzionális kórus volt, ott figyeltek fel rám. Az akkori legendás fôkántor, Andreas Nachama biztatott. Ezzel körülbelül egy idôben énekelt elôször a zsinagógában egy Amerikából érkezett nôi kántor, a közösségnek mindez tetszett, és szerették volna, hogy én legyek a kántoruk. Az egyetem után elôbb Izraelben egy jesivában folytattam tanulmányaimat, késôbb Amerikában tanultam ki a kántorságot. A kántorképzôben eltöltött éveim alatt a berlini közösség anyagilag is támogatott. 2001-ben diplomáztam New Yorkban. Azóta vagyok hivatalban az Oranienburger utcai és a hüttenwegi zsinagógában. Ha a nagymamám, aki egy nagyon ortodox családból származott, mindezt még megélhette volna, biztosan nagyon furcsállotta volna, hogy az unokája lány létére kántor lett. Ô anyám édesanyja volt, magyar, de soha nem beszélt arról, hogy Magyarország melyik részérôl jött. Annyit tudok csupán, hogy nem Budapesten éltek, s a 11 testvérbôl ketten élték csak túl a soát. Nagyapámmal együtt Ausztriából vándoroltak ki Izraelbe 1939-ben.
• 110 •
• Gábor (Schwalb) Adrienn •
Nagyapám viszont nagyon liberális gondolkozású, lelkesedett az ötletért, hogy kántor legyek. Semmi kivetnivalót nem talált benne, ô is énekelt a kórusban. A szüleimnek sem volt ellenvetése. A zene számomra, a zsidó vallásban: médium, vagyis a szavakkal kifejezhetôkön túl egy további eszköz. Vagy inkább: egy másik szint kifejezésére szolgál. Amit nem tudok már a szavakkal elmondani. Amikor imádkozunk, egy közös dialógust folytatunk Istennel, és ebben a párbeszédben mi, kántorok vezetjük az imádkozókat. A zene eszköz, hogy közelebb vigyen Istenhez. Nemcsak a zsinagógákban énekelek, hanem Németországon kívül Angliában és Olaszországban is fellépek önálló koncertekkel. Klaszszikus zsidó dalokat és liturgikus énekeket adok elô. Ezeket az elôadásokat nagyon fontosnak tartom, mert itt olyan emberek is megismerhetik a zsidó liturgiát, akik egyébként nem járnak zsinagógába. II.
SZÓ VAL VA GYUNK ÉS MA RA DUNK ... PÁSZ TOR LÁSZ LÓ KÁN TOR
1934-ben születtem Budapesten, a Maros utcai ortodox zsidó kórházban, ahol évekkel késôbb a nyilasok kilencven embert, betegeket, orvosokat, vagyis mindenkit megöltek. Neológ zsidó családban nôttem fel, ami nem jelentett különösebben vallásos környezetet, de rós ha-sánákor, jom kippurkor persze elmentünk a templomba. A nagymama gyakrabban, mert ô szombathelyi vallásos családból származott. Egyrészt az Öntôház utcai templomba jártunk, ami az alagút bal oldalán volt, másrészt a Frankel Leó utcába, ahol a bar micvóm is volt, és itt késôbb egy évig kántorkodtam is. Az éneklést kb. két-három éves koromban kezdtem: a fürdôszobában mindig azt énekeltem, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok”, és ettôl a fölöttünk lakó Pálinkás bácsi, aki detektív-fôfelügyelô volt, el volt ragadtatva. Budára, az Attila utcába jártam iskolába. Itt csak ketten voltunk zsidók, úgyhogy mindennap megvertek. Néha játszottak kicsit velem, aztán leköptek, aztán megint játszottak velem. Beteges gyerek voltam. Olyan asztmás, hogy kinyitottam egy poros fiókot, és rázkódtam a köhögéstôl. Hitlernek köszönhettem, hogy ki-
Fotó: Fehéri György
BERLINI KÁNTOROK
Pásztor László
gyógyított a betegségbôl. Kövér gyerekként mentem be a gettóba, és asztma nélkül, sovány gyerekként jöttem ki. Ezért tudtam végigénekelni az egész életemet. Tízéves voltam, amikor kijöttünk a gettóból. Csak a nagymama volt mellettem, a többieket Auschwitzba deportálták. Apám 1942-ben halt meg a deportálás során – de ezt mi még akkor nem tudtuk, nagybátyám a Don-kanyarban pusztult el. Kijöttünk a gettóból, s azt sem tudtuk, mit csináljunk, hova menjünk. A háború elôtt Budán laktunk, így hát elindultunk gyalog haza. Majdnem meghaltunk útközben, mert a pontonhíd, amin át kellett mennünk, majdnem leszakadt, amikor épp rajta voltunk. Ráhajtottak vagy ezer lovat, s persze ezek nyomták szét a hidat, az emberek ugráltak be a Dunába. De elértük a Szigetet, és szerencsésen haza is értünk. Csengettünk, és meg sem lepôdtünk, mikor egy Horthy-testôr fôhadnagy felesége nyitott ajtót nálunk – nem tehettünk mást, beköltöztünk oda társbérletbe. Közben hál’ istennek a nagynénim is visszajött Auschwitzból. 1952-ben érettségiztem. A gimnáziumban kerültem kapcsolatba elôször a színházzal és ezen keresztül az énekléssel. Minden gimnazistának kultúrmunkát kellett végeznie. Mi egy O’Neilldarabbal bejutottunk egy kultúrversenyen az elsô három helyezett közé, ami azt jelentette, hogy eljátszhattuk a darabot a Nemzeti Színházban. A zsûriben Marton Endre, Timár József és Gobbi Hilda ült, akik tehetségesnek tartottak, s biztattak, hogy jelentkezzek a Színmûvészeti Fôiskolára. Amikor viszont ott meghallották, hogy milyen jól énekelek, azt javasolták, hogy menjek inkább a Zeneakadémiára. Valamibôl azonban meg kellett élni, állást vállaltam.
• 111 •
• Gábor (Schwalb) Adrienn • BERLINI KÁNTOROK
Felvettek a rádióba bemondónak, de végül mégis inkább a Honvéd Mûvész Együttest választottam, ahonnan késôbb a BM együttesébe kerültem. Forrai Miklós és Vásárhelyi Zoli bácsi hallott énekelni, tehetségesnek tartottak, segítettek. Hogy ne vigyenek el katonának, ahol tönkrement volna a hangom, felvételiztem a Konzervatóriumba. 1950–59 között jártam oda ének és karvezetés szakra. Posszert Emíliánál, Simándy elsô énektanáránál, a nagy operaénekesekkel tanultam egy osztályban. Közben mûszerészként dolgoztam, majd bekerültem az Operaház kórusába. Itt sokkal kevesebbet kerestem ugyan, de vonzott az énekesi pálya, mindenáron énekelni akartam. Hat évig maradtam a kórusban. A kántorság is itt kezdôdött. 1963–64-ben azt mondta nekem Tordai Zsiga bácsi, akihez az operaházi munka mellett tanulni jártunk: „Lacikám, én téged a világnak tanítalak. Te ki fogsz menni, és kántor leszel.” Én persze kedves dolognak tartottam, amit mondott, de valójában nem hittem el. Négy évig tanított, nekem ajándékozott több nagyon értékes kántorkönyvet, és szilárdan hitte, amit mondott. Olyan alapot adott, amivel aztán akárhol elôimádkozhattam, mindenütt megálltam vele a helyem. Nem volt baj a templomba járással. Be-bejöttek ugyan a pártemberek is, micisapkában, ki imádkozni, ki spicliskedni; néha pár embert letartóztattak, de azért zsúfolva voltak a templomok. Az antiszemitizmus is érezhetô volt, mindenkirôl akarták tudni az emberek, hogy zsidó-e, de alapvetôen békén hagyták az embert. Nincsenek rossz emlékeim. 1966-ban felvételit hirdettek az egyik legmodernebb innsbrucki színházba. Vonzott a lehetôség, jelentkeztem is a kórusba, s fel is vettek. Még volt egy év a kezdésig, amit ki kellett volna húzni az operakórusban, de amikor Kóródi megtudta, hogy elmegyek, kirakott. A véletlenen múlt csak, hogy nem maradtam állás nélkül, az Irodalmi Színpadra vettek fel énekesnek. Itt annyira megszerettek az egy év alatt, hogy nem akartak elengedni. De én akkor már kántornak készültem, és ezért inkább kimentem Innsbruckba, ahol magyar állampolgárként, vagyis „vendégmunkásként” dolgoztam. Mivel pénteken érkeztem, rögtön el akartam menni istentiszteletre. Hívtam egy taxit, de a taxisofôr sose hallott a zsinagógáról; a rendôr,
akit megkérdezett, szintén nem tudta, hol is lehet. A diszpécser végül a Zollergasséra irányított. De hiába mentem oda, se istentisztelet, se templom, semmi nem volt ott. Annyi volt kiírva, hogy „Israelitische Kultusgemeinde”. Hétközben aztán visszamentem, s egy idôs bácsi fogadott, aki beszélt magyarul, és Herr Brühlhöz, a bútorkereskedôhöz irányított, aki viszont azt gondolván, hogy egy snorrerrel van dolga, nem fogadott valami szívélyesen. Nekik nem kell kántor, mondta, hozzájuk Bécsbôl jön. De aztán hamarosan jelentkezett, amikor hirtelen mégiscsak szükség volt rám egy temetésnél. A zsinagógán kívül is énekeltem. A koronázási misét három nap alatt tanultam meg, és a híres tiroli napon énekeltem a katolikus templomban. Akkor ezt még megtehettem, hivatalosan még nem voltam kántorként szolgálatban. „Csak” egy énekes voltam. Közben már pályáztam kántorállásokra. Így kerültem Göteborgba. Az innsbrucki színház intendánsa, hál’ istennek, elengedett. Nagyon vallásos katolikus ember volt, és tudta, hogy mennyi misét énekeltem. A kántorságot szent dolognak tartotta, úgyhogy elengedett, bírság nélkül. Göteborgban kezdtem tehát a kántori munkát 1970-ben. Tizenhárom évig dolgoztam itt, a feleségemnek volt egy kis üzlete, és mivel még nem volt saját gyerekünk, örökbe fogadtunk két gyereket. 1977-ben svéd állampolgárok lettünk. Göteborgot 1983-ban Amszterdam követte, itt négy évig voltam. Amszterdamban sok koncertet adtam, különbözô templomokban, a rádióban, és már hívtak Németországba is. Amszterdamot azonban nem szerettem igazán, mert túl liberális volt nekem. A berlini kezdetekrôl annyit, hogy ahogy megérkeztem, rögtön istentiszteletet kellett tartanom, ami nem volt probléma, mert annyira ugyanaz a liturgia, hogy csak a hangnemet kellett megbeszélni a többiekkel. A liberális liturgia ugyanis komponált mûvekre épül, tehát nálunk, liberálisoknál a kántornak meg kell tanulnia ezeket a kompozíciókat, nincs annyi szabadsága, mint az ortodox kántornak. Engem kötnek a hangjegyek, s ez nekem sohasem volt nehéz, hiszen a Konzervatóriumban megtanultam kottát olvasni. Ennek ellenére a módszeres kántorképzés még mindig ritka. Ha valakinek szép hangja van, évekig énekli az imákat a templomban, s lehet belôle kántor. Így lett mérnökbôl, kémi-
• 112 •
• Gábor (Schwalb) Adrienn • BERLINI KÁNTOROK
kusból vagy biztonsági ôrbôl kántor, vagyis gyakran véletlen is, hogy valakibôl kántor lesz. Az ortodoxoknál, s ez a mai napig szigorúan így van, a kántor beleszületik a mesterségbe. Innen Berlinbôl aztán meghívtak mindenfelé, több állást is felajánlottak. 1977-ben például Londonban énekeltem, a Middlesex templomban, ami a második legnagyobb zsinagóga Európában, a Dohány utcai után. Aztán hívtak Amerikába is, Chicagóban például akartak adni egy nagy zsinagógát, de mehettem volna New Yorkba is... De hát Amerika – nehéz flaszter, nem mentem. Anyámat sem akartam egyedül hagyni. Úgyhogy maradtam Berlinben. Nem lettem gazdag ember, de van egy szolid nyugdíjam, és dolgozom is még idônként. Ugyan kicsit megváltozott a közösség összetétele azóta, mióta 1987-ben idejöttem, alapjában véve jól éreztem magam itt. A változás azt jelenti, hogy valaha a közösség nagyobb részét liberálisok alkották, s ez megváltozott – de azért még mindig nem érezhetô különösebben nagy feszültség az ortodoxok és a liberálisok között. Talán ez azért is van így, mert ez az ortodoxia nem az az igazán kérlelhetetlen, fanatikus, mint Antwerpenben, Amszterdamban vagy például Brooklynban – inkább tradicionálisnak nevezném.
A jelenlegi zsidó közösségnek a 85 százaléka orosz zsidó. Oroszok nélkül szinte nem is lenne zsidó hitközség, hiszen ôk adják a hitközség személyzetét. Éttermeket, klubokat tartanak fenn, s fôleg oroszul beszélnek, s nagyon aktívak. Túlnyomó többségük nem vallásos zsidó, de mégis sokan járnak a Joachimstaler utcai templomba. A fiatalok is inkább az ortodox irányt támogatják, mert abban látják a tradíció fennmaradását. Az oroszok mellett fontos szerepet játszanak azok a jobbmódú, eredetileg többségükben lengyel zsidók, akik Auschwitzból jöttek vissza, és innen akartak továbbmenni Amerikába, s akik azután az elsô pénzekbôl telkeket vásároltak, s végül itt ragadtak. Ôk szintén az ortodoxokhoz húznak, a tradíció miatt. Kulturált, szimpatikus emberek. A második generáció már németnek számít, hiszen itt születtek, itt nôttek fel. Ezek a gyerekek is erôsen zsidó érzelmûek. Az „eredeti” német zsidókból nagyon kevés maradt Berlinben. Ôk ugyanis, hál’ istennek, észrevették, mi történik, és nem maradtak itt, hanem még a 30-as években elmentek. Szóval vagyunk és maradunk. A Tóra tisztelete, az imádkozás tartotta meg a zsidóságot, az a törvény, hogy tíz ember kell ahhoz, hogy imádkozhassanak...
LEGYEN A VEND G NK! Nemzetk zi specialit sok ¥ zsid konyha ¥ eleg ns k rnyezet ¥ els oszt ly kiszolg l s v rja
C ARMEL
P INC
BEN
a Budapest VII., Kazinczy u. 31. Nyitva: naponta 12-t l 23 r ig ¥
Asztalfoglal s: 3-221-834 M 3-424-585 L gkondicion lt tterem
• 113 •
nt
