Bene Annamária. Egyedül Argentínában

Bene Annamária

Egyedül Argentínában 1

Előszó Nemrég véletlen szemtanúja voltam egy furcsa kis jelenetnek, amire máskor nem figyeltem volna fel, de birtokában annak az élménynek, amit most leírok, világossá vált, mi hiányzott eddig az életemből. Kellemes, szokatlanul langyos őszi szél fújta az utcán a novemberi faleveleket. Egy idős cigányasszony sétált arrafelé a pici unokájával. A kicsit magával ragadta az őszi csoda. Önfeledten futkosott a falevelek után, láthatóan semmi más vágya nem volt ezekben a percekben, minthogy játszon velük. Ám nagyanyja megragadta a karját és türelmetlenül vonszolni kezdte. A kicsi nem ellenkezett. Megadóan kapkodta a lábacskáit, miközben az öregasszony cigányul beszélt hozzá. Nem tudom, mit mondhatott. Talán elmagyarázta, miért kell sietni, mi az, ami fontosabb annál, mint hogy a kicsi szabadon játszhasson a falevelekkel. Azért gondolom, hogy ilyesmiket mondhatott, mert utána már magyarul beszélt és azt értettem. S hogy mit mondott? Dicsérettel halmozta el a kisembert, amiért szót fogadott. Talán nem is sejtette, hogy épp a pillanat szabadságától fosztotta meg szeretett kisunokáját... 2

Egy ismerős dallam kúszott a fülembe, a TV hangszóróján keresztül, egy téli vasárnap délután. Egy dal, ami szinte villámként hasított belém, hirtelen felrázva álmából egy szunynyadó érzetet, egy meg nem fogható emléket. Valahol hallottam, biztos vagyok benne, talán kaptam valakitől. Mintha egy egész album lett volna, úgy emlékszem, talán egy kazettán. Ennél több képet nem találtam az emlékhez, sem szavakat, de arcokat és helyeket sem. Pusztán egy érzés volt, ami hirtelen felforrósított. Valami vágyott, be nem teljesült dolog lehetett. Nem tudom, mikor hallottam ezt a számot és miért volt olyan fontos, de egy biztos, valamiért belém égett.

3

Girl from Ipanema Mindez pár éve történt, talán négy vagy öt. Az egyik kereskedelmi csatorna műsora ment a háttérben. Papadimitriu Athina hangjára lettem figyelmes, aki sejtelmes hangjával, elmosódó spanyol kiejtésével kápráztatta éppen vendégeit a főzős műsorban. A dal egy nagyon erős érzetet idézett a régmúltból, talán a miskolci középiskolás évekből, de hogy ez milyen eseményhez volt köthető, azt ma sem tudom. Mindenesetre fontos lehetett. De vajon hová van eltemetve, hogy most sem tudom, mire kellene emlékeznem? Bár tudtam volna, mi a dal címe, ki a szerző vagy az előadó! Csak kúszott a fejemben és nem hagyott nyugodni. Próbáltam emlékezni, találni valami kapaszkodót, amihez köthetném, de nem volt ilyen. Heteken át kutattam, kérdeztem, dúdoltam, levelet írtam a művésznő producerének, mégsem nem jutottam előre. Kerestem a stílust, a hangot, a korszakot, mindhiába. Míg egy napon egy ismerős fiatal lány felismerte a titokzatos dallamot és pontosan tudta, ki a szerzője, előadója és mi a címe: Girl from Ipanema…

4

Azonnal megkerestem és hallgatni kezdtem. Belém kapaszkodott, húzott, magával vonszolt, szinte nem hagyta, hogy ne hallgassam. Énekeltem, fuvoláztam, meghallgattam számtalan feldolgozást, közben képeket nézegettem a brazil tengerpartról, az Ipanema-ról. A dallam napról napra egyre jobban felkorbácsolta az addig szunnyadó vágyaimat. Vagy maga a dal szülte ezeket?... Én szeretnék lenni, én is ott szeretnék lenni… a lány a brazil tengerparton! Elképzeltem, amint ott sétálok a forró homokban, tőlem balra a végtelen óceán… A saját arcomat sosem láttam a képzelgéseimben. Csak egy elsuhanó teremtés hátát, hosszú haját és könnyű lépteit idéztem magam elé. Végtelenül sokszor elképzeltem ezt a képet és mindannyiszor el is pirultam: milyen nevetséges vagyok! Sosem jutok el oda! Sosem láthatom a világot, még Európát sem, nemhogy Dél-Amerikát. Ráadásul nem is vagyok fiatal…

5

Gitárverseny Azóta eltelt néhány év és én megjártam

Argentínát.

Résztvevője lehettem egy különleges fesztiválnak, ahol összeért az ég a földdel, a hang a szívvel, az álmaim a valósággal. Hogy kerültem oda? Egyszerűen csak rátaláltam a világhálón. Attól a pillanattól egyenes út vezetett az utazásig. Egy hangfelvétel, egy fotó és egy bemutatkozó levél, amit küldenem kellett a jelentkezésben, s néhány hónap múlva már érkezett is a meghívó levél a Festival Flautas del Mundo-ra, azaz a fesztiválra Argentínába, Mendoza városába. Régóta dédelgettem az utazás gondolatát és biztos voltam benne, hogy egyszer eljön a nagy lehetőség. De az igazi motiváció mégsem ez volt. Az irigység röpített Dél-Amerikába, ami azon az estén uralkodott el rajtam, amikor egy nemzetközi gitárversenyen játszott kedves fiatal kolléganőm, Fábián Annamari. Őt irigyeltem, az ő lehetőségét, az ő nagy pillanatát. Nem bírtam beletörődni a gondolatba, hogy vele ellentétben, rám nem vár már semmi különleges. 6

Én sosem versenyezhettem. Még azt az egyetlen lehetőséget is elvette tőlem a sors, amire középiskolásként készültem. Pedig kiváltságot jelentett, hogy a tanáraim engem választottak, velem dolgoztak, az én tanításomba fektettek energiát, de hiába. Az alattomos herpesz vírus, ami a verseny előtti napokban teljesen körbeölelte az ajkaimat, végleg megfosztott ettől a kiváltságtól és lehetőségtől. Le kellett tennem a fuvolát, amíg a szörnyű hólyagok ott éktelenkedtek a számon. Soha többé nem adódott alkalom, hogy megmérjem magam a kortársaim körében. Mára pedig már az életkorom lett az áthághatatlan akadálya annak, hogy versenyen vegyek részt, nem beszélve arról a húsz évről, ami alatt a hangszerem tokba zárva várta, hogy újra kézbe vegyem. Emiatt búslakodtam egy novemberi estén, miközben Annamarinak drukkoltam a versenyzés perceiben, akire borzasztó irigy voltam akkor este. Lehetetlen dolgok hordozzák a várvavárt lehetőséget. Egy verseny, amihez semmi közöm és egy érzés, amit bölcsebb lenne eltitkolni. Mégis ez a kettő ösztönzött arra, hogy kutakodni kezdjek a világhálón. Nem volt határozott elképzelésem, csak keresgéltem. Egy korhatár nélküli versenyt, egy fesz7

tivált, vagy bármi mást, ahol egyszerre teljesülhet két leghőbb vágyam, a fuvolázás és az utazás. Félve írtam a keresőbe a három varázsszót. international flute festival Az első kiadott találaton azonnal megakadt a szemem. World Flutes Festival - Festival Flautas del Mundo Argentína Mendoza Ebben a pillanatban bekapcsolt a jól bevált dacreakcióm, amit olyankor vetek be, ha valamivel kapcsolatban hátrányos helyzetben érzem magam. Méghogy nekem nem lehet, nem megy? No majd megmutatom! Csakazértis eljutok Dél-Amerikába! Csakazértis látni fogom az óceánt! Elképzelni sem mertem, hogy néhány szempillantás múlva rálépek arra az útra, ami elvezet az álmomhoz. Azonnal nekiláttam az előkészületeknek. Három dolgot kértek a jelentkezéshez: egy stúdió felvételt, egy művészi fotót és egy önéletrajzot. A következő hetek ezek legyártásával teltek. Szabadidőm minden percét pedig azzal töltöttem, hogy Argentínáról olvastam, noha a válaszra kerek öt hónapot kellett várnom. Ennyi időt adtak a jelentkezések beadására.

8

A vágyott óceán Az Atlanti óceánt sajnos nem láttam úgy, ahogy szerettem volna, pedig hányszor elképzeltem… Különös a hetedik érzék. Pontosan tudtam, mi az, ami biztosan bekövetkezhet és mi az, ami nem fog! Legalábbis nem ezen út során. Hiszen én Argentína nyugati oldalára készülök, az óceán viszont a keleti oldalon van. Reménykedtem persze, hogy valami úton-módon meg tudom oldani, de hiba csúszott a tervezésbe. A két repülés közötti öt óra nem volt elegendő az 500 km megtételéhez, ahol a nyílt óceánt láthattam volna. Mire feleszméltem, már megvolt a repülőjegyem, amit módosítani sajnos nem lehetett. A felismerés sokkolt, de bele kellett törődnöm. El kellett fogadnom, hogy nem válik valóra az álmom, nem fogom a lábamat az óceánban áztatni. Hiába a méregdrága repülőjegy, az egyszeri, szinte csodaszámba menő alkalom, hogy muzsikálhatok egy dél-amerikai fesztiválon, hogy az egész gigantikus tervet elfogadtattam a családommal, férjemmel és gyerekeimmel. Minden hiába, hisz az álom mégsem fog teljesülni.

9

Az utolsó pillanatban sem adtam föl! Nem olyan fából faragtak. A hazafelé vezető úton, hajnalban, a repülőgépről még sikerült megpillantanom. Már látni lehetett Európát, így biztosan tudtam, ennek az élménynek is az esszenciáját éltem meg. A gép délután szállt fel az argentin fővárosból, Frankfurt felé. Reménykedtem, hogy azonnal nyugatnak veszi az irányt és az óceán fölött teszi meg a hatalmas utat. Bár nem az ablak mellett ültem, izgágán nyújtózkodtam, próbáltam kilesni az apró ablakon, kijátszva útitársam lefülelő pillantásait. Csalódottságom határtalan volt! Mögöttem egy gigantikus utazás, megannyi élmény, benyomás, melyeknek a feldolgozása még meg sem kezdődött, olyan nagyszabásúak voltak, és akkor pont az óceánt nem láthatom? Legalább csak egy pillanatra? Továbbra sem adtam föl! A mosdóba menet észrevettem, hogy a hátsó vészkijárat ajtaján van egy ablak. Elhatároztam, hogy amíg világosban repülünk, ott fogok ácsorogni. Senkit nem engedtem oda, elszántan nyomtam az orrom az ablak üvegéhez, de szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy a pilóta nem tágít: kitart a szárazföld mellett, illetve fölött, amíg csak teheti. Besötétedett. Visszaültem a helyemre és megvacsoráztam. A 10

légi kisasszonyok kiosztották a tűzforró kendőcskéket, amikkel az utasok jólesően megtörölték az arcukat, kezüket, a pompázatos vacsora és a többszöri bor, pezsgő és baileys repeta után. Ahogy majdnem mindenki, én is kellően sokat ittam ahhoz, hogy aludni tudjak. Kiválasztottam egy Dire Straits albumot, fejemre csaptam a fülhallgatót, majd a bor és az éjszaka parancsára behunytam a szemem, hogy visszatérjek Mendozába, ahonnan csak néhány órája indultam haza.

11

Az utazás Argentína nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Szerettem volna szépet látni, szép városokat, szép épületeket, gyönyörű tájakat. Amikor hajnalban leszálltam a gépről Buenos Airesben, a Ministro Pistarini nemzetközi repülőtéren, nem tudtam felfogni, hol vagyok. Minden olyan hihetetlen volt, vagy inkább szürreális. Miért indul el egy nő egyedül a Föld túloldalára? Milyen hajtóerő viszi oda? Nyelvtudás és tapasztalatok nélkül, veszélyt nem érezve, váratlan dolgoktól nem tartva? Bár az utat a tőlem telhető legalaposabban megterveztem és szerveztem, mindenki értetlenkedve nézett rám, ha erről beszéltem. Ezernyi kérdést szegeztek nekem: miért költök el ennyi pénzt, miért egyedül megyek, nem félek e, közelebb nem találtam fesztivált?... Mindenre volt válaszom, közben pedig igyekeztem elcsípni a leeső információkat, amiket az ismerőseim a saját utazási tapasztalataikból elpotyogtattak. Így tudtam meg pl, hogy egy tizennégy órás repülő utat nehéz végig ülni. Vagy azt, hogy Frankfurtban a repülőtér akkora, mint egy kisebb város. Utóbbi információ nagyon hasznosnak 12

bizonyult. Budapest és Frankfurt között gyorsan eltelt a repülés. A fel és leszállásnál el voltam foglalva a fülfájással. Kell egy pár füldugó, aztán orrot befogni és a levegőt erőteljesen előre nyomni. Amikor pattant egyet mindkét fülem, már elengedhettem az orrom. Végülis a hat repülésből csak egyszer fájt. Már húsz perce gyalogoltam egyik terminálból a másikba, de nem ijedtem meg, hisz tudtam, hogy a frankfurti repülőtér hatalmas. Nem csak gyalogoltam, hanem vonatra kellett szállnom. Valójában egy férfit követtem, aki belépett abba az üveg fülkébe, amire a C terminált jelző táblák mutattak. Ezekből a táblákból csak annyit fogtam fel, hogy egy pontba mutatnak, ahonnan semmi nem vezetett sehová. Volt ugyan előttem egy üveg fülke, de nem láttam rajta ajtót. Már épp elhatároztam, hogy megkérdezek valakit, amikor egy pacák határozottan közelített a fülke felé, mire annak megnyílt a fala és a férfi belépett. Uzsgyi utána! Ez lehet az egyetlen megoldás. A folyosó és a lépcső egy peronra vezetett, ahol néhány másodperc múlva megállt egy vonat. Beszálltam és csak kapkodtam a levegőt, annyira váratlanul ért minden. A vonat elindult, majd pár perc 13

múlva megállt, az ajtók kinyíltak. Láttam egy táblát, egy kis B és C betűvel, és láttam egyet egy hatalmas B betűvel. Most mi legyen? Az ajtó csak néhány másodpercig volt nyitva. Kérdeznem kellett: Entschuldigung, ich möchte aussteigen terminal C. Ich muss jetzt aussteigen? Kusza volt ez a két mondat, huszonöt év távlatából rángattam elő a szavakat, de bíztam benne, hogy értelmet nyernek valahogy. A párocska, akit kérdeztem, nézett rám értetlenül. A másodpercek vészesen fogytak. Nem baj! Ha nincs válasz, maradok. Ekkor felemeltem a fejem és láttam, amint valaki óvatosan int felém a szemével: Aus! Jetzt! Ugrás! …az ajtó bevágódott mögöttem, a vonat elrobogott, és a hatalmas C betű ott diadalmaskodott a szemem előtt. Az adrenalin az agyamba szökött. Villámsebesen követtem a táblákat, szembeszállva az idővel és a lehetőséggel, ami újabb akadályt vagy végzetes hibát állíthat az utamba. Dohányzófülke! Az órámra néztem. Még szűk óra a beszállásig. Bevetettem magam a füstös kis kabinba, előrángattam a cigimet, meggyújtottam és mélyen beszívtam a füstöt. Még egy és még egy slukk. …nyugodj meg! Haza telefonáltam. Jól vagyok… megyek tovább…

14

Végre eljött a nagy pillanat! Felszálltunk Franfurtban, az uticél pedig nem más volt, mint Buenos Aires! Repültem a föld felett, a felhők felett. Piciben láttam a világot, közelebb voltam a csillagokhoz. Bámultam a gép vakítóan fehér szárnyát, ami alatt vastag felhőtakaró terült el, habosan, ahogyan a mesekönyvekben szokás rajzolni, fölötte pedig a ragyogott a kékségesen kék ég. Ebből a látványból semennyi nem elég. Élete során hány órán át nézi az ember a földről az eget? No és az égből a földet? Valamiért mégsem volt furcsa. Hirtelen térképpé vált a táj, pont olyanná, amilyeneket a földrajz órákon láttam. Kirajzolódtak a szántóföldek határvonalai, az erdősávok, amik elválasztanak egy-egy földterületet, az apróbb és nagyobb tavak, folyamok. A falvakat és városokat összekötő autóutak olyanok föntről, mint egy kisgyerek rajzai, ahogyan elképzeli, merre menjen majd a kis játék autójával. S miután a gép átrepült a Föld világos oldaláról az éjszakába, fénylő sugárutak tárultak elém. Millió apró fény jelezte a miniatűrré vált városokat. A sűrűn lakott részeket fényesebben, a ritkábbakat elhalványulva. S amikor elhagytuk a szárazföldet és nem volt más, csak a végtelen mély sötétség, tudtam, alattunk a fenséges Atlanti óceán, ami miatt nekivágtam ennek a nagy utazásnak. 15

A repülés A Lufthansa gépe lenyűgöző volt. Egy hatalmas boeing gép, ami akkora volt, hogy nem fért rá egy fotóra. Nem tudom, hányan lehettünk rajta, de úgy saccolom, ötszáz utas biztosan volt. Két folyosó, három sor üléssel – a két szélső, háromhárom üléses és egy középső, négy üléses sor. Kis monitor volt minden utas előtt, rengeteg filmmel, zenével és egy saját fülessel. A felszállás után azonnal megkezdődött az utasok jóllakatása, csodás forró vacsorával, salátákkal, desszerttel és persze mértéktelen alkohollal, ki mit kívánt. Az utasok rituálészerűen nyitották le a kis asztalkákat. Szinte hallani lehetett, ahogy egyesek nyelik a nyálukat, közben hátrafelé nyújtóztatják a nyakukat, türelmetlenül várva a stewardesst, aki kész éttermet varázsolt elénk. Ezek a hölgyek felérnek egy jelenséggel. Válogatott szép arcukon a szolid sminket az erőteljes vörös rúzs töri meg. Mintha kimondottan az ajkaikra akarnák irányítani az utasok figyelmét. Elbűvölő mosollyal, nyájasan szólnak, két, három, 16

akár négy nyelven is, mire kiderül, melyiken óhajt rendelni a kedves utas. Ügyet sem vetnek a repülőt rázó légörvényekre, miközben egyenes háttal, magasra emelt fejjel, méltóságteljes és határozott mozdulatokkal töltik az italokat, vagy szolgálják fel az ételt. Szűk kis kosztümjeik, csinos és kényelmes magas sarkú cipőik a régi amerikai filmeket idézték. Pont úgy gyönyörködtem bennük, amint kislánykoromban a TV képernyőjén látva. A választható filmek persze nem voltak ellátva magyar felirattal, így az angol mellett döntöttem, hogy addig is tanuljam kicsit a nyelvet, amíg oda érek. Nagy nehezen kiválasztottam egy sorozatot, amiben egy titkos szerelmi viszony kínlódó kibontakozásáról volt szó. Annyira fárasztott a történet, hogy végül nem néztem végig. Fejem alá igazítottam a párnám, magamra húztam a takaróm és aludni próbáltam. A gép levegője nagyon száraz volt. Mivel az ablak mellett ültem, nem tudtam felállni bármikor, hiszen két utastársam aludt mellettem. Megváltás volt, mikor észrevettem, hogy a szélső nem ül a helyén. Gyorsan megkértem a középsőt, hogy engedjen ki. Így tudtam elmenni a mosdóba, majd annyi vizet ittam az utasok számára kikészített poharakból, amennyit csak bír17

tam. Láttam, hogy néhány utas tornázik, mozgatja elült izmait, így én is követtem a példájukat. A legtöbb utas aludt, de nagyon sokan filmet néztek. Egy hatalmas társaság része voltam, akiknek ugyanaz a céljuk: eljutni Buenos Airesbe. Igyekeztem hát átvenni ezt az érzést és viselkedést. Hozzájuk tartoztam, egy nem hétköznapi közösséghez, miközben otthon a családom vagy az ismerőseim ugyanazokat a hétköznapi dolgokat tették, amiket mindig, és amiket én is szoktam. Különlegesnek éreztem magam. Épp az Atlanti óceán fölött repülök, a Föld egyik kontinenséről a másikra, egy vágyott országba, amiről semmit nem tudok, olyannyira, hogy elképzelésem sincs róla, milyen lesz, mi vár ott rám. De visszafordulni már nem lehetett. A terv megvalósulás alatt volt, és ebben a helyzetben elkezdtem érezni, mennyire extrém, mennyire különleges és mekkora kiváltság. Egy-egy pillanatra eltűnődtem: vajon a többi utas is így gondolja? Vajon hová tartanak és mi célból? Van, akinek rutin egy ilyen utazás? De hiszen olyan hatalmas a távolság és ahhoz képest olyan sokan vagyunk ezen a gépen. Éppen ennyi álom válik most valóra? Vajon hányan ülnek a gépen, akik sokadszorra teszik meg ezt az utat, ami az én életemben egy álomszerű jelenség? 18

Időutazás Az utazás egésze alatt valami bizarr, módosult tudatállapotban voltam. Ezért is volt jó egyedül lenni. Csak én és a kusza gondolataim, a minden pillanatban, mindenre rácsodálkozó elmém és érzékeim. Ha ezt folyton meg kellett volna osztanom valakivel, ha az eseményeket, gondolatokat és érzéseket percenként szavakba kellett volna öntenem, az mindent lerántott volna a hétköznapok szintjére és elvette volna belőle a varázslatot. Egyébként is, de az öt óra időeltolódás miatt is, rengeteget gondoltam haza. Amikor én feküdtem, ők keltek. Amikor én keltem, ők már túl voltak a nap felén. És amikor én túl voltam a nap felén, ők már nyugovóra tértek. Ez a tudat mindig nagyon megnyugtatónak mutatkozott, mert arra gondoltam, megint sikerült ügyesen megoldaniuk nélkülem egy napszakot, napot. Éreztem, hogy már rendben felkeltek és elindultak a dolgukra. Reggel pedig az órára pillantva tudtam, már elteltek a tanórák az iskolában és végre otthon vannak, pihennek. Ha fordítva lett volna az időeltolódás, ha én ébredek előbb a 19

Nappal, valószínűleg aggódtam volna, vajon felkelnek e majd időben, zökkenőmentes lesz e a suliba indulás, vajon mi vár rájuk a délelőtt folyamán, ami velem már eltelt? Mikor érnek majd haza, békességben lefeküdtek e aludni? De mivel minden előtte történt, az én helyzetemhez képest a múltban, így nekem már nem volt miért aggódnom. Ha éveket nem is, de öt órányi időt visszamentem a múltba, így az otthoni eseményeket már bekövetkeztük után szemlélhettem anélkül, hogy bármelyik pillanatukban részt vettem volna. Kora reggel szállt le a gép Buenos Airesben. Lehetséges, igaz ez? Argentína fővárosában vagyok? Ez Dél-Amerika? De hiszen itt is a földet éri a lábam, pont úgy, mint otthon. Nem tartott sokáig az értetlenkedésem, mert közben megérkeztem a csomag kiadáshoz. A bőrönd borzasztó nehezen jött. Ki tudja, hányszor forgott már körbe a szalag, amin tucatnyi, zöld fóliába becsomagolt bőrönd kínálta magát. Egy kis narancssárga szalagot kötöttem a bőröndöm fogantyújára, hogy megismerjem, de persze a pirosak, a kékek és a zöldek előbb jöttek. Már csak néhányan álltunk a futószalag körül, mikor végre felbukkant. Boldogan felkaptam, megnyugodva sétáltam ki a terminálból és izgulva néztem a következő fela20

dat elébe: találkoznom kell valakivel, akit sosem láttam. Az érzelmek szempillantás alatt csaptak át bennem egyik pólusból a másikba, próbára téve a lelki erőmet és ítélőképességemet.

21

Buenos Aires Sok évvel ezelőtt egy gyülekezet tagjai voltunk. A világ majd minden országában van képviseletük, ezért megkértem a Pesten élő lelkészt, vegye fel velük a kapcsolatot és kérje meg őket a nevemben, hogy segítsenek eljutni a negyven kilométerre lévő reptérre, ami a belföldön utazókat látja el. A kezemben egy papírlap, rajta a nevem: Bene Annamária. Úgy egyeztünk meg, hogy ők is egy ugyanilyen papírral fognak várni, de nem láttam senkit, aki az én nevemet lobogtatta volna. Nagyjából negyven percen át kerestük egymást. Eluralkodott bennem a pánik. Örökkévalóságnak tűnt, mire végre egymásra bukkantunk, illetve én a saját nevemre: Zvolenszki Zoltánné. Nem akartam hinni a szememnek. Vajon hányszor mentem el előttük? Ők sosem találtak volna rám. Egyetlen esélyem volt: nekem kellett magamra találnom… Ezek után be kellett bizonyítanom, hogy én én vagyok. Mutattam az útlevelemet, próbáltam igazolni a névegyezést, soroltam az általam ismert lelkészek nevét, csak hogy valami közös pontot találjunk.

22

Végülis egy fiatal házaspár jött értem a gyülekezetből, egy bolíviai fiú, állapotos koreai feleségével. Nagyon édesek voltak, de angolul nem beszéltek, így vigyorogva utaztunk át a fővároson, a Jorge Newbery belföldi repülőtérre. Buenos Aires csalódás volt. Persze leginkább azért, mert nem szállhattam ki az autóból, nem kérhettem meg a kísérőimet, hogy mutassák meg nekem a legszebb helyeket, hiszen át kellett szállnom a másik gépre. Kiábrándultságomnak az egész út során nem nagyon engedtem helyet. Minden mozzanatot száz százalékon éltem meg. Elfogadtam, hogy annyit láthatok csak a városból, amennyit az autóból lehet. Elképesztően széles sugárúton haladtunk, vagy inkább araszoltunk a dugóban. Nem láttam mást, csak hatalmas toronyházakat, szürkén, ütött-kopottan, hirdetve az ország elmaradottságát. Vastag felhőtakaró borította az eget, amitől még szürkébbnek hatott minden. Egyetlen látványosság, a szegények lakótelepe volt. A házak három-négy emeletes téglaépületek voltak, az egyes emeletek minden tervezést nélkülözve, egymás hegyénhátán, vakolat nélkül, szedett-vedett ablakokkal, és rengeteg 23

szárítókötéllel, amiken a mosott ruhákat lengette a belvárosi szél. Itthon is meglepődve figyelem, mennyi ruhát szárítanak a romák rendetlen udvaraikon. Mintha ezzel ellensúlyoznák számkivetett mivoltukat… Majd kiestem az autó ablakán, hogy minden információt magamévá tegyek, hogy haza hozhassak valami emléket, amit itthon nem tudok begyűjteni. Az

út

felénél

ráhajtottunk

Buenos

Aires

belvárosi

sugárútjára, az Avenida 9 de Julio-ra. Ez a világ legszélesebb útja. Száznegyven méter széles, hét-hét sáv fut középen, négy-négy pedig az út két szélén. A huszonkét sávot túlnyomórészben a fekete-sárga taxik töltik meg, melyek tízezrével közlekednek Buenos Aires utcáin. Gyalogos legyen a talpán, aki át akar itt kelni, mivel nem egyszerű átjutni a másik oldalra, mielőtt a közlekedési lámpák átváltanak a kereszteződésekben. De számomra a kép nem hozott örömöt. A pálmafák fenséges látványát elnyomták a szürke épületek. Ebben az időjárásban és napszakban nem csapott meg a tangó szele, nem jutott eszembe Piazzola zenéje. A fővárosi operaháznak, a Teatro Colón hatalmas épületének látványa is csak kívülről, az autó üvegén át adatott meg. Pedig micsoda katarzis lehetett volna meghall24

gatni benne egy Bartók operát, amit gyakorta tűznek műsorra, méghozzá magyar nyelven. Azt olvastam, hosszú éveken át magyar koncertmestere és karnagya volt az operaháznak. Talán ha nem reggel, hanem este érkezem, akkor magával ragadott volna a kivilágított obelisk, s a szürke felhőkarcolók is pompázatos arcukat mutatták volna. Közeledve a Jorge Newbery reptérhez, mégis megpillantottam valami felkavaróan szépet. Vizet, hatalmas, végeláthatatlan vizet. Szerettem volna azonnal kiszállni és ott maradni néhány órát egyedül, de a forgalomból nem lehetett kiállni. Akkor eszembe jutott, hogy nincs veszve a helyzet, hiszen a repülőtér pontosan itt lesz a parton, a Río de la Plata, a Paraná folyó és az Uruguay folyó torkolatának partján. Ez a világ legnagyobb folyótorkolata. Argentína és Uruguay határát képezi. A folyók összefolyásától az Atlanti óceánig 290 km hosszú. Szélessége a kezdeti 48 km-ről a tengerhez közeledve 220 km-re nő. 1939. december 13-án itt volt a második világháború első jelentősebb tengeri ütközete, a német és brit flotta között. Ezt olvastam róla. Egy pillanatra bosszús lettem. Igen, ez az a torkolat, ami közel 300 km távolságot képez köztem és a nyílt óceán között. Bár25

csak ne lenne itt, bárcsak a vágyott kékséget láthatnám most. Kénytelen voltam beérni a majdnem barna színű látvánnyal, ami olyan messzire mutatott, ameddig a szem ellátott. Végre leparkoltunk és én azonnal a torkolat felé vettem az irányt. Volt még idő bőven a beszállásig, ezért elhatároztam, hogy ameddig csak lehet, fotókat készítek a világ legnagyobb folyó torkolatáról, de nem fényképezőgéppel, csakis a szememmel. A képeket az elmémben fogom előhívni és a szívem mélyén gyűjtöm albumba. Reménykedtem, hogy kedves kísérőimnek sürgős dolga akad és magamra hagynak, de nem így történt. Maximálisan teljesíteni akarták a rájuk bízott feladatot: kiszolgálni az idegen ismerőst az utolsó pillanatig. Próbáltam a tudtukra adni, hogy nyugodtan mehetnek, de a nyelvi akadályok nem tették lehetővé, hogy egyedül maradjak. Így kénytelen voltam újratervezni a helyzetet, és beérni annyival, hogy kényszeredett udvariassággal övezve zárom magamba a gigantikus látványt. Egy utcai kávéárustól kávét vettek nekem, ami igazán borzalmas ízű volt, de hálásan kortyolgattam, miközben végre rágyújtottam és próbáltam mindig egy két méterrel távolabb állni tőlük. A partot egy magas kőkorlát választotta el a víztől, 26

mocskos, szemetes járdával és néhány pecással. Az erős szélben az utcaseprők nem boldogultak a szeméttel. Műanyag poharakkal, papírzacskókkal vívtak nevetséges harcot, ami olyan méltatlan volt a kontinenshez, az országhoz, a fővároshoz és ehhez a természeti csodához, hogy minden illúzióm szerte foszlott. Megpróbáltam nem törődni ezzel és inkább a víztömegre tapasztottam a szemem, ameddig csak lehetett… Kis idő múlva visszasétáltunk a repülőtérre, ahol Paulo és Johana megvárták, amíg eltűnök a terminálban. Egy utolsót még integettünk, majd fellélegezve konstatáltam, hogy végre megint egyedül lehetek és az előttem álló ismeretlen feladatokra koncentrálhatok.

27

Telefonálnom kell! Azonnal haza kell telefonálnom! Utoljára Frankfurtból hívtam a gyerekeket. Biztosan várják, biztosan izgulnak. A régi kinyithatós mobilom, amit már akkor is csak valami vékony drótszál tartott össze, a tengerentúlon nem csatlakozott hálózatra. Érdekes, erre nem gondoltam előre, csak arról gondoskodtam, hogy fel legyen töltve pénzzel. Azóta sem tudom, milyen mobil hálózat van Dél-Amerikában, és mit kellett volna tennem, hogy használni tudjam. Tulajdonképpen semmire nem volt jó, csak arra, hogy megnézzem rajta az időt. Az okos telefon pedig szintén hiába volt nálam. A wifi jel olyan gyenge volt a repülőtéren, hogy képtelen volt csatlakozni. Eszelősen járkáltam fel s alá, hátha valahol erősebb jelet találok. Hiába. Találtam viszont nyilvános telefont. Ez az! Pénzt váltok és telefonálok. Izzadtan, elgyötörten és kétségbeesetten próbáltam kiválasztani a célszemélyt, akit megszólíthatok. Egy biztonsági őrön akadt meg a szemem. - Do you speak english? - No. – hangzott a válasz. Ez nagyon érdekes volt az egész út során. Bárkit kérdeztem, 28

az illető pont nem beszélt angolul, de azonnal kerített valakit, aki viszont nálam sokkal jobban beszélt. Ennek az lett a következménye, hogy egyszerű, egymondatos kérdéseimre minden részletet kimerítő válaszokat kaptam, amikből természetesen szinte semmit nem értettem. A biztonsági őr is kerített valakit, akiről úgy ítélte, a segítségemre lehet. Mindez a vámmentes övezet üzletsorai közt zajlott. A férfi talán egy eladó lehetett. Elmondtam, hogy szeretnék pénzt váltani, mert haza kell telefonálnom. Ügyetlenül mutogattam mindkét telefonomat és próbáltam vele megértetni, milyen kilátástalan a helyzetem. Úgy tűnt, a szívébe markolt a jajkiáltásom, mert azonnal a zsebébe nyúlt és a kezembe adta a saját telefonját. Előtte azért még megkérdezte, honnan jöttem. Magyarországról… a szeme sem rebbent, nem törődött a tarifával, csak annyit kért, ne legyek hosszú. A hideg futott végig az egész testemen. Elképesztő! Miféle hatalom rendelte nekem ide ezt az embert? Valóban előfordulhat, hogy a Föld túloldalán élő vadidegen ember eggyé válik az én problémámmal? Szívem szerint mindenkit felhívtam volna, a gyerekeket és a szüleimet, de most csak egyetlen kijátszható kártyám volt, amivel okosan kellett bánnom. A cél az volt, hogy mindenki 29

értesüljön, ezért anyu számát kezdtem tárcsázni, hisz tudtam, ő majd felhívja a többieket is. Reszketett a kezem a fáradságtól, a meglepettségtől és a váratlanul ért gesztustól. Kicseng, kicseng, kicseng… anyu felvette! Egyszerűen nem tudtam elhinni – nem hallottuk egymást. Kétségbeesetten hallóztam, de nem jött válasz. Kész! Az egyetlen esélyem is elszállt, a sors mégis cserben hagyott. Könnyes szemmel nyújtottam vissza a készüléket a nemes lelkű férfinak, aki végignézte az egész jelenetet. - Try again! – mondta. Már minden mindegy volt, már úgyis adósa maradok egy életre, így nem törődtem tovább azzal, mit gondol rólam, mit gondolok én róla, vagy hogyan tudom eléggé megköszönni. Mégis van második esély! Anyu felvette a telefont és tisztán hallotta a hangom. - Anyuci, Buenos Airesben vagyok, értesítsd a gyerekeket, minden rendben, hamarosan repülök tovább. Ennyit mondtam, sietve letettem és visszaadtam a telefont. - Thank you very much! – mondtam hálás tekintettel, és sietve indultam a beszálló kapuhoz, ahol már gyülekezett a sor.

30

Irány Mendoza Már csak egy repülés volt hátra a végső célig. Mendoza 1200 km-re van Buenos Airestől, amit a gép két óra alatt tett meg. Fáradt voltam és izgatott. Elcsigázva szálltam fel a gépre, amit nem lehetett összehasonlítani a hatalmas boeing géppel. Olyan volt, mintha hirtelen visszaestem volna egy szintet. Nem volt hatalmas, nem volt elegáns, nem is az ablak mellé szólt a beszállókártyám. De nem zavart, nem érdekelt, csak megérkezni szerettem volna már. Olyan hatalmas távolság volt mögöttem, amire nem voltam felkészülve. Talán aludtam, talán csak méláztam, de az is lehet, hogy Quimbyt hallgattam. Nem emlékszem. A fejem kiürült, a gondolataim csak vonszolták magukat, arra várva, hogy végre valami biztos pontot találjanak. Még megcsodáltam fentről a folyótorkolatot, aminek egy-két órája a partján álltam. Most lehetett csak látni, mennyi sok folyam tört magának utat a két nagy folyóval együtt. Ezek a kis folyamok egy lapra tettek fel mindent. Vagy részesülnek a nagy kiváltságban és a hatalmasokkal együtt törnek utat az óceán felé, vagy több száz kilométerrel előbb beleolvadnak a semmibe, elveszítve nevüket, útjukat, céljukat. 31

A mellettem lévő oldalon három spanyolul beszélő, feltehetően argentin hölgy ült. Középkorúak voltak, vagy inkább már hatvan felé közeledők. Az öltözetük egy darabig lekötötte a figyelmem. Ijesztő látni, hogyan alakul át egy nő öltözködési stílusa, a kora előrehaladtával. A cipő sarka egyre kisebb, de persze feltétlenül bőrből van. Enyhén kitaposott, viselője lábára igazodva, felvéve a bütykök formáját. A nadrág, blúz, blézer vagy pulóver színben ugyan stimmel, de jól lehet látni, melyik közülük a kedvenc, agyonhordott és melyik az újonnan vásárolt. Irigylem ezt a hanyag, kényelmes áleleganciát. Mire ennyi idős leszek, remélem, nem viselek már kényelmetlen ruhákat csak azért, hogy kifogástalan legyen a megjelenésem. Miközben fél füllel, fél szemmel a három gráciával voltam elfoglalva, landoltunk. Lazán, lassan, kényelmesen húztam fel a bőrdzsekim cipzárját, hanyagul a vállamra csaptam piros táskámat, mintha csak a váci buszról szállnék le. Volt ebben a viselkedésben valami felsőbbrendű, ami óhatatlanul felüti a fejét, ha az ember egy kicsit is eltérő helyzetbe kerül a megszokotthoz képest…

32

Persze láttam, hogy ott az Andok, próbáltam is figyelni rá, de egész más forgott a fejemben. A teljes látóhatárt betöltő fiatal lánchegység látványa most olyannak hatott, mint itthon a Börzsöny vagy a Naszály. Minden alkalommal megragadja a tekintetem, de feladatom van, aminek a megvalósítása fontosabb az adott percben. Helyi idő szerint délután fél háromkor, otthoni idő szerint este fél nyolckor landoltunk Mendozaban. Lesétáltam a repülőgép lépcsőjén. Most nem volt gépre csatlakoztatott folyosó, mint a Lufthansa gépen. Simán leballagtam az aszfaltra, majd be az egyszerű kis épületbe, ami az érkezőket fogadta. Enerváltan megálltam a szalag mellett, ami a bőröndöket forgatta. Egyenlőre mozdulatlan volt. Még nem pakoltak ki a gépből. …amint kijutok innen, pénzt váltok és hazatelefonálok. Beszélnem kell a gyerekekkel is, hallanom a hangjukat! Érkezett már a kis utánfutókkal ellátott jármű. A melósok unottan dobálták a szalagra a bőröndöket. Nem kímélték, nem nézték, mekkorát huppan, csak úgy dübbentek a csomagok. Pedig azt terveztem, viszek haza egy üveg helyi bort, de erről gyorsan lemondtam. Nem hiányzik, hogy boros legyen min33

den cuccom. Az én csomagom csak a második fuvarral érkezett. Gyorsan lekaptam a szalagról és szélsebesen kiloholtam az épületből. Óh, micsoda látvány! Mennyire vártam! Mennyi fotót megnéztem az elmúlt hónapok során! De most nem lehet, most más dolgom van. Hogy is kell ezt elmondani angolul már megint? Szeretnék pénzt váltani. Dollárt pesora. Azonnal haza kell telefonálnom! Próbáltam ügyesen megfogalmazni a mondatokat. Egy taxisofőr lépett hozzám: - Car? - Yes, yes! But… Biztosan észrevette, mennyire izgatott vagyok, mert nagyon segítőkész volt. Körülbelül tudtam, hogyan váltják a pénzt, és azt is, mennyi a fuvardíj a reptérről a motelbe. Az előkészületek során igyekeztem előre lejátszani az utazás fontosabb momentumait a fejemben. Elképzeltem mindent, ami nagyjából kiszámítható volt. Noha mindvégig úgy éreztem, nem vagyok elég alapos, valójában – egy két kivétellel – nem volt az utazásnak olyan elképzelt pillanata, amire ne lettem volna felkészülve. A helyek, épületek, utcák, utcanevek 34

szép sorban, mindent megtanultam előre. Ismertem a repteret, a motelt, a sétáló utcát, a fesztivál helyszínét, pontosan tudtam a távolságokat, az utcasarkok számát, amiken át kell mennem. Tudtam, mennyi a viteldíj, és azt is, hogyan váltják a dollárt pesora. - Yes, yes, it’s good! 50 dollár, 500 peso. Hol találok telefont? A taxis bekísért egy kis helységbe, ahol négy-öt számítógép állt az utasok rendelkezésére, hogy internethez férjenek. A minimális idő, amit ki lehetett fizetni, fél óra volt. De nekem nem kell fél óra, elég öt perc. Végül sikerült lealkudnom negyed órára. Kifizettem és bejelentkeztem a facebookra. Kismillió kérdést tett fel a program, nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Bedobta néhány ismerősöm fotóját, hozzájuk rendelve tucatnyi nevet, amik közül ki kellett választanom a helyeset. Nagyjából húsz arcon mentem végig, mire beengedett. Végre! Elkezdtem írni, de a betűk nem ott voltak, ahol az ujjaim megszokták. Így nem volt más választásom, vakon gépeltem. Nem baj, majd értelmezik, ha nem is tudom helyesen leírni a szavakat. Ütöttem a billentyűzetet, mint valami eszelős. Írtam a fiaimnak, a férjemnek, majd az ismerősöknek, hisz megígértem, amint tudok, jelentkezem. 35

...irom azoknak, akik gondolnak ram es izgulnak ertem, hogy 24 ora utazas utan, szerencsesen megerkeztem Argentinaba, Mendozaba... Bár beszélni megint nem tudtam a gyerekekkel, most már megnyugodva álltam fel a gép elől. Most már indulhat a nagy kaland. Argentínában vagyok, Mendozaban. Megérkeztem gond nélkül.

36

Wine Aparts Kisétáltam az épület elé, hogy megkeressem a sofőrt, akivel már megállapodtam a viteldíjban. Ő is várt rám, de kértem még egy percet. Rágyújtottam. A cél előtt tizenöt kilométerrel szükségem volt néhány percre, hogy valami kis rendet tegyek a fejemben. Nem sikerült. Mélyre szívtam a füstöt, hosszan fújtam ki, és nem láttam magam körül semmit és senkit. Az elmúlt huszonnégy óra hatalmas káosszá változott, képtelen voltam tisztán felidézni akár egyetlen részletét is. Nem erőlködtem hát tovább, csak a cigarettámra koncentráltam. Lassan, nyugodtan, jólesően szívtam végig. Fel kellett készülnöm a következő feladatra, megérkezni a motelbe, átverekedni magam a nyelvi akadályokon, és felfogni, hogy az utazásnak immáron vége. A sofőr bedobta a cuccomat a csomagtartóba, én beültem a hátsó ülésre és elindultunk. Az Andok távolodni kezdett, majd teljesen eltűnt. Kudarcot vallottam. Nem törődtem vele eleget, nem csodáltam olyan odaadással, ahogy terveztem. Elszalasztottam az első benyomást. Ezt már nem lehet visszahozni. Gyakran követem el ezt a hibát, ha valami nagy meglepetés 37

ér. A meglepetés első pillanataiban kizárólag a meglepettséget vagyok képes átélni. A városból már semmit nem lehetett látni belőle. Egyébként meg nem olyan volt, mint a képeken. Nem voltak hófödte csúcsok és őszi pompában tündöklő szőlőültetvényeket sem láttam. A hegyvonulat szürke volt, a szőlőtőkék kurtára metszve, magányosan. De hiszen itt most fog tavaszodni. Ezért ilyen kopár minden. Kicsit sajnáltam. De nem volt időm ezzel foglalkozni, hiszen már csak néhány perc választott el a moteltől. Fizettem, pont annyit, amennyire számítottam. A taxi elhajtott. Kezemben a zöld nejlonba öltöztetett bőrönddel, mosolyogva álltam meg egy percre az épület előtt. Fantasztikus! Ez az! Pont ilyen volt a képeken, vagyis ezt az épületet már ismerem. Itt már jártam! Az elmúlt hetek virtuális sétái Mendoza utcáin hirtelen valósággá váltak. Mintha addig egy mesekönyv lapjain léteztem volna, ami otthon csak akkor kezdett mesélni, ha felütöttem, s ha becsuktam, visszacsöppentem a valóságba. Most a mese lett a valóság! Már nem kívülről látom a könyv lapjait. Már nem lehet csak úgy kinyitni meg becsukni, átjárni jelen 38

és jövő között, hiszen átutaztam az időn és egy varázsütéssel életre keltettem a mesebeli lányt, aki ott állt egy könyv lapján, ami egy kedves halványzöld épületet ábrázolt, ezzel a felirattal: WINE APARTS. Becsengettem. Félelemmel telve vártam ki azt a néhány pillanatot, amíg ajtót nyitottak. Megint nem voltam egyedül, megint teljesítenem kellett, koncentrálni, figyelni, gondolkodni. - Do you speak english? Szerencsémre a recepciós, Giselle beszélt angolul. Ami azért volt meglepő, mert amikor a bookline irodával felhívattam őket, hogy megkérdezzem, milyen formában kell fizetnem, éppen akkor egy angolul nem tudó hölgy vette fel a telefont. Márpedig spanyolul egy árva szót nem tudtam volna elmondani. Igazoltam magam, megmutattam a foglalási papírjaimat, az útlevelemet, majd kifizettem az öt éjszaka árát dollárban. Giselle elkísért a szobámig. Két-három kis udvari átjárón mentünk keresztül. Úgy tűnt, az épület nélkülöz minden ésszerű tervezést, és jobb lesz, ha megjegyzem a szobámhoz vezető utat. Megálltunk egy ajtó előtt, a recepciós a kezembe adta a kulcsokat és magamra hagyott. 39

A 3-as számú apartman volt az enyém. Beléptem az ajtón. Kellemetlen szag csapta meg az orromat, ami a régi falakból, de lehet, hogy bútorokból áradt. Gyorsan körbenéztem és megadóan konstatáltam, hogy sikerült kiválasztanom a város legolcsóbb és legpuritánabb szállóját. De elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen aludni itt is lehet, végülis tiszta és minden megvan benne, amire szükség lehet. Letettem a kabátomat, bőröndömet, táskámat, és ebben a pillanatban nem tudtam csak igazán, mi is történik velem… Valamit kezdenem kellett zavart elmeállapotommal. Nem állhattam meg, tovább akartam pörgetni a filmet. Most nem tarthatok szünetet, még nem! Az ösztöneim gőzerővel bekapcsoltak, hogy mentsék a helyzetet, amit a tudatom már nem volt képes kezelni. Egyszer csak a saját hangomat kezdtem hallani: „Megérkeztél Dél-Amerikába, Mendozaba. Itt vagy a motelben és éppen kipakolsz. A fellépő ruhákat tedd ide az ágyra. Igen, a melltartót, bugyit, harisnyát is. Tiszta a cipő, azt is ide készítheted. Pakold át az iratokat a kistáskádba. Nem, a repülőjegyet ne, azt inkább tedd a bőröndbe, nehogy elvesszen, mert akkor tényleg nem tudsz hazamenni és megnéz40

heted magad. Elég az útlevél, meg az a térkép, amit a recepción kaptál. A fényképezőgép! Az a legfontosabb! Bepakolsz a szekrénybe? Nézd meg előbb. Pfuj, ez nagyon tré, ide ne tegyél semmit. Jó helyen vannak a cuccok a bőröndben. Bár lehet, hogy a blúzokat érdemes a szék támlájára tenned, hogy ne gyűrődjenek tovább. Hjaj ez a rengeteg papír az angol szavakkal, mondatokkal. Mindegy, lehet, hogy szükség lesz rájuk, jobb, ha nálad vannak. Így, lassan jó lesz. Rád fér egy zuhanyozás…” Hangosan beszéltem magamhoz. Így sikerült lecsillapítanom a lelkemben dúló összevisszaságot. A zuhany jót tett. Álltam a vízsugár alatt, behunytam a szemem és próbáltam kikapcsolni. A víz kezdett langyossá válni, így gyorsan elzártam a csapot, mielőtt még hideg víz zúdulna a nyakamba. Megtörölköztem, fogat mostam, bekrémeztem az arcom, megfésültem a hajam és tiszta ruhát vettem. Elképesztő, hogy ezek a mindennapi rutin cselekvések, amikről máskor tudomást sem veszünk, csak végezzük gépiesen, most milyen megváltást hoztak. Nem is vacakoltam sokáig. Az utazás élményét magam mögött hagyva kiléptem az utcára, hogy megkeressem a fesztivál helyszínét, aminek okán, vagy inkább ürügyén, Latin-Amerikába érkeztem. 41

Mendoza utcáin Frissen, üdén, elfelejtve minden addigi fáradságot, egy pillanatra megálltam a motel előtt, hogy még egyszer megnézzem a térképet. Én is nyomtattam itthon, de a recepción kaptam egy részletes Mendoza térképet, amin rajta voltak a plázák, színházak, kisebb és nagyobb parkok és még sok egyéb létesítmény, jellegüktől függően külön színekkel jelölve. Miután beazonosítottam az első utcanév táblát és elterveztem az irányt, elhatároztam, hogy addig nem törődöm ezzel az egésszel, amíg nem vettem valahol egy doboz cigit. Nem volt nehéz dolgom, mert az első tizenöt méter után jobbra fordulva, máris ott állt egy kis trafik féle. A belvárosban nagyjából ötven méterenként van ilyen minimarket, aminek a fő profilja a cukorka. Elképesztő mennyiségű cukorkát árulnak. A boltok egyébként teljesen nyitottak az utcára, vagyis faltól falig üvegajtó az elejük, amit nyitvatartáskor szélesre tárnak, így olyan, mintha nem lenne eleje az üzletnek. Az épületek vékony közfalán kívül semmi nem választja el az egyik üzletet a másiktól. Nincs belépő, nincs küszöb, nincs kirakat. Ettől aztán az egész sétáló utca mindkét oldala egybefüggő üzletsor. 42

A minimarketek is hasonlóan festenek. Egy hatalmas, mély, átlátszó falú, kádhoz hasonlítható edény éktelenkedik a kiszolgáló pult helyén, ami egyben az üzlet utcafronti elejét képezi. Ezekbe hegynyi cukorkát öntenek, ömlesztve mindenfélét. Fölöttük kisebb polcokon további zacskós cukorkát, apró csokoládék, rágók. Mintha semmi másra nem vágynának az argentinok, csak cukorkára. Kicsit beljebb van üdítős hűtő és persze egy polc a boroknak, no meg egy cigarettás polc, de élelmiszert egyáltalán nem találtam. Ez volt az első vásárlás, amit angolul kellett lebonyolítanom. Nem volt túl komplikált. - One blue LD please. Nem értették. Hogy miért angolul és miért nem inkább spanyolul? Ez volt az első dolog, aminek igyekeztem utána járni az előkészületek során. Több fórumon is érdeklődtem, melyik nyelvet érdemes tanulnom. Mivel sem angolul, sem spanyolul nem tanultam még, tiszta lappal indulhattam, bármelyiket választhattam volna. Persze a kérdés csak azután merült föl, miután kiderült, hogy a Spanyolországban élők és az Argentínában élők nem értik meg egymást, annyira eltérő a két spanyol nyelvjárás. Mivel nem láttam túl sok esélyt arra, hogy 43

találjak egy argentin spanyol tanárt és az interneten sem bukkantam rá semmi használhatóra, elkezdtem kérdezősködni. Így derült ki, milyen egyszerű a megoldás. Angol! Angolul mindenki beszél valamennyire. Úgy emlékszem, fülig ért a szám. Immáron két lábbal DélAmerika földjén. Mindent akartam! Látni, észrevenni, megfigyelni, megjegyezni. Minden bejövő információ örömmel töltött el. A sétáló utcába kanyarodva különös kép tárult elém. Minden olyan más volt, olyan bohókás. Apróra nőtt épületek, összevissza színekben, mind kifakultak már. Kifejezetten ódivatú volt, mégis lüktetett a város. Fényképeztem, kattogtattam, amint eltettem a gépet, már vettem is elő. Semmit nem akartam elszalasztani. Egyik épületet a másik után örökítettem meg. Amint jött egy helyijárat busz, lefényképeztem, és a következőt is, meg az azután jövőt is. Szürkület volt már, a fények pedig átvették az uralmat. Nekem persze fényesebbek voltak minden addig látott fényeknél. A szemem ide-oda cikázott, kapkodtam a fejem, hol a platánfákban gyönyörködtem, hol a járdák állapotán szörnyülködtem. Közeledve a belvároshoz, hihetetlen dologra akadtam. Ed44

dig csak filmekben láttam ilyesmit. Alacsony sámlikon cipőpucolók kuporogtak. Körbevették magukat mindenféle kefékkel, rongyokkal, sámfákkal és cipő bokszokkal. Előttük egy kis állvány és egy magasabb szék, azon pedig egy-egy öltönyös úriember pöffeszkedett, egyik lábát az állványra téve. A cipőpucoló hivatástudata megkérdőjelezhetetlen volt. Teljes elszántsággal vetette magát a munkába. Le nem vette a szemét a cipőről, csak kente és kefélte, kefélte és fényezte. Nem bírnám elviselni, hogy bárki a lábfejemhez érjen, a cipőmet meg főleg nem adnám senki tenyerébe, hogy lepucolja róla az utca mocskát, helyettem. Ők pedig úgy ültek azokon a sámlikon, szinte az utca kövén, és olyan odaadóan varázsolták tisztává a lábbeliket, amik ki tudja, mibe léptek egy perccel előtte, mintha ez lenne a világon a legnemesebb munka. Közben nem csak a munka előtt hajlongtak, hanem egy tőlük sokkal jobb anyagi helyzetben lévő ember előtt is. Mégis úgy láttam, hogy büszkén, méltóságteljesen végzik a munkájukat. Alig tettem meg néhány lépést, amikor ismét egy fura szerzeten akadt meg a szemem. Pontosabban a szerszámán, ami nem más volt, mint egy hatalmas pálmalevél. Az utcaseprők nagyjából három méter hosszú pálmalevelekkel söpörték a járdákat, amiket egy ilyen „seprű” teljes szélességében át45

fogott. Elöntött a boldogság. Micsoda élmények! Alig néhány perce annak, hogy elindultam a városba, s máris tele vagyok élményekkel. Közben kiderült, rossz döntés volt a magassarkú, de mivel számítottam erre, előre bedobtam a táskámba a kényelmes csukát is. Egy mozdulattal cipőt cseréltem az utca kellős közepén. Nem bántam, ki látja, ki gondol, mit gondol. Rólam itt bárki bármit. Az egyik cipőből kiugrottam, a másikba be. A legfontosabb, hogy élvezzem a sétát, a nézelődést. Közben gondosan követtem az utcanév táblákat, amiket még otthon megtanultam: Cordoba, Entre Rios, Buenos Aires, Catamarca, Garibaldi. Nagyon sok ember volt az utcán. Kívülállónak éreztem magam, vagy inkább betolakodónak, aki idejött, hogy megfigyelje az ő privát, mindennapi életüket, majd a véleményét mindenkinek elmondja a hátuk mögött. Már csak egy utcasaroknyira lehettem a fesztivál helyszínétől. Elkezdtem izgulni. Arra gondoltam, bár ez is sikerülne, hasonlóan az utazáshoz. Bár ne kellene semmi erőt próbálóval megküzdenem. S ahogy ezeket forgattam, megérkeztem az Audito46

rio Adolfo Calle nevű épülethez. Néhány pillanatig tétovázva ide-oda lépegettem, de hamarosan megpillantottam a plakátot, ami a fesztivált hirdette. Ide is megérkeztem hát! Már csak a bemutatkozás van hátra. Óvatosan beléptem az aulába, ahol azonnal ott termett a portás, aki a következő napokban mindig széles mosollyal fogadott. Felkísért a lépcsőn, majd megmutatta, hová kell mennem. S ekkor megpillantottam Pablot. Ő rám nézett, egy pillanatig végig mért, majd elmosolyodott. Ez a mosoly volt a biztosítéka annak, hogy a nagy találkozás azzal, aki döntött a részvételemről, egyben az utazásomról, ebben a pillanatban megtörtént. Hiszen ő volt az, aki megálmodta és immár hetedik alkalommal megszervezte a fesztivált. Ő válogatta ki a koncertező művészeket, a korábban elküldött hanganyagok alapján. Amint meglátott, megismert. Pablo Salcedo kimért, kedves de kellően határozott, 35 év körüli fuvolista. Különös szép arcú, sárgás barna arcbőrét fényes, fekete, hullámos, copfba fogott haja öleli körül. Kis termetével és finom mosolyával épp az ellenkező hatást nyújtotta, mint amit egy nemzetközi fesztivál fő szervezőjétől várnék. 47

Nem hangoskodott, nem irányított, nem tűnt ki állandóan a jelenlétével. A puszta tekintete, ami semmit és senkit nem hagyott figyelmen kívül, elég volt ahhoz, hogy köszöntsön bennünket. Úgy járt-kelt közöttünk, mint aki csak kívülről szeretne gyönyörködni a művében, a résztvevők örömében, a hangszerek sokaságában, a fellépők izgalmában és a közönség üdvrivalgásában. Egyetlen dologgal tűnt ki olykor-olykor, a muzsikájával. Talán ő volt az egyetlen, aki minden bemutatott hangszeren tudott játszani. Egyszer nekem is játszott. Épp az arany fuvola fejeket próbálgatta, amikor feléje lépegettem. A szájához emelte a fuvolát és belekezdett Doppler Magyar fantáziájába. Pont olyan finoman és határozottan gurultak az első pici futamok az ujjai alatt, amilyen ő maga volt. Néhány ütem után letette a fuvolát, titokzatosan rám mosolygott, majd a következő pillanatban már más valakit tüntetett ki a figyelmével. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk, majd néhány ügyetlen mondatot váltottunk egymással. Az esti nyitó koncertig még volt néhány óra. Elhatároztam, hogy kicsit tüzetesebben szemügyre veszem a közvetlen utcarészt. Ám, mivel az üzleteken kívül más érdekeset nem ta48

láltam, bementem egybe. Extrém kialakítású, hajóbelsőnek álcázott ruházati bolt volt. A hajópadlóval burkolt padlózat középen kiemelkedett, és az egész úgy hatott, mintha egy tengeralattjáróban lennék. Kezembe vettem néhány pólót, hátha találok olyat, amin Mendoza vagy Argentína felirat van, mert ilyesmit szerettem volna vásárolni a fiaimnak. Néhány perc múlva táncolni kezdett velem a padló. Lágyan ringatott ide-oda, szinte meg kellett kapaszkodnom a polc szélében. Talán a fáradságtól, talán a mámortól, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez rosszat jelenthet. Arra gondoltam, milyen érdekes üzlet ez, hogy még a tenger mozgását is imitálja. Tudom, nevetséges, és később én magam sem értettem, hogy juthatott ilyesmi az eszembe, de így volt. Ezért aztán nyugodtan nézelődtem tovább, amíg arra lettem figyelmes, hogy az emberek kiszaladnak a boltból. Még akkor sem világosodtam meg, de azért mentem utánuk. Az utcán az embertömeg rémülten nézett az épület teteje felé. A legtöbben telefonáltak, miközben az arcukra kiült a félelem. Egy irányba mutogatott mindenki, így én is oda néztem. Az épület megsérült, az egyik erkélyről hatalmas porfelhő szállt ki. Mi lehet ez? Robbanás vagy földrengés? Földrengés volt… 49

Gyorsan visszasiettem a fesztivál épületéhez, mielőtt egy földrengés halálos áldozatává válnék Mendoza főutcáján. Már kiterelték a közönséget az utcára. Nem láttam rajtuk különösebb feszültséget, sőt úgy tűnt, nem lepődtek meg. Később kiderült, számukra ez szinte megszokott jelenség, hiszen az Andok kéregelemezeinek állandó mozgása gyakran okoz földmozgást.

50

Ismerkedések Amíg a katasztrófavédelem emberei átvizsgálták az épületet, a résztvevők kedélyesen elbeszélgettek. Láttam, hogy a legtöbben ismerik egymást és sokakat felismertem a fotókról, amiket Pablo közzé tett a fesztivál oldalán. Most még kívülállóbbnak éreztem magam. Otthoni idő szerint már éjjel két óra volt. Átutaztam a Földet, átéltem egy földrengést, de nem volt, akihez szóljak. Csak álltam ott közöttük, kényszeredett mosollyal, és azon tűnődtem, lesz e ma ebből koncert, mert ha nem, máris megyek aludni. Pablo észrevette szánalmas helyzetemet és bemutatta nekem egykori fuvola tanárát, Lars Nilssont, akivel németül beszélhettem. Közben oda lépett José Luis Trujillo, az a bolíviai fuvolaművész, aki a mesterkurzusokat vezette. Semmi okosat nem tudtam mondani nekik. Ülni szerettem volna már, és túl lenni a nyitó koncerten, hogy aztán mielőbb nyugovóra térjek. Végtelennek tűnt az a fél óra, amíg ott ácsorogtunk, de végül Pablo betessékelte a nagyjából kétszáz fős társaságot. Ekkor láttam először a koncert termet, ahol két nap múlva én is felléptem. 51

Első este Noha kerestem róla képeket, és tudtam, hogy nem lesz pompa, sem nagyság, sem reflektorok, mégis csalódottan konstatáltam, mennyire szegényes. A színpad mögött lévő okkersárga függöny volt a legrondább. Talán ez az egyetlen olyan szín, amit nem tudok elképzelni magam körül. A terem csak akkora volt, mint egy nagyobbacska mozi, s a külleme a nyolcvanas éveket idézte. Szemernyit sem hasonlított ahhoz a tágas, fényes, nagyszínpados színházteremhez, amit elképzeltem. Arra gondoltam, hogy kissé messzebbre utaztam a kelléténél, hogy átéljem a színpadi katarzist, hiszen itt hiányzik hozzá a színpad. Egyáltalán minek jöttem ide? Erre a kérdésre nem találtam kézzel fogható logikus választ, vagy legalább egy gyenge magyarázatot. Abban a pillanatban úgy éreztem, pusztán a fuvolázás miatt felesleges volt Argentínába utaznom. Hiszen itt sem tudok nagyobbat, jobbat, kimagaslóbbat nyújtani a közönségnek, mint otthon. Az első számú, legfontosabb, legkritikusabb közönségem itt is én magam leszek. Úgy szégyelltem magam, hogy kénytelen voltam fordítani a gondolataimon. 52

Ha már itt vagyok és a produkciómmal is elégedett leszek, akkor mégis volt értelme, mert az azt jelenti majd, hogy oldottan, magabiztosan álltam közönség elé és végre sikerült szabadon engednem igazi muzsikus énemet. Azt, amelyik sikerre, tapsra vágyik, megérdemelten. Hiszen mindent megtettem. Minden szabad percemben azért gyakoroltam, hogy a fejemben és kezemben lévő tudás megálljon a lábán. A szívem pedig díszbe öltözötten várja a pillanatot, amikor megfújom az első, majd az utolsó hangot. Nincs hát miért szégyenkeznem. Ha ilyen messze, hát ilyen messze, s ha ilyen dísztelen teremben, az sem baj. A nagy színpad épp csak olyan idealizált álom, mint az óceán. S ha annak kudarcával már megbirkóztam, ezzel is meg fogok. Így nyugtatgattam magam, miközben a koncert elkezdődött. Noha néhány perc múlva a közönség állva tapsolt és azt kiabálta: „Brávó!” - engem elnyomott az álom. Alig fogtam fel valamit abból, ami körülöttem zajlott. Pedig a zene fergeteges volt. Komolyzene, jazz és számomra ismeretlen latin-amerikai zene váltotta egymást a műsoron. Utóbbi hihetetlen reakciót váltott ki a közönségből. A helyükön állva táncoltak és tapsoltak. Akinél hangszer volt, felment a színpadra és csatlako53

zott a produkcióhoz. Közben a közönség egyöntetűen zengte, hogy brávó. Mindezt csak fél füllel, fél szemmel érzékeltem. Képtelen voltam megbirkózni a rám telepedő alvással. Újra és újra lekókadt a fejem. Néhány percre mély álomba szenderültem, majd hirtelen felébredtem, vigyorogva nyugtáztam, hogy milyen jó a buli, aztán aludtam tovább. Alig bírtam kivárni, hogy megszabaduljak ettől a kínzó állapottól. A harmadik ráadás számot már kicsit soknak tartottam, de egyszercsak vége lett, és Pablo vacsorára invitálása sem tarthatott vissza attól, hogy villámgyorsan visszamenjek a motelbe. Ekkor éjfél volt, számomra pedig hajnali öt óra. Még mindig nagyon sokan voltak az utcán, de már nem annyian, hogy ne legyen bennem félelem. Szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, mert őszintén féltem attól, hogy bajom eshet. Mire ágyba kerültem, a gyerekeim otthon már ébredeztek. Ezzel a gondolattal merültem álomba első latin-amerikai éjszakámon.

54

Reggeli, maté, Inéz és aranyfuvola Az utazás előtt hetekben rengeteget foglalkoztam a külsőmmel. Szerettem volna fitt és erős lenni, no és természetesen vékony. Minden hajnalban körbe futottam a Bánki tavat, miközben az én nagy kalandomra gondoltam. Megfeszített izmokkal róttam egyetlen köröcskémet, közben ütemesen lélegeztem, attól függően, melyik darabot játszottam újra és újra a fejemben. Ha hármas lüktetésű volt a darab, akkor három lépesre szívtam be a levegőt és három lépesre fújtam ki. A négyes lüktetést nehezebben bírtam. A levegőt még mélyebbre irányítottam, a kifújásnál pedig beosztottam négy lépésre. A kör végén lelassítva, kibújtam a pólómból, majd apróra fogva lépéseimet, megkapaszkodtam a strandlépcső korlátjában. Lihegve dobtam le magamról a rövidgatyám, cipőm, zoknim, és elszántam ugrottam a vízbe. Annyira fel voltam forrósodva, hogy semmit nem éreztem a víz hőmérsékletéből. Máskor percekig szoktatom a bőrömet, mire végre elmerülök, de ezeken a reggeleken elvakultan merültem alá, mint aki nincs tisztában vele, milyen veszélyes ez így. Jól esett az úszás! Selymes, simogató volt a víz, kilazította az izmaimat és gondolataimat. A 55

csillogó víztükör és a napfény játéka minden hajnalban mosolyra fakasztott. Ébredés után az első gondolatom azt volt, milyen kár, hogy nem hoztam futó cipőt, mert ha itt lenne, nem vacilálnék sokat, futkosnék egyet a környéken. Cipő hiányában viszont csakis a reggelin járt az eszem. Kontinentális reggeli! Fogalmam sem volt róla, milyen az. Olyan hangzatos ez a szó, hogy mindenféle finomságokat képzeltem el. Sonkákat, szalámikat, érett sajtokat, hatalmas zöldség és gyümölcstálat, legalább négyféle kenyeret és a legfinomabb reggeli italokat. Tulajdonképpen jót röhögtem magamon, amikor megpillantottam az apró dobozkákba zárt mini vajat, mini dzsemet, mini sajtkrémet és mini mogyorókrémet. Akkor még nem tudtam, hogy az öt nap alatt ez a reggeli jelenti majd az étkezések netovábbját. A tányéromra tettem egyet-egyet mindenből, majd bevetettem a jól bevált koncepciót: először mindig a legfinomabbat eszem, majd megint a legfinomabbat, és így tovább. Ilyen módon pompás reggeli kerekedett a pici dobozokból.

56

Sietve indultam az Auditorio Adolfo Calle épületébe, hogy mielőbb élvezhessem a fesztivál első napját. Magabiztosan hagytam magam mögött az utcasarkokat, egészen addig, amíg rájöttem, fogalmam sincs, hol járok. „Béláim, túltoltuk!” – jutott eszembe a Legényanya című film nagy aranyköpése. Abbéli örömömben, hogy immár ismerős utcaköveket taposok, legalább négy utcával vágtattam tovább a kelleténél. Aznap már másodszor derültem saját magamon. Mesterkurzus volt a délelőtti program, de az én kíváncsiságomat inkább a délutáni csigázta fel, hiszen próbám volt argentin zongorakísérőmmel, Inézzel. Türelemre intve magam, hallgattam a zeneakadémistákat, akiket Jose Luis Trujillo tanított a színpadon, közönség előtt. Elképesztően gyönyörű hangon fújtak és még annál is magabiztosabbak voltak. Pedig az ember azt gondolná, egy ilyen helyzetben természetes, hogy a növendék izgul, hiszen amellett, hogy idegen tanár tanít, a nézőtéren megannyi szakmai szem és fül követi figyelemmel. Egy szőke lány egy fura poharat nyomott a kezembe és intett, hogy próbáljam ki. Semmiféle folyadék nem volt a po57

hárban, csak egy fémből készült szívószál. A félhomályban próbáltam kideríteni, mi lehet benne. A szívószál alig mozdult. Gyanakodva belenéztem, megszaglásztam. Első látásra azt gondoltam, hogy valami hallucinogén fűvel van megtömve, de mielőtt megijedtem volna, a szőke lány újra intett, hogy kóstoljam meg. Beleszívtam a fém szívószálba. Erős, kesernyés íz szökött a számba. Olyan rossz volt az íze, hogy szerettem volna máris megszabadulni tőle, ám illendőségből kortyolgattam belőle még párat. A pohár szájról szájra vándorolt. Közben előkerült egy forróvizes kancsó a székek alól, amivel néha feltöltötték a tömött teafüvet. Akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek a közjátéknak, inkább a kurzusra és a darabokra koncentráltam. Rögtön másnap azonban az egyik kirakatban megláttam egy ilyen poharat. Bementem a boltba, hogy üresen is szemügyre vegyem. A fém szívószál végén egy gömböcske volt, ami tele volt apró lyukakkal. Ezeken át lehet felszívni a teafű alján lévő kevéske vizet, pontosabban a méregerős teát. Elhatároztam, hogy mindenképp veszek egyet, de elképesztően drága volt. A gazdagon díszített fémpohár volt a legdrágább, de a bőrrel borítottak vagy a fémveretes fa poharak is megfizethetetlennek tűntek. 58

Később megtudtam, hogy ez egy ősi argentin edény mai formája, amit az indiánok eredetileg lopótökből készítettek, és egy őshonos gyógynövényből, a matéból főzött teát fogyasztották belőle. A maté Dél-Amerikából, Brazíliából, Argentínából és Paraguayból származik, a Paraná és a Paraguay folyók medencéjéből. A jezsuita misszionáriusok hozták el Európába, ennek köszönhetően kapta a jezsuita-tea, vagy misszióstea nevet. A misszionáriusok megfigyelték, hogy a guaranik, akik egy dél-amerikai indián nép voltak, nagyon sokat isznak a főzetéből és nem kapnak skorbutot, annak ellenére, hogy jóformán csak húst esznek. Ezt olvastam róla. Nem tettem le a szándékomról. Úgy döntöttem, addig fogok keresgélni, amíg találok egy olcsóbbat. Inéz Batura ukrán származású zongorista. A szülei 1949-ben vándoroltak Argentínába, Inéz már ott született. Bűbájos középkorú kísérőm már hónapokkal azelőtt megkapta a kottákat. Valahányszor arra gondoltam, talán éppen az én műsoromat gyakorolja, fátyolos lett a szemem. Mint később elmondta, az övé inkább fáradt volt, mert annyira félt a Bartók műtől, hogy éjszakákon át nem tudott aludni. Meg is tanulta tisztességesen. Egyes részeknél olyan tempót vett, hogy alig győztem vele tar59

tani. Reménykedtem, hogy a próbán magunkban lehetünk és senki nem nézi végig első közös bukdácsolásunkat. De hiába szerettem volna még rejtőzködni egy kicsit, vagy legalább időt nyerni, amíg otthonosabban érzem magam a színpadon, Pablo és Jose Luis Trujillo művészurak az első sorban ülve vigyorogtak rám megértőn. Nincs mit tenni, most kell megmutatni, most kell a legjobbat nyújtani. Be kell bizonyítanom, hogy nem érdemtelenül kaptam helyet a műsorban. Szép nyugodtan végig játszottuk a műveket, s mivel Inéz nálam is kevesebbet beszélt angolul, inkább ismételgettük a darabokat. Pablo, aki számított rá, hogy a zene nyelve lesz az egyetlen, amit mindketten beszélünk, segítséget hívott. Tulajdonképpen mindig mellém rendelt valakit, aki legalább néhány szót tudott németül, mert tudta, hogy a némettel könnyebben boldogulok. Mire sikerült feloldódnom aprócska létszámú, de annál nagyobb tudású közönségem előtt, belépett a terembe egy idősödő, markáns arcú, latinos vonásokat viselő férfi. A délamerikai szappanoperákban ezt a karaktert használja a rendező a gonosz szerepének eljátszásához. Ám az én filmemben 60

Pablo a megmentő tolmács szerepét osztotta rá. Türelmesen közvetített Inéz és köztem, németről spanyolra, spanyolról németre fordítva a próbát. A művek kezdtek körvonalazódni, mindketten felmértük, miben kell egymásra hangolódnunk, így már csak a következő találkozást kellett egyeztetnünk. Épp nyugalommal és megelégedve konstatáltam, hogy egész jól sikerült az első próba és azt hittem, nem érhet aznap több sokkhatás, amikor mellém lépett előbbi tolmácsom, Fernando Harms, és kinyitott egy bársony fedelű dobozt. Nem akartam hinni a szememnek. Vágytam erre az élményre. A dobozban arany fuvola fejek sorakoztak, amiket Fernando nyájasan nyújtott felém. - Próbáld ki! – mondta. Egyiket a másik után tettem a fuvolámra, és elmélyülten kóstolgattam a hangjukat. Nem volt köztük két egyforma. Az egyik melegebb hangú volt, a másik selymesebb, a harmadik ércesebb. Szívem szerint magamra maradtam volna ezekkel a nemesen ragyogó hangszerekkel, de Pablo és Jose Luis nem tágítottak mellőlem. Minden örömömben osztozni akartak. Újra meg kellett adnom magam egy kényszerű helyzetnek. Ugyanaz az érzés fogott el, mint Buenos Airesben, a folyó torkolatnál. 61

Egy darabig még beszélgettünk Fernandoval, a hangszerek készítőjével, majd megköszönve a lehetőséget és az élményt, szemérmesen távoztam. Aznap már semmire sem vágytam, csak egy üveg borra. Betértem egy cukorkás boltba és vásároltam egy üveg helyi bort. Diadalittasan gyalogoltam vele a szállásomra. Gyönyörű címkéjén ott díszlett a felirat: MENDOZA. Végre magamra húzhattam az ajtót. Először éreztem megnyugvást az indulás óta. Beburkolóztam egy takaróba, kiültem az apartmanom kis mediterrán udvarára, s mialatt elmerültem az aznapi fotókban, átadtam magam a cigaretta füst, a vörös bor és az élmények nyújtotta mámornak.

62

Hamburger Már második napja voltam Mendozában, de még mindig nem találtam élelmiszer boltot. A sétálóutca forgatagát számtalan étterem színesítette, melyek bejárata előtt asztalok és székek csalogatták az éhes járókelőket, számomra ismeretlen és méregdrága finomságokat kínálva. Ezek az éttermek kint és bent egyaránt teltházzal üzemeltek, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ebédet rendeljek egy ilyen helyen, hiszen fogalmam sem volt, mi áll a menü táblán. De ha tudtam volna, sem adtam volna ki érte pénzt, annyira drágának találtam mindent. Ha fel is tűnt a táblákon egy-egy alacsonyabb ár, amint megszoroztam harminccal, máris észrevettem, hogy az csupán egy kávé vagy egy fagyi ára, és legalább kétszer annyiba kerül, mint itthon. Ennek ellenére ennem kellett valamit, ezért nagy nehezen rászántam magam, hogy betérjek egy vacak hamburgerezőbe. Elfogott az undor, mikor megláttam. Nem volt puritánnak nevezhető, sem retro stílusúnak, egyszerűen igénytelen volt, a szó szoros értelmében. Csakúgy, mint a legtöbb ember odabent. Öt napnyi ottlétem alatt, a cipőjüket pucoltató öltönyösökön 63

kívül, alig láttam jól öltözött embert. A legtöbb nő is beérte egy ócska fekete nadrággal, meg valami jellegtelen fölsővel. Pedig nem volt olyan cipő vagy ruházati bolt, ahol ne vásárolt volna valaki, márpedig ezekből az üzletekből volt bőven. Ráadásul az árak sem túl barátságosak. De hogy milyen alkalomra vásároltak, az számomra nem derült ki. A hamburgerező sem kongott az ürességtől. A vendégek otthonosan fogyasztották a hajmeresztően rossz étkeket, mintha finomabbat sosem ettek volna. A bejárat mellett egy nagy kirakati táblán láttam meg a 25 peso-s álom menüt. Oda mutogattam, próbáltam valamit kinyögni angolul, majd amikor láttam, hogy a pincér megértett, fizettem. Amíg vártam, hogy elkészüljön a hamburger, nem tudtam levenni a szemem az asztalok alatt tornyosuló szemétről. Azon tűnődtem, vajon ez már mai termés, vagy előző nap felejtették ott. Mintha az egyik pincérnő belelátott volna a fejembe, egyszercsak megjelent egy seprűvel és tessék-lássék módon összehúzta a nagyját. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből, de közben a pincér intett a szemével, hogy menjek. Egyetlen zsömle, egy szelet büdös hús és egy-egy kis tasakos mustár, majonéz és ketchup díszelgett a tálcámon 25 peso-ért. 64

Annak reményében fogyasztottam el rémes ebédemet, hogy az argentinok is csak vásárolnak valahol lisztet, zsírt, tésztát, és előbb-utóbb rá fogok jönni, hol.

65

Második nap A második délelőttön hangszerbemutatók voltak. Sajnos nem hoztak lázba, mert a több órányi spanyol nyelvű előadásból egy szót sem értettem. Megadóan ültem végig, figyelemmel követve a vetítéseket a Muramatzu műhelyről, bár lehetetlen volt egyetlen épkézláb gondolatmenetet összetákolnom a látottakból. Hiába mutatták be képeken a fuvolagyártás legapróbb lépéseit, értenem kellett volna, milyen szöveget fűz az előadó a képekhez. Később azt gondoltam, a nádból készült őshonos hangszerek bemutatása érdekfeszítőbb lesz, de a helyzet ugyanaz maradt. Szinte lázasan pattantam fel a székről, amikor lehetőség nyílt egy-egy hangszer kipróbálására. Azonnal ott termettem én is, hogy kivegyem a részem az eseményekből. Volt ezekben a percekben némi keserűség és kényszeredettség, de ezeket az érzéseket minden alkalommal természetesnek vettem. Nem próbáltam elfojtani, de nem is csináltam a kelleténél nagyobb ügyet belőlük. Hagytam, hogy átfolyjanak az elmémen, de valójában kárt nem tudtak tenni bennem. Min66

dent úgy fogadtam el, ahogy adódott, noha nem hazudhattam magamnak, miszerint bizonyos eseményekért, élményekért bizony kár volt átutaznom a Föld túloldalára. De hogy ez az érzés ne szegje kedvem, teljes odaadással álltam elébe a legkisebb örömöknek is. Fújtam mindent, amit csak a kezembe nyomtak. Mivel azonban a legtöbb nádból készült hangszerfurcsaságból nemhogy dallamot, de sokszor hangot sem tudtam kicsalogatni, unottan tettem félre mindegyiket. Egyetlen motivációm az időkitöltés volt, mialatt sorra próbálgattam az egyébként lebilincselő hangú hangszereket. Még Pablo panflute együttesébe is beálltam. Talán mind közül ez volt a legizgalmasabb. Még két egymás mellett lévő sípot sem volt könnyű áttenni egyetlen szempillantás alatt az ajkamhoz, de amikor két síppal arrébb kellett ugrani, fel-le kapkodtam a hangszert a számtól, hogy megnézzem, hová kell fújnom. Vicces látványt nyújthattam, ám Pablo úgy tekintett rám, mintha tanítványa lettem volna. Mellém állított egy németül tudó lányt, akit folyamatosan instruált, miként segítsen nekem. Megható volt ez a törődés. Úgy tudtam viszonozni, hogy ódzkodás nélkül elfogadtam, noha sokszor kínosnak éreztem. 67

Második próbám Inézzel pont abban a meghittségben zajlott, amire az első alkalommal vágytam. Pablo kérésére Miguel, egy apró termetű, mosolygó, huncut szemű kis argentinus kíséretében jutottam a helyi zeneiskolába. Bugyután próbáltunk kommunikálni egymással, ami leginkább vigyorgásból állt. Egyetlen értelmes dolgot tudtam eltanulni tőle, a napszakok szerinti köszönést. Buen dia, buenos dias, buenos noches. Megérkeztünk a zeneiskolába, így végre abbahagyhattam a vigyorgást. Inéz már várt. Hozzám lépett, jobb karjával átkarolta a bal vállamat és puszit adott a bal arcomra. Már másodszor találkoztam ezzel a köszöntési formával aznap. Délelőtt Jose Luis karolt át ugyanígy és nyomott baráti csókot az arcomra, de csak a bal oldalra, mire én a másik oldalt is oda tartottam. Ebből támadt némi zavar, de Jose Luis alkalmazkodott, én pedig gyorsan túlléptem a kellemetlen közjátékon. Inéz ölelését mosolyogva fogadtam. Én is átöleltem a jobb karommal és már beértem egyetlen balos puszival, mert rájöttem, így köszöntik egymást a barátok Argentínában. Ettől a naptól kezdve éreztem, hogy maguk közé fogadtak. Az ölelések szorosabbá váltak, a csókok nem a levegőben, hanem az arcomon csattantak. Az érzés, miszerint kívülállónak tekintenek, eltör68

pülni látszott, majd szép lassan eltűnt. Miguelt egy határozott kéréssel visszaküldtem a fesztiválra. Előhúztam a táskámból a térképemet és biztosítottam őt, hogy nem fogok eltévedni, nem kell tovább őriznie. Nehezen értette meg, de végül Inézzel hosszasan diskurálva belátta, hogy felesleges vitatkoznia. Bementünk egy nem túl nagy alapterületű, de hatalmas belmagasságú koncert terembe. Valamikor pompázatos lehetett. Erről árulkodtak a megkopott falfreskók, amik egészen a mennyezetig értek. Hatalmas kristálycsillár lógott alá a templomi magasságból, harmóniát teremtve a letűnt szépségű gipsz stukkókkal, kifakult bársonyszékekkel és a nyikorgó padlójú színpaddal. A látvány egyszerre volt bűbájos, mesés és ámulatba ejtő. Valami olyasmit éreztem, mint királylányos álmaimban, amikről kislányként ábrándoztam. Ezt az érzést megkoronázta a terem csengő zengő akusztikája, ami a kupoláig repítette fuvolám hangját. Valahányszor végig játszottunk egy darabot, szégyenlősen pillantottunk egymásra Inézzel. Nem volt tolmácsunk, így csak a zenei szakkifejezések és a kölcsönösen alázatos alkalmaz69

kodás voltak segítségünkre a próba során. Már csak egy nap volt a koncertig. Inéz három esetlen angol szóval kibökte, hogy napok óta nem alszik a Bartók miatt. Őszintén sajnáltam őt, mert ez az érzés a sajátom is volt. Szerettem egyedül lenni. Kifejezetten tolakodónak éreztem azok társaságát, akiket Pablo segítségül rendelt mellém. A zeneiskolai próba után megkönnyebbülten indultam vissza a motelbe. A reggelim maradékai, egy szál cigi, egy pohár bor és a frissen készített fotók jelentették a meghitt magányt, amiben megpihentem és újra töltődtem a következő eseményig, amit ezen az estén az első fesztivál koncert jelentett.

70

Boltot leltem Ezúttal más útvonalat választottam a motel felé, amit előre kinéztem a térképen. Mivel az utcák párhuzamosak és merőlegesek, a tájékozódás pofonegyszerű volt. A belvárostól kifelé eső utcák egyikén haladtam, amikor egyszercsak rábukkantam egy élelmiszer boltra. Örömöm határtalan volt. Úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. Ám a lelkesedésem gyorsan lelohadt, amint beléptem. Ez még a hamburgerezőknél is siralmasabb látványt nyújtott. Alig volt árú az ütött-kopott polcokon, azt is csak odadobálták. A rossz világítás csak még jobban kihangsúlyozta a bolt hervasztó hangulatát. Nem is firtattam túl sokáig a kínálatot, gyorsan bedobtam a kosaramba néhány zsömlét, egy csomagolt virslit és egy paradicsomot. Jobb nem jutott az eszembe. Zöldségre vágytam, és olyasmire, amihez feltehetően nem nyúlt emberi kéz, hanem valami gépsoron csomagolta be egy robot. Széles mosollyal nyújtottam a pesot a pénztárosnak, aki a rongyos papír visszajáró mellé három cukorkát nyomott a kezembe, mondván, nincs 1 pesos érméje, nem tud visszaadni. Nem firtattam, hisz ahhoz spanyolul kellett volna tudni, inkább 71

zsebre vágtam és rohantam tovább, hogy ehessek végre. Ezzel a trükkel egyébként még találkoztam néhányszor, de a cukorkák később megmosolyogtattak, amikor a reptereken bekaptam egyet-egyet, a beszállásokra várva. Olyankor egy percre visszatértem a mocskos üzletbe, felidéztem az emberek arcát, mosolyát, ahogyan gyönyörködve néznek rám, a vidám magyar lányra, akinek fülig ér a szája, ragyog a szeme, és láthatóan boldogsággal tölti el az, ami épp történik vele. Annyira ki voltam éhezve, hogy azt sem tudtam, mibe harapjak. Meg kellett volna adnom első fenséges vacsorám módját, de erre nem volt esély. A mikrohullámú sütő nem volt bedugva. Egyszerűen nem tudtam azzal vacakolni, hogy kihúzzam a hűtőt, majd irányba állítsam a mikro háromágú dugóját. Ez súlyos másodpercekbe került volna, a melegítésről nem is beszélve. Feltéptem a virslis csomagot, közben téptem a zsömlét a fogammal, összekaszaboltam a paradicsomot, faltam a virslit, dobáltam a számba a paradicsomot, amíg meg nem nyugodtam. Az első néhány falat után alább hagyott ez az eszeveszett mohóság. Kíváncsiságom a TV-hez vezetett. Bekapcsoltam, és azt a néhány maradék falatot kistányérra téve, elégedetten elhe72

lyezkedtem az ágyon. Ágy, kaja, TV – a három legszebb dolog a világon. Gyerekkorunkban tilos volt konyhán kívül étkezni. Azóta, ha tehetem, ágyban vacsorázok. Hihetetlen hangulata volt ennek a fél órának. Játék volt. Azt játszottam, hogy otthonosan érzem magam. Egy pillanatra sem érdekelt, hogy egy mukkot nem értek az adásból, ami ráadásul híradó lehetett. Érdeklődve figyeltem a képernyőt, mert ez volt az egyik játékszabály. Aztán apróra vágtam a falatokat, hisz a játék lényege az volt, hogy amíg érdeklődve figyelem a képernyőt, addig jóízűen falatozok és jól érzem magam. Ebben a bugyuta elmeállapotban leledzve, tovább akartam tetézni a játék élvezetét, ezért elkezdtem más csatornákat keresni. Ám pár gombnyomás után a TV megadta magát és többé már nem tudtam bekapcsolni. Néhány percig döbbentem álltam, kezemben a távirányítóval. Majd rá kellett jönnöm, hogy a játéknak vége, a valóság pedig az, hogy az otthon hangulatát otthon tudom megélni, nem egy idegen országban, egy lepukkant motelben, hideg virslivel meg egy rém száraz zsömlével. Továbbá a valóság az, hogy tönkretettem a TV-t.

73

Az első koncert Megráztam magam, hisz egyébként is készülődnöm kellett már. Aznap még hátra volt egy program, az első koncert. Ünnepi díszbe öltöztem kívül és belül. Elárasztott egy addig ismeretlen érzés, a tökéletes szabadság érzése. Annyira távol voltam az otthoni kötöttségektől, hogy már csak egy dolgom volt, gondolatban is ledobni azokat az édes-keserű láncokat, amiket a családi és munkahelyi szerepek aggattak rám. Felesleges lett volna azon rágódnom, éhesek e a gyerekek, van e még tiszta zoknijuk, vagy végzünk e időben a gyerekek darabjaival a zeneiskolában, hisz az adott helyzetben semmit nem tehettem ezek érdekében. Ritka felismerés volt ez számomra és kétségtelenül nagyon jól esett. Nem furdalt a lelkiismeret, és végre nem éreztem, hogy bárkit és bármit elhanyagolnék. Ebben a felszabadult hangulatban bandukoltam a sétálóutcán, amikor egyszer csak utcazenészekbe futottam. Négy srác nyomta a jazzt, csuklóból, séróból, szívből, vérből. Az egyik a cajonján ült, egy gitáros és egy bendzsós a földön, egy pokrócon, a klarinétos pedig hanyagul támasztotta a falat. Hevert 74

előttük valami kottaféle a földön, egy rongyos, agyonhasznált füzet, amiből a szürkületben semmit nem lehetett látni, mégis fordítottak egy lapot egy-egy szám között, mintha ez számítana valamit. Lenyűgözően játszottak, rutinosan improvizáltak, dobálták egymásnak a stafétát, miközben egyik-másik beszúrt két laza akkordot, egy dallamfoszlányt, vagy egy bravúros, semmiből jövő majd eltűnő ritmust. Hosszan hallgattam őket. Felemelő érzés volt csak úgy állni az utcán, nem törődni semmivel, csak gyönyörködni bennük. Annyira fiatalok voltak, mégis úgy értettek a hangszereikhez, ahogyan én sosem fogok. Fotóztam és filmeztem őket, hogy legalább néhány pillanatot megörökítsek belőlük. A járókelők, látva, hogy fényképezek, a hátam mögött kerültek. Megható volt számomra ez a tiszteletteljes gesztus. Már többedszerre szembesültem az argentin emberek nagyvonalú, nemeslelkű jóságával. Meghallgattam még egy számot, majd még egyet és még egyet, amíg fázni nem kezdtem. Épp ideje volt, mert lassan kezdődött a koncert. Ahogyan a járókelők, én is bedobtam egy két pesost a gitártokba, aztán gondolatban elköszöntem tőlük. „Viszlát latin-amerikai srácok. Egy nagyszínpadon volna a helyetek. Kívánom, hogy egy napon így legyen!” Egyre távolodtam a 75

hangoktól, de az utolsó foszlányokat még magamba zártam. A hangulat, az élmény és az emlék már az enyém volt. Ezentúl mindig latin-amerikai szabadságom néhány óráját fogja felidézni bennem. A koncert teltházas volt. Pontban kilenckor elsötétültek a fények. Pablo lépett a színpadra. Azt gondoltam, konferálni fog, ehelyett szájához emelte csöpp nádfuvoláját és egy varázslatos dallamot kezdett játszani. A dallam tekergőzött, akár egy kígyó, kúszott, csalinkázott. Az apró fuvolácska hangja betöltötte az egész termet. Finoman osont egyik embertől a másikig, mintha a koncert hangulatának varázsporát akarta volna elhinteni. Egyedül a fénytechnikus állt ellen, mintha csak őt nem igézte volna meg a dallam. Lassan utánozni kezdte a hangjátékot a fények játékával. Hangok és fények, fények és hangok lassan hipnózisba ejtették a közönséget. Olyannyira ámulatba ejtő volt, hogy észre sem vettük, amikor a fuvola elnémult. Mindenki némán és mozdulatlanul ült a helyén. Egyetlen kéz sem emelkedett tapsra. Pablo néhány másodperc után óvatosan hátra lépett és köszönt: “Buenos noches!” A semmiből felhangzott egy taps, majd kettő, míg végül a közönség, felébredve mesterséges álmából, 76

szégyenlősen tapsolni kezdett. S mintha az elmúlt néhány percet valóban csak álmodtuk volna, egy csettintés és máris a résztvevők nevét hallgattuk, Pablo konferálásában. Két kisfiú és két kislány termett a színpadon, tanárukkal együtt. Ők lehettek a tanár úr legtehetségesebb furulyásai, amit be is bizonyítottak. Sorra vették a zenei korszakokat, bemutatva egy-egy reneszánsz, barokk és klasszikus darabot, majd igazi nagyágyúkhoz híven, a durranást a végére hagyták. Félretolták a kottaállványokat és a popójukat rázva furulyáztak. A tanár úr dobolt, a gyerekek táncolva muzsikáltak. Összeszorult a szívem. A mi gyerekeink halálra válva állnak színpadra. Annyira izgulnak a koncerteken, hogy alig bírják kivárni a végét. Ezek a kisgyerekek meg a szemem láttára csalják ki a vastapsot a közönségből, hangos brávózással kísérve. Elhatároztam, hogy én is hozzájuttatom a növendékeimet az örömzenélés felemelő élményéhez, aztán rájöttem, hogy először nekem kellene megtapasztalnom. Mialatt elmerültem az önvizsgálatban, két gyönyörű nő állt a színpadra, a Prendes – Lagger, szaxofon – zongora duó. Első 77

látásra borzasztó unszimpatikusnak tűntek. Pocsék öltözetben jelentek meg a színpadon. Förtelmes fehér blúzuk, aminek a gallérját, mandzsettáját fekete szalaggal szegték, kifakult fekete nadrágjuk, pata formájú bokacsizmájuk olyanná tette őket, mintha kísértetházból léptek volna ki. Pedig elképesztő tudás volt a birtokukban! A gyönyörű arcú zongorista lány, vékonyka karjaival szinte az ölébe söpörte a billentyűket. A szaxofon szálkás hangja és játékosa kissé kemény arcvonásai csaknem egybefonódtak. Mindkét lány megmagyarázhatatlan harmóniában volt a hangszerével. Kicsit szégyelltem magam, amiért elakadtam a ruhájuknál, de amint belépett José Luis, elegánsan, az alkalomhoz öltözve, elmúlt a szégyenérzet. Érdeklődve vártam a műsorát, amiből a próbák során már elcsíptem egy-egy percet. Annyira magabiztosnak láttam, amitől szinte már viszolygok. Nem akartam elhinni, hogy egy csöppnyi félsz sincs benne, bármekkora előadó is. De igen, volt. A szája kiszáradt, az ujjai megmakacsolták magukat, és hiába voltak virtuóz futamok, dübörgő mélyhangok vagy érzelmes dallamrészek, a produkció végül ziláltnak, szedett-vedettnek hatott. A közönség őszintesége most sem 78

maradt el. Hangos tapsukkal ugyan kifejezték tiszteletüket, de a vastaps elmaradt. Az én kis ördögöm huncutul kacagni kezdett bennem. Holnap én jövök… José Luis lement a színpadról. Ebben a pillanatban nagyon megsajnáltam. Ismerem ezt az érzést. Hiába a sok gyakorlás, az ezerszer elképzelt pillanat, amikor az ember sikert arat, a produkció megismételhetetlen. Nincs lehetőség javításra vagy bizonyításra. Könyörtelen percek ezek és nehéz megbirkózni velük. Egy festő vagy egy szobrász végtelen ideig formálhatja a tökéletes formát, vonalat. Ha úgy tetszik, álmából felébredve járulhat alkotása elé, hogy egy pillanatnyi ihletnek testet adjon. Ám a muzsikusoknak szembe kell nézniük azzal a néhány perccel, ami ezernyi buktatót hordoz, megannyi gyakorlás ellenére. A lámpaláz könyörtelenül lesújt. A fuvolista ajkai kiszáradnak, a szája megtelik nyállal, amit sehogy sem bír lenyelni. A szíve a torkában dübörög, felszorítva a levegőt, amit pedig a lehető legmélyebbre kellene irányítani. De a produkció egyszeri. Abban a néhány percben kell mindezeket legyűrni és átélni a színpadi élményt, átlényegülni, eggyé olvadni a zenével és hatással lenni a hallgatókra. Ha ez nem sikerül, minden hiába volt. 79

S utána már hiábavaló minden vigasz, mert a legbelső hang kérlelhetetlenül azt mondogatja: „Nem sikerült…” A koncert után egy darabig tétováztam, gratuláljak e neki. Végül oda mentem és kezet fogtunk. Kérdőn nézett rám, mintha tőlem várná a feloldozást, miszerint az előadása makulátlan volt. Szerencse, hogy nem beszélem a nyelvét, mert így elegendő volt mosolyognom és jobb karommal átkarolva egy argentin puszit nyomnom az arcára. A koncert utolsó előadói igazi karneváli hangulatot varázsoltak a színpadra. Két furcsa, számomra ismeretlen nevű hangszeren játszott egy páros. A hangszerek szintén nádból készültek, de hosszabb és vastagabb fajtából. A tetejükön egy bakelit félgömb zárta le a nádat, amiből kiállt egy keskeny és rövid műanyag fúvóka. Nem tetszett ez a félig természetes, félig mesterséges megoldás, pedig a hangjuk a szaxofonéval vetekedett. Kissé oldalra tartva fújták, hogy az alul lévő jobb kezük elérje a hosszú cső végén lévő furatokat. A két fiú önmagában is izgalmas volt, de a hozzájuk csatlakozó négy dobos lánnyal kész orgiát rendeztek a színpadon. Hárman különböző méretű, konga szerű dobon játszottak, egy pedig 80

két rumbatököt rázott, gömbölyű keblei előtt, megkomponált mozdulatokkal, erőteljes csuklómozgással. A négy szépség vörösre festett ajka pont olyan erőteljes látványt nyújtott, mint a légikisasszonyoké a Lufthansa gépen. Tüzes tekintetüket a két fiúra szegezték és a dobok közé csaptak. Mint négy hűséges asszony, úgy szolgáltak a dobok mögött. Tekintetüket le nem vették uraikról, testük pedig kéjesen mozgott a zene ritmusára. Nem érzékeltem az időt. Fel sem ocsúdtam. Egyedül akartam lenni. Már éjfélt mutatott az óra, amikor sietős léptekkel haladtam a motel felé. Szedtem a lábam, ahogy bírtam. Siettem, mert féltem, és siettem, hogy mielőbb magamban lehessek. Féltem, hogy megtámadnak, féltem, hogy bebizonyosodik, butaságot követtem el, amikor ide utaztam. És vártam a pillanatot, amikor pokrócba burkolózva kiülhetek kis udvaromra, a fehér, kovácsoltvas háttámlájú, vörös műbőrrel borított székre, meggyújthatom a cigarettámat, és a füstöt a magasba fújva, behunyt szemmel szabadjára engedem az érzékeimet. Nehezen jutottam el abba a nyugalmi állapotba, amikor már érdemes volt ágyba bújnom. A benyomások olyan erőteljesek voltak, hogy hiába próbáltam volna aludni. Ezért addig szívtam a cigarettát és néztem újra meg újra a friss fotókat, amíg 81

az álom el nem nyomott, ott az udvaron.

82

Facebook, maté és ajándékok A kontinentális reggelik hangulatát az otthoniakkal való kapcsolattartás tette még meghittebbé. Ilyenkor bekapcsoltam a telefonom, s miközben sorban bontogattam a kis műanyag dobozkákat, csatlakoztam a világhálóra, hogy a világ másik felén lévő szeretteimmel találkozhassam. Összeszorult a szívem, amint elolvastam otthon hagyott családom néhány mondatát, rövid kis élménybeszámolóit. Ilyenkor legszívesebben haza rohantam volna, hogy megöleljem őket, és kimondhassam, amit annyira vártak: „Itthon vagyok!” Ehelyett én is csak néhány mondatot küldhettem nekik, megnyugtatva őket, hogy jól vagyok. De nem csak a családom aggódása hatott meg. Voltak, aki őszintén gondoltak rám ezekben a napokban. Rengetegen üzentek, érdeklődtek, vagy egy-egy mondattal biztosítottak afelől, hogy velem vannak, fontos vagyok nekik. Jól esett és őszintén örültem! Válaszolni nem akartam azonnal. Ezek még az én napjaim voltak. Kizárólagossá akartam tenni minden pillanatot. Két napom volt csak hátra, és még egyetlen ajándékot sem 83

vettem. Elhatároztam hát, hogy ezt a délelőttöt vásárlással töltöm. Már csak dollárom volt, ezért megkértem Gisellet, hogy váltson nekem pénzt, egyúttal jeleztem, hogy nagyon hideg a szobám. Giselle ezúttal is maximális segítőkészséget mutatott. Néhány perc múlva benyitott, kezében egy doboz gyufával és egy gyújtó papír csíkkal. Begyújtotta a pici gázkonvektort, majd kibányászta a zsebéből az ötszáz pesot, amit kértem. Átváltotta a pénzemet, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Elindultam egy ajándék boltba, amit korábban már kinéztem. Kézműves termékeket árusítottak, Mendoza és Argentína feliratú kulcstartókat, tárcákat, bögréket, képecskéket és ezernyi más apróságot. Ezen a reggelen az út másik oldalán sétáltam, s csakhamar kiderült, miért kellett áttérnem. Egy edénybolt előtt lépkedtem, amikor megakadt a szemem a kirakatban lévő maté csészéken. Lényegesen olcsóbbak voltak, mint amiket korábban láttam. Bár nem volt olyan szépséges a kínálat, tudtam, hogy itt kell rátalálnom az én maté poharamra. Kiválasztottam egy bőrrel borítottat, amit drapp és vörös bőr borít. Ez már az enyém volt, s az öröm, ki tudja, hányadszor töltötte be a szívem. 84

A pénzem erősen megcsappant. Át kellett gondolni, kinek tudok ajándékot venni. A gyerekeimnek, családtagoknak, néhány barátnak és szívemhez közel álló kollégáknak mindenképp szerettem volna. Hosszasan latolgattam, mi az, amit használni tudnak, és nem dobnak félre egy fiók mélyére. Az eladók végtelenül türelmesek voltak. Aránytalanul sok időt töltöttem a válogatással ahhoz képest, amennyire csekély volt a vásárfia. De nem bántam, elégedett voltam, mert szívből vásároltam mindenkinek. Visszamentem a motelbe, kipakoltam az ágyra a szerzeményeket, újra szemügyre vettem, rendezgettem, pakolgattam, és egy kicsit haza gondoltam…

85

A fellépés A nagy pillanat egyre közelgett. Ideje volt a fellépésre koncentrálnom. Az elmúlt napok során többször éreztem, hogy a résztvevők nem értik, mit keresek ott. Szinte semmit nem tudtak rólam, de ha kérdezték is, nemigen tudtam elmagyarázni. Olykor kínosan rám mosolyogtak, a tekintetükben kérdőjelek villództak, mintha azt mondanák: „Nem zavar, hogy kívülálló vagy?” Engem igazoljon, hogy nemzetközi fesztiválként volt meghirdetve, vagyis joggal gondolhattam, hogy Európából nem én leszek az egyetlen résztvevő. Ha dél-amerikai fesztiválként tűntetik fel, eszembe sem jutott volna jelentkezni. Hogy javítsak ezen a helyzeten, kitaláltam, hogy írok angolul egy bemutatkozó szöveget és megkérem Pablot, olvassa fel spanyolul a közönségnek. Lázasan álltam neki a feladatnak. Kerestem egy papírt, elővettem a swarovski kristályos tollamat, a szótárat és azokat az előre lefordított mondat sablonokat, amiket otthon gyűjtögettem össze. Először gondosan megfogalmaztam magyarul, a lehető legegyszerűbb mondatokkal, hisz mindössze két hónapja tanulgattam az angolt, majd szótár 86

segítségével lefordítottam. Többször átrágtam, átgondoltam, leellenőriztem. Nagyon elégedett voltam a végeredménnyel. Az elmúlt napokban nemigen volt lehetőségem gyakorolni, a próbákat leszámítva. Épp itt volt az ideje. Bevonultam a szobába, magamra húztam az ajtót és óvatosan, halkan fuvolázni kezdtem. Esélytelen volt, hogy egyetlen délután alatt fejlődjek még bármennyit is, így csak a hangra próbáltam koncentrálni. A darabokat tudtam, azokat elég volt csak átjátszani. Úgy vártam már, hogy előadhassam! Kíváncsi voltam, hogyan fogok helyt állni, hogy fogom érezni magam, milyen érzés lesz játék közben és után. Nagyon lassan telt az idő. Nehezen birkóztam a percekkel. Ráadásul nem akart szűnni az az idétlen elmeállapot, amiben az elmúlt napokban leledztem. Hiába próbáltam leszállni a földre, sehogy sem akart sikerülni, pedig most fontos lett volna. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, de nem tudtam, hogy szárítsam meg, mert nem volt nálam hajszárító. Pedig komoly tervem volt vele. Beszereztem néhány ósdi hajcsavarót a múlt századból, hogy azokkal varázsoljam göndörré. A pici gázkonvektor a konyhában volt, egész alacsonyan. Leraktam egy párnát a földre, a szétterített kották kellős közepére, ráültem, 87

és próbáltam egészen közel tartani hozzá a fejem. Mikor félig megszáradt a hajam, össze-vissza felcsavartam, aztán tovább ügyetlenkedtem a szárítással. Hittem benne, hogy tökéletes lesz… Még több óra volt az indulásig. Örökkévalóságnak tűntek a percek. A ruhámat szépen kikészítettem, mindent átgondoltam és vártam. Kínomban belekukkantottam a programba. Fél hatkor „diploma” osztás. Őrület! Elfelejtettem! Ez valójában egy igazolás volt egy harminc órás továbbképzésről, ami a helyiek számára hivatalosnak számított. Ránéztem az órára. Fél hat. Képtelen voltam eldönteni, mit csináljak. Legalább húsz perc, mire odaérek. Arra gondoltam, hátha késve kezdték. Minden előre eltervezett dolgot sutba dobtam. Őrült módjára kapkodni kezdtem. Kiszedtem a hajcsavarókat, persze a hajam még nem volt száraz, így teljesen hiába volt az egész. Bedobáltam a fellépő ruhámat, kottákat, fuvolát, cipőt, púdert, szemceruzát, fülbevalót, és kivágtattam a motelből. Szaladtam, ahogy tudtam, közben éreztem, nagy ostobaságot csinálok. De az a fránya megfelelési kényszer, ami folyton a nyomomban liheg, megint legyőzött. …nem okozhatok csalódást, hisz Pablo említette, sőt külön kiemelte, hogy én is megkapom az igazolást. 88

Még az a rettenetes felismerés sem fordított vissza, hogy a motelben felejtettem mindent, amivel fotózni tudok. Mire odaértem, a többiek már kifelé jöttek. Majd elsüllyedtem szégyenemben. A fejem tudtam volna verni a falba, hogy lehetek ennyire ostoba! Maradnom kellett volna, magammal foglalkozni, nem másokkal, nem azzal, mit gondolnak rólam, ha nem vagyok ott. Pablo szánakozva nézett rám. Pont az ellenkező benyomást keltettem, mint amit akartam. Ha egyáltalán nem megyek oda, akkor azt gondolhatta volna, az esti fellépést fontosabbnak tartom. Így viszont azt hihette – jogosan – hogy még egy időpontot sem vagyok képes megjegyezni. Ekkor még hat óra sem volt, a koncert pedig kilenckor kezdődött. Visszamenni már nem akartam, nem volt értelme. Elég messze volt a motel, én meg elég fáradt voltam újabb két kilométer megtételéhez. Elhúzódtam egy sarokba, begubóztam egy székbe és fújogattam. Próbáltam megnyugodni, elmélyülni, bezárkózni. Megint odajött hozzám valaki, aki tudott pár szót németül és el is dicsekedte, hogy néhány évig valamelyik európai szimfonikus zenekar első fuvolistája volt. Nahhh... pont erre az információra volt szükségem. Szánalmas párbeszédünk szerencsére gyorsan abbamaradt és megint 89

magamra maradhattam a hangszeremmel. Már nem kínlódtam, csak koncentráltam és vártam. Végre elfogytak a percek. Pablo megmutatta, hol tudok átöltözni. Bánki népviseletem fölső részét, az úgynevezett pruszlikot vettem fel, fehér szoknyával és fehér cipővel. A saját kezemmel hímeztem, egy teljes nyáron át. Igazi remekmű, nagyon büszke vagyok rá. Ma már ritkaság egy ilyen viselet. A fiatalok többnyire az öregek ruháit viselik, ha alkalmuk adódik népviseletbe öltözni. Ha el is készül egy-egy vadonatúj felsőszoknya vagy kötény, a pruszlik általában egy régi darab. Az idős kezek már nem tudnak szépen kihímezni ilyen aprólékos mintát, a fiatalok pedig nem értenek hozzá, vagy nincs türelmük rászánni az időt. Engem nagymamám tanított hímezni. Az öltözés pillanatai elvarázsoltak. Újra a mesekönyvben találtam magam. Felöltöttem gyönyörű ruhámat, hogy Hamupipőkéhez hasonlóan, valóra váljon az álmom, és én legyek a leggyönyörűbb lány a bálban. Izgatottan vártam, hogy valaki végre meglássa rajtam és összecsapja a tenyerét. Inéz lépett az öltözőbe. Összecsapta a tenyerét, én pedig büszkén körbe forogtam, és sietve eldicsekedtem, hogy az én kezem munkája a ruci. Erre újra összecsapta a tenyerét. 90

Már csak néhány perc volt hátra. Begubóztunk kis öltözőnkbe és beszélgetni próbáltunk németül és angolul. Megtudtam, hogy elvált és élete nagy részét egyedül élte. Beszélt a gyerekeiről, unokáiról. Elmondta, hogyan menekültek a szülei Ukrajnából Argentínába, 1949-ben. A beszélgetés végén még postacímet is cseréltünk. A színpadra úgy álltunk fel, mintha ezer éve ismernénk és szeretnénk egymást. Pablo a fejembe látott, tudta, érezte, mire készülök. Tudta, hogy a nagy pillanat előtt állok, amiért 44 évesen átutaztam a Földet. Különleges érzékenysége folytán, nem bízta a véletlenre a pillanatot. Mi következtünk! Pablo látszólag kelletlenül sétált a színpadra. Inézzel a függöny mögött kézen fogva leskelődtünk. Pablo elmondott valamit spanyolul, majd egy váratlan pillanatban felszólította a közönséget, hogy mondják utána: „Annamaría”… A közönség egyöntetűen felkiáltott: „ANNAMARÍA” Felfoghatatlan volt! Inéz huncutul rám kacsintott, mintha tudta volna, mire számíthat. Nem volt időm felocsúdni, mert közben Pablo kijött és a színpadra lökött. A reflektorok a szemembe világítottak. Épp csak a kottaállványt láttam a színpad közepén. Mialatt 91

megtettem azt a néhány lépést, a közönség állva tapsolt és éljenzett. Megilletődve álltam előttük, amíg elcsendesedtek. Lassan a mikrofonhoz hajoltam és köszöntem: „Buenos noches” Ismét megtapsoltak, ezalatt én az állvány mögé álltam. Carl Philipp Emanuel Bach á-moll szóló Szonátáját játszottam először. Ez volt az a mű, amit a nevezés feltételeként elküldtem. Sokszor játszottam az elmúlt hónapok során, igazi rutin darabnak számított már. Élvezettel játszom, ez az én zeném! A koncert előtt fél órával bevettem egy szívgyógyszert, ami teljesen kiiktatja az izgulás fizikai tüneteit, azonban a tudatra nincs hatással. Korábban már leteszteltem, így nem féltem tőle. Egyszerűen nem akartam kockáztatni. Nem engedhettem meg egy kéz vagy ajakremegést, vagy heves szívdobogást. Nyugodtan, szépen játszottam végig. Igazán gyönyörűen sikerült. A taps után Pablo testvére lépett mellém, hogy felolvassa bemutatkozó szövegemet a közönségnek: „A nevem Bene Annamária. Magyarországról érkeztem. Azért jöttem Argentínába, hogy láthassam Latin-Amerikát, de nem turistaként, hanem muzsikusként. Egy zeneiskolában tanítok. Két fiammal és férjemmel egy gyönyörű kis faluban élünk. A műsorom egyik darabja, Bartók Béla műve. Bartók Béla 92

világhírű magyar zeneszerző és népdalgyűjtő volt. Ebben a művében is magyar népdalok hangoznak majd el. Magyarország egy gyönyörű kis ország Európában. Látogassatok el Magyarországra! Nagyon jól érzem magam Argentínában. Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot…” A közönség őrjöngött! Ünnepelt királynő voltam! Enescu Cantabile et Presto című darabja után következett a Bartók mű. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy szegény Inéz néhány perc múlva fellélegezhet és aznap éjjel végre nyugodtan alhat. Boldogság volt játszani ezeket a Bartók muzsikájába öltöztetett népdalokat, egy dél-amerikai színpadon. Hatalmas megtiszteltetésként éltem meg. Nem tudom, volt e, aki jól ismerte a darabot, de ha lett volna, sem bántam volna. A népdalok most kizárólag az én érzelmeimről meséltek. Lubickoltam ebben az érzésben. Tudván, hogy a közönség nem ismeri a dalok tartalmát, szerettem volna, ha legalább éreznék, miről játszom. Minden dalban más és más emléket idéztem fel, s szőttem a hangok közé. Persze ismeretlen tartalmat átadni, pusztán a 93

hangokon keresztül lehetetlen, de mivel a dallamok bizonyos érzések hatására születtek, alkalmasak arra, hogy másokban is felkeltsenek hasonló érzéseket. A közönség hálája ezúttal sem maradt el. A taps nekem szólt! Erre vágytam, épp erre az érzésre, erre az adrenalin töltetre. Erről álmodtam, ezért küzdöttem. Mindent megért az a néhány perc. Sem a mérhetetlen távolság, sem a rengeteg pénz, de a szegényes környezet sem tudott elvenni az értékéből, még egy morzsát sem. Mélységes hálát éreztem, mialatt Inézzel kézen fogva hajtottunk fejet a közönség előtt. A függöny mögött Pablo magához szorított. Velem együtt örült, ami még inkább fokozta az örömömet. Zavaromban beszaladtam az öltözőbe és átadtam a színpadot az utánam következőknek. Vége volt hát! Alig több mint harminc perc volt a világ, amiért mindent oda adtam volna. Csak az vigasztalt, hogy előttem áll még a gála koncert, a nagy finálé, aminek szintén szereplője lehettem.

94

A nézőtéren ülve Átöltöztem és beültem a nézőtérre. Megnyugodva, hálával tekintettem a színpadra, amin az imént még én álltam. Jól esett hallgatni a többiek műsorát. Egy trió, két fuvolával és zongorával, maradéktalan előadásával, ismét lenyűgöző élményt nyújtott. Az ember azt gondolhatná, túl tökéletesre sikerültek a koncertek, valójában azonban Pablo lelkületét tükrözték. Nem lépett fel nemzetközi hírű zenekar, világhíres karmesterrel az élén, nem hangzott el Beethoven szimfónia, sem operaária egy világklasszis énekes előadásában, mégis minden műsorszám mélyről jövő volt és őszinte érzéseket keltett az emberekben. Pablo is ezt sugározta, kis termetével, egyszerű öltözetével és visszafogott mosolyával, miközben látószögéből nem maradt ki senki, és minden pillanatban ösztönösen tudta, kire kell összpontosítania. A koncertet a zeneiskolás gyerekek pánsíp együttese zárta. Kisfiúk és gyönyörű, éjfekete hajú indián lányok, vagányak és szelídebbek, mind-mind olyan édesek és szépségesek voltak, hogy elállt a lélegzetem. Újra és újra visszatapsoltuk őket, ők 95

pedig egyre lázasabban fújták a sípokat. Ám ekkor még hátra volt a legnagyobb meglepetés. A gyerekek egyenként jöttek le a színpadról, muzsikálva kivonultak a nézőtéren át és sorfalat alkottak a lépcső két oldalán, egészen az auláig. Az emberek felálltak a székeikről és szintén egyesével áttáncoltak a gyerekek között, akik szakadatlan fújták a forró latin muzsikát. Addig játszottak, amíg ki nem ért közel kétszáz ember. Közben pedig tapsoltunk, ahogy csak a szívünkből kifért! Az örömünnep egymás köszöntésével folytatódott. A fellépők egymásnak gratuláltak, a közönség a fellépőknek. A számomra oly bensőséges argentin ölelés tette még szebbé ezeket a perceket. Hozzám is sokan odajöttek. Sajnos nem értettem, mit mondanak, így csak azt ismételgettem: „muchas gracias”… José Luis pont úgy került el, ahogyan én tettem az ő fellépése után. Kissé zavarba jöttem, de arra gondoltam, ez lehet a válaszlépés, amiért előző nap nem gratuláltam neki az első adandó percben. Majd egy váratlan pillanatban mégis hozzám lépett, megölelt és gratulált. Most már kvittek voltunk. Egyedüli szólistákként leróttuk egymás előtt a tiszteletünket. Közben körém gyűltek a többiek is, Fernando, Pablo, Lars 96

Nilsson, akik az ünnep hevében borozni invitáltak. Először elfogadtam és örültem, hogy végre részese lehetek az elit társaságnak, hiszen ez koronája lehetett volna az estémnek. Aztán egy pillanatra elképzeltem magam a sok férfi között, akik bormámorban úszva, spanyolul hangoskodnak, én meg bután vigyorgok köztük, miközben egy árva szót sem értek a beszélgetésükből. Gyorsan kihátráltam hát a meghívásból, elköszöntem és sietve távoztam. Kicsit sajnáltam, de mint minden addigi rossz érzésemet, ezt is gyorsan elhessegettem. Maradt a kis mediterrán udvar, egy fél üveg bor és a cigaretta megnyugtató füstje. Fejemben ezernyi gondolattal és szívemben megannyi érzéssel vártam, hogy elnyomjon az álom…

97

Andok Az elmúlt napok során kissé tanácstalanul gondoltam a vasárnapra. Napközben már nem voltak programok. Mindenki az esti gálára készült, aminek műsorában én is helyet kaptam, de nem akartam gyakorlással tölteni az egész napot. Közben már nagyon húzott a szívem hazafelé, és tudom, ha bármi módon haza juthattam volna, lemondom a színházi szereplést, csak otthon lehessek végre. Sokáig semmilyen ötletem nem volt, mivel töltsem az utolsó napot. Bár volt még egy vágyam, hogy láthassam az Andokot. Arra számítottam, talán Pablo elviszi a táraságot egy közös kirándulásra, de lassan egyértelművé vált, hogy egyáltalán nincs ilyen szándéka. Eleinte túl nagy falatnak tartottam egy kirándulást egyedül, előzetes tervezés és szerevezés nélkül, de aztán olyan sokszor eszembe jutott, hogy egyre izgatottabb lettem. Végül eldöntöttem, mindenképp megnézem. De hogy miként oldom meg, arról fogalmam sem volt. Szombaton este Pablohoz fordultam, noha valami azt súgta, hiábavaló a próbálkozásom. Így is volt. Egy „nesze semmi, 98

fogd meg jól” tanáccsal pillanatok alatt lerázott. Volt az út során néhány érthetetlen momentum. Pablo szerint utazási irodában kellett volna turista jegyet vennem, de ezt vasárnap már nem tudtam megtenni. Felfoghatatlan számomra, miért nem javasolt mást. Tudta, hogy egyetlen napom van már csak arra, hogy lássak valami különlegeset az országból, a válaszával mégis azt sugallta, mondjak le róla. Azt is tudnia kellett, milyen módon juthatok el még a hegyhez, mégis úgy tett, mintha a turista busz lenne az egyetlen megoldás. Nem törődtem vele. Tudtam, hogy ki fogok találni valamit. Vasárnap reggel tanácstalanul ültem fel az ágyban, de valami azt súgta, nagy kaland vár ma rám. Ettől a megérzéstől csuda boldog lettem. Szép nyugodtan sorba rendeztem a gondolataimat, nehogy elrontsak valamit abból, amiről fogalmam sem volt. Reggeli közben összeszedtem néhány mondatot angolul, hogy segítséget tudjak kérni a recepcióstól. Ezt a hölgyet még nem láttam, ezért először a szokásos kérdést tettem fel: - Hola! Do you speak english? Röhögnöm kellett, valahányszor elmondtam ezt a mondatot, 99

hisz én magam egyáltalán nem beszélek angolul. Megtanultam néhány szót, alapvető mondatot, de ezek épp csak arra voltak elegendők, hogy ne haljak éhen és ne vesszek el. A válasz ismét azt volt, hogy „no”. Semmi baj, akkor is el fogom mondani, amit szeretnék, méghozzá angolul. Most legalább én vagyok helyzeti előnyben, és kivételesen másnak kell megerőltetnie magát, hogy a segítségemre legyen. Elővettem a térképem és mutogatni kezdtem. Meg kellett vele értetnem, hogy szeretnék eljutni a hegyhez, de egyáltalán nem tudom, hogyan lehetséges ez, ráadásul teljesen egyedül vagyok. Úgy tűnt, érti, amit mondok, de a válasszal már bajban volt. Fogott egy tollat és bekarikázta a térképen azt a részt, ahonnan látni lehetett a hegyet. Majd egy cetlire felírta egy busz számát és a kezembe nyomott egy busz kártyát. Közben próbálta elmutogatni, hogy ez a saját kártyája, de használjam nyugodtan. A busz a motel elől indul. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen egyszerű az egész. Fülig érő vigyorral, ugrabugrálva mentem vissza a szobámba. Egy percet sem akartam elvesztegetni. Átgondoltam, mi az, ami feltétlenül szükséges, hogy nálam legyen. Útlevél, szótár, a repülőjegy másolata, a motel címe, a fesztiválos program és a névkártyám, pénz és fényképezőgép, cigi, öngyújtó. Egy 100

szatyorba bedobáltam az összes maradék kajámat, a borzalmas virslit, zsömléket, egy tasak majonézt, kekszet, egy narancsot és egy üveg csapvizet, amit utálok. Mielőtt kiléptem az ajtón, próbáltam értelmezni a cetlire felírt betű-szám kombinációt. G3 113, 114. Ez állt rajta. Nem jutott eszembe semmi értelmes, ezért inkább kimentem a buszmegállóba. Nagyon sok táblát láttam, de ezek a számok egyiken sem voltak. Megvártam néhány buszt, hogy szemügyre vegyem a jelzéseket. A szélvédő felső részén hatalmas, zölden világító felirat jelezte, hogy hányas számú csoportba, azaz GROUPba tartozik a busz. Ezt jelezte a G betű, illetve a mellette lévő 3-as szám. A szélvédő bal sarkában pedig a busz száma volt látható. Miután összerendeztem az információkat, újra megnéztem a táblákat. Egyetlen hasonlót találtam, a G3-112 jelzésűt. Sehogy sem stimmelt. Megkérdeztem egy középkorú nőt a buszmegállóban, beszél e angolul. Nem is tudom, milyen válaszra számítottam, de annyira elszánt voltam, hogy minden áron ki akartam csikarni belőle valami használható információt. Mutogattam a buszokra és erőszakosan ismételgettem a montaña szót. A señora megvakarta a fejét. Hol a táblára, hol a cetlire nézett. Hosszas gondolkodás után megszületett a válasz, méghozzá spayolul, jó bő lére eresztve. Egy darabig 101

hallgattam, amíg fel nem fogtam, hogy egyik busz sem lesz jó, majd kedvesen megveregettem a vállát, és elköszöntem: “Grasias señora!” Gyalog megyek... A repülőtértől a motelig taxival tizenöt kilométert tettünk meg. Ennyi volt tehát a legkevesebb, amit le kellett gyalogolnom. Jól jött a nyáron megszerzett kondíció, biztos voltam benne, hogy meg sem fog kottyanni. Irányba állítottam a térképet, pontosabban toronyiránt az Andok felé, anélkül, hogy kerestem volna más lehetőségeket. Egyszerűnek tűnt az útvonal, mert az utcák párhuzamosan és merőlegesen helyezkednek el. Előre és jobbra, előre és jobbra haladtam. Megállíthatatlan voltam, szabad és határtalanul boldog. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, meglátni az Andok hegységet, amilyen közelről csak lehet. Elszántan róttam az utcákat. Minden kereszteződésnél leellenőriztem, egyezik e az utcanév tábla a térképen lévővel, majd elégedetten konstatáltam, hogy jó úton haladok. A külváros felé haladva a környezet egész más képet mutatott, mint a belvárosban. Az alacsonyra épített mediterrán kocka házak legtöbbje gyönyörű kőburkolatot kapott, magu102

kon viselve az Andok vöröses színeit. Sátortető helyett borostyán borította a házak lapos tetejét, a kis előkertek fenséges díszei pedig a hatalmas pálmafák voltak. Lenyűgözve ugyan nem voltam, de jó érzés volt szebb környéken sétálni. Borzasztó lehangoló volt már a belvárosi szürkeség, főleg a platánfák tövénél tátongó hatalmas betonlyukak és a töredezett metlaki járdák, amiknek lapjait felnyomták a fák gyökerei. Nem érzékeltem sem távolságot, sem időt. Hogy veszélybe kerülhetek, az pedig eszembe sem jutott. Az út felénél egy sugárúthoz érkeztem. Először nem találtam a térkép szerinti utat, ezért kicsit jobban szemügyre vettem a környéket. Csak ekkor vettem észre a térképen, hogy a moteltől kétszáz méterre lévő belvárosi parkból egyenes út vezet a város széléhez, megközelítőleg ahhoz a részhez, ahová tartottam. Arra gondoltam, talán érdemes lenne balra venni az irányt és a parkon át folytatni az utat, ám ez az útvonal hosszabbnak tűnt, mint amennyi hátra volt még a „torony” irányába. Inkább tartottam a jobb irányt. Egyre közelebb voltam a város határához, ahhoz az úthoz, ami a térképen Mendozát szegélyezte. Már látnom kellett volna valamit, de érdekes módon az Andok takarásban volt. Lázasan 103

forgattam a térképet és ellenőriztem, hol tartok, mennyi lehet még hátra. A városi kórház volt a legfőbb ellenőrzési pontom. Úgy gondoltam, ha oda eljutok, már csak néhány perc választhat el a céltól. Az egész város tőlem balra volt, és a kórháztól távolodva már csak egyetlen utat jelölt a térkép. A környék egyre sivárabb és lakatlanabb volt. Bizonytalanul lépkedtem, hisz a recepciós hölgy jelzésének már előttem kellett volna lennie. Végre kiértem a házak takarásából egy széles útra, amit kettéválasztott egy kisebb folyómeder szélességű, kibetonozott árok. Itt-ott keskeny hidak vezettek át rajta a túloldalra, s az út jobb oldala élesen jobbra kanyarodott, elhagyva Mendozát. Ezt az utat a térkép már nem mutatta, ami teljesen összezavart. A kivezető út bal oldalán egy több méter magas, egybefüggő betonfal éktelenkedett. Mögötte végre láthatóvá vált az Andok, de ebben a pillanatban nem láttam mást, csak egy leküzdhetetlen akadályt, hisz a betonfalat megmászni képtelenség lett volna. A másik zavaró körülmény az árokban lévő mérhetetlen szemét volt, több száz méteren keresztül. Ez az igénytelenség már meghaladta az elképzeléseimet. Azt valahogy elfogadtam, hogy egy elmaradott országban járok, ami nem véletlenül nélkülöz szépséget, nagyszerűséget, pompát. De a szemem 104

előtt éktelenkedő, több tonnányi szemét láttán felmerült bennem a kérdés – hogy kerültem ide? Egy pillanatra sem álltam meg, haladtam előre elszántan. Egy-egy hídnál lassítottam, mert nem tudtam eldönteni, átmenjek rajta a túloldalra, az Andok irányába, vagy maradjak a város oldalában. Végül maradtam, hisz a betonfal egyértelmű akadályt jelentett. Továbbá azért sem ácsorogtam sehol, mert az úton lézengő alakok cseppet sem voltak bizalomkeltők. Jobbnak láttam mielőbb elhagyni ezt a bádog viskóktól övezett területet. De mivel a szemem le nem vettem a hegycsúcsokról, amik olyan elérhetetlennek tűntek, nem vettem észre, hogy egyre több viskó van körülöttem, egyre sötétebb tekintetű emberekkel. Sosem láttam még hasonlót, ezért gyorsan kattintottam párat a géppel. Voltak egészen elképesztő tákolmányok. Egy földbe vájt árokból bádoglemezek nőttek ki. Az egyik lemezen vágtak egy ajtónyílást, a másikon egy ablakot. Nyílászáró gyanánt hosszú fadarabok voltak beillesztve, amiken rongydarabok lógtak. A négy egymásnak támasztott lemez tetejét szakadt nejlonok borították, itt-ott megfogatva kövekkel. Újra elővettem a fényképezőgépet, de hirtelen kikukkantott az „ablakon” egy 105

kamaszkorú fiú. Félelmetes pillantása volt az első momentum, ami azt súgta, nem kellene ott lennem.

106

Megmentőm A térképnek már semmi hasznát nem vettem. A jobbra tartó kivezető úton kívül csak balra lehetett tovább haladni, egyre beljebb a nyomornegyed gyomrába. Elvakult elmém teljesen kikapcsolta az ösztöneimet. Hiába próbáltak jelezni, nem vettem róla tudomást. Abban biztos voltam, hogy visszafordulni nem fogok. Valami megoldást kellett találnom, mert nem akartam elhinni, hogy az Atlanti-óceán után az Andok hegyeiről is lemaradok. Akkor aztán igazán kár volt ide repülnöm, pusztán egy kis fuvolázgatásért. Teljesen tanácstalan voltam. Találtam egy kis parkot, négy ósdi, rozzant paddal. Leültem az egyikre és rágyújtottam. Próbáltam támpontot találni a térképen, de esélytelen volt. Fogalmam sem volt róla, hol lehetek. Távolban a hegycsúcs, körülöttem pedig a rettenetes látvány. Bármerre néztem, nem láttam használható kivezető utat, sem előre, sem vissza, és már attól is távol voltam, amelyiken ide jutottam. A fejem üres volt. Az erőlködés, hogy előhúzzak belőle egy használható gondolatot, hasztalan volt. Nem volt mit tennem, ezért megadóan úgy döntöttem, megebédelek. Felbontottam a 107

majonézt, s miközben tunkolgattam a virslit és a kenyeret, vártam, hátha eszembe jut valami. Két falat között felnézve, egy közeledő rendőrautót pillantottam meg. A 70-es éveket idéző puttonyos járgány megállt a kicsi park mellett. A rendőr kiszállt és az autó másik oldalához jött. Egyértelmű volt, hogy miattam áll meg, ezért sietve bedobáltam mindent a szatyorba, hogy megelőzzem, és én menjek oda hozzá elsőként. A szatyor leesett, én pedig ráléptem, épp a majonézre. Szótár, térkép, narancs és vizesüveg, minden csupa majonéz lett. Persze abban a pillanatban nem törődtem vele, hiszen két másodpercem volt még arra, hogy kitaláljam, mint fogok mondani a rendőrnek. - Hello, i am turist… - Látom – mondta ő – de mit keresel itt? - I don’t understand. - Milyen nyelven beszélsz? – kérdezte. - Németül jobban beszélek. Úgy tűnt, a rendőr egyáltalán nem beszél németül, mert angolul folytatta. - Hogy jöttél ide? – kérdezte. - On foot. 108

Megkérdezte, melyik szállodában lakom. Megmutattam az útlevelemet, a repülőjegyemet és a motel címét. Láttam a tekintetében a megdöbbenést, amit abban a pillanatban nem értettem. Én nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Miért ne gyalogolhatna egy turista bárhol, ahol kedve tartja? De ő is láthatta a szememben az értetlenkedést, mert azonnal megválaszolta a fejemben lévő kérdést: - This is a very dangerous place! Nem értettem. Újra és újra elmondta ezt a mondatot, de nem tudtam, mit jelent a dangerous szó. Kivettem a szatyorból a majonézes szótárat, hogy dűlőre jussunk valahogy, ám ebben a pillanatban beugrott, mit próbál megértetni velem. - Wrong place? – kérdeztem. - Igen! – válaszolta megkönnyebbülve, de újra nyomatékot adva a veszélyes szónak. Bár aggódó tekintete azt sugallta, örülhetek, hogy ép bőrrel megúsztam, én továbbra sem fogtam föl a helyzet súlyát. Ám amikor rám parancsolt, hogy üljek az autóba, egy pillanatra megtorpantam. A rendőr megértőn rám mosolygott és azt mondta, üljek be nyugodtan, kivisz innen. Ebben a helyzetben a megadáson kívül más választásom nem volt. Beültem a rendőrautóba és magamban kacagni kezdtem. 109

Ennél szürreálisabbat kitalálni sem lehetett volna. Szinte ujjongtam, amikor rájöttem, milyen extrém helyzetben leledzem. Mit nekem repülés az óceán fölött, mit nekem nevemet kiáltó közönség, amikor a világ legcsinosabb rendőrének az autójában ülök Dél-Amerikában, aki megment egy argentin nyomornegyedből? Végigmértem megmentőmet, aki eközben rádión beszélt a központtal. Hogy pontosan mit mondott, nem tudom, csak a hungría szóra lettem figyelmes. Rólam lehetett szó. Miközben azon mulattam, hogy én vagyok a téma a yardon, rájöttem, hogy ennyire szép férfit még nem láttam. Bronzos bőre és mélybarna haja volt, markáns szemöldöke és gyönyörű sötét szemei. Arcának részletei a tökéletes szépség alkotóelemei voltak. Dübörgő hangján úgy pörgött az angol, hogy alig tudtam levenni a szemem az ajkairól. A látvány hatására az én nyelvem is megeredt. Feltétlenül tudtára akartam adni, hogy nem vagyok egy kószáló csöves, aki csak lézeng a világban. Elmondtam, hogy egy zenei fesztiválra jöttem fuvolázni Magyarországról, férjem és gyerekeim vannak és zenetanár vagyok. Előrángattam a programfüzetet és a névkártyámat, majd megkértem, jöjjön el este a gálakoncertre, a Teatro La Compañía-ba, ahol fuvolázni fogok. Mélyen a szemembe nézett és 110

azt mondta: - You are crazy! Hangosan felkacagtam. Hát persze, hogy őrült vagyok. Az elmúlt húsz évben nem csináltam mást, mint álltam a konyhában, szolgáltam a családomat, neveltem a fiaimat és viseltem a rám rótt terheket. Most végre eljutottam a Föld egy távoli országába, végre láthatok egy szeletkét a világból, végre szabad lehetek néhány napig. Holnap úgyis haza repülök Magyarországra, de előtte még látni szeretném az Andok hegységet. - You are crazy! – ismételte újra, a fejét csóválva. Úgy tűnt, le kell mondanom a kirándulás hátralévő részéről, mert szemernyi készséget sem mutatott, hogy hozzásegítsen. Ezért megkértem, hogy vigyen vissza a városba. Sajnos nem tehetem – mondta – mert ez a körzetem, innen nem mehetek ki. Végül találtunk egy buszmegállót, ami a G3-112-es busz megállója volt. Itt jó lesz! – mondtam hirtelen. Ő közben észrevette, hogy ez a busz épp a következő megálló felé tart. Gyorsan utána eredt, hogy elébe vágjon, majd mégis lelassított. Elgurult a következő megállóig, és azt mondta, várjak itt. A busz megfordul és hamarosan itt lesz. 111

Nem voltam szomorú. Annyira lenyűgözött ez a néhány perc, hogy tulajdonképpen mindegy volt, történik e még ezután valami, vagy sem. Búcsúzóul újra meghívtam a koncertre, de elutasított, mondván, egész éjjel szolgálatban lesz. Így nem volt más hátra, meghívtam Magyarországra. Mosolygott és megköszönte. Közben kiszálltam az autóból, kezet nyújtottam, megköszöntem angolul és spanyolul, majd utoljára hálásan megszorítottam a kezét. A rendőr elhajtott, én pedig ott álltam egy üres buszmegállóban, teljesen egyedül. Szempillantásnyi idő sem telt el, mire körbenéztem, és ismét ott diadalmaskodott előttem vágyaim tárgya, a fenséges hegyvonulat, szinte kérlelve, könyörögve: Ne add fel! Itt vagyok… Már épp visszavonulót akartam fújni, amikor megint szembe kellett néznem egy váratlan helyzettel, megint meg kellett adnom magam a sors rendezésének. Egy nyílegyenes sugárút egyik oldalán álltam, amit egy parkosított sétány választott ketté. A sétány mellett egy salakút vezetett, ahol tucatnyi ember futott, shortban, trikóban, basseball sapkában, egyedül vagy párban. A salakút mellett a 112

pálmafák árnyékában turisták sétáltak, hátukon hátizsákkal, kezükben túra bottal. Láttam ázsiaiakat, elcsíptem német és olasz szavakat, vagyis minden kétséget kizáróan olyan helyre csöppentem, ahol valami látványosság miatt külföldiek tömkelege zarándokolt. Nem értettem. Ha a rendőr tudta, hová tartok, miért nem mondta, hogy két kilométernyire vagyok a beteljesüléstől? Miért parancsolt rám, hogy menjek vissza a városba? Soha nem fogom megfejteni. Természetesen nem vártam a buszra. Kissé bizonytalanul, de annál kiváncsibban elindultam abba az irányba, amerre a futók és turisták tartottak. Közben rájöttem, hogy ez az a sugárút, ami a város központjában lévő parkból vezetett ki, a térkép szerint. Hirtelen nem tudtam, örüljek e vagy sem, hogy a másik utat választottam. Fáradtan, elcsigázva bandukoltam a forróságban, azt remélve, lesz ennek az esztelen gyaloglásnak valami értelmes célja.

113

A csúcson Akár ott azonnal letáborozhattam volna, mert a látvány fenséges volt. Bár sokkal többet innen sem mutatott, mint a nyomornegyed pereméről, de itt legalább pálmafák takarták a képet, nem egy áthághatatlan betonfal. Fáradt voltam és nem volt kedvem újabb kudarccal szembenézni. Fogalmam sem volt, hová tartok már megint. Már megtettem vagy másfél kilométert, amikor egy nyitott turistabusz ment el mellettem az úton, tele emberekkel. Követtem a szememmel, kíváncsi voltam, merre megy. A busz megállt egy távoli parkolóban, a parkoló folytatása pedig egy kisebb hegyecske volt. Roskadásig volt turistákkal, akik egy szerpentinen gyalogoltak felfelé. Újra felvillanyozódtam, egyidejűleg visszazuhantam abba az idétlen elmeállapotba, amit a rendőr is észrevehetett, azért titkolhatta el a kilátót. - Oda én felmegyek! – mondtam magamnak hangosan. Sietősre vettem a tempót. Nagyon elegem volt már a gyaloglásból, szerettem volna végre megérkezni valahová. A park sétány itt-ott elágazott keskenyebb sétányokra, amik nem pont arra vezettek, amerre én tartottam, így megintcsak torony114

iránt kellett mennem, keresztül-kasul az autósávokon, hatalmas kereszteződéseken. Az ég kékje szikrázott, a Nap melege egyre elviselhetetlenebb volt, én pedig már abban sem voltam biztos, hogy tudom, mit csinálok. A sétány végül lassanként elfogyott és egy kaktuszokkal övezett parkolóban ért véget. Izgatottságom a tetőfokára hágott. Alig tudtam elhinni, hogy mégsem hiába vágtam neki. Nyugtalanul próbáltam szemügyre venni mindent, nehogy valami fontos részlet kimaradjon, közben alig vártam, hogy elinduljak felfelé. A placc szélén árusok sorakoztak, akik Andokot mintázó dobozkákban, süteményeket próbáltak méreg drágán rásózni a külföldiekre. Ötven pesoért adtak három picike linzerkarikát, persze a lényeg a giccses doboz volt. A másik oldalon, egy állatkert kapujában kis plüss majmocskákat árusítottak. Szemügyre vettem a kedves majmocskákat, megkérdeztem az árát, és megígértem, hogy visszajövök. A nagy pillanat elérkezett! Vettem egy mély levegőt, és elindultam felfelé a szerpentínen. Elképzelni sem tudtam, mi vár rám, hisz csak azt láttam, hogy az emberek felfelé igyekeznek, azt nem, mit látnak odafenn. Az út keskeny volt és kavicsos. Sziklás, köves oldalát tüskés bokrok, kaktuszok és vöröses 115

kövek borították. A sima felületű köveken ezernyi felirat őrizte a világjáró szerelmesek nevét. Kimondhatatlan örömöt éreztem. Néha megpihentem és körbe néztem. A torkom összeszorult, a szemeim könnybe lábadtak, úgyhogy inkább tovább lódultam. Soha nem éreztem még ekkora diadalt, mint ezekben a pillanatokban. A fejemben hol filozofikus gondolatok, hol majdani élménybeszámolóm foszlányai kavarogtak. Zilálva meneteltem felfelé a csúszós köveken. Az út felénél a támfalban elhelyezett, bronzból készült emléktáblákba futottam. Admirálisok, generálisok, pádrék sírhelyeit őrizték a táblák, feliratokkal, arcképekkel, évszámokkal ellátva. Jól jött ez a kis pihenő, kissé lefékezte a lépteimet, legalább annyi időre, amíg fotókat készítettem. A hely szelleme nemigen érintett meg, inkább csak a látvány volt érdekes. Felületesen átfutottam, majd pár perc múlva ott is hagytam az egészet, hogy folytassam az utat. Néhány lépéssel később egy fura árusba futottam. Kisméretű fém bőröndből sült húst és kenyeret árult. Jól esett volna valami normális étel, de a maradék pénzemet már a kis majomra, illetve taxira tartogattam, amivel másnap a reptérre mentem. 116

Valahányszor azt hittem, a következő kanyar után vége az útnak, mindig kanyarodott még egyet, majd még egyet. Egyre többet lehetett látni az Andokból, de én csak a csúcsra koncentráltam. Végtelennek tűnt az idő, de végül zarándoklásom véget ért. Az út egyszercsak nem kanyarodott tovább. A világ leghosszabb, 7000 km hosszú, és a Himalája után a második legmagasabb, 6962 méter magas lánchegységének, Mendozából látható szakasza, teljes panorámában a szemem előtt diadalmaskodott. A hegyvonulat szélessége Bolíviában 640 km. Hét országban terül el: Argentínában, Bolíviában, Chileben, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban és Venezuelában. Ezt olvastam róla. Feltört belőlem a zokogás. A látvány felfoghatatlan, az érzés elmondhatatlan volt. Sikerült! Ott álltam a világ tetején, teljesen egyedül. Sosem gondoltam, hogy a szabadág érzésének létezik ilyen magas foka. Képtelen voltam eldönteni, mit ünnepeljek elsőként. A hegyvonulat gigantikus szikláit, amik körbeölelik a látóhatárt? Vagy reménytelennek tűnő álmaim beteljesülését, hogy láthatom a világ egyik földrajzi csodáját? Esetleg a lehetőséget, hogy 117

Dél-Amerikában lehetek, amiben valójában egy percig sem hittem igazán, de egy pillanatra sem tettem le róla? Vagy a saját erőmet, ami szembeszegülve minden akadállyal, idáig hozott? Folytak a könnyeim, a lábam földbe gyökerezett, a szemeim pedig az égbe nyúló sziklákra tapadtak. Egy hatalmas emlékmű állt a kilátó-hegy tetején, amihez hosszú széles lépcső vezetett felfelé. Az 1817-ben, Chile és Peru függetlenségéért vívott Charabuco csata emlékére állították. A Cerro de la Gloria a csata 97. évfordulóján, 1914-ben került átadásra. Körülbelül tíz méter magas kő talapzaton áll, aminek alapanyaga az Andok köve. A csatajelenetet ábrázoló bronz szoborcsoport a José de San Martín által vezetett, Andokon való átkelésről tanúskodik, csúcsán a szabadság szimbólumát jelentő szárnyas női alakkal, aki mindkét kezében elszakított láncdarabot tart, az ég felé emelve azokat. Ezeket az adatokat is utólag olvastam az emlékműről. Akkor a táblát hiába olvastam, nem tudtam, mi van ráírva, és útikönyvem sem volt, így csak körbejártam és szájtátva gyönyörködtem benne. Lefotóztam minden izgalmas részletét, majd megkértem egy férfit, készítsen rólam fényképet a kő ta118

lapzat tövében. De elég volt az emlékműből, emberekből, mindenből, ami arra késztetett, hogy kizökkenjek a révületből. Mielőbb vissza akartam térni saját benső énembe, érzéseimbe, gondolataimba. Rágyújtottam, s miközben mélyre szívtam a megnyugtató füstöt, elmerültem kicsit a részletekben. Elhatároztam, hogy addig maradok, amíg azt nem érzem, elég volt. Elnyúltam a védőfal tetején, a pulóveremből párnát gyúrtam a fejem alá, levettem a cipőmet és meresztettem a szemem. Meleg volt, szikrázó napütés. Argentína égszínkék zászlaja beleolvadt az ég kékjébe. Néhány méterre tőlem egy szerelmespár csókolózott. Irigykedve néztem őket, és arra gondoltam, talán fel sem fogják, mekkora mázlisták. Emberek millióinak természetes, hogy fiatal koruktól kezdve utaznak, bejárják az egész világot, és az Andoktól ezerszer különb csodákban gyönyörködhetnek. Csak nekem számít ez ekkora durranásnak, aki negyvennégy éves korára nem járt messzebb Angliánál, oda is a barátnőm jóvoltából jutottam el, aki megszánt, amiért soha nem ültem még repülőn. A világ tetejére kellett kifeküdnöm, hogy végre leszálljak a földre. 119

Már vagy két órája feküdtem ott, mialatt a Nap vörösre égette az arcom, én pedig a retinámba égettem a látványt. Talán aludtam is, talán csak szenderegtem, de egy biztos, elégedett voltam és határtalanul boldog! A nap folyamán először merészeltem megnézni, mennyi lehet az idő, de szerencsére volt még bőven. Nagyon éhes voltam. Komótosan feltápászkodtam, felvettem a cipőm, megettem a narancsot egy zsömle darabkával, megittam a maradék vizet, majd rágyújtottam a világ tetején. Elég volt, búcsúznom kellett. Nem volt miért tovább maradnom. Ezt a lehetőséget a lehető legalaposabban kiaknáztam, több már nem volt benne. Szívemnek egy darabkáját otthagytam. Erre a darabkára gondolva tudok majd a jövőben újabb és újabb nagy álmokat álmodni… Elindultam lefelé, s immár én is azok közé a kiváltságos turisták közé tartoztam, akik elmondhatták magukról, hogy jártak az Andoknál. Olvasgattam még kicsit a szerelmesek feliratait, itt-ott leültem az út szélére és köveket gyűjtögettem vagy az aloe verák húsos leveleit simogattam. Szerettem volna időt hagyni, amíg az elmém alkalmazkodik az új helyzethez. 120

Eszembe jutott a majmocska. Gyorsan megszámoltam az apróm. Épp egy pesoval volt kevesebb a kelleténél. Sebaj, gondoltam, örülni fognak, hogy eladnak egy majmot. Az utolsó kétszáz peso kellett taxira és biztonsági tartaléknak, vagyis semmiképp nem akartam hozzányúlni. Intettem a señoranak, remélve, hogy emlékszik rám. Kiterítettem az összes pénzemet és próbáltam megértetni vele, miért kell megelégednie 59 pesoval. Immáron egy saját majmocskával a táskámban indultam tovább. Csak néhány méterre volt az a buszmegálló, amit már felfelé menet észrevettem. A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. G3-112. De hiszen ez a busz indult a motel elől. Nem a 113-as vagy 114-es, amit a recepciós felírt, nem! Rosszul tudta, rosszul írta, tudomisén, de ennek köszönhetően a pokol mélyétől a mennyországig bejártam minden lépcsőfokot. Ha jó számot írt volna fel, akkor a motel előtt felszállok, majd tíz perc múlva a kilátónál vagyok. Ehelyett gyalogoltam, eltévedtem, megmentettek, ellenszegültem, kitartottam, végül sikerült! Hálás voltam a recepciós tudatlanságáért. Hisz mit ért volna az egész gyalogtúra, nyomornegyed és rendőrautó 121

nélkül? Néhány másodperc múlva már jött is a busz. Egy férfi kiugrott az útra és hevesen integetni kezdett a buszsofőrnek, mire az hatalmasat fékezett. Felszálltam, lecsipogtattam a kártyát, amit a recepción kaptam, és már száguldottunk is. Olyan gyorsan ment a busz, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Nagy nehezen a busz végébe vonszoltam magam, jó erősen megkapaszkodtam és hangos nevetésben törtem ki. Hogy lehet így vezetni? Nálunk jó, ha hússzal döcögnek a helyijáratok, ez meg megy vagy kilencvennel. Nem telt bele öt perc és bent voltunk a városban. Közben a megállókban megfigyeltem, hogy a sofőr csak akkor áll meg, ha az utas az út közepén ugrabugrálva integet. No hiszen! Várhattam volna egyedül, abban a megállóban, ahol a rendőr kirakott. Még most is ott állnék… Délután négy körül érkeztem a motelbe. Visszaadtam a busz kártyát, közben azon gondolkodtam, szóljak e a téves buszjárat miatt, hisz másnak is szüksége lehet rá. …végül hallgattam… Járja be mindenki a maga útját. Bementem a szobámba, ledobáltam a ruháimat és bebújtam az 122

ágyba. Még öt órám volt az esti koncertig, de addig semmi másra nem vágytam, csak egy kiadós alvásra.

123

A gála Ideje volt csomagolni. Nyugodtan fogtam hozzá. Elégedett voltam az utazás minden részletével és épp csak annyi volt még hátra belőle, amiért szívesen töltöttem ott a hátralévő néhány órát. Kevesebb nem lett volna elég, többre pedig már nem vágytam. Kikészítettem az esti fellépő ruhám, egy bordóslilás árnyalatú, szűk bársony rucit, fekete necc harisnyát és kedvenc fekete tűsarkú szandálomat, no meg a csillogós, királylányos fülbevalómat. Úgy terveztem, ugyanabban a ruhában utazom haza, amiben idefelé jöttem, de amikor elővettem a kényelmes melltartóm és fölsőm, kiderült, hogy izzadt, büdös mindkettő. Lezuhanyoztam, majd a mosdókagylóban szappannal kimostam a ruháimat. A kis gázkonvektort maximumra csavartam, a mosott ruhákat a szék támlájára tettem és oda toltam, hogy reggelre megszáradjanak. Nagyon elégedett voltam ezzel a közjátékkal. Otthonos, nyugodt, kényelmes mozdulatok voltak, noha az apartman alkalmatlan volt effélére. A becsomagolás minden mozzanata békességgel töltött el. 124

Utam tökéletesre sikeredett. Az utolsó órák ennek a tökéletes útnak a zárójelenetei voltak. Míg otthon kissé idegesen csomagoltam, félve attól, hogy az utazás meghaladja majd a képességeimet, ezen az estén tökéletes megelégedést éreztem. Az esti koncertre alig gondoltam. Tudtam, hogy nem lesz gond, a művet tudom, a lelkem feltöltve, vagyis nincs más dolgom, mint megtalálni a színházat és gyönyörűen fuvolázni. Pont az ellenkező irányba kellett mennem, mint amerre az elmúlt napok során jártam, de ugyanazon a sugárúton. Csak az este zavart, csak attól féltem, amitől minden estén, az utcán járva, hogy megtámadhatnak. Mindenestre utoljára még dögös feketébe öltöztem, szűk nadrágba, selyem blúzba, bőrdzsekibe és feláldoztam egy-egy cseppet a féltett kincsnek számító parfümömből. Ez volt az utolsó séta Mendozában. Vállamon a piros táskámmal, kezemben a fuvolával és a térképpel, elindultam a színház felé. Már sötét volt. Igyekeztem kikerülni az embereket, főleg a fiatalok hangos csoportjait. Úgy éreztem, látszik rajtam, hogy nem vagyok helybéli, hogy ezzel esetleg felhívhatom magamra a figyelmet. Szerencsére egyetlen pillanat sem volt, amikor megalapozott lett volna ez a félelemérzet. 125

Messze volt a színház, jónéhány utcasarkot kellett gyalogolnom, mire oda értem, de a térkép nagyon jó szolgálatot tett. Még nagyjából másfél óra volt a koncertig. Óvatosan bedugtam az orrom a Teatro La Compañía bejáratán, mire a portás fiú felkiáltott: „Annamaría!” Ez a köszöntés a végletekig megtisztelő volt. Bárhová mentem, mindenhol megismertek. A portás megölelt, azzal az argentin köszöntéssel, ami engem minden alkalommal úgy elvarázsolt, majd bekísért a színházterembe. Ha eddig még nem éreztem volna, hogy a mennyben járok, akkor ez most minden kétséget kizáróan bekövetkezett. Egy hatalmas modern színházban találtam magam. A színpadon zajlottak a próbák, Pablo a tőle megszokott nyugalommal irányította az eseményeket. Köszöntöttem őt és boldogan újságoltam, hogy láttam a montañat. A tekintetéből úgy tűnt, aggódott, amiért késlekedtem, de megnyugtattam őt, hogy jól vagyok, itt vagyok,és készen állok a fellépésre. Önállósítva magam, mint aki időtlen idők óta része ennek a közegnek, elmentem átöltözni, majd kerestem egy zugot, ahol fuvolázhatok. Körülöttem jöttek-mentek, beszélgettek, nevetgéltek. Szerettem volna én is csatlakozni, de nem tudtam volna beszélgetni velük, ezért inkább udvariasan mosolyogtam és 126

folytattam a gyakorlást. Már csak néhány perc volt hátra. Pablo mindenkit csendre intett, ami lehetetlen küldetésnek mutatkozott, hisz a fuvolaegyüttes még hangolt, a különböző csendes, fuvolás befújó gyakorlatok pedig futurisztikus hangzavart keltettek az öltözők körül és a színpad mögött. Jómagam behúzódtam még az öltözőbe, ahol a szaxi-zongora páros és az egyik dögös dobos csaj gyakoroltak egy belépést. Kedvesen, előzékenyen helyet szorítottak nekem, és azt sem bánták, hogy videóra veszem a próbájukat. Az addig unszimpatikus Fernanda most végtelenül kedvesnek mutatkozott. A ruhája is jobb volt egy fokkal, bár a pata cipőhöz valamiért ragaszkodott. Az enyémhez hasonló gyenge angol tudásával elmesélte, milyen európai országokban járt, ki a kedvenc zeneszerzője, és azt is, hogy hozzám hasonlóan ő is zeneiskolai tanár. Jólesett ez a beszélgetés. Tulajdonképpen minden ember közeledését hatalmas megtiszteltetésként éltem meg. A reflektorok kigyulladtak! Egy ázsiai férfi lépett a színpadra, frakkban, széles mosollyal, mikrofonnal a kezében, hogy felkonferálja az első műsorszámot. Öblös hangja a mikrofonon 127

át betöltötte a színháztermet. Noha a szavak jelentése előttem rejtve maradt, mégis lenyűgözött, ahogyan gondosan artikulálva, művészien hangsúlyozva bemutatta a résztvevőket. A gála koncert első műsorszáma a helyi fuvolisták együttese volt. Karmesterük Lars Nilsson volt, az a fuvolaművész, aki generációkon át nevelte a fuvolistákat, akinek szívből jövő munkája nyomán megannyi remek muzsikus állhatott a színpadon. Fantasztikus átiratokat játszottak. Nagyon jó lett volna köztük fújni, de ez lehetetlen volt, hisz komoly próbák előzték meg a koncertet, amiken én nem vettem részt. Már csak két műsorszám volt előttem. Mindent szerettem volna megörökíteni, ezért el nem mozdultam a függöny mellől. Fotóztam, filmeztem, közben alig bírtam kivárni, hogy végre színpadon legyek. Pablo ki és besétált köztünk. Annyira nyugodt, vagy inkább kimért volt, hogy lehetetlen volt eldöntenem, mekkora az öröme, egyáltalán örül e ennek a csodás estének. Egy váratlan pillanatban hozzám hajolt és a fülembe súgta: - You are happy? Belevörösödtem a kérdésébe. Őszintén, mélyen érezte minden 128

rezdülésemet. Noha az arcán ebből szinte semmi nem látszott, de a tekintetében kétségkívül. A konferanszié a mikrofon elé lépett. Kis kamerámat az elektromos zongora billentyűire biggyesztettem, remélve, hogy jól állítom be és venni fog. Az ázsiai hosszan beszélt rólam. Talán a bemutatkozó szövegemet adták neki oda, mert Bartók nevét sikerült kiszűrnöm belőle. Utolsó mondatai teátrális hangvételt öltöttek, mint a filmekben, amikor az amerikai bokszmérkőzéseken felkonferálják a bokszolók nevét. A hangja egyre emelkedett, a szavak egyre hangosabb egymásutánban hangoztak fel. Flautista.... Húngara... majd lefékezte a szavakat és belekiáltotta a nevem a mikrofonba: - Annamaría Bene! A taps felzúgott, én pedig a színpadra léptem. Igen! Pont így képzeltem el, pontosan ezt szerettem volna, erre vágytam! Egy csodálatos színház, telt házzal, nagy színpaddal, fényekkel, diadallal. Az est egyetlen szólistája voltam. Hálás szívvel, megilletődve hajoltam meg. Nem éreztem még ennél felemelőbbet. A Bach szonáta után szerettem volna mielőbb hátradőlni a 129

nézőtéren, hogy hallgassam a többieket, ezért gyorsan átöltöztem, bedobáltam a cuccaimat a táskába, és már sprinteltem is kifelé az öltözőből. A nézőtér mögötti folyosón egy fiatal szívszédítő jött velem szembe. A huszonöt év körüli srác elém lépett, mélyen a szemembe nézett, és finoman, szinte kéjesen megkérdezte: - Annamaría? - Yes... – válaszoltam meglepetten. Mielőtt bármit felfoghattam volna, jobb karjával átkarolta a derekam, szorosan magához húzott és hosszú csókot nyomott az arcomra. Zavartan bontottam ki magam az öleléséből és futva faképnél hagytam. Hosszú percek múlva sikerült csak felocsúdnom. Ledobtam magam egy székre, lehúzódtam és hanyagul felraktam a térdeimet az előttem lévő szék háttámlájára, mint régen a moziban. A közönség otthonosan mozgott a nézőtéren. Néhányan mentek, néhányan jöttek, igényük és ízlésük szerint vándoroltak ki, s be. Nem volt ebben semmi csodálkoznivaló, hisz a koncertek szokatlanul hosszúak voltak. Három órán belül egyszer sem értek véget. Már majdnem éjfél volt, mikor elkezdődött a záró műsorszám. 130

A nézőtér felőli ajtón furcsa alakok kezdtek beszivárogni a terembe, majd lassanként megtöltötték a színpadot. Fekete lepelben, kakas fejet ábrázoló maszk mögé bújva jelentek meg. Egy hatalmas dobütésre elővarázsolták pánsípjaikat a köpönyegük alól, és törzsi táncot járva, négy-öt hangból álló törzsi dallamokat játszottak. A hangszerek leghosszabb sípjai negyven-ötven centi hosszúak is lehettek, amikből mély, dübörgő hangokat varázsoltak elő. Rendkívül izgalmas volt a látvány, de számomra a zenei élmény elmaradt. Megkülönböztethetetlen dallamokat fújtak, folytonos dobolással és tánccal, ami egyszerűen nem akart véget érni. A közönség szűnni nem akaró tapssal tartotta őket a színpadon, miközben én alig vártam, hogy végre nyugovóra térjek. Csak Pablotól köszöntem el, tőle is csak röviden. Megöleltük egymást és örökre búcsút intettünk. Nem valószínű, hogy találkozunk még valaha az életben, de elfelejteni soha nem fogom azt a fiatalembert, aki döntött életem első és legnagyobb kalandjáról. A színház auláját ismét megtöltötték az ünneplő emberek, de az én szívem nem igényelt több érzelmet. Úgy hagytam el az épületet, hogy senki nem vette észre. Így esett jól! 131

Az utca tele volt emberekkel. Az éttermek teraszait megtöltötték a fiatalok, a játszótereket az apró kisgyerekek. Értetlenkedve néztem az időt. Éjjel fél egy volt, s a két-három éves gyerekek úgy hintáztak, mintha fényes nappal lenne. Ez már sok volt nekem. Ez nem az én világom. Senki nem tudta volna megmagyarázni, miért természetes, hogy az éjszaka kellős közepén az utcán vannak az apróságok. Őszintén vágytam rá, hogy visszatérjek a saját hazámba. S hogy ehhez közelebb kerüljek, villámsebesen szedtem a lábam a motel felé.

132

Hazafelé Hétfőn délelőtt fél tízkor szállt fel a gép Mendozában. Buenos Airesig az út túl rövid volt ahhoz, hogy belevágjak az emlékezésbe. Lehunytam a szemem és Quimbit hallgattam. Egyetlen gondolat forgott a fejemben – vajon láthatom e még valaha az én csodálatos Andokomat? Élek e meg valaha olyan gigantikus érzelmi magasságokat, amikért idáig kellett utaznom? Nem voltak válaszok. Nyugalomra, csendre, megbékélésre vágytam. A Lufthansa gépe délután fél ötkor szállt fel az argentin fővárosban. Reménykedtem, hogy azonnal nyugatnak veszi az irányt és az óceán fölött teszi meg a hatalmas utat. Bár nem az ablak mellett ültem, izgágán nyújtózkodtam, próbáltam kilesni az apró ablakon, kijátszva útitársam lefülelő pillantásait. Csalódottságom határtalan volt! Mögöttem egy gigantikus utazás, megannyi élmény, benyomás, melyeknek a feldolgozása még meg sem kezdődött, olyan nagyszabásúak voltak, és akkor pont az óceánt nem láthatom. Továbbra sem adtam föl! A mosdóba menet észrevettem, hogy 133

a hátsó vészkijárat ajtaján van egy ablak. Elhatároztam, hogy amíg világosban repülünk, ott fogok ácsorogni. Senkit nem engedtem oda, elszántan nyomtam az orrom az ablak üvegéhez, de szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy a pilóta nem tágít, kitart a szárazföld mellett, illetve fölött, amíg csak teheti. Besötétedett. Visszaültem a helyemre és megvacsoráztam. A légikisasszonyok kiosztották a tűzforró kendőcskéket, amikkel az utasok jólesően megtörölték az arcukat, kezüket, a pompázatos vacsora és a többszöri bor, pezsgő és baileys repeta után. Ahogy majdnem mindenki, én is kellően sokat ittam ahhoz, hogy aludni tudjak. Kiválasztottam egy Dire Straits albumot, fejemre csaptam a fülhallgatót, majd a bor és az éjszaka parancsára behunytam a szemem, hogy visszatérjek Mendozába, ahonnan csak néhány órája indultam haza… Éjjel fél egykor arra ébredtem, hogy dermesztő hideg van a gépen. Kikászálódtam a takaró alól és sétáltam egy kicsit, hogy megmozgassam a lábaimat. Egy fiatal anyuka kétrét hajolva próbálta megnyugtatni síró kisbabáját. Megindító látvány volt, ahogy ráhajolt a kicsi ágyacskájára, hogy simogató kezével, arca melegével valahogy álomba szenderítse. 134

Hirtelen eszembe jutott a vészkijárat ablaka. Odamentem, hogy kinézzek, de vak sötét volt még, s a befagyott ablakra ráfagyott az apró roletta is. Nehezen teltek az órák. Próbáltam zenét hallgatni. Belefogtam ebbe is, abba is, közben türelmetlenül nézegettem a monitoron a repülőgép útját és helyzetét mutató képet. Órák és több ezer kilométer volt még hátra. Hiába próbáltam elszenderedni, végül ébren kellett kivárnom a hajnalt. Egy vékony fénycsík szűrődött be az egyik roletta mögül. Épphogy felfogtam, hogy kivilágosodott, már futottam is a vészkijárat ablakához. Nem akartam hinni a szememnek. Már foglalt volt. Óvatosan odaoldalogtam és udvariasan próbáltam jelezni, hogy én is szeretnék kinézni. A férfi mosolygott, majd félreállt, de előtte még annyit mondott: - Ott van Európa. És csakugyan! A gép hófehér szárnya a vakítóan kék eget szelte. A távolban kirajzolódtak Spanyolország partjai. Óvatosan lenéztem. Tizenkétezer méter magasságból, a saját szememmel láthattam az alattunk elterülő végtelen, mélységes ATLANTI ÓCEÁNT...

135

Utószó Utazásom igazi okát ebben a pillanatban sem tudom pontosan, bár egyre inkább sejtem. Minden, ami velem történt, ajándék a sorstól. De ezek csak emlékek, amik ugyan életem végéig elkísérnek, idővel viszont biztosan lesznek mások, amik esetleg felülírhatják. Ki tudja? De az érzés, ami úgy felzaklat, ha rá gondolok, mint Antonio Carlos Jobim dala a tengerparti lányról, soha nem fog elhalványulni... Argentínában határtalanul szabad voltam és boldog. De nem csak határtalanul, hanem büntetlenül is. Nem mintha bárkinek el kellene számolnom a tetteimmel, hiszen jóformán még a férjem sem kér számon, akinek pedig igazán joga volna hozzá. A legkülönösebb az volt, hogy magammal sem kellett elszámolnom. Szabadon tesztelhettem a saját normáimat, azokat a szabályrendszereket, amiket egyrészt a saját szocializáltságom, másrészt a benső lényem igényei és igénytelenségei alkotnak. Nem volt súlya sem a negatív, sem a pozitív előjelnek. Nem is léteztek ezek a mércék. Gondolat, érzés és tett úgy volt ter136

mészetes, ahogyan az adott pillanatban megtörtént. Ha azért kellett tizenhatezer kilométert repülnöm és elköltenem több, mint fél millió forintnyi bankhitelt, hogy megtapasztaljam a testem, az elmém és a lelkem tökéletes szabadságát, akkor egyetlen pillanatra sem bánok semmit... “Álmodni lehet, szabad, sőt kell...”

137