.BÁTHORI CSABA.
.Braunschweigi. töredékek Mottó: Mások m∫veit olvasni nehéz. Minden töredéknek vannak gyökerei.
H
ermann Raschke német történész – középkor-kutatásai közben, egy üres pillanatban – egy megsárgult jegyzetlapra bukkant a braunschweigi városi könyvtár sötétkamrájában; a lapon kalligrafikus kézírással egy német nyelv∫ töredékes költemény – cím, aláírás és dátum nélkül. A vers szemlátomást nem lehetett régebbi százesztend√snél – ugyanis ezt a papírfajtát (welley-drugulin-van gennep) csak körülbelül a múlt század hetvenes évei óta gyártják (a braunschweigi cég annak idején szerz√i jogi pert indított a drezdai Jansen-nyomda ellen, mert ott hasonló préselési eljárással és ugyancsak menyét alakos vízjellel ellátott papírt bocsátottak ki egyidej∫leg, s a cég egyik alkalmazottja csakugyan mindössze pár hónappal azel√tt érkezett Braunschweigbe, hogy másféle napvilágnál keresse szerencséjét, ha ugyan nem boldogságát… és ki ne gyanakodott volna, hogy cégtitok-sértés történt?… az alkalmazott érkezésekor egyébként csupán annyit mondott a személyzetisnek: happy, az vagyok, de boldog nem). A szöveg a német eredetiben így hangzik: Solang du Selbstgeworfnes fängst, ist alles Geschicklichkeit und lässlicher Gewinn –; erst wenn du plötzlich Fänger wirst des Balles, den eine ewige Mit-Spielerin dir zuwarf, deiner Mitte, in genau gekonntem Schwung, in einem jener Bögen aus Gottes grossem Brücken-bau: erst dann ist Fangen-Können ein Vermögen, – nicht deines, einer Welt. Und wenn du gar zurückzuwerfen Kraft und Mut besässest, nein, wunderbarer: Mut und Kraft vergässest und schon geworfen hättest…. (wie das Jahr die Vögel wirft, die Wandervogelschwärme, die eine ältre einer jungen Wärme hinüberschleudert über Meere –) erst in diesem Wagnis spielst du gültig mit. Erleichterst dir den Wurf nicht mehr; erschwerst dir ihn nicht mehr. Aus deinen Händen tritt das Meteor und rast in seine Räume…
3
Báthori Csaba
Megkértem egyik költ√i hajlamú barátomat, fordítsa le el√bb szép gömböly∫ formában a szöveget, majd – hogy magam is ellen√rizni tudjam a fordítás h∫tlenségi szellemföldrajzát – prózában, azon nyersen, ahogy a költemény egy aggályos szótárböngész√nek kínálkozik. Íme, a két változat (megjegyzem, √ miért, miért nem, a nyers-formára volt büszkébb, mondván: több öröm van a reményben, mint az élvezetben): Míg azt fogod, mit magad kivetettél, ügyesség minden s könny∫ nyereség –; csak ha hirtelen labda lesz kezednél, melyet egy örök társn√ tefeléd hajított, központ-teredbe, szoros vonalú rajzban, olyan pályaívben, mely Isten nagy hídjain otthonos: fogni csak akkor tudsz, elvéthetetlen, – nem te, tud egy egész világ. S ha még azt is kibírnád, mernéd: visszavetni, nem, csodásabb: bírnál, mernél feledni, noha már dobtál… (úgy, amint az év madarat kivet, vándor-csapatostul, s az új meleg mögött az √sz ha mozdul s átszórja √ket vizeken) – ha így merészelsz, játékod csak ekkor ér. Nem könnyítesz dobásodon; nem is nehezítsz rajta. Kezed közül kitér a meteor s tereibe kirobban… A nyers változat: Amíg azt fogod, amit magad dobsz, minden ügyeskedés és elhagyható nyereség –; csak ha hirtelen (olyan) labda fogója leszel, melyet egy örök játszótársn√ dobott hozzád, közepedhez, pontosan tudott (létrehozott) lendülettel, azon ívek egyikével, amelyeket Isten nagy hídépítményeib√l (ismerünk): csak akkor lesz fogni-tudásod vagyon (képesség), – nem tiéd, egy világé. És ha még ráadásul volna bátorságod és er√d, hogy visszadobj, nem, csodálatosabb: bátorságodat és er√det elfelejtenéd és már dobtál volna… (mint az év kidobja a madarakat, a vándormadárrajokat, amelyeket egy ifjú melegség id√sebbje átlódít tengereken –) csak ebben a kockázatban játszol érvényesen, társként. Nem könnyíted meg magadnak a dobást; nem nehezíted meg magadnak a dobást. Kezedb√l kilép a meteor és kisüvít tereibe… Mivel Raschke a költeményt hirtelenében egyetlen ismert költ√nek sem tudta tulajdonítani, eleinte reménytelennek ítélte a kutakodást, magába szállt, s valamiképpen várt a megváltó vagy megvilágosító pillanatra. A véletlenre, amelyet látott már felderengni egy reggeli napsugár sárga pászmáiban, vagy buksi erd√k lombsusogásában, vagy a könyvlapok zizegésében megpercen√ Orpheusz hangjaként… tudta, vala-
4
Braunschweigi töredékek
mivé válnia kell, nem valaminek lennie, ha a dolog nyitjára rá akar jönni. Többször gondolt erre… tehát akkor: labda, emelkedés és zuhanás, dobás és dobatás, szök√kutak, játszótársn√, változás, sors (furcsállotta ezt a n√i alakzatú ismeretlent a negyedik sorban; az örök n√i kéz ez, amelyet csak éjszaka nem takarnak el az ég forró csillagai). És hogy: nem is dobnunk kell, válaszként – pedig úgy vélte annakel√tte, hogy az „önálló” érzelem magasabb rend∫, mint a „válaszoló” érzelem. Nem, itt válaszolnia kellett, le kellett vetnie egy kígyób√rt, oda kellett hátrálnia ahhoz a valakihez, aki egykoron volt, „érzelmeket kellett kifejlesztenie”, hogy be tudja tájolni valahogy a szöveg koordinátarendszerét. Egyszer a gimnáziumban, az els√ órán és az utolsó órán, tanára azt mondta mindenkinek: mindent egyenként kell tenyerünkbe venni és meglatolni – felülr√l mindent hamisan látunk –, merthogy minden töredék a mélyben gyökerezik, s noha ez a szöveg a teljességtöredékes teljesség teléb√l érkezik, sokszorosan el kell sajátítanunk, hogy valóban birtokba vehessük, ilyeneket gondolt Raschke. T∫n√dni kezdett. Tudta, a töredékek többnyire nem magányosak. El√bb ez a dolog a labdával. Annyi bizonyosnak rémlett, a vers a szerz√nek nem els√ ilyen tárgyú m∫ve, ja, nyilván, messzir√l látszik: a költeményb√l régi labdák pattogása hallszik… Annak idején, esztend√kkel azel√tt, hála a szentimenteknek, összeállított magának egy kis szamárfüles jegyzetfüzetet, s abba (sajna, szerz√ és cím nélkül) beirkált néhány verset, egy gyönyör∫t a felborult falovacskáról (úgy emlékezett, Dehmel írta), egy-egy sort vagy versszakot Goethét√l („Ha nem volna Nap-szer∫ a szem, / soha nem pillanthatná meg a Napot; / ha nem m∫ködne bennünk Isten saját ereje, / hogyan rendülnénk meg isteni dolgoktól?”), azt a rövidke Hölderlin-töredéket (amely valójában két töredék egyesítése révén keletkezett), Az élet felét, és egyebeket. Ebben a vékony kis füzetkében most labda-témák után… szóval, eszeveszetten keresgélt… és talált is egy furcsa szövegrészletet (ezekb√l az – emlékezetében ideig-óráig rögzült – poétai labdacsokból ízesült összes verstudása). A szerz√ újfent ismeretlen – de végül így névtelenül is harmonikusan lélegzik a költ√i világszellem, gondolta Raschke történész – és olvasni kezdte a költeménybetétet. Itt is három ponttal indul a bejegyzés… (valaki fölhívta figyelmét, hogy a magyar irodalomban is el√-el√fordul, hogy egy-egy vers a töredék álarcában lép elénk, f√leg olyan emberi helyzetekben, amikor a jöv√nek nincsen emberi arca; az a valaki utalt egy Jékely nev∫ magyar költ√ Madár-apokalipszis cím∫ versére): … te, emelkedés s esés közötti báb: amely ha száll, a dobást, mintha azt is elrabolná s szabadba szórná –, hajlik, szinte áll a csúcson s a csoportnak ott mutat rá a térnek új pontjára hirtelen, tánc-alakká rendezve lépteik, majd, mert mindegyik áhítozza, várja: természetes súllyal esik magas kezek mélységes poharába. ◊ már akkor is, a bejegyzés idején, titokzatosabbnak találta ezt a párt sort akár János Jelenéseinél; de azóta is okkal és örömest tükröz√dtek egymásban, √ meg a költemény, egymáshoz értek, alkalmazkodtak és tisztultak. Valami susogás motozott ebben a töredékben – szell√ imbolyog így a levelek között –, megmegfordítja a lombot, de szinte nem is volna ill√ meghallanunk. Szóval, a labda. De nem a labda. Hanem a mozgás, a labda kiszakadása a dolgok közül (hogy már nem dolog, de még eléggé dolog ahhoz, hogy minden odakint felsorakoztatott dologi rendb√l egyszer csak láthatatlanul elt∫nhessen valamely bens√ emberi térben)… A labdát, gondolta Raschke töténész, nem statikus adottságai min√sítik, amelyek röptében jellemzik. Szemünk elé toppan a játszó csoport – fel-feldobják a labdát, az száll-száll, ívet rajzol, miközben emelkedik és veszít energiájából –, és fenn a csúcson, ahol mintegy a mozgás és a nyugalom legteljesebb készleteivel rendelkezik, rábök egy pontra, amely új alakot, figurát kölcsönöz a földön figyel√ társaság tagjainak (el is tudom képzelni, gondolta Raschke, hogy a földi-
5
Báthori Csaba
nek és éginek ez az összefonódása, ez kevés költ√ m∫vébe fér bele – az emberi világban nem ismerjük azt a pontot, ahonnan széttekintve ki-ki amolyan újonnan rendezett egység felé léphet: a feladatot jobbára látja a min√sített kisebbség, de jelent√sége felismerhetetlenné vált a hemzseg√ nevekt√l – emlékezzünk tehát a labdára, ce céleste retour vers la vie terrienne). Ebben a dönt√ pillanatban, gondolta Raschke, a labda egyesíti magában a dobás összes energiáját (mintha egyenesen ellopná a dobást) és az esés fokozott er√gy∫jtési esélyeit; és ebben a pontban képes rámutatni „a térnek új pontjára hirtelen” (amikor „szinte áll a csúcson”), „tánc-alakká” rendezve a résztvev√k „lépteit”: rendez√, parancsoló er√t sugároz a tárgy ezen a ponton – „figurát teremt” az alatta állókból, alakká ötvözi √ket, mozgásuk ett√l az új figurától nyer értelmet. Igen, gondolta Raschke, ezt a mágikus pontot, amely egybefog emelkedést és esést, jöv√t és múltat, nyugalmi és mozgásállapotot, mindenki ismerheti: a rejtelmes coincidentia oppositorum-ot, amelyben a farkas is a bárány nyelvén beszél, amelyben arccal egymásnak fordul vég és kezdet, és kölcsönkérhetné egymás köpönyegét a Jó és a Rossz. Ezen a figurális ponton a dogmák nem állják többé körül a misztériumot – az élet ritka emlékezet∫ tapasztalati ábráit magára nézve kötelez√nek ismeri el az ember, és úgy gondolja, már e verstöredék ismeretével is tagjává vált annak a láthatatlan közösségnek, amelyik úgy tartja: egyetlen ember képzeletének ákombákomai id√vel sokaknak személyes emlékeivé válhatnak. (Wir leben wahrhaft in Figuren – Valóban, valójában, csakugyan, ténylegesen figurákban élünk – hirdette egy másik sortöredék Raschke történész szamárfüles jegyzetfüzetében.) A képzetcsoport fogalmak egész ribillióját rebbentette fel a német történész képzeletében: nehézkedési er√ („a dolgok egy üres középpont felé mutatnak, amelyben isten ül, és uralkodik”), távolság-közelség („csak csillagokban visszhangozhat a szívdobbanás”), távozás-maradás (Goethe írja Kestnernek 1777. szeptember 28-án, Wartburgból. „Bleibt wo ihr seyd:… und ihr werdet vordringen durchs bleiben…” „Maradjatok ott, ahol vagytok!… és a maradástokkal juttok majd el√re!”) – morfondírozott Raschke, a tékozló fiú nem azért ment el otthonról, mert nem szerették, hanem mert √ képtelen volt szeretni: Senki fia akart lenni, hontalanság-idegenség (minél tágasabb világ, annál undorítóbb a mese, gondolta Hermann Raschke német történész), indulás-megérkezés (egy másik töredék így hangzik a szamárfüles füzetben: „Nézd, ragyogóbban, nézd, ível egy dobás / vissza galambokat az edzettebb világ∫rb√l…”) stb. Akadt számos, Raschke töredékei közt roppant homályosnak réml√ bejegyzés – de mennyire érteni vélte √ket így, kiskanalanként ízlelgetve, miközben mindegyik a töredék álarcát öltötte („felejtsük el azt a fikciót, hogy bármi is egész lehet”), – ezzel a szokatlan vércsapolással, hentesmunkával, a részleges figyelem szorgalmával – miközben egyetlen pontra sz∫kítette formáikat. Lapozgatás közben például ez a felrobbantott stílusú, de titokban pozitív töredék szúrt szemet neki (a galambról, „röpte ívér√l”, „hazatérésér√l” stb.): Galamb, a künn rekedt, dúcából kiszorult, házban körben kereng, magában éjt s napot, ismer √ meleget, ha ívben kivonul idegen veszélybe, s puhán elidomul. A sok galamb között a megirgalmazott, óvott, örökre: nem éri simogatás; kipihent szívben van sokaság, legnagyobb: tágítja tereit visszahívogatás. Ott ahol nincs Sehol, kifeszül a Világ! Ó, labda, kivetett, ég fele ha kihág, ha kézbe nem esik másképpen visszatér: visszanyert súlyával még vaskosabb a tér. Ez a költemény, gondolta Raschke, amelynek lüktetése ablakainkba visszatért galambjaink szívverésére emlékeztet, ugyancsak a világ∫rb√l csent lét-többlet tanúsága. A galamb, amely „künn rekedt a galambdúcból”, bebarangolja az égboltot, „ívben kivonul”, s a legnagyobb veszély idején is képes meg√rizni létbiztonsága tudatát (=legnagyobb biztonság a legnagyobb veszélyben). Szabadsága éppen akkor teljesedik, akkor
6
Braunschweigi töredékek
„tágítja tereit”, ha „visszahívják”. A kilencedik sor („Über dem Nirgendssein spannt sich das Überall!”) vakító pontossággal közvetíti azt a gondolatot, amelyet több töredékre lehetne bontani, más szavakkal helyettesíteni. A gondolat roppant elvont, összetett és ellentmondásos; a „Sehol” – tehát a „nem-lét” bizonyos változata – nyújt számunkra egzisztenciális alapot; illetve létünk legszilárdabb biztonságát a „kifeszül√ világ” („a Sehol fölött kifeszül√ Mindenütt”) fölötti „nincs Sehol” adja; azaz: nincsen számunkra hely ahhoz (u-toposz), hogy létezhetnénk. Ez tehát azt jelenti, hogy mindenütt (otthon) lehetünk, gondolta Raschke, valamint azt is, hogy az „All” fölé boltozódó „Über-All” még a mindenségnél is egyetemesebb szférát jelölhet itt (kissé túlfeszített képzet; de látható, látta és gondolta Raschke, hogy a költ√ a legrettenetesebb idegenség élményével egyidej∫leg emlegeti a legt√sgyökeresebb otthon-találás esélyét; a vég és a kezdet itt összeért, amint összeért az el√bbi labda-szövegben is az esés és emelkedés képzetében, a nyugalmi helyzetben összegz√d√ sebesség, valamint a sebességgé oldódó szilárd nyugalmi helyzet fogalompárjaiban). És akkor eszébe ötlött két másik szöveg: Paul Klee írja: „Einst werde ich liegen im Nirgend / Bei einem Engel Irgend” („Egykor a Seholban feküszöm majd / egy Valamilyen angyalnál”); és Charles Baudelaire, akit a mi apokrifált szövegeink szerz√je ismerhetett, Az Utazás (Le Voyage) cím∫ költeményében így fogalmaz: „Singulière fortune où le but se déplace, / Et, n’étant nulle part, peut être n’importe où!” (Azaz: „Különös sors, ahol eltolódik a cél, / És, nem lévén sehol [=mivel nincsen sehol], mindenütt lehet!”) Minthogy rokonszenvezem a magyarokkal, gondolta Raschke, a hagyomány tiszteleténél fontosabbnak tartom az igazság szeretetét és a kritika szellemét, fellapoztam a h∫ségbeteg magyar változatokat. Tóth Árpád fordítása: „Furcsa sors a miénk: a Cél, míg ∫zzük, illan, / s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!” Somlyó György javaslata: „Különös sors, amely folyvást cseréli célját, / S mert úgy sincs az sehol, oly mindegy, merre van!” Talán nem tévedek, gondolta Raschke, ha azt mondom: az imént idézett kilencedik sor tartalmilag közelebb áll a Baudelaire-sorpárhoz, mint a magyar változatok (noha az nem versfordítás). S√t, a fentebb idézett galambvers tartalmi hangszekrénye összetettebbnek látszik, mint a francia versé; ott az emberi haladáshiedelem kigúnyolásáról van szó és az eredend√ b∫n sajátosan katolikus fogalmáról; emitt az emberi létezés mindannyiunkban feladvánnyá keményed√ alapképleteir√l. A német magyar szöveg harmadik szakaszában szemlátomást visszatér a labda-motívum. Itt a labda nem „új pontot” jelöl meg a térben, hanem „foghatóvá teszi számunkra a világ∫rt: többet jelent számunkra a leesés pillanatában, mint amikor feldobtuk… több a töredékben említett „Heimgewicht”-tel (a visszatérés súlyával). Megint felbukkannak a költ√kre jellemz√ tartalmi jegyek: a labdát dobás közben látjuk, említés történik a repülés „ívér√l”, veszély és harmónia egyidej∫ségér√l (ami az el√bbi szövegben Steigen és Fallen egységeként jelenik meg), tágasság-élményr√l egy bizonyos „visszahívogatás” korlátai közt, a labda „merész kivetésér√l”, és végül a repülés értelmér√l – arról, hogy már „tisztán” a labda „visszanyert súlya” (Heimgewicht, „visszatér√ súly”) gyarapítja röptének jelent√ségét; a folyamat szimbolikus ábrázolása pedig a tökély szókatalógusát tárja elénk, miközben hangsúlyozza: a labda fordul, hogy visszafordulhasson, és úgy véli, a zuhanásban, amely er√södik, megemel bennünket – nevezetesen: beemel bennünket a Természet átfogó jelentés∫ szférájába. Itt tehát els√ pillantásra úgy t∫nik, az ember az, aki fog, és nem √t fogja valaki (vagy nem neki dobja valaki a labdát). De térjünk vissza, gondolta Raschke, rejtélyes braunschweigi töredékünkhöz. A szöveg – és nyilván a szerz√ – egyik fontos jegye és jellemz√je, hogy nyelvhasználata meglehet√sen elvont. M∫veib√l (már az idézett töredékek alapján is sejthetjük, jobbára hiányoznak az érzéki tapasztalatok rétegei, hiányzik a konkrétum iránti szolid érdekl√dés, szerz√nk tehát platonikus vagy (a középkor szóhasználatában, gondolta Raschke) realista szemlélet∫ m∫vész. Ebb√l következik, hogy gondolkodásában uralkodik egy bizonyos nem közvetlen szemléleten nyugvó spekulatív, funkcionális elem. Költ√i nyelvezete sz∫kszavú, nem gazdag szókincs∫ – nélkülözi a f√szerepl√t, gondolta Raschke (vagy hogy egy másik kifejezést használjunk a „Raschke-féle szamárfüles füzet”-b√l, apokrifált szerz√nk tulajdon kifejezését: Ballspiel ohne Ball, labdajáték ez labda nélkül). E költ√ legnagyobb teljesítménye abban áll, hogy személyes megragadottságát mindig általános fogalmakban képes kifejezni, és elvont, sz∫kös szókészletét – a hallatlan zenei változatosság formáiban – mindig más-más összetételekben, de egységes összefüggésben tudja mozgósítani. (Err√l, e néhány töredék felsorakoztatása után, meggy√z√dhettünk.) Semmi kétség, ez a szöveg is a túlsúlyos fogalmi költ√i nyelv egyik szép példája. És persze, Hermann Raschke úgy ítélte meg, hogy a következ√ szavak fölöttébb árulkodóak: Selbstgeworfnes, Geschicklichkeit, Gewinn, Fänger des Balles,
7
Báthori Csaba
Mit-Spielerin, in genau gekonntem Schwung, Fangen-Können, Vermögen, Welt, Kraft, Mut, altre einer jungen Wärme, Wagnis, gültig, erleichtern, erschweren, Meteor, Räume… Magyarán: a költemény egységes szövés∫ fogalmi háló, írója – ez a feltételezett személytelen személy – minden sorban hírt ad magáról. Ha a szöveg nem volna töredék, és csupán egyetlen sorát ismernénk, akkor is lehetséges volna a hozzárendelés, hiszen lényeges jegyei a legkisebb egységekben is elegend√ mértékben megmutatkoznak. Ahogy például Raschke talált is egy másik egyetlen soros töredéket: und alles Nie-gehörende sei Dein! (és minden soha-nem-odatartozó legyen a Tiéd!) A személyességnek, felszólító módnak és fogalmiságnak ilyen szoros csomagjait csak egyetlen költ√ volt képes létrehozni a német nyelv∫ irodalomban, gondolta Raschke. És amikor a következ√ töredékre bukkant, felismerni vélte e költészet egy másik fontos jegyét. (Ismét a labda-motívum.) Figyeljük meg, gondolta Raschke, hogy megint csak a labdát ítéli valódinak a költ√, s√t nem is a labdát, hanem a labda ívét, tehát a viszonylatot, a Figur-t, a Bezug-ot, az absztraktumot. Továbbá hogy aki a zuhanó labda alá áll, az elt∫nik („az egyik veszend√”, „Verschwindender”, elt∫n√), miközben a labda éppen √t választja célpontnak (√rá háramlik valami, neki kell szembesülnie valamivel). Körben kocsik zörögtek, robogtak, idegenül, házak, oly talmian, ránk meredtek, – emberfia nem ismert. Mi volt valódi a földön? Semmi. Csak a sok labda. Ahogy ívben repül. A gyerekek sem. De néha aláállt oda egy, ah, egyik veszend√, hogy kezébe repüljön. Ez pedig abban áll: ez a költ√ gyakorta használja ugyanazokat a szavakat – nyilván fontosnak tartja ezeket, gondolta Raschke. Továbbá abban áll, hogy szilárd, véges számú szókészletének egyes darabjai a költemények egy pontján nem az adott szövegösszefüggés ösztönzéseire születnek, hanem már kész épít√elemként illeszkednek a konkrét helyzetbe; ez viszont egyúttal azt is jelenti, hogy nemcsak a hely különös szövegösszefüggéseit tükrözik, hanem ott a költ√ egyéb szöveghelyein már kidolgozott szövegárnyalatok jelentése is szerepet játszik – a szavaknak tehát nem csupán kifejez√ értékük van, hanem funkcionális értékük is. Az illet√ pontokon tanácsos tudni, mit jelentettek másutt, máskor, más összefüggésben – s√t, azok ismerete nélkül többnyire önmagukban – egyenesen érthetetlenek maradtak. A keresztkötéseknek, vonatkozásoknak, szimbólum-sz∫kítésnek és -tágításnak, az átfedéseknek, felfedéseknek, eltakarásoknak és… egyszóval: valamely szokatlan, a közlékenységbe zárkózó önmegvonásnak olyan jelenségével állunk szemben, amely ritka az európai költészetben. Ezt a költ√t úgymond örökké szinonim érzelmi készségekkel lehet befogadni: itt mindig ugyanarról van szó, csak kissé másképpen (sajnos, ennek az elcsépelt szólamnak itt csakugyan van értelme). A korainak és késeinek ez az egyidej∫ jelenléte, a m∫ folyamatos öntükröz√dése azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a m∫ egészében minden pontján világos – egyenként szemlélt önálló pontjain viszont többnyire homályba burkolózik. Az írásunk elején idézett töredéknek is csaknem mindegyik híres – akár korai, akár kései – m∫höz köze van: A rózsatál-hoz, a Szapphó-Eranna-versekhez, a Léda-vershez, a szök√kút-versekhez, a mérleg-versekhez stb. Ezért gondolhatja úgy a költ√, hogy az emberi lét – maga a vers, a m∫vészet is – folytonos párbeszéd a kozmosszal, állandó metamorfózis, csere-állapot, egyén és világegyetem lélegzetének párhuzamosa. Lélegzet, Vers, te láthatatlan! Folytonosan tulajdon létért beváltott világtér. Ellen-súlyban, benne ütemre folytatódom.
8
Braunschweigi töredékek
Egyetlen hullám vagyok, fokonként tengere kék; minden tenger közt te végleg visszafogott, – térnyereség. Tereknek pontja de hány volt már szorosan bennem, belül. S ha a szélbe nézek: nézem fiam. Lég, felismersz, nyomaim √rz√ helyek tömege? Beszédem sima kérge, majd görbe szára, levele. És végül… Hermann Raschke német történésznek végül még három dolgot sikerült megállapítania. A költ√ 1896. május végét√l június 12-ig Budapesten tartózkodott a millenniumi ünnepségek idején. Egyik m∫véhez – az 1910-es években – Pászthory Kázmér, 1886-ban Budapesten született zeneszerz√ komponált muzsikát. 1919. június 11-én a költ√ a Lindauból Zürich felé közleked√ vonaton megismerkedett Albertina (Putzi) Cassani-Böhmerrel, aki annak idején a zürichi Bonbonnière-ben lépett fel kabaréénekesn√ként. A költ√t – teljes nevén – azonban nem tudta megnevezni. Megmaradt az ismer√s ismeretlennek.
Françis Bacon: Michel Leiris portréja, 1976
9
