Báró Fiáth Miklós (1848–1901) A Fiáth nemzetség (Fiat, Fiatth) Magyarország egyik legősibb nemesi famíliája a Hunyadiak korában, az akkori Temes vármegye közigazgatási terrénumán belül kialakított szörényi bánság vagyonos, birtokos családai közé tartozott. A valószínűsíthetően oláh eredetű család első, forrásokból igazolható őse Eörményesi (Örményesi) Mihály az ősi birtokról, az Örményes (Armenis, Armenyes, Jarmenes, Ermenes in d. Karansebes) elnevezésű kisközségről írta nevét, ellenben fiai, László és Lajos 1480-ban már a Fiáth nevet vették fel. Ebben az időben a Temes folyó völgyében, annak alsó szakaszán, a karánsebesi kerület egyik legkiválóbb nemesei között találjuk az örményesi Fiáthokat is, akik Karánsebestől délre Örményes vidékén csaknem 27 településnek voltak földesurai. Miután Örményesi (Fiáth) László 1467-ben Mothonoki (Mothnoki) Zayk Lászlóval és annak testvérével, István szörényi bánnal az orodi káptalan előtt magszakadás esetére kölcsönös örökösödési szerződésre léptek, László tovább bővítette a karánsebesi kerületben már addig meglévő birtokait. A birtokgyarapodást mutatja, hogy 1468–1489 között három ízben is új adományokat nyert a család I. Mátyástól, majd 1500–1501-ben a miháldi kerületben II. Ulászló királytól, de a XVI–XVII. században az adománybirtokok sora kiterjedt Hunyad és Szörény vármegyék vidékeire is. 1633-ban Fiáth Zsigmond karánsebesi harmincadost Szörény vármegyében minden javaira nézve kiváltságaiban (adó, dézsma, kilenced fizetése alóli mentesség) I. Rákóczi György újólag megerősíti. Amikor az oszmán– törökök elfoglalják Karánsebest (1658, 1695), a Fiáth család elveszíti ottani birtokait, s tagjai szétszóródnak a Dunántúlon: Győr, Fejér és Veszprém vármegyék területén. Fiáth (IV.) János (1653–1727) a korábbi családi birtokokat igazoló okleveleket 1698-ban a győri káptalan előtt hitelesen átíratta, s még ugyanabban az esztendőben, majd 1702-ben és 1703ban, Fejér vármegyében újabb birtokadományokat nyert. Az 1702. évi dicalis conscriptio (birtokösszeírás) szerint is Fejér vármegyében birtokos Fiáth János, aki 1688-ban Komárom, 1698-ban Győr vármegyék alispánja, Győr város főjegyzője, majd erdélyi királyi kancelláriai titkár és előadó tanácsos, utóbb helytartósági tanácsos. Mint a győri helyőrség magyar hajdúinak gyalogsági parancsnoka, Buda várának 1686. évi visszafoglalásában kiemelkedő szerepe volt. A család birtokállományának gyarapodása hűen tükrözi a Fiáthok korábbi tradícióit. Fiáth János az 1672 óta abai birtokos Fördős Mihály Katalin nevű leányát 81
vette feleségül, s ezzel a Fiáth család Abán lett birtokos. 1699-ben nádori parancs és adomány alapján Fördős Mihályt és Fiáth Jánost iktatták be az Aba községhez tartozó Kajtorpuszta birtokába, később Mihály halálával annak részét is Fiáth János örökölte (két világháború közötti elnevezése Fiáthkajtor), majd még ugyanekkor – szintén a Fördős család révén – a Fiáthok birtokába jutott Pötöllepuszta (Petellepuszta) is. Az 1702. évi összeírás szerint Dajapusztát Fördős Mihály mellett Fiáth János birtokolta. 1740-ben – az 1725-ben Fejér vármegyei táblabíró – Fiáth Ferenc tulajdonát képezte Szered-Szentmárton, Alsó-és Felsőtöbörzsök, Hantos és Kert (Kerth) puszták, amely területeket 1759-ben Fiáth János és fia Ádám birtokolta. 1691-ben adományul nyeri báró Hochburg János főhadiszállító Mór községet s vidékét 34 helységgel, beházasodás útján e nagy terjedelmű birtokon utódai lettek leányágon többek között a gróf Lamberg, báró Luzenszky és Fiáth családok. 1740-ben Bögöd és Szentiván birtokosai a Fördős és Fiáth nemzetség, az 1745. évi összeírás római katolikus földesúrként említi Abán Fiáth Ádámot és Ferencet. 1748-ban a Fiáth család – arra hivatkozva, hogy jogbiztosító iratai elvesztek – új adományt kér Abára, melyet július 2-án gróf Pálffy János nádor meg is erősít. A nova donatio szerint a Fiáth család már régóta a falu fele részének tényleges birtokosa, név szerint említi az adománylevél többek között a volt Fejér vármegyei táblabíró Fiáth Ferencet is. A beiktatást a pannonhalmi konvent végezte. Az 1768. évi abai úrbérrendezés szerint a község földesura a Fiáth és Fördős család. Az 1754–55. évi országos nemesi összeírás alkalmával készített lajstromban Fejérben, Székesfehérvárott „nemzetes Fiáth Ádám úr” mellett Győr vármegyében Fiáth Ferenc megyei főjegyző neve fordul elő az igazolt nemesek között. 1777-ben Fiáth János Fejér vármegye alispánja, Lázár abai birtokos. Fiáth Lázár (1739– 1825) huszárfőhadnagy, több vármegye táblabírája, ítélőtáblai ülnök Dants Teréziával kötött házasságából született fiaival a család törzséből három ág különült el, Józseffel tartjuk számon a bárói ágat. Az 1818–1821. évi nemesi összeírás 102 abai nemest említ; Fiáth Lázárt s fiait, József császári és királyi kamarást, táblabírót, György császári és királyi kamarást, kapitányt és Péter „hites ügyvéd”-et. Az 1828. évi nemesi összeírásokból Abán találjuk József császári és királyi kamarást (fiai János, Ferenc, Lajos, bárói ág), a Sopron vármegyei Mihályiban Jánost, Györgyöt (fiai Imre, Lázár) és Pétert, Kishantoson Jánost és Pétert. Az 1843. évi nemesi összeírásban Abán József császári és királyi kamarás fiaival Jánossal, Ferenc Fejér vármegyei alispánnal, Lajossal és Györggyel, Kis- és Nagyhantoson János, Péter, István és Pál szerepel. A század derekán abai földbirtokos Fiáth György, majd 82
a század végén Fiáth Imre, 1931–1932-re az abai Fiáth-ág elszegényedett, birtokait eladta. A török kiűzését követően Hantos és Kert puszták legkorábbi birtokosa a Csajághi család volt, itteni ágának kihaltával Fiáth János a kincstár jogán szerezte meg a praediumokat, 1743– 1744-ben ugyanezen puszták birtokosa Fiáth Ádám. A Fiáth család a XVIII. század elejétől egészen a második világháború befejezéséig birtokos volt Hantoson, tagjai közül többen fontos szerepet vittek a vármegye életében. Középhantos neve előszőr 1844-ben bukkan fel, kialakulása azzal függ össze, hogy Hantoson a XVIII. század óta jelenlévő Fiáthok birtoka két önálló részre különült el. Már 1831-ben Kishantost Fiáth István és Péter megosztva birtokolja, s a későbbiekben a birtokrészek két önálló pusztává alakultak, így jött létre Kisés Nagyhantos mellett Középhantos. Kishantos jelentős részét a XIX. század közepén a Zichyek vásárolták meg a Fiáth családtól (Fiáth-Kishantos, Zichy-Kishantos), a Fiáth Péter kezén megmaradt kishantosi területeket 1884-ben adták el, csupán a középhantosi birtoktest maradt a Fiáthok kezén a második világháború végéig. 1848 májusában a hantosi birtokosok Fiáth István és Péter megyei bizottmányi tagok, a júniusi népképviseleti országgyűlési választásokon a ráczalmási kerületben képviselővé választották Fiáth Istvánt (meghalt 1887ben), aki 1848 decemberében Sopron vármegye kormánybiztosa, 1849 májusában pedig az ideiglenes császári megszállást követően újólag megválasztott megyei bizottmány tagja, továbbá Tolna és Somogy vármegyék kormánybiztosa. 1884-ben a kishantosi uradalomból megyei bizottsági tag Fiáth István és Péter. A XX. század elején az öt hantosi uradalomból az erdőmajori Fiáth Ádámné, a középhantosi Fiáth István (1892-től császári és királyi kamarás) kezén volt. Fiáth Lázár legidősebb fia József (1784–1868) – mint az uralkodó egyik legélemedettebb korú császári és királyi kamarása (1814-től) –, szolgálatainak elismeréseként 1857. november 20-án elnyerte az osztrák bárói címet. 1874-ben legfelsőbb elhatározással József fiára, Fiáth Ferenc (1815–1885) császári és királyi valóságos belső titkos tanácsos és kamarásra, Veszprém vármegye főispánjára pedig a bárói méltóság hatályát a magyar korona országaira is kiterjesztette I. Ferenc József, „illetőleg neki és törvényes utódainak a magyar bárói méltóságot” adományozta. A legrégebbi, „de genere” nemesi családoknak nem ismert eredeti nemeslevelük, a címerpecsét kivételével a Fiáthok eredeti nemes- illetőleg címeradományának kelte s őrzési helye sem ismeretes. A főrend címere csücskös talpú pajzs kék mezejében, zöld alapon magyar ruhás vitéz vörös dolmányban, zöld nadrágban, aranycsizmákkal, prémes vörös kalpaggal, derekára övezett 83
kardhüvellyel, felemelt jobbjában aranymarkolatú, kivont görbe kardot tart, balját csípőjére teszi. A férfi előtt balra ágaskodó, fej nélküli sötétbarna színű medve, feje helyén kibuggyanó vérrel. Sisakdíszként a pajzs tetején két kiterjesztett fekete szárny között a pajzsból növekedő vitéz, felemelt jobbjában kivont kardot tart, melyre a pajzsbéli medve vérző feje van szúrva. A címertakarók arany-kék és ezüst-vörös, a bárói címert hétgombos bárói korona díszíti. Báró Fiáth Miklós Fiáth (IV.) János, Komárom majd Győr vármegye alispánjának egyenesági leszármazottja, ükunokája. Dédapja a székesfehérvári ferencesrendi templomban eltemetett Ádám, szépapja az abai Szentháromság római katolikus templomban örök nyugalomra helyezett, több vármegye ítélőtáblai ülnöke Lázár, a Veszprém megyei Akán eltemetett József császári és királyi kamarás, osztrák báró pedig a nagyapja. Eörményesi és karánsebesi báró Fiáth József ugyan még Abán született, de az akkoriban Veszprém vármegye északkeleti sarkában elterülő nemesi településen, Akán – ahol már a XVIII. századtól kezdve birtokos a Fiáth család – telepszik le, s „megveti alapjait” a Fiáth család főrendi ágának. Fiáth Ferenc Fiáth József és báró Luzenszky Franciska második fiaként látja meg a napvilágot 1815-ben. Ügyvédi diplomát szerez, 22. életévében pedig már Veszprém vármegye tiszteletbeli aljegyzője, 1839-ben Fejér országgyűlési követe. A család ekkor az akai birtokon kívűl bírja még anyai részről a móri uradalom 3000 katasztrális holdnyi erdejét, valamint az abai közbirtokosságon belül, Fiáth József révén 600 katasztrális holdnyi ingatlant. Fiáth Ferenc Fejér vármegye másodalispánja (1839–1845), az 1843–1844-es országgyűlésen követe, 1845-ben helytartósági tanácsos, 1846-tól császári és királyi kamarás. A szabadságharc idején Veszprém vármegye nemzetőr kapitánya, Veszprém és Zala vármegyék császári biztosa. 1860–1861-ben, majd a provizóriumot követően 1865-től haláláig Veszprém vármegye főispánja. 1843 nyarán nőül vette kapivári Kapy Ágnest, akivel 1848-ban a vörösberényi királyi tudományos alapítványi uradalomban telepedtek le, amelyre tíz éves haszonbérleti concessiót kötöttek.
84
44. ábra A Fiáth család címere Vörösberényben született meg 1848. november 25-én, második fiúgyermekként – az első 1845–1846 telén alig élt három hónapot – Fiáth Miklós Norbert Farkas, 1850-ben pedig testvéröccse, Pál. Neveltetésük a kor nemesi szellemének megfelelően alakult. „Atyám nevelési főelveit követve – fogalmazta meg Fiáth Ferenc –, mely szerint csak egészséges test felelhet meg szellemi hivatásának: gyermekeimet ily irányban neveltem. – De a jelenkor sokkal többet kiván az egyéntől, mint atyám idejében; elkövettem tehát mindent gyermekeim kiképzésére. Már kicsiny korukban megtanultak játszva a magyar anyanyelven kivül, németül, francziául s angolul; – ugy hogy hat éves korukban e négy nyelven beszéltek és irtak már. A fiukkal lovagoltam, vívtam, usztam s vadásztam. – Fiaimnak a zenéhez és rajzhoz kevés hajlamuk volt… Meg kell itt jegyeznem, mikép a jezsuiták nevelési modora, s ennek sikere tökéletesen kielégitett; és én nekik örök hálával tartozom. A tudományokban szép előrehaladással, testileg kifejlődve, ép lélekkel adták vissza 9 év után Miklós és Pál fiamat. Vallásszeretőkké igen, de bigottokká őket nem formálták.” Az Akán töltött gyermekévek után Fiáth Miklós a kalksburgi jezsuitáknál nevelkedett, majd a – magyar nemesifjak ingyenes oktatására Mária Terézia által 1749-ben alapított – bécsi Theresianumba járt. Jogi tanulmányait 1867–1870 között a pozsonyi jogakadémián a jogi tanfolyam elvégzésével folytatta, s atyjához valamint öccséhez hasonlóan ügyvédi vizsgát tett. 1871 júniusától Fejér vármegye törvényhatóságánál helyezkedett el mint tiszteletbeli aljegyző, s melynek tisztikarában szakmai felkészültsége következtében – korabeli elbeszélésekre utalva – kivételes tekintélyt vívott ki magának. Rövid ideig szolgált a honvédségnél, melynek hamarosan hadnagya, leszerelését követően szolgálaton kívüli főhadnagya lett. Az 1878. évi boszniai okkupációban mint segédtiszt vett részt, s több ütközetben is bátran helytállt. Mindezek mellett, az 1880-as évek elejéig birtokain (Aka, Mór, Sáros vármegyei Nyárs-Ardó) gazdálkodott, s egyik igazgatója volt az országos 85
casinónak. Gróf Széchényi Pál földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter megbízásából több tanulmányutat tett a nyugat-európai államokban – többek között Angliában – valamint Észak-Amerikában, a gazdasági viszonyok vizsgálata és kutatása, de főleg az Újvilág közgazdasági intézményeinek megismerése céljából. A valamivel több mint egy esztendeig tartó megfigyelő körútjáról visszatérve, megszerzett tapasztalatairól elaborátumban számolt be. Tudományos igényű értekezésében a mezőgazdasági statisztika összes észlelt mozzanatait felölelte, s egyszersmind korszerű javaslatokat tett a mezőgazdaságra vonatkozó adatok gyűjtésére és feldolgozására. Széchényi miniszter méltatva, s nagyra becsülve Fiáth nagyszabású reformterveit, 1884-ben megbízta őt a minisztériumban
létesítendő
magyar
mezőgazdasági
statisztikai
ügyosztály
megszervezésével és vezetésével, ezzel egy időben osztálytanácsossá léptették elő. Ez időtől kezdve mint „kitűnő” nemzetgazdasági író, szakszerű munkálkodásával európai színvonalra emelte részlegének működését. Megalkotta a magyar mezőgazdasági statisztikát, szervezte a gazdasági tudósítói intézményt, s rövid idő alatt kivételes tekintélyre emelte a hivatalos statisztikai jelentéseket. „Egyéniségének kiváló tulajdonai nem kisebb tiszteletet és rokonszenvet biztositottak részére első minisztere Széchényi előtt, mint később Szapáry Gyula gróf, valamint Bethlen András gróf miniszter elött is. Mindnyájan felismerték és becsülték benne ugy a teoretikus, mint a praktikus gazdát is.” A miniszteri elégedettség és bizalom erősödése folytán később a mezőrendőrségi főosztály élére állították. Az 1890-es évek elejétől Lipthay István miniszteri tanácsossal vállvetve, állandó referense a napirendre kerülő vám- és kereskedelmi kiegyezést célzó tárgyalásoknak. Szakvéleménye rendszerint irányadó volt, s a megbeszélések magyar álláspontja az általa „precizírozott” alapokon nyugodott. Ennek is tulajdonítható, hogy a kormány sokoldalú tapasztalatait és tanulmányait igen gyakran vette igénybe. Míg a minisztériumban dolgozott, nem készült nagyobb közgazdasági kormányzati vagy törvényhozási „munkálat” az ő közreműködése nélkül. Külföldi tanulmányútjának egyik legnagyobb eredménye és érdeme az volt, hogy a magyar mezőgazdasági statisztika megtalálta helyes alapjait. Még 1884-ben készült el nagyszabású munkája („A mezőgazdasági statistika szervezése. Jelentés gróf Széchenyi Pál földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. minister úr ő nagyméltóságához. Bpest, 1884.” Különlenyomat a Közgazgasági Értesítőből), amelyben feltüntette Magyarország búza és rozs fogyasztását, különös tekintettel az országban nélkülözhetetlen gabona vetőmagra. Ez irányú erőfeszítéseit követte a Magyarországon összeírt állatállomány szakszerű 86
feldolgozása, amely két esztendőt vett igénybe. Később, 1887-ben kísérletet tett a világ összes búzatermésének és fogyasztásának kimutatására, erőfeszítéseinek eredményeit az évről évre, augusztusban megjelenő statisztikai kimutatások fényesen illusztrálták. Nemcsak a hazai, de a külföldi sajtó is elismeréssel fogadta e nagybecsű értekezéseket. Kivételes tájékozottságával közreműködött az állategészségügyi törvényjavaslat kidolgozásában, jelentékeny szerepet játszott az 1890-es évek elején terítékre kerülő mezőgazdasági törvényjavaslat elkészítésében, nem utolsó sorban pedig 1890-ben, mint a kormány teljhatalmú miniszteri biztosa, eredményesen lépett fel a mezőgazdasági kártevők elleni védekezésben. Figyelmet érdemel továbbá azon nagyszabású reformja is, melyet az országban a legfontosabb tényező, a mezőgazdasági termelés érdekében létesített. A vetések állásáról közölt jelentések – amíg régebben a legkevésbé sem tájékoztatták az ezek iránt érdeklődő szakembereket – az 1890-es években amint napvilágot láttak, a tőzsdére is érezhető hatással voltak. A termőterületekről szóló beszámolókat tüzetes részletességgel, de egyszersmind nagy gonddal is szerkesztette, mindegyikhez különböző százalékos kimutatásokat csatolva, úgyhogy azok mindig tájékoztatást nyújtottak nem csak az államnak, ám különösen a gazdáknak, kereskedőknek, iparosoknak is arra nézve, hogyan is áll a gabonavetés, milyen termésre van kilátás. Amellett, hogy törvénybe cikkelyezték, továbbá az örökös főrendiházi tagsági jogosultsággal bíró főrendi családok könyvébe beiktatták a Fiáth családot, „az ő Felsége által élethossziglan kinevezett 50 és a főrendiház által élethossziglan megválasztott 50 tag” között megtaláljuk „méltóságos eörményesi és karánsebesi báró Fiáth Miklós”-t is, mint a főrendiház választott tagját. Fiáth Miklós első házasságát 1875. július 3-án kötötte semsei Semsey Alice-zal (1853–1882), Semsey Albert Abaúj–Torna vármegye főispánja és füzesmegyeri és tápiógyörgyei Bencsik Valéria leányával. Ebből a frigyből a Fiáth házaspárnak öt gyermeke született; Béla (1876–1914) császári és királyi huszárkapitány, főhadnagy a 10. számú huszárezredben, Ferenc (1877–1929) császári és királyi kamarás, külügyminisztériumi miniszteri tanácsos, helytartótanácsi fogalmazó, magyar királyi honvéd huszárfőhadnagy, Mária (1879–1955) a Magyar Vöröskereszt főnökasszonya, Miklós (1879–1947)
iuris
utriusque
doctor,
miniszteri
tanácsos
a
magyar
királyi
külügyminisztériumban, László (1882–1915) lovaskapitány, hadnagy a 7. császári és királyi huszárezredben. Felesége halálát követően Fiáth Miklós 1891. január 10-én nősült újra, amikor is nőül vette özv. Saárossy-Kapeller Ödönné született Fackh Máriát (1865–1925), 87
Fackh Károly és báró Girault de Roche-Corbon Mária leánygyermekét, ebből a házasságból született Mária (1895–1956) és a korán elhunyt Beatrix. Fiáth Miklósnak egy unokája született, László fia és gróf Klebelsberg Margit házasságából Ilona, de ő sem érte meg a felnőtt kort.
45. ábra Báró Fiáth Miklós, a főispán Cziráki és dienesfalvi gróf Cziráky Béla császári és királyi kamarás főispánt (1884– 1891) az uralkodó a császári és királyi közös külügyminisztériumba udvari és miniszteri tanácsossá „extra statum” nevezte ki, ezzel egyidejűleg főispáni tisztségéből január 9-i elhatározással felmentette. Cziráky 1891 kora tavaszán vált meg Fejér vármegye főispáni székétől, s a kormány – ugyan hosszadalmas huzavonát követően – a neki különösen fontos tisztségre végül is báró Fiáth Miklóst nevezte ki. Már az év elejétől kezdve megjelentek a sajtóban a főispán-jelöltekről szóló híresztelések, felröppent Szőgyény-Marich Géza, Bóné Géza császári és királyi kamarások (utóbbi volt Fejér vármegyei alispán), Sárközy Aurél akkori alispán, valamint gróf Szapáry László neve is megjegyezve, hogy Fiáth már a kezdetektől a jelöltek között szerepelt. „Egyáltalán, Fejérmegye élén csakis katholikus főispán fog állítatni, mert az aristocratia egy része ugy sincs azzal kibékülve, hogy a tisztikar túlnyomó része református.” Április elejére dőlt el a hónapokon keresztül húzódó nyitott személyi kérdés, s az akkori hivatalos lap a következőkben adta hírül Fiáth Miklós – az uralkodó és gróf Szapáry Gyula miniszterelnök
általi – kinevezését: „A
belügyminisztérium vezetésével megbizott magyar miniszterelnököm előterjesztésére: báró Fiáth Miklós császári és királyi kamarást és földmivelésügyi magyar miniszteri osztálytanácsost, Fejérvármegye és Székesfejérvár szab. kir. város főispánjává kinevezem. Kelt Bécsben, 1891. évi április 14-én.” Természetesen feszült várakozás előzte meg Fiáth hivatalba lépését, az egykori liberális közlöny például az alábbiakat tette közzé: „…nagy becsülésnek és a legmelegebb rokonszenvnek örvend…– közigazgatási talentumával, sürüen 88
kipróbált tapintatával és céltudatos ténykedéseivel, ugy a kormány elismerését, mint Fejérvármegye és Székesfejérvár szab. kir. város rokonszenvét és ragaszkodását ki fogja érdemelni.” Még a beiktatást megelőzően, május 21-én történtek a felsőházi bizottsági választások, ahol Fiáth Miklóst Fejér vármegyéből beválasztották a közgazdasági és közlekedésügyi, egyúttal a naplóhitelesítési bizottságba is. Az újdonsült főispán installációja fényes külsőségek mellett és ősi szokás szerint – többek között részét képezte a főispáni fogadalomtétel, majd ezt követően a járási szolgabírák háromszor emelték fel a vállaikon az immáron hivatalába helyezett megyefőt – május 26-án történt meg. Báró Fiáth Miklós munkáját a vármegyében közvetlenül Sárközy Aurél császári és királyi kamarás, alispán (1885–től) segítette 1894. október 10-ig, ekkor Komárom vármegye és Komárom szabad királyi város főispánjának nevezték ki. Az ugyanezen a napon megtartott vármegyei törvényhatósági közgyűlés Huszár Ágostont választotta meg az alispáni tisztségre. „…Fejérvármegye közigazgatása (Fiáth) kormányzata alatt mintaszerüvé vált, a népesség közgazdasági helyzete pedig, noha temérdek elemi csapás látogatta meg a vármegyét, lényegesen javult.” – értékelt később a korabeli hírlap. Főispánságának második esztendejében áradások voltak a megyében, s a veszély napjai alatt a bárót magát is éjjelnappal, állandóan kint lehetett találni a fenyegetett pontokon, s személyesen vezette a mentési munkálatokat. „A szegény embereken, a kiknek a földjét elöntötte a víz, ha másképpen nem lehetett, a sajátjából segitett.” Mindazonáltal amikor elmúlt a veszedelem, gondoskodott arról is, hogy többé hasonló természeti katasztrófák ne sújthassák az igazgatása alatt álló területeket, tekintélyét latba vetve elérte a Duna vízszabályozásának megkezdését Ercsi, Iváncsa és Adony községek térségében. Abban a valamivel több mint öt esztendőben, ameddig Fiáth látta el a főispáni feladatkört, a legkiemelkedőbb események közé tartozott az uralkodó megkoronázásának negyedszázados évfordulója, 1892-ben a vármegyei küldöttség élén a főispán látogatást tett I. Ferenc Józsefnél. Találkozásuk megismétlődött, amikor a következő évben a Vas vármegyében tartott hadgyakorlat alkalmával a király újfent fogadta a főispán által vezetett vármegyei küldöttséget. A látványos, fényes külsőségek közepette a korszak két nagy feladatot támasztott a főispánnal szemben, a gazdaság fejlesztését és a problémák orvoslását, valamint a honfoglalás millenniumára történő méltó felkészülést, megünneplést és megörökítést.
89
A vármegye gazdasági viszonyait illetően főispánságának első éveiben igen lesújtó kép tárul elénk. A különböző, bő termésű kapásnövényeken és a tengerin kívül a termés általában rossz és minőségileg silány volt. A peronoszpóra mellett a filoxéra már a vármegye egész területén pusztított, ennek megfelelően a szőlőtermés csupán negyede volt a szokásos mennyiségnek. A filoxéra (szőlőtetű, a levéltetvek közé tartozó, nálunk a szőlő gyökerén élősködő rovar) 1884-ben mutatkozott először a székesfehérvári Szőlőhegyen. Miközben „…a phylloxera ugyszolván már az egész vármegye területén lévő szőllőket elpusztitotta”, 1892-ben megkezdődött az ún. amerikai szőlővesszők telepítésével történő védekezés. A vármegye 102 községéből 97 szőlőműveléssel is foglalatoskodó településéből 87 községet támadtak meg az élősködők, s ezek közül ekkorra már 40-ben végezték el az amerikai ültetvények kialakítását. Azonban ez a fajta védekezés kizárólag hosszabb távon bizonyulhatott sikeresnek. 1894-ben már 88 község – köztük Aba – szőlője pusztult el teljesen. 1895-től az amerikai szőlő mellett szénkénegezést, homoki szőlőművelést is alkalmaztak, mindezek ellenére az 1896. esztendőről az alispáni jelentésben azt olvashatjuk: „A mult év folyamán a filoxera terjedésével még azon szőlők is elpusztultak, melyek az előző évben termésben voltak.” 1892. október 9-én adták át rendeltetésének s nyílt meg a – Say Ferenc építész tervei alapján elkészített – székesfehérvári lovassági „József főherczeg laktanya”, amelybe a 10. császári és királyi huszárezred törzse és három százada vonulhatott be. A lovas kaszárnya felépülésével megszűnt a vármegye területén történő állandó katonai beszállásolás, jóllehet az építkezés tartama alatt a vármegye ez alól mentesítve volt. Ugyancsak ebben az esztendőben adták át a Meixner Károly építész tervei szerint felépített – 1854 óta magas színvonalú oktatást folytató – fehérvári állami főreáliskola épületét. 1895 júniusában nyitották meg a székesfehérvári javítóintézetet százhúsz növendék számára, gazdagon berendezett könyvtárral, szemléltetőeszközökkel. Nemcsak Martonvásár, de a vármegye történetének szociális szempontból kiemelkedő fontosságú eseménye volt a Fejér Vármegyei Árvaház alapítása. Az alispán elnöklete alatt a millenniumi emlékbizottság 1895. szeptember 13-i ülésén Vasadi Balogh Lajos azt, a később el is fogadott javaslatot terjesztette elő, hogy a vármegye közönsége a honfoglalás ezredik évfordulóját úgy ünnepli meg legméltóbban, ha az árvák részére vármegyei árvaházat létesít. A különböző pótadókból és adományokból összegyűlt pénzből az alapozási és földmunkákat végül is 1900 őszén kezdték el, az árvaházat Huszár Ágoston alispán nyitotta meg 1903. május 90
második napján. Ugyancsak 1896 novemberében nyitották meg s adták át a forgalomnak a Fejér és Tolna vármegyei – a személyszállítás és a gazdasági fejlődés szempontjából annyira óhajtott – vicinális (helyiérdekű) vasúthálózat Székesfehérvár – Pusztaszabolcs – Adony – Dunaföldvár – Paks vonalrészének első kiépített szakaszát. A millennium méltó megörökítéseként határozta el a városi közgyűlés, hogy Fejér vármegye monográfiáján belül megíratja a koronázó város történetét is, amely feldolgozás 1898-ban meg is jelent Károly János nagyprépost ötkötetes összeállításának második köteteként. A millennium maradandó emléke a modern stílusban épült székesfehérvári ezredéves iskola is, melyet 1899. szeptember elsején nyitottak meg. Főispánsága idején Fiáth ellátta az 1873-ban alakult – 1910-től Múzeumegyesület néven tovább működő – Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet elnöki tisztét is, melynek célja volt a vármegye és a város múltjának „földerítése”, a történeti s régészeti kutatások támogatása irodalmi téren. Fiáth Miklós a főispáni széktől 1896 novemberében vált meg, ekkor a bodajki választókerületben országgyűlési képviselővé választották. Fejér vármegye főispáni székét testvéröccse, báró Fiáth Pál foglalta el. Korszakunkban a vármegye választókerületeiben általában a nagy- és középbirtokos politikai erők képviselői csaptak össze a mandátumokért. 1905-ig a konzervatív politikát hirdető nagybirtokosok a kormánypárt, a középbirtokosok az ellenzék, leginkább a függetlenségiek hirdette politika védelmében léptek fel. 1896-ban a függetlenségiek győztek öt kerületben, kizárólag Bodajkon sikerült Fiáth Miklós főispánt szabadelvű kormánypárti programmal megválasztani. A vidéki voksolások alkalmával a – korabeli sajtó értékelésére hagyatkozva – leghevesebb választási küzdelem éppen Bodajkon zajlott le, ahol végül is Fiáth Miklós 1247 szavazattal utasította maga mögé a néppárti római katolikus plébános Szentiványi Kálmánt (1107 szavazat). „Mint képviselő uj ember, mint a magyar közéletnek munkása, régi ember; dolgozó-asztalánál széles látókörü, szorgalmas, gyakorlati felfogásu, tudományosan képzett ember; a társaságban közszeretetnek örvendő kedves ember. …A kik jól ismerik a nemes bárót, azt mondják, hogy jobban meg fog felelni tehetségének és képzettségének az a müködési tér, a melyen mint képviselő dolgozhat. Oly kevés emberünk van, a ki a közgazdasági kérdéseket alaposan ismeri, a ki egyes fejleményeknek vagy intézkedéseknek az ország közgazdaságára való kihatását átlátni képes, a ki el tud igazodni abban a szövevényes valamiben, a mit világgazdaságnak ismerünk, hogy kár egy ilyen tulajdonságokkal biró embert a törvényhozásban nélkülöznünk.” – mutatta be az olvasóknak és a választóknak az egyik helyi újság az 91
újdonsült honatyát. Az összeférhetetlenségről szóló jogszabály (1875. évi I. törvénycikk) figyelembevételével november 6-án főispáni állásától saját kérelmére felmentették, az 1885. évi VII. törvénycikk alapján pedig az élethossziglan kinevezett főrendiházi tag Fiáth, országgyűlési képviselővé történő megválasztásával főrendiházi tagsági jogát is elvesztette. Egyidejűleg – az ipar felé fordulva – megtette az első lépést a gazdasági karrier kiépítésére, s belépett a „Magyarhoni üveggyárak” részvénytársaságához igazgatótanácsosnak. Annak ellenére, hogy a vállalat megannyi nehézséggel küszködött, s közel állt a felszámoláshoz, Fiáthnak alkalma nyílhatott kiváló pénzügyi képességeit kamatoztatni. Midőn öt és fél éven keresztül viselt főispáni tisztségétől megvált, 1896. december 29-én – atyja 1846. évi elismerését követően – a távozó főispánt Székesfehérvár szabad királyi város közgyűlése díszpolgárai közé iktatta. Az országgyűlési képviselő Fiáth Miklós tevékenysége mindmáig feltáratlan, a képviselőházi jegyzőkönyvek s egyéb dokumentumok feldolgozásával, a fővárosi s helyi sajtó részletekbe menő áttanulmányozásával életének ezen korszaka a további kutatások irányát jelöli ki. Annyi bizonyos, mint képviselő nagyszabású közgazdasági terveit óhajtotta tovább fejleszteni, de komoly várományosa volt az éppen akkoriban megüresedett földművelésügyi miniszteri tárcának is. Vállalkozásai, törekvései azonban nem jártak sikerrel, „…sorsa innentől kezdve meg volt pecsételve. Küzdött, dolgozott, ám tervei nem sikerültek, éppen mert becsületes volt behálózták, végleg tönkre ment s csődbe jutott. …Tragédiája az egyéniségében rejlett; ideálista volt.” Mihelyt anyagi viszonya rákényszerítette, 1901 februárjában elhagyta a székesfővárost és sógorához, Schmidt-Pauli Edgárhoz költözött, Hamburgba tette át székhelyét, ahol annak kiterjedt exportüzletében munkálkodott tovább. Itthon szóba került – érdekeltségeinek csődje miatt – képviselői immunitásának felfüggesztése is, ezzel szemben a képviselőház feloszlatásáig megtarthatta bodajki mandátumát. Távozását követően néhány hónappal feleségével és mostoha leányával, Nandine-nal New Yorkba utazott, ahol átvette sógorának ottani kereskedelmi érdekeltségeit. Fiatal kora ellenére, az utóbbi esztendők zaklatott üzleti problémái miatt egészsége megromlott, tragikus körülmények között, október 17-én távozott el, szívszélhűdés végzett vele. Az október 21-én tartott vármegyei közgyűlés gróf Zichy Jenő javaslatára jegyzőkönyvben is megörökítette a volt főispán emlékét. Kereskényi Gyula érdi esperesplébános indítványára elhatározta a törvényhatóság, hogy az elhunyt báró arcképét 92
megfestetik és azt a vármegye dísztermében helyezik el. Fiáth Miklós földi maradványait november első napján tették hajóra, s 14-én helyezték örök nyugalomra a Veszprém megyei akai családi sírboltban. Atyja mellett helyezték nyughelyére a korán elhunyt Beatrix „baroness”-t, akit korábban a székesfehérvári hosszútemető sírkertjéből szállítottak Akára. 1903 októberében, a vármegye őszi közgyűlésén Huszár Ágoston alispán bejelentette, elkészült – a Zsolt József festő által megfestett, az akkori főispán, báró Fiáth Pál költségén elkészíttetett – néhai báró Fiáth Miklós olajfestménye. Mellén az I. Ferenc József uralkodásának 25. évfordulójának alkalmából kiadott, 1873. évi Hadiérem látható, melyet mindenki megkapott, aki az uralkodó oldalán ütközetben részt vett. Báró Fiáth Miklós életútjának jó néhány mozzanata még homályos számunkra. Bővebb kutatásokat igényel a főispánságát követő korszakon túlmenően közgazdasági, pénzügyi és külkereskedelmi tevékenységének szélesebb ismerete s értékelése. Tágabb értelemben vizsgálva közéleti tevékenységét, tulajdonképpen sem ő, sem családja – annak ellenére, hogy egyes tagjai kiemelkedő szereplői voltak nemcsak Fejér, de az egész birodalom történetének – nem kapta meg a méltán kijáró történeti érdeklődést. Közéleti szereplése és tevékenysége figyelemre érdemessé teszi a jelenkor kutató társadalma számára is.
93
46. ábra Zsolt József: báró Fiáth Miklós (1903) Források Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában II. Budapest, 1894. Farkas Gábor: Fejér megye politikai viszonyainak vázlata a dualizmus korában. In.: Fejér Megyei Történeti Évkönyv (FMTÉ) 7. Székesfehérvár, 1973. Fejérmegyei Napló 1896. és 1903. évfolyam FML Fejér vármegye alispánjának jelentései 1891–1896. FML Fejér Vármegye Törvényhatósági Bizottságának közgyűlési jegyzőkönyvei 1891–1903. Báró Fiáth Ferencz: Életem és élményeim I–II. Budapest, 1878. Fiáth Miklós báró 1848–1901. In.: Székesfejérvári Naptár 1902. A Főrendiház évkönyve 1900–1907. Szerk.: Szerencs János. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája I. Budapest, 1990. Ila Bálint–Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest, 1964. Kállay István: Aba. FMTÉ 13. Székesfehérvár, 1979. Károly János: Fejér vármegye története I–V. Székesfehérvár, 1896–1904. Kempelen Béla: Magyar nemes 94
családok IV. Budapest, 1912. Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. 1849–1914. Székesfehérvár, 1996. Lencsés Ferenc: Martonvásár. FMTÉ 21. Székesfehérvár, 1990. A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest, 1897. Magyar nemzetségi zsebkönyv II. Nemes családok 1. Budapest, 1905. Magyarország földbirtokosai. Sajtó alá rendezte: bellusi Baross Károly. Budapest, 1893. Magyarország helységnévtára. Szerk.: Jekelfalussy József. Budapest, 1895. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal IV. Pest, 1858. Pótlék-kötet. Pest, 1868. Nemes családok története I/1. Szerk.: Schneider Miklós. Székesfehérvár, 1937. Uő.: Fejér megye nemesi összeírásai 1754. 1809. Székesfehérvár, 1934. Uő.: Fejér megye nemesi összeírásai 1818–21. 1828. Székesfehérvár, 1934. Uő.: Fejér megye 1843. évi nemesi összeírása. Székesfehérvár, 1936. Uő.: Fejérmegyei nemességvizsgálatok 1727. 1733. 1754. Székesfehérvár, 1937. Sírfeliratok: Szentháromság római katolikus templom (Aba), Fiáth családi sírkert (Aka); Szabadság 1891. Székesfehérvár és Vidéke 1891., 1896. és 1901. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái III. Budapest, 1894. Várnai Tamás: Hantos. FMTÉ 17. Székesfehérvár, 1987.
95
