709
BÁRÁNYKA.
M
lovas j ö t t a síkságon P o l t a v a irányából. P a r i p á j a sovány, kiéhezett, nagycsontú állat, egyébként feketeszörű és csillagos homlokú . . . Lassan l é p t e t e t t , p a t á i megzörrent e t t é k az a v a r t , az elszáradt f ű t o r z s á k a t és a szikkadt k ó r ó k a t . . . Ahogy közeledett a D n y e p e r nádasai felé, m ö g ö t t e mindig hosszabb és hosszabb porfelleg m u t a t o t t P o l t a v a i r á n y á b a . Mert állt a levegő erre, gyenge f u v a l o m se h a l a d t a síkságon át, de az égen fellegek t ö m ö r ü l t e k , terhesek és feketék, igen haragos felhők. Júliusi volt az idő. A lovas h a j b ó k o l t a nyeregben, hol előre, hol h á t r a , m a j d oldalt billenve néha. Aludt, nyilván nem pihent m á r régen v a g y t a l á n az unalom álmosította el, t a l á n a meleg . . . A paripa lasan l é p k e d e t t , m a j d megállt. Sovány n y a k á t kihúzta, remegtek a lábai és a D n y e p e r felé szimatolt. Hörögve szívta a levegőt kitágult orrcimpákkal. A lovas felébredt. Álmos, b a m b a szeme csodálkozva t e k i n t e t t szét. N y á l csordult a szája szélén és lassú m o z d u l a t t a l emelte meg k a r j á t , hogy inge u j j á v a l elkenje a nedvességet. M a j d m e g h ú z t a a k a n t á r t és elhelyezked e t t a nyeregben. E g y k e d v ű e n nézte l o v á n a k figyelő f e j é t , a remegő orccimpákat és a m e r e d t füleket. Hosszú időn á t így, s e m m i t m o n d ó t e k i n t e t t e l és csak amikor rettegve h á t r á l t meg a ló, figyelt a n á d a s felé. — Na, na, Zimácska, csöndesedj m á r — m o n d t a h a l k a n és kevéssé megszorította az állat v é k o n y á t . — M a r a d j n y u g o d t a n , nincsen erre semmi veszedelem . . . De a ló t o v á b b h á t r á l t , m e g b o t l o t t egy f a t ö n k ö n és oldalt u g r o t t . A legény pedig o t t f e k ü d t a p o r b a n ! . . . N e m ü t ö t t e meg m a g á t , legalább is nem nagyon, kicsit a n a d r á g hátsó felén, egészen jelentéktelenül. Felült és m e g t a p o g a t t a a fejét. T e g n a p v e t t egy k u c s m á t , szép bolyhosat és megnézte, hogy a helyén m a r a d t - e ? O t t volt. E l é g e d e t t e n elmosolyodott és felállt. — Hiába, megérte — vélekedett, amikor elgondolta, h á n y ezüstérmecskét a d o t t á t a perzsa kereskedőnek ezért a k u c s m á é r t . A k a n t á r u t á n nyult, de a ló ijedten u g r o t t el tőle. — H e j ! . . . — f o h á s z k o d o t t fel benne a méreg és l e k a p t a a kucsm á t , hogy Zimácskához v á g j a . De a kucsma nem röpült el, o t t m a r a d t a legény öklében. Kevéssé összepréselődött a göndör prém a m e g r e t t e n t ököl szorítása a l a t t . . . m e r t a n á d a s suhogni k e z d e t t ! Alig n é h á n y méterre a legénytől AGÁNYOS
710 e l h a j o l t a k a b ó b i t á k és valakinek a léptei a l a t t m e g t ö r t e k a nádszálak. Zimácska g a z d á j a m e g t a p o g a t t a a bőrövet, hogy működik-e a tőr és kevéssé lelapult ugrásra készen. Bozontos fej t e k i n t e t t a nádasból elő. H r u s k a apó feje, a pusztai csavargóé. A fej u t á n rongyos r u h a t ö m e g b u j t ki, toldott-foldott egyvelege az i t t e n i viseletnek. H r u s k a apó hamiskásan nézett a legényre és e l t á t o t t a fogatlan nagy s z á j á t , úgy dörmögte : — Marha vagy, B á r á n y k a ! . . . B á r á n y k á t e l ö n t ö t t e a pir és a k u c s m á t kezdte nézegetni. H r u s k a apó elődöcögött és ő is a k u c s m á t nézte. A z u t á n n y i k k a n t o t t egyet, h a s á r a kulcsolta kezét görcsös erővel, hogy elfojtsa feltörő kacagását. — B á - á - r á n y k a — lihegte — h á t m e g i j e d t é l ! — É n - e ? — csodálkozott B á r á n y k a . — Mitől i j e d t e m volna meg. T á n bizony kendtől, a p u s k a ? A pusztai csvargó s z a b a d k o z o t t : — Tőlem, t a l á n ennyire még sem vagy g y á v a legény . . . H a n e m . . . ismered a moszkovita puskások g u n y á j á t ? Ismered? B á r á n y k a feltette a k u c s m á t , z a v a r t a n p i s l o g o t t : — Ismerem, m á r hogyne ismerném, zöld a r u h á j u k . . . — Zöld? — nézett merően H r u s k a apó. — Az, zöld, m i n t a s a r j u . Miért csodálkozol? . . . Bocskort vagy hosszúszárú csizmát h o r d a n a k . Villás p u s k á t a gyalogosok, d á r d á t , ha lovon ülnek. — J ó — b ó l i n t o t t az öreg és m e g v a k a r t a az o r r á t elgondolkozva. B á r á n y k a megfogta a ló k a n t á r j á t és a kengyelbe t e t t e a l á b á t . M a j d lassan nyeregbe lendült, kényelmesen, ahogy szokás volt nála. Némileg m a f l a fiú volt. Kicsit elrévedezett, pislogott n é h á n y a t és e l i n d í t o t t a l o v á t a gázló i r á n y á b a . H r u s k a apó a földre telepedett és vigyorogva figyelte a legényt. Zimácska a vízbe lépett, iszapos lé c s a p ó d o t t a hasa alá. H a l a d t a vízben t o v a , m á r a szügyéig értek a hullámok, a m i k o r megállt. B á r á n y k a meredten ült a nyeregben és keletnek t e k i n t e t t . H r u s k a apó a m o t t a p a r t o n , kacagva t á t o g a t o t t megint, a h a s á t t a p o g a t v a , közben n a g y o k a t h e m p e r e d e t t a földön. — H ö - h ö — vihogott. — H o g y m e g j á r t a , t e r e m t u c c s e , gondoltam ! Zimácska piszkosan, iszaptól és békanyáltól b o r í t o t t a n visszatért a p a r t r a . Nyergében B á r á n y k a elfehéredve, f a k ó n . — Mi-mi, mi ez ? — hebegte. — K i k azok o t t a n . Hruska apó megnyalta a kezefejét: — Most se ijedtél meg, t u d o m . . . Hogy kik azok, mit t u d o m én ! Azért k é r d e z t e m , hogy milyen a m o s z k o v i t á k g u n y á j a . . . — De ezeknek piros — nyögte B á r á n y k a . — E z é r t k é r d e z t e m én is — b ó l i n t o t t a csavargó. B á r á n y k a elgondolkozott. L á m , t e g n a p este még azt hitte, milyen
711 jó lesz, ha eléri a Dnyepert . . . Mert Bárányka szökésben volt. Tegnap délelőtt kidobolták Poltavában, hogy minden épkézláb embernek jelentkezni kell a nacsalniknál és akkor puskát kapnak, esetleg ruhát is, hogy megvédjék Romanov Pjotr cár őnagyságát a svédek ellen. Ettől pedig Bárányka irtózott hihetetlenül és ezért tegnap inkább nyeregbe ült, átlovagolt az éjszakai sötétben Poltava utcáin. A Dnyeperen túlra indult, ahol Grigor bátyónak van a tanyája, földhányás egy domboldalon, ócska putri, előtte kút, pár árva fa és semmi más. Ennyi a tanya . . . Ott nem találhatják meg a nacsalnik elmberei. — Hej — fohászkodott fel Bárányka, amikor előtte állt a baj tisztán. — Hát kik lennének, azok, apó, nem tudod? — Nem zöldek, talán a svéd Károly katonái! Megesznek azok, öcsém, téged is meg engemet is . . . hogy enné meg őket a nádifarkas ! Bárányka az apó mellé telepedett. Csizmáját lehúzta s kiöntötte a vizet. Elnyúlt a földön, talpait a napnak tartotta, úgy szárítgatta magát. Félt, remegett a teste, pedig meleg volt, fülledt a levegő. Júliusi volt az idő. Báránykát elnyomta a félelem, elaludt. Hruska apó tökmagot rágcsált és nézelődött. Gondolkozott is közben, hogy mit kellene tenni, talán elbujni valahová, be a nádasba, de hogy megnézte sarutlan, bütykös lábát, köpött egy nagyot: — Még a farkasnak se kellek ! . . . Lodobogás közeledett, tompa kocogás. Alig negyven méterre tőlük árva fűz bólongatott a Dnyeper partján . . . Itt bukkant föl a közeledő lovas. Hruska apó oldalt pislogott és megbökte Báránykát. — Hallod-e, te? A lovas ideig állt a víz partján, majd meglátta a heverőket és odaléptetett. Öles, szélesvállú volt ez az ember, kerekarcú és sötétszemű. Kucsma nem volt a fején, összetapadt hosszú haja majdnem a válláig ért. Lábait nem a kengyelben tartotta, hanem csak úgy lóbázta a levegőben és ha kellett, sarkantyúit a ló hasa alá vágta. Kényelmesen ült a nyeregbe, mint általában a régi, gyakorlott lovasok. Bárányka felriadt, nyugtalanul nézett rá, hátha a nacsalnik embere? Hruska apó félvállról figyelte, hátrább csúszott a földön, mert a jövevény ott állította meg lovát, éppen az orra előtt. Az idegen merően nézte őket és látva a két ember zavart, morcos tekintetét, felkacagott: — Hé ! Jóegészséget nektek — köszöntötte őket nevetve, de a két ember nem felelt s megrántotta a kantárt. — Nem tudtok tisztességet? Közöttük volt a ló, tizenhatmarkos, nehéz állat és úgy vágta szét a port hatalmas patáival, hogy Bárányka és az apó szürke lett, tetőtől-talpig szürke. Menten felugrottak, az öreg valami köszönésfélét dörmögött, Bárányka pedig lekapta a kucsmáját. A hosszúlábú
712 lelépett a nyeregből, a p o l t a v a i legénynek megfricskázta az állát, m a j d egy kicsit fel is ü t ö t t e , hogy összeverődtek a fogai. — N a , szép öcsém, mi vagy t e erre? — kérdezte. — Nyögd m á r ki, n e m eszlek meg ! — Pásztor, barin. És B á r á n y k á n a k h í v n a k . . . — J ó — b ó l i n t o t t az idegen — nagyon jó neved v a n . . . H a n e m t e , öreg, m á r különb legény vagy — és megrázta a csavargót, hogy kiszálljon belőle a por. — Igen, egészen megfelelő legény vagy nekem, de m i t keresel i t t ? — H á t éldegélek, barin, i t t élek a p u s z t á n meg a n á d a s b a n . Most p i h e n ü n k ezzel a legénnyel együtt, a B á r á n y k á v a l — f ü l l e n t e t t az öreg. — Okosan, m a j d én is veletek pihenek — és letelepedett. Azok csak álltak és b á m u l t a k rá. — H á t ü l j e t e k m á r le, m e r t m e n t e n elkapom a bokátokat ! H r u s k a apó megcsóválta a fejét : — Fenelegény vagy, az m á r szent ! B á r á n y k a összehúzta a szemét és t é p e l ő d ö t t . Az idegen mellett t e l e p e d e t t le ő is három-négy lépés távolságban, félszegen. Valahogy úgy ült, hogy minden pillanatban felugorhasson, ha ez a m e g t e r m e t t e m b e r a vállára a k a r n á t e n n i a kezét. Guggolva üldögélt a sarkán és azon gondolkozott, hogyan léphetne meg innen. Zimácska, vigye el az ördög, t á v o l r a kószált el és f ű s z á l a k a t tépdesett, keresgélt az eltikk a d t síkon. B á r á n y k a kegyetlenül szenvedett. Z u b b o n y á t kifűzte, csupa víz volt a melle. H a ez a nacsalnik embere? — t é p e l ő d ö t t és szidta a sorsát, hogy erre j ö t t és nem a kobeljaki ösvényen. H r u s k a apó fészkelődni k e z d e t t : — Mond, barin, hogy h í v n a k t é g e d ? Csönd. A hosszúlábú elmosolyodott, B á r á n y k a i j e d t e n figyelt, v a j j o n m i t felel. A csavargó is m e g z a v a r o d o t t , mert, az a n g y a l á t , ugyancsak szúrós, éjsötét szeme volt az idegennek. — H a n e m a k a r o d . . . a k k o r ne szólj. Igazán ne . . . A hosszúlábú f o n t o s k o d v a égnek emelte m i n d k é t kezét, u j j a i t kimeresztette, t r é f á s a n k a c s i n t o t t : — N e m t a g a d o m , m á r minek t a g a d n á m — és t e n y e r é t a combj á r a c s a p t a . — H á t , Dzsingisz k á n v a g y o k ! B á r á n y k a elröhögte m a g á t , félelme egyszeribe elpárolgott és kényelmesen földre helyezkedett, úgy élvezte a tréfás b e m u t a t k o z á s t , — Dzsingisz k á n ? — n e v e t e t t B á r á n y k a . — Hiszen akkor a Gobitól jöttél, barin. Az a p á m is onnan s z á r m a z o t t . . . így m o n d t a legalább. H r u s k a apó szótlan volt, f a n y a r . — A Gobi? Az messze v a n — nézett az égre. — És ha onnan j ö t tél, a k k o r v a l ó b a n messziről j ö t t é l . . . N a g y o b b a t is m o n d h a t t á l volna. M a j d az idegen kezére m u t a t o t t , ahol egy furcsa f o r m á j ú g y ű r ű csillogott:
713 — E z t a holmit, t u d o m , csak a moszkvai u r a k h o r d j á k . A g y ű r ű s ember felállt, lábait szétterpesztette és a kezét meg zsebrevágta. — J ó szemed van, öreg — m o n d t a . — A k k o r ismered t a l á n a n á d a s t is? B á r á n y k a és az apó összenéztek. — Mire jó, ha ismerem? — kíváncsiskodott H r u s k a . — K ü l ö n b e n ismerem — m o n d t a gyorsan, m e r t a g y ű r ű s kéz a nyereg felé k a p o t t . N a g a j k a volt felakasztva ott, hosszú szalagján apró ólomgolyók. — H á t akkor gyerünk — b ó l i n t o t t az idegen. — K ü l ö n b e n , t e legény, te j á m b o r nevű, elmehetnél P o l t a v á b a . — Már m i n t én? — hüledezett B á r á n y k a és egyszeribe sírás szállt a t o r k á b a . — Hiszen ez t a l á n maga a nacsalnik — gondolta. — Már m i n t t e ! — k i á l t o t t B á r á n y k á r a és megfogta a mellette álló ló k a n t á r j á t . — Ülj rá ! — E r r e ? . . . — de a következő p i l l a n a t b a n m á r az idegen ló nyergében volt, a hosszúlábú egyetlen m o z d u l a t t a l lökte fel. — N e b á n t s , barin ! — Ördögöt b á n t a l a k . . . csak P o l t a v á b a mégy. E l m é g y a t á b o r b a , megkeresed a parancsnokot, Mencsikov őnagyságát és elmondod, hol kerültél erre a lóra. É r t e d ? Mencsikov ő n a g y s á g á t ! . . . A n a g a j k a felemelkedett és az idegen paripa nekiindult a síkságnak v á g t a t v a . Zimácska f e l k a p t a f e j é t és csodálkozva nézett a gazd á j a u t á n , akit szélvészként v i t t a másik ló. Parasztasszony bóbiskolt a Vorsokla h i d j á n . E s t e v o l t m á r , sehol holdvilág, fényesség. Tikkasztó volt az e s t e ; nehéz teherrel j ö t t az egyik tanyáról, lepihent i t t és elaludt. K o s a r á r a h a j l o t t rá a feje, h á t á t a k a r f á n a k t á m a s z t o t t a , úgy p i h e n t . . . M a j d megijedt, kereszt e t v e t e t t magára : — K r i s z t u s k á m , A t y á s k á m , mi jön o t t ! De m á r el is m e n t . R o b o g o t t . E g y ló volt, csattogó p a t á j ú állat, r a j t a lovas — B á r á n y k a . Görnyedten ült a nyeregben jól a k á p á b a kapaszkodva, a k a n t á r t m á r régen elveszítette, még az akácosnál, de elveszíthette volna m á r előbb is, hiszen az idegen ló e g y á l t a l á b a n n e m t ö r ő d ö t t vele, a k á r jobbról r á n t o t t a meg a zablát, a k á r balról. V i t t e egyenesen és biztosan P o l t a v á b a . Ördögi állat v o l t . . . Amikor elindult úgy egy kilométernyire a Dnyepertől arra gondolt, hogy csak t á v o l o d jék el, m a j d lelép a nyeregből. De B á r á n y k a , a régi pusztai lovas — igaz, meglehetősen félénk, óvatos lovas — nem boldogult vele. T u d t a , hogy nem b í r j a Poltaváig a v á g t á t és ebben nem is csalódott. De a m i k o r trappolni k e z d e t t a ló és B á r á n y k a megpróbálta a leszállást, ú j r a v á g tázni k e z d e t t . . . B á r á n y k a megpróbálta kétszer, háromszor, sikertelenül . . . s akkor rettegve gondolt arra, hogy t a l á n az ismeretlen valóban a mesebeli Dzsingisz k á n ! Nap kelet
47
714 E t t ő l kezdve leszámolt mindennel, megadással t ű r t e a sorsát. — H a P o l t a v á b a kell mennem, legyen meg az a k a r a t o d , Atyácsk á m — f o h á s z k o d o t t fel és elképzelte, mennyivel okosabban t e t t e volna, ha t e g n a p este a kobeljaki ú t r a t é r . . . Most a b á t y ó k u n y h ó j á b a n lenne, t ö k m a g o t majszolna, heverne a b u n d á n és élvezné a t ú r ó s a v a n y k á s s z a g á t . . . De mindez persze semmivé lett, P o l t a v á t hozta eléje a sors, ahol a nacsalnik v á r j a , no meg t a l á n a c á r a t y u s k a is f l i n t á v a l és t a l á n k a t o n a m u n d é r r a l . . . Igy mélázott, f o r g a t t a a g y á b a n a sorsát és szemrebbenés nélkül t ű r t e , hogy a furcsa bestia arra vigye, amerre furcsa gazdája megparancsolta, a p o l t a v a i t á b o r b a . . . . A híd előtt sebes i r a m o t k e z d e t t a ló és fergeteg m ó d j á r a r o b o g o t t a köveken á t . T a l á n egyszáz m é t e r t f u t h a t t a k még, m i k o r elérték az első őröket. Moszkvai pikások v o l t a k ezek, k e t t e n nyeregben ültek, k e t t e n pedig t ű z fénye mellett heverésztek, beszélgettek. B á r á n y k a mindössze a n n y i t l á t o t t , hogy a két lovas eléje ugrat o t t , a t ö b b i e k pedig e l t á t o t t szájjal néztek, m e r e d t e k rá. Lövés is d ö r r e n t és B á r á n y k a f e l f o h á s z k o d o t t : — J a j , az a Dzsingisz k á n ! É s lehúzta fejét, nehogy a h a j á b a n a k a d j o n meg a golyó. A k é t lovas m ö g ö t t e v á g t a t o t t és o r d í t o t t t o r k a s z a k a d t á b ó l : — Állj meg, hé, állj meg ! ! ! Igy a z u t á n h á r m a s b a n f u t o t t a k t o v á b b , elől B á r á n y k a és mögötte a moszkvai lovasok. Ezek váltig ordítoztak és f e l z a v a r t á k a t ö b b i őröket is. Volt egy k a t o n a , aki a v á g t a t ó ló elé állt. Volt, de a k ö v e t kező p i l l a n a t b a n m á r nem volt, szegény. Felordított, az árokba gurult... és B á r á n y k a a t á b o r h o z ért. Köröskörül t á b o r t ü z e k világítottak, mell e t t ü k s á t r a k , p o n y v á v a l f e d e t t szekerek, földbeszúrt zászlók és pikák, k ö z ö t t ü k heverő k a t o n á k , sárga és zöld e g y e n r u h á b a n . . . Az őrök e l m a r a d t a k , B á r á n y k a lova t r a p p o l v a kerülgette a t ü z e k e t , ha valaki feléje nyult, oldalt v á g t a fejét és haragosan horkant o t t . B á r á n y k a szeme k á p r á z o t t , a félelem dobpergést v e r t a szívében és érezte, hogy m e n t e n lehull a nyeregből valamelyik t ű z kellősközepébe, ha nem jön azonnal Mencsikov úr . . . Végül is megállt a ló. Lovasa elkábulva m e r e d t előre, érezte, hogy megfogják c o m b j a i t , a d e r e k á t és a földre állítják. De j ó f o r m á n senkit sem l á t o t t , semmire sem gondolt, csak a k u c s m á t szorongatta görcsösen a m a r k á b a n , melyért ezüstérmecskéket fizetett a perzsa kereskedőnek. A z u t á n hosszú idő telt el. B á r á n y k a lassankint magához t é r t és némileg látni is k e z d e t t . E g y rosszképű barin állt előtte, szagos, kipom á d é z o t t , vércse orrú. Mellette s mögötte hasonló urak aranyos r u h á ban, k a r d o k k a l és pengő s a r k a n t y u k k a l , nyilván mind generális. A rosszképű úr B á r á n y k a h o m l o k á t dörzsölgette valami illatos folyadékkal, amire később úgy emlékezett, m i n t nagyon büdös valamire, dörzsölgette és váltig k é r d e z ő s k ö d ö t t :
715 — H o n n a n hoztad, fiam, a Cézárt? B á r á n y k a illedelmesen a k a r t felelni, de nem j ö t t hang a t o r k á r a . Á — á . . . és csak később, i d ő m u l t á v a l t u d t a k i n y ö g n i : — A Dnyepertől, u r a m , az ördög nádasától. E r r e o t t h a g y t á k a sujtásos u r a k egymagára a Cézár l o v a s á t . . . K ü r t ö k harsantak, dobok peregtek, vezényszó h a s í t o t t néha a rivalgásba és a csapatok menetelése d o b b a n t o t t a meg olykor a földet. A poltavai ü t k ö z e t é j s z a k á j a v o l t ! . . . B á r á n y k a körülnézett. Díszes s á t o r b a n volt, tán- a mennyország lehet ilyen ! Nézte, csodálkozva nézte a sok fényes holmit, de m á r alig bírt a k á b u l a t t a l és b e l e f e k ü d t csizmásan, ködmönösen Mencsikov ú r mennyzetes á g y á b a . Csak a b á r á n y b ő r k u c s m á t t e t t e a feje alá egy díszes p á r n a t e t e jére, amelyen szerelmespár volt kihimezve. — H á t ő lett volna? P j o t o r ? — Az, a c á r a t y u s k a v o l t . . . H r u s k a apó és B á r á n y k a o t t ült egy dobon és beszélgettek. A dob t e g n a p még a svédeké volt, svéd hangász v e r t e r a j t a a riadót, de h a j nalra gazdát cserélt. Sok ilyen holmi h e v e r t i t t a D n y e p e r m e n t é n , fegyverek és miegyéb, harcosok szerszámai, k ö z ö t t ü k elszórva egyegy svéd k a t o n a , t e g n a p még élő, m a m á r h a l o t t k a t o n a . P a r a s z t o k és harcosok j á r t a k a síkon, m ö g ö t t ü k társzekér. Megemelgették az elesetteket, lendítettek e g y e t - k e t t ő t és f e l d o b t á k a kocsira a t ö b b i közé . . . — Ő volt, h á t , g o n d o l t a m is, hogy nagy úr lehet — mesélte H r u s k a apó. — Az a gyűrű megszúrta a szemem és nem h a g y o t t b é k é t . Mentünk a n á d a s b a leskelődni a svédek u t á n . Egyszer csak azt m o n d j a a barin, igazhitű orosz v a g y t e ? . . . Mondom neki, nem t u d o m mi az az igazhitű orosz, de orosz vagyok. E r r e ő megkérdezte, kinek t a r t o m . — És eltaláltad, apó? — kíváncsiskodott B á r á n y k a . — El — bólintott a csavargó. — Eltalálok én m i n d e n t . M o n d t a m , hogy ő a svédek ellensége és a moszkovita k a t o n á k vezére. P é t e r c á r a t y u s k a . . . Egész éjjel leskelődtünk a n á d a s b a n és amikor megj ö t t e k a k a t o n á k , a fényes r u h á j ú tisztek, kezetcsókoltak neki. Pedig azok olyanok voltak, de olyanok, m i n t a p á v a . . . Elhallgatott és végigmustrálta B á r á n y k á t : — Belőled m e g mi l e t t ! — K a t o n a — k ö p ö t t egy hegyeset B á r á n y k a és büszkén t e k i n t e t t végig a r u h á j á n . Hosszú csizma volt r a j t a , m i n t P é t e r cáron, pávazöld köpeny, m i n t a moszkvai pikásokon. — Csak a k u c s m á m m a r a d t meg. Mencsikov őnagysága m o n d t a , erről f o g n a k megismerni Moszkvában. Mert Moszkvába visznek ! H r u s k a apó f e l n e v e t e t t : — T a l á n hős lettél, B á r á n y k a ! — Az h á t — bólintott a legény és kihúzta a mellét. — Az . . .
47*
716 H r u s k a a p ó fogta a b o t j á t és e l k ö s z ö n t : — Magam meg visszamegyek a p u s z t á b a , téged pedig vezérelj e n az Isten. Lassan b a k t a t o t t a f ű z f a felé, s a r u t l a n lábait lomhán emelgette. . . B á r á n y k a is t o v á b b á l l t , mosolyogva m e n t t o v á b b , mert a csizmáján s a r k a n t y u k voltak, csilingelők. Csiklandozták a f ü l é t . . . Zimácska u t á n indult. M o n d t á k , hogy a cár ü l t r a j t a , amikor megindultak a svédek és j ö t t e k a folyón á t á r a d a t k é n t . — Nyilván neki is jó sora v a n , hős lett belőle — gondolt szeret e t t e l a lovára és sietve igyekezett a vezéri zászló felé. Dékány András.
MÁRIA
A
ANTOINETTE.
életrajzírásnak és a lélektani történészkedésnek az olvasóközönsége ma talán nem is annyira tömegben, mint minőségi-
REGÉNYES
leg különbözik a detektivregényeket faló olvasók táborától. A műfaj valami sajátos keveréke a tudománynak és a művészetnek. Vagy mondjuk így : körülbelül akkora távolságban van mind a kettőtől, mint a detektivromantika a tiszta irodalomtól. Mégis néhány elsőrangú és művelt író szívesen kifeni ezen a felemás műfajon a maga történelmi visszaérzésének és rekonstruáló erejének fantáziáját (France, Strindberg, Strachey), sőt jeles irodalmárok és publicisták is szívesen elgyakorlatoztak ilyen témáknak ugrókötelein (Maurois, Paleologue), hogy egyéni nézeteiknek visszavetítésével és politikai eszméiknek a multba való transzponálásával adjanak új, eredeti, gyakran pikáns ízt annak a történelmi kotyvaléknak, amelyet a mult kocsonyás anyagának megerjesztéséből főztek munkaműhelyüknek célszerű gyorsforralóin. Emil Ludwig világhírt és nagy vagyont harácsolt össze történetírói bűvészkedéseivel, amelyek szinte a gyári termelés akkordmunkájában kísérteties gyorsasággal és pontossággal szállították az idénytermékeket, standardizált formákban folyvást gyarapodó közönségének ponyvaigényeit kielégítve. Senki se bírta tartani vele a versenyt e történelmi Bata-cipők tömegáruinak kitermelésében. Sajnos, Ludwig műveinek többségétől el kell vitatnunk még az iparművészeti minősítést is, mert első sikerei után üzleti szimatának tévedhetetlenségével rávetette magát a nagyüzemű termelésre, az úgynevezett történelmi riportage-ra, amely a Mommsenek, vagy nem bánom, a Ferrerók nyugodt tudományos kíváncsiságának méltósága helyett a szenzációt, a pikantériát és a leleplezést hajszoló riporternek mindenlébenkanál szemfülességét és felületességét sétáltatta végig a mult avarján. Ha e műfaj tárgyilagos értékét és hasznát meg akarjuk állapítani, akkor — az intellektuális ponyva fertőzetén, a vakmerő célzatosság elfajulásán, az egyéni szeszély forma- és anyagtorzító kicsapongásain túl — pozitív tételként megkapjuk azt, hogy százezrekben és milliókban keltette föl a történet iránt való érdeklődést és talán az arra való törekvést is, hogy ezek után a merész tudományos konkvisztádorok után közeledni próbáljon a források és a forrásművek szentélyéhez, amelyben avatott, tudós és képzett szellemek közlekedő csövein át szűrheti át a Ludwig-féle historizálás iszapos
