Bányai Tamás Vakáció Úgy meredt az újság címlapjára, mintha tükörbe nézve egy elcsúfított és félelmetes arc bámulna vissza rá, egy arc, ami annyira visszataszító és abszurd, hogy az már egyenesen lenyűgöző. És bénító. Az öles betűkkel szedett címszalagot ötször, hatszor is elolvasta, mire eljutott a tudatáig, mi is az, amit az újság közölni akar olvasóival. “Légitársaság zuhanórepülése” olvasta félhangosan, majd többször is átfutotta az egész cikket, s mindannyiszor csak egyetlen gondolat rögződött meg benne: az utazásnak lőttek. Amit a hatodik olvasásra is képtelen volt elhinni. Hány éve tervezi, hogy egyszer végre nem váltja készpénzre éves szabadságát, hanem kiveszi mindkét hetet? És Floridában fogja élvezni a napsütést, a tétlenséget, gyönyörködik a strandon kacérkodó nőkben, talán még egy pincér felszolgálta finom vacsorára sem sajnálja a pénzt. Ami fontos szerepet játszott minden álmában éppen úgy, mint a valóságban. Szerénynek nevezhető álmai megvalósításának ugyanis a pénz volt az egyetlen, ám annál jelentősebb akadálya. Holott tisztességesen, mondhatni jól keresett, de minden garast az élére rakott annak érdekében, hogy legfőbb álmát - amihez képest az összes többi jelentéktelennek és elhanyagolhatónak tűnt - valóra válthassa, amikor annak eljön az ideje. Ez az álom sem volt valamiféle irreális, keresztülvihetetlen dolog, hiszen mindössze csak egy házat akart, s persze egy feleséget is a házba, akivel majd belakják az oly sokszor elképzelt otthont, ahova társaságot hívnak minden hétvégén, emberek, barátok között töltenek el minden munkaszüneti napot. A házhoz is pénz kell, a vendéglátáshoz is. Sőt, még a feleséghez is. Aki férfiak között dolgozik napi nyolc-tíz órát, az nem számíthat arra, hogy munkahelyén fogja megismerni jövendőbelijét. Az csak társaságban lehetséges, ami viszont szintúgy pénzbe kerül. Ajándékot kell venni, vinni, ha meghívják valahova; fizetni kell a számlát, ha étteremben, klubban vagy egyéb nyilvános helyen akar ismerkedni valakivel. Csakhogy a pénz természetéhez tartozik, hogyha az ember egyszer megnyitja a csapot, többé nem tudja elzárni. Előbb csak elcsordogál, aztán kifolyik a kezei közül, s mire észbekap, már adósságba is verte magát. Abból meg olyan nehéz kikecmeregni, mint a mocsárból, ha az ember egyszer belelépett. Minden újabb lépés, minden újabb kísérlet és tovább süllyed, ahelyett, hogy száraz talajra lépne. Stohlnak a pénz jelentette a biztonságos szárazföldet, noha azt maga sem tudta volna megmondani, mekkora az az összeg, aminek birtokában szilárd talajt érez a lába alatt. Ha a Könnyű Szárnyak légitársaság nem hirdeti meg olcsó jegyeit, a floridai kirándulás is álom marad. De meghirdette, és az alacsony ár annyira csábító volt, hogy annak már Stohl sem tudott ellenállni. Az olcsó jegyekre annak volt esélye, aki elsők között foglalja le és fizeti ki a jegy árát, amit Stohl - már akkor is érezte, elhamarkodottan - megtett. Ezen viszonylag könnyen túltette magát, végeredményben jelentéktelennek is mondható pénzösszegről volt szó. A rossz elhatározás mételye akkor kezdett el dolgozni benne, amikor rájött, a repülőjegy önmagában nem sokat ér. Ahhoz, hogy ezt a váratlanul jött lehetőséget valóban élvezni tudja, szállodai szobát is kell foglalni, autót is kell bérelni. A vakációt nem töltheti a szabad ég alatt még Floridában sem, az amerikai tömegközlekedés meg olyan gyatra, hogy arra nem számíthat, muszáj autót is bérelni,
1
hacsak nem akar leragadni a szállodai szobában. Négy fal között itthon is lehet, s az egy fillérjébe sem kerül. Egy hetet töltött el azzal, hogy az interneten megtalálja a lehető legkedvezőbb ajánlatot. Az autóbérléssel nem volt gondja. Már a harmadik napon sikerült rezerválni egy kisméretű kocsit, aminek jó az üzemanyagfogyasztása, korlátlan számú mérföldet hajthat vele, és a kétheti bérleti díj olyan alacsony volt, hogy el sem akarta hinni. Ráadásul nem kértek sem foglalót, sem hitelkártya számot, az égvilágon semmit. Öt perc alatt kezében volt a kinyomtatott visszaigazolás: az autó várni fogja Önt a repülőtér parkolójában. Hanem a szállodai szoba! Azt nem értette. Ha utazásának ideje a főszezonra esik, akkor miként lehetséges, hogy bérautó van dögivel, csak szállodai szobákban van jelentős hiány? Mert a legtöbb helyen minden szobára volt már vendég, s egy közepes árú szobát végül csak úgy sikerült lefoglani, hogy hitelkártyájáról előre kifizette a két hetet. Ebbe nagyon ódzkodva egyezett bele, de úgy érezte, nincs más választása, ha nem akar bizonytalanra megérkezni Floridába. És mit látnak szemei e pillanatban? Hogy a légitársaság egyik percről a másikra csődöt jelentett, bárminemű előzetes bejelentés, értesítés vagy tájékoztatás nélkül. És a csőd bejelentésének pillanatától egyetlen repülőgépük sem emelkedik fel a földről, toporzékolhatnak a hoppon maradt utasok, a társaság nagyon sajnálja. A megrökönyödést és bénító döbbenetet kiváltó első percek után Stohl még elégedett is volt. Isten akarta így, mégse pocsékolja nehezen megszerzett pénzét, s meghozta helyette azt a döntést, amire ő, bármennyire hajlott is rá, nem tudta elhatározni magát. Mert többször is megfordult a fejében, hogy visszalép, lemond mindent, repülőjegyet, autó és hotelszobafoglalást, csakhogy az utolsó pillanatban, amikor már éppen dönteni szándékozott, felülkerekedett benne az álmok hatása. Negyven éves elmúlt, nem halogathatja sokáig elképzelései valóra váltását, ha nem akar savanyú agglegényként megöregedni. Jóllehet, megszokta már a magányos életmódot, mégis az utóbbi hónapokban mind gyakrabban és mind lebírhatatlanabbul vágyódott a társaság után. Munkahelyén még azt a hibát is elkövette, hogy ebédidőben átment a szomszéd fülkébe szót váltani az ott dolgozó fiatal férfivel, akinek nevét is csak azért tudta, mert az interneten rendszeresen leveleztek, ez hozzátartozott a munkájukhoz. Látni is látta reggelente, amint belép irodafülkéje ajtaján. Az ajtóra szerelt névtábláról leolvasható volt a neve, így tudta beazonosítani levelezőpertnerét a valós személlyel. Balszerencséjére főnöke éppen akkor haladt el mellette a folyosón, amikor be akart lépni a szomszéd fülkébe. Elég volt egy rosszalló tekintet, egy figyelmeztető köhintés, és már fordult is vissza. Még örült is, hogy főnöke később nem tette szóvá az esetet. Ettől a perctől azonban még jobban felerősödött benne a társaság utáni vágyakozás. Nem volt ugyan elzárva a világtól, az internetről, ritkábban a televízióból mindenről értesült, napra készen tudta mi zajlik körülötte, akár közel, akár távol. Hallotta a legújabb slágereket, megnézte a legújabb filmeket egy idő után azonban minden, amit látott vagy hallott, olyan meseszerűvé vált, hogy még a legfrissebb híreket is úgy fogta fel, mint egy hollywoodi filmrendező fantáziájának szüleményeit. Emberek közé akart kerülni, éloszót hallani, valóságos emberek közelségét érezni. Ezért jött kapóra az az olcsó repülőjegy, s ezért gondolta meg magát az utolsó
2
pillanatban, valahányszor visszakozni akart. Most viszont mások visszakoztak helyette. Miután eljutott a tudatáig, hogy az utazásból immár nem lesz semmi, sorre vette teendőit. Először is a kifizetett repülőjegy árát kell visszaszerezni. Haladéktalanul leült számítógépe elé, s már pötyögtette is a légitársaság web címét. A monitoron csak egy rövid tájékoztató jelent meg, miszerint a honlap a csőd bejelentése óta átmenetileg szünetel. Azok, akik az előre kifizetett repülőjegyeik árát akarják visszaigényelni, forduljanak a hitelkártyát kibocsátó bankhoz. - Bizalommal - dörmögte maga elé Stohl, - ezt is hozzá kellett volna tenni. Ismét pötyögtetni kezdett, ezúttal a bank web címét. A harmadik betűnél, mintha meggémberedtek volna az ujjai, abbahagyta a gépelést, és a monitor felett a csupasz falra bámult. Én még csak szerencsés helyzetben vagyok, gondolta, de kitől és hogyan kapják vissza pénzüket azok, akik a repülőtéri pultnál készpénzért vették meg jegyeiket? Nagyon kevesen fizetnek ma már készpénzzel, mintha a pénzérmék és bankjegyek javarészét kivonták volna a forgalomból. Néhány ember azért mégis akad. Ők kihez forduljanak? A tájékoztatóban az is szerepelt, hogy a csőd bejelentésének pillanatától a reptéri alkalmazottak sem dolgoznak. A légitársaságnak fellelhető telefonszáma sem volt, központjukkal kizárólag e-mailen lehetett kapcsolatot tartani. Vagy a reptéren a társaság emblémáját viselő alkalmazottakon keresztül, de azok is csak a gépek indulása előtt egy, másfél órával voltak elérhetők. A légitársaságnak egyetlen repülőtéren sem volt saját kioszkja, más társaságoktól bérelték egy-egy órára a csomagfeladás és jegykezelés helyét. Mindez a költségek minimálisra faragását szolgálta, állításuk szerint így tudták csak biztosítani a versenytársakénál jóval olcsóbb repülőjegyeket. “Pénzszűke sem akadály, hogy felvigyünk az égre!” Ez volt a Könnyű Szárnyak jelmondata, s meglehetősen hosszú időn keresztül úgy tűnt, tartják is magukat ahhoz, amit hirdetnek. Stohl is csak jókat hallott róluk. A kiszolgálás ugyan minimális, még egy kérdésre elvárt feleletért is kis híján fizetni kellett, viszon új gépekkel repültek és azok tagadhatatlanul tiszták meg tűrhetően kényelmesek voltak. A jegyek áráért valóban nem tettek mást, mint hogy szállították az utasokat. Eddig kétségtelenül olcsón és megbízhatóan. - A megbízhatóságról egy szót se ejtsünk ezek után - dünnyögte Stohl -, ami pedig az olcsóságot illeti… Azok jártak jól, akik túl vannak az utazáson. Érezte, hogy felszökik a vérnyomása. Semmi köze másokhoz, igyekezett megnyugtatni magát, mégsem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy ő is fizethetett volna készpénzzel, s most ott állna ő is tehetetlenül, galád módon kijátszva egy idegen repülőtéren, többszáz mérföldre otthonától, és téphetné a haját dühében. Hogyan fog innen hazakerülni? Hajába markolt, mintha így is tépni kéne. Aztán a telefonkészülék után nyúlt, hogy felhívja a bankot. Többszöri kicsöngést követően rögzített hangot hallott. “Hívásáért hálás köszönettel tartozunk. Kérjük, hogy készülékének gombjaival jelezze mit választ az következő lehetőségek közül. Ha a tájékoztató nyelvének az angolt akarja használni, nyomja meg az egyes gombot, ha a spanyolt, akkor a kettest.” Mutatóujját az egyes gombra helyezte. Mielőtt bármi történt volna, a szöveget megismételték spanyolul is.
3
Eközben arra gondolt, milyen szerencse, hogy csak két világnyelvből áll a választék, s nem kell még franciául, kínaiul, netán szuahéli nyelven is végighallgatni ugyanazt. “Az egyes gombot nyomja meg, ha bankkártyájának elvesztését óhajtja bejelenteni. A kettest, ha címváltozást akar tudatni velünk. A hármast, ha… Végül a hetes gombot nyomja meg, ha számlamódosítási kérelme van.” Stohl most a hetes gombot nyomta meg. “Kérjük, hogy az egyes gomb lenyomásával jelezze, ha a számláján feltüntetett összeg nem egyezik az Ön által valósnak vélt összeggel. A kettes gombbal, ha úgy érzi tartozása vitatható. A hármassal, ha valamelyik szolgáltató tévesen terhelte meg az Ön számláját.” Ekkor csend következett, majd miután a vonal másik végén nem érzékeltek jelzést, a gépi hang megismételte az előbbi szöveget. Stohlnak ezalatt lázasan működött az agya. Tévesnek éppen nem nevezhető, itt most nem tévedésről van szó, inkább vitatható tartozásról. Türelmetlenül megnyomta a kettes gombot. “Kérjük, hogy telefonkészülékének számsorán üsse be hitelkártyájának tizenhatjegyű számát.” Stohl előhalászta a plasztik kártyát és ingerülten pötyögtetni kezdte a számokat. A nyolcadik számnál az ötös helyett véletlenül a hatost nyomta meg. Fülét a kagylóhoz szorítva tanácstalanul nézett a készülékre. Ilyenkor mi van? Várakozott, s közben érezte, hogy kezében megremeg a telefonkagyló. Hosszas csend után a gépi hang megismételte a kérést. Újra kezdte, de a türelmetlenség szülte idegességtől reszkettek az ujjai. Megint elhibázott egy számot. - Hogy az a…! - sziszegte maga elé Stohl, és mérgében olyan erővel csapta le a telefonkagylót hogy az eltörött. Néhány percig fel és alá járkált a szobájában. Időbe telt, mire eldöntötte, a szállodafoglalást kell lemondani, azon jóval több pénze forog kockán, a bankot ismét felhívni ráér később is. Valamelyest lehiggadva odaült az íróasztalához a számítógép elé. A minitoron előhívta a visszaigazolást, telefonszámot azonban hiába keresett, csak egy e-mail címet talált. Pillantása a telefonkészülékre tévedt, s bánatosan állapította meg, a telefon amúgy is befuccsolt, csak az interneten tud kommunikálni. Megírta a levelet, amiben részletesen elmagyarázta, mi indokolja a visszalépést. Nagyon sajnálja, hogy így alakult, írta a levél végére, de őt magát is mellbevágta a légitársaság csődjének váratlan híre, ami a foglalás lemondására kényszeríti, holott már hónapok óta tervezte ezt a vakációt, s már többször elképzelte, milyen kellemes napokat fog eltölteni a kiválasztott szállodában. Tudatosan úgy fogalmazott, hogy az hízelgő legyen, s hogy köz és megérthetővé váljék, visszalépése abszolút önhibáján kívüli eseményeknek tudható be. Továbbítás előtt még egyszer elolvasta a levelet, és elégedett volt vele. Ettől megnyugodott, s azon tanakodott önmagával, mitévő legyen az adott helyzetben. Hajlott arra, hogy visszamondja igényelt szabadságát is, de beléje bújt a kisördög. Ha már így alakult… Számolgatni kezdte, mikor is volt szabadságon utoljára. Maga is meglepődött,
4
hogy hat éve, édesanyja halálakor. De milyen szabadság volt az? Az eltelt hat évben inkább pénzre váltotta a neki járó szabadnapokat, aminek főnökei és munkatársai egyaránt örültek. Ez az igénytelenség csak részben volt pénzéhségnek betudható, hiszen, ha értelmét látja, Stohl sem vonakodott volna kivenni járandóságát. Valahányszor szóba kerültek a szabadságolások, minden esetben az volt a dilemmája, mit kezdjen a felkínált szabad idővel? Anyagilag megengedhette volna magának, hogy eltöltsön egy-két hetet valamelyik tengerparti üdülohelyen, de semmi értelmét nem látta a napon heverészve unatkozni, vagy egy álmos kisváros utcáit járni céltalanul. Társasága nem volt, kevés ismerősével is csak néha váltott néhány szót, így aztán senki sem akadt, aki egy közös kirándulásra invitálta volna. Annak meg végképp semmi értelmét sem látta, hogy otthon, négy fal között töltse el szabadságát, amikor így is voltak pillanatok, hogy legszívesebben menekült volna otthonról. A munkahelyén minden kalitkába zártsága ellenére jól érezte magát, munkája érdeklodését és figyelmét egyaránt lekötötte. Ezért vállalkozott - ha kérték, bármikor - túlórákra, s ezért nem igényelte hosszú évek óta kiérdemelt szabadságát. Fogalma sem volt kollegái suttogásáról, ami természetesen a háta mögött történt. Munkatársai strébernek tartották őt, s maguk között csak idiótának nevezték, de egyiknek sem jutott eszébe kifejezni háláját, amiért éppen neki köszönhetően soha egyetlen főnök sem gördített akadályt szabadságolási igényeik útjába. Azért sem mondott köszönetet senki, ha valaki helyett késő estig bent maradt dolgozni. Igaz, azt sem róhatták fel neki, hogy mindezért viszonzást vagy előnyöket várt cserébe. Soha nem kért fizetésemelést, előmenetelre nem tartott igényt. Egyetlen haszna volt, a gyakori elbocsátásoknál az ő neve soha sem került szóba. Most viszont már beleélte magát a várható változatosságba. Ha kérdezik sem tudta volna pontosan megmondani, mi az amire számított, de valahol a tudatalattijában már ott fészkelt a gondolat, az élete meg fog változni. Előnyére. Valakivel majd összehozza a véletlen, ami már nem is lehet olyan véletlen, ha ennyire várja. Ezért okozott az általa beismertnél jóval nagyobb csalódást a repülőtársaság csődje. Stohl megvacsorázott, ivott egy doboz sört (ez volt az egyetlen luxus, amit megengedett magának), majd ezt követően visszaült a számítógép elé. Ahogy számított rá, levelére megérkezett a válasz. “Tisztelt Stohl Úr! Kérésének nem tehetünk eleget. A főszezonra való tekintettel szobafoglalása végleges és visszavonhatatlan, ezért a kifizetett, illetve hitelkártyájáról levont összeget nem áll módunkban visszatéríteni. Reméljük azonban, sikerül elfogadható megoldást találnia, s így mégis élvezheti majd a szállodánk vendégszeretetét.” Kétszer olvasta el a levelet. Harmadjára már összefolytak szemei előtt a betűk. - Mi az hogy…? De hiszen ez felháborító! Ez csalás, sőt, ez már nyílt rablás! Ki hallott már olyat, hogy valaki azért fizessen, amit meg sem kapott, vagy amit sohasem vett igénybe? Hitetlenkedve meredt a monitorra, és egyre élesebb formát ölto felháborodás kerítette hatalmába. Ilyet egyszerűen senki sem tehet meg vele. Ez egy égbekiáltó jogtalanság! Csalódás fogja érni őket, ha azt képzelik, hogy én ebbe minden ellenvetés nélkül belenyugszom, háborgott magában.
5
Hosszas és dühös töprengés után kisütötte, tulajdonképpen nem is a szállodánál foglalta le a szobát, hanem egy ügynökségen keresztül. Eddig azokat próbálta elérni, s lehet feleslegesen pocsékolta idejét, hiszen a szállodával kellett volna érintkezésbe lépni. A keresőbe beírta a hotel nevét, s a monitoron már meg is jelent előtte a szálloda honlapja. A baloldali legfelső kockában ez állt: virtuális túra. Kísértést érzett engedni a csábításnak, hogy megtekintse mi minden szépet és jót kínálnak a vendégeknek, csakhogy ez már nem volt aktuális. Így aztán addig böngészett, míg meg nem találta a keresett e-mail címet. Lejegyezte egy papírszeletre, s már hozzá is fogott a levélíráshoz. Ezúttal se nem udvariaskodott, se nem magyarázkodott, néhány szóval kifejezte abbéli óhaját, hogy lemondani akarja február tizennegyedike és huszonnyolcadika közötti szobafoglalását. Miután a levél végére odabiggyesztette: mielőbbi válaszukat várva, tisztelettel, Stohl, hátradőlt a székén, s azon kezdett lamentálni, vajon mennyi idő múlva érkezik válasz. Szeretett volna végére járni ennek az egész utazási históriának. Bizonyos akart lenni afelől, hogy a légitársaság csődje miatt nem éri károsodás. Egy negyedóra sem telt el, alig hallható kattanás jelezte, megjött a válasz. “Kérjük, hogy szobafoglalással kapcsolatos mindennemű igényét telefonon keresztül közölje ügyintézönkkel.” Alatta ott volt a telefonszám. Stohl egy percig mereven nézte a számot. - De nagy kedvében akarnak járni a vendégeknek! - dünnyögte maga elé. - Még egy díjtalan telefonszámuk sincs. Ezért is nekem kell fizetnem. Elégedetlenül csóválta fejét, de már nyúlt is a telefonkészülék után. Úgy meredt a megmarkolt süket telefonkagylóra, mintha az is bosszantani akarná. Aztán eszébe jutott, alig egy órája ő volt az, aki tönkretette. Fogason lógó kabátja zsebéből előkotorta mobiltelefonját. A parányi készüléket nem szívesen használta, idegesítően bonyolult volt bármit is kikeresni rajta, a gombok is olyan kicsik voltak, hogy azokat csak egy pálcika segítségével lehetett tévedhetetlenül nyomkodni. Valahányszor vaskos ujjával próbálkozott, mindannyiszor két gombot nyomott meg egyszerre, s ilyenkor minden egyes alkalommal úgy érezte, ott helyben megüti a guta, menten földhöz vágja a készüléket, s addig tiporja, tapodja míg ripityára nem törik. És azért sem szerette használni a mobiltelefont, mert minimális díjátalányban egyezett ki a szolgáltatóval, s minden hívásnál attól tartott, átlépi a megengedett percmennyiséget, az extra percekért meg pofátlanul sokat számolnak. De most nem maradt más választása. Már az első percben úgy érezte elsötétül előtte a világ, és a mobiltelefont is a másik készülék sorsára juttatja. Megismétlődött a ha ezt, akkor az egyest, ha azt, akkor a kettest játék. A ki tudja hanyadik gombnyomás után végre valami bíztatót is hallott. “Kérjük legyen türemmel. E pillanatban valamennyi ügyintézonk az Önhöz hasonlóan nagyrabecsült vendégekkel van elfoglalva. Ígérjük, az első szabad munkatársunknak Ön lesz a következő ügyfele.” Ezután zene következett. Andalító barokk muzsika, ami csak első hallásra volt megnyugtató. Miután a gép negyedszer ismételte meg a fenti szöveget, a zene is idegesítővé vált.
6
Elhúzta fülétől a telefont, egy pillantást vetett az órájára. Tíz perce várakozik. Amilyen szerencsém van, gondolta, most futok ki a percekből, megszakad a vonal, s kezdhetem az egészet előlről. Magasabb tarifáért. Ablakon kidobott pénz, ha ennyit kell várakozni. Most már hangosan beszélt. - Hah! Nekem ne mondja senki, hogy ezt nem direkt csinálják. Jutalékot kapnak a telefontársaságtól, ha ugyan nem közvetlenül azok késleltetik a kapcsolást. Kiválóan meg van ez szervezve. Faltól falig járkált a szobában, s egyre szaporábban szedte lábait, mint aki attól tart, ha nem igyekszik kellőképpen, le fog késni valamiről. Az ügyintézo szavai teljesen váratlanul érték. Első hallásra nem is tudta megkülönböztetni a gépi hangtól. A vonal másik végéről beszélő türelmesen megismételte. - Üdvözlöm, uram, miben lehetek szolgálatára? Rosszabb volt, mint a gépre rögzített hang. Stohl indiai vagy pakisztáni akcentust érzett ki belőle. De emberi hang volt végre! Stohl, mintha most akarná behozni a várakozásban eltelt időt, kapkodva - s mi tagadás - elég összefüggéstelenül adta elő kérelmét. - Nem értem - mondta a vonal tulsó végén az erős akcentus tulajdonosa. - Mit nem ért? - kérdezte Stohl ingerülten. - Hogy miért akarja lemondani a szobafoglalást. - Nem mindegy? Közbejött valami. Csődbe ment a légitársaság. Beteg lettem, családi problémáim vannak. Elment a kedvem az utazástól. Vissza akarom kapni a pénzemet. - Lenne olyan szíves a nevét mégegyszer… - Stohl. Stohl Erik. - Egy pillanat türelmet! - Na, tessék! Már megint! Levetette magát a fotelbe, s a szemközti ablakot bámulta. Az ablak túloldalán vigasztalan eső árasztotta el az utcát. Egy órával korábban hozta meg a téli estét. Stohl felsóhajtott. Kisvártatva ismét hallotta az ügyintézo hangját. Szavaiból egyet sem értett. - Elnézést, kérem, ismételje meg, amit mondott. - A szo… a bá… a szá.. Úgy tetszett, a vonal másik végéről beszélő, ahogy kimondja, rögtön el is nyeli a szavakat, hogy utána gyorsan és érthetetlenül kiköpje magából. Stohl félbeszakította. - Nem tudna egy kicsit lassabban beszélni? Az indiai összeszedte magát, s most tagoltan ismételte meg, amit az előbb mondott. Stohl most sem értette. - Kezdje elölről! - parancsolt az ügyintézore. - Szobája le van foglalva. Stohl most már kiabált. - Ezt én is tudom, jóember! Éppen ezt a foglalást akarom lemondani. Még most sem érti?
7
- Nem lehet. Ez olyan tisztán csengett, hogy Stohl elhúzta mobiltelefonját a fülétől, odatartotta az orra elé, és úgy meredt a készülékre, mintha egy bizarr csodabogarat szorongatna a kezében. Időbe tellett, mire megemésztette a hallottakat. - Mit mondott? - kérdezte elnyújtott hangon, hitetlenkedve. - Nem lehet. - Mi az, hogy nem lehet? - üvöltötte Stohl, kezében megremegett a mobiltelefon. Most már eleget szórakozott velem, adja a szálloda igazgatóját. Vele akarok beszélni. - Nem lehet. Az indiai nagyon sokszor mondhatta már ezt a két szót, mert olyan tisztán és érhetoen hangzott, mintha évek óta mást sem gyakorolt volna. Stohlnak minden önuralmára szüksége volt. - Talán szabadságon van az igazgató úr? Akkor a helyettesével, vagy bánom is én, valakivel, akivel érdemlegesen lehet beszélni, és akinek hatásköre… - Nem lehet, uram. Ez már egészen másképp hangzott. Kicsit sírósan, kicsit esdeklően. - Megmagyarázná, hogy miért nem lehet? - A szálloda Floridában van. - Ne mondja! Azt hittem a Marson. És ezért nem tudok az igazgatóval beszélni… - Ezért. A mi irodánk… - itt egy kibogozhatatlan hosszú szó következett. Hosszas és végtelen türelmet igénylő kérdezősködés után Stohl végül megértette, hogy az a szerencsétlen ügyintézo egy közvetítő iroda alkalmazottja, s valahonnan Indiából beszél. Félig elnyelt és újraköpött szavaiból határtalan igyekezet érzodött ki. - Annyit megtehetek - hallotta Stohl a vonal másik végéből, - hogy megpróbálom kapcsolni a szállodát. Erre már nem is felelt, csak lehunyta szemét, telefonját a füléhez szorította, és hallgatta a zúgást, ami a kontinenseket elválasztó óceán szüntelen és csillapíthatatlan morajlására emlékeztette.
8
