Bangha Béla S. J.: Világnézeti válaszok IX. rész -vége.
Befejezés Milyen kincs a katolikus vallás? A katolikus vallás a legnagyobb kincs a világon. Ez az egyetlen bölcseletileg és hittanilag tökéletesen igazolható, minden támadást és bírálatot győzelmesen tűrő, szilárd egységű világnézet, amely az élet nagy kérdéseire nagyszerű, megnyugtató s eligazító választ tud adni; az egyetlen igazán természetfölötti, a lelket tökéletesen kielégítő és megnyugtató, Isten közelébe emelő vallás. A katolikus vallást Jézus Krisztus alapította és senki más. Egyetlen más vallás sem mondhatja ezt el magáról. Egyedül a katolikus vallás mutat töretlen, szakadás nélkül való vonalat a világ Üdvözítőjétől napjainkig. A katolikus vallás nem egyéni véleményekre és magyarázatokra, hanem Krisztus szavára épült, amelyet a Krisztus által kőtalapzatra épített egyetlen Anyaszentegyház őriz és magyaráz. Itt nem válogatnak az egyes emberek a dogmákban a kor ízlése és divatja szerint. Itt közel 2000 év óta mindig ugyanaz a tanítás, és valamennyi ország valamennyi katolikus templomában ugyanazt a krisztusi igazságot prédikálják. A katolikus vallásnak ez az egység adja meg nagyszerű egyetemességét az egész világon. Elmehetek Európa vagy Amerika bármely országába, városába, falujába, átbarangolhatom a többi világrészek katolikus templomait és missziós állomásait, mindenütt testvérekre találok, akik ugyanazt a hitet vallják, ugyanazon szentségekkel élnek s ugyanazon legfőbb egyházi tekintély döntő szavára hallgatnak. Ugyanaz az imádság köt össze valamennyiünket, ugyanaz a szentmise a mi közös, Golgotát elevenítő áldozatunk s ugyanaz az Oltáriszentség sugározza valamennyiünkbe a Jézus közelségét s a testvéri szeretet eleven hatóerejét. A katolikus vallásnak ez az egysége, szilárdsága és állandósága okozza aztán azt, hogy a katolikus gondolkodás minden nagy korkérdésre biztos és határozott választ ad. Mi nem ingadozunk és forgunk a divatok szerint, nálunk mindig ugyanaz volt a felfogás az Egyház és az állam viszonyáról, a házasságról és családról, a magántulajdonról s a szociális kötelességekről, életről és halálról, feltámadásról és örök életről. Oly szoros ez az egység, hogy aki letér annak az útjáról, az kiközösíti magát közülünk. Nálunk nem lehetnek hívők vagy éppen lelkipásztorok olyanok, akik talán már Jézus istenségében, sőt a személyes Istenben sem hisznek.
Ez az erős és ingathatatlan hit az, ami a katolikus embert az erkölcsi élet terén megizmosítja s minden áldozatra képessé teszi. Nekünk vértanúink vannak (nemcsak politikai értelemben!), mégpedig milliónyi számban. Nekünk szentjeink vannak, akik az erkölcsi nagyság napsugaras szépségében ragyognak. A felebaráti szeretet és irgalmasság, a hithűség és áhítat, a halált megvető bátorság és a lemondás hősei: milliónyi számban! A világnak egyetlenegy testülete sem mutathat fel ilyen csillaghullást, ilyen hősök-csarnokát, az erkölcsi nagyságok ilyen tömegét. A katolikus vallás nyújtja a legszebb és legmélyebb vigasztalást a szenvedőnek, amikor az örök életre mutat fel, amelyet a kereszthordozó Krisztus követése által kell megérdemelnünk. Kedveseink sírja felett ez tölt el a boldog feltámadás és örök viszontlátás felséges reményével. Szegénységben és betegségben odanyúl a hónunk alá s iparkodik a keresztény szeretet ezer leleményességével segíteni rajtunk. A katolikus vallás terjesztette el a felebaráti szeretet gondolatát a világban. Ő létesítette az emberszeretet intézményeit: a kórházakat, menedékházakat, árva- és szegényházakat; ő tette kötelességévé a gazdagoknak és nagyoknak, hogy enyhítsék a bajba jutottak nyomorát. Ő tette meg a családot a szentségi szeretet tűzhelyévé, ő állította be a karitász angyalait, az apácákat a szenvedő emberiség szolgálatába. De ő terjesztette el a szociális gondoskodás elvét is már az első keresztény századoktól kezdve, ő tartja ébren ma is a komoly és önzetlen szociális érzést; a pápák, főleg XIII. Leó és XI. Pius sürgették legjobban a társadalmi rend visszásságainak megszüntetését s a munkás és a szegény ember erőteljes, intézményes védelmét. A katolikus Egyház feje adta ki csak újabban is a Quadragesimo anno-ban a jelszót: oda kell törekedni, hogy senki se legyen proletár; egyszerű munkás embernek is adassék meg az a lehetőség, hogy necsak magát és családját tarthassa el becsületesen, hanem magasabb szellemi életet is élhessen, sőt némi kis vagyont is gyűjthessen. Ha a katolikus vallás elvei uralkodnának a társadalomban és gazdasági életben, egyszerre megszűnne a szegények kizsarolása, a tőke mindenhatósága s az elégedetlen tömegek között a forradalmi hajlam. E mellett a katolikus vallás a tudományoknak és a művészeteknek is mindig legfőbb melengetője volt. Minden iskolafajta, az egyetemtől a kisdedóvóig, a katolikus Egyház gondolataként látott napvilágot; a népoktatás egésze egyházi kezdeményezésre fejlődött. Minden tudománynak első művelője az Egyház volt s ma is minden tudomány-szakban kimagasló a hívő katolikusok szerepe. A művészetek terén meg egyenesen alig van valami, amit nem a katolikus vallás sugalmazott: a legnagyobb költők (Dante, Shakespeare), a legnagyobb szobrászok és festők (Raffael, Michelangelo), a legnagyobb zeneszerzők (Beethoven, Schubert, Liszt, Mozart), a legnagyobb dómépítők az Egyház kebeléből nőttek ki. A katolikus vallás a legjobb nevelő. Neki vannak a legszebb nevelési célpontjai, leghatásosabb példaképei, legbeváltabb eszközei, legjobb módszerei. A katolikus nevelésnél nincs jobb nevelés. A katolikus vallás a legjobb békítő intézmény a népek viszálykodásai között. Így háború veszélyének leküzdésében is a legkomolyabb tényező. A világháborúban s azóta is a pápa volt az, aki kezdettől végig erős szavakkal ostorozta és helytelenítette a háborút. Hogy nem hallgattak rá, nem a pápa bűne volt. A papok megáldották a fegyvereket? Gyermekes mese! Nem a fegyvereket áldották meg, hanem a szegény katonákat, akiknek a harctér ezer veszélye és szenvedése közt ugyancsak szükségük volt áldásra és imádságra. Az édesanyák is megáldották hadba induló katonafiaikat. Ez még nem volt gyűlöletszítás és öldöklésre buzdítás! Ha XV. Benedek pápa békeprogramját idejében elfogadtuk volna, nem lett volna Trianon, sem szétszaggatott és nyomorban sínylődő Magyarország! De nemzeti szempontból is egészen egyedülálló a katolikus vallás értéke. Minden állam legfőbb talpköve a jog, az igazság, a társadalmi egyensúly, a tekintély tisztelet, az erkölcs s a közösségérzet
szilárdsága. Amely nemzetben ezek a tényezők elmosódnak, ott előbb-utóbb beáll a romlás. Márpedig ezeket a tényezőket egyetlen irány sem védi s izmosítja olyan fokban, mint a katolikus vallás. Hiszen az hirdeti és őrzi a leghatásosabban a jog s az igazságosság uralmát, a tekintélytiszteletet, az erkölcsöt, a közösségérzést; az adja meg a társadalmi rend legbiztosabb alapjait. A katolikus vallás védi legerősebben a családot, a gyermeket s a nőt, amikor a családi életet a szentségi és felbonthatatlan házasság intézményére építi. Ahol ezeket a szent törvényeket lábbal tapodják, ott csakhamar meglazul a család s vele együtt a nemzet összetartó ereje. A statisztika is azt mutatja, hogy a katolikus országrészeken legkevesebb az egyke, a házassági elválás, az öngyilkosság. Ahol a katolikus erkölcs virágzásban áll, ott vannak a legjobb apák és anyák, a leglelkiismeretesebb köztisztviselők, a legmegbízhatóbb polgárok. Általában: szinte szavakba sem lehet foglalni, képzelettel sem lehet utolérni, mennyivel rendesebb, boldogabb és jobb lenne az élet a családban, a gazdasági világban, a nemzeti és nemzetközi viszonylatokban, ha a katolikus vallás elvei irányítanák a világot. Ezzel szemben lássuk csak, milyen a valóságos helyzet? A valóságos helyzet A valóságos helyzet az, hogy a katolikusok csak csekély mértékben érvényesítik ma azt az áldásos erőt, amelyet Isten a katolikus vallásba fektetett. Csak két évtizede a történelem legborzasztóbb háborúja alatt nyögtünk. Tízmillió halott s megszámlálhatatlan millió megnyomorodott emberélet jelzi e pusztításnak útját. A gyűlölet a nemzetek közt azóta csak fokozódott. Az emberek a hazafiságot összetévesztik a gyűlölködéssel. A gazdasági feszültség, a munkanélküliség és pénztelenség szinte már elviselhetetlenné lett. A kapitalizmus csőd előtt áll, a szocializmus és kommunizmus pedig csak újabb gaztettekkel és vérfürdőkkel tud pillanatnyi megoldásokat találni. (Szovjetoroszországban közel 20 millió a bolsevizmus által elpusztított emberek száma!) A katolikusok némán tűrik, hogy apró kisebbségek még a túlnyomóan vagy egészben katolikus országokban is lábbal tapodják a katolikusok jogait. Majd ebben, majd abban a katolikus országban van nyílt egyházüldözés; újabban a színkatolikus Mexikóban és nemrég zárult Spanyolországban is. Utóbbi országban sok száz papot és apácát végeztek ki a forradalmárok hallatlan kegyetlenkedések között; Oviedóban a mészárszékekben papok húsát árulták ezzel a gúnyolódó felírással: „Disznóhús”! Franciaországban sokáig a szabadkőmívesek kormányoztak s minden katolikus megmozdulást iparkodtak lehetetlenné tenni. Másutt nincs ugyan nyílt katolikusüldözés, de a katolikusokat feltűnő módon háttérbe szorítják s a fontosabb állásokból, ahol csak lehet, kisemmizik. Vagy pedig olyan törvényeket hoznak, melyek a katolikusokra nézve sérelmesek. Ilyen törvények nálunk a házassági törvények, amelyek az egyházi házasságot magában véve semmisnek tekintik, a válást és újraházasodást megengedik s ezzel valósággal csalétket nyújtanak a könnyűvérű férfiaknak és nőknek a házashűség megszegésére. Olyan viszonyokra, melyeket a katolikus erkölcs intézményes házasságtörésnek nevez, ezek a katolikusellenes törvények a törvényesség és erkölcsösség bélyegét ütik rá. S a katolikusok ezt a kisemmizést, vallásos öntudatuknak ezt a megsértését szó nélkül tűrik és sokáig még csak komoly mozgalmat sem indítottak ezeknek a törvényeknek a megváltoztatásáért. Egy francia katolikus, aki a Szent Imre-évben itt járt nálunk s az ország belső életét is igyekezett megismerni, így foglalta össze tapasztalatait: „Ebben az országban a hagyományok katolikusok, a szellem protestáns s az erkölcsök zsidók.” Ez bizony lesújtó és gondolatra ébresztő ítélet; reméljük, hogy egészében túlzott is. Segíthetünk-e magunkon? Tehetünk-e valamit, hogy ezek az állapotok megváltozzanak? Hogy a katolikus vallás ismét elfoglalja
hazánkban azt a teret és jelentőséget, amely mindenképen megilleti s amelyet csak a mi tétlen álmosságunk folytán veszteit el? Igenis, tehetünk valamit és — sokat tehetünk! Csak akarnunk kell s a módozatokat kell ismernünk, amelyek erőssé tesznek minket. A legelső követelmény itt az, hogy minden katolikus, akiben még van katolikus szellem és érzés, ébredjen rá annak tudatára, hogy itt történni kell valaminek, s hogy ő is, mindenegyes magyar katolikus, hivatva van ezt a nagy feladatot elősegíteni. Ne várjon mindenki másra: mindenegyes embertől függ itt valami! Hiszen az egyesekből áll össze a tömeg, a milliók, a nemzet elhatározó, döntő ereje! Másodszor: mindenegyes katolikus lépjen a cselekvés mezejére. Mindenekelőtt azzal, hogy ismerje meg jól hitét, a benne rejlő társadalomfenntartó erőket s legyen lelkes, büszke, öntudatos katolikus! Harmadszor: tömörüljünk a közös nagy cél, az egyesítő eszme körül! Legyünk apostolai, védői, terjesztői a krisztusi igazságnak, katonái az ő országának. Képezzük magunkat, olvassunk, tanuljunk, hogy a támadások tüzében helyt tudjunk állni. Negyedszer: legyünk az Actio Catholicának tevékeny és lelkes tagjai! Ne elnökök és tanácsosok akarjunk lenni mind, hanem: katonák! Nem a cím a fontos, hanem a cselekvés. Nem a hiúság, hanem a szent cél! Legyen másoké a dicsőség, de a mienk a munka és az érdem! A Katolikus Akció tanácskozásain, gyűlésein, munkáin legyünk ott, vegyük ki részünket belőle, akkor is, ha nem minden történik a mi egyéni tetszésünk szerint. Ötödször: neveljük gyermekeinket is lelkes, érdeklődő, komoly katolikusokká! Az Actio Catholicát mindenkinek otthon kell elkezdenie! Hatodszor: nyilvános szereplésünkben bátran és kertelés nélkül lobogtassuk a katolikus zászlót! Ne tűrjük, hogy bárki is terrorizáljon minket! Tűrhetetlen állapot, hogy amikor minden felekezet fennen hirdeti a maga igényeit, addig a katolikusok lehetőleg véka alá rejtik katolikus eszméiket és követeléseiket s a teret átengedik másoknak! Ne engedjük a katolikus gondolatot kinevetni, megbélyegzésként tekinteni s akadályként az előmenetelben, álljunk össze valamennyien a katolikus elvek s emberek védelmében s akkor feltétlenül miénk a túlsúly! Katolikusok, előre! Megdöbbentő és megszégyenítő az az álmos tehetetlenség, amelyben a nagy katolikus tábor minden számbeli és erkölcsi fölénye mellett sokfelé elmerülni látszik. Mi vagyunk a világ legnagyobb egységes vallási testülete: közel 400 millió katolikus él ma a földön. Legalább 40 európai és amerikai államban mi vagyunk a túlnyomó többség. De azért alig van néhány állam, amelyben a vezetés katolikus kézben lenne. Magyarországon is mi vagyunk a túlnyomó többség: több mint a lakosság kétharmada. A magyar királyságot katolikus és szent király alapította, a középkorban katolikus királyok fejlesztették naggyá a nemzetet, az újkorban európai színvonalra az ország a katolikus királyok, nádorok, egyháznagyok és szerzetesek közreműködésével emelkedett. A világháborúban nemcsak szám szerint, hanem arány szerint is a katolikusok mutattak fel legtöbb vérveszteséget. Az ország legszaporább népe a katolikus. Ennek ellenére katolikusellenes törvényeink s intézményeink vannak, a katolikusok szervezetileg éppen nem állanak előtérben, az ország szellemi és közéleti irányításában s a vezető állások betöltésében a katolikus tábor az utóbbi 20—30 év folyamán gyakran feltűnően háttérbe szorult. Ez nem éppen csak a másvallásúak bűne. Ha mi katolikusok akarnánk, ha volna bennünk igazi akarat és erős szándék, máról-holnapra elfoglalhatnánk azt a helyet, amely az országban erkölcsi, számbeli és
történelmi súlyunk szerint minket joggal megillet. De mi katolikusok ezt nem akarjuk. Úgy látszik, nem tudunk akarni, vagy legalább is nem akarunk akarni. Engedjük, hogy mások foglalják el előlünk a helyet. Engedjük, hogy ügyesen választott jelszavak megosszanak minket, levegyenek a lábunkról, tétlenségre kárhoztassanak minket. Engedjük, hogy liberális elvek irányítsák a közgondolkozást. Gyengeségünk főoka az, hogy nincs elég katolikus öntudatunk, nem érezzük s nem tudjuk igazában, milyen nagy dolog a katolikusság, milyen értékeink vannak, milyen páratlanok és pótolhatatlanok a katolicizmus erői a nemzet életében s fenntartásában. Ahol pedig ezt tudjuk is, nem találjuk meg a módot, hogy ennek az öntudatnak megfelelően egységesen és céltudatosan cselekedjünk. Katolikusok előre! Legyen vége ennek az öntudatlanságnak s tétlen tespedésnek! Nyomtatható változat
