Balázs Ádám Franciaország választ Hollande és Sarkozy: két forduló között és ezeken túl
Franciaországban még nem dőlt el, ki lesz a következő köztársasági elnök. Valamennyi felmérés szerint a szocialista François Hollande a biztos befutó. Hollande az április 22-i első fordulóban az élen végzett, maga mögé utasítva Nicolas Sarkozyt, a jelenlegi elnököt, volt azonban már példa arra, hogy a második helyezett nyerte meg a második fordulót. Ezt Hollande jól tudja, mivel éppen példaképéről van szó: François Mitterrand 1981-ben a második helyről jutott az elnöki székbe. Mitterrand történelmet írt, mivel ő lett a francia V. Köztársaság első baloldali elnöke. Kérdés, hogy az első helyről Hollande képes lesz-e május 6-án példaképe nyomdokaiba lépni.
2002 kétes emléke Idén a két forduló közötti kampányban szokatlanul elfajultak az indulatok. Az első forduló eredménye újraosztotta a lapokat. A várható sorrend alakult ki: Hollande nyert, mögötte esélyes maradt Sarkozy, harmadik helyen a szélsőjobboldali Marine Le Pen, a negyediken a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon. Az arányok azonban meglepték Franciaországot és a nemzetközi közvéleményt is: a szélsőjobboldal a szavazatok 17,9 százalékát szerezte meg. Hiába esett ki a Nemzeti Front (FN) elnökjelöltje, eredményének köszönhetően a szélsőjobboldal témái uralták a két forduló közötti kampányt: Hollande-ét az elhatárolódás jegyében, Sarkozyét viszont nyíltan a szavazatgyűjtés érdekében. Marine Le Pen vesztesként elérte, hogy a két forduló közötti kampány elsősorban róla szóljon. Le Pen veszí1
tett, Franciaországban a hangulat mégis 2002 tavaszára emlékeztet, amikor a szélsőjobboldali FN jelöltje futott be másodiknak. A német sajtó úgy értelmezte az első fordulót, hogy nyert a hagyományos bal-, illetve jobboldali párt, a fő kérdés pedig a két nagypárt szélén a szélsőséges alakulatok viszonyulása saját „centrumához”, az FN konvergenciája Sarkozy néppártjához (UMP), és Mélenchon közelítése a francia Szocialista Párthoz (PS). A francia politikában azonban a képlet nem ilyen „tradicionális”.
A francia jobboldal és hagyományai Tény ugyanis, hogy az FN sokkal hagyományosabb szereplő a francia pártpolitikában, mint Sarkozy gyűjtőpártja. Igaz, hogy Marine Le Pen a látszat szintjén renoválta apja, Jean-Marie Le Pen pártját. Kommunikációjában elhatárolódott apja holokauszttagadó múltjától és az FN bőrfejű aktivistáit is igyekezett eltakarni a párt újszerű, „polgáribb” imázsa érdekében. Ugyanakkor az is igaz, hogy öt éve Sarkozy új jobboldalt hirdetett, szakított Jacques Chirac hagyományos néppártjával, és olyan új UMP-t álmodott meg, amely Chirac-kal ellentétben nem határolódik el az FN-től, hanem integrálja a szélsőjobboldalt. Marine Le Pen 17,9 százaléka azt bizonyítja, hogy ez nem sikerült. Sarkozynél a valódi problémák megnevezése, valójában a bevándorlók, a szociális segélyen élők és a külvárosi fiatalok megbélyegzését jelentette. Szókimondó stílusával Sarkozy a szélsőjobboldalnak udvarolt – de csak udvarolt. A valóságban nem integrált, hanem megosztott, megkülönböztetve „rendes dolgozót” és „élősködőt”, „rendes franciát” és rendezetlen helyzetű bevándorlót.
Túlpolitizált május elseje A megosztó politikát hangosította fel Sarkozy idén a két forduló között. Május elsején, a munka ünnepén, amikor a választási évben a szokásosnál is nagyobb tömegek vonulnak fel a francia városok utcáin, Sarkozy kijelentette, az ő rendezvénye az „igazi munka ünnepe”. Később korrigált, és a „munka igazi ünnepére” hívta híveit, miután az „igazi munka” hallatára a szakszervezetekkel együtt fél Franciaországot magára haragította. Mindezek eredményeként a CGT szakszervezet vezetője nyíltan Hollande mellett foglalt állást, ami több, mint szokatlan a munkavállalók érdekeit védő szervezetek részéről. 2
Sarkozy értetlenkedve reagált, mintha nem ő keltett volna zűrzavart „alternatív” május elsejei szereplésével, megosztó kommunikációjával magyarázkodásra kényszerítve a szakszervezeteket, amelyek május elsejei szerepe nem kizárólagos, mégis meghatározó. Sarkozy szocialista kihívóját kritizálja, mintha Hollande a szakszervezetek élén tetszelgett volna. A valóságban a franciák jelentős része nem fogadta el, hogy Sarkozy a szakszervezetek ellen hangolta a majális tömegrendezvényét. Május elseje ugyanis nemcsak „vörös”, ahogyan Sarkozy jellemezte, hanem merőben republikánus ünnep, nem „vörösek” és szélsőbaloldaliak éltetik, hanem egy egész ország, amely büszke republikánus gyökereire. A megosztó politika a hagyományok önkényes kisajátításának politikájává fajult, és ezzel Sarkozy feltehetően túllőtt a célon. Magyar szemszögből ismerős a forgatókönyv: a szélsőségek felé csúszva a jobboldal igyekszik kisajátítani a mindenki számára fontos eseményeket és értékeket annak érdekében, hogy az emberek éppen azon vesszenek össze, ami elvileg közös nevezőjük lehetne. Május elsejét hagyományosan a szélsőjobboldal is ünnepli, Párizsban Szent Johanna szobrától a Garnier Operaházig menetelve, ahol sor kerül az FN-elnök beszédére. Idén a párt új arca, Marine Le Pen szónokolt. Bejelentette, hogy május 6-án üres szavazatot fog leadni, apja és saját szokása szerint elítélve bal- és jobboldalt egyaránt, az UMP-t és a PSt, a két nagypártot „UMPS-nek” titulálva. Sarkozy „új jobboldala” azért vallott kudarcot, mert az FN a jobboldali néppártot ma talán jobban gyűlöli, mint a szocialistákat. Marine Le Pen több burkolt utalást tett arra, hogy szívesebben látná Hollande-ot az elnöki székben. Ez azonban nem szimpátia: míg a baloldal egyes szóvivői azt hirdetik, hogy Sarkozy és az FN ugyanazt képviselik, addig Marine Le Pen ezt felismerve szintén Sarkozy bukására számít. Célja, hogy a látszatok szintjén megújult FN legyen idővel maga a „jobboldal” az egyértelmű ellenféllel, a PS-szel szemben.
A televíziós vita A május 2-i vitában François Hollande szakszerűséggel igyekezett ellensúlyozni Sarkozy agresszív, ám egyben magabiztos stílusát. A két befutó közötti televíziós vita 1974 óta hagyomány, politikai szállóigék forrása. A mai napig vita tárgya, hogy van-e „győztese” a 3
vitának, mivel a második forduló távlatából emeljük ki utólag a frappáns megfogalmazásokat, azonosítva ezeket egyik vagy másik jelölt végső győzelmével, illetve bukásával. Idén a nem kimondottan karizmatikus, de szakszerű Hollande és az elnöki magaslatból lenéző modorban kommunikáló Sarkozy között olykor érthetetlenné fajult a párbeszéd, pontosabban kakofónia. A Sarkozy gerjesztette indulatok köszöntek vissza a francia televízió műsorában. A vitában a testbeszéd olykor fontosabb, mint a mondanivaló. A nézők azt figyelik, melyik jelölt megjelenése felel meg inkább az Elysée-palotának, a mondanivalókat a kampányban már számtalanszor hallották. Hollande nem tudott túllépni önmagán, Mitterrand mozdulatait sem tudta alkalmazni a tévés vita keretében – ahogyan tette rendezvényein. A számokat, adatokat jól ismerő, higgadt politikusként próbálta maga alá gyűrni a vérbeli színész Sarkozyt, aki témáktól függetlenül mimikájával és retorikájával meggyőzően kommunikálja saját képzeteit, amelyek nem mindig kapcsolódnak a valósághoz. A vita hamar elmérgesedett. „Ön nem ismeri Európát” – így az uniós partnerekkel tárgyaló, elnöki felsőbbrendűségből beszélő Sarkozy. „Berlusconi az ön pártcsaládjához tartozik, igen vagy nem?” – így Hollande. „Hagyjuk Berlusconit, ő nem tartozik sehová”, „nem vagyok a diákja, hogy kérdésekre válaszoljak” – válaszolt Sarkozy. A vitát feszültség jellemezte. Hollande igyekezett elhatárolódni a szélsőségektől, Sarkozy pedig kizárólag azt nyújtotta, amihez ért: akkor vagyok hiteles – véli Sarkozy – ha magammal hitetem el azt, amit mondok. Elhitettem magammal, hogy mindenkivel szemben én testesítem meg Franciaországot – tehát ez biztosan igaz.
A tét Kérdés, hogy kivel, kikkel szemben „igazak” Sarkozy alakításai. A szélsőjobboldallal szemben, amely Sarkozy új jobboldalának köszönhetően új erőre kapott? A francia szocialistákkal szemben, akik idén egy kissé szürke pártkatona győzelmében bíznak, azt remélve, hogy Sarkozy színészkedését felülírja az országos igény a „normális” politikára? Ha Sarkozy nyer, akkor a két forduló közötti elmérgesedett kampány kötelezni fogja a jelenlegi elnököt. Ha Hollande kerül az elnöki székbe, a szocialista jelöltnek fel kell majd vállalnia olyan konfliktusokat a baloldalon és azon túl, amelyeket óvatosan elkerült a kampányban. Franciaországban ma a szélsőséges előremenekülés egyetlen alternatívája 4
az unalmas érdekegyeztetések politikája. A francia szavazópolgárokon múlik, hogy további politikai feszültségekre, vagy inkább pihenésre vágynak. Egyik sem kizárt, és mindkét forgatókönyvnek lehetnek beláthatatlan következményei – azt illetően, hogy ki és mi Franciaország a világban.
5
