SIMON ISTVÁN
BAL-KÍSÉRTÉS
A kádári külpolitika és a nyugati szociáldemokrácia
© 2012 Simon István
© 2012 Digitalbooks.hu
Szerkesztette: Brenyó József
Lektorálta:
Bak Zsuzsanna
Szakmai lektor:
Dr. Békés Csaba
Nyomdai munkálatok: Pannónia Print
Felelős vezető: Cseh Tibor
A digitális kiadás gondozója:
Digitalbooks.hu Kft.
http://www.digitalbooks.hu
A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve
szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!
EPUB ISBN 978-615-5152-28-3 PRC ISBN 978-615-5152-29-0
Előszó
A Kádár-korszak (szélesebb értelmezésben MSZMP-időszak) feldolgozása, a pártállam működésének
bemutatása az 1990 után keletkezett történeti munkák hálás témája.{1} Hazánk 20. századi történetének
közel három és fél évtizede olyan tükröt tart a korszakot személyes tapasztalatból – vagy azokat csak
visszaemlékezések, tanulmányok alapján – ismerők elé, amibe nem szívesen nézünk két évtized múltán sem. A 20. századi féldemokráciák és demokrácia-kísérletek között is nagyon sajátos helyet foglal el a
gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk, a fogyasztói szocializmus rendszere. A korszakkal foglalkozó
történeti munkák is érzékeltetik a megközelítési lehetőségek sokszínűségét.
Az elnyomó apparátus, a hatalom diktatórikus vonásaira összpontosító feldolgozások szigorúan morális és etikai ítéletalkotás kereteibe illesztik a magyar szocializmus történetét. A marxista-leninista ideológiájú
korszak ezzel szemben megengedőbb, árnyalatokban gondolkodó, a korábbi évtizedekhez képest társadalmi,
szociális, gazdasági eredményeket felmutató korszakként érzékelhető. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. A
vagy-vagy kizárólagosság logikája helyett a morális szigorúság és a tényeket elismerő megengedő effektus
együttes megközelítésével lehet megérteni Magyarország 1956 novembere és 1989 októbere közötti történéseit.
A diktatúra logikájából és természetéből következő megtorlások és a konszolidációt kijelölő kiegyezés
egyaránt az időszak jellemzője. Mit lehet kezdeni a megtorlások rettenetes tényeivel, és a kádári kiegyezés
által megteremtett puhaság nyugat által elismert, vállveregető gesztusaival? A vérben fogant kiegyezés egy
olyan reformkényszer logikájára építette a marxista-leninista eszmeiség és a kétfrontos harc által
meghatározott rendszert, amely illúziókat és várakozásokat szült bizonyos nyugati politikai tényezőkből.
Ez a könyv a kádári külkapcsolatok talán kevésbé ismert szegmensét érzékelteti. A Magyar Szocialista
Munkáspárt és a nyugati szociáldemokrata pártok együttműködésének bemutatásával{2} képet kaphatunk a sajátos magyar szocializmus-kísérlet körül kialakult nyugati várakozásokról és illúziókról, amelyek példátlanok voltak a Szovjetunió érdekszférájában.
A 19. sz. közepén a „kommunizmus kísértete járta be Európát”, egy évszázaddal később pedig az
együttműködés kényszeréből következő szocializmus-értelmezések kísértete. A létező szocializmus számára a
bal-kísértések időszaka ez. A marxista-leninista ideológiájú, ill. a demokratikus szocializmust, mint végcélt megfogalmazó nyugati baloldali pártok kapcsolata, az európai baloldali mozgalom nosztalgikus és ellentmondásos történetének kerete.
A rendszer – és ettől elválaszthatatlanul Kádár János személye – körül a nyugati baloldali politikusok részéről kialakult (elismerést kiváltó) vélemények, várakozások kapcsolódtak ahhoz a pragmatikus megközelítéshez, amely a kelet-nyugati együttműködés folyamatába illeszkedett. A morális, etikai szempontok ütközése a reálpolitika mindent felülíró parancsával határozta meg ennek az
együttműködésnek a tartalmát, minőségét.
Az enyhülési politika – mint történelmi háttér – szervesen kapcsolódott a reformkényszer pályáján mozgó (és a nyugati gazdasági, pénzügyi kapcsolatoktól függő), a Magyar Szocialista Munkáspárt által képviselt
politikához. Az előzőekből következően, a könyv elsősorban a 70-es évek történéseit állítja a középpontba. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején felgyorsuló enyhülési folyamat elválaszthatatlan a Willy Brandt
vezette Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD), ill. a nyugat-német kormány lépéseitől, szerepétől. Ez is indokolta, hogy a kötetben kiemelt szerepet kapott a Magyar Szocialista Munkáspártnak az SPD-vel kialakított kapcsolata.
A monográfiának nem célja – és nem is lehet felvállalt célja – az 1957-89 közötti korszak teljes körű
vizsgálata, a Kádár-korszak ismételt felfedezése. Inkább egy olyan ideológiai, eszmetörténeti megközelítésű munka, amely lehetőséget nyújt továbbgondolásra. Az egyes mozzanatok, mint pl. a gazdasági reformelképzelések, vagy a „prágai tavasz” a szociáldemokrata-problematika értelmezésén keresztül kapott
szerepet. Fontos leszögezni, hogy sem a rendszer „kimagyarázását”, sem a leegyszerűsítő fekete-fehér értékelését nem vállalhatja a tényeken, elsősorban levéltári forrásokon alapuló munka. Az objektív,
távolságtartó ábrázolás szándéka talán nem homályosította el a történelem által már eldöntött erkölcsi
ítéletet, amely különválasztotta a hiteles és életképes baloldali értékeket a hamis elképzeléseken, illúziókon alapulóktól.
A marxi örökség problematikája
A marxista gyökerű munkáspártok együttműködésének problematikája a szocializmus és a demokrácia
értelmezése, ill. e kettő összefüggéseinek vagy szimbiózisának kérdése.
A 19. sz. végén, a 20. sz. elején nyilvánvalóvá váló ideológiai, hangsúlybeli eltérések (a marxista
revizionizmus és a bolsevista forradalmi radikalizmus szervezeti szétválása az I. világháború után)
napjainkig ható következményekkel jártak. A baloldal válságokkal, útvesztőkkel teli 20. századi története a kapitalizmus-demokrácia-szocializmus értelmezések körül kialakult viták és véres kísérletek színtere.
Marx és Engels, Kautsky és Bernstein, Gramsci és Brandt, Lenin és Mao, Berlinguer és Carrillo, Pol Pot és Castro… a teljesség igénye nélkül felsoroltak valamennyien a szocializmus-kommunizmus küldetésében
hittek, mégis – a történelmi adottságokból következő – kulturális, mentális, ideológiai szakadék választotta el
őket egymástól.
Mi a szocializmus küldetésének lényege? Milyen formában és tartalommal érhető el az ideálisnak nevezhető
társadalmi állapot? A demokratikus sokszínűség hátrány, vagy lehetséges és szükségszerű keret a végcél eléréséhez? Kik a természetes szövetségesek, és kikkel lehet együttműködni? Van-e helye és szerepe
erkölcsi, etikai mérlegeléseknek? Mi veszélyezteti a szocializmus vagy a demokrácia fejlődését? Lehet-e többféle értelmezése a szocializmusnak? A kérdésekre adott válaszok vagy azok keresése egy adott történelmi probléma függvényében kaphattak eltérő hangsúlyokat. A 20-30-as évek meghatározó
történései, tapasztalatai a szovjet-típusú diktatórikus szocializmus-építés, a weimari Németország, majd a náci diktatúra köré rendezték a baloldal kapcsolatának elvi és gyakorlati problematikáját. A második
világháború és azt követő évek, majd a hidegháború időszaka egy másik dimenzióját jelentették a baloldali együttműködés kérdéseinek.
A szociáldemokrácia eszmei tartalmához kapcsolódó tisztánlátást nehezítették a hamis képzetek,
félreértések. A marxizmus előtti szociáldemokrata eszmeiségű szakegyletek, munkáskörök keretében
tevékenykedő érdekvédő, kulturális tartalmú mozgalom létezése és etikai tartalma az a szellemi bölcső, amely a marxista irányzatok térhódításával háttérbe szorult a 19. sz. második felében. Ezzel együtt az értékelvű eszmeiség egy a társadalomtörténet gazdasági meghatározottságának egyoldalúságára, a
proletáriátus küldetéstudatára (mint tudományos igazságra) és a forradalmi erőszakot, antihumánus eszközöket igazoló, elfogadó attitűdre épülő elmélet áldozatává vált. Ebből következően a tudományos
marxizmus valójában elszakította és kiemelte a szociáldemokrata problematikát abból a természetes, szerves folyamatból, amelyben a társadalmi fejlődést a reformlépések, törekvések határozták meg anélkül, hogy
átugrottak volna egy történeti szakaszt. Magát a szociáldemokrata eszmeiséget is elszakította természetes környezetétől, az ideológiailag legközelebb álló radikális demokrata eszmeiségű mozgalmaktól, irányzatoktól.
A szociáldemokrata eszme kérdéskörében zavart és manipulációs lehetőséget okozhatott a forradalom fogalmának különböző tartalmú használata. A lényegesnek tartott, célként megfogalmazott politikai,
társadalmi, gazdasági, szabadságjogi változások egy hosszabb folyamatban is előidézhetnek forradalmi változásokat.
A jogegyenlőség, közérdek, népszuverenitás, állam–egyház szétválasztása, a köztársasági eszme és nem
utolsó sorban szociális tartalmú követelések képviselete jelentették a szociáldemokrata irányzatok számára is azokat az értékeket, amelyek vállalhatóvá váltak a 19. sz. első felében, és annak közepén. Bernstein és
Lenin a marxi örökség két pólusa. Bernstein a bolsevizmus alapvető (szociáldemokráciától idegen) bűnének tarja, hogy semmiféle határt nem szab a forradalmi, újító akaratnak, s azt mindenhatónak tartja.
Tulajdonképpen Bernstein revizionizmusa jelent visszatérést az etikai alapú szociáldemokrata tartalomhoz a
19-20. sz. fordulóján; történelmi érdeme pedig, hogy felismerte a gazdasági és politikai demokrácia szintézisének, szinkronizálásának szükségességét.{3}
A marxizmus nem más, mint egy történelmi szándék, kísérlet próbababája, amelyre az öltöztetők több ruhát aggatnak; a történelem fejlődéséből és a társadalom adott állapotából következő változások hajtóereje. A
forradalom-diktatúra-demokrácia értelmezési keretben eltérő kategóriák összefüggés-rendszerében, a marxizmus kétlaki forradalmiságának köszönhetően eltérő, elkülönülő kimenetelei lehetségesek:
demokratikus, ill. kommunista szocializmus. Annak ellenére, hogy a forradalom értelmezése az elvont
(belülről a rendszer természetes fejlődéséből), és a ténylegesen cselekvő (a rendszer lehetséges mozgásaitól független külső erők fellépésével) pályákon való mozgást hívták életre, a marxizmus újszerűsége látszólag összekapcsolja a munkásmozgalom két irányzatát.
A szociáldemokrácia arculatának kettőssége (a radikális társadalmi változás igénye és a demokratikus
alapértékek megőrzése fontosságának szintézise) állandó mozgásban tartja eszmeileg, szervezetileg a
mozgalom egészét.{4} Furet a demokrácia és a kapitalizmus ellentmondásos kapcsolódásainak bemutatásával
érzékelteti a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának gyökerét és annak legnagyobb titkát: a demokrácia elutasítását. A polgárság a forradalmával megingatta az arisztokrácia hatalmát; de nem a polgári státus, hanem a piac bevezetésére törekszik. Ezzel a modernnek csak a rossz oldalát testesíti meg; nem a demokrácia szimbóluma, hanem a kapitalizmusé.
A szocializmus szélsőséges formájaként elhelyezve a kommunizmus ideológiáját, a marxizmus, mint kötelező szimbolika jelenti a kommunizmus és a szociáldemokrácia közös mezőjének alapját. A széles
népszuverenitáson alapuló erőszakmentes reformok képviselői a 19. sz. első felének szociális demokratái (L. Blanc, L. Rollin, R. Owen, Lassalle) erkölcsi indíttatású, parlamentáris jogállami kereteken belül maradva
szolgáltatták azt a bázist, amire a marxisták tudományosan, közgazdaságilag kidolgozott (ám intoleráns és
antidemokratikus) rendszere ráépült, illetve rátelepedett a szociáldemokráciára – olvashatjuk Kulcsár Péter tanulmányában az eredeti, „nem marxista” gyökerek ismertetésénél.{5} A kommunista történetírás érdeke
volt a marxizmusnak, mint eredeti eszmei gyökérnek a fenntartása, mert ezzel a Kommunista Kiáltvány
