BAKÓ BÉLA. Örökség és történelem közt

BAKÓ BÉLA Örökség és történelem közt A „minden örökség” pillanatait éljük: minden örökség, vagy legalábbis alkalmas arra, hogy azzá váljék. Az örökségek kategorizálásának listája szinte a végtelenségig sorolható. Van „természeti örökség”, „genetikai örökség”, „történeti, művészeti, építészeti, technikai, urbanisztikai, tájbeli örökség”. Kanonizálttá vált a szellemi örökség fogalma is, ami – látszólag – végtelen távlatokat nyit abba az irányba, hogy az emberiség egyetemes értékei megőrzésre kerüljenek. Az emberek kötődni kezdtek a helyek emlékezetéhez,Pierre Nora 1984-ben megalkotta az emlékezet helye kifejezést.1 Ugyanakkor ez a „harcos értékőrzés” végső soron olyan végletekig jut el, hogy tárgyiasítjuk a világunkat, melyben az emberi kreatív alkotószellem csak alig, a kanonizált kiemelkedő egyetemes értékek árnyékában jelenik meg. Amikor 2002-t, az emberiség kulturális és természeti öröksége védelméről szóló egyezmény (Convention concerning the Protection of the World Cultural and Natural Heritage) megkötésének harmincadik évfordulóját, az UNESCO a kulturális örökség évének nyilvánította, a szervezet főigazgatója levelében azt hangsúlyozta, hogy a kulturális örökség fogalma nyitott és folytonosan változó, mert egyre újabb, védelmet érdemlő elemekkel gazdagodik.2 Ugyanakkor a kulturális örökség megőrzését szolgáló intézményes keretek, az örökség fogalmának kanonizálója ezt a nyitottságot – az én megítélésem szerint – nagy mértékben korlátozta.3

E fogalom, amely köré Les Lieux de memoire (Az emlékezet helyei) hatalmas kiadói vállalkozás szerveződött, elsősorban Franciaország jelenére vonatkozó diagnózisokból indult ki. Idézi: François Hartog: A történetiség rendjei - Prezentizmus és időtapasztalat. Atelier füzetek, L’Harmattan, Bp., 2006. (továbbiakban: Hartog, 2006.) 16. o. 2 Wessely Anna: A kulturális örökség fogalmának változásai In.: Kulturális örökség – társadalmi képzelet /szerk.: György péter – Kiss Barbara – Monok István/ Akadémiai kiadó, Budapest, 2005. 3 Ez a korlátozottság az európai kultúrkörben szembetűnő igazán. Ha egy japán Párizsba látogat, meglepődik az erőfeszítésen, mellyel a tárgyakat és a történeti műemlékeket az idő romboló hatásával szemben próbálják őrizni. Valóban, a japán kultúrpolitika számára nem elsődleges fontosságú sem a tárgyak láthatósága, sem e láthatóság fenntartása. Ez a politika másfajta logikán nyugszik, mégpedig az aktualizáció logikáján. Innen ered az „élő nemzeti kincstár” titulus, melyet a művészeknek adományoznak; ennek jogszerű, pontos fordítása „a nem-anyagi kulturális örökség birtokosa” lenne. A kitüntetés valójában nem a művész személyének szól, hanem a nem-anyagi művészeti tudás vagy technika hordozójának. Nem a tárgy vagy megőrzése számít, hanem mindenekelőtt a 1

65

Ezen ellentmondás feloldására esszémben kísérletet teszek arra, hogy a kulturális örökség objektivációja következtében behatárolt kategóriákon túlmutatva, az immateriális örökség fogalmi kereteit kitágítva definiáljak egy – történelmi táptalajból kiinduló – új örökségfogalmat, az identitási örökség kategóriáját. Teszem ezt abból a megfontolásból, hogy örökségünk nem csupán tárgyak – s a hozzájuk kapcsolódó emberi alkotószellem – emlékezetén nyugszik, hiszen – ahogy Hankiss Elemér fogalmazta meg nagyon találóan –, „mentalitásunk is kulturális örökségünk része”.4 Ez adja meg a választ arra a kérdésre, miért olyan fontos történelmi örökségünk, azok a múltba ágyazott események, folyamatok és az emberi teremtőképesség szülöttei, melyek egy identitását kereső társadalom számára elengedhetetlenül fontosak,5 s különösen a jelenkor aktualitásában és emlékezeti vetületében válnak különösen fontossá. 6 Ez a gondolat, – bár a kulturális örökség fogalmának megjelenése önmagában is hatást gyakorolt a társadalmi mentalitás formálódására – teheti komplexé azt az örökség definíciót, melyben az emberi alkotószellem mesterművei, az emberi kreatív szellem mellett megjelenik az ember és ember közötti kapcsolat is. A kulturális örökség intézményesülése – Objektivációs dilemmák George Bernard Shaw ajánlása: „Ne várj a kedvező alkalomra! Teremtsd meg!” akár mottója lehetne annak a tetteket is szülő gondolkodási folyamatnak, amelynek gyökerei egészen a francia forradalom idejéig nyúlnak vissza, mikor is Talleyrand 1790. október 13-án, a Konventben elmondott beszédében felhívta a figyelmet a nemzeti örökség (Patrimoine National) három alapelvére, melyek a következők: Franciaország kultúrtörténetének kontinuitása; a szabadság és művészet (tudomány) géniuszának azonossága; valamint a műemlékek szerepe a nemzeti oktatásban. Ebből a nézőpontból indult ki az örökségesítés azon folyamata, mely a művészetet a személyes kapcsolatok helyett intézményrendszerhez köti. Ebben a gondolkodásban a múzeum mint a hagyomány aktualizációja. Idézi: Hartog, Francois: Örökség és történelem: az örökség ideje. (továbbiakban: Hartog, 2000.) In.: Regio 2000/4 3-25. o. 4 Hankiss Elemér: The Transformation of European Civilization 1950-2000 (and beyond…) Elhangzott az Corvinus Egyetem, IGES, International Economic Relations képzésen, 2010. szeptember. 5 Ez a megjegyzés ugyan bővebb kifejtést érdemelne, azonban erre ezen esszé keretei nem adnak lehetőséget. Ugyanakkor egyet értek Hankiss Elemér azon gondolatával, hogy a rendszerváltozásokon átesett kelet-közép-európai társadalmak – de kitágítva ide érthető a globalizáció homogenizáló hatásával szembekerülő kultúrák sora is – a mai napig saját kulturális identitásuk definiálásának problémájával néznek szembe. 6 Kétségtelen, hogy az emlékezet ilyen hullámait a 20. század bűnei, a tömeggyilkosságok és a borzalmas halálipar viharai keltették, s ezek végül elérték, és alaposan megrengették a jelenkori társadalmainkat. Idézi: Hartog, 2006. 17. o.

66

semlegesítés, dekontextualizás eszköze jelenik meg, mely egyedüli megtartójává válik az emberiség értékeinek, örökségének. Bár a francia forradalom volt az első manifesztációja az örökség igényének, nem kell felidéznünk mindazt, ami 1789 és 1796 között Párizsban a művészetek terén lezajlott. Az a fordulat azonban mindenképp külön figyelmet érdemel, amely néhány esztendő alatt ment végbe a „despotizmus jeleinek eltörlésétől” (ez divatos kifejezés a forradalom első szakaszában) a „megőrzendő és átadandó örökségig”. A fordulat egy másik átalakulásban is érzékelhető: Görögországtól a nemzeti régiségek felé lépnek, az antikvitásról a középkorra térnek át: „a képrombolástól a kulturális örökségig.” A gondolkodás és cselekvés nagy szervező kategóriáinak nyelvén ezt úgy fejezhetjük ki, hogy az intenzív átpolitizáltságtól hirtelen a fokozódó temporalizációhoz jutottak.7 Egy másik sarokkövet jelentett, mikor 1794 februárjában Boissy d'Anglas átnyújtott a konventnek egy traktátust, ezzel a címmel: Quelques idées sur les arts, sur la nécessité de les encourager, sur les institutions qui peuvent en assurer le perfectionnement et sur divers établissements nécessaires á l'enseignement (Gondolatok a művészetekről, bátorításuk szükségességéről, az intézményekről, melyek biztosíthatják tökéletesedésüket, és az oktatáshoz szükséges különböző létesítményekről). Ezen traktátus kiemelendő gondolata, hogy ne csináljunk a múltból tabula rasa-t, mert tőle kapjuk a továbbadandó örökséget. Ahogy Pommier fogalmaz: „Őrizzétek a művészetek, a tudományok és az értelem emlékeit... évszázadok hozománya ez, nem saját tulajdonotok. Csak akkor rendelkezhettek vele, ha biztosítjátok a megőrzését.”8 Ezen gondolat vezette az örökség fogalmát abba az irányba, mely kísérletet tett – s tesz ma is – a múlt konzerválására. Ez az objektivációs folyamat volt az alapja azon jogi intézkedéseknek, melynek közvetlen gyújtópontja Abu-Szimbel esete volt.9 Ennek következményeképpen került sor a kulturális örökség Hartog, 2000. E. Pommier: „Winckelmann et la vision de l'antiquité dans la France des Lumiéres et de la Révolution”, Revue de l'art, 1988, 9.Idézi: Hartog, 2000. 9 1959-ben az egyiptomi kormányzat eldöntötte az asszuáni gát és a hozzá kapcsolódó víztározó megépítését, mely végzetes lett volna a víz által elárasztott területen elhelyezkedő ókori Abu Szimbel-i templomok számára. Az UNESCO világméretű kampányt indított az értékek megmentésére (az egyiptomi és szudáni kormányzat kérése ellenére). Ennek köszönhetően végül a templomcsoport egy magasabban fekvő helyen az eredeti elemek átszállításával újraépült. A projekt költsége összesen mintegy 80 millió dollár volt, melynek felét 50 ország adományozta. Mindez további hasonló kampányokhoz vezetett indonéziai, pakisztáni történelmi helyszínek, vagy akár a velencei lagúnák megmentésére. Az UNESCO végül az ICOMOS-sal közösen kezdeményezte egy, az emberiség értékeinek megóvását szolgáló egyezmény kidolgozását. Az Egyesült Államok a kezdeményezést szerette volna kibővíteni a 7 8

67

kanonizációjára, mely a XX. század 70-es éveiben indult meg, párhuzamosan a rohamosan teret nyerő globalizáció jelenségével, s amelynek első, látványos eredménye a világ épített és természeti örökségének védelmére 1972-ben született UNESCO egyezmény. A világ rádöbbent, hogy a kulturális és természeti örökségét óvni kell, különben évszázadok – évezredek kincsei tűnnek el örökre. Ezidőtájt emlékműveket emeltek, kisebb-nagyobb múzeumokat renováltak és nyitottak meg. S a lokális társadalom számára is hozadéka lett ennek a folyamatnak, „egy kifejezetten átlagos közösség, a genealógia iránti érdeklődésből vagy kíváncsiságtól hajtva elkezdett levéltárba járni.”10 Ennek az együttműködési készségnek – mely azóta számtalan helyszínt óvott meg a pusztulástól, s ezért érdemeit nem szeretném kisebbíteni – lett az eredménye az a gyakorlat, hogy a kiemelkedő egyetemes értékek sorát számtalan helyszín gyarapította, mind a maga nemében egyedülálló, ámde materiális örökség. Hamarosan nyilvánvalóvá vált viszont, hogy a védelemre szoruló kulturális kincsek köre a kézzel tapinthatónál jóval tágabb: a „Világörökség” helyszínek, feltárások, műemlékek, természet alkotta csodák csupán egyfajta váz, amelyet élettel az emberi szellem tölt meg.11 Ennek hatására született meg 2003-ban az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Megőrzéséről szóló egyezménye, melynek tárgya többek között az alábbi területeken nyilvánul meg: szóbeli hagyományok és kifejezési formák (beleértve a nyelvet is, mint a szellemi kulturális örökség hordozóját); előadóművészetek; társadalmi szokások, rítusok és ünnepi események; a természetre és a világegyetemre vonatkozó ismeretek és gyakorlatok; hagyományos kézművesség.12 Ez a kanonizáció azonban magával hozta azt a jelenséget, hogy egyes – bár feltehetően nem kevésbé értékes – elemek kimaradtak a jogi védelemből, apokrifokká váltak. Bár vitathatatlan, hogy a tárgyi örökségi kategóriák kiegészültek az immateriális örökség fogalmával, s ez akár gátat is szabhatott volna az objektivációnak. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a szellemi

természeti értékekre is. 1965-ben, egy Fehér Házi konferencián létrehozták a Világörökség Alapot, a világ legértékesebb és leglátványosabb természeti és történelmi helyszíneinek megóvására. Az IUCN hasonló indítványt tett 1968-ban, melyet részletesen kidolgozva 1972-ben mutattak be a stockholmi ENSZ konferencián, ahol elfogadták a Világörökség Egyezményt. 10 Hartog, 2006. 16. o. 11 Egyezmény a Szellemi Kulturális Örökség Megőrzéséről. In.: EFI Communicationes 18. Csonka-Takács Eszter /szerk./ Európai Folklór Intézet. Budapest, 2006. 12 Convention for the safeguarding of the intangible cultural heritage. a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló, Párizsban, 2003. év október hó 17. napján elfogadott UNESCO Egyezmény. In.: http://portal.unesco.org/en/ev.phpURL_ID=17716&URL_DO=DO_TOPIC&URL_SECTION=201.html

68

örökség fogalomkörébe csak nehézkesen illeszthetőek azon történelmi tapasztalatból származó emlékezeti események, melyek a kultúra és ezzel együtt a társadalom örökségének szerves részét képezik, s melyek adott társadalom számára identitásformáló erővel bírnak, s alapját adják különféle szokásoknak, rítusoknak, ünnepi eseményeknek. Híd örökség és történelem között Ahhoz, hogy az örökség fogalmát történeti tapasztalatokon alapuló eseményekre is kiterjeszthetővé tehessük, először örökség és történelem kérdését kell közelebb hozni egymáshoz. Már csak azért is szükség van erre, mert jóllehet az örökség fogalmának kibontakozása hosszú idő alatt ment végbe, azt is felismerhetjük, hogy elválaszthatatlan volt a múltnak a jelentől való fájdalmas, nyugtalanító, nosztalgikus elszakadásának tudatosulásától. A tárgyak, műemlékek, maradványok olyan értékre tettek szert, amilyennel akkor nem bírtak, mikor még használták őket, és amikor mindennapi, evidens jelenlétük miatt a kortársak (akik laktak bennük, bejárták őket) észre sem vették azokat. Nincs tehát örökség szakadás, historizálás nélkül.13 Ezen gondolat mentén érdemes megvizsgálni azokat a hasonlóságokat, melyek hidat verhetnek örökség és történelem között. Nagy általánosságban elmondható, hogy az örökség nemcsak konkrét üzeneteket közvetít, hanem érzelmeket, szándékokat, értékeket is. Megerősíti a társadalmi relációkat, és a társadalmi-kulturális (egyéni vagy csoport) identitásnak fontos eleme. Erre rímel analóg módon Kosselleck azon megfogalmazása, mely szerint a „jövő és a múlt történetét – a „régi történelmet” – a ma vágyai, tervei és kérdései határozzák meg. Minden egyes történet ismeretelméleti középpontja a kortársak tapasztalati tere.” 14 Az örökség definíciója értelmében a fókuszpontot az emberi alkotószellem mesterművei jelentik,15 míg a történészi érdeklődés középpontjában a politikai kultúra áll. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a politikai kultúra is tudott értéket teremteni (reformkor, 1945-48, 1956, 1989-es átmenet16), mely a magyar társadalom örökségének – s ezen esszé kifutásaként megfogalmazott új örökség értelmezés – részét képezi.

Hartog, 2000. Reinhardt Kosselleck: Elmúlt jövő – a történeti idők szemantikája. Atlantisz, Budapest, 2003. 211. o. 15 Természetesen a világörökség kritériumai közül csak egy – az első – az emberi alkotószellem mesterműve, ugyanakkor ez a definíció kellően általános ahhoz, hogy ezen esszé kereteiben finomítások nélkül alkalmazni lehessen az örökség megragadására. 16 Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők. Akadémiai kiadó, Budapest, 2010. 332.o. 13 14

69

Ami mégis elkülöníti a történelmet az örökség fogalmától, s – látszólag – áthidalhatatlan szakadékot képez, az a hozzáállás, melyet Gabriell Rockhill úgy fogalmazott meg, hogy „a radikális történetiség elpusztítja a mítoszokba vetett hitet.” 17 Az a gondolkodásmód, mely az objektív történeti elemzéseken, az események leírásának pontos ábrázolásán alapul, melyet Kosselleck a pártosság és pártatlanság dilemmájaként definiált, eltávolítja a történelmet az örökség mitikus, érzelmi világától. Ezt a radikális kijelentést viszi tovább Pierre Nora, amikor úgy fogalmaz, hogy „a történelem mindig kritikaibb, kevesebb kapoccsal kötődik elbeszélése tárgyához, elemző és kritikus. Az emlékezet ellenben szentségbe ágyazza az emléket. A történelem darabjaira szedi egy idő után azt.”18 Ez alapján úgy tűnik, az örökség szubjektív mítoszaival szemben a szakadék másik oldalát a történelem objektivitásra törekvő elemzései jelentik. Ugyanakkor Nora már megadja a kulcsot a történelem és örökség közelebb hozásához, amit Sonkoly Gábor formált hármas prizmává, mikor azt írta, hogy „az örökség az emlékezettel együtt értelmezendő. A két fogalomban többek között az a közös, hogy mindkettő egyre inkább behatol egy harmadik fogalom, a történelem értelmezési mezőjébe. Ez az átrendeződés fontos indikátora a régi/új közösségi identitások kialakulásának.” 19 Ezek a régi/új közösségi identitások jelentik majd a kapcsolatot az örökség és történelem között, s teszik indokolttá az örökség értelmezésének kitágítását. Olyan kulcsmomentumok, melyek – ha hidat szeretnénk verni örökség és történelem között – a történelem szövetében keletkezett szakadásokként jelentkeznek, ezek, ahogy F. Hartog fogalmaz: a „szakadékok az időben”. A folytonosság megszakadásának azon élménye, mely azt az érzést kelti az emberben, hogy két korszakhoz tartozik. Egyfelől egy olyan múlthoz, amit nem töröltek el, és nem felejtettek el, de amitől szinte semmit sem kaphatunk már, ami a jelenben eligazíthatna minket, vagy alapja lehetne a jövő elképzelésének. Másfelől pedig az a jövő, aminek legcsekélyebb formája sincs. 20 Ehhez az eligazodáshoz jelentik – véleményem szerint – az útjelzőket az identitás alakítását megcélzó emlékezeti események, a társadalom mentalitását formáló, történeti gyökerekből táplálkozó rítusok és szimbólumok sora. Ennek érdekében újra kell termelni azokat az értékeket, amelyek a közösségi lét alapvető értékei, és amelyek nélkül az életet fenntartó ember nem létezhet. Ezek közül – ahogy Gabriel Rockhill: For a New Logic of History: A Metaphilosophical Critique of Contemporary Philosophic Practice. Elhangzott az ELTE Atelier Tanszékének előadássorozatán 2010. november 3-án 18 Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Aetas, 1999/3 In.: http://www.aetas.hu/1999_3/99-3-10.htm 19 Sonkoly Gábor: A kulturális örökség értelmezési és alkalmazási szintjei. In. Regio 2000/4 45-66. o. 20 Paul Valéry: Essais quasi-politiques. Idézi: Hartog, 2006. 13. o. 17

70

arra Hoppál Mihály rámutat – kettő különösen fontos: az identitás és a hagyomány.21 S ezen két fogalom vezet el végül ahhoz, hogy az örökség kanonizált értelmezésén túl indokolttá válik egy új fogalom igénye. Az identitási örökség fogalmának bevezetése A világörökség egyetemes eredményei vitathatatlanok. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy ebből alakul ki a múzeifikálás problémája, melyet Francois Hartog úgy fogalmaz meg, „hogy „múzeumi” tekintettel szemléljük a környezetünket. Végső soron már ma a holnap múzeumát szeretnénk létrehozni; hisz holnap nem lesz rá módunk. Tehát létrehozzuk a ma múzeumát, s olyan szemmel nézzük, mintha holnap élnénk. Saját korunkat muzeifikáljuk, jóformán saját magunkat is múzeumba tesszük, s aztán nézegetjük.22 S ez a mentalitás eltér attól a társadalmi fejlődés irányába mutató folyamattól, melyben a múltból öröklött identitásokat továbbvisszük, s ezek mentén gazdagabb identitásokat építünk ki magunknak. 23 Ehhez van szükség az örökség fogalmának kitágítására, s egy új fogalom, az identitási örökség bevezetésére. Ehhez a kiindulópontot a kultúra fogalmának értelmezése adja. T. S. Eliot definíciója szerint a kultúra alapvetően az, ami érdemessé teszi az életet arra, hogy megéljük; nem bizonyos tevékenységek merő összege, hanem életmód, s ebben az értelmezésben ide tartozik az épített, vagy más formában a természeti környezetünk, szellemi hagyományaink, de a politikai kultúra és az emberi érintkezésformák világa is. Ezen jelenségeket Cornelius Castoriadis terminológiájával összefoglalva a társadalmi képzelet alkotta jelentéseknek (social imaginary significations)24 nevezhetjük. Hoppál Mihály: Hagyomány és identitás. In.: Szellemi kulturális örökség a megőrzés útjai. A pécsi nemzetközi konferencia előadásaiból / Papers of an International Conference at Pécs 2007. szeptember 17–20 / September 17–20, 2007. Európai Folklór Intézet European Folklore Institute Budapest (továbbiakban: Hoppál, 2007.) 22 Hartog, 2000. 23 A társadalom identitáskeresése, gazdagabb identitással való felruházása párhuzamba állítható a törzsi társadalmak beavatási rítusával, melyben a beavatásra váró fiú a szertartás során maga mögött hagyja az eddigi társadalmi struktúrát, azt lebontva; a végén egy új, gazdagabb identitással felruházva, férfiként lép be a törzsi közösségbe. A rendszerváltó társadalmak ehhez hasonlóan lebontják az elavult struktúrát, s a klasszikus turneri liminális korszakba lépve egy új, egy magasabb szintű társadalmat hoznak létre, melyben megőrzésre kerülnek a múlt értékei, s beépülnek az új identitásokba, erősítve azt. (A liminalitás, a struktúra és antistruktúra antropológiai értelmezéséről bővebben lsd.: Victor Turner: A rituális folyamat. Osiris, Bp., 2002.) 24 Gabriel Rockhill: The Imaginary and the Social-Historical: An Introduction to Cornelius Castoriadis' Historical Ontology. Elhangzott az ELTE Atelier Tanszékének előadássorozatán 2010. november 2-án 21

71

Ha ezt a gondolatmenetet továbbvisszük, három szó újra meg újra előkerül, és rendszert alkot: örökség, emlékezet, megemlékezés. Mindhárom egy negyedik, az identitás központi irányába mutat. Ha ebben az emlékezet Jan Assmann által A kulturális emlékezet25 című művében kidolgozott kategóriáit próbáljuk az örökségre vetíteni, két témát érdemes szemügyre vennünk: a tárgyiasulást és a rögzítettséget. Tárgyiasultsága, irányítottsága, a szakértők általi megformálása kétségkívül az assmanni „kulturális emlékezethez” sorolná az örökséget, szemben a közelmúltra vonatkozó, „eleven”, „organikus”, a kortársi emlékezetközösség számára fenntartott „kommunikatív emlékezet” kategóriájával. 26 A másik fogalom, a megemlékezés „örökségszerűbbnek” tűnik, vagyis megsokszorozódik, egyben széttöredezik, vagy inkább „nemzetietlenné” válik. Mi több, maga a nemzet is örökséggé alakul át: közjó, melyből mindenki azt veszi ki, amire szüksége van. Pierre Nora hozzáteszi: „mintha Franciaország már nem olyan történelem lenne, amely megoszt bennünket, hanem kultúrává válna, amely összeköt.”27 Az irányként megfogalmazott identitás lehetne az összekötő kapocs, melyben az örökség összekapcsolódik az emlékezettel, s mindkettő az identitás összetevője egy megkeresendő, feltárandó, megőrzendő, sőt felfedezendő identitásé.28 Michelet 1830-ban mondott szavaival élve: a hagyományhoz vezető szálakat akarjuk újból összekötni, de tulajdonképpen ki kell találnunk a hagyományt és a szálakat is. A fejlődésbe vetett hit a megőrzés gondjának adja át a helyét: hogy önmagunkat őrizzük meg?29 Ma amikor az identitáskeresés a nemzeti és európai identitás meghatározása közti mezsgyén lebeg, indokolttá válhat az identitási örökség (identity herritage) megfogalmazásának igénye, mely a kollektív anonymus által meghatározott mítoszok és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi képzelet alkotta jelentések összessége (Myths and the linked social imaginary significations defined by the collective anonymus). Ez lehetővé teszi – vagy tehetné – az örökség fogalmának objektivált kategóriáinak kitágítását, s hozzásegíthet az értékvesztés állapotán való felülemelkedéshez.

Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz kiadó, Budapest, 1999. Erdősi Péter – Sonkoly Gábor: A kultúra melankóliája. A kulturális örökség fogalmának megjelenése. In. Világosság 2005/6 80. o. 27 Hartog, 2000. 28 Hartog, 2000. 29 Hartog, 2000. 25 26

72

IRODALOMJEGYZÉK Assmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Atlantisz kiadó. Budapest. Convention for the safeguarding of the intangible cultural heritage. 2003. EFI Communicationes 18. 2006. Csonka-Takács Eszter /szerk./ Európai Folklór Intézet. Budapest. Erdősi Péter – Sonkoly Gábor 2005. A kultúra melankóliája. A kulturális örökség fogalmának megjelenése. In. Világosság 2005/6 Hankiss Elemér 2010. The Transformation of European Civilization 1950-2000 (and beyond…) Elhangzott az Corvinus Egyetem, IGES, International Economic Relations képzésén Hartog, Francois 2006. A történetiség rendjei - Prezentizmus és időtapasztalat. Atelier füzetek. L’Harmattan. Budapest. Hartog, Francois 2000. Örökség és történelem: az örökség ideje. In.: Regio 2000/4 Kosselleck, Reinhardt 2003. Elmúlt jövő – a történeti idők szemantikája. Atlantisz kidó, Budapest. Kulturális örökség – társadalmi képzelet. 2005. /szerk.: György Péter – Kiss Barbara – Monok István/ Akadémiai kiadó. Budapest. Nora, Pierre 1999. Emlékezet és történelem között. Aetas, 1999/3 Nora, Pierre (2010.) Emlékezet és történelem között. Atelier Könyvtár sorozat. Napvilág Kiadó. Budapest. Szellemi kulturális örökség a megőrzés útjai. A pécsi nemzetközi konferencia előadásaiból / Papers of an International Conference at Pécs. 2007. Európai Folklór Intézet / European Folklore Institute. Budapest. Pók Attila 2010. A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők. Akadémiai kiadó. Budapest. Rockhill, Gabriel 2010. For a New Logic of History: A Metaphilosophical Critique of Contemporary Philosophic Practice. Elhangzott az ELTE Atelier Tanszékének előadássorozatán 2010. november 3-án Rockhill, Gabriel 2010. The Imaginary and the Social-Historical: An Introduction to Cornelius Castoriadis' Historical Ontology. Elhangzott az ELTE Atelier Tanszékének előadássorozatán 2010. november 2-án. Sonkoly Gábor 2000. A kulturális örökség értelmezési és alkalmazási szintjei. In. Regio 2000/4 Turner, Victor 2002. A rituális folyamat. Osiris kiadó. Budapest.

73