Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája 1 | Párizs, 1889. október 27. Életemben nem rettegtem úgy senkitől, mint a fekete ruhás embertől. Ő a megtestesült gonosz, aki a gázlámpás utcák és elhagyatott fasorok sötétjében kutat vér után. Az Alkimista – ahogy magamban elneveztem – olyan, mint valami középkori mágus, aki megpróbálja a fémet arannyá változtatni, és az örök élet elixírje után kutat. Szenvedélye a tudás sötét oldalára repíti, nála a gyilkosság és az őrület jól megfér a tudománnyal. Hogy mi lehet a célja azzal a kotyvalékkal, amit főz, azt még ki kell derítenem, de manapság, amikor oly sok ifjú orvos igyekszik dr. Pasteur nyomdokaiba lépni, s az emberi faj javát szolgáló kutatásokat folytatni a laboratóriumok mélyén, nos, ily időkben egy tudós, aki a gonosz szolgálatába állítja a mikroszkópját… nos, attól tartok, emberünk kutatásai erősen természetfelettinek nevezhetők. Nellie Blynak hívnak, noha nem ez az eredeti nevem. A közkeletű bölcsesség miatt, miszerint az újságírás nem nőnek való foglalatosság, kénytelen voltam írói álnevet felvenni. Mr. Pulitzer New York World című lapjának tényfeltáró újságírójaként számos különös történet nyomába eredtem már, és olyan dolgokról írtam, melyek alaposan megedzették a lelkemet, ezen az éjjelen mégis kétségbe vontam saját épelméjűségemet, midőn a hírhedt párizsi Montmartre-on egy gyilkos nyomába eredtem. Megérzéseimnek, pár morzsányi információnak és alighanem egy jó adag meggondolatlanságnak köszönhettem, hogy hátborzongató tetteinek nyomán követtem New Yorkból Londonba, aztán most a Montmartre-ra is – a hegyoldalba, amit a párizsiak La Buttenak vagyis Dombocskának hívnak; mely művészeiről, költőiről és azokról az utcáiról híres, ahol a férfiak üres műsikolyokért fizetnek, s a nők lelkéről villámgyorsan kopik le minden csillogás. Ahogy bérkocsim a sötét, macskaköves utcákon zörög velem az őrült nyomán, egyre jobban aggódom a magam szabta küldetés miatt. Bármennyire is igyekszem, hogy valami kellemes érzésbe kapaszkodjak, semmi nem jut az eszembe. Ha arra gondolok, hogy mivel kell szembenéznem ezen a nyomasztó éjszakán, kiráz a hideg. „Lúd futott át a sírodon”, mondta mindig anyám, mikor libabőrös lettem. Nem a legkellemesebb gondolat egy ilyen zord éjszakán. Az utcák még nedvesek a délutáni szemerkélő esőtől, a kövezet halványsárgán csillog a gázlámpák fényében. Az éjszakai levegő párás, szürke köd szitál. Ha Dickens manapság írna Párizsról, kétségkívül úgy találná, nemhogy a legjobb, de épp a legrettentőbb idők járnak rá. A Fények Városát anarchisták akciói forgatják fel, melyek a civilizált vezetés teljes elpusztítását célozzák, míg Keletről a dögvész tör rá: a Halál csapkod az emberek közt véres kaszájával. E városban, melyet az erőszak és a ragály így ostromol, persze senki meg se hallja majd a figyelmeztetésem, hogy a gonosz, pontosabban: még egy gonosz lopakodik köröttük. Egyszerűen nem maradt más választásom: magamnak kell sarokba szorítanom a fenevadat. A német doktor. Az akcentusa meg a ruhái miatt így neveztük el még a Blackwell-szigeti elmegyógyintézetben, bár sem nemzetiségét, sem a múltját nem ismertük. Most viszont már
tudom, hogy egy ördögien gonosz, züllött szörnyeteg, aki nők vérére szomjazik. Kedvenc áldozatai a prostituáltak – be kellett hát öltöznöm a szerephez. Egy utcalánytól a Montmartre-on nagy merészen vettem egy viharvert fekete ruhát – a nyakrésze szemérmetlenül elállt, az alsó szegélye pedig botrányos tizenöt centivel a meztelen bokám fölött lengedezett. Jó alaposan kimostam – ám az olcsó rózsavíz illatát, úgy tűnt, soha semmi nem űzheti ki belőle. Egy gyapjú vállkendő, olcsó, tűzpiros ajakrúzs, és kihívóan riszáló járás, amitől egy derék lelkipásztor tüzes kénköveket köpködött volna egy hétig – ezek teszik teljessé a jelmezem. Számtalanszor bújtam már álruhába – voltam balett-táncos, elefántidomár, szolgáló, tolvaj – elég büszke vagyok rá, hogy mindet hitelesen alakítottam. Jó sok mindent megtudtam az Alkimistáról, mióta először találkoztam vele New Yorkban. Kezdetben úgy gondoltam, csupán egy fanatikus gyilkos, aki sátáni örömét leli abban, hogy nőket gyilkol, ma viszont sokkal inkább azt hiszem, őrült tetteivel egy ördögi tervet próbál leplezni, s a laboratóriumában lévő kémcsövek és mikroszkópok valami baljós szerepet játszanak a történetben. A kocsi most lefékez a megadott címnél. Eljött az ideje, hogy kipróbáljam, működik-e a tervem – s hogy elegendő-e a bátorságom és az eltökéltségem, hogy sikerre is vigyem. A kocsis baltaarcán nagyítóval se találni semmiféle érzelmet. Jó alaposan megbámul, s ahogy elveszi a pénzt, ajkaival valami közönséges hangot hallat. – „Jó vadászatot, mademoiselle.” Utcalánynak nézett. Nagyon helyes. Az első vizsgán már át is csusszantam, ez némi önbizalommal tölt el, mégis, ahogy lelépek a kocsi lépcsőjéről, már azon kapom magam, hogy csendesen imádkozom: csak az idegeim ne hagyjanak cserben… Úgy saccolom, azon a területen lehetek, ahol a fekete ruhás ember az áldozatait szedi. Rendesen itt nyüzsögnek az emberek – de mert épp valami őszi karnevál zajlik a Place Blanche-on, most egy teljesen kihalt utcán kaptatok felfelé. A hideg, nyirkos köd kezd átjárni – összébb húzom magamon a kendőt. Párizs kecsesen kanyargó utcáival, széles bulvárjaival olyan, mint egy elegáns, idős hölgy – de van ez az elfajzott ivadéka, ez a bizonyos Montmartre… na, ez olyan, mint egy félbolond, nyavalygó öregasszony: egy merő dudor meg púp az egész. Utcái keskenyek, telizsúfolva apró üzletekkel, járdaszéli kávézókkal, és persze mindenfelé a nyomorúságos, olcsó odúk, amikben a művészek és írók oly nagy előszeretettel húzzák meg magukat. A kocsiutak megtorpannak a hegynek felfelé félúton, hogy aztán beleolvadjanak a keskeny sikátorok, és moha lepte füzek s vadszőlő árnyékolta lépcsőfeljárók útvesztőjébe. A társadalom tisztességes fele megveti a Montmartre-t; léha lakóinak botrányos erkölcstelenségét és romlottságát az egész világ ismeri. Kétes hírnevét csak tovább ócsítják a marquis-knak köszönhető társadalmi bajok és a bűncselekmények. A nyirkos nyomortanyák világában a „mosdatlan tömegek” kifejezés nem csupán olcsó irodalmi fordulat, sokkal inkább az ott lakók pontos meghatározása. Párizs viszont számos tekintetben nagyot fejlődött. A sugárutakat Edison újmódi elektromos lámpái szegélyezik, míg a kisebb forgalmú utcákat továbbra is a gázlámpák halványsárga fénye világítja meg. A város szívét a Francia Forradalom centenáriumát ünneplő pazar Világkiállítás fényei ragyogják be. A világ minden részéről érkezett természeti és technikai
csodákat látni mindenütt, köztük van például egy teljes észak-afrikai falu, egy lenyűgöző, lovak nélküli kocsi, amit benzin hajt, továbbá egy elektromos tengeralattjáró, mint Jules Verne Nautilusa, amely több száz láb mélységre merülhet a víz alá. Még Buffalo Bill is itt kápráztatja el a látogatókat az ő híres vadnyugati show-jával. A világkiállítás legmeglepőbb, egyben legellentmondásosabb építménye – Eiffel háromszáz méter magas, hórihorgas acéltornya – a legmagasabb, emberkéz alkotta szerkezet a világon, kétszer akkora, mint a gizai nagy piramis. Az ország teljes művésztársadalma elkeseredetten küzdött, hogy megakadályozza a torony felépítését: az acélgerendák alkotta építményt egyenesen a francia művészet és történelem árulójának kiáltották ki, s megvetően csak mint az újabb Bábel tornyát emlegették. A szerkezet megépítéséhez végül csak úgy járultak hozzá, hogy kikötötték, csak meghatározott ideig állhat majd, azután elbontják. Azt kívánom, bárcsak a kiállításon lehetnék most, biztonságosan meghúzódva a vidám tömeg sűrűjében – istenem, mennyivel kellemesebb lenne, mint itt vánszorogni lefelé ezen a vaksötét, elhagyatott utcán! Azt mesélik, hogy a Montmartre Szent Dénesről kapta a nevét, akinek, tán hatszáz évvel ezelőtt, itt a hegy lábánál nyisszantották le a fejét. A jámbor Dénes felkapta a kobakját a földről, és felvitte a hegyre – innen ered a Mons Martyrum, a Mártírok hegye elnevezés. A negyed századokon át egyszerű kis falu volt, szélmalmaiban őrölték a lisztet Párizs kenyeréhez. Ám a folyvást terjeszkedő város hamarosan elért a dombokig, így a Montmartre is Párizs egyik városrésze lett. Az öreg szélmalmok hamarosan abbahagyták az őrlést, helyükön egyre-másra kabarék és táncos mulatók nyíltak, amelyekben erkölcstelen tréfákkal és botrányos kánkán-görlökkel szórakoztatták a nagyérdeműt. A művészek és költők, ezek a hosszú hajú, lázadó lelkű, szégyentelenül üzekedő bohémek pedig otthagyták korábbi fészküket, a Quartier Latint a kis falu, no meg a pompás panoráma és az olcsó házbérek kedvéért. Töprengéseim a Montmartre-ról, s a lábaim egyszerre vernek gyökeret, mert húszlépésnyire előttem egy feketébe öltözött férfi lép ki egy kapualjból, s megáll az utcalámpa alatt. Igyekszem úgy tenni, mintha minden figyelmem lekötné annak az üzletnek a kirakata, amelyben a tulajdonos egy égő olajlámpást hagyott éjszakára, hogy ily módon reklámozza portékáját. Van nálam egy kínai legyező – igyekszem az arcom elrejteni mögötte. A vér megfagy az ereimben, amikor a szemem sarkából alaposabban megnézem magamnak a férfit. Istenem, suttogom, ez nem lehet igaz, hogy az ember, akire vadászom, egyszer csak itt terem előttem! Ahhoz egyszerűen túlságosan rémült vagyok, hogy visszaszaladjak a sötét utcán, amin feljöttem – mozdulatlanul állok a helyemen, miközben ő cigarettára gyújt. Közben jól kivehetem bozontos, sötét haját, mely divatjamúlt cilindere alól türemkedik elő. Kitérdelt, bő nadrágot, és hosszú, rosszul szabott szalonkabátot visel. Bár a ruhája nem hajszálpontosan ugyanolyan, mint annak a fickónak, akivel New Yorkban kavarodtam össze, de a spurim most is ugyanaz: egy szegény kelet-európai emigráns, aki épp most szállt partra Ellis Islanden. Most felém fordul, és egyenesen rám néz: jól látom, hogy szakállas, és kerek, aranykeretes
szemüveget visel. A zsebembe csúsztatom a kezem, ujjaim egy savval töltött gumiflakont markolnak. Egy rendőrsíp mellett e szokatlan eszközzel fegyvereztem fel magam – a módszert a Mexikóváros nyomornegyedeiben élő prostituáltaktól tanultam el. Ők mindig magukkal hordják azt a marokba simuló kis tömlőt, amit chiliből és a vizeletükből álló keverékkel töltötték fel, hogy szükség esetén a túlságosan bevaduló férfiak szemébe spricceljenek vele. Jólneveltségem nem engedte, hogy a saját testnedveimmel pancsoljak, ehelyett a flaskát hígított sósavval töltöttem meg, melyet a cselédlánytól szereztem a szállodában. A fekete ruhás férfi sarkon fordul, és elindul az ellenkező irányba. Előtte a Place Blanche fényei ragyognak. Próbálok úrrá lenni rettegésemen, lassan követem, hálát adva az égnek azért, hogy az ünneplő sokaság felé tart. A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, mint bolondos szellemek a padláson. Létezhet, hogy tényleg ráakadtam? Egyszerűen lehetetlen, hogy miután mérföldek ezreit hagytam magam mögött, s egy hete járom Párizst, hogy a nyomára bukkanjak, most csak úgy simán hagyom, hogy elillanjon az orrom elől. Közeledünk a Place Blanche-hoz: lámpák fényétől és vidám emberek hangjától izzik a levegő. Egy furcsa pillanatra mégis mintha meglebbenne az idő függönye: ősi temetők ontják magukból a holtakat, szellemek tolonganak a fényes kávéházakban, miközben a jelmezes mulatozók elözönlik az egész teret. A nemrég megnyitott Moulin Rouge – azaz a Vörös Malom – mintha csak lángokban állna: a malom nagy lapátjaira aggatott karmazsinvörös lampionok lassan forognak körbe-körbe. A teret szegélyező kávéházak és kabarék zsúfolásig megtelnek szórakozó emberekkel. Vidám kurjongatás, gyöngyöző kacagás és különös jelmezekbe bújt emberek zavarba ejtő kaleidoszkópja mindenütt. Ahogy a fekete ruhás férfi után igyekszem, egy római szenátor keresztezi az utam: tógaként egy lepedőt visel, s természetesen babérkoszorút. Aztán Viktória királynő sétál el mellettem, fehér csipkés fekete gyapjúruhában. Nem csak az lep meg kissé, hogy a királynő magasabb és jóval vállasabb is, mint a képeken, de ráadásul dévajul vigyorog a szakállába. Nagy Károly is leszállt a Notre Dame előtti talapzatáról, s most aranykoronában, teljes vértezetben, irgalmatlan méretű boros flaskával a kezében kószál a téren. Körülötte erdei nimfának öltözött – vagy inkább vetkőzött – kokottok lépkednek kényeskedve. S a hatást izgató kánkán fokozza, meg a táncosnőket körbeálló férfiak kurjongatása, ahogy a lányok, fel-felrúgva a magasba, bepillantást engednek csipkés alsóneműik legmélyebb titkaiba. Az államelnök korábban beszédet intézett a városlakókhoz, melyben elmondta, idén különösen fontos, hogy végre jól kimulassák magukat a gyászos hangulatot hozó terrorista bombatámadások és a halálos influenzajárvány után. Az elnök egyébként személyesen is átérezhette a város nehéz helyzetét – a világkiállítás megnyitó ünnepségének estélyén ugyanis merényletet kíséreltek meg ellene. Megpróbálom alaposan megnézni magamnak a férfit, miközben a sokadalom útvesztőjében próbálok lépést tartani vele. Aranykeretes szemüvegének lencséi vöröses színezetűek. Nem emlékszem rá, hogy a német doktornak ilyen lett volna a szemüvege. És a bozontos haja meg a szakálla is hosszabb és ápolatlanabb, mint az övé volt.
És mégis azt hiszem, hogy ő az… vagy csak belelovalom magam, hogy azt lássam, amit látni akarok? Jó: egy férfinál a szakáll vagy a bajusz nem dönt el semmit. Egy lényeges különbség viszont szembetűnő: ez itt vörös sálat visel, a radikalizmus és forradalmiság egyértelmű jelképét. S ez a sál mindjárt fel is vet egy kérdést: ha leplezni akarja a személyazonosságát, miért pont egy vörös sállal teszi ezt, amivel felhívja magára a figyelmet? Nos, a válasz természetesen csak annyi, hogy ez itt a Montmartre, nem pedig New York. Itt, a Dombon ilyesmit viselni semmivel sem jelentőségteljesebb kinyilatkoztatás, mint aranyláncos zsebórát hordani a Wall Streeten. Hirtelen megáll és körbefordul: úgy tűnik, keres valakit. Hogy elkerüljem pillantását, úgy teszek, mintha egy rongyos fiatal nő kötné le a figyelmemet, aki fekete macskájával a karján egy dalt énekel. Éccaka a Szajnánál sétálok, A híd alatt férfiakra várok, Pár sou csak az ölem ára. Ha betevőre se fussa, Összeharapom a számat, Úgy folytatom a sétámat, A magányos uccán. Itt a lehetőség, hogy én legyek a bestia következő áldozata, de a bátorságom meginog. Folyton emlékeztetnem kell magamat: nem azért tettem meg ezt a nagy utat, hogy a végén gyáván meghátráljak. Ahogy mondani szokás, kicsit felszívom magam, és már épp felé fordulok, hogy bemutassam neki a legszebb kurvás mosolyom – de már odébb is állt. Épp indulni akarok utána, amikor a szomorkás dalt éneklő lány megszólít. – Tessék, fogd csak – mondja. Pénzt kotor elő a főkötője alól – ott gyűjtögeti az alamizsnát, amit az éneklésért kap. – Vedd el, és ma éjjel ne menj üzletbe. Köszönetképpen rámosolygok, miközben már robogok is – de azért meghat a jószívűsége. Azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik sokat nélkülöztek, sokkal szívesebben osztják meg másokkal azt a keveset is, amijük van – szemben azokkal, akik egész életüket valami jól párnázott kis fészekben töltik. Míg egy szakasznyi vidám, élénkpiros uniformisba és tollas kalapba öltözött testőrt kerülgetek, azon igyekszem, hogy szem elől ne tévesszem a fekete ruhás embert. Micsoda lehetetlen díszlet egy gyilkos követéséhez – mindenfelé profán és groteszk jelenségek: itt Szókratész a bürökpohárral, amott a lefejezett Marie Antoinette, belekarolva a fekete maszkos hóhérba, aki udvariasan viszi a fejét; a híres szerelmespár, Heloïse és Abelard, egymás kezét fogva, az utóbbi nyakában két kerek golyó egy zsinóron… jó neveltetésem nem engedi meg, hogy alaposabban belemélyedjek e golyók szimbolikájába. Egy részeg alak, aki Erzsébet-kori nemesnek öltözött megfogdos – határozottan ellököm magamtól a kutakodó kezet. Nem vagyok valami masamód alkat, de kisvárosi lányként, hat fiútestvér társaságában hamar meg kellett tanulnom, hogyan kezeljem a nagy felfedezőket.
– Hej, te kis kurva! – Nos, a beszéde alapján kétségtelenül angol. Gyorsan leszakadok az őrült britről, közben a kínai legyező mögé rejtek egy elégedett mosolyt. Otthon, nálunk, ha egy férfi így merne beszélni egy hölggyel, hát rendesen kapna a korbáccsal. De ezen az éjszakán, itt, Párizsban ez a kis inzultus valódi örömmel tölt el: ez is azt bizonyítja, hogy az álcázásom tökéletes. Fordította: Boda András
