Kandúr
Volt egy Kandúrunk. Nálunk. Otthon. Savnikban. Ott, ahol nőttem, hogy felnőjek, ott, ahol korábban megszülettem. Nagy fekete Kandúr kemény farokkal és sárga szemekkel. Megöltem őt. Tizenhat éves voltam. – Magasságos atyám, megöltem a Kandúrt. Minden bűnömet meg tudtam gyónni, és mindjárt jobban éreztem magam. A templomból hazafelé menet azt a könnyedséget éreztem, amelyről a vallási énekekben énekelnek. Örömmel néztem a szüleim szemébe. Egész este, s egy ideig még másnap is. Utána összeverekedtem nővéremmel, és a boldogság állapota véget ért. De hát ennek így kell lennie. Sok bűnt elkövettem. Egy idő után elmentem gyónni, és az ártatlanságom újra visszatért. Nagyon szerettem ezeket a gyónási szombatokat. Azelőtt. – Verekedtem és veszekedtem a nővéremmel. Isten nevét hiába vettem a számra – suttogtam a gyóntatószék rácsán keresztül alig hallható hangon. – Hangosan – vezényelt Isten füle a rács mögül. – Nem köszöntem az idősebbeknek, tiszteletlenül viselkedtem – Képtelen voltam hangosabban beszélni, úgyhogy jobban kinyitottam a számat. Úgy néztem ki, mint egy ponty, aki aranyhalnak adja ki magát. – Te melyik vagy – a kifakult ujjak félrehúzták a bársonyfüggönyt. Beengedték az árulkodó fényt. A magasztos úr odahajolt, 126
Lavrik.indd 126
31. 3. 2010 8:26:35
kidugta fejét a gyóntatószékből, bekukkantott az én fülkémbe. A ponty elhallgatott, a halacska kiszáradt. – Aha, ministráns – fújtatott a harcsa. A sokaságban várakozók levették el-elkalandozó tekintetüket a kötelező irodalomról. Hálásak voltak a kis kikapcsolódásért. Az egész leginkább a halak etetésére emlékeztetett. Példázat, mint bármelyik másik. – Az Úrnak nagy a szíve, ne félj – bődült végig a pap hangja az egész templomon. Megszimatoltam a pokol működésének törvényeit. Míg az oldalamon leereszkedett a függöny, a szemem sarkából észrevettem, ahogyan a gyóntatószék előtt sorban állók összenéztek. A bűneimhez csatlakozott a gyűlölet. – Hazudtam a szüleimnek, elvettem az édességet a spájzból, ittam… – Mit? –…főként sört. Túlzott gőgömben verekedtem – fukar hangocska tárta fel a tizenhat éves lélek sötétségét – Leselkedtem a lányok után… – Hol!? – Ahol lehetett… mindenhol. De nem egyedül!! – Ki még? – Mindenki. Fújtatás. –… folytasd. Az Úr kegyes. – Romlottságban és bűnben éltem a testemmel… – Tovább… – Több bűnömre nem emlékszem – Fejeztem be gyorsan és végérvényesen. Egy szó sem a friss gyűlöletről. Egy szó sem arról, hogy megöltem a Kandúrt. – Az Úr szeretetteljes és kegyes… – a szokásos mondatok gyorsan elvezettek a befejezéshez. Úsztam a gyorsan múló megkönnyebbülésben. Nem volt az megkönnyebbülés. Csak gyáva köszönet a sima finisért. Elimádkoztam az előírt összeállítást. Nem volt olyan hosszú. Tizenöt percre való vers és ima. Kis pojácáskodás a mellékoltárnál. Letérdelni – keresztet vetni – eldünnyögni. Hop – cup – tralala 127
Lavrik.indd 127
31. 3. 2010 8:26:35
és szabad voltam és tiszta és boldog. Hatalmas gyakorlatom volt, no hisz, ministráns voltam. Már három másodperc múlva ping-pongot játszott a fejemben a szégyen a gyűlölettel. Mindehhez elég volt annyi, hogy el kellett haladnom a testvértársak és testvértársnők sokasága mellett. Testvérpontyok. A Kandúr nagy volt, fekete, sárga szemekkel. Néha zölddel. Kemény farok kommentálta a Kandúr minden lépését. Szikrázott belőle a nagy hím fölénye. – A nagyobb kutya baszik – mondogatta apám, és szalonnadarabokat dobált neki. Sötétedett, nyugalom ömlött ereinkbe. A falun túl szénnel megrakott vonatok zúgtak. Amikor reggel elindultam az iskolába, utamba került a kandúr. A homlokán friss seb volt. Ekkorra már rózsaszínre kinyalva. Megint összeverekedett. Szinte minden este verekedett. Kandúrokkal, kutyákkal harcolt. Láttam, amint elharapta egy patkány fejét, amely hosszabb volt, mint egy tenyér és egy alkar együttvéve. Aki látott már patkányt harcolni, tudja, miről beszélek. A Kandúr szétterpeszkedve aludt a gyékényszőnyegen. Aludt, provokált, horkolt, szétterpeszkedett, utálatos, öntudatos, kibaszott Kandúr. Tíz percet álltam fölötte. Megrúgni és elmenni az iskolába… Még a lábikrám is viszketett. Meg kellett vakarnom. A szemét se nyitotta ki. Az egész napot átaludta. Egész nap próbáltam nagy hím lenni. Szorgalmasan megszegtem minden szokásos tilalmat. Hangosan beszéltem, a faszok és picsák csak úgy repkedtek, ló módjára röhögtem, a lányoknak közvetlenül a lábához köptem. Mind a négy világtáj felé káromkodtam. A Kandúr aludt. Reggel a gyékényszőnyegen, délután az asztal alatt a kert árnyékában. Láttam őt a fürdőszoba ablakából. Este, szófogadóan, csíkos pizsamában, fogkefével a fogaim között. Én. A kerítés élén távozott. Ő. Az öreg pajta felé vonult. Az öreg pajta Šulík kertjének közepén állt. 128
Lavrik.indd 128
31. 3. 2010 8:26:35
Šulík a szomszédunk volt. Öreg autókat gyűjtött, nutriákat nevelt, hét gyereke volt, azután elköltözött. Szeredre, a templom mögé. A ház tönkrement, a kert teljesen elvadult. Fű és almafák derékig. A fű alulról, az almafák fölülről. A füvet senki sem kaszálta, az almákat senki sem szedte. Középen a pajta, a kerítés fele kidőlve, a tető lyukas, meghajlott. A csűr üres. A gerendák között rühes szénafoszlányok. A zsindelytető foghíjas, csak a bolyhos moha tartja össze. Rézsút besüt a hold. Kellemetlen látni, nemhogy leírni. Lord Byronnak összefutna a nyál a szájában a lelkesedéstől. Štúréknak nem, Štúréknak elcsöppenne. Talán Kráľ kivételével. De Kráľ konfidens volt, ő hozzá volt szokva az éjszakai munkákhoz. Abban a pajtában történtek azok a dolgok, amelyek a Kandúrból kinget csináltak. Már egy órával sötétedés előtt macskák, kandúrok és kóbor kutyák sokasága vonult a rablólovagok eme várába. Mondom, tiszta romantika. Semmi nemzeti. Általános plebiszcit neopaganizmus. Új bakkhanáliák. Huk és mrauk és dzsauk!! Mihelyt besötétedett, az összegyűltek elkövették az összes vad dolgot, amelyek álmomban kínoztak. A harmincéves háború utáni időszak lator banditáinak orgiái a romossá vált erősségekben csak az adventisták körének gyűlése volt ahhoz képest, ami az öreg pajtában történt. A régi római termékenységisten-ünnepek pedig steril lampionos felvonulások a Nagy októberi szocialista forradalom előestéjén. Esténként láttam a Kandúrt büszkén hullámozni a pajta felé. Ő is látott engem. Csak nehezen tudtam elaludni. Segítettem magamon. Rosszabb volt, amikor éjfél körül szívszaggató sikítás ébresztett fel. Mintha kisgyereket ölnének. Párás éjszakán párzó párducok ultrarikácsolása, írtam be a naplómba. A gimnazistáknak és Moravčíknak lehet... A macskák keféltek, hogy csak úgy porzott. Abban a pillanatban mindegyik nőstény szemébe a Kandúr nézett. Abban a pajtában hozták össze a falu összes kismacskáját. Nem aludtam. Gyűlöltem. 129
Lavrik.indd 129
31. 3. 2010 8:26:35
Reggel apám agyonütött macskát vitt ki onnan. Máskor kóbor kutyát. A Kandúr minden reggel elterpeszkedve aludt a gyékényen. Alvás közben gyorsan gyógyultak a sebei. Apám csak nevetett a dühömön. Zsíros szalonnadarab pecsételte meg az egyetértésüket. Egyszer a Kandúr nem aludt. Megtépett füle a szemére esett. Idegesítette. Talált magának szórakozást. Megfogott egy verebet. Hagyta a verebet elugrándozni, és mikor a veréb szárnyra kapott, puff!, majdnem megfojtotta a mancsával. Ezután elengedte a madarat. Fojtotta. Elengedte. Fojtotta. Elengedte… El akartam venni tőle. A fogai közé kapta a verebet és elfutott. Ott maradtam, mint valami cikis pók. Kidúvadt has, üres kezek. A lábak széles terpeszben és csúnyák. Tizenhat éves voltam és épp gyors növekedésnek indultam. Ebben a percben olyan mérges voltam, hogy szerintem egy pillanatra le is álltam. Az államon és az orrom alatt pelyhes zúzmara remegett. Szent felháborodás!! Azt hiszem, fizikaórán erről két és fél oldalt írtam a naplómba. Egy cikis pók, a légy meg sehol. Hazajöttem az iskolából. A Kandúr a kertben feküdt az asztal alatt. Aludt, a mozdulatlan veréb mellette. El akartam venni tőle. Most vagy soha. Jól felkészültem. Elmentem átöltözni. Bemelegítettem. Gyorsaság, rugalmasság, meg ilyesmi. Odamentem az asztalhoz. Mintha csak úgy, mellékesen. Kicsit megmozgattam az ujjaimat. A lábamon is. Az igazság az én oldalamon állt. Indulás…! A veréb testét az ujjaim közé fogtam. Kemény volt. Kirázott a hideg. A Kandúr kinyitotta, majd becsukta a szemét. Ez volt minden. Vagyis nem. Apám megparancsolta, hogy ássam el a verebet.
130
Lavrik.indd 130
31. 3. 2010 8:26:35
