www.csepeli.hu
Csepeli György
Az Occidens-Express magyar utasai
Az állítólag oly áhított rendszerváltozást panaszáradat, össznépi elkeseredettség, páratlan negativizmus követte a magyar közvéleményben. Az 1989-90-es annus mirabilis elmúltával hosszantartó macskajaj hangzott fel Magyarországon, melyen az sem változtatott, hogy 1994ben sikeres kormánycsere, 180 fokos politikai-ideológiai változás ment végbe – éppen az elkeseredettek és frusztráltak szavazatai segítségével. Szelényi Iván, a Los Angelesben élő magyar szociológus a rendszerváltozást a mohácsi vésszel, a második világháború elvesztésével hasonlította össze. A közvéleménykutatások adatai jól láthatóan alátámasztják a fenti megállapításokat. A rendszerváltozás hetedik évében megkérdezettek 75 százaléka szerint a dolgok rossz irányba mennek Magyarországon. A demokrácia fejlődésével szemben elégedetlenségének adott hangot 73 százalék. A megkérdezettek 72 százaléka szerint háztartása helyzete rosszabb lett, s 53 százalék további romlásra számít. Súlyosbítja a helyzetet, hogy öt évvel korábban a rendszerváltozásról negatív bizonyítványt kiállítók aránya lényegesen kisebb volt. A megkérdezettek 47 százaléka vélte 1991-ben úgy, hogy a dolgok rossz irányba mennek, 60 százalék volt elégedetlen a demokrácia fejlődésével. A saját háztartás anyagi helyzetének romlását 63 százalék észlelte, s csak 39 százalék számított romlásra.1 Nem tudható, hogy a közvélemény vagy a közvéleménykutatók farkasvaksága a felelős inkább azért, hogy a rendszerváltozás negatív következményeivel a rendszerváltozás pozitív következményei esélytelenül versenyeznek a posztszocializmusra vonatkozó attitűd megformálásáért vívott kommunikációs harcban. A rendszerváltozást elmarasztalók között láthatóan senkinek sem jut eszébe, hogy mi történt volna a magyar társadalommal a rendszerváltozás elmaradása esetében. Hogyan élte volna meg a most csalódott tömeg azt a teljes gazdasági-politikai és ideológiai csődöt, melynek kérlelhetetlen közelsége végül is kikényszerítette a rendszerváltozást? A rendszerváltozást követően kialakult a plurális demokrácia intézményrendszere, létrejöttek a helyi önkormányzatok, szabaddá vált a tömegkommunikáció, teljessé vált a vallás- és lelkiismereti szabadság, védhetővé váltak a kisebbségi lét hátrányai által fenyegetett emberi jogok. A közvéleménykutatások tükrébe tekintve úgy tűnik, hogy ez a minden túlzás nélkül forradalminak minősíthető változás mintha meg sem történt volna. A közvélemény nem maradt észrevétlen a magyar társadalmat mélyrehatóan átformáló privatizációs fordulat mellett, melyet a nemzetközi tőke közép-kelet-európai mércék szerint igen nagyarányú behatolása követett. Az értékelés azonban negatív. A posztszocialista 1
Lengyel E., Tóth A., Vinczellér E. 1997. Magyar és közép-kelet-európai lakossági vélemények gazdaságról, politikáról és az európai együttműködésről 1996-ban. In Kurtán, S., Sándor, P., Vass, L. (szerk) Magyarország politikai évkönyve. 568-594. 1
www.csepeli.hu
polgárok, mint egykor az Ady versből ismert zsellérek a grófi szérűt, siratják a szocialista tulajdont. Ugyanakkor senki sem kérdezi meg őket arról, hogy örülnek-e vagy inkább bánkódnak amiatt, hogy a megtermelt nemzeti jövedelemnek egyre kisebb része megy adósságszolgálatra, s a költségvetési hiány mértéke lassan a nyugati országokban szokásos mértékhez közelít. A rendszerváltozásra vonatkozó attitűd kialakítása során ugyancsak kívül estek az információs társadalom alapjainak kiépítésében mutatkozó sikerek (például a digitális adattovábbításra alkalmas országos kábelhálózat kiépítése, a mobiltelefonhálózat elképesztő mértékű fejlődése). A személyi számítógépek, a videólejátszók birtokosainak és használóinak száma dinamikusan nő. Soha ennyien nem jártak Magyarországon felsőfokú képzést nyújtó intézményekbe, mint a rendszerváltozást követő években. Soha ennyiféle könyv nem jelent meg. Miközben folyamatosan romlott a rendszerváltozás megítélése, folyamatosan nőtt – s ma már millión felüli – a credit és debit kártyák birtokosainak száma, hosszabbodtak az autópályák, nőtt az idegenforgalom. Konvertibilissé vált a forint. A nagy nyugati üzlethálózatok egymással versenyezve nyitják meg bevásárlóközpontjaikat, melyek puszta léte Nyugaton a kapitalizmus fölényét szimbolizálta a szocialista hiánygazdaság megnyomorítottjai szemében. Megnyílt a világ a magyar útlevéllel rendelkezők számára, eltűntek a nyugati követségek előtt vízumért sorban álló, sátorozó sorok. Háborús veszélyek nincsenek. Ráadásul államközi szerződések garantálják a status quo-t, melyet a világ legerősebb hatalma, az USA jóváhagyása és bizalma övez. Mi hát a rendszerváltozással kapcsolatos attitűdökben felgyülemlett negativizmus kiváltó oka? Már a hetvenes években megfigyelhető volt az a paradoxon, hogy minél előnyösebb gazdasági-társadalmi helyzetben élt a magyarországi polgár, annál kedvezőtlenebbül vélekedett a szocializmus állásáról.2 Akkor erre a paradoxonra az a válasz kínálkozott, hogy az előnyös helyzetűek egyben magasabb iskolai végzettséggel is rendelkeztek, s emiatt jobban tisztában voltak a jólét pünkösdi királysághoz hasonlítható jellegével, ők már látták az írást a falon. Más vizsgálatok azt mutatták, hogy akik az államszocializmus alatt jól éltek, igényszintjüket a nyugat-európai jóléti társadalom mércéi szerint alakították. Ha egy magyar orvos, tanár, tudós életszínvonalát nyugati társa életszínvonalához hasonlította, az összehasonlítás eredménye csak negatív lehetett. Ezzel szemben a magyarországi államszocializmusban élő nagy tömegek saját életszínvonalukat a környező terror-szocialista országok nyomorszintjéhez hasonlították, s az összehasonlítás ez esetben csak pozitív lehetett. A rendszerváltozást követően az első nagy változás az igényszintekben ment végbe. A rendszerváltozást igazoló politikai és ideológiai kampányok hatására a magyar választókban kialakult az illúzió, hogy a felzárkózás gyors és könnyű lesz. Az emberek nagy többsége nyomban fel is zárkózott a Nyugathoz. A felzárkózók azonban a legkönnyebb, lélektani utat választották. Igényeiket zárkóztatták fel, miközben részint saját hibájukból, részint az 2
Az információtól a közéletig. Budapest: Kossuth. 1976.
2
www.csepeli.hu
átalakulást vezérlő elit hibájából képtelenek voltak a cselekvést meghatározó értékek és attitűdök szintjén a felzárkózásra. Nem tudtak kivetkőzni az egalitarianizmusból, továbbra is irtóztak a kockázatvállalástól, nem tanultak meg idegen nyelveket, irigykedtek a közülük kiemelkedőkre, tehetetlenségüket negativizmusba fordították. Magyarország a nyolcvanas évek legvidámabb barakkjából a kilencvenes évekre a legszomorúbb shopping centere lett. Így érkezett el a nyugati integráció két sorsdöntő mozzanata, a NATO-hoz való csatlakozás, valamint az Európai Unióbeli tagság reális esélye. Leendő partnereink értetlenül állnak a magyar társadalom rendszerváltozással kapcsolatos frusztrációja előtt, annál is inkább, mert a rendszerváltozás visszafordíthatatlanságának biztosítéka Magyarország teljes integrálódása az EU és a NATO köreibe. Ennek az értetlenségnek adott hangot Hans Beck, a Budapestre akkreditált EU nagykövet, amikor a következőket nyilatkozta: „Hiányolom a bizakodó hangulatot, a meggyőződést, hogy Magyarország integrálódása a közösségbe történelmi jelentőségű folyamat, esély az új kezdetre, beilleszkedésre egy politikai családba”.3 Az integráció időpontjához közelítve a negativizmus prófétái taktikát váltottak. A rendszerváltozás negatív egyenlegére hivatkozva korábban azt állították, hogy Magyarország nem kell az EU-nak, s a NATO sem akarja a magyar csatlakozást, hiába is álmodik erről bárki a Duna-Tisza közén. Most, hogy az integráció elkerülhetetlensége nyilvánvaló, az ellenkezők részint arra hivatkoznak, hogy a csatlakozásért elviselhetetlenül nagy árat kell majd a magyar társadalomnak fizetnie, másrészt azt hangsúlyozzák, hogy az integráció fenyegeti a magyar szuverenitást, gyarmati helyzetbe taszítja az országot. Önkényes feltételeket szabnak, melyek teljesülése esetén beleegyezésüket adnák az integrációra. „Dehogy ellenzem a csatlakozást! Sőt magam is forszíroznám. Van viszont az ügyben két nagy akadály; a hazai életszínvonal és a bérszínvonal. Tessék meggondolni, hogy mást ne is mondjak, ugyan mi lesz a csatlakozás esetén például a hazai cigánysággal, amelynek nyolcvan százaléka tartósan munkanélküli? És mi lesz mindazokkal, akik manapság reménytelen létbizonytalanságban élnek, és nem csupán a regisztrált munkanélküliekre gondolok. Magyarország lakosságának egyharmada statisztikai értelemben is szegény, további több mint egyharmada úgynevezett szerény életvitelű. Mi lesz velük a csatlakozás után, miként képzelhetők el ők Európa teljes jogú és egyenrangú állampolgárainkét? Be kell látni; rendkívül alacsony életszínvonalunk miatt is egyszerűen éretlenek vagyunk a közösségi tagságra” – nyilatkozta például Kopátsy Sándor.4 Fel sem merül a nyilatkozóban a kérdés, hogy mi történhet az általa annyira féltett cigányokkal, statisztikai értelemben vett szegényekkel, valamint szerény életvitelűekkel abban az esetben, ha Magyarország nem integrálódik az EU-ba és a NATO-ba? Mi lenne a rejtélyes erőforrás, mely az integráció elmaradása esetén felszabadulva jobbra fordítaná a most nélkülözők sorsát? Göncz Árpád szerint a magyar társadalom gondolatilag felkészületlen a csatlakozásra. „Bár az európai integráció jelen van mindenki gondolkodásában, az emberek nem tudják pontosan kivenni a folyamatokat, s nincsen képük arról, kik lesznek a csatlakozás nyertesei és vesz3
Hans Beck nyilatkozata a Magyar Hírlap 1997. május 7-i számában.
4
Kopátsy Sándor közgazdász nyilatkozata a 168 óra 1997. július 15-i számában.
3
www.csepeli.hu
tesei. A közvélemény egésze a belépésig ideálképeket táplál magában, melyek biztosan nem egyeznek meg a valósággal”.5 A Magyar Külügyminisztérium megbízásából a Szonda-Ipsos 1996 szeptemberében a 18 éven felüli lakosságot reprezentáló országos mintán (3000 fő) felmérést készített. A felmérés eredményei alapján nem mondhatjuk, hogy ideálképek kísértik a magyarokat, ha az EU-ra gondolnak. Azt sem mondhatjuk, hogy nem sejtik, kik járnak majd jól, s kik rosszul a csatlakozás következményeként.6 A megkérdezettek Európa képe De Gaulle hajdani meghatározását követi. A keleti határ az Ural, ami arra utal, hogy a magyarokon nem fog múlni az Unió további kiterjesztése. Egészében véve a magyar közvélemény mentesnek mutatkozik mind a nemzetállami egység, mind az európai integrációs egység fetisizálásától. A befizetendő adók kívánatosnak tartott felosztási arányai után érdeklődve a kutatók azt tapasztalták, hogy a szűkebben vett pátria vezet 44 százalékos részesedéssel, melyet a kormány követ 19 százalékkal. Az EU részére 15 százalékos részesedést szavaz meg a közvélemény, az ENSZ-nek pedig 11 százalékot juttatna átlagosan. Az EU-ban résztvevő egyes államok közötti kapcsolatokat konföderációs szinten képzel el 46 százalék, és ennél szorosabb, föderális megoldás híve 38 százalék. Elsődlegesen a környezetvédelem, a kereskedelem és pénzügyek terén ismeri el a magyar közvélemény az EU kompetenciáját. Az EU keretei közötti nemzetközi együttműködés indokai között elsőként a béke szerepel. Ezt követi a gazdasági versenyképesség fenntartása Amerikával és a fejlődő ázsiai országokkal szemben. Sokan vélik úgy, hogy az integráció indoka a regionális aránytalanságok kiegyensúlyozása, az életszínvonal emelése, valamint az európai értékrend megtartása. Az integrációba való kapcsolódásban a megkérdezettek a nem európai menekültek beáramlásának megakadályozását is várják. Az Európai Unióra vonatkozó ismeretek szinte teljes hiánya jellemző a megkérdezettekre. Nem ismerik az Unió jelképeit, történetét és a tagok körét. Az EU intézményeit éppen úgy nem ismerik, mint az egyes intézmények székhelyéül szolgáló városokat. A csatlakozás során megnyíló magyar részvétel perspektívája világosabb lehetne, ha a megkérdezettek tudnák, hogy milyen intézményekben és hol nyílik majd alkalom a magyar jelenlét kinyilvánítására. Ugyanakkor a megkérdezettek többsége számára nyilvánvaló, hogy a tagság nyomán teljes körűen megnyílnak a határok, lehetővé válik a munkavállalás, a házasodás, a költözködés, mindegyik tagországban elismerik a hazai képzettséget. A többség a közeli jövőben csatlakozásra számít, ráadásul a többi közép-keleti-európai országgal együtt. Szó sincs európai egérútról. Hans Beck-kel ellentétben a magyar megkérdezettek a csatlakozást nem tartják történelmi mérföldkőnek, inkább a rendszerváltozást logikusan követő lépést látnak benne. Aggasztó, hogy a jelenlegi magyar elitből néhány politikuson kívül a megkérdezettek senkit sem tudnak megnevezni, aki Magyarországot az EU közvélemény előtt megjeleníthetné. A csatlakozástól elsődlegesen gazdasági javulást várnak az emberek. Mind a gazdasági 5
Göncz Árpád nyilatkozata a Népszabadság 1997. május 22-i számában
6
Csepeli Gy. – Závecz T. 1997. Várakozások, remények, félelmek: az Európai Unió képe a magyar közvéleményben In Kurtán, S., Sándor, P., Vass, L. (szerk.) Magyarország politikai évkönyve. 650-668.
4
www.csepeli.hu
fejlődés fellendülését, mind az életszínvonal emelkedését említik. A szuverenitás alakulását illetően megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szuverenitásvesztést vélelmeznek a csatlakozás következményeként, mások viszont a szuverenitás csorbulását nem anticipálják. A jogbiztonság és a szabadságjogok érvényesülésére viszont a csatlakozásban garanciákat látnak. A közvélemény illúziótlanságára utal, hogy rövidtávon a terhekre számítanak, melyeket csak később ellentételeznek majd az előnyök. Egészében véve a közvélemény 32 százaléka volt optimista, és 9 százaléka pesszimista a csatlakozás egyenlegét illetően. A relatív többség (35 százalék) egyidejűleg számít pozitív és negatív következményekre, melyek tartósak lesznek. Legkevésbé a nemzeti identitás és kultúra hanyatlásától tartanak. Leginkább a bűnözés további térhódításától félnek. A polgárosodás várható alakulásának megítélése megosztja a közvéleményt. Egyesek szerint a csatlakozás javítja a magyar társadalom polgárosodásának esélyeit, mások szerint a csatlakozás inkább rontja azokat. Az infrastruktúra fejlődésében egyetértenek az emberek, ám félnek attól, hogy a szolgáltatások ára túl magas, netán számukra megfizethetetlen lesz. A közvélemény nagyjából egységes abban, hogy kiket vél a csatlakozás nyerteseinek, s kiket veszteseknek. Észlelés és valóság megfeleléséről tanúskodik, hogy a leendő veszteseket nem gyötri a kishitűség, s a leendő veszteseknek sincsenek illúzióik. A közvélemény szerint a rendszerváltozás által átrajzolt társadalmi struktúra törésvonalai a csatlakozás következtében is tovább élnek. A törésvonal mindenekelőtt a munkavállalás szempontjából aktív és inaktív népesség között húzódik meg, de lényegesek az életkori, települési, iskolázottsági és készségbeli különbségek is. Az aktívak esélyei mind a percepció, mind a realitás szintjén jobbnak mutatkoznak. Különösen növeli az optimizmust e csoportok esetében a fiatal (35 alatti) életkor, az idegen nyelvtudás, a magas iskolai végzettség, a budapesti vagy nyugat-magyarországi lakhely. Csak az általános gazdasági fellendülés reziduális hatásaiban reménykedhetnek azok, akiknek nincs munkájuk, alkalmi munkából, segélyből, nyugdíjból élnek, ráadásul a Tiszától keletre. Amit ők tudnak, arra nem lesz kereslet, amire kereslet van, azt ők nem tudják. Ambivalenciára utaló jel, hogy a közvélemény jóval optimistább az országot érő előnyök tekintetében, mint akkor, ha a saját lakóhelye vagy a saját családja szintjén észlelhető előnyökre gondol. Az ország helyzetének várható alakulását a megkérdezettek 69 százaléka ítéli meg pozitívan. A lakóhely esetében az optimisták aránya már csak 48 százalék, s még kisebb, mindössze 36 százalék azok aránya, akik saját családjuk helyzetének jobbrafordulására számítanak. Mintha folytatódna az államszocialista időszak közvéleményének jellegzetes rendje. A megkérdezettek egészen a nyolcvanas évek közepéig az ország gazdasági helyzetét jóval optimistábban ítélték meg, mint saját gazdasági helyzetüket. Ez a trend veszélyes, mert tág teret enged a konformizmusnak, a tömegkommunikáció által hangoztatott pozitív sémák kritikátlan átvételének. Ez a jel is arra utal, hogy rendszerváltozás társadalomlélektani síkon még nem ment végbe. A magyar közgondolkodás káros hagyománya, hogy a mindennapi életét élő állampolgár nem lát kapcsolatot saját cselekvése és az ország helyzetének alakulása között, akár jó, akár rossz
5
www.csepeli.hu
irányba fordul az ország szerencséjének kereke. Nietzsche beszél arról, hogy a történelem egyszerre íródik szenvedő és cselekvő igeragozásban. A magyar politikai kultúra a velünk történtek tudomásul vételére, az alkalmazkodásra és a túlélésre tanított meg bennünket. Ez a tudás a jövőben kevés lesz. Itt az ideje annak, hogy a felelős cselekvő szerepe is beépüljön politikai kultúránkba. Szakítanunk kell a panaszkodásra, s a számonkérésre alapozott beszédmóddal, melynek foglyaiként folyton-folyvást azt kérdezzük, hogy Európa mit tehet értünk? A valódi kérdés az, hogy mi mit tehetünk Európáért!
6
