AZ ÍRÓK KÉPE FOTÓ ÉS IRODALOM, VÁLTOZATOK ÉS VÁLTOZÁSOK
Az elmúlt évtizedben két egymással párhuzamos és egymást már nemcsak követı, hanem egymásra reflektáló folyamat figyelhetı meg irodalom és fotográfia viszonylatában. Egyrészt a fotográfia mővészeti emancipációja zajlik ma Magyarországon – melyet az angol „Visual Turn” kifejezéssel lehetne leírni. A képi fordulat kép és szó bonyolult összjátékára, s e kétféle hagyomány tanulmányozásának elválaszthatatlanságára irányítja figyelmüket. A vizuális nyelv a maga kifejezı erejével az olvasás kora utáni irodalom-értést nagyobb mértékben befolyásolja, mint valaha. Az írói portrék, mint a szerzıi életmő emblematikus darabjai egyfajta „bevezetést” jelentenek a szépirodalomba. Másrészt az írókról készített fényképek mint vizuális antropológiai dokumentumok a magyar irodalom oldaláról kultuszokról, önképekrıl, társadalmi szerepváltozásokról is vallanak. Miként látják az irodalom „hıseit” a fotográfusok? Mennyiben határozza meg ezt a látásmódot a technika használata? Miként formálják, s formálják-e egyáltalán az írók a róluk szóló vizuális dokumentumokat? E két oldalról induló s egyazon dokumentumba foglalt üzenet sikeressége, publikálhatósága mitıl függ? Kié a fotó, azé, aki a gép elıtt vagy azé, aki a gép mögött ül? Az írók képérıl az ELTE Mővészetelméleti és Médiakutatási Tanszék és a Petıfi Irodalmi Múzeum által rendezett kerekasztal-beszélgetést György Péter vezette be ezekkel a gondolatokkal. A beszélgetés résztvevıi Horváth Dávid, Lugosi Lugo László voltak, a múzeum részérıl E. Csorba Csilla és Cséve Anna volt jelen. A 2008. május 27-én felvetett kérdéskörök itt olvasható összefoglalásához a múzeum meghívását elfogadó Burger Barna is hozzáfőzte gondolatait, aki nem tudott jelen lenni a beszélgetésen. E. Csorba Csilla: A fotó és irodalom kapcsolatának vizsgálata, mint témaválasztás a Petıfi Irodalmi Múzeum Íróportrék Langer Klára mőhelyében címő kiállításához kapcsolódik. A fotókiállításon válogatás látható abból a több mint 130 írót és mővészt megörökítı, mintegy négyezer negatívból álló portréanyagból, amely 1975-ben Langer Klára hagyatékából került a Petıfi Irodalmi Múzeumba. A képek többek között az alábbi írókat, mővészeket örökítik meg otthonukban, mőtermükben: Barcsay Jenı, Czóbel Béla, Csoóri Sándor, Csók István, Devecseri Gábor, Gellért Oszkár, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Károlyi Amy, Kassák Lajos, Keresztury Dezsı, Kondor Béla, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Somlyó György, Szakonyi Károly, Váci Mihály, Zelk Zoltán és Weöres Sándor. A felvételek
nagyobb részét Langer Klára, kisebb részét egykori tanítványa, munkatársa, Sándor Zsuzsa készítette 1966 és 1969 között. Horváth Dávid fotográfusi munkássága pályája kezdeténél egy halvány szálon Langer Klárához is kapcsolódik, az ı ajánlására került Vadas Jolán FÉNYSZÖV mőtermébe. Fı területe a szociofotó, azonban az utóbbi években új mőfajjal, írók, mővészek szuperközeli szem-portréival kezdett kísérletezni. Fotóit Mágikus szemek címmel 2002-ben a magyar Fotográfusok Házában mutatta be, de ez év januárjában is látható volt a Budai Várban. Önálló fotóalbuma 2001-ben jelent meg. Lugo is számos mőfajában dolgozott a fotográfiának, ennek egyik része a portrékészítés, emellett pedig számos épületfotót, városfotót, mőtárgyfotót készített és kiadványainak és könyveinek sora szinte végtelen, ugyanakkor elméletileg is egy képzett fotóesztéta, fotótörténész. Burger Barna Fej vagy írás címő kötetének a képanyagából, amely 92 kortárs magyar író magyar portréját tartalmazza, itt a múzeumban rendeztünk egyszer egy kiállítást. A múzeum fotógyőjteményében mindhárom fotógráfus számos képét megtalálhatjuk, s beszélgetés közben részben ezekbıl a fotókból láthatunk válogatást majd. Cséve Anna: György Péter egy évvel ezelıtt egy szép délutánon egy nagyon izgalmas kiállítás tervével állt elı, amely a fotó és az irodalom, illetve általában véve a média és az irodalom kapcsolatára vonatkozott. Sajnos ez az Az írók képe – média és irodalom címő kiállítás nem valósult meg, ám nagyon örültünk, amikor e témához közel álló Langer Klára kiállítás megnyitását március 7-én elvállalta. A téma tehát változatlanul kérdıjelként itt lebeg a múzeum falai között már jó ideje. Mikor 2002-ben Móricz-kiállítást csináltam, nem szerettem volna használni azokat azirodalomtörténeti sztereotípiáit, melyek nem vitték elıre, de egyenesen akadályozták a Móricz újraolvasás akkor még meg sem indult folyamatát. Ezért a kiállítást csak a fotók felıl indítottam. Fölfedeztem, hogy vannak olyan Móricz képek, amiket eddig nem igazán használtak fel tankönyvekben, és olyan az önarcképformálásra vonatkozó, addig ismeretlen naplószövegeket válogattam melléjük, mellyel egy úja Móricz olvasási lehetıséget tudtam sugalmazni. Például egy csokornyakkendıs, nevetıs képen Móricz teljesen úgy néz ki, mint Kosztolányi, és elgondolkoztam azon, hogy vannak-e bizonyos korban adott jellemzıi a fotografálás technikájának vagy a mőtermi szituációnak, és vajon amikor egy írót fényképeznek, akkor mennyire lesz benne az ı személyisége, vagy a fényképész személyisége ebben a mőtárgyban. Akkor most nagy kíváncsisággal adom át a szót Péternek a kortárs irodalom és fotó viszonylatában hogyan látja ezt a kérdést.
György Péter: Az irodalomnak, a „szöveg embereinek” az elmúlt harminc évben kimutathatóan, sıt drámai módon változóban van saját önreprezentációjukhoz való viszonya Magyarországon is. Néhány évtizeddel ezelıtt a magyar írók, úgymond, bizonyos ártatlansággal, vagy naivitással néztek a fényképezımesterek kamerájába. Tulajdonképpen nem nagyon szerepelnek ık ezeken a képeken, ha szerepelnek is, úgy csinálnak, mintha nem szerepelnének. Mintha nem lenne az egónak vizuális önreprezentációja ebben a szituációban, színészként eljátssza azt, hogy ı egy író. Ezt nem illett akkoriban reflektálni, ellenkezıleg, illett úgy csinálni, mintha csak ott ülne. Ennek egyébként számos szövegpéldája van, hogyha egyszer olyan antológiát állítunk majd össze, amely magyar írók saját fényképeikkel kapcsolatos megjegyzéseit tartalmazza, Kassáktól Nemes Nagy Ágnesen át, akkor lehet majd látni ennek a szinte kötelezı állszeméremnek, vagy ha tetszik, ennek a kötelezı vizuális vakságnak az erejét. Mára már számos fényképen megmutatkozik, hogy az írók felfogták ezt a kiszolgáltatottságot, és reagálnak a helyzetre. Elvállalják a képet mint saját imágójukat. Belemennek a fotográfussal az adok-kapok viszonyba, belemennek abba, hogy ık „szerepelnek”, s ezzel kapcsolatban elvárásaik vannak, ami evidens. Ma az írók egyre tudatosabb partnerei a fotográfusnak. A fotográfusok szerintem erre úgy lépnek, hogy megpróbálják – gyakorlatilag, ami szerintem egy nagyon fontos dolog– elmosni a határt az úgymond „nagy” felvételek és a mőhelymunkák sora között.” Lugosi Lugo László: Én nem csinálok semmit, én egy leltárt készítek, melynek nincsenek szempontjai. Most pillanatnyilag éppen képzımővészeket és mőtermeiket akarom lefotózni, egy jó darabot, háromszázat. Most vagyok a száznegyvennél, és mindig szeretem, ha beleszól a véletlen. A munka ötletét is a véletlen adta, egy 2004-ben felfedezett festményalbum Baltus festményeirıl, melyben volt pár kép a francia festı mőtermérıl is az 1930-as évek közepérıl. Az egyik képen látható Baltus mőterme, ám semmi nincs hangsúlyosan jelen azok közül a megszokott kellékek közül, melyek szerepelni szoktak az ilyen típusú képeken, például nincs rajta a festı fı mőve, sıt Baltus saját festményeit is üres fal felé fordítva örökíti meg. A készülı leltár annyiban fedi a szó jelentését, hogy nincs célja, csak van, nem szeretnék semmit sem kifejezni a képekkel, hanem szeretném megcsinálni, egyszerően azért, hogy legyen. Ha a leltár megvan, mehetünk tovább. Az írókról készített fényképeknek is az volt a célja hogy a felvétel fennmaradjon, majd amikor már egyikünk sem él. Ez Adyban is benne van, hogy legalább fényképen ott van. De én nem törekszem arra, vagy legalábbis nem direkt törekszem arra, hogy a felvétel eredménye
egy szép kép legyen. Ady esetében Székely Aladár, ugye beállította, meg a fényeket megkomponálták… Én néha tényleg vak fotós vagyok, mert »Már megint lefényképeztem a Jorgoszt és megint nem volt jó a fény az arcán, és hogy lehetek ilyen?« Néha érdekel az is, hogy jó legyen a fény az arcon… A felvételek készítésekor például Bart Istvánnak le kellett ülni, mert fél másodperc az expozíció. Tehát nem azért ülnek az emberek, mert a fotográfus így képzelte, vagy ık így akarták. Ennek technikai oka van, az, hogy ne mozogjanak sokat. Ezek a képek még filmre készültek, sıt a Mővészek és mőtermek portrésorozat is. S hogy még meglepıbb legyen a dolog, fagéppel. A Beszélı szerkesztıségében állandóan vakuval akartam fényképezni, mert azt gondoltam nyolcvanvalahányban, hogy még alvilági életet élnek. Odamentem én is, mint alvilági fotós és vakuval akartam beállítani azt, hogy úgy nézzen ki, mint orosz felkelık fészke 1914-ben. Fölöttük ég egy konyhai lámpa, amit majd jól leeresztünk és majd a fény jól megvilágítja. Kiderült, hogy az új gépemen van egy kapcsoló, ami nem engedi a vaku használatát. Volt még régen az örökvakus meg egyes vakus megoldás, és ott valamit át kellett kapcsolni, és soha nem sült el a vaku, és már harmadszorra mentem, és ezek meg nyílván azt hitték, hogy milyen helyes fiú, de lehet, hogy a rendırség küldte. Akkor egyszerően azt mondtam, hogy „Üljetek oda a konyhába, a fénybe!” és lefényképeztem ıket. Tehát ebben sem volt semmiféle mővészet. Egyébként nagyon érdekes kép. Ezek közül az emberek közül például három már nem él, vagy kettı. György Péter: Lehet, hogy te ezt leltárnak nevezed, de szerintem ez a kép ikon lett. Ez már egy túlhasznált kép. Lugosi Lugo László: Na igen! Ezt már akartam mondani, ez tényleg túlhasznált fotó. Életemben ez a képem jelent meg legtöbbször, de nem azért, mert ez olyan jó, hanem azért, mert senki nem mert odamenni a Beszélıhöz akkor, és senki nem merte lefényképezni ıket. György Péter: Mennyire jellemzı a felvétel mindenkire! Egyrészt Solt Ottília mozog, ugye? Tehát nem bírja ki, hogy nyugton legyen. Petri totálisan tisztában van azzal, hogy ı „a Petri”, és ahogyan kell, leül középre. Haraszti pimaszkodik, mint mindig, és hátul áll három értelmiségi, akik nem egóban, hanem szolgálatban utaznak. Szóval fényképészt játszol, aki vak. A fennmaradás, megırzés értelmében leltározol az idı múlásának az ügynökeként. Tulajdonképpen a fényképek a legmegmentıbb állapotukban is, valójában a romlékonyságukról szólnak. Az igazán vonzó nekem az egész fotográfiában az eltőnés… Nem lehet rábeszélni embereket arra, hogy egész nap, mint egy novellában rohangáljanak és minden utcasarkon a nap minden fázisában, tizenkettıkor, kettıkor, négykor
fényképezzenek. Készülhet, ezer, meg százezer, meg millió kép, de olyan fokon múlékony az anyagi világ… az elmúlás! A kortárs fotográfia melankolikus dolog, s a fénykép mindig is melankolikus volt, amióta van. Tudsz nekem mondani egy fotográfust, aki nem mélységesen depressziós és melankolikus? Lugosi Lugo László: Fogalmam sincs. Az én képeimet nem nagyon szokták felhasználni. Sokszor meg sem mutatom utólag. De csak lustaságból, tehát jó képeknek tartom ıket, de lustaságból. Túl sok kép van. Egyszerően utána kéne járni, visszamenni, megmutatni. A mővészeknek is alig tudom megmutatni, mert annyira idıigényes, száznegyven emberhez visszamenni! György Péter: És mit csinálsz ezekkel a képekkel? Lugosi Lugo László: Egyelıre győjtöm ıket. Horváth Dávid: Szerintem sem a megjelentetésen van a hangsúly. Ezek a fotók, melyeket hoztam [itt név szerint beírom…] egész közeliek, szinte szemfotóként indultak, majd kicsit tágabban az orr, a száj, a fél arc is látószögbe került. A Fényképezés a jövı évezrednek rendezvényén 2001-ben itt a Múzeumban már azzal az elképzeléssel jöttem, hogy nagyon közel fogok menni a szemekhez. Megkerestem azokat az embereket, akik nekem, mint személyiségek, mint szerzık az életemre mágikus hatással voltak. Az Orbán Ottó-felvétel is a PIM-ben készült, s csak a szeme van rajta és az orra, de a szája már nem látható. Menet közben vetıdött föl bennem: meddig hiteles a szuperközeli aspektus; marad-e valami így a kizárólag a szemén keresztül ábrázolt modell személyiségébıl is. Kiderült, hogy nem nagyon. A Mágikus szemek címő kiállításomon jöttem rá, mennyire zavaróan hat, ha a szemközeli felvételek alapján nem lehet felismerni az írókat. A nézık sem Orbán Ottót, sem Esterházyt nem ismerték föl, hiszen szemüvegen át, fölnagyítva, szokatlan aspektusból tükrözıdik a szeme. Ekkor jöttem rá: el kellett kicsit távolodnom a modelljeimtıl. Igazat adtam azoknak, akik azt mondták, hogy elınyösebb, ha a száj is látszik a képen, hiszen anélkül csonka – és felismerhetetlen – az illetı személyisége… Tovább hátráltam tehát, még távolabbról exponáltam, hogy az illetı egyénisége is jobban kifejezıdjék; olykor a kéz is látható a képen – például Balla Zsófia fotóján –, de ezek ugyanolyan fontos, szimbolikus képelemek, mint például a magas homlok, vagy a tágra nyílt szem, amelynél hitelesebb tükör valóban nem létezik, hiszen mindent elárul az illetı lelki, emberi mélységeirıl. Szerintem ezeknek a nagyon közeli fotóknak az a lényege, hogy nem riportképek, hanem teljesen beállítottak.
Korábban fıleg szociofotókat készítettem, s akkor jöttem rá egy idı után, hogy minden képemnek az az erıssége, ahogyan a modelljeim rám néznek. Szinte nincs is olyan szociofotóm, amelyen nem volt köztem és a lefényképezett ember között intenzív szemkontaktus. Nem a környezet érdekelt, hanem az, hogy kialakul-e valamiféle emberi kapcsolat azokkal, akiket megörökítek, Eleinte, amikor cigánygyerekeket fényképeztem, a modelljeim gyanakvóak voltak. Akikrıl szemfotót készítettem, bizalmukba fogadtak, hiszen elızetes megbeszélés után, önként álltak a gépem elé. Pedig a felvétel alatt még csak mozdulniuk sem szabad, annyira közel megyek hozzájuk a közgyőrővel. György Péter: Ennek a közellátásnak két esete van. Az egyik a dermatológusé, például hogy az emberi bır egyszerően, önálló tényezıként jelenik meg számos képen. És a másik, ha már itt tartunk, amikor a szerelmünk vagy a gyerekünk arcába tekintünk. Szóval nagyon-nagyon kevés és kivételezett emberrel vagyunk ilyen közel. Ez belül van azon a közelségen, ahol polgári illem okán bele szoktunk egymás arcába tekinteni. Ez vagy hővös orvosi távolságot, vagy mélységes szerelmi állapotot feltételez. Ha jól értem, ez a kettı ennek a vegyülete, és ha jól látom ezeket a képeket, nagy rafinériával ütközteti ezt a kettıt. Horváth Dávid: Ezek a tekintetet felnagyító „lélekfotók”. Ezért próbáltam ki azt a különleges technikai eljárást, mely az arc eltorzításával – szokatlan kivágásokkal – jár, hogy az ihletett személyiség lényegét láttassa Biztos vagyok abban, hogy ezeken – az olykor meghökkentıen erıs – képek láttán érezni lehet, hogy a fotósnak és modelljének köze van egymáshoz; hogy az íróról készült portréban én is benne vagyok. Noha általában tetszenek a fotóim – az íróknak, költıknek éppúgy, mint a közönségnek – a lapok mégsem szokták leközölni. A publikációkhoz szabvány képeket választanak inkább. De nem bánom. Nem azért készítem ezeket a fotókat, hogy megjelenjenek. Ez részemrıl inkább izgalmas kísérlet: hogyan valósulhat meg két ember között szavak nélkül, csak a vizualitás eszközével a kommunikáció. Lugosi Lugo László: Én egyszer Tolnay Kláriról csináltam egy olyan szörnyő képet, hogy azt szeretném, ha senki nem látná soha. György Péter: Hol jelent meg? Lugosi Lugo László: Szegény Tolnay Klári már nagyon idıs volt és bementem az üres öltözıbe, ahol semmi nem volt és Tolnay Klári ott ül egy szál ráncban és belenéz a tükörbe. Sehol nem jelent meg…de megjelent, megjelent, egyszer megjelent. György Péter: Ennek a korábban említett kiszolgáltatottságnak nevezhetı jelenségnek másik oldala a fotográfiák publikációiban is jelentkezik. Egyrészt érdekes kérdés, hogy milyen
típusú vizuális képek túlhasználásával támasztottuk alá az elmúlt évtizedekben irodalmi szövegeinket? A magyar irodalomtörténet, politikatörténet írás új aspektusban szemlélhetı azáltal, hogy mikor melyik József Attila, melyik Ady, melyik Babits arc mutatkozik meg. Azok a képek, melyeket egy-egy idıszakban favorizáltak, gyakorlatilag elvesztették a túlhasználatban vizuális erejüket. Másrészt ma is fontos kérdés, mikor készült könyvbe, mikori portré kerül. Irodalmárok és szerkesztık mint jogalanyok, gyakran illusztrációként kezelik a fotókat. A médiában bármely ünnepi alkalommal találomra választanak az archívumból képeket, bevágják a szöveg mellé, bal és jobb oldali portrékat megfordítanak, levágják, ami nem fér bele a maradék helyre. Valamelyik „vidám” folyóirat, talán a Kalligram, Bódis Kriszta fényképét betette az egyik számába. Tizenvalahány évvel ezelıtt valaki lefényképezte, ı már rég elvesztette ennek a képnek a nyomát. Ott látta elıször és majdnem lezuhant a lépcsın, sejtelme sem volt, mert nem szóltak neki. Miközben szövegek publikálásakor jóval nagyobb megfontoltsággal döntenek, bármikor lehoznak egy íróról egy képet, úgy, hogy két dologgal nincsenek tisztában: hogy az író akarja-e, és a fotográfus hozzájárult-e? Horváth Dávid: Zalán Tibornak viszont annyira tetszett a róla készült, intenzív pillantású portrém, hogy amikor elküldtem neki, elrohant a nyomdába és kicseréltette a legutolsó Szép versek-kötetbe leadott fotóját az enyémre. Igaz, hogy a nevemet nem íratta ki, honoráriumot sem kaptam, s meg sem kérdezte, hogy publiálhatja-e. Én persze örültem neki, hogy ennyire tetszett neki, annak is, hogy legalább ez megjelent… Szóval, ilyen is van. És tulajdonképpen nem is érdekel, hogy mire használják a képeimet, közlik-e vagy sem. De ha lehagyják a fotós nevét, azt nagyon megalázónak érzem… György Péter: Az a gondolat, hogy a kép sorsa majd alakul magától, nekem végtelenül tetszik, de távol van a társadalmi realitástól… Milyen hihetetlenül érzékeny dolog egy író vizuális reprezentációja egy kontextusban! A kép lényegesnek szánt üzenete mellett nem várt információk is megjelenhetnek. A kép, amit rólam csináltak, az egy másik ember öröksége, ami engem tesz tönkre, vagy nem. Tehát ezért mondtam, hogy soha ennyi kiszolgáltatott embert, mint írót, nem láttam ebben az értelemben. Én írok egy naplót, József Attila a nevem, a napló szövege egy bizonyos korszak felfogása szerint közölhetetlen, egy másik korszakban mélyen és megrázóan drámai. Harmincöt év telik el közben, a kiadás körül folyik a huzavona, a tabu áttörése, de ugye ezt ugyanaz a József Attila írta. Vagy ha Kafka barátja, akinek el kellett volna égetnie a kéziratokat, betartja, amit Kafka akar, akkor nincs Franz Kafka. Mert azt is Franz Kafka írta.
A képekkel ugyanígy van. Ha egy író halála után kiderül, hogy készült róla egy sorozat… megjelenik, és tönkre teszi. Ezért mondtam az elején azt, hogy az írók nagyon elkezdtek figyelni erre a dologra és nagyon, tehát pontosan tudják, hogy mit csinálnak velük. Lugosi Lugo Lászó: A fotográfus szerzıje a fotónak, de a tartalom az nem az enyém. Horváth Dávid: Véleményem szerint a tartalom az enyém. A fotónak a tartalma abszolút az enyém, semmi köze hozzá annak, akit fotózok. György Péter: A mondatnak az a része, hogy „ez az enyém”, az az én fényképem, bizony nagyon kockázatos mondat.Az írók fényképérıl két dolog mondható el egyszerre. A kép szerzıje és a képen ábrázolt szerzı egyformán a kulturális örökség része. Ha tetszik, ha nem tetszik, akkor is. Horváth Dávid: Az objektív manipulál. Manipulálok a fénnyel, szinte minden technikai eszközzel. Én például nem is tudok törıdni az író személyiségével fényképezés közben, az inkább elıtte érdekel. A fotón nem akarom kifejezni a gondolatait, nem tudom kifejezni, hogy a nagymamájára gondol, hanem szuggesztív képet szeretnék csinálni róla, a személyisége úgyis érvényesül, hiszen ezek erıs személyiségő emberek általában. Én csak szeretném megcsinálni a fotómat, a saját eszközeimmel, a fotós tudásommal, vagyis jó portrét szeretnék róla csinálni. Szerintem rossz és jó fotó van. A rossz fotó nem fejez ki semmit, a jó fotó viszont autentikus személyiségképet ad, és kifejezı. Ha pedig nem tetszik az írónak, akkor nem adom közre. György Péter: Errıl beszélek. Arról beszélek, hogy létezik rossz fotó… s bár az nem kerül nyilvánosságra, de ezt az utókor mégis szabadon kezeli. E. Csorba Csilla: Ezt a nézıpontot meg is lehet fordítani. Egy fotósnak a hagyatékában megmarad egy csomó negatív, olyan negatív, amit soha életében nem nagyított le, vagy nem akart nyilvánosságra hozni, de ma már szenzáció, mint ismeretlen kép, tehát nyilvánosságra fog kerülni. Ez ugyanolyan morális probléma szerintem. Nemcsak az ábrázolt miatt, adott esetben, hanem a fotós miatt is, mert ı azért nem nagyította le sohasem, mert nem vállalta azt. György Péter: Szeretném elmondani egy rövid történetben, hogy világossá tegyem az ambivalenciát író és fotográfus helyzetében. Isaac Bashevis Singer igen közismert írónak azt a problémát kellett megoldania, hogy ı jiddis író volt egy ideig, aztán angolul kezdett publikálni. Nagyon furcsa szociális állapot, egy kihaló nyelv túlélıjeként élni New Yorkban. És Singer azt a találmányt eszelte ki, hogy évtizedeken át nem engedte, hogy lefényképezzék. Majd egyszer a Shadows, magyarul New York árnyai címő zseniális regényét lefordították angolra, és ebbıl az alkalomból a New York Times magazin csinált vele egy beszélgetést jó húsz évvel ezelıtt. A nyomtatott sajtó utolsó nagy korszakában és fénykorában egy New York
Times magazinban publikált fénykép amerikai fotográfus karriert jelentett. Mikor Singer megjelent a New York Times magazin stúdiójában a fotográfusnak egészen egyszerően kiesett a gép a kezébıl. Egy vénember helyett egy „gagman” ült elıtte narancssárga ingben, rózsaszín nadrágban, világoskék hózentrógerben, amin mindenféle pöttyök voltak, fehér zokniban, virágmintás teniszcipıben, és kalapban. Én ilyen tehetséges embert életemben nem láttam. E. Csorba Csilla: Ez identitás…, tulajdonképpen azt jelenti, hogy a fotó mutatni tudja az identitását. György Péter: Igen, Csilla! Szó szerint errıl beszélek. E. Csorba Csilla: Mindenesetre mi örülünk, ha bármilyen típusú íróportré ide kerül hozzánk, leltározzuk, archiváljuk, dokumentáljuk az idı múlását. György Péter: Ebben a tekintetben az Irodalmi Múzeumnak valóban legszentebb hivatása, hogy az irodalom fogalmát kitágítsa, s egyértelmővé tegye, hogy a kép ugyanúgy része az irodalomnak, mint a szöveg. Az író ír, a fényképész, fényképez, de mindez egyazon irodalom része, korpusza. A fénykép, ahogy az interjú maga is, egy párbeszéd része, csak nem mondatban, szavakban, hanem fényképfelvételen textualizálódik. Ezért kell, hogy közösen értelmezzük a textuális és audiovizuális hagyományt.
