AZ EURÓPAI UNIÓN BELÜLI PÉNZÜGYI TRANSZFER ÉS A NEMZETI KÖLTSÉGVETÉS

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

AZ EURÓPAI UNIÓN BELÜLI PÉNZÜGYI TRANSZFER ÉS A NEMZETI KÖLTSÉGVETÉS ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS A (nyugat)európai integráció kezdettől fogva kettős integrációs elképzelést követett. Egyrészt a piacgazdasági integráció keretében szabaddá tette, majd folyamatosan erősítette a tagállamok közötti versenyt. Másrészt a fejlesztési integráció szellemében mindvégig figyelemmel volt a kevésbé fejlett régiókra, és több módon is a nagy jövedelmi aránytalanságok kiegyenlítésére törekedett. A fejlesztési integráció és a transzferek A fejlesztési integrációt nemcsak a gazdaságok kohéziója melletti meghatározó politikai érvek diktálták, hanem a fejlettebb országok azon „felvilágosult önérdeke” is, hogy termékeiket és szolgáltatásaikat akkor tudják egyre nagyobb mértékben értékesíteni a gyengébben fejlett országokban és régiókban, ha e régiók pótlólagos és elkölthető jövedelemhez jutnak. E pénz egy része megrendelések formájában úgyis visszaáramlik a támogatást nyújtó országokba, és az utóbbiak termelését, munkahelyteremtését, költségvetési befizetéseit és exportját ösztönzi. A támogatás alapvetően két formában valósult és valósul meg. Egyfelől közvetlen jövedelemkiegészítést kapnak egyesek (elsősorban a mezőgazdaságban), másfelől pedig olyan fejlesztési erőforrásokhoz jutnak a kevésbé fejlett nemzetgazdaságok, amelyek elősegítik felzárkózásukat, javítják versenyképességüket, és végső soron emelik az egy főre jutó jövedelmet (ebbe a körbe tartoznak a strukturális és kohéziós alapok infrastruktúrafejlesztési, regionális támogatási és egyéb eszközei). A fejlesztési integráció gondolata és gyakorlata elidegeníthetetlen része a (nyugat)európai integrációs folyamatnak. Fontossága egyre nőtt, ahogy újabb és újabb, a korábbi átlagnál vagy az integráció legfejlettebb tagállamainál kevésbé fejlett és versenyképes, alacsonyabb jövedelmi szintű országok váltak taggá. A Hatok1 esetében még „csak” Olaszország egy része lógott ki a fejlett kategóriából, de az angol csatlakozás kapcsán napirendre került a kevésbé fejlett Skócia, az egyidejű ír belépéssel pedig gyakorlatilag az egész ír gazdaság támogatásra szorult a fejlesztési integrációs koncepció 1 Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító országai: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország.

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

454

szerint. A későbbiekben a görög, majd a spanyol és portugál csatlakozás gyakorlatilag ugyanolyan szintre emelte a fejlesztési integráció fontosságát, mint a piaciét. Az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) bevonása az EU-ba, a német újraegyesítés eredményeként, ugyanebbe a sorozatba illeszkedik. Egyúttal több, az EU-átlagnál jóval fejlettebb tagállamnak is vannak olyan régiói, amelyek fejlesztési támogatást élveznek. Mindennek eredményeként olyan helyzet alakult ki, hogy az EU földrajzi területének ma már 52 százaléka valamilyen jogcímen támogatott terület.2 Nem meglepő, hogy a nemzetek közötti jövedelem-újraelosztással kapcsolatos viták gyakorlatilag ugyanolyan régiek, mint a fejlesztési integráció gyakorlata. A Bizottság rendszeresen közzéteszi, hogy mely tagállam mekkora bruttó és a nettó befizetést teljesített, illetve mekkora nettó támogatásban részesült. Az integráción belüli jövedelemelosztásnak ez azonban csak az egyik, bár kétségtelenül a számszerűen jobban mérhető, nemzetgazdasági ága. A másik újraelosztási ágat a nettó befizető és a nettó haszonélvező országokon belüli jövedelemelosztás képviseli. Ugyanis a nettó befizetők által teljesített átutalásoknak az adott nemzetgazdaság szereplői közötti megoszlása nem fedi le azt a megrendelési struktúrát, amelyben az átutalások egy része visszaáramlik a befizető országba. Hasonlóképpen a nettó haszonélvező országban sem egyformán részesülnek a transzferből az egyes gazdasági és társadalmi csoportok. A transzferek nagysága, struktúrája és az egyes országok közötti megoszlása új megvilágításba került a keleti kibővülés fényében. Nemcsak az esetenként irreálisan magasra becsült kibővülési költségekről van itt szó, hanem sokkal inkább a finanszírozás mikéntjéről és az eddigi jövedelemelosztás átalakításáról, ami természetesen alapvetően sért vagy sérthet a statusquo-mentalitásban gyökerező érdekeket (mind a nettó befizetők, mind a nettó haszonélvezők esetében). A vizsgálat célja E tanulmányban nem a sokszor bizonytalan alapokon nyugvó költség–haszonelemzésekkel foglalkozunk. Ennél sokkal pragmatikusabb kérdés megvilágítására vállalkozunk. Azt próbáljuk számszerűsíteni, hogy milyen kapcsolat van az EU-n belüli transzferek és azon maastrichti kritérium teljesítése (teljesíthetősége) között, miszerint adott év költségvetési deficitje3 nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. Amennyiben elfogadjuk, hogy az EU-n belüli transzferek közvetlenül befolyásolják a költségvetés egyensúlyát (és ez nyilván nehezen cáfolható), akkor az is igaz, hogy a nettó haszonélvezők költségvetési mutatóját, vagyis a GDP százalékában kifejezett költségvetési deficitjét csökkenti, a nettó befizetők költségvetési egyensúlyát pedig rontja a transzfer. Bármilyen csekély is legyen e transzfer költségvetésre gyakorolt hatása, abban az esetben, amikor a GDP 3 százalékában meghatározott költségvetési hiány a megengedett maximum, feltételezhető, hogy a transzferek lényeges befolyással vannak az Európai Monetáris Unió (EMU)-tagság e feltételének teljesíthetőségére. Más szavakkal: mind a nettó befizetők, mind a nettó haszonélvezők esetében az EU-szintű támogatások átléphetik az érzékenységi küszöböt. 2

Ismeretes, hogy az EU nem országokat, hanem régiókat támogat a Közösségi Támogatási Elvek alapján. A költségvetési deficit fogalmát a maastrichti értelemben vett államháztartási deficit szinonimájaként használjuk a továbbiakban. 3

EURÓPAI UNIÓ

455

Tekintettel arra, hogy a közép- és kelet-európai tagjelöltek mindannyian a majdani nettó haszonélvezők kategóriájába sorolhatók, még ha a számukra valószínűsíthető transzfer mértékéről ma még nehéz is adatot közölni, a továbbiakban nem foglalkozunk a transzfer azon oldalával, amely a nettó befizetők költségvetését érinti. A nettó haszonélvezőkre összpontosítjuk a figyelmet, és azt vizsgáljuk meg, vajon mennyiben járul hozzá az EU-transzfer a maastrichti kritérium teljesítéséhez. Nem kétséges, hogy a fejlesztési transzferek nemcsak közvetlenül hatnak a költségvetés egyensúlyi helyzetére, hanem számos multiplikátorhatást is kiváltanak. Ezek már rövid távon érvényesülnek a foglalkoztatásban, az adófizetésben, a transzferekhez kötődő termelésben, hosszabb távon pedig az oktatásban, képzettségi szintben és más területeken is. Ez a számítás kizárólag a közvetlen és minden nehézség nélkül számszerűsíthető hatásokat veszi számba. Vizsgálatunknak van még egy közvetett, de számunkra nem elhanyagolható hozadéka. Nevezetesen az, hogy a keleti kibővülés transzferigényével kapcsolatos néhány számítást alapul véve kísérletet tesz arra, hogy felmérje, vajon mekkora költségvetési deficitet engedhetnének meg maguknak ezek az országok, ha ma az EU tagjai lennének, és egyúttal teljesíteniük kellene a költségvetés GDP-ben mért 3 százalékos hiányának maastrichti követelményét. A vizsgálat módszere Előre kell bocsátani, hogy a számítások az Európai Unió jelenlegi támogatási rendszerén, a strukturális alapok és a Közös Agrárpolitika jelenlegi szerkezetén alapulnak. Ez a rendszer a jövőben változni fog, a változás szerkezetét és hatását azonban egyelőre nem lehet biztonsággal előre jelezni. A vizsgálatba három dél-európai EU-tagállamot vontunk be (Görögország, Portugália, Spanyolország). Az egy főre számítva legjelentősebb haszonélvező (Luxemburgot kivéve) Írországot az adatok nem összehasonlítható bontása miatt nem vettük figyelembe. Mindhárom ország adatai 1995-re vonatkoznak. Adatforrásként a GDP esetében az EUROSTAT, az államháztartás esetében az OECD szolgált. A nemzeti valuták átszámításához az EUROSTAT által megadott, 1995. évi ECU-középárfolyamot használtuk. A támogatási (transzfer) adatok a nemzeti statisztikán alapuló OECD Survey-ből (Portugália), a spanyol nemzeti banktól (Spanyolország) és az EU-Bizottságtól (Görögország) származnak. A csatlakozni kívánó társult országok közül három, illetve négy közép-európai országra (Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia, illetve Csehország és Szlovákia) számoltuk ki a megfelelő adatokat, azzal a feltételezéssel, hogy ha ma tagok lennének, akkor a jelenlegi EU-szabályok szerint részesülnének az integráción belüli erőforrásújraelosztásban. Vagyis az egy főre jutó GDP teljes területükön az EU-átlag 75 százaléka alatt marad, ezért a legkiterjedtebb támogatásra tarthatnának igényt. A dél-európai integrációs periféria támogatási szerkezetéhez hasonló bontásban két ilyen vizsgálat készült ([1] és [2]). A kettő között jelentős eltérés van. Az első még Csehszlovákiára, a második értelemszerűen már Csehországra és Szlovákiára határoz meg transzferértékeket, továbbá [1] az 1989. évi nemzetgazdasági adatokból kiindulva, azok kétszerese alapján vázolta fel a 2000. évi szcenáriót, amikor a közép-európai országok csatlakozása valósággá válhat, [2] ugyanakkor frissebb adatokat használva, de az 1995.

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

456

évi tények figyelembevételével készítette el számításait.4 Ez azonban mondanivalónk lényegét nem zavarja, inkább segítségünkre van, mivel a két számítás eredményei, noha különböznek, az EU strukturális alapjainak közeljövőben bekövetkező reformját figyelembe véve is a „hihetőségi korlátokon” belül mozognak. A közép-európai térség esetében a GDP-adatokat a bécsi Nemzetközi Gazdaságösszehasonlító Intézet (Wiener Institut for International Wirtschaftvergleichung – WIIW) statisztikája, az államháztartásiakat pedig a nemzeti statisztikákon alapuló OECDországtanulmányok szolgáltatták. A nemzeti valutában megadott adatokat az OECD Economic Outlook (1996. évi 60. sz.) alapján közölt 1995. évi átlagárfolyamon számítottuk át ECU-re.5 A számításokat egységes struktúrában végeztük el. Ez magában foglalja az EU-tól érkező transzfereket, valamint az EU számára teljesített (a csatlakozni kívánó országok esetében a teljesítendő) bef+izetéseket. A kettő különbsége a nettó költségvetésibevételtöbblet. A dél-európai országok esetében az EU-tól érkezett transzfer három alapelemből tevődik össze: a mezőgazdaság számára nyújtott támogatásból, a strukturális alapokból és a kohéziós alapból. Ugyan az elsőnek csak egy része kerül a központi költségvetésbe, de a közvetlenül a termelőknek juttatott támogatás felfogható úgy, hogy valójában a költségvetést tehermentesíti, ezért figyelembe veendő a költségvetési egyensúly számításakor. (Itt azzal a feltételezéssel éltünk, hogy amennyiben ez a támogatás nem létezne, úgy hasonló összeget a költségvetésnek kellene kifizetnie a termelőknek.) A strukturális alapok teljes egészében a költségvetésbe folynak be, akárcsak a kohéziós alap. A költségvetésben a kétoldalú transzfer eredményeként megjelenő haszon azonban csökkentendő azon összeggel, amellyel a haszonélvező országoknak hozzá kell járulniuk az EU-pénzek segítségével megvalósuló projektek támogatásához. Ez az ún. nemzeti kofinanszírozás alapvető feltétele annak, hogy a strukturális, valamint a kohéziós alapokban rendelkezésre álló összegek legnagyobb része felhasználható legyen. A nemzeti kofinanszírozásra különböző százalékos hozzájárulások vannak előírva, a különböző célokra kidolgozott közösségi támogatási elvek alapján. A közösségi támogatási elvek 1. cél. 2. cél. 3. cél. 4. cél. 5. cél. (a) (b) 6. cél.

Az elmaradott régiók fejlődésének és szerkezeti alkalmazkodásának elősegítése A hanyatló iparágak által súlyosan érintett régiók átformálásának elősegítése A tartós munkanélküliség elleni harc A fiatalok munkába állásának elősegítése A mezőgazdasági szerkezeti átalakulás elősegítése Egyes vidéki mezőgazdasági területek fejlesztése A sarkkörön túli területek segítése.

Az első cél azokat a régiókat érinti, ahol a vásárlóerőn alapuló egy főre jutó GDP kisebb, mint a közösségi átlag 75 százaléka. Ide tartozik Görögország és Portugália egésze, Spanyolország mintegy 70 százaléka (továbbá az itt nem vizsgált Írország egésze, a 4

A két tanulmány összehasonlító bemutatását lásd [3]. Ennek alapján az államháztartási bevételek a következőképpen alakultak (millió ECU-ben): Lengyelország 43 528, Cseh-ország 16 759, Magyarország 22 018, Szlovákia 6 875. 5

EURÓPAI UNIÓ

457

Mezzogiorno, Szardínia, Korzika és Észak-Írország, és természetesen ide tartozna valamennyi közép-európai társult ország is). A közösségi célok közül az 1., 2. és az 5.(b) kifejezetten csak meghatározott régiókra vonatkozik (ezeket az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az European Regional Development Fund – ERDF finanszírozza). Ezzel szemben a 3. és 4. cél az EU egész területén alkalmazható (finanszírozója az Európai Strukturális Alap, European Structural Fund – ESF). Az 5.(a) célt a Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (European Agriculture Guidance and Garantee Fund – EAGGF), valamint az 1993-ban létrejött Halászati Alap (Financial Instrument for Fisheries Guidance – FIFG) finanszírozza. A 6. célt a svéd–finn csatlakozás után vették fel a közösségi támogatás rendszerébe. Az 1993 és 1999 közötti időszakra alkalmazott kofinanszírozási elvek alapján a 2., 3., 4. és 5.(b) cél esetében az EU maximum 50 százalékot finanszíroz, míg az 1. cél esetében legfeljebb 75 százalékot. Ez utóbbi egyes esetekben elérheti a 80 százalékot, míg az „ultraperifériás” helyzetű görög szigeteknél a 85 százalékot. Tekintettel arra, hogy az egyes vizsgált országok több célterület esetében is megfelelnek a támogatási kritériumoknak, különböző kofinanszírozási hányad mellett vehetik igénybe az EU-támogatást. Ennek nagy része azonban a 75 százalékos EU-támogatást nyújtó, vagyis 25 százalékos kofinanszírozást igénylő 1. célterületre jut. A vázoltak figyelembevételével két módozatban számítottuk ki a kofinanszírozási igényt: először 25, majd 40 százalékot vettünk figyelembe. Mindkét esetben feltételezzük, hogy az EU által rendelkezésre bocsátott teljes strukturális támogatás kofinanszírozására biztosítottak a nemzeti költségvetés eszközei. A kohéziós alap juttatásainak kofinanszírozási követelménye 15–20 százalék. Az egyszerűség kedvéért végig a magasabb, 20 százalékos nemzeti hozzájárulással számoltunk. Mind a strukturális, mind a kohéziós alap igénybevételéhez előírt kofinanszírozás természetszerűleg csökkenti az EU-tól kapott transzfer költségvetéshez való hozzájárulásának nettó összegét.6 A közép-európai országok esetében a számítások csak a mezőgazdasági és a strukturális alapot tartalmazzák, hiszen a kohéziós alap – legalábbis jelenlegi formájában – 1999-ben megszűnik.7 A strukturális alapoknál azonban ebben az esetben is két variánssal dolgoztunk (25, illetve 40 százalékos kofinanszírozás). A dél-európai, majd a közép-európai térségre így számított értékadatokat a továbbiakban a GDP, majd az államháztartás összes bevételének százalékában fejeztük ki. A számítások legfontosabb eredményei Az 1. tábla számszerűsített formában bizonyítja, hogy a három dél-európai ország jelentős erőforrásokat kap az EU költségvetéséből. Ennek összege Spanyolország esetében 13, Görögországéban 5, Portugáliáéban mintegy 4 milliárd dollár volt 1995-ben. Az adott országok befizetései a közös kasszába ennek az összegnek 21 (Görögország), 25 6 Amennyiben a kofinanszírozás nem adott, a támogatás sem vehető igénybe. Kofinanszírozás hiányában csökken ugyan a költségvetés „terhelése”, de ennél jóval nagyobb mértékben csökken az EU-tól kapott támogatás összege. Ezért a legkedvezőbb költségvetési hatás a teljes igénybe vehető összeg kofinanszírozása mellett érvényesül. A számításokban végig ezt az optimális hatást vettük alapul. 7 Más kérdés, hogy az új tagállamok csatlakozásával kapcsolatban életre hívnak-e valamilyen új, esetleg csak az újonnan belépők részére igénybe vehető alapot. Ezzel azonban sem [1], sem [2] nem számol(hatot)t.

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

458

(Portugália), illetve 35 százalékát (Spanyolország) tették ki, vagyis a nettó mérleg is jelentős többletet mutat. 1. tábla

Az Európai Unió költségvetési transzfereinek hatása egyes nettó haszonélvezők GDP-jére és államháztartási egyenlegére, 1995 Portugália (milliárd escudo)

Spanyolország (milliárd peseta)

Bevételek Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon* Nettó haszon**

670 170 500 128 196 372 304

Alapadatok 1754 616 1138 245 371 893 767

4900 1040 3860 596 908 3264 2952

Bevételek Ebből: EAGGF-alap strukturális alapok kohéziós alap Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Ebből: strukturális alapok kohéziós alap Kofinanszírozás 40 százalék Ebből: strukturális alapok kohéziós alap Nettó haszon* Nettó haszon**

4,30

A GDP százalékában 2,50

5,60

Megnevezés

Bevételek Ebből: EAGGF-alap strukturális alapok kohéziós alap Hozzájárulás Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon* Nettó haszon**

Görögország (millió ECU)

0,90 2,90 0.50 -1,10 3,20 -0,82

1,10 1,20 0,20 -0,90 1,60 -0,35

2,80 2,40 0,40 -1,20 4,40 -0,68

-0,72 -0,10 -1,25

-0,30 -0,05 -0,53

-0,59 -0,09 -1,03

-1,15 -0,10 2,38 1,95

-0,48 -0,05 1,25 1,07

-0,94 -0,09 3,72 3,37

10,20 2,20 6,80 1,20 -2,60 7,60 -1,96 -3,00 5,64 4,60

Az államháztartás százalékában 6,60 15,2 2,80 3,20 0,60 -2,30 4,30 -0,92 -1,40 3,38 2,90

7,50 6,50 1,20 - 3,30 11,90 -1,80 -2,82 10,05 9,10

* 25 százalékos kofinanszírozás esetén. ** 40 százalékos kofinanszírozás esetén. Forrás: OECD Survey on Portugal, Banco de Espana Boletin Estadistico, Community Support Framework for Greece alapján saját számítások.

EURÓPAI UNIÓ

459

A két különböző kulccsal számított kofinanszírozás ugyan ezt a többletet csökkenti, de még így is több milliárd dollárt tett ki a minden kiadási-hozzájárulási tételt mérlegelő számítás alapján kalkulált nettó transzferbeáramlás (mintegy 2 milliárd dollár Portugália, 3 milliárd dollár Görögország és 5,7 milliárd dollár Spanyolország számára). Egy főre kifejezve ez rendre körülbelül 200, 300, illetve 140 dollár, szemben a PHAREprogramban maximálisan felhasználható 10 dollár/fős magyar adattal. A GDP százalékában kifejezve az EU bruttó támogatása 2,5 és 5,6 százalék között mozog, míg a nettó transzfer 1,6 és 4,4 százalék közöttire tehető. A kofinanszírozás figyelembevételével a nettó haszon a GDP 1,1-1,3 százalékát éri el Spanyolország esetében, 2-2,4 százalékát Portugáliánál és 3,4-3,7 százalékát Görögországnál. Vagyis az EUtranszferek közvetlenül is jelentős növekedési tényezőt jelentenek a dél-európai gazdaságok számára, nem szólva a transzferek itt nem mért multiplikátorhatásáról (feltéve természetesen, hogy ezeket az erőforrásokat hatékonyan, vagyis nagyrészt gazdaságfejlesztésre, nem pedig fogyasztásfinanszírozásra használják fel). Az államháztartási bevételek Portugáliában 42, Spanyolországban 38, Görögországban 37 százalékát teszik ki a GDP-nek. Ennek értelmében az EU bruttó transzfere rendre közelítően az államháztartási bevételek 10, 7 és 15 százalékára rúg, de a nemzeti hozzájárulások figyelembevételével számított egyenleg is erőteljesen pozitív szaldójú (7,6, 4,3 és 11,9 százalék). A kofinanszírozási igény ugyan csökkenti ezt az összeget, de a költségvetési bevételeknek az EU-tól érkező erőforrások még így is 4,6-5,6 (Portugália), 2,93,4 (Spanyolország), illetve 9,1-10,1 százalékát (Görögország) képviselik. Mindebből két alapvető következtetés adódik. Az EU-transzfer még a legalacsonyabb nettó hasznot figyelembe véve is a déleurópai országok költségvetésének 4,6 (Portugália), 2,9 (Spanyolország) és 9,1 százalékát (Görögország) finanszírozza, vagyis amennyiben ennyi százalékkal haladja meg a nemzeti költségvetés kiadási oldala a bevételi oldal összegét, a költségvetés még mindig egyensúlyban marad. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a költségvetés EU-források nélkül keletkező deficitjét az EU-transzfer a fenti százalékpontokkal mérsékli. Ennél kisebb azonban az EU-transzfer költségvetési egyensúlyra gyakorolt hatása, ha a kofinanszírozásra nem áll rendelkezésre akkora összeg, hogy az egyébként jogosult EUforrásokat az adott ország teljes egészében igénybe tudja venni. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben a költségvetés terhe is csökken, mert a kofinanszírozási összeg mérséklődik. De ennél nagyobb mértékű a bevétel-kimaradás, hiszen így kevesebb EU-pénz vonható be a költségvetésbe. Ezért valamennyi tagállam alapvető érdeke, hogy a kofinanszírozáshoz szükséges nemzeti erőforrásokat maximálisan biztosítani tudja. Az EU-transzferek nem elhanyagolható szerepet játszanak a költségvetési hiány GDP-ben kifejezett százalékának alakításában. Portugália esetében ez a külső forrás a GDP 2–2,4, Spanyolországban 1,1–1,3, Görögországban pedig 3,4–3,7 százalékát éri el. Ez a maastrichti költségvetési kritérium teljesítési szintjének (a GDP 3 százaléka) sorrendben 65–78, 36–42, illetve 112–124 százaléka. Ennyivel járul hozzá az EU központi költségvetése a dél-európai országok Maastricht-érettségéhez. Ez a kérdés ugyan elméleti a maastrichti feltételek teljesítésétől más területeken is látványosan elmaradó Görögország esetében. Ugyanakkor perdöntő a „kemény magba” mindenáron bekerülni kívánó Spanyolország és Portugália számára. Ugyanis az EU-transzfer valójában a portugál esetben 2–2,4, a spanyol esetben pedig 1,1–1,3 százalékponttal magasabb költségvetési

460

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

deficitet tesz lehetővé. Tehát a transzferek nélkül számított portugál deficit elérheti a GDP 5–5,4 százalékát, a spanyol pedig a GDP 4,1–4,3 százalékát úgy, hogy közben a maastrichti 3 százalékos kritérium teljesítése ne kérdőjeleződjön meg. Az EU-transzfer ugyanis ebben az esetben is legalább 3 százalékra mérsékli a GDP-ben mért költségvetési deficitet. Amennyiben a teljes EU-keretet a vizsgált országok nem használják fel, az EUforrások szerepe még jelentősebb a GDP hányadában kifejezett költségvetési deficit mértékét tekintve, ugyanis a kiadási oldalon a kofinanszírozás elmaradásából származtatható megtakarítással szemben a költségvetés bevételi oldalán jóval nagyobb transzferkiesést kell elkönyvelni. A három, illetve négy közép-európai társult országra számított adatok hipotetikusak, hiszen valójában egyikük sem részesül az EU-tagokra korlátozott transzferekből. Ha azonban ezek az országok most az EU tagjai lennének, akkor hasonlóan nagymértékű transzferben részesülnének. Ennek bruttó összege – mind [2], mind [1] számításait figyelembe véve – Lengyelország esetében meghaladná a 7 milliárd ECU-t (körülbelül 8,5 milliárd dollár), Magyarországnak 2,3–3,5 (2,8–4,2), Csehországnak 1,4–2,6 (1,7–3,1), Szlovákiának pedig 0,7–1,4 (0,8–1,7) milliárd ECU (milliárd dollár) jutna (lásd a 2. táblát). Az ezen országokat is terhelő befizetések az EU költségvetéséből származó bevételeknek [1] számításai szerint 20–50, [2] frissebb adatai alapján 10–15 százalékát tennék ki, vagyis jelentős nettó bevételi többletet eredményeznének. A két kofinanszírozási kulcs figyelembevételével még mindig 4 milliárd ECU (4,8 milliárd dollár) nettó haszon mutatható ki a lengyel esetben, míg a magyar összeg 1,2 és 2,3 milliárd ECU (1,4–2,8 milliárd dollár) között mozogna. Csehországra [2] 1,4 milliárd ECU-t (1,7 milliárd dollár), Szlovákiára 800 millió ECU-t (közel 1 milliárd dollár) kalkulál. ([1] számai itt jóval alacsonyabbak, a még egységes Csehszlovákiára 446 millió ECU-t, vagyis körülbelül 535 millió dollárt számított.) [2] számai egy főre vetítve és dollárban 130 Lengyelország, 165 Csehország, 170 Szlovákia és 267 Magyarország esetében. Valamennyi adat harmonizál a három dél-európai ország által ténylegesen kapott egy főre jutó transzferösszeggel (140 és 300 dollár közötti sáv), sőt annál valamivel még alacsonyabb is. Tekintettel arra, hogy a közép-európai országok GDP-je ( és természetesen egy főre jutó GDP-je is) jelentősen elmarad a dél-európai EU-tagállamok hasonló mutatójától, a hipotetikus EU-transzfernek az előbbiek esetében nagyobb hatása van a GDP-re. Valójában a bruttó EU-transzfer az egyes országok esetében a GDP 7,5–10,4 ([1] számításaiban 4,3–8,1) százalékát tenné ki, és még a befizetések figyelembevételével is 6,6–9,2 (1,9– 6,4) százalékos GDP-hatás adódna. A kofinanszírozási kulcsok alkalmazásával ez az összeg 4,1–6,8 (0,9–4,4) százalékra csökkenne, de az első adattal összemérve még így is durván kétszerese lenne a dél-európai országokra számított értéknek. ([1] számai közelebb állnak a dél-európai adatokhoz, de még ezekhez képest is magasabb a közép-európai adatsor.) Az államháztartási bevételek (és kiadások), vagyis a GDP központosított hányada a közép-európai országok esetében jóval magasabb, mint a dél-európai térségben. Az utóbbiak 37–42 százalékos adatával szemben még a viszonylag legkevésbé központosított(nak tűnő) Csehország és Lengyelország esetében is a GDP 48 százalékát adják az államháztartási bevételek. Szlovákiában ez a hányad 52, Magyarországon pedig 1995ben kirívóan magas, 66 százalék volt. (Az EU-transzferek jelentőségét tekintve az államháztartási bevételekben [1] számai portugál–magyar, illetve görög–lengyel és spanyol–

EURÓPAI UNIÓ

461

csehszlovák párhuzamot eredményeznek.) Mindazonáltal tény, hogy valamennyi középeurópai társult ország költségvetésére meghatározó hatást gyakorolna, ha már ma és az EU jelen szabályai mellett vehetnének részt az EU-n belüli erőforrás-átcsoportosítási rendszerben. 2. tábla

Az Európai Unió költségvetési transzfereinek feltételezett hatása a közép-európai társult országokra* Megnevezés

Lengyelország Csehország

Szlovákia

Magyarország Lengyelország Csehszlovákia Magyarország

[1] adatai szerint

Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon*** Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon*** Bevételek Hozzájárulások Egyenleg Kofinanszírozás 25 százalék Kofinanszírozás 40 százalék Nettó haszon** Nettó haszon***

[2] adatai szerint

Alapadatok (millió ECU) 3492 7318 - 444 -1534 3048 5784

7001 -965 6036

2619 -402 2217

1364 -135 1229

2083 -1161 922

2283 -641 1642

-1166

-486

-271

-478

-1125

-298

-299

-1865 4870 4171

-777 1731 1440

-433 958 796

-764 2570 2284

-1800 4659 3984

-476 624 446

-478 1343 1164

7,70 -1,10 6,60

7,50 -1,20 6,30

10,20 -1,00 9,20

A GDP százalékában 10,40 8,10 -1,30 -1,70 9,10 6,40

4,30 -2,40 1,90

6,80 -1,90 4,90

-1,30

-1,40

- 2,00

-1,40

1,250

-0,60

-0,90

-2,10 5,30 4,50

-2,20 4,90 4,10

-3,25 7,20 5,95

-2,30 7,70 6,80

-2,00 5,15 4,40

-1,00 1,30 0,90

-1,40 4,00 3,50

16,10 -2,20 13,90

15,60 -2,40 13,20

Az államháztartás százalékában 19,80 15,80 16,80 -2,00 -2,00 -3,50 17,80 13,80 13,30

8,80 -4,90 3,90

10,30 -2,90 7,40

-2,70

-2,90

-3,90

-2,20

-2,60

-1,20

-1,30

-4,30 11,20 9,60

-4,60 10,30 8,60

-6,30 13,90 11,50

-3,50 11,60 10,20

-4,10 10,70 9,20

-2,00 2,70 1,90

-2,20 6,10 5,20

* A jelenlegi fejlettségi szinten megvalósuló tagságot és az EU jelenleg érvényes jövedelem-átcsoportosítási mechanizmusát figyelembe véve. ** 25 százalékos kofinaszírozás esetén. *** 40 százalékos kofinanszírozás esetén.

Az említett adatokból is két alapvető következtetés vonható le. A számítás azt bizonyítja, hogy a jelenlegi tagság esetén az EU-transzfer igen erőteljes és pozitív hatást gyakorolna a közép-európai országok államháztartási egyenlegére. A

462

ÉLTETŐ ANDREA – INOTAI ANDRÁS

nettó hatás eredményeként a bevételeket 8,6 (Csehország) és 11,5 (Szlovákia) százalék közötti sávban növelné az EU-tagság. ([1] szerint e hatás 1,9 és 9,2 százalék között szóródna.) Más szavakkal: az egyes országok költségvetési deficitjét ilyen mértékben finanszírozná az EU. Ezt azt jelenti, hogy – [2] adatait használva – Magyarországon az EUhatások nélküli költségvetés bevételei 10,2 százalékkal elmaradhatnának a költségvetés kiadásaitól (vagy a kiadások 10,2 százalékkal haladhatnák meg a bevételeket), és a költségvetés mégis egyensúlyban maradna, hiszen ezt a tetemes hiányt az EU-források kiegyenlítenék. (Értelemszerűen ennél nagyobb deficit esetén 10,2 százalékponttal csökkentenék azt, ennél kisebb deficit mellett pedig végső soron költségvetési többletet eredményeznének az EU-pénzek.) Ennél is lényegesebb azonban a költségvetési deficit GDP-ben meghatározott hányadára gyakorolt hatás. Az idevágó maastrichti követelménytől függetlenül is, valamennyi közép-európai ország hatalmas és a társadalom jelentős részét fájdalmasan érintő erőfeszítéseket kénytelen tenni költségvetési deficitjének lefaragására, illetve az egyensúly tartós fenntartása érdekében. [2] adataira támaszkodva a GDP százalékában kifejezve Csehország 4,1, Lengyelország 4,5, Szlovákia 6, Magyarország pedig 6,8 százalékos költségvetési deficitet engedhetne meg magának, és az EU-transzferek eredményeként még mindig egyensúlyban lenne költségvetése. A maastrichti 3 százalékos kritérium teljesítése pedig minden egyes esetben 3 százalékponttal magasabb költségvetési hiányt engedne meg. (Magyarország esetében tehát közel a GDP 10 százalékára rugó deficitet!) [1] adatai alacsonyabbak ugyan, de itt is 0,9 és 4,4 százalékpontos „EU-hozzájárulás” adódik, ami jól harmonizál a dél-európai számokkal (1,1 és 3,4 százalék közötti). Mindebből következik, hogy a közép-európai országok költségvetésének „maastrichti mozgástere” az EU-források rendelkezésre állása esetén jelentősen megnövekedne. Ennek minden bizonnyal nemcsak közvetlen hatásai lennének, hanem – a szigorú költségvetési kritériumok betartása mellett – olyan fejlesztések finanszírozására nyílna lehetőség, amelyek akár rövid időn belül is számottevő továbbgyűrűző (multiplikátor-) hatásokat érlelnének, és jelentős mértékben hozzájárulnának a térség gyors gazdasági növekedéséhez és erősítenék az EU-szintre való felzárkózási folyamatot. Következtetések 1. Az EU-n belül jelentős erőforrás-újraelosztás zajlik, amelynek fő (bár nem egyedüli) fóruma a közösségi költségvetés. Az ennek keretében teljesített átutalások számottevően javítják a nettó haszonélvezők helyzetét. Nemcsak gyorsabb gazdasági növekedést tesznek lehetővé, hanem közvetlen befolyást is gyakorolnak a nemzeti költségvetés helyzetére. 2. Ez a szerep különösen fontos akkor, amikor a tagállamok nagy része mindent megtesz annak érdekében, hogy 1997-ben teljesítse a maastrichti kritériumokat. A költségvetési transzfernek természetesen mind a négy kritérium teljesítésére van hatása, közvetlenül azonban csak a GDP százalékában meghatározott költségvetési deficitet tudja befolyásolni (és ez az érték megbízhatóan mérhető is). 3. Számításaink bizonyítják, hogy Spanyolország és Portugália azért is tudja (ha tudja) teljesíteni a maastrichti költségvetési deficitkritériumot, mert ezt a nettó EU-transzfer biztosítja. Spanyolország még a legszerényebb számítás alapján is 1,1, Portugália pedig

EURÓPAI UNIÓ

463

2 százalékpontos deficitfinanszírozást köszönhet az EU-transzfernek. Vagyis a transzferhatás nélkül számítva 4,1, illetve 5 százalékos költségvetési deficit mellett is megfelelhetnek e maastrichti feltételnek, és részesei lehetnek a gazdasági és monetáris unió magjának. 4. A jövőben azonban éppen a költségvetési problémák éleződhetnek ki, amennyiben a közös mezőgazdasági politika, mindenekelőtt azonban a strukturális alapok jelenlegi rendszerében alapvető változások következnek be. Általános vélemény, hogy az 1999-ig tartó rendszer lényegi reformra szorul, a keleti kibővüléstől függetlenül is. Ez pedig minden bizonnyal csökkenteni fogja a dél-európai országoknak juttatott nettó transzfert, valamint ezzel egyidőben szigorítja a nemzeti költségvetésből történő kofinanszírozási követelményeket. Ezért a dél-európaiak költségvetési deficitének finanszírozásához a jövőben valószínűleg kevésbé fog hozzájárulni az EU költségvetése. Ennek eredményeként egyfelől kétségessé válhat, hogy a jövőben tudják-e teljesíteni ezen országok a GDP 3 százalékában maximált költségvetésideficit-követelményt. Másrészt e csökkentés egybeesik a szociális jóléti kiadások szerkezetének amúgy is elengedhetetlen átalakításával, többnyire csökkentésével. Alapvető kérdés, hogyan birkóznak meg e kettős szorítással. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy e problémák éppen a gazdasági és monetáris unió kezdetén éleződhetnek ki, hiszen 2000-től vezeti be az EU az új jövedelem-újraelosztási szabályokat. Ha pedig az ibériai országok 1997-ben teljesítik a követelményeket, és az EMU tagjelöltjei lesznek, hogyan változhat státusuk 2000-2001-ben, az euro bevezetésének előestéjén? A kérdés jelentősége messze túlnő a nemzeti költségvetések keretén. Érintheti az egész gazdasági és monetáris uniót, és nyilvánvalóan befolyásolhatja a keleti kibővülés peremfeltételeit is. Nem enyhíti a helyzetet az sem, ha az ibériai országok az első körben mégsem kerülnek be az EMU-ba, ugyanis a várhatóan csökkenő transzfer abban az esetben is kedvezőtlenül érinti költségvetési egyensúlyukat.8 5. A közép-európai tagjelölt országok számára az EU-transzferben való részesülés felbecsülhetetlen gazdaságmodernizáló és -dinamizáló szerepet játszana. A maastrichti kritériumokat teljesítő költségvetési fegyelem betartása mellett az EU-pénzek nagymértékben bővítenék a költségvetés mozgásterét. Olyan (döntően infrastrukturális) fejlesztéseket indíthatnának el, amelyek tovagyűrűző hatása rövid távon is érzékelhetővé válna. Ez pedig lendületet adna az összeurópai kereskedelmi és tőkekapcsolatoknak. Ennél is lényegesebb, hogy olyan akadályt hárítana el a modernizáció utjából, amely ma és a következő években az egész térségben súlyos egyensúlyi, szociális és politikai következményeket idézhet elő. Az így kialakuló helyzet „rendezésének” költségei sokszorta magasabbak lennének még a keleti kibővülés valóságtól legtávolabb álló költségszámításai szerinti összegeknél is. IRODALOM [1] Baldwin, R. és társai: Is Bigger Better? The Economics of EC Enlargement. Centre for Economic Policy Research. Annual Report. 1992. [2] Breuss, F.: Costs and Benefits of EU’s Eastern European Enlargement. Wiener Institut für Wirtschaftsforschung. Working Papers. 1995. évi 78. sz. 8 Nehezen előrejelezhető, hogy ebben a helyzetben hogyan alakulna viszonyuk az EU küszöbön álló keleti kibővüléséhez, és mennyiben tennék függővé ehhez való hozzájárulásukat attól, hogy – immár ezen újabb jogcímen – további jelentős nagyságú EU-pénzekhez jussanak.

ÉLTETŐ – INOTAI: EURÓPAI UNIÓ

464

[3] Szemlér Tamás: A „visegrádi” országok csatlakozásának hatásai az Európai Unió költségvetésére. Megjelent:Magyarország felkészülése az EU-tagságra. Szerk.: Balázs Péter – Maresceau Márk. Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár. Budapest. 1996.

TÁRGYSZÓ: Európai Unió. Nemzetközi statisztika.

SUMMARY The resource reallocation form the common budget of the EU not only increases economic growth in the beneficiary peripherical states but also has a direct positive influence on the national budgets. This effect has become especially important in 1997 when EU-members strive for establishing the monetary union. According to our calculations if Spain and Portugal fulfils the Maastricht criteria, this will be due to a large extent to the financial transfers from the EU. For the Central and Eastern European countries – according to the present rules of structural funds – participation in these tranfers would considerably increase the possibilities of the government budget, thus contributing to significant modernisation and growth of the economies.