Az Európai Irodalom Éjszakája. (Túrameghívó könyvmolyoknak)

1

2

Az Európai Irodalom Éjszakája (Túrameghívó könyvmolyoknak) Immár másodszor kínálja Budapesten a Magyarországon működő európai kulturális intézetek szervezete (EUNIC) ezt a különleges irodalmi kóstolót: egyetlen éjszaka alatt látogassunk meg minél több érdekes helyszínt, minél több ország irodalmi alkotásaiból halgassunk meg részleteket, különleges, megfogó előadásban. Halljuk, milyen témák foglalkoztatják a közeli és távolabbi szomszédainkat, milyen sokszínű és izgalmas az a terep, melyet európai irodalomnak neveznek. A túraszervezőnket az idén is Margó Fesztiválnak hívják. Velük együtt keresünk új utakat, hogy felfrissítsük az irodalmi ünnepek formáit, kiszakítsuk az irodalmi programokat megszokott közegükből. Velük együtt próbálunk belelapozni a városba. A budapesti EUNIC, valamint a holland, norvég és svájci nagykövetség közös kezdeményezése egy Prágában fogant ötleten alapul. Megvalósulását az Európai Bizottság magyarországi képviseletének köszönhetjük, amely felkarolta és már második alkalommal támogatta. A színházi partnerünk Vajdai Vilmos rendező és a Táp Színház csapata, akikkel már tavaly sikerült nagyon gyorsan közös nyelvet találni, és akik bebizonyították, hogy valóban „bárhol és bármikor“ tudnak ötletektől sziporkázó színházat csinálni. Az idei túra annyiban különbözik a tavalyitól, hogy kivártuk az Ünnepi Könyvhetet, hiszen a június eleji idő különösen kedvez a könyvmolyoknak. A másik különbség, hogy nem akarjuk túlságosan megsétáltatni őket, ezért Európát közelebb hozzuk a Vörösmarty térhez, hiszen ilyenkor úgyis mindegyikük arrafelé kószál. Innen indulhatnak hát velünk június 9-én este, kézbe vehetik a Könyves Magazint, valamint a helyszínek térképét, s végiglátogathatják az európai irodalom 18 állomását. Angol, cseh, dán, észt, finn, francia, holland, lengyel, magyar, német, norvég, olasz, osztrák, portugál, román, spanyol, svájci és szlovák művekből hallhatnak részleteket nem egészen szokványos helyszíneken – boltban, presszóban, levéltárban, focipályán, vagy akár egy antikváriumban. Lehet, hogy a valódi európai könyvmolynak mindez csak afféle reklámfogásnak tűnik. Hiszen az igazi élmény számára maga a könyv, amikor kézbe veszi, megtapogatja, megszagolja, és belemerül, megfeledkezve térről és időről. Ezzel nehéz vitatkozni. Nem akarunk visszatérni a Gutenberg előtti időkbe. Csak finoman jelezzük, hogy az európai hagyományban az irodalom valaha nemcsak írott betűt jelentett, hanem az egész szóbeliséget – azt az élő kapcsolatot, amely az előadó és a hallgató között jön létre. Legalább egy éjszakára. Platón kedvéért. Michal Černý a Cseh Centrum igazgatója a projekt koordinátora

3

Kedves Barátaim, Mint tudjuk, Európa a magasban van, ráadásul elhajózott, mint a tündék a kiválasztott hobbitokkal, mi meg csak nézünk, mert mire odaértünk a partra, beszedték az ötforintos Kuglereket a kirakatból. Elég lenne a szopogatás, az édes íz, és bár ne kellene az a fene nagy Európázás. Ha valamiről sokat kell beszélni, az mindig máshol van. Tudjuk, némely tengeri állatok súlypontja a testükön kívülre esik, úgy élnek, hogy számítanak a közegre, fontos, hogy nem csak ők vannak a vízben, de a víz is ott van körülöttük. Nekem például sokáig az irodalom volt Európa, ami lényegében azt jelenti, hogy könyvek voltak és csakis a könyvek, persze, persze, a magyar nyelv, mint szűk csatorna, betűrendes sorban a pincekönyvtár polcain. Irodalom és Európa nemigen. Na jó, a könyvek és a labda. Aztán, amikor először úgy igazából kitettem a lábam, abból mindjárt baj lett: elgurultunk Lisszabonba, két nappal korábban egy Grósz Károly nevű ember az utcán leselkedő, s mindjárt tombolni akaró fehérterrorról szónokolt, s mire egy év múltán visszatértünk Hegyeshalom felől, a Hősök terén újra eltemették már Nagy Imrét. Küzdött alattunk a Skoda 105 GLS. Így menjen el otthonról az ember, még a rendszert is szétbontják alóla. Más kérdés, hogy éppen ott, az atlanti parton azt is láttam, hogy ezt az európaiság-ügyet speciel a luzitánok is mintha bonyolultabban látnák, úgy van az optika, hogy Európa mindig a távcső másik végén leselkedik.(Zárójelben jegyzem meg Portugália jó volt, Egyed Orsolya néven futballoztam a Bölcsészettudományi Egyetem csapatában, harminc percre laktunk a Világ Vége feliratú tengerparti obeliszktől. „Passa a bola, Gil.” Gil én vagyok.A Bajnokok Európai Kupájában a Benficát összesorsolták a Budapesti Honvéddal, szakmai vezetőként velük tartott a nagy Eusebio is, amikor a portugálok némi buszozás követően meglátták a kispesti Bozsik-stadiont, nem bírták ki, nevetni kezdtek. Aztán Pesten 2:0-ra, odakint meg 7:0-ra győztek.) Ma már persze mindez történelem lenne, ha az ember (azaz én) a történelemben élne. A történelemnek viszont az a sajátossága, hogy kizárólag múlt és jövő időben létezik, a jelenben mindössze a hétköznapok maradnak, sorakoznak és olvadoznak, mint a jégcsapok. Nem történelmi időkben élünk, hanem kávét iszunk és kint alszunk a napon. Gondolhatom én, hogy Európa az, ahol nem a várakozás, hanem a tudomásul vett jelenidő. Európa az, ahol az a bizonyos, meg nem tanulható, magabiztos nemtörődömség. Az a kiművelt kortalanság, ahol nem porcos a kiöregedett futballista térde. Nekem porcos.

4

Viszont minden este ott van a televízióm képernyőjén Európa, részletesebben Totti, Xavi és Lampard, lássuk be, azért ez nem kevés. (Ott van C.Ronaldo is, de az ő arcát nézegesse más.)Van még, aki emlékszik, milyen volt, amikor 1978-ban a a BEK-döntőben, ahol a Bruges játszott a Liverpoollal, egyszer csak felbukkant egy Kű Lajos nevű futballista? Egy évvel azelőtt szökött ki Szabadkán át Olaszországba, itthon hallgattak róla, aztán meg ott volt az európai képernyőn. Na, ezt nevezem én résnek a pajzson. Csak a filológia kedvéért: 2012-t írunk, és Magyarország futballcsapata ezen alkalommal sem játszik az Európa-bajnokságon. Azon a tornán, amit Ukrajnába és Lengyelországba szerveztek az európaiak. Lóugrásban lépjünk tovább.Mostanában örvendetesen hosszú és részletes emaileket kapok egy volt gimnáziumi osztálytársnőmtől. Azt írja le, hogy már amikor jócskán elmúlt harminc éves, dolgozott irodákban és vállalkozásokban, építkezéseken és egyebeken, majd munkanélküli, egyedülálló, gyerekes anya lett, hogyan adta a fejét a prostitúcióra. Illetve nem csak a fejét. Erotikus masszás extrákkal. És aztán hogyan utazgatott bevetésekre Ausztriába és Svájcba, Németországba, hogy megélhessenek, lakbér és parizer, ő és a fia. Külkeres szeretett volna lenni, a gimiben jól ment neki a matek, de aztán így alakult. Kalandozó magyarok vagyunk. Irány Európa. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy nagyon híres magyar íróval az Andrássy úton sétálgattunk, és ő arról beszélt nekem, hogy rendben van, a németek szeretik és elismerik őt, na de mit számít ez, semmit, amikor csakis az a fontos, mit gondolnak az angolok és a franciák, ott van a centrum, minden más csak periféria. Arról is beszélt, hogy mennyit kell dolgozni azért, hogy az ember európai író legyen. Azóta, mint mondottam, eltelt néhány év, ő európai lett, nekem meg porcos a térdem. A periféria lényegében nem más, mint körkörös margó. Olyan országban élek, ahol felnőtt emberek arról beszélnek, hogy kell a fenének Európa. A karácsonyi ponty, ahogy a mellúszóját a homlokára simítva megjegyzi, hogy rohadt mód unja már ezt a rozsdás kádat. Hát hiszen ha annyira nagyon akarni kell, akkor kérem szépen, én már nem is akarom. Micsoda egy klub az. Azt mondják a felmérések, hogy minden harmadik magyarországi fiatalember Magyarországon kívülre képzeli el az életét.Június 8-án kezdődnek a döntő csoportmérkőzései, a döntő már átlóg júliusra. Európa vár reám. Kőrösi Zoltán

5

ELTE BTK, kari tanácsterem 1088 Budapest, Múzeum krt. 4. A épület Petra Nagyová – Džerengová: Nézz magadra // Szlovákia............................21

Brody House 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 10. Ian McEwan: Szombat // Nagy-Britannia.....................................20

ELTE BTK Campus 1088 Budapest, Múzeum krt. 4., Gólyavár mögötti tér Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs // Magyarország.......................................17

Múzeum Antikvárium 1053 Budapest, Múzeum körút 35. Urs Widmer: A kék szifon // Svájc......................................................26

La bottega del caffe' Budapesti Olasz Kultúrintézet 1088 Budapest, Bródy Sándor utca 8. Niccolo Ammaniti: Én és te // Olaszország...........................................9

Csendes Társ 1053 Budapest, Magyar u. 18. Mehis Heinsaar: Jó napot! // Észtország.............................................15

6

Ybl Palota 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 12. Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni // Portugália ..........................................10 Március 15. tér - templom előtti forgószékek, 1052 Budapest Andrei Makine: Az ismeretlen // Franciaország ...................................19

Erzsébet téri játszótér 1051 Budapest, Erzsébet tér Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól // Finnország ...........................................16

Blue River Pub állóhajó 1056 Budapest, Petőfi tér 8. kikötő Toine Heijmans: A tengeren // Hollandia.............................................14

Design Terminál 1051 Budapest, Erzsébet tér 13. Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok // Norvégia................................................18

Marriott Hotel 1052 Budapest, Apáczai Csere János utca 4., terasz Daniel Glattauer: A hetedik hullám // Ausztria...............................................13

Retrock 1061 Budapest, Anker köz 2-4. Andrzej Stasiuk: Taksim // Lengyelország......................................23

Fruccola 1052 Budapest, Kristóf tér 3. Gabriela Adameşteanu: Az elveszett délelőtt // Románia.................................8

OSA Archívum 1051 Budapest, Arany János u. 32. Jáchym Topol: Az ördög műhelye // Csehország ..........................................24

Gerber Pál műterme 1052 Budapest, Deák Ferenc utca 23., IV. emelet Jenny Erpenbeck: Otthon // Németország........................................11 (Előzetes bejelentkezés szükséges: [email protected], Találkozó: 19.00, 19.40 és 20.30 órakor a kapuban.)

Thália Cafe 1064 Budapest, Hajós u. 9. Mario Vargas Llosa: "A zöld palota"; Ernesto Sabato: "Az alagút" // Spanyolország............................22 és 25

PROJEKT KORDINÁTOR //

PARTNEREK //

SZERVEZŐ //

Hybridart Design Shop & Café 1051 Budapest, Erzsébet tér 13. Trisse Gejl: Pátriárka // Dánia...............12

KIEMELT PARTNER //

barbarafeher

7

PARTNER HELYSZÍNEK //

GABRIELA ADAMESTEANU

- Politikai elemző a Revista 22 folyóiratnál. - Miután röviddel az 1989-es forradalom kitörése előtt néhány írótársával levélben tiltakozott a kommunista vezetőknél a súlyosbodó életkörülmények miatt, menesztették szerkesztői állásából a Cartea Româneascănál. 1942, Aknavásár // Románia - Az elveszett délelőtt című regénye olyannyira sikeres, hogy Cătălina Buzoianu rendezésében a Bulandra Színház is bemutatta.

1942, AKNAVÁSÁR // ROMÁNIA Román Kulturális Intézet // www.icr.ro/budapesta

Gabriela Adameşteanu: Az elveszett délelőtt, Európa Könyvkiadó, 2010 Egy öregasszony míg átutazik Bukaresten egykori gazdáihoz sovány kegydíjáért, hányatott életére is visszatekint. Majd’ évszázadnyi román történelem elevenedik meg egyszerre alulés felülnézetben, pőre tényeivel és kényes dilemmáival.

Az elveszett délelőtt (részlet)

Szegény ura, süket is, néma is, beszélni se lehet vele, de azért negyvenkilenc esztendeje csak együtt vannak! Együtt. Süket is, néma is, beszélni se lehet vele, de miután bezárták a boltot, nem elment a gyárba dolgozni, hogy öregségükre legyen egy kis nyugdíjuk? Mintha most is látná, ahogy jön hazafelé az a nagydarab ember a kék munkaruhájában, és hogy viszketett a keze, mer' csalánkiütést kapott azoktól a vegyszerektől, a franc ette volna meg őket: mennyi tejet megivott, mit meg nem tett, évekig mégse szabadult meg attól a rühtől. Amikor látta, hogy az ura befordul az utcába, s cammog hazafelé, mint egy medve, úgy elfogta, az Isten tudja, mi fogta el. Isten tudja, mi fogta el hirtelen, de rájött a sírhatnék. Mint egy medve, néma is, beszélgetni se lehet vele, de fizetéskor elővette a pénzt a zsebéből, és az ő kezébe adta. Ő megszámolta, beosztotta: ez a lakbérre, ez a tévére, ez a szénre, ez a fára. Az ura szegény nem tartott meg semmit, csak amit ő adott neki. Néha becsúsztatott a zsebébe huszonöt lejt, de nem aggódott, mer' tudta, hogy hozzá se nyúl. Csak hát ő is szerette, ha van pénz nála, mer' milyen a férfi... A normális férfi, akire alapozni lehet. O, ő az Ivona helyében, ha tudná, hogy a másik bármikor hozzányúlhat a takarékkönyvhöz, egész éjjel a szemét se hunyná le! Egész éjjel le se hunyná a szemét, ha tudná, hogy a másik fut a takarékba, s onnan a pénzzel trappol a kurvájához. Milyen ravasz ez az Ivona, s az ura mégse gyanús neki. Hát hogy is tud így hízelegni? O, te, hát nem látod, hogy csúfot űz belőled? Vénasszony létedre sem tudod, hogy kell beszélni a férfival? Áll és nyávog neki, bánja is, hogy idegen van a házban. Bánja is ez, hogy ő mindjárt elájul az éhségtől és már a víz is kiveri; milyen szerencsétlen nap, egyik baj a másik után! De hát ő is tiszta hülye, ahelyett, hogy otthon ülne, ahol megvan mindene, nyakába veszi a világot, hogy jól felmérgelődjék! Ha eszébe jut, mekkora utat kell megtennie hazáig, legszívesebben fel se kelne ebből a fotelból! Csak kell mozognia egy kicsit! Legalább egy falat kenyeret be kell kapnia! Ha ennek a kelekótyának olyan vastag a képén a bőr, hogy őt észre se veszi, majd ő gondoskodik magáról. Gyorsan körülnéz a konyhában, és fal valamit. És ha belé botlik ez a róka, majd azt mondja, hogy ivott egy pohár vizet. A normális ember maga is tud magáról gondoskodni! Nézzünk oda, a konyhában nincs semmi, cifra nyomorúság – a követ is fel lehetne nyalni. Két száraz kifli, a fejét is betörhetné vele, egy kicsi túró, az is penészes, s egyéb semmi. Hát mér' is jött volna haza az a szélhámos ura? Nem hülye hazajönni, hogy a protézise beletörjön ebbe a száraz kiflibe. Legalább egy lábas főzelék, legalább egy üveg zakuszka ha volna... Ajaj, de jó is volna egy kis kenyér zakuszkával, és egy jó pohár cujka... Csikorog az ajtó, de jobb, ha nem fordul meg; nem fordul meg, lenyeli ezt a kicsi túrót. Akkorka, mint egy dió, ennyit kapott be, éppen csak, hogy elverje az éhét. S mindjárt megfordul, mert a háta mögött a konyhakövön már hallja a lépéseket. Odanézzenek, milyen lekonyulva jön vissza a telefontól, hogy meghunyászkodik! És milyen sápadt, milyen sovány, meg lehetne számolni a csontjait! És a haja – két-három szál haja van, és lófogú... Tisztára, mint az ördög. Nézzenek oda, hogy le van konyulva, az Isten nem bottal ver, ugye, mégiscsak van igazság a mennyben? Ugye, mégiscsak látta a Jóisten, hogy milyen sokáig tartotta őt étlen az ajtó előtt? Miután ezt a hosszú utat megtette, hagyta, hogy az ajtó előtt álljon, mennyit csengetett, már reszketett a lába, és az éhségtől szinte elájult... Hát mint most is... Koszta Gabriella fordítása

8

.

.

Könyveit 44 ország nyelvére fordították, és 4 film készült belőlük. - Mint fiatal író egy kannibál csoport tagja volt, amely Daniele Brolli Gioventù Cannibale című antológiája köré szerveződött. - Pár könyvcím: Én nem félek, Ahogy Isten parancsolja; Magammal viszlek, Én és te.

1966, RÓMA // OLASZORSZÁG Budapesti Olasz Kultúrintézet // www.iicbudapest.esteri.it

Niccolò Ammaniti: Én és te, Európa Könyvkiadó, 2012 A tizennégy éves Lorenzo Cuni Rómában élő, kissé zárkózott, de élénk fantáziájú fiú. Határtalan képzelőerővel meséli édesanyjának a napjait. Egy alkalommal azonban túlságosan is szabadjára engedi fantáziáját.

Én és te (részlet)

Amikor felébredtem, már magasan járt a nap a felhőtlen kék égen. A pálmafát tépázta a szél. Cortinában tökéletes nap a síelésre. Olivia összekuporodva feküdt a kanapén, arca egy mocskos párnába nyomva. Tényleg nagyon fáradt lehetett. „Hagyjuk pihenni még egy kicsit”, mondtam, és eszembe jutott a kikapcsolt telefon. Alighogy bekapcsoltam, három üzenet jött. Kettő anyámtól. Aggódott, és azt akarta, hogy amint olyan helyre érek, ahol van térerő, hívjam föl. Egy üzenet apámtól. Azt írta, hogy a mama aggódik, és mindenképp hívjam fel, amint van térerő. Megreggeliztem, és leültem Soul Reavert játszani. Olivia egy óra múlva ébredt. Én folytattam a játékot, de időnként lopva rásandítottam. Meg akartam neki mutatni, hogy kemény legény vagyok, aki le se tojja a többieket. Úgy nézett ki, mint akit egy szörny megcsócsált, keserűnek talált és kiköpött. Fél órába telt, amíg föl bírt ülni. Arcán és homlokán ott maradt a párna nyoma. Egyre csak a szemét dörzsölte, és a nyelvét forgatta a szájában. Végül rekedten felnyögött: – Vizet. Vittem neki. Meghúzta az üveget. Aztán fogdosni kezdte a karját meg a lábát, és fájdalmas grimaszokat vágott. – Mindenem fáj. Mintha szögesdrót volna az izmaim helyén. Föltartottam a kezem. – Biztos elkaptad az influenzát. Nekem itt nincs orvosságom. El kellene menned a patikába. Ha kimész a térre…– Nem bírok elmenni. – Micsoda? Megígérted, hogy reggel elmész. Végighúzta homlokán a kezét. – Hát így neveltek? Arra tanítottak, hogy ilyen mocsok légy? Nem lehet csak a neveltetés, tuti, hogy alapból selejtes vagy, valami nem klappol benned. Hallgattam, lehajtott fejjel, képtelen voltam válaszolni. De mi a fenét akar tőlem? Nem is a testvérem. Alig ismerem. Én nem cseszegetek senkit, ő miért cseszeget engem? Egy hamis ígérettel bekéredzkedett az odúmba, és most nem akar elmenni. Nagy nehezen talpra állt, majd fájdalmas grimaszok kíséretében térdre ereszkedett és rám nézett. Olyan hatalmas és fekete volt a pupillája, hogy szinte észre sem lehetett venni a szivárványhártya kékjét. – Figyelj, ha elrejtőzöl és elvagy magadban, az nem azt jelenti, hogy rendes krapek vagy. Túl könnyű ezt gondolni. Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Sajnálom… Kettőnknek nem elég a kaja. Csak ezért. Meg itt csöndben kell lenni. És… Nem. Nem lehet. Egyedül akarok lenni – dadogtam ökölbe szorított kézzel. Fölemelte a kezét, mint aki megadja magát. – Rendben, elmegyek. Baromi suttyó vagy.– Az.– És agyalágyult.– Úgy van.– És bűzlesz is. Megszagoltam a hónaljamat. – Teszek rá. Egyedül vagyok itt. Kedvemre bűzölöghetek. Különben is, bagoly mondja verébnek. Te is bűzlesz…Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.A mama. Úgy tettem, mintha nem hallanám, remélve, hogy elhallgat, de nem hallgatott el. Olivia rám nézett: – Mi van, nem veszed föl?– Nem.– Miért?– Csak. Nem hagyta abba. Nagyon mérges lehetett a mama. Láttam magam előtt, ahogy ül az ágyon a szobájában és fújtat. Villámgyorsan felugrottam, rá a bútorokra, hogy elérjem a telefont. Beleszóltam. – Mama. – Lorenzo, minden rendben?– Igen.– Ezerszer hívtalak.– Megkaptad az üzenetemet?– Szerinted ez a módja? Föl kellett volna hívnod, mielőtt elindultok a menedékházba.– Tudom… Bocsáss meg, de olyan hirtelen indultunk el. Éppen hívni akartalak.– Aggódtam érted. Hogy vagy?– Jól. Remekül.– Beszélni szeretnék Alessia anyukájával.– Most nem lehet. Hívj vissza később. Egy pillanatig csöndben maradt, aztán kitört: – Most már elég, Lorenzo! Vagy beszélhetek Alessia anyukájával, vagy felhívom a többiek szüleit. – Eltökélt volt a hangja, alig bírta visszafogni magát, hogy ne üvöltsön. – Elég ebből a huzavonából. Mit titkolsz? Végállomás. Nem feszíthetem tovább a húrt. Matolcsi Balázs fordítása

9

. Portugál író, forgatókönyvíró és újságíró. - Riporterként tudósított többek között a szarajevói ostromról és a dél-afrikai első szabad választásokról. - Forgatókönyvíróként jegyez több mozifilmet, köztük Fernando Lopes Lassított felvételét.

1967, PORTALEGRE // PORTUGÁLIA Camões Intézet // www.clpic-budapeste.com

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010 A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy miféle hely lehet az olyan, ahol még a sírásó is önkezével vet véget az életének. Az ifjú elbeszélő az internet segítségével igyekszik megfejteni a meglepően magas öngyilkossági rátát a dél-portugáliai Alentejóban.

És ha nagyon meg szeretnék halni (részlet)

Aznap reggel nem jött franciaórára. Maria Ana nem szokott késni, mindig pontosan érkezett. Leült mellém, és köszönt, persze szavak nélkül, hosszú orrával felém bökött, és meglendítette lófarokba kötött haját, ezzel a mozdulattal szinte bocsánatot kért mindenkitől, amiért hosszú anorákba bujtatott, súlyos lábaival rontja az összképet. A szemüvegét talán egy kancsal nagynénjétől örökölte. Nagyszerű osztálytárs volt, és ha dolgozatot írtunk, mindig remekelt, de ha meg kellett szólalnia, azonnal lefagyott. – Bonjour, n’est-ce-pas? […] Legalább húszan lehettünk jelen a kora reggeli franciaórán. – Ça va? A feleltetés alatt kaptuk az első hírt, aztán egymás után nyitottak be az ügyeletesek az újabb és újabb hírekkel, és minden hír rosszabb volt az előzőnél. Tegnap éjjel: Maria Ana begyógyszerezte magát, hogy véget vessen az életének. Maria Ana szíven lőtte magát. Maria Ana főbe lőtte magát. A lányok sírtak, a fiúk meg szigorú logikával kezdték találgatni, mi is történhetett valójában. – Várjunk, várjunk csak egy kicsit, ez így tiszta képtelenség – zárta le a vitát Isaías szűkszavúan. Az öngyilkosságról szóló jelentések azonban nem túloztak, sokan még ma is érthetetlen, sötét csodát, mások ritka orvostudományi jelenséget látnak benne. Mert Maria Ana mind a hármat elkövette. Vagy bevette a gyógyszert, aztán szíven lőtte magát, utána pedig a fejébe eresztett golyót, vagy bevette a gyógyszert, aztán főbe lőtte magát, majd a szívét célozta meg. A kettő közül az egyik biztos igaz, hiszen teljes képtelenség lett volna, hogy még a lövések után nyúljon a gyógyszerekhez. A szívébe küldött golyó keresztülment a szegycsontján, de a szívizom felfogta, és valahogy úgy ékelődött bele oldalirányból, ahogyan a mandula simul a sütemény tésztájába, vagyis nem szakította föl az aortát, és ki lehetett venni. A fejbe eresztett golyónak azonban idegsebészeti iskolák jártak csodájára, így városunk tudományos büszkesége lett. Az, ami Maria Ana agyában történt, egyszerűen nem történhet meg, képtelenség, amely mégis megtörtént, hasonló esetek által fejlődik az orvostudomány. A jobb halántékon hatolt be a golyó, aztán „lehetetlen” utat járt be az agykéreg mentén, miközben állítólag áthaladt több életfontosságú agyi központ szélén. Keresztülfúrta magát a gondolkodásért felelős régión, és a másik oldalon, a bal halántéknál a koponya belső falába ékelődött. Az orvosok a fejükhöz kaptak, amikor rájöttek, hogy Maria Ana mégsem fog meghalni. Nem történt lobotómia, azaz olyan mérvű homloklebeny-roncsolás, mint amilyennel a Nobeldíjas Egas Moniz nullázta le a bolondokat, a golyó egyszerűen beágyazódott a koponya csontfalába, vagyis Maria Ana, minden szép reménye ellenére elhibázta. Tolószékbe került, szinte teljesen lerokkant, kisebesedett a lába, kihullott a foga, túlélte. A golyót többé nem lehet kiszedni, kockázatos lenne, ott marad hát örökre a csontba ágyazva, puhán simul hozzá az agyhártya. A röntgen- és CT-felvételek bekeretezve lógnak valahol egy terem falán, hátulról fehér fény világítja át őket, mibe fogadunk? Eszembe jutott Maria Ana, amikor láttam a tévében egy német kacsát jókora nyílvesszővel a fejében mászkálni, ritka az ilyen eset, de a kacsa nem zavartatta magát, sétált tovább a kertben, úszkált a tóban, a fejéből úgy állt ki a nyíl, mintha farsangi jelmezt öltött volna, vagy mintha egy dokumentumfilmben szerepelne, melyben a középkori Bajorországot mutatják be. Pont ilyen rút kiskacsa volt a Maria Ana is, bár róla azt rebesgették, hogy igazából az anyja pasija volt a hibás. Nem lehet tudni, mit csinált az illető, vagy hogy csinált-e valamit egyáltalán, de sosem tudta lemosni magáról a gyanút. Bense Mónika fordítása

10

.

.

.

- Képzett könyvkötő, színháztudományi és zeneművészeti tanulmányokat is folytatott. - Rendező, több német és osztrák színház és opera munkatársa. - Írói pályafutását a 90-es években színpadi művekkel kezdte, prózaíróként 13 éve debütált.

JENNY ERPENBECK 1967, BERLIN // NÉMETORSZÁG Goethe Intézet Budapest // www.goethe.de/budapest

Jenny Erpenbeck: Otthon, L’Harmattan Könyvkiadó, 2012 A tóparti házban tizenkét élettörténet fonódik egymásba: megannyi otthonkeresés a XX. század viharaiban. Öt generáción átívelő családtörténet alig kétszáz oldalon.

A kertész (részlet)

Mikor már csaknem teljesen kész a ház teteje, amelyet a berlini építész magának és a feleségének építtet a Klara Wurrach telkén, és a tetőfedő meg a kertész épp szünetet tart, mielőtt az utolsó nádkévét is beledolgozná a tetőbe, csatlakozik hozzájuk a jövendő háziúr, és megkérdi tőlük, nem ismernek-e a környékről valakit, aki az erdő kertté alakításában segítségére lenne. És miképpen az várható, a tetőfedő a mellette ülő kertészt ajánlja, aki a maga részéről hallgat, azután az építész felé bólintva jelzi beleegyezését. Kertmérnök a háziúr unokafivére is, aki a szomszédos üdülőhelyen lakik, és mostantól naponta átjár, hogy a háziúrral és a kertésszel átbeszélje a terveket és felügyelje a munkákat. A ház és a tó közötti felső, sík részen azt tervezik, hogy a fenyőerdőt kiirtják, és a talajra anyaföldet terítenek, hogy jól nőjön a fű. A rét bal oldali, kisebbik részét a ház előtt örökzöldekkel és fekete bodzával akarják körülvenni, és rózsaágyás fogja majd a terasztól elválasztani. A rét nagyobbik részét, a vízhez levezető úttól jobbra, a természetes állapotban meghagyott szomszéd telek felé hátul fakerítés, a domboldal felé a nagy tölgyfa és egy fenyőbokorcsoport, a ház felé aranyeső, orgona és rododendron, végül pedig a homokút felé bokrok fogják határolni, a telek terméskő kerítésére ráültetve. Néhány új fát is terveznek, hogy a fokozatosság természetesnek tűnjön, a rét bal szélére galagonyát, jobbra japán meggyet, diófát és ezüstfenyőt – a bokrok és a nagyobb, a háttérben már meglevő fák közötti átmenet gyanánt. A lejtőre a tó felé az erdeifenyők, fiatal tölgyhajtások és mogyoróbokrok közé, amelyek itt természettől fogva tenyésznek, további bokrokat ültetnek sűrűn, hogy jól megfogják a talajt. Terméskő lapokból rakott és a domboldalon nyolcszor nyolc lépcsővel levezető út formájában megközelíthető marad majd a tó. Mivel a terület odalenn a víznél a parton növő égerfák miatt nagyon árnyékos és nedves, a kertmérnök a háziúrral való megbeszélés alapján utasítja a kertészt, hogy vágjon ki lenn néhány fát, és szárítsa ki azt a keskeny sávot. És hogy azt a maradásra nem igazán csábító helyet mégis ésszerűen kihasználja, a háziúr úgy dönt, hogy saját tervei alapján műhelyt és fáskamrát építtet oda. Hogy hol lehet majd később stéget építeni, azt majd még meglátják. Mindkét felső rét olyan a természetes kerettől, mint egy színpad, mondja a kertmérnök unokafivérének, a háziúrnak, mialatt a kertész a talicskából a terasz előtt kialakítandó rózsaágyásra önti a komposztot. A háziúr így szól: Végső soron az a lényeg, hogy vezessük a tekintetet. Meg a váltakozás, mondja a kertmérnök: fény és árnyék, szabad felület, sűrű növényzet, lenézés föntről, föltekintés lentről. A kertész a lapát élével egyenletesen elosztja a földet az ágyáson. A függőlegesnek meg a vízszintesnek egészséges arányban kell állnia egymással, mondja a háziúr. Pontosan, mondja a kertmérnök, és ezért mi sem lehet jobb, mint ez a természet adta lépcsőzetesség lefelé a vízhez. A kertész eltolja az üres talicskát. A két férfi fönn áll a teraszon, onnét néz le a tóra, amely átcsillog és átdereng a vöröses fenyőtörzsek között. A kertész odatolja a következő földdel teli talicskát, és kiüríti. Megzabolázni a természetet és aztán ütköztetni a kultúrával, ez a művészet, mondja a háziúr. Pontosan, mondja unokafivére, és bólint. A kertész a lapát élével egyenletesen elosztja a földet az ágyáson. Használni a szépséget, függetlenül attól, hogy hol leljük fel, mondja a háziúr. Pontosan. A kertész eltolja a teraszon álló két férfi előtt az üres talicskát. Blaschtik Éva fordítása

11

- Életére és műveire nagy hatással volt Nyugat-Jütland, ahonnan családja származik. - 1986 és 1989 között beutazta Európát, Indiát és Nepált. Élt Londonban, ott játszódik első regénye. - Az igazi áttörést 2006-ban ötödik, Pátriárka című regénye hozta meg.

1968, ÅRHUS // DÁNIA Dán Kulturális Intézet // www.dankultura.org

Trisse Gejl: Pátriárka, L´Harmattan kiadó, 2012 Egy apa, aki hozzászokott, hogy az övé az első és az utolsó szó. Egy lány, aki felveszi a harcot a zsarnok apával. És egy meny, aki próbál összekovácsolni egy széthulló családot.

Pátriárka (részlet)

Egyre üresebbnek érzi azt a kulturális harcot, amelyet Haralddal az egész ország színe előtt vívnak. Másra sem képesek, mint vitatkozni. Az anyja halála óta a kommunikáció más formáit teljesen elfelejtették. Miért nem képes az ember egyszerűen megszakítani a kapcsolatot az apjával? Hiszen, ha jól meggondoljuk, egyáltalán nem kedveli. A vér sűrűbb a víznél. És ragacsos. Már semmi sem tartja össze a családokat. A család manapság már csak mesterséges konstrukció... az egyének erotikus életfunkcióinak találkozása. Mi köze hozzá, hogy az anyja lefeküdt Haralddal? Láthatóan egyetlen DNS-szálat sem örökölt tőle. „Ezt meg honnan akasztottad le?” – volt Harald első mondata, amikor először hazavitte magával Larsot. Ő szóhoz sem jutott, azt hitte, apja képes uralkodni magán, hogy elég ideje volt megérteni, és képes lesz betartani a tisztességes viselkedés minimális követelményeit. Apja nem tervelte ki a pimasz megjegyzést, egyszerűen faragatlan volt, spontán bárdolatlan, mint mindig. „Hol a csudában találtad?” – folytatta Harald. Ha mindez most történik, valószínűleg lekever neki egyet, akkoriban azonban nem merte. Csak ott állt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, mert azt hitte, mindennek van határa. Hogyan is lehetett ennyire naiv? A vacsora azonban mindent megoldott. Lars egyszerűen nem vett tudomást Haraldról, aki ehhez nem volt hozzászokva. Nem értette, hogy valaki jobban érdeklődik Helle anyja iránt. Hogy róla nincs véleménye. Nem érdekelte, hogy kedvelik-e vagy utálják, az azonban teljességgel új volt számára, hogy megint ki kell találnia magát. Nevetséges volt látni, ahogy feszeng, felfújja az arcát, sőt még azzal is kísérletezik, hogy provokatív témákról faggassa Larsot, aki udvariasan kitért a válaszadás elől, mondván, az adott kérdésről nincs véleménye, vagy nem érdekli igazán. Hogy túl sok-e a bevándorló Dániában? – Nehéz kérdés – felelte. – Mihez képest? És mi a véleménye a művészek támogatásáról? Rendjén valónak tartja, hogy az állam tartsa el a dilettánsokat? – Helle éppen akkoriban kapta meg az első ösztöndíját. – Nos, minden nemzetnek szüksége van a történeteire – vélekedett Lars –, és ebből kifolyólag elbeszélőkre is. Ha a mesélést nem szívják magukba természetes úton az anyatejjel, akkor a nemzetnek kell fizetnie azért, hogy továbbéljenek az elbeszélései – fejtegette, és Helle majdnem félrenyelte a kávéját. Legközelebb húsvétkor találkoztak. Nem kellett volna eljönniük, ezzel ő is tisztában volt, még az anyja kedvéért sem, akinek tökéletesen elég volt, hogy ő látogasson el a lányához és Larshoz. Helle azonban ragaszkodott hozzá, pokoli vágyat érzett, hogy lássa, mi fog történni. Félt, hogy az első találkozáskor történtek nem ismétlődnek meg. Hogy akkor csak a véletlenek játszottak olyan szerencsétlenül össze, hogy Harald vékony jégre tévedt. Félt, hogy ezúttal majd felkészül, és ez esetleg kellemetlen lehet. Olyannyira, hogy fel kell állniuk az asztaltól, és egyszer s mindenkorra hátat kell fordítaniuk az otthonának. Lehet, hogy túl akart esni rajta. Tehát kereste a végérvényes rombolást, amikor azonban ott állt abban a házban, ahol a gyermekkorát töltötte, ez mégsem volt olyan egyszerű. Soós Anita fordítása

12

.

.

.

-A Die Presse, majd a Der Standard osztrák napilapok munkatársa volt - A „Hetedik hullám“ első része, a „Gyógyír északi szélre“ az utóbbi évek egyik legnagyobb osztrák és német könyvsikere volt. - Színpadi változatát telt házak előtt játsszák a Wiener Kammerspielében. Magyarországon az Orlai Produkciós Iroda mutatta be.

DANIEL GLATTAUER 1960, BÉCS // AUSZTRIA

Osztrák Kulturális Fórum // www.okfbudapest.hu

Daniel Glattauer: A hetedik hullám, Park Könyvkiadó, 2010 Leo és Emmi véletlenül kezdenek e-mailezni egymással, s noha egyszer sem találkoznak, szenvedélyesen egymásba szeretnek. A sors elválasztja, majd újra összehozza őket...

A hetedik hullám (részlet)

Éjfél felé Tárgy: te Kedves Leo, ezúttal én köszönöm meg (először). Köszönöm a délutánt. Köszönöm, hogy megengedted, hogy egy keskeny résen bekukkanthassak érzelmeid tékájába. Amit láttam, meggyőzött róla, hogy te vagy az, aki írsz. Felismertelek, Leo. Újra felismertelek. Te vagy az azonosság. Ugyanaz vagy. Az egy és ugyanaz. Valóban létezel. Nagyon, nagyon bírlak. Szép álmokat. 20 perc múlva Vá: Kedves Emmi, a bal tenyeremen, úgy középtájt, ott, ahol az életvonal a domborulatok közt az ütőér felé kanyarodik, van egy pont. Nézem ezt a pontot, de nem látom. Mereven nézem, de nem tudom lokalizálni. De érzem. Érzem csukott szemmel is. Egy pont. Olyan erősen érzem, hogy beleszédülök. Ha nagyon koncentrálok rá, szétterjed a hatása, egészen a lábujjam hegyéig. Bizserget, csiklandoz, felmelegít, felkavar. Felkorbácsolja a véremet, megadja a pulzusom ritmusát, meghatározza a szívverésem ütemét. És a fejemben, hát ott olyan kábulatot okoz, akár valami drog, módosítja a tudatomat, eltorzítja a látóhatáromat. Egy pont. Nevetni tudnék a boldogságtól, hiszen nagyon jó. Sírhatnékom van az örömtől, mert az enyém, és a legkisebb porcikámig fogva tart és betölt. Kedves Emmi, a bal tenyeremmel, ahol ez a pont van, ma délután, úgy négy óra felé lehetett, egy kávéházi asztalnál történt valami. Meg akartam fogni egy pohár vizet. De ekkor egy másik, gyengéd kéz tovakúszó ujjai elindultak az én kezem felé, megpróbálták lefékezni, megpróbálták eltéríteni, megpróbálták megakadályozni az összeütközést. Majdnem sikerült is. Majdnem. Az egyik tovasiető ujj puha hegye azonban egy másodperc töredékéig hozzásimult a vizespohárért nyúló kezem tenyeréhez. Micsoda gyengéd érintés volt. Elmentettem. Senki nem veheti el tőlem. Érezlek. Felismerlek. Újra felismerlek. Te vagy az azonosság. Az egy és ugyanaz. Valóban létezel. Szép álmokat. Tíz perc múlva Re: Leo!!! Hogy ez milyen szép volt! Hol lehet ilyesmit tanulni? Most innom kell egy whiskeyt. Ne zavartasd magad. Menj nyugodtan aludni. És ne feledd a pontot. A legjobb, ha ökölbe szorítod a kezed. Az megőrzi. 50 perccel később.Tárgy: három whiskey meg én Kedves Leo, még egy darabig fönnmaradtunk, és rólad beszélgettünk, a fizikailag létezőről. (A „mi” azt jelenti, hogy három kis whiskey meg én.) Az első whiskeynek és nekem feltűnt, hogy a jelenlétemben igyekszel minél fegyelmezettebbnek látszani, beszédben, mozdulatokban, nézésben. Az engem jól ismerő első whiskeynek (amit sajnos közben kiittam) az volt a véleménye, hogy erre nem lenne szükség. Az időközben sajnos szintén erősen megfogyatkozott második whiskey annak a gyanújának adott hangot, hogy te már régen eldöntötted, hogy soha nem fogsz közelebb kerülni hozzám a postafiókomnál és egy jól megvilágított, tucatnyi szemtanúval körülvett kávéházi asztalnál. Ehhez képest – a második whiskey véleménye szerint – a társalgásunk ezúttal örvendetesen közvetlen, szívélyes, igazi, személyes, szinte bensőséges volt, mi több, a tervezettnél fél órával tovább tartott. Véleménye szerint jók a kilátások arra, hogy nyugdíjas korunkig folytassuk vasárnaponként az efféle kávéházi találkozókat, majd aztán együtt pasziánszozzunk vagy tarokkozzunk, ez utóbbi esetében feltételezve, hogy a partnereink hajlandók játszani velünk. („Pam” biztosan nagy tehetség.) Nos, a harmadik, már egy kicsit veszélyes whiskey megkérdezte, hogy vajon mit érzel testileg? (A whiskey ezt fellengzősen „libidónak” mondta. Én azt feleltem, hogy azért ennyire nem kell túlozni.) Belőlem akarta kihúzni, hogy vajon tényleg elhiszem-e, hogy csak kb. 3,8 ezrelék bordeaux-itól kezdve találsz vonzónak. Kávé és víz mellett ugyanis semmilyen érdeklődést nem tanúsítasz a külsőm iránt. „Whiskey, ebben biztosan tévedsz – intettem le. Kajtár Mária fordítása

13

- A holland De Volkskrant újságírója. - Három gyermek édesapja, szabadidejében vitorlázik. Már szakkönyvet is írt róla. - Első regénye, A tengeren akkora siker lett, hogy két héttel a megjelenése után újra kellett nyomni. - 2012-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt.

1969, NIJMEGEN // HOLLANDIA Holland Királyság Budapesti Nagykövetsége // hungary.nlembassy.org

Toine Heijmans: A tengeren, Máthé Veronika fordítása Donald középkorú férfi, akinek az élete zsákutcába került. Három hónapos vitorlásútra indul, hogy végiggondolja életét. Palaszürke, felhős ég, egy bizonytalan kimenetelű hajóút izgalmai, a gyermekük elvesztésétől rettegő szülők – Ez A tengeren.

A tengeren (részlet)

Olyan, mintha damilra lennének felfűzve a felhők: hatalmas, lebegő ellipszisek. Jön az eső. Ezt jelzik a felhők. És az esővel jön a szél, az erős széllökések. Ez mind előre látható, ugyanakkor egyáltalán nem látható előre. A biztonság kedvéért először is be kell vonnom a vitorlákat, különben szétszaggatja őket a szél. Aztán elkezdhetek aggódni a felhőkben megbúvó vihar miatt. A távolból hallom a morajlását. Hamarosan villámlik is majd. A lecsapó villámok hosszú nyalábokban keresik majd célpontjukat. […] A fedélzeten rutinból kell cselekedni és rendet kell tartani. Ez az, ami megnyugtatja az embert. A kikötőkötelek balra, a horgonyrekeszbe. Kávé nyolckor. Csizmák az orrkajütbe. Rendszeresen beírni a pozíciót a hajónaplóba. Meghallgatni az időjárás-jelentést az adóvevőn. Bevonni a zászlót napnyugtakor. Vihar közeledtével a sütőbe tenni a telefont. Túlélni is csak rutinból lehet. Ha baj van, vakon tudni kell, mi hol van. Ha nincs meg ez a rendszeresség, összegabalyodnak az ember gondolatai. Minden egyszerre jut eszébe. A felhők, a sütő, a kávé, a csizmák, a zászló. A hajónapló és a kikötőkötelek is. A kislány, aki az orrkajütben alszik. Aki nem gondolkodik tisztán, azt magával sodorja a tenger. Thyborøntől negyvennégy órányira vagyunk, és kétszázharminc tengeri mérföldre. Az út onnantól egész idáig mit sem számít. Most csak az a fontos, hogy minden sértetlen maradjon. Még minden sértetlen. A hajó csodás látványt nyújt. Rendezett dekk. Büszke vitorlák. A kajüt alacsony, épphogy fel tudok egyenesedni benne. A kis hajóablakokon át úgy látom a tengert, mintha én is a része lennék. Mintha benne úsznék. A kajüt annyira kicsi, hogy rossz időben kézzellábbal ki tudom magam támasztani. A hajó bal oldalán van a konyha: egy gázégő, alatta a sütővel, amely úgy van felfüggesztve, hogy minden egyes hullám előre-hátra lendíti. A sütő tengerészlábakon áll, így viharban is lehet főzni. A kajütben ismerősek a szagok. Vakon megtalálok mindent: a kiterített hajózási térképeket a térképasztalon, a mentőruhát egy kampóra akasztva. A mentőruha egy kipárnázott, vízhatlan, piros overál, amely nagyjából egy órán át életben tartana, ha a vízbe esnék. Kezdetben az orrkajütben lógott egy kampón. Azért akasztottam máshová, mert Maria kérte. A ruháról álmodott. Azt képzelte, egy hulla, ami az ágya mellett himbálózik. A gyerekek nem tesznek különbséget az álmok és a valóság közt. Jó lenne, ha a felnőttek sem tennének. Szerintem a valóság is olyan, mint az álom. És fordítva. Az első este, hogy a tengeren vitorláztunk, Maria egyszer csak, mint egy kísértet, megjelent a kajütajtóban. – Nem tudok aludni. Minden nyikorog és recseg – mondta. – Ezzel én is így szoktam lenni az első éjjel a tengeren – biztattam. – Itt maradhatok veled? – Majd holnap. Aludj előbb egy kicsit! A tengeren fontos aludni. – De akkor vidd el előbb azt a halott embert! Azt, amelyik ott lóg. Nagyon rémisztő. – Felakasztom máshová. Leemeltem a mentőruhát a kampóról és máshová akasztottam. Visszavittem Mariát az orrkajütbe, betakargattam, és azokat a dalokat énekeltem, amelyeket csecsemő korában. Elaludt. Akkor éjjel még egyszer felébredt. Aztán a második éjjel már egyszer sem. Maria belevaló gyerek. Nem sokszor láttam, hogy félt volna. Az biztos, hogy azt a fajta felnőtt félelmet nem ismeri, amely bilincsként szorítja körbe az ember fejét. A gyerekek félelme más. Azt könnyű elűzni. Mint egy lámpa, amit be- és ki lehet kapcsolni: csak énekelni kell vagy kitalálni egy mesét, és akkor elneveti magát és elalszik. Igazán félni csak később kezd az ember. Máthé Veronika fordítása

14

.

.

- Versekkel kezdte, de két novelláskötete röpítette az észt irodalom zenitjére. - Romantikus széplélek és szenvedélyes történetmesélő. - Kritikusai előszeretettel aggatják rá a „mágikus realista“ címkét.

MEHIS HEINSAAR 1973, TALLINN // ÉSZTORSZÁG

Magyarországi Észt Intézet // www.esztorszag.hu

Mehis Heinsaar breviárium, Észt Intézet – Pluralica, 2012 Hazánkban kevesen ismerik Mehis Heinsaart. Ezen kíván változtatni az Észt Intézet, amikor az idei Európai Irodalom Éjszakájára a Pluralicával közösen Heinsaar-miniantológiát jelentet meg, amelyet az észt helyszín látogatói ajándékba kapnak.

Jó napot (részlet)

Egy tavaszi napon, kora reggel N. városka parkjában sétált egy öregúr. Tulajdonképpen a szokásos reggeli nyolcast formáló sétaútját rótta. Ez az út már olyannyira bevésődött az öregúr emlékezetébe, hogy szükség esetén akár csukott szemmel is végig tudta volna járni. Körülbelül félúton leült egy padra, hogy kicsit pihentesse a lábát és a fenyőrigók trillázását hallgassa. A fenyőrigó volt a kedvenc madara. Tizenöt percet szánt erre, se többet, se kevesebbet. A pontosság a vérében volt, nemhiába dolgozott harminc évet állomásfőnökként. Az öregúr fejét enyhén oldalra hajtva, kezét összekulcsolva az eget figyelte és hallgatta a madárdalt. A fenyőrigó mellett kihallotta az erdei pintyet és a vörösbegyet, és persze a cinegéket is, melyek mindenhol ott voltak. Ahogy így belefeledkezett a madárdalba, észre sem vette, hogy egy kisfiú jelent meg mellette. Hét-nyolc éves lehetett, akinek az iskolába vezető útja ugyancsak a parkon vitt keresztül, és aki most sóhajtva letelepedett az öregúr mellé. Amikor az öregúr tekintete a felhőkről az órájára siklott, meglátta a pad végén a fiút és kissé összerezzent. Hallanom kellett volna a jöttét, gondolta bosszúsan, az én koromban már nem engedhetek meg magamnak ilyen ijedezést. Aztán közelebbről is szemügyre vette a mellette ülő gyereket. Nagy, szomorú feje volt, és rendkívül átható tekintetű, világoskék szeme, amellyel bátran nézett az öregúrra. Bőr iskolatáskája volt és sötétkék egyenruhát viselt. A fiú unatkozva lóbálta a lábát és le sem vette a tekintetét az öregről, még akkor sem, amikor az összevonta a szemöldökét. Milyen udvariatlan egy gyerek, gondolta az öregúr, érdekes, még sosem láttam errefelé. – Fiam, nem félsz, hogy elkésel az iskolából? – kérdezte. – Én ennyi idős koromban még mindenhova futva mentem. Hánykor kezdődik egyáltalán a tanítás? De a fiú válaszul csak vállat vont és lóbálta tovább a lábát. – Először is! – háborodott fel még jobban az öregúr. – Ha idősebbekkel beszélünk, nem lóbáljuk a lábunkat, másodszor pedig udvariasan válaszolunk, nem a vállunkat vonogatjuk. Hogy hívnak egyáltalán? – Van Lindeberg. – Van Lindeberg? – az öregúr értetlenül ráncolta a szemöldökét. – ...Lindeberg... ilyen név nálunk nincs is... Ne hazudj nekem fiam, mert megjárod. – Van Lindebergnek hívnak – ismételte meg a fiú dacosan. – És az óráim akkor kezdődik, amikor én akarom. Micsoda egy pimasz kölyök, gondolta rosszallóan az öregúr, majd felnézett az égre, hogy a szemtelen tacskóról a továbbiakban tudomást se vegyen. Megpróbált újra belefeledkezni a fenyőrigók énekébe, de már nem sikerült neki. Amikor az öregúr kis idő elteltével oldalra pillantott, a fiú még mindig ott ült. Valami azonban megváltozott rajta. De micsoda? Az öreg alaposabban megnézte magának, még mindig ugyanaz a nagy, szomorú fej, meg a rá szegeződő pimasz, világoskék tekintet. És egy nyelv, ami épp eltűnik az ajkai között. Egy nyelv. Rám öltötte a nyelvét! – hasított belé a felismerés, és a megbotránkozástól könnyek gyűltek a szemébe. Villámgyorsan rajzolódott ki benne a terv. A fiú és köztem körülbelül másfél méter van – számítgatta idegesen –, ha most egy lendülettel felpattanok és odaugrok hozzá, akkor elkaphatom. A következő pillanatban már galléron ragadta a fiút. – Velem aztán nem fogsz szórakozni! – sziszegte a fiú fülébe. – Egész életemben húztam az igát, szolgáltam a hazát, és most, most jön egy ilyen tacskó és azt hiszi, hogy bármit megengedhet magának, de nem úgy van az! Menjünk csak el hozzátok, majd én beszélek a szüleiddel. Még hogy öregekre nyújtogatja a nyelvét! – és az öregúr erősen megmarkolta a suhanc csuklóját, hogy az el ne iszkolhasson. A Van Lindeberg fiú az öregúr szitokáradata alatt egészen összehúzta magát és vélhetőleg esze ágában sem volt elmenekülni. Így aztán az ébredező parkon át elindultak a belváros felé. Kőhalmy Nóra fordítása

15

ELINA HIRVONEN

- Kalevi Jäntti-díjas finn író, újságíró és dokumentumfilm-rendező. - Saját blogot vezet a Vihreä Lanka lap internetes honlapján. - Első dokumentarista játékfilmje, a Paradise, első díjas lett a rodoszi ökofilm- és videóművészeti fesztiválon.

1975, HELSINKI // FINNORSZÁG Finnagora // www.finnagora.hu

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól, Magvető Könyvkiadó, 2012 A regény hősei véglényként tengődő utcagyerekek, nyomorgó falusiak, vaktában lövöldöző fegyveresek és korrupt egykori gyarmatosítók között próbálják megtalálni másokban a szeretetet és a jóságot, ha már a világban lehetetlen.

Legtávolabb a haláltól (részlet) Esther

Ez alatt az év alatt Bessy anyjának újra és újra felszökött a láza. Köhögése visszhangzott éjjelenként a faluban, és mikor éberen feküdtem, hallottam lépteit, amint a hűvös homokösvényen a vécére osont. Egyre soványabb lett, a zsír eltűnt a bőre alól, kilátszottak a csontjai, mintha ki akarnák szúrni a vékony bőrt, pedig Bessy főzött neki, hétköznap is tyúkot, kukoricakását és földimogyorószószt. A nők, ha Bessyt meglátták, lesunyták a fejüket és azt sutyorogták, hogy az ilyen csemegékre nem lehet Istennek tetsző módon pénzt szerezni. Egyszer láttam Bessyt a főzőhely fájának támaszkodni, behunyt szemmel, kidülledt mellkassal. Egyik kezében egy zacskó mogyoró lógott, a másikban fejsze, melynek élével a lábszárát ütögette, mintha valahol táncra hívó zene szólna. A főzőhely körül megvadult tyúk csapdosott, és amikor közelebb mentem, láttam, hogy a madár nyakából a homokra csöpög a vér. Elkaptam a tyúkot. Kivettem a fejszét Bessy kezéből. Ujjai meglazultak, szeme továbbra is csukva volt, mintha álmodna. Lábam közé fogtam a madarat, hogy szárnyaival már ne tudjon verdesni, megszorítottam a fejét, és pontosan célzott, erős ütéssel elvágtam a nyakát. Amikor már a tyúkot kopasztottam, Bessy mellém ült. Térdének támasztotta az arcát és a földnek beszélt. Nem hallottam, amit mondott. Közelebb csúsztam hozzá, karom a vállához ért, nem húzta el. Körülöttünk repkedtek a tollak, akár egy átlátszó felhő és Bessy hosszú szárú virágokat rajzolt a homokba; szakadozott szirmaikból csillagok hulltak. […] Bessy anyja a legforróbb délutáni órában halt meg. Bessy akkor történelmet tanult az iskolában. Éppen anyja akarta, hogy járjon csak továbbra is iskolába, pedig Bessy inkább még nagyobb adag mogyorószószt és csirkét főzött volna neki, pedig ez már régóta le sem ment a torkán, csak kis kukoricakása-gombócokat formált a tányér szélére – a gombócok között a kihűlő szósz tetején hártya képződött. Bessy senkit sem engedett az anyjának szánt ételhez nyúlni, és ez még csak fokozta a sugdolódzást a faluban, ahol az öregek emlékeztek arra, milyen, ha az éhség labdányira dagasztja a gyerekek hasát, a felnőtteket pedig vékony, száraz forgácsokká faragja, és az életben maradás mindent uraló maró aggodalmát csak annak a napnak félelme nyomja el, amikor ez az aggodalom, s vele együtt minden véget ér. – Egy nő a mai világban nem engedheti meg magának, hogy elmeneküljön a jövő elől – mondta Bessy anyja. Férje halála előtt a szomszéd falubeli nőkkel bizottságot alapított, amely felszólította a falufőnököt, hogy gondolkozzon el, mi történne, ha a férfiaknak kellene gondoskodniuk a vízhordásról, és csoportosan elmentek azokhoz a férfiakhoz, akiknek a feleségei reggelenként bevert szemmel, megdagadt arccal vitték a vizeskannákat. Ha föl tudott kelni reggel, Bessy anyja kijött egy rövidke időre, hunyorgott az éles napfényben, leült a ház előtti fazsámolyra és nézte, amint lánya emelt fővel megy az iskolába. Ezekben a pillanatokban, azt hiszem, elfeledkezett a testét emésztő betegségről és délceg, szép, okos lánya jövőjére gondolt; hogy a nőbizottság vezetője lesz és elintézi, legyen a faluban kút, az orvosi rendelőben gyógyszer, a feleségüket verő férfiakat pedig úgy megleckézteti, hogy megjavulnak vagy a sötétség leple alatt kiosonnak a faluból. Aznap reggel Bessy hosszú idő óta először mosolygott. Úgy látszott, végre javulni kezd anyja állapota, az ösvény széléig kísérte Bessyt és a búcsúzás előtt hátrasimította lánya arcáról a copfjából odatolakodó hajtincset. Tanítás után anyám jött elénk. Mikor elmondta a hírt, Bessy elvált tőlünk és hosszú, repülő léptekkel ment a faluba. A szél söpörte a homokot, de Bessy anyjának lábnyomait még vékony szalagként látni lehetett az ösvény és a kunyhó ajtaja között. Bessy letérdelt, és a nyomokból szoknyájába gyűjtötte a homokot, olyan gyengéd és koncentrált mozdulatokkal, mintha a föld érezné kezének melegét. Olga Huotari fordítása

16

.

.

- Volt lap- és könyvszerkesztő, rádiós és televíziós műsorkészítő, forgatókönyvíró, színházi dramaturg és egyetemi óraadó. - Élete első novellájával megnyerte a Magyar Napló Örkény Istvánnovellapályázatát. - A Magyar Íróválogatott tagja.

1962, BUDAPEST Balassi Intézet // http://www.balassiintezet.hu

Kőrösi Zoltán: Az Utolsó Meccs – történetek a titkos magyar focikönyvből, Kalligram Könyvkiadó, 2012 A Magyar Íróválogatott tagjának 2012-ben, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötete a futballszerű magyar életről és az élethez hasonlító fociról szóló novellák kiváló gyűjteménye, Burger Barna fotóival.

Utcák-terek bajnokság

(részlet)

Hogy eredetileg kinek az ötlete volt az Utcák-terek bajnokság felújítása? Tényleg nem lehet tudni. Nem csak nem tudják, hanem hiába is akarják. Már a kezdet kezdetén olyan sokan és olyan lelkesedéssel csatlakoztak a versenyhez, hogy a sorozat hamarosan több ágra bomlott, önálló életeket kezdett élni, hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy kisebb bajnokság, vagy egy hétvégi kupa, úgy, hogy a legnagyobb és hivatalosnak számító küzdelem szervezői is már csak utólag értesültek a mérkőzésekről. Próbálkoztak ugyan a hivatalos bajnokság-akkreditáció bevezetésével, ám a mozgalom már rég túlnőtt rajtuk. Internet, Facebook és egyebek, tudjuk, hogy megy ez. Sokakban még élénken élt a hajdani Utcák-terek emléke, amikor az iskolai udvarokon, a játszótereken és a sporttelepeken hétvégenként összegyűltek a csapatok, festékszóróval és hímzésekkel díszítették a maguknak választott atlétatrikókat, és ádáz harcot vívtak a városi kupáért, mégis meglepő volt, milyen villámgyorsan keletkeztek újabb bajnokságok, s persze a hozzájuk tartozó lebonyolító szervek. Ez a mostani bajnokság persze már más volt: a legtöbb csapat boltokban vásárolt mez-garnitúrában feszített, a nadrágok és a sportszárak összeillettek, fényesen csillogó számok és betűk virítottak a játékosok hátán és mellkasán. Ráadásul jó néhány induló nem egyszerűen az utca vagy a tér nevét viselte, de ilyen-olyan cégnevek is feltűntek, sőt, családok és rokonságok nevével büszkélkedő csapatok is. Arra viszont senki nem számított, hogy a városban ennyi futballista él. Éppen ellenkezőleg: kezdetben a városi, sőt a megyei újság arról cikkezett, hogy eltűntek már a játszótéri focipályák, nincsenek sehol a grundok, ahol hajdanában szinte semmi más elfoglaltság nem akadt, mint a labdarúgás. És persze nincsenek már a nagy példaképek, futballhősök sem, akikért a fiúk csakis Albertek és Törőcsikek, Benék és Gujdárok akartak lenni a sárga salakon. Ehhez képest már a legelső nevezéskor szinte minden utca és tér saját csapatot indított. Ott volt a Lövölde utca és a Béke tér, a Széna tér és a Rákóczi utca, a Semmelweis út és a Budai út, A Vidámparki tó és a Palotai út, ott volt mindenki, aki számít. Sőt, nem csak ott voltak, de, amint hamarosan megmutatkozott, egytől-egyig remek csapatokat állítottak ki. Az izgalmas és sok gólt hozó mérkőzések komoly nézősereget vonzottak, s a komolyság ezúttal nem csupán a szurkolók odaadását jelentette, de maguk a szurkolótáborok is csapatokat kezdtek alapítani, elindították a saját bajnokságukat és hasonlóan parázs mérkőzéseket játszottak, természetesen újabb nézőhadakat toborozva, akik aztán kevés idő múltán futballcsapatokba verődtek és saját bajnokságot indítottak.[…] Ez volt az az időszak, amikor már az országgyűlési választásokat kísérő kampányok nagygyűlései kongó csarnokok, üres terek előtt fulladtak kudarcba, ráadásul izgatott tömegek szorongtak a kerítésen kívül, s alig várták, hogy a rendezvény végeztével folytatódhasson a futballozás. Fennakadásokat jelentettek a kórházakból, a közétkeztetésből, de még az iskolák és az egyetemek működéséről is. A májusra kiírt választások éppen egybeestek a bajnokság különösen kiélezett szakaszával, a kiesési és a rájátszási zóna kialakításával, s nem tűnt könnyen elvethető ötletnek, hogy olyan mozgó urnákra lenne szükség, aminek a segítségével a szurkolók és a játékosok az egyes meccsek szüneteiben szavazhatnának. Hiába, a labdarúgás szeretetével nincsen mit kezdeni. A város egyetlen választókerületében sem volt érvényes a szavazás első fordulója. Mintha nem is érdekelné az embereket a világ, amiben élnek. Mintha nem is hallanák meg a jóra intő szavakat. Ezt okozta az Utcák-terek bajnokság, amin mindenki részt vehetett. Hiszen tudjuk, mi lett. Már hogyne tudnánk. Mindig az a labda. Mindig az a rohadt labda. Hiszen ha az ember szereti a futballt, semmi nem lehet fontosabb.

17

ERLEND LOE

- Norvégia legnépszerűbb írója dolgozott pszichiátriai intézetben, forgatott rövidfilmeket és videoklipeket, s színészként is kipróbálta magát. - Sorkatonai kötelezettségeit egy színtársulatnál abszolválta, irodalmi és filmes tanulmányait több egyetemen végezte. - A Screenwriters Oslo munkatársa mint író, forgatókönyvíró és fordító. - Első, Elfújta a nő című regényét 2007-ben megfilmesítettek.

1969, TRONDHEIM // NORVÉGIA Norvég Királyi Nagykövetség // www.norvegia.hu

Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok, Scolar Kiadó, 2011 Telemann, a norvég drámaíró feleségével és három gyermekével egy bajor kisvárosban tölti a nyarat. Miközben igyekszik meggyőzni feleségét és saját magát is, hogy egy színdarabon dolgozik, valójában a dús idomokkal megáldott Nigelláról ábrándozik.

Vegyesbolti csendes napok (részlet)

Telemann elhelyezkedik a lelátón, ölében az otthonról hozott tollal és jegyzetfüzettel. Rágyújt, és behunyja a szemét, ám ekkor odalép hozzá a gondnok, és figyelmezteti, hogy a pálya területén már két éve tilos a dohányzás. Európa úton van a pokol felé, állapítja meg Telemann, az európai színházról nem is beszélve! […] Telemann elhagyja a teniszpályát, és elindul a városközpont felé. Széles, provokatív mozdulattal elhajítja a HAPPY TIME feliratú füzetet. Az arra járók megütközve nézik, azt gondolják: az ilyesmit nem tűrjük errefelé! Egy nő felveszi a földről a füzetet, és örömmel tapasztalja, hogy vadonatúj, ráadásul minden oldalán HAPPY TIME felirat virít! Levélírásra például tökéletes lesz. Hogy így eldobálja valaki, hallatlan! Telemann betér egy könyvesboltba, és vesz egy klasszikus jegyzetfüzetet. A mérete épp megfelelő, a sarkai le vannak kerekítve. Gumipánt is van hozzá, hogy ne nyíljon szét szállítás közben. A könyvesboltban egy plakát azt hirdeti, egész sor művész és író használta ezt a márkát: Apollinaire, Picasso, Gertrude Stein, Hemingway és sokan mások. Bár nagy részük nem színdarabokat írt. Csip-csup karcolatokat jegyeztek le, páran közülük csak rajzoltak bele. Nyilván nem futotta a tehetségükből a színdarabírásra. Rajzolni még a gyerekek is tudnak, egy nyúlfarknyi novella meg nem műalkotás, a versekről nem is beszélve! Telemann megvetően felkacag. Ugyan már, a színház egész más, hiszen nem lehet akárki drámaíró! A füzet azonban megteszi; a lapjaira legalább nem nyomtak halványkék feliratot, sőt megvonalazva sincsenek. Jobb így, a szigorú vonalak nem férnek össze a színház gondolatával, annál inkább a nyílt, üres lapok! Üresség! Az ürességből, a föld gyomrából felszakadó kiáltás: Rettegés! Rettegés! Ez a színház! Telemann szerint. Telemann visszatér a lelátóra, és jegyzeteket készít: Oroszország, írja, majd bekarikázza a szót, mielőtt rátérne a gátlástalanság, a dohányzás elleni törvény, a náci csecsebecsék és pályagondnokok taglalására. A gondnokot megtehetné főszereplőnek, miért is ne, szép egyenruhája van, a foglalkozása akár jelképes is lehet: takarít, megjavítja azt, ami elromlott, MEGJAVÍT, írja Telemann csupa nagybetűvel, aláhúzza a szót, a vonal kifut a szó alól, és nyílként funkcionál, mely egy másik szóra mutat, amit még nem írt le, hm, mi is legyen az, mondjuk KLÍMA? Leírja a szót, majd meggondolja magát, a klíma rettentő unalmas dolog, így aztán kihúzza az L-t, az M-et átírja N-né, és így lesz a klímából KÍNA. Viszont Kína jobbá tétele színházi téma-e? Telemann hosszan töpreng, majd mosoly ragyog fel az arcán. Hát persze, ez rohadtul jó színdarabtéma! Előtte pár méterrel egy nő ül. Telemann arra tippel, Heidi ellenfelének szülőanyja lehet. Erre abból következtetett, hogy a nő le sem veszi a szemét a kislányról, időnként felkiált, idegesen gesztikulál. Persze lehetne az edzője is, de Telemann szerint az orosz teniszedzők máshogy néznek ki. Harmincas éveiben járhat, öltözéke alapján akár magas rangú amerikai politikusfeleségnek is beillene. Szoknyát visel, hozzáillő kiskabáttal, ezt hívják kosztümnek? A kosztüm színházi elem, ezért lejegyzi a szót. Legyünk őszinték, nagyon vonzó macska! Telemann hosszan nézi őt, és a nő végül viszonozza a pillantását. Földényi Júlia fordítása

18

.

- Szibériában született, de 1987 óta Franciaországban él. Franciául írja műveit. - Franciaországban politikai menedékjoggal telepedett le. - A francia hagyaték című, negyedik regénye elsöprő sikert aratott. - Goncourt-díjas, 1998-ban fölkerült a legtöbbet fordított és legkelendőbb francia szerzők listájára.

ANDREÏ MAKINE 1957, KRASZNODAR // OROSZORSZÁG Francia Intézet // www.inst-france.hu

Andreï Makine: Az ismeretlen, Ab Ovo Könyvkiadó, 2010 A regény párhuzamos történetei rendkívüli finomsággal mutatják be egy orosz származású, Párizsban élő író alkotói válságát, és egy „ismeretlen” öregember életét, aki végigküzdötte a II. világháborút.

Az ismeretlen

(részlet)

Egy novemberi reggelen meghökkent, milyen bensőséges a viszony élet és halál közt. Az előző két napon annyi ereje sem volt, hogy elhagyja lakását. Amikor először próbált elmenni a százhuszonöt gramm kenyeréért, elesett a lépcsőn, kis időre eszméletét vesztette, azután egy órájába került, míg visszajutott a szobájába, ahol a tűz megkímélte attól, hogy teste eggyé váljon az utcákon uralkodó élettelenséggel. Fokozatosan fedezte fel a semmibe vezető út utolsó szakaszát. Az éhséget mindig úgy képzelte el, mint valami csillapíthatatlan hascsikaró kínszenvedést. Az is volt, amíg az ember elég eleven volt ahhoz, hogy érezze. Azután a kín véget ért, hiszen a szenvedő árnyékká vált, egy korty vizet is csak rettentő erőfeszítéssel tudott megemészteni. A hidegtől is szenvedtek azok, akik kapaszkodtak az életbe, de elaltatta azoknak a fájdalmát, akik lefeküdtek, és várták a véget. Különben mintha nem a test gyengült volna le. A világ változott meg, elnehezítette a tárgyakat (a kanna, amelyben a víz melegedett, egy tonnát nyomott), megnyújtotta a távolságokat (három nappal korábban eljutott a pékségig: valóságos sarki expedíció volt). Fizikai gyengesége ellenére világosan gondolkodott. Felfogta, hogy esetleg holnap már nem él, s azt is, milyen különös nyugalommal, sőt, tetszelgéssel figyelné meg, milyen halott lenne, ha éppen nem a halálán volna. Igen, az agya hibátlanul működött. Mégsem a gondolat parancsára tépte ki magát egy este zsibbadtságából, és indult el a jeges sötétség uralta lakásban, hanem valami más miatt. A vaksötétségen túl egy kéz megzendítette a hegedű húrjait.Az idős házaspár az ágyban feküdt, amely a rengeteg összedobált takaróval és ruhával olyan volt, mint egy rájuk dőlt sátor. A kis kályhában nem égett a tűz, csak a félig fogyott gyertya világított egy kicsit. – Meghalt a férjem… Elvesztette az eszméletét – suttogta az öregasszony, és Volszkijnak jó időbe telt, mire felfogta, hogy a két mondat nem közvetlenül egymás után hangzott el. Volszkij elájult, az asszony felkelt, nedves rongyot tett az arcára, és amikor Volszkij magához tért, akkor hallotta újra a hangját („Elvesztette az eszméletét…”). Megmagyarázta neki, hogy nem a halálhír vágta a földhöz, mint valami rossz színdarabban. Az asszony biztosította, hogy ez eszébe sem jutott, felsegítette egy karosszékbe. Nem volt erejük többet mondani, hallgatásuk volt a virrasztás, szavak nélkül is értették egymást. Értették, hogy a halódó városban a túlságosan gyakori halál már nem lepi meg őket. Nagyon sok lakás tele volt tetemmel, más holttesteket kitettek az utcára, s persze az élőket is csak egy keskeny határ választotta el tőlük. Volszkijnak eszébe jutott az a járókelő, aki a Palota hídfőjénél megállt egy hóban heverő férfi mellett, és hirtelen maga is összeesett, csatlakozott hozzá odaát. „Velem is majdnem ez történt az előbb”, gondolta az öregember holttestére pillantva. Saját magával folytatott, bonyolult bújócskának, balzsamos ígéretek, cinizmus, félelem közti lavírozásnak képzelte a halált. A könyvekben is ezt a játékot találta: egy csomó kibúvót, amelyek elhallgattatták a halált, ha éppen nem hazugságokkal álcázták… Az asszony kinyújtotta a karját, megigazította a gyertyát. A lángtól átlátszó lett lesoványodott keze, kirajzolódtak még az erei is. Jégujjak. Mozdulatának árnyéka simogatásként vetődött az öregember arcára, s mintha egy picit életre keltette volna. Az asszony észrevehette, mert behunyt szemmel elmosolyodott, és megszorította férje kezét. Volszkij úgy érezte, semmi sem igaz abból, amit a halálról tudott. Abban a két öreg mellett eltöltött pillanatban csak úgy lüktetett az élet. A végsőkig leegyszerűsített, igazi, letisztult élet. Az összefonódó öreg kezek, a kínmosoly az asszony arcán, a nyugalom a tekintetében. Szoboszlai Margit fordítása

19

IAN MCEWAN

- Booker-díjas brit novellista és forgatókönyvíró. - Gyermekkorát Ázsiában, Németországban, és Afrikában töltötte, ahol skót katonatiszt apja szolgálatot teljesített. - Az East Anglia egyetemen diplomázott angol irodalomból, és az egyik első végzőse volt Malcolm Bradbury kreatív írás kurzusának. - Szinte minden rangos irodalmi díjat bezsebelt, a Times „Az 50 legnagyobb brit író 1945 óta” listáján szerepelteti.

1948, ALDERSHOT // ANGLIA British Council // www.britishcouncil.org/hu/hungary

Ian McEwan: Szombat, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 Henry Perowne idegsebész egy napja. Az iraki háború ellen tüntetnek épp Londonban, amikor történik egy koccanásos baleset, átélünk egy csaknem végzetes találkozást egy gyógyíthatatlan beteggel, és végignézünk páratlanul izgalmas agyműtéteket.

Szombat (részlet)

Mindenki egyetért abban, hogy manapság máshogy festenek a repülőgépek az égen, ragadozót vagy halálraítéltet látunk bennük.Henry tudja, hogy becsapja a szeme, igazából nem látja a gép mélyebb fekete foltját a sötét égen, csak úgy képzeli. Az égő motor üvöltése egyre magasabb hangtartományba ér. Nem lepné meg, ha kigyúlnának a villanyfények a házakban, vagy megtelne a tér pongyolás emberekkel. A háta mögött Rosalind az oldalára fordul, nagy gyakorlata van benne, hogyan zárja ki álmából a város éjszakai háborgásait. Valószínűleg nem tolakodóbb a zaj, mint egy szirénázó jármű a Euston Roadon. Közben megnőtt a fehér tűzmag és színes farkcsóvája – a gép közepe táján ülő utasok közül egy sem élheti túl. Ismerős elem ez is: a rettenet, amit nem láthat. A biztonságos távolból megfigyelt katasztrófa. A tömeghalál, melyet végignéz ugyan, mégsem lát meghalni senkit. Nincs vér, nincs üvöltés, nincs egyetlen emberi alak sem, és ebbe az ürességbe szabadul be, s kényszerít látni a képzelet. A halálos küzdelmet a pilótafülkében, a bátor utasokból összeállt kis csapatot, az utolsó remény rohamát a fanatikusok ellen. Azoknak a lángoknak a forrósága elől a gép melyik részébe szaladjunk? A pilótafülke felőli vége valahogy kevésbé látszik magányosnak. Szánalmas bolondság vajon, vagy szükséges optimizmus kivenni a kézitáskát az ülés fölötti csomagtartóból? Vajon az a vastagon sminkelt hölgy, aki udvariasan kínált croissant-nal és dzsemmel, megpróbál-e most megakadályozni ebben? A gép elhalad a fák csúcsa mögött. Röviden, ünnepi ragyogással fel-felsziporkázik a tűz az ágak és a gallyak között. Perowne-nak megfordul a fejében, hogy tennie kellene valamit. Mire hívását fölveszi és továbbítja a sürgősségi szolgálat, addigra bármi történik is, már múlt idő lesz. Ha még él a pilóta, addigra leadja rádión a vészjelet. Talán már javában terítik a habot a kifutópályára. Értelmetlen most bemennie a kórházba, hogy készen álljon. Sürgősségi ellátás szempontjából területileg nem hozzájuk tartozik Heathrow. Talán máshol, nyugatabbra, sötét hálószobákban orvosok kapkodják magukra a ruhájukat, miközben fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Huszonöt kilométernyi ereszkedő még hátravan. Ha felrobbannak az üzemanyagtartályok, nem lesz semmi tennivaló. A gép kibukkan a fák közül, keresztez egy rést, és eltűnik a Rádiótorony mögött. Ha Perowne fogékony lenne a vallásos érzelemre, a természetfölötti magyarázatokra, akkor eljátszhatna a gondolattal, hogy szólították; szokatlan lelkiállapotra ébredt, minden ok nélkül ment az ablakhoz, el kellene ismernie hát, hogy rejtett parancs nyilvánult meg ebben, külső intelligencia, amely valami jelentőségteljeset akart mutatni vagy mondani neki. Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon, nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen. Egyszerű elv érvényesül itt. A természetfölöttire fogékony ember primitív gondolkodásának az a lényege, amit pszichiáter kollégái problémának, ideának vagy hivatkozásnak neveznek. Ha túlteng a szubjektív elem, az egyén igényei szerint rendezi a világot, ám ő maga nem képes tudomásul venni önnön jelentéktelenségét. Henry szerint minden efféle okoskodás olyan spektrumba tartozik, amelynek legszélső tartományában elhagyott templomként emelkedik a pszichózis. Meglehet, hogy efféle okoskodás gyújtotta fel azt a gépet. Lukács Laura fordítása

20

.

.

.

- A sikeres bestselleríró közgazdaságtudományi diplomával jelenleg Pozsony alpolgármestere. - Volt háziasszony és műsorvezető-szerkesztő a Szlovák Televíziónál. - A női irodalom talán legismertebb és legnépszerűbb képviselője Szlovákiában. - Eddig megjelent öt regényével hazájában többször is elnyerte az Arany- és Platinakönyv elismerést.

.

1972, KASSA // SZLOVÁKIA Szlovák Intézet Budapest // www.mzv.sk

Petra Nagyová-Džerengová: Nézz magadra!, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012 A jelenben játszódó regény egy Pozsonyban élő családról szól, középpontjában egy fiatal nővel, aki volt tanárához ment feleségül, de nem boldogok.

Nézz magadra!

(részlet)

Lýdiát a kíméletlenül nyikorduló ajtó ébresztette felszínes álmából. – Jó reggelt – mosolygott rá a férje. Hál’ istennek, gondolta, kialudta a mérgét. A dührohamok időnként napokig is eltartottak, most azonban úgy festett, minden indulatát kiadta tegnap. De nem is végzett félmunkát, konstatálta, visszafojtva a jajdulást, amely kis híján feltört belőle, mikor megpróbálta felemelni a fejét a párnáról, és visszaköszönni. – Jó reggelt – erőltetett az arcára egy ferde mosolyt. – Csinálsz nekem reggelit? Szalonnás tojást. Kettőt, jó? Az asszony bólintott. Filip kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Aztán meggondolta magát, és újra bedugta a fejét a szobába. – Valami bajod van? – Dehogy! – sietett Lýdia a válasszal. – Akkor miért nem válaszolsz, talán nincs nyelved? – De van – suttogta, és az alvó gyerekekre mutatott. – Csak… rosszul aludtak, nem akarom őket felébreszteni. – Aha – nyugtázta a férfi, és végre kiment. Ugyan mi bajom lenne?, gondolta Lýdia; megszólalni nem mert. Csak összevert egy kicsit a tulajdon férjem. Nem mintha nem szoktam volna meg. De tegnap különösen jó volt a találati aránya. Hangtalanul akart kicsusszanni az ágyból, de akaratlanul is felnyögött. Nem tudott rendesen levegőt venni, éles fájdalom nyilallt az oldalába, valahányszor megpróbálta. Lejjebb cibálta a kinyúlt trikót, hogy elfedje a combján és hasán éktelenkedő, lassan szép lilába hajló kék foltokat. Mikor az éjjel magához tért a fürdőszobában, magára kapta az első pólót, amely a keze ügyébe került. Örült, hogy fel bír állni, igazán nem az volt a legfőbb gondja, hogy melyik fodros hálóingébe bújjon. Újabb ok a cirkuszra, hiszen Filip ki nem állhatja, ha elhanyagolt külsővel mászkál odahaza. A gyerekekre pillantva ellágyult a tekintete. Kis arcukat egymáshoz szorítva szuszogtak. Felsóhajtott. Mirka beteg, Sandra meg biztos elkapja tőle, és kezdődik a pingpong, amint meggyógyul az egyik, máris kidől a másik. A koraszülött ikrek gyakran betegeskedtek. Anyja szerint ez így volt vele meg a nővérével is. Ebben a pillanatban újra dörrent a garázskapu: valaki épp becsukta. Jött Filip, élénk beszélgetésbe merülve a mögötte billegő Eperkével. Lýdia teste megfeszült, akár az íj. Filip felemelte a tekintetét, és olyan csodálkozva nézett rá, mintha meglepné, hogy a saját házában a saját feleségét találja. – Látom, megismerkedtetek már egymással – mondta, és két pezsgőspalackot nyújtott felé. – Beteszed a hűtőbe? – és máris visszafordult Karlához, folytatva a megkezdett eszmecserét. Lýdia csak állt döbbenten. Megismerkedtünk?! Egyelőre senki nem mutatta be őt a többieknek sem feleségként, sem pedig… semmiként. De azok után, ahogy Filip szólt hozzá, azt gondolhatják a vendégek, hogy ő itt a házvezetőnő. Lenézett a kezében tartott palackokra. Legszívesebben Filip fejéhez vágná őket. A beszélgetésük elcsípett foszlányaiból kivette, hogy Eperke kisasszony nem jelest kapott, és most azt elemzik, igazságos volt-e ez, vagy sem. Elégtételt érzett; ő annak idején summa cum laude diplomázott… Filip erősen próbálta meggyőzni valamiről a lányt, de az nem értett egyet vele. Filippel nem érdemes szembeszegülni, mert megjárhatod, figyelmeztette magában. Hangosan biztos nem fogja – tanuljon csak mindenki a saját kárán. Mészáros Tünde fordítása

21

A Budapesti CI könyvtára Ernesto Sabato nevét viseli, aki 1984-ben elnyerte a Cervantes-Díjat. Az író olasz származású, Buenos Aires tartományban született. Ideológiai felelősségvállalása késztette arra, hogy a Comisión Nacional sobre Desaparición de Personas (CONADEP = Az Eltűnt Személyek kel Nemzeti Bizottság) elnöke legyen, mely szervezet kiadta az 1976 és 1982 között eltűnt argentinokról szóló beszámolót, az “Informe Sabatót”. Nemzetközi ismertségre Az Alagút , a Sobre héroes y tumbas , és az Abaddón el exterminador (1974) című műveivel tett szert.

Cervantes Intézet // http://budapest.cervantes.es

Ernesto Sabato: Az alagút, Európa Könyvkiadó, 1987 A regény, mely a bűnügyi regény vonásait hordozza, egy olyan ember személyiségét tárja elénk, aki szünet nélkül figyeli önmagát és az olvasót az kétségbeesés elemzésére készteti.

"Az alagút" Elég, ha annyit mondok, hogy Juan Pablo Castel vagyok, a festő, aki megölte María Iribarnét; gondolom, mindnyájan emlékeznek az esetre, és nem kell különösebb magyarázatokba bocsátkoznom a személyemet illetően. Habár az ördög tudja, mire kellene emlékezniük, meg hogy miért. Én valójában sosem hittem a kollektív emlékezetben: az emberiség egyik fontos védőfegyvere, hogy megtanul felejteni. A mondás, hogy „minden, ami elmúlt, jobb volt”, nem azt jelenti, hogy azelőtt kevésbé rossz dolgok történtek, hanem hogy – szerencsére – az emberek már elfelejtették, ami történt. Ez a mondás természetesen nem egyetemes érvényű, én például éppenséggel jobban emlékszem arra, ami nem volt jó, ilyenformán szinte azt is mondhatnám, hogy „minden, ami elmúlt, rosszabb volt”, hanem azért volna ez , mert a jelen nekem épp olyan borzalmas, mint a múlt; annyi bajra, annyi cinikus és kegyetlen arcra, annyi elkövetett gonoszságra emlékszem, hogy számomra az emlékezet az a bátortalan fénysugár, mely a gyalázat mocskos múzeumába világít be. Hányszor hevertem lesújtva órákig a műterem valamelyik sötét sarkában, a bűnügyi rovat egyik-másik hírének elolvasása után! Bár az az igazság, hogy ezekben a hírekben nem mindig az emberi faj legaljáról esik szó; a bűnözők, bizonyos értelemben, tisztább, ártalmatlanabb emberek; és ezt nem azért mondom, mert magam megöltem egy embert: ez tiszta és mély meggyőződésem. Valaki veszélyes, kártékony? Nos meg kell ölni és kész. Ez az, amit én jó cselekedetnek nevezek. […] Gondolják meg, mennyivel veszélyesebb a társadalomra, ha ez a valaki tovább mérgezi a közösséget, és ha, ahelyett hogy megsemmisítenék, megpróbálják vele felvenni a harcot, névtelen levelekkel, rágalmazással és más hasonló alantas eszközökkel. Ami engem illet, bevallom, most sajnálom csak, hogy nem használtam ki jobban az időmet, amíg még szabadon voltam, és nem öltem meg legalább hat-hét ismerősömet. […] Mégsem hiúságból mondom el ezt a történetet. Legfeljebb ha őszinte akarok lenni, bevallhatom, hogy némi büszkeség vagy gőg van a dologban. De minek ez az eszelős igyekezet, hogy az élet minden eseményére magyarázatot találjunk? Amikor elkezdtem ezt a történetet, szilárdan el voltam tökélve, hogy semmiféle magyarázattal sem szolgálok. Kedvem támadt, hogy elmeséljem a gyilkosságom történetét, ennyi az egész: akinek nem tetszik, legfeljebb nem olvassa el. Habár alig hiszem, hogy akad ilyen, hiszen rendszerint éppen azok az emberek a legkíváncsibbak, akik mindenre magyarázatot követelnek, és szerintem egyikük sem szalasztaná el az alkalmat, hogy elolvasson egy gyilkossággal végződő históriát, az utolsó betűig. Nem kellene nekem okvetlenül megindokolnom, hogy miért fogtam hozzá, hogy megírjam ezt a vallomást; de nem akarok különcnek látszani, inkább megmondom az igazat, ami egyébként elég egyszerű; azt gondoltam, hogy esetleg sokan elolvassák ezt az írást, most, hogy már híres ember vagyok; s jóllehet nem nagyon bízom az emberiségben, úgy általában, sőt különösebben e sorok olvasóiban sem, lelkesedéssel tölt el az a halvány remény, hogy talán akad valaki, aki megért: MÉG HA CSAK EGYETLEN EMBER, AKKOR IS. „De hát – kérdezhetné valaki – miért olyan halvány az a remény, ha olyan sokan fogják elolvasni ezt az írást?” Az ilyen kérdésnek, szerintem, semmi értelme. Azért, persze, fel kell készülni rá, hiszen az emberek lépten-nyomon haszontalan kérdéseket tesznek fel, olyanokat, amelyekről a legfelszínesebb elemzés is azonmód kimutatja, hogy fölöslegesek. Beszélhetek vagy kiabálhatok akár torkom szakadtából százezer orosznak: egyetlenegy sem fog megérteni. Sejtik már, hogy mire akarok kilyukadni. Egyetlenegy valakit ismertem, aki megértett engem. De éppen ő volt az, akit megöltem. Szőnyi Ferenc fordítása

22

.

.

- Az egyik legsikeresebb, nemzetközileg is elismert lengyel író az AlacsonyBeszkidek vidékén él. - Részt vett a lengyel pacifista mozgalomban, másfél év börtönt kapott, mert a legenda szerint egy tankkal dezertált a hadseregből. - Börtöntapasztalataiból született Hebron falai című könyvével robbant be az irodalmi köztudatba.

ANDRZEJ STASIUK 1960, VARSÓ // LENGYELORSZÁG Lengyel Intézet // www.lengyelintezet.hu

Andrzej Stasiuk: Taksim, Magvető Könyvkiadó, 2011 Andrzej Stasiuk regényének hősei bár öregszenek, de nem adják fel. Menekülve, hajszolva országokat szelnek át, miközben embereket csempésznek, mindeközben csak beszélnek, végeláthatatlanul ontva rettenetes, szomorú és vicces történeteiket.

Taksim

(részlet)

Lassított, mintha visszahúzná valahova a saját emlékezete. Nézte a poros teret, a standokat, a homokba süppedt autókat, de azt hiszem, nem is látta az egészet. A síkság felől szél fújt. Egyre erősebben. A faluban harangszó hallatszott. A szerzetesek elhallgattak. A vörös nap lebukott nyugaton. Már hosszúak, feketék voltak az árnyékok. Fafüst- és trágyaszagot éreztem. Ekkor pillantottam meg a nőstényt. Hatalmas, fekete példány; a kicsinyeit vezette. Az emberek is észrevették és elhűltek, aztán lehúzódtak az útról. Pofáját leszegve lépkedett és szaglászott. Néha megállt, felemelte a fejét, és a szelet szimatolta, mint egy vadászkutya. Hat malacot vezetett. Szétfutottak és visszaügettek, ormányukkal a földön; mozgékony, dundi kismalacok. Bekocogtak a kínai bóvlikkal teli térre. Az öreg mindvégig a standok közti fő utcácskán haladt. A malacok, nem nagyobbak egy közepes kutyánál, úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Próbálgatták, mit szabad. Az emse néha felvisított, láthatóan addig távolodhattak el, ameddig az anyai visítás elért. Szagolgatták a halomba rakott hamisítványokat. Bedugták ormányukat a farmer- és dzsekikupacok közé. Magas gyerekhangjukon röfögtek-töfögtek. A gagyiárusok mozdulatlanul álltak, és egyre éberebben figyeltek. Három pasi és egy nő. Inkább vietnamiak, mint kínaiak. Ki tudja megkülönböztetni őket. Bár annak idején gyakran találkoztam ezekkel is, azokkal is, és a vietnamiaknak finomabb arcuk volt. Legalábbis a kínaiaknál jobban emlékeztettek fehér emberre. De az is lehet, hogy tévedek. Álltak, és néztek. Eljutottak Nyugatra, a Magyar Alföld határára, Keletről, éppen úgy, mint ezer éve a magyarok. Azok legelőt kerestek a lovaiknak, ezek értékesítési piacot a kínai – már elnézést – konfekciónak. Az egyik malac a szájába kapott egy dzsekit a halomból, és a földön húzta. Bátyja vagy húga azonnal csatlakozott a játékhoz. Harminc méterről hallottam, ahogy szakad az anyag. Erre az egyik árus az állatok után vetette magát, utolérte a disznókölyköket, és rugdosni kezdte őket. Szürkéskék dzsekije volt, pont olyan, amilyet a földön hurcibáltak, farmerja és fehér sportcipője. A vadmalacok panaszosan visítottak. Erre elindult az anyaállat. A szemem sarkából láttam. Félrelökött két-három bámészkodót, és nekiiramodott, mint egy kis felhevült masina. Egyre nagyobbakat szökellt, ahogy közeledett a célhoz. Végül elrugaszkodott a földről, és elsöpörte a vietnamit. Pár méterrel odébb zuhantak el. A férfi mozdulatlanná dermedt a hatalmas, fekete test alatt. Eltűnt. Csak fehér pekingi Adidas-cipőit láttam. Rúgtak egyet-kettőt, sarkukkal a homokba fúródtak, és megmerevedtek. A koca beletaposta a földbe, és széttépte a torkát. Most nyalogatta és cuppogott. A malacok összefutottak, és szűk körbe álltak. Már az Adidas-cipők sem látszottak. Mi, bámészkodók is laza kört alkottunk, amely lassan összeszűkült. Az állatok csámcsogtak, cuppogtak, puha, meleg szürcsölés, hirtelen a nő, az egyik vietnami, visítani kezdett olyan hangon, amilyet még senki se hallott itt. Füléhez szorított ököllel elindult a disznócsalád felé, egyre feljebb és feljebb emelkedett a hangja, az ilyen hangról mondják, hogy megrepeszti az üveget. A koca felemelte kormos pofáját. A nő csak ment, visított. Az állat ellépett a férfitól, és szemügyre vette a nőt. Hátrált, megfeszült, látszott, hogy nem fél semmitől. Nekünk közben elállt a lélegzetünk a rémülettől. Szerettük volna, ha folytatja, amit elkezdett, nem nézelődik tovább. Húsz-harminc árus fazon és csaknem ugyanennyi nő gondolta magában: zabáld, zabáld a húzottszeműt, minket meg hagyj békén. Körner Gábor fordítása

23

JÁCHYM TOPOL

- A Psí vojáci és a Národní třída cseh underground zenekarok tagja a 80-as években. - Szerkesztett szamizdatot, a Revolver Revue irodalmi folyóirat egyik alapítója. - Apja ellenzéki tevékenysége miatt nem járhatott egyetemre, volt építő- és szénmunkás. - A lengyel Szolidaritásnak szamizdatot csempészett, amiért börtönre ítélték. - Shakespeare-fordító. - Utolsó regényét egy osztrák recenzió „az irtózat Jurassic parkjának“ nevezte.

1962, PRÁGA // CSEHORSZÁG Cseh Centrum // budapest.czechcentres.cz

Jáchym Topol: Az ördög műhelye, Kalligram Könyvkiadó, 2011 A csehországi Terezínben és a Minszkhez közeli Hatinyban, a nácik vezette népirtás egykori emlékhelyein játszódik a történet. A holokauszt és a háborús terror túlélő áldozatai és leszármazottaik fejükbe veszik, hogy létrehozzák az emberiség elleni bűntettek múzeumát…

Az ördög műhelye (részlet)

Most Sárával Prágában vagyunk, a szállodában. Kint utcácskák végtelenje. A mienk is girbegurba, hosszú és szűk, a repedezett járdán néhol kutyapiszok meg mindenféle ócskaság. Nem érzem itt magam otthon. […] Sára előadást tart Kelet-Európáról, néha nem tudja visszafogni magát a műveltségével... A Keletet kerestem, KeletEurópát... de Kelet-Európába utazni épp a folytonos keresését jelenti, tudod, mondta, mintha érdekelne engem... A rokonaim szlovákiaiak, mondja Sára, és nagy levegőt vesz, hogy elmesélje, hogyan sodorták a gonosz hullámai a rokonait Terezínbe és tovább... valahogy így kezdték a történeteiket a priccskeresők, akik stoppal érkeztek az erődvárosba, vagy légkondis autóbuszról szálltak le, és a romokon át egészen hozzánk verekedték magukat, a mi viskóinkig, a bokájukat csípte a csalán, körülnéztek a halál városában... Az őseik mind valamelyik történelem szaggatta keleti metropoliszból származtak, amelynek az összes utcájába beette már magát a feketeség, és amely megtépázódott, mint egy réges-régi fekete-fehér fotó, a hely, falu, város nevét összeszorított ajkakkal ejtették ki, mintha régen otthon a tükör előtt gyakorolták volna, a tépelődés órái alatt, amikor a szívükig hatolt a jeges rettenet, a végtelen szorongás... Pontosan mi is történt az őseimmel? És a nagyapám, apám, nagybátyám, nagyanyám... annak idején miért nem húzott el időben Prágából, Brünnből, Ugarból, Kijevből, Drogobicsből, Pinskóból, Krakkóból... mondjuk NYC-be?, kérdezték maguktól a tükör előtt, amikor a területünkre lépés nyitómondatait gyakorolták... Ismertem én ezt, a priccskeresők vallomásait, rég betanulták őket, először sokszor a legkülönfélébb terápiákra jártak, mielőtt eljutottak a mi terápiánkra. A nagyapám kassai, mondta Sára, oké, Szlovákiában van vasút meg mobil, gondoltam, és elindultam Kassára, és amikor kicsit szétnéztem a korzón a boltokban, kávéházakban és kereskedésekben, de a pályaudvari várótermekben is, ahol sokszor tök ugyanazok a kemény faülések vannak, mint hetven évvel ezelőtt, rá akartam jönni, hogy tulajdonképpen mi is Kelet-Európa, ha egyszer hasonlóan nézünk ki, kulturálisan mégis másmilyenek vagyunk... Hol az igazi Kelet?, kérdeztem, mert az összes szlovák azt mondta, hogy eltévesztettem a házszámot, ők ugyanis nem kelet-, hanem középeurópaiak!, sajnos kicsit odébb a tökfej csehek is ezt hiszik magukról, nem beszélve a magyarokról, azok igazából nem is európaiak, az ő földjükre inkább ne is menjek, egy szavamat se értenék, ezt mondták a tájékoztatásaikban a pozsonyi főpályaudvaron, igen, megkönyörültek rajtam, és az unszolásomra elárulták, hogy az igazi Kelet-Európa valójában Szlovákiától kicsit odébb van, csakhogy farkasok és medvék közt kell áthatolnom Kárpátaljára, aha, Kárpátok, megnéztem a térképen, és indultam, mondta Sára... de a kárpátaljaiak kikérték maguknak, hogy ők keletiek lennének, micsoda ostobaság... és az igazi Keletre küldtek, Galíciába! De az ottaniak, a lengyelekhez hasonlóan, azt mondták: Ez itt Európa, de nem ám Kelet-Európa, hanem Közép-Európának a közepe! És legyintettek, hogy ha a Keletet keresem, akkor Ukrajnába menjek, az egy darab földdel még odébb van, és keserűen és sokat tudóan kiköptek, mivel Európa Keletje még mindig szegény és szétdúlt! Keletről Nyugatra járnak dolgozni az emberek, nem fordítva!, mondta Sára, és ő is kiköpött... Az ukránok továbbküldtek, Oroszországba. Az oroszok azonban nem gondolták, hogy Keleten lennének, ez rágalom, mondták, ők ugyanis a civilizált világ kellős közepe, de annyit azért ki lehetett húzni belőlük, hogy az igazi Kelet talán Szibériában lehet, igen, végigutaztam hát Szibériát, azt a hatalmas útszakaszt, több ezer kilométert a transzszibériai vasúttal, és amikor teljesen hullán lekászálódtam a vonatról a végállomáson, nevezetesen Vlagyivosztokban, a helyiek azt mondták: Miféle Kelet, kisasszony, meg van hibbanva? Ez itten a Nyugat, a Nyugat igazi pereme, itt van Európa vége! Koloszár Péter fordítása

24

.

.

.

2010-ben megkapta az Irodalmi Nobel-Díjat. Mario Vargas Llosa perui születésű spanyol író, politikus és újságíró. 1994-ben nevezték ki a Spanyol Tudományos Akadémia tagjává és ugyanebben az évben elnyerte a Miguel de Cervantes Díjat is. Számos nyelvre lefordított munkái például: Kölykök, Pantaleón és a hölgyvendégek, A kecske ünnepe, A zöld palota. Ez utóbbiból olvasunk fel ma egy részletet.

1936, AREQUIPA // PERU Budapesti Cervantes Intézet // http://budapest.cervantes.es

Mario Vargas Llosa: A zöld palota, Európa Könyvkiadó, 2005 A regény két, egymástól messzire eső helyszínen játszódik, a perui tengerpart melletti sivatagbeli Piurában és Santa María de Nievában, egy, Amazónia szívében rejtőző vallásos misszióban. A történet középpontjában don Anselmo, az idegen mitikus bordélyháza áll, amelyet Piura külterületén emelt.

"A zöld palota" (részlet)

Így született meg a Zöld Palota: az építkezés több héten át tartott, deszkát, gerendát, vályogtéglát mind a város túlsó széléről kellett odavonszolni, s don Anselmo bérelt öszvérei szánalmasan vánszorogtak a homokon. A munkát reggel kezdték, mikor a homokesőnek vége szakadt, és akkor hagyták abba, amikor feltámadt a szél. Este és éjjel a sivatag elnyelte az alapozást, betemette a falakat, az iguanák megrágcsálták a faanyagot, a keselyűk pedig az épülőfélben levő házban raktak fészket, egyszóval minden reggel elölről kellett kezdeniük a munkát; el kellett simítani a talajt, vissza kellett rakni az építőanyagokat; állandó, néma küzdelem volt, amely lenyűgözte a várost. „Vajon mikor adja fel a harcot a jövevény?” – kérdezgették a piuraiak. De múltak a napok, és nem roppant bele az egymást követő váratlan kellemetlenségekbe, s az ismerősök és barátok borúlátása se ragadt át rá: don Anselmo továbbra is bámulatos aktivitással tevékenykedett. […] Mikor felépült a ház, don Anselmo úgy határozott, hogy zöldre festi az egészet. Még a gyerekek is hangosan kacagtak, amint smaragd színű ruhába öltöztek a falak, amelyekről pikkelyesen csillogva verődött vissza a napfény. Öregek és fiatalok, gazdagok és szegények, férfiak és nők vidáman tréfálkoztak don Anselmo szeszélyén, hogy így bemázoltatta a házat. Rögtön el is keresztelték Zöld Palotának. De nemcsak a ház színe, hanem különös beosztása is szórakoztatta őket. Egyemeletes volt, bár a földszint alig jó valamire: egyetlen tágas szalonból állt, amelyet négy, ugyancsak zöldre festett oszlop tagolt, előtte pedig fedetlen udvar terült el, amelynek földjét a folyóból kimert sima, apró kavics borította s embernyi magas, kör alakú fal vette körül. Az emeletet hat apró szobára osztották, amelyek mind a földszinti szalon fölött futó, fakorlátos galériára nyíltak. A főbejáraton kívül a Zöld Palotának volt még két hátsó ajtaja, s egy lóistálló meg egy jókora éléskamra is tartozott hozzá. A spanyol Eusebio Romero boltjában don Anselmo gyékényeket, olajlámpákat, rikító színű függönyöket és egy széket vásárolt. Egy reggel aztán két keselyűnegyedbeli ács elújságolta: „Don Anselmo rendelt nálunk egy íróasztalt, egy olyan pultot, amilyen az Észak Csillagában van, no meg fél tucat ágyat!” Mire Eusebio Romero is kibökte: „Nálam pedig hat mosdót, hat tükröt és hat éjjeliedényt.” Erre a hírre lázas izgalom és kíváncsiság lett úrrá az egész városon. Aztán gyanakodni kezdtek. A szentfazekak házról házra, szalonról szalonra jártak sugdolózva, az asszonyok bizalmatlanul méregették férjüket, az ismerősök kajánul egymásra mosolyogtak, s egy vasárnap a tizenkettes misén Padre García a szószékről is megerősítette: „Támadás készül a város erkölcse ellen”. A piuraiak még az utcán is megrohanták don Anselmót, hogy beszédre bírják. De hiába: „Titok”, mondta nekik, s mulatott, mint egy gyerek: „még egy kis türelem, és megtudják”. A városban keltett zűrzavarral mit sem törődve, délelőttönként továbbra is eljárt az Észak Csillagába, ivott, tréfálkozott, és poharát emelve bókokkal halmozta el a téren áthaladó nőket. Délutánonként pedig bezárkózott a Zöld Palotába, ahova időközben átköltözött, miután egy láda piscót és egy trébelt bőrnyerget ajándékozott don Melchor Espinozának. Nem sokkal ezután don Anselmo elutazott. Az újonnan vásárolt fekete lován hagyta el a várost, ismeretlen irányban, ugyanúgy, ahogy érkezett, hajnaltájban, anélkül, hogy bárki is látta volna. Benczik Vilmos fordítása

25

URS WIDMER

- Az olteni Walter, majd a frankfurti Suhrkamp Kiadó szerkesztője volt. - A Nyomozók hosszú éjszakája című színdarabját a Bázeli Színház mutatta be. - A Top Dogs jelenleg a budapesti Katona József Színházban is látható.

1938, BÁZEL // SVÁJC Svájci Államszövetség Nagykövetsége // www.eda.admin.ch/budapest

Urs Widmer: A kék szifon, Bookart kiadó, 2012 Az egész egy különös álommal kezdődik egy kéken csillámló szódásüvegről, amelyet hősünk gyerekkorából, a szülői házból ismer. Másnap, ahogy leszáll a vonatról, ötven évet repül vissza az időben, hogy felnőttként élje át saját gyerekkora világát.

A kék szifon (részlet)

Közelről sem tűnt valami bizalomgerjesztőnek az a kocka alakú ház, mégis nagyon szerettem volna bemenni, így aztán némileg tanácstalanul, habozva álldogáltam a kertkapuban, pedig melegen simult már a tenyerembe a kilincse. Apró, piros almácskák lógtak a fejem fölött egy eredetileg alighanem Japánban honos fán, az ízük rettenetes, most is, amikor beleharaptam az egyikbe. Olyan savanyú volt, hogy nyomban apró O betűvé rándult össze tőle a szám. Csillogtak a napfényben a ház ajtajához vezető járda gránitlapjai, és forróság áradt belőlük, amikor megtapogattam őket. Így legalább jó okom volt, hogy megszabaduljak végre a cipőmtől. Sőt még a zoknimtól is. Egykettőre levetettem hát mindkettőt egy apró, kék bogyókkal teli bokor alatt. Mély sóhajtással álltam meg a kőlapokkal lerakott járdán. Vakon, két karommal saját testemet ölelgetve, csakis a talpamat perzselő forróságra ügyelve. Azután odaléptem a bejárati ajtóhoz, és benyitottam. Lépcső, rajta rézrudakkal leszorított futószőnyeg. Fölmentem, és benyitottam a lakásba. „Halló! Van itt valaki?” Szertelenül csaholva rohant ki a konyhából a kutya, egyetlen szempillantás alatt a lábamnál termett, és boldogan ugrált föl rajtam, hogy összevissza nyalogasson. Üggyel-bajjal megpróbáltam távol tartani magamtól, vigyorogva igyekeztem félrefordítani az arcomat a lefetyelő nyelve elől. Kisvártatva előjött anyám is, a kezében konyhakés. Világos nyári ruhát viselt, asztalkendőt gyűrt a keskeny bőrövébe. Végigmért bennünket, a szemlátomást hirtelen szerelemre gyúlt kutyát meg engem, ahogy kényszeredetten mosolyogva igyekeztem védekezni, azután elkiáltotta magát: „Jimmy! Lábhoz!” Majd hozzám fordult: „Csöngetni nem tud?” „Nem láttam a csengőt” – feleltem, és eltaszítottam magamtól az ebet. „Újabban különben sem csöngetek. Nincs szerencsém a csengőkkel.” „És miért van mezítláb?” „A cipőkkel sincs szerencsém” – feleltem mosolyogva, mert eszembe jutott, hogy igen csak fölvágták a nyelvemet az esztendők során. Most aztán csodálkozol, ugye? „Arra gondoltam, akadna talán valami munka a ház körül, esetleg odakint a kertben.” A nyakörvénél fogva tartotta vissza a kutyát anyám. Jimmy lihegve ágaskodott a hátsó lábán, és mindenáron vissza akart rohanni hozzám. Fiatalabb volt nálam anyám, jóval fiatalabb: szigorú, klasszikus arcélű szépség, hosszan a hátára lógott fekete haja. Úgyszólván fegyver gyanánt tartotta maga elé a konyhakést, a kutya viszont – kis testű terrier – mintha inkább az én pártomat fogta volna. Napsugárkéve hullt közénk az egyik félig nyitott ajtóból, a nappali ajtajából: alighanem megtört valami üvegen, mert szivárványszínű csóvában landolt a lábam előtt. Szívesen körülnéztem volna egy kicsit a szobában – láttam is valamit, talán egy kerek dohányzóasztalt két-három fotellel –, anyám azonban megelőzött, becsukta az ajtót. Most egyenesen rám meredt a konyhakés hegye, és riadalmat láttam anyám szemében. „Nem bántom, ne féljen” – szóltam. „Soha nem bántottam Magát. Van gyereke?” „Igen, van. Egy fiam.” – vágta ki élesen. „Éppen...” „Hagyd már abba, te bolond!” – kiáltottam föl csaknem ugyanabban a pillanatban, a kutya ugyanis kitépte magát anyám kezéből, és eszeveszetten nyalogatni kezdte a lábamat. „Ismeri ezt a kutyát?” Valahogy zavarodottnak tűnt anyám, reszketett az ajka, és könnyek szöktek a szemébe. Erőltetetten, túlságosan éles hangon beszélt. „Rendben van! Menjen ki a krumpliágyásba! Tele van kolorádóbogárral. Vödröt talál a fészerben.” Odakint jártam már, a lépcső tetején, amikor utánam szólt. „Várjon!” Kurdi Imre fordítása

26