Az érem mindkét oldala Kate Pilloy - Sas Botond 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …
Kate Pilloy – Sas Botond: Az érem mindkét oldala A húsz év körüli lány lassan közelítette meg a cukrászda bejáratát. A hatalmas kirakatablakból láttam vékony, kecses alakját, ahogy elgondolkozva lépett a bejárat felé. Ő is kiszúrt engem, félszegen rám mosolygott. Bár előre megbeszéltük, mikor és hol találkozunk, néhány percet mégis késett. Azt gondolom, itt volt időben, csak óvatoskodott. Vajon mitől tartott? Hiszen ő volt az, aki kezdeményezte ezt a beszélgetést.
Emese két hete hívott fel. A régi életemből csak ő ismerte a telefonszámomat. Mint ahogy életem egy részének sötét múltját is. - Mintha téged látnálak! – mesélte rég nem látott barátnőm a lányról. – Tudatos, makacs, öntörvényű lány Brigi! Ugyanabban a cipőben jár, mint akkor te. Nincs pénze, de diplomát akar. Tudom, hogy már felkereste Júlia asszonyt. Figyelj, valóban féltem őt! De hogy beszélhetnék azokról az időkről neki? Én még mindig itt élek Debrecenben, ráadásul, épp úgy ráment az életem, mint a többieknek. Nelli még mindig kint áll a sarkon és a testét árulja, Niki meghalt, nekem tönkrement a házasságom. A saját gyermekemet csak szabályozott kapcsolattartáson láthatom! - Emese kicsit elhallgatott, mintha a múlton rágódna. - Neked viszont volt eszed, és időben leléptél. Szóval, meséltem neki rólad és megadtam a telefonszámodat! Bocs ezért, de talán rád hallgat.
Így a lány, aki Brigiként mutatkozott be, felhívott, és végül oda is ért a Citrom utcai Cukrászdába. - Emese erőltette, hogy beszéljek veled! – kezdte kicsit flegmán, miután leült velem szembe. Briginek nevezte magát, és meglepődött azon, hogy én megmondtam neki a valódi keresztnevemet, azt hogy Petrának hívnak. Ő Timiként hallott rólam, hiszen ott, Debrecenben, abban a szerepben, Timi voltam. - Azt mondta Emese, te majd elmeséled nekem, miért ne vegyem fel újra Júlia asszonnyal a kapcsolatot! Debreceni barátnőm jól látta, Brigi határozott volt és kitartó. De kiábrándítottam. - Azt csinálsz, amit akarsz! – mosolyogtam rá. - Én legfeljebb azt tudom neked elmesélni, hogy mit éltem át. Te meg eldöntöd, mit szeretnél. - Ez így jó lesz! – bólintott és végre nyugodtabban helyezkedett el a széken. Valóban hasonlított egykori önmagamhoz Brigi viselkedése. Akart valamit, de belül félt, akárcsak egykor én magam. Viszont láthatóan több esze volt, valahogy eljutott Emeséhez, és most tanácsot kért Timitől, így a múltból visszatért a régi énem egy délután erejéig, hogy itt, a teázó kerek asztalkájánál elmesélhessem ennek a fiatal lánynak életem egyik meghatározó epizódját. - Mi az, ami konkrétan érdekel? Jót vagy rosszat meséljek? - Mindent! Akár az elejétől! Akit csak kérdezek, nyomja a süket dumát, hogy jaj, nem szabad, meg jaj, mi lesz, de ebből semmit nem értek! Diplomát szeretnék, Júlia megmutatta a módját, mi a gond ezzel, ezt nem értem. Szóval, mondj el mindent!
I. fejezet / 1. rész Mikor kezdődött? Talán már akkor, amikor gyermekként három hetet kórházban kellett töltenem. Az egyik doktor folyamatosan azt figyelte, mit eszek, mennyit eszek, milyen hatással van a szervezetemre az étel. Jópofa volt, humoros, kedves, közvetlen, ő tette elviselhetővé azt a borzalmas három hetet. Azt hiszem az ételintoleranciámmal foglalkozott. Az ő hatására döntöttem el, hogy belgyógyász leszek. Akkor kilenc éves voltam. Mikor az első vendég belépett az életembe, a tizenkilencediket töltöttem. 2003 ősze volt. Visszaemlékezésemet mégsem vele, hanem az egyik első, kellemetlenebb esettel kezdtem. Talán rá akartam ijeszteni a hallgatóságomra.
Júlia még az első találkozásunkkor azt mondta, látszik rajtam, hogy intellektuális lány vagyok, így ennek megfelelő vendégeket küld majd hozzám. Majdnem mindig így is volt, de januárban megtörtént az, amitől az elején tartottam. Hogy jön egy alak, és összetöri az önbecsülésemet. Ahogy belépett, megtette: - Dugni jöttem, nem dumálni! – közölte, amikor átlépte a küszöböt. Udvarias akartam lenni, de hamar kiderült, erre nincs szükség. Belépett a szobába, farmernadrágja hátsó zsebéből pénz vett elő. - Júliával tízezerben egyeztünk meg, fél órára! – A dohányzóasztalra dobta a pénz és a mobilján ellenőrizte az időt. – Gondolom, mostantól ketyeg az óra! – fordult felém. Ismerte a dörgést, rövid időt töltött a fürdőszobában zuhanyozással, majd elterpeszkedett az ágyon meztelenül, lógó farokkal. -Na, mássz ide, dolgozz meg a pénzedért! Engedelmesen másztam rá, mellőztem minden felesleges csevegést, mozdulatot, munkához láttam. Csak a pofája volt nagy a szőke, erőszakos alaknak, férfiassága gyenge lábakon állt. A fél órát végig kellett dolgoznom, hogy megkapja mindazt, amiért jött. Gyenge teljesítményt mutatott, markolászta a melleimet, végigkarmolta a fenekemet, de ettől nem jutott el a kívánt célig. Többször eljutott majdnem az erekcióig, de aztán valamiért lekonyult. Teljes erejéből nyomta a fejemet a farkára, markolta, tépte a hajam és mocskos szavakat ordibált. Fárasztó orális munkám eredményeként, húsz perc után végre felnyögött. Hosszan, kitartóan élvezett, majd megmozdult, a nadrágjáért nyúlt és cigarettára gyújtott. Visszadőlt az ágyba, mellém. Kezemet a mellkasára tettem, de abban a pillanatban arrébb húzódott. - Ne nyúlj hozzám! – morogta, élvezettel szívta tovább a büdös bagót. Nem mozdultam mellőle, még övé volt négy perc. Ismertem ezt a fajtát, a gondolkodásmódját. A fél óra az pontosan harminc perc, a feladat adott, a kurvának kuss legyen. Pedig jóképű, magas, szőke, húszas éveinek végén járó fazon volt. A legtöbb nő álma. Kisportolt alakja, erős, szőke szőrzete csábíthatta volna bármelyik tinit. A modora azonban nem csak csiszolást igényelt, tán a gyalu munkája is kevés lett volna ahhoz, hogy társas lényt faragjon belőle. Letelt a négy perc, elfogyott a fél óra. Megmozdultam, ő is elnyomta a bagóját. Nem szólt, rám se nézett. Elment a mosdóba, vitte magával a kézitáskáját is. Nemcsak bunkó volt, bizalmatlan is! Viszont muris volt a pucér, fehér fenekével, ahogy kifelé glasszált a szobából, kezében a bőrtáskával. Amire visszatért a szobába, már felöltöztem. Magára kapta a holmijait és biccentett felém. Csak a füstszag maradt utána a levegőben, és a pénz az asztalon. Valóban nem dumálni jött. Viselkedése miatt mélyen belém vésődött a fazon alakja. - Ez rendben van, ezt vállaltad! – szólt a mesébe Brigi.
- Nem igaz, nem ezt vállaltam. Konzumhölgyi munkát vállaltam, ő pedig megalázott. Azt gondoltam akkor, kell a pénz, mint most neked, ezért ez is belefér, és csináltam, miközben valójában nem is tudtam, mit művelek. Hallgass csak végig, nyugodtan! – kértem, és intettem a pincérnek. Teát rendeltem mindkettőnknek, rooibos teát. Brigi nem ellenkezett, várta a történet folytatását.
I. fejezet / 2. rész
Mióta éltem így? Talán akkor már egy hónapja is volt, de nem, több is, hiszen január végét írtuk. Lassan egy éve volt már akkor, hogy mindenre elszántan, beadtam a jelentkezési lapot több orvosi egyetemre. Négy hónap múlva kiderült, felvettek Debrecenbe. Államilag finanszírozott képzés, és a Debreceni Orvostudományi Egyetem! Ujjongtam örömömben, hiszen ezért tanultam évekig, éjszakákon át magoltam, kihagytam a bulikat, mellőztem a srácokat, abbahagytam az atlétikát. Felvettek a hat éves általános orvosi karra. Rá öt év szakképesítés és teljesül a régi álom, azaz, tudtam, nyolc év múlva, belgyógyász leszek, gasztroenterológus! - Gasztroenterológus? – kérdezett vissza Brigi, beleakadva a betűkbe, ezzel elárulva, hogy nem orvosira jár. - Rettentő elszánt voltam! – nevettem egykori önmagamon. - És azt, hogy ezer akadálya van az álmom beteljesülésének, nem voltam hajlandó tudomásul venni. Tudod, alapvetőn csendes, de magabiztos lány voltam. Nem érdekelt a divat, nem voltam túl nőies. Nem vágytam arra, hogy műszempillám, műkörmöm, piercingem legyen. Nem jártam kozmetikushoz és nem szőrtelenítettem a lábamat. Eszembe sem jutottak ezek a dolgok, mivel egyszerűen nem éreztem, hogy fontosak. Azt gondoltam, az életem nem erről szól. Azt mondták rólam, én mindent el fogok érni, mert öntörvényű, határozott lány vagyok. Pedig csak tudtam, mit akarok, és ezekért a vágyakért bár harcoltam, elérhetőek voltak anélkül, hogy fel kellett volna adni önmagam. Tudtam mindig dönteni. Ha féltem, megmondtam. Vagy féltem szólni és rossz döntést hoztam. De azt felvállaltam. Sosem kívántam a cigarettát, az alkoholt, a drogot. Eszembe se jutott, hogy kipróbáljam. Minek tettem volna? Mikor mindent, amit akartam, megtehettem mindenféle tudatmódosító nélkül is. Ha rossz kedvem volt, sírtam, ha jó, nevettem. Tudtam önfeledten, vidáman kacagni, fájdalmasan zokogni, hisztizni, ha úgy éreztem, az jót tesz a lelkemnek. Nem értettem, miért kell berúgni azért, hogy egy jót szórakozzak, miért kell füstöt szívni, hogy ellazuljak. Miért kell alpárian káromkodni, ha mérges vagyok? A társaság kedvéért? Önző voltam, nem érdekelt a társaság kedve. A magam kedve érdekelt, és én egyetlen tudatmódosítóra sem vágytam. Kíváncsi sem voltam arra, hogy mások miért teszik. Úgy éreztem, hogy nekem ez így jó. Saját akarattal rendelkeztem, és volt egy célom: az, hogy orvos legyek és gyógyíthassak. És ekkor megtudtam, hogy felvettek, és mehetek az ország második legnagyobb városába, Debrecenbe tanulni!
Apám azonnal bejelentette, nincs több tartásdíj, betöltöttem már a tizenkilencet is. Hiába volt, véleménye szerint, anyám gonosz terve, hogy egy évvel később adott iskolába, végre leteltek a középiskolai évek, így az ő kötelezettsége is, innentől gondoskodjak magamról. Amúgy is csak papíron volt az apám. Amikor megszülettem, a DNS vizsgálat eredményeként elfogadta, hogy az anyámmal eltöltött hat hónapjának én vagyok a hozadéka, és hogy anyám képes volt szeretni őt annyira, hogy vele közös jövőről álmodjon. Anyám naiv volt, apám akkor már nős. Születésem óta fizetett, és végül is, nem utált. Ünnepnapokon még fel is hívott. Meg akkor, hogy közölje, ennyi volt,
nincs több pénz. Anyám könnyes szemmel, büszkén ölelt át a sikeres egyetemi felvételem hallatán. Aztán jött a nevelőapám és egy kérdése volt: - És az iskolát ki fizeti? Nyert. A kérdése szívembe nyílalt, de anyám még bizakodott: megoldjuk. Aztán már nem volt miben reménykedni: a kollégiumi költség, a kaja, és az utazás, ha még látni is akartam őket. Ja és tankönyv is lehet, hogy kellene. - Hagyj ki egy évet, halassz, szerzek neked munkát, és összegyűjtöd a pénzt az egyetemre! – javasolta anyám. Képzelheted! Éjjel-nappali élelmiszerboltban, eladóként gyűjthettem volna felnőttkorom első évében a pénzt az egyetemre. Tudtam, ha akkor dolgozni kezdek, nem lesz erőm visszatérni a tanuláshoz. Felmerült a diákhitel lehetősége is. Kezdjem eladósodással az életem? Anyám azonnal kijelentette, nem engedi. Mindig az volt az elve, hogy dolgozzunk keményen a jelenben, de ne adósodjunk el a jövőbe! A jelen problémáját a jelenben kell megoldani! – hangoztatta. Soha, semmilyen hitelt nem vett fel. Tehát halasszak inkább, vagy keressek munkát az iskola mellett. Gyermekfelügyelet! – jött a zseniális ötlet és belevágtam. Gyermekőrzésbe, egyetembe, kollégiumi életbe.
I. fejezet / 3. rész
A gyermekfelügyeletet már augusztus végén megkezdtem, de hamar rájöttem, hogy nem egy leányálom az a munka. A gyerekek kegyetlenek is tudnak lenni, főleg, ha mérgesek. És akiket az anyja, apja ott hagy egy idegen nénire, elég bizalmatlanok. Sok délutánt, estét, sőt éjszakát is elvállaltam, nyűgös, rendetlen, elkényeztetett vagy félrenevelt gyermeket őriztem, amíg a szülők dolgoztak, elutaztak vagy csak bulizni támadt kedvük. A legelviselhetetlenebb az a fiú és annak az apja volt, akiknél végül is betelt a pohár. - Kinyalom a segglyukad! – közölte Gergő egyik szombat délelőtt velem. Ezt a kedves mondatát már ismertem. Öt éves, magatartászavaros gyermek volt. Ekkor vigyázhattam rá negyedik alkalommal. Pontosabban hajlandó voltam vigyázni rá negyedik alkalommal is. Az édesanyja és a nagymamája éjjel-nappal dolgoztak, minden munkát elvállaltak a pénzért, melyből az anya orvostól orvosig vitte a gyermekét. Pszichológus, pszichiáter és a nevelési tanácsadó szakembere foglalkozott Gergővel. Egyelőre eredménytelenül. Szófogadatlan, öntörvényű gyermek volt, akit az anyja sem tudott már kezelni. Kiszámíthatatlan viselkedése miatt nem lehetett a többi gyermek közé engedni, kiscsoportos, állandó felügyelettel bíró óvodába járt, külön szakemberek foglalkoztak vele ott is. Szombat délelőtt volt, elvileg csak két órát vállaltam, mert 10-re jött érte az apja, kapcsolattartásra. De persze, késett. - Nem öltözök! Le vagy szarva! Szaros! Szaros! Leszarlak! – kiabált velem a gyermek, és a nappaliban körbe-körberohangált, ágyra fel, majd le, asztal mögé, székre fel. – Leszarlak, leszarlak! – skandálta a szék tetejéről. Voltaképpen ez a legkedvesebb szavai közé tartozott, így nem zavart, hogy épp ez a kedvence most. - Nemsokára itt az apád! – közöltem vele. A gyerek befékezett, rám nézett, majd vállat vont.
- Akkor is leszarlak, köcsög! - Szuper! – gratuláltam neki a szépen megfogalmazott mondatáért, és felé dobtam azt a pulcsit, amit az anyja kijelölt számára az apás hétvégére. A gyerek a földhöz vágta és ugrálni kezdett a pulóveren. Leültem a nappali foteljába és vártam, hogy kitombolja magát. - Leszarlak, leszarlak! – ugrált és kiabált a kisfiú. Ekkor csengettek. – Apa! – kiáltott fel Gergő, a bejárati ajtóig rohant, neki a tölgyfa ajtónak. Nagy dübbenéssel csattant a fa, de a zárat nem tudta kinyitni, hiába kezdte ráncigálni a kilincset. Odaérve kinyitottam az ajtót, a gyerek belerohant az apja karjaiba. - Leszartam ezt a köcsögöt! – mesélte nevetve az apjának, miközben rám mutatott apró ujjaival. A férfi rámosolygott, megsimogatta a gyermek fejét és belépett a házba. Gergő kitépte a kezét apja markából és rohangálni kezdett épp úgy, mint az apja érkezése előtt. - Hol van az a ringyó? – kérdezte a férfi, a gyermek anyjára gondolva. Ismertem őt, sikerült az első alkalommal ki is ismernem a modorát. A gyermeknek volt kitől tanulnia. - Az anyja dolgozik. A pulóverét nem vette fel Gergő! Amúgy viheti! - Te nem értesz a gyerekekhez! – közölte velem a férfi és elkapta a felé rohanó gyermeket, erővel lefogta, leráncigálta róla a piszkos pulcsit és ráadta, amit a földön tapostak eddig. Gergő egy pillanatra sem állt meg, most apró kezeivel az apja fejét ütögette. – Látod, felvettük a szar pulóveredet! – vigyorgott gúnyosan az apa. - Mondd meg a ringyónak, hogy csak hétfőn hozom, hétvégén elutazunk! – végigmért, miközben úgy fogta a gyermek kezét, hogy szinte fehérre szorította. Gergő, mint egy kikötött csikó, ugrált körülötte. – Nem jössz velünk? – kérdezte, és közelebb lépett hozzám. – Szívesen kinyalnám a segglyukadat! – kacsintott. Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy nem nekem való a gyermekfelügyelő munka. Csakhogy ekkor már elkezdődött az első szemeszter. Előttem volt a tankönyvlista, a kimutatás a kollégium költségéről és azt is tudtam, hogy haza sem tudok utazni hétvégenként, hiszen a vonatút, azon kívül, hogy nyolc órás út volt, oda-vissza 10.000 Ft-ba került volna. Pénzre volt szükségem.
