Az S.O.S. brigád Pergel Zsolt 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Első fejezet Na, akkor hol is hagytam abba? Ja, igen! Aliz karjai között dobtam be a törölközőt és merültem vissza a jótékony ájulás annyira puha, kellemes sötétségébe, az igazi gondtalanság és öntudatlanság kellős közepébe. Vagy valami ilyesmi. Most viszont éppen kezdek magamhoz térni, remegő szemhéjakkal fedezem fel a környezetemet. Már ha megúszom és nem ég ki a retinám az erős fénytől, ami betölt mindent. Reflektorok vagy a nap? Nehéz eldöntenem. Aztán teljes feleszmélésem miatt természetesen elmúlik ez az egész, ismét rendben van minden, újra képben vagyok. A szoba, ahol magamhoz tértem, viszonylag egyszerű berendezéssel dicsekedett, olyan… olyan apartmanos jelleget árasztott minden egyes négyzetcentimétere. Hófehér falak, pár giccses kép a porcukorszínű háttérben, franciaágy, zöld konyhapult és zúgás. A vizuális ingerek befogadása, valamint feldolgozása után az audiojelek is utat törtek az agyamba, fennen hirdetve a semmivel nem összetéveszthető tengerparti környezet jelenlétét, alig karnyújtásnyira tőlem. Fél pillanattal később már a sós illat is felfedte magát nekem. Ezek szerint még mindig itt vagyok Xanitrón, állapítottam meg. Hamarosan kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Felültem az ágyon. Farmerbermudában meg valami reklámfeliratos fehér pólóban virítottam. Nem tudom, ki öltöztetett fel. Elindultam az ajtó felé, a víz felé, ám közben észrevettem egy borítékot a kisasztalon. Tudtam, hogy fontos lehet, ezért felvettem, olvasásra készen állva. Egyébként meg, persze hogy fontos volt, mivel nagybetűkkel ráírták, hogy „FONTOS”. „Szia, Kedves! Pihenj sokat, regenerálódj. Három nap múlva jövök és elmondok mindent. Elöljáróban csak annyit, hogy változott a terv és hazamehetsz. De előtte azért még szeretném, ha megdögönyöznél. Puszi. Aliz” Eme rövid, ámde felettébb tartalmas iromány olvasása után, mivel mást amúgy sem tehettem volna, kiléptem a ház elé, mely alig öt méterre lehetett a víztől, egy sziklás partoldalba süllyesztve, és nekiálltam felderíteni a környéket. Jobbra és balra csak több tíz méterrel távolabb láttam más épületeket, szóval eléggé elszeparált szállásom volt, nem vitás. Legalábbis helyi viszonylatban, mert a legtöbb ilyen helyen folyton egymás nyakára lépnek a nyaralók, de itt pillanatnyilag lassú álomittasságba merült minden. Szinte hallottam, ahogy nő a fű a talpam alatt. Ennyi vizuális inger után – mely túl soknak bizonyult így egyszerre, ami az információ beégését jelenti a belassult agyamba –, na meg a gyomor ellenállhatatlan hívó szavára hallgatva, visszabattyogtam a konyhába, ahol is a hűtőt kezdtem el tanulmányozni serényen. Alaposan megpakolta valami jó tündér, az kétségtelen. Sajtok, felvágottak, gyümölcsök, zöldség, tej, és hoppá! Igen, jól látom! Egy külön tálcán mindenféle sütemény is. Na, ezt már szeretem, ha így odafigyelnek rám. Ismeretlen vendéglátómat nem akarván megbántani, azonnal nekikezdtem a habzsolásnak. Közben azért lassan kitisztult bennem, hogy mindezt kinek is köszönhetem. Persze hogy a békalánynak, Alizkának! Örömmel állapítottam meg fényes elmém újbóli beindulását, ismét őrülten kattogtak a fogaskerekek. Alig fél órával később már botladozva caplattam a víz felé, a focilabda méretű köveken lépkedve. A finom homokra kiérve, elsőre nem is tudtam, merre induljak el. Ám mivel bal kéz felől nyüzsgést láttam, alig két-három száz méterre, inkább arrafelé vettem az irányt. Apró hullámok futottak neki a lábamnak, a levegő kellemesen meleg volt, egyáltalán nem döglesztő, és ahogy közeledtem a civilizáció felé, melyet két lábon járó humanoid lénytársaim prezentáltak nekem, egyre biztosabb
lettem benne, hogy bizony ez nem Xanitró. A part menti bozótos takarásából kiérve, elém tárult egy szimpla nyaralófalu látképe, ahogy lustán szétterül a környező dombokon. Turistabuszok uralta óriási parkoló, ajándékboltok tucatjai, és végre a szokásos strandzsivaj is elért. Akkor tehát hol is vagyok tulajdonképpen? Visszatérésem a halálból még nem volt teljes, kissé kábán, tompa aggyal indultam felfelé egy kőlépcsőn a párhuzamosan futó autóúthoz. A fekete aszfalt döntötte magából a forróságot, miközben igyekeztem a legszélén haladni. Célba vettem a nem messze integető városhatárjelző táblát, de nem kellett teljesen odaérnem hozzá, hogy el tudjam olvasni: Sarti. Tehát valóban nem Xanitróhoz volt szerencsém. Persze hogy nem, hiszen azon a szigeten csupán egyetlen luxusszálloda uralt mindent, semmi keresnivalót nem hagyva egy prosztó kis falucskának. Visszamentem a partra, begázoltam a strandolók közé a csiricsáré napozóágyak összevisszaságába, és önkéntelenül is a magyar szavakat kezdtem el figyelni. Egy honfitárs? Nem! Honfitársak serege! Alig hallottam mást a saját szeretett anyanyelvemen kívül. Időközben Magyarországnak lett valamiféle gyarmata, tengere? Felülvizsgálták Trianont és még ki is pótolták a vízügyi hiányosságainkat egy tengerecskével? Meddig voltam én kiütve?! Izgatottan kapkodtam a fejem, magyar lobogós óceánjárókat kutatva a vízen, ám hiba, lelkesedésem hiábavalónak bizonyult. Pár kisebb motorcsónak, hajócska meg csiricsáré matrac alkotta a helyi flottillát. Fentebb leírt esztelen gondolataim jól jellemezték, mennyire nem hevertem még ki a múlt fájó, majdnem végzetes történéseit. Azonban roppant lazán, mondhatni kalandoros nemtörődömséggel lapoztam egyet életem könyvében és kezdtem el asszimilálódni, a kialakult helyzet adta lehetőségeket magamba szívni. Leheveredtem egy napozóágyra, amin nem láttam törölközőt, így ennélfogva senki nem tartott rá igényt. Elvileg. Bősz határozottsággal huppantam le, résnyire csukott szemhéjjal állva át a D-vitamint gyártó üzemmódra. Csak ittam befelé a napfényt ezerrel, és pillanatnyilag nem is igazán foglalkoztattak a miértek. Miért vagyok éppen itt? Miért nincs itt velem Aliz? Miért… – Hali! – zavart meg egy fiatal női hang alig egy perc múlva, amire én továbbra is csukott szemmel reagáltam: – Nem veszek semmit, és nem szeretném Istent sem jobban megismerni, mint amennyire a jelenlegi helyzetben viszonyulok hozzá. Ja! Egyébként termékbemutató sem érdekel, mindenem van, ami kell. Valamiért előtört belőlem a poénkodásra való idétlen hajlam. Ugyanakkor félig-meddig komolyan gondoltam, mert roppant mód jólesett kinyújtózni a meleg napsugarak lágyan ölelő takarója alatt. Minden bizonnyal mégis csak barátibb viszonyt kellene ápolnom Istennel, mivel az ő angyali érintéséből adódóan, teljesen önkéntelenül vettem erőt magamon és löktem a laza, könnyed bemutatkozó dumát a némaságba burkolózás helyett a… az előttem álló két tojásnak! Akarom mondani ikerpárnak, akik két tojáskánt hasonlítottak egymásra. Az én korosztályom voltak, húszas éveik derekán járhattak, és igencsak szemrevaló külsővel áldotta meg őket a Teremtő. Falatnyi zöld bikini, barna bőr, tüsire nyírt szőke haj… Haj, de jó kedvem lett egyből, ahogy végigmustráltam őket, talán kicsivel hosszabban is, mint azt illett volna. Szerintem fogjuk rá eme kissé illetlen pillantásözönt a még továbbra is tartó kábulatomra, a kóma elhúzódó mellékhatásának, vagy akárminek. Ám új keletű zaklatóim nem zavartatták magukat, sőt még rá is tettek egy lapáttal, amikor röntgensugár kilövelléseim nem akartak szűnni és megállás nélkül ugráltak ide-oda az összes kerekded domborulataikon, azokon a roppant formás testszerkezetükön. Csípőre tették a kezüket, kinyomták oldalra a popsit, aztán enyhe pucsítás közben, szándékosan elnagyolt vihogás közepette,
egyikük lökni kezdte a rizsát: – Azért jöttünk, hogy szórakoztassunk. Úgy látjuk, kellő mértékben felfigyeltél ránk és nincs ellenedre a látvány. Ezért azt tanácsoljuk, menjünk fel az apartmanodba, ahol vendégelj meg minket, ahogy kell. – Miért? Hogyan kell? Felültem, kezeimmel a combjaimon támaszkodva és felfelé nézve rájuk, miközben egyre élénkebben figyeltem őket, immáron mindenféle szexuális felhang nélkül. Viszont kellő élettapasztalatomat azonnal megcsillantva, átlátva a helyzet kissé összekuszálódott hálóján, belekezdtem egy szerintem jól összerakott gondolatmenet feltárásába: – Nem akarlak megbántani titeket lányok, hiszen tisztelem, ha valaki a megélhetésért mindent feláldoz, még akár a bájait is képes bevetni, de nekem egyrészt nincs annyi pénzem, hogy kifizessem a ti minden bizonnyal extra minőségű és főleg borsos árú szolgáltatásaitokat, másrészt pedig… Na, itt fojtották belém a szót. Villámgyors mozdulattal csináltak a bikinikből monokiniket, ami miatt félrenyeltem a nyálamat és köhögni kezdtem. Fuldoklásom közben bevillant a felismerés, már megint harcolnom kellett az életemért, bár jelen esetben édes halál várt, hogy úgy mondjam. Szerintem anno az egyik legismertebb költőnk is félrebeszélt, azaz írt, amikor nem volt kedve ágyban, párnák közt meghalni, miközben bevételeztem retinám sejtjeibe a látványt. Természetesen tisztelem a múlt hőseinek hazaszeretetét, de részemről azt vallom, hogy bizony a hősök korán halnak. Én viszont, ellentétben ezekkel a nemes ifjakkal, hosszú életet szerettem volna magam mögött tudni. Ámen! – Szeretem Görögországot, mert itt mindent szabad – bólogatott a jobb oldali szépség. A másik azonnal rákontrázott: – Igen, igen! Itt például bárhol szabad búvárkodni, nem kell bejelentkezni semmilyen helyi bázisra, meg ilyenek. Igyekeztem másfelé nézni és nem azokra a tenyérbe mászó, aranyos kis cicikre koncentrálni. Nehezen ment, be kell valljam, ezért inkább gyorsan felálltam, hátat fordítottam, és igazgatni kezdtem a napozóágy háttámláját. – Szóval akkor indulhatunk hozzád? – támadtak tovább verbális ökölcsapásokkal. Ahogy becsapódtak ezen életveszélyes szavak a hallójárataim kusza kis csigácskáiba, azonnal ellentámadást indítottam, mely valójában alig volt több egy lepkeszárny által támasztott viharnál. – Mint ahogyan azt már az imént kifejtettem, az anyagi lehetőségeim erősen korlátozottak, ami titeket érint, lányok. Ha viszont mégsem a pénzszerzés legősibb mesterségéről van szó – kaptam észbe hirtelen és váltottam udvariasan elnézést kérő üzemmódba –, akkor mea culpa a bántó szavakért. Ez esetben viszont áruljátok el, hol vannak a kandikamerák? Összevihogtak, majd visszaöltöztek. Lelkem és szívem egyaránt kezdett megnyugodni, ahogy az észveszejtő vizuális ingerek csökkentek valamicskét. – Bea. – Viki. Egyszerre nyújtották a kezüket, amit természetesen, férfihoz illő tisztelettel, adózva a női báj ennyire letisztult szépségének, azonnal elfogadtam. Még szép!
– Ne aggódj, nem akarunk mi semmi rosszat – kacsintott rám Bea, továbbra sem engedve el a kezem. A kisördög azonban ismét előbújt belőlem, és cselekvésre, azaz szólásra késztetett: – Rossz az, aki rosszra gondol. – Igen, igaz. Aliz is ezt mondta, amikor megtudta, hogy minket küldenek érted, hogy hazakísérjünk Magyarországra, miután kipihented magad. – Aliz? – hökkentem meg. – Ismeritek őt? Lehajoltak hozzám, belém karoltak, felsegítettek és húzni kezdtek magukkal. Most Vikin volt a sor: – Persze! Ő küldött minket, hogy vigyázzunk rád és lessük minden óhajodat. Na jó, nem mindet, de ugyanakkor bármi megtörténhet, hiszen ami Görögországban történik, az Görögországban is marad. – Ezt mintha más környezetben, mással kapcsolatban hallottam volna korábban. Talán Las Vegas, vagy… – Bízd csak magad ránk! – Aliz esetleg nem említett bizonyos köteléket közöttünk? Tétova, határozatlan kérdésem semmi reakciót nem váltott ki belőlük. – Nem igazán. Be kell valljam, egyetlen pillanatig, tényleg csak egyetlen aprócska pillanatig, megfordultak bennem bizonyos csalárd gondolatok az eme két hölggyel folytatandó további ismerkedés mibenlétét illetően. De tudtam, mivel tartozom szívem egyetlen királynőjének, és hogy mit vár el a saját lelkiismeretem is, ezért a megfelelő mederbe tereltem a történéseket: – Akkor csapassunk! – rikkantottam vidáman, belekarolva a két gráciába, akik cseppet sem ellenkezve, a vállaimnak dőlve kacarásztak. Két gerlice a… Stop! Fogadjunk, hogy a kedves olvasó most vágta éppen földhöz a könyvet. Ám nem kell elhamarkodottan ítélkezni fölöttem, mert természetesen tovább vittem a beszélgetés fonalát, mégpedig a megfelelő irányba: – Akkor most, visszaereszkedve a realitások oly fájó talajára, amely keményre döngölt vályogpadlóként préseli laposra a hármas összeismerkedés vágyálmát, mely be kell valljam, bennem is fellobbant egy villanásnyi időre… Azt kérdezem tőletek, szép hölgyek, mit is csináljunk a pihenésünk alatt, ami nem rondít bele Alizzal oly szépen bimbózó kapcsimba? – Jaj, de szupcsi! Alizcsi a baris nőcid? – nézett boci szemekkel Bea. Viki rákontrázva, tovább ütötte a vasat: – Ha fincsi-mincsi triós-krémes hármas felállásban gondolkodnánk, akkor Alizcsi csajszi valószínűleg elnyisszantja a torkocskánkat. Már ha tényleg együtt vagytok, és nem csak úgy mondtad, viccből. – Jaja! Valahogy nem tudlak elképzelni vele, mert többnyire másféle pasikkal láttam. Elsőre azt hittem, igencsak jópofa ismerősöket szereztem, ám az utolsó kijelentés végén mindketten elkomorodtak, s hiába igyekeztek visszatérni az eddigi túlságosan is közvetlen szerepükbe, már késő volt. Tényleg volt valami a hangjukban, ami a látszatlazaság ellenére nyilvánvalóvá tette, mennyire tartanak Aliztól, a kis békalánytól. Itt valami erősen sántított! Viszont nem akarózott egyedül maradnom ezen a kellemes helyen, ezért ugyanazt tettem, amit már
korábban számtalanszor. Sodródtam az árral, és lesz, ami lesz alapon fogadtam az élet történéseit. Míg felértünk a házhoz, már ismertették is az aznapi programot, ami konkrétan csak búvárkodásból állt. Volt ott a közelben egy állítólag nagyon szép merülőhely, amit mindenáron meg akartak nekem mutatni. Bár nem éreztem magam túlságosan fittnek, nem tudtam ellenállni a kedvesen nyávogós kérlelésnek, és rábólintottam a dologra. Azon nyomban kaptam két cuppanósat két oldalról. Ez aztán az élet! Kissé pironkodva idéztem fel magamban Aliz arcát, és már meg is fogalmaztam magamban a bocsánatkérés szövegét. Bár jobban belegondolva, éppen ő lökött e két veszélyes amazon karjaiba. Furcsa volt, hogy miért őket küldte, és miért nem egy kevésbé jó optikai tuninggal ellátott valakit. További mélázásra azonban nem hagytak időt, mert már el is kezdtek beledobálni pár dolgot a hátizsákomba: vizet, kekszet, banánt, törölközőt. – Pár kilométerre innen van egy kemping, ahol maga a búvárbázis is van. Ott kérünk palackokat meg felszerelést, és magánúton csobbanunk a tengerbe. Nem szeretjük a kötöttségeket. – kacsintott rám Bea, sokat sejtetően. Az én merülési tapasztalatomat, avagy éppen tapasztalatlanságomat figyelembe véve, jogosan merültek fel bennem bizonyos kételyek, melyek elsősorban a lehetséges balesetveszély mivoltára irányultak: – Nem vagyok túl profi búvár, ezért nem kellene inkább egy jól szituált és kellő helyismerettel rendelkező helyi vezetőt kérni? Sőt, ha jól tudom, kötelező is, ha a bázison kapunk cuccot. Viki legyintett, egy pénzköteget varázsolt elő a… nem is tudom, honnan. A falatnyi bikini nem adott ugyanis túl sok lehetőséget a pénzrejtegetésre. – Ezzel itt megoldhatunk szinte minden problémát. Úgy hívják, pénz. – Ismerem eme ördögi eszközét a világunknak, nem ez a gondom. Hanem mennyire merültök jól, lányok? – kérdeztem kíváncsian. – Nyugi, profik vagyunk. Ebben is! Szinte egyszerre felelték. Ahogy elnéztem őket, bele se mertem gondolni, miben lehetnek még profik. Ellenben meglepően könnyedén tudtam disztingválni és megtartani szívem csücskében Alizt. Korábban ennél sokkal könnyebb dolga volt Évának, amikor… Á! Lassan abba kell hagynom ezt az erotikus témát, mert nem célom tizennyolcas karikát nyomtatni a könyv borítójára, ha elkészül. De egy romantikus-csöpögős iromány sem a célom, tehát akkor innentől visszafogottabban fogok írni. A ház másik kijáratán távoztunk, nem a tenger felőli oldalon. Odakint, a járdára parkolva egy fehér színű, kétajtós, nyitott tetejű terepjáró várakozott, méghozzá ránk, mint az alig egy másodperc múlva kiderült. Kísérőim állandóan a képembe tolták nőiességük külső jegyeit, és akkor már biztos voltam benne, hogy szándékosan csinálják, játszanak velem. Mintegy véletlenül megérintették a vállam, a mellkasom, a combom, állandóan nevetgéltek, testi kontakt követett testi kontaktot. Viccesnek találtam, ám ugyanakkor a miért is erősen foglalkoztatni kezdett. A napszemüvegem mögül figyeltem az elsuhanó tájat, a meredek sziklapart hófehér köveit és a türkizkék vizet. Az anyósülés kényelmébe süppedve, balomon Beával, csodásan éreztem magam. Lányok, napfény, tenger… Kellhet ennél több valakinek? A kemping tényleg nem volt messze, és a felszerelésbérlés is gyorsan ment. Bár láttam némi fejcsóválást, amikor az én búvárigazolványomat tanulmányozta a jó barnára sült görög búvárkolléga, azonban a meglebbentett pénzköteg azonnal elhárított minden akadályt. Örültem a rám váró újabb kalandnak, ami majd újabb színes emléket hagy a nyáron történteket megörökítő képzeletbeli emlékkönyvemben. Akkor még nem sejtettem, mekkorát tévedtem.
Bepakoltunk mindent az autóba, aztán jobbra kanyarodva, a közeli erdőn vágtunk át. Olyan helyeken haladtunk, ahol utoljára talán még Odüsszeusz barangolt, vaddisznóra vadászva. Nekem viszont közben teljesen máshol járt az agyam: – Tulajdonképpen ti is rendőrök, akarom mondani, nyomozók vagytok, mint Aliz? Összenevettek, nem néztek rám. Kis hatásszünet után Viki világosított fel: – Még hogy Aliz rendőr?! Előbb láthatsz egy püspököt egy zsidó hanukán asszisztálni, mint a jó öreg Alizkán uniformist. – Úgy értem, nyomozó, civil ruhában. Ekkor egy villanásnyi időre elkomorult a tekintetük, amit csak alig vettem észre, ám mindenképpen megtörtént, és ez nem tett boldoggá. Egyre jobban motoszkált bennem a gyanú, hogy itt bizony valami nem kóser. Ugyanakkor persze igyekeztem csitítgatni a frissen kialakult paranoiámat, hiszen senki nem tudta, hogy itt vagyok, csak Aliz. Aki viszont ugyebár szeret engem, és egyszer már megmentette az életemet, amikor utánam ugrott a magasból. Szóval csak nyugi, kispajtás! – csitítgattam magam. Alig pár perc alatt célba értünk. Az eddigi esztelen móka és kacagás átváltozott odafigyeléssé és kellő összpontosítássá, ahogy a felszerelést készítettük össze. Hiába, a búvárkodás nem játék, nagyon könnyen baj érheti az embert odalent. Ha ez megtörténik, akkor pedig nagyon észnél kell lenni, nem szabad pánikolni, aminek elkerülése viszont gyakorlatilag lehetetlen, és csak az igazi profik tulajdonsága. Az életösztön mindennél erősebb, ezt a parancsot nehéz fölülírni. Apró kis öbölben csobbantunk a vízbe, természetesen nem elfeledkezve a kötelező társellenőrzésről sem. A reduktorok, szíjak, hevederek, az octopus és a műszerek után egy utolsó oké jel, és már össze is csaptak a fejünk fölött a hullámok, amelyek a maguk majd harmincfokos mivoltával kellemesen lágyan öleltek minket körül. A komputerem kijelzőjén ellenőriztem az ellenőrizni valókat, és már úsztunk is a lassan mélyülő kékségbe. Én voltam középen, kísérőim pedig kicsit mögöttem lemaradva, kétoldalt suhantak velem. Ék alakú formációnk nem tartott sokáig, mert alig két perc múlva egy letöréshez értünk, ahol már a feneketlen mélység terült el alattunk. Megnéztem a kijelzőt, tizennyolc méteren jártunk. Az én végzettségem és tapasztalatom tizenkilenc méterig enged elvileg menni, kivéve, ha oktató társaságában vagyok. Az én két kis szirénemről viszont nem feltételeztem ilyen haladó képesítést, ezért igencsak meglepődtem, amikor intettek, hogy menjünk lejjebb. Tétováztam, és ezt azonnal észrevették. Kiengedték mellényeikből a felesleges levegőt, így biztos tartással tudtak letérdelni a homokra, amit én is megtettem nemsokára. Fehér műanyag írótábla került elő Viki, vagy talán Bea egyik zsebéből, amire ezeket vésték fel gyorsan: „Üreg huszonegy méteren, profik vagyunk, ne izgulj.” Aztán egy vigyorgó szmájli zárta az üzit. Mivel csak alig kétméteres csalásról volt szó, nem izgattam magam, és intettem, hogy oké. Valóban huszonegyen volt az üreg bejárata, állapítottam meg, amikor a körülbelül három méter átmérőjű hasadékhoz értünk. A lányok lámpákat vettek elő, de nekem nem volt, mert nem hoztam, nem szóltak. Furcsán csóváltam a fejem, hogyan feledkezhettek meg erről. Nem értettem. Most én kerültem középre, ahogy besiklottunk a tátott bálna szájára emlékeztető sötétségbe. Kattantak a lámpák, és volt fény, láttam, alig pár uszonycsapásnyira, az alagút végét. Jól ment a lebegés, megfelelően tudtam stabilizálni magam, szépen, a tankönyvben előírt módon közlekedtem. Nem kevertem fel a homokot az alsó padozatról, a nullára csökkentve ezzel a látótávolságot. Szóval egészen jól elboldogultam már ebben a víz alatti világban, állapítottam meg elégedetten. Vannak azonban események, amelyekre a jól begyakorolt rutin, vagy inkább maga a nagybetűs ösztönösség tud csak megfelelő reakciót kiváltani. Az én esetemben ez hamarosan be is következett, amikor
felbukkanva az üregben, fejünkkel kibukkantunk a nedvességtől csöpögő barlangszerűségben. Tudtam, mert megtanultam, az ilyen zárt terekben nem tanácsos levegőt venni, ezért a légzőautomata csutoráját nem vettem ki a számból. Tovább sziszegtettem a levegőmet a hátamon lévő tizenkét literes acélpalackból, melyben akkor még éppen százötven barnyi nyomás állt rendelkezésemre a kezdeti százkilencvenből. Figyelembe véve a lent töltött időt a mélység függvényével, nem lehetett okom panaszra, ami a fogyasztásomat illeti. Tehát minden hepi volt, és éppen elkezdtem volna körülnézni, milyen csodát is rejt a helyiség, amikor egyszer csak nem kaptam levegőt. Kissé megijedtem ugyan, de azonnal a tartalék légzőautomatáért nyúltam, vagyis az octopusért, mely rikító sárga színével éppen az ilyen esetekre volt minden búvárnál kötelező felszerelés. Vagy, ha a társunk kerülne valami bajba, és levegőellátásra szorul, mondjuk.
