AZ ERDÉLYI MÚZEUM ÉREM- ÉS RÉGISÉGTÁRÁBÓL

EME

DOLGOZATOK AZ ERDÉLYI MÚZEUM ÉREM- ÉS RÉGISÉGTÁRÁBÓL

ÚJ SOROZAT III-V. (XIII-XV) KÖTET

ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET 2011

2008-2010

EME Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Entz Géza Mővelıdéstörténeti Alapítvány és a Pósta Béla Egyesület közlönye Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 2011 Szerkeszti Bajusz István, Benkı Elek, Emıdi Tamás, Kovács András, László Attila Szerkesztıségi titkár Dobos Alpár, Molnár Zsolt, Orbán János

Szerkesztıség: 400101 Kolozsvár, Tipografiei utca 12/1. Tel.: 0264-590974 mail: [email protected]

E szám megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta Felelıs kiadó: Bíró Annamária

Descrierea CIP a Bibliotecii NaŃionale a României Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából; ed.: Bajusz István, Benkı Elek, Emıdi Tamás. - Cluj-Napoca : Societatea Muzeului Ardelean, 2011 Bibliogr. ISBN 978-606-8178-36-3 I. Bajusz, István (ed.) II. Benkı, Elek (ed.) III. Emıdi, Tamás (ed.) 902(498.4)

Készült a GLORIA nyomdában Felelıs vezetı: Nagy Péter. Tel. 0264-431282

EME TARTALOM

3

TARTALOM Goldman György – Szénászky Júlia A Tiszai kultúra települése Arad megyében. (A settlement of the Tisza culture from Arad county) ......5 Fekete Mária Alakos ábrázolások és feltételezett szentélykörzet a magyarországi kora vaskorból (Figurative portrayals and a presumed sanctuary region from the Early Iron Age in Hungary)...............................15 Gabler Dénes Utak Pannonia és Dácia között a „barbaricumon” át (Strassen zwischen Pannonien und Dakien durch das Barbaricum) ..........................................................................................................................43 PetruŃ Dávid – Cristian Găzdac – Pánczél Szilamér Péter – Bajusz István – Găzdac Alföldy Ágnes – Silvia MustaŃă – Vass Lóránt Egy dáciai vámhivatalnok családi síremléke. Adatközlés egy Porolissumon elıkerült síroltárról (The familial funerary monument of a Dacian customs officer. A newly discovered funerary altar in Porolissum) ........................................................................................................................................55 Gáll Erwin Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság 10–11. századi temetıinek és szórványleleteinek kutatástörténete (A historical review of the research of the cemeteries and single graves from the 10th-11th centuries in the Banat and Partium regions and the Transylvanian Basin) ..............................63 Marton Erzsébet „E könyv Rómer Flóris Ferencz váradi kanonoké”. Egy fejezet a magyar ısrégészet történetébıl (“This book belongs to Flóris Ferencz Rómer, canon of Várad”. A chapter from the history of Hungarian prehistoric archaeology) .....................................................................................................115 László Attila Adatok az erdélyi magyar régészet történetéhez. Vasile Pârvan két kiadatlan levele László Ferenchez 1925-bıl (Angaben betreffs der Geschichte der siebenbürgischen Archäologie nach dem ersten Weltkrieg. Zwei an Ferenc László gerichtete Briefe von Vasile Pârvan aus 1925)...........125 Szabó Tekla Magyarvista középkori templomának újonnan feltárt freskói (The newly uncovered medieval frescoes from Magyarvista / Viştea) ....................................................................................................139 Kerny Terézia „Szent László, Erdély védıszentje.” I. (Szent László tisztelete Erdélyben, 1556–1630) (Transylvanie, le saint patron de Saint-Ladislas) .................................................................................161 Kovács András Batthyány Ignác püspök és az alvinci kastély (The bishop Ignatius Batthyány and the castle from VinŃu de Jos / Alvinc)..................................................................................................................185 Orbán János A marosvásárhelyi barokk mesterkör kutatásának újabb eredményei (The latest results of the research of the Marosvásárhely baroque “craftsman circle”).............................................................................191

EME 4

TARTALOM

Tóth Áron Építészeti mővelıdés a 18. századi Erdélyben egy korabeli órajegyzet tükrében (Architectural education in 18th century Transylvania through a notebook of the time).............................................211 Kovács Mária „Hozott a legatus második expediciojából.” Esettanulmány a segélykérı körutak gyakorlatáról (”Brought from the emissary’s second expedition.” A case study about the practice of distressed circuit) ..................................................................................................................................................223 Gy. Dávid Gyula Öntöttvas verandarács Bonchidán (Cast-iron veranda grill in Bonchida)............................................237 Veress Boglárka Egy fel nem fedezett alkotás: Kós Károly Irisz-telepi református temploma (An unrevealed creation: The Iris quarter church) .........................................................................................................247 Barabás Kisanna Ferencz András (1904–1987) plébános egyházmővészeti munkássága (András Ferencz’s (1904–1987) work in the field of ecclesiastical art).............................................................................259 Rövidítések ...........................................................................................................................................267 Szerzıink...............................................................................................................................................271

EME A TISZAI KULTÚRA TELEPÜLÉSE ARAD MEGYÉBEN

5

A TISZAI KULTÚRA TELEPÜLÉSE ARAD MEGYÉBEN GOLDMAN GYÖRGY – SZÉNÁSZKY JÚLIA

N

em haszontalan, ha alkalmanként a frissen feltárt, hiteles ásatásokból származó leletek feldolgozása mellett szétnézünk múzeumaink raktárában is, hogy a méltatlanul porosodni hagyott vagy soha jelentısnek nem vélt, régen győjtött emlékeket közzétegyük. Ilyen elfeledett lelet Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeumban a leltárkönyvi bejegyzés szerint a Gyulavarsánd (Vărşand, Arad megye, Románia) – Vezeristye-halomról származó neolitikus leletegyüttes.1 A lelıhely ma Vărşand határába esik, Románia területére. A Monarchia idején Békés megyéhez tartozott, a megye két múzeumához, a gyulaihoz és a békéscsabaihoz való közelsége okán hamar ráterelıdött a múlt század elején ott mőködött muzeológusok figyelme. 1906 tavaszán a békéscsabai múzeum igazgatója, dr. Krammer Nándor a gyulai Síró dombnál, a Gyulavári és Gyulavarsánd határán fekvı Pincehalomnál, majd egész március hónapban a Vezeristye-halomnál ásott. A városi múzeumi egyesület elıtt felolvasott jelentésében ez utóbbit tartotta legeredményesebbnek, innen mintegy 300 db értékes kıkorszakbeli tárgy került elı, amelyek rendezése most folyik – írja.2 Ennél többet a leletkörülményekrıl nem tudnánk, ha a gyulai múzeum akkori igazgatója, Domonkos János nem hallott volna a rivális múzeum igazgatójának ásatásáról, és nem kereste volna fel a lelıhelyet, amely kirándulásáról a Békés címő újság hasábjain tudósított a következıképpen: „A Vezeristye-halom közvetlenül a Fehér Körözs jobb partján van, Varsándon felül vagy 5 kilométernyire. Nagyon lapos és kb egy kat. hold területő. Mívelés alá ezelıtt 16–18 évvel fogták, amikor az elsı években az eke annyi kıbaltát, kıvésıt, kıfúrót, nyíl- és dárdahegyet fordított ki, hogy kosárszámra szedték össze. Hová tették? Senki nem tud vele számolni. Leginkább belehajigálták a Körözsbe. Az ilyen helyekhez a tudomány mindig késın érkezik. Most ugyan – hála a csabai múzeum áldozatkészségének – a még megmenthetı tárgyak mégis a tudomány szolgálatára fognak állni. Láttam az ásott tárgyak között a kıkorszak fejlettebb szakából vagy nyolcz czeltet,3 ezek azonban többnyire sérültek; nem most, hanem használatkor tört, pattant le belılök egy-egy darab, és így érdekességök még nagyobb, mert tanúsítják, hogy az embereknek valóban szükségök volt rájuk. Bizonyosan cserekereskedés útján kerültek az alföldre. A halom belsejébıl sok égett agyag került elı, bizonyítványai annak, hogy az akkori emberek lakásukat a halomra építették. Vagy 12 kis vasaló alakú égetett téglát is láttam. Ezek felsı részében egy kis lyuk van és háló-nehezékül szolgáltak. Amennyiben egy helyen találták ıket, azt hirdetik, hogy nem használták még, mert a lelıhelyen kiégetés végett voltak összehalmozva. Minı katasztrófa érte készítıjüket, hogy soha nem tudta még az égetıbıl sem kivenni? Láttam egy valódi parittyakövet, néhány átlátszó obsidiánból készült nyílhegyet és négy áldozati edénykét, úgynevezett talpastányérkát, ezek egyike éppen olyan, mint egy jól kifejlett vargányagomba. Alul egy tönk, melybıl elıbb félgömb alakban nı a tányér, de végül négyszögőre válik.

1

A leletek az 52.713.1. leltári számon vannak nyilvántartva. Békésmegyei Közlöny, 42, 1906. 3 A celt (kelt) szót az ısrégészetben a tudósok egy része mindazon vésı alakú szerszámok megjelölésére használja, melyek majd mint vésı, balta, kapa, majd úgy is mint fokos, csákány és csatabárd voltak használatban. A tudósok e része nem tekint arra, hogy milyen anyagból (t. i. kı, réz avagy bronz-e) készült az illetı szerszám. Más részök csak a neolitkori, vagyis csiszolt kıbaltákat jelöli ezzel a névvel, amely különben semmi reális alapra nem támaszkodó s éppen csak amolyan felkapott elnevezés, melynek tulajdonképpen használatát is alig lehet indokolni. (Pallas Nagy Lexikona, Celt címszó). 2

EME 6

GOLDMAN GYÖRGY – SZÉNÁSZKY JÚLIA

Felsı része kissé homorú, a külsı rész két egybefonódó hullámos vonal – mint valami koszorú – által két részre osztott mezıt tüntet elı, melyeknek belsejét dülényeket képezı s egymást keresztezı vonalak ékítik. Olyan kezdetleges ez az ékítmény, hogy mai napság egy kis cserép darabbal akármelyik hatéves gyermek rajzol ilyet. Ki tudja, minı szép volt az annak idejében? Ki tudja, hogy a hódolatnak milyen fokát tolmácsolta az az Istenség irányában? A megilletıdésnek szent érzelmét sehol sem érzi az ember úgy, mint ilyen régi történelem elıtti ember-telepen. […] A Vezeristye-halom tárgyai sokkal elıbbi korszaknak a maradványai, mint a Lopos-haloméi. Az eddig találtak legalább azt tanúsítják, hogy a bronz korszakba nem nyúlt bele az itten lakott nép élete. Most még csak ennyit tudok a Vezeristyérıl, mely alighanem Vezérhalom nevet viselt akkor, mikor még román atyánkfiai nem telepedtek le ezen a vidéken. A név teljesen dokumentálja ezt. Domonkos János múzeum ır.”4 Szép példája ez a szöveg a kialakuló tudomány idején mőködött kisvárosi régészetnek, ami sajnos még igen messze állt attól a színvonaltól, amit éppen egy esztendıvel késıbb László Ferenc az erısdi Tyisk-hegyi ásatáson követett.5 Minden, mai szemmel naivnak tőnı megfogalmazása ellenére hasznos információkat hordoz, szükségtelen magyaráznunk, értelmeznünk. A 19. század végén feltört legelıkön elképzelhetetlen mennyiségben kerülhettek elı gyorsan pusztuló emlékeink, a korabeli, szórványosnak is alig nevezhetı megfigyelések legfeljebb arra elégségesek, hogy ezt az egykor volt gazdagságot képzeletben felidézzük. Mindenesetre kitőnik a szövegbıl, hogy Domonkos J. nem vitte saját múzeumába a leleteket, tiszteletben tartotta Krammer N. jogait, hiszen utóbbi vezette az ásatást, bár a munkában alighanem csak hetenként egyszer-kétszer vett részt, amikor kiment a lelıhelyre, hogy összeszedje és elszállítsa a győjtött anyagot. A Domonkos J. által látott leletekbıl néhány talán még ma is megvan. Ilyen lehet a félgömb alakú, szögletesedı peremő tálka (3. tábla/2), illetve a „vasaló alakú téglák” (8. tábla). A lelıhelyen fél évszázaddal késıbb egy ötfıs régészcsoport vezetıjeként D. Popescu folytatott ásatást, amelynek eredményeit 1956-ban közölte.6 A 210 cm vastag rétegsorban négy kultúrréteget talált, de nem különítette el az egyes rétegek leletanyagát, a lelıhelyet egységesen a tiszai kultúrához tartozónak ítélte meg,7 amiben akkor igaza is volt, a kor tudományossága szerint pontosan határozta meg a lelıhely idırendjét és kapcsolatait. Az eddigiekben senki és semmi nem utalt arra, hogy a lelıhelyen a Körös-kultúra leletei elıkerültek volna. Ezzel szemben a Krammer N. által begyőjtöttek között néhány nagyobb tárolóedény töredéke a Körös-kultúrába sorolható. Egy profilált aljtöredék (1. tábla/3), egy kalászmintával díszített aljtöredék (1. tábla/4), egy rátett barbotinnal díszített oldaltöredék (1. tábla/1) és egy kettıs körömcsipkedéses töredék tartozik ide, enyhén kiemelkedı ovális bütykét kettıs ujjbenyomás tagolja (1. tábla/2). Ez utóbbit Kutzián I. is közli összefoglaló munkájában.8 Néhány hálónehezék egészíti ki a korszak leleteit (2. tábla/1–4). Összesen ennyi, és ez csak arra elég, hogy megállapítsuk, a Vezeristyehalmon vagy annak közvetlen környékén létezett a Körös-kultúra települése, de hasonlóképpen a Szentes-ilonaparti lelıhelyhez, ahol a szakálháti településen szórványosan kerültek elı a Köröskultúra leletei,9 annak a késıbbi tellhez való viszonyáról, pontosabb területi és idıbeli elhelyezkedésérıl semmi közelebbit nem állapíthatunk meg.

4

Békés, 1906. március 18., 11. szám. Az irodalomban Banner J. hibás adata nyomán (BANNER 1940, 15) tévesen idézik 12. számnak, a 11. számban jelent meg. 5 LÁSZLÓ 1914, elemzı feldolgozását Sztáncsuj S. J. (SZTÁNCSUJ 2003) adta. 6 POPESCU 1956. A kutatástörténeti bevezetésben tévesen említi, hogy a korábbi leletek a gyulai múzeumba kerültek. 7 POPESCU 1956, 90. 8 KUTZIÁN 1944, 25 – 26, 13. t. 9. 9 HORVÁTH 1984, 9.


7

Az anyag zömét középsı és késı neolitikus leletek alkotják. A virágcserép formájú edényt (4. tábla/3) a perem alatt négy szimmetrikusan elhelyezett, vízszintesen lapított, hegyes bütyök díszíti. A tiszai kultúra településein, HódmezıvásárhelyKökénydombon10 és Hódmezıvásárhely-Kopáncs Kiss tanyán11 is elıfordul. Az ívelt falú fazék (4. tábla/4) pereme alatt négy szimmetrikusan elhelyezett tagolt bütyök van. Ezt is megtaláljuk Hódmezıvásárhely-Kökénydombon12 és Szegvár-Tőzkövesen.13 Nyújtott gömbös testő, kétfülő fazék (5. tábla/5): a rajta látható apró, szögletes fül gyakori a tiszai kultúrában, például Hódmezıvásárhely-Kökénydombon.14 A durva falú poharat (4. tábla/2, 6, 7; 5. tábla/4) alkalmanként kis bütykök díszítik. Igen általánosan elıforduló edényforma,15 D. Popescu ásatásából is ismerjük.16 Tölcséres csésze (3. tábla/6): a Vezeristye-halmon találthoz igen hasonló került elı BattonyaParázs tanyán, szakálháti rétegbıl.17 A csıtalpas edények a vinčai idıszakban terjedtek el,18 Battonya-Gödrösökben számos ilyen került elı.19 Különbözı méretőek lehetnek. Durva kivitelezéső nagyobb edény tömör csıtalpát (3. tábla/1, 7) mutatjuk be, ugyanakkor vékony falú, kismérető, alacsony csıtalpas tálkák is vannak, ezek közül az egyik (3. tábla/2) karcolt díszítéses. Igen hasonló példány lehetett egy Békés-Povádról származó töredék.20 A 3. tábla/5. alatt bemutatott tálka legjobb analógiáját Szentes-Ilonaparton találjuk.21 A 3. tábla/8. alatt ábrázolt edény különösen, de a többi csıtalpas kis tálka is a BucovaŃ-csoportban igen jellegzetes forma,22 és Gyulavarsánd-Vezeristye-halom publikált leletei között is elıfordul.23 A kétfülő palack a szakálháti és a tiszai kultúrák sajátja. Legkorábban a szakálháti kultúra kezdetén lép fel, ekkor nyaka alacsony, hengeres, teste gömbös.24 A könyökfülek a nyakról indulnak, a vállra támaszkodnak. A fiatalabb példányok teste nyújtottabb. A fül (7. tábla/4, 7) a könyöknél ívelten felhúzott, a könyöknél középen benyomott (6. tábla/2). A szögletes alaprajzú, lapos, alacsony falú tál (3. tábla/4) már a szakálháti kultúrában is ismert volt,25 a tiszai kultúrában mindvégig megtalálható,26 Gyulavarsánd-Vezeristye-halmon az 1949-es ásatás során is elıkerült.27 Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra, hogy ez a típus tovább is használatban maradt, Battonya-Vertán major lelıhelyen, a korai tiszapolgári kultúra településén is elıfordul.28 Ovális alapú edény (3. tábla/3). Úgy tőnik, hogy a korai tiszai kultúrában jelenik meg, számos példányát ismerjük Battonya-Gödrösökbıl29 és Békés-Povádról.30 10

BANNER – FOLTINY 1945, VIII. t. 5, 7, 18, 22. BANNER 1934, IV. t. 8. 12 BANNER – FOLTINY 1945, VII. t. 6. 13 KOREK 1972, XLVII. t. 5. 14 BANNER 1930, XI. t. 5, 7, XII. t. 10, 17. 15 BANNER 1960, XXVI. t. 18–25. 16 POPESCU 1956, fig. 45. 7, 8. 17 GOLDMAN 1978, 32, Taf. XV. 1. 18 BANNER 1960, XXVII–XXIX. t. 19 GOLDMAN 1984, Bild 11. 20 TROGMAYER 1962, XIV. t. 1. 21 HORVÁTH 1983, XVII. t. 4. 22 LAZAROVICI 1979, 144, fig. 14, D. 1–4. 23 POPESCU 1956, fig. 45. 2–6, fig. 46. 6, 7. 24 SZÉNÁSZKY 1988, 5. kép, 3. 25 Battonya-Parázs tanyán több példány is elıfordul szakálháti rétegekben: közöletlen, Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba. 26 KOREK 1972, XX. t. 17. 27 POPESCU 1956, fig. 44. 1, 3, fig. 45. 1, fig. 46. 1–3. 28 Közöletlen, Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba. 29 GOLDMAN 1984, 11. kép. 11

EME 8


A Gyulavarsánd-Vezeristye-halmi leletek között csupán egyetlen díszítetlen, ívelt szalagfüllel ellátott fedıt találtunk (5. tábla/2), ami szokatlanul kevés, a középsı és késı neolitikus településeken gyakoriak. Megjegyezzük, hogy az 1956-os publikációban is csak egyetlen példány szerepel.31 A durva, vastag falú edényeken ujjbenyomással tagolt rátett bordák (6. tábla/3), ujjbenyomással tagolt bütykök (6. tábla/6, 10) fordulnak elı. Hasonló darabokat D. Popescu is közölt.32 Az 1949-es ásatáson kerültek elı sorban rátett lapos bütykös töredékek,33 a most közölt leletanyagban ilyeneket a perem alatt találunk (7. tábla/1). Ez a díszítés mind a szakálháti, mind pedig a tiszai kultúrában megtalálható.34 Ezzel szemben az ún. szilmegi bütyök csak a szakálháti leletegyüttesekben ismert, a Vezeristye-halmi leletek között (7. tábla/8) a perem alatt elhelyezett, középen ujjbenyomással díszített bütyköt soros körömbenyomás veszi körül. A most ismertetett leletanyagban nincsen ugyan, de a lelıhelyrıl D. Popescu két olyan peremtöredéket közöl, amelyen két sorban benyomott lencsedísz látható.35 Ez a szakálháti kultúra fellépése óta ismert,36 már a névadó lelıhelyen is elıkerült,37 de elıfordul a korai tiszai kultúrában is.38 Mind a Krammer N. által begyőjtött leletek között, mind pedig D. Popescu publikációjában viszonylag kevés karcolt díszes darabot találunk. Ezek egy része a szakálháti kultúrára (5. tábla/1, 3), más része (6. tábla/8) pedig a tiszai kultúrára jellemzı. Ez utóbbinak igen jó párhuzamát Csókáról ismerjük.39 Festett kerámia leleteink között nincs, D. Popescu is csak három darabról tesz említést.40 A lelıhelyrıl múzeumba került szövıszéknehezékek közül egy bekarcolt dísző darabot emelünk ki (8. tábla/3). Lapos, oldalán 5-5 bevágás, lapján három ívő levélre emlékeztetı bekarcolás látható. A számtalan szövıszéknehezék között ritkán, de akad bekarcolt dísző, például BékésPovádon41 és Battonyán.42 A leletanyagban kı- és csonteszközök is találhatók (9–10. tábla). Gyulavarsánd-Vezeristye-halom leleteinek analógiáit D. Popescu HódmezıvásárhelySzakálháton, a kopáncsi Kiss tanyán és Hódmezıvásárhely-Kökénydombon fedezte fel.43 Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy nincs ez másképpen a Krammer N. által begyőjtött kerámiával sem, leleteink a szakálháti és a tiszai kultúrákhoz tartoznak. A tiszai kultúra leleteinek elkülönítése, elhelyezése az Alföld késıi neolitikus kultúrái között a múlt század ötvenes éveire nagy vonalakban megtörtént, az azóta folyt nagyobb feltárások eredményei azonban késıbb módosították az addig kialakult képet. Hódmezıvásárhely-Gorzsa ásatásai nyomán felvillant a tiszai kultúra belsı kronológiájának esetleges kidolgozhatósága.44 Szegvár-Tőzköves elsısorban különleges leleteivel hozott alapvetıen újat,45 Csalog J. figyelte meg, hogy az alsó rétegben szalagdíszítés is elıfordul. Azért nem választotta szét a Tőzkövesen talált leletanyagot szalagdíszesre és fonatdíszesre, két különbözı kultúrára, mert azt tapasztalta, hogy a szalagdísz és a fonatdísz ugyan30

TROGMAYER 1962, XIV. t. 4. POPESCU 1956, fig. 45. 2. 32 POPESCU 1956, fig. 48–50. 33 POPESCU 1956, fig. 49. 19, 20, 23, fig. 50. 3. 34 GOLDMAN 1984, Bild 68. 7, 11; BANNER 1930, VIII. t.; BANNER 1935, VIII. t. 9. 35 POPESCU 1956, fig. 51. 15, 18. 36 SZÉNÁSZKY 1988, 7. kép 1, 4, 5; SZÉNÁSZKY 1979, 4. kép 1, 4, 5. 37 BANNER 1935, IX. t. 5, 7, 17. 38 GOLDMAN 1984, Bild 60, 1, 5, 8; HORVÁTH 1983, XVII. t. 1. 39 BANNER 1960, 16. t. 13. 40 POPESCU 1956, 95. 41 TROGMAYER 1962, XIV. t. 2. 42 GOLDMAN 1976, 28, 32. 43 POPESCU 1956, 102–103. 44 GAZDAPUSZTAI 1963. 45 CSALOG 1958. 31


9

azon az edényen egyszerre fordul elı, elıbbi a hason, utóbbi a hengeres nyakon. Az arcos edények többségét is így díszítették. Már Banner J. észlelte, hogy az általa Hódmezıvásárhely-Szakálháton feltárt szalagdíszes leletegyüttes a tiszai kultúra elızménye, és a bükki kultúra II. periódusával egyidejő.46 Trogmayer O. a Tápé-Lebı Felsıhalmon talált leleteket a tiszai kultúra különleges megjelenési formájának tartotta.47 Az alföldi vonaldíszes kerámia periodizációja során Kalicz N. és Makkay J. az AVK középsı neolitikus, késıi csoportjaként határozta meg a szakálhátit. Ezzel a tiszai tell települések alján mindenütt megtalálható kerámia leválasztódott a vele szerves egységben fejlıdı tiszai kultúráról, ti. a Körösvölgyben és attól délre minden késı neolitikus tell vagy tellszerő település kialakulása a Vinča B2 korszakra tehetı.48 Így háttérbe szorult az a folyamatos fejlıdés, ami minden tiszai tellen megfigyelhetı. A késıbbiekben azonban bizonyos terminológiai zőrzavarhoz vezetett, hogy egyes leletegyüttesekben a szakálháti kerámia mellett a tiszai kultúra jellemzı leletei is elıkerültek, azaz a két kultúra genetikus kapcsolatát az újabb ásatások is megerısítették. Ebben a tekintetben megemlítjük Battonya-Gödrösöket, ahol a lelıhelyen korábban folytatott igen jelentıs pusztítás miatt mindössze néhány zárt, az egykori település szélén fekvı objektumot sikerült megmentenünk, bennük a Szakálhát-tiszai átfejlıdés idıszakának leleteit találtuk, éppen ezért igen alkalmasak voltak az adott idıszak kerámiai formakincsének vizsgálatára.49 Ugyancsak Battonyán, a Parázs tanyai tell három métert meghaladó rétegsora kitőnı lehetıséget biztosít a középsı és késı neolitikum csaknem teljes fejlıdésének tanulmányozására.50 A tiszai kultúra belsı periodizációja szempontjából fontos lépés volt Öcsöd-Kováshalom feltárása. Itt két idıszak leletei kerültek elı, az alsó rétegben a kialakuló, formatív tiszai kultúráé, amit Raczky P. tiszai I-nek nevezett, és a klasszikus tiszai kultúráé (tiszai II), amelyet leginkább a textildíszes kerámia fellépése jellemez.51 Öcsöd leleteinek más hasonló települések anyagával történt összehasonlítása alapján úgy találta, hogy a tiszai kultúra fejlıdésében elızményéhez, a szakálháti kultúrához képest nem a kerámiamővesség alapvetı megváltozása, hanem a településstruktúra, a tell települések fellépése, illetve az ezzel párhuzamosan lejátszódó településkoncentráció jelentette a döntı lépést, míg az új, textil-, illetve fonatdíszes kerámia csak egy korszakkal késıbb terjedt el.52 A herpályi tell ugyan a herpályi kultúra eponym lelıhelye, ám az itt talált importleletek, illetve a lelıhelyen feltárt, a telltıl függetlenül létrejött tiszai település számos új adatot szolgáltatott a tiszai kultúra megismerése szempontjából is. Ez a herpályi rétegek alatt fekvı tiszai szint a kultúra korai klasszikus szakaszának (I/II) leleteit tartalmazta.53 Ez a horizont a Körös-völgytıl északra a Vinča B2 lezáródása után jelent meg.54 A Dél-Alföldön Hódmezıvásárhely-Gorzsa közel két évtizeden át folyt feltárása jelentett nagy elırelépést a tiszai kultúra megismerésében. Az itt kidolgozott szintkövetı feltárási módszer lehetıvé tette, hogy a település belsı fejlıdését rendkívüli részletességgel ismerhessük meg, aminek következtében a tiszai kultúra fejlıdési fokozatainak elkülönítésében is elıreléphetett a kutatás. Ennek megfelelıen Horváth F. négy fázist határozott meg. A tiszai I szerinte is a formatív vagy proto-tiszai szakasz, ami korábban késı-szakálháti, majd szakálhát-tiszai átmenet volt. A tiszai II, a korai tiszai periódus a Kalicz N. és Raczky P. által kidolgozott tiszai I/II lett, azzal az eltéréssel, hogy ilyen 46

BANNER 1942, 26. TROGMAYER 1957, 52–57. 48 KALICZ 1989, 105. 49 GOLDMAN 1984. 50 SZÉNÁSZKY 1977; SZÉNÁSZKY 1988; SZÉNÁSZKY 1990; GOLDMAN – SZÉNÁSZKY 1991. 51 RACZKY ET ALII 1985. 52 RACZKY 1992, 163. 53 KALICZ – RACZKY 1984, 91. 54 KALICZ – RACZKY 1987, 26. 47

EME 10


leletanyag nemcsak a Körösök völgyétıl északra, hanem attól délre is kimutatható, Szegváron és Gorzsán mintegy 100–150 év idıtartamú települési fázishoz köthetı. A klasszikus tiszai, a tiszai III, így a Kalicz N. és Raczky P. szerinti tiszai II idıszaknak felel meg, ami pedig korábban tiszai III volt, a késıi tiszai, most értelem szerint tiszai IV-re változott.55 Horváth F. szerint ugyanis nem indokolt Gorzsa C-B-A összevonása a tiszai III idıszakban. A tiszai kultúra elterjedésének déli felén számos tell település jött létre, míg a Körös-völgytıl északra két kivételtıl eltekintve nem fordul elı. Az ilyen települések száma a tiszai kultúra területén alig több, mint egy tucat. Látható, hogy az egész hajdani Körös-Starčevo területen összesen 13 ilyen nagy tell keletkezett – írta Makkay J. 1982-ben,56 majd megállapította: „Die Anzahl der heute bekannten 15 Theiß-tells als endgültig gelten.”57 Nagyjából ennyirıl emlékezett meg Seleanu M. is, aki számot nem írt, ám a szövegben 13 tellrıl tett említést.58 A tellek kialakulásának idıpontját vizsgálva Kalicz N. kettırıl megállapította, hogy azok a szakálháti kultúra korai szakaszától lakottak, míg további hatról, hogy a szakálháti-tiszai átmenet idején népesültek be.59 Csóka, Hódmezıvásárhely és Szeged vidékérıl szólva pedig Kalicz N. és Raczky P. elmondták, hogy „About one third of the presently known 13-15 tell and tell-like settlements lie in this area.”60 Úgy véljük, nem haszontalan áttekintenünk, mely lelıhelyek tartozhatnak a tiszai kultúra telljei közé. Ezek délrıl északra haladva a következık: Csóka-Kremenyák, Battonya-Parázs tanya, Tápé-Lebı A és B, HódmezıvásárhelyGorzsa, Hódmezıvásárhely-Kökénydomb, Szegvár-Tőzköves, Öcsöd-Kováshalom, Szarvas-Botanikus kert, Békés-Povád, Szeghalom-Kovácshalom, Dévaványa-Sártó, Vésztı-Mágor,61 Szolnok-Tőzköves, Alattyán-Tulát. Feltétlenül a tiszai tellek közé kell sorolnunk Battonya-Gödrösöket is, ellentétben Makkay J. véleményével, aki szerint az a település nyilvánvalóan olyan rövid ideig élt, hogy nem fejlıdhetett tellé.62 Kétségtelen, itt mindössze néhány gödröt sikerült feltárnunk, de sajnos csak azért, mert a lelıhely legnagyobb részét egy üzem mélyen fekvı udvarának feltöltéséhez elhordták. Ezt megelızıen többször is járt régész a Gödrösökben, Gazdapusztai Gy. 1955-ben kelt jelentésében például a bányagödrök falában az egy métert is meghaladó rétegsort látott, amelyben helyenként egymás fölött „nem is egy-két sárga réteg jelezte a különbözı korszakokban épült házak padlóit”. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban ırzött jelentése szerint szakálháti, vinčai és tiszai kerámiát talált.63 Ezt a sort véleményünk szerint minden ismérve alapján kiegészíti Gyulavarsánd-Vezeristyehalom, amelynek 2,1 m vastag rétegsorában a szakálháti és tiszai kultúrák leletei találhatók. A tell kiterjedésére már Krammer Nándor utalt, aki azt egy katasztrális holdra becsülte, ami 0,575 hektár. D. Popescu publikációjában vázlatos rajzot közöl a lelıhelyrıl,64 mely szerint a neolitikus település nagyjából kör alakú volt, alapterülete kb. 1,1 hektár lehetett. Gyulavarsánd-Vezeristye-halom leletei alapján a tiszai kultúra periodizációját kiegészíteni nem tudjuk, annyi azonban biztos, hogy a tiszai kultúra nagy tell települései közé tartozik, és élete, mint minden tiszai tellé, a szakálháti kultúra idıszakában kezdıdött.

55

HORVÁTH 2005, 61. MAKKAY 1982, 125. 57 MAKKAY 1991, 322. 58 RACZKY ET ALII 1985, 252. 59 KALICZ 1986, 128. 60 KALICZ – RACZKY 1987, 16. 61 V. ö. 55–60. sz. jegyzetek. 62 MAKKAY 1991, 322, 5. jegyzet. 63 GOLDMAN 1984, 87. 64 POPESCU 1956, 92, Fig. 43. 56


IRODALOM BANNER J. 1930 A kökénydombi neolithkori telep. DolgSzeg VI. 49–158. (fül: 12. t. 10.) 1934 Neolithikus telep a kopáncsi Kiss tanyában. DolgSzeg IX–X. 30–53. 1935 A szakálháti ıskori telep. DolgSzeg XI. 76–96. 1942 Das Tisza-Maros-Körös-Gebiet bis zur Entwicklung der Bronzezeit. Szeged. 1960 The Neolithic Settlement on the Kremenyák Hill at Csóka. AAH XII. 1–82. BANNER J. – FOLTINY I. 1945 Újabb ásatás a hódmezıvásárhelyi Kökénydombon. FA V. 27–34. CSALOG J. 1958 Das Wohnhaus E von Szegvár-Tőzköves und seine Funde. AAH IX. 97–114. DRAŞOVEAN, F. 1996 Cultura Vinča târzie (Faza C) în Banat. Bibliotheca historica et archaeologica Banatica I. Timişoara. GAZDAPUSZTAI GY. 1963 Késıneolithkori telep és temetı Hódmezıvásárhely-Gorzsán. MFMÉ. 21–48. GOLDMAN GY. 1978 Gesichtsgefässe und andere Menschendarstellungen aus Battonya. BMMK 5. 13–60. 1984 Battonya-Gödrösök, eine neolithische Siedlung in Südost-Ungarn. Békéscsaba. GOLDMAN GY. – SZÉNÁSZKY J. 1991 Die Szakálhát-Kultur am Rand des Vinča-Kreises. Banatica 11. 193–200. HORVÁTH F. 1982 A gorzsai halom késıneolit rétege. ArchÉrt 109. 201–222. 1994 Az alföldi vonaldíszes kerámia elsı önálló települése a Tisza–Maros szögében: Hódmezıvásárhely-Tére fok. In: Lırinczy Gábor (szerk.): A kıkortól a középkorig. Szeged. 95–124. 2005 Gorzsa. Elızetes eredmények az újkıkori tell 1978 és 1996 közötti feltárásáról. In: Bende Lívia – Lırinczy Gábor (szerk.): Hétköznapok Vénuszai. Hódmezıvásárhely. 51–83. HORVÁTH L. A. 1984 Die neolithische Siedlung von Szentes-Ilonapart. DissArch Ser. II, No. 12. Budapest. KALICZ N. 1986 Über das spätneolithischen Siedlungswesen in Ungarn. BÁMÉ XIII. 127–138. 1989 Chronologische und terminologische Probleme im Spätneolithikum des Theißgebietes. In: Bökönyi S. (szerk.): Neolithic of Southeastern Europe and its Near Eastern Connections. VAH II. Budapest. 103–122. 2001 Zusammenhänge zwischen dem Siedlungswesen und der Bevölkerungszahl während des Spätneolithikums in Ungarn. In: Lippert, A. et alii (szerk.): Mensch und Umwelt während des Neolithikums und der Frühbronzezeit in Mitteleuropa. Rahden/Westf. 153–164. 2008 Aszód: ein gemischter Fundort der Lengyel- und Theiss-Kultur. ComArchHung. 5–54. KALICZ N. – RACZKY P. 1984 Preliminary Report on the 1977–1982 Excavations at the Neolithic and Bronze age Tell Settlement of Berettyóújfalu-Herpály. AAH 36. 85–136. 1987 A Survey of Recent Archaeological Research. In: Tálas László – Raczky Pál (ed.): The Late Neolithic of The Tisza Region. Budapest – Szolnok. 11–27. KOREK J. 1972 A tiszai kultúra. Kandidátusi értekezés, kézirat az MTA Kézirattárában, Budapest.

11

EME 12


KUTZIÁN I. 1944 A Körös kultúra. DissPann Ser. II, No. 23. Budapest. LÁSZLÓ F. 1914 Ásatások az erısdi ıstelepen – Fouilles à la station primitive de Erısd (1907– 1912). Dolgozatok V. 282–284. LAZAROVICI, G. 1979 Neoliticul Banatului. Bibliotheca Muzeul Napocensis IV. Cluj-Napoca. MAKKAY J. 1982 A magyarországi neolitikum kutatásának új eredményei. Az idırend és a népi azonosítás kérdései. Budapest. 1991 Entstehung, Blüte und Ende der Theiß-Kultur. In: Lichardus, J. (Hrsg.): Die Kupferzeit als historische Epoche. Bonn. 319–328. POPESCU, D. 1956 Săpăturile de la Vărşand 1949. Materiale II. 89–152. RACZKY P. 1986 The Cultural and Chronological Relations of the Tisza Region during the Middle and Late Neolithic, as Reflected by the Excavations at ÖcsödKováshalom. BÁMÉ 13. 103–126. 1992 The Tisza Culture of the Great Hungarian Plain. Studia Praehistorica 11–12. 162–176. RACZKY ET ALII 1985 Öcsöd-Kováshalom. The Intensive Topographical and Archaeological Investigation of a Late Neolithic Site. Preliminary Report. MittArchInst 14. 251–278. SZÉNÁSZKY J. 1977 A szakálháti csoport idoltöredéke Battonyáról. ArchÉrt 104. 216–220. 1988 A korai szakálháti kultúra Battonyán. BMMK 11. 5–19. 1990 Arcos edényfedı Battonyáról. ArchÉrt 117. 151–160. SZTÁNCSUJ S. J. 2003 Erısdi leletek a Magyar Nemzeti Múzeumban. Fejezet az erdélyi régészet történetébıl. EM 45. 1–14. TROGMAYER O. 1957 Ásatás Tápé-Lebın. MFMÉ. 19–60. 1962 X–XII. századi magyar temetı Békésen. MFMÉ. 9–38.

A SETTLEMENT OF THE TISZA CULTURE FROM ARAD COUNTY (ABSTRACT) In 1906 a group of finds dated in the Neolithic period belonging to the Körös, Szakálhát and Tisza cultures were brought into the museum from Békéscsaba. They were discovered on the mound called Vezeristye-halom, situated in the outskirts of Gyulavarsánd village (Romanian: Vărşand, Arad County). Later on, in 1949, archaeological excavations were carried out in the same location by Dorin Popescu. The authors of the article analyze the objects deposited in the museum from Békéscsaba. On the basis of the finds from Gyulavarsánd-Vezeristye-halom it is impossible to bring new information regarding the chronological aspects of the Tisza culture. At the same time, it is sure that the site belongs to the big tell settlements of the Tisza culture, and therefore – similar to the other sites belonging to the same culture – its existence began in the period of the Szakálhát culture. The big tell settlements of the period, from south to north, are the following: CsókaKremenyák, Battonya-Parázs tanya, Tápé-Lebı A and B, Hódmezıvásárhely-Gorzsa, Hódmezıvásárhely-Kökénydomb, Szegvár-Tőzköves, Öcsöd-Kováshalom, Szarvas-Botanikus kert (Botanical Garden), Békés-Povád, Szeghalom-Kovácshalom, Dévaványa-Sártó, Vésztı-Mágor,


13

Szolnok-Tőzköves, Alattyán-Tulát. Without any doubt, the settlement from Battonya-Gödrösök can be considered a Tisza culture tell, too. Taking into account its characteristics and its 2.1 meter high stratigraphy, the authors consider that Gyulavarsánd-Vezeristye-halom can be added to the abovementioned list. The big extension of the tell was already mentioned by Nándor Krammer, who estimated its surface around one cadastral acre, which means 0.575 hectare. According to the schematic plan of the site published by D. Popescu, the Neolithic settlement was almost circular, measuring approximately 1.1 hectares.

EME

EME ALAKOS ÁBRÁZOLÁSOK ÉS FELTÉTELEZETT SZENTÉLYKÖRZET A KORA VASKORBÓL

15

ALAKOS ÁBRÁZOLÁSOK ÉS FELTÉTELEZETT SZENTÉLYKÖRZET A ∗

MAGYARORSZÁGI KORA VASKORBÓL

FEKETE MÁRIA „…requiescat a laboribus suis: opera enim illius sequuntur illum” SECUNDUM JN 14, 13. IDIBVS MAIIS AD MMIX DIE NATALI LXV

STEPHANI TÓTH I. Bronzplasztika ’70-es évek elején egyetemi hallgatóként Mozsolics Amália megbízásából a Prähistorische Bronzefunde-sorozathoz – a késıbbi kötetcímeknek megfelelıen – 20 db iskolai füzetbe írtam ki a MNM leltárkönyveinek bronztárgyait (tételenként 50 fillérért). Ekkor figyeltem fel arra, hogy a legizgalmasabbnak ígérkezı bronztárgyaknál (pl. bronz szobrocskák, csónakfibulák) többször azt a megjegyzést találtam: „1966-ban átadva a Szépmővészeti Múzeumnak”. Érdeklıdésemre lakonikus, csak magát a tényt ismétlı feleleteket kaptam. A hazai szakirodalom általános nézete szerint ilyen tárgyak nem kerülhettek volna elı a Kárpát-medencében. Ezért a Nemzeti Múzeumban beleltározott bronz szobrocskákat átvitték a Szépmővészeti Múzeumba, mert az eladója által bediktált ’Szombathely-vidéke’ lelıhely lehetetlennek minısíttetett1, mivel az „ítélet” kimondója nem ismert Savaria territóriumán a római kornál korábbi, hiteles lelıhelyet és leletet.2 Ez az érvelés minden szavában érthetetlen és tarthatatlan.3 Ugyanis a leletek eladójának nem került volna különösebb fáradságába/pluszköltségébe átsétálni a Nemzeti Múzeumból a Szépmővészeti Múzeumba és ott eladni a tárgyakat, ha azok valóban Itáliában kerültek volna elı.4 Velem és Vaskeresztes lelıhe-

A

∗

E 2005–2006. évben írt munkából kivágott cikk német változata 2008 májusában jelent meg a Tóth István Emlékkönyv I.-ben: FEKETE 2008. Már nyomdában volt a kötet, amikor 2008. március 28-án a Szépmővészeti Múzeum Antik Győjteményének kisbronzait tanulmányozhattam, ill. egy máshol nem elérhetı publikációt (SZILÁGYI 1989a) is olvastam. Ebben Lebegyev Judit kolléganı segített, aki Mátyus László fotóit is átadta, egy majdani új cikk képanyagához. Mindkettıjük szíves segítségét ezúton is köszönöm. Ha már mód nyílt az anyag újraközlésére a Dolgozatokban, célszerőnek látszik újítani, bıvíteni, kiegészíteni az eddig megírtakat. A táblák szerkesztését Ladányi Levente tanszéki demonstrátornak köszönöm. 1 SZABÓ 1972, 388–390; SZABÓ 1982, 226. Többször foglalkozott a kérdéssel Szilágyi J. Gy. a Szépmővészeti Múzeum Antik Győjteményének különbözı katalógusaiban. Közülük – anyagunk szempontjából – a legújabb a legfontosabb: SZILÁGYI 2002, 113. A Szépmővészeti Múzeum fibuláiról: GUZZO é.n. (manuscriptum). 2 Ez a vélemény már akkor sem állta meg a helyét, de mára már igen sok késı bronzkori és kora vaskori lelıhelyet ismerünk mind Szombathely területén belül, mind a város szőkebb és tágabb környezetébıl. KÁROLYI 2004, 152–160, 4, 143–154. és 206–210. k.; ILON 2004, 51–77, 15–16. ábra, a lelıhelyek térképe: 37–54. ábra, XXVII–LXVII. t. A Közép-Kelet-Európát is érintı kérdésekrıl legújabban: NASO 2009, 12. 3 Közel fél évszázadra megbénította, zsákutcába kényszerítette egy korszak kutatását. Ugyancsak a ’60-as években kerültek át a Nemzeti Múzeumból az egykori Milch-győjteménybıl vásárolt darabok is – több más lelettel együtt – a Szépmővészeti Múzeumba. 4 Itáliai úton vagy Itáliában katonáskodók vásárlásainak tartják a Magyarországon felbukkanó „kisbronzokat”. Abban valóban van valami realitás, hogy ezeket a tárgyakat zsebben is el lehet hozni, akármekkora távolságra is. Az azonban már kevésbé valószínő, hogy a múlt iránt érdeklıdık külföldi útjaikon ilyesmit vásárolnának;

EME 16

FEKETE MÁRIA

lyek, valamint a Sopron felé vezetı Borostyánkı út áthaladása önmagában is indokolja, hogy ilyen jellegő, egyébként pedig igen egyszerő kivitelő, technikai nehézséget egyáltalán nem jelentı,5 Itáliában tömegtermeléső tárgyak még az ıskor folyamán a területünkre jussanak. A kora vaskor végén – a Hallstatt-kori „második itáliai reneszánsz” idején (Certosa-kor, Kr. e. 5. század) – az ilyen jellegő leletanyag elıfordulása Velem-Szentviden és más lelıhelyeinken sem elhanyagolható mennyiségő. Az itáliai stílusú/eredető bronz szobrocskák valódi, Hallstatt-kori, hazai leletként való elismeréséhez az a tény sem volt elegendı, hogy más kora vaskori lelıhelyünkrıl is kerültek elı ilyen figurák. Mára már többen is érvelnek úgy, hogy elképzelhetı e tárgyak hazai elıkerülése, sıt készítése is.6 Minden további utalás és polemizálás helyett tekintsük át a rendelkezésünkre álló antropomorf bronz szobrocskákat – lehetıség szerint a teljes anyagot – a leltárkönyvekben szereplı lelıhelyadatokkal együtt. a. Antropomorf alakok A nı- és férfialakokat ábrázoló szobrocskák, csüngık, nyakperecek a kora vaskor legtöbbet vitatott leletei. Különleges voltuk miatt általában a többi leletanyagtól elkülönítve kerültek a győjteményekbe, legtöbbször ismeretlen lelıhelyrıl vagy bizonytalan körülmények közül.7 Az antropomorf alakok témája, tárgya és funkciója nehezen állapítható meg. Az ábrázolt emberalakok felsıbbrendő lény vagy isteni volta nem bizonyítható. Néhányukról valószínősíthetı, hogy szertartások végzıi, szereplıi, résztvevıi lehettek. Ilyenek: az edényt vivı lány szobrocskák (Somlószılıs, Kalaposkı), a torqueses férfi (Nyergesújfalu), az aulost fújó férfi (Százhalombatta). A kalaposkıi szobrocska másik jellegzetessége – a fején lévı kikopott karika alapján –, hogy valamilyen tárgyról csüngött.8 Darabunk közeli párhuzamai a bécsi Naturhistorisches Museum birtokában vannak.9 Nagy, alsó felén lyuksoros lemezrıl, láncokon ember alakú csüngık függenek, fibulák és kis bronz függelékek. A nıszobrocskák közül kettı különösen közel áll a kalaposkıi szoborhoz, szintén enyhén meghajlított, kicsit lépı testtartásban készült. Más megfogalmazású, hasonló nı alakú csüngık és kettıs állatalak-csüngık (ló, kos, bika) is vannak a NHM díszláncán. Az egyéb antropomorf szobrocskák: valamilyen nagyobb, ismeretlen kompozíciójú plasztika része, egyik figurája volt, ilyen a lábán csappal megformált alak: (Mohács?)-Élesd és Sopron környéke. A lapos, egyrészes öntımintában készült vagy kétrészesben, de laposan, sematikusan megformált férfi- és nıalakok fogadalmi szobrocskák lehettek („Szombathely vidéke”, Somlóhegy, Keszthely-Dobogó). A lovas alakok feltehetıen harcost, talán hérost(?) ábrázolhatnak (Székesfehérvár, Sümeg vidéke és egy ismeretlen lelıhelyő). Az ószınyi félplasztika valószínőleg kandeláber vagy thimiatherion felsı, díszítı tagja volt. A máriacsaládi szobor is valamilyen állvány ha érdeklıdı, pénzes győjtı vagy lelkes amatır kutató, akkor azért, ha meg szakember, akkor azért keresne ezeknél az apró, sematikus ábrázolásoknál látványosabb, megvásárolható mőtárgyakat. 5 E szobrocskákról egyáltalán nem elképzelhetetlen az a feltételezés sem, hogy akár itt helyben is készülhettek. Ugyanis az itt mindennaposnak számító tárgyaknál nem követel nagyobb technikai, technológiai ismereteket az ilyen primitív módon kivitelezett szobrocskák gyártása. A viaszveszejtéses öntési technika helyi gyakorlatának bizonyítása azért nagyon nehéz, mert a forró fémtıl kiégett agyagformából csak úgy vehetı ki az elkészült tárgy, hogy az agyagot összetörik. Vagyis az ásatásokon kiégett alaktalan agyagtöredékek, „paticsok” kerülnek elı, amelyek a feltárások során nem kapnak kellı figyelmet. Pedig ilyen okok miatt is különösen fontos lehet meg-figyelésük, vizsgálatuk, esetleges összeállításuk, amennyiben erre lehetıség nyílik. Az 1986-os velemi ásatáson, a kísérıterasz falán belül és a bástyáknál néhány ilyen kérdéses, kisebb, furcsa „paticstöredékre” felfigyeltünk. 6 A lovas szobrok esetében már Mozsolics Amália is feltételezte a dunántúli készítésüket: MOZSOLICS 1954a, 166. Kora vaskori leletünknek tartják: PATEK 1984; SZILÁGYI 2002, 113; KÁROLYI 2004, 157; ILON 2004, 72. 7 FEKETE 1999, 35. skk. 8 MISKE 1908, 266. 9 LIPPERT 1994, 151. skk.


17

díszítménye, szerelvénye lehetett. Arra is vannak adataink, hogy a magyarországi Hallstatt-kori leletanyagban is voltak agyagból készült emberalakok, önálló plasztikaként vagy edényapplikációként. A szalacskai III. halomsír anyagának leírásában olvassuk: „egy vörös kis edénykében kis fekete színő nıi idol is volt. A sírkamra egyik pillérénél ugyancsak egy törött idol került elı.”10 Agyag-emberalak (m: 8,3 cm) töredéke a Keszthely-apátdombi településrıl is elıkerült.11 Tekintsük át röviden a bronz szobrocskáink leletkörülményeit, lelıhelyeit! Lelıhely, a környékén:

telep: *

kincs: #

temetı: o

szórv.12 x

1. Velem/Bozsok-Kalaposkı,13 SM 54.508.625. 1. tábla. Kezében áldozati edényt tartó, ruhátlan fiatal nı, fején hold-sarlóval. Valószínőbb, hogy hibásan öntött, vagy kikopott (?) a csüngıkarikája. Hasán tálat tartott, de ez – a jobb kezével együtt – letörött és elveszett. Bal lába enyhén behajlítva és kissé hátrább van. M: 6,55 cm.

* ?

x

2. Sarkad-Bikajárási kút dőlı,14 MNM 83.28.1. 2. tábla. Feje hátul gömbölyő, elöl lapos, szeme enyhén bemélyített, orra szögletesedı, nyaka vastag, kerek, melle két kis bütyök, bal karja kör alakúra hajlított, jobb karja szögletes, két keze a hasán, háta homorú, feneke domború, bal lába egyenes, a jobb enyhén hajlik, nıi alak. M: 6,6 cm, sz: 2,7 cm.

? ?

# x

3. Somlószılıs, a Séd patak forrásánál.15 3. tábla/7. Nıalak, edénnyel a fején.

* o

# x

4. Nyergesújfalu, Duna-part, MNM 55.52.1. Torqueses férfialak,16 karjait elırenyújtja. M: 13 cm.

? o

x

5. Nyergesújfalu, MNM 55.52.2. 3. tábla/8. Hiányos (a végtagjai csonkák) nıi ólom szobor.17 M: 10,2 cm.

? o

x

* o

x

6. Sümeg-Haraszti dőlı, MNM. 3. tábla/2. Igen elnagyolt ábrázolású lovas alak, jobb keze az átfúrásnál letört. H: 4,2 cm, m: 2,9 cm.18 10

KABAY 1960, 51. PATEK 1984, 76, 26. t. 1, további irodalommal. 12 Itt elsısorban a jelentısebb – de szórványosnak minısített, vagyis nem ismert vagy kevéssé ismert lelıhelyrıl, ill. bizonytalan/ismeretlen lelıkörülmények között elıkerült – fémtárgyakat jelezzük. 13 MISKE 1908, 266. Közigazgatásilag a Velemmel szomszédos Bozsok községhez tartozik a terület. 14 KEMENCZEI 1990, 29. 15 DARNAY 1913, 410; MRT 3, 198. 61. k. 2. 16 MRT 5, 271; SZABÓ 1982, 12–18. k.; PATEK 1984, 76; À LA FRONTIÈRE 1998, Kat. 105, Fig. 44. 17 UO., 22–26. k.; PATEK 1984, Taf. 22. 10; À LA FRONTIÈRE 1998, Kat. 106, Fig. 44. 18 MOZSOLICS 1954, 166, 42. t. 2. 11

EME FEKETE MÁRIA

18

7–8. Székesfehérvár, MNM 17.1954. 3. tábla/3–4. 2 db sisakos, lovas alak,19 bal kezük hengeres csonk, pajzs tartására képezték ki. M: 5,0 és 5,5 cm. 9. Szıny-Ószıny, London BM WG. 2351. Mellszobor.20 10. Százhalombatta, MNM 17.1954. 3. tábla/10. Kettıs sípot (aulost) fújó, átfúrt lábú férfi szobrocskája.21 Feje hosszúkás, füle eláll, szemét félkör alakú bemélyedés jelzi, karja és lábszára poncolásokkal díszített, ujjait is poncolás jelzi, derekán körbefutó vonalak. M: 7,3 cm. 11. Keszthely-Dobogó, KBM 54.14.1. 4. tábla/3. Lapos öntéső, orans férfialak, jellegzetes umber stílusú bronz szobrocska.22 M: 5,6 cm. 12. Somlóhegy, VLDM 63.86.1. 4. tábla/2. Sisakos harcos lépı, umber stílusú szobrocskája, a Séd-patak forrásvidékérıl.23 M: 4,35 cm. 13–23. „Szombathely vidéke”(!). 5. tábla. Elıször a MNM-ba, onnan a SzM-ba került24 11 db lapos öntéső, többnyire kissé hiányos, bevésett, ferde vonallal, körponcolóval 19

? ?

?

? o (?)

?

* o

x

* o

x

* o

x

* ?

x

MOZSOLICS 1954, 166; 1954a, 47; À LA FRONTIÈRE 1998, Kat. 107–108, Fig. 46; PATEK 1984, 22. t. SZABÓ 1982, 226, 24. jegyzet, 4–7. k. Állítólag két tordírozott nyakpereccel és egy geometrikus dísző karpereccel együtt hamvasztásos sírban volt. Cf. a hallstatti temetı 505. sírjából (KROMER 1959) elıkerült párhuzamával. 21 MOZSOLICS 1954, 165, 42. t. 3; PATEK 1984, Taf. 76. 22. 9; EIBNER 1986, Taf. 4; À LA FRONTIÈRE 1998, Kat. 109, Fig. 45; EIBNER 1999, 37. skk., Abb. 1. Az aulos a korszakban általánosan ismert és a Borostyán-, valamint az Argonauta úton elterjedt hangszer volt. A keleti Hallstatt-kultúra területén ábrázolásai még: Kleinklein, XIII. cista: UO., Abb. 2; DOBIAT 1980, Taf. A 6; Býčí skála, barlangból: EIBNER 1999, Abb. 3; PARZINGER ET ALII 1995, Taf. 41. Nr. 350. 22 HORVÁTH 1972, 75; PATEK 1984, 76, Taf. 26. 3; SZILÁGYI 1989a, 175, 185, Kat. 8. 24; SZILÁGYI 1992, 223, Abb. 1–2. Hasonló stílusú szobrocskákat (12 darab) ıriznek pl. Jeruzsálemben is: ITALY OF THE ETRUSCANS, 141. 23 HORVÁTH 1972, 3. k.; MRT 3, 61. k.; SZILÁGYI 1989a, 185, Kat. 8. 25; SZILÁGYI 1992, 223, Abb. 3–4. Szilágyi J. Gy. az ún. Esquilinus-csoportba sorolja a keszthelyi és somlói figurákat, amelyek az umberek itáliai szomszédainak szentélyeiben, Közép- és Észak-Etruriában, Laviniumban, Satricumban, Rómában, sabin és picénumi lelıhelyeken fordulnak elı. Itálián kívül: Schelmenhofstadt (Gallia, sírból), Šmarjeta (Szlovénia), Studenci (Bosznia). Jó másfél évtizede a keszthelyi és somlói darabokat még az ún. pszeudoleletek körébe sorolta. (Véleményének módosítását lásd a 24. jegyzetünkben.) További darabokat is idesorol, pl.: Ampuriasból stb. UO., 224. és a 21–25. jegyzetek. Itt meg kell említeni még három Hallstatt-kori, 6–5. századi szobrocskát Vöcklabruckból (OÖ): HALLSTATTKULTUR, 241–242, 13. 6–8. Ezekkel közeli rokon stílusú a Szépmővészeti Múzeum 66.102.A leltári számú szobrocskája. 24 SZABÓ 1982, 226, 13. jegyzet; SZILÁGYI 1989b, 16. skk., 14. k. és a bibliográfiában: 31. sk.; SZILÁGYI 1989a, 175, 183–185, Kat. 8.13–23; Uİ. 2002, 113: „az erısen absztrahált mintázású kisbronz férfi- és nıalakok… tömegesen kerültek elı az 5–3. századi helyi [ti. itáliai, elsısorban umber] szentélyekbıl, és eljutottak egyfelıl a Dunántúlra [!!!], másfelıl az Ibér-félszigetre is.” Vagyis: megszületett az áttörés, a „Szombathely környéki” lelıhelyő (és egyéb, ismeretlen magyarországi lelıhelyő) darabok visszavihetık lennének a Nemzeti Múzeumba vagy a „Szombathely környékiek” netán, a Savaria Múzeumba is kerülhetnének! 20


díszített, jellegzetes, meztelen férfi és hosszú szoknyás nı alakú, erısen stilizált, umber stílusú bronz szobrocska, többnyire durván kidolgozott felülető, reszelınyomokkal. A díszítı poncolók méretei különbözıek. 13. SzMM 76.2.A.25 Harcos szobra, sisakkal. M: 4,55 cm. 14. SzMM 76.3.A.26 Széttárt karú férfialak, mellkasán vasrozsda folt. M: 5,45 cm. 15. SzMM 76.4.A.27 Széttárt karú férfialak, mindkét keze átlyukasztva, a balban vaskarika csonkja. M: 5,22 cm. 16. SzMM 76.5.A.28 Álló férfialak, jobb keze hiányos, bal keze átlyukasztott (vegyszerrel kezelt). M: 4,9 cm. 17. SzMM 76.6.A.29 Férfialak orans pózban. M: 3,17 cm. 18. SzMM 76.7.A.30 Férfialak orans pózban, a mellét és köldökét jelölı körponcban talajmaradvány. M: 3,45 cm. 19. SzMM 76.8.A.31 Férfialak orans pózban, jobb keze vasrozsda nyommal. M: 3,37 cm. 20. SzMM 76.9.A.32 Orans nıalak, a mellét jelölı körponcban talajmaradvány. M: 3,5 cm. 21. SzMM 76.10.A.33 Orans nıalak. M: 4,25 cm. 22. SzMM 76.11.A.34 Orans nıalak. M: 4,03 cm. 23. SzMM 76.12.A.35 Orans nıalak. M: 3,9 cm.

19

? ?

?

? ?

?

? ?

?

24. Vas megye, NHM 45.754. Torques, mindkét végén emberfejben végzıdik,36 szeme koncentrikus kördíszes, tömör, öntött és poncolt. A poncoló, inkább középlı fúró átmérıje: 0,64 cm. A külsı kör keskenyebb, a belsı vastagabb. Átm.: 16 cm. 25. Mohács (?) – Élesd, MNM 12.1950.70. 6. tábla. Lépı férfialak, jobb lábán csappal,37 feje tojásdad alakú, szemét két beütött kör, száját és állát vízszintes vonal jelzi, az egykori Fleissiggyőjteménybıl. M: 9,6 cm, sz: 3,2 – 4,6 cm. 26. Kapospula-Heténypuszta,38 MNM 85.6.1. 25

SZILÁGYI 1989a,183, Kat. 8.13. SZILÁGYI 1989a, 183–184, Kat. 8.14. 27 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.15. 28 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.16. 29 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.17. 30 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.18. A tárgyon lévı földmaradvány feltétlenül vizsgálandó! 31 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.19. 32 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.20. 33 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.21. 34 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.22. 35 SZILÁGYI 1989a, 184, Kat. 8.23. 36 HALLSTATTKULTUR 1980, 253, Kat. 15.3; SZABÓ 1982, 2–3. k.; FEKETE 2008, 231, Abb. 5. 37 KEMENCZEI 1990, 31, 2. k.; À LA FRONTIÈRE 1998, Kat. 104. 38 Közöletlen, említi: KEMENCZEI 1990, 31, 10. jegyzet. 26

EME FEKETE MÁRIA

20

27. Szilágypér (Pir).39 3. tábla/11. Igen archaikus40 jellegő phallikus túlméretezett lábbal.

szobrocska

aránytalanul

? ?

?

? ?

?

29. Farmos-Tápiófarmos,42 MNM 16.1913.3. Phallikus szobor, szemét bemélyedés jelzi, kis orr, bevágott száj, nyakán gyöngyösen tagolt torques, karja behajlítva, térdén bütyök, talpa lapos.

? o

?

30. Sopron vidéke,43 MNM 15.1914.1. (Római Győjtemény). 7. tábla/1. Ruhátlan férfi, mindkét karja és bal lába letörött. Jobb lábával elırelép, talpából kis szögecs áll ki. Az archaikusabb umbriai formákra emlékeztet. M: 9 cm.

* o

x

31. Rezi-Rezicseri, homokbánya, 33. sír,44 KBM. 7. tábla/2. Égett, deformálódott, bal karján eredetileg vaskarika volt.

? o

? ?

? o

# x

28. Zsámbék. 3. tábla/5. Phallikus bronz szobrocska.41

32. Nagylót-Máriacsalád/Vel’ké Lovce, Bez. Nové Zamky, volt Bars megye, a leletegyüttes többi tárgya Prágába került.45 Kincslelet. 7. tábla/3. Phallikus szobor, jobb kezét felemeli, balját a szeméremtagján tartja, háta közepén kis bronzrúd, melynek segítségével valamire felszerelhették. Szemét koncentrikus körök alkotják.46 M: 8,4 cm. 39

ROSKA 1934, 187; PATEK 1984, Taf. 22. 11. Arányaival, formájával egy latiumi darabra emlékeztet (SZILÁGYI 1989b, 14. k.; 2002, 112, 80. k.), bár annál biztosan késıbbre kell keltezni. 41 SZÁNTÓ 1951, 43–44. A szobor egészének megfogalmazása – kivéve a nemi jelleg ábrázolását – nagyon emlékeztet egy hallstatti sír (KROMER 1959, 116. sír), áttört tırmarkolatban ábrázolt kettıs férfialakjára. KRIEGER UND SALZHERREN 1970, 173, Kat. Nr. 59, Taf. 29–30. 42 A szobrocska elveszett, csak fénykép alapján írta le KEMENCZEI 1990, 34, 3. ábra, 3. 43 Közöletlen, a leletnek a Nemzeti Múzeum Római Győjteményében ırzött kartonjára Szabó Ádám hívta fel a figyelmemet. Szívességét ezúton is köszönöm. Csak annyi olvasható a leltárkönyvben, hogy a MNM Marcell Elemértıl vásárolta. (Szerencse, hogy rómaiként leltározták be, így nem került át a Szépmővészeti Múzeumba hazai lelıhelyét elvesztett tárgyként.) 44 Kelta környezetben, hamvasztásos sírból (33. sír) került elı. A sírgödör ovális, 130 x 180 cm átmérıjő, mélysége 180 cm, 10 cm vastag égett kormos, kevert rétegben volt. A tárgyleírás szó szerint: „Amulet. Solid cast bronze figurine of a man, standing on slightly straddled leds with the right arm bent to the chest. The left arm is placed against the left hip. The eyes are marked by incised depressions while the mouth of the the figurine is composed of an engraved, elongated and inverted ››V‹‹. A further incised line separates the long slender neck from the head. The holes marking the ears were drilled with an awl-like tool on both sides of the complete circle around this area is interrupted at the neck which forms an almost a representation of a bird can be seen. The figurine is burnt and the melted bronze has run down over some areas. In spite of this, the representation of braidlike coiffure is unambiguous on this figurine because the fingers are indicated by small incisions while the buttocks of the heavily rounded posterior of the figurine are divided by a marked slit. Originally, there was an iron ring around the left arm which may have served as suspension. The badly corroded iron ring disintegrated during conservation”. HORVÁTH 1987, 112–113, Pl. XXIV. 1; HORVÁTH 2001, 14. 45 A volt Bars megye; a kincslelet „súlya a 30 fontnyi súlyt túlhaladta”. HAMPEL 1892, 81; HAMPEL 1886, 69. t. 1; KOLNIK 1982, Abb. 1. 40


21

33. Liptószentiván (Liptovsky Jan).47 7. tábla/4. Nagyon sematikus nıi szobrocska, arcvonalát kettıs V vonallal jelezték.

#

34. Szodó (Zeliezovce-Svodov).48 Bronz férfialak. 35. Nyitra (Nitra) vidéke.49 Jobb keze a hasán, baloldalt, a derekán, szeme koncentrikus körökbıl áll, ithyphallikus. M: 4,2 cm. 36. Ismeretlen lelıhely,50 SzM 69.12.A. Táncoló jellegő figura, ruhátlan, lábfeje mintha arra szolgálna, hogy valamibe beszúrható legyen. M: 7,02 cm. 37. Ismeretlen lelıhely,51 MNM, 1951-ben vásárolták. 3. tábla/1. Lovas alak, jobb keze átfúrt, feltehetıen eredetileg lándzsát tartott benne, vagy legalábbis lándzsa tartására52 képezték ki egykor. 38. Ismeretlen lelıhely,53 MNM 85.6.1.2. 39. Ismeretlen lelıhely,54 Magyarország, a Déri-győjteménybıl, DDM. Lovas alak, áll. Bal keze hengeres csonkban végzıdik, valószínőleg pajzsot tartott. 40–42. Komárom vidéke (?)55, egykor MNM 29.1936.15–16–17. leltári számon volt.

46

? ?

? ?

Szem-kiképzése rokon a „Vas megye” lelıhelyő, emberfejes torquessel (felsorolásunkban a 24. szám). Valószínőleg ún. középlıfúróval készítették a szemét jelölı koncentrikus köröket. Ilyen szerszám Velem-Szentvid leletanyagában több is elıfordul, pl.: NHM 14.172; SM. 54.512.661 (az utóbbi a szombathelyi állandó kiállítás „Fémmővesség” c. tárlójában látható), és Lengyelen is megtalálható volt: WOSINSZKY 1889, IV. t. 38. Ilyen, koncentrikus körös díszítésében rokonítható egy görög (Thébai, Kabírok szentélye), késı 8. századi kis bronz plasztika – ezen is hasonló bevésések láthatók – egy borját szoptató szarvas figura hátán ülı madárral: BOARDMAN 1994, 30, Fig. 20; 1994a, 12, Fig. 9. 47 Egykori Liptó megye: HAMPEL 1886, 69. tábla 2. Pateknél ez a szobrocska ismeretlen lelıhelyőként szerepel, közelebbi adatok nélkül, de a kép alapján azonosnak látszik Hampel publikációjának rajzával! PATEK 1984, 22. t. 6. 48 MITSCHA-MÄRHEIM – PITTIONI 1934, 134. skk. (non vidi); KOLNIK 1982, 245; PATEK 1984, 22. t. 11. 49 KOLNIK 1982, 245, Abb. 2. 50 HAMPEL 1886, 69. tábla 3. Ugyanaz, ismételten: a Szépmővészeti Múzeumnak átadva: SZILÁGYI 1989, 16. skk., 13. kép; SZILÁGYI 1989a, 181, Kat. 8.7. 51 HAMPEL 1886, 69. t. 5a–b; MOZSOLICS 1954a, 165, 42. t. 1; PATEK 1984, 22. t. 1. 52 Ezt a megoldást a Szépmővészeti Múzeum egy umbriai harcos szobrocskáján (ltsz.: 69.3.A) is láthatjuk. SZILÁGYI 1975, 13. kép; CSORNAY 1987, 32, 36. k. 53 KEMENCZEI 1990, 31, 10. jegyzet. 54 Említi MOZSOLICS 1954a, 166. 55 A Magyar Nemzeti Múzeum a Milch-győjteménybıl vásárolta e leleteket (aktaszám: 150/1932), lelıhelyként „esetleg Komárom vidéke” volt megjelölve. (Milch Áron komáromi vaskereskedı és régiséggyőjtı volt.) 1966. június 21-én átadták a Szépmővészeti Múzeumnak, aktaszám: 863-2118/1966.R.A. SZILÁGYI 1989a publikációban e tárgyakra nem akadtam, itt a Milch-győjteménybıl nincsenek adatok.

EME FEKETE MÁRIA

22

43. Kiskıszeg (Batina). Szórványos bronz szobrocska.56

* o

? x

44. „Nyugat-Magyarország” (?), RGZM Inv. Nr. 0.26985.57 Egyoldalú öntımintában készült súlyzó-bokszoló férfi, phallikus, bevonalkázott sapkával, derekán karcolt, ferdén vonalkázott övvel, mellkasán X alakú pánt. M: 5,5 cm. 45. Ismeretlen lelıhely,58 Közép-Itália, SzM 66.101.A. Lapos nıi figura, haj és hajpánt jelölésével, arca, melle, köldöke poncolóval kialakítva. M: 5,3 cm. További emberalakok, emberábrázolások más bronz formái: • Több ismeretlen és/vagy bizonytalan eredető, származású bronzalak a Szépmővészeti Múzeum Antik Győjteményében; eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeumból átadva (ill. még korábban a Kund-, Milch-, Haán-, Kilényi- és egyéb győjteményekbıl kerültek múzeumba).59 • Velem-Szentvid, apró, emberalak-fejő bronztők.60 • Balf, poncolt emberalakkal díszített lemez.61 • Velem-Szentvid, háromszög alakú, nagyon sematikus nıi alakot rajzoló csüngık.62 Ezeknek az ábrázolásoknak határozott kapcsolata van az ún. Tanit-jellel is – amelynek van egy etruszk változata is, ennek lelıhelyei: Veii, Bisenzio, Róma és Delphoi(!), és van két velemi példánya: az egyiknek szinte teljesen pontos párdarabjai Gorszewiceben (Poznan) és Szomolányban kerültek elı, a másik az itáliai darabok variánsa.63 E csüngıket különféle tárgyakra függesztették, Itáliában leggyakrabban situlák, amphorák fülére akasztották. • Masszívabb háromszög alakú csüngık, nı alakú, ember alakú csüngık”64. * „Vas megye”, hamisított arany szobrocska és hamisított, poncolt emberalakkal díszített aranylemez, hamis „Körmend”, ál-lelıhelyadattal.65 56

TODOROVIĆ 1968, 26. t. 4. A tárgyat Mainzban eladó tulajdonosa Nyugat-Magyarországot(!) jelölte meg lelıhelyként. A publikáló abból a megfontolásból kiindulva, hogy ilyen stílusú tárgyak az Alpok belsejében szoktak elıkerülni, ezt a bediktált lelıhelyadatot nem vette figyelembe. Jelen helyzetben a nyugat-magyarországi lelıhelyet sem megerısíteni, sem cáfolni nem lehet. EGG 1980, 55. 58 A Kilényi-győjteménybıl került a Nemzeti Múzeumba, majd a Szépmővészeti Múzeumba. PÓSTA 1918, 179, 46. szám, 7. k. 4; SZILÁGYI 1989a, 183, Kat. 8.12. 59 Egyedül talán a Fejérváry–Pulszky győjtemény tárgyairól ismerjük, hogy mely darabja honnan, mikor került tulajdonosához. Lásd az 55. jegyzetet is és SZILÁGYI 1989a, 174. skk., különösen 179–183. 60 A velemi régi és új ásatások anyagában is elıfordulnak a sematikus háromszög alakú, szoknyás, kis gömbös fejő, emberi testet tőfejként megformáló bronz tárgyak. 1980/β-gödörbıl került elı ez a tő, égett környezetbıl, az egyik cserépdarabon gyantaszerő olvadék (füstölıszerként használt borostyán? Cf.: TÓTH 2009, 17), MISKE 1907–1908, LIV. t. 10–12; FEKETE 1986, Taf. 15. 4. 61 BELLA 1910, 39–43. c–d ábra. 62 MISKE 1907–1908, LIV. t. 5; FOLTINY 1958, a címlapon és Taf. 2. 1; FEKETE 1999, 42, 1. k. 2–2a. Ezek újabb darabja – a Borostyánkı út mentén – Szomolányból került elı: STUDENÍKOVÁ 2008, 100, Obr. 7. 2. 63 Az elızı jegyzet és HASE 1992, 13. k.; lásd még FEKETE 2007, 78, 307. jegyzet, 18. k. 64 Pl. Vaskeresztes: MOZSOLICS 1942; „Kıszeg”: KOVÁCS 1998–1999, 26, Fig. 2.1–6. Kovács T. szerint a lelıhely Kiskıszeg/Batina, ezt vitatom: FEKETE 2008a és a nyomdában lévı tatai bronzkoros konferencia-kötetben. 65 A közelmúltban hiteles leletként jelent meg a fényképe egy – egyébként kitőnı – munkában. Aki e „leletet” készítette és a szombathelyi múzeumnak eladta (érte megszerezte cserébe a hiteles bozsoki hun kori arany övcsatot, ez késıbb Amerikában bukkant fel), tisztában volt a kora vaskori tárgyak stílusával. A hamisítás tényét már Mozsolics Amália publikálta. Mauthner László régiségkereskedı és Niklovits Károly ötvös – mint 57


23

Más anyagból vagy más technikával készült emberábrázolások: - A fentebb már emlegetett agyag emberplasztikákon66 kívül nem feledkezhetünk el a kora vaskori kerámiák világhírő, rajzos, antropomorf ábrázolásairól ezek különleges jelentısége és újabb interpretációja miatt sem.67 - Ember alakú edények vagy láb alakú edények, kéz Velem-Szentvidrıl.68 - Százhalombattáról, a 109. halom máglyamaradványai közül elıkerült egy kéztöredék súlyzóval (caestus), csontfaragvány.69 A hazai lelıhelyő szobrocskáktól a sarkadi plasztikát (2. tábla) publikálója – bizonyos stílusjegyei miatt – elkülöníti, keleti eredetőnek határozza meg.70 A tárgyat magát nem láttam, csak a róla készült publikáció rajzát és fotóját, amely alapján nehéz lenne bármilyen stílusbeli különbséget tenni a sarkadi, a kalaposkıi71 (1. tábla), sıt a Reziben72 (7. tábla/2) hamvasztásos kelta sírban(!) elıkerült darabok között. Ez utóbbi lelet értelmezése igazán érdekes lehet, hiszen egyértelmően korábbi kultusztárgy került elı egy LT B1 korú sírból.73 A sarkadi és a kalaposkıi bronz figura méretre is

készítı – neve merült fel a kérdéssel kapcsolatban. (MOZSOLICS 1974, 218–220, Taf. 27. 2a–b.) Velem (arany lemezek) és Körmend (arany szobrocska) lelıhellyel kerültek ezek a tárgyak a szombathelyi múzeumba. Az ügy további érdekessége, hogy a hamis aranytárgyakból a British Museumnak is sikerült eladni. E kérdésrıl Bóna Istvántól kapott, az ELTE Régészeti Tanszékén, Tompa Ferenc hagyatékában volt fotókról értesültem. Az A-val jelzett fénykép 3 aranykorongot és 3 trapéz alakú lemezt mutat, hátoldalán C. F. C. Hawkes aláírásával (németül): „British Museum: B&M. no. 1926, 10-13. Scheiben und Plättchen, je 3, in Goldblech, mit eingepunzten Verzierung, einschl. Menschendarstellungen. Von L. Mauthner – Budapest gekauft 1926, mit gefälschtem Fundort Podmokly-Böhmen-. Echter Fundort??” A B fénykép hátlapján ua. a kézírás és aláírás: „Museum Szombathely: Goldbleche aus Velem-Szentvid. 1. Scheibe: Eingepunzte Verzierung. Etwa 4 cm Dm. 2. Rechteckig 5,2 : 4,2 cm., mit eingepunzten Pferd. 3. Drei trapezförmige, 4 cm hoch, mit Menschen. Nach Fotos. P. Jacobstal - nos. 739-740. -” E két fotóval együtt volt egy keményebb fotókarton (barnás színárnyalatú elıhívással) mindenféle felirat vagy jelzés nélkül. A fényképen felismerhetıen a jánosházi, halomsíros kori tordírozott, mindkét végén spirálkorongos karperec, továbbá még három tordírozott arany karperec, az egyik közepébe elhelyezve a B jelő British Museum-i fotó 1. sz. korongja és egy kisebb arany huzaltekercs. A képbıl kivágva egy kis négyszögletes rész, amely megvan, és az egyik trapéz alakú lemezt ábrázolja. Még egy kis, négyszögletes, kivágott kép van trapéz-csüngıvel. Ez utóbbi képrész valószínőleg az eredetileg jóval nagyobb, kettévágott képtáblából származik, amelyet Tompa igyekezett megszabadítani a hamisított, ıskori jellegő tárgyaktól. Sajnos a történteket magyarázó levélváltás nem áll rendelkezésemre, de minden bizonnyal Jacobstal képanyagára hivatkozva, Hawkes felvilágosítást kért Tompától a velemi és más közép-európai anyagra vonatkozóan, és ekkor derülhetett fény a szombathelyi múzeumban lévı hamis tárgyakra is. (Zárójeles megjegyzés: a Tompa-féle kettévágott fotótáblán lévı három, tordírozott aranykarikán a lelıhelyet vagy leltári számot jelzı kis biléta van Miske(!) kézírásával, ezek közül kettı látszik töredékesen, az egyiken „925,..2.” [talán 102], a másikon: [925.?] „bronz 143.”. Legutóbb (tévesen) újra hitelesnek vélték a feljebb leírt aranytárgyakat: KÁROLYI 2004, 211. kép. Ugyanitt, a 212. képen látható az a szintén hamisított, ötágú, poncolt csillagmintával díszített lemez, amelyik a Hawkes-féle és a Tompa(?)-féle fotókon is szerepel. 66 Lásd a 10–11. jegyzeteinket is. Hasonló szobrok a százhalombattai 109. halomból is elıkerültek: HOLPORT 1993, 9. k.; lásd még a horvátországi anyagot: RATNICI 2004, 327–354. katalógusoldalak képeit is. 67 A Sopron környéki halomsírok emberábrázolásainak rengeteg szakirodalmából csak az alappublikációját – GALLUS 1934 – és a legfrissebben megjelent értelmezését idézem: TÓTH 2009. Nagyon sematikus, karcolt ember- és faábrázolás egy velemi orsógombon (SM 54.577.92) is van. 68 MISKE 1907–1908, LIV. t. 27–28, LV. t. 7–9. 69 HOLPORT 1993, 27, 10. k. 4. További irodalom: FEKETE 1999, 44–45. Valószínőleg súlyzónak kell értelmeznünk a balfi, reprezentatív csüngılemez (a „szertartásmester” jelvénye lehetett) legfelsı frízén a poncolt alakok kezében nagyobb ponttal jelölt tárgyat is: BELLA 1910, 40. c és fıleg d ábra. 70 Véleménye szerint a Tepe Sialk B temetı 7. és 74. sírjaiból kerültek elı hasonló nıi szobrok. KEMENCZEI 1990, 29, 1. ábra, 33. 71 MISKE 1908, 266. 72 HORVÁTH 1987, 112–113, Pl. XXIV. 1; HORVÁTH 2001, 14. 73 UO. A feltárt 66 síros temetı vegyes rítusú volt, hamvasztásos és csontvázas – a LT B1-LT C1 idıszak közé keltezhetı – sírokat tartalmazott. A kérdéses sír mellékletei egyértelmően a legkorábbiak, igazából Hallstatt-

EME 24

FEKETE MÁRIA

szinte tökéletesen azonos, legfeljebb a sarkadi feje arányaiban nagyobb, azt pedig lehet, hogy úgy érték el, hogy a fejrészt ismeretlen célból utánöntötték.74 A bronz szobrocskák minden bizonnyal kultuszcselekményekkel hozhatók kapcsolatba, fogadalmi vagy áldozati leletek lehettek.75 Ezt a feltételezést megerısíti az a kevés adat is, ami néhány esetben a lelıhelyrıl, leletkörülményrıl rendelkezésünkre áll.76 Továbbá: hasonló tárgyak Itáliában gyakran, ismert szentélyekbıl kerülnek elı.77 A lovas alakjainkat külön is ki kell emelni, ezek pontos párdarabjait szintén itáliai (venetiai) szentélybıl ismerjük.78 A szobrok pontosabb keltezését, korszakokhoz kapcsolását megnehezíti az egyes kultuszhelyek gyakran több korszakon is áthúzódó használata.79 Ezért is nagyon nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy a kelta környezetben elıkerült bronz szobrocskák (Rezi,80 Farmos) mikor készültek valójában.81 Hiszen a kultusztárgyak egyrészt mindig archaizálnak, másrészt emléktárgyat, kultusztárgyat ma is mindenki ıriz, legalább a nagyszüleitıl. b. Zoomorf alakok A bronzból öntött állatábrázolásaink, állat alakú füles csüngıink feldolgozásával még az antropomorf figuráknál is rosszabb helyzetben vagyunk. Csak régi, bizonytalan lelıhely-adatok: szakirodalmi említések – kép nélkül – állnak rendelkezésünkre. Ezek némelyike önálló plasztikai alkotás, más részük csüngı, ill. elıfordulnak olyan „fibulák”82 is közöttük, amelyeknél a tárgy lehetséges eredeti funkciója – hiányos voltuk miatt – nem határozható meg pontosan. Az állatszobrocskák szerepe igen kitüntetett és fontos lehetett.83 Értelmezésüknél jól indokolható, bizonyítható párhuzamot vontak a görög szentélyekben is megtalálható zoomorf figurákkal, melyek között a leggyakrabban koriak, valószínőleg családi örökségként maradhattak hosszabb ideje tulajdonosánál. E temetı népessége vagy népességének egy része biztosan helyi eredető lehetett, a kelta kor elején, elsı felében. 74 Az idézett publikáció (KEMENCZEI 1990) fotóján látszik, hogy valamilyen színkülönbség is van a szobor teste és feje között. Esetleg egy szintén kikopott csüngı-karika csonkját tüntették el az utánöntéssel? 75 Ehhez kitőnı helyszínül szolgál a Somlóhegy fenséges tömbje, a patakjai és a forrásai is. Lásd a 3. számú szobrocskánk lelıhelyadatát! De, mint látni fogjuk, a kalaposkıi helyszín is szentélyként interpretálható. 76 Lásd a táblázatunk összegyőjtött adatait is. 77 Pl. Este-Baratela szentély: NOT. SCAV. 1888, 3, 71, 147, 204, 313, 483. 78 Pl. Montegrotto, tavi szentély: DÄMMER 1986, 37. ff., Taf. 8, 9, Taf. 9, 13–17. 79 A Szárazd és Regöly közötti mocsarakat – legalább a Kr.e. 1. évezred folyamán, végig – áldozóhelyként használták. 80 Ehhez a darabhoz stílusban is hasonló, szintén késıi figura – szkíta környezetben – sírból került elı a Sulmvölgyben: WEDENIG 1997, 117. ff., Abb. 6. 81 Nemcsak a hazai lelıhelyekkel/leletekkel vannak ilyen nehézségek: keltának határozták meg a Kiskıszeg/ Batináról elıkerült szórványos szobrocskát is. TODOROVIĆ 1968, 26. tábla 4. 82 Vagy csak fibulának gondolt állatszobrocskák. Talán ilyen lehetett, vagy valószínőleg ilyen volt a kisravazdi kincsleletbıl elveszett „lófibula” is. FEKETE 1973, 348, *59. szám. Esetleg nem is fibula, hanem csüngı lehetett. Nagyon közeli rokon stílusú ló alakú csüngıt, ismeretlen lelıhelyrıl lásd HAMPEL 1886, LXVIII. t. 1. Errıl a csüngırıl azt is feltételezhetjük, hogy esetleg a kisravazdi kincsbıl – onnan eltőnt egy lóalak, amit a pannonhalmi latin nyelvő inventáriumban még leírtak – vagy más, ismeretlen kincsbıl, „szentélyleletbıl” származhatott (lásd a 90. jegyzetünket). De a lóalakunk fibula is lehetett, hiszen ilyet is ismerünk szép számmal, lásd a 99. jegyzetben. 83 A kelet-alpi és a szomszédos területek agyagszobrocskáiról: NEBELSICK 1992, 423. és a 26. jegyzet. Nagy számban ismerünk ilyen szobrocskákat és lovas ábrázolásokat is az egész területrıl. Kiemelkedı jelentıségőek a gemeinlebarni és langenlebarni figurák. Az utóbbiak között volt néhány különösen érdekes figura – lovas harcos alakja pajzzsal – a lábához tapadt ragasztóanyag-maradvány alapján – fatalpon felállítva, ahhoz erısítve lehet elképzelni a kompozíciót. A ragasztó betulin tartalma nyírfakéreg szurokból származott. SAUTER ET ALII 2002, 35. ff., picture 1. Itt ismét utalnunk kell a – képben eddig még nem közölt – szalacskai agyag nıi alakokra. Hasonló plasztikák kerültek elı a 109. százhalombattai halomsírból is: HOLPORT 1993, 9. kép. Ilyen és hasonló agyagszobrocskákra alapozva egy egész győjteményes kiállítást is rendeztek a zágrábi Nemzeti Múzeumban: RATNICI 2004. Itt kell megemlítenünk egy vöröses színő, talán tőzikutya/holdidol állatfejő töredékét Ság-hegyrıl, Tima László gimnáziumi igazgató győjteményébıl: KÁROLYI 2004, 13, 21. kép. (Ennek fej-kiképzése hasonlít egy velemi csészefül díszére, az állatfejben végzıdı számszeríjas fibulákra és a lófejő tőkre is: MISKE 1907–1908, XLII. t. 26–27, LIV. t. 6–9, 17, LV. t. 10–12.)


25

elıforduló alakok a ló-bika-ız/szarvas formák.84 Ezek az állatalakok egyes görög istenségek85 szimbólumai, olykor epiphaniájukat jelölték, de egyben évszakok jelképei is voltak. A ló-, bika-, szarvasalakok mellett a kos/kecske figurák fordulnak elı leggyakrabban a keleti Hallstatt-kultúra területén bronz és kerámia változatban; állatszobrocskák és protomé változatban is.86 A balkáni, szlavóniai, bánsági területeken a különféle állatfigurák bronz depot-okba kerülnek, és itt korábbiak, még Urnamezıs koriak (HaB1), pl. Poljanci, I. lelet, Slavonski Brod, Brza Palanka.87 A bronz állatplasztikák lelıhelyei: 1. Lóalak, hátán felfüggesztésre szolgáló karikával, Velem-Szentvid.88 2. Lóalak, a felfüggesztı karikája kikopott, hiányos, Velem-Szentvid.89 SM 54.512.649. 3. Ló alakú csüngı, ismeretlen lelıhely (8. tábla/1). Hátán a sörényét lemezszerő díszítmény ábrázolja, az állat füle félkör alakú, fején, nyakán, hátán és mellsı lábán bekarcolt rovátkolásokkal. Csüngıje ötszög alakú, a dunántúli vagy a kelet-alpi ötvösmőhelyek stílusában készült.90 4. Állatalak, Komárom vidéke(?).91 5. Kos, volt Liptó megye (?),92 MVF, IV d 3020, h: 4,7 cm, m: 2,5 cm. Csavart szarvú kos, kissé szögletesen megtörı nyak-hát hajlatában felfüggesztésre szolgáló karika. Lába, farka hiányos.93 6. İz alakú, kecses csüngı, hátán kissé kopott karika,94 Szebény, JPM, PVM 473. Régi, leletkörülmények ismerete nélküli „szórvány”. 7–10. Ló-, kos- és ızalakok, 4 db, Batina (Kiskıszeg).95 11–12. Lóalakok, 2 db, Dalj (Dálya).96 13. Szarvasalak, felfüggesztésre szolgáló fül vagy karika nélkül, Sotin.97 Más megfogalmazású bronz állatalakok (nem teljes körő győjtés, csak jelzés): • Állatfibulák. Kacsaalak, egy, a kutatásból már elveszett darab.98 A magyar régészeti szakirodalomban „kutya”-fibulák, máshol inkább lóként interpretált állatalakok nagy területen szóródva, több-kevesebb önálló formát képezve találhatók meg Dél-Itáliától kezdve az Alpok és a 84

KILIAN-DIRLMEIER 1979, 166, 187; METZNER-NEBELSICK 2002, 454. Összindoeurópai is. 86 Ezeknek az állatalakoknak és az általuk szimbolizált isteneknek az azonosítása külön tanulmányozást, elemzést és összefoglalást igényel. Itt csak megemlítjük a megkettızött vagy megháromszorozott, ún. janiform állatábrázolásokat, amelyek a Szépmővészeti Múzeum Antik Győjteményének kiállításán is láthatók (SZILÁGYI 2002, 113) és ilyenek – többek között – a British Museum győjteményében is vannak: LLOYD-MORGAN 1986, 47. ff., 1–9. k. A bécsi NHM-ban is van két kettıs ló- és egy kosfigura: LIPPERT 1994, 153, Abb. 13. 87 METZNER-NEBELSICK 2002, 454. 88 HAMPEL 1898, 80. ’a’ kép: a ló balra néz, sörényét bevagdosások jelzik, hátán ép kis karika, h: 3,5 cm, m: 2,5 cm; MISKE 1907–1908, LIV. t. 1. 89 MISKE 1907–1908, LV. t. 16. Elképzelhetı, hogy a két kép ugyanazt a lóalakot mutatja be, két oldalról. Bár a második fotón a karika jól láthatóan hiányos, míg az elsın épnek látszik. A Savaria Múzeumban ma csak egy ló van. Ez önmagában nem bizonyítja azt, hogy eredetileg is csak egy volt. Miske gyakran mutatta be a tárgyakat mindkét oldaláról. 90 HAMPEL 1886, LXVIII. t. 1. Nem kizárt, hogy ez a lóalak lehet a Ravazd-kisravazdi kincslelet elveszett „fibulája”. Lásd korábban a 82. jegyzetünket is. 91 A Milch-győjteménybıl került – vétel útján – a Nemzeti Múzeumba (egykori leltári száma 29.1936.18. volt), onnan 1966-ban a Szépmővészeti Múzeumba. 92 v. KÁROLYI 1968, 94, Taf. 26. 2. 93 A csüngı stílusjegyei alapján megkérdıjelezi a lelıhelyadatot, és dél-pannoniainak, sıt kiskıszegi leletnek gondolja: METZNER-NEBELSICK 2002, 454. és 769. jegyzet. 94 MARÁZ 1979, 140 (a tárgyrajz), 159. 95 METZNER-NEBELSICK 2002, 454, valamint 768. jegyzet. 96 UO., további irodalommal és Abb. 202; RATNICI 2004, 278, Fig. 43. 97 METZNER-NEBELSICK 2002, 454, valamint 768. jegyzet; RATNICI 2004, 274, Fig. 33. 98 „Nagykanizsa vidékérıl”: MÁRTON 1913, 337, XIX. tábla, 154. 85

EME 26

FEKETE MÁRIA

Dunántúl területéig. Valóban az anyag egy része kifejezetten lovat ábrázol, a másik rész inkább felinákra hasonlít. Az összegyőjtött sorozat99 szinte azonos darabjai Velembıl100 és Sopronból101 kerültek elı. Ha – az elızményeket keresve – áttekintjük az ékszereknek a publikációkban elérhetı darabjait, akkor prototípusként egyetlen forma szökik azonnal szemünkbe. A tárgy megformálása, az állat testének megfogalmazása idézi a Pithekussai 325. sírjából származó oroszlánalakot, valószínőleg fibulát.102 A sír egyéb leletei: skarabeus, a sír idırendi kereteit megadó Bocchoris fáraó kartusával, euboiai és helyi utánzatú kerámia oinokhoék, skyphosok, askos,103 bronz spirális,104 valamint igen figyelemre méltó az elefántcsont és/vagy üveg- vagy borostyángyöngyökkel díszített drót-kengyelő fibulák105 elıfordulása is, stb. Most csak az oroszlánfigurát nézzük! Kecsesen megformált teste hiányos, farka kezdetben felfelé ívelıdik, de utána mégis lefelé hajlik (nem kunkorodik a háta fölé, mint az eredeti keletiek, nem követi a „mintakönyvet”), szája tátva, ahogy egy ragadozóhoz illik, és ahogy tátott szájában zsákmányával, egy patás állat lábával szokták ábrázolni a keleti görög, a korinthoszi és az etruszko-korinthoszi vázafestészetben is.106 A velemi fibula vaskosabb megformálású, a fején ferdén keresztülhúzódó – kutyaként értelmezhetetlen – bevagdosással díszített borda az oroszlán sörényét jelzi,107 s ez a nyakán is végigfut. Mellsı lábánál a tőtartója letörött, az újat szegecscsel applikálták, ami szintén elveszett. Hátsó lába egyhajtású rugóban folytatódik, és tőben végzıdik. Technikailag szinte ugyanilyen a soproni darab is (9. tábla). • Madár és nıalak kompozíció; madáralakkal díszített pálcatag, keleti Hallstatt-kultúra stílusa, Regölybıl.108 • Állatfejő bronztők – Velem-Szentvid.109 • Állatfejben végzıdı lábú Certosa-fibulák110 (10. tábla). A kora vaskor-végi Certosa- fibuláknak (Kr.e. 5. század) egyik különálló csoportját kell megemlítenünk: igazi vaskori technikával, kovácsolással készült bronz ékszerek. E fibulák újra két-, sıt esetenként többrészesek; a kengyel kis, ellentett irányú, lyukasztott végébe egy apró bronzpálca segítségével számszeríjas formára tekert rugószerkezetet illesztenek. A Velem-szentvidi település leletei között elıkerült egy olyan sorozat is, amelynek segítségével nemcsak az észak-itáliai eredető kapcsolótők helyi variánsainak gyártása bizonyítható, hanem készítésük pontos menete is rekonstruálható, mégpedig a hosszú évszázadokon át 99

ELES MASI 1986, Tav. 188–189; TERŽAN 1990, 17. térkép és lelıhelylista; GLUNZ 1997, 134. skk.; METZNERNEBELSICK 2007, Abb. 6. 100 MISKE 1904, 34, Fig. 34; MISKE 1907–1908, LIV. t. 2. (SM 54.512.650); MÁRTON 1913, 337, XIX. t. 153. 101 PATEK 1976, 17. k.; 1982. Az állat pofa-része nagyon hasonlít egy La Rusticából (Rómától északra) származó darabra: RÓMA SZÜLETÉSE, 44. k. 102 RIDGWAY 1999, 146. skk., Fig. 2. 103 A dunántúli leletanyagban Vaszar 11. halomsírjából került elı: PATEK 1993, Abb. 86. 13. 104 Ilyen pl. a szalacskai halomsírokból került elı: KABAY 1960. 105 Szintén a szalacskai halomsírokban (KABAY 1960, XIII. t. 4–5) és a Velem-szentvidi telepen volt hasonló: FEKETE 1982, Abb. 4. 106 SZILÁGYI 1975a; 1992, CI. bd., pl. a Boehlau-festı szárnyas oroszlánja, szájában lábbal. A Szakállas Szfinxfestı szárnyas lényeinek farokábrázolására hasonlít a bronz oroszlánjaink farka: UO., passim. Faragott „szigeti gemmán” láthatunk hasonló megoldást a farokábrázolásban: BOARDMAN 1994, 54, Fig. 50. Egy bronz oroszlánplasztika farka lefelé hajlik egy vadász-oroszlán-kutya hármas figurán: Uİ. 1994a, Fig. 12. Ugyancsak lefelé hajlik az oroszlán farka a preszkíta aranykincsekben (Dalj – csüngı, Michałków – fibula): KOSSACK 1996, Abb. 1. B 1, Abb. 3. 1–3. Formailag ezekhez hasonló, de a festett oroszlánok farka felkunkorodik az Ordító oroszlánok nemrég feltárt, korai etruszk sírjában. ÉlTud 2006, 28, 867. 107 A sörényábrázolás hasonló megoldását láthatjuk a „fazekasok nyelvén,” egy átlósan rajzolt, ferdén vonalkázott pánt formájában: BOARDMAN 1994, 46, Fig. 44. A vaskori oroszlán-ábrázolásokkal máshol részletesebben kívánunk foglalkozni. 108 FOLTINY 1958, Taf. 2,1; MISKE 1907–1908, LIV. t. 5, variáció: XXXVIII. t. 19; FEKETE 1985, 68, 1. k. 3a–b. 109 MISKE 1907–1908, LIV. t. 6–9, LV. t. 10–12, lófej(?)ben végzıdı pálcatag: LV. t. 13. 110 Összefoglalóan a Certosa-fibulákról: TERŽAN 1976.


27

használt bronz alapanyagon, az új, vaskori technika, a kovácsolás alkalmazásával.111 E kapcsolótők jelentıségét már Miske Kálmán felismerte, és három, késıbb a Naturhistorisches Museumba jutott fibulát be is mutatott.112 • Állatalakkal díszített poncolt lemezek: madáralakkal díszített lemez, Velem-Szentvid113, sematikus ívvel rajzolt kettıs lósörény-ábrázolások (?), díszített korong és sematikus lovakkal díszített lemez.114 Agyag állatábrázolások: • Állat alakú edények. Az állat alakú, állat testő edények valószínőleg alaptípusai, kiinduló formái azoknak a keleti Hallstatt-kultúra területét behatároló kerámiáknak, amelyeket a „virágkorban” különféle (Kegelhalsés Kragenhals-, kúpos és galléros nyakú) protomés edények képviselnek. Az állat alakú edények kicsik, és a zoomorf jelleget az is hangsúlyozza, hogy láttatják az állat lábait, sematizált formában. Ilyen edényeket Velem-Szentvidrıl,115 Sopron-Burgstallról116 ismerünk, a sort egy újabb, még közöletlen, Szentvidrıl származó117 darabbal tudjuk kiegészíteni (11. tábla). Ez utóbbival rokon stílusú két edény közelebbrıl ismeretlen, Baranya megyei lelıhelyrıl került a pécsi JPM-ba. Az egyik fedıje maga is madár alakú; mintha anyja hátán hordozott vízimadár fiókája lenne.118 • Karcolt állatalakok, pl. a Burgstallról és a Váris-hegyrıl.119 • Állatszobrocskák.120 • Állatfejben végzıdı tőzikutyák.121 • Állatprotomék: bika, kos, griff. A keleti Hallstatt-kultúra elterjedési területét kijelölı legjellegzetesebb edények a bikaprotomés122 „Kegelhalsgefäß”és/vagy Kragenhalsgefäß, ritkábban 111

MISKE 1905, 276–277. MISKE 1905, Abb. 11–13. Az 1980-as linzi nagy Hallstatt-kiállításon (és konferencián) be is mutatták ezeket a fibulákat, a katalógusban is szerepelnek: DIE HALLSTATTKULTUR 1980, 206–207. Készítésének menete: egy kis bronzhasábot öntenek, kovácsolással nyújtani, alakítani kezdik, a pálca egyik végét ellentett irányba kalapálják, átlyukasztják, a vastagabban hagyott végébıl szintén ellentett irányban egy szélesebb lemezt kalapálnak és visszahajtják, ebbıl lesz a tőtartó. Az egész ékszert finoman lecsiszolják, elegáns vonalas, perem melletti véséssel, haránt irányú karcolással díszítik, majd összeszerelik a rugós tőrésszel. A tőtartó tetejét kis visszahajtott szarvacska, lapos vagy profilált, esetleg gyöngyszerően megformált gomb vagy apró állatfej díszíti. 113 MISKE 1907–1908, LIII. t. 59. 114 MISKE 1907–1908, XXXVII. t. 51, LIII. t. 58. 115 Hiányos volta miatt nem állapítható meg biztosan, hogy milyen állatot ábrázol. Valószínő, hogy két lába miatt madár lehet. Erre utal az itt bemutatandó újabb edény alakja is: MISKE 1907–1908, LIV. t. 20. 116 BELLA 1893; PATEK 1993, Abb. 102. 2, 4. 117 A lelet Kern István tulajdonában van (Velem, Rákóczi u. 56.), a hegyen, a forráshoz („Szentkút”) közeli, újkori útbevágásnál találta. 118 PATEK 1968, CI. tábla 1–2. Valamint feltétlenül ki kell emelnünk a kiskıszegi madáredényeket az igen határozott formai hasonlatosságuk miatt. METZNER-NEBELSICK 2002, 151, Taf. 17. 4, Taf. 26. 9. Talán ilyen madáredény fedıtöredéke (esetleg tálperem dísze?) Sigetecrıl: RATNICI 2004, 302, Fig. 17. 119 GALLUS 1934, II. t. 4–6, III. t. 8, VI. t. 1–2, VII–VIII. t., XVI. t., XVIII. t. 120 Pl. Visegrád: GRÓH 1984, 4. k.; Velem: MISKE 1907–1908, LIV. t. 22–24. stb. 121 Pl. Sopron-Burgstall: GALLUS 1934, X. t. 1–2; Velem: közöletlen velemi darab a Savaria Múzeum állandó kiállításának terepasztalán, és MISKE 1907–1908, LV. t. 1; Sághegy: KÁROLYI 2004, 21. k. 122 Igen szép kivitelő, régen elıkerült bikafejet Szalacskáról ismerünk: DARNAY 1912, 155. skk., III. t. 14. Azóta több darab is elıkerült ugyanerrıl a lelıhelyrıl, pl.: KEMENCZEI 1974, 3. skk., 5. k. 6. Paks-CsámpaPüspökdombról is ismert egy római ırtoronnyal megbolygatott halomsír ásatásából egy vörösre festett bikafej: CSIZMADIA 1990, 27–28. „Csámpa községtıl délre, 200 méterre a 6-os fıút keleti oldalán emelkedı domb. Tetejérıl lehet a legmesszebbre széttekinteni a vidéken. A helyi hagyomány szerint Tomori érsek csapatai állomásoztak itt és innen kapta a nevét. A domb lankásabb északi lejtıjén és a tetın” Visy Zsolt vezetésével folyt 1989 májusában a limest kutató, szondázó ásatás. „A munka során, a 3. kutatóárok keleti végében bukkantunk rá egy kora vaskori sírra. A leletek a szokásosnál kevésbé voltak mállékonyak. A töredékekbıl három edény állítható össze szinte teljesen, és még három edénybıl maradtak meg számottevı 112

EME 28

FEKETE MÁRIA

(pl. Dunajska Lužna) bikafejjel díszített agyagsitulák.123 A feltárt vaskeresztesi I–II. halomsírban több példány is volt a kúpos nyakú, nagymérető bikafejes edényekbıl.124 A vörös edények között bikaprotomékon kívül kosfej125 is felismerhetı a töredékek között. A Sulm-völgyi kúpos nyakú edények között ız/szarvasfejre emlékeztetı is volt.126 A griff-protomékkel127 díszített, ónrátétes edény alakja a helyi kora vaskori kerámiaforma (ti. Kegelhalsgefäß): az erısen sematikus fekete griff-fejek elıdjét viszont az észak-szíriai eredető, görög, majd etruszk átformáláson keresztüljutott ábrázolásokban kell keresnünk. E vaskeresztesi protomék párhuzama a szlovéniai Hardekrıl128 került elı, s talán szintén griffeknek határozhatók meg a gemeinlebarni és süttıi ún. „madáremberek” is.129 A görög bronz griffek130 füle körülrıl induló spirálisait a vaskeresztesi edények protoméire akasztott bronz láncocskák helyettesítik, melyeket a szeme táján átdugott, összesodort bronzlemezbıl készített tartóra függesztettek. Végül, a teljes vaskeresztesi griff-protomés edény felületére ónfóliából kivágott, többféle alakú – futó- és koncentrikus meander – formában lemezkéket ragasztottak. • Állatfej alakú díszbütykök edényfülekrıl.131 • Fedık állatalakjai: lovak, (ızek), madarak. A madár- és lóalakkal díszített fedık elızményeit az attikai késı geometrikus edények között kereshetjük. Athén temetıibıl több példány is ismert. Ez a forma etruszk környezetben is megtalálható: Cerveteri, Tomba Regolini Galassi.132 Apró, tömör állatformák, közöttük gyakran madáralakok jelennek meg: edények oldalán vagy fedıkön vagy az ún. Kalendenberg-triász (belsıdíszes, talpcsöves tál, plasztikus állatfejben végzıdı szarvú holdidol, ikerrészek. A nagy urnák egyike bikafej protoméval, egy másik jellegzetes, csillogó grafitbevonattal és turbánmotívummal díszített, elıkerült egy fehér-vörösre festett edény, valamint szürke, ujjbenyomásos és Wformájú, bekarcolt mintával dekorált is. A leletek egyértelmően a kora Hallstatt-kultúra emlékei. A domb északi és déli hajlatában nagy mennyiségő késı bronzkori kerámia szórvány került elı.” A leletanyag a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeumba került, raktározási gondok miatt nem sikerült megtekintenem. A leletanyag leírásából – látatlanban is – az alábbi pontosítást kell tenni: biztosan nincs benne fehér festéső edény, legfeljebb oxidálódott ónfóliadíszes. Nagy valószínőséggel az is kijelenthetı, hogy a bronzkorinak leírt edények kora vaskori házikerámiák, amelyek a tumulus temetkezések szertartásai folyamán nagy mennyiségben, törötten kerültek a halomsír feltöltésrétege alá, és talán a halomfelhordás különbözı idıszakában is, a különféle rétegek közé. Abból, hogy a halomsír észak felé lankásabb, arra lehet következtetni, hogy bejárati folyosós sírkamara volt, a megszokottabb az lenne, hogy a dromost délre építették. Igaz, a százhalombattai halmok bejárata keletre nézett. Mindenesetre, a késı bronzkorinak leírt nagy mennyiségő leletanyag északról és délrıl egyaránt elıkerült. A Püspökdombról mint ıskori lelıhelyrıl már Wosinszky Mór is tudott, leírta, hogy Pakstól délre, az országút mentén fekvı Püspökdombnak az egykori Duna-meder felé lejtı részén, nagy területen, elszórva „szemcsés anyagú, prehisztorikus edénytöredéket” talált. WOSINSZKY 1896, 485–486, 788, CLXXXV. t. Nem minden szarvtöredék tartozott protoméhoz. Tévesnek gondoljuk a góri településen elıkerült töredékek bikafejként, bikaprotomés edényként való rekonstrukcióját (ILON 2008, Abb. 2), hiszen pusztán fej nélküli, szarvakkal díszített füles csészék és nagy edények is ismeretesek a Hallstatt-kultúra több lelıhelyérıl, pl. Hallstatt: lásd a Hallstatt Museum plakátján; Csönge: PATEK 1993, Abb. 95. 11, Abb. 102. 7. 123 VLADÁR 1979, Abb. 80–81. 124 FEKETE 1981; 1985a, Abb. 6. 3–5,16. k. 125 FEKETE 1985a, Abb. 6. 1–2. 126 DOBIAT 1980, Taf. 41. 1, 45. 127 FEKETE 1985a, 35, 59, Abb. 7. 128 PAHIČ 1966, 103. skk., 1. t. 4. 129 Bika-madár kompozit lénynek tartja: KOVÁCS 1981, 67, Abb. 2. 130 HEGYI 1981, 79. Az észak-szíriai griffprotomés bronzüstök megjelentek Görögország területén és utánzataik Itáliában (Narce, Gortyn, Cerveteri, Chiusi): SIEGFRIED 1986, 249, Abb. 1, Abb. 4. és Karte 1–2; GOLDMAN 1960, 32; HOPKINS 1960, 368. skk.; MUSCARELLA 1962, 320; BOARDMAN 1994, 37, Fig. 30 stb.; lásd még: FEKETE 1985a, 59, valamint az 54–58. jegyzetek. Ugyancsak spirálist láthatunk – a griff füle alatt – egy vörös alapon fekete, festett, Kyklad stílusú, Aiginában elıkerült griff alakú korsón is: BOARDMAN 1994, 46, Fig. 44. 131 İz-szerő: MISKE 1907–1908, LIV. t. 17, elnagyolt állatfej: UO., LIV. t. 16. 132 A korai publikációból a két töredékes állatalak közül az egyik inkább szarvasalaknak látszik: RHÉ 1929, 3. ff.; FEKETE 2004, 37, 6. kép; lásd még KURTZ – BOARDMAN 1985, 68, Abb. 9; SNODGRASS 1971, Fig. 18.


29

edény) táljainak peremén vagy a táljaiba állított holdidolon.133 Egy szép kivitelő, fényezett, fekete színő, letört madáralak (galamb?) és elnagyoltabb változata is elıkerült Velembıl.134 c. Thimiatherion- vagy kandeláber-láb (8. tábla/3) A bécsi Naturhistorisches Museum İskori Győjteménye „Komárom vidéke” lelıhelyrıl135 ıriz egy igen érdekes bronztárgyat (ltsz.: NHM 51.255). A tömör, sárgászöld patinájú bronzból öntött plasztikának három, macskaféle ragadozót (talán oroszlán?) formázó lába és három, különbözı állatot formázó feje van, amelyek ugyan nem képviselik a bronzszobrászat csúcsát, de ritka voltuk miatt figyelmet érdemelnek. Az ábrázolások leginkább csavart szarvú kos/kecske-bika-ızfejek lehetnek. A térben háromfelé nyúló három láb (tulajdonképpen tripus) és háromfejő plasztika a nyakrészek találkozásánál függıleges irányban átlyukasztott; ahová a lámpa- vagy füstölıtartó állványt beillesztették. A tárgy pontos párhuzamát nem ismerjük. Stílusában, kivitelezésében határozottan különbözik az itáliai etruszk és egyéb mőhelyek készítményeitıl, viszont rokonítható az elıbb felsorolt állatplasztikák egy részének, fıleg pedig a stájerországi strettwegi kultuszkocsinak136 a – szintén párhuzam nélkül álló – stílusával. Mindenképpen említést érdemel, hogy az állatkompozíciós öntvény készítıi – jól láthatóan – ismertek etruszk háromlábakat, ez különösen a negyedik állatként megjelenített oroszlán lábának137 megformálásán látszik. De a megoldás nem itáliai, hanem kelet-alpi (beleértve a Dunántúlt is) mőhelyhez köthetı. A füstölı- vagy lámpatartó állvány összeszereléséhez, valamint a felsı rész díszítményeinek megtartásához138 olyan hengeres, átlyukasztott, kónikusan profilált tagok illenek, amilyet a Velem-szentvidi település leletei között is láthatunk.139 Feltételezhetıen talán ilyen tárgyhoz vagy más, kompozit elemekbıl álló, plasztikákkal díszített, ismeretlen funkciójú bronz eszközhöz tartozhatott az antropomorf leleteink közül a 9. számú ószınyi büszt is. Ezek a tárgyak sem mindennaposak a kelet-alpi Hallstatt-régióban. 133

Tálperemeken: pl. Porpác, Somlóvásárhely és Süttı: TOMPA 1937, 104; Sopron-Burgstall: GALLUS 1934, X. t. 2, 5; PATEK 1993, Abb. 102. 6; Velem-Szentvid: MISKE 1907–1908, LIV. tábla 25; fedın: Mesteri: PATEK 1993, Abb. 102. 5; Sághegy: közöletlen anyag a MNM-ban és a bécsi NHM-ban. Ezek görög és etruszk elıképeibıl, a lóalakkal díszített fedıkbıl: BRANN 1962, Pl. 15. 252, 269; TOUCHAIS 1979, 542, Fig. 42; VICKERS 1985, 134. kép (Cerveteri, Tomba Regolini Galassi). A holdidolok közül lásd KÁROLYI 2004, 21. k. Károlyi szerint edénydíszítmény (protomé), tömörsége, súlya, mérete miatt valószínőbb, hogy tőzikutya szépen megformált, szoborszerő fejtöredéke. 134 MISKE 1907–1908, LIV. t. 26. Etruszk változata, bucchero tálon: WE 100. B 2 61. Kevésbé sikerült velemi madáralak: MISKE 1907–1908, LIV. t. 25. A hasonló korú vagy kicsit késıbbi görög sírkerámián és szertartási edényeken inkább felemelt kező (=a gyász és siratás gesztusa) siratóasszonyokat látunk rátétekként, KURTZ – BOARDMAN 1985, Abb. 18–20, vagy kígyóalakokkal, virággal megkomponálva: UO., Abb. 21. 135 Cf. az antropomorf, a zoomorf plasztikák és fibulák korábban is emlegetett lelıhelyével, ahol egy feldúlt, kifosztott, széthurcolt, a jelek szerint meglehetısen gazdag temetıt és/vagy kultuszhelyet (a Dunánál? átkelıhelynél?) feltételezhetünk. A hármas és háromféle állatot megjelenítı plasztikus alkotások nem ritkák Mediterráneum-szerte. Nemcsak istenségek, hanem évszakok szimbólumai is ezek az állatalakok. A hármas osztás egyetlen szobrászati emlékét idézzük most: egy, az alkotója („Euthykartidas, a naxosi”) által szignált kos, oroszlán, gorgó-fejes oszlopbázist Délosból. BOARDMAN 1994a, 29. f., 56. kép. 136 SCHMIDT 1934; EGG 1996. A kultuszkocsi üstjénél lévı áttört, szimmetrikus csigás peremsor határozottan emlékeztet az ún. mélosi vázák – egyébként valószínőleg Paros szigetén készült – darabjainak díszítı soraira; lásd pl. a 7. századi, orientalizáló, alakos dísző vázák közül azt az Apollónt és Artemist ábrázoló amphorát, amely 625 körül készült: SZILÁGYI 1967, III. kötet, 291. és 706. 137 Az etruszk oroszlánmancsok alatt mindig van valamilyen biztonságot növelı, kiegyenlítı alátét: gömb, korong, téglatest stb. Lásd MACNAMARA 1986, 81; ITALY OF THE ETRUSCANS 1991, 30, 34, 37–39; ETRUSCANS 2000, 397. ff., cat. 54, 231, 233, 234, 281. 138 UO., 42–55, WE 272, D2 23.e, feltehetıen Vulciból származó kandeláber profilált, hengeres szerelvénye (a Kr. e. 5. század közepérıl) különösen hasonlít a velemire. Ilyen etruszk állványt – hasonló, hengeres taggal – mutat be a Szépmővészeti Múzeum antik kiállítása is, tetején táncoló ifjú alakjával. Ilyen tárgy díszítménye lehe-tett az antropomorf bronszobraink között felsorolt, 9. számú, az ószınyi büszt is. 139 MISKE 1907–1908, LIII. t. 23. Ezek etruszk elıképei: MACNAMARA 1986, 81. skk.

EME 30

FEKETE MÁRIA

d. Bronz applikáció (8. tábla/2) Néhány szóval meg kell emlékeznünk egy ma ismeretlen helyen lévı, kis, halszerő bronzalakról, amelyrıl csak annyit tudunk, hogy Velembıl került elı.140 Sajnos, semmi más információ nem áll rendelkezésünkre, és ami még ennél is rettenetesebb, a tárgy maga is nyomtalanul eltőnt az egykori ırzési helyérıl,141 a szombathelyi múzeumból. Miután semmiféle adattal nem rendelkezünk a felbukkanásáról sem, csak arra lehet gondolni, hogy valamelyik utolsó, a ’30-as évek elején végzett Miske-féle ásatásból kerülhetett elı. Nem tudjuk, hogy a „szirén”-szerő applikáció domborodik-e, meghajlik-e akár függılegesen, akár vízszintesen, hogy valamire rásimulhasson, felszerelhetı legyen, ezért mindenféle további interpretálási lehetıségtıl és kísérlettıl el kell tekintenünk. Az egykori létezésén kívül semmit sem tudunk arról, hogy a halszerő bronzdomborításunk edényfül (esetleg amphora, gyakrabban oinokhoé) felszerelését takaró és tartó díszítmény (Attasch) volt-e, vagy esetleg kratér nyakára applikált rátét – egy frízszerő jelenetsor egyik darabja – vagy egyéb, csüngıszerő,142 önálló vagy összetett díszítmény része; így csak megemlítjük, hogy a keleti eredető motívumok görög átformáláson keresztül, többféle változatban jelentek meg Itáliában. Az etruszkoknál ezzel a szárnyas alakkal pl. bucchero, háromlábú edénytartót díszítı figuraként is találkozunk.143 * A fentiekben közölt leletanyagban csak az ember- és állatplasztikák összegyőjtésénél törekedtünk a lehetséges teljességre, a leletanyag többi részénél csak jelzésszerő válogatást adtunk a gazdag leletanyagból, annak illusztrálására, hogy a kora vaskor kapcsolatrendszere jóval intenzívebb, bonyolultabb és szerteágazóbb, mint az a hazai kutatás interpretációjában megjelenik. Ennek megváltozásához kíván adalékul szolgálni szerény közleményünk is. II. Kora vaskori szentélykörzet(?) A bonyolult kapcsolatrendszerrel144 a Dunántúlra került vagy részben helyben készült utánzatok, presztízs értékő, kultikus jelentıségő, mediterrán eredető vagy jellegő tárgyak használatáról, a velük végzett rítusokról, a kultuszokról, a tisztelt istenekrıl, a hérosok vagy az égiek kultuszának helyszíneirıl nagyon kevés információval rendelkezünk. Szentélyek a korai idıben elsısorban természet alkotta, különleges tereken voltak: pl. a növényföldrajzi zónák találkozási sávjában, terebélyes fáknál, vízi vagy hegyi átkelıhelyeknél, forrásnál, mocsárban, szikláknál, barlangokban stb. 140

MÁRTON 1933, 68, 118, 28. tábla 3. A 68. oldal leírása: „egy sajátságos kis dombormő a Szombathelyi Múzeumban: egy nagy fejő, halszerő alak Velemrıl. A bronz oinochoeknek az ú.n. Siren attachaival való össze-hasonlítása meggyızhet arról (v. ö. Jacobstal-Langsdorf, Bronzeschnabelkannen, XI. tábla 110. és 111), hogy a felsı szárnyak elhagyásával öltötte magára a kis tárgy a hal alakját, rendeltetése azonban inkább edény falára forrasztott önálló díszítmény lehetett: mint aminık a trebenistei volutáskratér lovasai: Östr. Jahreshefte XXVII. (1931). 24. o. Fig. 34. Ennek az anyagnak a bıvülését halomsírjaink tervszerő átkutatásától várhatjuk majd, mert a díszes bronzedények importjának emlékeit ezek rejthetik.” 141 Sajnos, a Savaria Múzeum Adattárában, leltárkönyveiben sem bukkantam semmilyen feljegyzésre a tárgy elıkerülésérıl, eltőnésérıl, hollétérıl. 142 A palestrinai Tomba Galassi orientalizáló leletei között volt olyan csüngıdísz, amelynek halvány utánzata lehet a velemi darab: DE PUMA 1986, 369, 5. k., 391. 10. Lásd még, lehetséges analógiaként, egy ismeretlen lelıhelyő, itáliai bronz lemezkelyhet, nı alakú karyatidákkal: RÓMA SZÜLETÉSE, 105. kép. De nagyobb valószínősége a „hal”-szerő szirén Attasch-ként való használatának van. 143 SZILÁGYI 2002, 121, 89. k. Elıbb Caere, majd késıbb más városok bucchero kerámiái széles körben terjedtek, keresettek voltak az egész Mediterráneumban. Bucchero phiálékból szórványosan északra, így Velembe is jutott: MISKE 1907–1908, LVII. t. 23 (régi leltári szám: L XI. 278). Itt és néhány más, dunántúli lelıhelyen utánozták is. Velemiek pl. UO.: LVII. t. 8 (SM 54.517.237. régi leltári szám: L XI. 217) és NHM 32.492. 144 Ezek közé tartozik: a szimbolikus és valódi kereskedelem, a presztízs-ajándékok cseréje, a keimélia vagy a gyarmatosítási mozgalom elızményének tekinthetı információszerzés idejének távolsági összeköttetései, a bizonyos amphiktiónia jellegő vallási kapcsolatok, pl. a hyperboreusok délosi „ajándékai”. Lásd errıl: BÍRÓ 2007.


31

Egyes természeti helyszínek szentségérıl, a szakrális tájakról már az antik források is megemlékeztek.145 A szent jelleg tisztázása érdekében is fontos a helymegjelölések pontos rögzítése, értelmezése. Megırizhettek számunkra bizonyos földrajzi „rendellenességeket”, amelyek az egyes helyszínek megszentelt jellegét hangsúlyozták az ıskori lakosság számára. Ilyen lehetett pl. a Kalaposkı,146 a Széleskı, az Asztalkı, az Ördög asztala,147 a Satzenstein, a Prädigstuhl, az Apostolok fája, a Gyilkos szikla és még néhány hasonló, ma is használatos elnevezés. E felsorolt nevek mind a velemi lelıhely „külsı helyszínein”, az ıskori „város” néhány kilométeres körzetében, az elıváros zónáiban találhatók148; itt valószínőleg ısi szentélyek is rekonstruálhatók. Ilyen lehetett az a Szentvidhegy lábánál feltárt kis épületmaradvány, melynek leleteit Miske Kálmán közölte.149 A másik, jelentısebb, nyilvánvalóan közösségi ünnepségek helyszíneként szolgáló szentélykörzet a Kıszegi-hegységben, a Kalaposkın lehetett. Innen jó kilátás nyílik a tıle észak/északkeletre fekvı Szentvidre, a „városba”, a politikai-gazdasági központba150 (12. tábla). Itt került elı 1908-ban, az elızı felsorolásunkban 1. szám alatt bemutatott áldozati edényt vivı fiatal nı bronz szobrocskája. E helyszíntıl délre, kb. egynapi járóföldre, a Vaskeresztes-magyarkeresztesi Vashegyen, a 20. század elején, szılı aláforgatáskor került elı egy bronz kincslelet; bordázott bronz cistában (Rippenzisten), sziklás hegyfelszínen, kıvel letakarva rejtették el az értékes, reprezentatív bronz ékszereket.151 A Hallstatt-kori kincsleleteink mindegyike ún. különleges helyszíneken került elı: sziklánál, kıvel letakarva az említett magyarkeresztesi, forrásnál a Ravazd-kisravazdi152, mocsárban a Szárazd-regölyi153 és a regölyi154, folyóból a kurdi.155 A magyar múzeumi gyakorlatban, régészeti fogalom-meghatározásban az a tárgy, amely nem ismert régészeti lelıhely (település vagy temetı) területén került elı, „szórványos”, vagyis csökkent értékő minısítést kap. Ezzel az eljárással az egykor létezett kultuszhelyek meghatározását, majdani térképezését tesszük eleve lehetetlenné. Felül kellene vizsgálnunk ezt a gyakorlatot, és pontosabban kell rögzítenünk a telepeken, temetıkön kívül elıkerült tárgyak régészeti és földrajzi körülményeit, helyszínét. A Kalaposkı (13. tábla) nevő helyszín hat nagyobb és több kisebb sziklatömböt és kis barlangot jelöl. Keletrıl, a Széleskıtıl Kalaposkıhöz mintegy 200–220 m hosszú felvonulási út, feltételezett via sacra vezet a tömb mindkét végén, két-két kapukövön keresztül. A sziklaegyüttes nyugati oldalán is kapu-kı pár van, ezeken keresztül egy újabb sziklás-barlangos helyszínre lehet eljutni. 145

Pl. SENECA: Erkölcsi levelek, 41; P LINIUS: Epistolae, 8. 8; LONGOS: Daphnis és Khloé, I. könyv; VERGILIUS: Aeneis, VIII. 351–352. 146 A sziklák geológiájáról a tanösvény tábláján ez olvasható: „A Kalaposkı (vagy inkább Kalaposkövek) vulkáni eredető metamorf kızetbıl, zöldpalából épülnek fel. A hegységképzıdés során az egykori, tenger alatti vulkáni eredető anyagba különbözı mennyiségő mészanyag került. A kızet felszínre emelkedése után a magasabb mésztartalmú kızetek a csapadék és a szél miatt gyorsabban pusztultak le, mint azok a kızetek, amelyeknek mésztartalma nagyon alacsony. E lepusztulási folyamat eredményeként jöttek létre a ››kalapot viselı‹‹ kövek, e folyamat is szerepet játszott a környékbeli barlangok, sziklaereszek, üregek létrejöttében.” 147 Innen került elı 1841-ben egy nagy bronz sarlólelet. FEKETE 2008a, 529 (további irodalommal). 148 A polis részei, különféle zónái: asty, khora, proastion, mesogaia. AUDRING 1981. 149 Talán egy másik áldozóhelyrıl, szentélyrıl tudósít bennünket Miske a Szentvid-hegy alatt, az ıskori városon kívül talált fogadalmi jellegő leletek közlésekor. Ez a helyszín a hegy lábánál, Velem falutól északra, mintegy 150–200 lépésre volt található: MISKE 1905, 270. skk. 150 Gondos, céltudatos erdıgazdálkodással, ökoturisztikai-régészeti szemlélettel a Vaskeresztes-Schandorf/Csém -Burg/Pinkaóvár-közeli tumulus mezı, kora vaskori kincslelet lelıhelye és a földvár helyszínei is jól láthatók lennének. 151 A kincslelet nem teljes, megtalálói széthurcolták a leletanyagot, a múzeumi altisztnek csak részben sikerült összegyőjtenie. MOZSOLICS 1942, 155. skk.; FLEISSIG 1943, 155. skk. 152 FEKETE 1973, 341. ff. 153 FEKETE 1985, 68. ff. 154 FEKETE 1995, 37. skk.; KEMENCZEI 1996. 155 WOSINSZKY 1896, 73. skk.; HAMPEL 1896, 103, 16. t.

EME 32

FEKETE MÁRIA

Százegy éve publikálta Miske Kálmán a kalaposkıi csüngıs fejő nıalakot,156 de senki nem járt utána a helyszínen ennek a fontos kérdésnek. Velem-Szentvid ásatásával és az akkori politikai körülmények között még lehetséges környezetének terepbejárásával töltött 14 idény alatt – sok-sok kísérlet és megszerzett határsávbelépı ellenére – nem lehetett a szigorúan zárt területre jutni, csak a rendszerváltás, a határsáv megszőnte, a szögesdrót kerítés lebontása után. Mikor már nem dolgoztam Vas megyében, nyaranta, sokszor családostól látogattuk meg a Kalaposköve(ke)t. Férjem, Tóth István lelkesen nézegette, elemezte a helyszínt, és határozott meggyızıdése volt, hogy fontos ıskori kultuszközpontban jár. Cikket készült írni róla,157 értelmezı vázlatot készített a területrıl. Ilon Gábort kérte, hogy ássa meg a helyszínt, aki régész technikus tanítványaival hitelesítı ásatást végzett, melynek során beigazolódott, hogy az ıskor több korszakában használták ezeket a természetes helyszíneket.158 Tóth István egyedülálló talentumával, ókor- és vallástörténész képzettségével megértette, megérezte a Kalaposkı helyszínének varázsát és lényegét.159 Egyszer, talán egy jobb korban, lesz igény és pénz is e fontos kérdések tisztázására, és elıkerülnek a kora vaskori kalaposkıi Via Sacra oltárainak, szentélykörzetének más leletei. Isten adja, hogy egyszer Tóth István Kalaposkıre vonatkozó hipotéziseire is fény derüljön! E sorok zárásaként, lássuk Tóth István 2002 júliusában készített vázlatát (14. tábla) a Kalaposkı helyszíneirıl! A térképvázlat jelei (T.I. jegyzetfüzetébıl): Sz a k a d é k A= Kapukövek az út két oldalán (pylon) B= „Kalapos” kövek (oltár) B1 = Észak felé nézı sziklaeresz = tőzrakó-, fényjel-adó hely C= „Szószék” kövek, körüljáró úttal D= A Szent Vid hegy felé mutató „látókövek” E= Délre nézı sziklakibúvások – sírtemplomok? Múzeumok betőjelei, technikai rövidítések: BM = British Museum, London DDM = Déri Múzeum, Debrecen JPM = Janus Pannonius Múzeum, Pécs KBM = Balatoni Múzeum, Keszthely MNM = Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest MVF = Museum für Vor- und Frühgeschichte, Berlin NHM = Naturhistorisches Museum, Wien PVM = Pécsi Városi Múzeum (a JPM elıdje) RGZM = Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz SM = Savaria Múzeum, Szombathely SzM = Szépmővészeti Múzeum, Budapest VLDM = Laczkó Dezsı Múzeum, Veszprém (korábban: Bakonyi Múzeum)

156

MISKE 1908, 266. skk. Egy adatolhatatlan feltevés a bozsoki Kalaposkı múltjáról címmel elkezdett cikkvázlat maradt a 2002. évi nyári jegyzetfüzetében. 158 ILON 2002, 19. skk.; 2007, 117–119, Abb. 12–15. 159 Valahogy úgy, ahogy évtizedek óta biztos volt abban, hogy a savariai Iseum körzetében Mithraeum is volt. Amikor ásatások folytak Savariában, különösen az Iseum környékén, mindig megnézte, és azt mondta, hogy itt lesz, mert itt kell lennie. Számára az évekkel ezelıtt innen hatalmas mennyiségben elıkerült állatcsontanyag is már a szentély közeli létét jelezte. 2007 tavaszán, halála után néhány hónappal, egyik kedves tanítványa, Kiss Péter meg is találta a régóta keresett Mithras-szentély feliratait, maradványait. 157


IRODALOM À LA FRONTIÈRE 1998 À la frontière l’est et l’ouest. L’ art protohistorique en Hongrie au premier millénaire avant notre ère. Musée de la Civilisation celtique. 21 mars – 27 septembre 1998. Bibracte. AUDRING, G. 1981 Proastion. Zur Funktion der stadtnahen Landzone archaischer Poleis. Klio 63. 215–231. BELLA L. 1893 Két purgstalli edény. ArchÉrt 13. 26–28. 1910 A balfi lelet (Sopron m.). ArchÉrt 30. 39–43. BÍRÓ M., T. 2007 A hyperboreusoktól Délosig. In: Fehér B. – Könczöl M. (szerk.): Orpheusz búcsúzik. Tanulmányok Sarkady János emlékére. Budapest. 49–67. BOARDMAN, J. 1994 Greek Art. London. 1994a Griechische Plastik. Die archaische Zeit. Ein Handbuch. Kulturgeschichte der Antiken Welt. Mainz am Rhein. BRANN, E. T. H. 1962 The Athenian Agora. Vol. VIII. Late geometric and Protoattic Pottery. Princeton. CSIZMADIA G. 1990 Terepbejárások Paks környékén. Szakdolgozat (kézirat), PTE–BTK, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék. Pécs. CSORNAY B. 1987 Ókori mővészet. Válogatás a Szépmővészeti Múzeum antik győjteményébıl. Budapest. DÄMMER, H.-W. 1986 San Pietro Montagnon. (Montegrotto) Ein vorgeschichtliches Seeheiligtum in Venetien – Un santuario protostorio lacustre nel Veneto. Studien zu vor- und frühgeschichtlichen Heiligtümer 1. Mainz am Rhein. DARNAY K. 1912 Leletek a szalacskai barbár kelta pénzverı- és öntımőhely területérıl. ArchÉrt 32. 155–168. 1913 Somlyói bronzszobrocska a régebbi vaskorból. ArchÉrt 33. 408–411. DOBIAT, C. 1980 Das hallstattzeiliche Gräberfeld von Kleinklein und seine Keramik. Schild von Steier. Beiheft I. Graz. EGG, M. 1980 Ein Caestuskämpfer im Römisch-Germanischen Zentralmuseum. ArchKorr 10. 55–59. 1996 Das hallstattzeitliche Fürstengrab von Strettweg. RGZM–M 37. Mainz/Bonn. EIBNER, A. 1986 Musikleben in der Hallstattzeit. Betrachtungen zur „Mousiké” anhand der bildlichen Darstellungen. In: Musik in Antike und Neuzeit. Frankfurt am Main. 271–318. 1999 Der Aulosbläser von Százhalombatta und sein kulturgeschichtliches Umfeld. Versuch einer Interpretation. In: Experimental Archaeology, 1996. Budapest. 37–52. ELES MASI, P.,V. 1986 Le fibule dell’ Italia settentrionale. PBF XIV, 5. München. ETRUSCANS 2000 Torelli, M. (ed.): The Etruscans. Venice.

33

EME 34

FEKETE MÁRIA

FEKETE M. 1973 Der Hortfund von Kisravazd. AAH 25. 341–358. 1982 Angaben zu Kontakten zwischen Italien und Transdanubien. (In: Kolloquium Bozsok 1982). Savaria 16. 129–144. 1985 Adatok a koravaskori ötvösök és kereskedık tevékenységéhez. – Beitrag zur Tätigkeit der früheisenzeitlichen Toreuten und Händler. ArchÉrt 112. 68–91. 1985a Rettungsgrabung früheisenzeitlicher Hügelgräber in Vaskeresztes. AAH 37. 33– 78. 1986 Früheisenzeitliche Forschungen im Komitat Vas. (In: Hallstatt Kolloquium Veszprém 1984). MittArchInst – Beih. 3. 57–67, 311–325. 1995 Etliches über die hallstattzeitlichen Hortfunde Transdanubiens. Specimina Nova 11. 37–48. 1999 Koravaskori kincsleletek, mint vallástörténeti források. Specimina Nova 15. 35–51. 2004 A Hallstatt kultúra kialakulása és kapcsolatai. Ökológia, ıskori kultúrák a Kárpát-medencében. In: Nagy B. – Szálka Zs. – Szende K. (szerk.): „Az élet tanítómestere”. Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára. Budapest. 27–49. 2006 Interpretatio Hallstattiana. (Kézirat), PTE–BTK, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék. Pécs. 2007 Szakrális táj. Kora vaskori lelıhelyeink vallásos jelenségeinek értelmezéséhez. Természet Világa 138, 11. 503–507. 2007a Események és szemelvények. Bevezetés a Kárpát-medencei vaskor tanulmányozásába. Pécs, PTE–BTK, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék. Specimina Nova, Supplementum VII. Pécs. 2008 Einige kultisch bedeutsame Bronzegegenstände und ein Heiligtumsbezirk (?) aus der Früheisenzeit. In: Szabó Á. – Vargyas P. (eds.): Cultus Deorum. Studia religionum ad historiam. In memoriam István Tóth. Vol. I. De oriente antiquo et regione Danuvii praehistorica. Ókortudományi Dolgozatok 1. Pécs – Budapest. 227–260. 2008a A kincs, a lelıhely, a védett terület és a cross-pálya. – Der Schatz, der Fundort, das Geschützte Gebiet und die Cross-Strecke. – The treasure, the location, the protected area and a dirtbike course. Vasi Szemle 62, 5. 525–540, 633, 636. FLEISSIG J. 1943 A magyarkeresztesi lelet. Dunántúli Szemle 10, 7–8. 155–161. FOLTINY S. 1958 Velemszentvid, ein urzeitliches Kulturzentrum in Mitteleuropa. Veröffentlichungen der Österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte III. Wien. GALLUS S. 1934 A soproni Burgstall alakos urnái. Die figuralverzierten Urnen von SopronBurgstall. ArchHung 13. Budapest. GLUNZ, B. 1997 Studien zu den Fibeln aus der Gräberfeld von Hallstatt, Oberösterreich. Linzer Arch. Forsch. 25. Linz. GOLDMAN, B. 1960 The Development of the Lion-Griffin. AJA 64. 319–328. GRÓH D. 1984 Elızetes jelentés a Visegrád-Csemetekert lelıhelyen végzett késıbronzkori és koravaskori feltárásról. ComArchHung. 53–66. GUZZO, P. G. é. n. Le fibule del Museo delle Belle Arti di Budapest. Kézirat a Szépmővészeti Múzeum Antik Győjteményében. HALLSTATTKULTUR 1980 Pömer, K. (Hrsg.): Die Hallstattkultur. Frühform europäischer Einheit. Linz.


HAMPEL J. 1886 A bronzkor emlékei Magyarhonban, I. Budapest. 1892 A bronzkor emlékei Magyarhonban, II. Budapest. 1898 Velemi bronzszobrocskák. ArchÉrt 18. 79–80. HASE, F. W., von 1992 Etrurien und Mitteleuropa. Zur Bedeutung der ersten italisch-etruskischen Funde der späten Urnenfelder- und frühen Hallstattzeit in Zentraleuropa. In: Aigner-Foresti, L. (Hrsg.): Etrusker nördlich von Etrurien. (Akten d. Symp. Wien 1989). ÖAW 589. 235–266. HEGYI D. 1981 Az iónok Kisázsiában. Apollo Könyvtár 12. Budapest. HOLPORT Á. 1993 Kora vaskori halomsíros temetı Érd-Százhalombatta határában. In: 4000 év a 100 halom városában. Fejezetek Százhalombatta történetébıl. Százhalombatta. 23–32. HOPKINS, C. 1960 The Origins of the Etruscan-Samian Griffon Cauldron. AJA 64. 360. HORVÁTH L. 1972 Koravaskori bronz szobrocska Keszthely-Dobogóról. VMMK 11. 75–83. 1987 The surroundings of Keszthely. In: Horváth L. et alii (ed.): Corpus of Celtic Finds in Hungary. Vol. I., Transdanubia, I. Budapest. 63–178. 2000 Zala megye ıskora. In: Vándor L. (fıszerk.): Zala megye ezer éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás millenniumának tiszteletére. Zalaegerszeg. 9–16. ILON G. 2002 Früheisenzeitliches rituelles Zentrum auf den Kalaposkı (Hutstein) in Bozsok bei Velem-Szentvid? Specimina Nova 16. 19–30. 2004 Szombathely ıskori településtörténetének vázlata. Avagy a római kor elıtt is volt élet. İskorunk 2. Szombathely. 2007 A Hallstatt kultúra elıkelıinek halmos temetkezései a Dunántúlon. Hallstattzeitliche Hügelgräber in Westungarn. In: Galter, H. D. – Kramer, D. (Hrsg.): Der Gräberfund von Kleinklein im europäischen Kontext. Urania für Steiermark. Graz. 83–122. 2008 Früheisenzeitliche Töpferware in der Siedlung von Gór-Kápolnadomb (Kom. Vas, Westungarn). ArchÉrt 133. 107–117. ITALIAN ARTEFACTS 1986 Swaddling, J. (ed.): Italian Iron Age Artefacts in the British Museum. Papers of the Sixth British Museum Classical Colloquium. London. ITALY OF THE ETRUSCANS 1991 Jucker, I. (ed.): Italy of the Etruscans. The Israel Museum, Jerusalem. Mainz. M. KABAY É. 1960 A szalacskai koravaskori tumulusok anyaga a Magyar Nemzeti Múzeumban. FA 12. 45–59. v. KÁROLYI L. 1968 Archäologische Funde aus Ungarn. Ein Beitrag zur Dokumentation und Methodik. BJVF 8. 77–98. KÁROLYI M. 2004 Napszülöttek. Savaria földjének ısi kultúrái a rómaiak elıtt. (Ancient cultures of Savaria before the Romans). Szombathely. KEMENCZEI T. 1974 Újabb leletek a Nagyberki-szalacskai kora vaskori halomsírokból. ArchÉrt 101. 3–16. 1990 A sarkadi bronzszobrocska. FA 41. 29–42. 1996 Zur Deutung der endbronze- und früheisenzeitlichen Depotfunde Ungarns. In: Schauer, P. (Hrsg.): Archäologische Forschungen in der jüngeren Bronzezeit und frühen Eisenzeit Alteuropas. (Kolloquium 4.-7. Oktober 1993). Regensburger Beiträge zur Prähistorischen Archäologie 2. Regensburg. 451–480.

35

EME 36

FEKETE MÁRIA

KILIAN-DIRLMEIER, I. 1979 Anhänger in Griechenland von der Mykenishen bis zur spätgeometrischer Zeit. PBF XI. 2. München. KOLNIK, T. 1981 Stellung der Slowakei in Süd-Nord-Beziehungen. Von der ausgehenden Hallstattzeit bis zum Ende der römischen Kaiserzeit. Savaria 16. 243–263. KOSSACK, G. 1996 Flügelperlen: Bemerkungen zu spätbronzezeitlichen Goldschätzen aus den Karpatenländern. In: Kovács T. (Hrsg.): Studien zur Metallindustrie im Karpatenbecken und den benachbarten Region. Festschrift für Amália Mozsolics zum 85. Geburtstag. Budapest. 339–360. KROMER, K. 1959 Das Gräberfeld von Hallstatt. Florenz. KRIEGER 1971 Krieger und Salzherren. Hallstattkultur im Ostalpenraum. Ausstellungskatalog. Wien. KURTZ, D. C. – BOARDMAN, J. 1985 Thanatos. Tod und Jenseits bei den Griechen. Kulturgeschichte der Antiken Welt 23. Mainz am Rhein. LIPPERT, A. 1994 Amulettschmuck der frühen Eisenzeit aus Italien. MAGW 123–124. 151–174. LLOYD-MORGAN, G. 1986 Some bronze janiform animal figures. In: ITALIAN ARTEFACTS 1986. London. 47–51. MACNAMARA, E. F. 1986 The construction of some Etruscan incense-burners and candelabra. In: ITALIAN ARTEFACTS 1986. London. 81–98. MARÁZ B. 1979 Korai vaskor (i.e. VIII–VII. század). In: Bándi G. (szerk.): Baranya megye az ıskorban. Baranya megye története az ıskortól a honfoglalásig. Pécs. 133–152, 158–162. MÁRTON L. 1913 A magyarhoni fibulák osztályozása. Harmadik közlemény. II. rész. A hallstattkori fibula-typusai. ArchÉrt 33. 327–340. 1933 A korai La Tène kultúra Magyarországon. Die Frühlatènezeit in Ungarn. ArchHung 11. Budapest. METZNER-NEBELSICK, C. 2002 Der „Thrako-Kimmerische” Formenkreis aus Sicht der Urnenfelder- und Hallstattzeit im südöstlichen Pannonien, I–II. Vorgeschichtliche Forschungen 23. Rahden. 2007 Pferdchenfibeln: Zur Deutung einer frauenspezifischen Schmuckform der Hallstatt- und Frühlatènezeit. In: Blečić, M. et alii (red/Hrsg/eds): Scripta praehistorica in honorem Biba Teržan. Situla 44. Ljubljana. 707–735. MISKE K. 1904 Die ununterbrochene Besiedlung Velem St. Veits. AfA,N.F.II. 29–41. 1905 Mitteilungen über Velem-St. Veit. I. Prähistorische Funde am Fuße des Velem- St. Veits-Berges. II. Geschmiedete Fibeln aus Velem St. Veit. MAGW 35. 270–277. 1907–1908 A Velem Szt. vidi ıstelep, I. A harácsolt leletek leírása. Wien = Die prähistorische Ansiedlung Velem St. Vid. I. Band. Beschreibung der Raubbaufunde. Wien. 1908 Egy ıskori bronzszobrocskáról. ArchÉrt 28. 266–268. MITSCHA-MÄRHEIM, H. – PITTIONI, R. 1934 Zur Besiedlungsgeschichte des unteren Grantales. MAGW 64. 147–173. MOZSOLICS A. 1942 A magyarkeresztesi bronzlelet. ArchÉrt 3, 1–2. 155–161.


1954 Adatok a magyarországi hallstattkori kisplasztikához. ArchÉrt 81. 165–167. 1954a Neuere hallstattzeitliche Helmfunde aus Ungarn. AAH 5. 35–54. 1974 Fälschungen von prähistorischen Goldschalen und Schmuckgegeständen. PZ 49. 218–220. MRT 3. 1970 BAKAY K. – KALICZ N. – SÁGI K.: Veszprém megye régészeti topográfiája. A devecseri és sümegi járás. MRT 3. Budapest. MRT 5. 1979 HORVÁTH I. – H. KELEMEN M. – TORMA I.: Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és a dorogi járás. MRT 5. Budapest. MUSCARELLA, O. W. 1962 The Oriental Origin of Siren Cauldron Attachment. Hesperia 31. 317–329. NASO, A. 2009 Etruszk és itáliai leletek Közép-Európában (Kr. e. 800–500). Ókor VIII. 1. 9–14. NEBELSICK, L. 1992 Figürliche Kunst der Hallstattzeit am Nordostalpenrand im Spannungsfeld zwischen alteuropäischer Tradition und italischem Lebensstil. In: Festschrift Innsbruck. UPA 8. Bonn. 401–432. NOT. SCAV. 1888 Notizie deigli Scavi. Roma. PAHIĆ, S. 1966 Železnodobne najdbe v Slovenskih goricah. ArhVest 17. 103–143. PARZINGER, H. – NEKVASIL, J. – BARTH, F. E. 1995 Ein hallstattzeitlicher Höhlenopferplatz in Mähren. (Mit Beiträgen von Haevernick, Th. E., Kühn, F., Opravil, E., Přichystal, A., Pucher, E., Rasteicher, A., Stloukal, M. UND Szilvássy J.) RGF 54. Mainz am Rhein. PATEK E. 1968 Die Urnenfelderkultur in Transdanubien. ArchHung, Ser. Nova 44. Budapest. 1976 A Hallstatt kultúra Sopron környéki csoportja. ArchÉrt 103. 3–28. 1982 Neue Untersuchungen auf dem Burgstall bei Sopron. BerRGK 63. 107–177. 1984 Die Nordosttransdanubische Hallstattgruppe: ein Überblick. MittArchInst 12–13. 59–84, 305–330. 1993 Westungarn in der Hallstattzeit. Acta humaniora 7. Weinheim. PÓSTA B. 1918 Kilényi Hugó régiséggyőjteménye. – Die Altertümer der Sammlung des Herrn Hugó von Kilényi. Dolgozatok 9, 109–216. DE PUMA, R. 1986 Orientalising jewellery from the Tomba Galeassi at Palestrina. In: ITALIAN ARTEFACTS 1986. London. 383–392. RATNICI 2003 Balen-Letunić, D. (ed.): Ratnici na razmeñu istoka i zapada. Starije željezno doba u kontinentalnoj Hrvatskoj. Warrior at the Crossroads of East and West. Krieger am Scheideweg zwischen Ost und West. Zagreb. RHÉ GY. 1929 A somlyóvásárhelyi halomsírok. In: Évi jelentés a Veszprém vármegyei Múzeum és Múzeumi Könyvtár 1928/29. évi fejlıdésérıl és évvégi állapotáról. Veszprém. 3–10. RIDGWAY, D. 1999 The rehabilitation of Bocchoris: Notes and queries from Italy. JEA 85. 143–152. RÓMA SZÜLETÉSE 1980 Szilágyi J. Gy. (szerk.): Róma születése. Budapest. ROSKA M. 1934 Frühbronzezeitliche Bronzefigur von Pér (Kom. Szilágy). ESA 9. 187–190. SAUTER, F. – GRAF, A. – HAMETNER, CH. – FRÖHLICH, J. – NEUGEBAUER, J. W. – PREINFALK, F. 2002 Studies in Organic Archaeometry IV: Analysis of an organic agglutinant used to fix Iron-age clay figurines to their base. ARKIVOC. 35–39.

37

EME 38

FEKETE MÁRIA

SCHMIDT, W. 1934 Der Kultwagen von Strettweg. Leipzig. SIEGFRIED, A. 1986 Holmos mit Greifenprotomenlebes: zur Frage des Verhältnisses zwischen Calafattoi und Holmoi. In: ITALIAN ARTEFACTS 1986. London. 249–255. SNODGRASS, A. M. 1971 The Dark Age of Greece. An Archaeological survey of eleventh to the eighth centuries. Edinburgh. STUDENÍKOVÁ, E. 2008 Výpoveď kalenderberských mohýl na Slovensku o vzťahu pohlaví. Zeugnis der Grabhügel der Kalenderberg-Kultur in der Slowakei über das Verhältnis zwischen den Geschlechtern. Acta Arch. Opaviensia 3. 85–111. SZABÓ M. 1972 Celtic art and history in the Carpatian Basin. AAH 24. 385–393. 1982 Rapports entre le Picénum et l’Europe extraméditerranéenne à l’âge du fer. Savaria 16. 223–241. SZÁNTÓ I. 1951 Phallikus bronzszobrocska Zsámbékról (Fejér m.). ArchÉrt 78. 43–44. SZILÁGYI J. GY. 1967 Mélos (címszó); Paros (címszó). In: Zádor A. – Genthon I. (szerk.): Mővészeti Lexikon, III. kötet. Budapest. 291, 706. 1975 Antik mővészet. Kiállításvezetı. Székesfehérvár. 1975a Etruszko-korinthosi vázafestészet. Apollo Könyvtár 6. Budapest. 1989 Gens antiquissima Italiae: Umberek és etruszkok. Kiállításvezetı. Budapest. 1989a Antichità dall’Umbria a Budapest. In: Roncalli, F. (ed.): Gens antiquissima Italiae, Antichità dall’Umbria a Budapest e Cracovia. Milano. 174–186. 1989b Az etruszkok világa. Kiállítási katalógus. Budapest. 1992 Ceramica Etrusco-corinzia figurata. I–II. Monumenti Etruschi 7–8. Firenze. 2002 Antik mővészet. Vezetı az Antik Győjtemény állandó kiállításához. A Szépmővészeti Múzeum Győjteményei 5. Budapest. TERŽAN, B. 1976 Certoška fibula. ArhVest 27. 317–536. 1990 Starejsa železna doba na Slovenskem Śtajerskem. The Iron Age in Slovenian Styria. Kat. in Monogr. 25. Ljubljana. TODOROVIĆ, J. 1968 Kelti i jugoistočnoj Evropi. Beograd. TOMPA F. 1937 Adatok az ıskori aranykereskedelemhez. Beiträge zur Kenntniss der urgeschichtlichen Goldhandels. ArchÉrt 49–56. 203–204. TÓTH I. 2004 Pannoniai vallástörténet. Akadémiai doktori értekezés. (Kézirat) PTE–BTK, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék, Pécs. 2009 A Burgstall öröksége. Egy archaikus túlvilágkép töredékei. Soproni Szemle 63, 1. 3–22. TOUCHAIS, G. 1979 Chroniques des fouilles en 1978. BCH 103. 527–615. VICKERS, M. 1985 A római világ. Budapest. VLADAR, J. 1979 Praveka Plastika. Bratislava. WE 1988 Kuncze, M. – Kästner, V. (Hrsg.): Die Welt der Etrusker. Berlin.


39

WEDENIG, R. 1997 Erste Ausgrabungen im Hallstattzeitlichen Gräberfeld von Führholz in Kärnten. In: Hainzmann, M. (Hrsg.): Corolla Memoriae W. Modrijan dedicata. Mitteilungen der Arch. Gesellschaft Steiermark, Beiheft 2. Graz. 117–133. WOSINSZKY M. 1889 Leletek a lengyeli ısteleprıl. ArchKözl 16. 145–211. 1896 Tolnavármegye története az ıskortól a honfoglalásig. Budapest.

FIGURATIVE PORTRAYALS AND A PRESUMED SANCTUARY REGION FROM THE EARLY IRON AGE IN HUNGARY160 (ABSTRACT) The present study enumerates the anthropomorphic and teriomorphic bronze plastics of the Hungarian early Iron Age and makes an attempt to verify their Hungarian findspots as opposed to the former, generally accepted polemization. The small statues, pendants, and torques (figs 1-7) depicting women and men are the most controversial finds of the early Iron Age. Due to their special nature they got into the collections separately from the other finds, mostly “from unknown findspots” or by uncertain circumstances. The themes, object and functions of the anthropomorphic figures are difficult to define. One cannot prove the superhuman or divine essence of the depicted figures, some of them can have been the celebrants or partakers of ceremonies. Examples are the small statues of maids carrying a vessel (Somlószılıs, Kalaposkı), the man with a torques (Nyergesújfalu), the man blowing an aulos (Százhalombatta). The other characteristic of the statuette of Kalaposkı is, based on the frayed circle on its head, that it was pendant from a certain object. Close parallels can be found in the Naturhistorisches Museum in Vienna. {From a big disc with a series of holes at its bottom anthropomorphic pendants are hanging, fibulas and small bronze pendants. From the little statues of women two resemble especially closely the statue of Velem / Bozsok – Kalaposkı, they were similary made in a slightly bent posture, making a small step. Pendants of another concept but of similar female figures and double animal-shapes (horse, ram, bull) can be seen on the decorated chain of the Naturhistorisches Museum.} Our two small anthropomorphic statues can have been a part of a bigger plastic composition of unknown nature or a figure of it; a figure formed with a tenon on its leg: (Mohács?) - Élesd and the “Sopron region” as its findspot. The flat male and female figures prepared in an open mould or in a bivalve mould yet made flat and formed schematically can have been votive statues (“Szombathely region”, Mount Somló, Keszthely - Dobogó). The mounted figures may display a warrior or a heros(?) (Székesfehérvár, the Sümeg area, and one of unknown find-place). The half plastic of Ószıny was probably a decoration part of a candelabrum or of thimiatherion. The statue of Máriacsalád (Velké Lov’cé) must have been a decoration, a kit of a kind of a platform. In the Hungarian finds of the Hallstatt Age there were anthropomorphic figures made of clay, as separate plastics or as applications of vessels, too. In the description of the assemblage of the third tumulus burial of Szalacska we can read: “in a small red vessel there was also a black female idol. Next to one of the pillars of the burial chamber we came across of another broken idol.” A fragment of an anthropomorphic clay figure (8.3 cm) was found in the settlement of Keszthely-Apátdomb, too. The processing of our bronze, cast animal portrayal and of our animal shaped handled pendants is even worse than that of the anthropomorphic figures. What we have at our disposal are old, unsure data of the findspots, mentions in the academic literature yet without pictures. Some of these are independent plastics, others are pendants or “fibulas” in the cases of which, due to the deficiencies, the original functions of the object cannot even be identified. In the Naturhistorisches Museum a highly interesting bronze object from the find-place (“Komárom region”) is kept (NHM.51.255.). The solid plastic cast from bronze with yellowish patination has three legs showing a cat-like predator (perhaps a lion?) and three heads resembling different animals. Although the object does not furnish an example of the highest standard of bronze statuary, it deserves 160

The original version of the present study is FEKETE 2008 (in German).

EME 40

FEKETE MÁRIA

attention because of its rarity. The portrayals can primarily be heads of ram/goat – bull – baby deer with twisted horns. The three legs stretching in three directions (actually tripus) and the three-headed plastic are pierced where the necks met perpendicularly. This is where the platform of the lamp or burner was fitted in. We have no evidence of any parallels of the object. In its style and elaboration it is clearly distinct from the objects made in Italian Etruscan or other workshops. However, it can be related to the style of a part of the aforementioned animal plastics and primarly to that of the cultic carriage of the Strettweg in Styria - also without a parallel. It is worthy of note that the makers of the animal composition ingot were obviously familiar with Etruscan three legs. This can best be witnessed by the formation of the leg of the lion being the fourth animal. Yet the solution cannot be linked to an Italian but an East-Alpine (including Transdanubia) workshop. In order to assemble the burner – or lampholder platform as well as to hold the decorations of the upper part cylindrical, punched, chronically profiled members are needed, one can find examples of this among the findings of the settlement of Velem-Szentvid. The bust of Ószıny, No 9 of our anthropomorphic finds can have belonged to an object like this or to another bronze – tool (platform) with composite elements and decorations of plastic. A bird-shaped vessel with a graphited black surface (fig 11) stems from Velem-Szentvid. We have very little information on objects that came to Transdanubia in the course of a complicated network system or that were partly made on the spot as reproductions, which had a prestige value, cultic significance or Mediterranean origin or feature. This holds especially true of the usage and related rites of these objects and the cults and the venerated gods or the cultic sites of the heroses or transcendental creatures. In the early times sanctuaries were to be found primarily in special places mainly formed by nature. Examples are the meeting areas of geobotanic zones, mature trees water or mountain passages, springs, swamps, cliffs, caves, etc. Even antique sources knew of sacral regions. In order to clarify the “sacred character” it is important precisely to fix and elaborate on the names of findspots, after all, they can have preserved for us geographic “abnormalities” which underlined the sanctified feature of the sites for the people of prehistory. Instances are Hutstone (Kalaposkı), Broadstone (Széleskı), Tablestone (Asztalkı), Devil’s Table (Ördögasztala), Vision Stone (Satzenstein), Preathing Stool (Prädigtstuhl), Apostles’s Tree (Apostolok fája), Murderrock (Gyilkos szikla) and some other similar terms used in the neighbourhood of Velem-Szentvid even today. The enumerated names are all to be found in the “outer sites” of the findspot, in the region of the prehistoric “town” with a diameter of a couple of kilometres, in the zones of the suburb (proastion). It is to be assumed that here ancient sanctuaries can be reconstructed as well. An example for this can have been the detected remainder of a building at the foot of Mount Szentvid, the finds of which were first published by Kálmán Miske. Another important sanctuary (region) obviously serving as a site of public festivals can have been at Kalaposkı in the Kıszeg-Mountains. From here we get a good view of Szentvid lying to the north/northeast of it, to the “town”, the political – economic centre (fig. 12). In 1908 the bronze statuette of the young woman carrying a sacrificial vessel, treated by us under number 1 in our former enumeration was recovered here. To the south of this site, in a distance of about one day’s walk, on the Vashegy of VaskeresztesMagyarkeresztes in the course of viniculture a bronze treasure find was found in the early 20th century. The valuable, representative bronze jewels were hidden in a ribbed bronze cista (Rippenzisten), covered by a stone. All of our treasure finds from the Hallstatt Age known so far occurred in so-called special places: next to a tumulus burial site, at a rock, covered with a stone in abovementioned Magyarkeresztes, at a spring in Ravazd – Kisravazd, in a swamp in Szárazd-Regöly and Regöly, from river in Kurd. In the Hungarian practice of museums an object which was found in an unknown archaeological find-place (settlement or cemetery) is referred to as “scattered” or of diminished value. By way of this method we render the definition and future mapping of the formerly existent cultic sites impossible. One should re-evaluate this practice and one ought to record the archaeological and geographical circumstances and sites of the objects recovered outside the settlements and graveyards. The site of Hatstone (Kalaposkı) (fig 13) designates six bigger and the number of smaller blocks of rocks and small caves. From the East, from Broadstone (Széleskı) to Kalaposkı there leads a route of about 200-220 metres, an assumed via sacra, at both ends of the block through two gate stones each. At the western side of the block of rocks there is a pair of gate stones, through these one can get to a newer site with cliffs and caves. In 1908 Kálmán Miske published the female figure with the hanging head of Kalaposkı but nobody ever investigated this significant question on the spot. During 14 seasons of the excavations of Velem-Szentvid and under the political circumstances of the time when only a part of the field work could be performed, in spite of numerous attempts and obtained entrance licenses to the


41

border zone, one could not get into the strictly sealed area. It only became possible after the political change of 1989, the end of the border zone and the demolition of the barbed wire. When I no longer worked in Vas county, in summer time I often visited the Kalaposkı with my family. My husband, the historian of the Ancient Times and religion, István Tóth enthusiastically analyzed the site and he represented the firm conviction that he was visiting a significant prehistoric cultic centre. He planned to write a study on this, prepared an interpretative draft on the area. He asked Gábor Ilon to excavate in the territory, who carried out verifying excavations with his students, who were archaeology – technicians. In the course of this work it was confirmed that these natural sites were used in many eras of the prehistoric times. István Tóth, based on his unique talent and qualifications as historian of the Antiquities and religion, understood and had an intuition to comprehend the essence of the site of Kalaposkı. One day, perhaps in a better time, there will be demand and money to clarify these important questions and other finds of the Via Sacra of Hatstone/Kalaposkı of the early Iron Age, its altars and sanctuary region can be disinterred. May God grant that one day the hypotheses of István Tóth related to Kalaposkı will be thrown light upon! As an end of these lines let us have a look at the draft prepared by István Tóth in July 2002 (fig 14) on the sites of Kalaposkı. The signs of the rough map (from the copy book of István Tóth): Cleavage A = Gate stones along the two sides of the road (pylon) B = “Kalapos” stones (altar) – (Hatstone) B1= Cliff eaves looking north = a fire making and beacon site C = Pulpit (“Szószék”) stones with a circular route D = The “sight-stones” pointing to Mount Szentvid E = Rocks hanging out, pointing to the south – grave temples?

EME

EME 43

UTAK PANNONIA ÉS DÁCIA KÖZÖTT A „BARBARICUMON” ÁT

UTAK PANNONIA ÉS DÁCIA KÖZÖTT A „BARBARICUMON” ÁT GABLER DÉNES

A

Pannoniától keletre fekvı „barbaricum” úthálózata, az utak pontos nyomvonala – közvetlen adatok hiányában – legfeljebb megalapozott munkahipotézis szintjén rajzolható meg; ebben a tekintetben azonban az elmúlt évek kutatásainak köszönhetıen lényeges elırelépés történt. A szarmaták területén átvezetı, ismert vagy feltételezett utak jelentısége abban foglalható össze, hogy többségük nem csupán a rómaiak és az Alföld népei közötti kereskedelmi kapcsolatokat szolgálta, rendszerint érintve a szarmata szállásterület központjait, hanem ezek békeidıben két római provincia: Pannonia Inferior és Dácia Porolissensis közötti „rövid” összeköttetést biztosították, ami esetünkben az európai „barbaricumi” utakétól eltérı specifikumot jelent.1 A római kereskedık vagy esetenként a cursus publicus ezáltal nagy, a Dunán lefelé Viminacium, ill. Lederatáig tartó vízi, majd onnan jóval hosszabb, észak felé tartó hosszú szárazföldi utat, Aquincum és Porolissum esetében mintegy 400 km-t tudtak megspórolni. Az Alföldön fellelhetı nagyszámú római importtárgy azt igazolja, hogy a római kereskedık éltek is ezzel a lehetıséggel. Utat magát régészetileg csak egy helyen sikerült feltárni (1. tábla/1)2, de írott forrásoknak, epigráfiai emlékeknek és fıleg az egyre gyarapodó mennyiségő római importtárgyaknak köszönhetıen az Alföldet átszelı római kori utak kiindulópontjai, iránya és feltételezhetı nyomvonala egyre inkább kirajzolódik. A források Forrásadatok alapján tudjuk, hogy a Maros (Marisos) déli oldalán futó „Só utat” a rómaiak már a hódítás korában használták, de ez már az ıskorban is fontos szerepet játszhatott.3 Strabon III.3,13. adata szerint a Dunát a Maros torkolatával összekötı úton „a rómaiak a háborúban a felszerelést szállították” – valószínőleg M. Vinicius középsı Augustus-kori hadjárata során4, amelynek célja éppen „trans Danuvium ductus exercitus meus Dacorum gentes imperio populi Romani perferre coegit” (Res Gestae Divi Augusti). Késıbbi idıszakra, talán a 2. század elejére vonatkoznak Ptolemaios II.7. adatai, amelyek a Pannonia és a dákok közé ékelıdı, feltehetıen római kezdeményezésre betelepülı, egyfajta Pufferstaat szerepét betöltı szarmata csoportok, a Jazyges metanastae szállásterületének helyzetét5, másrészt az áttelepült jazigok „városait” és azok földrajzi fekvését írják le. Adataiból korábban csak Parthiscumot (Παρτισκον) lehetett Szegeddel azonosítani, egyrészt a Tisza (Parthiscus, Patisus) neve, másrészt a Lugioval (Dunaszekcsı) közel azonos – Ptolemaios által megadott – szélességi fokok, de nem utolsósorban a régészeti adatok alapján.6 Az alexandriai geográfus által említett szarmata központok azonosítását a korábbi kutatás – egy-egy adatot kivéve –

1

Közép-Európa legfontosabb barbaricumi útjaihoz lásd WIELOWIEJSKI 1982, 265–272; WIELOWIEJSKI 1979 (1981), 129–147; KOLENDO 1981, 75. sk. A Pannoniától északra fekvı területek kereskedelmi útvonalaihoz lásd KUZMOVÁ – ROTH 1988, 130, 138; TYSZLER 1999, 98. 2 PATAY 2005, 393–406. Az utat nem a szarmaták építették, hanem valószínőleg római csapatok, éppen a csapatmozgások biztosítása érdekében. Az utat természetesen a római kereskedık is használták. Nincs kizárva, hogy épített útra csak a kevésbé járható szakaszokon volt szükség, ezért a légi felvételek vagy a katonai térképek is csak szakaszokat mutatnak. 3 SEBESTYÉN 1926, 148; PATSCH 1937, 138; GABLER 1975, 83. 4 FEHÉR – KOVÁCS 2005, 203. A hadjárathoz lásd a tusculumi feliratot : AÉ 1905, 14 = ILS 8965. A további irodalmat lásd FEHÉR – KOVÁCS 2005, 178. 5 VADAY 2003, 11. 6 SEBESTYÉN 1926, 144. sk.; további azonosítási kísérletekhez lásd SIMONYI 1948, 138; GABLER 1968 (1969), 212; VADAY 2003a, 12.

EME 44

GABLER DÉNES

nem is kísérelte meg, mivel Ptolemaios adatait gyakorlati szempontból pontatlannak találták. Az elmúlt években Vaday Andrea és Fehér Bence egymástól függetlenül hasonló eredményre jutottak a szarmaták „városainak” lokalizálása tekintetében7, részben a görög geográfus hibás adatainak értelmezésével – a rendszert létrehozó metódus ismeretében –, korrigálásával, másrészt a római kori építmények és a leletek révén kirajzolódó szarmata központok egymásra vetítésével. (Elıször meghatározták a ptolemaiosi koordináta-háló méretét, majd azon belül a görög geográfus által megadott fok–perc meghatározás alapján jelölték a városokat. Ezután a hálónak a valós É–D-i iránytól való szögeltéréseit meghatározva, mai térképre transzformálták a már meghatározott távolságnak és szögeltérésnek megfelelıen). Az úthálózat rekonstruálása során kiderült, hogy ezek a városok – a 2. század elsı felében összeállított, de az 1. század második felére vonatkozó adatai alapján – a Duna– Tisza köze északi harmadában helyezhetık el, mivel az 1. század második negyedében vagy annál alig korábban bevándorló jazigok korai szállásterülete történetileg eleve erre a térségre korlátozódhatott.8 Többségük fontos átkelıhely lehetett, ezek közül a tiszaiak jelentısége a dák háborúk során felértékelıdött.9 Ptolemaios városainak kelta neve arra utal, hogy a szarmata honfoglalás korában a már meglévı, nagyobb kelta települések váltak a bevándorlók központjaivá.10 Minthogy a jazigok betelepülése talán Kr.u. 20 elıttre is tehetı, nincs kizárva, hogy Ptolemaiosnak a térségre vonatkozó adatai korai forrásra, akár Agrippa térképére is visszavezethetık.11 Az úthálózat kiindulópontjainak meghatározásában segítséget nyújtottak a Duna bal partján emelt római építmények, ırtornyok, kiserıdök vagy a római területen épített vámállomások, illetve azok a feliratok, amelyek ezeknek a határ menti létesítményeknek a kereskedelmi szerepére utalnak. Kiemelkedik ezek közül az Aquincummal szemben, Rákospalotán talált oltár (CIL III 3617), amelyet Jupiter és Juno, valamint a genio commercii tiszteletére emelt a legio II. Adiutrix beneficiarius consularisa (1. tábla/2).12 Nem kevésbé fontos a bátmonostori – korai Severus-kori – felirat (CIL III 10496 = CIL III 6452 = ILS 7124), amely azt az aquincumi és singidunumi decuriot, Pannonia Inferior császárkultuszának fıpapját (sacerdos arae Augusti) említi (1. tábla/3), aki a savariai vámpecsét szerint conductor, azaz vámbérlıként szerepel.13 Bátmonostor környéke tehát egy, a barbaricumot átszelı római út kiindulópontja lehetett.14 Rendkívül fontosak azok a feliratok, amelyeket a Daciából Nyugat felé vezetı utak kiindulópontjainál állítottak; így a két porolissumi oltár (2. tábla/1–2).15 Ezeknek egyike Commodust restitutor commerciorumnak nevezi (2. tábla/1).16 A már Strabonnál említett Maros-völgyi út dáciai kiinduló állomása Micia (Vecel, VeŃel) lehetett, ahol a vámállomás császári rabszolgája, vilicus stationis állított oltárt (2. tábla/3) genio p(opuli) r(omani) et commerci (CIL III 3753 = IDR III 102).17 Az epigráfiai források közül fontos szerepet tulajdonítottak a Szegeden, a középkori vár falából elıkerült oltártöredéknek (2. tábla/4), amelyet Mercator vilicus állíttatott.18 A töredékes felirat

7

VADAY 2003a, 15–16; FEHÉR 2005, 73. sk. VADAY 1982–1983 (1984), 167–188; KİHEGYI 1982 (1985), 267–355; FARKAS 1998, 67–81; VADAY 2003a, 15–16. 9 VADAY 2003a, 12–13, 16. 10 GABLER 1968 (1969), 212; VADAY 2003a, 11. 11 FEHÉR 2005, 66. 12 Az 1849-ben elıkerült felirat idıközben elveszett, lásd KUZSINSZKY 1899, 142, Nr. 127; KOVÁCS 2005, Nr. 246. 13 KOVÁCS 2005, Nr. 205; KOVÁCS 2004, 79–88. A savariai vámbélyegzıhöz lásd BUÓCZ 1968, 300–304; BUÓCZ ET ALII 1992, 13, Abb. 5. 14 Lugiohoz közel, Mohácson került elı egy ólomplomba, amelyen egy vámállomáshoz tartozó személy neve található, lásd CIL III 12018. 15 GUDEA 1996, II, 277–278, 369, pl. LXXXV. 1–2. 16 GUDEA 1996, II, pl. LXXXV. 1. 17 IDR III, 114, Nr. 102. 18 SEBESTYÉN 1926, 153; LAKATOS 1964–1965, 66; IDR III/1, 256–258; MÓCSY 1974, 100; KOVÁCS 2005, Nr. 238, 240; KOVÁCS 2008, 113. 8

EME UTAK PANNONIA ÉS DÁCIA KÖZÖTT A „BARBARICUMON” ÁT

45

a szállítók elöljárójára (praefectus vehiculorum) is utal; sıt egyes olvasatok szerint19 az illyricumi vámkerület egyik bérlıjét jelölte a hiányzó felsı sor (ezzel próbálva igazolni Parthiscum Daciához tartozását20). Mások szerint genio stationis Parthis(censis)-nek, azaz az út- vagy váltóállomás geniusának dedikálták a feliratot.21 Nincs kizárva, hogy a szegedi vár helyén római állomás lehetett, a másodlagosan befalazott oltárt azonban Daciából is szállíthatták mint építıanyagot a középkori vár építéséhez, miután másodlagosan szoborfej is került ide. Ennek ellenére egy római állomás meglétét nem vonhatjuk kétségbe; nehéz lenne elképzelni például, hogy piskóta alakú padlótéglák középkori építkezések során kerültek volna Szegedre.22 A „barbaricumban” elıkerült feliratok jó része a 18–19. században, Pannonia területérıl jutott fıúri kastélyokba, győjteményekbe, mások középkori templomokba, kolostorok épületeibe voltak befalazva.23 Nagyszámú kıemléket római ellenerıdök (Dunakeszi, Transaquincum, Contra Aquincum, Bölcske, Harta, Contra Florentiam) építéséhez szállítottak a tartományból. Másodlagosan kerülhettek sok esetben korábbi kıemlékek a ripa Pannonicától távolabb emelt római ırállomásokba a 4. század második felében (pl. Hatvan-Gombospuszta24, Jászberény-Tetemháza25, Abasár26, Kunszentmárton27). Feltőnı, hogy aránylag sok felirattöredék az Alföld északi peremén épített 4. századi sáncrendszer (Erdwallsystem), limes Sarmatiae közelében került elı, tehát még a késı római idıkben használhatták fel építıanyagként.28 Nincs kizárva a középkori templomok falából elıkerült kıemlékek esetében sem, hogy ezeket eredetileg barbaricumi római létesítményekhez használták fel (Ócsa, Kerepes29). A 4. század második felére keltezhetı, akkor Rómával szövetséges szarmaták sáncrendsze30 rébe illeszkedı római létesítményeken vagy az ellenerıdökön kívül figyelmet érdemelnek az Alföldön elıkerülı római építményekre utaló adatok, így a rákospalotai református templom alatt talált alapfalak31 vagy az üllıi községháza építésekor talált római épületmaradványok, tetıcserepek. Ezeknek jelentıségét azért emelnénk ki, mivel Üllı az egyik – Aquincumból kiinduló – barbaricumi út mentén fekszik.32 Római téglák és épületmaradványok kerültek elı a Zagyva folyó mellett is (Jászberény-Tetemháza); feltehetıen itt is római útállomással számolhatunk.33 A Maros-völgy több pontján is elıkerültek a legio XIII Gemina bélyeges téglái (Csanád–Cenad, Nagyszentmiklós– Sânnicolau Mare, Bulcs–Bulci, Újarad–Aradul Nou).34 Ezek – ha nem a középkorban hozták Erdélybıl templomok építésére – ugyanígy római útállomások építésével hozhatók kapcsolatba. (Egyéb adat hiányában kizárható annak lehetısége, hogy lelıhelyeiken római limestáborokat feltételezzünk.) Az út forgalma a dáciai hadsereg, a legio XIII Gemina felügyelete alatt állhatott.

19

GOSTAR 1951, 169. DAICOVICIU 1939–1942, 103–108. 21 ALFÖLDI – NAGY – LÁSZLÓ 1942, 189, 191, 299; ALFÖLDI 1935, 128. 22 LAKATOS 1964–1965, 65. 23 KOVÁCS 2005, 206. 24 SOPRONI 1974, 197–203; SOPRONI 1978, 77–79. 25 STANCZIK 1975, 99. 26 KOVÁCS 2005, Nr. 237; KOVÁCS 2008, 113. 27 KOVÁCS 2005, Nr. 210, 214; KOVÁCS 2008, 113. 28 Lásd a 23. jegyzetet. 29 KOVÁCS 2005, 207. 30 GARAM – PATAY – SOPRONI 1983. 31 PETİ 1973, 131–137. 32 SOPRONI 1958, 42. Üllı területén Kulcsár Valéria és Mérai Dóra vezetésével nagyszabású és nagy felületre kiterjedı ásatások folytak, amelyek során több száz terra sigillata került elı. Ezeket Horváth Friderika fogja közölni. 33 STANCZIK 1975, 99. 34 MILLEKER 1897–1906, II, 13–14, 16–18, 47–48; CIL III 8064, 8065, 20, 6272; CIL 1629 = p. 1018; GABLER 1975, 83. 20

EME 46

GABLER DÉNES

A leletek A fent említett genio commercii, restitutori commerciorum feliratok már önmagukban is utalnak arra, hogy a rómaiak és a szarmaták között – elsısorban a Severus-korban – élénk kereskedelmi kapcsolatok lehettek. Ezt sokkal markánsabban bizonyítják az Alföld területén elıkerülı római importtárgyak. Közülük – az úthálózat rekonstruálása (3. tábla) szempontjából is – kiemelkedı jelentıségőek a rheinzaberni (4. tábla), westerndorfi-pfaffenhofeni sigillaták (3. tábla)35 (a korábbi manufakturák termékei csak elvétve lelhetık fel, elsısorban az Alföld északi peremén), a jóval ritkábban fellelhetı pannoniai gyártmányú pecsételt kerámia (pannonische Glanztonware mit Stempelverzierung), a nyers színő kerámia, a festett sávos kerámia – gyakran rovátkolt díszítéssel, egészen ritkán a vékony falú pohár, mázas kerámia vagy a késı római mázas dörzstál.36 Míg a 2–3. században Pannonián keresztül „birodalmi áru”, a nyugati provinciák áruja került a barbaricumba, a 3. század második felében és a 4. században Pannonia saját termékeit exportálta.37 A kerámián kívül az export lényeges részét jelentették a fibulák; ezek közül a Gallia Belgicából (?) és a Rajna-vidékrıl származó emailos fibulatípusok (5. tábla) lelıhelyeire és az általuk kirajzolódó római kori utakra vonatkozó következtetéseket Vaday Andrea foglalta össze.38 A pannoniai fibulatípusok, így elsısorban a térdfibulák, a korábbi noricumi-pannoniai szárnyas fibulák, erıs profilú fibulák ennek a kereskedelemnek fontos bizonyítékai39, bár – mint azt egy tiszaföldvári leletegyüttes bizonyítja – egyes típusokat a szarmaták maguk is el tudtak készíteni.40 Római eredető tárgyak a bronztükrök vagy a négyszögletes ólomtükrök.41 Az északi területekhez képest a szarmaták területén kevés a bronzedény; alig több, mint egy tucat.42 Elvétve fordulnak elı a fémveretes ládikák, valamivel gyakrabban az áttört bronztárgyak, ékszerek, kulcsok, zárak, a jobbára római gyártmányúnak tartható csengık.43 Meglehetısen ritka az üvegáru; üvegedények fıként a 4. századi leletegyüttesekben lelhetık fel.44 A római pénzek száma jelentıs; ezt a fémben szegény területen élı szarmaták elsısorban nyersanyagként használták.45 A felsorolt árucikkeket esetenként mezıgazdasági termékek egészíthették ki, amelyet római amphorák elıkerülése bizonyít.46 Az útvonalak nyomvonalának meghatározásában – mennyiségüknél fogva – elsısorban a terra sigillaták és a fibulák segítenek. A barbaricumi kereskedelem szempontjából a legfontosabb szerep Pannonia Inferior fıvárosának, Aquincumnak jutott; nem véletlen, hogy itt tolmácsok, interprex S(armatarum) és interpres Ge(rmanoru)m is mőködtek (CIL III 14349 5; CIL III 10505). A Duna bal partján, a Rákos patak torkolatánál emelt Commodus-kori kiserıdöt fahíd kötötte össze Aquincummal;47 innen indult ki több fontos útvonal a barbaricumba.

35

GABLER – VADAY 1986, 32, 34; GABLER – VADAY 1992, 133–138. MARÓTI – VADAY 1979–1980, 79–94; VADAY 1998, 133–134. 37 VADAY 1998, 121, 1. ábra. 38 VADAY 2003b, 315–421; WINTER 1985–1986, 346. 39 VADAY 1998, 134. 40 VADAY 2005a, 151–197. 41 VADAY 1998, 134. 42 PÁRDUCZ 1931, 74–186; RADNÓTI 1938, 137–138; KULCSÁR V. posztere, Frankfurt am Main, 2009. március 20–22. (sajtó alatt). Néhány bronzedény-lelıhely: Alsódabas, Apátfalva, Bereg, Jászberény, Kıbánya, Mogyoród, Szada, Tápiószele, Versec. 43 VADAY 1998, 135. 44 VADAY 1988–1989, Kat. 158, 51, 181, Kat. 21, Kat. 99, Kat. 106; DINNYÉS 1991, 145–201. 45 VADAY 1998, 135. 46 VADAY 1998, 122. 47 SZILÁGYI 1949, 72–76. 36


47

Az utak Ezek egyike a Duna mentén észak felé vezetett; ennek fontos evidenciái a Dunakeszi-Alagi 48 major és Vác-Csörög lelıhelyen elıkerült több mint kétszáz sigillata49 és más római áru, valamint az ipolytölgyesi sigillaták és emailos fibulák.50 Ugyaninnen indult egy út Hatvanon át Porolissum felé. Hatvan-Gombospusztán 4. századi burgus, ırállomás került elı, amelyet Valentinianus korában megerısíthettek vagy átépítettek.51 Ebbıl az útból ágaztak le észak felé folyó- vagy patakvölgyeken át olyan mellékutak, amelyek a Cotinusok vagy az északkeleti germán területek felé vezettek. Ezek közül a legfontosabb a Sajó, illetve a Hernád völgyében futott észak felé.52 Az Aquincumból induló fıút talán Tiszafüred táján léphette át a folyót, majd innen délkelet felé kanyarodva vezethetett Porolissum felé. A fenti útvonalat sok sigillata, illetve fibula lelıhely jelzi. Az egyik legfontosabb lelıhely volt ennek mentén Kompolt-Kistér, ahol fıként a 3. század elsı felére keltezhetı sigillataanyag dominált.53 Talán ennek környékén kereshetı az északkeleti területek felé, illetve a Porolissumba vezetı út elágazása. Az Aquincumból kiinduló harmadik út talán a mai parlament-épület környékérıl, Rákoscsabán és Jászberényen, a Zagyva átkelıhelyén át vezetett kelet felé.54 Mindkét helyen találtak római épületnyomokat, és sigillata leletek is kirajzolják az út nyomvonalát. Az épületek nincsenek feltárva; csak az 1890-es évek végén vagy az 1900-as évek elején említik vagy írják le ezeket. A jászberényibıl római téglák kerültek a jászberényi múzeumba55, a rákoscsabaiban oltárkövek töredékeire bukkantak56. Ezek az építmények talán útállomások lehettek, arra vonatkozóan azonban, hogy ezekben katonai alakulat állomásozott volna, nincs adatunk.57 A negyedik út kiindulópontja Contra Aquincum – a Budapest-Március 15. téri erıd lehetett, innen vezethetett délkeleti irányba.58 Ennek mentén Üllınél jeleztek római épületnyomokat.59 Üllı kiemelkedı jelentıségére utal a Kulcsár Valéria által feltárt szarmata település, amelyen eddig a legtöbb sigillata került elı a Pannoniától keletre fekvı barbaricumban.60 Az út fontos állomása lehetett Soroksár,61 Cegléd és Adony, ahol több szarmata telepet tártak fel.62 Ezeken a lelıhelyeken az üllıivel együtt több mint ezer sigillata került elı, de nem hiányoznak ezekrıl a telepekrıl, temetıkbıl az emailos fibulák sem. Az út feltehetıen a Zagyva torkolatánál lévı szolnoki átkelıhely felé vezetett. A folyami átkelıhelyek közelében – mint azt Vaday megfigyelte – sokszor a „barbároktól” idegen római tárgytípusok is elıkerülnek,63 így itt bronzmécses, bronz stilus és bronzszobor jelenléte, valamint padlótéglák talán útállomást sejtetnek. Az út nyomvonala a Tiszától keletre fekvı területeken bizonytalan.64 Törökszentmiklóson – szintén átkelıhely közelében – sigillatákon kívül a barbaricumban 48

GABLER 2001, 119–137. KULCSÁR – HORVÁTH 2002, 313–324. 50 VADAY 2003b, 368, Fig. 26. 51 SOPRONI 1978, 122–123. 52 VADAY 2003b, 368. 53 HORVÁTH 1999, 193. sk. 54 VADAY 1998, 124. A Duna bal partjának római kori leleteihez lásd NAGY 1935, 27. 55 STANCZIK 1975, 99, a téglákon kívül egy felirattöredék. 56 PETİ 1973, 131–137; PETİ 1991a, 337–355. 57 Így VADAY 1998, 124. 58 NAGY 1942, 380; FITZ 1963–1964 (1965), 81. 59 SOPRONI 1958, 42. 60 Az Üllı 5. – Üllı 9. lelıhely ásatásairól lásd TARI 2006, 42–43. – az ásatás vezetıi: Batizi Z., Dinnyés I., Kıvári K., Kulcsár V., Nagy A., Patay R., Rácz T., Simon L., Tari E. 61 PETİ 1991b, 223–236. 62 GABLER s. a. 63 VADAY 1998, 122. 64 BALLA 1962, 188–191. 49

EME 48

GABLER DÉNES

rendkívül ritka amphora is elıkerült.65 Az út innen talán északkelet felé fordulva csatlakozott a Porolissum felé vezetı északi úthoz; tehát más szarmata központok érintésével ez is Aquincumot és a dáciai várost kötötte össze.66 Más feltételezések szerint az Aquincumból Üllın át vezetı út Csongrád– Szentes környékén lépte át a Tiszát, s innen a Körös mentén futott tovább, a folyó hármas elágazását követve lehetett Porolissum vagy Resculum (Bologa–Sebesvár) felé jutni.67 A Csongrád és Szentes közötti átkelıhely közelében is több a „barbároktól” idegen tárgytípus: bronz-, illetve vasmécses, bronzszobor, kétarcú üvegedény, valamint Csongrád környékén római amphora került elı.68 Az átkelıhely közelében sőrősödnek az emailos fibulák lelıhelyei is.69 Ezek a tárgyak talán itt is útállomás felszereléséhez tartozhattak. A Körösök völgyében sok sigillata lelıhely található; közülük a gyomai a legjelentısebb. Bár ennek (133. lelıhely) területén több mint 100 sigillata és más importáru került elı; a teljes leletanyag feldolgozásánál kiderült, hogy a római importtárgyak az emlékanyagnak csupán 1 %-át teszik ki (7. tábla/1).70 A porolissumi vámállomás (6. tábla) elıtt talán Nagykárolyban (Carei) is lehetett út- vagy postaállomás.71 Aquincumtól délre Intercisánál egy Antoninus Pius-kori felirat római hidat említ.72 Ha ez a Dunán átívelı hídra vonatkozik, akkor Pannonia Inferior legfontosabb auxiliaris tábora is egy, a szarmaták területét átszelı út kiindulópontja lehetett. Intercisában vámállomás (statio) is mőködött (CIL III 10301, 10308),73 ahol Szabadszállás, majd Csongrád és Szentes érintésével a Körösök völgyében Resculumba vezetı út forgalma után szedhettek illetéket. Az Intercisából kiinduló út Duna– Tisza közti szakaszát mind sigillata-, mind fibulaleletek kirajzolják.74 A harmadik kiinduló állomás Lugio (Dunaszekcsı) lehetett; innen Parthiscumon, majd a Maros völgyén át Dáciába vezetett út.75 A Lugioval szemben lévı Contra Florentiam erıdítménye ugyan csak a 4. században épült, de feltételezhetı, hogy lehetett korábbi elızménye.76 Ennek nyomvonalában sok emailos fibula került elı – sírleletekben is (Madaras, Katymár, Ásotthalom, Mórahalom), ugyanakkor kevés sigillata.77 Lugio közelében, Mohácson olyan ólomplombát találtak, amelyen vámhivatalhoz tartozó személy nevét tüntették fel.78 A Maros menti út több pontján katonai felügyelet alatt álló posta- és váltóállomásokat építettek, miután azonban az apulumi legio téglái középkori templomok közelében kerültek elı, nincs kizárva, hogy a téglákat építıanyagként szállították le a Maroson.79 Szeged környékén sőrősödnek a római importtárgyak lelıhelyei, mind a 65

VADAY 1998, 122. BALLA – TÓTH 1966–1967 (1968), 125. A Porolissumba vezetı utat a mai Budapest–Szolnok–Debrecen útvonalon feltételezte FITZ 1963–1964 (1965), 82; GABLER 1975, 89. 67 VADAY 1998, 124. 68 VADAY 1998, 124. 69 VADAY 2003b, 368, Fig. 26. 70 GABLER – VADAY 1992, 156. 71 BALLA – TÓTH 1968, 129; GABLER 1975, 89. A Porolissum elıterében található római leletekhez lásd OPREANU 1997, 269–290; STANCIU 1995, 139–226; OPREANU 1998, 81. 72 BARKÓCZI 1957, 514; BALLA – TÓTH 1968, 75; RIU 1123. MRÁV 2002, 46. szerint a felirat olyan patakokon átívelı hídra vonatkozik, amelyeken a limes-út vezetett. Ez lehetséges, de a 2. században még nem volt szokásos jelentéktelenebb létesítményeket nagy építési feliratokkal ellátni. 73 A Pannonia határai mentén felállított vámállomásokhoz lásd DOBÓ 1940, 194. 74 GABLER –VADAY 1992, 86, Abb. 1. 75 SEBESTYÉN 1926, 153. sk.; ALFÖLDI 1935, 128; GOSTAR 1951, 169. sk.; LAKATOS 1965, 91–102; VADAY 1998, 124. 76 MÓCSY 1958, 69. 77 VISY 2000, 98; VADAY 2003b, 371; az út közelében sok római importtárgy található a madarasi temetıben, lásd VÖRÖS 2003a, 227–229. 78 CIL III 12018. 79 Vámállomás lehetett Micia (Vecel, VeŃel), ahol augustalisokra utaló feliratok kerültek elı (CIL III 1385), valamint egy genio p(opuli) r(omani et commercii)-nek dedikált oltár: IDR III/3, Nr. 102, 114, Fig. 78. 66


49

fibuláké, mind pedig a sigillatáké (utóbbiak elsısorban a Maros mentén).80 Szegeden több jelentıs római lelet – többek közt márvány fej – került elı; ezeknek egy része azonban egy 18. század elsı felében elsüllyedt hajó rakományából is származhatott, amely Erdélybıl régiségeket szállított Bécsbe.81 Szeged környékén is került elı római amphora.82 Ptolemaios leírása alapján rekonstruálható egy, a Tisza vonalán délrıl észak felé haladó út, amelyet a felvonuló római sereg – mint ez Strabon híradásából kiderül – már korábban is használhatott.83 Ez az út csak Acumincumból (Slankamen) indulhatott és érinthette a szarmaták városait, így Partiszkont is.84 A Tisza mentén lineáris elhelyezkedést mutatnak a lelıhelyek. Ennek az útnak – a Lugioból kiinduló szakaszéhoz hasonlóan – elsısorban az emailos fibulák elterjedésében lehetett szerepe.85 Általában az Alföld déli részén a sigillaták száma csekély. A Tisza mentén észak felé vezetı út feltehetıen Szegedtıl északra is folytatódhatott; egyes feltételezések szerint akár Tiszafüredig. Délnyugat-Dáciában, Tibiscumban elıkerült egy római gyöngyöket készítı mőhely, amely a szarmaták részére készítette ezeket a viseleti tárgyakat.86 Eszerint számolhatunk egy Tibiscum és Acumincum közötti útvonallal is.87 A felsorolt útvonalak a távolsági kereskedelem, az ún. Fernhandel lehetıségét biztosították a rómaiak és a szarmaták, valamint a tılük északra lakó népek között. Kevésbé ismerjük az ún. kishatárforgalom útvonalait,88 amelyekrıl Dio Cassius adata tájékoztat bennünket, miszerint a szarmaták meghatározott napokon és helyeken felkereshették a határ menti római városok piacait.89 (Ebbe a kishatárforgalmi zónába sorolható pl. az újhartyáni szarmata telep, amelyben aránylag sok importáru található90). A távolsági kereskedelem útvonalainak többsége a szarmata „városok” érintésével a Pannonia és Dácia közötti összeköttetést biztosította.91 Ezek felügyeletéhez, a fontos átkelıhelyeknél útállomások kiépítéséhez római érdekek főzıdtek. Ez az áruforgalom a leletanyag tükrében a markomann–szarmata háborúkat lezáró békeszerzıdéseket követı hosszabb békés idıszakban, a Severus-korban érte el legnagyobb volumenét (7. tábla/2). A birodalom és azon belül a dunai tartományok belsı és külsı válsága, Dácia feladása után ezek a kapcsolatok lényegesen meggyengültek. Ebbıl következik, hogy a szarmata „barbaricumba” érkezı „korridor” jellegő távolsági kereskedelem útvonalai leginkább a Severus-kori állapotot tekintve kutathatók.92

IRODALOM ALFÖLDI A. 1935 Studi ungheresi sulla romanizzazione della Pannonia. Gli studi romani nel mondo 2. Roma. ALFÖLDI A. – NAGY L. – LÁSZLÓ GY. 1942 Budapest az ókorban. Budapest története I. Budapest. 80

GABLER – VADAY 1992, 86, Abb. 1; VADAY 2003b, 316, Fig. 1. VÖRÖS 2003b, 221. 82 VADAY 1998, 122; ISTVÁNOVITS – LİRINCZY – PINTYE 2005, 1–72. 83 PATSCH 1937, 103. 84 VADAY 2003b, 372. 85 VADAY 2003b, 316, Fig. 1. 86 BENEA 2003, 140. – itt emailos fibulákat is gyárthattak, lásd 88. 87 VADAY 2003b, 370, Fig. 26. 88 GABLER 1994, 503–518. 89 Dio Cassius LXXI. 18. (Boiss. III. 273. sk.), 19. (Boiss. III. 274.) – lásd KOVÁCS 2006, 287–288. 90 VADAY 2001, 171–193. 91 VADAY 2003a, 22. 92 VADAY 1998, 126–127. 81

EME 50

GABLER DÉNES

BALLA L. 1962 Római szarkofág Debrecenben. ArchÉrt 89. 188–191. BALLA L. – TÓTH I. 1966–1967 Adatok Pannonia és Dacia kapcsolatához (Some facts on relations between (1968) Pannonia and Dacia). DMÉ. 119–130. 1968 A propos des rapports entre la Pannonie et la Dacie. Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 4. 69–78. BARKÓCZI L. 1957 Die Grundzüge der Geschichte von Intercisa. In: Intercisa II. Geschichte der Stadt in der Römerzeit. ArchHung 36. Budapest. 497–544. BENEA, D. 2003 Die römischen Perlenwerkstätten aus Tibiscum. Atelierele romane de mărgele de la Tibiscum. Timişoara. BUÓCZ T. 1968 Vámbélyegzı Savariából. Vasi Szemle 23. 300–304. BUÓCZ T. – SZENTLÉLEKY T. – HAJMÁSI E. P. – VLADÁR Á. 1992 Der István Járdányi Paulovics-Ruinengarten in Savaria (Szombathely). Carnuntum Jb. 9–47. DAICOVICIU, C. 1939–1942 Banatul şi iazygii. Apulum 1. 98–108. DINNYÉS I. 1991 A hévizgyörki szarmata sírok (Sarmatische Gräber in Hévízgyörök). Régészeti Tanulmányok Pest Megyébıl. Studia Comitatensia 22. 145–201. DOBÓ Á. 1940 Publicum Portorium Illyrici. ArchÉrt 67. 144–194. FARKAS CS. 1998 Kora szarmata temetı aranyleletes sírjai Füzesabony határából – Újabb adatok a szarmata kori nıi viselet problémaköréhez (Gräber mit Goldfunden im frühsarmatischen Gräberfeld in der Gemarkung von Füzesabony. In: Havassy P. (szerk.): Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön. Gyulai katalógusok 6. Gyula. 67–81. FEHÉR B. 2005 Ptolemy and his sources. In: FEHÉR – KOVÁCS 2005. Budapest. 73–91. FEHÉR B. – KOVÁCS P. (EDS.) 2005 Fehér B. – Kovács P. (eds): Early Geographers – The Period of the Roman Conquest. Fontes Pannoniae Antiquae I. Budapest. FITZ J. 1963–1964 Pannonien und die Klientel-Staaten. Alba Regia 4–5. 73–85. (1965) GABLER D. 1968 (1969) Terra sigillaták a Kelet Pannoniával szomszédos Barbaricumban. ArchÉrt 95. 211–242. 1975 Zur Fragen der Handelsbeziehungen zwischen den Römern und den „Barbaren” im Gebiet östlich von Pannonien. In: Grünert, H. – Dölle, H.-J. (Hrsg.): Römer und Germanen in Mitteleuropa. Berlin. 87–121. 1994 Der Grenzhandel am östlichen Limes von Pannonien. Geographica Historica 7. Stuttgarter Kolloquium zur historischen Geographie des Altertums 4. Amsterdam. 2001 Terra sigillata-Funde aus der sarmatischen Siedlung Dunakeszi-Alagi major. SlovArch 19. 119–138. s. a. Terra sigillaták Cegléd és Abony határából (Samian Ware in Cegléd and Abony). Studia Comitatensia. s. a. GABLER D. – VADAY A. 1986 Terra sigillata im Barbaricum zwischen Pannonien und Dazien. FontesArchHung 27. Budapest.


1992 Terra sigillata im Barbaricum zwischen Pannonien und Dazien. Teil II. AAH 44, 83–164. GARAM É. – PATAY P. – SOPRONI S. 1983 Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken. RégFüz Ser. 2, Nr. 23. Budapest. GOSTAR, N. 1951 Vămile Daciei. SCIV 2. 165–181. GUDEA, N. 1996 Porolissum. Vama romană. Un complex archeologic dacoroman la marginea de Nord a Imperului Roman. Cluj-Napoca. HORVÁTH F. 1999 Terra sigillata. In: Bánffy E. – Gogâltan, F. – Horváth F. – Nagy A. – Vaday A. – Bartosiewicz L. – K. Bíró K.: Kompolt-Kistér. A Neolithic, Bronze Age, Sarmatian and Avar Site. Rescue excavation of the M 3 motorway. Heves Megyei Régészeti Közlemények. Eger. 193–194. IDR 1984 Russu, I. I.: Inscriptiones Daciae Romanae. Vol. III. Dacia Superior 3. Bucureşti. ISTVÁNOVITS E. – LİRINCZY G. – PINTYE G. 2005 A szegvár-oromdőlıi császárkori telep (Die fühkaiserzeitliche Siedlung von Szegvár- Oromdőlı). MFMÉ-StudArch 11. 5–114. KOLENDO, J. 1981 A la recherche de l’ambre baltique. L’expédition d’un chevalier romain sous Neron. Studia Antiqua. Warszawa. KOVÁCS P. 2004 Some notes on the building inscription of C(aius) Titius Antonius Peculiaris from Bátmonostor (CIL III 10496=6452). In: Ruscu, L. – Ciongradi, C. – Ardevan, R. – Roman, C. – Găzdac, C. (eds.): Orbis antiquus. Studia in honorem Ioannis Pisonis. Cluj-Napoca. 79–88. 2005 Das Barbaricum. In: Tituli Romani in Hungaria reperti suppl. Budapest – Bonn. 206–252. 2008 Studia Epigraphica Pannoniae. Észak-Kelet Pannonia I (szerk. Kovács P. – Szabó Á.). Budapest. KİHEGYI M. 1982 (1985) Kora szarmata aranyleletes nıi sírok az Alföldön (Frühsarmatische Frauengräber mit Goldfunden in der Großen Ungarischen Tiefebene). DMÉ. 267–365. KULCSÁR V. – HORVÁTH F. 2002 Die Terra sigillata-Funde der kaiserzeitlichen Siedlung Vác-Csörögi rét im Barbaricum. In: Zwischen Rom und dem Barbaricum. Festschrift für T. Kolník zum 70. Geburtstag. Nitra. 313–324. KUZMOVÁ, K. – ROTH, P. 1988 Terra sigillata v barbariku. Nálezy z germánskych sídlisk a pohrebisk na územi Slovenská. Materialia Archaeologica Slovaca 9. Nitra. KUZSINSZKY B. 1899 Aquincum feliratai. BudRég 6. 111–150. LAKATOS P. 1964–1965 Funde der Römerzeit vom Gebiet der Szegediner Festung. MFMÉ. 65–81. 1965 Római leletek a szegedi vár területérıl (Römische Funde vom Bereich der Szegediner Festung). AntTan 12. 91–102. MARÓTI É. – VADAY A. 1979–1980 Koracsászárkori figurális festett kerámia Pannoniában és a szarmata barbaricumban (Frühkaiserzeitliche figürlich bemalte Keramik in Pannonien und in dem sarmatischen Barbaricum). Studia Comitatensia 9. 79–94. MILLEKER B. 1897–1906 Délmagyarország régiségleletei I–III. Temesvár.

51

EME 52

GABLER DÉNES

MÓCSY A. 1958 Die spätrömische Schiffslände in Contra Florentiam. FA 10. 89–104. 1974 Pannonia and Upper Moesia. The Provinces of the Roman Empire. London – Boston. MRÁV ZS. 2002 Die Brückeninschrift Hadrians aus Poetovio. ComArchHung. 15–57. NAGY L. 1935 Muminebegräbnis in Aquincum. DissPann Ser. I, Nr. 4. Budapest. 1942 Topographie. In: Szendy K. (szerk.): Budapest története I. Budapest az ókorban. Budapest. 353–385. OPREANU, C. H. 1997 Dakien und die Iazygen während der Regierung Trajans. Dacia şi iazigii în vremea lui Traian. In: Gudea, N. (Hrsg.): Römer und Barbaren an der Grenze des römischen Dakiens. ActaMP 21. 269–290. 1998 Dacia romană şi Barbaricum. Timişoara. PÁRDUCZ M. 1931 A Nagy Magyar Alföld római kori leletei (Römerzeitliche Funde des Grossen Ungarischen Alföld). DolgSzeg 7. 74–186. PATAY P. 2005 Római út a Bácskában? (Römerstrasse in der Batschka?). ComArchHung. 393–406. PATSCH, C. 1937 Beiträge zur Völkerkunde von Südosteuropa 5.2. Wien. PETİ M. 1973 Rákoscsabai római kori fémlelet (Römerzeitliches Metalldepot von Rákoscsaba). BudRég 23. 121–127. 1991a Római kori (szarmata) telep maradványai Rákoscsabán (Sarmatische Siedlungsüberreste aus der Römerzeit in Rákoscsaba). BudRég 28. 237–258. 1991b Római kori (szarmata) település Soroksáron (Sarmatische Siedlung aus der Römerzeit in Soroksár). BudRég 28. 223–235. RADNÓTI A. 1938 A pannoniai római bronzedények. Die römischen Bronzegefäße in Pannonien. DissPann Ser. II, Nr. 6. Budapest. SEBESTYÉN K. C. 1926 A szegedi vár legrégibb története (Die älteste Geschichte der Szegeder Festung). DolgSzeg 2. 144–157. SIMONYI D. 1948 Sur l’identification des noms géographiques de Ptolemée concernants la Slovaquie. Études Slaves et Roumaines 1. 129–138. SOPRONI S. 1958 Pest megye régészeti emlékei (Archäologische Denkmäler des Komitats Pest). In: Dercsényi D. (szerk.): Pest megye mőemléki topográfiája. Budapest. 35–49, 54–57. 1974 Eine spätrömische Militärstation im sarmatischen Gebiet. Roman Frontier Studies 8. Cardiff. 191–196. 1978 Das spätrömische Limes zwischen Esztergom und Szentendre. Das Verteidigungssystem der Provinz Valeria im 4. Jahrhundert. Budapest. STANCIU, I. 1995 ContribuŃii la cunoaşterea epocii romane în bazinul mijlociu şi inferior al râului Someş. EN 5. 139–226. STANCZIK I. 1975 Szolnok megyei régészeti adatok Hild Viktor jegyzeteibıl. Szolnok. SZILÁGYI J. 1949 A Rákospatak-menti római kori erıdítmény és fahíd (Römerzeitliche Festung und Holzbrücke am Rákos Bach). ArchÉrt 36. 73–79.


TARI E. (SZERK.) 2006 Tari E. (szerk.): Régészeti kutatások másfél millió négyzetméteren. Autópálya és gyorsforgalmi utak építését megelızı feltárások Pest megyében 2001–2006. Pest Megyei Múzeumi Füzetek 7, Szentendre. TYSZLER, L. 1999 Terra sigillata na ziemiach Polski. Acta Archaeologica Lodziensia 43–44. Łódź. VADAY A. 1982–1983 Das Gräberfeld der Jazyges Metanastae in Mezıcsát-Hörcsögös. MittArchInst (1984) 12–13. 167–188. 1988–1989 Die sarmatische Denkmäler des Komitates Szolnok. Ein Beitrag zur Archäologie und Geschichte des sarmatischen Barbaricums. Antaeus 17–18. 1998 Kereskedelem és gazdasági kapcsolatok a szarmaták és a rómaiak között. In: Havasy P. (szerk.): Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön. Gyulai katalógusok 6. Gyula. 119–143. 2001 Military systems of the Sarmatians. In: Istvánovits E. – Kulcsár V. (eds.): International connections of the Barbarians of the Carpathian Basin in the 1st– 5th centuries A.D. Proceedings of the International conference held in 1999 in Aszód and Nyíregyháza. Aszód – Nyíregyháza. 173–193. 2003a A szarmata barbarikum központjai a Kr.u. 2. században. (Centres of the Sarmatian Barbaricum in the 2nd century). Barbarikumi Szemle 1. 9–22. 2003b Cloisonné brooches in the Sarmatian Barbaricum in the Carpathian Basin. AAH 54. 333–439. 2005a Adatok a szarmaták fémmővességéhez (Tiszaföldvár-téglagyár) (Angaben zur Metallurgie der Sarmaten – Tiszaföldvár-téglagyár (Ziegelei). SzKMÉ 3. 151–198. 2005b Corpus der römischen Funde im europäischen Barbaricum. Ungarn Band.1. Komitat Szolnok (unter Mitwirkung von Fr. Horváth). Budapest. VISY ZS. 2000 A ripa Pannonica Magyarországon. Budapest. VÖRÖS G. 2003a Madaras cemetery. In: Visy Zs. (ed.): The Roman Army in Pannonia. An archaeological guide of the ripa Pannonica. Budapest. 227–229. 2003b Szeged Station. In: Visy Zs. (ed.): The Roman Army in Pannonia. An archaeological guide of the ripa Pannonica. Budapest. 220–221. WIELOWIEJSKI, J. 1979 (1981) Zarys badań nad glównym szlakiem bursztynowym w czasach cesarstwa rymskiego (Abriss der Forschungsgeschichte des Hauptbernsteinwegs in der römischen Kaiserzeit). Archeologia 30. 129–147. 1982 Politische und siedlungswirtschaftliche Voraussetzungen der Verschiebung nach Osten des Hauptbernsteinweges im dritten Viertel des 1. Jh.u.Z. Savaria 16. 265–272. WINTER, H. 1985–1986 Römischen Vogelfibeln von österreichischen Fundstellen aus Privatbesitz. RömÖst 13–14. 253–277.

53

EME 54

GABLER DÉNES

STRASSEN ZWISCHEN PANNONIEN UND DAKIEN DURCH DAS BARBARICUM (ZUSAMMENFASSUNG) Dank der schriftlichen und epigraphischen Quellen und der immer grösserer Menge der römischen Importwaren (Terra Sigillaten und Fibeln) zeichnen sich die Ausgangspunkte, Richtung und vermutliche Trasse der römischen Strassen durch das Barbaricum immer deutlicher ab. Hinsichtlich des Handels im Barbaricum spielte Aquincum die wichtigste Rolle. Eine der Strassen verlief an der Donau entlang Richtung Norden. Ebenfalls von Aquincum ging eine Strasse aus, die durch Hatvan (römischer Wachturm) nach Porolissum in Dakien führte. Die dritte der von Aquincum ausgehenden Strasse könnte vorbei am heutigen Parlamentsgebäude durch Rákoscsaba und Jászberény nach Osten verlaufen sein (an beiden Stellen fand man römische Bauten und Funde). Die vierte Strasse führte von der Gegenfestung Contra Aquincum aus in südöstliche Richtung. An dieser Strasse konnten in Üllı römische Bauten beobachtet werden, und hier in einer sarmatischen Siedlung fand man die meisten Sigillaten im Barbaricum ostwärts von Pannonien. Eine Inschrift aus Intercisa erwähnt eine römische Brücke, dürfte also auch das wichtigste Auxiliarkastell von Pannonia inferior (und auch eine Zollstation) der Ausgangspunkt einer Strasse gewesen sein. Der dritte Ausgangspunkt konnte Lugio bzw. Contra Florentiam sein. Von hier führte die Strasse durch Parthiscum (Szeged) und dann im Marostal weiter nach Dakien. An mehreren Stellen dieser den Fluss durchgehenden Strasse wurden Post- und Wechselstationen errichtet. Aufgrund der Beschreibung des Ptolemaios darf man von einer entlang des Theiss von Süden nach Norden führenden Strasse annehmen, die das römische Heer als Aufmarchroute benutzte. Man kann auch zwischen Tibiscum (Dacia) und Acumincum (Pannonia Inferior) mit einer Strasse rechnen.

EME EGY DÁCIAI VÁMHIVATALNOK CSALÁDI SÍREMLÉKE

55

EGY DÁCIAI VÁMHIVATALNOK CSALÁDI SÍREMLÉKE. ADATKÖZLÉS EGY POROLISSUMON ELİKERÜLT SÍROLTÁRRÓL1 PETRUł DÁVID – CRISTIAN GĂZDAC – PÁNCZÉL SZILAMÉR PÉTER – BAJUSZ ISTVÁN – GĂZDAC-ALFÖLDY ÁGNES – SILVIA MUSTAłĂ – VASS LÓRÁNT

A

Szilágy (Sălaj) megyei Nyirsid (Mirşid) és Karika (Creaca) községekhez tartozó Mojgrád (Moigrad), Vártelek (Ortelec), Bréd (Brebi) és Zsákfalva (Jac) határában található az ókori Porolissum (1. tábla/1). A római település a második dák háború (Kr. u. 105–106) után a Várhegy („Pomet”) dombon kialakított segédcsapat erıd körül jön létre. Fekvésének köszönhetıen Porolissum válik Dácia, majd Dacia Porolissensis tartomány északnyugati részének legjelentısebb katonai központjává. Legfontosabb szerepe a barbaricumból az Erdélyi-medencébe vezetı északnyugati út ellenırzése és a szakirodalomban meszesi limesnek nevezett határszakasz védelmének a koordinálása. A számottevı katonai jelenlét és az itt kialakított vámállomás viszonylag gyors gazdasági fellendülést eredményez, melyet a település Septimius Severus alatti municipiumi rangra való emelése koronáz meg. A gazdasági fellendüléssel párhuzamosan Porolissum a tartomány egyik legfontosabb kulturális, vallási és adminisztratív központjává fejlıdik, a 3. századra a territorium és a település lakossága 20000 fıre tehetı.2 A rómaiak kivonulása után nem alakult ki számottevı település a területen, ezért a római kori kutatások számára ideális terület. Az elsı tudományos igényő feltárást Buday Árpád vezette 1908-ban,3 majd többszöri megszakítás után 1977 óta folynak rendszeres tervásatások. Az eddigi kutatások során sikerült a védelmi rendszer, a település, az úthálózat és a temetı jelentıs részeit beazonosítani és feltárni (1. tábla/24), illetve számos épület maradványait konzerválni és restaurálni, melynek köszönhetıen egy elég nagy területet felölelı régészeti park jött létre.5 A Zsákfalva határában levı Ursoieş dombon található római temetıben 1949-ben és 1958-ban voltak számottevı feltárások és 2006 óta a Necropolis Porolissensis projekt6 keretében újrakezdıdtek a kutatások (2. tábla7).8 A 2008-as ásatási idényben a J szelvényben (3. tábla/1) feltárt 19 hamvasztásos sírt két temetkezési horizonthoz tudtuk rendelni, a korai, 9 sírból álló csoporthoz tartozó volt az az 1,36 x 1,40 m-es dácit tömbökbıl készült alapozás (1810. kontextus), mely mellett egy ledılt síremlék in situ töredékei (1803a kontextus) kerültek elı (3. tábla/2–3). A sírkı környékén megfigyelhetı volt a korai sírok koncentrációja, mely egy családi sírkert meglétére utalhat, ezt támasztja alá a környéken elıkerült síroroszlán és aedicula-töredék is (1803b kontextus).

1

A jelen tanulmány egy változata megjelent angol nyelven: A Family Funerary Monument Erected by a vilicus from Porolissum in Roman Dacia. Tyche. Beiträge zur Alten Geschichte, Papyrologie und Epigraphik 25, 2010, 81–88, Taf. 9–11. Köszönettel tartozunk Szabó Ádámnak és Carmen Ciongradinak a tanulmány megírása során kapott tanácsokért. 2 BĂRBULESCU 2005, 37. 3 BUDAY 1908. 4 A N. Gudea által közölt vázlatot (GUDEA – TAMBA 2001, Fig. 4) módosítottuk a legújabb eredményeink alapján, és mivel a határneveknek nincs magyar megfelelıje, ezeket románul tüntettük fel. 5 Porolissumról bıvebben lásd GUDEA 1986 és GUDEA 1989. 6 A projekt legfontosabb finanszírozási forrása a PN II ID_516 CNCSIS grant: „Fenomenologia spaŃiului şi a antropologiei funerare în contextul prospecŃiunilor arheologice, geofizice şi topografice la necropola oraşului roman Porolissum (sec. II-III d. Ch.)”. 7 A 2. táblán látható ortofotogramm a Szilágy Megyei Kataszteri Hivatal adatbázisából származik. 8 A projekt eddigi eredményeirıl lásd ALFÖLDY-GĂZDAC ET ALII 2007 és GUDEA ET ALII 2008.

EME 56

PETRUł DÁVID ET ALII

Jelen tanulmányban ezt a síroltárt (5. tábla9) szeretnénk megvizsgálni, mely leletösszefüggéseit és típusát illetıen mindeddig unikátumnak számít Dáciában. SÍROLTÁR (4–5. tábla)10 Th: Zilah, Zilahi Megyei Történelmi és Mővészeti Múzeum (Muzeul JudeŃean de Istorie şi Artă Zalău), SF. 196–197. Lh: Porolissum, Ursoieş-domb, J szelvény, 1803a kontextus. Közöletlen. Fotó: Necropolis Porolissensis Projekt.11 Az oltár töredékesen került elı, a feliratot és a reliefdíszt tartalmazó felület egy megközelítıleg 10 cm vastag rétegben teljesen levált az oltár homlokoldaláról. A levált réteg az oltártest három fı morfológiai elemének megfelelı részben maradt meg: 1) az abacus és a hozzá tartozó koronázópárkány, 2) az oltártörzs és 3) a profilált lábazat. Az oltár testéhez tartozó töredékek mellett fennmaradt a fenyıtobozban végzıdı, csonkagúla alakú koronázótag. A. Az oltártest: M: 121 cm, Sz: 50 cm, V: 40 cm,12 a csaplyuk: 6x7 cm; a keret: Sz: 6 cm; a lábazati feliratos mezı: M: 12 cm, H: 29 cm. B. A koronázótag. M: 70 cm (összmagasság), M bázis: 20 cm, M fenyıtoboz: 20 cm, Sz: 43 cm, V: 34 cm, a csaplyuk 8x7 cm. Mészkı. A) Az oltártest (4. tábla/1 a–b) koronázópárkánya, törzse és a lábazata egy tömbbıl van kifaragva, tetején téglalap alakú csaplyuk található. Az oltártest felsı része oromzatos kiképzéső abacusban végzıdik. Az abacus díszítése akrotérionok által közrezárt háromszög alakú oromzatból áll. Az orommezıt akantuszlevél-dísz tölti ki, középen egy bemélyített nodus látható. Az abacust elegáns kidolgozású párkányzat kapcsolja az oltártörzshöz. A többszörösen profilált koronázó párkányt a következı elemek alkotják: kyma, cavetto és pálcatag. Az oltártörzset hármas tagolású profilált léckeret szegélyezi (a keret lemez, pálcatag és cavetto profilelemekbıl áll), a keret belsejében helyezkedik el a feliratos mezı. Az oltár lábazata profilált párkányból, alatta pedig széles léctagból áll. A párkány elemei: lemez a felsı részén, kyma és pálcatag az alsó sorban. A lábazat léctagján tabula ansata keretben egy járulékos feliratos mezı található. B) A koronázótag (4. tábla/2 a–c), akárcsak az oltártest, téglalap alaprajzú. Az alsó részén palmettadíszes akrotérionokkal ellátott széles egyszerő léctag alkotja a gúla bázisát. A léctag fölött helyezkedik el a csonkagúla, mely zömök fenyıtobozban végzıdik. A gúla három oldala reliefdísz nyomait hordozza. A homlokoldalon három oldalról zárt keretben egy 6 szirmú rozetta található.

9

Az összesítı rajzot (5. tábla) a szerzık utasítása alapján Adrian Florea készítette. A leírást a CSIR (Corpus Signorum Imperii Romani) katalógusaiban alkalmazott rendszerhez igazítottuk. A leírásban használt rövidítések feloldása: Lh Lelıhely Th Tárolási hely M Magasság Sz Szélesség H Hosszúság V Vastagság Lig Ligatúra S Sor Int Interpunctio 11 A fotók készítésében PetruŃ Dávid, Cristian Găzdac és Vass Lóránt, a Necropolis Porolissensis Projekt munkatársai vettek részt. 12 A levált töredékek méreteit hozzáadtuk az oltártörzs méretéhez. 10


57

A profilált keret oldalait három párhuzamos vékony pálcatag képezi. A jobb kéz felıli rövid oldalon egy szintén 6 szirmú rozettának alsó és felsı részébıl 1-1 borostyánlevél indul ellentétes irányba. A kompozíció egyszerő pálcatag keretbe van zárva. A bal kéz felıli rövid oldal sérült, a díszítıelemek felismerhetetlenek. A hátsó hosszú oldal díszítetlen. A koronázóelem alján téglalap alakú csaplyuk található. A felirat a következıképpen olvasható: ------ | [---]Cleopa|[tr]ae ◦ fili[a(e)] | [quae?] ◦ vixit | [an]n(is) ◦ VII m(ensis) | ------ || Ma[r]tin(us) ver(na) | et vil(icus) (!) b(ene) [m(erenti) pos(uit)?]. A felirattal kapcsolatos technikai észrevételek: Lig. a 2. S-ban: A+V, a 3. S-ban: I+T, Int. a 2. S-ban a fil elıtt, a 3. S-ban a vix elıtt, a 4. S-ban az M elıtt. Lig. a 6. R-ban: E+T. Betők magassága: 4 cm a nagy feliratos mezın, 3 cm a lábazati feliratos mezın. * Tipológiailag a porolissumi síremlék a „profilált keretdíszes síroltárok”13 kategóriájába tartozik. Mővészeti szempontból figyelemre méltó a párkányzatok és keretek bonyolult összetétele és gondos kivitelezése, mely által a vizsgált oltárt a helyi kıfaragómőhelyek színvonalas alkotásai közé sorolhatjuk.14 Az abacus dekorációját képezı, akantuszlevél-motívummal díszített tympanon az ezt közrezáró akrotérionokkal a dáciai síremlékmővészet egyik leggyakrabban alkalmazott megoldása a sztélék és síroltárok fejezetének díszítésénél.15 A dáciai kutatásban egyedülálló esetnek számít egy síroltár és a hozzá tartozó koronázótag együttes feltárása. Míg az említett provinciában a nagy számban ismert síroltárok mellett viszonylag sok külön megmunkált oltár-koronázó elemet tart számon a szakirodalom,16 nem sikerült eddig a két elem összetartozását egy létezı példán keresztül szemléltetni.17 A porolissumi oltár fejezetét valószínőleg fémcsappal csatolt ún. „csonkagúla alakú koronázótag”18 díszítette. Dáciában jelen pillanatban 21 hasonló típusú koronázóelem ismert, ezek túlnyomó része Dacia Superior metropolisaiból: Apulumból és Ulpia Traiana Sarmizegetusából került elı.19 Ezek sajátosságai az erısen ívelt oldalak, ami miatt a szakirodalomban külön változatként: „ívelt oldalú csonkagúla koronázótagok” néven szerepelnek.20 A Porolissumon elıkerült síroltár-fejezetdíszhez hasonló „egyenes oldalú koronázóelemeket” Dácia területén nem ismerünk. A két változat különállását a tárgyalt provinciában a díszítésben alkalmazott eltérı ikonográfiai repertórium is alátámasztja. A porolissumi leleten, a gyakori elıfordulású egyszerő rozetta mellett, a dáciai síremlékmővészet ikonográfiájában különlegesnek számító kompozíció: a rozettából kinövı két borostyánlevél szerepel. Ezzel szemben az ívelt oldalú koronázódíszeken a következı díszítımotívumok különböztethetıek meg: kantharoszból kinövı szılıinda, delfin, pikkelydísz, camillus–camilla pár, az elhunytak egész alakos vagy mellkép ábrázolása, a pedumon támaszkodó Attis.21 13

Németül: „Profilgerahmte Grabaltar”. A porolissumi síremlékeket illetıen lásd GUDEA – LUCĂCEL 1975; łEPOSU-MARINESCU 1982; CRÂNGUŞBALACI 2008. 15 CIONGRADI 2007, 111–112. 16 CIONGRADI 2007, 87–93. A dáciai síroltárokra jellemzık: 1) a csonkagúla alakú, 2) négyszögletes (Rechteckige Bekrönung) és 3) szfinxet ábrázoló koronázódíszek. 17 CIONGRADI 2007, 87. 18 Németül: „Pyramidale Bekronüng”. 19 CIONGRADI 2007, 87. Dacia Porolissensis területérıl egyetlen ilyen jellegő lelet van számon tartva, mely Potaissán (Torda) került elı. 20 DAICOVICIU 1968, 341–342. 21 CIONGRADI 2007, 237–243. 14

EME 58


A Dáciában is elıforduló csonkagúla alakú koronázódíszek észak-itáliai eredető elıképekre vezethetıek vissza.22 A legújabb kutatások kimutatták, hogy az ívelt oldalú változat az észak-itáliai Aquileiából terjedt el térségünkben az 1. század folyamán, Dáciában pedig a 2. században jelent meg a szomszédos provinciák, különösképpen Pannonia és a távolabbi Noricum befolyásának eredményeként.23 Az egyenes oldalú változat feltételezhetıen szintén Észak-Itáliában, Polában alakult ki, majd Germania Superiorban, Raetiában, alsó és felsı Moesiában és Dalmatiában is meghonosult.24 Az egyenes oldalú csonkagúla alakú koronázótag dáciai jelenlétébıl, a környezı provinciákban való elterjedésérıl szóló frissebb adatok hiányában nem következtethetünk sem potenciális elterjedési útvonalakra, sem az elhunytak esetleges eredetére. Az oltár epitáfiuma két különálló feliratos mezıben volt szerkesztve: az elsı, nagy feliratos mezı az oltártörzsön az elhunytakra vonatkozó adatokat közölt, a második, kisebb mezı az oltár lábazatán kialakított tabula ansatában a síremlék állíttatójáról szólt. A két feliratrész között a folytatólagosság bizonyosnak vehetı, nincs okunk két, különbözı idıben bevésett szövegre gondolni. Az oltártörzsön lévı feliratrésznek mindössze a középsı, a feliratos mezı megközelítıleg egyharmad részének megfelelı regiszter maradt fent, a szöveg eleje és vége elveszett. A feliratot tartalmazó levált kıréteg töredékes és hiányos volta miatt csak megközelítıleg tudjuk megállapítani, hogy a felsı részben 3 vagy legfeljebb 4 sor lehetett – a D(is) M(anibus) dedikációval együtt –, míg az alsó részben maximálisan 4 sor fért el, ha a betők azonos magasságúak voltak. A nagy feliratos mezıt tartalmazó töredék bal széle a keretezéssel együtt letörött, ezáltal a felirat bal szélén levı feliratrész elveszett. A felirat a kıfelület elmorzsolódása miatt elsı látásra viszonylag kevés információval szolgál: a különösebb vizsgálódás nélkül olvasható részek az életkorra és a társadalmi helyzetre utaló adatokat árulnak el. Az elsı benyomásra nyert adatok kiegészítése és nevekhez való kapcsolása egy újabb, alaposabb megfigyelést tesz szükségessé. Az elsı olvasható sornak a kezdete kibetőzhetetlen, a következı kétharmadát viszont teljesen kitölti egy szó, mely átnyúlik a következı sor elejére. A vizsgált szó elsı betője kétségtelenül C, a második és harmadik bető állapota nagyon hasonló, mindkettı a következıképpen írható le: egy függıleges betőszárhoz a sor alján jobbra egy vízszintes hasta kapcsolódik. Tekintve, hogy a második bető függıleges hastájának közepén egy rövid véset látható, az E betővel való azonosítás látszik a legbiztosabbnak, míg az elıtte levı sigla L-ként értelmezhetı. A következı, negyedik sigla ismét könnyen felismerhetı, csakis O-val azonosítható. Az illetı sorban 2 bető maradt hátra, melyek csak töredékesen maradtak meg a kıfelületen. Az ötödik siglából megırzıdött egy függıleges betőszár és a felsı végén egy hozzá, jobbra kapcsolódó rövidebb vízszintes hasta. A sor utolsó betőjét egy jobbra induló átlós betőszár kezdete jelzi. Ez utolsó betőt, mivel az M kiképzésére nincs hely, csakis A-ként értelmezhetjük. A megmaradt nyomok alapján az utolsó elıtti bető a legnagyobb valószínőséggel P, ezáltal a szó olvasata: CLEOPA. A következı sor eleje hiányzik, az elsı néhány bető elveszett, közvetlenül utánuk viszont az AE betőkombináció olvasható, mellyel véget ér a szó. Mivel a sor elején becslésünk szerint 2 bető férhetett el, [TR]AE-ra egészíthetjük ki a hiányt, ezáltal kapcsolatot teremtve az elızı sor betőjével. A vizsgálat eredménye egy név: Cleopatra,25 a 2. sorban lévı végzıdés alapján dativusban vagy genitivusban. Mivel a filiatiot apai ágon volt szokás feltüntetni, úgy gondoljuk, hogy csakis az elhunyt nevérıl lehet szó dativusban. A sor, a személynevet

22

DAICOVICIU 1968, passim. CIONGRADI 2007, 88. 24 łEPOSU-MARINESCU 1982, 30. 25 A névmaradvány ebben a formában nem alkalmas más értelmezésre, a Cleopatra olvasat ezáltal biztosnak tekinthetı, lásd MÓCSY 1983, 81. A dáciai személynevek között a Cleopatra név elsı említésével állunk szemben. 23


59

követıen interpunctioval elválasztva, a fil(iae) dedikációval ér véget. Az utolsó 2 sorból az elhunyt személy életkoráról szerzünk tudomást, a szöveg szerint a fent említett kislány 7 éves korában hunyt el. Figyelembe véve, hogy a fil(iae) dedikációval együtt nem történik említés az apa nevérıl, feltételezzük, hogy a lábazati feliratrészben állíttatóként említett személy volt az elhunyt apja. A nagy feliratos mezınek az elején és a végén levı „üres” hely hipotetikusan további 2 személy nevét és életkorát tartalmazhatta, ezért elképzelhetınek tartjuk, hogy az epitáfium összességében 3 személynek szólhatott eredetileg. A felirat vége, a lábazaton kialakított mezı 1. sorában, megnevezi az állíttatót és egyben fényt vet társadalmi helyzetére: Martinus26 verna27, azaz házban született rabszolga. A feliratrész 2. sorának kezdeti betője elsı látásra E vagy F-ként értelmezhetı, közelebbi megfigyelésre azonban látható, hogy a felsı vízszintes betőszár meg van hosszabbítva, ezáltal az E és T ligatúrában való egyesítése a legvalószínőbb. A sor hátramaradt része csak helyenként olvasható. A következı szó elsı betőjébıl mindössze egy fentrıl le, enyhén átlósan balra induló betőszárnak a felsı része maradt meg. A következı két bető viszonylag könnyen felismerhetı: I és L. Mivel a következı bető (B) a felirat záróformulájának részeként tekinthetı, megállapíthatjuk, hogy ebben a pontban véget ér a szó. A három betőbıl álló szó, tekintettel az elsı bető állapotára, több értelmezési lehetıséget kínál. Szóba jöhet a fil olvasat, amibıl ebben az esetben nyilvánvalóan a filius, -a (-ii, -ae többes számban) feloldás következne. Ebben az esetben a Martin(us) ver(na) et fil(ius, -ia?) rendkívül szokatlan megfogalmazással állnánk szemben, mely, tekintettel arra, hogy hiányzik az illetı filius (vagy filia) megnevezése, nem tőnik helytállónak. Valószínőbbnek látszik a vil(icus) olvasat, mely esetben a porolissumi vámállomás hivatalnokáról van szó.28 Az elsı betőbıl megmaradt látszólag átlós betőszár maradványa is alátámasztja ezt a feltételezést. A verna et vilicus megfogalmazás nem szokványos, az általánosan használt verna vilicus módosított változatának tekinthetjük, ez utóbbi Ulpia Traiana Sarmizegetusaból és Ampelumból (Zalatna) származó dáciai feliratokon is szerepel.29 A nagy jelentıségő intézmény több rabszolga-hivatalnokának ismerjük a nevét a porolissumi feliratos anyagból,30 és ezek között található négy vilicus is. A vámépület régészeti feltárásakor elıkerült két, többek között a Publicum Portorium Illyrici vámkerület védıgéniuszának szentelt fogadalmi oltárt a szöveg alapján Marcion et Polio vil(ici), illetve Felix et Luc(ius) vil(ici) állították.31 A porolissumi vámhivatalnokok által állított fogadalmi, illetve síremlékek bizonyítják az általuk képviselt társadalmi réteg gazdasági erejét. Az általunk bemutatott síroltár hozzájárul ennek az általános képnek a finomításához. A tanulmány elején említettük, hogy az oltár közelében komplexebb síremlékekre utaló leletek kerültek elı (aedicula tetıeleme, ülı testhelyzető oroszlánszobor). Az említett leletek közelsége, illetve az a tény, hogy a síroroszlánok ezen típusa bekerített sírkerületekre jellemzı,32 elképzelhetıvé teszi azt a lehetıséget, hogy a leletegyüttes egy családi sírkertnek a része. A síremlék datálását illetıen csak viszonylagos támpontokkal rendelkezünk. Stilisztikai szempontból az aránylag lapos reliefdísz, illetve a kézi fúró nyomainak a hiánya a 2. századi alkotásokkal 26

A dáciai feliratok az általunk bemutatott eseten kívül négy személyt említenek ezzel a névvel. Apulumból ismertek a következı nevek: Mestrius Martinus, IDR III/5, 66; Martinus, IDR III/5, 53; Flavius Martinus, IDR III/6, 185, 186, 187, 188, 189; Orlea (Dacia Inferior): Marc(us) Martinus, IDR II, 309; Slăveni (Dacia Inferior): Martinus, IDR II, 547. 27 Dáciában összesen 17 személlyel kapcsolatban említik a feliratok a verna státuszt, ezek többsége Ulpia Traiana Sarmizegetusaból (IDR III/2: 192, 301, 303, 373, 395, 453) és Ampelumból (IDR III/3, 332, 336, 349, 364, 356, 372) származik. 28 A porolissumi vámhivatallal kapcsolatban lásd GUDEA 1996. 29 IDR III/2, 263, 301; IDR III/3, 332. 30 GUDEA 1996, 77–78. Összesen 7 személyrıl tudjuk, vagy feltételezzük, hogy a vámhivatal alkalmazottai: 4 vilicus és 3 ismeretlen beosztású rabszolga. 31 GUDEA 1996, 277–278. 32 CIONGRADI 2007, 104.

EME 60


mutat rokonságot. Ezt a feltételezést a régészeti kutatás eredményei bizonyos szinten megerısítik. Egyrészt figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a szelvényben feltárt hamvasztásos sírok közül a síroltár a korábbi horizonthoz tartozik, másrészt a temetı eddig feltárt részének használata is elsısorban a 2. századra valószínősíthetı.

IRODALOM ALFÖLDY-GĂZDAC A. – PÁNCZÉL SZ. – VASS L. – GĂZDAC, C. – BAJUSZ I. – GUDEA, N. 2007 Project „Necropolis Porolissensis”. Methods and Perspectives. ActaTS 6/1. 9–17. BĂRBULESCU, M. (coord.) 2005 Atlas DicŃionar al Daciei Romane. Cluj-Napoca. BUDAY Á. 1908 Porolissumból. Jelentés az 1908. június 10-tıl július 4-ig végzett ásatásokról. EM 3. 337–348. CIONGRADI, C. 2007 Grabmonument und sozialer Status in Oberdakien. Cluj-Napoca. CRÂNGUŞ-BALACI, M. 2008 Atelierul de pietrărie de la Porolissum. In: Benea, D. (ed.): Dacia în sistemul socio-economic roman. Cu privire la atelierele meşteşugăreşti locale. Timişoara. 285–300. DAICOVICIU, H. 1968 Coronamente în formă de trunchi de piramidă arcuită pe teritoriul Daciei. Apulum 7. 333–351. GUDEA, N. 1986 Porolissum. Res Publica Municipii Septimii Porolissensium. Bucureşti. 1989 Porolissum. Un complex arheologic daco-roman la marginea de nord a Imperiului Roman. Vol. I. Cercetări şi descoperiri arheologice până în anul 1977. ActaMP 13. 1–1178. 1996 Porolissum. Un complex arheologic daco-roman la marginea de nord a Imperiului Roman. Vol. II. Vama romană. Monografie arheologică. ContribuŃii la cunoaşterea sistemului vamal din provinciile dacice. Cluj-Napoca. GUDEA, N. – LUCĂCEL, V. 1975 InscripŃii şi monumente sculpturale în Muzeul de Istorie şi Artă Zalău. Zalău. GUDEA, N. – TAMBA, D. 2001 Un complex arheologic daco-roman la marginea de nord a Imperiului Roman. Vol. III. Despre templul zeului Iupiter-Dolichenus din municipium Septimium. Zalău. GUDEA, N. – TAMBA, GH. D. – IOV, C. – GĂZDAC-ALFÖLDY A. – BAJUSZ I. – PÁNCZÉL SZ. P. – VASS L. – DOBOS A. – MUSTAłĂ, S. – CUPŞA, C. – SUCIU, M. – GĂZDAC, C. – REZI B. – NÉMETH R. 2008 Moigrad-Porolissum, com. Mirşid, Jac. Com. Creaca, jud. Sălaj. Punct: Pometul Moigradului şi al Jacului, Ursoieş. In: Angelescu, M. V. – Vasilescu, F. (ed.): Cronica Cercetărilor Arheologice din România. Campania 2007. Bucureşti. IDR II 1977 Florescu, G. – Petolescu, C. C.: InscripŃiile Daciei romane. Vol. II. Oltenia şi Muntenia. Bucureşti. IDR III/2 1980 Russu, I. I.: InscripŃiile Daciei romane. Vol. III/2. Ulpia Traiana Dacica Sarmizegetusa. Bucureşti. IDR III/3 1984 Russu, I. I.: InscripŃiile Daciei romane. Vol. III/3. Dacia Superior. Zona centrală. Bucureşti.


61

IDR III/5 2001 Piso, I.: Inscriptions de la Dacie Romaine. Vol. III/5. Inscriptions D’Apulum. Paris. IDR III/6 1999 BăluŃă, C. L.: InscripŃiile Daciei romane. Vol. III/6. Apulum – Instrumentum domesticum. Bucureşti. MÓCSY A. 1983 Nomenclator provinciarum Europeae Latinarum et Galliae Cisalpinae cum indice inverso. DissPann III/1. Budapest. łEPOSU-MARINESCU, L. 1982 Funerary Monuments from Dacia Superior and Dacia Porolissensis. BAR – International Series 128. Oxford.

THE FAMILIAL FUNERARY MONUMENT OF A DACIAN CUSTOMS OFFICER. A NEWLY DISCOVERED FUNERARY ALTAR IN POROLISSUM (ABSTRACT) Due to the Necropolis Porolissensis Project,33 beginning with the year 2006 systematic archaeological research has been undertaken in the Roman cemetery of Porolissum (Dacia Porolissensis), known as the necropolis from the “Ursoieşi Hill”. During the excavations from 2008, on a 10x10 m surface (Trench J) 19 cremation graves were discovered together with fragments belonging to various funerary monuments. Amongst them, we discovered a funerary altar with truncated pyramid coping. The body of the altar was found collapsed near the rectangular stone masonry foundation. Its frontal side, containing the two panels of inscription and decoration, was exfoliated and broken in 3 larger fragments. The separated coping was found next to it. From the typological point of view, the monument belongs to the category of funerary altars with profiled framing on the body, while the coping belongs to the type known as: “truncated pyramid shaped coping with straight sides”. It is worth mentioning that this is the only pyramid shaped coping with straight edges discovered, at the moment, in the province of Dacia, all the other examples belong to the variant with curved sides. The epitaph is displayed in two panels: the main one on the shaft of the altar contains the names of the deceased (one name is still preserved), while the second panel of inscription, placed on the base of the monument (in a tabula ansata) contains the name, social position and job of the person who erected and dedicated the monument. Owing to the fact that the surface of the altar is heavily damaged the inscription is only partially readable. Still, after detailed investigations we managed to retrieve some information on one of the deceased, as well as on the dedicator. According to the inscription’s text, one of the deceased bares the name of Cleopatra and her death occurred at the age of 7 years. No other information was available from the main inscription field. However, following the calculations on the inscription panel and letters’ size we can assume the presence of other 2, maybe 3, more names amongst the deceased peoples to whom the monument was erected and dedicated. From the text on the second panel (the tabula ansata), we find out, that the dedicator was named Martinus, and that he was a slave working for the customs office of the town – ver(na) et vil(icus). Considering, that the name of the father is not mentioned next to that of the deceased (as it normally should) we presume a parental relationship between the two. On the base of archaeological and stylistic criteria (the flat relief), the monument can be dated in the 2nd century, a more precise dating could not be obtained.

33

The most important financing mechanism of the Project is the PN II ID_516 CNCSIS Grant: „Fenomenologia spaŃiului şi a antropologiei funerare în contextul prospecŃiunilor arheologice, geofizice şi topografice la necropola oraşului roman Porolissum (sec. II-III d. Ch.)”.

EME

AZ ERDÉLYI-MEDENCE, A PARTIUM ÉS A BÁNSÁG 10–11. SZÁZADI KUTATÁSTÖRTÉNETE

63

AZ ERDÉLYI-MEDENCE, A PARTIUM ÉS A BÁNSÁG 10–11. SZÁZADI TEMETİINEK ÉS SZÓRVÁNYLELETEINEK KUTATÁSTÖRTÉNETE GÁLL ERWIN Mottó: „Gettrent Marschieren, vereint Schlagen…” (Joachim Werner) I. rész. Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság temetıinek ásatási és közlési szakaszai A feltárt leletanyag feldolgozásának stádiuma (lásd az I. térképet és az 1. táblázatot) Kárpát-medence, vagyis a középkori Magyarország egyetlen országrészének régészeti kutatása sem volt és maradt annyira elmaradott, mint a földrajzi és történelmi Erdélyé. A Millennium évében, 1895-ben Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum fıigazgatója már harmadik összefoglalását írta a honfoglalás kori leletekrıl, ennek ellenére Erdélybıl még egyetlen temetıt vagy szórványt sem vehetett fel dolgozatába. 1895-ben, párhuzamosan Pulszky dolgozatával, Herepey Károly végre feltárja az elsı erdélyi honfoglalás kori temetırészt Marosgombáson, a sors fintora csak az, hogy a feltáró néhány évszázadot tévedett a leletanyag keltezése esetében, a „magasabb rangú rassz” germán képviselıinek tartva.1 Igazat kell adnunk Bóna Istvánnak, aki ezeket a sorokat vetette papírra 2001-ben: „A Magyarországhoz képest 60 vagy ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, 40 éves2 lemaradásért az akkori erdélyi magyarok csak önmagukat okolhatták: amilyen élénk volt a fantáziájuk romantikus történelmi elbeszélések terén, annyira nem volt érzékük a földben rejtızı múlt iránt.”3 Kutatástörténetünk kivételesen csak a temetıkkel, illetve a valószínőleg temetıkbıl származó szórványleletekkel foglalkozik, ugyanis a témánk keretében elsısorban ezen régészeti leletcsoportot vizsgáljuk. Természetesen néhány esetben megemlítünk telep-, illetve várásatásokat is, azonban, a rendszerezettség híveiként, itt szeretnénk csakis a temetık kutatástörténetével, illetve elemzésével foglalkozni.

A

Módszertani megközelítés Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság kutatástörténetével foglalkozó dolgozatok egyike sem tőzte ki céljául az alapkutatások helyzetének felmérését, vagyis hogy milyen minıségő információbázissal rendelkezünk a korszakunk régészeti forrásairól. 1. Milyen minıségő temetıásatásokkal rendelkezünk? 2. Milyen minıségő közleményekkel számolhatunk e korszak régészeti forrásait illetıen? A tanulmány elsı részében e három régió leletanyag-mennyiségét, a temetık feltártságának méreteit, a dokumentáltság szintjét, felhasználhatóságát, az antropológiai és paleozoológiai vizsgálatok eredményeit avagy hiányát vizsgáljuk. A vizsgálatunk második lépésében külön foglalkozunk a feltárt temetık közlésének mennyiségi és minıségi kérdésével. Lényegesnek tartjuk leszögezni, hogy igazságtalanság lenne összehasonlítani a 20. század elejei tudományos közlemények minıségi elvárásait a 21. századi elvárásokkal, 1

HEREPEY 1896, 426–430. Erdélyt és az erdélyi embereket szeretı Bóna István itt elnézı: 1834 júliusában került elı az elsı, dokumentált honfoglaló temetkezés, amelyet már Jankovich Miklós 1835-ben tudományos közlésben részesít. Tehát pontosan 61 év különbségrıl beszélhetünk. Irod.: JANKOVICH 1835, 281–296. 3 BÓNA 2001, 59. 2

EME

64

GÁLL ERWIN

éppen ezért ezt az ellentétet úgy próbáltuk feloldani, hogy három alperiódus keretében három kritériumrendszerre osztottuk fel az elmúlt korszakok kutatástörténetének közleményeit. E megfontolások alapján a közlések minıségi kritériuma, korszakokra lebontva a következı: I. A 19. század második felétıl 1946-ig 1. Jó minıségő közlés. A 19–20. század elején a régészet módszertanának a finomítása kezdetén járunk, útmutatásképpen értékelhetıek Jósa András és Roska Márton temetıelemzései. Elvárások: temetıtérkép, sírleírások, a sírleletek pontos megjelölése a sírokban, ezeknek rajzai vagy fotói. 2. Megfelelı minıségő temetıelemzés: azokat a temetıközléseket soroljuk ide, amelyek esetében nem készítettek temetıtérképeket, azonban tartalmazzák a sírleírásokat, a sírleleteknek többékevésbé pontos megjelölését a sírokban, illetve ezeknek rajzát vagy fotóját. 3. Elégtelen minıségő temetıelemzés: feltárták a sírokat, azonban nem tartalmazzák a sírleírásokat, a sírleleteknek többé-kevésbé pontos megjelölését a sírokban, illetve ezeknek rajzát vagy fotóját. II. 1947–1989 A 20. század második felében befejezıdött a múzeumok infrastruktúrájának a kiépítése, elvileg mindegyik múzeumba képzett régész került, illetve az ’50-es évek elején, szovjet mintára, létrejöttek az akadémiai kutatóintézetek is. Éppen ezért is az ásatások és a közlemények minıségi javulása elvárható ebben a korszakban. A korábbi korszakhoz hasonlóan három csoportba soroltuk a közlemények minıségének kritériumát: 1. Jó közlemény kritériumai: temetıtérkép, sírrajz vagy sírfénykép, a csontváz helyzetének pontos leírása, a sírleletek helyzetének pontos meghatározása a sírokban, ezeknek rajzai-fotói, csontvázak nemének meghatározása, az állatcsontok vizsgálata, más temetkezési szokások-jelenségek regisztrálása. 2. Megfelelı minıségő közlemény kritériumai: temetıtérkép, a csontváz helyzetének pontos regisztrálása, sírleletek pontos megjelölése a temetkezésekben, ezeknek rajzai-fotói, illetve más jelenségek regisztrálása. 3. Elégtelen közlemény kritériumai: temetıtérkép hiánya, hiányzik a csontváz helyzetének pontos leírása, illetve a sírleletek temetkezéseken belül elfoglalt helyzetének pontos rögzítése, más jelenségek regisztrálásának elmulasztása. III. 1990–2007 A 20. század végén – 21. század elején a régészet és elsısorban a nyugat-európai régészet – a korszak technikai fejlıdésével párhuzamosan – jelentıs technikai, valamint módszertani fejlıdést ért el. A sokrétő elemzés mellett a régészeti vizsgálatok a természettudományos módszerek széles körü skálájával egészültek ki, jelentısen bıvítve a régészeti jelenségek értékelésének repertoárját. Ez a fejlıdés nem érintette a romániai 10–11. századi kutatást, ahol sajnos még mindig kuriózumnak számítanak az antropológiai, paleozoológiai vizsgálatok, nem is beszélve az archeogenetikáról. Az alapkutatásokkal párhuzamosan új szemléletmódok sem igazán jelentek meg a romániai régészetben. E korszak esetében is három kritériumcsoportra osztottuk a tanulmányokat: 1. Jó temetıközlemények kritériumai: temetıtérkép, sírrajz vagy sírfénykép, a csontváz helyzetének pontos leírása, a sírleletek pontos regisztrálása a temetkezésekben, ezeknek rajzai-fotói, más jelenségek regisztrálása, csontvázak nemének meghatározása, DNS-minta, más természettudományos vizsgálatok. 2. Megfelelı közlemény kritériumai: temetıtérkép, sírrajz vagy sírfénykép, a csontváz helyzetének pontos leírása, sírleletek pontos megjelölése a sírokban, ezeknek rajzai-fotói, más jelenségek regisztrálása, antropológiai vizsgálat. 3. Elégtelen közlemény kritériumai: temetıtérkép, sírrajz vagy sírfénykép hiánya, hiányzik a csontváz helyzetének pontos regisztrációja, illetve a sírleletek helyzetének pontos megjelölése, ezek rajzainak és fotóinak elhagyása, antropológiai vizsgálat, illetve a DNS-minták hiánya.

EME


65

A kutatásunk keretében próbáltuk felmérni az antropológiai és a paleozoológiai kutatások stádiumát is. A régészeti ásatásokból származó sírleleteknek az embertani anyaga már a 19. században nagymértékben foglalkoztatta a kutatókat, sıt egyes esetekben a Bánságban nagyon jó minıségő elemzések is állnak a rendelkezésünkre. Sajnos nem ez mondható el az Erdélyi-medence és a Partium leletanyagáról, ugyanis ezekben a régiókban teljesen elhanyagolták az antropológiai elemzéseket. Ennek egyik oka talán az volt, hogy a régészeket, köztük Pósta Bélát is, akkoriban annyira nem érdekelte az antropológia, mint ahogyan Hampel Józsefet sem.4 Másképpen nem történhetett a Partiumban sem, az amatır régészeket elsısorban (de a kor viszonyai között teljesen érthetıen) csak az elıkerült tárgyak vonzották. A. Erdélyi-medence A. 1. A lelıhelyek, illetve a sírmennyiség statisztikája5 Az Erdélyi-medencébıl legkorábban már a 19. század második felében kerültek elı a korszakunkra jellemzı szórványleletek (L29), régészeti ásatásra és ennek dokumentációjára azonban csak 1895-ben került sor Marosgombáson. A világégésig jelentıs leletmennyiség került a múzeumokba vagy győjteményekbe, köszönhetıen elsısorban a Pósta Béla nevével fémjelzett kolozsvári régészeti iskolának: 1920-ig összesen 24 lelıhely leletanyaga került a kolozsvári, nagyenyedi, gyulafehérvári és budapesti múzeumokba (L14, L23, L29, L30, L32, L44a, L51, L63, L66, L72a, L73, L79, L80, L82, L84, L87a–c, L90, L97, L116, L139, L147, L150, L151, L152). E mennyiséget 7 temetırész, 19 szórványlelet, illetve 2 kincslelet képezte. Meg kell említenünk azt a tényt is, hogy egyetlen esetben sem tártak fel teljesen egy temetıt, tehát csak temetırészekrıl beszélhetünk. A hét temetırészbıl összesen 142 sír került elı, közülük a legtöbb, 115 sír a 11. századra keltezhetı, jelentıségük azonban tudománytörténeti: a kora Árpád-kori földvárak, kora vármegyeszékhelyek lakosságának temetıit a Magyar Királyság területén elıször az Erdélyi-medencében sikerült dokumentálni, a Zápolya utcai temetı leletanyaga révén pedig egyértelmővé vált, hogy a honfoglalás kori közösségek a 10. században az Erdélyi-medencét is megszállták. Az elsı világégés utáni politikai változásoknak „köszönhetıen” 1920–1940 között egyetlen lelıhely egyetlen sírjáról van tudomásunk: a kolozsvári Heltai utca 28. szám alatt elıkerült sír (L68), illetve ennek S végő hajkarikájáról van szó. Elmondhatjuk, hogy e korszakban gyakorlatilag sem a kutatást, sem a győjtımunkát nem folytatták.6 1940–1946 között, a világháború ellenére, két újabb 10–11. századi lelıhelyen folyt ásatás vagy mentıásatás, sajnos azonban csak négy sírt regisztrálhatunk e két lelıhelyrıl. Ezenkívül még három szórványlelet került elı (L54, L62, L69, L72b, L130). A második világháború utáni tervgazdálkodásnak, államilag ellenırzött iparosításnak köszönhetıen jelentısebb ásatásokra került sor, sajnos a politikum beavatkozásával. Ahogyan kitértünk bıvebben erre a kérdésre egy nemrégiben megjelent tanulmányunkban is,7 ha a két világháború közötti román tudománypolitikát nem érdekelte a népvándorlás és kora középkor (a Vasile Pârvan nevével fémjelzett korszakban annál inkább a dák és a római kutatás), a helyzet radikálisan megváltozott 1945 és még inkább 1957 után: tudománypolitikai érdekekbıl a népvándorlás kori

4

„...Kérem, én a csontokhoz nem értek, azért a csontokról egy betőt sem közlök.” Bartucz Lajos levele Hampel József válaszáról, Kisléghi Nagy Gyulának címezve. A levél teljes tartalmát lásd KISLÉGHI NAGY 2009, 372. 5 Az L iniciálé, illetve számozás a lelıhelyek számozására vonatkozik. Pl.: L1 = Alsócsernáton. Listájukat lásd az I. táblázatban. 6 Egyetlen kívétel Herepei János, akinek majdnem állásába került a kolozsvári fıtéri templom körüli temetıbıl 1927-ben összegyőjtött 8 hajkarika. Irod.: HEREPEI 2004, 89–92. 7 GÁLL 2007, 78–79, 104, 3–4. jegyzet.

EME

66

GÁLL ERWIN

románság régészeti leletegyütteseinek kutatása nagy lendületet vett8: a legfontosabb kutatók, mint pl. Ion Nestor, Eugenia Zaharia, Ligia Bârzu rájöttek, hogy nem elég kimutatni a dákokat és rómaiakat, hanem kapcsot/kapcsolatot kell teremteni a 3–4. század és a középkori vajdaságok feltételezett román népessége között. Gyakorlatilag most alakul ki a régészek körében is a „kıszikla elmélet”, vagyis a románság a „szikla”, amelyet újabb és újabb néphullámok érintenek, ostromolnak, azonban ingathatatlan marad a „történelem sodrában”. Így alakul ki az „alogeni” és „migrator” féle történeti és régészeti toposz.9 Szeretnénk leszögezni: a migráció egy szociológiai jelenség (pl.: a 21. századi

románság megtelepedése Spanyolországban ugyancsak egy – sikeres – migrációs folyamat végét jelentette), a nomadizmus pedig egy gazdasági rendszer, párhuzamosan természetesen egy adott életformával. Ezért és ilyen módon érthetı, hogy az 1920–1940 közötti idıszakkal ellentétben jelentıs régészeti feltárásokra került sor: összesen 21 új lelıhelyet vehetünk fel az adatbázisunkba, ebbıl 9 temetırészlet, 4 kincslelet, illetve 8 szórványlelet. Azonban azt is szükséges megállapítanunk, hogy sajnos ebben az idıszakban sem sikerült feltárni teljesen egy temetıt sem (L1, L13, L25, L26, L28, L44b–c, L46a, L47, L48, L49, L70, L71, L81, L86, L88, L89, L91, L92, L96, L136, L146). A kilenc temetırészletbıl jelentıs mennyiségő sír került elı, összesen 1456, amelybıl 50-et a 10. századra, 199 sírt pedig a 11. századra keltezhetünk. 1207 sír kronológiai helyét nem tudjuk pontosabban meghatározni, ezért általánosan a 10–11. századhoz sorolhatjuk ıket. Szükséges megemlítenünk, hogy ezek a sírok közöletlenek. 25

20

15

10

5

0

1892–1918

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990-2007

Kincs

2

0

0

3

0

Teljesen feltárt temetı

0

0

0

0

1

Szórvány

17

0

3

9

0

Temetırész

5

1

2

9

5

1. ábra. A feltárt lelıhelyek és az elıkerült leletek mennyisége az Erdélyi-medencében 1892–2007 között Az 1989-et követı rendszerváltozás elsı évei nem kedveztek a kutatásnak, még kevésbé a 10– 11. század régészetének. A nacionál-kommunizmust követı, Ion Iliescu nevével fémjelzett nacionalista rendszer (amely nem sokban tért el a Ceauşescu diktatúrájától) évei a totális gazdasági csıdöt, 8

Meg kell említenünk, hogy mindez olyan európai szintő tudósok bevonásával, mint például Ion Nestor és az akkor még fiatal Kurt Horedt. 9 Ez a toposz olyan nemzetközileg elismert szakembereket sem „került el”, mint például Radu Harhoiu. HARHOIU 1987, 119–129.

EME


67

egekbe ugró inflációt, bányászlázadásokat, értelmiségi veréseket, magyargyőlöletet stb. jelentettek. A régészeti ásatások száma jelentısen megcsappant a ’90-es évek elsı felében, ez a helyzet az évtized végéig jellemzı maradt. A kilencvenes évek vége felé a gazdasági helyzet javulásával, a beruházások növekedésével azonban egyre több mentıásatásra került sor, 10–11. századi temetık azonban csak Gyulafehérvár környékén kerültek elı. Összesen 6 temetırészlet feltárását regisztrálhatjuk (L42, L43, L44d, L45, L52, L134), lényeges, hogy az egyik esetben elıször az Erdélyi-medencében sikerült az egész temetıt feltárni (L134). Jelentıs sírmennyiség került elı: összesen mintegy 387 sírt tártak fel, ebbıl 255 a 10. századra tehetı, 15 sírt a 10–11. századhoz sorolunk, illetve 117 temetkezés a 11. századra keltezhetı. Tehát összesen, 1892 óta, 1987 sír került dokumentálásra, a legtöbb a négy évtizedes nacionálkommunista diktatúra alatt (1456 sír). A következıkben a közlések mennyiségét és minıségét vizsgáljuk, ahol már nem tudunk ilyen kedvezı statisztikai helyzetet illusztrálni. 1600

1400

1200

1000

800

600

400

200

0

1892–1920

1920–1940

1949–1989

1990–2007

10. század

27

50

255

11. század

115

199

117

10–11. század Összesen

0

1

1207

16

142

1

1456

388

2. ábra. A különbözı korszakokban feltárt temetık sírmennyisége századokra lebontva az Erdélyi-medencében A. 2. A leletanyag, illetve a sírmennyiség közlésének mennyiségi és minıségi vizsgálata Az elsı lépésben kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy az Erdélyi-medencében az elıkerült leletek mennyiségi közlése, ezen belül is a temetık, illetve ezek alapegységeiként kezelhetı sírok közlésének stádiuma nagyon lehangoló. A négy különbözı idıszakban feltárt sírok összessége 1987 sír, amelybıl azonban csak 12,62 %-ot közöltek, ennek is a nagy részét, vagyis 130 sírt még a 20. század elején, tehát az akkori, a mai elvárások szerint elavultnak tekinthetı tudományos mércének megfelelıen. Az 1892–1920 közötti idıszak 130 közölt sírja mellett közöletlenek maradtak az 1905-ben Marosgombáson feltárt 5–9. sírok, illetve a gyulafehérvári Zalatnai úton feltárt hét sír. Ezekrıl azonban mára a dokumentáció is elkallódott, a megtalált néhány tárgyon kívül semmit nem ismerünk.

EME

68

GÁLL ERWIN

Az 1920–1940 között elıkerült egyetlen sír nagyon hiányos dokumentációját a sírlelettel együtt nemrég találtuk meg.10 Az 1940–1946 között elıkerült négy sír mindegyikét közölték, sajnos a publikációk között jelentıs minıségi különbség volt.11 A párizsi békeszerzıdés és a kommunista hatalomátvétel után egészen 1990-ig jelentıs mennyiségő temetırészlet került feltárásra, azonban az 1456 feltárt sír közül összesen 18 temetkezést közöltek (ez mintegy 1,23 %!!!).12 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1200 sír egyetlen temetıhöz, a gyulafehérvári Mentıállomáshoz tartozik, de a fentebb említett százalékarány ennek ellenére is nagyon beszédes. 1990 után jelentıs változásokat regisztrálhatunk: a 388 feltárt sír közül eddig 117 került közlésre,13 ez az arány a feltárt sírok 30,15 %-a, amely jelentıs elırelépést jelent az elıbbi korszakhoz viszonyítva.

1600 1456

1438

1400 1200 1000 800 600 388 400 200

271 142

130

117 18

12

0

Sírok száma

Közölt sírok száma

Közöletlen sírok száma

1892–1920

142

130

12

1920–1940

1

1940–1946

4

4

0

1947–1989

1456

18

1438

1990–2007

388

117

271

1

3. ábra. A feltárt temetık sírmennyisége az Erdélyi-medencében A következıkben a szórvány- és kincsleletek publikációs stádiumát tárgyaljuk. Két csoportba soroltuk ezeket a leleteket, és a fent vázolt korszakok csoportjaira osztottuk: I. 1892–1920 1. Közölt (rajz, fotó) szórványleletek: nyolc esetben a szórványleletrıl fénykép vagy rajz áll a rendelkezésünkre.14 2. Szakirodalomban említett leletek: nyolc leletet említenek a szakirodalomban.15 3. Szakirodalomban ismeretlen lelet.16 Ugyanakkor ebben a korszakban került elı Szászföldrıl, pontosabban Királyföldrıl a 10. század végére – 11. század elsı felére keltezhetı kincs.17 10

Kolozsvár-Heltai utca 28. szám. Leltározatlan. Kolozsvár-Zápolya utca, 9–11. sír; Sepsiszentgyörgy-Eprestetı. 12 Déva-Mikro 15: 1 sír; Gyulafehérvár-Vár délnyugati oldala: 1 sír; Kolozsvár-Kalevala utca: 1 sír, Maroskarna „B” temetı: 15 sír. 13 Gyulafehérvár-Brânduşei utca: 91 sír; Gyulafehérvár-Poklisa; Szászváros: 11 sír. 14 Dés, Magyarlapád, Eresztevény, Malomszeg, Maroskarna–1911, Gyulafehérvár-Triesti András hagyatéka, Gyulafehérvár-szórvány koptató, Magyardécse. 15 Déva – a város délnyugati része, Kolozsmonostor, Vajasd, Borosbenedek, Kolozsvár-Farkas utca 23., Nyírmezı, Csáklya, Tordai-hasadék. 16 Csíkszépvíz. 11

EME


69

II. 1920–1940 között nem ismerünk egyetlen elıkerült és regisztrált szórványleletet sem. III. 1940–1946: három szórványlelet került a múzeumba. Késıbb mindhármat közölték. IV. 1947–1990: jelentısebb mennyiségő szórványlelet került a múzeumokba, azonban csak említve vannak a szakirodalomban.18 Egy szórványlelet ismeretlen maradt, az enyedi múzeum anyagának ellenırzése és vizsgálata során akadtunk rá.19 Ugyancsak 1947–1990 között regisztrálhattunk három, 11. századi kincset, amelyet a szakirodalomban említenek.20 10

9 8

8

8 6 4

4

3

2

1 1 1

1 0 0 0 0 0

0

0 0 0 0

0

0

0 0 0 0 0

1877–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1990

1990–2007

Közölt szórvány

8

0

3

0

0

Említett szórvány

9

0

0

8

0

Ismeretlen szórvány

1

0

0

1

0

Közölt kincs

1

0

0

0

0

Említett kincs

1

0

0

4

0

Ismeretlen kincs

0

0

0

0

0

4. ábra. A regisztrált szórványleletek és kincsek mennyisége az Erdélyi-medencében 1892–2007 között A. 3. A közölt régészeti leletegyüttesek jellege, tudományos mércéje Ezen alpont keretében a sír-, szórvány- és kincsleletek közlésének tudományos mércéjét próbáltuk vizsgálni, vagyis hogy milyen jellegő dokumentációval rendelkezünk ezekrıl a régészeti forrásokról. Az elıbbi kritériumrendszer rögzítése alapján a tudományos közlések dokumentációs szintjét három minıségi skálában állapítottuk meg: 1. Jó közlés 2. Megfelelı közlés 3. Elégtelen közlés Ahogyan említettük elıbb, megpróbáltuk mindegyik korszak tudományos elvárásai szerint értékelni a temetıfeltárásokat, illetve az ezen temetıkbıl elıkerülı sírokról szóló dokumentációt. Ezért is tartottuk elvszerőnek három nagyobb korszakra felbontani az 1892–2007 közötti idıszakban feltárt temetıket:

17

MESTERHÁZY 1994, 57–64; K. K. 1996, 239. Szelindek, Borberek, Csíkszentgyörgy, Medgyes, Gyulafehérvár-szórványpénzek, Csíkzsögöd, GyulafehérvárApor-palota, Maroscsapó. 19 Nagyenyed környéke. 20 Annak ellenére, hogy a kincsleletekbıl elıkerült pénzeket meghatározták, mivel fotót-rajzot nem találunk róluk, nem tekinthetjük közöltnek. 18

EME

70

GÁLL ERWIN

I. 1892–1946 II. 1947–1989 III. 1990–2007 I. 1. 1892–1920 1. Jó minıségő közlés: Kolozsvár-Zápolya utca (8 sír), Vajdahunyad-Kincseshegy (54 sír), Várfalva (58 sír), Marosgombás (10–12. sír).21 2. Megfelelı minıségő közlés: Marosgombás (1–4. sír), Vajdahunyad-Kincseshegy (I–III. sír).22 3. Elégtelen minıségő közlés: nem tudtunk idesorolni sírközlést. I. 2. 1920–1940 3. Elégtelen minıségő közlés: Kolozsvár-Heltai utca 28. sz.23 I. 3. 1940–1946 2. Megfelelı minıségő közlés: Kolozsvár-Zápolya utca (2 sír).24 3. Elégtelen minıségő közlés: Kolozsvár-Zápolya utca (1 sír), Sepsiszentgyörgy-Eprestetı (1 sír).25 A rendszerezésünk elsı idırendi szakaszának szintje jelzi, hogy, a Posta-féle iskolának köszönhetıen, a sírok dokumentációs szintje az akkori tudományos mérce példaképe lehetett, mintegy útmutatásképpen szolgálva a régészetnek. Ez elsısorban annak tudható be, hogy Pósta Béla a saját ásatásain és az egyetemi oktatásban is nagy hangsúlyt fektetett az alapvetı gyakorlati módszerek alkalmazására, például az adott lelıhely helyszínrajzára, temetıtérképek készítésére, a feltárt sírok rajzos dokumentációjára.26 II. 1947–1990 1. Jó közlés: a mindössze 18 közölt sírból egyetlen lelıhely három sírját közölték le az említett kritériumok alapján.27 2. Megfelelı minıségő közlés: 13 sír dokumentációját, illetve közleményét sorolhatjuk ide.28 3. Elégtelen minıségő közlés: két sír dokumentációját nem tartjuk a tudományos mércének megfelelı közlésnek.29 Tehát, ahogyan látjuk, az 1456 feltárt sír közül 1438 nem került közlésre. A közölt sírok közül is csak három esetet tudunk tudományos mércének megfelelıen jó minıségőnek nyilvánítani, továbbá még tizenhárom eset megfelelı mértékő. III. 1990–2007 A közlemények minıségét három csoportba soroljuk: 1. Jó közlés: sajnálatosan egyetlen sír közlését sem sorolhatjuk ide. 2. Megfelelı: három lelıhelyrıl származó 72 sír közlése tartható megfelelınek.30 3. Elégtelen: ebbe a csoportba is két lelıhely 45 sírját sorolhatjuk.31 21

KOVÁCS 1942, 85–118; ROSKA 1913, 166–198; ROSKA 1914, 125–187. KİVÁRI 1911, 312–313; HEREPEY 1896, 426–430. 23 Egyetlen sírlelet egy pinceásatás során került elı, nem szakember tárta fel, azonban a leírás alapján az ékszer a „jobb fül mellıl” került elı: GÁLL 2008, II, 131–132. 24 LÁSZLÓ 1942, 578–584; LÁSZLÓ 1943; LÁSZLÓ 1945. 25 LÁSZLÓ 1942, 578–584; SZÉKELY 1945. 26 PÓSTA 1896, 35. 27 Maroskarna „B” temetı 1, 5. és 11. sír: HOREDT 1966, 276–282, Abb. 19. 28 Maroskarna „B” temetı 2–4, 6–9, 12–16. sír, Maroskarna „C”: HOREDT 1966, 261–290; GÁLL 2008, II, 219. 29 Gyulafehérvár-Vár délnyugati része, Kolozsvár-Kalevala utca, 5. sír: HEITEL 1986, 233–249; GÁLL – GERGELY 2009, 105–117. 30 Gyulafehérvár-Brânduşei utca, 25–46. sír, 58–91. sír, Gyulafehérvár-Poklisa utca: GÁLL ET ALII 2010, s. a.; Irod.: DRAGOTĂ – BRÂNDA 2001, 289–318; DRAGOTĂ ET ALII 2005, 201–228. 22

EME


71

140

123 120

100

72

80

60

45 40

20

13

7

1

2

2

3

2

0

0

1892–1920 Jó minıség

123

Megfelelı

7

Elégtelen

1920–1940

1

1940–1946

1947–1989

1990–2007

3

0

2

13

72

2

2

45

5. ábra. A közlemények kritériumok szerinti szétválasztása korszakok szerint, a régészet módszertani fejlıdésével párhuzamosan A. 4. Régészeti elemzés és az antropológiai kutatások statisztikája A fenti alpontok alapján az antropológiai kutatásokat öt korszakra osztottuk. Az elején leszögezhetjük, hogy az antropológiai kutatások nem történtek párhuzamosan a régészeti kutatásokkal. Ahogyan említettük a bevezetésben, a Pósta Béla nevével fémjelzett kolozsvári iskolát elsısorban a régészet érdekelte, valamilyen ok miatt nem létezett szoros kapcsolat a kolozsvári egyetem és az 1881-ben létrehozott budapesti Magyar Antropológiai Intézet között. Ennek következménye az volt, hogy a jó minıségben leközölt temetık sírjairól nem készítettek antropológiai vizsgálatokat, annak ellenére, hogy a sírok csontanyagát gondosan beleltározták (pl. Marosgombás és Vajdahunyad lelıhelyek esetében).32 A Pósta Béla-féle iskolát 1920-ban a trianoni diktátum maga alá temette, azonban pozitív változás a 10–11. századi antropológiai kutatásokban ezután sem következett be, és sajnos ez a helyzet kísérti a 10– 11. század kutatását egészen napjainkig. Olyan abszurdnak nevezhetı esetek is megtörténtek, hogy megjelent a temetırész antropológiai elemzése, de nem jelent meg a régészeti anyag közlése.33 1947–1990 között a feltárt 1456 sír közül régészeti szempontból összesen 18 sírt közöltek, azonban az embertani elemzések száma jóval nagyobb, mintegy 53 sírt vizsgáltak meg. Az igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy az 53 antropológiai elemzés közül 49 minta 1990 után készült. 1990 után a helyzet nem változott: azonkívül, hogy a régebbi ásatásokból elkészültek az embertani vizsgálatok (pontosabban 50 sír), az új ásatások esetében nem történt áttörés: sem a közölt, sem a közöletlen embertani anyag esetében nem végeztek egyetlen (legalábbis közölt) elemzést sem. Az eddig megvizsgált embertani anyag közül egy sír 1913-ban került elı (VajdahunyadKincseshegy, 11. sír), egy temetkezés 1942-bıl (Kolozsvár-Zápolya utca, 10. sír), 4 sír 1962-bıl (Maroskarna „B” temetı, 1, 4, 5. és 11. sír), 23 sír 1979–1980-ból (Gyulafehérvár-Vadászok utcája), 26 pedig 1985–1986-ból származik (Kolozsvár-Plugarilor utca). 31

Gyulafehérvár-Brânduşei utca, 1–24, 48–57. sír; Szászváros, 1–11. sír: Irod.: DRÂMBĂREANU ET ALII 1998, 187–210; PINTER – LUCA 1995, 17–44. 32 GÁLL 2008, II, 80–100, 175–195. 33 MARCSIK 2004, 83–90.

EME

72

GÁLL ERWIN

1600 1456

1400

1200

1000

800

600 387

400

200

139

127

116 18

55

4

4

Sírok száma


Antropológiai elemzések

1892–1920

139

127

0

1920–1940

1

0

1

0

0

0

1940–1946

4

4

1

1947–1989

1456

18

55

1990–2007

387

116

0

6. ábra. A sírmennyiség, a leközölt sírok és az antropológiai elemzések statisztikai helyzete Bár nagyon visszamaradt az Erdélyi-medence antropológiai kutatásának szintje (az eddig feltárt és dokumentált 1987 sírnak csak 2,76 %-a!!), azonban egy új és szakmailag jobban felkészült generáció talán napjainkban „európai” útra tereli az erdélyi régészeti antropológiai kutatásokat is. A magyarországi antropológiai kutatásokkal összehasonlítva azonban legalább két generációs lemaradásról beszélhetünk, aminek az okai nagyon komplexek, a probléma genézise egészen az elsı világháborúig nyúlik vissza. Azt mindenképpen fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy gyakorlatilag nem létezett/létezik román antropológiai iskola,34 a korszakunk kutatásának fejlesztésére az egyetlen esélyt pedig a magyarországi szakemberek bevonásában látjuk. Azonban a 10–11. századi honfoglalás és kora Árpád-kort a trianoni/párizsi Magyarország politikai kereteiben vizsgálni, ha nem is tudományellenes, azonban mindenképpen tévútra vezetheti a kutatást.35 A. 5. Paleozoológiai kutatások statisztikája Párhuzamosan az antropológiával, a sírokból elıkerült állatcsontok iránt sem tanúsítottak különösebb érdeklıdést. Azt ismerjük, hogy a Zápolya utcai lovastemetkezésekbıl származó csontokat eltették, sajnálatosan azonban más információink nincsenek. A következı állattani elemzésre majdnem 100 évet kellett várnunk az Erdélyi-medencében, köszönhetıen Vremir Mátyásnak, aki szakszerően megvizsgálta a 10. sír lócsontjait, illetve az ételmellékletként sírba tett egyetlen juh femurcsontot.36 A Zápolya utcai temetı 3. és 4. temetkezéseinek állatcsontjairól megállapították, hogy sertés-, illetve szárnyascsontok voltak.37 Ezenkívül más, hasonló elemzésrıl nem tudunk beszámolni az Erdélyi-medencébıl.

34

Az antropológusok nagy része történelem szakon végzett. A. Niculescu információi. Az 1947–1990 közötti magyar antropológiai iskola rohamosan fejlıdött, ehhez kapcsolható a régészet és a régészek viszonya az antropológiai kutatásokhoz, illetve ennek nagymértékő változása. Ezen elemzések keretében azonban csak a trianoni/párizsi Magyarország területén vizsgálódtak: LANGÓ 2007, 188–190. 36 GÁLL ET ALII 2010, 335–355. 37 KOVÁCS 1942, 91–92. 35

EME


73

60

51 50

40

30

20

10 4 0

0

0

1892–1920

1920–1940

1940–1946

0

1947–1990

1990–2007

7. ábra. Az antropológiai elemzések statisztikai idırendje

B. Partium B. 1. A lelet-, illetve sírmennyiség statisztikája A három régió közül a Partiumban már a 19. század közepén elıkerült egy lelet (L10), azonban régészeti ásatásra és ennek részleges dokumentációjára csak 1903-ban került sor BiharSomlyóhegyen (L9). A világégésig a Partiumban is jelentıs mennyiségő leletanyag került elı, sajnos ebben a régióban sem tártak fel teljesen egy temetıt. Ellentétben az Erdélyi-medencével vagy pedig a Bánsággal, ahonnan több jól dokumentált sír- vagy temetırész áll a rendelkezésünkre, a Partiumból csak egyetlen temetırészt tártak fel és dokumentáltak többé-kevésbé biztonsággal, illetve még két sírt, e sírok dokumentáltsága azonban kérdéses. Az 1920-ig elıkerült lelıhelyek közül a legtöbb szórványlelet (L10, L11, L37, L53a-b, L55, L83, L94, L95, L107, L157), illetve elıkerült egy 11. századi kincslelet is (L108). A két temetırészbıl mindössze 10 sír került elı. Feltárás éve

Lelıhely jellege

Ásatások, lelıhelyek

Közléstípusok A. Lelıhelyet, sírt közlı tanulmány

1877 1894 1895 1896

kincs szórvány temetırész szórvány

L77 L29 L87a L73

1904

szórvány

L30

1905 1905

szórvány temetırész

L82 L87b

>1907 1907

szórvány temetırész

L139 L44a

B. Említés összefoglaló mővekben, kiállítási katalógus 1958 1900

1896 Hampel J., 1900: K21, K70 1906 Hampel J., 1905: K70 1913 1913 Hampel J., 1907: K70a 1913

C. Lelıhelyet, sírt részlegesen közlı tanulmány

EME

74

GÁLL ERWIN

1909 1910 >1910 1911–12 1911 1911 1913 1913 >1913 >1913 1914 >1918 1919 >1920 >1920 >1920 >1920 >1920 1936

1942 1943 >1943 >1943 1944 1949 1950 1957 >1958 1961 >1962 1962 1964 1966 1966 1968 1971 >1977 1977 1978 1978–1984 1981 1984 1984 1985-1986 >1986

1992 1997 1999 2001 2001, 2004, 2006 2003 2005–2007 2006

szórvány L32 1943 szórvány L84 1965 szórvány L150 1913 temetırész L151 1913 szórvány L90 1966 temetırész L72a 1942 L152 1914 temetırész L87c 1927, 1936 temetırész szórvány L14 1913 szórvány L116 1913 szórvány L66 2004–2007 szórvány L25 szórvány L97 1965 szórvány L23 1936 szórvány L51 szórvány L50 1943 szórvány L80 1944 szórvány/kincs L63 1994 Politikai esemény: 1920-ban az Erdélyi-medencét Romániához csatolják L68 2008 temetırész/sír Roska M., 1936: K58a, K70, K89, K116, K118 Politikai esemény: 1940-ben az Erdélyi-medence egy részét visszacsatolják Magyarországhoz temetırész L72b–c 1943, 1945, 2008* temetırész/sír L130 szórvány L62 1941–43 szórvány L54 1944 szórvány L69 2007 Politikai esemény: 1946-ban az Erdélyi-medence egészét ismét Romániához csatolják L57 2004–2007 temetırész szórvány/kincs L1 1974 szórvány L136 1958 szórvány L13 1958 Horedt K., 1958: K13, K57, K58a-c, K115 temetırész L91 1969 szórvány L24 2008* temetırész L88 1966 szórvány L96 2008* szórvány L92 1967 szórvány/kincs L81 1971 szórvány/kincs L146 1973 temetırész L28 1986, 1992–94 szórvány L49 1977 temetırész/sír L89 2008* szórvány L26 2008* temetırész L44b-c 1996, 2002, 2006 temetırész L47 temetırész/sír L46 szórvány L48 1994–96 temetırész L71 szórvány L86 1986 Bóna I., 1988: K6, K37, K38, K55, K58a–c, K67, K72, K78, K102, K115, K149, K150 Politikai esemény: 1989-ben a nacionál- kommunista rezsim bukása Romániában temetırész L134a 1995 Heitel R. R., 1994–95: K58a–c temetırész L42a-b 1998, 2001 L134b 2001 temetırész temetırész L43a temetırész L42c-e 2005 2006 L44d 2005 2006 temetırész temetırész L43b–d temetırész L45

8. ábra. Az Erdélyi-medence temetı-, szórvány- és kincsleletei feltárásának és közlésének dinamikája

-

1945

1993 1986 1987

2002 2002 2002 2006, 2007, 2008 2007

EME


75

Összehasonlítva az erdélyi területekkel, a Partiumban az elsı világégés után nem regisztrálhatunk olyan mély törést, mint Erdélyben. Furcsa továbbá az is, hogy Roska Márton, a kolozsvári román I. Ferdinánd Tudományegyetem 1935-ig alkalmazásában álló régésze elsısorban a partiumi területeken folytatott ásatásokat. Jelzésértékő és beszédes azonban a korszak tudománypolitikai viszonyaira, hogy az 1930-ban feltárt 11 gyulavarsándi 11. századi sírt 1941-ben, már akkor ismét magyar állampolgárként közli a Folia Archaeologica hasábjain. Ardos Frigyesnek köszönhetjük a legkevesebb 23 síros nagyváradi Szılıkben végzett sikeres ásatást. 1920–1940 között tehát a korszakunkhoz és a témánkhoz két temetırész legalább 34 sírját tárták fel (L53c, L106a), illetve még két szórvány lelet került a múzeumba (L33, L135). Szükséges azonban megemlítenünk, hogy ezeket a feltárásokat tovább is magyar nemzetiségőek végezték.38 1940 után, annak ellenére, hogy Észak-Partium visszakerült Magyarországhoz, kutatás nem történt e régióban (egyetlen szórvány a mezıtelegdi kereszt–L93), ugyanis az egyetlen kivételt, a gálospetri temetı (?) négy sírjának feldúlását, amelybıl egyik sír leleteit több mint két évtized múlva közlik, nehezen lehetne kutatásnak nevezni (L41). 14

12

12

12

9

10

8

6

4

2

2 2

2 1 1

1

2

0

0

0

0

0

1862–1918

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

T emetırész

2

2

1

12

2

Szórvány

12

2

1

9

0

T eljesen feltárt temetı

0

0

0

0

0

Kincs

1

0

0

0

0

0

9. ábra. A feltárt lelıhelyek és elıkerült leletek mennyisége a Partiumban 1862–2007 között 1947 után hasonló folyamat játszódott le, akárcsak az Erdélyi-medencében. A négy évtized alatt mintegy 21 lelıhely került napvilágra, ezek közül 13 temetırészlet (L2, L3, L53d, L64, L75, L103, L106b, L123, L129, L133, L131, L155, L156a), 8 esetben pedig szórvány leletanyag (L12, L31, L35, L36, L39, L57, L79, L154). Hasonlóan az Erdélyi-medencéhez, ebben a régióban sem tártak fel teljesen egyetlen temetıt sem. Lakatos Attila információi alapján talán Szalacson feltételezhetı teljes temetıfeltárás, azonban itt az elızıleg feldúlt temetı kutatását csak befejezték, éppen ezért ezt csak 38

A bukaresti centralizációs politika nemcsak a kisebbségbe került nemzetiségőeket sújtotta, hanem a román nemzetiségőeket is, nem is beszélve az erdélyi román gazdasági körökrıl. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az 1923-as alkotmányból „kifelejtették” a gyulafehérvári egyesülési határozatokat. Nagyon sokszor vezetési pozícióba regáti románok kerültek, példa erre a kolozsvári Régészeti Intézet. Iuliu Maniu tiltakozásai e helyzet ellen mind a mai napig tabunak számítanak a történészek körében. Vajon miért? Lásd MITU 2006, 11; KÖPECZI 1988, 1733–1778. GÁLL 2010, 289. A herderianizmus romániai sajátosságairól lásd: NEUMANN 2001, 9–29.

EME

76

GÁLL ERWIN

temetırészletként értékelhetjük. Ugyanakkor az a tendencia is megfigyelhetı néhány esetben, hogy a második világháború elıtt elkezdett ásatásokat folytatták (L53, L106b). A tizenkét temetırészletbıl összesen 388 sír került elı, ebbıl 57 sírt a 10. századba sorolhatunk, 243 temetkezést a 11. századra keltezhetünk, 89 esetben pedig csak bıvebben a 10–11. századhoz köthetjük a feltárt sírokat. 450 389

400 350 300

243 250 200 150 89

100

57 50

9

0

34

21

9

0

15

13

0

21

0

6

0

1862–1920

1920–1940

1946–1989

1990–2007

10. század

9

0

57

15

11. század

0

21

243

0

10–11. század

0

13

89

6

Összesen

9

34

389

21

10. ábra. A különbözı korszakokban feltárt temetık sírmennyisége századokra lebontva a Partiumban

450

389

400

350

300

266

250

200

150

123

100

57

46

50

9

8

1

11

4

0

21 21

4

0

0

1862–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

Sírok száma

9

57

4

389

21


8

11

0

123

21


1

46

4

266

0

11. ábra. A feltárt temetık sírmennyisége a Partiumban

EME


77

Az 1989-es rendszerváltozást követı években Partiumban sem történt jelentıs ásatás, majdnem egy évtizedig egyetlen feltárást sem dokumentálhatunk. Az új évezred elsı éveiben feltárták két temetırészlet 21 sírját: egy temetırészletet a Maros alsó régiójában, egyet pedig az erdıs Szilágyságban (L100, L156b–d). A nagylaki temetı 15 sírját a 10. századra, a másik temetı 6 sírját pedig a 10–11. századra keltezhetjük. Tehát, nagyjából 150 év alatt errıl a területrıl összesen 453 sír került elı. A továbbiakban e sírok közlésének mennyiségével és minıségével foglalkozunk. B. 2. A lelet-, illetve sírmennyiség közlésének mennyisége és minısége Az elemzésünk eredménye az Erdélyi-medencéhez hasonlóan lehangoló: a négy különbözı idıszakban feltárt sírok összessége 453, ebbıl mindössze 153-at közöltek, ami a leletanyag 32,14 %-a. 1862–1920 között a bihari temetırészlet sírjai kerültek közlésre (L9). Ugyanakkor nem publikálták az értarcsai temetı két feltárt sírját (L37), amelyrıl csak felszínes dokumentáció maradt hátra. Az 1920–1940 között elıkerült 34 sír közül mindössze 11 temetkezést közöltek (L53c).39 Az 1940–1946 között feltárt négy sír közül csak az egyik leletanyaga lett publikálva (L41).40 A párizsi békeszerzıdés és a kommunista hatalomátvétel után az 1989-es rendszerváltásig nagyobb sírmennyiség került feltárásra: a 389 feltárt sír közül összesen 123 temetkezést közöltek; ez a leletanyag mintegy 27,15 %-a (L2, L53d, L64, L75, L103, L106b, L129, L131, L133, L156a).41 1990 után jóval kisebb mennyiségő feltárást regisztrálhattunk, azonban értékelendı, hogy a feltárt 21 sír közül mindegyik temetkezést közölték (L100, K156b–d). Hasonló jellegő a szórványleletek kutatási stádiuma is: I. 1862–1920 1. Közölt (rajz, fotó) szórványleletek: hat esetben a szórványleletrıl fénykép vagy rajz áll a rendelkezésünkre.42 2. Szakirodalomban említett leletek: öt esetet említenek a szakirodalomban.43 3. Egyetlen, a szakirodalomban ismeretlen leletre bukkantunk a MNM raktárában.44 Ugyanakkor ebben a korszakban került elı egy pénzkincslelet, amelyet említenek a szakirodalomban, azonban közlés nem történt errıl a leletrıl.45 II. 1920–1940 között két regisztrált szórványlelet került elı: az egyik közölt,46 a másik mind ez idáig ismeretlen a szakirodalomban.47 III. 1940–1946: egyetlen szórványlelet került múzeumba, amelyet közöltek.48 IV. 1947–1990: jelentısebb mennyiségő szórványlelet jutott a múzeumokba, melyek közül kettı került közlésre,49 a többi sajnos csak említve van a szakirodalomban.50 Néhány szórványleletre az utóbbi idıben bukkantunk az aradi múzeumban.51 Bóna István ugyanakkor említ még két kincsleletet,

39

Gyulavarsánd-Laposhalom, I–XII. sír. Gálospetri. 41 Arad-Csálya: 2 sír; Gyulavarsánd-Laposhalom: 58 sír; Kismajtény: 13 sír; Köröstarján: 15 sír; NagyváradSzálka terasz: 7 sír; Nagyszalonta: 2 sír; Sajtény: 4 sír; Sikló-Gropoaie: 15 sír; Szalacs: 2 sír; Zilah-Pálvár: 5 sír. 42 Bihar-Vár 1862, Jankafalva, Nagyvárad-Huszárlaktanya, Zimánd-Újfalu, Muszka, Gyulavarsánd-Laposhalom. 43 Magyarpécska, Kovászinc, Biharfélegyháza, Hegyközszentimre, Nagyvárad-szórvány. 44 Szolnok-Doboka 1907. 45 Nagyvárad-Nagy Lajos téglagyára. 46 Érkörtvélyes. 47 Székudvar. 48 Mezıtelegd. 49 Felsı-Poény, Vetés. 50 Érmihályfalva, Biharszentandrás, Iriny. 51 Mácsé, Arad-Gáj. 40

EME

78

GÁLL ERWIN

amelyet a mai napig nem sikerült azonosítanunk, illetve nagyon különös körülmények között talán egy dirhemkincs is elıkerült Máramarosszigetrıl.52 V. 1990–2007: két szórványlelet került elı az utóbbi 18 évben, az egyiket közölték is,53 a másik a szakirodalomban ismeretlen.54 7

6 6

5 5

4

3

3

3

2

2

2

1

1

1

1

1

1

1

1

0

0

0 0

0

0

0

0

1862–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1990

1990–2007

Közölt szórvány

6

1

1

2

1


5

0

0

3

0


1

1

0

2

1

Közölt kincs

0

0

0

0

0

Említett kincs

1

0

0

3

0

Ismeretlen kincs

0

0

0

0

0

12. ábra. A regisztrált szórványleletek és a kincsek mennyisége a Partiumban 1862–2007 között B. 3. A közölt régészeti leletegyüttesek jellege, tudományos mércéje A tudományos közlések dokumentációs szintjét ebben a régióban is három minıségi csoportban állapítottuk meg: 1. Jó közlés 2. Megfelelı közlés 3. Elégtelen közlés I. 1862–1946 I. 1. 1862–1920 1. Jó minıségő közlés: nem tudtunk ide sorolni egyetlen lelıhelyrıl szóló közleményt sem. 2. Megfelelı: Bihar-Somlyóhegy (8 sír).55 3. Elégtelen: Értarcsa (2 sír).56 I. 2. 1920–1940 2. Megfelelı: a Roska-féle ásatás 11 sírjáról való közleményt tudjuk ide sorolni.57

52

Érdengeleg, Érsemjén, Máramarossziget. Felsınyárló. 54 Kürtıs. 55 KARÁCSONYI 1903, 66–67, 405–412. 56 Közöletlen. Lásd a Katalógust. 57 Gyulavarsánd-Laposhalom, I–XI. sír: ROSKA 1941, 45–61. 53

EME


79

I. 3. 1940–1946 3. Elégtelen: egyetlen lelıhely négy sírja közül elsısorban a melléklettel rendelkezı sír közlése.58 A rendszerezésünk elsı idırendi szakaszában a partiumi területeken elsısorban amatır régészeti kutatás folyt, ez valamelyest változott 1920–1940 között, mikor itt Roska Márton folytatott ásatásokat. II. 1947–1990 A 20. század második felében a partiumi területekrıl elıkerült sírleletekrıl jelentısebb mennyiségő közlemény született, a következıkben pedig ezeknek a közleményeknek a minıségét vizsgáljuk. Ugyanakkor a közlemények minıségét az Erdélyi-medence 1949–1990 közötti sírleleteinek közleményeihez hasonló kritériumok alapján rendszerezzük. 1. Jó közlés: sajnos egyetlen komplex tanulmányt sem tudunk idézni ebbıl a korszakból. 2. Megfelelı: 103 sír dokumentációját, illetve közleményét sorolhatjuk ide.59 3. Elégtelen: két temetı 20 sírjának dokumentációját, illetve közlését nem tartjuk a tudományos mércének megfelelınek.60 III. 1990–2007 1. Jó közlés: sajnálatosan egyetlen sír közlését sem sorolhatjuk ide. 2. Megfelelı: két lelıhelyrıl származó 21 sír közlését tarthatjuk megfelelınek.61 3. Elégtelen: egyetlen sír közlése sem sorolható ebbe a csoportba. 120

103 100

80

60

40

20

21

20

11

8

4

1

0

1862–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

Jó minıség

0

0

0

0

0

Megfelelı

8

11

103

21

Elégtelen

1

0

20

0

0

0

4

13. ábra. A közlemények különbözı kritériumok szerinti szétválasztása a régészet idırendi fejlıdésével párhuzamosan a Partiumban 58

Gálospetri: CHIDIOŞAN 1965, 237–243. Arad-Csálya: 2 sír; Gyulavarsánd-Laposhalom: 58. sír; Köröstarján-Csordásdomb: 15 sír; Nagyvárad-Szálka terasz: 7 sír; Nagyszalonta: 2 sír; Sikló-Gropoaie: 12 sír; Szalacs: 2 sír; Zilah-Pálvár: 5 sír. 60 Kismajtény: 13 sír; Sajtény: 4 sír; Sikló: 3 sír: MĂRGHITAN 1965, 581–585; RUSU – DÖRNER 1962, 705–706. 61 Nagylak: 15 sír; Zilah-Pálvár: 6 sír: GÁLL – HUSARIK – MĂRGINEANU 2007, 107–139; BĂCUEł-CRIŞAN – BĂCUEł-CRIŞAN 2003. 59

EME

80

GÁLL ERWIN

B. 4. A partiumi antropológiai kutatások statisztikája Partium esetében is az antropológiai kutatásokat öt korszakra osztottuk. A 19. század végi partiumi régészeti kutatásokat folytató amatır régészek esetében (valószínőleg) fel sem merült a csontok felszedésének és vizsgálatának az igénye. Ennek következtében nem is tudunk beszámolni antropológiai elemzésrıl egészen a 20. század hatodik évtizedéig, amikor a szalacsi 4A–B kettıs sírt elemezte Wanda Wolski és Dardu Nicolaescu Plopşor.62 Sajnos ezenkívül más elemzést nem is ismerünk egészen 2007-ig. Reményt ad a jövıre az a tény, hogy a nagylaki temetırészlet legtöbb sírjáról készült embertani elemzés (15 sírból 11-et vizsgáltak: 4–14. sírok), azonban ennek ellenére elszomorító, hogy az eddig feltárt 453 temetkezés 454 csontvázából összesen 12 temetkezés 13 csontvázát vizsgálták (vagyis a feltárt sírok 2,64 avagy 2,86 %-át). 450 389

400 350 300 250 200 150

113 100 50

34

9

21 4

8

11

21

0

4

0

0

1

11

0

Sírok száma


Antropológiai elemzések 0

1862–1920

9

8

1920–1940

34

11

0

1940–1946

4

4

0

1947–1989

389

113

1

1990–2007

21

21

11

14. ábra. A sírmennyiség, a leközölt sírok és az antropológiai elemzések statisztikai helyzete B. 5. A paleozoológiai kutatások statisztikája Az antropológiai vizsgálatokhoz hasonlóan rosszul állnak a paleozoológiai kutatások is. A lovastemetkezések közül egyedül a siklói 1. sír lováról állapították meg, hogy egy kismérető fiatal ló. A közeljövıben remélhetıleg elkészül a nagylaki „I.” és 13. sír lovának szakszerő vizsgálata, köszönhetıen Vremir Mátyásnak. Hasonlóan sikerült megállapítani, hogy nagy mennyiségő juhcsont került elı a siklói, illetve a nagyváradi Szılısökben feltárt sírokból. Feltárás éve

Lelıhely jellege


Közléstípusok A. Lelıhelyet, sírt teljesen közlı tanulmány

1862 1881 1892

62

szórvány szórvány szórvány

L10 L58 L107

B. Említés összefoglaló mővekben, kiállítási katalógus

1968 1980 1893

NICOLAESCU-PLOPŞOR – WOLSKI 1975, 151–160, Fig. 5–7.

C. A. Lelıhelyet, sírt részlegesen közlı tanulmány

EME


1898 1898 1898 1898–1902 1901 1902 1902–1903

szórvány szórvány szórvány szórvány szórvány temetırész szórvány

L157 L94 L95 L83a L74 L9 L53a

1906 1907

szórvány szórvány

L53b L139

1909 1910–1911 1911 1912 1913

szórvány szórvány temetırész szórvány/kincs szórvány

1922 1930 1930 1935 1941 1942 1949 1955 1958–1959 1960 1962 >1962 1964 1964 1965 1966 1967 1969 1975, 1977, 1978 >1978 1979 1985 1986 >1986 >1986 >1986 >1986 1989 1996 2000–2002 2004–2006 2006

1898 1898 1898 -

81

1986

1903 1995 Hampel J., 1905 1995 Hampel J., 1907 -

-

L11 L83b L37 1983 L108 1912 L55 1915 Politikai esemény: 1920-ban a Partiumot Romániához csatolták szórvány L25 2001 temetırész L53c 1941 szórvány L135 temetırész L106a 2003 Politikai esemény: 1940-ben Észak-Partiumot visszacsatolták Magyarországhoz szórvány L93 1980 temetırész L41 1965 Politikai esemény: 1946-ban Észak-Partiumot ismét Romániához csatolják temetırész L53d szórvány L79 temetırész L131a–b 1962 temetırész L106b 1983 temetırész L103 2005 szórvány L35 1962 temetırész L2 temetırész L129 szórvány L3 temetırész L133 temetırész L75 2003 L155 temetırész temetırész L123a–c 1976, 1978, 1979 szórvány szórvány temetırész szórvány szórvány szórvány szórvány szórvány

L12 L39 L64 L154 L31 L36 L57 L85

-

-

-

1956 -

1970

1969 -

1978 1983 1986–1987 1986–1987

-

1986 1986 -

Bóna I., 1988 temetırész L156a 1994 Politikai esemény: 1989-ben a nacionál-kommunista rezsim bukása Romániában szórvány L38 2007 temetırész L156b–d temetırész L100a–c 2007 szórvány L76 -

15. ábra. A Partium temetı-, szórvány- és kincsleletei feltárásának és közlésének dinamikája

-

-

EME

82

GÁLL ERWIN

C. Bánság C. 1. A lelet-, illetve sírmennyiség statisztikája A három régió közül legelıször, 1839-ben a bánsági Nagyteremiáról került elı honfoglalás kori régészeti síremlék (L105 – két sír), azonban ezek a leletek elkallódtak. Jó néhány évtized múlva, 1875-ben ugyanott újabb sírt találtak (L105). A talajviszonyoknak és ugyanakkor amatır régészek szakma iránti határtalan elkötelezettségének is köszönhetıen (például jóval könnyebb a terepbejárás, mint a hegyes Erdélyi-medencében, nem is beszélve a régészeti ásatások kivitelezhetıségérıl) a világháborúig összesen 26 temetı vagy szórvány leletanyag győlt össze, ezekbıl 18 temetırészlet vagy sírlelet (L16, L17, L18, L19, L20, L21, L98, L101, L102, L105, L114, L118, L119, L120, L127, L128, L137, L138), illetve 10 szórványlelet (L27, L40, L78, L99, L124, L125, L132, L140, L142, L144). 30

2

25

10 20

18

1

15

9

10

1 2 5 1837–1920

0

0

1920–1940

1940–1946

5

3 0

1947–1989

1990–2007

1837–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

Kincs

0

0

0

0

0

Teljesen feltárt lelıhely

2

0

0

1

1

Szórvány

10

0

0

9

2

Temetırész

18

0

0

5

3

16. ábra. A feltárt lelıhelyek és elıkerült leletek mennyisége a Bánságban 1837–2007 között Az elsı világháborúig a Bánságban regisztrálták a legtöbb leletanyagot a három régió közül, köszönhetıen elsısorban a méltánytalanul elfeledett Kisléghi Nagy Gyulának, aki a lelıhelyek feltárásának nagy részét végezte, összesen 14 lelıhelyrıl elıkerült 30 sír feltárása főzıdik a nevéhez. A 16 részlegesen és a 2 teljesen feltárt temetıbıl (két esetben talán magányos sír) összesen legkevesebb 41 sír került elı, közülük 31 sírt, több-kevesebb biztonsággal, a 10. századhoz sorolhatunk. Mindegyik esetben kisebb temetıkkel állunk szemben, amelyeket a kutatás családi temetkezéseknek értékelt, erre a kérdésre azonban pontosan csak DNS-vizsgálatok után tudnánk válaszolni. Ugyanakkor, a bánsági feltárásoknak köszönhetıen, Kisléghi Nagy Gyulának elıször sikerült megfigyelnie a tegez helyzetét a bukovapusztai III. halom magányos sírjában. Azt sem szabad elfeledni, hogy Kisléghi az ásatásából származó csontleleteket is számos alkalommal felszedte, és egy részét el is küldte Budapestre meghatározásra, amely inkább a 20. századi „profi” régészek szakmaiságára emlékeztet, semmint holmi lebecsült amatırre. Kisléghi munkássága azonban abból a szempontból is fontos, hogy egy nagyon szők mikrorégióra kiterjedı ásatásai megteremtették (volna) az alapot a régészeti topográfiák elkészítéséhez.

EME


83

90

76

80

79

70 60 50 40

41 31

30

21

20

13

10

8

10

0

0

0 0

0

0 0

0 0

3

0

0

0

1837–1920

1920–1940

1940–1946

1946–1989

1990–2007

10. század

31

0

0

3

13

11. század

10

0

0

0

0

10–11. század

0

0

0

76

8

Összesen

41

0

0

79

21

17. ábra. A különbözı korszakokban feltárt temetık sírmennyisége századokra lebontva a Bánságban Megteremtették volna az alapját, ha az elsı világégés nem lépett volna közbe. 1918. március 9-én Kisléghi meghalt, 1920-ban pedig a Temesvárra bevonuló román hadsereg feldúlta a temesvári múzeumot.63 Ez mintegy jelképes bevezetıje a következı két évtized teljes eredménytelenségének: a két évtized alatt egyetlen 10–11. századi leletanyagot sem regisztráltak! Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után, ahogyan említettük, a múzeumokat újraszervezik, természetesen szovjet mintára. A Bánságban e periódustól kezdıdıen 1990-ig összesen 6 temetırészletet tártak fel (L4, L22, L56a–c, L111, L143, L153), emellett pedig 9 lelıhelyet jelzı szórványlelet ismert e korszakból (L8, L60, L61, L104, L112, L115, L117, L145, L158, L141). A 6 lelıhelyrıl összesen 79 sír került elı. A 79 sírból mintegy 3 sírt sorolhatunk a 10. századba, a többi lelıhely sírjait általánosan a 10–11. század fordulójának környékére keltezhetjük. Sajnálatos módon azonban egyetlen teljesen feltárt temetırıl sem tudunk beszámolni, egyetlen magányos sír kivételével. 1990 után sem kaptak lendületet a bánsági ásatások. Összesen 21 sírt tártak fel három lelıhelyrıl (L121, L148, L149), illetve terepbejárás során a múzeumokba került két szórványlelet (L110, L141). E két lelıhely 13 sírja a 10. századra keltezhetı, a harmadik lelıhely 8 sírját általánosan a 10–11. század fordulójára tehetjük. Lényeges azonban, hogy az újszentesi temetı teljesen feltártnak tekinthetı (L148). Tehát a 170 év alatt, mióta elıkerült és el is tőnt a két nagyteremiai sír, összesen 139 sír került felszínre, a legtöbb 1947–1990 között (79 sír). Sajnálatosan azonban többnyire temetırészletekrıl van szó, amelyek ásatását azonban a jövıben újra lehetne kezdeni. C. 2. A lelet-, illetve sírmennyiség közlése Százalékarány szempontjából a Bánságban feltárt temetkezések jelentıs része közölt, azonban ha a feltárt sírmennyiséget hasonlítjuk össze például az Erdélyi-medence leletanyagával, egyértelmővé válik, hogy jóval kisebb mennyiségő leletanyagról van szó. 63

Daniela Tănase szíves tájékoztatása.

EME

84

GÁLL ERWIN

A négy különbözı idıszakban és különbözı módszerekkel feltárt 139 sírból 108 temetkezést közöltek, amely a leletanyag 77,69 %-át teszi ki. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ezek nagy része nem a mai elvárások szerint áll rendelkezésünkre. Az 1837–1920 közötti idıszakban a feltárt 38 sír közül 26 temetkezést közöltek vagy kívántak közölni (lásd Kisléghi Archaeológiai naplója).64 1920–1940 között nem ismert 10–11. századot érintı régészeti kutatás. Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után egészen 1990-ig jelentısebb mennyiségő temetırészlet került feltárásra. Habár nem közelíti meg a másik két régióban feltárt sírok mennyiségét, azonban a bánsági régészek a leletanyag jelentıs részét leközölték, pontosabban 68 temetkezést 5 lelıhelyrıl.65 1990 után a kismérető ásatások egy részérıl tudományos közlemények állnak a rendelkezésünkre: a három közül két temetırészlet 11 sírja került közlésre.66

90

79 80

68 70

60

50

38 40

26 30

21 20

12

11

11 10

10

0 0

0

0

0

0

0

1837–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

Sírok száma

38

0

0

79

21


26

0

0

68

11


12

0

0

11

10

18. ábra. A feltárt temetık sírmennyisége századokra lebontva a Bánságban 1837–2007 között A következıkben a Bánságban elıkerült szórványleletek publikációs stádiumát próbáljuk felmérni. Három csoportba soroltuk ezeket a leleteket, az elıbb vázolt kutatási idıszakokhoz hasonlóan. I. 1837–1920 1. Közölt (rajz, fotó) szórványleletek: három esetben a szórványleletekrıl fénykép vagy rajz áll a rendelkezésünkre.67 64

Bukovapuszta-II. halom: 2 sír; Bukovapuszta-III. halom: 1 sír; Bukovapuszta-IV. halom: 5 sír; BukovapusztaV. halom: 2 sír; Bukovapuszta-VIII. halom: 1 sír; Bukovapuszta-IX. halom: 1 sír; Nagykomlós-I. halom: 1 sír; Nagyısz-Kleine Hügel: 2 sír; Nagyteremia: 1 sír; Óbesenyı-I. halom: 1 sír; Óbesenyı-V. halom: 2 sír; Óbesenyı-VI. halom: 2 sír; Pusztavizezsdia-III. 2. dőlı: 1 sír; Pusztavizezsdia – görögkeleti hitközség földje: 1 sír; Szerbcsanád-görögkeleti hitközség földje: 2 sír; Szerbcsanád-Pojána III. dőlı: 1 sír. Lásd KISLÉGHI NAGY 2009, s. a.; HAMPEL 1900, 667–671. 65 Csák: 2 sír; Hodony: 18 sír; Németszentpéter: 1 sír; Temesvár-Csóka erdı: 40 sír; Vejte: 7 sír. Lásd DÖRNER 1970, 457; RADU 1972, 61–62; DRAŞOVEAN – łEICU – MUNTEANU 1996, 34–54, LV–LXIX; BEJAN – MOGA 1979, 159–168; RĂDULESCU – GÁLL 2001, 155–193; MEDELEł – TĂNASE – GÁLL 2001, 99–102. 66 Óbesenyı-Dragomir halom: 8 sír; Újszentes: 3 sír. Lásd DRAŞOVEAN ET ALII 2004, 65–66; TĂNASE ET ALII 2005, 27–43.

EME


85

2. Szakirodalomban említett leletek: hat leletet említenek a szakirodalomban, amelyrıl nem készült fénykép vagy rajz.68 3. Két leletre bukkantunk a temesvári múzeumban, amely nem ismert a szakirodalomban.69 II–III. 1920–1940, 1940–1946 között nem ismerünk egyetlen elıkerült és regisztrált szórványleletet sem. IV. 1947–1990 1. Közölt szórványlelet: egyetlen szórványlelet került közlésre.70 2. Szakirodalomban említett szórványlelet: 3 esetet ismerünk.71 3. Szakirodalomban ismeretlen szórványlelet: hasonlóan 3 esetet fedeztünk fel a leltári naplókban, illetve a múzeumok raktárában.72 V. 1990–2007 Az utóbbi 18 évben szórványként, pontosabban terepbejárás során elıkerült leletek egyike sem ismert a szakirodalomban.73

7

6 6 5 4

3

3 3

3

2

2

2

1 1

0 0 0

0 0 0

0 0

0

1837–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1990

1990–2007

Közölt szórvány

3

0

0

1

0


6

0

0

3

0


2

0

0

3

2

Közölt kincs

0

0

0

0

0

Említett kincs

0

0

0

0

0

Ismeretlen kincs

0

0

0

0

0

19. ábra. A regisztrált szórvány- és kincsleletek mennyisége a Bánságban 1837–2007 között C. 3. A közölt régészeti leletegyüttesek tudományos mércéje 1. Jó közlés 2. Megfelelı közlés 3. Elégtelen közlés 67

Detta , Perjámos-Régi Pósta utca és Perjámos-szórvány. Temesliget, Szakálháza, Lovrin, Temesvár-Bega partja-1898, Fönlak, Nagykomlós. 69 Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr. 70 Óbéb. 71 Keglevichháza, Temesvár-Hısök temetıje, Zsombolya. 72 Berekutca, Nagyszentmiklós, Németszentpéter-Hamerák adománya. 73 Temesmurány, Németság. 68

EME

86

GÁLL ERWIN

I. 1. 1837–1920 1. Jó minıségő közlés 4 lelıhely 9 sírja esetében volt dokumentálható.74 2. Megfelelı közlés 17 lelıhely 19 sírjáról készült.75 3. Elégtelen közleményt egy esetben ismerünk.76 A rendszerezésünk elsı idırendi szakaszának szintje jelzi: annak ellenére, hogy elsısorban az „amatır” Kisléghi Nagy Gyula végzett kutatásokat, megpróbálta a már akkor egyre jobban terjedı régészeti módszereket alkalmazni, ilyenek például a sírrajzok, illetve a temetıtérképek (meg kell említenünk, hogy Kisléghi Nagy Gyula intenzív kapcsolatot tartott fenn Hampel Józseffel, illetve Török Auréllal). Kisléghi leírásai néhány esetben majdnem olyan precízek, mint a mai régészek sírdokumentációi. I. 2–3. 1920–1940 és 1940–1946 között egyetlen közlemény sem jelent meg a 10–11. századi temetkezésekrıl. II. 1947–1990 A 20. század második felében a temetı/sírközlemények elvárásai jelentısen változtak. A bánsági leletanyagban, a két másik régióval szemben, sokkal jobb a közlemények szintje. Hasonlóan a korábbi korszakhoz, három csoportba soroltuk a közlemények minıségét. 1. Jó közlés: két temetırészlet 40 sírját tudjuk idesorolni.77 2. Megfelelı: 26 sír közleményét sorolhatjuk ide.78 3. Elégtelen: két sír dokumentációját nem tartjuk a tudományos mércének megfelelı közlésnek.79 Amint láttuk, a feltárt 68 sír közül 40 sír jó minıségben került közlésre, további 26 temetkezés megfelelıként értékelhetı, illetve két sír publikációja elégtelen a 20. század második felének tudományos elvárásaival szemben. III. 1990–2007 Az utóbbi két évtizedben tapasztalt fejlıdés a régészetben, illetve a társtudománynak számítható természettudományokban, átszabta a régészeti közlemények kritériumrendszerét. Sajnos a romániai régészetben e korszak kutatása esetében tapasztalt anyagi fedezet hiánya rányomja a bélyegét a közlemények szintjére is. 1. Jó közlés: sajnálatosan egyetlen sír közlése sem sorolható ide. 2. Megfelelı: két lelıhelyrıl származó 11 sír közlése tartható megfelelınek.80 3. Elégtelen: egyetlen sír közlése sem sorolható ide. C. 4. Az antropológiai kutatások statisztikája Ellentétben a másik két régióval, ahol a század elején a kutatókat nem nagyon érdekelték az antropológiai kutatások, a Bánságban Kisléghi Nagy Gyula, köszönhetıen Török Auréllal fenntartott baráti kapcsolatainak (is), az antropológiai elemzéseknek jelentıséget tulajdonított. A bánsági amatır régésznek köszönhetjük, hogy az általa feltárt és szakszerően leírt sírok csontvázait felszedte, és ha nem is folyamatosan, de néhány alkalommal el is küldte Török Aurélnak. Három csontvázról állapították meg a 74

Óbesenyı-I. halom (1 sír); Bukovapuszta-II. halom (2 sír); Bukovapuszta-IV. halom (5 sír); PusztavizezsdiaIII. 2. dőlı (1 sír). Lásd KISLÉGHI NAGY 2009, s. a. 75 Nagykomlós-I. halom (1 sír); Nagyısz-Kleine Hügel (2 sír); Nagyteremia (1 sír); Óbesenyı-V. halom (2 sír); Óbesenyı-VI. halom (2 sír); Pusztabukova-III. halom (1 sír); Pusztabukova-V. halom (5 sír); PusztabukovaVIII. halom (1 sír); Pusztabukova-IX. halom (1 sír); Pusztavizezsdia – görögkeleti hitközség földje (1 sír), Szerbcsanádgörög-keleti hitközség földje (2 sír). Lásd KISLÉGHI NAGY 2009, s. a.; HAMPEL 1900, 667–671. 76 Szerbcsanád-Pojána III. dőlı (1): KISLÉGHI NAGY 2009, s. a. 77 Hodony: 18 sír; Temesvár-Csóka erdı 1–20. sír; Vejte 3. és 6. sír. Lásd DRAŞOVEAN – łEICU – MUNTEANU 1996; RĂDULESCU – GÁLL 2001, 155–193; MEDELEł – TĂNASE – GÁLL 2001, 99–102; MUNTEANU 1999, 535–554. 78 Németszentpéter: 1 sír; Temesvár-Csóka erdı: A–M. sír és még 8 sír; Vejte 1–2. sír, 4–5., 7. sír. Lásd DÖRNER 1970, 445–465; MEDELEł – TĂNASE – GÁLL 2001, 99–102; RĂDULESCU – GÁLL 2001, 155–193. 79 Csák: 2 sír: RADU 1972, 61–63. 80 Óbesenyı-Dragomir halom: 8 sír (K138); Újszentes: 3 sír (K112). Lásd TĂNASE ET ALII 2005, 27–43; DRAŞOVEAN ET ALII 2004, 65–66.

EME


87

nemét (L17, L118, L127), illetve az egyikrıl komplex elemzést is végzett Török Aurél (L17). Egy csontvázról Kisléghi állapította meg a férfi senilis, öreg voltát, ez azonban fenntartásokkal kezelhetı (L20). 45

40 40

35

30

26 25

19

20

15

11 9

10

5

1

0

0

0

0

0

2

0

0

0

0

1837–1920

1920–1940

1940–1946

1947–1989

1990–2007

Jó minıség

9

0

0

40

0

Megfelelı

19

0

0

26

11

Elégtelen

1

0

0

2

0

20. ábra. A közlemények kritériumok alapján levı elválasztása a régészet idırendi fejlıdésével párhuzamosan a Bánságban 1837–2007 között

90

79

80

68

70 60 50

39

37

40

29 30

21 20

11 10

3

3

0

Sírok száma


Antropológiai elemzések

1837–1920

39

29

3

1920–1940

0

0

0

1940–1946

0

0

0

1947–1989

79

68

37

1990–2007

21

11

3

21. ábra. A sírmennyiség, a közölt sírok és az antropológiai elemzések mennyiségének statisztikája Kisléghi halála után a Bánságban az antropológiai elemzések körülbelül 70 évig szüneteltek, egészen a ’90-es évekig, amikor újabb ilyen jellegő kutatásokra került sor, köszönhetıen Marius

EME

88

GÁLL ERWIN

Munteanunak, aki eddig 40 csontvázról készített vizsgálatot az 1958–2006 közötti ásatások csontanyagából. Ebbıl a szempontból, a sírok feltártságának százalékaránya alapján a bánsági embertani elemzések útmutatóképpen szolgálhatnak a romániai régészetnek.

45 40 40 35 30 25 20 15 10 5

3 0

0

0

1920–1940

1940–1946

1947–1990

0 1837–1920

1990–2007

22. ábra. Az antropológiai elemzések statisztikai idırendje C. 5. Régészeti elemzés és a paleozoológiai kutatások statisztikája Kisléghi Nagy Gyulának köszönhetıen a bukovapusztai III. halom lókoponyáját és lólábszárcsontját Bessko József vizsgálta meg.81 Kisléghi Nagy Gyula után, habár tártak fel néhány lovastemetkezést (pl. Hodony, 17. sír), nem került sor hasonló szakszerő vizsgálatokra. Más állatcsontok vizsgálata kapcsán sem sokkal jobb a helyzet. Sikerült két amulettként használt állati szemfogat megvizsgáltatnunk, éspedig a temesvári Csóka erdı „F” és a szerbcsanádi Pojána III. dőlı lelıhelyekrıl. Ugyanakkor az óbesenyıi Dragomir halom 4. sír állatcsontjáról megállapították, hogy egy fiatal juh combcsontja volt. Feltárás éve

Lelıhely jellege


Közléstípusok A. Lelıhelyet, sírt közlı tanulmány

1862 1870 1875 1881 1881 1882 1898 1898 1898 81

temetırész szórvány temetırész/sír szórvány szórvány szórvány temetırész/sír temetı temetırész/sír

L114 L140 L105 L132 L78 L27 L98 L101 L128

1896 -

B. Említés összefoglaló mővekben, kiállítási katalógus 1880 1962 1893 1900 -

C. Ásatási jegyzet

-

1911 -

-

Bessko azonban tévesen közölte, mint a kiszombori lovat. Irod.: BESSKO 1906; KISLÉGHI NAGY 2009, 387. (s. a.).

EME


1898 1901 1901 1901 1902 1903 1904 1904 1904 1904 1904

szórvány szórvány szórvány sír temetı sír temetı sír temetırész temetırész temetırész

L142 L40 L99 L127 L16 L17 L18 L118 L102 L119 L19

1905 1906 1907

temetırész sír sír

L120 L20 L21

-

1904 1904 1907 -

-

89

1988 1972 1911

-

1911 -

-

Hampel J., 1905

1909 1909 1910 1911 >1920 >1920 1949 1955 1959-60 1963 1963 1965 1966 1967 1971 1973 1980 1986 1987 >1986 >1986

1991 2001 2001–2002 2003 2006 2006 2007

Hampel J., 1905 szórvány L124 1943 temetırész L137 szórvány L125 1943 temetırész L138 szórvány L144 1998 szórvány L126 Politikai esemény: 1920-ban a bánsági terület keleti részét Romániához csatolták szórvány L8 szórvány L61 temetırész L56a–b 1979 szórvány L104 sír L111 szórvány L117 1999 szórvány L145 szórvány L112 temetırész L22 temetırész L4 temetırész L143 2001 L153 2001 temetırész temetırész L56c 1996 szórvány L158 1986 szórvány L115 Bóna I., 1986 Politikai esemény: 1989-ben a nacionál- kommunista rezsim bukása Romániában temetırész L56d 1996 L149 temetırész temetırész L121 2005 temetı L148 2004 szórvány L141 szórvány L110 szórvány L113

1970 1967 1972 1977

23. ábra. A Bánság temetı-, szórvány- és kincsleletei feltárásának és közlésének dinamikája D. Következtetések. A három régió kutatástörténetének összehasonlítása A három régió kutatástörténetének kezdetei esetében határozott különbségek figyelhetıek meg. Az Erdélyi-medencében a kolozsvári régészeti iskola, élén Pósta Bélával, a tudományos kutatás elıremozdításán dolgozott. Pósta nemcsak az elméleti munkásság fejlıdését támogatta, hanem az ásatások technikai fejlesztését is, illetve ezeknek szakszerő dokumentációját. Ez derül ki Zalotaihoz írt levelébıl, amelyben felhívta a figyelmet a keskeny futóárkokkal történı ásatás hibáira.82 A Pósta Béla iskolájának eredményei eléggé egyértelmőek és kézzelfoghatóak: a kora Árpád-kor elsı vártemetıit és 82

VINCZE 2002, 43; LANGÓ 2007, 103.

EME

90

GÁLL ERWIN

az egyik legkoraibb erdélyi honfoglalás kori temetırészletet tárták fel és dokumentálták szakszerően, köszönhetıen a Posta-tanítványoknak, Létay Balázsnak, Kovács Istvánnak és Roska Mártonnak.83 Ezen eredmények hasznosítása a Zápolya utcai temetıt leszámítva (ami egy negyedszázad múlva, 1942-ben kerül közlésre) azonnal megtörtént: 1914-ig mind a két kora Árpád-kori feltárt temetırészlet sírjait a kor szintjén jó minıségben közölték. Pósta Béla régészeti iskolájának konkrét eredményei, ahogyan kiderül a statisztikai grafikákból, jóval megelızték mind a másik két régióban feltárt sírok mennyiségét, mind ezeknek dokumentáltságát, illetve közlési szintjét. Szükségesnek tartjuk megemlíteni a szakosodott régészekkel párhuzamosan tevékenykedı amatır régészeket is, az igazság kedvéért azt is le kell írnunk, hogy ezekkel nem éppen volt ideális a viszony.84 Ezek kutatási módszerei minıségi szempontból jócskán elmaradtak a Posta-iskola régészeiétıl. Azt is meg kell említenünk az igazság kedvéért, hogy az antropológiai és paleozoológiai kutatások csak a Bánságban kezdıdnek el, dacára annak, hogy Kisléghi Nagy Gyula is csak „amatır” régész volt. Kisléghi esetében jelentıs fejlıdést tapasztalhatunk az ásatási technika színvonala esetében, e tény alapján Kisléghi valamilyen átmeneti stádiumot jelentett a profi és az amatır régészek között. Az elsı világháború politikai következményei a honfoglalás kori régészeti kutatások majdnem teljes felfüggesztését okozták. A következı húsz évben, Ardos Frigyesen és Roska Mártonon kívül, senki nem végzett e korszakra vonatkozó régészeti kutatásokat. Természetesen az is az igazsághoz tartozik, hogy a marosgombási 10–12. vagy A–C sírokat 1927-ben közölte Roska Márton.85 A szórványleletek győjtése teljesen elakadt az Erdélyi-medencében és a Bánságban, a Partium múzeumában (Arad) két e korszakhoz tartozó leletanyagot leltároztak be. 1940 után Észak-Erdélyben a honfoglalás és kora Árpád-kori kutatások kezdtek visszatérni a régi medrükbe. Megtörtént néhány fontos lelıhely közlése, illetve új ásatásokat is kezdeményeztek. A Bánságban Kisléghi halála és a régió Romániához való csatolása után egészen 1959-ig nem ismert egyetlen ásatás, közlemény, illetve szórványanyag múzeumba való kerülése sem. A párizsi békeszerzıdés értelmében az 1940-es határozatokat megsemmisítették, ÉszakErdélyt ismét Romániához csatolták. 1947-tıl, az internacionalista kommunisták hatalomra jutása következményeképpen a tudománypolitikában is jelentıs változások történtek. Elsısorban átszervezték a tudományos intézeteket, az állami beruházások következményeként sok helyen mentıásatásokra került sor. Ennek ellenére ezek a honfoglalás kor kutatását annyira pozitívan nem érintették: a Bánságban az elsı 10–11. századi temetırészlet feltárására csak 1959-ben került sor, az Erdélyi-medencében pedig a László Gyula által 1949 áprilisában feltárt temetırészleten kívül más elırelépés nem nagyon történt. Az 1956-os magyar forradalom után Romániában a Kommunista Párton belül hatalomra kerülı nacionalista szárnyvonal, Gheorghe Gheorghiu-Dej és fıleg Nicolae Ceauşescu a régészetet, természetesen együtt a történettudománnyal, egyértelmően politikai célokra használta fel. Beindult a „dáko-római kontinuitás” hengere: a jelenlegi Románia területén a népvándorlás korban élı románság jelenlétének régészeti kimutatása lett az elsıdleges „tudományos” cél. Megindultak a várkutatások (a magyarok elıtti fejedelemségek lehetséges központjai), emellett folytatódtak a temetık, illetve temetırészletek feltárásai is. Egyes 10–11. századi temetıket, anélkül hogy közölték volna, az elsı lépésben a helyi lakosság temetıjeként határoztak meg (pl. Gyulafehérvár-Mentıállomás). A három régió közül az Erdélyi-medencében tárták fel a legtöbb sírt, azonban ezzel ellentétesen e régióból közölték a legkevesebbet. Más, hasonló furcsa jelenségek is történtek: elkészült több mint ötven sír antropológiai elemzése, anélkül hogy ezek régészeti kontextusát ismernénk! Következtetésképpen

83

GÁLL 2010, 281–305. Ez eléggé egyértelmően kiderül Roska Márton 540/1913 levelébıl. EME irattára. 85 ROSKA 1936, 164–166. A gombási temetı újraközlését, eddigi ismeretlen adatokkal, illetve interpretációját lásd GÁLL 2008, I–III. kötet. 84

EME


91

elmondható, hogy az Erdélyi-medence lemaradt a másik két régió mögött, ahol kevesebb temetkezést tártak fel, de százalékarány tekintetében jóval többet közöltek. A helyzet jelentısen változott 1990 után: az Erdélyi-medencében nemcsak jelentıs sírmennyiség került feltárásra, hanem jelentıs sírmennyiséget is közöltek, ellentétben a Bánság és a Partium régióival, ahol kismérető ásatásokra kerülhetett sor. Sajnálatosan azt is szükséges megállapítanunk, hogy a természettudományos módszerek alkalmazására, mint a régészeti kutatások nagyon fontos kiegészítıire, a 10–11. századi temetık esetében nem nagyon kerül sor.86 Ennek legkonkrétabb oka az a jól ismert tény, hogy az erdélyi, partiumi és bánsági 10–11. századi kutatásban nincsenek olyan projektek, amelyek a régészet és a társtudományok mővelıinek egész csapatát integrálnák, a kevés eredményt magánakciókból születı különbözı közlemények jelentik, természetesen részeredményekkel. A romániai régészeknek rá kellene döbbenniük arra a tényre, hogy a csak régészeti módszerekkel való munka kevés eredménnyel kecsegtethet a jövıben, illetve ezeknek a „magánakcióknak” a Magyar és a Román Tudományos Akadémiának több, elsısorban anyagi segítséget kellene nyújtania a jövıben. Ugyanakkor a magyar honfoglalás kort kutatók, intézetek vezetıi pedig rá kellene döbbenjenek arra, hogy a Kárpát-medence keleti részeinek kihagyása a honfoglalás és kora Árpád-kor kutatásából csakis féleredményekhez vezethet a jövıben. II. rész. A 10–11. századi régészeti kutatások eredményeinek megítélése a régészettudományban87 A 10–11. századi Erdélyi-medence, Partium és Bánság régészeti leletanyagának feldolgozása, illetve az ebbıl levonható, elsısorban történeti következtetések már több mint egy évszázadra tekintenek vissza. A magyar régészet elsısorban a korai magyarság emlékeiként értékelte a 10. századi régészeti leletanyagot, késıbb az erdélyi régészet szász és román képviselıi a magyar hódítókkal harcoló helyi, autochton lakosság emlékeit vélték felfedezni ezekben a leletekben. E kutatástörténeti alfejezetünkben a régészeti forrásokat használó fontosabb munkák eredményeit próbáljuk értékelni, amelyekben a következı fontosabb kérdéskörök szerepelnek: 1. Az erdélyi magyar honfoglalás és irányai 2. Honfoglalás, megszállás, elfoglalás, letelepedés stb. kérdéskörök megítélése 3. A temetık mint a honfoglalás emlékei, a temetkezıhelyek megítélése a szakirodalomban. 1. Az erdélyi magyar honfoglalás és irányainak megítélése a régészeti szakirodalomban A 19. század végén elkezdıdı régészeti ásatások eredményei alapján egyértelmővé vált, hogy még a 10. században a honfoglaló magyarok irányítása alá került az Erdélyi-medence. A másik két terület, a Partium és a Bánság nagy részének elfoglalásához nem férhetett egyáltalán kétség, az Erdélyi-medencét azonban egyes történészek, mint például Pauler Gy. és Karácsonyi J. gyepőként tárgyalták, Erdély elfoglalását Karácsonyi pedig csak 1000 után gondolta lehetségesnek.88 A régészeti eredmények azonban radikálisan átírták ezt a felfogást, és az elıkerült leletek ismeretében jelentısen módosult a történeti kép is. A 20. század elejétıl tehát már nem az a kérdés, hogy a 10. században elfoglalták vagy sem a magyarok Erdélyt, hanem hogy elsısorban milyen irányból. Van-e lehetısége a régészetnek, hogy válaszoljon erre a kérdésre? Ennek megfelelıen elıször északnyugat felıl képzelte el Erdély elfoglalását Nagy Géza,89 Bodrogi János,90 László Gyula91 és Kurt Horedt is.92 86

Ilyen jellegő feldolgozás, amely mintegy mintaképül szolgálhat: DAIM – LAUERMANN 2006. Ezen a helyen csak a régészettel foglalkozó, a régészeti forrásokat használó munkákat elemezzük. 88 PAULER 1888, 501–509; KARÁCSONYI 1896, 453–483. A gyepő kérdéskörének történeti irodalomban való értékelése: FERENCZI 2001, 211–230. 89 NAGY 1913, 268–275. 90 BODROGI 1913, 16–29. 87

EME

92

GÁLL ERWIN

A 20. század közepe után azonban a lelıhelyek mennyiségének növekedésével fokozatosan átíródott ez a felfogás is, az északnyugat iránnyal párhuzamosan nyugat felıl, a Maros völgyében is elképzelhetınek tartottak idıbeni párhuzamos honfoglalást. E kategóriába sorolhatók Mircea Rusu,93 Kurt Horedt94 és Robert Radu Heitel 95 mővei a ’70–80-as években. E történeti felfogásban lényeges változás utána sem történt.96 Párhuzamosan az a tendencia is megfigyelhetı, hogy a mai államhatárokat próbálták a 10–11. századra is érvényesként feltüntetni, a régészeti elemzéseket pedig elıszeretettel mosták össze a fıleg anonymusi hagyományokkal, e mő alapján próbálták magyarázni a különbözı régészeti jelenségeket. Ezzel ellentétes felfogás jellemezte a magyar régészetet ebben az idıben.97 A magyar régészet szerint, a ’70-es évek történettudományi eredményeinek hatására, a besenyı támadás következményeként a magyar népesség a Keleti-Kárpátok hágóin és szorosain keresztül Erdélybe menekült.98 895-ben tehát az Alföld és Erdély, vagyis a Kárpát-medence keleti fele, a kelet felıli honfoglalás eredményeképpen magyar kézre került, ami a kényszerően megtervezett katonai akció, a létrejött bolgár–besenyı szövetség támadása miatt súlyos katonai vereséggel párosult.99 A magyar régészet pozícióját a ’80-as években legkonkrétabban Bóna István fogalmazta meg: „Erdély honfoglalás kori történetében, bármely nemzet történésze írta légyen, eddig az anonymusi hagyomány uralkodott. A ››Vereckénél‹‹ bejött honfoglalók a Tisza völgyébıl a Szamos és a Maros mentén ››kísérelték‹‹ meg a behatolást Erdélybe. A valószínőleg helyi kisebb csetepatékból néhány évszázad után konstruált nagy honvédı háborúkból azonban „egyetlenegy sem igazolható”.100 Fontos tényként kiemelhetı, hogy a magyar régészettudomány, egy-két kivételtıl eltekintve, az anonymusi hagyományt nem tekinti reálisnak a mai napig.101 Tehát a honfoglalás iránya tekintetében két ellentétes nézet áll szemben egymással a mai napig, ennek egyik oka, hogy magát a honfoglalás terminológiát másképpen értelmezi a magyar és a román történetírás. 2. A magyar honfoglalás és magyarságkép a régészeti szakirodalomban Amiben a két történetírás nem tud megegyezni, illetve helyesebben fogalmazva elbeszél egymás mellett, az a honfoglalás terminológiájának értelmezése. A 19. századi romantikus felfogás alapján a magyar honfoglalást nagy harcok elızték meg, amelyek során a vitéz, dalia magyarok legyızték a szlávokat. A gazdagabb és szegényebb temetık pedig ezeknek a csatáknak az emlékei. Valójában ez az anonymusi hagyományokra megy vissza, amelynek régészeti érvényessége a temetıjelenségek alapján teljesen kizárható, ugyanis ahogyan egy telepnek, egy temetınek is „élete” van, rövidebb-hosszabb ideig használják. Tudomásunk szerint kizárható, hogy a régészeti emlékek közül a temetık csaták „eredményeiként” legyenek értékelhetıek. A román szakirodalomban az elsıdleges problémát az okozza, hogy folyamatosan összekeverik a foglalás (a cuceri igetı) és egy terület megszervezésének fogalmát. Ez a fogalom a régészeti szakirodalomban szoros összefüggésben áll általánosan a románság körében élı magyarságképpel, ugyanis az ezekkel a témákkal foglalkozó szakemberek is a román társadalomban szocializálódtak, nıttek fel, mondhatni a sokszor sovén fennhangoktól sem mentes román tanügyi rendszernek a 91

LÁSZLÓ 1942, 581. HOREDT 1958, 59. 93 RUSU 1975, 201–215. 94 HOREDT 1986, 80–87. 95 HEITEL 1994–1995, 417. 96 PINTER 1998, 145–155; COSMA 2002, 162; CIUGUDEANU 1996, 10; C. E. 2006, 16. 97 Kivételt Fettich Nándor jelentett, legalábbis az utolsó mőve ebben a felfogásban íródott. Lásd BUDINSKYKRIČKA – FETTICH 1973, 130. 98 Hasonló felfogás jellemezte a magyar történetírást is. Lásd BÓNA 1988, 194; K. K. 1996, 17. 99 BÓNA 1988, 194–197, 200–201. 100 BÓNA 1988, 196. 101 Makkay János több mővében az anonymusi hagyomány valóságtartalmával számol. Lásd MAKKAY 2005; MAKKAY 2006. 92

EME


93

„termékei”. Ez a tanügyi rendszer a mai napig barbárokról, fosztogatókról, a román nép ellenségeirıl beszél, következtetésképpen a régésznövendék egy ilyen 10. századi magyarságképpel kezdi meg az egyetemi tanulmányait. A kutatástörténettel foglalkozó tanulmányok elsısorban a politikum negatív hatását emelik ki, fıként a Ceauşescu-korszaktól kezdıdıen, azonban nem foglalkoznak a 19. században kialakuló nacionalizmussal (a románság esetében éppen frusztrált nacionalizmussal), ennek jellegével. E helyzet mentális gyökerei jóval mélyebbek és sokrétőbbek.102 A történettudomány képviselıi között divatos minden rosszat a Ceauşescu-diktatúrára hárítani, azonban ez nagyon felszínes megközelítése e problematikának. Ahhoz, hogy megértsük a román régészeknek/régészetnek ilyen jellegő hozzáállását, a 18–19. században kialakult magyarságkép után szükséges nyomoznunk, kiemelve, hogy erre a magyarságképre egyáltalán nem volt pozitív hatással Erdély 1920-as Romániához való csatolása. A probléma gyökerei a 19. század elıtti korszakra nyúlnak vissza. A magyarságképe nem volt már a legpozitívabb Grigore Urechének sem, aki a 17. században a következıképpen jellemezte a magyarságot: „Ungurii sântu oameni iscoditori şi necredincioşi, vicleni, priiteşugul nu-l Ńin la loc de nevoie”,103 de hasonlóan vélekedik a LetopiseŃul Cantacuzinesc szerzıje is: „Pentru aceasta [Vitéz Mihály haláláról van szó], dar cade-să să blestemăm toŃi creştinii pre neamul unguresc, mai vârtos, căci sânt oameni răi şi ficleni încă din feliul lor.”104 Eltérı magyarságképe volt a Pesten élı Petru Maiornak: „De bună seamă că neamul unguresc, chiar de pe vremea sosirii sale în aceste regiuni, s-a arătat totdeauna uman şi primitor.”105 Hasonlóan pozitív hangnemben fogalmaznak az aradi románok is, akik a szerb püspökök helyére román püspököket kértek: „Ne spun tabulele legilor; pline sunt şi istoriile de mărtură, cum că însăşi mama tară ungurească pe neamul acesta românesc, mai vechi decât sine, l-a Ńinut şi l-a crescut ca pe un fiu al său, necăutând la deschilinirea limbii şi a legii”.106 1848 után ezek a pozitív példák azonban már a múlté lesznek, a Felvilágosodás kozmopolita eszméit felváltja a 19. század herderiánus gyökerő nacionalizmusa.107 Ezzel felcserélıdik a magyarságról alkotott román kép is, amelyet természetesen még jobban beárnyékolt az 1848-as erdélyi magyar–román etnikai háború is. Ennek az új képnek egyik jelentıs képviselıje Gheorghe BărnuŃiu és Alexandru Papiu Ilarian. Tehát mint látjuk, ilyen jellegő magyarságképpel kezdıdött a 20. század. A világháború következményeképpen Romániához csatolták Erdélyt, a Bánságot és a Partiumot, a magyarságkép így tovább tolódott negatív irányban. A kommunista rendszer nacionál-kommunizmus felé való tolódása elsısorban a Nicolae Ceauşescu-féle diktatúra alatt következett be, azonban ennek egyértelmő elıjelei fedezhetıek fel Gheorghe Gheorghiu-Dej rezsime alatt. Ceauşescu nem új nacionalista tartalmú propaganda jellegő mítoszokat talált ki, hanem elmélyítette az addig meglévıket. A történet- és régészettudomány pedig a rendszer propagandagépezetének részévé vált.108 Ahogyan említettük, a románság népvándorlás kori régészeti kimutathatósága, amely kevésbé érdekelte az 1920–1940 közötti román régészettudományt, ebben az idıszakban a tudománypolitika fontos részévé vált. Ebben az idıszakban alakult ki a régészek körében is a „kıszikla elmélet”, vagyis a románság a „szikla”, amelyet újabb és újabb néphullámok érintenek, azonban ingathatatlan marad. A „sziklát” ostromló „migrátorok”, például a

102

Erre legjobb példa Langó Péter megközelítése is, aki ennek a helyzetnek a kialakulásáért a Ceauşescurendszert okolja: LANGÓ 2007, 156–157. 103 MAZILU 1999, 173. 104 POP 1996, 142. 105 ŞCOALA ARDELEANĂ 1983, 855, 862. 106 PĂCĂłIAN 1904, 141; MITU 2006, 232. 107 MARICA ET ALII 1968, 10–49; HITCHINS 1987, 83–114; MITU 2006, 232–233. 108 Találó John Lukacs mondata: „…diktatúrák rátelepszenek a tudományra: Kezdıdött Oroszországban, illetve a hitleri Németországban”. Lásd LUKÁCS 1997, 128.

EME

94

GÁLL ERWIN

magyarok, természetesen csakis negatív szereplık lehettek.109 Ez a magyarságkép természetesen negatív, azonban lényegesen nem különbözött az addigi magyarságképtıl, ugyanis a 10. századi magyarságkép valójában a 20. századi magyarságnak szólt. Még olyan szakemberek esetében is, mint például a magyar nyelvet ismerı Radu Popa, aki 1990 után külön cikket írt a román régészet és történettudomány ferdítéseirıl, hazugságairól,110 az a kérdés, hogy a magyarok nyugatról támadták és foglalták el az Erdélyi-medencét, vitán felül állt. A Ceauşescu-rezsim bukását követıen a romániai szakma újra felfedezte az erdélyi kora középkort, illetve ennek keretén belül a honfoglalás korszakának régészetét. Sajnos radikális szakítás nem történt az 1989 elıtti állapotokkal, a román régészet vesszıparipája továbbra is az írott és a régészeti források összemosása maradt.111 Ennek egy változata például Karl Zeno Pinter 1998-ban megjelent disszertációja. Nem térünk itt ki a disszertáció egészére, hanem csak arra, ami minket ebben az alpontban foglalkoztat, vagyis a magyar honfoglalás értékelésére, illetve a 10. századi magyarságképre. A VII., „Következtetések” címő fejezetben elıtérbe kerülnek az olyan fogalmak, mint például a nacionál-kommunizmusban nagy karriert befutó „alogeni”112 terminus és természetesen a román kora középkori régészet paripája, Anonymus és a 12. századi szerzı mesehısei: Menumorout, Gelou és Glad. Ezeken az oldalakon Anonymus adatainak a régészeti adatokkal való összekeverését, összemosását követhetjük. Karl Zeno Pinter a 162. oldalon arról elmélkedik, hogy Menumorout katonai-politikai struktúrája annyira fejlett volt, hogy nehezebben gyızték le a magyarok a bolgár vérő vezért, mint Kijevet. Pinter másik megállapítása Gelou országára vonatkozik: a 12. századi feudalizmusra emlékeztetı, fejlett feudális struktúrájú politikai képzıdmény keretében Pinter hőbérurakat, valamint paraszti társadalmat vél felfedezni. Mondanunk sem kell, hogy ez a társadalom az Anonymus korának 12. századi erdélyi társadalma. Ha a hangnem változott is, lehangoló Karl Zeno Pinter 2006-ban jegyzett sorai is: „..de la năvălitori prădalnici la regalitate apostolică”, vagyis: „a lerohanó fosztogató barbároktól [vagyis magyaroktól – sz. m.] az apostoli királyságig”.113 3. A temetık mint a honfoglalás emlékei, a temetkezıhelyek megítélése a szakirodalomban A régészeti leletek és lelıhelyek értékelése-megítélése a régészettudomány több mint másfél százados fejlıdésével párhuzamosan alakult és változott. Ez különösen vonatkozik a kora középkori, ezen belül pedig a honfoglalás és kora Árpád-kori régészetre. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a régészet és a politikum összeolvadása sokkal eklatánsabb azokban az államokban, amelyek a 19. század folyamán alakultak ki, ugyanis a nemzeti lét és vélt vagy felfedezett jogaik mellett az állam identitását és történelmi létjogosultságát is hivatott volt bizonyítani, ellentétben olyan államalakulatokkal, amelyek több száz éves vagy ezeréves múltra tekintettek vissza. Emiatt (is) a régészeti lelıhelyek, ezen belül pedig a temetı megítélése a magyar és a román régészetben homlokegyenesen különbözik. A 19. század végén és a 20. század elején114 még a magyar régészettudomány is a kevés, elsısorban temetıleletet próbálta logikai összefüggésbe hozni egymás109

PASCU 1971, 53. Pl.: „..schema creată de profesorul Ştefan Pascu a introdus în reconstituirea evoluŃiei societăŃii româneşti de la sfârşitul mileniului trecut şi începutul mileniului nostru o imagine lipsită în egală măsură de dovezi, realism şi credibilitate”. „..societatea imaginată de profesorul Ştefan Pascu reprezintă un record european absolut al istoriei româneşti”. Lásd POPA 1991, 173, 174. 111 Langó Péter könyvében egy újfajta, modern román régészettudományról értekezik. Idézzük: „a román szemléletváltás az elmúlt évtized során következett be: a nacionalista autochtonitást hangsúlyozó vélemények háttérbe szorultak...”. Véleményünk szerint a magyarországi kolléga helytelenül szőrt le konzekvenciákat. Lásd LANGÓ 2007, 160. 112 PINTER 1998, 160. 113 C. E. 2006, 7. 114 E korszak kutatásának vizsgálatát legutóbb Langó Péter végezte el: LANGÓ 2007, 29–37, 61–132. 110

EME


95

sal: csaták hıseire, megszállás útvonalaira, seregek felvonulására következtettek, majd késıbb folyami átkelıhelyek, hágók és szorosok védelmezıiként értékelték ezeket a temetkezéseket.115 Gazdaságtörténeti szempontok elıtérbe jutásával, a 20. század negyvenes éveitıl az azonos típusú tárgyak elterjedését nyomozták, illetve kereskedelmi útvonalakat rekonstruáltak a leletekbıl.116 Késıbb, a hatvanas években a fegyveres temetkezéseket az államalapítás különbözı fázisaiban a fıhatalom és a helyi ellenállás központjaiként állították szembe egymással.117 A régészeti lelıhelyek értékelését a ’80-as években Bóna István fogalmazta meg sommásan, érvelését a mai napig érvényesnek tekinthetjük: „...a sírok és temetık ugyanis egyvalamit jeleznek biztosan és egyértelmően: szállásokat, telepeket, falvakat”.118 A 10–11. századdal foglalkozó román régészet esetében nem tapasztalható hasonló módszertani fejlıdés. Ez több negatív ténynek tudható be, az egyik ok egyértelmően a népvándorlás és kora középkori egyetemi régészképzés teljes hiánya napjainkig. A korszakkal foglalkozó szakemberek elsısorban történészek, illetve más korszakokkal foglalkozó szakemberek. Ennek következtében a temetık értékelése napjainkig sokszor a 19. századi felfogás szerint történik. Még egy olyan nemzetközileg elismert szakember is, mint Radu Popa, például a bihari temetıt a Menumorout ellen elesett harcosok temetkezéseiként értékelte,119 amelyet hasonlóképpen értelmezett késıbb, 2002-ben, Cosma Călin is.120 Hasonló csatát vizionált Ioan Marian łiplic is a szászvárosi és dévai temetı kapcsán. łiplic szerint a dévai temetı csontvázai I. István elesett harcosai, ugyanis karoling fegyvert csak Géza, majd I. István harcosai használhattak (?); a nemrég feltárt 71 síros szászvárosi temetı az „autochton” Gyula harcosainak sírjait foglalja magába.121 A román régészet másik módszertani hibája az autochton lakosság régészeti bizonyításának erıltetése.122 A nacionál-kommunista rezsim alatt tudománypolitikai megfontolásokból elkezdett nagy vár-, illetve temetıásatások is ennek a célnak voltak alárendelve. A nagy mennyiségő leletanyag a mai napig közöletlen, tehát konklúziókat már csak a szakmaiság kedvéért sem szabadna levonni. Olyan nagy, 10–11. századi temetık, mint a gyulafehérvári, a mai napig közöletlenek, ennek ellenére ezeket a román autochton, békés, szabad lakosság emlékanyagaként értékelték és értékelik, a magyar honfoglalás elıtti korszakra datálva ıket.123 E konceptust támogató módszertani helytelenség a tárgy=etnikum féle felfogásban rejlik. E temetık leletanyagaként elıkerülı kereszteket csak azért tartják románnak, mert eredetileg (és hangsúlyozzuk: eredetileg) a keresztény szimbolikához, jelképrendszerhez köthetık. Azonban a logikai problémák ott kezdıdnek, hogy például miért kellene egy eredetileg keresztény szimbolikát jelképezı tárgyat egyáltalán kereszténynek tekinteni. Mannheim Károly érvelése szerint az eszmék átköltöztetése egyik társadalmi környezetbıl a másikba, megváltoztatja a jelentésüket és funkciójukat,124 következtetésképpen az ezt szimbolizáló anyagi kultúra termékei természetesen elvesztik az eredeti funkciójukat és fıleg szimbólumaikat. Erre a legjobb példa a szobi-kiserdei keresztet és pogány amulettet hordozó egyén esete, vagyis ami keresztény szimbólumnak minısülhet például Bizáncban, a Kárpát-medencében már csak kereskedelmi tárgyként értékelhetı. Az anyagi kultúra szimbolikájának változása napjainkban is eléggé könnyen kapcsolható különbözı helyzetekhez: például egy amerikai zászlót ábrázoló nıi fürdıruha egyáltalán

115

BÓNA 1988, 196. Pl. LÁSZLÓ 1942, 581. 117 BÓNA 1988, 196. 118 BÓNA 1988, 196–197. 119 POPA 1994, 179–180. 120 COSMA 2002, 162. 121 łIPLIC 1999, 150–153. 122 Ennek módszertani kritikáját, irodalommal lásd CURTA 1994, 225–310; HARHOIU 2001, 139–163; HARHOIU 2004, 149–167; GÁLL 2007, 78–110; NICULESCU 2004–2005, 99–125. 123 BLĂJAN – POPA 1983, 375–380; C. E. 2006, 53. 124 MANNHEIM 1995, 176. 116

EME

96

GÁLL ERWIN

nem jelzi az egyén amerikai identitását, hanem csak a kereskedelem intenzitását, és ez nem lehetett másképpen 1000 körül sem. Tehát e néhány adatból is egyértelmővé válik, hogy módszertani szempontból a román régészet még az elmúlt nacionál-kommunista és az azelıtti herderiánus nacionalista korszakok bélyegét hordozza magán. A következı idıszak dokumentáció- és közlési minıségének fejlesztése mellett éppen a módszertani és érvelési stíluson kellene eléggé radikálisan változtatni, hiszen a fenti adatok inkább a korábbi korszakok diktatórikus idıszakainak érvelési „technikáira”, mintsem a 21. századi szakmai felfogásra hasonlítanak.

IRODALOM BĂCUEł-CRIŞAN, S. – BĂCUEł-CRIŞAN, D. 2003 Cercetări arheologice pe teritoriul oraşului Zalău. Zalău. BESSKO J. 1906 A honfoglaló magyar nemzet lovairól. Budapest. BLĂJAN, M. – POPA, AL. 1983 Cercetările arheologice de la Alba-Iulia-“StaŃia de Salvare” (Recherches Archeologiques a Alba Iulia-“StaŃia de Salvare”). Materiale 15. 375–380. BODROGI J. 1913 Alsófehér megyei honfoglalás kori leletek. In: Az Erdélyi Múzeum Egyesület hetedik vándorgyőlésének emlékkönyve. Kolozsvár. 16–29. BÓNA I. 1988 A honfoglaló magyarok az Erdélyi-medencében. In: Köpeczi B. (szerk.): Erdély története. I. kötet. Budapest. 194–237. 2001 Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. Régészeti áttekintés. In: Erdély a keresztény magyar királyságban. ETF 231. Kolozsvár. 58–86. BUDINSKÝ-KRIČKA, V. – FETTICH N. 1973 Das altungarische Fürstengrab von Zemplin. ASF 2. Bratislava. C. E. 2006 Ciugudeanu, H. – Pinter, K. Z. – Rustoiu, G. T. (eds.): Catalogul expoziŃiei. Habitat-Religie-Etnicitate: descoperiri arheologice din secolele IX-XI. în Transilvania (Habitat-Religion-Ethnicity: 9th-11th Century Archaelogical Finds in Transilvania). Alba Iulia. CHIDIOŞAN, N. 1965 Mormântul din perioada feudalismului de la Galoşpetreu (Raion Marghita) (Das Grab von Galoşpetreu (Raion Marghita) aus der frühfeudalen Zeit). StComSibiu 12. 237–243. CIUGUDEANU, H. 1996 Anul 1000 la Alba Iulia. Între arheologie şi istorie. Catalogul expoziŃiei Muzeul NaŃional al Unirii Alba Iulia. Alba Iulia. COSMA, C. 2002 Vestul şi nord-vestul României în secolele VIII–X. d. H. Cluj-Napoca. CURTA, F. 1994 The changing image of the early Slavs in the Romanian historiography and archaeological literature: A critical survey. Südostforschungen 53. 225–310. DAIM, F.-LAUERMANN, E. (HRSG.) 2006 Das frühungarische Reitergrab von Gnadendorf (Niederösterreich). Mainz. DÖRNER, E. 1970 Cercetări si săpături arheologice în judetul Arad. Materiale 9. 445–465. DRAGOTĂ, A. – BRÂNDA, D. S. 2001 Necropola medieval-timpurie de la Alba Iulia-str. Arhimandrit Iuliu Hossu (fostă Brânduşei). Săpăturile de salvare din anul 1999. Apulum 38, 1. 289–318.

EME


DRAGOTĂ, A. – RUSTOIU, G. T. – DELEANU, V. – CORDOŞ, CR. – CRIŞAN, M. – URIAN, M. C. – KUDLER, A. 2005 Necropola medievală timpurie de la Alba Iulia str. Brânduşei (III) (The Early Medieval Cemetery from Alba Iulia – Brânduşei Street-III). Apulum 42. 201–228. DRAŞOVEAN, F. – łEICU, D. – MUNTEANU, M. 1996 Hodoni. Locuirile neolitice şi necropola medievală timpurie. ReşiŃa. DRAŞOVEAN, F. – BENEA, D. – MARE, M. – MUNTEANU, M. – TĂNASE, D. – CRĂNGUŞ, M. – CHIU, F. – MICLE, D. – VLASCICI, S. R. – SZENTMIKLOSI A. – ŞTEFĂNESCU, A. – TIMOC, C. 2004 Săpăturile arheologice preventive de la DumbrăviŃa. Timişoara. DRÂMBĂREANU, M. – RODEAN, N. – GLIGOR, A. – MOGA, V. – ANGHEL, D. 1998 O nouă necropolă medieval-timpurie descoperită la Alba Iulia. Apulum 35. 187–210. FERENCZI G. 2001 A kora Árpád-kori kelet-magyarországi védelmi rendszer kérdésével kapcsolatos magyar nézetek, felfogások fejlıdése (The Evolution of the Hungarian Approach to the Problem of the System of Defending the Eastern Frontiers of Hungary the Reign of the Árpádians). AS. 211–230. GÁLL E. 2007 Történetírás a XXI. század elején. Megjegyzések a „A románok története” III. kötetének kora-középkori fejezetében foglaltakhoz. Székelyföld 2007. december. 78–110. 2008 A honfoglalás- és kora Árpád-kori temetı- és szórványleletek elemzése az Erdélyi-medencében, a Partiumban és a Bánságban (The analysis of the 10th and 11th centuries' burial sites and stray finds in Banat, Partium and the Transylvanian Basin). Doktori disszertáció. I–III. kötet. Budapest. 2010 Márton Roska şi cercetarea secolelor X-XI. SCIVA 62. 3–4. 281–306. GÁLL E. – GERGELY B. 2004–2007 Necropolele şi descoperirile izolate de la Cluj şi situaŃia transilvană în secolul al X-lea. ActaMN 41–44. 9–39. GÁLL E. – GÁLL SZ. – VREMIR M. – GERGELY B. 2010 Analiza mormântului 10 din necropola de la Cluj – str. Zápolya (Dostoievski, gen. Traian Moşoiu). Materiale SN VI. 335–355. GERGELY B. – GÁLL E. 2007 A kolozsvári Kalevala utcai honfoglalás kori temetı. Dolgozatok, ÚS II. 105–117. HARHOIU, R. 1987 Die Beziehungen zwischen Romanen und Barbaren in der Sicht einer ungarischen Geschichte Transilvaniens. Dacia NS 31. 119–129. 2001 Archäologische Kulturgruppen des 6-7. Jahrhunderts in Siebenbürgen. Forschungsgeschichtliche Überlegungen. SlovArch XLIX. 139–163. 2004 Der römisch-byzantinischen Import des 6.-7. Jahrhunderts als ethnischer indikator der siebenbürgischen Romanen. In: Friesinger H. – Stuppner A. (Hrsg.): Zentrum und Peripherie – Gesellschaftliche Phänomene in der Frühgeschichte. Mitteilungen der Prähistorischen Kommission 57. 149–167. HAMPEL J. 1900 A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gy. – Szilágyi S. (szerk.): A magyar honfoglalás kútfıi. Budapest. (Reprint 1995). 507–826. HEITEL R. R. 1986 Principalele rezultate ale cercetărilor arheologice din zona sud-vestică a cetăŃii de la Alba Iulia. (1968–1977). II. Piese de metal. SCIVA 37, 3. 233–249. 1994–1995 Die Archäologie der ersten und zweiten Phase der Eindringens der Ungarn in das innerkarpatische Transilvanien. Dacia NS 38–39. 389–439. HERDER, J. G. 1784–1791 Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. 4 vol. Berlin. HEREPEI J. 2004 Kolozsvár történeti földrajza. Kolozsvár. HEREPEY K. 1896 A gombási népvándorláskori sírokról. ArchÉrt 16. 426–430.

97

EME

98

GÁLL ERWIN

HITCHINS, K. 1987 ConştiinŃa politică şi acŃiune politică la românii din Transilvania. Cluj-Napoca. HOREDT, K. 1958 Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bucureşti. 1966 Die Ansiedlung von Blandiana, Rayon Orăştie, am Ausgang des ersten Jahrtausends u. z. Dacia NS 10. 261–289. 1986 Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn. JANKOVICH M. 1835 Egy magyar hısnek – hihetıleg Bene vitéznek, – ki még a’ tizedik század’ elején, Sol fejedelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újdonnan felfedezett tetemeirıl, ’s öltözetének ékességeirıl. MTTÉ 2. 281–296. K. K. 1996 Fodor István (szerk): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest. KARÁCSONYI J. 1896 A honfoglalás és Erdély. KSz 10. 456–483. 1903 A bihari honfoglalás kori lovassírról. ArchÉrt 23. 67, 405–412. KISLÉGHI NAGY GY. 2009 „A Te bizonyságaidhoz ragaszkodom, Uram: ne hagyj megszégyenülnöm”. 119. Zsoltár – 31 –. Archaeológiai Napló. (Sajtó alá rendezte Gáll E. – Tănase, D. – Ciubotaru, F.). Szeged. (s. a.). KOVÁCS I. 1942 A kolozsvári Zápolya utcai magyar honfoglalás kori temetı (Der landnahmezeitliche Friedhof von Kolozsvár - Zápolya Gasse). Közl 2. 85–118. KÖPECZI B. 1988 Kitekintés: Erdély útja 1918 után. In: Uı. (szerk.): Erdély története. III. kötet. Budapest. 1733–1778. KİVÁRI E. 1911 Árpádkori sírok Vajdahunyadon. Dolgozatok II. 312–313. LANGÓ P. 2007 Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. Budapest. LÁSZLÓ GY. 1942 A kolozsvári Zápolya-utcai honfoglaláskori temetı. EM 47. 578–584. 1943 A honfoglaló magyarság mővészete Erdélyben. Kolozsvár. 1945 İsvallásunk nyomai egy szamosháti kocsistörténetben. Kolozsvár. LUKACS, J. 1997 A történelmi Hitler. Budapest. MAKKAY J. 2005 A székelyek. Budapest. 2006 Hogyan lettek a blakokból románok. Flaccustól a román áfiumig. Budapest. MANNHEIM K. 1995 A gondolkodás struktúrái. Kultúrszociológiai tanulmányok. Budapest. MARCSIK A. 2004 Studiul antropologic al scheletelor descoperite în cimitirul de secol X din ClujNapoca, str. Plugarilor (Anthropological Study of Human Skeleton discovered at the 10th Century Cemetery from Str. Plugarilor, Cluj-Napoca). ActaMN 40. 83–90. MĂRGHITAN, L. 1965 Morminte din epoca feudal timpurie descoperite la Şeitin. SCIV 16. 581–585. MAZILU, D. H. 1999 Noi despre ceilalŃi. Fals tratat de imagologie. Iaşi. MEDELEł, FL. – TĂNASE, D. – GÁLL E. 2001 X. századi honfoglaláskori temetırészlet Vejtén (Temes megye, Románia). ArchÉrt 126, 1–2. 99–102.

EME


MUNTEANU, M. 1999 Determinarea antropologică a scheletelor provenite din necropola medievală timpurie de la Cioreni, judeŃul Timiş (sec. X. d. Chr.). AB VII–VIII. 535–554. NAGY G. 1913 Erdély a honfoglaláskor idejében a régészeti leletek világánál. ArchÉrt 33. 268–275. NEUMANN, V. 2001 Ideologie şi fantasmagorie. Perspective comparate asupra istoriei gândirii politice în Europa est-centrală. Bucureşti. NICOLAESCU-PLOPŞOR, D. – WOLSKI, W. 1975 Elemente de demografie şi ritual funerar la populaŃiile vechi din România. Bucureşti. NICULESCU, AL. 2004–2005 Archaeology, Nationalism and „The History of the Romanians” (2001). Dacia NS XLVIII–XLIX. 99–125. PASCU, ŞT. 1971 Voievodatul Transilvaniei. Vol. I, Cluj-Napoca. PAULER GY. 1888 Néhány szó a hadi viszonyainkról a XI–XIII. században. HK 1. 501–509. PĂCĂłIAN, T. V. 1904 Cartea de aur sau luptele politice-naŃionale ale românilor de sub Coroana ungară. Nagyszeben. PINTER, K. Z. 1998 Im Miereschtal entdeckte Bewaffnungsstücke und Teile militärischer Ausrüstung karolingischer Herkunft. ArhMed 2. 145–154. PINTER, K. Z. – LUCA, S. A. 1995 Necropola medieval timpurie de la Orăştie-Dealul Pemilor. Punctul X2/1992– 93. Corviniana. 17–44. POP, I. A. 1996 Românii şi maghiarii în secolele IX–XIV. Geneza statului medieval în Transilvania. Cluj-Napoca. POPA, R. 1991 ObservaŃii şi îndreptări la istoria României din jurul anului O Mie. SCIVA 41, 3–4. 153–188. 1994 Biharea. In: Enciclopedia Arheologiei şi Istoriei Vechi a României. A–C. Bucureşti. 179–180. PÓSTA B. 1896 A törteli magyar pogánykori leletek (Funde aus dem Landnahmezeit in Törtel). ArchÉrt 16. 30–39. RADU, O. 1972 Descoperiri întămplătoare la Ciacova, jud. Timiş (Durch Zufall entdeckte archäologische Funde in Ciacova, Timis c.). Tibiscus 2. 61–63. RĂDULESCU, A. – GÁLL E. 2001 Ein landnahmezeitlichen Gräberfeld in Temesvár (Timişoara) – Csóka erdı. AAH 52. 155–193. ROSKA M. 1913 Árpádkori temetı Vajdahunyadon. Dolgozatok IV. 166–198. 1914 Árpád-kori temetı Várfalván (Cimetiere Arpades a Várfalva). Dolgozatok V. 125–168, 169–187. 1936 A honfoglalás és Erdély. In: Asztalos M. (szerk.): A történeti Erdély. Budapest. 162–173. 1941 A gyulavarsándi (Arad m.) Laposhalom rétegtani viszonyai. FA III–IV. 45–61. RUSU, M. 1975 Avars, Slavs, Romanic population in the 6th-8th centuries. In: Constantinescu, M. – Pascu, Şt. – Diaconu, P. (eds.): Relations between the autochtonous population and the migratory populations on the territoy of Romania. Bucureşti. 123–153.

99

EME

100

GÁLL ERWIN

RUSU, M. – DÖRNER, E. 1962 Săpătura de salvare de la Şiclău, r. Criş, reg. Crişana. Materiale VIII. 705–712. SZÉKELY Z. 1945 Adatok a Székelyföld népvándorlás korához. Sepsiszentgyörgy. łIPLIC, M. 1999 Necropola medieval timpurie de la Orăştie-Dealul Pemilor X2 (Hunedoara) şi bătălia dintre Ştefan I. şi Gyla-Gyula. AANTIM. 150–153. VINCZE Z. 2002 Pósta Béla-iratok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának levéltárában (Béla Pósta documents in the Archive of the Transylvanian Museum Association’s Coin and Antiquities Collection). EM 64. 25–44.

A HISTORICAL REVIEW OF THE RESEARCH OF THE CEMETERIES AND SINGLE GRAVES TH TH FROM THE 10 -11 CENTURIES IN THE BANAT AND THE PARTIUM REGIONS AND THE TRANSYLVANIAN BASIN (ABSTRACT) Part I. Among the regions of the Carpathian Basin or medieval Hungary, it was Transylvania – both in geographical and historical sense – where the archeological research was the most neglected. In 1895, the year of the Millennium, Ferenc Pulszky, the director of the National Museum wrote his third treatise on the finds from the era of the Hungarian Conquest, however, he could not register in it any cemetery or single grave discovered in Transylvania. In the mountainous region of Transylvania the research of the time of the Hungarian Conquest and the early Árpád era was started with a delay of 60 years compared to the eastern microregions of the Great Hungarian Plain, where the archeological excavations of the burials from this period had begun a few decades earlier due to their geographical locations. So far none of the studies addressing the history of archeological researches in the regions of Partium, the Banat and the Transylvanian Basin have aimed to survey the state of the basic research, in other words the quality of our data base on the archeological sources of this era. 1. What was the quality of the excavations that were carried out? 2. What can be the quality of the publications concerning the archeological sources of this time period? In the first part of this study, the quantity of the finds, the extent of the excavations in the burial sites, the level of documentations and their usability and the results of the anthropological and paleozoological researches or the lack of them will be analysed. In the second part the quality and the quantity of the publications on the excavated sites will be focused on. It is important to note that it would be unfair to measure the publications written at the beginning of the 20th century by the same standards as those written in the 21st century, therefore we wanted to solve this contradiction by dividing the publications from the past eras into three systems of criteria in three sub-periods. According to these considerations the following criteria can be drawn up in the various periods: I. From the second half of the 19th century to 1946: 1. Publications of high standards. The turn of the 19th and 20th centuries saw the refinement of archeological methods. The analyses of burials by András Jósa and Márton Roska can be considered important landmarks. Expectations: site map, grave descriptions, exact location of the finds in the graves, and drawings or photos of them. 2. Acceptable analyses of cemeteries: those publications fall in this category which are not supplemented with a site map, but contain grave descriptions, more or less exact locations of the finds in the graves and the drawings or photos of them. 3. Publications of poor standards: the graves were excavated but their description is not included, nor is the more or less exact location of the finds in the graves or the drawings or photos of them. II. 1947-1989 In the second half of the 20th century the development of the infrastructure of museums was completed, well-trained archeologists were to be placed in each museum and at the beginning of the 50s, following the Soviet example, academic research institutes were established. Therefore higher quality standards of the excavations and the publications are to be expected in this era. As in the case of the previous period, three quality criteria have been established:

EME


101

1. The criteria of high standard publications: a site map, a drawing or photo of the grave, a detailed description of the skeletons' position in the grave, drawings or photos of them, the identification of the sex of a given skeleton, an analysis of the animal bones, recording any other burial custom or phenomenon that was observed. 2. The criteria of acceptable publications: a site map, an exact registration of the position of the skeleton, exact location of furnishings in the graves, drawings or photos of them, recording any other phenomena. 3. The criteria of low standard publications: lack of a site map, lack of the description of the skeletons' position and the exact registration of the position of the grave goods, the registration of other phenomena is missing. III. 1990-2007 At the end of the 20th and the beginning of the 21st century the archeology, and mainly the Western- European archeology, made substantial technological and methodological advances, parallel with the technological development of this age. Together with the various analyses, the arsenal of archeological research was completed with a wide range of methods borrowed from natural sciences, widening the scale of archeological assessment. Unfortunately, this advancement did not affect the research of the 10th -11th centuries in Romania, the archeological and paleozoological analyses are still considered scientific curiosities not to mention archeogenetics. Together with the basic researches no sign of any new conceptions can be discovered in Romanian archeology. In the case of this period, the publications were divided into three groups according to the criteria: 1. The criteria of high standard publications on cemeteries: a site map, drawings or photos of the graves, an exact description of the position of the skeletons, an exact registration of the location of the grave furnishings, drawings and photos of them, the registration of other phenomena, identification of the sex of a skeleton, DNA samples and other scientific tests. 2. The criteria of publications of acceptable standards: a site map, drawings or photos of the graves, an exact description of the position of the skeleton, an exact registration of the location of the grave furnishings, the photos or drawings of them, the registration of other phenomena, anthropological test. 3. The criteria of low standard publications: the lack of site maps, and drawings or photos of the graves, the exact description of the position of the skeleton(s) and the registration of the location of the grave furnishings are missing, the lack of drawings or photos of them, the lack of anthropological tests or DNA samples. We also aimed to survey the current stage of anthropological and paleozoological researches. The anthropological material found in the archeological excavations raised interest among the scientists way back in the 19th century, and in some cases from the Banat region we are presented with some analyses of high standards. Unfortunately, the situation is different in the case of the finds from Transylvania and the Partium because the anthropological analyses were not even started there. A. The Transylvanian Basin A.1. Statistics of the burial sites and the number of graves From the three regions under study, a considerable number of finds were sent to the museums until World War I, owing to the work of the archeological school in Cluj, which was marked by the name of Béla Pósta: until 1920 the finds from 24 sites were transported to the museums in Cluj, Aiud, Alba Iulia and Budapest (L14, L23, L29, L30, L32, L44a, L51, L63, L66, L72a, L73, L79, L80, L82, L84, L87a-c, L90, L97, L116, L139, L147, L150, L151, L152). From the era between 1920 and 1940 we know only about one grave from one site (L68). Between 1940 and 1946 excavations or rescue excavations were carried out in two new sites, but only four graves are to be registered in these sites. Apart from these three single graves were found (L54, L62, L69, L72b, L130). After World War II, due to the planned economy and the state controlled industrialization, some major excavations were conducted, unfortunately, influenced by political considerations. 21 new sites are to be registered in our data base: 9 of them are parts of cemeteries, 4 treasure finds and 8 single graves. However, it is necessary to note that no complete cemetery was excavated in this era either (L1, L13, L25, L26, L28, L44b-c, L46a, L47, L48, L49, L70, L71, L81, L86, L88, L89, L91, L92, L96, L136, L146). In the 9 partially excavated cemeteries a great number of graves were unearthed, 1456 altogether, among which 50 are dated to the 10th century and 199 to the 11th century. 1207 graves cannot be dated more precisely, so they are categorized as dating from the 10th-11th centuries. These graves are unpublished. The first years after the change of the political system in 1989 were unfavourable for the research, especially for the archeological research of the 10th-11th centuries. In those years of turmoil

EME

102

GÁLL ERWIN

the number of archeological excavations declined in the first half of the 90s, and the situation remained the same until the end of this decade. Towards the end of the 90s the economic recovery and the growing investments enabled more rescue excavations, but cemeteries from the 10th-11th centuries were only found near Alba Iulia. The excavations 6 cemetery sections can be registered (L42, L43, L44d, L45, L52, L134) and it is very important that in one case for the first time in the Transylvanian Basin (L134) a whole cemetery was excavated. Many graves were excavated, 387 altogether: 255 are dated to the 10th century, 15 to the 10th-11th centuries, and 117 to the 11th century. All in all, 1987 graves have been documented since 1892, most of them during the time of the national-communist dictatorship (1456) (see Figures 1 and 2). A. 2-5. A qualitative and quantitative analysis on the finds and the number of graves, the current stage of the anthropological and archaeozoological research The present stage of the publications concerning the finds, the cemeteries and their basic units, the graves that have been excavated in the Transylvanian Basin, shows a very sad picture. The total number of graves excavated in the four different eras is 1987, but only 12.6 % of them have been published so far, most of them, 130 graves, at the beginning of the 20th century, using methods that are now considered obsolete (see Figure 3). Most single graves were registered before World War I (see Figure 4). The level of the first era according to our categories indicates that the level of grave documentation, owing to the efforts made by Béla Pósta's school, could have been set as an example, showing the way forward that archeology was to follow. This can be explained by the fact that Béla Pósta laid a stress on the importance of applying the basic practical methods such as the mapping of a burial site, drawing maps of the cemeteries, and drawings of the excavated graves, both in the excavation sites and in university education. Unfortunately, as the statistical data show, the standards of grave documentation and the scientific level of the publications show a declining tendency, which has continued until now (see Figure 5). An examination of the standards of the anthropological researches reveals a picture similar to that of the documentation (see Figures 6 and 7). Only 2.76 % of the excavated graves have been analysed. A similar lack of interest can be observed concerning the animal bones found in the graves, only one analysis has been published so far which meets the professional standards (Cluj-Napoca Zápolya street, horse- and sheep bones from Grave 10). B. Partium B.1. Statistics for the finds and the graves Among the three regions it was the Partium, where a find was unearthed back in the middle of the 19th century (L10), but it was documented in detail only in 1903 in Bihar-Somlyóhegy (L9). In sharp contrast with the Transylvanian Basin and the Banat, where we know several well documented partially excavated cemeteries or graves, in the Partium only one cemetery was researched partially and documented with more or less certainty. Beside this, two other graves were discovered, but the level of their documentation is at least doubtful. Most of the sites that were found before 1920 were single graves (L10, L11, L37, L53a-b, L55, L83, L94, L95, L107, L157), excepting a treasure find from the 11th century (L108). In the two partially excavated cemeteries only 10 graves were found. Compared to Transylvania, in the Partium there was not such wide gap following World War I. Between 1920 and 1940 34 graves from two partially excavated cemeteries were unearthed (L53c, L106a) and the finds from two other single graves were sent to museums (L33, L135). After 1940, although the northern part of the Partium became part of Hungary again, no excavation was carried out in the region (the only single find is the cross from Mezıtelegd-L93). The only exception, the raid of four graves in the Gálospetri cemetery (?), of which the finds found in one of the graves was published more than two decades later, hardly can be considered serious research (L41). After 1947 the same process can be observed as in the Transylvanian Basin. During the four decades 21 sites were excavated, among which 13 were partially excavated cemeteries (L2, L3, L53d, L64, L75, L103, L106b, L123, L129, L133, L131, L155, L156a), and 8 were single graves (L12, L31, L35, L36, L39, L57, L79, L154). Similarly to the Transylvanian Basin, no complete cemetery was excavated in this region, either. At the same time a tendency can be recognised that in some cases the excavations that were started before World War II were carried on (L53, L106b). In the 12 cemetery parts 388 graves were found, 57 of them are dated to the 10th century, 243 burials are dated to the 11th century and in 89 cases the graves can only be dated to either the 10th or the 11th century. After the change of the political system in 1989 there were not major excavations in the Partium, for almost a decade no excavation was documented. In the first years of the new millennium 21 graves in two parts of cemeteries were excavated: one part of a cemetery was found near the lower

EME


103

reaches of the River Mures, another one was found in the woodlands of Szilágyság (L100, L156bd).The 15 graves in the Nagylak cemetery are dated to the 10th century, and the six graves in the other cemetery can be dated to the 10th - 11th centuries. So in 150 years 453 graves were found in this region (see Figures 9 and 10). B. 2-5. The quality and quantity of the publications concerning the number of finds and graves, the current stage of anthropological and archezoological research Our analysis shows a picture which is as sad as the one we saw in the Transylvanian Basin: in the four eras 453 graves were excavated altogether, but only 153 of them were published, which make up 32.14 % of the finds (see Figure 11). The publications are of similarly poor standard (see Figure 13) and the lack of anthropological anlyses is also striking (see Figure 14), archezoological analyses have not been carried out except for the horse bones that were found in Sikló. C. The Banat C.1. Statistics for finds and graves Among the three regions discussed here it was in Nagyteremia in the Banat that a burial site from the time of the Hungarian Conquest was happened upon in 1839 (L105- two graves), but these finds were lost later. In 1875 another grave was found in the same site (L105). Owing to the soil conditions and the incredible commitment to archeology shown by amateur archeologists (e. g. field work is much easier than in the mountainous regions of Transylvania and the excavations are also easier to be carried out), 26 cemeteries and single finds were excavated until the World War, 18 of them were partially excavated cemeteries or graves (L16, L17, L18, L19, L20, L21, L98, L101, L102, L105, L114, L118, L119, L120, L127, L128, L137, L138), and 10 were single graves (L27, L40, L78, L99, L124, L125, L132, L140, L142, L144). Until World War I the most finds were registered in the Banat among the three regions thanks to the ungreatfully forgotten Gyula Kisléghi Nagy, who did most of the work excavating 30 graves in 14 sites. In the 16 partly and 2 completely excavated cemeteries (in two cases we might talk about single graves) 41 graves were excavated, and 31 of them can be dated with more or less accuracy to the 10th century. In every case these are small cemeteries, which have been considered family burials, but this question might be settled by DNA tests. It should also be remembered that many times Kisléghi collected the bones too in his excavations, and he often sent a part of them to Budapest so that they could be analysed, which reminds us of the professionalism of 20th century archeologists. The excavations conducted by Kisléghi were also important because they were centered on a microregion providing grounds for drawing up its archeological topography. This could have been done if it weren't for World War I and its political consequences affecting science. In the two decades between 1920 and 1940 no finds dating from the 10th - 11th centuries were registered. As it has already been mentioned, after the Communists had taken over in 1947, the museums were reorganised following the Soviet example. From this time on until 1990 6 parts of cemeteries were excavated in the Banat altogether (L4, L22, L56a-c, L111, L143, L153), and nine single graves indicating burial sites are known from this era (L8, L60, L61, L104, L112, L115, L117, L145, L158, L141). In the 6 parts of cemeteries 79 graves were found, 3 of these 79 graves can be dated to the 10th century, the rest are dated to the turn of the 10th and 11th centuries. Unfortunately, no completely excavated cemetery can be registered with the exception of one single grave. After 1990 the excavations did not gain momentum. 21 graves were excavated in 3 sites (L121, L148, L149), and two single finds, found during field work, were sent to museums (L110, L141).The 13 graves in these two sites are to be dated to the 10th century, the 8 graves in the third site can be dated to the turn of the 10th-11th centuries in general. It is also important to note that the cemetery in Újszentes can be considered fully excavated (L148). In the past 170 years, since the two graves in Nagyteremia were found and then lost, 139 graves were found altogether, most of them in the period between 1947 and 1990 (79 graves). Unfortunately, these are mostly parts of cemeteries, where the excavations could be continued in the future (see Figures 16 – 17). C.2. The publications concerning the number of finds and graves Concerning the percentages, a major part of the burial sites found in the Banat, have been published. However, if the number of excavated graves is compared the the number of finds in the Transylvanian Basin, it is obviously much smaller.

EME

104

GÁLL ERWIN

108 of the 139 graves have been published, which were excavated in the four different eras by different methods, these constitute 77,69 % of the finds.To be honest, part of them don't meet contemporary standards. C.3-4. Statistics for anthropological research As opposed to the other two regions, where the scentists were not so much interested in anthropological researches, in the Banat Gyula Kisléghi Nagy, partly owing to his contact with Aurél Török, attached great importance to anthropological analyses, the gender of three skeletons were identified (L17, L118, L127), a deep analysis was done on one of them by Aurél Török (L17). One skeleton was examined by Kisléghi, but it should be treated with care (L20). After Kisléghi's death the anthropological researches in the Banat were not continued for 70 years, as far as the 90s when this kind of excavations were carried on by Marius Munteanu, who analysed 40 skeletons from those found between 1958 and 2006. In this aspect, considering the proportion of the excavated sites, the anthropological researches carried out in the Banat can be considered examples set before Romanian archeology. D. Conclusions. A historical comparison of the researches done in the three regions When the beginning of of scientific researches is examined, some significant differences can be seen in the three regions. In the Transylvanian Basin the archeological school led by Béla Pósta in Cluj, championed the advancement of archeology. Pósta did not only support theoretical advancement, but he also pioneered the technological development used in excavations and their professional documentetion. He made his point clear in his letter to Zalotai, in which he pointed out the drawbacks of narrow trenches in the excavations. The achievements of Béla Pósta's school are quite palpable: the first castle cemeteries from the early Árpád era and one of the earliest cemetery parts from the time of the Hungarian Conquest were excavated and documented professionally, owing to the work of Pósta's students Balázs Létay, István Kovács and Márton Roska. The results of this work were processed at once except for the cemetery in Zápolya Street (which was published 25 years later, in 1942). The graves found in the two cemeteries from the early Árpád era were published before 1914. The achievements of Béla Pósta's archeological school, as is shown in the statistic charts, were ahead of those in the other two regions both in terms of the number of excavated graves and their documentation and the level of their publication. To be honest, it also has to be mentioned that the anthropological and paleozoological researches were pioneered only in the Banat, although Gyula Kisléghi Nagy was just an 'amateur' archeologist. In the work of Kisléghi one can see a definite progress, which might lead to the conclusion that he represented a transition between professional and amateur archeologists. The political changes following World War I resulted in the excavations of the graves from the time of the Hungarian Conquest being comletely suspended. In the following 20 years no one did any archeological research concerning this era except Frigyes Ardos and Márton Roska. It is also true that Graves 10 – 12 or A – C in Marosgombás were published by Márton Roska in 1927. The collection of single graves came to a halt, in the Museum in Arad two graves from this era were registered. After 1940 in northern Transylvania the excavations concerning the time of the Hungarian Conquest and the early Árpád era were begun again. Some important sites were published and new excavations were also started. In the Banat, following Kisléghi's death and this region becoming a part of Romania we don't know of any excavations, publications or single find reaching the museums until 1959. The Paris Peace Treaty declared the decrees of 1940 null and void and northern Transylvania became part of Romania again. After 1947, when the Internationalist Communists took control, major changes took place in science policy too. First of all, the scientific institutions were reorganised, and due to state financed investments, rescue excavations were carried out. However, the research of the time of the Hungarian Conquest was not affected in a positive way. In the Banat the first cemetery part from the 10th - 11th century wasn't excavated until 1959, in the Transylvanian Basin no progress was made apart from the part of a cemetery that was excavated in April 1949 by Gyula László. After the revolution in Hungary in 1956, in Romania the nationalist wing took control over the Communist Party, led by Gheorghe Gheorghiu-Dej and mainly Nicolae Ceauşescu they abused archeology together with history for political purposes. The the road roller of 'Daco-Roman continuity' was started: the main aim of 'scientific' research was to point out the archeological remains of the Romanians living in the territory of present day Romania in the period of the Great Migration. Castle excavations were started (as the possible centres of pre-Hungarian principalities) and the excavations of cemeteries or cemetery parts were continued. Some 10th or 11th century cemeteries were registered, without being published, as the burial places of the local population (e. g. Alba Iulia-Ambulance Station). In the three regions the most graves were excavated in the Transylvanian Basin, but in

EME


105

contrast of this the fewest were published. Other strange things can also be observed: the anthropological tests of 50 graves were carried out but nothing is known about their archeological context. So it can be stated that the Transylvanian Basin lagged behind the other two regions, where fewer graves were excavated, but a greater proportion of them were published. The situation changed a lot after 1990: Not only were a great number of graves excavated but many of them were published too, whereas in the other two regions, namely the Banat and the Partium, only small scale excavations could be carried out. Unfortunately, we also have to point out that the methods of natural sciences, as very important supplementations of the archeological research, were not applied in the case of 10th and 11th century cemeteries. A concrete reason for this well-known fact that in the research of the 10th and 11th century Banat, Partium and Transylvania there is no projekt integrating archeologists and the experts of these sciences, the few results are personal achievements, which can only be incomplete. Romanian archeologists should draw the conclusion that using only archeological methods won't promise too much in the future. At the same time those in charge of the European Institutes researching the Hungarian Conquest should also consider that leaving out the eastern part of the Carpathian Basin can only yield partial success. Part II. The evaluation of the archeological research of the 10th and 11th centuries in archeology 1- 2. The evaluation of the Hungarian Conquest and its directions in Transylvania in the archeological publications. The Hungarian Conquest and the concept of Hungarians in the archeological publications The issue where the historiography of the two countries cannot agree, or to be more exact they talk at cross purposes, is the interpretation of the notion of the Hungarian Conquest, and they also express different ideas concerning the direction of the Hungarian Conquest, which is completely incomprehensible and cannot be interpreted from an archeological point of view. According to the 19th century romantic notion, the Conquest was ushered in by fights in which the brave and valiant Hungarians defeated the Slavs. The richer and the poorer cemeteries are the memories of these battles. In fact, this tradition goes back to Anonymus, but it cannot be underpinned by archeological finds because like communities, cemeteries also have their own 'lives', i. e. they are used for a shorter or longer period of time. According to our present knowledge it is out of question that these cemeteries are the remains of battles. In the Romanian publications the main problem is caused by the confusion of the notion of conquest (which derives from the stem of the verb 'a cuceri') and that of the organisation of the territory. In the archeological literature this notion is in close connection with the general picture of the Hungarians the Romanians have in mind as even those experts who specialized in this field socialized and grew up in the Romanian society, so to say they are the 'products' of the Romanian educational system, which sometimes strums nationalistic strings. Even today this educational system talks about barbarians, looters and the enemies of Romanian people, and as a result of this students of archeology begin – and in many cases finish – their studies having such a picture of the 10th century Hungarians in mind. The studies dealing with the history of archeological research mainly highlight the negative influence of politics, but they ignore nationalism, which originated in the 19th century (in the case of Romanians it was frustrated nationalism), and its characteristics. The mental roots of this situation are much deeper and intricate, it is fashionable to blame Ceauşescu's dictatorship for all the trouble, but it is a very superficial approach to the problem. To understand this attitude of the Romanian archeologists/archeology one must trace the general picture of Hungarians back to the 18th century, and it is also important to highlight the fact that the Romanian occupation of Transylvania in 1920 did not have a positive effect on this picture. In the years following 1848 the cosmopolitan notions of the Enlightment are replaced with nationalistic views, which originated from Herder. At the same time the views concerning Hungarians also changed among the Romanians. The ethnic war between Hungarians and Romanians in Transylvania in 1848 also cast a shadow on this picture. So this was the picture that was formed of the Hungarians at the beginning of the 20th century. Folowing the World War, Transylvania along with the Banat and the Partium was given to Romania and as a consequence of this the general picture of the Hungarians was shifted even more toward the negative side. The Communist system was shifted towards a nationalist-communist regime mainly at the time of Nicolae Ceauşescu, but some obvious signs showing to this direction can be recognised during

EME

106

GÁLL ERWIN

the regime of Gheorghe Gheorghiu-Dej. Ceauşescu didn’t invent new nationalistic myths, but elaborated those that had already existed. Archeology and history became part of the propaganda machinery of the political system. As has been mentioned, it became an important issue in science policy to try to find the archeological remains of the Romanians from the period of the Great Migration, in which Romanian archeology showed little interest between the World Wars. It was the time when the so called ’rock theory’ caught on among archeologists, according to which the Romanians form a ’rock’, which remains steady and unmovable, although struck by newer and newer waves of other people. The migrators, such as the Hungarians, as if striking the ’rock’, can only be negative protagonists. Certainly, it gives a negative picture of the Hungarians, which wasn’t any different from the former picture of them, as the picture formed of the 10th century Hungarians was addressed to the Hungarians of the 20th century. Even such an expert as Radu Popa, who, after 1990, wrote an article on the distortions and falsifications of Romanian history and archeology, holds it unquestionable that the Hungarians conquered theTransylvanian Basin from the west. After the fall of the Ceauşescu regime Romanian archeology rediscovered the archeology of the early Middle Ages in Transylvania and the time of the Hungarian Conquest within it. 3. Cemeteries: the remains of the Hungarian Conquest, opinions on the burial places in literature The assessment and evaluation of burial sites have changed in the past 150 years together with the development of archeology. It especially holds for the archeology of the early Middle Ages, and within it the archeology of the time of the Hungarian Conquest and the early Árpád era. One must also bear it in mind that the connection between archeology and politics was much more conspicuous in those countries that were established in the 19th century because it was to support the identification of the state and its historical right to exist as well as the existence of the nation and their real or imagined rights as opposed to states that had century or millenium long history. A big mistake made by Romanian archeology is the misinterpretation of the concept of cemeteries and burials (e. g. both the Bihar and the Cluj cemeteries are considered the remains of the wars against Gelou and Menumorout even by Radu Popa) and the forced attempts made to support archeologically the topos of indigenous people.The large scale castle and cemetery excavations started under the nationalist-communist regime were to serve this purpose. The big amount of finds has remained unpublished up to now, so no conclusions can be drawn from a professional point of view. Such huge cemeteries as the one in Alba Iulia are still unpublished. However, they have been considered as the remains of the peaceful, free, indigenous Romanian people, dating to the period preceding the time of the Hungarian Conquest. The weakness of the method that is to support this concept is the notion saying: object = ethnic group. The crosses found in these cemeteries can only be considered Romanians because originally (and here we would like to emphasize the word originally) they are to be connected to the symbolic system of Christianity. But logical problems arise when one asks why objects that originally represented Christian symbolism should be considered to be Christian. According to the argumentation proposed by Károly Mannheim, concepts that are planted from one society into another change their meanings and functions and as a result, the items of material culture symbolizing this concept also lose their functions and first of all their symbolic value. A good example of this is the person found in Szob-Kiserdı, who wore both a cross and a pagan amulet, what can be considered as a Christian symbol in Byzantium, is only a commercial item in the Carpathian Basin. The change in the symbolism of material culture can be connected to different situations even today: for example a swimsuit representing an American flag does not indicate the American identity of the person wearing it, but the intensity of commerce, and it could not have been any different around the year 1000. So these few data show that Romanian archeology still shows the signs of the past nationalistcommunist and the Herderic romantic-nationalistic eras. Together with the improvement of the standards of publications and documentations it is methodology where there is a lot to improve, as the above mentioned data remind us of the argumentation that was common in the time of the dictatorship and not the scientific notion of the 21st century.

EME

EME AZ ERDÉLYI-MEDENCE, A PARTIUM ÉS A BÁNSÁG 10–11. SZÁZADI KUTATÁSTÖRTÉNETE

Helység magyar neve 1. 2. 3. 4. 5.

Alsócsernáton Arad Arad Arad Arad-pénz

6. Aradi Múzeum (Arad megye) 7. Bánság-szórvány 8. Berekutca 9. Bihar 10. Bihar 11. Biharfélegyháza 12. Biharszentandrás 13. Borberek 14. Borosbenedek 15. Borosbenedek 16. Bukovapuszta 17. Bukovapuszta 18. Bukovapuszta 19. Bukovapuszta 20. Bukovapuszta 21. Bukovapuszta 22. Csák 23. Csáklya 24. Csíkszentgyörgy 25. Csíkszépvíz

Lelıhely neve Bokor András kertje Csálya Gáj Újarad szórvány-VII. Konstantin szórvány Somlyóhegy szórvány-1862 szórvány szórvány szórvány szórványok szórványok II. halom III. halom IV. halom V. halom VIII. halom IX. halom Gherghianu szórvány szórvány szórvány

107

Lelıhely/lelet jellege kincs temetı temetı temetı szórvány

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Erdélyi-medence Partium Partium Partium Partium

Cernat Arad Arad Arad Arad

Kovászna Arad Arad Arad Arad

11. század 10. század 10. század 10–11. század 10. század

szórvány

Partium

Arad

Arad

10. század

Temes Temes Bihar Bihar Bihar Bihar Fehér Fehér Fehér Temes Temes Temes Temes Temes Temes Temes Fehér Hargita Hargita

10. század 10–11. század 10. század 10. század 11. század 10. század 10–11. század 11. század 10. század? 10. század 10. század 10. század 10. század 10. század 10. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 10. század

szórvány szórvány temetı sír? szórvány szórvány szórvány szórvány sír? temetı sír temetı temetı sír sír temetı szórvány szórvány szórvány

Bánság Banat Bánság BerecuŃa Partium Biharea Partium Biharea Partium Roşiori Partium Sântandrei Erdélyi-medence Vurpăr Erdélyi-medence Benic Erdélyi-medence Benic Bánság Pustabucova Bánság Pustabucova Bánság Pustabucova Bánság Pustabucova Bánság Pustabucova Bánság Pustabucova Bánság Ciacova Erdélyi-medence Cetea Erdélyi-medence Ciucsângeorgiu Erdélyi-medence Frumuşeni

EME 108

GÁLL ERWIN

Helység magyar neve 26. Csíkzsögöd 27. Detta 28. Déva 29. Déva 30. Dés 31. Érdengeleg 32. Eresztevény 33. Érkörtvélyes 34. Érkörtvélyes 35. Érmihályfalva 36. Érsemjén 37. Értarcsa 38. Felsınyárló 39. Felsı Poény 40. Fönlak 41. Gálospetri 42. Gyulafehérvár 43. Gyulafehérvár 44. Gyulafehérvár 45. Gyulafehérvár 46. Gyulafehérvár 47. 48. 49. 50.

Gyulafehérvár Gyulafehérvár Gyulafehérvár Gyulafehérvár környéke

Lelıhely neve Homokbánya Új temetı Mikro 15 szórvány Város környéke szórvány? Zádogostetı Égetı hegy szórvány szórvány szórvány Siralomhegy falu határa szórvány szórvány Malomdomb Brânduşei utca Császár forrása Mentıállomás Orange Római Katedrális környéke I–III. sír Vadászok utcája Apor-palota szórvány szórvány

Lelıhely/lelet jellege szórvány szórvány temetı temetı szórvány kincs szórvány szórvány szórvány szórvány kincs temetı szórvány szórvány szórvány temetı temetı temetı temetı temetı temetı temetı szórvány szórvány szórvány

Régió

Román neve

Erdélyi-medence Jigodin Bánság Deta Erdélyi-medence Deva Erdélyi-medence Deva Erdélyi-medence Dej Partium Dindeşti Erdélyi-medence Eresteghin Partium Curtuiuşeni Partium Curtuiuşeni Partium Valea lui Mihai Partium Şimian Partium Tarcea Szilágyság Stâna Partium Poenii de Sus Bánság Felnac Partium Galoşpetreu Erdélyi-medence Alba Iulia Erdélyi-medence Alba Iulia Erdélyi-medence Alba Iulia Erdélyi-medence Alba Iulia Erdélyi-medence Alba Iulia Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence

Alba Iulia Alba Iulia Alba Iulia Alba Iulia

Megye

Keltezés

Hargita Temes Hunyad Hunyad Kolozs Szatmár Kovászna Bihar Bihar Bihar Szatmár Bihar Szilágy Bihar Arad Bihar Fehér Fehér Fehér Fehér Fehér

10. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10–11. század 11. század 10–11. század 10–11. század 10. század 10. század 11. század 10–11. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10. század

Fehér Fehér Fehér Fehér

11. század 10. század 10–11. század 11. század


Lelıhely/lelet jellege szórvány

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Erdélyi-medence

Alba Iulia

Fehér

11. század

temetı

Erdélyi-medence

Fehér

11. század

Laposhalom szórvány szórvány Pocioroane szórvány szórvány szórvány

temetı szórvány szórvány temetı

Arad Fehér Bihar Temes Szilágy Bihar Temes

10–11. század 10–11. század 11. század 10–11. század


Partium Erdélyi-medence Partium Bánság Partium Partium Bánság

Alba IuliaPâclişa Vărşand Heria Sântimreu Hodoni Irineu Ianca Beba Veche

falu határa szórvány szórvány szórvány Messzelátó domb Dohăngie Farkas utca Fluturilor- szórvány Heltai utca 28. Kalevala 1. Kalevala 2. Szántó utca Zápolya utca szórvány szórvány

szórvány szórvány szórvány kincs temetı temetı szórvány szórvány sír temetı temetı temetı temetı szórvány szórvány

Bánság Cheglevici Bánság Cheglevici Erdélyi-medence Câlnic Erdélyi-medence łara Craiului Partium Moftinu Mic Bánság Chişineu Criş Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Napoca Erdélyi-medence Cluj-Mănăştur Partium CovasânŃ

Temes Temes Szeben Szeben Szatmár Arad Kolozs Kolozs Kolozs Kolozs Kolozs Kolozs Kolozs Kolozs Arad

10–11. század 10. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 10. század 10. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10. század 11. század 10–11. század

Helység magyar neve

Lelıhely neve

51. Gyulafehérvár

Triesti András győjteménye Poklisa

52. Gyulafehérvár-Poklisa 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74.

Gyulavarsánd Hari Hegyközszentimre Hodony Iriny Jankafalva Keglevichháza-Fuchs Győjtemény Keglevichháza Keglevichháza Kelnek Királyföld Kismajtény Kisjenı Kolozsvár Kolozsvár Kolozsvár Kolozsvár Kolozsvár Kolozsvár Kolozsvár Kolozsmonostor Kovászinc

109

10–11. század 10. század

EME 110

GÁLL ERWIN

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Csordásdomb szórvány pénzlelet szórvány szórvány szórvány szórvány Gorgány

Lelıhely/lelet jellege temetı szórvány kincs szórvány szórvány szórvány kincs szórvány

Partium Partium Erdélyi-medence Bánság Partium Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence

Bihar Arad Fehér Temes Arad Beszterce-Naszód Kolozs Fehér

10–11. század 11. század 11. század 10. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10–11. század

Nagysánc szórvány szórványok

szórvány szórvány kincs

Partium Erdélyi-medence Máramaros

Arad Kolozs Máramaros

10–11. század 10–11. század 10. század

szórvány Magura "B" temetı „C” 1911-szórvány Vízpompa város területe szórvány Náchtnébel Ödön szılıse Gruber Hugó szılıse szórványlelet II. szórvány szórvány-övveretek

szórvány temetı temetı sír szórvány temetı szórvány szórvány szórvány

Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Partium Partium

Tărian Curtici Lancrăm Lovrin Macea Cireşoaia Frata Lopadea Ungurească Pecica Brăişoru Sighetu MarmaŃiei Cipău Gâmbaş Blandiana Blandiana „C” Blandiana Noşlac Mediaş Tileagd Mâsca

Maros Fehér Fehér Fehér Fehér Fehér Szeben Bihar Arad

10–11. század 10. század 10. század 10. század 11. század 11. század 10–11. század 11. század 10–11. század

szórvány szórvány szórvány szórvány

Partium Mâsca Erdélyi-medence Aiud Erdélyi-medence Ernei Bánság Comloşu Mare

Arad Fehér Maros Temes

10–11. század 11. század 11. század 10. század


Lelıhely neve

75. 76. 77. 78. 79. 80. 81. 82.

Köröstarján Kürtös Lámkerék Lovrin Mácsé Magyardécse Magyarfráta Magyarlapád

83. Magyarpécska 84. Malomszeg 85. Máramarossziget 86. 87. 88. 89. 90. 91. 92. 93. 94.

Maroscsapó Marosgombás Maroskarna Maroskarna Maroskarna Marosnagylak Medgyes Mezıtelegd Muszka

95. 96. 97. 98.

Muszka Nagyenyed Nagyernye Nagykomlós



Lelıhely neve

99. Nagykomlós 100. Nagylak 101. Nagyısz 102. Nagyısz 103. Nagyszalonta 104. Nagyszentmiklós 105. Nagyteremia 106. Nagyvárad 107. Nagyvárad

község északi oldala Zsidó temetı Kleine Hügel Téglagyár Halomdomb szórvány Stock Kristóf földje Szálka terasz Ferenc József laktanya Nagy Lajos-féle téglagyár szórvány terepbejárásszórvány G. A. S.

108. Nagyvárad 109. Nagyvárad 110. Németság 111. Németszentpéter 112. Németszentpéter

Lelıhely/lelet jellege sír temetı temetı temetı temetı szórvány temetı temetı szórvány

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Bánság Partium Bánság Bánság Partium Bánság Bánság Partium Partium

Comloşu Mare Nădlac Tomnatec Tomnatec Salonta Sânnicolau Mare Teremia Mare Oradea Oradea

Temes Arad Temes Temes Bihar Temes Temes Bihar Bihar

10. század 10. század 10. század 11. század 10. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10–11. század

kincs

Partium

Oradea

Bihar

11. század


Partium Bánság

Oradea Şagu-Cruceni

Bihar Temes

11. század 10. század

sír

Bánság

Arad

10. század

Arad

11. század

Arad

10–11. század

Arad

11. század

Arad

10. század

Fehér Temes Temes

10–11. század 10–11. század 10. század

szórvány

114. Németszentpéter

Hamerák Péter adománya Marhák forrásaszórvány Római sáncok


szórvány

szórvány

116. Nyírmezı 117. Óbéb 118. Óbesenyı

szórvány szórvány I. halom

szórvány szórvány sír


111

szórvány temetı

Sânpetru German Bánság Sânpetru German Bánság Sânpetru German Bánság Sânpetru German Bánság Sânpetru German Erdélyi-medence Poiana Aiudului Bánság Beba Veche Bánság Dudeştii Vechi

EME 112

GÁLL ERWIN

Helység magyar neve 119. 120. 121. 122. 123. 124. 125. 126. 127. 128. 129. 130. 131. 132. 133. 134. 135. 136. 137. 138. 139. 140. 141. 142. 143. 144. 145.

Óbesenyı Óbesenyı Óbesenyı Ópálos Öthalom Perjámos Perjámos Pusztakeresztúr Pusztavizezsdia Pusztavizezsdia Sajtény Sepsiszentgyörgy Sikló Szakálháza Szalacs Szászváros Székudvar-1930 Szelindek Szerbcsanád Szerbcsanád Szolnok-Doboka Temesliget-1870 Temesmurány Temesvár-1898 Temesvár Temesvár Temesvár

Lelıhely/lelet jellege V. halom temetı VI. halom temetı Dragomir halma temetı szórvány szórvány Die Schanzen temetı Régi Posta utca szórvány szórvány szórvány szórvány szórvány III. 2. halom sír X. halom sír falu délkeleti határa temetı Eprestetı sír Gropoaie temetı szórvány szórvány Vida domb temetı Dealul Pemilor X2 temetı falu nyugati határa szórvány szórvány szórvány Görög hitközségi föld sír Pojána III. dőlı szórvány szórvány szórvány Templomdomb szórvány szórvány szórvány Béga partja szórvány Csóka erdı temetı Dumbarton szórvány Hısök temetıje szórvány Lelıhely neve

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Bánság Bánság Bánság Bánság Partium Bánság Bánság Bánság Bánság Bánság Partium Erdélyi-medence Partium Bánság Partium Erdélyi-medence Partium Erdélyi-medence Bánság Bánság Erdélyi-medence Bánság Bánság Bánság Bánság Bánság Bánság

Dudeştii Vechi Dudeştii Vechi Dudeştii Vechi Păuliş Vladimirescu Periam Periam Cherestur Vizejdia Vizejdia Şeitin Sfântu-Gheorghe Şiclău Săcălaz Sălacea Orăştie Socodor Slimnic Cenadu Sârbesc Cenadu Sârbesc Solnok-Dâbăca Pădureni Murani Timişoara Timişoara Timişoara Timişoara

Temes Temes Temes Arad Arad Temes Temes Temes Temes Temes Arad Kovászna Arad Temes Bihar Hunyad Arad Szeben Temes Temes

10. század 10. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10–11. század 10. század 10. század 10. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10. század 10. század 11. század 11. század 10–11. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10. század

Temes Temes Temes Temes Temes Temes


Helység magyar neve 146. 147. 148. 149. 150. 151. 152. 153. 154. 155. 156. 157. 158.

Torda Tordai-hasadék Újszentes Újvár Vajasd Vajdahunyad Várfalva Vejte Vetés Világos Zilah Zimánd-Újfalu Zsombolya

Lelıhely neve Sóstavak környéke szórvány Elkerülı Gomila szórvány Kincseshegy Jósika Gábor kertje szórvány-kard Jitan Pálvár Kavicsbánya szórvány

Lelıhely/lelet jellege kincs szórvány temetı temetı szórvány temetı temetı temetı szórvány szórvány temetı szórvány szórvány

113

Régió

Román neve

Megye

Keltezés

Erdélyi-medence Erdélyi-medence Bánság Bánság Erdélyi-medence Erdélyi-medence Erdélyi-medence Bánság Partium Körösök Szilágyság Partium Bánság

Turda Cheile Turzii DumbrăviŃa Uivar Oiejdea Hunedoara Moldoveneşti Voiteg Vetiş Şiria Zalău Zimandu Nou Jimbolia

Kolozs Kolozs Temes Temes Fehér Hunyad Kolozs Temes Szatmár Arad Szilágy Arad Temes

11. század 10–11. század 10. század 10. század 10–11. század 11. század 11. század 10–11. század 11. század 10–11. század 10–11. század 11. század 10–11. század

1. táblázat. A 10–11. századi temetı- és szórványleletek listája (Az 1. számú térkép és a 8, 15. és 23. ábrák számozása azonos) (Lelıhelyek irodalmát lásd Gáll 2008, I. 408–438, II. 1–285.)

EME

EME ,,E KÖNYV RÓMER FLÓRIS FERENCZ VÁRADI KANONOKÉ

115

„E KÖNYV RÓMER FLÓRIS FERENCZ VÁRADI KANONOKÉ” EGY FEJEZET A MAGYAR İSRÉGÉSZET TÖRTÉNETÉBİL MARTON ERZSÉBET

R

ómer Flóris (1815. április 12., Pozsony – 1889. március 18., Nagyvárad) kis, kézzel írott, rajzos jegyzetfüzeteinek fotókópiái – szám szerint I–XLVI. – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal budapesti, Táncsics Mihály utcai könyvtárában találhatóak.1 Az eredetiek az Országos Széchényi Könyvtárban (1. tábla). Általában válogatást szoktak publikálni belılük, és fıként a középkori falképekre, a corvinákra, a mőemlékekre, avagy az epigráfiai munkásságára, Óbuda római kori emlékeire vonatkozó adatok jelentek már meg (Kanozsay Margit, Póczy Klára, Prokopp Mária, Valter Ilona szerkesztésében). Természetesen a Magyarország Régészeti Topográfiája sorozatban mindig megtalálható az „ısforrás”, Rómer aktuális megfigyelései, de ezek nem e kis jegyzetfüzetekbıl származnak, hanem a topográfia-kötet szerkesztıi az általa megjelentetett munkákra, fıként a Mőrégészeti Kalauzra, az Archaeológiai Közlemények és az Archaeológiai Értesítı cikkeire, illetve az MTA Régészeti Intézetének Adattárában lévı topográfiai adatokra hivatkoztak. Rómer mindent győjtött és számba vett. Középkori emlékeket ugyanúgy, mint az ıskoriakat. Ez a 19. századra jellemzı múzeumalapítási szándékokkal egybeesett. Amiért érdemesnek látszik a jegyzeteit a mai kor tudományos differenciálása szempontjából újból megvizsgálni, az a kivételes érzékenysége. Ezek nem egy amatır régiségbúvár győjtései. Különösen fontos, hogy mint egykori természetrajztanár, nagyon nagy figyelmet fordított a kıeszközökre, a nyersanyagok meghatározására, az agyagból készült tárgyakra (kézzel formált edényekre, öntıkemencékre és fújtatócsövekre, szövıszék-nehezékekre egyaránt), az ıskori technológia nyomaira, a telepekre, sáncokra, földvárakra, halmokra, mindig természettudományos alapon közelítve az ıskorhoz. Ez egybe is esett a CIAAP, az UISPP jogelıdjének – a mai napig tartó – alapállásával. Mint 2006-ban az UISPP XV. kongresszusán megjegyezte a Mircea Babeş – Marc-Antoine Käser szervezte tudománytörténeti szekcióban az egyik szervezı, Marc-Antoine Käser: „Mi az emberiség kialakulásának a folyamatát kutatjuk, nem pedig az egyes nemzetek történetét.” Vizsgálódásaimat az 1874. szeptember 18-án, Keszthelyen elkezdett, XXXVIII. füzettel indítottam el, mert kíváncsi voltam a budapesti, 1876-os İsrégészeti Világkongresszus elıkészületeire, ebbıl is fıként az ısrégészetre vonatkozó leletgyőjtésére. Zártam a XLIV.-kel, mert az utolsó két füzetben már nem találtam ısrégészeti megfigyeléseket. A XLV. füzet a pesti fıgimnáziumi évekkel, a XLVI. pedig a címszavak szerinti bibliográfiával foglalkozik. Rómer Flóris egészsége romlott, az utolsó években keveset utazott, fıleg a közvetlen közelében látható és leírható középkori emlékekkel foglalkozott, meg a megalapítandó bihari múzeum épületének megszerzésével 1888–89-ben, de ennek kivitelezésében halála megakadályozta. 2006-ban elıadást tartottam Lisszabonban az UISPP XV. (a „Rómer-féle” VIII. világkongresszus, a CIAAP jogutódjának) tudománytörténeti szekciójában az 1876-os budapesti kongresszusról.

1

Ezúttal is szeretném megköszönni Bardoly Istvánnak, a Győjtemény vezetıjének, hogy a füzetek kutatását engedélyezte!

EME 116

MARTON ERZSÉBET

Ma sem lenne egyszerő feladat a régész szakma e legtekintélyesebb konferenciáját Budapestre csábítani! Nem is fordult elı azóta sem, tehát lenyőgözve olvastam annak a hihetetlen szervezımunkának, fáradhatatlanságnak a dokumentumait, amellyel Rómer e kongresszust elıkészítette. 1868-ban készült el Az ısrégi agyagmővesség viszonya a történelemhez címmel az ısrégészetet felemelı, újító szellemő tanulmánya.2 „A különféle korszakból reánk maradt régiségek közt sok van, mely már anyagánál fogva becses… De van sok olyan régiség is, melyekre az emberek nemcsak hogy semmi gondot nem fordítanak, hanem igen gyakran mint haszontalanságokat félrevetik, összezúzzák, és a gondos győjtıt még jól ki is nevetik. Azonban ez, szégyenpirulva vallom, csak még nálunk van így, nálunk, hol a múzeumok többnyire csak összevissza hányt ritkaságok tárai[…], csak szép és egész tárgyakkal büszkélkednek…” „Azon agyagmőveket, melyek hazaszerte kimondhatatlan mennyiségben találtatnak[…] vajmi keveset gondolnak arra, hogy a szántás, bujtás, erdıirtás, építés, vasúti és csatornai munkálatok közt, az áradások és felhıszakadások alkalmával vagy a homokos pusztákon a nagyobb fergetegek után a felszínre jött cserepek összetakarításának elhanyagolásával csak magunkat és ıstörténetünket fosztjuk meg azon nagy hasznú, hamisítatlan anyagtól, melynek segítségével évek múlva képesek lehetnénk a homályba burkolt hajdankor beíratlan lapjait nem értelmezhetetlen hieroglifákkal, hanem valósággal olvasható történelemmel, ha ez mindjárt csak ipar-, mő- és kereskedelmi történet lenne is, betölteni.” Nem változott meg természetesen egy csapásra minden. Ha az ásatások során cserepek voltak a földben, azokat nem szedték fel, nem rajzolták le – hanem egyszerően kidobták. Esetleg néhány ép edény úszta meg, amelyeket bevittek az aktuális kis győjteménybe, ha volt ilyen egyáltalán. Luczenbacher-Érdy János írta le megfigyeléseit imigyen a százhalombattai halom feltárásakor. A néhány ép edény bekerült az érdi gimnázium győjteményébe. Nagy utat kellett bejárni, hogy az 1876os kongresszuson Pulszky Ferenc bemutassa a cserépedények felszedését az ásatáson. „Az agyagmővek, valamint egyéb régiségek győjtésénél és fenntartásánál a legnagyobb baj az, hogy azok közönségesen nem a tudományszerően rendezett ásatásoknál jönnek napfényre, minthogy egyáltalán a napszámosok és földmővelık bukkannak az efféle mőtárgyakra, kik ritka kivétellel, megharagudván, hogy a vélt kincs helyett csak csontokat és hamut találtak: az edényeket összezúzzák, vagy már a felásatás alatt igen mohón nekiesvén a nedves földdel teli edényeknek, eltörik” – írta Rómer ugyanott.3 Az 1872-es párizsi világkiállításra Rómer már személyesen válogatta ki a Nemzeti Múzeum bronzkori és kelta leleteit. Ehhez egy rövid curriculum vitae-t illesztenék, hogy megmagyarázzuk, az egykori 48-as honvéd hogyan került a Nemzeti Múzeumba. Rómer (Rommer) családja a 19. század elején Bécsbıl költözött Pozsonyba. Itt és a bencések pannonhalmi gimnáziumában végezte középiskolai tanulmányait, 1830-ban belépett a rendbe. A természetrajz tanára lett, amely a késıbbi pályafutásában, sıt az ısrégészethez való viszonyában is meghatározó szerepet töltött be. A 19. században még természetes volt az archeológia és a természettudományok kapcsolata, mára – szerencsére – újra feléledt. Az Union International des Sciences Préhistoriques et Protohistoriques (UISPP) megtartotta ezt a szellemiséget a 21. században is. A bécsi Naturhistorisches Museum, amely a régészeti kiállításokat és az ısrégészeti anyagot ırzi, erre a közös gyökérre utal mind a mai napig. Rómer elsı írásai a reformkori Tudománytárban jelentek meg. 1848-ban elhagyta tanítványát, József fıherceget, József nádor fiát, és önkéntesnek jelentkezett a forradalmi hadseregbe. A szabadságharc leverése után „vasban letöltendı” nyolcévi fegyházra ítélték. Amnesztiával szabadult 1854-ben, 2 3

RÓMER 1868, újrakiadva in: RÓMER – IPOLYI – FRAKNÓI 1981. RÓMER – IPOLYI – FRAKNÓI 1981, 74.


117

tanítást egy ideig nem vállalhatott, megfigyelés alatt állt, de visszatérhetett a rendbe, Bakonybélre, majd 1857-tıl a Régiségtár gyarapításával kezdett el foglalkozni. Amikor a gyıri bencés gimnázium régiségtárát 1859. május 25-én múzeummá nyilvánították, Rómer Flórist nevezték ki múzeumırnek. Ez lett az akkori Magyarország elsı vidéki múzeuma, az idén 150 éves Xantus János Múzeum jogelıdje. 1861-ben Pestre költözött mint az MTA Kézirattárának ıre, a pesti katolikus fıgimnázium igazgatója, az MTA Archeológiai Bizottmányának, a Magyar Nemzeti Múzeum reformbizottságának tagja. A kiegyezés után, 1868-tól 1877-ig ı volt a Pesten megalapított Archeológiai Tanszék vezetıje. Természetes, hogy ez idı alatt szerkesztette Ipolyi Arnolddal az akkor induló Archaeológiai Értesítıt, de rendszeresen publikált a Vasárnapi Újságban is, mintegy megelılegezve a 20. században majdan divatossá váló tudományos ismeretterjesztést a nagyközönség támogatásának elnyerésére. 1869-tıl lett a Nemzeti Múzeum régiségtárának ıre. Az 1870-es évektıl valóságos múzeumalapítási láz tört ki szerte a hazában, amely már köszönhetı volt Rómer Flóris szervezımunkájának, elıkészítve az ide csábítandó İsrégészeti és Antropológiai Világkongresszust (Congrès International d’Anthropologie et Archéologie Préhistoriques). Ennek elıkészítése vezette akkor is, amikor 1867-ben részt vett a párizsi CIAP (Congrès International d’Anthropologie Préhistoriques) kongresszuson. A CIAP 1865-ben alakult La Speziában. Nincs tudomásunk arról, hogy ezen Rómer már részt vett volna. İ 1867-ben Párizsban kapcsolódott be a konferenciasorozatba, már avval az elhatározással, hogy megpróbálja az egyik következı rendezvényüket Budapestre hozni. 1874-ben a stockholmi kongresszuson megszületett a döntés arról, hogy a következı helyszín – 1876-ban – Budapesten lesz, a Nemzeti Múzeumban. Rómer 1877-ben elfogadta a váradi püspök, Ipolyi meghívását a nagyváradi kanonoki székbe.4 * S most vissza a füzetekhez! Hogyan rajzolódik ki ez az óriási munka az évente következetesen vezetett jegyzetekbıl? Rómer 1875-ben közzétett egy felhívást, miszerint a kongresszus alkalmából kiállításon szeretnék bemutatni a Kárpát-medence ıskori leleteit. İ maga már a gyıri gimnáziumi győjteményhez kerülése óta győjtötte, meghatározta, számba vette a régészeti leleteket, 1138 helységet járt be és feltérképezte a lelıhelyeket. Errıl tanúskodnak az 1864-tıl vezetett feljegyzései is.5 1874 szeptemberében Rómer Boroszlóból/Wrocławból Krakkóba utazott, és közben leleteket győjtött.6 Számba vett ıskori leletek: – Obszidián pengék, öntött bronz, késı bronzkori szárnyas balták (XXXVIII. 47–48.) – Bronz fejsze, öntött, egy kocsi rajzával díszített (XXXVIII. 43–44.). 1875. május 23.: Pozsony/Bratislava (XXXVIII. 83–84). 1875. június 6.: Pátka-Malomhegy: tumulusok, azaz ıskori halomsírok feltérképezése Graffenried és Szenes Ede kíséretében, a temetı mellett (XXXVIII. 89–90). Szécsénytıl a Kárpátokig – obszidián magkı, állatcsontok, edények (XXXVIII. 107–108). Schlagendorf – ıskori erıdítmény rajzai (XXXVIII. 129–130). 1875. augusztus 13–15.: Rómer Poprádról Budapestre utazik. Sajógyöngyös: agyag öntıkemence (XXXVIII. 138–139). 1875. augusztus 25.: Móriczhida, Bakonybél, Somhegy, Dombháti erdı – sánc, halomsírok (XXXVIII. 150–151).

4

MAGYAR MÚZEUMI ARCKÉPCSARNOK 2002, 748–752. (Dukrét Géza, Maróti Éva, Tóth László szócikke). RÓMER FÜZETEK, XXXVIII,1874–1875. 6 RÓMER FÜZETEK, XXXVIII,1874–1875, 39–40. 5

EME 118

MARTON ERZSÉBET

1875. augusztus 27.: (Bakonyszőcs) halomsír, cserepek. 1875. augusztus 28.: Bakonyszőcs, 100 halom – Rómer rajzaival (XXXVIII. 154–156, 157). 1875. szeptember 9.: terepbejárás a Balaton körül. Endréd: szerpentin fejsze (XXXVIII. P. 185). Szántód: szerpentinbıl készült tárgy – töredékes (XXXVIII. 161–163). Zamárdi: egy zöldes-feketés, szerpentinbıl készült fejsze töredéke, Kiss György tulajdona (XXXVIII. 163–164). Balatonszemes: sötétzöld kıbalta, töredékes (167). 1875. szeptember, Budapest – Az İsrégészeti és Anthropológiai elsı magyarországi konferencia megnyitója a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében, Rómer Flóris és Ipolyi Arnold rendezésében.7 A Vasárnapi Újság cikkében Rómer beszámolt a Nemzeti Múzeumban megnyitott kiállításról, amelyen a frissen győjtött, a nemzetközi konferenciára készülı kiállítás leleteit mutatta be. Beszámolt a nemzetközi kongresszus szervezıbizottságának felállításáról, amelynek tagja lett: Rómer Flóris, Rónai Jácint bencés szerzetesek és Ipolyi Arnold katolikus püspök. 1876. szeptember 3–11. Az antropológiai és régészeti világkongresszus 8. szekciója Budapesten (8th Session of Congress for Anthropology and Archaeology, Budapest) A megnyitó a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében volt, amely ez idı tájt a Magyar Parlament Felsıházának ülésterme. A köszöntıbeszédet Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter tartotta, valamint a kongresszus tiszteletére rendezett kiállítást is megnyitotta. Az összegyőjtött és rendszerezett leletek a Felsıház üléstermében és a Nemzeti Múzeum földszinti folyosóin berendezett tárlókban sorakoztak, sőrőn egymás mellett (Beszédes Sándor fotói). A kiállítást összesen százhúszan rendezték, az újonnan alakult vármegyei vagy városi múzeumok, múzeumi egyletek és magángyőjtık. 31500 tárgyat győjtött össze maga Rómer, 22000 tétel származott múzeumoktól és magángyőjtıktıl, 9000 tárgy tartozott akkor már a Magyar Nemzeti Múzeum győjteményéhez. A legtöbb lelet Kolozsvárról érkezett, fıként bronztárgyak. Második legnagyobb adakozó a Pesti Tudományegyetem lett, harmadik a nagyváradi Régiségtani Egylet, negyedik volt a sorban a debreceni Református Fıiskola, majd a szabolcsi, vasi, békési vármegyei múzeumok következtek. A magángyőjtık ıskori tárgyait is bemutatta a kiállítás: Nyáry Jenı, Ebenhöch Ferenc – Miháldy János dunántúli kıeszközöket mutatott be győjteményébıl8, Ráth György bronztárgyakat, Graffenried Arnold, Lehóczky Tivadar és Majláth Béla Bereg és Liptó megye ıskori leleteit győjtötte össze.9 A kiállítási katalógus, a Compte-Rendue, fametszeteket publikált a tárgyakról, amelybıl 21 tábla megjelent a Vasárnapi Újságban is, ahol a kongresszus ideje alatt különkiadásban számoltak be az eseményekrıl.10 * VIP-résztvevık az 1876-os budapesti kongresszuson: Sir Arthur Evans (Knosszosz feltárója) és családja, Worsaae és Montelius (a dán és a svéd ıskori régészet alapvetı periodizációját megalkotó tipológián és nyersanyagokon alapuló kronológia népszerősítıi), Dr. Grewingh, Konrad Leemans (múzeumigazgató, Leiden, Hollandia), Lipp Vilmos (Szombathely), Kovács János (professzor Debrecenben). 7

VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1876. szeptember. Mihályinak említi a Vasárnapi Újság, de ez tévedés. A veszprémi Laczkó Dezsı Múzeum büszkesége ma is Miháldy János kıeszköz-győjteménye (Regenye Judit szíves szóbeli közlése). 9 Itt kellene megemlékeznünk Torma Zsófia tordosi és dévai ásatásairól és leleteirıl, de a sors fintora, hogy ezeknek a jelentıségére még Rómer Flóris sem figyelt fel, bár személyesen is megtekintette Torma Zsófia győjtéseit. Lásd MAKKAY 1999, 25, 20. jegyzet. 10 VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1876. szeptemberi számai. 8


119

Érdekes, hogy a korabeli újság VIP-listája milyen hiányos. Igazi „nagyágyúk” vettek még részt a konferencián, mint Pigorini, Mortillet és Virchow11 akkor épp a königsbergi egyetemrıl, de jelentıs szerepe volt a berlini antropológus-képzés elindításában is.12 A tudományos tanácsot Rómer Flóris, Ipolyi Arnold és Rónai Jácint alkotta. A konferencia hivatalos nyelve a francia volt. Kilenc szekciót szerveztek: 1. Az emberré válás legkorábbi jellemzıi Elıadók: Bertrand (Saint-Germain, igazgató, İsrégészeti Múzeum, Franciaország), comte WurmbrandGundacker (Ausztria), Broca (Párizs, Franciaország, az Embertani Társaság titkára), Jacquinot (Párizs, Franciaország), Capellini (Bologna, Olaszország), Franks (muzeológus, British Museum, Egyesült Királyság), Thomson (Boston, Amerikai Egyesült Államok), Tardy és Zawisza (Varsó/Warsaw, Lengyelország). 2. A neolitikum kıeszközeinek jellemzıi: Elıadók: Szabó József (Magyarország), Belucci (Perugia, Olaszország), Broca, Baye (Franciaország), Montelius (Dánia). 3. A bronzkor Elıadók: Chantre (Lyon, Franciaország) Pulszky Ferenc (Magyarország) – egy bevezetendı új korszakról, a rézkorról 4. A vaskor Henszlman Imre (Varsó/Warsaw) 5. A halomsírokról Mierzinszky (Varsó/Warsaw) Da Sylva (Lisszabon királyi fıépítésze, Portugália) 6. Erıdített telepek Majláth Béla (Liptó megye, Magyarország) 7. Borostyán dr. Wibergen (Svédország) Sadovsky (Krakkó/Krakow) August Franks (British Museum, Egyesült Királyság) 8. Díszítések, de a szekciót – érdeklıdés híján – törölték. 9. Embertani és néprajzi kérdések Hunfaly Pál (Budapest, Magyarország) Koperniczky (Varsó/Warsaw) Dr. Lenhossek, Paul Broca (Párizs/Paris) Dr. Schreiber Simon Arnold (pszichiáter Székesfehérvárott) Ujfalvy Jenı (professzor Párizsban, magyar). A kongresszus kirándulásai a CIAAP 1876-on: 1876. szeptember 6.: Kirándulás Gödöllı – Hatvan – Valkó útvonalon. Valkón két bronzkori hamvasztásos sírt tekintettek meg, amelyeket ebbıl az alkalomból tártak fel. Hatvan-Ökördombon

11

SOMMER 2005. Rudolf Virchow (1821–1902) a CIAP eszmeiségét szem elıtt tartva részt vett 1869-ben a DAG (Deutschen Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte) alapításában. 12 SOMMER 2005, 375.

EME 120

MARTON ERZSÉBET

bronzkori hamvasztásos sírok kerültek elı, külön demonstráció volt „az edények feltárása”, amelyet Pulszky Ferenc mutatott be. 1876. szeptember 8.: Hajókirándulás a Dunán, Érd – Százhalombatta irányában. A résztvevık megtekintettek két halom-feltárást, az ásatás vezetıi Csetneki Jelenik Elek, Kereskényi Gyula és Luczenbacher János voltak. Meglátogatták Batta – Matrica maradványait és egy római fürdıt a Civitas Matricorum területén, amelyet a kongresszus elıtt egy héttel tártak fel. 1876. szeptember 10.: Kirándulás Tószegre. Résztvevık: Pulszky Polixena, Mestroff, Mortillet, Virchow, Pigorini, Csetneki Jelenik Elek. Csetneki ásatását nézték meg, egy 100 x S130 m² -es szelvényt. 1876. szeptember 11.: Dunai hajókirándulás Magyarád – Bényi között. Melyek lettek a Rómer Flóris által szervezett 8. budapesti szekció eredményei? Megindult a paleoantropológus-képzés Pesten, és a közép-kelet-európai paleolitikum kutatása. Elfogadták a rézkor fogalmának bevezetését, amelyet Pulszky Ferenc javasolt mint a keleteurópai ıskor egyik meghatározó periódusát. Hosszasan vitatkoztak errıl, hiszen a nyugat-európai leleteken nyugvó tipológiai rendszer – amelyben a csiszolt kıeszközök, a neolitikum után a bronzkor, majd a vaskor következett – ezt nehezen tudta befogadni. Pulszky akkor még csak 42 réztárgy bemutatásával próbálta igazolni egy önálló rézkor létezését.13 Külön ki kell emelni az újonnan alapított múzeumokat (pl. a gyıri, a pozsonyi, a nagyváradi múzeumot), múzeumi egyleteket és az elsı tudományos folyóiratok megjelenését, az Archaeológiai Értesítıt, az Archaeológiai Közleményeket, valamint a kongresszus ideje alatt szervezett, hatalmas leletanyagot bemutató kiállítás katalógusát, a Compte-Rendu-t. 1876. szeptember 11-én határoztak a következı kongresszus helyszínérıl a budapesti szekció résztvevıi. Mivel 1878-ban rendezték a párizsi világkiállítást, Pulszky Ferenc javaslatára elfogadták, hogy a következı kongresszus 1880-ban kerüljön megrendezésre, Lisszabonban. * Rómer Flóris régészeti tevékenysége 1877–1888 között Rómer régészeti munkásságának megrajzolására 1877-tıl, a nagyváradi kanonokság kezdetétıl az 1880-as lisszaboni kongresszusig forrásként ismét a KÖH Könyvtárában ırzött füzetekhez fordultam. 1878–1888 közötti utazásait és az ıskori leletek leírásait a XL, XLII, XLIV. füzet tartalmazza. Rómer, XL. füzet. 89–92. 1878. június 2. Zilah és környéke, Szikszay Lajos múzeuma és győjteménye. Kıbalta Dágról, magkı Zilahról, obszidián a Vaskapu környékérıl. Leletek Mojgrádról és a Kraszna völgyébıl: Dágról nagy tömeg radiolarit penge, obszidián magkı került elı a helyiek által „drum oriasci”, azaz óriások útjának nevezett lelıhelyrıl. Tokos balták, sarlók, nagy rátett spirállal díszített urna – Rómer nem határozta meg a korát –, középsı bronzkori, gyulavarsándi edény lehet a rajz alapján. Ez is Szikszay Lajos Múzeumában.14 Magyar–román nyelvtan. Kiad. Fekete János, Rómer jegyzeteivel.15

13

HORVÁTH – M. VIRÁG 2002, 125. RÓMER FÜZETEK, XL, 1877, 92. 15 RÓMER FÜZETEK, XL, 1877, 32–33, 35. 14


121

Lisszabon Az 1880-as lisszaboni CIAAP kongresszusra való kiutazás az ı korában, és a korabeli utazási lehetıségeket figyelembe véve, komoly teljesítménynek számított.16 1880. szeptember 12-én indult el Udinébıl, hogy Dél-Franciaországon (Toulon, Marseille, Nîmes), majd Madridon keresztül szeptember 18-án megérkezzen Lisszabonba, természetesen vonattal. Október elején ugyanezt a hosszú vonatozást vállalva érkezett haza. A naplójegyzetekbıl az is kiolvasható, hogy életkora, a meleg mind-mind feszélyezhette a kongresszuson részt vevı fiatalabbak társaságában. Magányosan telt az idı a szállodában – „a győlhely messze van e hoteltól” – és a kongresszus ideje alatt. Ennek ellenére szelleme friss maradt, bár megemlékezett a régi budapesti résztvevı kollégák, Pigorini és Mortillet elıadásairól, de a legnagyobb hatást mégis Darwin tette rá, a ma már elfogadott evolúció-elmélettel. Külön kiemelte Hermann Schaffhausen17 elıadását 1880. szeptember 21-én, amelyet a darwinizmusról és az evolúcióról tartott. Feljegyezte, hogy ez volt a kongresszus leglátogatottabb szekciója. (Ez 1880-ban még az egykori természetrajztanártól és bencés szerzetestıl is figyelemre méltó!) Nem nagyon izgatta a többi elıadás, bár becsületesen próbált jegyzetelni, ideje nagy részét azonban a Lisszabonban való nézelıdéssel töltötte. Az óváros nagyon szemléletes leírását hagyta ránk, ahol tehenek sétáltak az új építéső üveg pálmaház mellett, a frissen kialakított sugárúton. A megnyitó ceremónia szeptember 20-án impozáns lehetett a királyi pár jelenlétében, de Rómert jobban érdekelte Belém, Camoens, Thula, az Alentejo, a Tejo torkolata, Sintra és az óceán: „milyen gyönyörőség itten a tengerre nézni…” Visszafelé néhány napot töltött Madridban, 1880. október 7–9 között.18 Meglátogatta Rosty Kálmánt19, a görög vázákat, a Velázquez-képeket a Pradoban, majd visszaindult Olaszország felé. Rómer jegyzetei 1880 és 1888 között 1880. szeptember 2. Szék-Nagyfalu (4. tábla). Halmok bejárása Szilágysomlyó és Nagyfalu között Torma Károllyal.20 1880. szeptember 3. Szék-Nagyfalu, halmok (2–3. tábla). 1882. április 28. Terepbejárás Dóczon: 55 leletet győjtött, fekete, kézzel formált bádeni edényeket rajzolt, késı bronzkori (avagy ma kora vaskorinak határoznánk) bronz fibulákat és római érmeket.21 1882. május 1. Végh Endre birtokán bronztő, karperec, négy bronz lunula került elı (Rómer XLIV. 852/2). 1882. június 30. Vacsora Debrecenben, a Monarchia notabilitásaival (Rómer XLIV. 849/2). Rómer még az ülésrendet is felrajzolta!22 1882. július 29. Esztár. Radiolarit pengék (Rómer XLIV. 811/2). Esztári-halom (földvár): obszidián pengék, agyagnehezék. (Rómer XLIV. 810/2). 1882. július 29. Henczida: bánya, obszidián pengék. (Rómer XLIV. 809/2). 1882 és 1889 között ıskori leletek és lelıhelyek alig szerepeltek a jegyzetek között. Rómer Flóris 1889 márciusában halt meg Nagyváradon (Oradea). 16

RÓMER FÜZETEK, XLII, 1879. március – 1880. október. Hermann Schaffhausen (1816–1893) a neandervölgyi leletek tudományos feldolgozója. SOMMER 2005, 375. 18 RÓMER FÜZETEK, XLII, 1879, 209–230. 19 MÉL 1982, 537. Rosty Kálmán jezsuita szerzetes. Született Rozsnyón 1832-ben, meghalt Kalocsán 1905-ben. Költı. Részt vett a 48-as szabadságharcban, 1863-tól Kalocsán tanár. 20 RÓMER FÜZETEK, XLII, 1879. 21 RÓMER FÜZETEK, XLIV, 1883, 863/2. 22 RÓMER FÜZETEK, XLIV, 1883, 849/2, 61–62. 17

EME 122

MARTON ERZSÉBET

* Utólag visszatekintve Rómer ıskoros régész szakmai életére, az egyik legfontosabb eredmény 1876-ban a tószegi bronzkori tell bemutatása lett a „világ” régészei elıtt. A korabeli magyar szakma nem nagyon tudott sem kronológiailag, sem a feltárás módszertanát tekintve egy bronzkori, többrétegő tell-telep feltárásával és pontos idırendi besorolásával megbirkózni. Más kérdés, hogy Rómer is halomnak tekintette, ezért mutatta meg Worsaae-nak, aki az Aarhus-halom feltárásával kezdte meg az elsı dán ısrégészeti feltárást. A lelıhelyre tett 1876. szeptember 10-i kirándulás után Pigorini (Róma) és Mortillet véleményét fogadta el a „szakma”: eszerint olyannak tekinthetı a tószegi halom, mint az észak-itáliai terramare, valamint a svájci, cölöpökre épített mocsári telepek. Ennek az is lehetett az oka, hogy akkortájt a Laposhalom lábánál feküdt a Fényes-tó. Rómer és Csetneki elıadásában szerepelt, hogy egy 1,5 m vastag réteget vágtak át, amelybıl 6000 tárgy került elı. Csak 640 darab, a leletek 10 százaléka került múzeumba.23 A látogatás során Pigorini érvei meggyızték R. Virchowot Berlinbıl, Mestorfot Kielbıl, Undsetet Oslóból a Tisza menti telep bronzkori különlegességérıl Európa ıstörténetében. Többek között ennek köszönhetıen lett Tószeg világhírő. A Tószeg-Laposhalom nevő, többrétegő telep rétegsora lett az a minta, amely évtizedekre meghatározta az európai középsı bronzkor relatív kronológiai helyzetét. A feltáráshoz kapcsolódó történetben még két mozzanat érdemel figyelmet. Eredetileg V. Gordon Childe és a cambridge-i egyetem az erısdi telep iránt is érdeklıdött, ahol László Ferenc (1873. Sepsiszentgyörgy – 1925. Kolozsvár), László Attila kolozsvári régész nagyapja kezdett ásatásokat 1907-ben.24 Childe 1925. szeptember 2-i levelezılapján, amely ma a Cambridge-i Levéltárban található, azt írja Clarknak, a tanszékvezetınek: László „…azt mondja, megint ás Erısdön, talált egy edényekkel teli házat. Ez azt jelenti, hogy ı dolgozik a terven, amit egy évvel ezelıtt javasoltam Önnek? Én soha nem hallottam az Önök végsı megállapodásáról Romániával. V. G. Childe.” (László „…tells me he is digging in Erosd again and has found a house full of vases. Does this mean he is working the plan I suggested to You a year ago? I never heard the final outcome of your negotiations with Rumania. V. G. Childe”).25 A tervet elhalasztották, és László Ferenc váratlan halálával a tárgyalások meg is szakadtak. Childe meggyızte a tanszéket, hogy Magyarországon viszont minden font többet ér, mint a korabeli Romániában, s tetejében a trianoni döntés után Magyarországot olyan nagy trauma érte, hogy az új kutatásokkal is bizonyítani akarja majd szerepét és jelenlétét Európa ıstörténetében. ĺgy 1927ben a cambridge-i egyetem régészeti tanszéke V. G. Childe részvételével inkább a Tompa Ferenc által vezetett tószegi feltárásba kapcsolódott be. Újabb érdekesség Virchow erdélyi útja, amelyre a budapesti İsrégészeti Kongresszus után több mint húsz évvel, 1898-ban került sor. Virchow Brassóba látogatott Teutsch püspök 1876-os meghívásának eleget téve, akivel épp a kongresszus alkalmából ismerkedett meg. „…Azóta több mint 20, részben igen mozgalmas év múlt el, mely idı alatt a magyar állam újrarendezıdése nagy szorongattatásba juttatta Erdélyben a régi német törzsöt…” Beszámolóját a berlini Antropológiai, Etnológiai és İsrégészeti Társaságban olvasta fel, dr. Hermann Antal26 fordításában jelent meg magyarul az Erdélyi Múzeumban.27 23

BÓNA 1994, 102–103. MAGYAR MÚZEUMI ARCKÉPCSARNOK 2002, 546 (Boór Hunor szócikke). 25 SØRENSEN – LEIGHTON 2004. 26 Hermann Antal (1851. Brassó – 1926. Szeged) irodalomtörténész, etnográfus, lásd MAGYAR MÚZEUMI ARCKÉPCSARNOK 2002, 372–374 (Hála J. – Selmeczi Kovács A. szócikke). 27 EM 1898, 404. oldalán megemlékeztek a brassói Honismereti Kör ülésén tartott beszédérıl; EM 1899, 634– 647, dr. Hermann Antal fordítása. 24


123

Összegzés Felmerülhet a kérdés: milyen pozíciót küzdött ki Rómer Flóris a magyar kutatás számára a világban, azaz az akkori európai ısrégészettel foglalkozó publikációkban és intézményekben? S milyen helyzetben vagyunk ma? Ehhez Vékony Gábor (Csengıd, 1944. december 15. – Budapest, 2004. június 10.) történész, régész és nyelvész, egyetemi docens, a történettudományok kandidátusának tudománytörténeti összegzésére hívnám fel a figyelmet:28 „Összességében azt mondhatjuk ennek a korszaknak a kutatásáról, hogy a kor színvonalán állóan modern, amelynek a II. világháborút követıen sok esetben nem volt folytatása. A két háború közötti idıszak kapcsán mindenképpen megemlítendı, hogy a 19–20. század fordulóján még a viták kereszttüzében álló magyarországi ››paleolitok‹‹, tehát az ıskıkor képe is ekkoriban körvonalazódik, jórészt Kadiç Ottokár, Kormos Tivadar s mások barlangokban végzett ásatásainak eredményeként, olyannyira, hogy 1935-ben Hillebrand Jenı (részben Kadiç adatai nyomán) már a magyarországi ıskıkor jó összefoglalását írhatta meg, fıként persze a barlangi lelıhelyek alapján.” S mit írt 2002-ben a „mai” helyzetrıl? „Méri István fáradozása és kezdeményezése ellenére ma is a településkutatás az, amelyben a magyarországi régészetnek jelentıs pótolnivalói vannak, tehetjük hozzá: minden korszakban. Ettıl eltekintve megállapítható, hogy a jelenlegi magyar régészet – s ehhez a 20. század második felének kutatása nagymértékben hozzájárult – jól körvonalazható képet tud rajzolni az ıskıkortól a középkorig minden régészeti korszakról, s ez a megállapítás akkor is érvényes, ha ezek a rajzok a 20. század második felében túlmennek a régészeti adatokból levonható következtetéseken.”

IRODALOM BANNER J – BÓNA I. – MÁRTON L. 1959 Die Ausgrabungen von L. Márton in Tószeg. AAH 10. 1–140. BÓNA I. 1979–1980 Tószeg-Laposhalom (1876–1976). SZMMö. 83–107. 1994 Tószeg-Laposhalom. In: Bóna I. – Raczky P. (eds.): Le bel Age du Bronze en Hongrie. Budapest. 101–114. BÓNA I. – STANCZIK I. 1979–1980 Separatum from the Annual of the Szolnok County Museum. 63–81, 83–107. EM Erdélyi Múzeum. Kolozsvár. FOLTINY S. 1969 The Hungarian archaeological collection of the American museum of Natural History in New York, Bloomington. Indiana University Publications 77, Bloomington. 25–32. 1976 Tószeg Pottery at the Peabody Museum of Harvard University. BJb 176. 27–32. HORVÁTH L. A. – M. VIRÁG ZS. 2002 A rézkor történeti vázlata. In: Visy Zs. (fıszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest. 125–127. MAGYAR MÚZEUMI ARCKÉPCSARNOK 2002 Magyar múzeumi arcképcsarnok. Budapest. MAKKAY J. (SZERK.) 1999 Holt lóra patkó… Tanulmányok Torma Zsófia (1840–1899) emlékezetére. Budapest. MÉL 1982 Magyar életrajzi lexikon. Budapest. 28

VÉKONY 2002, 20–21.

EME MARTON ERZSÉBET

124

RÓMER F. 1868 Az ıskori agyagmővességrıl. Századok. 413–532. Újrakiadva in: RÓMER – IPOLYI – FRAKNÓI 1981. RÓMER F. – IPOLYI A. – FRAKNÓI V. 1981 Egyház, mőveltség, történetírás. (Szerk. Rottler F.). Budapest. SCHALK, E. 1979 Fundmaterial aus Tószeg im Naturhistorischen Museum in Wien. MAGW 109. 131–146. 1981 Die frühbronzezeitliche Tellsiedlung bei Tószeg, Ostungarn, mit Fundmaterial aus der Sammlung Groningen (Niederlande) und Cambridge (Grossbritannien). Dacia NS 25. 63–129. SOMMER, U. 2005 Altertumsforschung in der Frühzeit des Verbandes. Arch. Nachrichtenblatt 10, 4. 375. SØRENSEN, M. L. S. – LEIGHTON, M. 2004 Breathing life into the archives: reflections upon decontextualisation and the curatorial history of material from Tószeg. JEA 7. 41–60. VÉKONY G. 2002 A régészeti terepkutatás története Magyarországon. In: Visy Zs. (fıszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest. 15–21.

“THIS BOOK BELONGS TO FLÓRIS FERENCZ RÓMER, CANON OF VÁRAD” A CHAPTER FROM THE HISTORY OF HUNGARIAN PREHISTORIC ARCHAEOLOGY (ABSTRACT) Flóris Rómer’s (12th of April 1815, Pozsony – 18th of March 1889, Nagyvárad) 46 small handwritten notebooks, kept in the National Széchényi Library in Budapest, were partially published by several authors. This paper presents the notebooks XXXVIII-XLIV, focusing mainly on Rómer’s efforts on preparing the 8th International Congress of Anthropology and Prehistoric Archaeology (Congrès International d’Anthropologie et Archéologie Préhistoriques – CIAAP) held at Budapest between 3rd and 11th of September 1876. The congress was associated by an archaeological exhibition which presented the prehistoric finds from the Carpathian Basin. Due to the thorough organization, a great number or artefacts were exhibited, belonging to the Hungarian National Museum (9000 pieces) as well as to different county museums and particular collections (22000 pieces). At the same time the majority of the exhibited discoveries (31500 pieces) were collected by Rómer himself in the preceding years of the congress. At the 8th session of the CIAAP a lot of important researchers from all around Europe took part, like Sir Arthur Evans, Jens Jacob Asmussen Worsaae, Oscar Montelius, Konrad Leemans, Vilmos Lipp, János Kovács. In the frame of the congress nine sections were organized: 1. The characteristics of the earliest phase of human evolution 2. The characteristics of the Neolithic stone tools 3. Bronze Age 4. Iron Age 5. Barrow graves 6. Fortified settlements 7. Amber 8. Ornaments (the section was not held) 9. Anthropological and ethnographical problems. One of the most important results of the congress was the introduction of the term of Copper Age in the scientific research, proposed by Ferencz Pulszky. Another important consequence of Rómer’s work was the presentation of the tell settlement from Tószeg-Laposhalom to the international research, which later became one of the most significant sites for the relative chronology of the European Middle Bronze Age.

EME ADATOK AZ ERDÉLYI MAGYAR RÉGÉSZET TÖRTÉNETÉHEZ

125

ADATOK AZ ERDÉLYI RÉGÉSZET ELSİ VILÁGHÁBORÚ UTÁNI TÖRTÉNETÉHEZ

VASILE PÂRVAN KÉT KIADATLAN LEVELE LÁSZLÓ FERENCHEZ 1925-BİL LÁSZLÓ ATTILA

V

asile Pârvan, a modern román régészeti iskola atyja és László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum régészként Európa-szerte ismertté vált ıre közötti kapcsolatokat méltató korábbi írásaink1 folytatásául adjuk közre a két levelet, melyre mindeddig csak hivatkozás történt.2 A Székely Nemzeti Múzeum (a továbbiakban: SzNM) irattárában ırzött, Vasile Pârvan kezével írott két levél3 egy ígéretes, kibontakozóban lévı tudományos együttmőködés tanúbizonysága, ami – régészetünk veszteségére – nem teljesedhetett ki a két tudós korai halála miatt. A levelek szövegét fakszimilében és átiratban, eredetiben, valamint magyar nyelvő fordításban mellékeljük. * Az elsı levél 1925. február 12-én Rómában íródott, német nyelven, a Római Román Intézet fejléces papírján (Şcoala Română din Roma. Accademia di Romania. Via Emilio del Cavaliere, 11.) (1, 3–4. melléklet). A levél elızménye Vasile Pârvan 1924. október 1-jén Sepsiszentgyörgyön tett látogatása,4 amikor megismerkedhetett László Ferenccel, a SzNM győjteményeivel, tudományos tevékenységével és kezdeményezhette a további együttmőködést. Ezt követıen látogathatott Szentgyörgyre Pârvan megbízásából Dionisie Pecurariu, akinek a küldetése körüli fejlemények képezik a levél közvetlen indítékát. D. Pecurariu a bukaresti Nemzeti Régiségmúzeum (Muzeul NaŃional de AntichităŃi) rajzolójaként Pârvan közeli munkatársa volt. A levélben említett megbízatása bizonyára a SzNM győjteményeibıl kiválogatott bronz- és vaskori leletek lerajzolására vonatkozik. Pârvan ebben az idıben nagyszabású mőve, a Getica végleges formába öntésén dolgozott, ami 1926-ban, egy évvel a szerzı váratlan halála elıtt jelent meg.5 Könyve elıszavában és francia nyelvő kivonatában Pârvan név szerint említi Pecurariut mint régi munkatársát, és köszönetet mond ott közölt, eredeti rajzaiért.6 A rendkívül alaposan dokumentált könyv a római kort megelızı évezredet, Dácia elıtörténetét (protohistóriáját) tekinti át. Szerzıje nemcsak a rendelkezésre álló antik forrásokat és a szakirodalmat használta fel, hanem számos múzeum és magángyőjtemény eredeti, közöletlen régészeti leletanyagát is, amit a helyszínen tanulmányozott. A könyvben fontos szerepet kaptak a román ókirályság archeológiájánál tekintélyesebb múltra visszatekintı erdélyi (és magyarországi) régészet eredményei, gazdag szakirodalma. Ezen belül is kitüntetett helyen szerepelnek a könyv lapjain a Székelyföld s különösen Háromszék, az akkori Románia régészeti szempontból egyik legjobban kutatott vidékének bronzkori, kora és késı vaskori, gazdagon illusztrált leletei. 1

LÁSZLÓ A. 1970; 1973, 183–189; 1978, 96–99; LÁSZLÓ A. 1978–1979. Pârvan életérıl és munkásságáról lásd ZUB 1974; 1975; 1983. 2 LÁSZLÓ A. 2007, 22. 3 Ezúton is köszönjük Vargha Mihály igazgató úrnak és Boér Hunornak, valamint Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a SzNM munkatársainak a levelek közlésre való átengedését, illetve a levelezés tanulmányozásához nyújtott segítséget. 4 Lásd LÁSZLÓ F. – LÁSZLÓ A. 1978, 38, 55. jegyzet. 5 PÂRVAN 1926/1982. Dolgozatunkban elıször az eredeti, majd az 1982. évi kiadás lapjaira hivatkozunk. 6 Lásd PÂRVAN 1926/1982, 2/8, 726/416.

EME 126

LÁSZLÓ ATTILA

Ezek kapcsán Pârvan többször hivatkozik László Ferenc kutatásaira és nyilvánít köszönetet a könyvben felhasznált, többnyire közöletlen leletek és adatok rendelkezésre bocsátásáért. A kerámia- és egyéb leletek mellett külön is értékelte azt a László Ferenc által készített térképet, ami a kora és késı vaskor (a Hallstatt- és La Tène-periódus) háromszéki lelıhelyeinek elterjedését ábrázolta.7 A levélben említett, mind formája, mind díszítése tekintetében érdekes fekete színő edény egyike lehetett a Hallstatt-periódus kannelúrás díszítéső, kettıs csonkakúp alakú edényeinek (bikónikus, a kor terminológiája szerint: Villanova-típusú „urnáinak”), melyek háromszéki példányaiból néhányat a Getica is bemutatott.8 Pârvan személyiségét, erkölcsi tartását illetıen figyelemre méltó a fentebb említett edény (és általában a régészeti leletek) közlésérıl megfogalmazott eszmefuttatása. A tudományos etika követelményeinek szellemében kifejti, hogy meggyızıdése szerint minden kutató rendelkezik leleteinek közlési jogával, s ı maga, mint tanár, nemcsak hogy nem sajátította ki tanítványai munkájának eredményeit, hanem buzdította ıket, hogy önállóan publikáljanak, és békésen szemet hunyt, ha saját gondolatait, következtetéseit viszontlátta fiatal munkatársai közleményeiben. Ezekre az elvekre, a szellemi tulajdon tiszteletben tartására a Getica elıszavában is hivatkozik: „Az alábbiakban, a szövegben, a jegyzetekben és az illusztráció kapcsán pontosan megjelöltem mindazt, amit bárki másnak köszönhetek, akár mint korábbi részlettanulmányt és anyagközlést, akár csupán mint elıttem győjtött leletanyagot, még akkor is, ha az illetı a legszerényebb és legképzetlenebb vidéki amatır. Így aztán más mai munkákhoz képest könnyebben meg lehet majd állapítani, hogy a könyvben mi az újdonság és mi a régebbi adat.”9 A továbbiakban a levél a Dacia. Recherches et découvertes archéologiques en Roumanie címő régészeti-ókortörténeti szakfolyóirat elsı kötetének elıkészítésére és László Ferenc közremőködésének lehetıségére vonatkozik. A munkában lévı kötet szerzıi között említett Dimitrie Mihail Teodorescu (1881–1947), Roska Márton (1880–1961), Constantin Daicovici (Daicoviciu) (1898– 1973) és Ferenczi Sándor (1894–1945) az elsı világháború után létrehozott kolozsvári román egyetem („Universitatea Daciei Superioare”) Régészeti és Éremtani Intézetének (Institutul de Arheologie şi Numismatică), a késıbbi Ókortörténeti Intézetnek (Institutul de Studii Clasice) munkatársai voltak, ami az egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárát is magába olvasztotta. Teodorescu a bukaresti Nemzeti Régiségmúzeum ırébıl lett a háború után egyetemi tanár, intézeti igazgató Kolozsvárott, s mellette indult a bánsági származású Constantin Daicoviciu tudományos pályája is. Roska Márton és Ferenczi Sándor Pósta Béla rövid élető (a Dolgozatok címő, 1910 és 1919 között megjelent tekintélyes szaklapot is kiadó) kolozsvári régészeti iskolájában nevelkedett, s a 20-as években Roska

7

Lásd PÂRVAN, 1926/1982, 366/258 (1. jegyzet), 385/216, 388/217, 421/232, 425/234, 461/265, 587/326, 590/328, 726/415; fig. 266 (Ikafalva/Icafalău), 267 (Barót/Baraolt), 268 (Bita), 269 (Illyefalva/Ilieni), 279 (Kovászna/Covasna), 280–281 (Gidófalva/Ghidfalău), 299 (Uzon/Ozun), 300 (Réty/Reti [ma: Reci]), 446 (Kézdiszentlélek/Sânzieni és Köpec/ChepeŃ [ma: Căpeni]), 447 (Sepsiszentgyörgy/Sfântu Gheorghe), 448 (Komolló/Comolău és Dálnok/Dalnic), 449 (Köpec/ChepeŃ), 451 (Oltszem/Olteni és Komolló/Comolău), 453 (Oltszem/Olteni), 454 (Csernáton/Cernat). A szövegközi rajzokon kívül az edények egy részét a kötet táblái fényképeken is bemutatják, lásd pl. XXII. 2, pl. XL: bronzkori, Hallstatt- és La Tène-kori kerámia a SzNM győjteményeibıl. Figyelemre méltó, hogy majd egy évtizeddel az impériumváltozás után egyes erdélyi helységek román elnevezése még kialakulóban volt. A fentebb említett Reti (Reci), ChepeŃi (Căpeni) mellett lásd még pl. Firighiaz (Féregyház/Firiteaz), Ghernesig (Gernyeszeg/Gorneşti), Mojna (Muzsna, Szászmuzsna/Moşna), Pişchi (Piski/Simeria), Săcheihid (Székelyhíd/Săcueni), Sângiorgiu Trascău (Torockószentgyörgy/ColŃeşti), Târgul-Mureşului (Marosvásárhely/Târgu Mureş) stb. 8 Lásd például a PÂRVAN 1926/1982, 267–268, 279–280. képeken ábrázolt edényeket. 9 Eredetiben: „Am arătat mai jos, în text, în note şi sub ilustraŃii, cu o strictă punctualitate, tot ce datoresc ca studii anterioare de amănunt şi ca material publicat, ori numai adunat, înainte de mine, oricui: pînă şi celui mai modest şi mai inocent diletant rural. Se va deosebi astfel mai uşor decît în alte scrieri contemporane partea nouă de cea veche.” Lásd PÂRVAN 1926/1982, 2/7.


127

már jónevő szakember volt.10 Jellemzı Pârvan tudománypolitikájára, hogy – identitásuk tiszteletben tartása mellett – igyekezett az erdélyi magyar régészeket is bevonni a háború után újraszervezıdı romániai tudományos életbe.11 A levélben említett Roska Márton és Ferenczi Sándor is, Pârvan felkérésére, már I. kötetétıl munkatársai lettek a Dacia c. folyóiratnak.12 Ebben az összefüggésben vetıdött fel László Ferenc közremőködése a Dacia elsı kötetében és Pârvan, illetve a román kultuszminisztérium támogatása az 1913-ban felfüggesztett erısdi ásatások újrakezdéséhez. Pârvan kezdettıl fogva számított László írására, s mint a következı levélbıl is kitőnik, a tanulmány hamarosan el is készült. A 19. század utolsó évtizedeiben ismertté vált, késı neolitikus-rézkori (más terminológia szerint eneolitikus vagy chalkolitikus), festett kerámiás Cucuteni-Tripolje körrel rokon Erısd-kultúra iránt különösen László Ferenc korszerő ásatásai nyomán nıtt meg Európa-szerte a tudományos világ érdeklıdése.13 Az erısdi ıstelepen 1907-ben elkezdett rendszeres ásatások a világháborús években megszakadtak, és folytatásukra sokáig nem nyílt lehetıség. Az elsı biztatás a neves brit régészıstörténész, V. Gordon Childe részérıl jött, aki nemcsak hogy szorgalmazta az erısdi ásatások folytatását, de már 1924-ben kieszközölte a cambridge-i egyetem régészeti múzeumának anyagi támogatását is.14 Pârvan ajánlatát követıen úgy döntöttek, hogy az 1925. évi ásatásokat a román mővelıdési minisztérium pénzén bonyolítják le, és a cambridge-i múzeummal való együttmőködést a következı évre halasztják.15 A tavaszi hónapokban László Ferenc meg is tehette javaslatát az ásatások lebonyolítását illetıen, hisz 1925. május 2-i keltezéső, alább közreadandó levelében Pârvan már jelzi, hogy egyetért a tervezett idıponttal. A munkálatokra végül is 1925. augusztus 6. és szeptember 10. között került sor. Az ásatást, az elızetes bejelentés szerint augusztus 15-én maga Pârvan is meglátogatta és késıbb meleg szavakkal emlékezett meg benyomásairól. Az ásatások eredményeit – többek között két lakóház részleges feltárását – László Ferenc már nem közölhette: szeptember 16-án váratlanul elhunyt. Kolozsváron érte a halál, ahová a kisebbségi tanárok számára kötelezı román nyelvvizsgára utazott.16 * Vasile Pârvan másik itt közreadott, immár román nyelven írott, Bukarest, 1925. május 2. keltezéső levelének tárgya László Ferenc tanulmánya az erısdi edények típusairól, amit a Dacia I. kötete számára küldött (2, 5–6. melléklet). Pârvan nyugtázza a dolgozat illusztrációját képezı táblák átvételét és néhány megjegyzést tesz a szöveg fordításával és az illusztráció szerkesztésével kapcsolatban. Megelégedését fejezi ki, hogy együttmőködésüket László Ferenc ezzel az átfogó tipológiai tanulmánnyal kezdi, ami, tegyük hozzá, az elsık között vállalkozott az Erısd-Cucuteni-Tripolje kör kerámiájának formai és stiláris elemzésére, hivatkozva az egykorú településeken fellelhetı analógiákra is.17 Pârvan segítıkész megjegyzése, hogy érdeklıdni fog a galíciai lelıhelyekre vonatkozó szakirodalom iránt, azzal függ össze, hogy tanulmánya írása során László hiányolta, hogy egyes vidékekre – így 10

Életrajzi adataikat lásd, röviden, ŞTEFĂNESCU (ED.) 1978, 117–118 (Daicoviciu), 142 (Ferenczi), 285 (Roska), 323 (Teodorescu). Megjegyzendı, hogy az 1872-ben alapított Ferencz József Tudományegyetem örökébe lépı kolozsvári román egyetem létrehozásánál, Nicolae Iorga, Dimitrie Gusti, Petru Poni és mások mellett, Vasile Pârvan is bábáskodott. Datoria vieŃii noastre címmel 1919. november 3-án ı tartotta az új egyetem nyitóelıadását, és rövid ideig (1919-1920) tanított is Kolozsváron ókori történelmet és mővészettörténetet (lásd UO. 363 és ZUB 1983, 145-147, 167-168). Pósta Béla régészeti iskolájáról lásd CSORBA 1969–1970 (1971). 11 Lásd pl. PÂRVAN 1973, 247, 274–275, 277; LÁSZLÓ A. 1973, 183–188; LÁSZLÓ F. – LÁSZLÓ A. 1978, 38–40; LÁSZLÓ A. 1978, 96–-99. 12 Lásd ROSKA 1924 (1927); FERENCZI 1924 (1927). 13 Lásd LÁSZLÓ A. 1978; 1987; 2007; 2009. 14 LÁSZLÓ A. 1973; 2009, passim. 15 UO. és LÁSZLÓ A. 1978, 97. 16 PÂRVAN 1924 (1927); LÁSZLÓ F. – LÁSZLÓ A. 1978, 41–45; LÁSZLÓ A. 1978–1979, 640, 644, fig. 2–3; LÁSZLÓ A. 1980; LÁSZLÓ A. 2009, 41–42.. 17 A tanulmány fordításban, francia nyelven jelent meg: LÁSZLÓ F. 1924 (1927); az eredeti magyar nyelvő szöveg közlése: LÁSZLÓ F. 2007.

EME 128

LÁSZLÓ ATTILA

Galíciára is – csak kevés összehasonlító adat állt rendelkezésére.18 A magyar nyelven írt dolgozat franciára fordításáról maga Pârvan gondoskodott.19 Jellemzı az is, hogy a levélben említett 14 táblát (valójában 13, edényrajzokból összeállított típustáblát és egy átfogó statisztikai táblázatot) visszaküldte a szerzınek, hogy mint szellemi tulajdont a SzNM-ban ırizzék meg azokat. A tanulmány keletkezésérıl, „történetérıl”, jelentıségérıl már írtunk.20 Itt röviden csak annyit, hogy az erısdi és néhány más településen elıkerült kerámiát bemutató tanulmányát László Ferenc eredetileg a kolozsvári Dolgozatok 1915. évi kötetében akarta közölni mint 1914-ben ugyanott publikált monografikus tanulmányának II. részét.21 A világháborús események azonban keresztülhúzták László Ferenc terveit. Így történt, hogy az idıközben kibıvített tanulmány csak jóval késıbb jelenhetett meg. Mint Pârvan levelébıl is kiderül, László elıbb az illusztrációt küldte el (bizonyára annak nyomdai elıkészítése céljából). A szöveg kézirata májusban készült el, a gépirat június 8-ára, s ez a dátum áll a nyomtatásban megjelent szöveg alatt is.22 A tanulmány a Dacia I. 1924. évi, de csak 1927-ben, László Ferenc halála után megjelent kötetében látott napvilágot. Így történhetett, hogy az elsı, a nemzetközi tudományos világnak szánt román régészeti-ókortörténeti folyóirat elsı kötetét László Ferenc tanulmánya nyitja, s a róla szóló, Pârvan által írt nekrológ zárja.23

IRODALOM CSORBA CS. 1969–1970 Pósta Béla kolozsvári régészeti iskolája és a „Dolgozatok”. DMÉ. 117–146. (1971) FERENCZI AL. (S.) 1924 (1927) Les fouilles archéologiques de Poiana Selei, près de Sarmizegetusa. Dacia I. 264–272. LÁSZLÓ A. 1970 Scrisoarea de condoleanŃă a lui Vasile Pârvan la moartea lui László Ferenc. Aluta II. 261–265. Magyar nyelvő változata: Korunk XVIII. 12. 1864–1865. 1973 Date privind viaŃa şi activitatea ştiinŃifică a lui László Ferenc în anii 1923–1925. CorespondenŃa cu V. Gordon Childe. Colaborarea cu Vasile Pârvan. StCom. 171–205. 1978 A régész. In: LÁSZLÓ F. 1978. 75–102. 1978–1979 Un schimb de scrisori între Vasile Pârvan şi Francisc László. Cercetări Istorice IX–X. 639–644. 1980 Un raport inedit asupra săpăturilor arheologice de la Ariuşd din anul 1925. Aluta 10–11. 11–21. 18

Ezt megemlíti a dolgozatát kísérı, 1925. június 8-án írott rövid levelében is, melynek csak magyar nyelvő fogalmazványát ismerjük: „Néhány napi késedelemmel küldöm értekezésem magyar szövegét. Az értekezés, bármennyire igyekeztem az anyagot összevonni, terjedelmesebb lett, mint amekkorára terveztem. A késedelem oka ebben rejlik, azt hiszem azonban, ez az értekezés elınyére válik. Sajnálom, hogy csak kevés galíciai adathoz juthattam hozzá, s Bulgáriából semmit sem közölhettem. Mindkét irodalom megszerzése érdekében több irányú utánjárást végeztem, azonban eredmény nélkül.” Lásd LÁSZLÓ A. 1978, 96. és 57. jegyzet; LÁSZLÓ A. 1978– 1979, 639–644, fig. 1 (a levél szövegével és fénymásolatával); LÁSZLÓ A. 2007, 22–23. 19 Az egyébként szöveghő fordítás csak a címet módosította, Az erısdi edények típusai helyett Az erısdi festett edények típusai/Les types de vases peints d’Ariuşd (Erısd) került a tanulmány élére. Lásd UO. 20 LÁSZLÓ A. 2007, további irodalommal. 21 Lásd LÁSZLÓ A. 2007, 22, hivatkozással László Ferenc Kovács Istvánnak írt, 1914. december 30-án kelt levelére. Az erısdi ısteleprıl írott tanulmány elsı része: LÁSZLÓ F. 1914. 22 Lásd LÁSZLÓ F. 1924 (1927), 27. 23 LÁSZLÓ F. 1924 (1927); PÂRVAN 1924 (1927).


129

1987 Un chapitre de l’histoire de la recherche de la civilisation Ariuşd-CucuteniTripolie: les fouilles d’Ariuşd dans le premier quart de notre siècle. In: Petrescu-DîmboviŃa, M. et alii (ed.): La civilisation de Cucuteni en contexte européen. Iaşi. 49–57. 2007 A 20. század eleji erısdi ásatások és a Cucuteni-Tripolje kultúra kutatásának kezdetei. Bevezetı sorok László Ferenc Az erısdi edények típusai címő tanulmányához. Dolgozatok, ÚS II. (XII). 5–30. 2009 Young V. Gordon Childe and the Transylvanian Archaeology: the archaeological correspondence between Childe and Ferenc László. EJA 12, 1–3. 35–46. LÁSZLÓ F. 1914 Ásatások az erısdi ıstelepen (1907–1912). I. közlemény. Dolgozatok V. 279–417. 1924 (1927) Les types de vases peints d’Ariuşd (Erısd). Dacia I. 1–27. 1978 Táj és tudomány. Válogatott írások (László Attila gondozásában és elıszavával). Bukarest. 2007 Az erısdi edények típusai. Dolgozatok, ÚS II. (XII). 31–48. LÁSZLÓ F. (IFJ.) – LÁSZLÓ A. 1978 Élete. In: LÁSZLÓ F. 1978. 10–45. PÂRVAN, V. 1924 (1927) Nécrologe. Dacia I. 368. 1926/1982 Getica. O protoistorie a Daciei. Bucureşti. 1926. Új kiadás: (ed. Florescu, R.) 1982. 1973 Al. Zub (ed.): CorespondenŃă şi acte. Bucureşti. ROSKA M. 1924 (1927) Recherches préhistoriques pendant l’année 1924. Dacia I. 297–306. ŞTEFĂNESCU, ŞT. (ED.) 1978 Enciclopedia istoriografiei româneşti. Bucureşti. ZUB, AL. 1974 Vasile Pârvan. Efigia cărturarului. Iaşi. 1975 Vasile Pârvan. Biobibliografie. Bucureşti. 1983 Pe urmele lui Vasile Pârvan. Bucureşti.

ANGABEN BETREFFS DER GESCHICHTE DER SIEBENBÜRGISCHEN ARCHÄOLOGIE NACH DEM ERSTEN WELTKRIEG ZWEI AN FERENC LÁSZLÓ GERICHTETE BRIEFE VON VASILE PÂRVAN AUS 1925 (ZUSAMMENFASSUNG) In den Jahren nach dem ersten Weltkrieg, als eine der bedeutenden Persönlichkeiten des kulturellen und wissenschaftlichen Lebens auf dem Weg der Umorganisierung Rumäniens, hat sich Vasile Pârvan (1882-1927) Mühe gegeben, um Mitarbeitverhältnisse mit den kulturellen Institutionen und mit den ungarischen Archäologen aus Siebenbürgen festzulegen. Die zwei handschriftliche Briefe an den Archäologe Ferenc/Francisc László (1873-1925), Kustos des Szeklerischen Nationalmuseums (SzNM) und Gymnasiallehrer am Szeklerischen Mikó Kollegium aus Sfântu Gheorghe (Sepsiszentgyörgy, Sankt Georgen, jetzt Bezirk Covasna, RO), die wir hier veröffentlichen, sind auch die vielsagende Dokumente der wissenschaftlichen Politik von Pârvan. Im ersten, in Rom, auf Deutsch geschriebenen Brief aus dem 12. Februar 1925 (Beilage 1, 3– 4) drückt sich Pârvan seinen Dank für die von László an seinem Mitarbeiter vom Nationalmuseum für Altertümer (Muzeul NaŃional de AntichităŃi) aus Bukarest, Dionisie Pecurariu erteilten Hilfe aus. Pârvan arbeitete in jener Periode zur Vollendung seines Hauptwerk, Getica. O protoistorie a Daciei (erschienen in 1926), und die im Brief erwähnte Aufgabe Pecurarius sollte die Zeichnung einiger, mit der Gelegenheit des Besuchs von Pârvan bei Sfântu Gheorghe aus dem 1. Oktober 1924 ausgewählten archäologischen Materialien aus der Sammlung des SzNM sein. Die Zeichnungen wurden zur Illustration des Buches Getica benützt, in dessen Seiten Pârvan bedankt sich für die zur Verfügungsstellung dieser unveröffentlichten Entdeckungen. Für die ethischen Prinzipien von Pârvan

EME 130

LÁSZLÓ ATTILA

ist achtungswürdig jener Teil des Briefes, wo er seine Überzeugungen betreffs der Achtung der wissenschaftlichen Eigentumsrechte, einschliesslich betreffs des Rechtes der Forscher die eigene Entdeckungen zu veröffentlichen. Im folgenden bezieht sich der Brief um die Vorbereitung für Abdruck des ersten Bandes der Zeitschrift Dacia. Recherches et découvertes archéologiques en Roumanie, und um die Mitarbeit einiger siebenbürgischen Archäologen (Dimitrie M. Teodorescu, Constantin Daicoviciu, Márton/Martin Roska, Sándor/Alexandru Ferenczi). Pârvan drückt seine Hoffnung aus, dass auch F. László mit einem Studium an diesem Band beitragen wird. Er bietet auch die Erteilung eines Betrags von 40000-50000 Lei aus den Fonds des Kultusministeriums mit dem Zweck der Wiederaufnahme von László der archäologischen Ausgrabungen in berühmter steinkupferzeitlichen Siedlung mit bemalter Keramik von Ariuşd (Erısd), begonnen in 1907, aber abgebrochen um Ausbruch des ersten Weltkrieges. Ferenc László hat sowohl die Einladung von Pârvan, damit er zur Zeitschrift Dacia mitzuarbeiten, als auch der Angebot die Ausgrabungen in Ariuşd mit der vom rumänischen Wissenschaftler erteilten finanziellen Stützung wiederzuanfangen; wobei man für das nächste Jahr die Ausgrabung im Mitarbeit mit dem Museum aus Cambridge verschiebt, womit man zu einer Übereinstimmung durch dem britischen Archäologe V. Gordon Childe angekommen ist. So, der zweite Brief von Pârvan aus dem 2. Mai 1925, der in Bukarest in der rumänischen Sprache geschrieben wurde (Beilage 2, 5–6), bestätigt den Empfang der Illustration des Studiums von F. László über die Gefässtypen von Ariuşd, und macht auch manche Beaobachtungen betreffs der Art und Weise der Zeichnungsvorstellung. Er drückt seine Dankbarkeit aus, für die Tatsache, dass László seine Mitarbeit mit diesem gründigen typologischen Studium der Keramik beginnt und er sichert den Verfasser, dass er dafür sorgen wird, dass die Übersetzung des Studiums mit der grössten Sorge sich machen wird. (Der Text der Arbeit in der ungarischen Sprache wurde von László am Anfang des Monats Juni abgeschickt und wurde in Bukarest in der französischen Sprache übersetzt.) Am Schluss des Briefes erklärt sich Pârvan einverstanden mit dem vom László für die Beginnung der archäologischen Ausgrabungen von Ariuşd vorgeschlagenen Datum. Die Arbeiten funden zwischen dem 6. August und 10. September 1925 statt. Die Ergebnisse – durch welche die teilweise Abdeckung der Überresten von zwei prähistorischen Häuser – konnten von László nicht veröffentlicht werden: er ist plötzlich am 16. September in Cluj (Kolozsvár, Klausenburg) gestorben, wo er an der rumänische Sprachprüfung gerufen wurde, die obligatorisch für die Minderheitslehrer wurde. So ist geschehen, dass das erste Band der Zeitschrift Dacia (1924, erschienen in 1927) mit dem Studium von F. László, Les types de vases peints d’Ariuşd (Erısd) anfängt und mit dem Nachruf von Vasile Pârvan über den Verfasser des Studiums (Nécrologe) sich schliesst.


1. melléklet. Vasile Pârvan 1925. február 12-i levele. Másolat

131

EME 132

LÁSZLÓ ATTILA


133

EME

134

2. melléklet. Vasile Pârvan 1925. május 2-i levele. Másolat

LÁSZLÓ ATTILA


135

3. melléklet. Vasile Pârvan 1925. február 12-i német nyelvő levelének átirata Rom, d[en] 12. Februar 1925. ŞCOALA ROMÂNĂ DIN ROMA ACCADEMIA DI ROMANIA Via Emilio Del Cavaliere 11.

Sehr geehrter Herr Doktor, Meine zahlreichen Beschäftigungen und letzthin meine Reise nach Rom liessen mir bisher keine Musse um Ihnen zu schreiben: und zwar, einerseits um Ihnen bestens zu danken für die Freundlichkeit mit der Sie meinen technischen Assistenten, H[err]n Pecurariu, in der Erfüllung seines von mir empfangenen Auftrages unterstützt haben, andererseits aber um Ihnen einige Erklärungen zu geben in Betreff der Art und Weise wie ich das wissenschaftliche zusammenwerken auffasse. Pecurariu erzählte mir nämlich, dass Sie die Absicht hatten die schön eingeritzte schwarze Vase, die sowohl der Form wie der Dekoration nach so interessant ist, selber zu publizieren. Sofort habe ich den Pecurariu gebeten Ihnen zu schreiben dass ich in diesem Falle auf Ihre Publikation erwarten werde und in meinem Buch vorher nicht einmal die Erwähnung des Gegenstandes einführen werde. Falls mein Assistent Ihnen noch nicht geschrieben hat, so haben Sie hier meine eigene Versiecherung in Betreff nicht nur dieser Kleinigkeit, sondern überhaupt des wissenschaftlichen Eigentums eines jeden Forschers, der meiner Meinung nach, vollkommener Herr seiner eigenen Entdeckungen ist, selbst in dem Falle als noch ein junger unerfahrener Mann ist und nicht gerade viel mit seiner Entdeckung anzufangen weiss, um so mehr aber als er ein so ausgezeichneter Forscher wie Sie ist. Ich habe nämlich, seit beinahe 20 Jahren, da ich Schüler habe, die Erfahrung gemacht, dass nichts schlimmer für einen Wissenschaftler ist, als dass seine Mitarbeiter sich von ihrem Oberhaupt sich als ausgenützt betrachten, und es gibt manche meiner gewesenen oder gegenwärtigen Assistenten, denen ich die eigenen Veröffentlichungen habe aufzwingen müssen, und zwar in dem Maasse, dass ihre Arbeit, trotzdem nur von ihnen unterzeichnet, vielmehr meine als ihre war. Ein Lehrer aber soll wie eine Mutter sein: er soll sich mit Vergnügen von seinem Wissen berauben lassen und ein Auge zudrücken, als er ganze-Teile seiner Vorlesungen oder mündlichen Erklärungen in den Arbeiten seiner Schüler als derer Weisheit angegeben wiederfindet.... Mein Assistent erzählte mir noch, dass Sie sich von unserer archäologischen Zeitschrift in französischer Sprache interessierten: sie ist in schönstem Gange. Unsere bisherigen Mitarbeiter aus Siebenbürgen sind: Prof. Teodorescu, Dr. Roska, Daicovici und Ferenczy [Ferenczi!], die über die neuesten Entdeckungen und Ausgrabungen (in den paläolitischen Höhlen, in Perjamos, in Sarmizegetusa, in dem Sebesgebirge, etc.) berichten werden. Wie ich Ihnen aus Anlass meines Besuches in Sf. Gheorghe erklärte, würde es mich sehr freuen auch etwas von Ihnen schon in unserem ersten Band zu haben. Desgleichen, könnte ich Ihnen in diesem Sommer, wenn Sie Lust und Musse haben, eine Summe von 40000-50000 Lei zu neuen Ausgrabungen zur Verfügung stellen: selbstverständlich aber dürften dann die Resultate ihren Platz ausschliesslich in unserer Zeitung finden, die der offizielle Organ des Ministeriums der Künste ist, das das Geld sowohl für die Ausgrabungen, wie für die Drucklegung der Ergebnisse derselben gibt. Mit der Versiecherung meiner Hochachtung und meinen besten Grüssen, Ihr V. Pârvan PS. Bin noch in Rom bis Ende März.

EME LÁSZLÓ ATTILA

136

4. melléklet. Vasile Pârvan 1925. február 12-i német nyelvő levelének magyar fordítása Roma, 1925. február 12. ŞCOALA ROMÂNĂ DIN ROMA ACCADEMIA DI ROMANIA Via Emilio Del Cavaliere 11.

Mélyen Tisztelt Doktor Úr, Sokféle elfoglaltságom és végül római utam mindeddig nem tette lehetıvé, hogy írjak Önnek: egyrészt, hogy megköszönjem szívességét, mellyel támogatta technikai asszisztensemet, Pecurariu urat, hogy teljesítse tılem kapott megbízatását, másrészt, hogy néhány felvilágosítással szolgáljak Önnek arra vonatkozóan, hogy hogyan képzelem el a tudományos együttmőködés mikéntjét. Pecurariu ugyanis elmondta, hogy Önnek az a szándéka, hogy személyesen közölje a szép, bekarcolt dísző fekete edényt, ami igen érdekes mind formája, mind díszítése tekintetében. Nyomban megkértem Pecurariut, hogy írja meg Önnek, hogy ebben az esetben én megvárom az Ön publikációját, s annak elıtte könyvemben meg sem említem az illetı tárgyat. Ha asszisztensem még nem írt volna, ezennel személyesen biztosítom Önt, nemcsak ezt a csekélységet, hanem általában minden egyes kutató tudományos tulajdonát illetıen, aki teljes mértékben ura a saját felfedezéseinek, még abban az esetben is, ha tapasztalatlanabb fiatalember és nemigen tud mit kezdeni leleteivel, s annál is inkább, ha olyan kiváló kutató, mint Ön. Én ugyanis csaknem 20 éve, amióta tanítványaim vannak, azt tapasztalom, hogy nincs rosszabb egy tudós számára, mint az, ha munkatársai úgy érzik, hogy fınökük kihasználja ıket; nem egy olyan volt vagy jelenlegi asszisztensem van, akikre jóformán rá kellett erıltetnem a saját publikációikat, mégpedig oly mértékben, hogy munkájuk, noha csak az ı nevük alatt jelent meg, inkább az enyém volt, mint az övéké. Egy tanárnak olyannak kell lennie, mint egy anyának: örömmel kell hagynia, hogy lopjanak tudásából és szemet kell hunynia, ha elıadásainak vagy szóbeli közléseinek számottevı részeit viszontlátja tanítványai munkáiban, azok bölcsességeként beállítva... Asszisztensem azt is elmondta, hogy Ön érdeklıdik francia nyelvő régészeti folyóiratunk iránt: elıkészítése a legjobb úton halad. Eddigi erdélyi munkatársaink a következık: Teodorescu professzor, dr. Roska, Daicovici és Ferenczy [Ferenczi!], akik a legújabb leletekrıl és ásatásokról fognak beszámolni (paleolitikus barlangok, Perjámos, Sarmizegetusa, Sebesi-havasok stb.). Mint már sepsiszentgyörgyi látogatásom alkalmával is mondtam, nagyon örülnék, ha már elsı kötetünk számára is kaphatnánk valamit Öntıl. Továbbá, ha kedve van és ideje engedi, az idei nyáron az Ön rendelkezésére tudok bocsátani egy 40000-50000 lejes összeget az új ásatások céljára. Az eredményeket magától értetıdıen kizárólag a mi folyóiratunkban kell majd közölni, ami a Kultuszminisztérium hivatalos orgánuma, mely biztosítja a pénzt mind az ásatásokra, mind az eredmények kinyomtatására. Kiváló tisztelettel és ıszinte üdvözlettel V. Pârvan Ui. Március végéig maradok Rómában.


137

5. melléklet. Vasile Pârvan 1925. május 2-i román nyelvő levelének átirata Bucureşti, 2 Maiu 1925 Prea Stimate Domnule Doctor, Am primit cele 14 tabele ce mi-aŃi trimes şi Vă mulŃămesc. Îndată după ce se vor fi făcut reproducerile după ele, vi le voiu înapoià pentru a le păstra în Muzeul Dvoastră, căruia aparŃin. Sunt foarte mulŃămit că vă începeŃi colaborarea cu acest frumos studiu tipologic. De traducerea articolului nu aveŃi nici-o grijă: ea se va face aici la noi cu toată atenŃiunea, iar apoi Dvoastră la corectură veŃi putea încă schimbà tot ce vi se va părea că nu a ieşit absolut satisfăcător. În chestiunea scării desenelor vom procedà aşà cum doriŃi, deşi noi avem aici metoda de a indicà in centimetri mărimea, ceea ce nu mai are nevoie de nici-un fel de alt calcul oricare ar fi reducerea fotografică. Pentru staŃiunile din GaliŃia şi cea dela HorodniŃa mă voiu interesà zilele acestea la Biblioteca Academiei şi dacă voiu găsi cevà folositor vă voiu trimete îndată volumele. Sunt de acord cu timpul când vreŃi să începeŃi săpăturile. Cu salutările mele cele mai distinse, al D[umnea]voastră V. Pârvan

6. melléklet. Vasile Pârvan 1925. május 2-i román nyelvő levelének magyar fordítása Bukarest, 1925. május 2. Mélyen Tisztelt Doktor Úr, Megkaptam a 14 táblát, amit küldött, és köszönöm szépen. Amint elkészülnek róluk a reprodukciók, visszaküldöm ıket, hogy Múzeumukban ırizzék, melynek tulajdonát képezik. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy együttmőködését ezzel a szép tipológiai tanulmánnyal kezdi. A cikk fordítására ne legyen gondja: elkészítjük itt a legnagyobb figyelemmel s a korrektúra során változtathat majd mindazon, amirıl úgy gondolja, hogy nem sikerült tökéletesen. A rajzok léptékét illetıen úgy járunk el, ahogy óhajtja, noha a mi módszerünk szerint centiméterben jelöljük meg a méretet, ami aztán semmiféle számítást nem tesz szükségessé, bármilyen mértékő legyen is majd a fényképes kicsinyítés. A galíciai településekre és Horodnicára vonatkozóan a következı napokban érdeklıdni fogok az Akadémiai Könyvtárban, s ha találok valami használhatót, nyomban elküldöm Önnek az illetı köteteket. Egyetértek az idıponttal, amikor meg akarja kezdeni az ásatásokat. Tiszteletteljes üdvözlettel V. Pârvan

EME

EME MAGYARVISTA KÖZÉPKORI TEMPLOMÁNAK ÚJONNAN FELTÁRT FRESKÓI

139

MAGYARVISTA KÖZÉPKORI TEMPLOMÁNAK ÚJONNAN FELTÁRT FRESKÓI SZABÓ TEKLA 1. A falképek feltárásának története agyarvista Kolozsvártól húsz kilométerre északnyugatra, a Nádas jobb partján fekszik. A középkorban fontos püspöki birtok temploma ma Kalotaszeg egyik legértékesebb mőemléke, s elsısorban gazdag faberendezésérıl ismert.1 A 13. század utolsó negyedében épült, az egyenes záródású szentéllyel kialakított falusi templomok csoportjához tartozik, igényes kıfaragványok díszítik. Hajója magasítására, szentélyének boltozására 1498-ban került sor.2 Falképei eddig sem voltak teljesen ismeretlenek, hiszen Pál Péter marosvásárhelyi restaurátor 1996-ban egy korábbi feltárás nyomdokain járva nyitott kutatószondát a hajó déli oldalán.3 A munkát kollégája, Kiss Lóránd és munkatársai folytatták. İk 2008 nyarán a diadalíven és a csatlakozó déli oldalfalon végezték el az újrafeltárás és konzerválás munkáját.4

M 1

A témával sokat foglalkozott Kelemen Lajos. Az 1927-ben a Pásztortőzben közölt tanulmánya kissé kibıvítve újra megjelent 1977-ben (KELEMEN 1927, 460–464; KELEMEN 1977, 88–99). A faberendezésekrıl Kelemen Lajos tanulmányain kívül lásd TOMBOR 1968, 91−92, 95, 161–162; LÁNGI–MIHÁLY 2002, 72−73. A templom gazdag faberendezésébıl legrégebbi az 1500 körül készült stallum-töredék. 1699-ben Gyalui Asztalos János festette a nyugati karzatmellvédet és annak alsó kazettáit. 1765-ben az Umling-mőhely folytatta a templomi berendezések készítését. Feltehetıleg id. Umling Lırinc munkája a déli bejárati kapu, fia, az ifj. Lırinc festette a kazettás mennyezetet. Különlegessége, hogy jelenleg az egyetlen alátámasztott mestergerendájú mennyezetünk. A padmellvédeket, a szószéket és a zsoltármutató táblát a fiatal Umlingok 1767-ben készítették. A ma zöldre mázolt keleti karzatmellvéd 1825-ben készülhetett. 2 A templomról történeti adattárral együtt lásd legutóbb MIKLÓSI-SIKES 1999, 300−302. A nyugati kapu hármas henger és horonytagú, félköríves záródású. Az oszlopfejet szılıleveles fürt és inda, illetve stilizált leveles-virág inda díszíti. A kapu fölött áttörésekkel faragott körablak látható. Figyelemfelkeltı az a férfit ábrázoló szobor, illetve nıi fejet mintázó töredék, amely 1985-ben a harangláb javításakor került elı. A szerzı a szentélybıl egykor nyíló sekrestye félköríves záródású ajtaja, valamint a félköríves diadalív, illetve az egykori dongaboltozat maradványai alapján a templom építését a 13. század utolsó negyedére tette. A csúcsíves déli kapu (a nap, a hold és a csillagok domborúan vésett jelképeivel) datálásánál figyelembe kell venni, hogy az újonnan feltárt 1400 körüli falkép a déli fal egészét fedte. 1498-ra, Vingárdi Geréb László püspökségének idejére datálhatók a szentély egyszerő mérmőves csúcsíves ablakai (a déli ablak eredeti formában, a keleti ablak átalakítva), valamint az északi és a déli falában álló szentségtartó fülkék is. Vătăşianu az 1487-es harang alapján a templom felújításának elkezdését 1498 elıttre tette (VĂTĂŞIANU 1959, 538). Entz Géza az északi kaput a magyarnagykapusi nyugati kapuhoz, a gyalui temetıbıl elıkerült és a türei református templom mellett ırzött kıfaragványokhoz rokonította. Ebben az összefüggésben az erdélyi püspök, Monoszló nembeli Péter (1270–1307) Kolozsvár körüli birtokán egy a 13. század végén mőködı építımőhely tevékenységét feltételezte, amit elkülönített a gyulafehérvári székesegyház építésén az 1270-es években dolgozó mőhelytıl (ENTZ 1968, I, 35; ENTZ 1968, II, 155; ENTZ 1994, 54, 166; ENTZ 1996, 28, 166). Kelemen Lajos az egyszerő alaprajz párhuzamaiként a Bihar megyei Kakucs, Nagybáród, Hévhó, a Kolozs megyei Kide és a Torda megyei Gerend templomát hozta fel. A gyulafehérvári mőhely munkájának tartotta (KELEMEN 1977, 90). A templom mellett álló faharangláb 1760-ban épült. Újabb átalakítást 1767-ben végeztek a templomon. Középkori harangot ıriz „ih(es)us na(za)r(enus) 1·4·8·7” felirattal (BENKİ 2002, 300). 3 LÁNGI–MIHÁLY 2002, 72−73. Gróh István Szt. Miklós lecsendesíti a tengert címő akvarellmásolatának (KÖH Fotótár 133014), valamint Pál Péter restaurátor 1996-ban nyitott 10x10 centiméteres kutatószondájának reprodukciójával. A falképeket a freskómásolatok alapján elıször DrăguŃ ismertette, 1420 körüli datálást valószínősítve (DRĂGUł 1979, 231, 267−268. kép). Legutóbb Jékely a Kolozs megyei Bádok kapcsán említette a vistai freskókat. Mindkettı készítésének idıpontját 1400 körülre tette (JÉKELY 2009, 205−207). 4 A feltárás a Dunaferr nıi kézilabdacsapat adományából valósult meg.

EME 140

SZABÓ TEKLA

A falfestményeket takaró mészréteg eltávolítása több meglepetést is tartogatott. A déli oldalon feltárt, Gróh István másolataiból Szent Miklós lecsendesíti a tengert címmel ismert ábrázolás egy dicsfényes koronás figurával egészült ki. A freskó kétségkívül az 1400 körüli stílus egyik kiemelkedı alkotása, jól illusztrálva Kolozsvár mővészeti központként betöltött fontos szerepét. E freskó mellett váratlanul egy ennél is korábbi, a 14. század elsı harmadára datálható Kálvária-kép is elıkerült, újabb darabbal egészítve ki az erdélyi ún. italobizánci stílusú falképek körét. Az épület már 1910 ıszén a kutatók látókörébe került. Ekkor közvetítette az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsa a magyarvistai egyházközség kérvényét a Mőemlékek Országos Bizottságához. Az épület vizsgálatát kérték, anyagi támogatást remélve: „Ha akár a templom a maga egészében, akár annak valamelyik része mőemlék, annak helyrehozásáról kegyeskedjék gondoskodni. Vagy ha nem is volna az, legalább útmutatást nyernénk, hogy milyen formán kell helyreállítanunk s bıvítenünk úgy, hogy stílszerő legyen.“5 A következı év tavaszán az értékek felmérésével Sztehlo Ottót, a MOB építészét bízták meg, aki megállapította, hogy a templom a boltzárókı 1498-as évszáma alapján feltételezett régiségénél öregebb, román kori eredető. Ennek ellenére nem javasolták mőemlékké nyilvánítását, így pénzbeli segélyt sem folyósítottak. Sztehlo bıvítési terveit díjtalanul a vistaiak rendelkezésére bocsátották: „kívánatosnak tartjuk, hogy az egyház által óhajtott bıvítés a fennmaradt régi részletek figyelembevételével és aesthetikai szempontból is kedvezı módon eszközöltessék.“6 Az 1912-ben elkezdett felújítás váratlan fordulatot hozott: az északi oldalon a vakolat alól „az egész nagy fal terjedelmében“, mint írják, „egész tisztán kivehetı festés“ került elı.7 A falképek feltá5

MOB Iratok 954/1910. X. 31. Az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsa a vistai református egyházközség temploma megvizsgáltatása iránti kérvényét közvetítette a MOB-hoz: „az utóbbi idıkben híveink örvendetes szaporodása arra is kényszerít, hogy ne csak javítsuk, hanem bıvítsük is templomunkat [...] Ámha minden pillanatban kívánatos is e kiáltó szükségnek helyrehozása, pótlása, mégis meg vannak kötve kezeink, mert egyfelıl anyagi erınk nincs meg rá, másfelıl meg legelsısorban templomunk eredeti régisége s ennek szépségei kötelességünkké teszik, hogy a Fıtisztelető és Méltóságos Igazgatótanácsnak alázattal jelentést tegyünk az – Isten segedelmével – talán nem távoljövıben végrehajtandó szándékunkról – oly célból, hogy méltóztassék felhívni a templomra és belsejére az Orsz. Mőemlékek Bizottságának figyelmét...“ A levél még tartalmazza a templom feltételezett datálását a boltzárókı 1498-as dátuma alapján, illetve az értékes fa berendezési tárgyak felsorolását. A vistai református egyházközség levelét 1910. szeptember 8-án keltezték. Aláírták Daróczi Ferenc református lelkész és Szallós Márton Bandi gondnok. A hivatal válaszában Sztehlo Ottót ígérte kiküldeni a templom értékeinek felmérésére. 6 MOB Iratok 273/1911. III. 31. „...megállapítottuk, hogy a templom eredetileg késı román stílusú volt, azonban 1498-ban, majd a XVIII. században erıs átalakításokon ment keresztül, úgyhogy az építés korából eredı mővészetünk [emlékei] közül csak a nyugati kapu és egy kereszt alakú mérmő maradt fenn. Ámbár a szerény templom mőemlékeink közé nem sorolható és így annak helyreállítási költségeihez hozzá nem járulhatunk, mégis kívánatosnak tartjuk, hogy az egyház által óhajtott bıvítés a fennmaradt régi részletek figyelembevételével és aesthetikai szempontból is kedvezı módon eszközöltessék, s az arra vonatkozó tervet oly kéréssel van szerencsénk a méltóságos Igazgatótanácsnak ·/· alatt megküldeni, hogy az egyházat annak alapul vételére utasítani méltóztassék.“ Sztehlo Ottó 1911-ben, 1:100-hoz léptékben készült rajzait a KÖH Tervtára ırzi. Ezek közül a pauszok a következı megnevezés és leltári szám alatt találhatók: Hosszmetszet (K– 8222. Keltezve: Budapest, 1911. V.), Homl., keresztm. (K–8223. Keltezve: Budapest, 1911. IV. 8.), Homl., keresztm. (K–8224. Eredeti megnevezése: VISTA. Ref. Templ. Bıvítés. Keltezve: Budapest, 1911. IV. 8.), Bıv. jav. (K–8225. Keltezve: felv. 1911. III. 4.), Hosszmetszet (K–8226. Keltezve: Budapest 1911.III.). Ceruza pauszon: H. á vázlatok (K–8227). Fénymásolatok: H. á rajz (K–8228), Hosszmetszet (K–8229), Á- rajz (K– 8231). A rajzok technikájának megjelölése nélkül három Manuálé (K–8230, K–8232, K–8233. Keltezve: Budapest, 1911. márc. 5.) látható, valamint egy tusrajz Távl. kép (K–8234). 7 MOB Iratok 309/1912. IV. 29. Az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsa megküldi a magyarvistai református egyházközség jelentését a templomban felfedezett régi falfestmény-nyomokról. „Templomunk belsejében, annak északi falán bizonyosan a reformáció elıtti idıkbıl származó festményt fedeztünk fel. A múlt év március havában, amikor a Mőemlékek Országos Bizottságának kiküldöttje itt járt, még nem tudtunk róla, miután több rendben le volt meszelve, s bár azelıtt is, akkor is kutattunk ilyen irányban, mindmostanáig nem bukkantunk rá. Most is a véletlen figyelmeztetett, hogy milyen vastagságú meszelés-réteg alatt keressük. Mi nem bontottunk utána csak akkora és annyi helyen, amennyirıl meggyızıdhettünk afelıl, hogy tényleg


141

rása már 1912 nyarán elkezdıdhetett, hiszen a „nagy falképsorozat“ 1913 áprilisában a MOB elöljárója által „részben kifejtett“ állapotban volt.8 A munka befejezésére, a falképek kutatására és részben lemásolására Gróh Istvánt kérték fel. A 11 darab akvarellmásolat 1913 júniusában–júliusában készült el, ıszre már a MOB tulajdonába került.9 A falképek felbukkanása a felújítási munkák mellett a restaurálást is szükségessé tette. Az egyházközség nevében írt kérvényében Daróczi Ferenc lelkész most az omladozó freskók okán remélt anyagi támogatáshoz jutni: „Az egész hajó fala mindenütt le lévén kaparva, a maga hol festett, hol leomlott, szakadozott állapotában nem mondható egyáltalán szemmegnyugtatónak. Ilyen állapotban nem tarthatjuk továbbra anélkül, hogy visszatetszést s a kellı intelligentia nélkül szőkölködıknél megdöbbenést ne keltene. A legmélyebb tisztelettel kérjük azért, hogy amennyiben lehetséges, kegyeskedjék a templom belsı falának helyreállítási és szükséges festési munkálatait már a jövı év folyamán eszközöltetni. Annyival is inkább, mivel a mostani állapot az ép és értékes festményeknek is csak kárára van, mert mi ugyan megkíméljük ıket s nem is bántja senki sem, de maga a vakolat is meg lévén helyenként rongálva, a rongálódás körül tovább kopik, ırlıdik a fal is, a festmény is.” 10

egész tisztán kivehetı festés van az egész nagy fal terjedelmében. Mikor errıl teljes tisztelettel van szerencsénk jelentést tenni, egyszersmind mély alázattal kérjük, hogy amennyiben a Fıtisztelető és Méltóságos Igazgatótanács kortörténeti vagy mővészi szempontból szükségesnek tartja, kegyeskedjék ezt akár a Mőemlékek Országos Bizottságával, akár más, az ilyenek iránt érdeklıdı intézettel vagy múzeummal közölni, hogy az megvizsgálja s ha úgy tetszik, feltakarja a festményt. Nekünk hiterısítés szempontjából nem szükséges azt feltárnunk, de viszont ha bármilyen becse volna, nem tudnánk azt úgy feltárni, hogy ne ártanánk neki sokat.“ Az április 29-én keltezett levél aláírói Daróczi Ferenc református lelkész és Mátyás János gondnok. A hivatal válaszában Sztehlo Ottót ígérte kiküldeni a templom értékeinek felmérésére. A válaszban az egyházkerületet a kiküldött szakértı megvárására utasították. Sztehlo korábbi jelentése alapján, ami szerint a templom 1498-ban jelentıs átalakításon esett át, a freskók egykorú datálását valószínősítették. 8 MOB Iratok 308/1913. IV. 21. Gróh István tanár több középkori falkép kifejtésére és lemásolására kér megbízatást. A MOB a Vallási és Közoktatási Minisztériumhoz intézett levelében a Gróh által másolásra javasolt falképeken (Guraszáda, Feldebrı, Gyır, Fogaras) felül a petıszinnyei „falképtöredék teljes kifestését, a fenntartás szempontjából szükséges helyreállítását“ és a „Kolozs megyei Vista község ref. templomában bizottságunk elöljárója által megállapított és részben kifejtett nagy falképsorozat kifejtésének kutatását és részben lemásolását“ kérelmezte. 9 MOB Iratok 838/1913. IX(?). Gróh István jelentése a magyarvistai templomban kifejtett falképekrıl, benyújtva az elkészített 11 db másolatot. Az iktatókönyv lapján érdekes megjegyzéssel: „Megírni neki, hogy a falfestményeket ne mossák másolás elıtt.“ Gróh jelentése sajnos nincs már meg. 1:4-hez léptékben készült akvarellmásolatait a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tervtára ırzi. Ezek a következık: Betlehemi gyermekgyilkosság (FM 628, MOB 600; 64 x 79 cm, 33 x 60 cm); Jézus megkeresztelése, Menekülés Egyiptomba (FM 632, MOB 604; 51 x 61 cm, 23,5 x 49 cm); Olajfák hegye, töredék (FM 630, MOB 602; 51 x 61 cm, 23,5 x 49 cm); Utolsó vacsora (FM 623, MOB 595; 64 x 79 cm, 37 x 61 cm); Krisztus ostorozása (FM 625, MOB 597; 65 x 51 cm, 46 x 29 cm); Töviskoszorúzás (FM 627, MOB 599; 65 x 51 cm, 45,5 x 31,5 cm); Keresztvitel (FM 626, MOB 598; 65 x 51 cm, 46 x 38 cm); Kálvária-jelenet (FM 622, MOB 594; 61 x 76 cm, 47 x 67 cm); Szt. Miklós lecsendesíti a tengert (FM 624, MOB 596; 64 x 79 cm, 34,5 x 64 cm); Két szent alakja (FM 629, MOB 601; 65 x 51 cm, 50 x 32 cm) és Ornamentális szegélyek (FM 631, MOB 603; 65 x 51 cm, 42 x 37 cm). A másolatok készítıjére vonatkozó rubrikában Gróh István kérdıjelesen szerepel, de a MOB-iratokból egyértelmően kiderül szerzısége. Ugyancsak téves a lapokon feltüntetett 1914-es dátum. Daróczi Ferenc egy késıbbi levele szerint a másolatok 1913 júniusában és júliusában készültek (MOB Iratok 38/1914. 01. 19.). A freskómásolatok, tervrajzok kutatásához és közléséhez nyújtott segítségért a KÖH Tervtár dolgozóinak tartozom köszönettel. 10 MOB Iratok 38/1914. I. 19. „És ugyancsak a falfestmények további megóvása és fenntartása érdekében mély tisztelettel kérjük, kegyeskedjék a templom egészen megavult fedelét is megújítani, mert a mostani fedél mellett nem sokáig maradnak meg mostani épségükben és állapotukban sem a képek – befoly a falakra a hólé és esıvíz egyaránt. Eddig is befolyt, de a képeknek a rajtuk levı többrendbeli meszelés miatt ez nem ártott, ezután azonban egészen tönkreteheti…” Az ügyirat tartalmazza „a kolozsvári államépítészeti hivatal fınöke által revideált s most tisztelettel idecsatolt” költségvetést is. A Tokai Lajos okleveles kincstári építésvezetı által 1912. augusztus 18-án készített költségvetés 5554 koronára becsülte a kiadásokat. A hetes alpont szerint „A templom falain jelenleg leduzzadt, letáskásodott régi vakolat kívül-belıl leverendı”.

EME 142

SZABÓ TEKLA

A mőértı lelkész a falképek értékének kihangsúlyozására igen helyesen felvetette a falképek keltezésének kérdését is, amit a MOB illetékesei az 1498-as átalakításokkal egyidejőnek gondoltak.11 „A templom régi, eredeti hajójának minden oldala festve volt. És nagyon régen lehetett festve, mert [a] minden kétséget kizárólag 1498-ban (felvésve a boltozat csúcsív gerinceinek összefutásánál egy kis kıpajzsra) épült régi szentélyben festményeknek semmi nyoma nincs, így a hajó falfestményei minden valószínőség szerint 1498 elıttiek, amennyiben, ha a festés alkalmával készen állott volna a szentély is, bizonyosan festették volna, vagy legalább valamit festettek volna abba is azok, akik a hajónak minden zugát telefestették.” Levelébıl kiderül az is, hogy Gróh István csak a kifestés legépebb ábrázolásairól készített akvarellmásolatokat: „Mint ilyen régi, de különben is sok nyomorúságot látott, állítólag Básta hadaitól elpusztított, sok helyt levert, mindenütt át- és átmeszelt festmények bizony nagyon hiányosan tüntetnek fel egész jeleneteket, legnagyobb részük csak töredék. Mindazáltal több egész jelenetrıl, kevesebb töredékrıl s néhány ornamentumról készült volt másolat a Nagyméltóságú Bizottság részére.”12 Az idézett levél már elırevetítette a freskók bemeszelésének veszélyét, amit az egyházközség a lelkész akarata ellenére 1917-ben határozott el.13 A MOB dörgedelmes válaszlevelében a falképek értékére és az egyházközség törvényi kötelezettségeire hívta fel a figyelmet: „az Erdélyben aránylag csekély számmal fennmaradt ily emlékek sorában a mővészettörténeti szempontból figyelemre méltók közé tartoznak, miért is azok bemutatása tudományos és mővészeti szempontból egyaránt biztosítandó és az 1881:XXXIX. törvénycikk alapján is megkövetelhetı. A festmények mint a reformáció korát megelızı egyházi mővészet emlékei a református hívekre nézve sérelmesek nem lehetnek, sıt a Kalotaszeg ısrégi mővészetének tiszteletre méltó maradványai méltó büszkeségökre szolgálhatnak. Érthetı elıttünk, hogy a festett falak megviselt, rongált állapota a laikus közönségre kellemetlen hatást gyakorol, miért is annak helyreállítása elhatároztatott és kilátásba helyeztetett, sajnos azonban a háború eseményei és az azok által elıidézett körülmények miatt e szándék megvalósítása haladékot szenvedett. A viszonyok kedvezıbbre fordultával, lehetıleg már a jövı tavasszal el fogjuk rendelni a falfestmények kijavítását, úgyhogy azok senkit sem fognak megbotránkoztatni, sıt a templom fı ékességét, a vidék büszkeségét fogják képezni.” A hivatali fenyegetés után a presbitérium jobb belátásra tért.14 Pozitív fejleményekrıl árulkodnak azok az iktatókönyvi bejegyzések is, amelyek szerint a freskók restaurálására pénzt utaltak ki.15 Gróh István felújítási tervei is elkészültek – ezeket sajnos kiselejtezték a MOB győjteményébıl. Az 1919-es iktatókönyv néma. A trianoni döntés után a mőemlékek védelmére vonatkozó 1881. évi törvény 39. törvénycikke többé már nem akadályozhatta meg a falképek bemeszelését. A késıbbi fejleményekre Kelemen Lajos 1927-ben a Pásztortőzben közölt, Debreczeni László rajzaival gazdagon illusztrált írásából következtethetünk.16 Eszerint a freskót 1920-ban meszelték be.

11

MOB Iratok 309/1912. IV. 29. MOB Iratok 38/1914. I. 19. A levelet 1913. december 20-án az egyházközség nevében Daróczi Ferenc lelkész és Mátyás János (Rácz?) egyházgondnok írta alá. 13 MOB Iratok 1016/1917. XI. 29. A presbitérium döntésérıl a bizottságot Daróczi Ferenc lelkész november 26-i levele tájékoztatta. 14 MOB Iratok 92/1918. I. 29. Daróczi Ferenc lelkész közli, hogy a presbitérium visszavonta a falképek bemeszelésére vonatkozó határozatát. 15 MOB Iratok 116/1918. II. 14. Gróh István jelenti, hogy a magyarvistai falképek helyreállítása 3600 koronát igényelne. – MOB Iratok 362/1918. V. 3. A magyarvistai falképek Gróh átal 3600 korona költséggel leendı lemásolását engedélyezi, de a költségeket majd annak idején folyósítja. MOB Iratok 392/1918. V. 18. Gróh István a magyarvistai református templom falképeinek helyreállítására 1600 korona elıleget kér. 16 KELEMEN 1927, 460–464. Debreczeni László eredeti vázlatpéldányait az Erdélyi Református Püspökség ırzi. A KÖH Tervtára Debreczeni László 1:100-hoz léptékben készült rajzfotóit a következı megnevezéssel és 12


143

Sztehlo radikálisabb tervei szerencsére nem valósultak meg. Az egyedüli újkori bıvítés az a két portikusz, amit a vistai református lelkész, Daróczi Ferenc tervezett, ezek már a felújítások idején tetıcserére szorultak. Az igazi veszély ekkor még nem hárult el, hiszen a gyülekezet továbbra is új templomot akart építeni. A húszas évek elején Kós Károly építész is bıvítési és toronyépítési tervet készített. A vázlatok annyira megtetszettek a híveknek, hogy azonnal elhatározták azok megvalósítását. A terv kivitelezését az egyházkerület akadályozta meg, Nagy Károly püspök nem adta ki az építési engedélyt.17 Ezekre a történésekre utalt Kelemen Lajos is 1927-ben megjelent írásában: „1922-ben – magának a nép egy részének az új után való vágya majdnem megsemmisítette ezt a kedves és nagybecső emléket. Szerencsére azonban a lelkész és népének fontosabb része ki tudták vinni, hogy ez a sok százados drága emlék a falu, az egyház, sıt az ország díszére maradjon. Ma aztán Kolozsvár környékének 25 kilométeres körzetében legrégibb és legszebb építészeti emléke, mely tele van az építészet, az ipar- és a népmővészet gyönyörő emlékeivel. Mindenként méltó, hogy megismerkedjünk vele.”18 2. Falkép a 14. század elsı felébıl Gróh István az elsı freskóréteg egyik jelenetét sem másolta le, feltehetıleg azért, mert azok csak töredékesen maradtak fent. Készített viszont egy táblát az ornamentális szegélyekrıl. Az akvarellmásolaton megörökített hat mustra mindegyike ehhez a korai freskóréteghez tartozik, változatossága a ciklus gazdagságára mutat rá. A hatból csak három helye azonosítható: az egyik a 2008-as feltárásban elıkerült korai Kálvária szalagmintája, egy másik a félköríves diadalívet szegélyezi, egy harmadik pedig a diadalív északi felének egyik kutatóablakában látható. A diadalív kutatóablakaiból felsejlı ábrázolások arra utalnak, hogy annak teljes felületét a 14. század elsı felére datálható freskóréteg fedte. A diadalív alsó falsávjában egy olyan fa lombkoronája kandikál elı, amit az italobizánci falképekre jellemzı technikával festettek.19 Az efölötti regiszterben egy térdelı figura sejlik fel, hosszú fehér ruhájának felületén gyöngykoszorús díszítéssel. A most elıkerült Keresztrefeszítés kiemelt része is itt, a diadalíven látható, felsı felében félköríves képkeretbe komponálva. Legépebb a Mária alakja, aki vörös maphorionba burkolózva leltári számok alatt arhiválta: A-rajz (K–11448), Részletek (K–11449), A-rajz b (K–11450), Részletek (K– 11451), Részletek (K–11452), Metszet (K–11453). 17 Az 1920 utáni felújításokról lásd SZALLÓS 1987, 298−302. Fıként Daróczi Ferenc lelkipásztor az egyházközségérıl szóló feljegyzései alapján. 1923-ban a templomot hullámlemezzel fedték. A harmincas évek közepén a mőemlék padlóköveit rendezték, a padok között „lepádimentumozták”. 1955-ben a templom belsı javításakor Szallós bontotta ki a szentély déli falának szentségtartó fülkéjét. 1977–1978 között a templom keleti oldalát két kıfallal erısítették meg, a feljárót betonból készült lépcsıkkel újították meg. Az alsó falba régi sírkövet építettek be. 18 KELEMEN 1927, 460. A tanulmányban a MOB utólag megváltoztatott, még a falképek feltárása elıtt hozott döntését fejtegeti (MOB Iratok 273/1911. III. 31.): a „Bizottság jóakaratában kétségtelenül nem volt hiány, de a Ref. Egyházkerület Igazgatótanácsának a vistai templom ügyében adott válaszában mégis ott van az a szó nélkül nem hagyható megjegyzés, hogy »a szerény templom mőemlékeink közé nem sorolható«. Ha ez az állítás a vistaihoz hasonló templomról Olasz-, Francia- vagy Németországban hangzanék el, ahol százával maradtak nagyobb, mőkincsekben gazdag templomok, egészen természetesnek találnók. Nálunk azonban az ily régi és mőbeccsel bíró, elég jó részleteket is tartalmazó épületeink oly ritkák, hogy templomainknak már korra csak egy százaléka ha régebbi, vagy ily régi, s ezek között is aztán alig akad olyan, amelyik annyi és oly sokféle érdekes ingó és ingatlan mővészeti emléket tartalmazzon, mint ez. Éppen ezért is kell részben foglalkoznunk vele, s bár teljesen megérthetjük azt a mérlegelést, mely magasabb mértéket tartalmaz: mégis saját emlékeinknél kívánatos a saját emlékeink nézıpontját venni zsinórmértékül. Mert ha nem ezt tesszük, még olyan templomokat is kizárunk a mőemlékek sorából, mint a sok tekintetben aránylag gazdag s némelyikben éppen dúsgazdag vistai templomocska, akkor mőemlékeink elıkelı válogatása után könnyő lesz megszámlálni, hogy mi marad.” 19 A bizáncias, velencei típusú faábrázolás jellegzetessége a háromfelé oszló, levélszerő lombkorona, amelyen az ágakat az alapszínre szekkó vonásokkal felvitt vonalak képezik. Más egykorú erdélyi falképen is megjelenik (pl. Csíkszentimre, Gelence, İraljaboldogfalva, Felvinc, Homoródkarácsonyfalva).

EME 144

SZABÓ TEKLA

mutat fiára. Jobbról a kezében evangéliumot tartó János apostolt festették le. A Megváltó a szereplık fölé emelkedik, keresztfája túlnyúlik a szalagornamentikás képszegély határán. A figurák arca teljes mértékben hiányzik, kézmozdulataik bizonytalanok. Krisztus képébıl szinte csak a dicsfény és az ágyékkötı maradt fenn. A falkép alsó része is elpusztult, de azért jól kivehetı a kék háttér elé festett okkersárga várfal. A kompozíció a csatlakozó déli oldalfalon alacsonyabb, vörös képkeretben folytatódik. Az itt lefestett két szereplı szintén várfal elıtt áll. Az elsı, dicsfényes figura Krisztus felé mutat. İ Longinus lehet. Szakálla és haja ısz, vállát vörös, paszományos szegélyő palást takarja, kezében pajzs és lándzsa. Egy fiatal lovag követi, kezében vörössel és ezüsttel sávozott pajzsot és lándzsát tart. Öltözete divatos: combközépig érı, leszőkített, gombsorral nyíló vörös alsó ruha fölött feltehetıleg hasonló fehér felsı ruhát és rövid fehér köpenyt visel. Csípıjén széles, alul cakkozott vörös bırövet hord, melyet kék rozettás fémveretek díszítenek. A „meglepetésszerően” elıkerült korai Kálvária az italobizánci stílus és a lineáris gótika sajátosságait ötvözi. A 14. század eleji Európa szinte egész területén megfigyelhetı ez a jelenség, ugyanakkor a falképek az uralkodó irányzat függvényében erısen különböznek. A Magyar Királyság területén is egyes freskókon túlsúlyban van a gótikus jelleg (Cserkút, Csécs), másokon az italobizánci sajátosság tisztábban érvényesült (İraljaboldogfalva, Kaporna, Csíkszentimre, Felvinc).20 A magyarvistai templomban a lineáris gótika a drapériakezelésben érhetı tetten. Az erdélyi falképen kiemelendı Krisztus ágyékkötıjének oldalra esı − nem itáliai típusú − csomózása, amire párhuzamot például a bolzanói (Dél-Tirol) székesegyház déli kapujának falképén vagy a nürnbergi Heinrich Schatz a prágai dóm számára készíttetett missaléjának kánonképén találhatunk.21 A gótikus drapériakezelés több falképre jellemzı: Mária maphorionjának lágyan hullámzó körvonalai feltőnnek Gelencén, Felvincen és Szepesdarócon is. Elmondható, hogy az esetek túlnyomó részében a freskóciklusok kialakításánál az italobizánci mesteré volt a fı szerep, csak a kevésbé fontos részleteket bízták a lineáris gótika stílusában dolgozó mesterre. Vista kifestésére is ez jellemzı, figyelmünket nem kerülhetik el az elsıdleges, a falkép egész hangulatát meghatározó italobizánci jegyek. Szembeötlıek például a jellegzetes díszítımotívumok. A vistai dupla szalagfonatos, gyöngyök hármas csoportjával díszített képkerethez hasonló egyszerőbb változatban Csíkszentimrén látható. A dicsfények drágakıberakása, rozettás díszítése Gelencén és Csíkszentimrén fordul elı. A háttér várfalának felületét ékesítı rombuszdíszítés Szepesdarócon az Angyali üdvözlet hátterében tőnik fel. Az övpárkányként megfestett akantuszleveles ornamentika is szinte elmaradhatatlan tartozéka a vizsgált falképeknek. Felfelé nézı levélcsúcsokkal kialakított variánsával Felvincen, lefele irányuló változatával pedig Csíkszentimrén találkozhatunk. Az arcok festésmódjánál – már amennyi megmaradt belılük – az italobizánci stílusra jellemzı gondos fényárnyékolásra figyelhetünk fel. A fejformák leginkább az ıraljaboldogfalvi falkép ábrázolásaihoz állnak közel. A fiatal lovag fejének töredéke az elıbbi freskó azon mesterének munkastílusára emlékeztet, aki a Mária születése-jelenetben a szolgálólányokat festette. Feltehetıleg nem jelent

20

21

A történeti Magyarország italobizánci stílusú falképeirıl, a legújabb kutatási eredmények összefoglalásával lásd SZABÓ 2009a, 89−94; SZABÓ 2009c, 209–230. A stílusjelenség elsı leírása: MOMT, 346–354. (Prokopp Mária) A felvinci templom falképeirıl: SZABÓ 2007, 143−155. Az ıraljaboldogfalvi freskó kutatásának összefoglalását lásd SZABÓ 2009b, 12−16; SZABÓ 2004, 39−64. Csíkszentimrérıl, Disznajóról: SZABÓ 2009c, 209−230; JÉKELY–KISS 2008, 50−59, 74−79. Gelencérıl: JÉKELY 2000, 129−146. Szepesdarócról, Csécsrıl, Szepeshelyrıl legutóbb TOGNER 2003, 129−137. Bolzano: TRECENTO 2001, 16, 1.1. kép (KOFLER ENGL, W.); Heinrich Schatz missaléja: fol. 42v, Prága, a Nemzeti Múzeum Könyvtára, ms. XVI B 12 (PUJMANOVÁ 1998, 258−259, XXXIV. kép. 1330 körül). A hasonló típusú ágyékkötı ellenére nagy különbségek figyelhetık meg a drapériakezelés módozataiban. Vistához leginkább a kánonkép hasonlítható, igaz, Erdélyben a redık sokkal csendesebbek. A missalé ikonográfiai sajátossága Mária véres kendıjének megjelenítése.


145

mőhelyazonosságot, de viszonyítási pontot mindenképpen nyújthat. Longinus kezének gondos kidolgozása is a falkép igényességét tükrözi, párhuzamként itt is az ıraljaboldogfalvi freskó hozható fel. Jellegzetes a színhasználata is. Csak földszíneket találunk: világos okkert a dicsfényekre és a test alapszínének festésére, sienai vöröset a ruhák és a kereszt megjelenítésére. A színeket venyige feketével sötétítették. Mésszel felhígítva ezt használták a kék elıállítására is. Vistához hasonlóan a Kálvária alakjai sötét, kék háttér elıtt tőnnek fel Szepesdarócon és Gelencén is. Akárcsak a stíluskörhöz sorolt többi alkotásnál, a vistai Keresztrefeszítés ikonográfiája is olyan kompozícióból indul ki, amelyet közép-bizánci képtípusokból a nyugati egyház követelményei szerint fejlesztettek tovább.22 Nem a kortárs bizánci mővészet, hanem ez a Komnénoszok korára jellemzı stílus hatott az itáliai duecento mővészetére is, annak a festınemzedéknek az örökségeként, amely Konstantinápoly 1204-es kifosztása után a birodalom távoli központjaiban, a balkáni királyságokban, a keresztes államokban vagy még távolabb, Nyugaton kereste megélhetését.23 A vistai kompozíció érdekessége, hogy a közép-bizánci képtípus mindkét változatát mintájának tekinthetjük. A diadalív ábrázolása a tömör háromalakos változatot követi, viszont a déli fal mellékszereplıivel kiegészülve arra a bıvített képtípusra emlékeztet, amelyen János mögött lefestették a centuriót, jellegzetes, Krisztus felé mutató gesztussal. Az ikonográfiai típus szabályos változatain a kompozíciót az ellentétes oldalon a Megváltó anyját követı két szent nı alakja ellensúlyozta. A khioszi Nea Moné mozaikjai és hasonló bizánci mővek hatására Itáliában már a 12. század utolsó felében megjelent, például az aquileiai kriptában.24 A történeti Magyarország területén a 14. század elsı felének falképein a többszereplıs típusnak több változata is fennmaradt. Sehol sem jelenítették meg az ábrázolás összes szereplıjét, így a séma egyéni változatait alakították ki. İraljaboldogfalván a római századost megfestették, de csak az egyik szent nı látható Mária mögött, sirató gesztussal. A töredékes felvinci ábrázolás a lovagok sorfalával azokra a megfogalmazásokra emlékeztet, amelyeken Longinust hitvallásában katonák egy csoportja követi.25 Az ilyen típusú kompozíciók gyakran adták a donátor-ábrázolások apropóját is, a vistai freskón is feltehetıleg ez látható. A képtípus párhuzamaként több itáliai ábrázolás is felhozható. A katonák csoportja látható például egy Guido da Siena mőhelyében 1270 körül készült táblaképen vagy Novara székesegyházának falképén; az utóbbin a lovagok arcvonása és divatos ruházata egyéni vonásokat is felvonultat.26 A harci öltözet aktualizálása Erdélyre is jellemzı, a vistai freskó mellett az ıraljaboldogfalvi Keresztrefeszítés centuriója és a felvinci Kálvária katonái is az Árpádok pajzsának többé-kevésbé helyesen megjelenített változatait hordozzák.

22

Az Angyali üdvözlet és a Keresztrefeszítés-jelenetek részletes elemzését, összehasonlítását lásd SZABÓ 2009b. A bizánci mővészet ezen idıszakáról lásd HAMANN–HALLENSLEBEN 1963; RAYONNEMENT DE BYZANCE 1999. A duecento mővészetérıl fıként GARRISON INDEX; IL DUECENTO E IL TRECENTO; BOSKOVITS 1993; DERBES 1996. A román kor festészetérıl: DEMUS 1968. A bizánci és nyugati mővészet kölcsönhatásáról fıként BYZANZ UND DER WESTEN 1984; BYZANTIUM FAITH AND POWER 2004. 24 Khioszi Nea Moné: CHATZIDAKIS 1994, 76−78. kép; Aquileia: DECKER 1958, 75. kép. Az ikonográfiai típusról lásd fıként MILLET 1960, 396−460; LCI, II, 606−642; SCHILLER 1968, II, 98−177. Irodalmi forrásai: Máté 27, 33−50; Márk 15, 22−41; Lukács 23, 33−49; János 19, 17−37. 25 Felvincen a kompozíció központi része teljesen elpusztult. A fennmaradt töredékek alapján csupán feltételezhetı, hogy ott Máriát és Jánost egyaránt a kereszt bal oldalán festették le. Az itáliai táblaképen népszerő megfogalmazás több teret ad a lovagok megjelenítésére. Lásd például azon a Guido da Siena közremőködésével készült táblaképen, amit a Pinacoteca Nazionale di Siena (No. 11) ıriz (GARRISON INDEX No. 698); az ún. Forlì mester mővén (1325 körül, GARRISON INDEX No. 260. Liverpool, Walker Art Gallery, No. WAG 3142) és egy 1290−1300 körüli toszkán eredető táblaképen (GARRISON INDEX No. 351. Edinburgh, National Gallery of Scotland). 26 GARRISON INDEX No. 298. New Haven, Yale University Art Gallery, No. 1871.2; Novara, Oratorio di San Siro: MONTEL 1986, 57. kép. 23

EME 146

SZABÓ TEKLA

Ugyanakkor falképünk diadalíven ábrázolt, félköríves képkeretbe foglalt, kissé elkülönülı központi része a Kálvária tömörebb, háromalakos sémáját követi. A történeti Magyarország területérıl a szepesdaróci és csécsi keresztrefeszítések adnak összehasonlítási alapot, vagy az a csíkszentimrei freskó, amelyen az Imago pietatis-képet a keresztrefeszítés szokványos kompozíciós elemei közé illesztve festették le. A vistai freskó hiányzó részeire csak az egykorú keresztrefeszítések alapján következtethetünk. Falképünkön sajnos nem látható, hogy Krisztus testét hogyan rögzítették a kereszthez. A középkori Magyarország ismert freskóin Krisztust bizánci módra ábrázolták, lábait külön szeg fúrja át. Az elnehezült, halott test S vonala minden falképen felismerhetı. İraljaboldogfalván a leghangsúlyosabb, a corpus ívelése Giunta Pisano ábrázolásaival rokonítható.27 Magyarvistán a térdhajlat vonalából és Krisztus testének kontúrjaiból kevésbé kecses S vonal következtethetı ki. Ez a nehézkes körvonal a gelencei és a szepesdaróci falképek Megváltójához hasonlítható. De milyen lehetett Mária kézmozdulata? Vistán csak bal kezének a kereszt felé mutató gesztusa maradt fenn. A ruha redızetébıl arra következtethetünk, hogy másik kezével is halott fia felé mutatott. A ritka mozdulatra a csíkszentimrei Imago pietatis-idézet mellett két korai 13. századi spoletói festett kereszten bukkanhatuk rá, vagy azon a századvégi ferences missalén, amelyet a salernói Museo del Duomo ıriz.28 János kézmozdulatának meghatározására is kevés támpontunk van, de feltehetıen itt is a legelterjedtebb sirató gesztussal jellemezték az apostolt, ahogy azt İraljaboldogfalva és Szepesdaróc mesterei is tették.29 Mindenképpen kiemelendı, hogy Jánost kezében az evangéliummal festették le, ami egyedi a történeti Magyarország vizsgált falképei között. Itt – a tulajdonképpen archaikusabb megfogalmazás szerint – János a krisztusi történet tanújaként jelenik meg, a Jézus fájdalmával való együttérzést hangsúlyozó formulák csak késıbb jelentek meg. A típus a duecento festészetében viszonylag ritka, a felsı Rajna-vidék mestereinek körében kedveltebb. Ennek ellenére több itáliai elıfordulása is említhetı, ilyen például az a töredékes 13. századi freskó, ami a római S. Balbinabazilika egyik bal oldali falfülkéjében maradt fenn.30 Festıje a korszakra jellemzıen kombinálta a két ismert hagyományt: az apostol bal kezében könyvet tart, jobbjával a fejét támasztja meg. Hasonló látható a bolzanói székesegyház déli kapujának timpanonjában, Heinrich Schatz már említett missaléján vagy a lıcsei Szent László-templom 1330 körüli Kálváriáján.31 Táblaképen egy Berlinghieri köréhez tartozó mester alkotása említhetı, melynek hátterében az erdélyi falképen felbukkanó várfalat is megfestették.32 A magyarvistai freskón megjelenített alacsony várfal is olyan bizánci eredető ikonográfiai elem, mely a nyugati mővészetben szinte új életre kelt. Elıképe a centurió mögött lefestett, a jeruzsálemi templomra utaló kulisszákban kereshetı. Hasonló a gelencei és szepesdaróci falképen látható. Az İraljaboldogfalván és Csíkszentimrén a jelenet két oldalát keretelı építmények már fejlettebb, csak az itáliai mővészetre jellemzı térábrázolást feltételeznek. 27

GARRISON INDEX No. 546. Bologna, Chiesa di San Domenico. 1250−1255 körül. GARRISON INDEX No. 475. London, Victoria & Albert Museum, No. 850−1900. 12. század vége − 13. század eleje; GARRISON INDEX No. 532. Bologna, Pinacoteca Nazionale, No. 1328. Rainaldo di Ranuccio, 1265. A ferences misszálét lásd DE CASTRIS 1985, 461−513. 733. kép. 29 Egyedül Gelencén hiányzik a sirató gesztus, de fejét ott is a kereszt felé hajtja. Csíkszentimrén János összekulcsolt kezére támasztja fejét. Ritka mozdulatát Deodato di Orlando egyik festett keresztjén is megtalálhatjuk (GARRISON INDEX No. 535. San Miniato al Tedesco, Conservatorio di Santa Chiara. 1301). 30 BORDI 2006, 89−92, 2. kép. 31 Lıcse: TOGNER 2003, 90. kép. 32 A Berlinghieri köréhez tartozó mester táblaképe: New Haven, Yale University of Art Gallery. 13. század eleje. BOSKOVITS 1993, 75–65, 45. kép; Lásd még a Castelfiorentinói mester (Uo. Pisa, Museo Nazionale, 1330 körül. 86, 52. kép) vagy San Gimignano Galleria del Palazzo Communale táblaképén (No. 21, STUBBLEBINE 1964, 55. kép). Az utóbbi esetében Mária kézmozdulata is emlékeztet a Vistán feltételezettre. 28


147

A felsorolt tulajdonságok még egyszer aláhúzzák, hogy az újonnan feltárt freskó az italobizánci stílus egyik kiemelkedı erdélyi példája. Felfedezése segít kiteljesíteni az utóbbi évek feltárásaival egyre inkább kristályosodó stíluskör képét, ami a freskót fedı mészréteg teljes letisztításával remélhetıleg tovább bıvülhet. 3. A 14. század végi freskó. Az eklézsia hajójának ritka ábrázolása? A 14. század elsı felének kifestése viszonylag korán kevésnek, divatjamúltnak tőnt. Az új, 1400 körüli freskóciklussal együtt a falképek a templomhajó teljes felületét befedték. Gróh István 1913-ban készített tizenegy akvarellmásolata közül tíz ezt a késıbbi kifestést ábrázolja.33 Feltehetıen ezek voltak a templom legépebb falképei. A déli oldal újra feltárt falképét kivéve (Szent Miklós lecsendesíti a tengert) a másolatok Krisztus életének különbözı állomásait adják elı. Krisztus gyermekségének ciklusából a Betlehemi gyermekgyilkosság, Jézus megkeresztelése és a Menekülés Egyiptomba látható. A passióból az Olajfák hegye, az Utolsó vacsora, Krisztus ostorozása, a Töviskoronázás, a Keresztvitel és a Kálvária jeleneteit ábrázolják.34 Gróh ikonográfiai azonosításai többnyire helyesek. A Két szent alakja elnevezéső másolaton a szereplık könyvet tartanak kezükben, ezért feltehetıleg apostolok lehetnek. A bal oldali vándorkalapot visel, Idısebb Jakab apostollal azonosítható. Az ülı apostolok sora egy olyan Utolsó ítélet-ábrázolás részét képezhette, mint amilyen például a lengyelországi Strzelniach falképein látható. Ezen a kép középpontjában mandorlába foglalva a Megváltót ábrázolták, szájában az Apokalipszis szablyáival.35 A freskókat részletesebben Vasile DrăguŃ 1979-ben ismertette. A másolatok alapján festésének idıpontját 1420 körülre tette. A vistai kompozíciók sokszereplıs, elbeszélı jellegét és a kivitelezés gyengeségeit elfedı élénk rajzot emelte ki. Felfigyelt az antik eredető öltözetek elnagyolt ábrázolására, amit fıként a különbözı fegyverzetek gondos megjelenítéséhez viszonyítva talált feltőnınek.36 Falképünket Jékely Zsombor az újonnan feltárt Kolozs megyei Bádok kapcsán említette. A szintén a gyalui püspöki birtokhoz tartozó Magyarfenes és Szászfenes, valamint a mezıségi Szék

33

A másolatok közül három publikált: Szent Miklós lecsendesíti a tengert (LÁNGI–MIHÁLY 2002, 73), az Utolsó vacsora és a Kálvária (DRĂGUł 1979, 231. 267–268. kép). 34 Sajnos nem ismerek olyan fényképet vagy másolatot, ami a falképek elrendezését mutatná. A képi program egy részét egyedül Szallós Kiss Ferenc írta le, Daróczi Ferenc lelkipásztor feljegyzéseit idézve: „Az északi fal három részre tagolódik, és háromnegyed nagyságú alakok vannak a képeken. Az északkeleti sarokban Jézus születésével kezdıdik, és ebben a sorban az utolsó kép a Jordánban való megkeresztelkedés.” (SZALLÓS 1987, 300. A Jézus születése-jelenetrıl Gróh István nem készített másolatot.) A déli falon feltárt freskó − aminek leglátványosabb része egy hajó − nagyrészt megegyezik a Szent Miklós lecsendesíti a tengert címet viselı másolattal. A Betlehemi gyermekgyilkosság maradványait a déli oldalon, a nyugati karzat alatt nyitott kutatósávban azonosítom. A csatlakozó nyugati fal freskójának meghatározása nem egyértelmő, de úgy tőnik, hogy Gróh a Töviskoronázás másolatának bal alsó sarkában a nyugati karzatfeljáró korlátját örökítette meg. A Kálvária a templomhajó északi oldalán van lefestve, egy kutatóablakban az a könyv látható, amit az akvarellen a kereszt mellett álló Szent János tart a kezében. A freskók elhelyezkedésérıl a másolatokon szereplı cosmata keretdíszek alapján is kaphatunk információkat. Két olyan ornamens van, amely egyediségének köszönhetıen jól használható a falképek helyének azonosítására. Az egyik hatágú csillagos márványberakást utánoz: ez látható a Krisztus megkeresztelése, a Menekülés Egyiptomba, illetve az Utolsó vacsora felsı keretdíszeként. A csillag egy másik, nyolcágú változata a Színeváltozás és a Kálvária alsó ornamensén látható, ezért feltételezhetı, hogy mindkettı az északi falon keresendı, feltehetıleg a felsı falsávban. 35 KARŁOWSKA-KAMZOWA 1979, 102. kép. Utolsó ítélet apostolok ülı alakjával Marosszentannán is látható. Bár az arctípusokban felfedezhetünk hasonlóságokat, a vistai kifestéshez képest a Marosvásárhelyhez közeli freskó statikusabb: az apostolok imára kulcsolt kézzel ülnek, ruhájuk szinte teljesen redık nélküli, sima. 36 DRĂGUł 1979, 231, 267–268. kép. A tiroli mővészet hatását fedezte fel, amely kiválóan ötvözte az internacionális gótika és az itáliai stílus jegyeit. Párhuzamnak elsısorban az oklándi freskókat hozta fel, amelyeket szintén csak fotókon láthatott. A stíluscsoportba még a magyarremetei szentély, a besztercei egykori ferences templom és az ıraljaboldogfalvi templom karzataljának falképeit sorolta.

EME 148

SZABÓ TEKLA

falképével együtt egy kolozsvári lokális mővészeti központ alkotásai közé sorolta.37 Véleménye szerint az egyre jobban körvonalazódó, az itáliai trecento örökségét feldolgozó freskók készítésének legvalószínőbb idıpontja a Zsigmond-korban, 1400 körül lehetett.38 Fontos kihangsúlyozni, hogy az itáliai duecento hagyományát ırzı italobizánci irányzathoz hasonlóan ez a késıbbi stílus sem önmagában, hanem az internacionális gótika és a lágy stílus hagyományaival keverten jelentkezett. A vistai freskó az itáliai hatás túlélését bizonyítja. Jékely ehhez a kolozsvári körhöz sorolta a marosszentannai freskót is. A Marosvásárhely melletti falkép egyik mesterének alkotása (Utolsó ítélet, a hajó nyugati fala) és a bádoki hajó alsó falsávjának freskói között mőhelyazonosságot feltételezett a színezés, az egyszerő kék háttér, a glóriák kiképzése, a keretdíszek, az alakok megformálása alapján. Megállapításai azért érdekesek, mert szerintem a marosszentannai szentély álló apostolai és a vistai freskók között is észlelhetık lazább hasonlóságok, bár az utóbbinál a stíluskritikai következtetések csak a falképek teljes feltárása után erısíthetık meg. Ilyen például a másolatokról ismert jeleneteken a lágy stílusra jellemzı karcsú szentek lefestése, valamint a széles homlokú, alul elkeskenyedı szakállban végzıdı arctípus alkalmazása, kis ajkakkal, kerek, táskásnak tőnı szemekkel, ívelt szemöldökökkel társulva (Utolsó ítélet, Krisztus megkeresztelése). Ugyanígy jellegzetes a fül fölött göndörödı, Zsigmond-kori hajviselet (Utolsó vacsora). Magyarvistán feltehetıleg egy másik mester festette a déli fal már feltárt freskóját és a másolatokról ismert sokszereplıs Kálváriát és Színeváltozást. 37

38

JÉKELY 2009, 194–208. A sokalakos kompozíciók alapján Vista, Szék és Magyarfenes (a hajó északi oldala) közötti szorosabb összefüggéseket feltételezett. A falképek ugyan stilisztikailag valamennyire rokoníthatók, de a kompozíciók között sem sikerült szorosabb összefüggéseket megfigyelni. Hasonló ikonográfiai típusok elıfordulnak ugyan, de ezek inkább az Európa-szerte elterjedt sémák változatai. Vistán és Magyarfenesen is a hajó északi falán a Keresztrefeszítés sokalakos változatát (a két latorral) láthatjuk, ugyanakkor az utóbbin a szereplık a lovagok egy csoportjával is kiegészültek. A szerzı által említett, Vistán és Széken is elıforduló Szent Miklós-ábrázolás hasonlóságait és különbségeit a tanulmányomban részletesen is elemzem. A Kolozsvár környéki falképfestészetrıl legelıször Balogh Jolán írt az 1935-ben felfedezett magyarfenesi falképek kapcsán, amelyeken az észak-itáliai, fıként a padovai mővészet hatását fedezte fel. „A fenesi freskók mestere bizonyára kolozsvári festı volt, mővében tehát a 14. századközépi kolozsvári mővészet stílusiránya tükrözıdik. Olasz motívumokkal kevert jellegzetes, vonalas stílusa a kolozsvári mővészetnek a német hatás elıtti állapotával ismertet meg.” A falképet annak a kolozsvári Mihály festınek tulajdonította, aki a híres szobrászok, Márton és György édesapja volt (BALOGH 1943, 18−19). Entz Géza az 1946-ban feltárt Szék kapcsán vetette fel újra a kérdést, falképeit a fenesi freskókhoz hasonlította: „Mind Szék, mind Magyarfenes mint központra Kolozsvárra utalnak. Kolozsvár 14. századi társadalmi képébe, ebbe az itáliai városokéra emlékeztetı polgári arisztokratikus életbe nagyon jól beilleszthetı a mővészetek virágzása, mely sajátos helyi gyökerei mellett az Anjouk alatt minden téren egyre mélyülı olasz–magyar kapcsolatokból táplálkozik.” Falképeit 1360–1370 tájára datálta (ENTZ − SEBESTYÉN 1947, 32−35). Darkó László a kolozsvári Szent Mihály-templom 1956–1957 közötti helyreállítása során a déli mellékszentély délkeleti falán feltételezése szerint a széki kifestéshez hasonlítható falképeket talált (DARKÓ 1957, 211−212). Az újabb kutatás késıbbi idıpontra tette a freskók készítési idejét. DrăguŃ 1979-ben Magyarfenes freskóit a 14. század utolsó elıtti évtizedére datálta, Szék és Marosszentanna freskóit is a 14. század végi stílusjelenségek között tárgyalta (DRĂGUł 1979, 207−209). 1983-ban Prokopp Mária Szék esetében még elfogadta Entz datálását, de Marosszentanna freskóit a 14. század harmadik negyedére tette (PROKOPP 1983, 115). Ugyanı 1987-ben a Marosvásárhelyhez közeli freskót Magyarfenessel együtt már az 1400 körüli emlékek között tárgyalta, a trecento jegyek mellett a lágy stílus hatását hangsúlyozta (MOMT, 605–606). Ugyanott Szék freskóit a kolozsvári déli mellékszentély falképeivel együtt 1420–1430 körülre datálták, az internacionális gótikus stílus festészete továbbélésének példájaként (MOMT, 705). Jékely 2008-ban nem tartotta valószínőnek a két utóbbi freskó ilyen késıi keltezését, szerinte az említett kolozsvári falképek az épületrész elkészülte után, vagyis a 14. század végén készülhettek. A stíluscsoport datálását a 2007−2008 folyamán feltárt bádoki freskók Szent Zsigmond-ábrázolása könnyítette, hiszen eszerint az 1387, vagyis Luxemburgi Zsigmond királlyá koronázása utáni készítés valószínősíthetı. A kérdésrıl Magyarfenes ürügyén: JÉKELY − KISS 2008, 170–184. (szentély: 14. század harmadik negyede; hajó: 14. század utolsó harmada – 15. század eleje; ugyanott lásd 8–25. Bádok; 214–244. Marosszentanna); illetve részletesebben Bádok kapcsán: JÉKELY 2009, 194–208. Marosszentanna újonnan restaurált freskóiról lásd JENEI ET ALII 2003, 429−437. 1375 körül. Szászfenesrıl: LÁNGI − MIHÁLY 2002, 98–99; HORVÁTH − GONDOS 2006, 166–173.


149

A szereplık zömökebbek, az arcvonások kialakítása rajzosabb, az itáliai típusú modellálás kevésbé jellemzı. Olyan konvencionális 14. század végi jegyek is megjelennek, mint a szemöldökök kissé fordított ívelése (Szent Miklós, a Kálvária szereplıi). Hasonló tulajdonságok Magyarfenesen fıként a szentély ábrázolásain figyelhetık meg, de Széken is elıfordulnak. Ugyanakkor a freskók jelenlegi állapotában nem találtam mőhelyazonosságra utaló jeleket, de a felsorolt tulajdonságok megerısítik a vistai falkép e stíluskörbe tartozását. Vistán a trecendeszk falképek egyik legnyilvánvalóbb jellegzetessége, a cosmata keretdísz is elıfordul. A falképünkön nyolcágú csillagként ható keretdíszhez hasonló mustrát például Széken, Barcaszentpéteren és Magyarfenesen (a szentély keleti falán) láthatunk.39 A hatágú csillagot formázó ornamentika többek között Magyarfenesen (a szentély déli falán álló apostolok képét keretezve), Bádokon és Marosszentannán fedezhetı fel. * A déli oldal nemrégen újra feltárt kompozícióját Gróh a Szent Miklós lecsendesíti a tengert címmel azonosította, s azonosítását nem vitatta a szakirodalom sem. Nyilvánvaló, hogy a másolaton nem csak egy püspökszentet látunk egy hajóval. A vitorlástól jobbra méltánytalanul elhallgatva a gyermekét karján tartó, Hodegétria típusú Madonna áll. Elıtte tonzúrás papi méltóság térdel. A püspökszenttıl, feltehetıleg Szent Miklóstól balra egy újabb, áldást osztó gloriolás figura, Idısebb Szent Jakab apostol látható. A zarándokok védıszentjét jellegzetes kalappal, köpennyel és tarisznyával ábrázolták.40 Az új feltárás során a szentek sora kiegészült egy koronát viselı, dicsfényes figurával. A töredék Máriától jobbra, az utólag nyitott déli kapu által roncsolt falfelületrıl került elı. Gyakorlatilag csak a fej felsı harmada maradt fenn, ezért közelebbrıl nem azonosítható. Támpontot a falkép donátorának neve adhat, hiszen itt feltehetıleg védıszentjének kultuszképét jelenítette meg.41 Az ábrázolás központi részének ikonográfiája is felvet kérdéseket. Szent Miklós csodatételével egy a tengeren hánykolódó hajó matrózainak életét mentette meg. Az utazók Myrába érkezve ismerték fel a püspökben megmentıjüket.42 A tengeri vihar lecsendesítése több erdélyi falképen látható. Brassóban, a Szent Bertalan-templom freskóján a püspökszent maga is a hajóban áll, ahogy a korai ikonok, táblaképek többségén.43 A Kolozsvárhoz közeli Széken Szent Miklóst a vitorlástól jobbra, fás ligetben állva, kissé az imádkozók felé fordulva, szintén áldást osztva festették le.44 Mindkét töredékes 39

A Vistán nyolcágú csillagos cosmata keretdísz kilenc kis négyzetbıl összerakott geometrikus ornamentika ismétlésébıl áll. Közepe egy vörös négyzet, ehhez keresztet formázva négy világos négyzet illeszkedik, a sarkokba pedig vörös vagy világos négyzetek kerülnek. A kereszt szárát adó világos négyzetek sötétkékkel (venyige feketével) átlósan tovább osztottak, világos homokóra (rombusz) mintázatot formálva. A felsorolt párhuzamok hasonló munkamódszerrel, de eltérı színkitöltéssel (vörös központi mustra, sötét homokóra, vörös saroknégyzetek) készültek, a hatás már nem csillagszerő. Lásd LÁNGI–MIHÁLY 2002, 102–103 (Szék); JENEI 2007, 80–83 (Barcaszentpéter). 40 BRAUN 1943, 346−350; LCI 7, 23−39. 41 A koronás fı lehet Szent Zsigmond is. Biztosan azonosítható ábrázolása a közeli Bádokon látható. 42 Szent Miklós ikonográfiájáról lásd LCI 8, 51–58. Bár nem hagyott hátra írásokat, az egyház mégis fı pásztorának, védelmezıjének és közvetítıjének tartotta. Kultusza 15. századi elıretörésének több oka lehetett, eredetileg a vízi utazók és kereskedık oltalmazója volt, késıbb egyre több mesterségnek lett a pártfogója. A középkorban a purgatórium szentjének is tartották. 43 RADOCSAY 1954, 121. Értelmezése szerint itt a püspökszent mint psychopompos látható: a falkép a Szent Miklós kíséretében vitorláshajón mennybe repülı lelkeket ábrázolja. A falmezı másik oldalán a pokol bugyra vagy egy mártírium-jelenet látható. 44 A déli mellékszentély északi falán. Mellette egy másik képmezıben feltehetıleg az Utolsó ítéletet ábrázolták. Szintén itt kezdıdik, majd a csatlakozó déli oldalfalon folytatódik a Szent Orsolya-legenda is. Az 1946 nyarán K. Sebestyén József által feltárt és konzervált széki freskókat és a templom részletes bemutatását lásd ENTZ − SEBESTYÉN 1947, 34–35, 20. kép. Entz Géza a freskókat 1360–1370-ra keltezte. A hajó típusát a brassói Szent Bertalan-templom hasonló ábrázolásához rokonította: „A vitorla gerezdes formája tökéletesen egyforma Brassóban, Széken és Szent Simon zárai ezüstkoporsójának viharjelenetén. Ez utóbbin még a hajót ostromló

EME 150

SZABÓ TEKLA

falképen a hajóban polgári ruhát viselı figurák ülnek, vegyesen nık és férfiak. Egyesek imádkoznak, arcukon kétségbeesés. A csodatétel elterjedt ikonográfiáját összehasonlítva a vistai ábrázolással, az utóbbin feltőnı, hogy amíg a vitorlásnak az áldó püspökszent felé esı része a témának megfelelı, addig a másik fele eltér ettıl. A divatosan öltözött szereplık között, a hajó közepén feltőnı egy arcát maphorionjába burkolt kezével elfedı nıalak jelenléte.45 Homlokán határozott szekkó fehér ecsetvonásokkal felvitt csillag ragyog, a Szőz Tengernek csillaga megnevezését illusztrálva.46 Szintén rendhagyónak tőnik az a fejét részben csuklyával fedı, tonzúrás férfi, aki a hajó orrában térdelve, Mária kultuszképe felé fordulva imádkozik. A vistai ábrázoláson több olyan ikonográfiai elemre találhatunk, ami Giottónak a római Szent Péter-bazilika elıcsarnokába készített monumentális Navicella-mozaikján is elıfordul. Igaz, ezek szinte csak kiegészítik a kompozíciót, lényegi elemei nem követik a római egyházat szimbolizáló elıképet. A vitorlásból hiányoznak az apostolok, ahogy a képtér jobb oldaláról a kételkedı Pétert a tengerbıl kiemelı Jézus ábrázolása, Isten kegyességét mutatva. Viszont az erdélyi falképen is megjelennek a szárnyas széldémonok, Máté evangéliumának sorait illusztrálva: „A hajó pedig immár a tenger közepén vala, a haboktól háborgatva; mivelhogy a szél szemben fújt vala” (Máté 14, 24). Hasonló toposz a vitorlás közepén ülı, fejét kezével eltakaró apostol, akinek gesztusát Vistán a Szőz ismételi. A harmadik távoli hasonlóság a képtér jobb oldalán megjelenített fıpapi donátor.47 Ezek az apró elemek arra utalnak, hogy falképünk festıje ismerte Giotto mozaikképét vagy annak valamelyik változatát. Az új ikonográfia szinte azonnal népszerővé vált, elsı, az Alpoktól nyugatra megjelenı változata röviddel 1320 után már feltőnt a strasbourgi St. Pierre-le-Jeune falképén.48 Hasonló megfogalmazások Erdély területére is eljutottak. Töredékes, ezért nehezen datálható, feltehetıleg Navicella-kép a zsolnai romtemplom szentélyének északi faláról került elı.49 A monumentális freskón az árboc és több dicsfényes, a hajóban ülı férfi alakja vehetı ki.50 meredek hullámok dekoratív játéka is megegyezik a széki festménnyel.” Lásd még RADOCSAY 1954, 214– 215; DRĂGUł 1979, 218; PROKOPP 1993, 102−103. Legutóbb LÁNGI–MIHÁLY 2002, 102–103. 45 A bizánci mővészetben a Szent történet-ábrázolások elengedhetetlen eleme a vélummal fedett kéz megjelenítése. A katolikus rítusban is szokás a misztérium lefedése lepellel, illetve a vélum használata a szent tárgyak megfogásához. 46 KATOLIKUS LEXIKON. Mária megszólítása Tengernek Csillagaként (lat. Stella Maris) Szent Bernátnak vagy Venantius Fortunatusnak tulajdonított. Minden bizonnyal 1000 elıtt keletkezett az Ave maris stella (Üdvöz légy, tengernek csillaga) himnusz elsı sora alapján. Az imádság szövegét hivatkozásokkal lásd KATOLIKUS EGYHÁZI ÉNEKEK. 47 KÖHREN-JANSEN 1993, 1. kép. A római falkép eredetije nem maradt fenn, csak Orazio Maneti 1674-ben kisebb térre adaptált változata. Érdekesek azok a másolatok és változatok, amelyeket a quattrocento festıi készítettek, többek között az arezzói Parri di Spinello (KÖHREN-JANSEN 1993, 74–76. kép). A vistai ábrázolásról hiányoznak a Rómában a képtér bal oldalán megjelenített, feltehetıleg Jeruzsálemre utaló városarchitektúrák, az ugyanott megfestett halász (a szerzı a reménység szimbólumaként értelmezte) és a felhıkön ülı szakállas figurák is. A kompozíció magva, a Máté evangéliumában olvasható történet illusztrálása a tengeren járó Jézussal és a kételkedı Péter felemelésével a tengerbıl (Máté 14, 22−33) már korábban is ismert volt. A kora-keresztény idıkben is népszerő ábrázolás kedveltségéhez hozzájárult, hogy a személyes Megváltás gondolata főzıdött hozzá, Isten kegyességét mutatva, aki a kétkedı Pétert pillanatnyi emberi gyengesége ellenére is megmentette. Elsı megjelenítése a 3. század elsı felére datálható DuraEuroposz baptisztériumában látható (KÖHREN-JANSEN 1993, 47−80, 9−10. kép). Giotto Jézus életének ciklusából kiragadva, új értelmezést adott a régi ikonográfiának, s ezt az ábrázolás helye, monumentális mérete is hangsúlyozta. Egyik rendeltetése az volt, hogy magára vonja a zarándokok figyelmét, akik a bazilika átriumába lépve kelet felé szoktak fordulni, hogy imádják a napot. 48 KÖHREN-JANSEN 1993, 160−174, 47. kép. 49 A falképre és annak tragikus állapotára Kiss Loránd restaurátor a közelmúltban hívta fel a figyelmet. A hajóábrázolás fotóját 2008 novemberében, a Mőemlékvédelem Erdélyben konferencián vetítette. A rendelkezésemre bocsátott felvételekért köszönettel tartozom. 50 A Máté evangéliuma alapján megfestett képekhez nagyon hasonlóak (Máté 14, 22−33) azok a János evangéliumát követı (János 21, 1−14) ábrázolások, amelyek a csodálatos halászatot elevenítik fel. Ezeken általában Pétert a tó széle felé, Krisztus irányába úszva ábrázolták (KÖHREN-JANSEN 1993, 47−80). Johannes


151

Ugyanakkor a vistai freskó más elemei, különösen a vitorlásban ülı, feltehetıleg Stella Maris glória nélküli alakja, aki ragyogásával a tenger háborgó hullámai közül kivezérli az áhítatos embert, jobban emlékeztet azokra a képekre, amelyeken a hajó-egyház metaforát a Megváltó kettıs ábrázolása erısítette. Ezeken többnyire Krisztus kormányozza a gyızedelmes egyház hajóját, melynek árbocát a feszület képezi. Ritkábban Máriát is lefestették rectrix in naviculaként.51 A vitorlásban az üdvözülteket minden társadalmi réteget felölelve ábrázolták. A hajóban a pápa, fıpapok, királyok és egyszerő hívık állnak, általában dicsfény nélkül, hiszen aki a mennyországba kerül, az mind szent, még ha a földön nem is volt szentté avatva. Az Ecclesia triumphans allegóriájának a 15. században egyre népszerőbb példái közül az egyik legérdekesebb Winand von Steeg Adamas colluctancium aquilarum könyvének az illusztrációja. A konstanzi zsinatról hazatérı, Zsigmond király kíséretéhez tartozó szerzı mővét 1419. március 26-án fejezte be az esztergomi érseki várban.52 Hasonló, ugyancsak 15. századi ábrázolás Székelydályán a szentély északi falán, a Köpönyeges Mária közelében látható. A Huszka József akvarellmásolatáról ismert freskón az árboc keresztre feszítés jelenete a Szőz és Szent János térdelı figurájával is kiegészült. A fedélzetet benépesítı dicsfény nélküli csoport, a pápa, egy püspök, koronás fık, valamint egyszerő emberek a másolaton jól beazonosíthatók. A kormányos nem látható. Figyelemre méltó még a hajótest fölött, a vitorláktól jobbra, kapus-tornyos háttér elıtt teljes alakban megjelenített lovagok rejtélyes csoportja, akik közül az elsı Krisztus felé mutat. A szivárványszínő kapu elıtt egy dicsfényes figura − talán a mennyország kapuját ırzı angyal −, kissé távolabb pedig egy csúcsos süveges-kucsmás, csupasz arcú szereplı és egy szakállas férfi látható. A keresztrefeszítés-ábrázolások ikonográfiából merítve a hitüket megvalló emberek lehetnek, talán a donátorok. İk a földön küzdı egyház tagjai, az üdvözültektıl és az angyaloktól, a gyızedelmes egyház tagjaitól remélhetnek segítséget az Isten örök országába vezetı úton. A freskó Székelydályán, ahogy Vistán is, minden bizonnyal összefügg a Mária-képpel: a Megváltó az üdvözülés felé vezeti az emberiséget, a Szent Szőz pedig a Paradicsom kapujában közbenjár és oltalmazza a lelkeket.53 Aquila felirattal 1380-ra datált bántornyai falképe is ábrázolja a halászatot. Sajnos csak a freskó jobb fele maradt fenn, de lényegi elemei így is tisztán kivehetık (GOTIK IN SLOWENIEN, 127−128. katalógusszám, 127b kép). A Szent Péter elhivatásához kapcsolódó ikonográfiai azonosítás lehetısége fennáll Zsolna esetében is. Megjegyzendı, hogy a képtípusok keveredése igen gyakori. A Navicella nem zárja ki a halászat ábrázolását, így látható például az arezzói Parri di Spinello azon a rajzváltozatán is, amit a bayonne-i Musée Bonnat ıriz (KÖHREN-JANSEN 1993, 76. kép). 51 Más változataiban a kormánynál Péter vagy a pápa ül. Péter kiemelését a tengerbıl nem ábrázolták. LCI 4, 61−67. 52 MAROSI 2006, 463−464, 5.35. katalógustétel. Vatican, Biblioteca Apostolica Vaticana, Palat. Lat. 412. Lásd még ugyanı: 2005, 217−224. Az Adamas hét részbıl áll. Az elsı három a III. Lajos választófejedelemhez címzett dedikációt, az ábécérendbe szedett regisztert és a címet magyarázó prohemiumot tartalmazza. Az egymással küzdı sasok gyémántja a sas-allegóriák a gyémánt facettáihoz hasonlóan sokféle kifejtését ígéri. Ugyanakkor a gyémánt Krisztus és egyházának szimbóluma, amelyik megtöri a mágnes, azaz az ördög erejét. Ezt követi az a fejezet, amelyet a szerzı az egyházzal kapcsolatos fogalmak meghatározásának szentelt: ecclesia triumphans, militans, malignanter repugnans, succumbens. Az utolsó három fejezet közvetlenül utal a konstanzi zsinat eseményeire, az egyház ellenségeivel vívott harcát illusztrálva (ecclesia gradiens, ecclesia navigans, ecclesia volans). Errıl bıvebben: OBRIST 1983, 136–143; GRAF 1992, 344–351. A kereszt-allegória és a hajó együttes ábrázolása Rudolf von Sachsen egyik leírása alapján készült. A szövegtıl eltérıen Winand a pápát az egyházközösség körében, a vitorlásban ábrázolta. A tajtékzó tengeren Krisztus által kormányozott hajó motívuma már a keresztes hadjáratok alatt népszerő dalok szövegében is megtalálható, például az ún. Ezzo-dalban. 53 Még nincs újra feltárva, de kutatóablakokat már nyitottak. A székelydályai munkálatokról Pál Péter restaurátor a Mőemlékvédelem Erdélyben konferencián, 2008 novemberében számolt be. Az oltalmazást a Szőz képe alatt, a tabernákulum két oldalán ábrázolt, imára kulcsolt kező két nıi szent közbenjáró gesztusa is erısíti. Gombosi Beatrix a Köpönyeges Mária megjelenítése kapcsán írta le a hajó-ábrázolást. Szerinte a Szőzanya oltalmában elhelyezett eukarisztia a Mária Gravida ikonográfiát idézi fel, azonban Székelydályán nem a gyermek Jézus, hanem a Megváltó Krisztus hangsúlyozódik, melyet az árboc keresztrefeszítés jelenete is megerısít (GOMBOSI 2008, 39. katalógustétel. Datálás: 1400−1420). Az eklézsia hajójának ábrázolásáról bıvebben ugyanabban az évben a Colligite fragmenta!−örökségvédelem Erdélyben címmel rendezett budapesti konferencián beszélt. Lángi József az 1989-es falképkutatásokat követıen a töredékekbıl Utolsó ítélet-ábrázolást valószínősített, a Köpönyeges Máriát nem azonosította: „az oldalfalakon két ikonográfiailag

EME 152

SZABÓ TEKLA

Vistán tehát a történeti Magyarország falképein egyáltalán nem ritka módon olyan egyedi megfogalmazással találkozhatunk, ami több ikonográfiai téma elemeit egyesítette. A feltárt freskó az egyén üdvözülését idézi, üzenete a donátor képével együtt érthetı meg. 4. A donátorok kérdése Szerencsés véletlennek köszönhetı, hogy a két különbözı korszakból származó freskóciklus legfontosabb ábrázolásai kerültek elı: feltehetıleg mindkettın azonosíthatjuk a donátort. De kik lehettek ık? Egy 1291-es oklevél Vista püspöki birtokba helyezésérıl beszél.54 Ekkor Erdély nagy hatalmú püspöke a Monoszló nembeli Péter, V. István király alkancellárja volt, aki 38 évig, 1307-ig viselte e tisztséget. Kiemelendı, hogy Vista nem egyszerően püspöki birtok volt, hanem birtokközpont. Errıl tanúskodik az a kı „palatium” (palota), amit 1304-ben egy birtokvásár okán említenek.55 A templom építésére feltehetıleg ekkor, Péter püspöksége alatt került sor. A korai kifestés készülhetett ekkor is, de valószínőbb az 1320 utáni datálás, amikor is 27 évesen püspökké választották Széchy Andrást, I. Károly hő emberét.56 A keresztrefeszítés-jelenetben ábrázolt fiatal, szakálltalan, feltételezett donátor azonban lovagi és nem egyházi ruhát visel. Valószínőbb tehát, hogy a drágakövekkel díszített övének tanúsága szerint tehetıs donátor, talán a püspöki birtok világi elöljárója, egyedül annak az egy oltárnak volt az adományozója, ami a Kálvária-kép elıtt kaphatott helyet. A fiatal férfi divatos, testre szabott ruhája szők gombsoros ruhaujja több hazai falképen is megjelenik. A felvinci falképen például a Krisztust a bírák elé vezetı egyik figura fémrátétek nélküli övvel kevéssel derék alatt átkötött, a test vonalát kiadó, combközépig érı felsı ruhát visel.57 Az alkaron végig és elöl is gombolt, szorosan a törzsre tapadó, combközépig erı pourpoint és a szoros harisnyanadrág az 1330 körüli Magyar Anjou Legendárium Szent Péter életét bemutató tábláján is megfigyelhetı.58 A nyugatias öltözet a 13. század végétıl az elıkelıbb rétegnél, késıbb az Anjou-

54

55

56

57

58

rendkívül izgalmas ábrázolás készült, amelyekbıl az egyik talán egy sokalakos Utolsó ítélet-ábrázolás lehetett” (LÁNGI–MIHÁLY 2002, 104−105. Datálás: a szentély 15. századi átépítése után). Huszka József 1903ban festett freskómásolatát a KÖH Tervtár ırzi (FM 108), az akvarellt Jánó Mihály 2008-ban közölte (JÁNÓ 2008a, 53−54, 28. kép). A falkép feltárásáról részletesen lásd JÁNÓ 2008b, 83−84, 100−102. Lásd még RADOCSAY 1954, 215−216. 1291. február 24. (CDTRANS I, 474. sz., Vysta); Elsı említése 1229-ben (CDTRANS I, 156. sz., Wisata). A falu történetérıl lásd CSÁNKI 1913, 425. 1304. január 30. A „Szt Mihály arkangyal gyulafehérvári (AlbTr) egyházának káptalana bizonyítja, hogy Pál fia: Fekete (niger) Tamás − fiai: Jakab és Miklós, valamint a szomszédok beleegyezésével − Gyreche nevő Clus vármegyei földjének Wysta-val határos darabját hét márkáért eladja a Gyolou-i plébánosnak, Miklósnak. E földet nyugat felıl a Churchlyuk melletti régi jelek határolják, és egy Berch-en át a Nádas közelében fekvı kıpalota helyéig nyúlik „usque ad unum locum palatti lapidei, qui est circa fluvium Nadas” (CDTRANS II, 37. sz.). A kıpalotáról lásd ENTZ 1994, 54, 166. Ebbıl az idıszakból fennmaradt oklevelek: 1337. december 10. elıtt. A Warad-i káptalan bizonyítja, hogy András erdélyi püspök Wysta és Tyre nevő birtokainak határát minden ellentmondás nélkül királyi ember, hiteleshelyi tanúbizonyság, valamint a szomszédok jelenlétében kijárta, és új határjelekkel különítette el (CDTRANS II, 964. sz.); 1337. december 10. Tamás erdélyi vajda és Zonuk-i ispán azzal vádolja András erdélyi püspököt, hogy jelenléte nélkül járatta meg, és önkényesen újította meg a régi határjeleket (Uo: 965. sz.); 1338. március 12. elıtt. A Warad-i káptalan válasza Tamás erdélyi vajdának és Zonuk-i ispánnak: jóllehet mindig készek a király parancsaira vagy kérésére hiteles tanúbizonyságokat küldeni, ez esetben szükségtelennek találják, mivel elızı jelentésükbıl minden kiderül (CDTRANS II, 988. sz.). 1332 márciusában János pap 16. gr. pápai tizedet fizetett (CDTRANS II, 1110. sz., Diusta); 1333-ban ugyanı 1. gr., 20. d. (CDTRANS II, 1112. sz., Vista); 1334. 12. gr., 6 b. c. (CDTRANS II, 1122 sz., Vysta). Ugyanott a Pokolraszállás jelenet két fiatal szentje derékban kötéllel átkötött, gombsoros ujjú, a felsıtesthez igazodó, de alul bı, térdig érı tunikát hord. Ilyen látható például az Almenno San Salvatore, Chiesa di S. Giorgio-templomban (13. század vége), ahol Felvinchez hasonlóan a szent történetnek csak egyes mellékszereplıi hordanak egykorú öltözetet: a Jézus ruháján kockát vetı katonák (BOSKOVITS 1992, 121). LÉVÁRDI 1973, XXVIII. tábla. Az apostol fejét levágó szereplı. A rövid öltözettel párhuzamosan az a már divatjamúltnak ható hosszú tunikás viselet is megjelenik, amihez hasonlót I. Károly a szepeshelyi 1317-re


153

korban a köznemességnél is dominánssá vált az addig népszerő kaftános viselet helyett.59 Viselettörténeti szempontokat figyelembe véve Sípos Enikı textilrestaurátor a vistai freskó 13. század végi keltezését sem zárta ki, de szerinte Széchy András püspökségének ideje a valószínőbb. Jellegzetes 14. század eleji sajátosság a ruhák széleinek cakkozása. Vistán a fiatal férfi bırövének alsó széle ilyen. Szintén ekkor lett divat a gombokat ékszerként hordani a ruha külsı, jól látható részén.60 A déli hajófal 14. század végi ábrázolásán a kegyurat feltehetıleg két minıségében is megörökítették. A vitorlás orrában utazóruhában a Madonnához imádkozva láthatjuk. A tonzúrás férfi Szent Miklós püspök kazulájához hasonló színő lilás-rózsaszínes, elöl sőrőgombos pourpoint visel, lelógó végő csuklyás vállgallérral.61 Az Irgalmasság Anyja elıtt fıpapi öltözékben is ı térdelhet. Díszes ruhájából csak az okkerrel szegélyezett kazula vehetı ki, valamint a nyakát gallérként körülvevı pallium. Ez utóbbi jelentıs fıpapi jelvény. Konstantin császár adományozta a pápának, aki azt késıbb megosztotta a metropolitákkal (érsekekkel) és egyes privilégiumok alapján a püspökökkel is.62 A vistai fıpap fején nincs mitra, feltehetıleg süvegét hódolata jeléül Mária lába elé helyezte. Ez a donátor, aki feltehetıleg a kifestés képi programjának meghatározója is volt, teológiában jártas, tanult ember lehetett, aki zarándoklaton vagy nagy úton vett részt. Védıszentje vélhetıen az az Árpád-házi királyszent, akit Madonnától jobbra festettek meg. A 14. század utolsó negyedében, 1400 körül, gyakran váltották egymást Erdély püspökei, de a felállított követelményeknek, a kutatás jelenlegi állása szerint, leginkább Czudar Imre felel meg.63 A nagy képzettségő, kánonjogi tanulmányainak

datált falképen visel. Itt szinte minden szereplı nyugati szokásnak megfelelı, derékban övvel átkötött, hosszú, gombsoros ujjú tunika fölött palástot hord. Hasonló lehetett Vistán Longinus öltözete is, de könnyen elképzelhetı egy olyan összetett ruházat is, ami az itáliai 13. századi keresztrefeszítés-ábrázolásokról ismert. Ezek egyszerre mutatnak antikizáló elemeket (térd fölé érı tunika és köpeny), illetve modernebb vonásokat, mint például a tunika alatt viselt leszőkített ujjú alsó ruha. Vista esetében a díszítések gazdagsága különleges: a kézelık és a köpeny vagy palást széle is hímzett. 59 A 14. század elején egész Európában megváltozott az öltözet. A harmincas évekre a forradalmian új rövid, combközépig érı és testre szabott, ezért az alkaron már gombsorral nyitható tunikák általánosan elterjedtek. Az eredetileg fıként a páncéling alatt viselt ruhadarab a magyar szakirodalomban tunika, zeke, kabát, zubbony és dolmány néven is szerepel. Legegyszerőbb változata, a perzsa eredető djubbeh a 12. század végén a keresztes hadjáratokkal került Európába. Ebbıl fejlıdtek ki az alsó vagy felsı ruhaként, kabátszerően is viselt divatos ruhadarab egyre rövidülı változatai, mint például az egyszerőbb gipon (fr.), gippe (germ.), a pourpoint (fr.), a többnyire szélesedı ujjú cotehardie (eng.) vagy a kendergóccal kitömött doublet (eng.), wams (germ.). A témáról lásd YARWOOD 1969, 69−72; KÖHLER 1963, 151−157, 178. kép (a 13. századi francia pourpoint szabásmintájával); NEWTON 1980. 60 Sípos Enikı textilrestaurátor szíves segítségét köszönöm. Az 1300 körüli magyarországi viseletrıl szinte nincs irodalom. A Nagy Lajos korabeli öltözetrıl a Képes Krónika miniatúrái kapcsán lásd VARJU 1939, 239−346. Az Anjou-kori viseletrıl a székesfehérvári bazilika síremlékei kapcsán LİVEI 2000, 72−85. A korabeli lovagi ruházatról fıként Szent László ábrázolásaival összefüggésben lásd MAROSI 1995, 69−74; LÁSZLÓ 1993; WEHLI 2001. 61 A papok utazáshoz, lovagláshoz kényelmesebb polgári ruhát hordtak. A Képes Krónika egy miniatúráján például Villermus, Szekszárd monostorának apátja meztelen felsıtestére lovagi ruhát ölt. Az öltözet hasonló a vistai falképen megjelenítetthez: testhezálló szők pourpoint és vállgallér. A képet lásd VARJU 1939, 346. 62 LITURGIKUS LEXIKON, 78, 205. 11. ábra. A ruhadarab eredetileg bal vállra akasztott hosszú köpeny volt, amely az antik korban állami hivatali jellé lett. Késıbb bal vállra vetett, keresztekkel díszített szövetté változott; ez egyszerősödött tovább keskeny gallérszerő gyapjúszövetcsíkká, a mell, illetve a hát közepéig érı szárral. 63 Az erdélyi püspökség középkori birtokairól és fıként a gyalui birtokközpontról lásd JAKÓ 2001, 85–115; JAKÓ 1944. Magyarvistát ebben az idıszakban több oklevél is említi. 1391. július 3. A kolozsmonostori konvent Zsigmond királynak jelenti, hogy január 23-i utasítására az erdélyi püspök Gyalu, Vista, Lóna és Fenes nevő birtokait meghatárolta (ZSOK, 2122. sz.); 1431. április 26. Gál pap Vystha-i káplán ügyvédül vallja Mera-i János deákot, a gyulafehérvári székesegyház Szőz Mária-oltárának igazgatóját és a Szent Katalin-oltár igazgatóját, Barnabást, illetve Balázs papot, Mera-i Tamás úr káplánját (KMK 71. sz.); 1441-ben Sombori néhai Wystay (dictus) Gergely fia: János (KMK, 386. sz.); 1444-ben és 1449-ben Albert Vistha-i (Wystha-i) plébános (KMK, 522. sz., 762. sz.); 1450-ben Wystha-n lakó Barnabás fia Balázs (KMK, 846. sz.). IX. Bonifácius pápa 1395-ban kiadott bullája, melyben javadalmakat rendelt a Visca (Viska)-i Szent Péter-templom papjának, feltehetıleg nem Vistára vonatkozik, hanem a Hunyad megyei Viszka településre (MONVAT, 288−289. „Ladislao Thome, Rectori

EME 154

SZABÓ TEKLA

élı, a szépmővészetek mestere címet kiérdemlı fıpap 1386 és 1389 között volt Erdély püspöke. Még kinevezése elıtt, 1374 nyarán, Székesfehérvár prépostjaként egy V. Károly francia királyhoz indított küldöttség tagja, amelyet azzal bízott meg Lajos király, hogy lányát a francia udvarban eljegyezzék V. Károly király másodszülött fiával, Valois Lajos herceggel. Menet és jövet is megálltak Avignonban, XI. Gergely pápa udvarában. A sikeres küldetés után, több hónapig tartó hosszú útjáról Rómán, Velencén és a dalmáciai Zenggen keresztül 1374 ıszének derekán tért vissza.64 Rómában bizonyára felkeresték a Szent Péter-bazilikát, melynek omladozó tetejét pár évvel korábban V. Orbán pápa javíttatta ki. İ volt az elsı, aki 1367-ben magyar segédlettel megkísérelte a pápaság Rómába való visszatérését, az utolsó avignoni pápa pedig az a XI. Gergely, aki Czudar Imrét palotájában kegyesen fogadta, és bizalmával tüntette ki. Fı feladatának a Rómába való visszatérést tekintette, ahová 1377ben vonult be ünnepélyesen. Ez a bevonulás azonban korántsem jelentette a pápaság római megszilárdulását, az ellenpápák harcának, az 1378-ban bekövetkezett nagy nyugati schismának csak a Zsigmond király által összehívott konstanzi zsinat vetett véget.65 Az eklézsia hajója típusú ábrázolások korabeli kedveltsége feltehetıleg ennek a diplomáciai tevékenységnek is köszönhetı, hiszen az ábrázolás a pápaság szimbóluma volt. Czudar Imre feltételezett kettıs megjelenítése életének fontos eseményeire utalhat. Erdély püspökeként a Madonna elıtt hódolva festhették le. A vitorlásban felavatása elıtti nagy zarándoklatára utalva utazás közben láthatjuk, talán azon érdemeire is emlékeztetve, amelyeket a pápai szék római visszaállításában szerzett. Ugyanakkor szinte bizonyos, hogy Vistán egy sokkal hosszabb úthoz kérhetett támogatást, ami a purgatóriumon keresztül Mária és a legfontosabb közbenjárók, a diadalmas egyház segítségével a Paradicsomban érhetett véget. A római Navicella felirata is felér egy fohásszal, hogy Isten vezérelje a földi életük során vándorként élı hívıket, a küzdı egyház tagjait, a megváltás kikötıjébe.66 Ez a vágy vezérli a zarándokokat is a szent helyek felkeresésére. A vistai falkép hatását a gondosan kiválasztott közvetítı szentek ábrázolása is megsokszorozta. Nem véletlen, hogy Szent Miklós mindkét említett ábrázolása (Szék, Brassó) az Utolsó ítélet jelenetei mellett kapott helyet, hiszen a középkorban a Purgatórium védıszentjének tartották. Ugyanígy – hathatós közvetítésében reménykedve – választották az Idısebb Szent Jakab apostolt számos osszárium patrónusának. A vistai kép összefüggéseit Mária feltételezett kettıs megjelenítése is erısíti. Szent Bernát szavait idézve a Tengernek Csillagát követve „el nem tévedsz. Ha İt kéred, biztosan remélhetsz. Ha İrá gondolsz, nem hibázol. Ha İ tartja kezedet, nem esel el. Ha İ oltalmaz, nincs mitıl félned. Ha İ vezet, nem fáradsz el. Ha İ irgalmaz, biztosan célhoz érsz.”67 parochialis ecclesie sancti Petris martiris de Visca, Transilvanensis diocesis, salutem etc...”). Az egykor Marosillyéhez tartozó Viszka településrıl lásd CSÁNKI 1913, 147. 64 TEMESVÁRY 1922, 211−232. Testvére, Péter bán, Kanizsai István zágrábi püspök, valamint a perugiai Podio Simon diplomáciai ügynök útitársa volt. Az erre vonatkozó forrásokat lásd: AD 1876, 72. sz, 77–79. sz. 65 A pápaság történetének ide vonatkozó eseményeirıl lásd GERGELY 1999, 117–121. Az 1378-ban bekövetkezett nagy nyugati egyházszakadás Zsigmond király egész életére hatással volt. A hagyomány szerint IV. Károly halálakor arra intette fiát, hogy mindig maradjon meg a római pápa hőségén, és ne kövesse az ellenpápát. „Hogy az ifjú herceg mennyiben fogja magát tartani ehhez az intelemhez, attól a pillanattól vált európai jelentıségővé, amikor Zsigmondot 1410-ben, ill. 1411-ben római királlyá választották, mert ebben a minıségében rászállt az advocatus ecclesiae hivatala is.” Zsigmond király szerepérıl lásd BRADMÜLLER 2006, 430. 66 A donátor, Stefaneschi bíboros versszakai: „Quem liquidos pelagi gradientem sternere fluctus / Imperas, fidumque regis, trepidumque labantem / Erigis, et celebrem reddis, virtutibus almum; / Hoc, iubeas, rogitante, Deus, contingere portum”(PREVITALI 1967, 370–371). 67 SZENT BERNÁT, 348–349. „Mária szőz anyaságához oly méltón illik a név: Tenger Csillaga. Ez a szőzanyaság igen találóan hasonlítható a csillaghoz. Amint a csillag anélkül szórja szét sugarait, hogy veszítene fényébıl, úgy a Szőz is szüzessége érintetlenségével szülte gyermekét. Sem a sugár nem csökkenti a csillag fényességét, sem a Fiú nem vett el semmit a Szőz érintetlenségébıl. Mária tehát az a nemes csillag, mely Jákob nemzetségébıl ragyogott fel. Sugara bevilágítja az egész földet. Fényessége kitőnik ragyogásával az égiek


155

A még feltáratlan freskók és a már ismert falképek kutatásából körvonalazódó eredmények egyaránt arra utalnak, hogy a történeti Magyarország egyik legjelentısebb falképciklusa rejtızködik a vistai vakolat alatt. Mindkét kifestés korának kiemelkedı mővészeti terméke, megismerésük segíthetne betölteni a hazai kutatástörténet fehér foltjait. Az elıkerült donátorképek kultúrtörténeti vonatkozásai is jelentısek. Tanulmányomban nem foglalkozhattam részletesen a falképek stílusával, pontosabb adatokra, következtetésekre a teljes újrafeltárás adhat alkalmat. Remélem, jelen tanulmány kellıképpen rámutat a freskók értékére, és talán segítséget nyújt Magyarvista közösségének a közel száz év elteltével ismét felmerült forrásproblémák megoldására.

IRODALOM AD 1876 Magyar Diplomacziai emlékek az Anjou-korból. Szerk: Wenzel Gusztáv. III. Monumeta Hungariae Historica. Acta Externa. Budapest. BALOGH J. 1943 Az erdélyi renaissance. I. Kolozsvár. BENKİ E. 2002 Erdély középkori harangjai és bronz keresztelımedencéi. Budapest−Kolozsvár. BORDI, G. 2006 La decorazione pittorica di due nicchie in Santa Balbina. In: Serena Romano (szerk.): Riforma e tradizione. 1050−1198. La pittura medievale a Roma IV. Roma, 89−92. BOSKOVITS, M. 1992 I pittori bergamaschi dal XIII al XIX secolo. Le origini. Bergamo. 1993 The origins of Florentine painting. 1110−1270. A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting I. Florence. BRADMÜLLER, W. 2006 Zsigmond király, az egyházszakadás és a zsinatok. In: Takács Imre (szerk.): Sigismundus rex et imperator. Mővészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában. 1387−1437. Kiállítási katalógus. Budapest, 430−432. BRAUN, E. 1943 Tracht und Attribute der Heiligen. Stuttgart. BYZANTIUM. FAITH AND POWER 2004 Byzantium. Faith and Power (1261−1557). Ed. Helen C. Evans. New York. BYZANZ UND DER WESTEN 1984 Byzanz und der Westen: Studien zur Kunst des europäischen Mittelalters. Hrsg. Irmgard Hutter – Herbert Hunger. Vienna.

között, és lehatol a pokolig is. Bejárja földet, és inkább a lelkeket melegíti föl, mintsem a testeket. Melengeti az erényt, kiengeszteli a bőnöket. Mária az a rendkívüli és kiváló csillag, mely szükségképpen kelt fel az élet e hatalmas és széles tengere fölé. Érdemeivel csillog, életpéldájával világít. Ó, bárki is légy, ki megérted, hogy a világ hullámzó tengerén inkább a szélvésszel és a viharral viaskodsz, semhogy a földön jársz, ne fordítsd el szemedet e csillag ragyogásától, ha nem akarod, hogy a vihar összetörjön. Ha feltámad a kísértések förgetege, ha vívódásaid zátonyra sodornak, tekints e csillagra, hívd Máriát! Ha a kevélység hullámai tajtékzanak körülötted, vagy elbizakodottság, nagyravágyás, avagy rágalmazás: tekints e csillagra, hívd segítségül Máriát! Ha lelked hajóját hányja-veti a harag, a kapzsiság vagy az érzéki vágy, tekints Máriára! Ha bőneid óriási terhe a földre sújt, ha lelkiismereted undoksága elkábít, ha az örök ítélet szörnyősége rémít, ha a szomorúság és kétségbeesés sírja elnyeléssel fenyeget: gondolj Máriára! A veszélyben, gyötrelmek és kételyek között: gondolj Máriára, hívd segítségül Máriát! Nevét szüntelenül emlegesse ajkad, és soha ne felejtse el szíved. Hogy részesülj közbenjárása segítésében, ne mulaszd el követni példáját.”

EME 156

SZABÓ TEKLA

CDTRANS I. 1997 Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. I. (1023–1300). Szerk. Jakó Zsigmond. Budapest. CDTRANS II. 2004 Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. II. (1301–1339). Szerk. Jakó Zsigmond. Budapest. CHATZIDAKIS, N. 1994 Greek Art. Byzantine Mosaics. Athens. DE CASTRIS, P. 1986 Pittura del Duecento e del Trecento a Napoli e nel Meridione. In: Il duecento e il trecento II. 461−513. CSÁNKI D. 1913 Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. Budapest. DECKER, H. 1958 Italia Romanica. Die hohe Kunst der romanischen Epoche in Italien. Wien. DEMUS, O. 1968 Romanische Wandmalerei. München. DERBES, A. 1996 Picturing the Passion in Late Medieval Italy. Narrative Painting, Franciscan Ideology, and the Levant. Cambridge. DRĂGUł, V. 1979 Arta gotică din România. Bucureşti. ENTZ G. − SEBESTYÉN J. 1947 A széki református templom. Kolozsvár. ENTZ G. 1968 Die Baukunst Transsilvaniens im 11–13. Jahrhundert. I–II. Teil. Acta Historiae Artium, XIV. 3−4. 13−48, 127−175. 1994 Erdély építészete a 11−13. században. Kolozsvár. 1996 Erdély építészete a 14−16. században. Kolozsvár. DARKÓ L. 1957 A kolozsvári Szent Mihály-templom 1956–57. évi helyreállítása során feltárt falfestmények. In: Bodor András et alii. (szerk.): Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bukarest, 207−218. GARRISON INDEX 1998 Italian Romanesque Panel Painting. An Illustrated Index. Florence, Leo S. Olschki Editore. 1949; CD-ROM változata: Edward B. Garrison: Italian Romanesque Panel Painting an Illustrated Index. A New Edition on CD-ROM with Revised Bibliography and Iconclass. Project devised, directed by Cannon, Johanna et alii. Produced in the Garrison Collection. Courtauld Institute of Art, University of London. GERGELY J. 1999 A pápaság története. Budapest. GOMBOSI B. 2008 „Köpönyegem pedig az én irgalmasságom…” Köpönyeges Mária ábrázolások a középkori Magyarországon. 39. katalógusszám. Devotio Hungarorum 11. Szeged. GOTIK IN SLOWENIEN 1995 Gotik in Slowenien. Katalog zur Ausstellung der Narodna Galerija, Ljubljana, 1. Juni bis October. Hrsg. Narodna Galeria Ljubljana, Druck Tiscarana Ljusdska pavica. GRAF, A. 1992 Winand von Steeg Adamas colluctancium aquilarum. Ein Aufruf zum Kreuzzug gegen die Hussiten. Umĕní 40. 344–351. HAMANN, R. – HALLENSLEBEN, N. 1963 Die Monumentalmalerei in Serbien und Makedonien von 11. bis zum frühen 14. Jahrhundert. Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen 3-5. Giessen.


157

HORVÁTH Z. Gy. – GONDOS B. 2006 Kalotaszeg középkori templomai a teljesség igényével. Budapest. IL DUECENTO E IL TRECENTO 1986 Il duecento e il trecento. Ed. Enrico Castelnuovo. La pittura in Italia. Venezia. JÁNÓ M. 2008a Huszka József székelyföldi falképmásolatai. Sepsiszentgyörgy. 2008b Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda. JAKÓ ZS. 1944 A gyalui vártartomány urbáriumai. S. a. r. Jakó Zsigmond. Kolozsvár. 1990 A kolozsmonostori konvent jegyzıkönyve. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 17. Budapest. 2001 Az erdélyi püspökség középkori birtokairól. In: Benkı Lóránd et alii: Erdély a keresztény magyar királyságban. ETF 231. Kolozsvár, 85−115. JÉKELY Zs. 2000 Krisztus Passiója a gelencei templom középkori freskóciklusán. In: Rostás Tibor – Szakács Anna (szerk.): Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Budapest, 129−146. 2009 A Kolozs megyei Bádok falképei és az erdélyi falfestészet. In: N. Kiss Tímea (szerk.): Colligite fragmenta! Örökségvédelem Erdélyben. Örökségvédelmi konferencia, Budapest, ELTE, 2008. Budapest, 194−208. JÉKELY ZS. – KISS L. 2008 Középkori falképek Erdélyben. Értékmentés a Teleki László Alapítvány támogatásával. Budapest. JENEI ET ALII 2003 Sântana de Mureş. Pictura murală a Bisericii Reformate. In: Daniela Marcu et alii (red.): In memoriam Radu Popa. Temeiuri ale civilizaŃiei romăneşti în context european. Cluj-Napoca, 429−437. JENEI, D. 2007 Pictura murală gotică din Transilvania. Bucureşti. KATOLIKUS LEXIKON http://lexikon.katolikus.hu//Tengernek%20Csillaga.html (2009.12.10.) KATOLIKUS EGYHÁZI ÉNEKEK 2000 Katolikus egyházi énekek (Régi magyar költık tára XVII. század). A 15/A kötetet sajtó alá rendezte Stoll Béla, a 15/B kötetet írta Holl Béla. Budapest. http://mek.osz.hu/05800/05873/html/rmkt0059/rmkt1159.html (2009.12.10.) KARŁOWSKA-KAMZOWA, A. 1979 Malarstwo Śląskie 1250−1450. Wrocław, Zakład Narodowy Imienia Ossolińskich Wydawnictwo. KELEMEN L. 1927 A vistai református templom. Pásztortőz, XIII. 20. 460−464. 1977 A vistai református templom és belsı díszítményei. Mővészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 88−99. KÖHLER, K. 1963 The History of Costume. New York. (1. kiadás 1928, George g. Harapp and Company.) KÖHREN-JANSEN, H. 1993 Giottos Navicella. Bildtradition Deutung Rezeptionsgeschichte. Worms am Rhein. LÁNGI J. – MIHÁLY F. 2002 Erdélyi falképek és festett faberendezések. 1. Budapest, é.n. [2002] LÁSZLÓ GY. 1993 A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest.

EME 158

SZABÓ TEKLA

LCI 1968−1976 Lexicon der christlichen Ikonographie. Hrsg. Kirschbaum, E.− Braunfels, W. 1–8. Rom–Freiburg–Basel–Wien. LÉSTYÁN F. 1996 Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Kolozsvár. LÉVÁRDY F. 1973 Magyar Anjou Legendárium. Budapest (hasonmás kiadás). LITURGIKUS LEXIKON 1989 Liturgikus lexikon. A katolikus egyház liturgiája. Szerk: Verbényi István − Arató Miklós Orbán. Budapest. LİVEI P. 2004 Az Anjou-síremlékek újonnan elıkerült töredékeirıl. In: Deák Zoltán (szerk.): Magyar királyi és fırendi síremlékek. Gótikus baldachinos síremlékek a középkori Magyarországon. Budapest, 72−85. MAROSI E. 1995 Kép és hasonmás. Mővészet és valóság a 14–15. századi Magyarországon. Mővészettörténeti Füzetek 23. Budapest. 2005 Zsigmond, a király, a császár. In: Erdei Gyöngyi−Nagy Balázs (szerk.): Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Monumenta Historica Budapestinensia XIV. Budapest, 217−224. 2006 Winand von Steeg: Adamas colluctancium aquilarum. 5.35. katalógustétel. 463−464. In: Takács Imre (szerk.): Sigismundus rex et imperator. Mővészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában. 1387−1437. Kiállítási katalógus. Budapest. MIKLÓSI-SIKES CS. 1999 Egyházi építészet Kalotaszegen. A romanika és a gótika évszázadai (1540-ig). Adattár. In: Kiss Imola − Szıcs Péter Levente (szerk.): Középkori egyházi építészet Erdélyben. Szatmárnémeti, 220–306. MILLET, G. 1960 Recherches sur l’iconographie de l’évangile. Aux XIVe, XVe et XVIe siècles. D’après les monuments de Mistra, de la Macédonie et du Mont-Athos. Paris. MOMT 1983 Magyarországi mővészet 1300–1470 körül. II. Budapest. MONTEL, C. 1986 Pittura del Duecento in Piemonte. In: Il duecento e il trecento. 41–48. MONVAT 1888 Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Series I, Tom III. Budapest. NEWTON, S. M. 1980 Fashion in the Age of the Black Prince. A Study on the Years 1341–1365. The Boydell Press. OBRIST, B. 1983 Das illustrierte „Adamas colluctancium aquilarum”(1418−1419) von Winand von Steeg als Zeitdokument. Zeischrift für Schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte. 40. 136−143. PUJMANOVA, O. 1998 Iconographie de la Crucifixion du Missel d’Henri Thesauri. In: Benešovská, Klára (red.): King John of Luxembourg (1296−1346) and the Art of his Era. Proceedings of the International Conference, Prague, September 16−20, 1996. Prague, 256−259. PREVITALI, G. 1967 Giotto e la sua bottega. Milano. PROKOPP, M. 1983 Italian Trecento Influence on Murals in East Central Europe, particulary Hungary. Budapest. RAYONNEMENT DE BYZANCE 1999 Rayonnement de Byzance. Velmans et alii. Paris. (Les grandes saisons de l’art chrétien.)


159

RADOCSAY D. 1954 A középkori Magyarország falképei. Budapest. SCHILLER II. 1968 Ikonographie der christlichen Kunst. Bd. II. Gütersloh. STUBBLEBINE, J. 1964 Guido da Siena. Princeton–New Jersey. SZABÓ T. 2004 Az ıraljaboldogfalvi falfestmények feltárása és korabeli másolataik. Mőemlékvédelmi Szemle, 14. 39−64. 2007 A felvinci református templom középkori freskója. Dolgozatok, ÚS II. 143−155. 2009a Az italobizánci falképek jellegzetességei. In: Tüskés Anna (szerk.): Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára. Budapest, 89−93. 2009b İraljaboldogfalva középkori temploma. Várak, kastélyok, templomok, V. 4. 12−16. 2009c Az erdélyi italobizánci falképek ikonográfiai sajátosságai. A két leggyakoribb jelenet: az Angyali üdvözlet és Krisztus keresztrefeszítése. In: N. Kiss Tímea (szerk.): Colligite fragmenta! Örökségvédelem Erdélyben. Örökségvédelmi konferencia Budapest, ELTE 2008. Budapest, 209−230. SZALLÓS KISS F. 1987 Hétszáz éves a vistai református templom. Református Szemle, 4. 298−302. SZENT BERNÁT Lángolj és világíts. Válogatás Szent Bernát mőveibıl. Ford. Golenszky Kandid. Budapest. TEMESVÁRY J. 1922 Erdély középkori püspökei. Cluj–Kolozsvár. TOGNER, M. 2003 Ranogotické nastenné mal’by. In: Dušan Buran a kollektív (szerk.): Gotika. Bratislava, Slovenská národná galéria, 129−137. TOMBOR R. I. 1968 Régi festett asztalosmunkák a XV−XIX században. Budapest. TRECENTO 2001 Trecento. Pittori gotici a Bolzano. Szerk. De Marchi Andrea – Tiziana Franco – Vincenzo Gheroldi – Silvia Spada Pintarelli. Bolzano. YARWOOD, D. 1969 English Costume. From the Second Century B.C to 1967. With Introductory Chapters on the Ancient Civilisations. London. (1. kiadás 1961.) VĂTĂŞIANU 1959 Istoria artei feudale în łările Române. Bucureşti. WEHLI T. 2001 Szent László viselete középkori ábrázolásain. A Hadtörténeti Múzeum értesítıje, 4. 45−51. ZSOK 1951 Zsigmondkori oklevéltár. I. Szerk. Mályusz Elemér. Budapest.

EME 160

SZABÓ TEKLA

THE NEWLY UNCOVERED MEDIEVAL FRESCOES FROM MAGYARVISTA (VIŞTEA) (ABSTRACT) Magyarvista, a small village near Kolozsvár (Cluj), was the property of the bishop of Transylvania. The church, now a Calvinist one, was built in the second half of the 13th century. The frescoes covering the walls of the nave were discovered during the renovations in 1912. 11 aquarelle copies were made by István Gróh in 1913. In 1920 the paintings were covered with plaster. The new renovation (summer of 2008) was made just on two scenes. The first fresco represents the Crucifixion: at the arch in a rounded decorative frame we can see Christ on the cross, sided by the Virgin Mary and Apostle John holding the book. Neither face is maintained. The composition continues in a simple red frame lower on the southern wall. We can see two more persons both with lance and shield. The first is Longinus. The second person is dressed sumptuously and modern: he has a belt with imitation of different precious stones and pearls. Is it the representation of the donor of an altar that could be identified in that place? The essential characteristics of this fresco are those of the “Italo-Byzantine“ style also found in a number of Transylvanian locations: Csíkszentimre (Sântimru), Felvinc (Unirea), İraljaboldogfalva (Sântămăria Orlea). Magyarvista seems to be painted after 1320, when a loyal of the king Charles I of Hungary, the 27 year old Andreas Széchy was elected as bishop of Transylvania. The later fresco in the southern side of the nave is dated from the last half of the 14th century. It is an example for the influence of the Italian Trecento. Together with Bádok (Bădeşti) and Magyarfenes (Vlaha) the frescoes indicate that the area of Kolozsvár was one of the Transylvanian centers of this style. The composition in Cosmatesque band incorporates standing saints (St. James the Greater, St Nicolas, a holy king of Hungary) and the Madonna Hodegetria. She is blessing supposedly the donor, dressed in clerical robe with pallium. In the middle we can see a ship with figures dressed fashionably, in the front a person with tonsure (possibly the same donor) is praying to the iconic figure of Mary. In the middle a woman is covering her eyes with her maphorion. There is a star on her front; the characteristic of Our Lady of the Seas. There are secondary elements that also occur in the Navicella of Giotto (flying wind demons, the figure covering his eye, the donor). Other features are similar with that kind of composition in which the ship-church metaphor is illustrated by the image of the Saviour crucified on the mast, in the ship with all the believers. As a conclusion we can say that the image combines iconographic elements from more sources and creates a new original composition presumably meant to ask the protection for the donor’s longer trip to Heaven. He seems to be Imre Czudar, bishop of Transylvania from 1386 to 1389. Before this, in 1374 he took part in a delegation to Charles V of France. On the way back home he passed through Avignon and Rome. This event seems to be illustrated by his repeated hypothetical depiction in the ship.

EME „SZENT LÁSZLÓ, ERDÉLY VÉDİSZENTJE.” I.

161

„SZENT LÁSZLÓ, ERDÉLY VÉDİSZENTJE.” I. (SZENT LÁSZLÓ TISZTELETE ERDÉLYBEN, 1556–1630)* KERNY TERÉZIA

E

rdély (és a moldvai magyarok) katolikus lakossága a 16. század közepétıl, az anyaországtól való fokozatos elszigetelıdése révén, viszonylag sértetlenül megırizte azt a középkori liturgikus gyakorlatot és azokat a képzımővészeti témákat, amelyek a királyi Magyarországról különbözı okok, részben a katolikus egyházi reformok, részben a protestánsok térhódítása, részben a török invázió, részben pedig a megváltozott mővészeti igények miatt nyomtalanul eltőntek.1 Ennek a meglehetısen összetett és több szálon futó mechanizmusnak sokféle következménye lett. Végeredményben ez a történeti folyamat eredményezte, hogy Szent László tisztelete Erdélyben számos konzervatív vonást megırzött és archaizálódott. Ide nyúlnak vissza a gyökerei annak a jelenségnek, hogy miként ment át Szent László egy olyan metamorfózison, amelynek során alakja emblematikussá, nemzeti szimbólummá, morális mintaképpé magasztosult. Erdély védıszentjévé vált. De vajon milyen kultusztörténeti alapokra is támaszkodott ez az idıközben berögzült és elválaszthatatlanná, állandó jelzıvé vált, a történeti kutatásban megalapozatlanul máig visszaköszönı összetétel?2 Beszélhetünk-e egyáltalán Erdélyben a 16. század második felétıl egy önálló arculatú, markánsan jellemzı Szent László-tiszteletrıl, amely évszázadok múlva is éreztette hatását? Vagy csupán egy jóval késıbb kreált, a látszat-függetlenségben élı erdélyi fejedelemség, az „aranykor”, a „tündérkert”, majd „keleti Svájc” képzetét megtámogató sarkalatos elem, a provinciális helyzetbıl adódó, részben lélektani okokra is visszavezethetı, a nemzeti önérzetet erısítı idealizált toposz volt-e csupán? A tanulmány e mind ez idáig megválaszolatlan (és talán még föl se tett) kérdésekre próbál meg választ keresni a történeti, egyháztörténeti, irodalmi források és képzımővészeti alkotások Szent Lászlóra vonatkozó adatainak, emlékeinek kiemelésével, jóllehet ez a módszer óhatatlanul torzít. Nem vállalkoztam arra, hogy egy eddig talán ebbıl a szempontból a legkevesebbet tárgyalt korszakot átfogóan bemutassak, s nem foglalkozom ezen a helyen az egyébként önálló tanulmányt érdemlı protestáns irodalom (Baksay Ábrahám, Bornemisza Péter, Heltai Gáspár, Johannes Sommerus, Szenci Molnár Albert, Leonhardus Uncius) Szent László-, pontosabban I. László királyképével sem; csupán annyit tőztem ki célul magam elé, hogy néhány kultusztörténeti szempontból értékelhetı jelenségre fölhívjam a figyelmet azok történelmi hátterével együtt, s megkíséreljek ezekbıl egy talán helytálló konklúziót levonni.

* Jelen tanulmány 2005 októberében A régi Erdély mővészete címmel az Entz Géza Mővelıdéstörténeti Alapítvány által a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvő mővészettörténet-oktatása indulásának 10. évfordulójára szervezett kolozsvári konferencián elhangzott elıadás bıvített, irodalmában és jegyzeteiben fölfrissített változata. 1 A korszak erdélyi történetére összefoglalóan: BARTA 1986; PÉTER 1986; HORN 2005. A korszak erdélyi katolicizmusára összefoglalóan néhány alapvetı bibliográfia: BOCHKOR 1911; ERDÉLYI KATOLICIZMUS 1925; KOSUTÁNY 1925; VORBUCHNER 1925; BITAY 1926; ERDÉLYI RÓMAI KATOLIKUS STÁTUS 1926; BÍRÓ 1929; 1997-ig további bıséges irodalom található a Magyar Katolikus Lexikon III. kötete Erdély címszavának végén (168–179). 1997-tıl: MARTON–JAKABFFY 1999; KATOLIKUS AUTONÓMIA 2007; VARGA 2007, 3–20. 2 Legutóbb például László Gyulára támaszkodva: İZE 2005, 161.

EME 162

KERNY TERÉZIA

Elızmények A Szent László-tisztelet legfontosabb központja még a 16. század harmincas, negyvenes éveiben is Várad volt. Hogy ez az állapot a mohácsi vereség, illetve Buda elfoglalása után a protestantizmus egyre fenyegetıbb árnyékában is így maradhatott, az mindenekelıtt energikus politikus fıpásztorának, Martinuzzi (Fráter) György választott püspöknek és királyi helytartónak (1531–1551) volt köszönhetı. A városban ekkor zajló hitéletrıl és a székesegyházról azonban meglehetısen kevés forrás áll a kutatók rendelkezésére.3 Tény, hogy a püspöki várat megerısítették, és kiadták a Szent László sírjánál zajlott istenítéletek jegyzıkönyveit.4 A korszak ide vonatkozó írásos dokumentumai közül értékes kultusztörténeti adalékkal szolgál a búcsújáróhely töretlen vonzerejérıl Kosar Miklós Kolozsmonostoron, 1538. október 11-én kelt elismervénye Fráter Györgyhöz. E levélben Kosar elismeri, hogy a püspök kifizetett nyolcezer forintot a tıle vásárolt Borberek kastélyáért [ti. Zebernik váráért] és Alvinc birtokáért, melyeket cserébe adott Maylad István erdélyi vajdának és székely ispánnak, hogy visszaszerezze Balwanios (Bálványos) várát. Részben azért, mert e vár és tartománya mindig a váradi püspökségé volt, részben pedig a püspökség védıszentje: Szent László király iránti tisztelete kifejezéseként.5 Szent László tisztelete a „számőzetés" korában A Váradi Püspökség végsı pusztulása, a „számőzetés” kora 1556-ban kezdıdött el: ekkor halt meg a Fráter György meggyilkolása után, 1551-ben kinevezett utolsó püspöke, Zabardy Mátyás. A következı évben a székeskáptalan tagjai is elhagyták a várost.6 1557 júniusában a tordai országgyőlés elrendelte a váradi székesegyház még visszahagyott paramentumainak és ötvöstárgyainak összeírását és gondos ırzését.7 A Varkoch Tamás kapitány által végrehajtott leltár fölvételére szinte az utolsó pillanatban került sor, mert „Baal kultuszának győlölt fészke”, azaz a sorsára hagyott váradi székesegyház ellen a fanatizált protestáns hívık 1565. június 22-én összehangolt támadást intéztek. Szent László sírját feltörték, földi maradványait széjjelhányták.8 A zarándokközpont gyógyíthatatlan 3

BUNYITAY–MÁLNÁSI 1935, 15–110. RMK, II, 47; RMNy, II, 87. 5 „[...] presertim vero ad laudem et honorem divi Ladislai regis, sub cuius nomine prelibata ecclesia Waradiensis colitur.” Kiadása: KOLOZSMONOSTORI KONVENT 1990, II, 612–613. Nr. 4667. A váradi székesegyház mellett nagy vonzerıvel bírt még a közeli Szent László-fürdı is, ahol évszázadok óta a vagyontalan betegek ezrei nyerték vissza egészségüket. Kápolnájának harangját még a 17. században is említették. Népszerőségét és jelentıségét igazolja, hogy 1531. január 25-én a Lodovico Gritti által lefejeztetett Ártándy Balázs is végrendelkezett a javára: „[...] Si qua residuitas erit de praescriptis (bonis), lego illis pauperibus qui iacent in thermis S. Ladislai Regis, ut Petrus presbiter eisdem emat unam vineam.” (A leleszi konvent hiteleshelyi levéltára, Actor 1549. 7. 45. [MOL, X 1133. Filmtár. Protocolla] jelzete alapján közölve: BUNYITAY 1884, III, 144–145, 197–198.) 6 A becslések szerint Váradon körülbelül két-háromezer katolikus maradhatott. A szórvány katolikusság vallási életére nézve: MOLNÁR 2004. 7 MOL, F 2. Erdélyi országos kormányhatósági-levéltárak. Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Protocolla, XIX. kötet [Misere mei Domine]. Kiadása: MIKÓ–MOLNÁR 2003. A leltári tételek egy része Gyulafehérvárra, másik hányada az ecsedi várba került. Forgách Ferenc esztergomi érsek (1607–1615) ajánlatot tett II. Mátyás királynak (1608–1619), hogy megveszi a még föllelhetı darabokat. Az uralkodó az érsek testvérére, Forgách Zsigmond kassai fıkapitányra bízta a kincsek összeírását (1615. II. 1.) és Kassára szállítását, amelyek akkor négy nagy ládában és egy „záros” kis ládikóban voltak. A leltárak kiadása: MAJLÁTH 1881; BUNYITAY 1884, III, 39–102. 8 Szent László földi porhüvelyébıl Szegedi Benedek kanonok csupán combcsontjának egy részét tudta megmenteni. A szemtanúk emlékeztek azonban még további maradványokra is, amelyeket sebtében a Királyfia bástyába rejtettek el: PODHRADCZKY 1836, II, 44–45, 64–66; BUNYITAY 1883, I, 441; KARÁCSONYI 1922, 447– 448; KARÁCSONYI 1926, 112; TARCZAI 1930, 96; CSERNÁK 1934, 46–50, 76–93; BALOGH 1982, II, 139. A már ismert ereklyéken kívül a 17. században tőnt föl a Szent László sisakja is, amelyet a Rákócziak munkácsi várában ıriztek: KOMÁROMY 1891, 746. 4


163

sebet kapott. Egyik pillanatról a másikra úgy enyészett el, hogy gyakorlatilag semmilyen nyom nem maradt utána.9 Megsemmisült a szent király annyiszor méltatott díszes márvány koporsója több királyi, fıpapi, nemesi síremlékkel együtt. A dúlás nem kímélte a templom építészeti részleteit sem. Elpusztultak az oltárok, a hálából elhelyezett fogadalmi képek, offerek, zarándokjelvények és az egyéb nagy mennyiségben készült fölajánlott szériatárgy (kegyérmek, medaillonokkal díszített olvasók, szentképek, ereklyetartók) is, amelyek alapján a szőkszavú írott forrásokon kívül ma némi képet nyerhetnénk a székesegyház hajdani devóciós iparáról és a tömeges zarándoklatoknak köszönhetı egykori gazdagságáról.10 A feldühödött reformátorok tettük jogosságát az 1566. december 13-iki szebeni országgyőlésen igyekeztek elfogadtatni, pontosabban legitimizálni az összegyőlt rendek elıtt azzal az egyszerő, ámde hatásos érveléssel, hogy „azok megrontattak az eı bálványozásoknak okáért”.11 Szent László ereklyéinek megmaradt maradványai szétszóródtak. Közülük a fejereklye (tartójával együtt) az Erdélyi Püspökség székhelyére került. Báthory Kristóf fejedelem (1576–1581) 1580-ban adományozott váradi armálisának címerképét is minden bizonnyal befolyásolta az akkor Váradon már többségben lévı protestáns hívık képellenessége; azon tudniillik a kék mezıben jobboldalt lebegı angyal már nem Szent Lászlónak, hanem egy vele szemben ágaskodó koronás oroszlánnak nyújtja a bárdot.12 Az újonnan kreált heraldikai címerállatról persze jól tudta mindenki – még ha ısforrása, a 12. században keletkezett Gesta Ladislai regisben, majd a László szentté avatása után íródott egyházi szerkesztéső legendában és a 15. századi Szent László-énekben olvasható, ide vonatkozó passzusok réges-rég feledésbe merültek is –, hogy az a szent királyt szimbolizálja. A váradi zarándokhely egykori szerepét – végzetesen leszőkült mozgástérrel – Gyulafehérvár vette át, ahol megpróbáltak valamiképpen úrrá lenni a katolikus egyház rendkívül súlyos helyzetén. Ez a szándék persze eleve kudarcra volt ítélve.13 Az eluralkodó áldatlan állapotokról, a hívık számának zuhanásszerő csökkenésérıl a legmegbízhatóbb információkkal a jezsuita missziósok jelentései szolgálnak, akik már az 1570-es évek végén arról számoltak be, hogy a falvakban és a városokban katolikusokat elvétve lehet csak találni, papot pedig szinte egyáltalán nem. A katolikus egyház szekularizálódott, a lakosság spirituális felügyelete megszőnt, gyakorlatilag csak önmagára szorítkozhatott, belsı fedezékbe vonult. Emlékezete azonban tárolta az egykori szent alkalmak anyagát, a középkori ferences hagyomány megalapozta népi liturgikus szövegeit, vallásos élete rejtettebb vonulatát: imádságait, hórásénekeit, siralmait, litániás dicsıítı énekeit.14 A Trentói Zsinat (Concilium

9

Máig meggyökeresedett az a vélemény a köztudatban, hogy a pusztítás János Zsigmond hallgatólagos tudtával, sıt tevıleges közremőködésével történt. Ezt már a kortárs szemtanúk is megcáfolták. Giovanni Andrea Gromo hadmérnök szerint éppen a fejedelem akadályozta meg személyesen a további esztelen pusztítást. A helyi hagyomány Hagymássy Kristófot tartotta felelısnek. Ide vonatkozóan: BUNYITAY 1883, I, 443–443; ACSÁDY 1897, 476; CSERNÁK 1934, 46–50. 10 A korszak hasonló zarándokemlékeirıl legújabban: BILDERSTURM 2000, 248–253. Kat. 98–105. 11 KERESZTURI 1806, II, 220–221. Nr. K.; MONUMENTA COMITIALIA REGNI TRANSYLVANIAE 1876, II, 326–327. Az 1566-os tordai és szebeni országgyőlések végzéseirıl vö. BALÁZS 2002, 52–53. Megjegyzendı, hogy a Váradi Egyházmegye területén a reformáció igen gyorsan terjedt el, Várad pedig hamarosan a partiumi reformátusság egyházszervezeti és kulturális központja lett. Ide vonatkozóan jó összefoglalás: CSERNÁK 1934. 12 A címereslevél kiadása: KERESZTURI 1806, II, 221–227. Kivonatokban közölve: BALOGH 1982, II, 84. Norvégia címerében is ekkor váltja fel Szent Olaf alakját a bárdos oroszlán. A címerállatra nézve: SCHROT 1581, folio 158. 13 Összefoglalóan: KOVÁCS 1996. 14 Csíkszentdomokoson például 1612-ben egy olyan 14. századi graduale volt használatban, amely Szent Lászlónak legısibb ismert, saját szöveggel és dallammal rendelkezı allelujáját ırizte meg: „Alleluia Sancte rex Ladislae sucurre nobis tuis devotis famulis qui de tua semper sollempnitate gaudamus exultantes” (Gyulafehérvár, Biblioteca Batthyaneum. R. I. 96. Mikrofilmje: OSZK, Zenemőtár). Irodalma: SZIGETI 1964, 126–133. Az erdélyi katolikusság korabeli forrásaira lásd SÁVAI 1997. A ferences rend erdélyi missziójára a tárgyalt idıszakban: BOROS 1927; CSÁKI 1998; BENEDEK 2002; BENEDEK 2005; VARGA 2007, 21–26; BENEDEK 2008.

EME 164

KERNY TERÉZIA

Tridentinum) liturgikus reformjainak hazai megvalósítása évtizedekig tartott, mint ahogy kidolgozása is tizennyolc évet (1545–1563) vett igénybe. A reformok szelleme az 1570-es Speyeri Egyezmény értelmében „önállóvá” vált Erdélyi Fejedelemséget, a Principatus Transylvaniae-t messze elkerülte, de ha el is érkezett oda, ott még nem igazán éreztette hatását. A régi és új liturgia még hosszú ideig egymás mellett élt, sıt a Báthoryak katolikus restaurációs törekvéseinek köszönhetıen bizonyos szimbiózissal is számolni lehet.15 Ebben a környezetben bukkant föl elıször a Mária országa-toposz is, mégpedig Szántó (Arató) István (1541–1612) jezsuita szerzetes 1571-ben Báthory Istvánhoz (1571–1586) írott levelében, amelyben gratulált az erdélyi fejedelemmé választásához, és a katolikus hit védelmére buzdította.16 A Rómában, 1576. szeptember 13-án kelt, az immár lengyel királlyá is megválasztott fejedelemhez írt, orációnak is beillı, terjedelmes levelében a Szent Ágoston nyomán elterjedt és a 13. századtól a különbözı szellemi irányzatok nyomán a humanista, újplatonikus, sztoikus, reformációs és az ellenreformációs áramlatok által fölélesztett fejedelmi tükrök mintájára a katolikus uralkodók legfontosabb erényeit ecsetelte, amit összekapcsolt a Magyarok Nagyasszonya és a magyar szent királyok tiszteletével.17 Nem kevésbé tanulságos Kolozsvárról, 1583. március 15-én kelt levele rendtársához, XIII. Gergely pápa diplomatájához, Antonio Possevinóhoz (1533–1611).18 E levelében helytelenítette, hogy az erdélyi városokban a katolikus papok új ünnepeket vezetnek be, ahelyett hogy a régieket tartanák meg. A régieken ı természetesen a magyar szenteket értette, akikrıl hosszasan megemlékezett.19 Possevino elıtt azonban nem volt teljesen ismeretlen a helyzet, hiszen 15

A Báthoryak katolikus törekvéseinek forrásai és irodalma: ANNUAE LITTERAE SOCIETATIS JESU 1921; BARTÓK 1987, 153–157; TEMPFLI 2000; SZILAS 2001; ERDÉLY ÉS A SZENTSZÉK 2004; KRUPPA 2005, 945–968. 16 MONUMENTA ANTIQUAE HUNGARIAE 1969, I, 392. Szántó egyházi és irodalmi mőködésérıl: FRAKNÓI 1887; TÍMÁR 1930; SZÁNTÓ 1990, 8–10; GYÜRKY 2001; SZILÁGYI 2003. Szántó Patrona Hungariae tiszteletérıl: BARLAY 1986, 104. Báthory és a Szentszék viszonyára nézve: HILLER 1996, 152–153. 17 „[...] Habuisti praetera divum Stephanum, primum regem nostrum, qui inter multa templa, quae in Hungaria in honorem Dei et divorum excitavit, unum caeteris magnificentius sub honore Beatae Mariae Virginis patronae Hungariae construxit, in quo altare ex puro auro erexit, intus et foris picturis venustissimis ornavit, vestibus sacris, vasis aureis et argenteis ac redditibus supra modum ditavit. Habuisti Sanctum Ladislaum regem, sanctum Emericum ducem Transylvaniae, Mathiam Corvinum regem Pannoniae, Vladislaum Jagellonem regem Poloniae, Sanctum Stanislaum episcopum Cracoviensem, Casimirum regem Poloniae, omnes denique totius christianitatis catholicos imperatores, reges, duces, principes et praelatos, qui quanta Deum praediti essent pietate, partim vitae sanctitate, partim extirpandis haeresibus, partim propogando fidem catholicam, partim erigendis templis et coenobiis ad augendum cultum divinum abunde mundo testatum reliquerint.” Kiadása: ERDÉLYI JEZSUITÁK LEVELEZÉSE ÉS IRATAI 1911, 33. Nr. 14. valamint: MONUMENTA ANTIQUAE HUNGARIAE 1969, I, 570. Báthory valóban sokat tett a megrendült katolikus közerkölcsök védelméért, bár ennek a folyamatnak éppen a témába vágó emlékanyaga igen csekély. Udvarának szenttiszteletére: KRUPPA 2010. Érdemes megemlíteni azonban, hogy a hagyomány szerint felesége, Anna Jagiełłonka (1523–1586) 1584-ben a pułtuszki (pultowi?) jezsuita kollégiumnak adományozta a krakkói várkápolnában 1412 óta ırzött Szent László fejereklyetartó hermát, hogy ott nyilvános tiszteletben részesítsék. KARÁCSONYI 1926, 115. Nyomában említve még: KERNY 2003, 210; KERNY 2004, 460. Báthory feleségérıl: HORN 2007. A korszak fejedelmi tükreinek alapvetı feldolgozása bı irodalommal: HARGITTAY 1995; HARGITTAY 2001. 18 Kiadása: ERDÉLYI JEZSUITÁK LEVELEZÉSE ÉS IRATAI 1911, I, 266–271. Nr. 88. A témára vonatkozó fontosabb irodalom: VERESS 1906; MESZLÉNYI 1931, 86–200; BARLAY 1979, 111–132; SZİKE 1988, 62–67, 76–99; ERDÉLYI ÉS HÓDOLTSÁGI JEZSUITA MISSZIÓK 1990; MOLNÁR 2002, 152–198. (További bıséges bibliográfiával); KERNY 2006, 424–425. 19 „[...] Sic factum fuit et in Ungaria, ut crescentibus beneficiis Dei in nationem Ungaricam, crescerent etiam festa, in quibus copiosiores Deo argentur gratiae pro eacceptis beneficiis. Et quia per divum Stephanum primum regem Pannoniae ad fidem catholicam Ungari sunt traducti, iuvante Sancto Adalberto, per Sanctum Ladislaum eadem fides in vicinas etiam provincias et propagata; et per sanctum Martinum, Sanctum Emericum, Sanctam Elisabetham et alios proprios patronos in fide sancta sunt conservati et piis exemplis eorum ad omnem probitatem et vitae sanctimoniam provocati et apud Deum plurimum eorum precibus est decorata: merito natio Ungaria in memoriam sempiternam festos dies ipsorum annis singulis tenetur celebrare.” Kiadása: ERDÉLYI JEZSUITÁK LEVELEZÉSE ÉS IRATAI 1911, I, 269.


165

1581-tıl maga is konstatálhatta a siralmas erdélyi egyházi állapotokat, de ugyanakkor a magyarok megkülönböztetett Szőz Mária-tiszteletérıl is szerezhetett benyomásokat.20 A missziók minden erıfeszítése ellenére az 1588-as medgyesi országgyőlés után, amikor a jezsuitákat Erdélybıl kiutasították,21 már semmiféle ellenırzés nem érvényesülhetett sem a liturgiában, sem pedig az egyház közerkölcseiben.22 Gyulafehérvár ideig-óráig még tartotta magát, de ez a helyzet sem tartott sokáig. Az 1590. szeptember 21–25. között zajlott gyulafehérvári országgyőlésen még sikerült elfogadtatni a Gergely-féle naptári reformot, bár a protestánsok hevesen tiltakoztak ellene.23 A székesegyház fölszerelésérıl és berendezésérıl a végórában (akárcsak 1557-ben Váradon), 1600. május 18-án egy részletes inventárium készült. E jegyzékben Szent László fejereklyetartója még a klenódiumok között szerepel négy levéllel díszített ezüst koronájával együtt.24 Naprágyi Demeter püspök 1600. december 20-án kelt, Szentiványi János liptói alispánnak írott levelébıl arról értesülünk, hogy az ı ládájában találta meg az elveszettnek hitt koronát.25 Giovanni Paolo Campano lengyel jezsuita tartományfınök feljegyzésében olvasható, hogy 1586-ban egy Sibrik György kapitány és fıtisztjei elıtt zajlott váradi összejövetel alkalmával szintén a magyar szentek régi tisztelete került szóba. Kiadása: MONUMENTA ANTIQUAE HUNGARIAE 1976, II, 884. 20 Antonio Possevino a korszak talán legsikeresebb jezsuita diplomatája és szervezı elméje volt, aki egyedülálló módon kapcsolta össze politikai küldetéseit a rekatolizáció és a hitterjesztés ügyével. Életrajzára máig alapvetı: KARTTUNEN 1908. Legújabb magyar összefoglalása korábbi irodalommal: GÁBOR 2009. Possevino magyarországi útjáról: FRAKNÓI 1901; FRAKNÓI 1902; FRAKNÓI 1903, 167–195. Erdélyi küldetésérıl és terveirıl újabban: SZABÓ 1992, 91–133. A jeles misszionárius nem elégedett meg csupán a jelentések küldözgetésével. 1584-ben önálló kötetben jelentette meg erdélyi útjának tapasztalatait és eredményeit, amit összekapcsolt az országrész történeti bemutatásával is. Olasz nyelvő kéziratának elsı fejezetében az Árpád-házi uralkodók fölsorolásakor – Antonio Bonfini nyomán – viszonylag részletesen tárgyalta Szent László szerepét a katolicizmus védelmében: „Nel medesimo secolo i Chuni, popoli crudelissimi, havendo per loro capitano Cropulco, figliuolo di Crulo assalirono prima la Transilvania, dappoi il contado Bihoriense, dove e Varadino, et ponendo ogni cosa a fuoco et sangue, mentre scendevano verso il restante dell'Ungheria, fecero che Ladislao, Santo et ottavo re di Ungheria, loro venisse incontro, gli ponesse tutti a filo di spada; eccetto un solo nominato Escembo, il quale scappo per portar' alla sua patria l'infelice nouova di quella sciagura. Cosi liberato un' infinito numero di prigioni, et ingratione. Dio, di nuovo con nuovo essercito loro ando incontro, et disfidato Aco, loro generale capitano, l'uccise. La onde gli altri fuggendo, rimasero disfatti et dissipati. Or mentre questo re santo, et vittorioso in molte guerre, et studiosissimo della virtu governava santamente il suo regno, si ritiro nel contado di Bihor; et una volta andando alla caccia, pensando in quella solitudine a cose migliori, un' angelo gli apparve il quale l'ammon che presso il fiume Christo dedicasse una chiesa alla Beata Vergine, protettrice dell' Ungheria et le aggiungesse una terra, colla quale restasse munita. Fecela il santo belissima, et ornolla con doni amplissimi; la quale fu poi sede episcopale, et chiamo la terra Varadino. Et finalmente l'anno 1095, doppo il decimonono anno del suo regno morendo, fu con infinite lagrime seppellito nella detta chiesa, gli Ungheri per tre anni portando il duolo della sua morte. Morendo, et a questa, et a tutte l'altre chiese di Ungheria, lascio grandissimi doni. Et havendo molto prima aggiunto la Dalmatia et la Croatia al suo regno, et fatto segnalati miracoli anco dopo morte, i quali (se bene l'imprese, le quali, menre visse, prosperamente fece, bastavano di farlo conoscere per vero cittadino del cielo) furono cagione, che continuando dopo cento et tre anni, dal pontefice Romano fosse posto nel catalogo de' santi. Il che confermo assai nella religione christiana la Transilvania vicina, nella quale hora parte di quel contado si comprende, si come di sopra toccammo.” Kiadása: POSSEVINO 1913, 35–36. 21 MONUMENTA COMITIALIA REGNI TRANSYLVANIAE 1877, III, 288–240. Gyakorlatilag még a 17. század elsı két évtizedében is tevékenykedtek Erdélyben jezsuiták. Mőködésüknek Molnár Antal több tanulmányt is szentelt. Kötetes kiadásuk: MOLNÁR 2009. A tarthatatlan egyházi állapotokról, az egyre-másra fölbukkanó csodákról érzékletes képet nyújt: ERDÉLYI ÉS HÓDOLTSÁGI JEZSUITA MISSZIÓK 1990. 22 ERDÉLYI 2001, 86–87. 23 Forrás: http://www.bluewaterarts.com/calendar/NewInterGravissimas.htm (2009. XI. 31.) A reform nem minden országban talált kedvezı fogadtatásra, így a Magyar Királyságban sem. Elfogadásának nehézségeirıl: KNAUZ 1869. 24 „[...] Caput Sancti Ladislai Regis hungarorum argenteum cum reliquiis, eiusdem Corona argentea cum floribus quatuor.” Knauz Nándor alapján közölve: BALOGH 1982, II, 130, 303. Egyik másolatának ırzési helye: MOL, E 150, Magyar Kamara Archívuma, Acta Ecclesiastica, Fasc. 67, Nr. 2.

EME 166

KERNY TERÉZIA

Naprágyi 1601-ben kényszerően elhagyta Gyulafehérvárt, és Szent László fejereklyéjét magával vitte.26 A herma eredeti koronáját Prágában manierista stílusban megújíttatta. Gyulafehérvárott távozása elıtt még leválasztottak a koponyáról egy fogat.27 Talán ekkor diszmembrálták állkapcsát is, amely a bolognai Illír–Magyar Kollégiumban bukkant föl a 17. század közepén.28 Naprágyi döntése szükségszerő volt, de az erdélyi katolikus szórvány e kényszerő lépése miatt egyházi vezetı nélkül maradt, s egyúttal legbecsesebb relikviáját veszítette el, amelybıl még hitet és erıt meríthetett volna.29 A lakosság fokozatosan elveszítette minden kapcsolatát a királyi Magyarországgal/Magyar Királysággal is, ami számos visszavonhatatlan következménnyel járt. Például táptalajt biztosított az olyan vallási jelenségek elburjánzásának, amelyek a Királyhágótól nyugatra részben a protestantizmus térnyerése, részben pedig már a Trentói Zsinat szellemében született reformok nyomán lassacskán eltőntek. Ezt a visszarendezıdési, tehát óhatatlanul a partikularizálódást, marginalizálódást elısegítı folyamatot a ferences missziók, illetve az általuk megbízott licenciátusok,30 de a jezsuita térítık sem tudták megállítani, minden görcsös erıfeszítésük és igyekezetük ellenére sem. Sajátos szigetet képeztek a moldvai magyarság diaszpórái, ahol a hermetikus elzártság következtében a Szent Lászlóhoz főzıdı mondai hagyományokban és hiedelmekben olyan archaikus maradványok ırzıdtek meg, amelyek máshonnan már réges-rég eltőntek.31 A papok a miséken az új liturgia szerint készült római szerkönyvek hiányában még a középkori szövegeket használták. A misekönyvek, breviáriumok vonatkozó részei, így például az 1192 tájékán íródott László-sequentia szövege kiszakadt eredeti környezetébıl, és önálló életet kezdett el élni. Az élıszóban elmondott anyanyelvő prédikációk jelentısége is fölértékelıdött. A ritkán tartott istentiszteletet, liturgiát pótolták. Szóban tovább terjedve folklorizálódtak, újabb és újabb történeti mondákhoz vezettek. Ezek részben a középkori liturgiában használt elemekbıl, képletekbıl, mondatfüzérekbıl építkeztek, részben pedig valóságos történeti eseményeken alapultak.32 Benc(z)édi Székely István (?–?) Chronica ez vilagnac yeles dolgairól címő, a Bibliára alapított kronologikus kompendiumában a kerlési históriának egy korábban ismeretlen variánsát közölte.33 A leányrablónak nála „tatár Tepenec” (Vlad łepes?), a hajadonnak „Szent Anglit 25

„[…] Az Szent László Koronaja ugi teczik hogi az k. Ladaiban uagion.” MOL, P 632, Szentiványi család levéltára, Nr. 201. Kiadása: LITERÁTOR-POLITIKUSOK 1981, 119–120; SZENTMÁRTONI 2008. 26 A fejereklyetartó további viszontagságairól és 1607-ben történt gyıri elhelyezésérıl a bollandisták írtak elıször, akik 1715-ben, majd 1770-ben kértek kiegészítı adatokat a Gyıri Püspökségtıl a hermára vonatkozóan. MOL, E 152, Kamarai Levéltár. Acta Jesuitica. Irregistrata. Collegium Posoniensis. Fasc. 5. folio 306. Megjelent: De Capite S. Ladislai regis waradini mirabiliter servato, deinde Javarinum translato. In: ACTA SANCTORUM 1770, 261–264. Nyomában említve: IPOLYI 1863, 72–100; BALICS 1892; BEKE 1980, 72– 77; BALOGH 1982, II, 303–304. 27 Az inventárium vonatkozó részlete közölve: ENTZ 1958, 175. A fogereklye befoglalására a 18. század végén Batthyány Ignác erdélyi püspök (1741–1798) egy címerével ellátott copf stílusú ezüst tartót készíttetett. 28 IPOLYI 1863, 117. 29 A misszióknak köszönhetıen Moldvából, Herlóból ismeretes még egy László partikulárét is tartalmazó ereklyetartó kereszt Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva apostoli adminisztrátorának a Hitterjesztés Szent Kongregációjához küldött egyházlátogatási körútjáról szóló jelentésébıl: Bákó, 1648. III. 2.: „[...] Duae cruces argenteae, major in modum monstrantiae habens effigiem quatuor evangelistarum, in medio crucifixus argenteus in parte una, ex alia parte effigies Beatae Virginis Mariae gestantis filium in ulnis suis. Minor simili modo praeferens effigiem quatuor evangelistarum, et in medio crucifixum, sub quo Sanctus Ioannes et Beata Virgo, ex alia parte crucis sunt annotate reliquiae Sancti Emerici, Sancti Stephani, Sancti Ladislai, Sanctae Catharinae.” Tartalmi kivonata a korábbi kiadások felsorolásával: MOLDVAI CSÁNGÓMAGYAR OKMÁNYTÁR 1989, I, 403. 30 Összefoglalóan: GYÖRGY 1930; TÓTH I. GY. 2005, 184–192; GALLA 2005. 31 A moldvai magyarok öntudatára, mőveltségére alapvetı: MOLDVAI CSÁNGÓ-MAGYAR OKMÁNYTÁR 1989, 40– 48. A moldvai magyarok Szent László-hagyományairól: MAGYAR 1998c; MAGYAR 1998d. A köztük végzett dominikánus missziókról: TÓTH 2007. 32 Részletes feldolgozásuk: MAGYAR 1998a. 33 RMK 1879, I, 38; RMNy 1971, I, 156.


167

asszon” a neve.34 A szerzı föltehetıen gyermekkori, udvarhelyszéki szülıfalujában hallott elbeszélések emlékét hagyományozta, mentette át krónikájába. Népszerővé váltak az elıször 1499-ben Temesvári Pelbártnál (1435 k.–1504) olvasható átváltoztatott kıpénzekrıl,35 majd ıt követıen, 1526 körül a Karthauzi Névtelennél (15. század második fele – 1530 k.) már kıbálványokról szóló történetek is.36 Az Erdély-szerte tömegesen elıforduló szabályos kerek nummulites-fossziliák, valamint a magyar aranyforintok éremképein töretlenül továbbélı Szent László-ábrázolások nyilvánvalóan megragadták a nép képzeletét, és a mondának számos variánsa alakult ki.37 Ugyancsak Temesvári Pomeriumában olvashatunk elıször Szent László lovának „sziklába enyészı” patkónyomáról.38 Ilyen szabályos képzıdmények is akadtak Erdélyben szép számmal, például a Tordai-hasadékban vagy a széphavasi Szent László-kápolna mellett.39 A Névtelen Minorita (Kétyi János?, 1320 k. – 1363 u.) elbeszélésének, az 1479-ben összeállított Dubnici-krónikában (Cronica de gestis Hungarorum) megırzıdött 1345-ös, úgynevezett patrocínium-csodának a reminiszcenciái fedezhetık föl viszont egy csíkszépvízi legendában.40 Az 1580. szeptember 10-én Báthory Kristóf olasz orvosa, Marcello Squarcialupi (1538 – 1592 k.) orvosdoktor által lejegyzett sarki fény misztikus látványa is minden bizonnyal kedvezett az újabb mondák születésének.41 Hasonló égi tünemények elızték meg a kortárs beszámolók szerint Báthory Zsigmond (1573–1613) 1595-ös havasalföldi hadjáratát is, amely eredetileg keresztes hadjáratként szervezıdött.42 Eszmei hátterét a jezsuiták szolgáltatták, akik Kruppa Tamás vélekedése szerint a „miles christianus” ideálját próbálták a fejedelemre szabni Szent István, László, Szent Zsigmond, a törökverı Hunyadiak és nem utolsósorban a Báthory család hagiográfiai és történeti hagyományaihoz visszanyúlva.43 Az ütközetre való fölkészülés ezen túlmenıen is még számos egyéb Szent László-vonatkozással bírt. Közéjük sorolható többek között Báthory Zsigmondnak a hadjárat elıtti gyónása, a fegyverek megáldása, lelkesítı beszéde a sereghez, amelyek mind-mind László Szőz Máriához intézett hajdani imáit, csata elıtti (például 1068-ban Kerlésnél) fohászait idézik föl. De létezik szerintem ennél egy sokkalta lényegesebb egyezés is. Ez pedig maga a történeti szituáció volt. I. Lászlót, legendája szerint, éppen ötszáz évvel ezelıtt kérték föl a legelsı keresztes hadjárat vezetésére, a Szentföld fölszabadítására. Az egykori, egész Európát fölrázó és mozgósító cél öt évszázad múltán is égetıen aktuális volt.

34

Demény István Pál Szent Ágnessel azonosította: DEMÉNY 2002, 121–125. TEMESVÁRI 1499, 3. 36 Karthauzi Névtelen: Zent Lazlo kyralnak legendaya. In: ÉRDY-KÓDEX 1876, 404. A csoda megjelenik késıbb Beythe Istvánnál és Bod Péternél is. Forrása: HYMNUS DE SANCTO LADISLAO REGE 1893. Magyar nyelvő fordítása: TÓTH 1992, 360; TÓTH 1998, 69. 37 A nummulites a likacsosházúak (Foraminifera) törzsébe tartozó kihalt egysejtőek neme. Nagymérető lencsealakú, néhány millimétertıl több centiméterig terjedı nagyságú kövületeik fennmaradtak egykori élıhelyeiken. Jelenleg is élı tengeri egysejtőek harmadidıszaki, nagy testő rokonai. Gyakran elérhetik a hat centiméteres átmérıt. Elnevezésük a latin nummulus szóból származik, alakjukra utalva. A Szent Lászlópénzekhez főzıdı történeti mondák részletes elemzése a téma korábbi irodalmával: MAGYAR 1998a, 51–62. Újabb, európai összefüggésekbe ágyazott áttekintése: VOIGT 2004. 38 TEMESVÁRI 1499, 3. 39 MAGYAR 1996. 40 OSZK Kézirattára, Fol. Lat. 165. folio 74 v–75r (Caput 8–9.) Kiadása: CHRONICON DUBNICENSE 1884, 143– 167. Magyar nyelvő fordítása: NÉVTELEN SZERZİ 2000, 50–51. A csodás segítségnyújtás emlékét a helyi hiedelem szerint a Csíkszépvíz határában ma is látható patkónyomok ırizték meg. Lásd SZÉKELY 1997, 208. Valószínőleg a helybeli mondával állhat összefüggésben a csíkszépvízi római katolikus templom 19. század végi neogótikus fıoltárának ikonográfiája is a három magyar királyszent szobrával. Az oltár alighanem barokk elızmények nyomán készült. 41 RMNy 1971, I, 491. 42 A háborúról összefoglalóan: SZILAS 2001, 71–74. A csodáról: FARKAS 2006, 162–200. 43 KRUPPA 1997. Erdély politikai viszonyaira, részletes forrásbázisra és irodalomra támaszkodva: KRUPPA 2003. Az ütközet képzımővészeti ábrázolásairól: CENNERNÉ WILHELMB 1973. 35

EME 168

KERNY TERÉZIA

Szent László egykori hadjáratainak további emlékét ırizték a kutak, patakok mélyén föllelhetı, ugyancsak patkó alakú geológiai képzıdmények, amelyek a vízfakasztás mirákulumának gyors elterjedését segítették elı.44 Az elsı, történeti adatokra támaszkodó csoda Várad 1598 októberétıl november 3-ig tartó ostromához főzıdött, amikor a szokatlan heves esızés jött segítségére a reménytelen helyzetben védekezıknek. A kortárs szemtanú a katasztrofális idıjárást egyenesen a szent király közbenjárásának tulajdonította, aki, akárcsak egykoron Mózes a Vörös-tenger árjával, a Körös és a Pece hullámai segítségével sodorta el a már-már felülkerekedı, erıfölényben lévı támadók táborát, s mentette meg szeretett városát.45 Az ütközettel kapcsolatban nem mellızhetı egy másik csoda megemlítése sem, azé tudniillik, hogy a „végsı gyızelem” kivívása egyenesen László lovasszobrának volt köszönhetı. A mirákulum pillanatok alatt az érdeklıdés homlokterébe helyezte a váradi szobrokat, s a kortárs szemtanúk rendre beszámoltak róla. Szamosközy István (1570–1612) is írt róla az 1598–1599-es évek erdélyi eseményeit összefoglaló Rerum Transylvanarum pentades címő kortörténetében.46 Talán ennek a természetfölötti tüneménynek a számlájára írható az, hogy a szerzı 1609. június 27-én kelt feljegyzéseiben kiemelt figyelmet szentelt a lovas emlékmőnek, illetve a három magyar királyszent monumentumainak, amelyekrıl az ekkor adott leírások számítanak mindmáig a legalapvetıbb és leghitelesebb forrásoknak, bár igaz, hogy a három gyalogos királyalakot ı a bibliai háromkirályok képmásának vélte, „akik a kisded Messiást legelsıként tisztelték meg ajándékaikkal”.47 A fantasztikus eset szerepelt Istvánffy Miklós (1538–1615) Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV (Coloniae, 1622) címő munkájában is. İ azonban mindössze annyit jegyzett meg ezzel kapcsolatosan, hogy Szent László ércszobra épségben maradt, noha a falakat körös-körül áttörték az ágyúlövések.48 A bronzszobrok átlényegültek, jelentıségük fölértékelıdött. Nem csupán

44

Összefoglalóan: MAGYAR 1998a, 73–97. Kiadása: SZAMOSKÖZY 1877, 174–179. Említve: BALOGH 1982, II, 132; TÓTH 1998, 138. Szamosközyrıl: BARTONIEK 1975, 276–301. A vízfakasztás mondája eredendıen Szent László sequenciájára vezethetı vissza. Ide vonatkozóan vö. KERNY 2008. 46 „Quae omnia ita divina benignitas Cristianis amica, barbaris infesta fecerat, ut coelum pariter ac terra in profanae gentis cladem conspirasse viderentur [...] Fama est, ex vero vel vano hausta incertum, apud Turcas rumore promulgatum fuisse (ut est huius gentis ingenium admodum religiosum) aereum equum divi Regis, quem diximus, hinnitum edidisse, itque Turcarum auribus exceptum, laetum, et victoriam obsessis prodigium eos interpretatum fuisse. Quae res efecerit ut ab obsidione desperatione magis capiendae arcis impulsi, quam viribus exhausti, in tempore recesserint.” Kiadása: SZAMOSKÖZY 179. 47 Diarium Stephani Myskolczy V. D. M. et Senioris per Tractum Zempliniensem. Anno christiano 1609. 27. Junii tempore generalis Synodi Varadini Celebratae arcem Varadiensem perlustrando haec sequentia notavi. Miller Jakab Ferdinánd 1804-es kiadása után közölve: BALOGH 1982, II, 136–137. Az álló királyszobrokkal kapcsolatban érdemes röviden kitérni e helyen a törökök arany- vagy vörös alma-, az úgynevezett kizil elmalegendájára s a körülöttük lefolyt ideológiai küzdelemre. Ennek látszólag semmi köze nincs az e helyen nem részletezendı széles körő jelképrendszerhez, de valójában egy olyan általános modell fejezhetı ki belıle, mint erre Fodor Pál rámutatott, amely segít megérteni, hogy miként vívták meg harcaikat az ellenfelek a maguk jelképeivel. A törökök ugyanis a szent királyoknak éppen a kezükben tartott aranyalmák miatt szintén csodatévı erıt tulajdonítottak. Ez magyarázta, hogy amikor Várad szobrai ellenére 1660-ban mégis dicstelenül kapitulálni kényszerült, miért vetették rá magukat a hódítók elsıként a város talizmánjának tartott királyszobrokra, komoly károkat okozva bennük. A váradi királyszobrok sorsában ismételten megmutatkozott, hogy bár a gyıztes többnyire megsemmisíteni igyekszik a megvert ellenség szimbólumait, gyakran átveszi, átértelmezi és saját céljai szolgálatába állítja azok ideológiai programját. FODOR 1997, 44–45. 48 „[...] statuam equestrem D. Ladislai Regis Ungariae, eius nominis primi, quae in vestibulo maiori templi, miro et eleganti artificio, ex aere fusili conflata, marmoreaeque basi superposita est, illaesam atque intactam permansisse, quam quam parietes circum, supraque et infra plurimis passim ictibus perfusi esse conspicerentur.” (Liber XXI.) Az 1598-as támadásról értékes adatok találhatók Giorgio Basta (1544–1607) ostrom alatt írt leveleiben is. Kiadása: BASTA GYÖRGY LEVELEZÉSE 1911, 266–279. Megjegyzendı, hogy a török nem a templomtornyokat, hanem a toronykápolnát rongálta meg súlyosan: BALOGH 1982, II, 134. Több mint fél évszázad múltán, 1660-ban Evlia Cselebi török utazó is megemlékezett e hagyományról. Kiadása: EVLIA CSELEBI 1904, 44–45. 45


169

Váradot, de már egész Erdélyt védelmezték. Képzımővészeti hatásukkal is számolni lehet. Egy Báthory Zsigmondot ábrázoló, Rómában Alitenius Gatti és Giovanni Antonio Pauli kiadásában megjelent rézmetszető lovas portré mindenesetre ezt sugallja.49 Távolabb, Csíkban a Báthory Zsigmond lemondása után sebtében erdélyi fejedelemmé megválasztott Báthory András (1566–1599) tragikus halála folklorizálódott igen gyorsan.50 A korábban a Szent László lábszárereklyéje számára egy büszt formájú tartót készíttetı51 Báthory menekülésérıl, lováról és patkójának lenyomatáról, kútjáról, pihenésérıl és végül a kegyetlen haláláról szóló mondakör kialakulása a Szent Lászlóhagyományokkal szinkronban történt meg, sıt nagyon is föltételezhetı, hogy az éppen egy évvel korábbi váradi események szolgáltak kiindulópontjául. A mondaképzıdést elısegítették a gyilkosság színhelyén évrıl évre megtartott pásztorbükki emlékbúcsúk is.52 Az erdélyi búcsújárás másik fı központjává a Hunyadi János által intenzíven támogatott, 1448-ban fölszentelt csíksomlyói ferences templom vált. A tömeges zarándoklatok azonban csupán 1567-tıl, a nagyerdei ütközet után indultak, amikor a hitük védelmében hadra kelt székely katolikusok protestáns fejedelmük, János Zsigmond seregét legyızték. A nép a gyızelmet a somlyói Szőzanya segítségének tulajdonította.53 E hagiográfiai toposznak köszönhetıen (ami ugyancsak csodára, a Lackfi András vezette székely csapatok 1345-ös tatárok elleni ütközetére emlékeztet) a Sarlós Boldogasszony búcsúja hamarosan összefonódott Szent László (és a magyar szentek) tiszteletével.54 Az elsısorban a középkori ferences prédikációk szövegeire támaszkodó Szent László-tiszteletben a hitvalló, határokat ırzı szerep, a maradék katolikus szórvány oltalmazása került elıtérbe.55 Bethlen Gábor udvara A vallásbékét hirdetı protestáns Bethlen Gábor fejedelem (1580–1629) váradi, majd gyulafehérvári udvarában a katolikus Báthoryakat követıen is piedesztálon maradt Szent László, aki vallástól és eszmei áramlatoktól függetlenül ekkor már a mindenkori állami-uralkodói reprezentáció

49

MNM, Történeti Képcsarnok. Ltsz.: 749. Lapméret: 276 x 219 mm, közölve: CENNERNÉ WILHELMB 1973, 60. LELE 1991; MAGYAR 1998b; HORN 2002. 51 Elpusztult, valószínőleg beolvasztották. A 18. században az ereklyét a nagyszombati egyetemi templomban, az esztergomi érsekség akkori székhelyén ırizték. 1820-ban az újonnan épült esztergomi székesegyház kincstárában helyezték el neogótikus, talpas ereklyetartóban a korábban megsemmisült mellszobor-tartó helyett. (Esztergom, Fıszékesegyházi Kincstár. Ltsz.: 64.147.1.) Telegdi Miklós följegyzése: „[...] Anno Domini 1566. 22. Junii sepulchrum S. Regis Ladislai Varadini permittente ac jubente Sigismundo Joanne Joannis Regis filio, effractum erit, ossaque ejus ibi inventa, post multa ludibria, disjecta sunt. Quo tempore casu quodam in templum veniens, V. Benedictus Zegedi, Canonicus S. Stephani de Promontorio Varadiensi, hanc partem reliquiarum ejusdem divi regis occulte sustulit, eamque Magnifici D. Comiti Andree de Bathor donavit idemque D. Comes anno 1566 die 2. Junii, ecclesiae Strigoniensi dedit conservandam, ad honorem et gloriam nominis Divini, cujus praeclarum organum, dum viveret, S. Ladislaus extitit, Domine Jesu Christe vindica injuriam sancto Tuo illatam [...]” Kiadása: PRAY–KATONA–CORNIDES 1784, 117. 1727: „[...] Reliquia S. Ladislai Regis et Confessoris Servantur in Cistula nigra Sub Statua ejusdem [...]” Kiadása: FORGÁCH 1727, 21r. Irodalom: PODHRACZKY 1836, II, 44–45; IPOLYI 1863, 82–83, 111; KARÁCSONYI 1922, 447–448; TARCZAI 1930, 96; PROKOPP 1963; KOVÁCH 1978, 111; BALOGH 1982, II, 72–73. 52 A mondakör feldolgozása: MAGYAR 1998b; GÁL–MOLNÁR 1999, 63–68. 53 Egy mirákulumot Szini István is megörökített Muzio Vitelleschi (1563–1645) jezsuita rendfınöknek Kolozsvárott, 1617. november 11-én kelt levelében. Elmesélték neki, hogy miközben rá vártak, a csíki Nagyboldogasszony-templom sekrestyéjébıl fénysugár támadt, megállapodott a ministránsok fölött, majd az összegyőltek feje fölött körözve eltőnt: „[...] In Santa Maria Maggiore, chiamata Csik Nagy Boldog Asszony, era gia ragunato il popolo, li putti stavano messi in ordine per dar principio alla dottrina christiana, quando fu visto uscire dalla sagrestia un splendore a guisa d'una stella, la quale si poso sopra il capo de figliuoli facendo un giro per tutti quelli che volevano cantare la dottrina christiana. [...]” Közölve: ERDÉLYI ÉS HÓDOLTSÁGI JEZSUITA MISSZIÓK 1990 I/2, 278–279. Nr. 175. A csíksomlyói Szőz Mária-tiszteletrıl: TÁNCZOS 1991, 136–158. 54 BOROS 1937; BOROS 1943; SZÉKELY 1995, 182–202; BÁLINT–BARNA 1994, 78; MEDGYESI 2009, 37–45. 55 F. ROMHÁNYI 2005, 118; SZELESTYEI 2003; SZELESTYEI 2005, 754–760. 50

EME 170

KERNY TERÉZIA

szerves részét képezte. A fejedelem kiváló elıdjét, a törvényalkotó, várakat emelı, hazáját oltalmazó királyt tisztelte benne. Ez a gondolat tükrözıdött Háportoni Forró Pálnak (1570–1624), Bethlen Gábor történetírójának Prosopopeia arcis Varad de finali sui aedificatione címő, 1618-ban írt versében, ahol a két nagy várépítı, László és az erdélyi fejedelem közötti történeti párhuzamokat hangsúlyozta akkor, amikor Váradon a László tisztelete – legalábbis intézményes formában – megszőnt, sıt tiltva volt. Panegyrisében felismerhetık a Várad bevehetetlenségérıl szóló korábbi hiedelmek reminiszcenciái is: Én, a váradi vár, ki a László sírja miatt volt Híres, testileg oly csonkán álltam eléb. Bethlen költségén kijavítva, ma tıle vagyok nagy; Amibe más kezdett, véghez vitte dicsın. Lıhet már maga Mars is bástyáimra golyókkal; Semmi se rettent meg, biztosan óv falam. Mint Szemirámisz mővétıl Babilon neve nagy lett, Bethlen mőve nyomán nagy leszek én magam is.56 A Váradon, majd Heidelbergben tanult Bojti Veres Gáspár (1590 k. – 1640 k.), a fejedelem másik történetírója, 1614-ig elkészült elsı három könyve nem nevezhetı hagyományos értelemben életrajznak és kortörténetnek, mert jóval többet takar annál.57 A szerzı a dicsıítı jelzık tirádáival elhalmozott Bethlen jellemzésekor kitért korának politikai viszonyaira is. A bajok forrását, az ország territoriális szétesését ı már eredendıen a török és német párt engesztelhetetlen győlölködésében vélte megtalálni, amitıl óva intette pártfogóját. Elsı, helyes kormányzati intézkedéseinek értékelésekor egyenesen Szent István és Szent László, a két nagy egyházszervezı kormányzatát állította elé követendı mintának.58 1626. június 5-én Bethlen Gábor megerısítette Báthory Kristóf Váradnak adományozott armálisát azokkal a passzusokkal, amelyek Várad régi hírnevére és Szent László emlékmővére vonatkoztak.59 Szent László a képzımővészetben Oltárállításra, falképek megrendelésére, újabb liturgikus alkotások készíttetésére a 16. század közepétıl a történelmi viszonyok miatt már nem igazán volt módja a létszámban erısen megfogyatkozott erdélyi katolikus lakosságnak. Leginkább a már meglévıket használta, alakítgatta, „korszerősítette” korlátozott anyagi lehetıségei szerint. A szentek alakjaival kivarrt, tőhímzéses casula-kereszteket például új alapra applikálta, az oltárok bizonyos elemeit máshová építette be. Az evangélikussá lett szászok megırizték a középkori templomok fıoltárait, kegyszereit, amelyeken néha magyar szentek is fölbukkannak (Zsidve: oltár, Szászkézd: kehely), de ezek aligha bírhattak bármilyen jelentıséggel a saját identitásuk vagy pedig az erdélyi Szent László-tisztelet szempontjából. Zsidvén annyira kikopott a két szent király a helybeliek emlékezetébıl, hogy a Szent Vince-fıoltáron látható alakjaik mellé utóbb kénytelenek voltak nevüket fölírni. A tragikus sorsú Báthory Boldizsár fejedelem (1594) székhelyén, Fogarason ugyan új templomot építtetett, de a berendezését lutheránus templomokból származó oltárokkal és képekkel díszítette.60 Kivételes esetekben azonban új alkotások is születtek. 56

RMNy 1983, II, 1174. Háportoni versérıl: MIKÓ 1989, 105–106; TÓTH 1992, 358; TÓTH 1998, 66. BOJTI 1809. Kortörténetének eredeti kézirata nem maradt fenn, csak több csonka másolata. Bojtirıl: BARTONIEK 1975, 327–338. 58 „Intellexit enim princeps sapientissimus, quibus olim artibus sanctissimi quique reges fundamenta regiminis optima posuerunt, nimirum fundatione ecclesiarum et e medio populi discordarum et intestinorum odiorum sublatione.” Közölve: BARTONIEK 1975, 400. 59 Eredeti ırzési helye: Nagyváradi Káptalan Levéltára. Proc. Tab. 107. Másolatát Baranyai Béla (1882–1945) történész készítette 1943–1944-ben, amikor a káptalani levéltárat rendezte. Idézi: BALOGH 1982, II, 154. 60 SZILAS 2001, 34. 57


171

Elıfordult, hogy egy-egy korábbi mővet újra megformáltak, mert közismert és népszerő volt. Rozsnyói János 1445-ben festett nagyszebeni Kálvária-falképe nyomán készült például a szebeni fıoltár. Georg Soterius (1673?–1728) természettudományi író Historia pleraque de Cibinio tractatus [...] címő, a Szász Nemzeti Levéltár Brukenthal-győjteményében található 17. századi kéziratának 155. lapján olvasható feljegyzés alapján61 Reissenberger Lajos és Henszlmann Imre a következı érdekes adatot közölték: „İ azt állítja, hogy a templom egykori fıoltára a Rozsnyói János falképének pontosan megfelel, amennyiben a felfeszített Megváltót, mellette a két magyar királyt és két imádkozó ifjút lehetett látni, valószínőleg dombormővekben. Hanem ezt – hogy mikor, azt nem mondja – Nagyszombatba vitték. Ez nyilván azon oltár vala, mely a szövegben leírott elıtt állott a templomban.”62 Az oltárt alighanem akkor szedték széjjel, amikor a templom az evangélikusoké lett. Darabjait, köztük Szent István király és Szent László szobrait Nagyszombatba vitték. Hollétük, további sorsuk ismeretlen. A kézdiszentléleki Kálnoki-udvarház szomszédságában meredeken emelkedı Perkı Szent István királyról elnevezett kápolnája egy 1698-ban fölvett részletes leltár szerint „külömb-külömb fele képekkel föl ékesített”.63 Az akkor látható falképek zöme idıközben megsemmisült, de 1995-ben a magyar királyszentek és két püspök (Szent Adalbert [?], Szent Gellért [?]) monumentális alakjait sikerült föltárni az egyik félköríves karéjban.64 A középen álló Szent István király feje fölé két lebegı angyal tartja a koronát. A magyar szentek együttese alighanem egy középkori liturgikus szerkönyvet illusztráló grafika, talán az 1511-ben, Velencében kiadott Missale Secundum chorum et rubricam almi episcopatus Zagrabiensis ecclesiae fametszető címlapja nyomán készült.65 De mégsem ez a díszítı szándék jellemzı a korszakra. Inkább az ellenkezıje volt általános. Szent László képzımővészeti megformálásai az egyház keretei közül ugyanis fokozatosan kiszorultak, kikoptak. A fınemesség kastélyainak magánkápolnáiban, a nyilvánosság elıtt jobbára rejtve maradó, a személyes devóciót szolgáló alkotásokon (házioltár, szentkép, kegyérem) elı-elıfordulhatott alakja, de ennek igazolására szinte semmilyen emlék nem hozható föl. Annál gyakoribbá vált megjelenése díszítımotívumként a felföldi köznemesek és a székely fıemberek (seniores) és lófık (primipili) udvarházainak, kúriáinak kályháin, bútorain.66 A sorozatban gyártott és meglehetısen széles körben kimutatható kályhacsempék jelentıs része még a Mátyás- és Jagelló-kori királyi mőhelyekben (Buda, Vajdahunyad) készült 15. századi lovagalakos csempék provinciális változata volt. Ezeken a darabokon lovon jelent meg Szent László, bárddal és keresztes pajzzsal.67 Benkı Elek e típus elıképét a II. Lajos király tallérjainak68 hátoldalát 61

A Román Állami Levéltár Szeben Megyei Igazgatósága (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Sibiu), Brukenthal-győjtemény, Hs. BB, Signatur: Ms. 26. 62 REISSENBERGER–HENSZLMANN 1883, 30. 63 Inventárium. 1698. február 18. – március 27. Kıröspatak. II. A miklósvári és kıröspataki kastély, a gidófalvi, kézdiszentléleki, csíksomlyói, csíkkozmási udvarházak és a hozzájuk tartozó állat és föld összeírása. Közölve: TÜDİS 1999, 216. 64 A falképekre Jánó Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa bukkant rá, majd a föltárást követıen közremőködésével megkezdıdött a kibontásuk. Az erısen megsérült falképeket Pál Péter restaurálta. Fontosabb irodalma: BABÓS 1983; KOVÁCS 1997, 100–103; LÁNGI 1999, 260, 261; TÜDİS 1999, 62–63; HORVÁTH 2000; HORVÁTH 2001, 101–103; LÁNGI 2001, 84–85. 65 Venetiis, 1511. 20 Junii. Petrus Liechtenstein, pro Joanne Müer. OSZK, RMK 1896, III, 176. 66 Hazai példát nem tudok ugyan felhozni, de a szerencsés módon megırzıdött nyugat-európai rokon emlékek és a Magyar Nemzeti Múzeum állandó középkori kiállításán látható 16. századi láda király-ábrázolásából kiindulva gyanítható, hogy alighanem Szent Lászlót is megörökítették bútorokon. 67 Ide tartozik egy Kolozsvár-Szentpéterrıl (Kismester utca), egy Székelykeresztúrról, egy Nagyenyedrıl (Sibiu, Muzeul NaŃional Brukenthal. Néprajzi Osztály. Ltsz.: 2503-C) és egy Nagyváradról származó datált (1541) csempe (Bukarest, magángyőjtemény). A típus feltőnik még az oświęcimi hercegi vár romjai között talált, a 16. század elsı felébıl származó zöldmázas darabon is (Cracow, History Museum – Muzeum Historyczne

EME 172

KERNY TERÉZIA

díszítı kompozícióban vélte megtalálni.69 A hagyományos attribútumokkal megjelenı álló figura mellett néha más témák is elıfordultak. Ez utóbbiak közül két variáns érdemel figyelmet. Az egyik Székelykeresztúrról származó csempén stilizált oszlopokra támaszkodó íves árkádfülkében Szent László és egy mind ez idáig vitatott nemő szent áll frontális nézetben.70 Egy Csekefalván elıkerült darabon pedig a kerlési ütközet narratív sorozatából László és a kun párviadala látható.71 Ez a sokáig társtalan kályhaszem az 1980-as évek ásatásai eredményeként néhány 15. századi moldvai variánssal gazdagodott.72 B. Szabó János vélekedése szerint ezeken a kályhaszemeken a 16–17. században még mindig aktuális tatárellenes harcok elevenednek föl.73 Az emlékanyag jelentısége persze egészen nyilvánvalóan nem mővészi kivitelezésében ragadható meg, hanem ikonográfiai és kultusztörténeti szempontból, ugyanis töretlenül és háborítatlanul biztosította a lovagkirály tiszteletét a magánélet színterein. A helyi mőhelyekben lehetıség nyílt olyan egyéni igényeket tükrözı variánsok megformálására is, amelyek korábban teljesen ismeretlenek vagy éppenséggel tiltottak voltak. Bár az udvari mércétıl és ábrázolási gyakorlattól természetszerően fokozatosan elszakadtak, mondhatni fényévnyi távolságra kerültek tıle, mégis bepillantást engednek abba a miliıbe, amely rendkívül fogékony volt az orális úton terjedı és ennek következtében folyamatosan popularizálódó és folklorizálódó középkori legendák és annak nyomán sarjadt új mondaképzıdmények vagy az egészen frissen hallott, átélt élmények iránt.74 Miután egyéb lehetıség nem kínálkozott megformálására, ilyen módon mentették át a szent király emlékét, ırizték meg középkori tiszteletének kontinuitását, egyúttal biztosították a Mátyás-kori tradíció továbbélését.75 Némely történetet ma még nem lehet teljesen tisztán értelmezni a technikából és méretbıl fakadó redukált és durva kompozíciók miatt, de elképzelhetı, hogy éppen ezek a különleges darabok jelentik azokat a hiányzó láncszemeket, amelyekbıl talán rekonstruálhatók lesznek egyszer a kerlési ütközet leánymentési epizódjának ma még homályos részletei. Az erdélyi ötvösségben a 16. század végétıl mutatható ki az úgynevezett talpas pohár típusa. Baranyai Gaal István 1627-ben készített, ma a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható

Miasta Krakowa. 25 x 18 cm). A Szent László alakjával díszített kályhacsempérıl önállóan: MAGYAR 2000b, 5. Elhangzott a VEAB Néprajzi Munkabizottsága, a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Székely Nemzeti Múzeum által rendezett Népi vallásosság a Kárpát-medencében címő 7. nemzetközi konferencián. (Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum, 2005. szeptember 23.) Ezen a helyen szeretném megköszönni a szerzınek, hogy tanulmányát még publikálás elıtt elolvashattam. 68 CNH 1899–1908, II, 266, 267, 268. 69 BENKİ 2004, 69–71. 70 Székelykeresztúr, Molnár István Múzeum (Cristuru Secuiesc, Muzeul Molnár István), 16. század elsı fele. Sötétbarnára, illetve foltosan szürkésbarnára égetett szemcsés, mázatlan agyag. 25,5 x 21 cm. Leltári szám nélkül közölve: BENKİ–UGHY 1984, 70. Újabb irodalma: MAGYAR 2000a, 99; MAGYAR 2000b, 5. 71 Székelykeresztúr, Molnár István Múzeum. Leltári szám nélkül közölve: BENKİ–UGHY 1984, 17–18. 72 BĂTRÎNA–BĂTRÎNA 1990, 175; BATARIUC 1994, 122, 128. (Korábbi, teljességre törekvı irodalommal.) 73 „A mondák és a történeti események összevetésébıl világossá válik: a Szent László körül kialakult mondakör a századok folyamán a keleti határok mentén élı magyarság mindenkori tatárellenes harcainak megörökítıjévé vált. A szent király képéhez hozzátartozott a tatár ellenség képzete is, mint fényhez az árnyék. Bár a 15. században a békés kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok léptek a hosszú háborúskodás helyébe, Erdélyben még az 1500-as években is töretlenül élt Szent László tatárellenes harcainak hagyománya, s ebben jelentıs szerepe lehetett a székelyföldi templomok falképeinek. A hagyomány elevenségét éppúgy jelzi Szent László harcának ábrázolása egy csekefalvi kályhacsempén, mint a ferences barátból protestánssá lett krónikaíró Benczédi Székely István kifakadása a szájhagyomány ellen: De az nyluan ualo hazukság, mert László királ ideibe soha ide a Tataroc nem jöttenec rablani.” B. SZABÓ 1995, 11. Talán egy ilyen harcot örökítettek meg azon a székelykeresztúri (Kriza János utca 23.) nemesi udvarház romjaiból elıkerült, deformálódott, világosbarnára égetett csempén is, amelynek elılapján egy lóhátról hátrafelé nyilazó süveges kun és egy koronás álló alak látható. Közölve: BENKİ–SZÉKELY 2008, 255–257, 121. kép. 74 Összefoglalóan: BENKİ–SZÉKELY 2008, 297–300. A folklór és irodalom közötti kölcsönhatásokról, közvetítési folyamatokról vö. TÜSKÉS 1997, 13–14. 75 MIKÓ 2001, 286.


173

ezüst poharán, a kor szóhasználatával „pogány pénzes” használati edényeket követve,76 három vésett, koszorúval övezett medaillonban egy profilban ábrázolt király, egy nemesasszony, valamint egy katonai(?) fejfedıt viselı férfi portréja jelenik meg szembe nézetbıl. Jankovich Miklós mint hungaricumot vásárolta meg a poharat, mert sikerült elhitetni vele, hogy a három szereplı Árpád fejedelmet, Gizella királynét és Szent Lászlót ábrázolja. Jankovichot alighanem szándékosan vezette félre az ötvösmő eladója vagy ügynöke. Tüzetesebb vizsgálat nélkül is megállapítható, hogy az ikonográfiai meghatározások tévesek, csupán a pohár possessor-felirata tekinthetı hitelesnek.77 Tehát ez az ábrázolás is kiesett a 17. századi erdélyi Szent László-emlékek sorából. Összefoglalás Szent László (és a magyar szentek) tisztelete a 16. század közepétıl Barta Gábor szóhasználatával élve „kényszerpályára” került Erdélyben: a történeti-politikai viszonyok alakulása, tehát egy belsı folyamat „eredményeként" elszigetelıdött, és számos konzervatív vonást megırzött a középkorból, amit a reformáció terjedése, majd hegemóniára jutása, valamint a török hódítás stabilizált és tett visszafordíthatatlanná. Ebben az átrendezıdési folyamatban, vagy bármilyen más kifejezéssel jelöljük is ezt a mechanizmust, a hagyományos, kiváltságokkal bíró, a közgondolkodásban is Szent László nevével fémjelzett határvédı székely közösség fölbomlása, lassú átalakulása is közrejátszott. A hadköteles székelység fegyvereire, „nyargaló”, gyalog zászlóira például nem tette föl a szent király képmását. Oltárokat sem emelt nagyobb számban tiszteletére. Csupán Csíksomlyón mutatható ki egy, talán középkori gyökerekre támaszkodó Szent László-hagyomány. A szászokra már a középkorban sem volt jellemzı a magyar szentek tisztelete, a tárgyalt idıszakban még inkább elzárkóztak szomszédaiktól, közösségeikben a német identitást erısítve. Az állandó fenyegetettség miatt az erdélyi katolikus szórvány egyébként is inkább erıd-, pontosabban vártemplomokat emelt, és azokat erısítette, nem pedig belsı díszítésükkel foglalatoskodott.78 A költséges oltárállítások helyett alighanem a viszonylag gyorsan, helybeli festıkkel is kiviteleztethetı egész alakos, nagymérető képeket részesíthette elınyben a templomok hajóinak oszlopaira, falaira fölfüggesztve.79 Ezek a festmények a fınemesi mecenatúrát leginkább képviselı, a családtagokat megörökíttetı ısgalériák páncélos portréfestményei,80 mitológiai hısök (Mars), vitézi síremlékek81 és más hasonló elıképek nyomán készült ikonográfiai együttesekbe tartozhattak.82 Noha kétségtelenül számolni kell az emlékanyag pusztulásá76

A típusról: BÍRÓNÉ–T. NÉMETH 1990. MNM, Történeti Tár. Ltsz.: Poc. Jank. 32. Vésett ezüst. Consignatio Scyphorum [... ] Nr. 32: „Cyathus maior egregii operis, cuius incisura et ornatus exterius in basi, item poculi parte inferiore, medio et superiori extraminate inauratae sunt, exhibentes diversos longe anteriorum seculorum ornatus. In medio sunt tres effigies, una cujusdam ducis hungari, casside Arpadiana provisi, altera regem coronatum, effigiei Sancti Ladislai similem, tertia denique veterem hungaram Dominam, fors Giseleam exhibens. Poculum hoc initiante seculo 17. confectuum est, habens inscriptionem hungaricam sequentem: BARANYAY GAAL ISTVÁNÉ EZ A POHÁR – 1627. Ponderat Semiunciarum Sedecim et quinque decimas sextas.” 78 GYÖNGYÖSSY–KERNY–SARUDI 1995; TÜDİS 2001; TÜDİS 2002. 79 Ilyen jellegő képekre következtethetünk például a kıröspataki kis templom 1698-ban fölvett leltárából: „A' Templom oldalain Ramákra csinált képek föl rakva vagy szegezve...” In: Inventárium. 1698. február 18. – március 27. Kıröspatak. II. A miklósvári és kıröspataki kastély, a gidófalvi, kézdiszentléleki, csíksomlyói, csíkkozmási udvarházak és a hozzájuk tartozó állat és föld összeírása. Castrum in Kıröspatak. Közölve: TÜDİS 1999, 200. 80 A Maximilian-páncélzatban ábrázolt Szent László-festmények közeli rokona például a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában ırzött, a 16. század utolsó negyedében készült Nádasdy I. Ádám képmása: GALAVICS 1987, 244; FİÚRI İSGALÉRIÁK 1988, 108. 81 GALAVICS 1987, 244–247. 82 Ide tartoznak például az 1550 körül készült bártfai Szent Egyed-plébániatemplom egykori fıoltárának ma a bejárat mellett függı, Szent István király és Szent László alakjával díszített hatalmas táblaképei. A Lászlóábrázolás leginkább szintén e templomban, az 1557-ben fölállított Serédi György-síremlék páncélos figurájával vethetı össze, de közeli párhuzama még a Csáky család szepesváraljai várkápolnájának Szent 77

EME KERNY TERÉZIA

174

val, a Székely oklevéltár83 és a Hitterjesztés Szent Kongregációjának iratanyagát publikáló kötetek is leginkább azt támasztják alá, hogy sem a fejedelmi udvarban, sem pedig az országrészben nem mutatható ki egy önállóan értékelhetı, értelmezhetı Szent László-tisztelet. Fontosnak látszik hangsúlyozni azt a tényt is, hogy ilyen már korábban sem létezett, mert a 14. század közepétıl tisztelete általánossá vált országszerte, s nem korlátozódott csupán Erdélyre.84 Végezetül annak bemutatása, hogy miként vált Szent Lászlóból az „erkölcsileg” romlatlan Erdélyben egyfajta „egzotikum”, históriai „zárvány”; hogyan mitizálódott alakja, majd hogyan erısödött meg ez az idealizáló szemléletmódot tükrözı kép és hogyan terjedt széles körben a 18. század második felétıl kezdve az egyházpolitika (mindenekelıtt a nagyváradi püspökség egykori fényének helyreállítására tett erıfeszítések) és az ezt megtámogató historiográfia (Gánóczi Antal, Pray György, Podhradczky József), majd a Szent László-Társulat szerepe nyomán; hogyan színezte át, patetizálta alakját a romantikus szépirodalom (Arany János, Garay János, Jókai Mór, Vörösmarty Mihály), a székelység eredetével foglalkozó történetírás (Kıvári László, Orbán Balázs), az irodalomtörténet, a lassan kibontakozó néprajztudomány (Malonyay Dezsı) az elsısorban Huszka Józsefnek köszönhetıen elıkerült 14–15. századi falképek, valamint az amatır helytörténeti-régészeti búvárlatok (például gróf Bethlen Lajos) nyomán;85 majd ez az erısen stilizált kép hogyan nıtt programatikus jelentıségővé és miként vált a fennmaradás zálogává, reményévé (egyszóval az erdélyi magyarok nemzeti identitásának jelképévé) az elsı világháborút követı politikai helyzetben;86 végül pedig az, hogy miért késlekedik mindmáig e folyamat kritikai elemzése, objektív föltárása, az már egy minél elıbb elvégzendı (nem feltétlenül mővészettörténeti alapokon álló) recepciótörténeti kutatás feladatát kell hogy képezze. Rövidítések BTK JATE MNM MOL OSzK PPKE

Bölcsészettudományi Kar József Attila Tudományegyetem (Szeged). Magyar Nemzeti Múzeum (Budapest). Magyar Országos Levéltár (Budapest). Országos Széchenyi Könyvtár (Budapest). Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Piliscsaba).

IRODALOM ACTA SANCTORUM 1770 Acta Sanctorum Junii. VI. Venetiis, Société des Bollandistes. ACSÁDY I. 1887 Magyarország három részre oszlásának története 1526–1608. A Magyar Nemzet Története. V. Budapest. ANNUAE LITTERAE SOCIETATIS JESU 1921 Veress, Andreas (collegit et edidit): Annuae litterae Societatis Jesu de rebus Transylvanicis temporibus principum Báthory (1579–1613) – Jézus Társasága évkönyveinek jelentése a Báthoryak erdélyi ügyeirıl. Vesprimii, k. n. László-festménye is, valamint az 1878-ban még a szoboticai plébánián függı, 1614-es évszámmal jelölt, Szent Lászlót ábrázoló nagy olajfestmény is. Feltehetıen ezt a patetikus-monumentális-vitézi ikonográfiát követték még a bécsi Szent István-dóm csupán leltári tételként ismert, magyar királyszenteket ábrázoló táblái. Elképzelhetı, hogy felállításuk összefüggésben állt azzal, hogy 1593-tól az egyetem hagyományos Szent László-ünnepségének helyszíne a dominikánus templom helyett a Szent István-dóm lett. 83 SZÉKELY OKLEVÉLTÁR 1872–1934; SZÉKELY OKLEVÉLTÁR 1983–2000. 84 MEZİ 1992, 123–135. 85 E korszakra vonatkozóan: KERNY 2007. 86 Részben érintve: KERNY KÉZIRAT.


BABÓS I. 1983 A kézdiszentléleki Perkı-kápolna (Sînzieni). Mőemlékvédelem XXVII. 1. 18–21. BALÁZS M. 2002 "A hit... hallásból lészön." Megjegyzések a négy bevett vallás intézményüléséhez a 16. századi Erdélyben. In: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 2. Budapest, 51–73. BALICS L. 1892 Szent László király fejereklyéjének története. Szent László király szentté avatásának hatszázéves jubileumára. Gyır. BÁLINT S. – BARNA G. 1994 Búcsújáró magyarok. Budapest. BALOGH J. 1982 Varadinum – Várad vára. I–II. Mővészettörténeti Füzetek 13/1–2. Budapest.. BARLAY Ö. SZ. 1979 Vázlat a jezsuita Missio Transylvanica tevékenységérıl és könyvtárának sorsáról (1571–1603). Könyv és könyvtár. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Közleményei, XII. 111–132. 1986 Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Budapest. BARTA G. 1986 A gyulafehérvári fejedelmi udvar és az ifjú Báthory Zsigmond. In: R. Várkonyi Ágnes (szerk. és elıszó): Magyar reneszánsz udvari kultúra. Budapest, 153–157. BARTÓK I. 1987 Das hallstattzeiliche Gräberfeld von Kleinklein und seine Keramik. Schild von Steier. Beiheft I. Graz. BARTONIEK E. 1975 Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetébıl. Kézirat gyanánt. S. a. r. Ritoók Zsigmondné. Budapest. BASTA GYÖRGY LEVELEZÉSE 1911 Basta György hadvezér levelezése és iratai. I. A Magyar Tud. Akadémia Történelmi Bizottsága megbízásából hazai és külföldi levéltárakban győjtötte és közrebocsátja Veress Endre. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. BATARIUC, P-V. 1994 Cahle decorate cu subiecte religioase descoperite in Moldova. Ars Transilvaniae, IV. 115–134. BĂTRÎNA, L. – BĂTRÎNA, A. 1990 Legenda „eroului de frontieră" în ceramica monumentală din Transilvania şi Moldova. SCIVA, 41. aprilie-iunie, 2. 165–183. BEKE L. 1980 Sodronyzománcos ötvösmővek. Budapest. P. BENEDEK F. 1944 Csíksomlyó IV. Jenı pápa levelének tükrében. A csíksomlyói kegytemplom elsı újjáépítésének 500 éves emlékezetére (1444–1944). Kolozsvár. 2002 A Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány. Válogatta, s. a. r. Sas Péter. Szent Bonaventura – Új Sorozat 23–24. Kolozsvár.. BENKİ E. 2004 Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban. A Kolozsvárba olvadt Szentpéter falu emlékei. ETF 248. Kolozsvár. BENKİ E. – UGHY I. 1984 Székelykeresztúri kályhacsempék. Bukarest. BENKİ E. – SZÉKELY A. 2008 Középkori udvarház és nemesség a Székelyföldön. Budapest. BILDERSTURM 2000 Georges Dupeux, Peter Jezler, Jean Wirth (Hrsg.): Bildersturm. Wahnsinn Gottes Ville. Katalog zur Austellung. Bern.

175

EME 176

KERNY TERÉZIA

P. BÍRÓ V. 1929 Bethlen Gábor és az erdélyi katholicizmus. Székfoglaló az Erdélyi Katholikus Akadémia 1929. november 13-iki felolvasó ülésén. Cluj–Kolozsvár. (Az Erdélyi katholikus Akadémia Felolvasásai I. osztály 1. szám) Klny. az Erdélyi Irodalmi Szemle 1929. évi 3–4. füzetébıl. BÍRÓNÉ S. K. – T. NÉMETH A. 1990 "Pogány pénzes" edények. Évezredek, évszázadok kincsei. Budapest.. BITAY Á. C. 1926 Erdély jeles katolikus papjai. A Katolikus Világ könyvei 12. Kolozsvár. BOCHKOR M. 1911 Az erdélyi katolikus autonómia. Kolozsvár. P. BOROS F., O. F. M. 1927 Az erdélyi ferencrendiek. Cluj–Kolozsvár. 1937 A csíksomlyói kegyhely története és kultusza. H. n. (Csíksomlyó). Budapest, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Fol. Hung. 3170. 1943 Csíksomlyó, a kegyhely. Kolozsvár. BOJTI 1809 Casparis Böithini Pannonii de rebus gestis magni Gabrielis Bethlen […] S. Romani imperii [...] Transylvaniaeque principis [...] libri I–III. 1595–1614. Anno Domini 1624. In: Joh[annes] Christianus Engel (edidit): Monumenta Ungrica. Viennae, XXIV. 239–444. BUNYITAY V. 1883–1884 A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. I–III. Nagyvárad. BUNYITAY V. – MÁLNÁSI Ö. 1935 A váradi püspökök a számőzetés s az újraalapítás korában (1566–1780). A váradi káptalan megbízásából s. a. r. kiegészítette és jegyzetekkel ellátta Málnási Ödön. Debrecen. CENNERNÉ WILHELMB G. 1973 Báthory Zsigmond moldvai hadjáratának egykorú grafikus emlékei. Folia Historica, II. 57–85. CHRONICON DUBNICENSE 1884 Chronicon Dubnicense: Cum codicibus Sambuci Acephalo et Vaticano, cronicisque Vindobonensi picto et Budensi accurate collatum; Accesserunt II. Adnotationes chronologicae seculi XII et XIII-i; III. Chronicon Monacense ; IV. Chronicon Zagrabiense et Varadiense ; V. Joannis de Vtino brevis narratio de regibus Hungariae recensuit et praefatus est M[athias] Florianus. QuinqueEcclesiis. Historiae Hungaricae fontes domestici. Pars prima. Scriptores 3. K. n. CNH 1899–1908 Réthy, László: Corpus Nummorum Hungariae – Magyar egyetemes éremtár. I– III. Budapestini. CSÁKI Á. 1998 Ferences plébánosok és udvari káplánok Háromszéken a 17–18. században. Acta, II. 81–89. CSERNÁK B. 1934 A református egyház Nagyváradon 1557–1660. Oradea–Nagyvárad. Klny. a Református Híradó XIV. évfolyamából. DEMÉNY I. P. 2002 Hısi epika. Budapest. ÉRDY KÓDEX 1876 Érdy kódex. Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 5. Budapest. EVLIA CSELEBI 1904 Evlia Cselebi magyarországi utazásai. A M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította és jegyzetekkel kísérte Karácson Imre. Törökmagyarkori történelmi emlékek. I. Második osztály. Írók. Török történetírók 3. Budapest.


ENTZ G. 1958 A gyulafehérvári székesegyház. Budapest. ERDÉLY ÉS A SZENTSZÉK 2004 Erdély és a Szentszék a Báthoryak korában. Kiadatlan iratok I. 1574–1599. Sajtó alá rendezte Kruppa Tamás. Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 37. Szeged. 2009 Erdély és a Szentszék a Báthoryak korában. Okmánytár II. 1595–1613. Közread. Kruppa Tamás. Bibliotheca Historiae Ecclesiasticae Universitatis Catholicae de Petro Pázmány Nuncupatae. Ser. 1., Collectanea Vaticana Hungariae. Classis 1., Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 38. Budapest–Róma. ERDÉLYI ÉS HÓDOLTSÁGI JEZSUITA MISSZIÓK 1990 Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. S. a. r. Balázs Mihály, Fricsy Ádám et alii. Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 26/1–2. Szeged. ERDÉLYI JEZSUITÁK LEVELEZÉSE ÉS IRATAI 1911 Erdélyi jezsuiták levelezése és iratai a Báthoryak korából. I. 1571–1583. Győjtötte és közrebocsátja Veress Endre. Fontes Rerum Transylcanicarum – Erdélyi Történelmi Források I. Budapest.. ERDÉLYI KATOLICIZMUS

1925 Bagossy Bertalan (szerk): Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene. Dicsıszentmárton. ERDÉLYI RÓMAI KATOLIKUS STÁTUS 1926 Az Erdélyi Római Katolikus Státus fontosabb jogtörténelmi okmányai. Közli az Igazgatótanács. Cluj–Kolozsvár. ERDÉLYI ZS. 2001 Aki ezt az imádságot... Élı passiók. Pozsony. FARKAS G. F. 2006 Az 1595-ös rejtélyes csillag. Magyar Könyvszemle, 122. 2. 162–200. FERENCES LELKISÉG 2005 İze Sándor – Medgyesi-Schmikli Róbert (szerk.): A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. 1/1. Mővelıdéstörténeti Mőhely. Rendtörténet konferenciák I/1. Budapest–Piliscsaba. . FODOR P. 1997 Az apokaliptikus hagyomány és az "aranyalma" legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle, XXXIX. 1. 44–45. FORGÁCH, P. 1727 Memorabilia de templo modo metropolitano ad S. Nicolai Civitae L. R. Tyrnaviensi. OSzK Kézirattára. Oct. Lat. 463. H. n. FİÚRI İSGALÉRIÁK 1988 Fıúri ısgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Szerk. Buzási Enikı. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása. Budapest. FRAKNÓI V. 1887 Egy magyar jezsuita a XVI. századból. Szántó István élete. Katholikus Szemle, 1. 385–433. 1901 Possevino nagyváradi látogatása 1583-ban. Tiszántúl, 81. 1–19. (Klny. Nagyvárad: Szent László-nyomda, 1901). 1902 Egy jezsuita-diplomata hazánkban. Katholikus Szemle, 16. 685–707. 1903 Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-Székkel. III. A mohácsi vésztıl Magyarországnak a török járom alól fölszabadításáig. Budapest. GÁBOR CS. 2009 Possevino, Antonio (Mantova, 1533. júl 12. – Ferrara, 1611. febr. 16.) In: Kıszeghy Péter (fıszerk.), Tamás Zsuzsanna (szerk.): Magyar mővelıdéstörténeti lexikon. IX. Pálffy – rénes forint. Budapest, 232–233.

177

EME 178

KERNY TERÉZIA

GÁL P. J. – MOLNÁR V. J. 1999 „Idvezlégy kegyelmes Szent László király, Magyarországnak kegyes oltalma.” Budapest. GALAVICS G. 1987 A magyar királyi udvar és a magyar késı reneszánsz képzımővészet. In: R. Várkonyi Ágnes (szerk. és elıszó): Magyar reneszánsz udvari kultúra. Budapest, 228–248. GALLA F. 2005 Ferences misszionáriusok Magyarországban és Erdélyben a 17–18. században. S. a. r. Fazekas István. Collectanea Vaticana Hungariae. Classis I. Vol. 2. Budapest–Róma, PPKE Egyháztörténeti Kutatócsoport. GYÖNGYÖSSY J. – KERNY T. – SARUDI S. J. 1995 Székelyföldi vártemplomok. Tájak – Korok – Múzeumok Könyvtára 5. Budapest. P. GYÖRGY J. 1930 A ferencrendiek mőködése Erdélyben. Kolozsvár. GYÜRKY L. 2000 A bibliafordító Szántó (Arator) István és Káldi György. Vasi Szemle, LV. 5. 523–530. HARGITTAY E. 1995 A fejedelmi tükör mőfaja a 17. századi Magyarországon és Erdélyben. Irodalomtörténeti Közlemények, XCIX. 5–6. 441–484. 2000 Gloria, fama, literatura. Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben. Historia Litteraria 10. Budapest. HILLER I. 1996 A Vatikán és Magyarország (1526–1699). In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Budapest, 135–170. HORN I. 2002 Báthory András. Post scriptum – Életrajzi monográfiák 3 Budapest. 2005 Tündérország útvesztıi. Tanulmányok Erdély történelméhez. TDI Könyvek I. Budapest. 2006 A könnyezı krokodil. Jagelló Anna és Báthory István. Múltidézı zsebkönyvtár. Budapest. HORVÁTH Z. GY. 2000 Kápolna Perkın. Glóbusz, IV. 3. 8. 2001 Székelyföldi freskók a teljesség igényével. A Szent Korona öröksége I. Budapest. HYMNUS DE SANCTO LADISLAO REGE 1893 Hymnus de Sancto Ladislao rege (Regis Regum civis ave). In: Dankó Iosephus (cura et impensis): Vetus Hymnarium ecclesiasticum Hungariae. Budapestini, Franklin, Nr. 397. IPOLYI A. 1863 Magyar ereklyék. Archaeologiai Közlemények, III. Új Folyam I. 67–123. KARÁCSONYI J. 1921–1922 A váradi káptalan megrontása. Századok, LV–LVI. 440–451. 1926 Szent László király élete. Szent István Könyvek 36. Budapest. KARTTUNEN, L. 1908 Antonio Possevino. Un diplomate pontifical au XVIe siecle. Lausanne. KATOLIKUS AUTONÓMIA 2007 Holló László (szerk.): Katolikus autonómia. Fejezetek az Erdélyi Római Katolikus Státus történetébıl. Kolozsvár. KERESZTURI, J. A. 1806 Compendiaria Descriptio fundationis et vicissitudinum episcopatus et capituli M. Varadiensis. I–II. Concinnata per Josephum Aloysium Kereszturi MagnoVaradini, k. n.


KERNY T. 2003 A Constantia erénye. Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – Kultusztörténet. Képes tanulmányok. Balassi, Budapest, 2003. [Könyvismertetés] Budapesti Könyvszemle – BUKSZ, 16. 3. szám, ısz, 206–216. 2004 Szent László középkori tiszteletének lengyel és litván képzımővészeti emlékeirıl (Vázlat). In: Andrásfalvy Bertalan – Domokos Mária – Nagy Ilona (szerk.): Az Idı rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. II. Budapest, 457–478. 2006 Szent László és a magyar szentek tisztelete a jezsuitáknál (1550–1630). In: Szilágyi Csaba (szerk.): A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektıl napjainkig. Mővelıdéstörténeti Mőhely. Rendtörténeti Konferenciák 2. Piliscsaba, 424–441. 2007 Szent László "Erdély védıszentje". II. In: Szemerkényi Ágnes (szerk.): Folklór és történelem. Folklór a magyar mővelıdéstörténetben. Budapest, 83–101. 2008 Szent László vízfakasztása a 16–18. századi magyarországi képzımővészetben. In: Pócs Éva (szerk.): Démonok, látók, szentek. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Tanulmányok a transzcendensrıl VI. Budapest, 555–576. KÉZIRAT Szent László a nemzeti tudatban. In: Kerny Terézia: Szent László középkori tisztelete és ikonográfiája (1095–1630). Kézirat. KNAUZ N. 1869 A veteristák. Századok, III. 17–37. KOLOZSMONOSTORI KONVENT 1990 A Kolozsmonostori Konvent jegyzıkönyvei (1289–1556). II. 1485–1556. Kivonatokban közzéteszi és a bevezetı tanulmányt írta: Jakó Zsigmond. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 17. Budapest. KOMÁROMY A. 1891 A Rákóczyak kincse Munkács várában. Századok, XXV. 736–750. KOSUTÁNY I. 1925 A római katholikus egyház Erdélyben. Szeged. KOVÁCH Z. 1978 Szent László emlékkiállítás Esztergomban. Magyar Könyvszemle, XCIV. 108–111. KOVÁCS A. 1996 Gyulafehérvár, az erdélyi püspökök középkori székhelye. In: Marton József (szerk.): Márton Áron Emlékkönyv születésének 100. évfordulóján. Kolozsvár, 191–201. 1998 Kézdiszentlélek templomai. In: Benczédi Sándor (szerk.): Tusnád 1997. A mőemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései. Egyházi épített örökség. VII. Nemzetközi tudományos ülésszak. Tusnád, 100—105. KRUPPA T. 1997 Marciare verso Constantinopoli. Báthory Zsigmond havasalföldi hadjárata és a jezsuita propaganda. In: Balázs Mihály – Font Zsuzsa – Keserő Gábor – Ötvös Péter (szerk.): Mővelıdési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserő Bálint tiszteletére. Adattár XVI–XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35. Szeged, 307–326. 2003 Erdély és a Porta 1594–1597. évi békealkudozásainak történetéhez. Századok, 137. 603–651. 2005 Nagyvárad jelentısége a Báthoryak mővelıdés és valláspolitikájában. Századok 139. 945–968. 2010 A dinasztikus politika és a katolicizmus kettıs vonzásában: szentkultusz és a pietas Bathoriana. Elıadás az MTA Irodalomtudományi Intézete Reneszánsz Osztályának vitaülésén. (2010. január 27.). LÁNGI J. 1999 Erdély középkori falképeinek állapotvizsgálata. Mőemlékvédelmi Szemle, IX. 1– 2. 257–266.

179

EME 180

KERNY TERÉZIA

2001 Új, eddig ismeretlen Szent László ábrázolások falképeken. In: Barna Gábor (szerk.): A szenttisztelet történeti rétegei és forrásai Magyarországon és KözépEurópában. A magyar szentek tisztelete. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár – Bibliotheca Religionis Popularis Szegediensis 8. Szeged, 84–85. LELE J. 1991 Erdély a tizenötéves háborúban és a Porta. AETAS, 6. 3–4. 103–136. LITERÁTOR-POLITIKUSOK 1981 Literátor-politikusok levelei Jenei Ferenc győjtésébıl (1566–1623). S. a. r. Jankovics József. Adattár a XVI–XVII. század szellemi mozgalmainak történetéhez 5. Budapest–Szeged.. MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON 1997 Diós István (fıszerk.) – Viczián János (szerk): Magyar Katolikus Lexikon III. Éhi– Gar. Budapest. MAGYAR Z. 1996 A széphavasi Szent László-kápolna és búcsújáróhely. Néprajzi Látóhatár V. 1–2. 99–105. 1998a Szent László a magyar néphagyományban. Orisris Könyvtár – Folklór. Budapest. 1998b Báthori Endre alakja az erdélyi néphagyományban. Kolozsvár. 1998c A “húshagyat”. Adalékok egy csángó Szent László-mondához. Ethnographia, CIX. 205–213. 1998d Szent László alakja a gyimesi csángók szóhagyományban. A Kriza János Társaság Évkönyve, 6. 190–218. 2000a A liliomos herceg. Szent Imre a magyar kultúrtörténetben. Budapest. 2000b Szent László-alakos kályhacsempék. Kézirat. Budapest. MAJLÁTH B. 1881 Az ecsedi egyházi szerelvények. Egyházmővészeti Lapok, II. 105–114. MARTON J. – JAKABFFY T. 1999 Az erdélyi katolicizmus évszázadai. Képes egyházmegye-történet. Kolozsvár. MEDGYESI S. N. 2009 A csíksomlyói ferences misztérium-drámák forrásai, mővelıdés- és lelkiségtörténeti háttere. Fontes Historici Ordinis Fratrum Minorum in Hungaria – Magyar ferences források 5.; Mővelıdéstörténeti Mőhely. Monográfiák I. Piliscsaba–Budapest, PPKE Bölcsészettudományi Kar – Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány. MESZLÉNYI A. 1931 A magyar jezsuiták a XVI. században. Szent István Könyvek 92. Budapest. MEZİ A. 1992 Adatok Szent László középkori tiszteletéhez (XIII–XIV. század). SzabolcsSzatmár-Beregi Szemle, XXVII. 123–135. MIKÓ Á. 1989 Reneszánsz paloták a váradi várban: In: Kerny Terézia (szerk.): Váradi kıtöredékek. Szobortöredékek, építészeti faragványok, síremlékek az egykori Biharvármegyei és Nagyváradi Múzeum győjteményébıl. Budapest, 99–108. 2001 Reneszánsz. In: Galavics Géza – Marosi Ernı – Mikó Árpád – Wehli Tünde: A magyar mővészet a kezdetektıl 1800-ig. Budapest, 212–316. MIKÓ Á. – MOLNÁR A. 2003 A váradi középkori székesegyház kincstárának inventáriuma (1557). Mővészettörténeti Értesítı, LII. 303–318. MOLDVAI CSÁNGÓ-MAGYAR OKMÁNYTÁR 1989 Benda Kálmán (szerk., bevezetı tanulmány és jegyzetek): Moldvai csángómagyar okmánytár 1467–1706. I. Győjtötte, s. a. r. Benda Kálmán – Jászay Gabriella – Kenéz Gyızı – Tóth István György. A Magyarságkutatás Könyvtára I. Budapest.


MOLNÁR A. 2002 Katolikus missziók a hódolt Magyarországon. I. (1572–1647) Humanizmus és reformáció 25. Budapest. 2004 A váradi püspökség a 17. században a püspöki processzusok tanúvallomásainak tükrében. In: Molnár Antal: Tanulmányok az alföldi katolicizmus török kori történetéhez. METEM Könyvek 46. Budapest, 81–93. 2009 Lehetetlen küldetés? Jezsuiták és Felsı-Magyarországon a 16–17. században. TDI Könyvek 8. Budapest. MONUMENTA ANTIQUAE HUNGARIAE 1969 Lukács, Ladislaus S. J. (edidit): Monumenta Antiquae Hungariae I. 1550–1579. Romae, Institutum Historicum S. J. (Monumenta historica Societatis Jesu 101). 1976 Lukács, Ladislaus S. J. (edidit) Monumenta Antiquae Hungariae II. 1580–1586. Romae, Institutum Historicum S. J. (Monumenta historica Societatis Jesu). MONUMENTA COMITIALIA REGNI TRANSYLVANIAE 1876 Szilágyi Sándor (szerk.): Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae – Erdélyi Országgyőlési Emlékek történeti bevezetésekkel. II. 1556–1776. Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek. 3. osztály. Országgyőlési Emlékek. Budapest. 1877 Szilágyi Sándor (szerk.): Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae – Erdélyi Országgyőlési Emlékek történeti bevezetésekkel. III. 1576–1596. Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek. 3. osztály. Országgyőlési Emlékek. Budapest. NÉVTELEN SZERZİ 2000 Geszta Lajos királyról. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kristó Gyula. Millenniumi Magyar Történelem. Források. Budapest, 50–51. İZE S. 2005 A ferencesek és a reformáció kapcsolata a XVI. századi Magyarországon. In: FERENCES LELKISÉG I/1. 157–175. PÉTER K. 1986 A fejedelemség virágkora (1506–1660). In: Köpeczi Béla (fıszerk.) – Makkai László – †Mócsi András – Szász Zoltán (szerk.): Erdély története három kötetben. II. Budapest, 817–764. PODHRADCZKY J. 1836 Szent László király tetemeinek historiája. II. Budán, k. n. POSSEVINO, A. 1913 Possevino, Antonio: Transylvania (1584). Andrea Veress (per cura del). Fontes Rerum Transylvanicarum – Erdélyi Történelmi Források III. Budapest–Kolozsvár. PRAY, G – KATONA, ST. – CORNIDES, D. 1784 Georgii Pray, Stephanus Katona et Danielis Cornides epistolae exegeticae in dispunctionem Antonii Ganoczy cum appendicula ad L. K. Typis Trattnerianis, Vindobonae. PROKOPP GY. 1963 Szent László esztergomi ereklyéje. Vigilia, XXVIII. 8. 535–539. REISSENBERGER L. – HENSZLMANN I. 1883 A nagyszebeni és a székesfehérvári régi templom. Monumenta Hungariae archaelogica aevi medii. Budapest. RMK 1879 Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár. I. Az 1531–1711. megjelent magyar nyomtatványok könyvészeti kézikönyve. Budapest. 1885 Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár. II. Az 1473-tól 1711-ig megjelent nem magyar nyelvő hazai nyomtatványok könyvészeti kézikönyve. Budapest. RMNy 1979 Borsa Gedeon – Hervay Ferenc – Holl Béla – Käfer István – Kelecsényi Ákos: Régi Magyarországi Nyomtatványok. I. 1473–1600. Budapest.

181

EME 182

KERNY TERÉZIA

1983 Borsa Gedeon – Hervay Ferenc – Holl Béla: Régi Magyarországi Nyomtatványok. II. 1601–1635. Budapest. 2000 Heltai J. – Holl Béla – Pavercsik Ilona – P. Vásárhelyi Judit: Régi Magyarországi Nyomtatványok. III. 1636–1655. Budapest. F. ROMHÁNYI B. 2005 Ferencesek a késı középkori Magyarországon. In: FERENCES LELKISÉG I/1. 116–122. SÁVAI J. 1997 A székelyföldi katolikus plébániák levéltára. I–II. Documenta missionaria. Szeged. SCHROT, M. 1581 Wappenbuch des Heiliges Römische Reichs [....] OSzK, Régi Nyomtatványok Tára. Apponyi Hungarcia 487. München. SZABÓ, T. 1992 Antonio Possevinos Bemühungen um die Erneuerung des Katholicizmus in Siebenbürgen. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 4. 91–133. SZAMOSKÖZY, St. 1877 Rerum Transylvanarum pentades. In: Szilágyi Sándor (szerk.): Szamosközy István történeti maradványai. III. Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek. 2. osztály. Scriptores – Írók 1603. Budapest. SZÁNTÓ (A.) I. S. J. 1990 Confutatio Alcorani. S. a. r. Lázár István Dávid. Adattár XVI–XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 27. Szeged. SZÉKELY L. 1997 Csíki áhítat. A csíki székelyek vallási néprajza. S. a. r. Pusztai Bertalan. Budapest. SZÉKELY OKLEVÉLTÁR 1872–1934 Székely oklevéltár. I–VIII. S. a. r. Szabó Károly – Szádeczky Lajos – Barabás Samu. Kolozsvár–Budapest. 1983–2000 Székely oklevéltár. Új sorozat I–VI. S. a. r. Demény Lajos – Pataki József – Tüdıs S. Kinga. Bukarest–Kolozsvár. SZELESTYEI N. L. 2003 Magyar ferencesek prédikációs gyakorlata a 17. században. Csíksomlyói kéziratos prédikációk. Pázmány Irodalmi Mőhely. Források 4. Piliscsaba. 2005 Magyar nyelvő ferences prédikációk a XVII. századból. In: FERENCES LELKISÉG 1/2. 754–760. SZENTMÁRTONI SZ. G. 2008 "A Szent László koronája, úgy tetszik, hogy a kegyelmed ládájában vagyon." (Jegyzetek Naprágyi Demeter leveléhez.). Arrabona, 46. 1. 391–402. SZIGETI K. 1964 Egy XIV. századi énekeskönyvünk továbbélése. Magyar Könyvszemle, 80. 2. 126–133. SZILÁGYI CS. 2003 Miles Societatis Jesu. Szántó Arator István küzdelmei és munkássága a katolicizmus megerısödéséért. PhD disszertáció, Budapest. (Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Történeti Intézet). SZILAS L. S. J. 2001 Alfonzo Carillo jezsuita Erdélyben (1591–1599). METEM Könyvek 34. Budapest. SZİKE J. 1988 Az erdélyi püspökség története az átmeneti szünetelés idıszakában (1556– 1713). In: Szıke József (szerk.): Márton Áron. Thaur (Tirol). TÁNCZOS V. 1991 Adatok a csíksomlyói kegyhely búcsújáró hagyományainak ismertetéséhez. In: S. Lackovits Emıke (szerk.) Népi vallásosság a Kárpát-medencében. Veszprém, 136–158. TARCZAI GY. 1930 Az Árpádház szentjei. Budapest.


TEMESVÁRI, P. 1499 Pro Sancto Ladislao. In: Pelbartus de Temeswar: Sermones Pomerii de sanctis, pars estivalis, sermo XVII. Hagenau. TEMPFLI I. 2000 A Báthoryak valláspolitikája. Studia Theologica Budapestiensia 25. Budapest. TÍMÁR K. 1930 Szántó (Arator) István irodalmi tervei. Irodalomtörténeti Közlemények, XL. 34–42. 161–174. TÓTH I. 1992 Szent László király emléke költészetünkben. Vigilia, LVII. 5. 355–363. 1998 Szent László király emléke költészetünkben. In: Fábián Imre (szerk.): Értékek és mértékek. Tanulmányok, eszmék az irodalom területérıl. Nagyvárad, 59–72. TÓTH I. GY. 2005 Ferences püspökök a magyarországi és erdélyi missziókban (XVI–XVII. század). In: FERENCES LELKISÉG 1/1. 184–192. 2007 Domonkos misszionáriusok a török kori Magyarországon és Moldvában. In: A Domonkos Rend Magyarországon. Szerk. Illés Pál Attila – Zágorhidi Czigány Balázs. Mővelıdéstörténeti mőhely – Rendtörténeti konferenciák 3. Piliscsaba– Budapest–Vasvár, 89–114. TÜDİS S. K. 1999 Székely fınemesi életmód a XVII. század alkonyán. Bukarest–Kolozsvár. 2001 Erdélyi hétköznapok. I. Rákóczi György hadiszemléje a Székelyföldön 1635. Budapest. 2002 Háromszéki templomvárak, erdélyi védırendszerek a XV–XVIII. században. Erdély emlékezete. Marosvásárhely. TÜSKÉS G. 1997 A XVII. századi elbeszélı egyházi irodalom európai kapcsolatai (Nádasi János). Historia Litteraria 3. Budapest. VARGA J. 2007 Katolikus közép- és felsıoktatás Erdélyben a 17. századtól a 19. század közepéig. PhD disszertáció. Budapest. (ELTE, Történettudományi Doktori Iskola) Forrás: http://doktori.btk.elte.hu/hist/vargajulia/disszert.pdf (2009. XI. 17). VERESS E. 1906 A kolozsvári Báthory-egyetem története lerombolásáig, 1603-ig. EM, Új Folyam 1. (23) 3, 4. 169–193, 249–263. VOIGT V. 2004 A kıvé vált pénzek folklórja. In: Hála József – Kecskeméti Tibor – Voigt Vilmos: Kıpénzek. mondák, költemények és énekek győjteménye. S. a. r. Hála József. Marosvásárhely, 249–311. VORBUCHNER A. 1925 Erdélyi püspökség. Brassó.

183

EME KERNY TERÉZIA

184

TRANSYLVANIE, LE SAINT PATRON DE SAINT-LADISLAS (RÉSUMÉ) A partir de la deuxième moitié du 16e siècle, grâce à leur isolation et à l’éloignement graduel de la patrie mère, les habitants catholiques de la Transylvanie (et les Hongrois de la Moldavie) ont sauvegardé, presque sans faille, la pratique liturgique et les thématiques artistiques médiévales qui avaient déjà disparu de la Hongrie royale sans avoir laissé de traces. Les diverses causes de cette élimination étaient – parmi d’autres – les suivantes: les réformes de l’Eglise catholique, l’envahissement du pays par des idées protestantes, l’invasion par les troupes turques et le changement dans les exigences artistiques. Grâce à ce procès historique, l’honneur de Saint Ladislas a gardé de nombreux points archaïques et s’est sauvegardé en Transylvanie. Ce sont peut-être les racines du phénomène de métamorphose de Saint Ladislas à la fin duquel il s’est sublimé en symbole national et s’est érigé en modèle moral. Il est devenu le patron de la Transylvanie. Quelles sont les bases culturelles qui soutiennent cette locution stable bien enracinée et devenue immuable depuis ce temps ? Peut-on parler en Transylvanie d’un culte de Saint Ladislas qui s’est formé en une manière autonome et très caractéristique depuis la deuxième moitié du 16e siècle et qui a exercé de l’influence même plusieurs siècles plus tard ? Ou bien était-il tout simplement un topos idéalisé renforçant le respect de soi, l’émotion nationale que l’on peut en quelque manière relier à des causes psychologiques créées plus tard et provenant de la situation provinciale de la région, la principauté transylvanienne vivant son indépendance illusoire ? Etait-il un élément soutenant l’image d’un « âge d’or » et d’un « jardin des fées » ? L’étude ci-dessous cherche à répondre à ces questions en mettant l’accent sur les œuvres d’art et en analysant les sources historiques, ecclésiastiques et littéraires concernant l’époque. La comparaison des données s’est terminée par une conclusion négative. Ni dans la cour de la principauté, ni dans cette partie du pays, la démonstration d’une apothéose spécifique régionale n’était pas relevante. Le culte n’a obtenu son image caractéristique s’appuyant sur des fonds du 19e siècles qu’au cours du 20e siècle. Il a été sûrement soutenu par des événements historiques mythifiés, par des traditions, mais aussi par des faits historiques sans aucun doute justifiables – comme la réorganisation de l’épiscopat de Transylvanie, la campagne militaire de 1068 menée contre les ‘Besenyı’ et l’installation des ‘Székely’ (Sicules) sur le territoire. C’est la raison pour laquelle Saint Ladislas est devenu le protecteur et le sauveur de la Transylvanie. Le culte transylvanien de Saint Ladislas n’a obtenu sa forme cristallisée qu’après le trauma de ‘Trianon’ lié à des combats de politique minoritaire et nationale et à la question réelle du destin causé par l’émigration des ‘Székely’.

EME BATTHYÁNY IGNÁC PÜSPÖK ÉS AZ ALVINCI KASTÉLY

185

BATTHYÁNY IGNÁC PÜSPÖK ÉS AZ ALVINCI KASTÉLY∗ KOVÁCS ANDRÁS

G

róf Batthyány Ignác erdélyi püspök (szül. 1741, 1780–1798) emlékét a köztudatban elsısorban bibliofíliája és tudományszervezıi tevékenysége élteti,1 s noha kétségtelen, hogy alaposan rászolgált, a mővészettörténeti irodalomban ritkán találkozunk a nevével. Nem ismerjük a gyulafehérvári püspöki palota általa kezdeményezett átépítésének részleteit,2 kevés adattal rendelkezünk a székesegyház szépítésérıl,3 s, tudomásunk szerint, teljesen feltáratlan még az a kapcsolatrendszer, amely összeköthetné a gyulafehérvári Batthyaneum csillagvizsgálójának 1798-ra megvalósított, nyomtatásban is közzétett szervezeti és építészeti programját a magyarországi felvilágosodás korának hasonló, lényegében jezsuita tudományos elképzelésekben gyökerezı nagyszombati, budai, egri, kolozsvári és – Magyarországon kívüli – bécsi kezdeményezéseivel.4 E késı barokk és klasszicizmus közötti átmeneti korszaknak a részleteit olyan kevéssé ismerjük, hogy egyelıre ismeretlenek számunkra azok a mővészek is, akik Batthyány Ignác számára dolgoztak, dolgozhattak. Ennek a sőrő homálynak az okai elég kézenfekvıek. A gyulafehérvári püspöki levéltár egészen az elmúlt évekig gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt, az alapító Batthyaneumban ırzött, szintén nehezen hozzáférhetı hagyatékának a gazdagságára vonatkozóan pedig csupán más szempontú kutatások igen látványos eredményeibıl következtethetünk.5 A Gyulafehérvári Érseki Levéltár rendezése és megnyitása a kutatás elıtt ebben a tekintetben kétségtelenül az elmúlt évtized legjelentısebb tudományos eseményei közé tartozik, s biztosak vagyunk abban, hogy kihatásai sem fognak váratni magukra.6 Értékeit illusztrálandó a következıkben egy nemrégen elıkerült felmérést és tervet7 szeretnénk bemutatni, amely világot vet az erdélyi, de magyarországi viszonylatban is kivételes mértékő nagyvonalúsággal8 tevékenykedı püspök egyik elképzelésére, ugyanakkor pedig alig túlbecsülhetı adalékkal járul hozzá az alvinci kastély 17. századi képének a rekonstrukciójához. Az alvinci fejedelmi kastély és uradalom idılegesen 1696-tól,9 véglegesen 1716-tól került az erdélyi püspök és a káptalan tulajdonába.10 Szórványos adatokkal rendelkezünk arról, hogy a püspökök miként hasznosították a csupán részlegesen helyreállított épületegyüttest. 1733-ban Sorger

∗

Ez a tanulmány bıvített változata az Entz Géza Mővelıdéstörténeti Alapítvány által A régi Erdély mővészete címmel szervezett 2005. október 20–22-i konferencián elhangzott elıadásnak. 1 VARJÚ 1899; JAKÓ 1991. 2 VARJÚ 1899, 168: „...aedes episcopales, quod diu in votis erat, pene novas excitassem...” – írja többek között 1798-as végrendeletében. 3 ENTZ 1958, 126, 134–137. 4 KOVÁCS 1992. 5 JAKÓ 1991. 6 SZÖGI 2006; BERNÁD 2006. 7 Reprodukcióját NAGY EMESÉnek és SARKADI MÁRTONnak köszönöm, ık jöttek rá, hogy nem a gyulafehérvári püspöki palota, hanem az alvinci kastély átépítési tervérıl van szó. 8 VARJÚ 1899, 171. 9 BENKİ 1833, 153; BAKK 1904, 48; BENKİ 1999, 193. 10 KOVÁCS 2004.

EME 186

KOVÁCS ANDRÁS

Gergely püspök építkezéseinek eredményeként újult meg a kapuépület,11 s noha közvetlen adattal nem rendelkezünk, a kastély alaprajzi vizsgálata alapján valószínőnek látszik, hogy akkoriban oszthatták meg az északi szárny emeleti traktusának eredetileg egymenetes helyiségeit is. Az új kapuépület ugyanis feltételezte azt a kis, toronyszerő épületet, amely az északi szárnyat a kapu akkor még emeletes, tornyos épületéhez kapcsolta, felsı szintjének a funkciója és megközelítése pedig megkövetelte a szárny emeleti helyiségeinek megosztását és a folyosó létrehozását is. A kastély állapotában mai tudásunk szerint 1792-ben következett be újabb törés, amikor gr. Batthyány Ignác egyik ottlétét követıen leégett az épület.12 Noha 1800-ra, amikor a kastélynak egy újabb leltára elkészült, a tőzvész következményeit már felszámolták, az északnyugati szárny teljes újjáépítésérıl – úgy tőnik – végleg lemondtak.13 A tőzvészt követı két évtizedbıl három különbözı felmérés, illetve felméréssorozat származik. A legteljesebb az 1808–1809-es, régebbrıl ismert, Fr. B. Haller-féle, az egész uradalomra kiterjedı sorozat,14 nézetünk szerint ezt készítette elı egy korábbi, vázlatos felmérése az együttesnek,15 és ezeket megelızı, még korábbi átalakítás tervét ismerhetjük fel egy harmadik tervrajzon.16 Ehhez az utóbbihoz kapcsolódik mondanivalónk. A vizsgált felmérés egyedülálló jelentısége abból adódik, hogy a nagy mérető papírlapon az alvinci kastély ma már nem létezı északnyugati szárnyának a meglévı, illetve a tervezett átépítés révén kialakítandó udvari homlokzatát, azonkívül pedig ugyanennek a szárnynak az alaprajzát ábrázolták. A lap megközelítı keltezése nem vet fel különös nehézségeket: a tervezeten megjelenı, rizalitszerően kiugró lépcsıház és erkély oromzatán világosan felismerhetı a németújvári Batthyánycímer, fölötte kissé elnagyolt, legalább hétágúnak számítható koronával és püspöki kalappal, alatta pedig az ICB – Ignatius Comes de Batthyányként olvasható monogrammal. Kétségtelen tehát, hogy a család pinkafıi grófi ágából származó könyvtáralapító erdélyi püspök s nem rokona és elıdje, a rövid gyulafehérvári fıpásztorkodás (1759–1760) után kalocsai érseki (1760. május 12.–), majd esztergomi prímási székbe emelt (1776. jan. 1.–), és azonos névbetői révén szintén szóba jöhetı Josephus Comes de Batthyány lehetett a tervek megrendelıje. A meglehetısen darabos kidolgozású, lavírozott rajzok valamilyen ideatervet képviselnek, nehezen lehetne ugyanis a kivitelezınek pl. azt megmagyarázni, hogy miképpen kell megépülniük a téglalap alakú alaprajzon emelkedı, de az új homlokzatot ábrázoló rajzon szemmel láthatóan keskenyebb és torzított ívő oldalsó árkádokkal alakított, így ívelt vagy trapézalaprajzúnak látszó erkélyeknek. Hasonlóképpen nehezen képzelhetı el a homlokzathoz ragasztott (?) igénytelen kinézéső kis, földszintes épület. Már a helye is kétséges, mert a tervezett változtatásokat bemutató alaprajzon nem szerepel, de zavarba ejt a formája is: rövidülésben ábrázolt bal oldali homlokzata és

11

KOVÁCS 2004, 12. Erre utal Sorger Gergely püspöknek a kastély általa újjáépített fıkapuján elhelyezett, lassan már olvashatatlanná váló címeres építési felirata: „Gregoriu[s] L(iber) B(aro) a Sorg(er) / Ungar(us) ex Canonic(us) Agriensis / Episcopus Transylvaniae Sacrae Caes[areae] / Regiaeq[uae] Majestatis Scitu[?] / Excel[si Reg]ij Gubernij Transyl[vaniensis] / Consiliar(ius) [I]ntimus Ha[nc] P[ortam Sump] / tibus P[ropr]ijs Fieri C[uravit? / M]ense Aug(usto Anno) 1733.” 12 KOVÁCS 2004, 12/12. jegyzet. 13 KOVÁCS 2004, 52–53. 14 1966-ban a Gyulafehérvári Káptalannak a székesegyház déli tornya alatti birtoklevéltárában ırizték. KOVÁCS 1971; jelenlegi helye elvileg az Alvinci uradalom iratai (vö. SZÖGI 2006, 169–171) között lenne. 15 Vö. az elızı jegyzettel. Jelmagyarázata: Erklärung. A. Das neue Brandweinhaus. B. Die Stallungen. C. Wagenshubpen [!]. D. Könnte zum Preishaus verwendet werden. E. Aus der Gangen Seiten könnten am leichtesten Wohnungen ververtiget werden. F. Zum Kappele. G. Diese Seiten ist die baufalichste. H. Die Bewohnung. I. Arrest. K. Das Thor. M. Die Brücken. L. Wohnung der Hausrichters. N. Der Brun. 16 Vö. 8. jegyzet.


187

sátorfedelének hozzá tartozó részlete is elıtőnik a homlokzati rajzon, azaz a rajzoló szerint ez a déli oldala nem lehetett merıleges a homlokzatra. Urnák, rokokóra emlékeztetı oromzatdíszek s a homlokzatot ékesítı füzérek mellett a lépcsı- és erkélyrizalit kapcsolt árkádos szerkezete, lábazatának kváderes, rusztikus borítása jellemzik azt a stilisztikai környezetet, amelyben a rajz a 18. század utolsó évtizedében megszülethetett. A felmérés azt mutatja, hogy a nagyrészt fedetlenül álló északnyugati szárnyrészt kívánták a hozzá vezetı, az együttes fılépcsıházából nyíló reprezentatív terekkel összekapcsolni: új beosztást kapott volna a szárny, amelyet a Maros felıli oldalán, mindkét szinten (?) egy-egy keskeny folyosó kötött volna össze a kápolna és sekrestye szerepét betöltı nyugati bástyával,17 bejáratát pedig – a reneszánsz tervezı eredeti elképzelését továbbfejlesztve – a szárny közepén kiugró, rangos árkádos erkéllyel és lépcsıvel oldották volna meg. A tervezett homlokzat megtartotta volna az emelet eredeti a a a A a a n ritmusú reneszánsz nyílássorát, a földszinten viszont a régi ablakokat félköríves záródású, de négyszögletes keretbe foglalt újakkal helyettesítették volna, míg a lépcsıház bejáratánál az emeleti erkély portáléjához (A) hasonlóan megmaradt volna a Bethlen Gábor korában épült kastély reprezentatív helyiségei felé vezetı oromzatos reneszánsz keret, akárcsak a lépcsıház reneszánsz kereteléső, fektetett világítóablaka (n). Érdekes módon a terv készítıje nem a lépcsıház melletti, az elızıleg, valószínőleg már az 1792. évi tőzvészt követıen kialakított sőrőbb nyílásrendszert, hanem a nyugati bástya felıli oldalon fennmaradt 17. századit kívánta konzerválni. A terv kivitelezése elmaradt, s úgy sejtjük, hogy pár évvel késıbb, talán még Batthyány Ignác életében ismét felmerült az elképzelés, hogy a nyugati bástyához kapcsolódó szárnyakat helyreállítsák. Ezeket az elképzeléseket tükrözi a fentebb másodikként említett kastély-alaprajz is. Belıle azonban csak a gazdasági célokat betöltı pálinkafızı, a csőrrel kombinált istállók és kocsiszín valósult meg, s ezeket a kastély 1800-ban felvett leltárában már készen is találjuk. Az idılegesen kincstári kezelésbe került épületegyüttesben a lakófunkciók betöltésére már nem volt szükség. Így az általunk ismert következı, Haller-féle felmérésen már „romokként” (Ruinen) jelzett épületrész helyreállításával kapcsolatban – ennek csupán a körvonalait és puszta ablaknyílásait mérték fel – újabb terv többé nem született. Az általunk vizsgált felmérésen rögzített állapothoz igazodva az 1808–1809-es tervezet szerzıje is megkettızte a lépcsıház melletti két helyiség udvarra nyíló ablakait is, építészetileg elfogadható formát adva a már nyilván meglévı, hevenyészett átalakításoknak. Az együttes romosodásának folyamata a 20. század elején annyira elırehaladt, hogy az akkori fényképeken már csak a homlokzatnak ezt az eredeti lépcsıház felé esı részét, illetve az egykori középtengelyt kiemelı emeleti portálé keretét ismerhetjük fel. A vizsgált felmérés különleges jelentısége abból adódik, hogy megjelennek rajta azok a földszinti reneszánsz ikerablakok, amelyekkel a Bethlen Gábor építkezései során kialakított reneszánsz homlokzatot egységesen díszítették. Minthogy ezek az ablakok nem érték meg a fényképezés elterjedésének korát, mindeddig bizonytalan volt, hogy ennek az Erdélyben viszonylag gyakori, sok változatban elterjedt és hosszú ideig alkalmazott reneszánsz kerettípusnak az alvinci példányai mikor is keletkeztek. Balogh Jolán, aki az 1930-as években járt Alvincen, az északi szárny 1800 elıtt kialakított szimmetrikus homlokzatát és ablakait – saját elképzeléseinek megfelelıen – Szamosújvár palota17

Ezt 1722-ben – KOVÁCS 2004, 15, 35. – és 1800-ban – KOVÁCS 2004, 54. – is romosnak mondták a leltárkészítık. BENKİ 1833, 153. és KATONA 1798. viszont személyes élményükként írtak arról, hogy látták volt azt a helyet, ahol Martinuzzi György sorsa beteljesedett. Ez a Martinuzzi György halálát a barokk kápolnához kapcsoló, 18. században keletkezett hagyomány visszhangzik JÓSIKA 1958, 7. és KİVÁRI 1892, 257. késıbbi, a köztudat alakulását tekintve meghatározó mőveiben is.

EME 188

KOVÁCS ANDRÁS

kápolnájához és Martinuzzi György 16. századi építkezéseihez kapcsolta.18 Hogy ezt a szimmetriát csupán 1800 táján alakították ki két, másodlagosan felhasznált ajtókeret beépítése meg más reneszánsz keretek darabjaiból épített külsı lépcsık révén, az hamar kiderült. De mindaddig, amíg csupán négy ikerablakot ismertünk az alvinci kastély méreteiben is némileg eltérı északi szárnyán, Balogh Jolán bizonyítani meg sem kísérelt feltételezése cáfolhatatlannak tőnt, annál is inkább, mert Bethlen Gábor korának ismert építkezéseivel kapcsolatban akkor jóformán még analógiákra sem hivatkozhatott a kutatás. Ellene egyedül az szólt, hogy a kastély alaprajza, málló vakolat alól elıtőnı homogén falszerkezete egységes építkezésre utalt, a szóban forgó alvinci keretek pedig részleteikben is lényegesen különböztek a Fráter György építkezéseivel valóban egykorú sárospataki és szamosújvári faragványoktól. Míg az 1552-re keltezett sárospataki ablak szárköveinek tükrös-fonatdíszes megoldása zárta ki rokonságát a kannelúrás alvinci keretekkel, addig Szamosújvárott a golyvázott és bemélyített tükrökkel alakított, akantuszlevéllel azonban nem is díszített (1551 elıtti) keretek mutattak jelentıs eltéréseket.19 Az 1990-es évek ásatásai végül beigazolták, hogy az általunk ismert alvinci együttessel Bethlen Gábor korában lényegében körülépítették Fráter György „castello delizioso”-ját, így Balogh Jolán elképzelése megdılt. Mégis, mert az ásatás során elıkerült egy ikerablak kannelúrás szárköve, a régész feltételezte, hogy a 17. században újra felhasználták a Martinuzzi-féle építkezésbıl származó kereteket.20 Eltekintve immár az emlegetett, nyilvánvaló formai különbségektıl, a keretek ilyen tömeges újrafelhasználása technológiailag is kivihetetlen, szinte restaurátori munkát igényelt volna egy olyan korban, amikor másutt, például Keresden és Vargyason még az új keretek darabjait is összekeverték a beépítés folyamán. Az alvinci kereteken megfigyelhetı kisebb eltérések inkább azzal magyarázhatók, hogy ezeket a darabokat több helyen készítették: Kolozsvárról 1623-ban 31 szekér faragott ajtó- és ablakkövet szállítottak „Alvincre avagy Gyulafehérvárra”, de – tekintettel arra, hogy Szeben például Kolozsvárnál közelebb volt Alvinchez – elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a szebeni kımővesek részvételétıl eltekintett volna Gábor fejedelem. A keretek között, a fejedelmi építkezések „levelezéses” szervezési módszereinek következtében, így lényeges különbségek is lehettek. Az elıttünk álló tervrajznak a legtöbbet mondó részletévé ezek az ablakok éppen azáltal válnak, hogy bizonyítják: a 17. század húszas éveiben egységesen ezzel a keretformával társították az emeleti sor ablakainak és a földszinti meg emeleti portáléknak az oromzatos kereteit. Meg kell jegyeznünk, hogy az alvinci építkezésekkel egy idıben Váradon – az olasz építészeti gondolkodás szemszögébıl eléggé el nem ítélhetı módon – egyforma, háromszögő oromzatos ablakokkal díszítették a földszinti és emeleti nyílássort is. Bethlen Gábor más építkezésein, Gyulafehérvárott, Radnóton és Balázsfalván az emeleti ablakok háromszögő oromzatos keretet kaptak ugyan, de egyik esetben sincs adatunk a földszinti nyílássor egykori kereteire vonatkozóan. Ugyanakkor az 1630-as évekbıl arra is van példa Gyulafehérvárott, hogy ikerablakokkal alakították az emeleti nyílássort. Míg ez utóbbiakkal kapcsolatosan biztos következtetéseket nem fogalmazhatunk meg a homlokzat egészére vonatkozóan, az itt bemutatott tervrajz kétségtelenül bizonyítja, hogy az alvinci együttes megálmodója, a lombard származású, vernai Giacomo Resti21 a földszinten ikerablakokkal, az emeleten pedig oromzatos keretekkel díszítette Bethlen Gábor fejedelem kastélyának vendégváró, reprezentatív központi szárnyát és a hozzá kapcsolódó udvari homlokzatokat.

18

BALOGH 1934; BALOGH 1943. s.v.; BALOGH 1964, 335; BALOGH 1985, 239 (a régebbi könyvészettel); KOVÁCS 2006, 262–263. jegyzet. 19 KOVÁCS 2006, 53. 20 RUSU ET ALII 1998, CAT. NR. 18. Vö. KOVÁCS 2006, 263. jegyzet. 21 KOVÁCS, 2008.


189

IRODALOM BAKK E. 1904 Alvincz. Az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egylet Évkönyve, XIII. BALOGH J. 1934 A renaissance építészet és szobrászat Erdélyben. Magyar Mővészet, 10. 144–148. 1943 Az erdélyi renaissance. I. Kolozsvár. 1985 Kolozsvári kıfaragó mőhelyek. XVI. század. Budapest. (Elıször az Ars Hungarica 1974–1980 közötti évfolyamaiban) BALOGH J. ET ALII 1964 A magyarországi mővészet a honfoglalástól a XIX. századig. Szerk. Dercsényi Dezsı. Budapest. BENKİ J. 1833 Transsilvania sive Magnus Transsilvaniae Principatus..., tomus II. Claudiopoli. 1999 Transsilvania specialis. Erdély földje és népe. Ford., bev. jegyz. Szabó György. I–II. Kolozsvár. BERNÁD R. 2006 A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára. Oklevél és iratjegyzék. Canonica visitatiók mutatója. Szerk. Szögi László és Bernád Rita. Erdélyi Római Katolikus Levéltárak 2. Gyulafehérvár–Budapest. ENTZ G. 1958 A gyulafehérvári székesegyház. Budapest. JAKÓ ZS. 1991 Batthyány Ignác, a tudós és a tudományszervezı. EM, 53. 1–4, 76–99. JÓSIKA M. 1958 Abafi. Bukarest. KATONA ST. 1798 Historia critica regum Hungariae stirpis Austriacae ab anno Christi MDLI ad annorum usque MDLVII. XXII/3. Budae. KİVÁRI L. 1892 Erdély régiségei és történelmi emlékei. Kolozsvár. KOVÁCS A. 1971 Az alvinci kastély. Korunk, 30. 1169–1171. 1992 Observatorul astronomic Batthyaneum de la Alba Iulia: un program decorativ puŃin cunoscut. Ars Transsilvaniae, 2. 29–48. 2004 Az alvinci kastély és leltárai. In: Erdély XVII–XVIII. századi építészetének forrásaiból. Szerk. Kovács Zsolt. Sapientia Könyvek. Kolozsvár, 9–64. 2006 Késı reneszánsz építészet Erdélyben. Budapest – Kolozsvár. http://www.adatbank.ro/cedula.php?kod=864 2008 Egy nagy hatású északolasz építész – Giacomo Resti (aktív 1600 után – megh. 1637). Korunk, III. folyam 7. 52–59. www.89.42.110.12/oldal.php?ev=2008&honap=7&cikk=5096 LAPEDATU, AL. 1909 Din posesiunile domnilor noştri în Ardeal – VinŃul şi Vurpărul. Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice, 2. 40–44. RUSU, A. ET ALII 1998 Gotic şi Renaştere la VinŃu de Jos (Documente de cultură materială din Transilvania secolelor XIII–XVII)/Gotik und Renaissance in Unter-Winz (Dokumente der Sachkultur in Siebenbürgen im 13.–17. Jh.). Cluj-Napoca–Satu Mare. SZÖGI L. 2006 A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára. Repertórium. Szerk. Szögi László és Bernád Rita. Erdélyi Római Katolikus Levéltárak 1. Gyulafehérvár–Budapest.

EME KOVÁCS ANDRÁS

190

VARJÚ E. 1899 A gyulafehérvári Batthyány-könyvtár. Magyar Könyvszemle, 7.

THE BISHOP IGNATIUS BATTHYÁNY AND THE CASTLE FROM VINłU DE JOS (ALVINC) (ABSTRACT) In 1716 the castle from VinŃu de Jos, an emblematical building of the Principality of Transylvania, got into the possession of the Transylvanian Bishopric. The surveys dating from around the turn of the 18th and 19th centuries, as well as the inventories of the domain reveal data regarding the original aspect of the building. Among the pictorial sources, the reconstruction plan of the castle drawn between 1792-1798 is of utmost importance. According to the coat of arms and the initials visible on the plan this was commissioned by Count Ignatius Batthyány. Even though the reconstruction had not taken place, the survey of the existing building that was taken as part of the preparation works, shows the original renaissance openings that were largely destroyed later during the 19th century. According to this survey, the 17th century façade of the castle was decorated with paired windows on the ground floor and windows with triangular pediments on the first floor. The analysis of the survey led to the conclusion that the paired windows of the northern façade of the castle also date from the 17th century – and not from the 16th – thus being the results of the constructions commissioned by Prince Gabriel Bethlen between 1615 and 1629.

EME A MAROSVÁSÁRHELYI BAROKK MESTERKÖR KUTATÁSÁNAK ÚJABB EREDMÉNYEI

191

A MAROSVÁSÁRHELYI BAROKK MESTERKÖR KUTATÁSÁNAK ÚJABB EREDMÉNYEI

∗

ORBÁN JÁNOS

A

marosvásárhelyi barokk mesterkör elnevezés Biró József kutatásainak köszönhetıen került be az erdélyi mővészettörténet-írás fogalomkészletébe. Biró a gernyeszegi kastély építéstörténetét vizsgálva Kelemen Lajos hatását idézı, levéltári forrásokra alapozó kutatási módszertannal1 hozott felszínre adatokat a kastély kivitelezésében vezérszerepet játszó vásárhelyi mesterekrıl, külön fejezetet szentelve tevékenységüknek és sikeresen azonosítva a város korabeli építészetének néhány kulcsfiguráját.2 Eredményei hetven év távlatából továbbgondolkodásra sarkallnak. Felmerül a kérdés, hogy a hangzatos „barokk mesterkör” jelenléte társadalomtörténetileg, demográfiailag miképpen ragadható meg. Tekinthetık-e mestereink egységes, összeforrt mesterkörnek? Milyen keretek között tekinthetık „barokknak”, azaz kezelhetık-e markáns stílusformáló tényezıként? Milyen volt szakmai felkészültségük? A „barokk mesterkör” fogalmának helyi jelentéstartalma meggyızıdésünk szerint csak hasonló kérdések megválaszolása után válik megnyugtatóan tisztázhatóvá.3 Tanulmányunk ebbe az irányba tesz lépéseket. A 18. századi Marosvásárhely kézmővesiparát és építészetét meghatározó helyi mestergárda társadalomtörténeti körvonalazására törekszünk, számarányukat, szakmai megoszlásukat, térbeli mobilitásukat és lehetıség szerint munkásságukat is vizsgálva. Érdeklıdésünk mindenekelıtt az építkezések alakulását leginkább befolyásoló kımővesek felé fordul, de természetesen kiterjed az építıiparral többé-kevésbé szoros kapcsolatban álló ácsok, asztalosok, lakatosok, valamint fazekasok helyzetére is. Mindemellett nem hagyhattuk feldolgozatlanul a mővészettörténet szempontjából nagy jelentıséggel bíró ötvösök adatait – esetükben már a puszta név ismerete is kulcsfontosságú információt jelenthet a mővészettörténész számára. Adatgyőjtésünk továbbá a ritkán felbukkanó órásokra, könyvkötıkre, piktorokra is kiterjedt.4 Elsıdleges forrásainkat adóösszeírások és népszámlálási iratok képezték. Mindkét forrástípus esetében tisztában voltunk azzal a társadalomtörténet-írásban már-már közhelyszerőnek számító ténnyel, hogy az ezekbıl levonható következtetések viszonylagosak – használatuktól azonban nem tekinthettünk el, hiszen több kérdésre csakis segítségükkel adható válasz. Az innen nyert adatokat a katolikus anyakönyvekben található értékes feljegyzések egészítik ki. A feltárt információkat egy 350 nevet meghaladó Adattár formájában dolgoztuk fel – a tanulmányban foglalt megállapítások java része ezen alapul, noha

∗

Zavartalan kutatómunkánkat a tanulmány megírása idején a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen az Európai Szociális Alap által társfinanszírozott POSDRU 6/1.5/S/3 – „Studii doctorale, factor major de dezvoltare al cercetărilor socio-economice şi umaniste” szerzıdés alapján nyújtott ösztöndíj tette lehetıvé, melyért ezúton szeretnénk köszönetet mondani. 1 Néhány munkájában maga Kelemen Lajos is utalt Marosvásárhely barokk emlékeinek jelentıségére. Lásd KELEMEN 1982, 43–44. 2 BIRÓ 1938. A késıbbiekben az ezerkilencszázhetvenes években B. Nagy Margit szentelt kimerítı tanulmányt az Erdély-szerte tevékenykedı marosvásárhelyi építımesternek, Türk Antalnak (B. NAGY 1977) – a marosvásárhelyi barokk építımesterekre vonatkozó mővészettörténeti szakirodalom egyelıre ennyire korlátozódik. 3 Hangsúlyoznunk kell, hogy a mester kifejezés jelentéstartalma tanulmányunkban nem feltétlenül a céhes mester jelentésének felel meg, egyszerően mesterember, mesterséget őzı értelemben használjuk. 4 Tanulmányunkban nem térünk ki részletesebben a céhek kérdésére – a marosvásárhelyi céhek 18. századi történetére vonatkozóan lásd BÓNIS 1997.

EME 192

ORBÁN JÁNOS

közlésétıl terjedelmi okokból itt el kell tekintenünk. A munkánk során felhasznált összeírások lelıhelyét tanulmányunk végén, a forrásjegyzékben közöljük. A magyar mővészettörténeti szakirodalomban egyébként a 18. századra vonatkozó, hasonló jellegő alapkutatások, a mesterjegyzékek összeállítása iránti igény már a két világháború közötti idıszakban felmerült: elég, ha itt Kapossy János5 vagy Schoen Arnold6 tanulmányaira utalunk. A 20. század derekán a hasonló magyarországi kutatások újabb lendületet vettek, az eredmények résztanulmányok formájában,7 illetve monografikus igényő munkák gondosan összeállított fejezeteként láttak napvilágot.8 A hatvanas-hetvenes évek erdélyi kutatásában B. Nagy Margit hasonló alapossággal összeállított, tengernyi levéltári anyagot feldolgozó kolozsvári mesterjegyzéke, valamint a témában írt tanulmányai jelentették az ilyen irányú kutatások csúcsteljesítményét, s ezek képezik saját munkánk nem titkolt és nehezen utolérhetı példaképét is. A 18. századi Marosvásárhely kézmővestársadalma. Létszám Az alábbiakban a bennünket érdeklı szakmákat (kımővesek, ácsok, asztalosok, lakatosok, fazekasok, ötvösök) mővelı mesterek 18. századi létszámának körvonalazására teszünk kísérletet – biztosan datálható, a teljes adózó népességre kiterjedı, a mesterségbeli megoszlást is feltüntetı adóösszeírások, valamint a II. József-féle népszámlálás ívei alapján. Nem gyızzük hangsúlyozni, hogy az adóösszeírások alapján összeálló számsorok viszonylagosak, és nem tekinthetık abszolút érvényőnek – nem terjedtek ki a város teljes lakosságára, csak adózó népességére, így a lakosság bizonyos rétegei ezekbıl kimaradtak. A katolikus anyakönyvek vizsgálata a század elsı felére vonatkozóan érezhetıen kiegészíti az adóösszeírások adatait a városban tartózkodó kımőveseket, asztalosokat, ácsokat illetıen. Ennek ellenére úgy véljük, hogy az összeírások számadatai az arányokat viszonylagosságuk ellenére is jól tükrözik, így ha abszolút értékek meghatározására nem is, de a korabeli helyzet körülírására mindenképpen alkalmasak. Az 1785–1787-es népszámlálás esetében ezek a kételyek már kevésbé merülnek fel – az adott évekre nézve a város lakosságának páratlanul teljes keresztmetszete rajzolódik ki belıle. A marosvásárhelyi lakosság szakmabeli megoszlását, így tehát mestereink létszámát illetıen némi forrásértékkel rendelkezı legkorábbi 18. századi összeírás-töredék 1713-ból maradt ránk. Az erısen hiányos, így statisztikai vizsgálódásokra alkalmatlan forrásból annyi mindenképpen kiderül, hogy a számunkra érdekes szakmák közül a lakatosok, a fazekasok és különösen a név szerint is azonosítható ötvösök (Keszi Ötves István, Miskolczi János, Selye Ferenc, Tıke György, Gombási Ferenc, Szakmári János, Ötves Sámuel, Keszi János, Nánási György, Váradi Sámuel, Nyirı Ötves Márton) már ekkor szép számban jelen vannak a város társadalmában.9 Az elsı teljes épségben fennmaradt, pontosan datálható és az egész városra kiterjedı adóösszeírás 1733-ból származik.10 Ebben 527 adózó családfı szerepel: 375 örökös (ingatlannal rendelkezı: haeres) marosvásárhelyi polgár, 88 bérlı (ingatlannal nem rendelkezı: lakó, inquilinus) és 64 özvegyasszony. A mesteremberek (opifices) száma 275-öt tesz ki. A bennünket érdeklı szakmák között az ötvösök társasága a legnépesebb (13 arany- és 2 ezüstmőves), mindannyian házzal rendelkezı polgárok, többen közülük két telket is bírnak. Sıt mi 5

KAPOSSY 1933; KAPOSSY 1952. Schoen budapesti barokk emlékekrıl írt nagyobb lélegzető tanulmányai végén részletes jegyzékben foglalta össze a tárgyalt mővészekrıl, mesterekrıl feltárt adatokat. Lásd SCHOEN 1930a; SCHOEN 1930b. 7 CSATKAI 1963; KOMÁRIK 1971. 8 VOIT 1969. 9 Marosvásárhely város 1713. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 6. csomó, 36. cím, 5–6. 10 Marosvásárhely város 1733. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 16. csomó, 72. cím, 14. 6


193

több, ebben az esztendıben Hegedős Sámuel személyében egy ötvös fizeti a város legmagasabb adóját (63 rajnai forint 45 krajcár). A fazekasok száma 7, az ácsoké 5, a lakatosoké 2, az asztalosoké pedig csupán 1 (Csiszár Gáspár). Rajtuk kívül egy könyvkötı (Telegdi Sámuel), valamint egy nyerges (Nyerges Miklós) is él a városban. A számadatok arra engednek következtetni, hogy ebben az idıszakban egyes általunk vizsgált szakmák látványosan virágzanak (ötvösök), mások alig vannak jelen (asztalosok), megint mások pedig teljességgel hiányzanak (kımővesek). A mesterek elsöprı többsége saját házzal rendelkezı városi polgár volt – mindössze Moses Márton fazekast és Puskás János ácsot tartották inquilinusként (lakó) számon. A különleges jogállás nélküli elemek kis száma a népesebb szakmák esetében arra utalhat, hogy komoly helyi hagyományokkal rendelkezı, a város társadalmának szövetébe jól betagozódott mesterségekrıl van szó (némiképp itt is felmerül forrásunk megbízhatóságának problémája – kérdéses, hogy az adóösszeírás készítıi milyen arányban vették számba a különleges jogállás nélkülieket). Azonban hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az általunk vizsgált szakmák városszinten igencsak alulreprezentáltak: a településen a bırfeldolgozáshoz kapcsolódó mesterségek virágzanak igazán, ugyanakkor meglehetısen magas a kizárólag mezıgazdasággal foglalkozók aránya.11 Ki kell emelnünk azt is, hogy mestereink megélhetését nem kizárólag szakmájuk biztosította: az adóösszeírás a mezıgazdálkodás kiemelt szerepérıl árulkodik, a kézmővesek java része termıföldek, kaszálók, haszonállatok birtokában van, szılıt mővel, mindemellett pedig gyakran mellékfoglalkozásokat őz (pl. mézzel, borral való kereskedés). Az 1750-es erdélyi országos összeírás12 632 adóköteles egységet vesz számba Marosvásárhelyen: 368 polgárt (cives) és ezek 92 özvegyét; a különleges jogállás nélküli csoportok között pedig 63 „telek nélkülit” (proprii fundis carentes), 77 külvárosi lakost (suburbiales incolae) és ezek 12 özvegyét, 9 idegen tulajdonost (extranei possidentes), végül pedig 11 kóborló cigányt (zingari vagi). A mesterséget őzık (opifices) száma ezek között 279. A bennünket érdeklı mesterségek sorában az ácsok száma 4, a fazekasoké továbbra is 7, a lakatosoké 6-ra emelkedett, az ötvösöké pedig 8-ra csökkent. Az asztalosok 4-en vannak: a polgárjoggal rendelkezı Müncher Márton mellett három külvárosi lakosként összeírt, ház és vagyon nélküli mester felbukkanása (Ferroni József, Miller György és Bodosi György) jelzi a szakma iránti növekvı keresletet a városban. A mezıgazdálkodás, szılımővelés továbbra is általánosan jellemzı, nyilván elsısorban a polgárjoggal rendelkezı lakosok körében. Az általunk vizsgált szakmákban 1750-re némileg emelkedett a polgárjog nélküli elemek aránya: a 7 fazekasból 4, a 7 lakatosból 1, a 8 ötvösbıl szintén 1 mester tartozott a telek nélküliek kategóriájába, a 4 összeírt asztalos között pedig, mint már említettük, 3 külvárosi lakost is találunk. Az 1750-es összeírás némileg mestereink anyagi helyzetére is fényt vet. Sajnos az összeírók által készített vagyoni besorolást (jómódú – közepes – gyenge) viszonylagossá teszi az elıre kidolgozott, számszerően körülhatárolt kategóriák hiánya (ennek következtében a helyi céhmesterek döntötték el az egyes mesteremberek vagyoni hovatartozását).13 Az általunk vizsgált kézmővesek java része a gyenge anyagi helyzetőek közé kerül (20 fı), közepesként 8-at tartanak számon (2 aranymővest, 2 lakatost, 2 fazekast, 1 asztalost, 1 ácsot) és mindössze egy lakatost nyilvánítanak jómódúnak (Lakatos Mihályt). De a mesterséget őzık vagyoni megoszlása városszinten is hasonló: a 279 mesteremberbıl csak 10 volt jómódú, 92 közepes, a maradék 177 fıt pedig a gyenge anyagi helyzetőek közé sorolták. Tehát ácsaink, asztalosaink, lakatosaink, fazekasaink és ötvöseink vagyoni helyzete ekkoriban nagyjából megfelelt a városi átlagszínvonalnak.

11

BÓNIS 1997, 64. Conscriptio civitatis Marus Vasarhelly, 1750. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások (119. leltár), nr. 1. 13 TRÓCSÁNYI 1957, 279, 290. 12

EME 194

ORBÁN JÁNOS

Harmincöt évvel késıbbre, az 1785–1787-es népszámlálás idejére nagyarányú számbeli növekedés regisztrálható csaknem az összes vizsgált szakmában. Ez akkor is így van, ha tudatában vagyunk annak, hogy a látványos növekedésben szerepet játszik forrásunk átfogó jellege, és a számokat némileg növeli az, hogy a népszámlálás tulajdonképpen három év adatait összesíti.14 A nyolcvanas évekre tehát az ötvösök száma 6-ra zsugorodik, de a lakatosok száma 13-ra nı, a fazekasoké eléri a 26-ot, az asztalosoké a 17-et (a szakma helybéli képviselıi közül ugyanakkor többen éppen legényként vándorolnak), az ácsoké pedig a 28-at.15 A leglátványosabb ugrás azonban a kımőveseknél észlelhetı: míg 1750-ben egy kımővest sem írtak össze a városban, 1785–1787-ben már 34-et vesznek számba. (Helyzetüket a továbbiakban külön tárgyaljuk.) A fentieken kívül 3 piktor (Papp Márton, Lovicska Jákob és Kis János), 2 nyerges (Kuncze Ignác és Fenigstorf Ludwig), 3 órás (idıs és ifjú Vajda Sámuel, valamint Steinbach Károly), 1 pléhes (Jäger József), sıt még egy rövid ideig itt tartózkodó idegen kertész (Smicser Ferenc) is elıfordul a népszámlálás ívein. Messzemenıen fontos hangsúlyoznunk, hogy 1733-hoz és 1750-hez képest az összes vizsgált szakmában ugrásszerően megnövekedett a különleges jogállás nélküli elemek aránya (olyannyira, hogy ez már ismételten nem írható a forrás átfogóbb jellegének számlájára).16 Az asztalosok között 10 polgárral és 7 polgárjog nélkülivel, a fazekasok esetében 15 polgárral és 11 polgárjog nélkülivel, a lakatosoknál 10 polgárral és 3 polgárjog nélkülivel, az ötvösök között pedig 4 polgárral és 2 polgárjog nélküli mesterrel találkozunk. Az ácsok sorában polgárjoga és egyben pallér státusa csak Bereczki Istvánnak és Spitaltzki Józsefnek volt, a polgárjog nélküliek száma azonban elérte a 26-ot (utóbbiak az esetek többségében mind családos, középkorú vagy idıs, a városban megállapodott mesterek voltak). A kımővesek között hasonlóan kirívó volt a különbség: polgárjoggal 6-an rendelkeztek, a különleges jogállás nélküliek száma pedig 28 volt (utóbbiak között három idegenként számba vett mester is). A vizsgált mesterségek terén tapasztalható számszerő növekedés és az új szakmák megjelenése tehát a különleges jogállás nélküli elemek városon belüli túlsúlyba kerülésével és a következı alfejezetben tárgyalt bevándorlási folyamattal áll szoros összefüggésben.17 Az eddig felvezetett, a népesebb szakmák mesterlétszámának alakulásáról szóló számadatok a következı táblázatban összesíthetık:

14

Az aránytalanságok elkerülése érdekében a számszerő összesítésnél ezért nem vettük figyelembe a legényeket és inasokat. 15 A népszámlálásban szereplı négy malommestert (Illyés Márkuj, Kádár Simon, Moldován László János, Seiter János) nem soroltuk az ácsok közé. 16 A társadalmi jogállás meghatározásánál az összeírók mestereink java részét a népszámlálási ív 7. („Civisek a Várasokon, és Mester Emberek a Várasokon kivül”) vagy 10. („Kertészek, Napszámosok, és az élelem keresö állapothoz tartozok”) rovatába sorolták. Az elsı csoportba nyilván Marosvásárhelyen is a polgárjoggal rendelkezık kerültek. A tizedik rovat „győjtıkategóriája” azonban távolról sem csupán valamiféle napszámosréteget fedett, amint azt elsı látásra a rovat fejléce sugallná: tulajdonképpen teljes egészében ide került a városi társadalom polgárjoggal nem rendelkezı, széles rétege (a népszámlálás végrehajtási utasítása szerint a rovatnak az elızı kategóriákból kimaradt összes férfilakost összesítenie kellett). A két kategória szétválasztásánál a valamely polgár jövendıbeli örököseként feltüntetett személyeket („a’ fenn nevezett Civisek és Parasztok mesterségek követıi, és közelebb lévı maradéki”) polgárjog nélküliekként kezeltük; a népszámlálás három éve alatt történt státusváltás (legénybıl polgárjog nélküli mester, polgárjog nélkülibıl polgárjoggal rendelkezı) esetén mindig az idıben késıbbi állapotot fogadtuk el. A három zavaros státusú mesterembert, akit jogállás szempontjából az íveken sehova nem soroltak (Nádudvari István és Szıts György fazekasok, Bosi Benedek asztalos), a legvalószínőbb lehetıséget véve figyelembe polgárjog nélküliként kezeltük. Az egyszerőség kedvéért ugyanide soroltuk azt a két idegen kımővest is, akiket nem legényként vagy inasként jelöltek (Lipsai István és Schmidt Ignác). 17 Mestereink társadalmi jogállás szerinti megoszlása, a polgárjog nélküli elemek elszaporodása a korszak társadalomtörténetében kulcsfontosságú, és külön tanulmányt érdemelne – itt nem áll módunkban a témát megilletı alapossággal kitérni ezekre a vonatkozásokra.


1733 1750 1785–87

KİMŐVESEK 34

ÁCSOK 5 4 28

ASZTALOSOK 1 4 17

LAKATOSOK 2 6 13

195

FAZEKASOK 7 7 26

ÖTVÖSÖK 15 8 6

A 18. századi Marosvásárhely kézmővestársadalma. Bevándorlási folyamatok Ez a látványos számbeli növekedés az idegen mesteremberek bevándorlásával áll szoros összefüggésben. Országos szinten a jelenség összhangban áll a század derekától Erdély-szerte mutatkozó gazdasági és demográfiai változásokkal. Bevándorlásukat az alábbiakban a bennünket érdeklı, építıiparral kapcsolatos mesterségek esetében próbáljuk alaposabban nyomon követni a katolikus anyakönyvek, valamint a népszámlálási ívek alapján.18 A folyamat a kımővesszakmánál a leglátványosabb, velük majd külön fejezetben foglalkozunk. Mivel megközelítésünk óhatatlanul hangsúlyeltolódást eredményez, már az elején alá kell húznunk azt, hogy a bevándorlási folyamat egyáltalán nem korlátozódik az építıiparra és az ehhez kapcsolódó mesterségekre (habár ott tőnik a legerısebbnek) – a betelepedık szakmai összetétele ennél sokkal változatosabb. Mint már szó esett róla, 1733-ban az adóösszeírás egyetlen asztalost tartott számon Marosvásárhelyen – ez ugyan nem egészen igaz,19 de a szakma városbeli helyzetét mindenképpen jellemzi. Az állapotok a század közepére változnak: az 1750-es összeírás lapjain már szerepel Müncher Márton, Roman Ferroni József, Miller György és Bodosi György asztalos – a városban idegenül csengı nevek félreérthetetlenül jelzik, hogy nem helybéli és nem magyar mesterekrıl van szó. Az ötvenes-hatvanas években a névsor Dohek (Duchek) Jánossal, Henne Józseffel, Mayr Vencellel, Dagotzki (Takowski) Józseffel egészül ki – az utóbbit brassói származásúnak mondják, de a többi név is viselıje idegen eredetérıl árulkodik. A bevándorló mesterek, úgy tőnik, serkentıleg hatottak az asztalosszakma 18. századi felvirágzására: a marosvásárhelyi asztaloscéh újjáélesztése a Nassauból származó református céhmester, Müncher Márton nevéhez köthetı, de a céhszabályzat 1754-es kidolgozásában Roman Ferroni József és Bertalan György is részt vállalt. 1762-ben a privilégiumlevél megújításakor Müncher mellett Birtler György és Semberi József nevével találkozunk.20 A nyolcvanas években felbukkanó asztalosok között a frankföldi Mergentheim városából származó Konrád Ferenc („ex Franconia, Mergendham”) 1781-ben kötött házasságot Schmidt Pál Barbara nevő lányával; az 1784-ben házasodó Czáich Györgyöt brassóinak írják, Perlink Károly a sziléziai Boroszlóból származott (a népszámlálás idején azt is feljegyzik, hogy hazáját 18 évvel azelıtt hagyta el). Mint láttuk, az ácsok jelenléte már a század elsı felében folyamatos, a szakma elméletileg tehát komoly helyi erıforrásokkal is rendelkezett. A hatvanas évek második felétıl így igen keresett ácsmester Bereczki István, a hetvenes-nyolcvanas évek során a város többször is dolgoztatja. Ettıl függetlenül Seithner Mihály (megh. 1790) ácsmesterrel, a marosvásárhelyi Seithner (Szajtner) család alapítójával, Simon és Márton kımővesek apjával már 1759-ben találkozunk a katolikus anyakönyv lapjain.21 A nyolcvanas években még több idegen származású ács tőnik fel: a cseh Spitaltzki József 18

A Habsburg Birodalom különbözı tájairól érkezı idegen mesterek többsége római katolikus lévén, a zömmel református városban a plébánia anyakönyve a bevándorlási folyamat értékes forrásává lép elı, leginkább a hatvanas évektıl, amikor is jellemzıvé válik a származási hely és a mesterség feltüntetése az anyakönyvben. Emellett kiválóan használhatók a népszámlálás ívei is, ahol az összeírtak foglalkozása mellett gyakran származási helyüket is nyilvántartásba veszik. 19 A harmincas években a katolikus anyakönyvben fel-felbukkanó Rosmann Lırinc asztalos, „Georgius arcularius”, valamint „Joseph arcularius” cáfol rá erre. 20 FODOR 1938, 47–55, 60. 21 BIRÓ 1938, 32, 97.

EME 196

ORBÁN JÁNOS

(megh. 1793), a lengyelországi Konrád János, a brandenburgi Altracht János (megh. 1787), a Kolozsvárról érkezı Hombacher (Hambucher) József (megh. 1802) – kimutatható többjük marosvásárhelyi és környékbeli tevékenysége. A lakatosszakmában két német nevő mestert, Spanner Józsefet és Mitzler Jakabot foglalkoztatták több ízben a hetvenes évek folyamán a városban és a környék kastélyaiban; pontos származási helyüket egyelıre nem ismerjük. A mesteremberek betelepedését a század hatvanas éveitıl a város már tudatosan próbálta serkenteni. 1761. szeptember 30-án a magisztrátus arról döntött, hogy a porosz háború foglyai közül egy ácsot és egy téglavetıt igényel, „szüksége lévén az városnak ilyen mesteremberekre”.22 Így a hétéves háború során fogságba esett, a császárnı rendeletére Erdélybe szállított s nagyobbrészt a szász székek és a fınemesség által letelepített többszáz porosz hadifogolyból „részesül” a város.23 Marosvásárhely 1764-ben összeállított, Constitutio Szilagyiana néven ismert jogszabályaiban arra történik utalás, hogy a magisztrátus a megelızı években nagyszámú betelepedınek biztosított kedvezményes áron telket a város területén (mesterségükrıl nem esik szó).24 Néhány paragrafussal odébb viszont kiderül, hogy a válogatás nélküli telepítés nem képezte a várostörténet legüdvösebb fejezetét: „...nagy kára következett a városnak abból, hogy a bíró a magistratussal minden haszontalan embereket bévett [a concivilitásba], háznak való hellyet tíz s tizenött forintokon, többen s kevesebben eladott, az abból lett és győlt pénzt két s három ember elvesztegette, a várost pedig korhelekkel, koldusokkal és haszontalan emberekkel megtöltötte.”25 De a tehetséges, szorgalmas mesteremberek gyarapítására a Constitutio is kiemelten buzdította a várost: „Valamint a mesterségnek meg tsökkenésibıl a városnak nagy kára következett, úgy annak felállításába nagy haszna lenne, ha jó hírő, jozon élető, mesterségeket jól tudó, s őzı mesterembereket venne a bíró és a magistratus a civisek közé fel. Találtatnának is olyak, akik jó szívvel megtelepednének itten, ha az illyek iránt jó rendtartás volna.”26 A korábbi rossz tapasztalatok miatt a jogszabályalkotók a betelepedni vágyókat elıször a városnak készítendı próbamunkára köteleznék; de a tehetséges vagy a városban hiányszakmának számító területeken jártas mesterek esetében akár a polgári eskütétel díjától is hajlandóak voltak eltekinteni.27 A bevándorlás másik lehetséges csatornáját az Erdélyben vagy éppenséggel Marosvásárhelyen állomásozó katonai alakulatok képezték – a Birodalom különbözı részein besorozott katonák gyakran házasodtak és telepedtek meg leszerelésük színhelyén, folytatva eredeti mesterségüket. Seithner Mihály ács elızıleg a Gyulai ezredben szolgált, Eichler Henrik kımőves a Trauttmansdorff ezredbıl szerelt le, Szuksztarff (Suchsdorff) János ács egy Hermann nevő kiszolgált dragonyos fia volt, Hirsabech Péter besztercei lakatoslegény szüleit pedig az Anspach ezrednél vették számba a népszámlálás idején. A népszámlálás ívein jól nyomon követhetı a céhes legények és inasok vándorlása is (nagyrészt annak köszönhetıen, hogy az ismételten felülvizsgált ívek nem egy adott évbeli helyzetet, hanem egy hároméves folyamatot rögzítenek). Természetesen a legények mozgása a legintenzívebb, közülük is leginkább az asztalosoké: a helyiek közül Molnár Ádám (a Teleki Téka késıbbi asztalosa) Bécsben, Tirk József Szebenben, Marosi János Gyulafehérváron, Oroszlány István, Oroszlány Sámuel és Szabó Ádám ismeretlen helyen töltötte vándoréveit. A városban tartózkodó asztaloslegények sorában Nagy János Kolozsvárról, Hell József Nagyenyedrıl érkezett, de elıfordultak távolabbi tartományokból származók is: Szinel Ferenc az ausztriai „Czvédelbıl”, Elias Huber a szintén ausztriai Ernstbrunnból (elıbbi ismeretlen helyre, utóbbi Szebenbe távozott a késıbbiekben), Perlink Károly 22

JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 145. JAKAB 1882. 24 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 172. 25 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 177. 26 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 176. 27 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 177. 23


197

Boroszlóból jött Marosvásárhelyre. A helybéli lakatoslegények sorából Schuster József 1786-ban Szebenben próbált szerencsét, Boros Sámuel Udvarhelyre távozott; Borbély Miklós legényei közül Figura Pál 1786-ban Kolozsvárra ment, Hirsabech Péter pedig Besztercérıl érkezett a helyére. A fazekasság területén Kézdivásárhely vonzereje érzékelhetı, a helyiek közül Farkas József és Rosnyai Sámuel legénykedett ott, Lukács Mihály fazekas hasonló nevő fia Erzsébetvárosban töltötte vándoréveit. A marosvásárhelyi ötvösség népszerősége a mesterek számával együtt jócskán alászállhatott 1785-re: idegen legények nem is voltak a városban, mindössze a Raser Józsefnek, majd Darkó Sámuelnek dolgozó, dési származású Csató Pál inaskodott itt; 1786-ban még az egyik mester, a brassói származású Jékely Kristóf is hazament (igaz, 1789-ben már ismét a városban találjuk). Az inasok egyébként minden szakmában zömmel helybéliek voltak vagy a közeli falvakból (Nyárádtı, Pagocsa, Csávás) kerültek a városba – ritkábban érkeztek a Székelyföldrıl (Gyergyószárhegy, Háromszék) vagy a távolabbi vármegyékbıl (Csáklya, Dés). Habár az idegenbıl érkezı legények zöme gyorsan továbbállt, néhány esetben a céhes keretek bizonyíthatóan a városban való meggyökeresedés útját jelenthették: a boroszlói Perlink Károly, a népszámlálás idején ifj. Henne Józsefnek, majd Müncher Vilmosnak dolgozó sziléziai asztaloslegény 1798. április 17-én nyert felvételt a polgárok sorába. Kegyes Mihály asztaloslegénye, az 1785-ben Enyedrıl érkezı Hell József, úgy tőnik, szintén megállapodott a városban, családjával a népszámlálás ideje alatt (polgárjog és ház nélküliként) végig itt lakott. Származási helyüket illetıen, mint látható, az idegen mesterek java része a Habsburgok örökös tartományaiból jött, de Szilézia, Frankföld, Bajorország, Brandenburg, Nassau fiai is felbukkannak a bevándorlók között. Jelentékenynek tőnik ugyanakkor az erdélyi szász városokból (vagy ezek közvetítésével) érkezı bevándorlók száma. Elsöprı többségük német anyanyelvő, de találkozunk cseh és lengyel hangzású nevekkel is. Mindemellett Magyarország területérıl érkezı mesterek is telepednek a városba, fıleg a Felvidék irányából. A bevándorló németek elsöprı többsége római katolikus volt – errıl tanúskodnak a népszámlálás ívei és sőrő elıfordulásuk a katolikus anyakönyvek lapjain. Ez a tény azt sejteti, hogy a német mesterek bevándorlása összefüggésben állhatott a katolikus egyház 18. századi expanziójával a fejedelemségkori idıkben reformátussá vált városban – az „újjászervezés” szélsıségektıl sem mentes ellenreformációs lendületében a katolikusok betelepedésének támogatása még kifejezetten szalonképes módszerként értékelhetı. A század elsı évtizedeinek anyakönyvei egyértelmően jelzik, hogy a várban állomásozó német katonaság és annak környezete, valamint más, idıszakosan vagy huzamosan a városban tartózkodó németajkúak vagy német nevőek a Marosvásárhelyen keresztelt, esketett és eltemetett hívek döntı többségét képezték, tehát a helybéli római katolikus egyházközség legfontosabb bázisát jelentették. Protestánsokat nemigen találunk a bevándorló mesterek soraiban, ez a Habsburgok erdélyi valláspolitikáját és alattvalóinak vallási megoszlását tekintve nem is meglepı. A református anyakönyvben mestereink elvétve fordulnak elı; a Nassau vidékérıl érkezı, vallását tekintve református asztalos céhmester, Müncher Márton személye azonban igen jelentıs. Nem teljesen világos a szász vidékekrıl vagy máshonnan a városba kerülı evangélikusok helyzete, de a népszámlálásból kiindulva számuk nem lehetett magas.28 Az itt letelepített német mesterek II. József korától bizonyos mértékben a város földrajzi terében is elkülönültek az „ıslakosságtól”. A magisztrátus a század nyolcvanas éveiben guberniumi rendeletre a vártól északra található Cigánymezı területét felparcellázta és jutányos áron kiosztotta a városban élı, házzal nem rendelkezı németeknek. Az intézkedés természetesen nem örvendett túl 28

Seiter János malommester, Steinbach Károly Kristóf órás, Vint András rézmőves, Perlink Károly asztalos volt evangélikus.

EME 198

ORBÁN JÁNOS

nagy népszerőségnek a város ıshonos polgársága körében – annál is inkább, mert úgy tőnik, a kedvezményezettek egy része a közterületbıl olcsón megszerzett telkeken hamarosan jó áron túl is adott, amint azt a város II. József korabeli sérelmei ügyében a Guberniumhoz címzett folyamodvány sietett is a császár halála után felpanaszolni: „a város közönséges haszon vehetı helye, nevezetesen az úgynevezett Czigány Mezı 1780[di]k esztendı után a magyar atyafiaknak az elıtt az aránt lett kéréseknek meg vettetésével eladattatott a német nemzetnek, mégpedig egy-egy ülés hely 5, azaz öt magyar forintért, az kik azzal kereskettenek azután, a mü sajátunkat nagy áron és nyereségen többire elatták.”29 A kortárs emlékiratok sem ıriznek túl hízelgı képet errıl a földosztásról és a beköltözıkrıl, amint azt Fogarasi Pap Sámuel Önéletírása tanúsítja: „(A komédiákat) játszodták [...] régebben a Cigánymezın, hol most a német város vagyon, mely József császár engedelmébıl, vagyis inkább parancsolatjából nyilaztatott fel a városba mindenfelıl bebódorgott németeknek, öt-öt forintot adván egy nyílért. De régen a németek nemigen gyökerezhettek meg Marosvásárhelyt, mert dologtalan s jól élni szeretı emberek voltak, s hamar elpusztultak. Eladták tehát ottan nyert jószágaikat úgy, hogy talán ma egy német sem bír ott.”30 Kissé elfogultnak tőnı leírása vélhetıen inkább tükrözi a kortárs vásárhelyiek ellenszenvét, mint a valóságot. Fogarasi pontosan rögzíti a Cigánymezı (késıbbi Németváros) kiterjedését is: „Ez a Cigánymezı a Szent György utcai kertek tetejétıl a Trébely szılı felé menı város, vagyis inkább a Klastrom utca porgolát kapujáig és a város sáncától fogva a román templomig kiterjedett szép gyepes síkság volt. A román templom felıl való széliben voltak a cigányházak, az említett kapunál a kéményseprıház.”31 Egy 1771 táján keletkezett lakosságösszeírás korábban 20, cigányok által lakott házat tart számon a Cigánymezın, 132 lakóval32 – a felosztás után ezeket lerombolták, lakóikat pedig odébbköltöztették.33 Építımesterek, kımővesek A leglátványosabb számbeli növekedés a kımővesszakmán belül regisztrálható a 18. század közepétıl, ennek mértéke már semmiképpen nem írható kizárólag a levéltári források megszaporodásának számlájára. Az 1733-as adóösszeírás még egyetlen kımővest sem tartott számon sem a polgárok, sem a polgárjog nélküliek között – a helyzet a század derekáig változatlan maradt, a fertályonkénti adóösszeírások lapjain a következı húsz esztendıben is hiába keressük a „murarius” vagy a „kımőves” minısítést. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a század elsı felében nem fordultak meg kımővesek a városban (hiszen ekkoriban kezdıdött a jezsuiták, majd a ferencesek és minoriták templomának, kolostorának építése), de azt mindenképpen jól érzékelteti, hogy a Marosvásárhelyen kínálkozó munkalehetıségek egyelıre nem igazán csábították a városba tévedı mestereket. A kép elsısorban a katolikus anyakönyvek segítségével árnyalható: a lapjaikon felbukkanó elsı „murarius” a Biró József által is azonosított, 1726-ban fiát keresztelı Öller András, vele csupán egyetlenegyszer találkozunk a forrásban, jelentısebb marosvásárhelyi tevékenysége így eléggé kétségesnek tőnik.34 Biró rajta kívül még Török János kımőves nevét vélte felfedezni 1737-ben az

29

Esküdt közönség győléseinek jegyzıkönyve (1767–1790). MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 1, 60v. 30 FOGARASI 1974, 104–105. 31 FOGARASI 1974, 105. 32 A marosvásárhelyi lakosság összeírása. É. n. (1771). MOL, F 49, 24. csomó, 104. cím, 23. 37–39. oldal. 33 Marosvásárhely város számadáskönyve, 1784. Nagy György perceptor számadása. MVÁLVT–MVVLVT, Allodiális számadások (115. leltár), nr. 13, 20r. 34 Öller András, kımőves. 1726. július 19-én kereszteli András nevő fiát a katolikus plébánián. Felesége Heléna. Az anyakönyv szerint „nunc commorantibus Vásárhelyini”, valószínőleg Aranykútról kerültek a városba (mivel áthúzva ez a településnév is szerepel), a keresztapa egy Blasius Reger nevő katona a Heister ezred Plöckner századából (KATANY I, 64v; BIRÓ 1938, 25, 95).


199

anyakönyv lapjain, itt azonban valójában egy kıfaragóról („latomus”) van szó.35 Klaineder (Frey) Simon kımőves 1727-ben tőnik fel, és 1735-ig többször is szerepel a forrásban, marosvásárhelyi tartózkodása tehát folyamatosnak tekinthetı ebben az idıszakban. Maria Franciska (sz. 1728) és Simon (sz. 1735) nevő gyermekeinek keresztapja Conrad Hammer, a marosvásárhelyi jezsuita templom építkezéseit vezetı kolozsvári kımővespallér – ez is megerısíti azt az egyébként kézenfekvı feltételezést, hogy Klaineder hirtelen felbukkanása az 1728-ban kezdıdı templomépítéssel állhatott összefüggésben.36 Mathias Pehm kımőves legkésıbb a harmincas évek második felétıl az ötvenes évek elejéig több ízben is megjelenik az anyakönyv lapjain – az ı huzamos marosvásárhelyi tartózkodása is bizonyos.37 Luidor János építımester személye a város barokk építészetében kulcsszerepet játszó Toldalagi-palota tervezıjeként és kivitelezıjeként számíthat megkülönböztetett figyelemre. A katolikus anyakönyvek vizsgálata azt látszik megerısíteni, hogy az 1740-es évek elején már ı is a városban tartózkodott, 1741–1760 között ugyanis többször szerepelt az anyakönyv lapjain.38 Kımővesekre vagy legalábbis kımővesmunkákra vonatkozó szerény adatokat a század elsı felébıl más források is ıriznek: egy 1734–1735-ös számadás-töredék szerint 1735 januárjában Kımíes Ferencet fizette ki a város az „officiális szálláson” végzett kımővesmunkáért 54 krajcár értékben; október 28-án Bálint György kapott a fıstrázsamester szállásán tett javításokért 18 krajcárt.39 A kımővesek szórványos jelenléte felveti a kérdést, hogy a század elsı felében kik elégíthették ki a városban felmerülı építésbeli igényeket – a századforduló viszontagságaitól sújtott, majd a császári katonaság által a várból is kiszorított lakosságnak a 18. század elsı felének mégoly szegényes körülményei ellenére is építkeznie kellett. A válasz az anyaghasználatban keresendı: a század derekáig Marosvásárhelyen a szerényebb, fából emelt épületek voltak többségben – ezek kivitelezése pedig a városban szép számmal élı ácsok és faragó molnárok hatáskörébe tartozott. Már 1733-ban négy polgárjoggal rendelkezı (Béres Mihály, László Tamás, Ács Ferenc, Béla János) és egy polgárjog nélküli (Puskás János) lignariussal találkozunk az adóösszeírásban, az ács, malommester, faragó névvel illetett szakemberek pedig a következı húsz esztendıben is sőrőn szerepelnek a forrásokban. 35

BIRÓ 1938, 25; KATANY I, 152v. Conrad Hammer egyébként a továbbiakban gyakori vendég lehetett Marosvásárhelyen: mint láttuk, többször szerepel az anyakönyvben keresztapaként, de azt is tudjuk, hogy Terézia nevő lánya Marosvásárhelyre ment férjhez. Maczin Károly „apothecariussal” Károly nevő fiukat 1750-ben keresztelték; férje halála után 1751ben Payer József (megh. 1754. február) felesége lett, majd ismét megözvegyülvén 1754 májusában Schenegg Domokoshoz ment férjhez – mindhárom férje gyógyszerész volt (KATANY II, 24v, 25v, 64r, 66r, 79r). 37 Pehm (Peem, Behm), Mathias, kımőves. Özvegyként 1739. június 29-én kötött házasságot a szintén özvegy Margaretha Langgal. Ettıl kezdve keresztszülıként, esküvıi tanúként az ötvenes évek elejéig folyamatosan szerepel a katolikus anyakönyv bejegyzéseiben. Gyermekeik Erzsébet (sz. 1740), Jakab (sz. 1745), Barbara (sz. 1748), Sebestyén (sz. 1751). Özvegye 1763-ban, kb. 62 éves korában hunyt el (KATANY II, 3v, 13r, 16r, 19v, 27v, 52v, 62v, 81r). Valószínőleg azonos az 1737 decemberében „Matthia Bhem” néven feltőnı keresztszülıvel (KATANY I, 107v). Könnyen elképzelhetı azonossága az 1729. július 31-én Marosvásárhelyen házasságot kötı „Matthias Bem murarius” személyével is. Esküvıi tanúi itt „Simon murarius” (minden valószínőség szerint Frey-Klaineder Simon), valamint „Joannes murarius” (KATANY I, 139r). 38 Luidor (Luidolt, Luitur, Ludot, Luidolff, Loidolt, Loydolt) János 1741-ben egy bizonyos Christian Postler esküvıi tanújaként tőnik fel elıször a katolikus anyakönyvben (Mathias Pehm kımővessel együtt). 1746-ban ismét tanú, 1747 októberében kétszer is keresztszülı. Felesége Ursula Hatner (Hafner, Hantner stb). 1747. október 25-én Mária-Erzsébet, 1750. augusztus 25-én Terézia nevő lányukat tartják keresztvíz alá. Conrad Hammer Marosvásárhelyen férjezett leányának, Teréziának négy gyermekét kereszteli feleségével: 1754-ben János Benedeket, 1756-ban Anna Eleonórát, 1758-ban Ferencet, 1760-ban Antal Domokost (KATANY II, 56v, 60r, 18v, 24v, 32v, 38v, 41v, 46r). Halálára vonatkozóan nem találtunk adatokat az anyakönyvben, Biró számításai szerint 1762–1765 között hunyt el (BIRÓ 1938, 106). „Joannes Luidolff pallér” özvegye ezzel összhangban jelenik meg 1766-tól özvegyként a városi adóösszeírásokban (a polgár-özvegyek sorában); 1769–1770-ben azonban már azt jegyzik be róla, hogy Radnótra távozott. MVÁLVT–MVVLVT, 116. leltár (Adóösszeírások), nr. 90, 16r (1766– 1767); nr. 91, 14v (1767–1768); nr. 93, 26v (1768–1769); nr 95, 28v (1769–1770). 39 MVÁLVT–MVVLVT, Varia (1445. leltár), nr. 270, 4r, 7v. 36

EME 200

ORBÁN JÁNOS

Jellegzetes erdélyi tendenciába illeszkedik ezzel a város: tájainkon a század közepéig a szerényebb, fából és sövénybıl készült épületek általánosnak tekinthetık, nemcsak a falu építészetében, hanem sok esetben városhelyen is (számszerően a 18. század közepén a kolozsvári házak többsége is faház), kivitelezıik pedig mindenütt ácsok, faragó molnárok voltak.40 Marosvásárhelyen a szőkös anyagi lehetıségek mellett jórészt mezıgazdasággal foglalkozó lakosság építésbeli igényei is erısíthették ezt a tendenciát. Sokatmondó, hogy a városi „építımester” (aedificiorum inspector) tevékenységére vonatkozó, 1751-ben szabályzatba foglalt utasítás a város javainak felügyeletét tárgyalva „fa eszközöket, épületeket” sorol fel, a faanyag beszerzését pedig az építımester egyik kiemelt feladatává teszi;41 sıt az is tény, hogy 1739-ben ezt a tisztséget egy ácsmester (Béla János) töltötte be.42 A felmerülı kımővesmunkák elvégzéséhez pedig bizonyára elegendınek bizonyult az a néhány mester, aki ebben az idıszakban megfordult a városban. Gyökeres változások a század közepétıl tapasztalhatók: a katolikus anyakönyv lapjain az ötvenes években 5 új kımőves azonosítható Johann Georg Putz ( megh. 1785), Anton Knaur, Mathias Mauthner, Joseph Azond és Andreas Agner személyében. A tendencia az adóösszeírásokban is érzékelhetı: az 1753-ban magát kımővesfoldozónak valló, ámde fıfoglalkozását tekintve fuvaros Bajka György szakmabeliségét valószínőleg még nem kell túl komolyan vennünk, de az 1754-es összeírásban már felbukkan a Várbéli Márton vargánál összeírt Mauthner, valamint a Bálintitt István házában lakó Hantzi Mihály is. A Toldalagi-palota 1759-ben kezdıdı építkezésénél jelenik meg vicepallérként Schmidt Pál („ex Bavaria, civitate Tölcz oriundum”43), a barokk kori Marosvásárhely egyik legkeresettebb pallérja. Az ekkoriban érkezı mesterek közül többen polgárjogot is szereztek: Azond 1759-ben, Agner és Schmidt 1764-ben, Mauthner valamikor 1764 elıtt tett polgári esküt.44 A hatvanas évek folyamán további 8, többször elıforduló, tehát huzamosan a városban tartózkodó kımőves azonosítható a katolikus anyakönyvben: Mathias Sadler, a németországi Anton Ertmann, az ennsdorfi (Alsó-Ausztria) Johann Michael Zimmermann (megh. 1776), a karintiai Johann Georg Priess, a rückersdorfi (Alsó-Ausztria) Peller Benedek (megh. 1776), a besztercei Schuster Pál (megh. 1788), valamint Franz Wolf (Farkas Ferenc; megh. 1795).45 A folyamat a hetvenes években folytatódik, ebben az évtizedben a sziléziai Glogauból (Glogow) származó Friedrich Poch, a frankföldi Hoffmann János (megh. 1793), a talán szászalmási Ernest Kraus, valamint Türk Antal (megh. 1798) jelennek meg a színen, utóbbi a marosvásárhelyi barokk mesterkör Erdély-szinten is jelentıs alakja, aki egy Benkı Károly által közvetített hagyomány szerint bécsi származású volt.46 Úgy tőnik, a nyolcvanas években némileg módosul a bevándorlás iránya: kevesebb az örökös tartományokból, illetve a Német Birodalomból bevándorló mester, az ekkor érkezı kımővesek inkább a Felvidék irányából jönnek. Az 1780-ban házasságot kötı Bernard Winterhalter (megh. 1787) ugyan svábföldi volt, de Topler Jánost, Franz Eichlert és Lipsai Istvánt kassaiként, Lipsai Mihályt pedig miskolciként jegyezték be az anyakönyvbe. A népszámlálás idején idegenként számba vett Schmidt Ignác a Szepességbıl származott, a szintén „idegen” Keisztraek József viszont prágai születéső volt. Emellett természetesen közelebbi városokból is érkeznek mesterek: Pamer József 1786-ban Kolozsvárról, Fich János 1787-ben Nagykárolyból házasodott Marosvásárhelyre. 40

B. NAGY 1970, 51, 53. JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 99–100. 42 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 105. 43 BIRÓ 1938, 95. 44 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 306, 307. 45 Rajtuk kívül a következı kımővesek csak egyszer bukkannak fel a forrásban (huzamos marosvásárhelyi tartózkodásuk tehát nem valószínő): Heinricus Eichler („ex Neüweben, Moravia”), Urbán Flórián (Szászrégen), Gál Márton, Anton Fett, Fekete György. 46 BENKİ 2001, 53. 41


201

Származásukat illetıen tehát a kımőveseknél is a fentebb megfigyelt tendenciák érvényesülnek: az ismert esetek többségében a Habsburg Birodalom területérıl (Ausztria, Csehország, Felvidék), bizonyos esetekben pedig a Német-római Birodalom délebbi, zömmel katolikus régióiból (Frankföld, Svábföld, Bajorország) vagy Sziléziából érkeznek, és természetesen kimutatható tartományon belüli migráció is. Eredményeink összevethetıek B. Nagy Margit Kolozsvárra és Szamosújvárra vonatkozó, hasonló jellegő kutatásaival. A 18. századi Kolozsváron – a kımővesek és a többi szakma esetében egyaránt – hasonlóképpen a német területekrıl, valamint a Habsburgok örökös tartományaiból érkezı bevándorlók túlsúlya mutatható ki, a század közepétıl pedig számottevı a más erdélyi városokból érkezık aránya is.47 Szamosújvárra vonatkozóan hasonló következtetések vonhatók le: a barokk Szamosújvár születésében kulcsszerepet játszó német kımővesek és kıfaragók többsége Ausztriából, másik része pedig Csehországból és Magyarországról érkezett.48 Fontos kihangsúlyoznunk, hogy a nyolcvanas években már több, marosvásárhelyiként említett fiatal kımőves kötött házasságot a katolikus plébánián (Kaszás Sámuel, Keszi István, Kaszás József, Ladó Antal, Gáspár József, Korondi Szabó Márton) – az eltelt évtizedek fejleményei tehát megtették hatásukat, a szakma végképp meghonosodott a városban. Meg kell említenünk azt is, hogy a hetvenes évek végétıl több, a bevándorlók második nemzedékéhez tartozó fiatal mester jelenik meg a kımővesek sorában: Seithner Mihály ácsmester fiai, Márton és Simon; Johann Georg Priess fia, Simon; a Trauttmansdorff ezredbıl leszerelt id. Járolim János hasonló nevő fia, valamint az ötvenes években érkezı Andreas Agner kımőves gyermekei, József és Antal – többen közülük már polgárjoggal is rendelkeztek, ezek családjai tehát végképp beilleszkedtek a város társadalmába. Ami lakóhelyüket illeti, a népszámlálás idején (1785–1787) kımőveseink közül háztulajdonosként vagy bérlıként többen éltek a frissen felparcellázott Cigánymezın.49 Itt lakott Türk Antal is, aki Benkı Károly tudomása szerint (1862) „a vár mellett oszlopos kapujú házat épített magának, ma Bedı Sándor úré”.50 Hoffmann János szintén ezen a környéken, a Kövecses utcában (ma Avram Iancu) bírt házat – halála után a magisztrátus itt íratta össze az eladósodott pallér özvegyének keze alatt maradt javakat.51 Figyelemre méltó az is, hogy sokan laktak „a Catholica plébániához tartozó” házakban a Klastrom utca környékén, mindannyian húszas éveikben járó, házas, de polgárjog nélküli mesteremberek: Kaszás Sámuel, Ladó Antal, Tamás Mihály, Seithner Simon, Pekler Ferenc, Kaszás József. A házzal nem rendelkezı mesterek közül többen béreltek lakást az arisztokraták városi házainál: Franz Eichler és Winterhalter Bernát Teleki József, Keisztraek József Toldalagi László, Ertman Antal Prinyi Zsuzsanna, Szabó István pedig a Bálintitt család házában. A pályája csúcsán lévı Schmidt Pál ekkor már a város központjában, a Poklos utca keleti során lakott saját házában (korábban a Szent György és a Rózsa utca déli sarkán bírt egy házat, melyet iktári Bethlen Sámuelnek adott el).52 A források tanúsága szerint a már megtelepedett kımővesek is igen gyakran változtatták helyüket – ez munkájuk jellegénél fogva érthetı jelenség, ugyanakkor azt a fontos tényt is jelzi, hogy a marosvásárhelyi mesterkör tevékenysége nem korlátozódott a városra. A népszámlálás idején Simon Priz Gyulafehérváron, Friedrich Poch „Oláhországban, Bukarestben” talált munkát magának, Winterhalter Bernát ismeretlen helyen tartózkodott. A mesterkör 47

B. NAGY 1970b, 238. B. NAGY 1983, 36. 49 A Cigánymezı (Németváros) területe a népszámlálás ívein a forrás jellegébıl adódóan csak hozzávetılegesen határolható körül: úgy gondoljuk, hogy a városrész kb. a 750. házszám környékétıl (a katolikus plébánia tulajdonában lévı házak után) a 830. házszám (innen kezdıdött a cigánytelep) tájáig tarthatott. 50 BENKİ 2001, 53. 51 Hoffmann János javainak összeírása. 1793. április 23. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Politica (107. leltár), 102/1793. 52 FOGARASI 1974, 99. 48

EME 202

ORBÁN JÁNOS

két legjelentısebb alakja, Schmidt Pál és Türk Antal más erdélyi városokban (Udvarhely, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Beszterce, Erzsébetváros, Kolozsvár) is komoly megrendelésekhez jutott; ez adott esetben azt is jelenthette, hogy a pallérok marosvásárhelyi mestereikkel, legényeikkel végeztették el a munkát. Mestereink ennek megfelelıen sokszor idegenben haltak meg, és ott is temették el ıket – ez magyarázza sokszor azt is, hogy haláluk-temetésük idıpontja nem jelenik meg a marosvásárhelyi anyakönyvben. A nyolcvanas évekre tehát aránylag sok kımőves élt Vásárhelyen. Ha mindezt számokban akarjuk kifejezni, megállapíthatjuk, hogy az 1785–1787-es népszámlálás során 34 kımővest és 5 kımőveslegényt találtak a városban.53 Ez nagyjából megegyezik azzal a guberniumi rendeletre készült kimutatással, mely szerint 1787 februárjában 31 kımővest számoltak Marosvásárhelyen (3 pallért, 8 vicepallért és 20 egyszerő mestert).54 Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a harminc fölötti létszám csak elsı látásra tőnik magasnak: a szakmában nem egyének, hanem csoportok munkájára lévén szükség, az építkezést irányító pallérok mellett magas volt a tulajdonképpeni munkát végzı kımővesek és legények száma (egy átlagos városi épületnél 4–6, egy nagyobb templomnál akár 10–14 kımővesre is szükség lehetett)55 – a kımővesek városbeli létszámának megemelkedésérıl beszélve tehát szem elıtt kell tartanunk azt, hogy a városba érkezık soraiban nagy számban lehettek az ilyen értelemben vett segédek; ugyanez érvényes a népszámlálás 34 mesterére is (erre utalhat közöttük a fiatalok igen magas aránya). Ennek ismeretében nyilvánvaló, hogy alapvetı jelentısége van a kımővestársadalmon belül is az építkezések vezetésére alkalmas mesterek, a pallérok elkülönítésének, hiszen ez lehet a marosvásárhelyi barokk mesterkör építészettörténeti súlyának igazi fokmérıje. Ezen a téren kénytelenek vagyunk a népszámlálás, illetve az anyakönyvek szóhasználatára hagyatkozni, habár a palléri minıség feltüntetése ezekben nem tekinthetı törvényszerőnek. Az ötvenes-hatvanas években érkezı mesterek közül Joseph Azondot, Mathias Mauthnert és természetesen Schmidt Pált minısítették pallérnak. Azondról egyelıre szinte semmit nem tudunk: annyi biztos, hogy 1759-ben polgárjogot szerzett, és 1768-ban még a városban tartózkodott. Mathias Mauthner (megh. 1769) is megszerezte a polgárjogot, sıt az esküdtek tanácsának is tagjává válhatott, hiszen Poklos utcai kapitányi kötelezettségét 1766-ban (épp kımővesi elfoglaltságaira hivatkozva) pénzen váltotta meg a magisztrátustól.56 A nyolcvanas években a népszámlálás ívein Schmidt Pálon kívül három személyt emeltek ki pallérként: a hetvenes években bevándorolt Hoffmann Jánost és Türk Antalt, valamint a nemrégiben érkezett Topler Jánost. A négy pallérként említett mesteren kívül polgárjoga ebben az idıpontban csak Farkas Ferencnek (Franz Wolf) és Seithner Mártonnak volt. A polgárjog vagy legalábbis az ezzel szorosan összefüggı háztulajdon egyfajta elıfeltétele lehetett a pallérságnak, hiszen mint tudjuk, az építést felvállaló mesterek sok esetben vagyonuk és házuk lekötésével kezeskedtek munkájuk jó minıségéért. A felsorolt marosvásárhelyi pallérok, mint láttuk, kivétel nélkül rendelkeztek is polgárjoggal. Ezzel elérkeztünk a marosvásárhelyi kımővesek szakmai felkészültségének kérdésköréhez. Felmerül, hogy pallérjaink milyen nagyságrendő építkezéseket vezettek, mennyire voltak képesek tervezési feladatok ellátására. A század derekán feltőnı pallérok munkásságára vonatkozó tudásunk 53

A „legény” fogalma itt vélhetıen pusztán a családi helyzetre vonatkozik, hiszen a szakma céhes keretei egyelıre nem léteztek a városban. 54 MVÁLVT–MVVLVT, Acta Politica (107. leltár), 1787/260. 55 CS. DOBROVICS 1981, 23–27. 56 Az utcakapitányságot az esküdtek tanácsának tagjai évente váltakozva viselték. Lásd Magisztrátusi győlések jegyzıkönyve, 1764. MVÁLVT–MVVLVT, Magisztrátusi jegyzıkönyvek (118. leltár), nr. 1, 100; JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 139.


203

egyelıre hézagos: Joseph Azond tevékenységérıl semmit nem tudunk, egyelıre Mathias Mauthner nevéhez is teljes bizonyossággal csak az iktári Bethlen család héderfáji kriptájának 1754-es építése köthetı.57 Schmidt Pál hatvanas évektıl kibontakozó tevékenysége azonban már nagy jelentıséggel bír: harmincéves pályafutása során pallérként valósággal monopolizálta a marosvásárhelyi építkezéseket, emellett sikerült szerte Erdélyben komoly munkákat megszereznie Besztercétıl Nagyenyedig; szükség esetén pedig tervezési feladatokkal is megbirkózott. A nyolcvanas évek végéig Schmidt személyében akadt tehát legalább egy olyan pallér a városban, aki képes volt komolyabb építészeti feladatok megoldására. Halála (1788) után fiatalabb társa, a kiváló képességő Türk Antal még alkalmasabb volt erre: a pályafutása utolsó szakaszában inkább Kolozsváron tevékenykedı pallér marosvásárhelyi munkáiról ugyan elég keveset tudunk, de a hatalmas mérető marosvásárhelyi vártemplom belsı átépítésére kapott megbízás jól érzékelteti helyi elismertségét és munkáinak nagyságrendjét. Felkapottságára és rengeteg munkájára utal az, hogy még a legtekintélyesebb megrendelıknek is hosszú ideig kellett várakozniuk, míg végre személyesen is elérhették az állandóan úton lévı, folyamatosan vidéki építıtelepeit ellenırzı pallért: jól szemlélteti ezt a Teleki Téka építését elıkészítı Teleki Sámuelné iktári Bethlen Zsuzsanna példája.58 A szintén pallérként emlegetett Hoffmann János munkásságáról a Teleki Sámuel megrendelésére néhány általa vezetett sáromberki építkezés alapján (református templom, illetve a kastély melléképületei) egyelıre túl sokat nem állapíthatunk meg; Topler tevékenységének nagyságrendjérıl is elég szőkösek az adataink.59 A századforduló táján Schmidt Konstantin, Schmidt Pál kisebbik fia pallérkodott néhány jelentısebb építkezésnél. 1798–1799-ben a katonai hatóságok megrendelésére készítette el néhány várbeli bástya átépítési tervét, s bürgerlicher Baumeisterként jelzett, gondos kivitelő rajzai arról tanúskodnak, hogy képességei mindenképpen elérték a korabeli erdélyi átlagot.60 A súlyosan eladósodott pallér azonban 1803 januárjában a református kollégiumtól felvett elıleggel a zsebében eltőnt a városból; marosvásárhelyi tevékenységének rövid idıszaka ezzel le is zárult.61 Mindent egybevetve úgy tőnik, hogy ha számuk nem is volt túl magas, de a század második felében folyamatosan tevékenykedett a városban legalább egy jó képességő pallér, aki az itt élı kımőveseket összefogva vállalkozhatott komoly munkák elvégzésére – adott esetben nemcsak helyben, hanem a környék falvaiban, sıt távolabbi erdélyi helyszíneken is. Figyelemre méltónak tőnik azonban az, hogy a századforduló táján a nagyobb marosvásárhelyi építıtelepek élén (Teleki Téka, református kollégium, Apolló) már nem helybéli, hanem kolozsvári, gyulafehérvári, tordai és kıhalmi illetıségő pallérok játsszák a vezérszerepet, nem is beszélve a tervezık (Ernest Koch, Ugrai László) személyérıl.62 Bár a helyi mesterek szakmai „minıségének” 57

MOL, P 662, 32. csomó, 1754, 16. Telekiné 1797 tavaszán írja férjének, hogy „már régtıl fogva keresem azt a pallért az melyrıl rendelést tettél volt Basa Uramnak, de tellyeséggel meg nem kaphatom; még a télen is kerestettem, most tegnap is küldettem az feleségéhez, és azt izente, hogy egy holnapig sem jön haza, mert falukon vagyon sok épitése szerte szélyel, már csak mást keresek, ha nem lessz ellenedre, mert ez soha nincsen idehaza, ha pedig az pallér az építés mellett nem sokat ül, úgy az építés rosszul megyen”, de szakértelme miatt a kancellár feltétlenül ragaszkodott Türkhöz. Lásd ORBÁN KÉZIRAT. Lásd még Bethlen Rozália esetét. B. NAGY 1977, 45. 59 BIRÓ 1938, 32–34. 60 Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv; Inland, C VI. Env. D, Marosvásárhely. 61 BIRÓ 1938, 30. 62 A Teleki Téka építését Türk Antal halála (1798) után a gyulafehérvári Ignatz Schlaff kezdte el, majd a tordai Követsi János fejezte be; a református kollégium északi szárnyát Schmidt Konstantin szökése (1801) után a kolozsvári Sommer János folytatta (1803). Sommer emelte Teleki Sámuel számára a Piactéren a késıbb Apolló néven ismertté vált hatalmas épületet is (1804–1806). Mindhárom ácsmunkáit a kıhalmi illetıségő Christian Schön végezte – források bizonyítják, hogy ıt 1799-ben kifejezetten a helyi szakemberhiány miatt kellett a városba csalogatni a Teleki Téka fedélszerkezetéhez („Vásárhelyen egy sints akire bízhassuk [...], s olyan nagy fedelet rossz emberre nem bízhatunk”): Lásd ORBÁN KÉZIRAT. A helyi mesterek visszaszorulását 58

EME 204

ORBÁN JÁNOS

alakulásáról pontosabb képet csak további levéltári kutatások birtokában alkothatunk, egyelıre úgy tőnik, hogy a nagyobb formátumú 18. századi pallérok elhunyta után az építımővesség színvonala némiképp visszaesett a városban, és a színvonal emelése ismét kívülrıl érkezı impulzusoktól függött. A szakma azonban végképp meggyökeresedett a városban, mővelıinek száma folyamatosan növekedett. A magas létszám ekkor sem feltétlenül a város társadalmába szervesen beilleszkedett, megállapodott mesterekre utal – némiképp a kımővestársadalom ellentmondásaira is fényt vet, hogy az esküdtek tanácsa 1803-ban a város határában halászó, vadászó munkakerülı napszámosok, kımővesek elleni intézkedésként adja árendába a halászat jogát és tiltja be a vadászatot.63 E növekedési folyamat eredményeként alakulhatott meg a 19. század elején a kımőves céh is, melynek jegyzıje 1813-ban Lantos András, öreg céhmestere Gáspár József, ifjú céhmestere Bürger János, atyamestere Schaffner Ignác, dékánjai pedig Szabadi Ferenc és Winkler Leopold voltak.64 Egy 1816–1817-es céhösszeírás állítólag 36 kımővest tartott számon,65 az 1833–1835 közötti népszámlálási iratokban 28-at azonosítottunk,66 az 1835-ös céhbehívó tábla azonban 38-ban állapította meg a céh tagjainak számát.67 Tervezési feladatokról is szó esvén, hangsúlyoznunk kell a mőszaki értelmiség század végétıl egyre növekvı szerepét, mely már egy új korszak újfajta építési szervezete felé mutat. A geometrák (megyei mérnökök) az Aedilis Directio 1788-as megalakulása után jelentek meg az Erdélyi Nagyfejedelemség hivatalnokainak sorában és a tartomány építészetében: a különféle felmérési munkák, útépítések és folyószabályozások mellett az építészeti feladatok is a hatáskörükbe tartoztak. Marosszék sejtetı (egyelıre mindenképpen csak kiragadottnak tekinthetı) példáink felvonultatásakor fontolóra kell vennünk azt is, hogy mindhárom esetben a városban addig nem látott léptékő építészeti feladatokról (a kollégium és az Apolló esetében hatalmas, háromszintes épületekrıl) volt szó, melyek kivitelezése komoly szaktudást és tapasztalatot igényelt volna az ilyet nem próbált kımőves- és az ácspallérok részérıl. 63 „Itt a városon sok olyan ide szármozott s napszámokkal életeket keresı emberek vagynak, akik a dolgos idıkön, mintsem napszámra mennének, a halászottal töltik idejeket, vesztegetik, mely a korhelségre egész ausát ád az olyaténoknak, s azomban praejudiciumára vannak a Publicumnak, midın a Maros mellett hetekig el tekeregnek, fatsaragnak, és a városi polgárok a napszámosokban szükséget szenvednek.” Ezért határozatot hoznak arról, hogy a halászat adattassék árendába, a vadászatot illetıen pedig kérik a magisztrátust, hogy „az olyan tzellengı kımiveseket, s más tekergıket, kik vadászni szoktak járni, s azzal idejeket vesztegetni, vasárnaponként a templomot kerülni, méltóztassék meg regulázni s a vadászattól eltiltani, hogy a korhelségbe meg ne rögözzenek.” Nyilván nem a város határában csoportosan vadászó kımővesekre kell itt gondolni, a szövegkörnyezet azonban sejteti, hogy a döntéshozók gondolkodásában a „kımőves” részben a „kóbor napszámos” fogalmát fedte. Lásd Esküdtek tanácsának jegyzıkönyve, 1800–1804. MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 3. 64. 64 A céh 1813-ból származó kancsójának spirálszerően körbeszaladó felirata szerint: „Ezt a kannát Tsináltatta a N(emes) Kömives Chenak Jándékba Lantos András Ché notáriussa Öreg Ché Mester Gáspar Joseff Ifiu Ché mester Birger János Safner Ignátz Atyamester Ché dékányi Szabadi Ferentz es Vinkler leopold [!] ezek idejekben. ” Lásd a Maros Megyei Múzeum győjteményében, az 5872. ltsz. alatt. 65 BÓNIS 1997, 75. 66 A négy marosvásárhelyi fertály 1833–1835 között keletkezett népességösszeírásában a következı kımővesekkel találkoztunk: Schafner Ignác, Lantos András és Gáspár József pallérok, valamint Giliga Imre, Darabont Dániel, Tankó István, Jáger József, Bóné Mihály, Zilai Gábor, Kis Ferenc, Üstgyártó György, Nagy Imre, Nagy Márton, Nagy István, Biró Mihály, Hajdu Dániel, Bányai Pál, Györfi Dániel, Csát István, Csát József, Darabont Miklós, Molnus Márton, Jakabfi József, Szathmári Zsigmond, Székely Dániel, Simonfi György, Déé József, Kok József kımővesek. Lásd MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), nr. 15 (1833), nr. 17 (1833), 20 (1835), nr. 22 (1835). A barokk kori társaságból Gáspár József pallér és Üstgyártó György azonosítható, akkor már mindketten 60 év fölöttiek voltak – az 1780-as évek második felében még legényként találkoztunk velük (BIRÓ 1938, 32, 34). 67 Lásd a Maros Megyei Múzeum győjteményében a 4148. ltsz. alatt. Felirata: „A M(aros)Vásárhellji / Priv(ilegizalt) Kömives Czéh / Táblája / Anno 1835. Jan(uár) 21. / Fö Czéh mester Id(ıse)bb / Jager Josef 2k Czéh mester / Lantas András - Fö Jegyzö / Fekete Josef / al J(egy)zö Nagy / Márton - Atya - és Béjáro / Mesterek Petelei Márton / és Tanko István - idejek / alatt midön a Czéh / 38 Tagbol állona. / Készitette / Madaras Márton.”


205

(Marosvásárhelyen székelı) geometrái így bizonyíthatóan több városbeli építkezés tervezési feladatait látták el a 19. század elsı felében. II. József uralkodásának utolsó éveiben a Marosvásárhelyt is magába foglaló, újonnan létrehozott Küküllı vármegye geometrája Carlo Justi volt; a közigazgatási visszarendezıdés után azonban Marosszék ügyeiben még mindig Küküllı vármegye geometrája (ekkor már Johann Andreas Hammer) volt az illetékes. Marosszék geometrai tisztségét 1806 körül Pásztohy György, az 1810-es évek közepe táján Récsi József, 1818 után pedig hosszú évtizedeken át Sófalvi József töltötte be. A szabad királyi város számára egyébként külön fizetségért (tehát nem hivatali bére ellenében) dolgozó széki geometra azonban idıvel egyre kevésbé tudta ellátni a szaporodó városbeli feladatokat is. Erre hivatkozva próbálta a magisztrátus 1828 májusában kieszközölni a Guberniumnál 200 rajnai forint fizetéssel a városi geometra hivatalának felállítását; a funkcióra már a jelölt is megvolt a börtönbıl egyébként nemrégiben szabadult, ámde a városnak sokirányú szakértelmével a korábbiakban már nagy szolgálatokat tett Bodor Péter személyében. Az udvar azonban a kérést novemberben elutasította, úgy ítélve meg, hogy „ezen fejedelemségben egy városnak sincs külön geometrája, és a kegyelmetek városában is a geometrai munkák nem olyan számosak, hogy azért külön mechanicusra lenne szükség”.68 Nagyobb horderejő ügyek esetén az Aedilis Directio központi igazgatósága is komolyan beleszólhatott a város dolgaiba – így adhatott például szakvéleményt 1800-ban a város utcáinak javításáról és malmának elhelyezésérıl Mathias Fischer építési igazgató.69 A geometrák és az építésügyi hatóságok Erdély-szerte betöltött kulcsszerepe a középítkezések mellett a városrendezés, az egyházi és polgári építkezések ügyeinek alakulásában már a kutatás jelenlegi fázisában is jól dokumentálható – mindez azonban már egy következı tanulmány tárgyát képezi. Zárógondolatok A 18. századi Marosvásárhely kézmőves- és kımővestársadalmának vizsgálata után visszatérhetünk a tanulmányunk elején megfogalmazott kérdésekhez. Eredményeink egyértelmővé teszik, hogy a 18. század közepétıl határozott számbeli növekedés észlelhetı az építıiparban és az ehhez kapcsolódó kézmővesszakmákban – ebben pedig kulcsszerepe van a városba érkezı német bevándorló mestereknek. Nyelvi és vallási különállásuk a század derekán markánsan megkülönböztethetıvé teszi ıket a város társadalmában, a mesterkör fogalmának létjogosultságot, egyszersmind jelentéstöbbletet kölcsönözve: a nyelvileg elszigetelt, általában katolikus vallású bevándorlók (fıleg az elsı évtizedekben) szükségszerően egyfajta különálló közösséget képeztek a város túlnyomórészt magyar, többségében pedig református társadalmában. Az anyakönyveket tanulmányozva az is nyilvánvaló, hogy tagjait keresztszülıi és házassági kapcsolatok hálója fogta össze és erısítette. Mindemellett kezdetét vette integrálódásuk is a város társadalmába: többen polgárjogot szereztek, tagjává váltak a céheknek, sıt néha az esküdtek tanácsának, ugyanakkor nyelvi asszimilációjuk folyamata is beindult. Nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy a

68

69

A magisztrátus a Guberniumhoz. Fogalmazvány. 1828. május 30. – Guberniumi leirat. 1828. november 20. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Allodialia (107. leltár), 1600/1828. Az ügyiratcsomó a publicum számára végzendı belsı és külsı munkálatokról a jövendıbeli városi mérnök számára összeállított munkaköri leírást is megırizte. A „belsı” munkálatokhoz fıhelyen a városban épp aktuális flaszterezés munkálatai (ez a városi utcák folyami kıvel való szakszerő kikövezését jelenti), emellett az utak rendezése és planírozása (a szintkülönbségek felszámolása, az utcák kövezésre való elıkészítése), különféle felmérések, a közkutak karbantartása, valamint a városi építkezések bonyolítása tartozott. A „külsı” munkálatok között az országutak karbantartását, a Maros szabályozását, gátkötéseket, a város földjeinek és erdeinek felmérését sorolták fel. Lásd Marosvásárhely [...] dolgainak eligazításokra felveendı ingenieurnak instructioja. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Allodialia (107. leltár), 1600/1828. Esküdtek tanácsának jegyzıkönyve, 1800–1804. MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 3. 25–29.

EME 206

ORBÁN JÁNOS

marosvásárhelyi bevándorlási folyamatok összhangban vannak a más erdélyi városokban, Kolozsváron és Szamosújváron B. Nagy Margit által kimutatott párhuzamos és egykorú jelenségekkel. Kolozsvárhoz képest eltérés csak a bevándorlás intenzitásában (a betelepedık számában), illetve a folyamat idıbeli eloszlásában állapítható meg. Szempontunkból kulcsfontosságú, hogy ezeknek a mestereknek a keze munkája révén terjedtek el véglegesen a barokk formák Marosvásárhelyen. Az Ausztriából, Bajorországból, Csehországból, Sziléziából, Magyarországról és a német nyelvterület különféle régióiból érkezı mesterek már hazájukból magukkal hozták a barokk formák és technikai megoldások ismeretét, melyet minduntalan gazdagítottak-frissítettek a más (egyébként hasonló mővészeti forrásokból táplálkozó) erdélyi kézmővesközpontokból érkezı hatások – itt elég, ha a Toldalagi-palotánál tevékenykedı kolozsvári Anton Schuchbauerre, a szamosújvári stukkókészítı, Romanus Lehr személyére vagy pedig a kolozsvári kıfaragók termékeinek szükségszerő importjára gondolunk.70 A Marosvásárhelyen korábban uralkodó, a források alapján meglehetısen elmaradottnak, sıt mai fogalmaink szerint primitívnek tőnı építészeti viszonyok ismeretében a bármennyire is leegyszerősített, de mégiscsak újfajta építészeti tudást hozó bevándorlókat kétségtelenül modernizációs tényezıként kell kezelnünk. Ez a 18. századi mesterek tevékenysége révén meghonosodott, alapvetıen késı barokk jellegő építészeti hagyomány a továbbiakban sikeresen konzerválódott, és még a 19. század elsı évtizedeiben is töretlenül érvényesülhetett a városban. Végezetül nem hallgathatjuk el, hogy a marosvásárhelyi barokk mesterkör kialakulása szoros összefüggésben áll azzal a század közepétıl kibontakozó többsíkú fejlıdési folyamattal, melynek kulcstényezıje az erdélyi Királyi Tábla 1754-es Marosvásárhelyre helyezése volt.71 A számos alkalmazott beköltözését maga után vonó és fokozott átutazó-forgalmat kiváltó intézkedés fellendítette a település gazdasági életét, növelte a szálláshelyek iránti keresletet, kedvezıen befolyásolva a lakosság építıkedvét. A marosvásárhelyi ingatlanok jelentısége így igencsak felértékelıdött a táblai ülnökök, valamint a pereik miatt a városban egyre többet idızni kényszerülı erdélyi fıurak szemében, akik hamarosan a város építészetének legfontosabb megrendelıivé léptek elı. Az igényesebb épületek iránti fokozódó kereslet hozzáértı építımestereket kívánt – mivel a város ilyeneknek szőkében volt, a következı évtizedek értelemszerően kedveztek az építıipari szakemberek megtelepedésének. Mindez természetesen nem zárja ki azt sem, hogy a negyvenes-ötvenes években Marosvásárhelyre vezetı útjuk alakulásában jelentékeny szerepe lehetett a városban még mőködı nagyobb építıtelepeknek: a jezsuiták, ferencesek és minoriták elhúzódó templom- és kolostorépítésének, valamint a vár területén zajló katonai építkezéseknek.

FELDOLGOZOTT ADÓ-, ILLETVE NÉPESSÉGÖSSZEÍRÁSOK 72 Marosvásárhely város 1733. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 16. csomó, 72. cím, 14. A Szent György utcai fertály 1734. évi adóösszeírása. 1733. július 27. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 71, 1–8. 70

BIRÓ 1938, 107. A folyamat részletes elemzését lásd: ORBÁN 2009. 72 A felsorolás a munkánk során használt marosvásárhelyi adó- és népességösszeírásokat tartalmazza idırendi sorrendben; a tanulmányba foglalt megállapítások tekintélyes része ezeken alapul. A lábjegyzetekben az összeírásokra való hivatkozás igencsak körülményes lett volna, így ettıl eltekintettünk, itt viszont mindenik lelıhelyét részletesen közöljük. 71


A negyedik fertály (Szent Miklós utcai) 1734. évi összeírása. 1733. augusztus. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 71, 9–14. A Szent Király utca 1734. évi összeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 72, 1–8. A Szent György utcai fertály 1738. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 74, 1–15. A Poklos utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 9–15. A Szent György utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. 1740. október 26. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 16–25. A Szent Király utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 1–9. A Szent György utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 10–19. A Szent Miklós utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 20–26. A Poklos utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 9–15. A Szent György utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 16–24. A Poklos utcai fertály 1747. évi adóösszeírása. 1746. október 21. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 80, 1–8. A Szent Miklós utcai fertály 1747. évi adóösszeírása. 1746. október 21. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 80, 9–16. A Szent Miklós utcai fertály 1748. évi adóösszeírása. 1747. október 25. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 81, 1–8. A Szent György utcai fertály 1750. évi adóösszeírása. 1749. október 30. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 82, 1–10. Conscriptio civitatis Marus Vasarhelly, 1750. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások (119. leltár), nr. 1. A Szent György és Szent Miklós utcai fertályok 1751. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 83, 1–18. A Poklos utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 12. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 9–16. A Szent György utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 17–28. A Szent Miklós utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 29–36. A Szent Király utcai fertály 1754. évi adóösszeírása. 1753. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 85, 1–8. A Szent Miklós utcai fertály 1754. évi adóösszeírása. 1753. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 85, 9–20. Az 1785-ös népszámlálás I. kötete, 1–100. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 3. cs. Az 1785-ös népszámlálás II. kötete, 101–200. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 4. cs. Az 1785-ös népszámlálás III. kötete, 201–300. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 5. cs.

207

EME ORBÁN JÁNOS

208

Az 1785-ös népszámlálás IV. kötete, 301–400. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 6. cs. Az 1785-ös népszámlálás V. kötete, 401–500. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 7. cs. Az 1785-ös népszámlálás VI. kötete, 501–600. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 8. cs. Az 1785-ös népszámlálás VII. kötete, 601–700. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 9. cs. Az 1785-ös népszámlálás VIII. kötete, 701–800. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 10. cs. Az 1785-ös népszámlálás IX. kötete, 801–860. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 11. cs. Az 1785-ös népszámlálás összesítı táblázatai. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 12. cs.

IRODALOM BENKİ K. 2001 Marosvásárhely szabad királyi város leírása 1862-ben. S. a. r. Pál-Antal Sándor. Marosvásárhely. BIRÓ J. 1938 A gernyeszegi Teleki-kastély. Budapest. BÓNIS J. 1997 A marosvásárhelyi céhekrıl. In: A Maros megyei magyarság történetébıl I. Marosvásárhely, 57–76. CSATKAI E. 1963 Pozsonyi képzımővészek és iparmővészek 1750 és 1850 között. Mővészettörténeti Értesítı, XII. 1. 18–28. CS. DOBROVICS D. 1981 A 18. századi építıcéhek és a nagybirtokos uradalmak kapcsolatai. In: Nagybákay Péter (szerk.): IV. Kézmővesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 23–27. FODOR I. 1938 A céhek világából. Paizsosok, asztalosok, kádárok, cipészek, vargák. Krónikás füzetek III. 5. H.n. [Marosvásárhely]. FOGARASI S. 1974 Marosvásárhely és Göttinga. Önéletírás (1770–1799). S. a. r. Juhász István. Bukarest. JAKAB E. 1882 Adalék a telepítés kérdéséhez. Századok, XVI. 10. 812–835. KAPOSSY J. 1933 Magyarországi ötvösök a XVIII–XIX. században. Levéltári Közlemények, XI. 1–2. 242–287. 1952 Építık, festık, szobrászok és grafikusok Magyarországon 1828-ban. Mővészettörténeti Értesítı, I. 133–140. KATANY I. Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága. Anyakönyvek győjteménye, 1. leltár (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, ColecŃia registre de stare civilă, nr. inv. 1). Nr. 864. A marosvásárhelyi római katolikus plébánia anyakönyve (1702–1739). KATANY II. Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága, Anyakönyvek győjteménye, 1. leltár (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, ColecŃia registre de stare civilă, nr. inv. 1). Nr. 865. A marosvásárhelyi római katolikus plébánia anyakönyve (1739–1770).


KOMÁRIK D. 1971 Építészképzés és mesterfelvétel a XIX. században. Pesti mesterek és mesterjelöltek. Építés-Építészettudomány, III. 4. 379–418. MOL F 49 Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Vegyes összeírások (F 49). MOL P 662 Magyar Országos Levéltár, Teleki család marosvásárhelyi levéltára, Teleki Sándor osztály (P 662). MVÁLVT–MVVLVT Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága. Marosvásárhely város levéltára (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, Fondul Primăria oraşului Tg. Mureş). B. NAGY M. 1970a Udvarházak és stílusok. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest. 15–158. 1970b A kolozsvári barokk mesterkör. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest. 227–252. 1977 Türk Antal építımester (1750–1798). In: Stílusok, mővek, mesterek. Bukarest. 32–49. 1983 A barokk Szamosújvár születése. Építés-Építészettudomány, XV. 1–4. 27–39. ORBÁN J. 2009 Táblabírák, fınemesek, pallérok és házak. Városkép és társadalom változásai Marosvásárhelyen a Királyi Tábla beköltözése után. In: Bányai Réka – Sebestyén Spielmann Mihály (szerk.): Könyvek által a világ... Tanulmányok a hetvenéves Deé Nagy Anikó tiszteletére. Marosvásárhely, 245–280. KÉZIRAT Teleki Sámuel marosvásárhelyi építkezései. Kézirat. JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006 Marosvásárhely XVII–XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai. S. a. r. Pál-Antal Sándor. Marosvásárhely. SCHOEN A. 1930a A budapesti központi városháza. Budapest. 1930b A budai Szent Anna-templom. Budapest. TRÓCSÁNYI ZS. 1957 Erdélyi összeírások. In: Kovacsics J. (szerk.): A történeti statisztika forrásai. Budapest, 273–308. VOIT P. 1969 Mesterek adattára. In: Dercsényi Dezsı–Voit Pál (szerk.): Heves megye mőemlékei I. Budapest, 303–426.

209

EME 210

ORBÁN JÁNOS

THE LATEST RESULTS OF THE RESEARCH OF THE MAROSVÁSÁRHELY BAROQUE “CRAFTSMAN CIRCLE” (ABSTRACT) Our study analyses the 18th century Marosvásárhely (Târgu-Mureş) craftsman society through an approach from the perspective of architectural history based on archival sources, and with special emphasis on the development of the status of masons, not ignoring however the situation of carpenters, joiners, locksmiths and potters, who were in close relation with the construction industry. The results of the study unequivocally state that from the mid 18th century onwards there is a definite headcount increase within the construction industry and pertaining to this, within masonry as well. A key role in this process is held by the mostly German craftsmen migrating to the city. Their linguistic and religious separation makes them clearly distinguishable within the society of the city in this period, bringing thus validation and also a special connotation to the concept of “Craftsman Circle”. Hence, the linguistically isolated, mostly Catholic immigrants (especially in the first decades) have necessarily formed a sort of separated community in the predominantly Hungarian and typically reformat society of the city. We must emphasize that the immigration processes in Marosvásárhely are in line with the contemporary phenomena specified by Margit B. Nagy in other Transylvanian cities such as Kolozsvár (Cluj-Napoca) or Szamosújvár (Gherla). In comparison with Kolozsvár discrepancy can be determined only in the intensity of immigration (number of the immigrants) or in the temporal distribution of the process. The Baroque patterns have permanently spread in Marosvásárhely as a result of the activity of these craftsmen. Arriving from Austria, Bavaria, Silesia, Hungary and from various regions of the German linguistic areas, these craftsmen had already been familiar with the forms and technical solutions of the Baroque, and this knowledge was continuously refreshed and enriched by other influences (even if springing from similar artistic roots) of the various craftsman centers of Transylvania, here it is enough if we mention Anton Schuchbauer working at the Toldalagi-palace, or Romanus Lehr the stucco-modeler from Szamosújvár, or the inevitable import of the products delivered by the stone-cutter workshops from Kolozsvár. Being aware of the rather obsolete architectural circumstances previously prevailing in Marosvásárhely, these immigrants, bearers of a new kind of architectural knowledge, must unquestionably be considered factors of modernization. This basically Late Baroque architectural tradition established due to the 18th century craftsmen was afterwards successfully conserved and prevailed firmly in the city even in the first decades of the 19th century.

EME ÉPÍTÉSZETI MŐVELİDÉS A 18. SZÁZADI ERDÉLYBEN

211

ÉPÍTÉSZETI MŐVELİDÉS A 18. SZÁZADI ERDÉLYBEN EGY KORABELI ÓRAJEGYZET TÜKRÉBEN TÓTH ÁRON

A

18. századi Erdély építészeti mőveltségérıl többféle korabeli forrásból tájékozódhatunk. Ezek között a legjelentısebbek a fıúri könyvtárak, melyek állományai vagy fennmaradt katalógusai tájékoztatást nyújtanak arról, hogy az arisztokrácia milyen szakkönyvekbıl merítette a tárgyra vonatkozó ismereteit.1 Ezek mellett említésre érdemes Ernst Vols SJ Architectura militaris tyrocinium címő, katonai építészetet tárgyaló tankönyve, az egyetlen építészeti témájú nyomtatott mő, ami Erdélyben a korszakban megjelent.2 Ez a munka kivételnek számított, Magyarországtól eltérıen itt a század második felében nem adtak ki építészeti szakkönyveket.3 Aki tehette, a külföldön, illetve a Magyarországon kiadott mőveket szerezte be. Az erdélyi elit képviselıi közül a 18. századot megelızıen is többen érdeklıdtek az építészet iránt. A 17. századból pl. a nyugat-európai tanultságú Pálóczi Horvát Jánosról, Haller Gáborról és Bethlen Miklósról tudjuk, hogy jártas volt ebben a tudományágban.4 A polgári és katonai építészet (architectura civilis et militaris) oktatása egész Európában a nemesi nevelés részét képezte, ugyanis a vezetı rétegtıl elvárták, hogy potenciális megrendelıként ismereteket szerezzen a témáról.5 Mivel a reneszánsz óta ez a tudomány a matematika részét képezte, a 16. századtól kezdve fokozatosan kikerült a „mechanikus” mővészetek, a kézmőves mesterségek körébıl, és a „szabad” mővészetek közé emelkedett. Mindez annak köszönhetı, hogy a tervezés által nem csupán gyakorlati, hanem gondolati, elméleti, matematikai törvények által meghatározott tudománynak is tekintették.6 Ennek megfelelıen mindenhol a matematika keretein belül oktatták. Az erdélyi értelmiség és nemesség a fıként Hollandiát, Németországot és Svájcot érintı tanulmányutakon, az ún. peregrináció során részesülhetett építészeti oktatásban.7 Külföldön szerzett ismereteiket a hazatérı tanárok a különbözı kollégiumokban adták tovább. Az erdélyi építészeti mőveltség így a külföldi szakkönyveken kívül a peregrinus diákok személyes ismeretanyagából is táplálkozott. A marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár birtokában van Nádudvari Sámuelnek, az ottani református kollégium tanárának latin nyelvő autográf kéziratos jegyzetanyaga.8 A szerzı a többszáz oldalas, egybekötött anyag nagy részében a fizikáról értekezik, ami mellett a trigonometria, a geometria, az optika, a kronológia, valamint a polgári és katonai építészet is helyet kapott.

1

Széki gr. Teleki József marosvásárhelyi könyvtára: F. CSANAK 1974, 421; Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár Bibl. 2-r. 4. 11. Lásd F. CSANAK 1974, 401, 3. jegyzet. Széki gr. Teleki Sámuel marosvásárhelyi könyvtára: Bibliothecae Samuelis S. R. I. Com. Teleki de Szék. Pars Secunda. Classes Theologicam, Historico-Ecclesiasticam, Juridico-Politicam, Philosophicam, Philologicam, Antiquariam, Historiam et Litterariam complexa. Praemittuntur Leges Bibliothecariae cum Supplementis et Emendationibus Partis Primae. Viennae typis Mathiae Andreae Schmidt. 1800, 229–231. 2 Vols, Ernst: Architectura militaris tyrocinium. Editum olim a R. P. Ernesto Vols è Soc. Jesu Mathes. Professore Lincii […]. Anno MDCCXXXVIII. […] Claudiopoli, Typis Academicis Societatis Jesu; BIBÓ 1978, 36–37. 3 Lásd BIBÓ 1978, 36–67. 4 H. TAKÁCS 1970, 76–77. 5 SCHÜTTE 1984, 24. 6 WITTKOWER 1962, 29; MÜLLER 1984, 94–97; SCHÜTTE 1984, 19–22; HERSEY 2000, 18, 133. 7 Lásd FINÁCZI 1899, 50; TAR 2004, 22, 27; HEGYI 2003, 15, 18. 8 TELEKI KÖNYVTÁR.

EME 212

TÓTH ÁRON

A polgári építészetet tárgyaló, Elementa Architecturae Civilis címő rész harminchét ívet tesz ki, amit oldalszámozással láttak el; a 18–20. ív üresen maradt. A katonai építészetet bemutató Elementa Architecturae Civilis sive Fortificationae 1743 címő rész huszonhét ív terjedelmő, oldalszámozás nélkül. A kézirat az idézett címben olvasható 1743-as évszám segítségével datálható. Természetesen nem állítható, hogy az egész kézirat ekkor jött létre, de valószínősíthetı, hogy a polgári építészettel foglalkozó rész a katonaival együtt vagy egy közeli idıpontban készült. Nádudvari Sámuel magyarországi születéső volt. Sárospatakon tanult, ahonnan egy tanár ellen írt röpirata miatt kicsapták. Tanulmányait Nagyenyeden folytatta, majd külföldi peregrinációra ment. 1728ban az odera-frankfurti egyetemre iratkozott be, majd az 1730–1731-es tanévet a hollandiai Franeker egyetemén töltötte. Hazajövetele után nagyenyedi lelkész lett, de 1735-ben a predesztináció tagadása miatt felfüggesztették. Nézeteit nyilvánosan vissza kellett vonnia. 1740-ben a marosvásárhelyi kollégium tanárává nevezték ki. Innen 1746-ban távolították el, mivel „nem tsak a’ Kollégyiom Fundusait kezdette vólt vesztegetni; hanem rosz hírben-is kerekedett vólt egy leányjal”.9 Ezek után Magyarországra távozott, ahol gr. Károlyi Ferenc alkalmazta, és áttért a katolikus hitre. 1754-ben halt meg.10 M. Zemplén Jolán a fizikai jegyzeteket a szerzı külföldi tanultságára vezette vissza. Rámutatott, hogy a kézirat egyrészt a saját mőveibıl, másrészt fordításokból áll. A kronológiai részben pl. Christian Wolff11 egyik mővét ültette át latin nyelvre.12 A geometriai és optikai részekben is az ı munkáit fordította le.13 A polgári építészet címében szereplı 1743-as évszám arra enged következtetni, hogy az anyag Marosvásárhelyen készült. Ez természetesen nem zárja ki, hogy Nádudvari a peregrinációja során készített esetleges jegyzeteit ne használta volna fel. Tanítványa, Kovásznai Sándor marosvásárhelyi tanár önéletírásából kitőnik, hogy Wolff mőveivel nem csupán találkozott, hanem jelentıs szerepet játszott a német filozófus erdélyi megismertetésében is.14 A 18. századi Magyarországon és Erdélyben a korábbi háborúk lezárultával békésebb korszak vette kezdetét, ezért a katonai mellett a polgári építészet jelentısége megnıtt.15 A század közepétıl egyre több polgári építészetet tárgyaló dokumentum áll rendelkezésünkre. Ezek közül a legkorábbi jelenleg ismert mő Nádudvari kézirata. Az alábbiakban a polgári építészetrıl szóló részével fogok foglalkozni, mivel véleményem szerint a kor igényeinek megfelelı ismeretanyagot ez tükrözi. Az Elementa Architecturae Civilis címmel ellátott szakasz két részbıl áll. A polgári építészet általános szabályait16 összefoglaló elsı rész három fejezetre, a második rész nyolc fejezetre tagolódik. A mővet definíciók (fogalmi meghatározások), axiómák (tételek), scholionok (feladatok), problémák és corollariumok (következtetések) sora alkotja. Mivel a kézirat óravázlat, ezek az elıadott anyag tárgyalásának megfelelı logikus sorrendben következnek. Nádudvari egy gondosan felépített elıadás szövegét vetette papírra, amit a korabeli tanítási gyakorlatnak megfelelıen diktálás útján adott tovább.

9

BOD é. n., 175. Lásd BOD é. n., 173–175; SZINNYEI 1903, 520; MAGYPROTLEX 1977, 420; GRAAF 1979, 68, 235; JAKÓ – JUHÁSZ 1979, 139; SZABÓ – SZÖGI 1998, 342. 11 Christian Wolff (1679–1754): filozófus, matematikus és jogász, a felvilágosult racionalizmus képviselıje. Gondolkodására leginkább Gottfried Wilhelm Leibniz hatott. A német tudományos nyelvezet egyik megalkotója. Németül és latinul is publikált. A filozófia és matematika tanára Halléban. A londoni, berlini, párizsi és szentpétervári akadémiák tagja. 12 M. ZEMPLÉN 1964, 111. 13 M. ZEMPLÉN 1958, 217. 14 KOVÁSZNAI 1970, 67. Az önéletírásra Orbán János hívta fel a figyelmemet, akinek ezúton is szeretném kifejezni a köszönetemet. 15 BIBÓ 1978, 34. 16 TELEKI KÖNYVTÁR, 1. „Sectio I. de Regulis Generalibus Architect. Civilis.” 10


213

Az elsı rész elsı fejezete az építészet általános alapelveit tárgyalja. Az ókori szerzı, Vitruvius17 De architectura libri decem (Tíz könyv az építészetrıl) címő traktátusában felállított követelményeket, a firmitast (tartósságot), utilitast (célszerőséget) és venustast (szépséget) veszi sorra, amelyek az építészet egészét meghatározzák.18 A firmitas és utilitas technikai, a venustas pedig esztétikai jellegő fogalom. Az elsı a mai értelemben vett anyagtant, szerkezettant és statikát, a második a funkcióra és a rendeltetésszerő használatra vonatkozó követelményeket, míg a harmadik az esztétikai kívánalmakat foglalja magában.19 Nádudvari az utilitas helyett a commoditas (kényelmesség) fogalmat alkalmazta.20 Ez az eljárás nem számított egyedinek. A vitruviusi kategóriákhoz a szerzık évszázadokig ragaszkodtak, jóllehet esetenként más, hasonló fogalmakkal is helyettesítették az ókori szerzı kifejezéseit.21 A fentiek mellett Vitruvius hat elméleti kategóriát is felállított:22 négy a venustashoz kapcsolódik, melyekbıl kettı, az eurüthmia és a szimmetria szerepel Nádudvarinál.23 Vitruvius szövegében mindkét kategória az épület egészének valamiféle részekre osztását, és e részek valamiféle összeegyeztetését jelenti. Mindez lehetıvé teszi, hogy az épület esztétikai megjelenését arányokkal meg lehessen határozni. A szimmetria az általánosabb, a többi három esztétikai kategóriát is meghatározó alapelv, ami a modern arányfogalomnak felel meg, az eurüthmia pedig leginkább a modern harmónia-fogalommal azonosítható.24 Mindazonáltal egyes szavak jelentése magánál Vitruviusnál sem teljesen világos, a traktátus szövege több helyen homályosan értelmezhetı.25 A marosvásárhelyi kéziratból kitőnik, hogy Nádudvari az eurüthmiát az ókori szerzıtıl eltérı módon értelmezte. Nála ez a fogalom a modern tükörszimmetriát jelentette.26 A második fejezet az építıanyagokkal foglalkozik.27 A szerzı többféle anyagot említ: a fát, a téglát, a követ, a homokot, a meszet és a fémet. Kifejti, hogy a firmitas megköveteli a különbözı anyagok körültekintı kiválasztását.28 Az általános bevezetés után a faanyagokat mutatja be, amelyeket közel négy oldalon keresztül tárgyal.29 Elıször a különféle fafajták tulajdonságait ismerteti, majd rátér kivágásuk módjára is. Erre a nedvkeringés leállása miatt februárt tartja a legcélszerőbbnek.30 Végül a fa megfelelı kiszárításának a szükségességére hívja fel a figyelmet.31 17

Vitruvius (Kr. e. 1. sz.): Iulius Caesar hadmérnöke, Augustus császár építésze. Mővét a császárnak ajánlotta. De architectura libri decem I. 3, 2. Ed. princeps: Vitruvius: De architectura libri decem. Roma?, 1486–1487. Számtalan kiadást megért, több nyelvre lefordították; VITRUVIUS 1964, 44; VITRUVIUS 1988, 38. 19 HAJNÓCZI 1988, 10; KRUFT 1985, 25. 20 TELEKI KÖNYVTÁR, 3. Axioma 2. „11. Omne aedificium fieri debet Commodum.” 21 KRUFT 1985, 31–308. 22 A hat elméleti kategória: ordinatio, dispositio, eurüthmia, szimmetria, decor és distributio; De architectura libri decem I. 2, 1–9; VITRUVIUS 1964, 36–42; VITRUVIUS 1988, 35–38; Az ordinatio, az eurüthmia, a szimmetria és a decor. HAJNÓCZI 1988, 10. 23 TELEKI KÖNYVTÁR, Definitio 6. „13. Symmetria est Conveniens partium inter se et ad Totum, ratio.” Definitio 7. „14. Eurythmia est Similitudo eorum, quae ab utroque latere Medii dissimilis sunt.” 24 KRUFT 1985, 26; HAJNÓCZI 1988, 10. 25 KRUFT 1985, 26; HAJNÓCZI 1988, 13. 26 Lásd 23. jegyzet. Definitio 7. „14. Eurythmia est Similitudo eorum, quae ab utroque latere Medii dissimilis sunt.” 27 TELEKI KÖNYVTÁR, 3–14. 28 TELEKI KÖNYVTÁR, 4. Corollarium 1. „17. Quoniam aedificium Firmum fieri debet, ea quoque materia seliquenda est, qua nec facile corrumpitur, nec usu statim deteritur: et durabiliter praetereunda minus durabili ejusdem speciei.” 29 TELEKI KÖNYVTÁR, 4–8. 30 TELEKI KÖNYVTÁR, 7. Resolutio „3. Circa medium Decembris usque ad medium Februarii arbor dejiciatur. Quoniam enim arbores non modo per radices humorem ex terra fugunt, verum etiam pluviam et rorem imbibunt, vaporesque ex aëre adtrahunt per folia et Corticem, succusque nutritius […] ac sanguis in Corpore humano in iis circulatur, resectione ramorum humor in utilis abigitur, et incisione trunci facta, qui inest, exssillant. Et quia non modo per aestata succum in frondes et fructus extulerunt arbores, sed et circa medium Decembris terra Calere aestivo prorsu[s] orbata, humor quem alit congelatur, ut in illas ascendere nequeat; 18

EME 214

TÓTH ÁRON

Ezek után a kövekre tér rá, s mellettük a téglákkal is foglalkozik. A homok és a mész is a téglaégetéshez és falazáshoz kapcsolódóan kerül ebbe a csoportba.32 Ugyanúgy jár el, mint a faanyagok ismertetésekor. A különbözı kıfajtákra ugyan nem tér ki, de általánosságban leírja az anyag tulajdonságait.33 A téglákat hosszabban tárgyalja, alapanyagaik kiválasztását és kiégetésük módját viszonylag részletesen fejtegeti.34 A homokot és a meszet hasonló módon mutatja be.35 A kézirat leghosszabb fejezete a harmadik, ami az oszloprendeket tárgyalja.36 Nádudvari általánosságban a támasztószerkezeteket mutatja be, majd a különféle támaszokon át érkezik el az oszlopig. Az öt klasszikus oszloprend alkotóelemeit a legkisebb részletekig bemutatja, a tagozatokat is sorra veszi. Ez a fejezet lényegében az építészeti formatant öleli fel. Az oszloprendek magassági arányairól összefoglaló táblázatokat közöl,37 s a tagozati elemekkel kapcsolatban is hasonlóan jár el.38 A fejezet terjedelme a vitruviánus építészeti hagyománynak megfelelıen kiemelkedıen hosszú, mivel a 16. század óta az építészeti írókat leginkább az oszloprendek és azok matematikailag meghatározható arányai foglalkoztatták.39 A különféle oszlopok fontos jelentéstartalmakkal bírtak, gyakorlatilag az építészeti ikonográfia alapelemei voltak.40 Az Elementa Architecturae Civilis második részében a szerkezettani kérdések, valamint az épületek beosztására és belsı kialakítására vonatkozó ismeretek kaptak helyet. Az elsı fejezet az alapozást tárgyalja.41 Mint minden fejezetben, a szerzı itt is az általános alapelvektıl halad a részletek felé. Szó esik benne a megfelelı minıségő talaj kiválasztásáról, a szilárd alap építéséhez elengedhetetlen helyes anyaghasználatról, valamint a megfelelı szerkezeti kiképzésrıl. A második fejezetbıl a falak építésének és vakolásának szabályait ismerhetjük meg.42 Nádudvari a falakkal kapcsolatban általános építési szabályokat közöl, a vakolatokról nyújt kissé részletesebb információkat. A mész és homok keverési arányát,43 valamint a különbözı rétegek felhordását is bemutatja röviden.44 A következı fejezet az ajtókkal és ablakokkal foglalkozik.45 Ebben nagyrészt a különbözı nyílások méretezésérıl és arányairól van szó,46 ami után a szerzı rátér a nyílások díszítésére,47 majd circa medium vero Februarii, Sole versus Aequatorem jam altius ascendente, radices earundem rursus ex terra succum in se recipiunt, a medio Decembris, usque ad medium Februarii minus humoris arboribus inest. Est igitur tempus ligna caedendi optimum.” 31 TELEKI KÖNYVTÁR, 8. Problema II. „26. Ligna Caesa exsiccare” Resolutio. „Congesta in locum siccum, ita ut humum non contingant, contra pluvias Solisque aestum desuper regantur, undiquaque autem aëri accessus relinquatur, donec pos tertium fere annum lente fuerint exsiccata.” 32 TELEKI KÖNYVTÁR, 8–14. 33 TELEKI KÖNYVTÁR, 8. Problema 3. „27. Saxorum et Caementorum Virtutem explorare.” Resolutio. „Saxorum Virtutes sunt, ut oneribus ferendis parem habeant firmitatem, ut duritiae, vi ingenti resistant, nevi frigoris vel ignis dissiliant, nec ab aëre atque salsuquine maris exedantur, ac dissolvantur. […]” 34 TELEKI KÖNYVTÁR, 8–11. 35 TELEKI KÖNYVTÁR, 12–14. 36 TELEKI KÖNYVTÁR, 14–49. 37 TELEKI KÖNYVTÁR, 30, 32. 38 TELEKI KÖNYVTÁR, 28, 45–46, 48. 39 FORSSMANN 1961, 7. köv. 40 TELEKI KÖNYVTÁR, 16. köv. Lásd FORSSMANN 1956. 41 TELEKI KÖNYVTÁR, 50–52. 42 TELEKI KÖNYVTÁR, 53–55. 43 TELEKI KÖNYVTÁR, 53. Problema III. „15. Mortarium praeparare.” Resolutio. „Tres partes arenae fossiciae, et una Calcis, seu duae partes arenae fluviatiae, et una calcis extinerae confundantur, et materia maxima vi pinsetur.” 44 TELEKI KÖNYVTÁR, 54. 45 TELEKI KÖNYVTÁR, 55–60. 46 TELEKI KÖNYVTÁR, 55–58. Corollarium 3. „25. Quia Partium ad totum Conveniens ratio esse debet altitudines Januarum in aedificiis majoribus majores fieri debent, quam in minoribus.” Scholion. „Minima altitudo Januae cum sit 6. pedum, si fiat, ut altitudo minima conclavis ad 6. pedes; ita altitudo conclavium majorum ad altitudinem


215

megszerkesztésük módjára.48 Végül az épületben és a homlokzaton való helyes elhelyezésükrıl értekezik.49 A nyílások ismertetése után a szobákat bemutató fejezet következik.50 Nádudvari kifejti, hogy a helyiségek alaprajzához a négyszögő forma a legmegfelelıbb.51 Kitér a szobák méretezésére, az ablakok nagyságára,52 valamint a különféle helyiségek összefőzésére és az épületben való elhelyezésére.53 Az ötödik fejezet nagyon röviden a padozat és a mennyezet kialakítását, illetve borítását ismerteti.54 A következıben az épület főtésérıl van szó,55 amelyben a szerzı a kályhákat, kemencéket és tőzhelyeket mutatja be, a megfelelı füstelvezetésre, valamint a kémény helyes megépítésére nagy hangsúlyt fektetve.56 A hetedik fejezet a lépcsıépítést és a tetıkészítést tárgyalja.57 A lépcsık elhelyezésérıl, arányairól, méretezésérıl viszonylag hosszan értekezik, lerajzolásukat is részletesebben ismerteti.58 A tetıkre csak vázlatosan tér ki.59 Januarum ipsis Convenientium. dimensiones Januarum facile definiuntur, illud vero per se patet, Januam per niuntur, illud vero per se patet, Januam per quam aecessus ad aedificium patet, majorem fieri debere.” 47 TELEKI KÖNYVTÁR, 58–59. Problema V. „40. Fenestram et Januam exornare.” Resolutio. „Ornatus simplicissimus est, si membra Epistylii cum lateribus Fenestrarum atque Januarum parallela circumducatur, si ornationes desideraveris, addendus est Zophorus cum Coronice: vel etiam Zophorus cum Coronice atque Frontispicio. imo Januae aedium columnas obmittunt.” 48 TELEKI KÖNYVTÁR, 59. 49 TELEKI KÖNYVTÁR, 60. Theorema 8. „45. Janua sit in medio aedium et Numerus fenestrarum aequalium, utrinque aequalis, et aequalibus intervallis a Portibus ejus atque angulis aedium removeantur. Si munerus utrinque fuerit impar, fenestra media ornatu a caeteris distinguenda: ita tamen, ut media versus dextram, sit similis mediae versus sinistram. Patet horum ratio ex Eurythmia.” 50 TELEKI KÖNYVTÁR, 61–62. 51 TELEKI KÖNYVTÁR, 61. 52 TELEKI KÖNYVTÁR, 61. Theorema 12. „50. Altitudo conclavium nec nimis magna, nec nimis exigua fueri debet. Altitudo enim major officit hyeme eorum calefactioni et ab fenestras altiores aestate aestus intolerabilis. Minor aërem non satis purum conservat, quia exhalationes Corporum non sufficienter dissipantur: ad quod sanitati officit.” Scholion. „51. Opera danda est, ut altitudo fenestrarum et Januarum ad altitudinem conclavium, habeat rationem venustam, Talis est quam Scamozzi adsignat: pro fenestris quidem 4:7. pro Januis 2. 3. Unde conclavium altitudines facile determinantur, ex datis fenestrarum et Januarum altitudinibus et contra.” 53 TELEKI KÖNYVTÁR, 62. 54 TELEKI KÖNYVTÁR, 63. 55 TELEKI KÖNYVTÁR, 64–66. 56 TELEKI KÖNYVTÁR, 65–66. Problema IX. „60. Januarium exstruere.” Resolutio. „In Januarii exstructione praecipua esse debet cura, ne fumum in Culinam aut atria remittat, quare /1. Ex fieri debet amplitudo ut fumum ascendentem omnem capere possit, nempe latitudo minimum 10. longitudo 15 digitorum, ut vero fumus ascendat, liber aëri ad ignem affluxus concedatur, opus est. /2. Quoniam impetus quo elevatur fumus, continuo decrescit, ut aër ascendenti minus resistat, ad quodlibet 20 altitudinis pedes, integro digito latior fieri debet, Cavitas, nempe Fumarii Pyramidis truncatae inversae Figuram habet. /3. Altitudo Fumarii major sit quam tecti ne radii Salares, aërem circa tectum rarefacientes nec venti ab eodem reflexi fumum repellant. /4. Sed ne ventorum vi dejiciantur, in fastigio demum tecti educi, atque sub tecto, si opus sit, inclinari debent, quae inclinatio etiam hunc usum habet, ne fumus tam facile repellatur. /5. Ne fumus impetussior tardiorem repellat, aut contrarii aeque fortes, ascensum mutuum impediant ea duobus focis, fornacibus vel Caminis in idem fumarium, minime deducendus est fumat, nisi diaphragmate distinguatur.” 57 TELEKI KÖNYVTÁR, 66–70. 58 TELEKI KÖNYVTÁR, 66–69. Corollarium 4. „65. Eadem Commoditatis ratio postulat ne grados fuit justo altieres, neque etiam nimis depressi, 6. circiter, ad summum 7. digitorum: ut latitudo sit minimum 10 ad summum 15 digitum.” Corollarium 5. „66. Ut denique scalae partes singula commodius illuminari queant, nec lapsus per eam adeo periculosus existat, variaque utensilia commodius per eam deportari possint, minimum post 6. vel 9. ad summum post 11. vel 13 gradus, arca quaedam plana quadrata fieri debet.” Corollarium 6. „67. Si altitudo contignationis in digitos redacta dividatur per nmerum digitorum, altitudinis gradus unius convenientium; quotus numerum gradium Scalae indicat.” Scholion 1. „68. Postquam numerus graduum per calculum fuerit determinatus, per rica lignea altitudinis contignationis aequalis ii tot partes aequales dividatur, quot sunt gradus, et juxta has divisiones gradus erigantur; alias enim facile fieri potest, ut gradus summus vel justo altior, vel humilior fiat.” Scholion 2. „69. Ornatus graduum sunt Astragalus et Regula cum Apophige.” 59 TELEKI KÖNYVTÁR, 70.

EME 216

TÓTH ÁRON

A nyolcadik, utolsó fejezet az építészeti rajzolásról szól, amelyben Nádudvari vázlatosan ismerteti az alap- és homlokzatrajz elkészítését, valamint megemlíti a metszetrajzot és a perspektivikus ábrázolást is.60 Magyarország területérıl is ismerünk a marosvásárhelyihez hasonló, építészeti témájú órajegyzeteket. A nagyszombati jezsuiták Universae Matheseos címő, 1755-ben kiadott matematikatankönyvében is helyet kaptak a polgári és katonai építészetet tárgyaló részek.61 Nádudvari kéziratával összevetve a jezsuita mő felosztása és a benne közölt ismeretanyag nagyon hasonló. Bár a nagyszombati forrás nyomtatott tankönyvben található, mőfaja a marosvásárhelyivel azonos, hiszen felhasználásuk módja teljesen megegyezett. Debrecenben maradt fenn egy kéziratos óravázlat Ujfalusi Ferenc tollából.62 Ennek az a különlegessége, hogy magyar nyelven írták. Funkciója teljes egészében azonos volt Nádudvari és a jezsuiták építészeti tárgyú írásaival. Hasonló oktatási segédanyagok külföldrıl is ismertek. Az egyik legjelentısebb német szerzı, Christian Wolff matematikatankönyveinek építészeti fejezetei a fenti dokumentumokkal megegyezı módon épülnek fel.63 Nádudvari számos jelentıs építészeti mőre hivatkozik. Nem lehet biztosan eldönteni, vajon mely írókat olvasta személyesen és melyeket ismerte csupán másodkézbıl, mert pontos hivatkozásokat nem közöl, csupán neveket említ. Vitruviusra a fák és kövek tárgyalásánál utal,64 aki mellett a legnagyobb 15–16. századi itáliai szakírókra támaszkodik. Leon Battista Alberti is szerepel a szövegben, a nagy hatású quattrocento építész és teoretikus nevével a kövekrıl és a mészrıl szóló részekben találkozhatunk.65 A vitruviánus elméleti szakirodalom egyik legjelentısebb alakja, Andrea Palladio66 neve is feltőnik a dokumentumban. Mővére, a Quattro Libri dell’Architetturára67 a homokot, a köveket és a meszet, valamint az alapozást 60

TELEKI KÖNYVTÁR, 70–73. Az alaprajz: TELEKI KÖNYVTÁR, 71–72. Problema XIII. „81. Ichnographiam aedificii perficere.” Resolutio. „/1. Charta super Tabula delineatoria ex pausa, ducantur recta AB et AD se mutuo ad angulos rectos in A secantes. /2. In rectam AB transferantur ex medio C, dimidia Januae latitudo, latitudo fenestrae, distantia fenestrarum, a se invicem et ita porro. /3. Ex E versus D in rectam AD transferantur, crassities muris primariis, longitudo conclavis, crassities parietis intergerini et ita porro. /4. Regula ad singula divisionum puncto utriusque lineae AB et AD decenter adplicata, ducantur rectae, quarum Communes intersectiones dabunt Ichnographiam desideratam.” A homlokzat- és metszetrajzról: TELEKI KÖNYVTÁR, 72–73. Problema XIV. „82. Ortographiam aedificii perficere.” Resolutio. „/1. Recta AB eadem ratione dividatur, qua in Problemate praecedente. /2. In rectam AD transferantur altitudines singularum Partium in facie aedium externa conspicuarum, ex: gr. Januae fenestrarum, Tecti, Fumariorum &c. /3. Regula ad singula divisionum puncta adplicata, ducantur rectae quarum Communibus intersectionibus Ortographia externa determinabitur.” Problema XV. „83. Ortographiam aedium internam perficere.” Resolutio. „Artificium delineationis prorsus idem, quo in problemate praecedente usi sumus, Plus tamen operae requirit hoc delineationis genus, qui a plura repraesentanta sunt, quam in Ortographia externa, qua nam vero dimensiones in utramque lineam AB et AD transferri debeant, ex Figura, quam adponimus, manifestum est.” 61 UM 1755. 62 Ujfalusi Ferenc (?–1773): debreceni diák, majd tanár, Szikszón és Halason tanító, esztári, szekszárdi és sárándi lelkész. Külföldi egyetemeken is járt. Debrecen, a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára O. 360. számú kézirat. Ujfalusi Ferencz: Szám- és tértan s az alkalmazott mértan minden ágait magába foglaló magyar kézirat számos színezett ábrával. Bevégezetlen nagy mő, latin praefatioval. 1767. Sáránd. 351–385. számozott oldal; M. ZEMPLÉN 1964, 69–70. 63 Wolffról lásd 11. jegyzet; Wolff, Christian: Der Anfangs-Gründe aller Mathematischen Wissenschafften Erster Theil […]. Halle, 1710; Wolff, Christian: Compendium elementorum matheseos universae in usum studiosae juventutis adornatum. Sumptib. Marci-Michaelis Bousquet & Sociorum. Lausannae – Genevae, 1742. 64 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput II/21, 5; TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput II/41, p. 13. 65 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput II/27, 41, 43, 44. pp. 8, 13. 66 Andrea Palladio, szül. Andrea di Pietro della Gondola (1508–1580): padovai születéső, Vicenzában és Velencében tevékenykedı építész. A 17–18. században szerte Európában jelentıs hatást fejtett ki. 67 Palladio, Andrea: I Quattro Libri dell’Architettura. Venezia, 1570. A mő számtalan kiadást megért, több nyelvre lefordították.


217

bemutató fejezetekben hivatkozik a marosvásárhelyi szerzı.68 Még egy jelentıs itáliai elméletíró, Vincenzo Scamozzi69 neve is szerepel a kéziratban. Az alapozást, valamint az ablakok és az ajtók arányait tárgyaló részek tartalmazzák az Idea della Architettura Universale70 címő traktátusára vonatkozó utalásokat.71 Az itáliai nevek mellett egy francia is helyet kapott: Philibert Delorme.72 A 16. századi vitruviánus szakíró Le premier tome de l’architecture73 címő mővére Nádudvari az alapozásról szóló fejezetben utal.74 A kézirat készítıje a fenti könyveken kívül egy másik jelentıs forráscsoportra, a 17–18. századi nagy német összefoglaló mővekre támaszkodott. Az alapozás tárgyalásánál Daniel Hartmann Bürgerliche Wohnungs Baw-Kunst címő munkájára hivatkozik.75 A német szerzık közül legtöbb alkalommal Nicolaus Goldmann76 nevét említi. A leideni matematika- és építészettanárra a téglákról szóló részben utal, emellett az egész oszlopokról szóló fejezet az ı Vollständige Anweisung zu der Civil-Bau-Kunst77 címő traktátusára épül.78 Ebben a fejezetben a Goldmann mővét kiadó Leonhard Christoph Sturm79 neve is felbukkan, az oszlop moduljának felosztását tárgyaló részben.80 Mivel az oszloprendeket tárgyaló egész fejezet Goldmannra épül, felmerül a kérdés, hogy a marosvásárhelyi tanár milyen mértékben ismerte a klasszikus itáliai építészeti szerzıket. A nagy összefoglaló opusokban számtalan helyen találkozhatott az ı mőveikre vonatkozó pontos hivatkozásokkal. Amennyiben eredetiben olvasta ıket, nem tudjuk eldönteni, melyik szöveget ismerte eredeti nyelven és melyiket német vagy valamilyen más fordításban. Láthattuk, hogy a kézirat mőfajából kifolyólag milyen egyéb hazai, valamint külföldi írott vagy nyomtatott forrásokkal állítható párhuzamba. Ezek közül azonban kiemelkednek Christian Wolff Anfangs-Gründe aller Mathematischen Wissenschafften81 és Compendium elementorum matheseos universae82 címő matematika-tankönyveinek építészeti fejezetei, mivel Nádudvari kézirata a bennük található szöveggel nem csupán strukturális hasonlóságot mutat.

68

TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput II/39, 41, 43. pp. 12, 13; TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio II, Caput I/8, p. 51. Vincenzo Scamozzi (1548–1616): vicenzai születéső építész, leginkább szülıvárosában és Velencében tevékenykedett. 70 Scamozzi, Vincenzo: L’Idea della Architettura Universale. Venezia, 1615. A mő több kiadást megért, több nyelvre lefordították. 71 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio II, Caput I/ 8, p. 51; TELEKI KÖNYVTÁR, Caput IV/51, p. 61. 72 Philibert Delorme (1510–1570): lyoni születéső francia építész. Rómában járt tanulmányúton. Vitruviánus elméletíró. 73 Delorme, Philibert: Le premier tome de l’architecture. Paris, 1567. A mővet a 16–17. században többször kiadták. 74 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio II, Caput I/8, p. 51. 75 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio II, Caput I/11, p. 52; Hartmann, Daniel: Bürgerliche Wohnungs Baw-Kunst […]. Basel, 1673; 21688. 76 Nicolaus Goldmann (1611–1665): a leideni egyetemen a matematika és az építészet tanára. Építészeti tárgyú írásait halála után Leonhard Christoph Sturm jelentette meg. Lásd 79. jegyzet. 77 Goldmann, Nicolaus: Vollständige Anweisung zu der Civil-Bau-Kunst […] vermehrt von Leonhard Christoph Sturm. Wolfenbüttel, 1696; 2Braunschweig, 1699; 3Leipzig, 1708. 78 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput II/32, p. 11; Caput III/114, 121, 138, 139, 140, pp. 29, 39, 47, 48. 79 Leonhard Christoph Sturm (1669–1719): a Nürnberg melletti Altdorfban született. A wolfenbütteli lovagi akadémián, majd Odera-Frankfurtban matematikatanár. Nicolaus Goldmann építészeti írásait jelentette meg. Lásd 76. jegyzet. 80 TELEKI KÖNYVTÁR, Sectio I, Caput III/121, p. 39; Valószínősíthetı, hogy Sturm következı mővére utal: Sturm, Leonhard Christoph: Prodromus Architecturae Goldmannianae […]. Augsburg, 1714. 81 Wolff, Christian: Der Anfangs-Gründe aller Mathematischen Wissenschafften Erster Theil […]. Halle, 1710; Latin kiadás: Elementa matheseos universae. Halle, 1713–1715. Az 1744-es frankfurti és lipcsei német kiadást használtam. 82 Wolff, Christian: Compendium elementorum matheseos universae in usum studiosae juventutis adornatum. Lausannae – Genevae, 1742; 2Lausannae – Genevae 1758; az „Elementa matheseos universae” (lásd 81. jegyzet) rövidített változata. Az 1758-as lausanne-i és genfi kiadást használtam. 69

EME 218

TÓTH ÁRON

Az építészet általános alapelveit tárgyaló fejezetben ismerhetı fel leginkább a wolffi hatás.83 A szöveg a német szerzı mőveivel nagyfokú azonosságot mutat, bár azoknál rövidebb, vázlatosabb. Mint már szó volt róla, a firmitast, utilitast és venustast taglaló részben az utilitas fogalmát Nádudvarinál a commoditas helyettesíti.84 Wolffnál is hasonló a helyzet, a német szövegben a bequem (kényelmes) kifejezéssel találkozhatunk,85 míg a latin szövegben az utilitas mellett a commoditas is szerepel.86 A legszembetőnıbb hasonlóság azonban az eurüthmia értelmezésében van. A német szerzı és Nádudvari is szakít azzal a vitruviánus hagyománnyal, miszerint az eurüthmia valamiféle harmóniával azonos. Náluk ez a fogalom a modern tükörszimmetriával egyezik meg.87 Ezt a nézetet a marosvásárhelyi tanár az általa megadott forrásokban nem olvashatta. Wolff a francia szakirodalomból, Claude Perrault88 Les Dix Livres D’Architecture De Vitruve címő Vitruviuskommentárjából89 vette át az értelmezést. Forrásai között a francia szerzı neve is megtalálható.90 Nádudvari csak rövidítve veszi át az ide vonatkozó passzust, a német tudóssal ellentétben nem említi, hogy a fogalmat a franciák értelmezik tükörszimmetriaként. Nyilvánvaló, hogy Perrault mővét nem ismerte, az újfajta felfogás hozzá csupán közvetetten jutott el. A nagyfokú egyezésen túl Wolff hatása azért is valószínősíthetı, mert – mint M. Zemplén Jolán rámutatott91 – Nádudvari fizikai jegyzeteiben több esetben az ı munkáit vette alapul. Ebbıl kifolyólag véleményem szerint egyértelmő, hogy építészeti tárgyú kéziratában is a protestáns iskolákban népszerő német tudósra támaszkodott. A fentiek tükrében megállapítható, hogy a marosvásárhelyi kézirat szerzıje jelentıs mértékben a német nyelvterületen megjelent építészeti szakkönyvekbıl, ill. matematikai tankönyvekbıl merített. Felhasználta ugyan a klasszikus itáliai traktátusirodalom legfontosabb forrásait is, az általa összeállított dokumentum építészeti része mégis a közép-európai mőveltséganyagot tükrözi. Nádudvari mőve a legfontosabb elvi-esztétikai elemeket, a vitruviánus építészetelmélet 15. század óta kialakult és a 18. század közepéig érvényes alapelveit közvetíti. Az oszloprendek tárgyalásánál megismerteti a tanulókat az építészeti formatan alapjaival, a legfontosabb tagozati és formai elemekkel. A többi rész a technológiai alapismereteket tartalmazza, természetesen a kollégiumban tanuló diákok szintjének megfelelıen.

83

TELEKI KÖNYVTÁR, 1–3. TELEKI KÖNYVTÁR, 3. Axioma 2. „11. Omne aedificium fieri debet Commodum.” 85 WOLFF 1744, 306–307. Die 4. Erklärung. „7. Ein Gebäude ist bequem, wenn man alle nöthige Verrichtungen ohne Hinderniß und Verdruß darinnen vornehmen kan.” WOLFF 1744, 308. Der 3. Grundsaß. „17. Ein jedes Gebäude muß bequem gebauet werden (§. 7.).” 86 WOLFF 1758, 321. Definitio II. „2. Aedificium est spatium arte inclusum, ut quaedam Vitae humanae negotia in eo tute atque commode peragere liceat.” WOLFF 1758, 321. Definitio IV. „4. Aedificium commodum seu utile est, quod ita est constitutum, ut cuncta, quibus destinatur, negotia, in eo absque impedimento ac taedio peragi queant.” WOLFF 1758, 323. Axioma III. „14. Quodvis aedificium utile seu commodum fieri debet (§. 4).” 87 TELEKI KÖNYVTÁR, 3. Definitio 7. „14. Eurythmia est Similitudo eorum, quae ab utroque latere Medii dissimilis sunt.” WOLFF 1744, 313. Die 8. Erklärung. „26. Die Eurythmie oder Wohlgereimheit ist die Aehnlichkeit der Seiten bey einem unähnlichen Mittel. Die Franßosen nennen sie Symmetrie. Ein Exempel giebet die äuserliche Gestalt unseres Leibes.” WOLFF 1758, 325. Definitio VIII. „21. Eurythmia est similitudo laterum medio dissimili. Galli eam Symmetriam vocant. Figura corporis humani exemplo esse potest.” 88 Claude Perrault (1613–1688): francia orvos és építész. A Francia Akadémia tagja. Fı mőve a Louvre keleti homlokzata. Nézetei szerint nincs abszolút szépség (beauté positive), hanem tanulás vagy megszokás útján sajátítjuk el a szépségérzetet (beauté arbitraire). 89 Perrault, Claude: Les Dix Livres D’Architecture De Vitruve. Paris, 1673, 10., 3. jegyzet. 90 WOLFF 1744, 312. Anmerckung. 24. 91 M. ZEMPLÉN 1964, 111. 84


219

A mő vázlatos, s csak a legalapvetıbb ismeretanyagot lehetett elsajátítani belıle. A kollégiumban tanuló nemesi ifjak, valamint a jövı értelmisége számára azonban ennél többre nemigen volt szükség. Betekintést kaptak a stílusváltozások ellenére évszázadokon keresztül azonos alapelveken nyugvó építészeti mőveltségbe, és elsajátították azt az építészeti nyelvezetet, ami a nyugati kultúrkörben körülvette ıket. Mindazok számára pedig, akik késıbb jobban el kívántak mélyülni a témában, az így megszerzett tudás alapot teremtett arra, hogy az építészeti diskurzusban nagyobb nehézség nélkül kiismerjék magukat. A kollégiumi oktatás mind a jövı tudósai, mind a potenciális mecénások számára megadta az alapot arra, hogy az építészet területén társadalmi helyzetüknek megfelelı ismeretekkel rendelkezzenek.

IRODALOM BIBÓ I. 1978 A magyar építészeti szakirodalom kezdetei (Építészeti szakkönyvek Magyarországon a XVIII. században). In: Zádor Anna – Szabolcsi Hedvig (szerk.): Mővészet és felvilágosodás. Mővészettörténeti tanulmányok. Budapest, 27–122. BOD P. é. n. Smirnai Szent Polikárpus, avagy sok keserves háborúságok között magok hivataljokat keresztyéni szorgalmatossággal viselö erdélyi református püspököknek historiájok […]. H. n. F. CSANAK D. 1974 Teleki József könyvtára. In: Szauder József – Tarnai Andor (szerk.): Irodalom és felvilágosodás. Budapest, 401–443. FINÁCZI E. 1899 A magyar közoktatás Mária Terézia korában I. Budapest. 1902 A magyar közoktatás Mária Terézia korában II. Budapest. FORSSMANN, E. 1956 Säule und Ornament. Studien zum Problem des Manierismus in den nordischen Säulenbüchern und Vorlageblättern des 16. und 17. Jahrhunderts. Uppsala. 1961 Dorisch, jonisch, korintisch. Studien über den Gebrauch der Säulenordnungen in der Architektur des 16–18. Jahrhunderts. Uppsala. GRAAF, G. H. 1979 A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században 1690–1795. H.n. [Kolozsvár]. H. TAKÁCS M. 1970 Magyarországi udvarházak és kastélyok. Budapest. HAJNÓCZI G. 1988 A kétezer éves Vitruvius. In: Vitruvius: Tíz könyv az építészetrıl. Ford. Gulyás Dénes, lektorálta Szentkirályi Zoltán és Marosi Ernı. Budapest. 9–29. HEGYI Á. 2003 Magyarországi diákok svájci egyetemeken és akadémiákon 1526–1788 (1798). Budapest. HERSEY, G. L. 2000 Architecture and geometry in the age of the Baroque. Chicago–London. JAKÓ ZS. – JUHÁSZ I. 1979 Nagyenyedi diákok 1662–1848. Bukarest. KOVÁSZNAI S. 1970 Az ész igaz útján. Válogatott írások. S. a. r. Kocziány László. Bukarest. KRUFT, H.-W. 1985 Geschichte der Architekturtheorie. München.

EME 220

TÓTH ÁRON

M. ZEMPLÉN J. 1958 Régi fizikai kéziratok kutatása Erdélyben. Magyar Tudomány, LXV (III). 5. 207–218. 1964 A magyarországi fizika története a XVIII. században. A fizika szaktudománnyá válik. Budapest. MAGYPROTLEX 1977 Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk. Zoványi Jenı. Budapest. MÜLLER, W. 1984 Architektur und Mathematik. In: Ulrich Schütte (Hg.): Architekt und Ingenieur. Baumeister in Krieg und Frieden. Ausstellung der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel. Wolfenbüttel, 94–108. SCHÜTTE, U. 1984 Architekt und Ingenieur. In: Ulrich Schütte (Hg.): Architekt und Ingenieur. Baumeister in Krieg und Frieden. Ausstellung der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel. Wolfenbüttel, 18–27. SZABÓ M. – SZÖGI L. 1998 Erdélyi peregrinusok. Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849. Marosvásárhely. SZINNYEI J. 1903 Magyar írók élete és munkái IX. Budapest. TAR A. 2004 Magyarországi diákok németországi egyetemeken és fıiskolákon 1694–1789. Budapest. TELEKI KÖNYVTÁR Marosvásárhely, Teleki–Bolyai Könyvtár (Târgu Mureş, Biblioteca Teleki– Bolyai) Ms 72. Elementa architecturae civilis. UM 1755 Universae Matheseos brevis Institutio Theorico- Practica, Ex Operibus PP. Societatis Jesu collecta. Complectens hac tertia Parte Architectonicam Civilem, Architectonicam Militarem, Algebram & Horographiam. Tyrnaviae. VITRUVIUS 1964 Vitruvii de architectura libri decem. Vitruv: Zehn Bücher über Architektur. Übersetzt und mit Anmerkungen versehen von Dr. Curt Fensterbusch. Berlin. 1988 Tíz könyv az építészetrıl. Ford. Gulyás Dénes, lektorálta Szentkirályi Zoltán és Marosi Ernı. Budapest. WITTKOWER, R. 1962 Architectural principles in the age of Humanism. London. WOLFF, C. 1744 Der Anfangs-Gründe aller Mathematischen Wissenschafften Erster Theil. Frankfurt und Leipzig. 1758 Compendium elementorum matheseos universae in usum studiosae juventutis adornatum. Lausannae–Genevae.


221

ARCHITECTURAL EDUCATION IN 18TH CENTURY TRANSYLVANIA THROUGH A NOTEBOOK OF THE TIME

(ABSTRACT) In Transylvania and Hungary, most architectural books were written as coursebooks. Notes taken by students during lectures had a similar function. These handwritten notebooks contain all material presented on courses. To our present knowledge, the earliest 18th century manuscript about civil architecture is a notebook written in Latin around 1743 by Sámuel Nádudvari, teacher at the Calvinist college in Marosvásárhely (Târgu Mureş [RO]). The manuscript is kept at the Biblioteca Teleki-Bolyai, Târgu Mureş (inv. no. Ms. 72) at present. Only the basics of architecture could be learned from it. The introductory chapter provides a summary of the most significant elements of Vitruvian aesthetics. This part of the document shows correlation with two German mathematics coursebooks titled Anfangs-Gründe aller Mathematischen Wissenschafften (Halle, 1710) and Compendium elementorum matheseos universae (Lausannae – Genevae, 1742), written by Christian Wolff, one of the most important philosophers of the period. Works by this German scholar were wellknown in Protestant schools. The second chapter of the notes presents the building materials and column orders, also familiarising students with the basics of the most important architectural forms and elements of design. Remaining chapters contain basic knowledge on technology. The author of the manuscript relied to a great extent on architecture books and mathematics coursebooks published in German territories, written in the first half of the 18th century. Although the author also cited the most important sources of classical Italian treatise-literature in his work, it is more closely related to Central-European culture.

EME

EME „HOZOTT A LEGATUS MÁSODIK EXPEDICIOJÁBÓL”

223

„HOZOTT A LEGATUS MÁSODIK EXPEDICIOJÁBÓL.” ESETTANULMÁNY A SEGÉLYKÉRİ KÖRUTAK GYAKORLATÁRÓL KOVÁCS MÁRIA

A

z egyházi ingóságok adományozóinak vizsgálatakor megválaszolatlan kérdések sora merül fel, a kutató nem létezı összefüggéseket keresve próbálja magyarázni a földrajzilag egymástól távol esı vidékek egyházközségei és patrónusai közti kapcsolatot. Olykor tisztázatlan birtokviszonyokkal, genealógiai adatok hiányával indokoljuk az eredménytelen kutatásokat. Még érdekesebb a helyzet, amikor két egyházközség viszonyára kell fényt deríteni, ugyanis nem egy esetben olvashatjuk a klenódiumok és textíliák felirataiban, hogy eredetileg más eklézsia tulajdonát képezték. Hasonló kérdésekre, ok-okozati viszonyokra derült fény a kézdimátisfalvi egyházközség úrasztali készletének vizsgálata során. Az esperesi vizitáció alkalmával jegyzıkönyvbe vett klenódiumlajstrom utolsó tétele hívta fel a figyelmemet egy szokatlan bejegyzésre, a „hozott a legatus második expediciojából” kijelentés értelmezése indította el kutatásaimat a segélykérı körutak szerepérıl az úrasztali készletek alakulásában. A segélykérés eddig legismertebb módozata az albizálás volt.1 A gyakorlatban ehhez hasonló módon zajlott az egyházközségek megsegítésére hirdetett kéregetés is. Lássuk, mi is volt ez a győjtıkörút, hogyan zajlott és milyen célra hirdették meg.

A segélykérı körutak gyakorlata a református egyházban Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeteire vonatkozó történeti források, valamint a fennmaradt úrasztali készletek vizsgálatával a 18. századtól általános egyházi gyakorlatnak tekinthetı segélykérı körutak mikéntjének újabb részleteit ismerhetjük meg. A pénzgyőjtı körutakról, mint az egyházközségek egyik anyagi forrásáról, Buzogány Dezsı írt rövid összefoglalót A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere címő forráskiadvány bevezetı tanulmányában; ez a témában eddig egyedülálló.2 A gyülekezetek nagyobb károk vagy kiadások esetén nemcsak az egyházközség tagjainak pénzalapjait vették igénybe, hanem a szőkebb és tágabb értelemben vett tájegységek egyházközségeinek, patrónusainak támogatását is kérték. Az adománygyőjtı körút törvényes eljárását az 1773-ban Marosvécsen tartott generális zsinat is meghatározta, „a tiszteletes seniorok, mikor a leveleket subscribállyák, szorgalmatoson feltegyék, meddig tartson azon levélnek ereje, expirante termino a kolduló levél bévetessék, és akiknek illik, a kéregetıktıl a libellus szerént stricte számot végyenek, [...] a legatusok pedig mikor más tractusba érkeznek, tartozzanak legelsıbben is a tiszteletes seniorokat requirálni.”3 A kéregetı levelet, alapos vizsgálat után, a királyi fıkormányszék állította ki.4 Ezt támasztja alá a rákosdi templom javítására meghirdetett győjtıút, amelynek végrehajtására a fıkormányszéki jóváhagyás megérkezése után került sor.5 Az 1793-ban Déván tartott generális zsinat6 is elıírta, hogyan kell hivatali úton eljárni a segélykérés ügyében. 1

A magyar protestáns lelkészjelöltek külföldi tanulmányaik költségeinek elıteremtésére itthoni mecénásokat kerestek meg és segélyt kértek. TONK 1991. 2 HUZATK 2007, 44–45. 3 ERZSI III, 28. 4 EMSZT 1976–2005, VI, 414. 5 HUZATK 2007, 44, 300. 6 ERZSI IV, 56.

EME 224

KOVÁCS MÁRIA

Az egyházközségnek ahhoz, hogy kéregetı levelet nyerjen, kérését az esperesi hivatal elé kellett terjesztenie, amelyet az oculáris revizió, az egyházmegyei küldöttek felülvizsgálata követett. Amennyiben indokoltnak látták az egyházközség kérését, az esperes kinevezte a legátust vagy legátusokat, és az egyházmegyei gondnokok beleegyezésével felterjesztette az ügyet a Fıkonzisztóriumhoz. Az egyházközség a küldött kibocsátására a fıkormányszéktıl várhatta az engedélyt, a kéregetı levél kiállításában a fıkonzisztóriumi közbenjárás döntı fontosságú volt.7 A kéregetı levél pontosan meghatározta a körút idıtartamát, némelykor a küldött nevét is tartalmazta (1. tábla/1). A kéregetést nem minden esetben hagyták jóvá, például az erdıcsinádi eklézsiának templomépítésre kért győjtıútját 1781-ben nem engedélyezte a generális zsinat, hanem a helybéli Szucsáki Ferencre hárította a templom építési költségeinek fedezését.8 A legátus az esperes és a kurátorok pecsétjével ellátott kéregetı levéllel, valamint számozott jegyzıkönyvvel, libellussal indulhatott útnak.9 Az esperes jelölte meg, hogy melyik egyházmegyében kereshet „benefactorokat”, a kéregetı levelet minden egyházmegyében láttamoznia kellett az esperesnek, aki meghatározta a kéregetés idıtartamát az adott régióban. A küldött érkezését istentiszteleten hirdették ki, ott került sor a publikációra, azaz az adakozásra való felhívásra.10 A libellusba az adományozók jegyezték be a felajánlott összeget, az egyházközségi adományokat a lelkész vezette be. A kiküldött személy gyakran a tanító volt, de legtöbb esetben a gyülekezeti tagok közül választották,11 aki Erdélyt bejárva segélyt győjtött a meghirdetett célra. Az orbaiszéki Tamásfalva leégett templomának javítására 1723-ban a vizitáció elrendelte, hogy követet küldjenek ki „mind ide Háromszékre mind pedigh országunk más tartományira”.12 A legátus útiköltségét és fáradságát a begyőjtött pénzbıl fizették ki; ennek összege változó volt. Adataink szerint a vajdahunyadi egyházközség számára a bethleni Bethlen család által adományozott 90 és más kegyes adakozóktól győlt 35 magyar forint és 32 dénárból „excindáltatott [kiszakíttatott] a collectornak a kegyes adakozóktól győlt pénznek tertialissa [harmada], 11 hft. 77 dr., a gróff Bethlen familiától 18 hft. 13 dr.” Útiköltségre 5 magyar forintot és 42 dénárt kapott.13 A kézdimátisfalvi legátus 1779-ben a begyőjtött összegbıl „a magát illetı részen kívül az ekklézsiának kész pénzt hft. 18 dr. 88” adott át, a Donát Józsefnétıl kapott 3 magyar forintnak egyharmada szintén ıt illette.14 A Székelyudvarhelyi Református Kollégium számára 1813-ban Orbaiszéken győjtött 5 ½ véka gabonából fél vékát adtak az egyházfinak kétnapi fáradságáért,15 szintén az orbai egyházmegyében 1815-ben győjtött 29 rajnai forintból a legátus 2 rft. 54 dr. tarthatott meg.16 A fizetség nem volt egységes, a bejárt terület távolságától, a körút idıtartamától függött. A győjtıutakra általában építkezések, templomjavítások alkalmával került sor, az egyházközségi kimutatások, kurátori számadások számtalan adata bizonyítja, hogy ez jól bevált, törvényes gyakorlat volt a 18. századi református egyházban. A Türelmi rendelet (1781) után és a 19. század elsı felében se szeri, se száma a templom és más egyházi épületek javítására és építésére kért győjtési engedélyeknek.17 Gyakran olvashatunk arról a számadásokban, hogy az egyházfi a kéregetı eklézsia megsegítésére különbözı nagyságú pénzösszeget utalt ki, vagy a perselypénzbıl adtak templom vagy

7

ERDREFFİKONZISZTLVT, 1795/26, 1796/103, 1797/143. ERZSI III, 163. 9 ERZSI IV, 56. 10 TÓTH 2007, 119. 11 ORBAI 2001, 158. 12 ORBAI 2001, 158. 13 HUZATK 2007, 449. 14 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 168. 15 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 183. 16 CSÁLVTT–SZUDVREFKOLLLVT, 21. cs. 179. 17 B. NAGY 1961. 8


225

égett egyházközség számára.18 A tőz vagy háború pusztította egyházakat nemcsak pénzadományokkal, hanem úrasztali edényekkel és textíliákkal is segítették a gyülekezetek és patrónusok. A számadások a református kollégiumok támogatására meghirdetett győjtésekrıl is szolgáltatnak adatokat, ezek esetében a pénzadományok mellett gyakran gabonával is segítették az alamizsnakérıket.19 A győjtıutak szerepe az úrasztali készletek alakulásában A segélykérı körutak pénzbeli hozadéka mellett e gyakorlatnak az úrasztali készletek módosulásában is jelentıs szerepe volt. A kézdimátisfalvi egyházközség készletébıl kiindulva kezdtem el vizsgálni az esperesi vizitációs jegyzıkönyvek klenódiumösszeírásait; ezt az elmúlt években megsokasodott egyháztörténeti forráskiadványok tették lehetıvé. A belılük származó szórványos adatok vizsgálatával lehetıvé vált ennek az eddig nem sok figyelemre méltatott egyházi gyakorlatnak a körvonalazása, hiszen a győjtıkörút nemcsak pénzszerzési lehetıség volt, hanem textíliák, ezüst- és óntárgyak győjtésére is alkalma nyílt ezáltal a kéregetı egyházközségnek. A segélykérı körutak java része, ahogy a fentiekben láttuk, az egyházi építkezésekkel függött össze, azonban a tőz, árvíz vagy háborús pusztítások gyakran teljes úrasztali készlet beszerzését tették szükségessé, amelyre kiváló alkalmat kínáltak a győjtıkörutak. Az úrasztali készletek adományozásában a bejárt terület egyházközségei és a helyi patrónusok egyaránt jeleskedtek. Az egymást úrasztali felszereléssel segítı gyülekezetek között több támogatási módozatot ismerünk. A legkézzelfoghatóbb és ugyanakkor leggyakoribb az anya- és leányegyházak közötti segítségnyújtás, a mater régi úrasztali felszerelését gyakran a filiában találjuk. Számtalan adat szól arról, hogy az anyaegyházközség textíliával és klenódiummal segítette filiáját.20 A levéltári adatok mellett a fennmaradt tárgyak feliratai tanúskodnak errıl a folyamatról, így például a 19. század elsı felében alakult csüdıtelki leányegyházközségben találjuk a dicsıszentmártoni eklézsia 17. századi ónkannáját és virágos díszítéső réztálját.21 Az újonnan alakuló vagy kis lélekszámú egyházközségek felszerelése gyakran a környezı eklézsiák támogatásával jött létre, az egyháztagok adományait a környék gyülekezetei egészítették ki. Az egyházközségek használaton kívüli úrasztali edényeikkel és textíliáikkal segítették a szegényebbe-

18

A hosdáti egyházközség 1804-ben „templom számára kéregetıknek, égett helységeknek, peregrinusoknak és supplicansoknak 3 magyar forintot és 72 dénárt” adott (HUZATK 2005, 132); a kristyori egyház 1804-ben a szárazajtai eklézsia számára adott 1 magyar forintot (HUZATK 2005, 366); a nagypestényi egyház 1805-ben az albisi eklézsiának 28 dénárt adakozott (HUZATK 2007, 150); a nagyrápolti egyház 1803-ban a perselypénzbıl a parajdi, küküllıvári és ajtai eklézsiák számára 1 forint 8 dénárt, 1807-ben 6 kéregetı eklézsiának 2 forint 42 dénárt ajándékozott (HUZATK 2007, 202, 207). A rákosdi egyházközség 1764-ben a szentgericei eklézsia követének 14 dénárt, 1767-ben a marosjárai eklézsiának 18 dénárt, a marosszéki tompai eklézsia számára 18 dénárt, a karatnai, bosi és nagygalambfalvi templomok „restauratiojokra” 56 dénárt, az istvánházi eklézsia számára 28 dénárt, a görcsöni eklézsiának 17 dénárt, a sajószentandrási református eklézsiának 14 dénárt, 1769-ben a szentháromsági reformata eklézsia templomára 14 dénárt, az ardói református eklézsia számára 6 dénárt, az ernyei parókiára 12 dénárt, a gyürei református eklézsia számára 30 dénárt, a bölöni eklézsiának 14 dénárt adott (HUZATK 2007, 275, 278, 280, 281, 285). 19 A Székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak több kéregetı levelét és jegyzıkönyvét (libellus) ismerjük az 1810-es évekbıl, amelyekben jogi tanári állás létrehozására, diákok élelmezésére kértek segítséget Háromszéken. CSÁLVT–SZUDVREFKOLLLVT, 7. cs. 385–389; 21. cs. 178–179, 182–184. Az adatokat Tóth Leventének köszönöm. 20 A kálnoki eklézsia a 18. század közepén „varrott kendı”-vel támogatta a sepsikıröspataki filiát. SEPSI 2005, 130. Az uzdiszentpéteri egyház „zöd sellyemmel négy szegeletin virágokra varrott patyolat keszkenı”-t adott a tusoni leányegyházközségnek. GÖRGÉNYPROT 126. Tancs ónkannát adományozott a kisfülpösi filiának. GÖRGÉNYPROT, 133. A haranglábi eklézsia óntányért adományozott a désfalvi filiának. KÜKEHMLVT CONSCR 1714, 17. Az ádámosi leányegyházat ónkannával segítette a sövényfalvi mater. KÜKEHMLVT CONSCR 1749, 6. A székelydályai egyházközség 1715-ben ezüstpoharát az égei filiának adta. UDVARHELYPROT, 34. A székelykeresztúri anyaegyház kehellyel és abrosszal segítette filiáját, Csekefalvát. UDVARHELYPROT, 98. 21 KOVÁCS 2009.

EME 226

KOVÁCS MÁRIA

ket. Erre vonatkozó megkötéseket az adományozók is tettek, a gazdag úrasztali készlettel rendelkezı zabolai egyházközség számára 1736-ban Szilvási Boldizsárné Bethlen Borbála azzal a feltétellel adományozott abroszt, hogy ha „valamely szegény ecclesiának szüksége lesz reája, oda adattassék”.22 Az esperesi vizitáció is feladatának tekintette az egyházmegyén belüli egyházközségek támogatását, gyakran olvashatjuk, hogy a gyülekezetek a vizitáció felszólítására újonnan alakuló vagy szegényebb eklézsiáknak adományozták használaton kívüli ingóságaikat.23 Azokon a településeken, ahol nem patrónusi támogatással alakult a református egyház, annak úrasztali készlettel való felszerelésében a környezı gyülekezetek is jelentıs szerepet vállaltak. Ennek példája a Sepsi egyházmegyében 1746-ban megalakuló sepsiszentiványi leányegyházközség, amelynek úrasztali készlete jórészt a környezı (Uzon, Lisznyó) és az egyházmegyén belüli gyülekezetek (Árkos, Nagyborosnyó) adományából származik.24 A források alapján ez történhetett úgy, hogy a vizitáció szólította fel az egyházközséget az adományozásra, vagy tehette jószántából is.25 A református egyházközségekben nem alakultak ki gazdag győjtemények, mivel a gyülekezetek használaton kívüli edényeiket a szegényebb eklézsiák megsegítésére ajánlották. A sepsiszéki árkosi „kicsiny eklézsia” úrasztali készletét a gidófalvi egyházközség ónpalackkal és ónkehellyel gyarapította a 18. század elsı felében,26 majd a század végén a szemerjai egyházközség újabb ónpalackot adományozott.27 Az étfalva-zoltáni társegyházat templomának felszentelése alkalmából a dálnoki egyházközség ónkannával ajándékozta meg.28 A kökösi úrasztali készletet a 18. század elsı felében a sepsiszentgyörgyi egyház egy kendıvel gyarapította, használaton kívüli pulpitusát is annak ajánlotta.29 A kézdiszéki Lécfalva keresztelı ónkannáját 1780-ban az eresztevényi gyülekezetnek adományozta,30 Bita virágos díszítéső ónkannáját 1775-ben ajándékozta az albisi eklézsiának.31 Az orbaiszéki Papolc gyolcs abrosszal segítette a kırösi egyházközséget.32 A görgényi egyházmegyében a tusoni leányegyházat Disznajó két ónkannával támogatta,33 a görgényi egyházközség lengyolcsból készült abroszt adott a ludvégi gyülekezetnek.34 A sáromberki eklézsia ónkannával támogatta az uzdiszentpéterit.35 A küküllıi Kóródszentmárton úrasztali készletét a küküllıpócsfalvi egyházközség 1738-ban abrosszal és a 18. század második felében ónpohárral,36 a héderfáji egyházközség recetáblás abrosszal gyarapította.37 Az udvarhelyi egyházmegyében az 1720-ban „tőz által megemésztett” bözödi egyházközséget textíliákkal és török szınyeggel támogatták a mohai,38 bögözi,39 agyagfalvi és rugonfalvi40 eklézsiák. 22

ORBAI 2001, 254. Az árkosi egyházközség pléhbıl való kelyhet adományozott a „szentiváni infans reformata ecclesianak az visitatio intimatiojából”. SEPSI 2005, 50. 24 SEPSI 2005, 196. 25 A nagyborosnyói eklézsia „egy régi srófos, de fedél nélkül való négyszegő ón palaczkocskát” adott, „mellyet a tekintetes patronatus és eklézsia önként conferála és ada a sz[ent]iváni infans eklézsiának”. SEPSI 2005, 172. 26 SEPSI 2005, 49. 27 CS. BOGÁTS 1943, 60. 28 KOEMLVT–KÉZDIJKV II, 149. 29 SEPSI 2005, 150. 30 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 185. 31 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 40. 32 ORBAI 2001, 9. 33 GÖRGÉNYPROT, 19. Az adatokat İsz Sándor Elıdnek köszönöm. 34 GÖRGÉNYPROT, 75. 35 GÖRGÉNYPROT, 125. 36 KÜKEHMLVT CONSCR 1714, 15. 37 KÜKEHMLVT CONSCR 1749, 63. 38 UDVARHELYIPROT, 56. 39 UDVARHELYIPROT, 68–69. 40 UDVARHELYIPROT, 92. 23


227

A károk pótlására valószínőleg (erre vonatkozó forrással nem rendelkezünk) segélykérı körutat szerveztek, amely során a sepsi egyházmegyében is járt a legátus, mivel az eresztevényi egyházközség „sáhos” abroszt adományozott a bözödi eklézsiának.41 A segélykérı körutak során földrajzilag távol esı egyházközségek is segítették egymást. Az eresztevényi egyházközség a 18. század elsı felében gyolcs kendıvel támogatta a szilágysági Magyargoroszlót.42 Tőz pusztította el 1745-ben a sepsiszéki Zalán úrasztali készletét is, amelynek helyreállításában Mikó Ferenc és Séra László mellett a kézdi egyházmegyéhez tartozó Dálnok is részt vállalt, kender abroszt és kendıt adományozva.43 A görgényi egyházmegyéhez tartozó Oroszfájának sákramentumi eszközei a kurátor házánál támadt tőz martalékául estek, a készlet helyreállításához a sárpataki eklézsia félejteles ónkannát adományozott.44 Az asszonynépi egyházközséget a 18. század második felében a sepsiszéki Gidófalva kender abrosszal45, a küküllıi Harangláb óntányérral46 támogatta; adatok hiányában nem tudjuk, pontosan mikor került erre sor, ahogyan azt sem, mi célból szervezték meg a győjtést. A hunyad-zarándi egyházmegyében 1784-ben a Horea, Cloşca és Crişan vezette felkelés pusztította végig a gyülekezeteket, amely következtében több egyházközség klenódiumai és textíliái elvesztek. A vizitációs jegyzıkönyvek adatai mellett Intze István esperes 1785-ben készített összeírása tudósít az egyházközségeknek okozott károkról.47 Algyógyon a templomot romba döntötték, a klenódiumok és textíliák jó része elveszett. Az anyagi károk pótlására Háromszéken szerveztek segélykérı körutat. Ekkor a kézdivásárhelyi egyházközség keresztelı ónkannát, a kézdimátisfalvi eklézsia „arannyas” óntányért adományozott Algyógyra.48 Adatok hiányában csak ezt a két darabot sikerült azonosítani, de feltételezhetı, hogy a javarészt kicserélıdött klenódiumok és textíliák közül még több is származik Háromszékrıl. A nagyrápolti egyházközség ónkannája is a zendülésben veszett el,49 a magyarfülpösi (Görgényi Egyházmegye) egyházközség 17. századi ónkannájának átadásával segítette 1786-ban; errıl a fennmaradt kanna felirata tanúskodik.50 Hátszeg vidékére 1788-ban a Karánsebesnél gyızedelmeskedı török portyázók törtek be, pusztításuk következtében dılt romba a fehérvízi templom, a borbátvízi templomot szintén elpusztították.51 „Kegyes alamizsnálkodás” tette lehetıvé a fehérvízi templom javítását,52 s ennek során a „borzási” egyházközség 17. századi ónkannát adományozott.53 A segélykérı körút idejét és helyszínét adatok hiányában nem ismerjük, az azonban bizonyos, hogy 1792 után és 1796 elıtt zajlott, mivel az 1792-es egyházlátogatási jegyzıkönyv összeírása még nem említi az ónkannát.54 Azt sem tudjuk pontosan, hogy melyik egyházmegyében történt a kéregetés, ugyanis Borzás nevő egyházközség a széki és szilágysági egyházmegyében is volt. A „Hora és török pusztítás után” a gernyeszegi egyházközség ónkannával támogatta a borbátvízi eklézsiát,55 ugyanakkor textíliái közül egy abroszt és keszkenıt is ajándékozott, a leltár 41

SEPSI 2005, 83. SEPSI 2005, 83. 43 SEPSI 2005, 230. 44 GÖRGÉNYPROT, 82. 45 SEPSI 2005, 108. 46 KÜKEHMLVT CONSCR 1749, 30. 47 ERDREFFİKONZISZTLVT, 1785/72. 48 HUZATK 2003, 66. 49 ERDREFFİKONZISZTLVT, 1785/72. 50 „A M(agyar) FULPOSI REF(ormata) / EKL(ézsia) ATTA / 1786-bAN.” HUZATK 2007, 551. 51 Az osztrák–orosz–török háborúban 1788. szeptember 20-án a törökök Karánsebesnél legyızték az osztrák– orosz szövetségeseket. HUZATK 2003, 13. 52 HUZATK 2003, 319. 53 HUZATK 2003, 315. 54 HUZATK 2003, 313. 55 HUZATK 2003, 187. 42

EME 228

KOVÁCS MÁRIA

bejegyzése azonban nem nevezi meg a gyülekezetet.56 A vizitációs jegyzıkönyvek klenódium- és textillajstromainak utólagos bejegyzéseiben gyakran találkozunk az „ajándékba ment” kifejezéssel, anélkül hogy megjelölték volna a megsegített gyülekezetet.57 A dévai gyülekezet Bethlenbıl származó aranyozott ezüst tányérjáról korábban58 azt feltételeztük, hogy a marosillyei egyházat támogató bethleni Bethlen család közvetítésével került a 19. század elején Dévára, mivel eredetileg Bethlen Elek adományozta a bethleni várbeli templom számára.59 A bethleni várat a Rákóczi-féle felkelés után rombolták le, a vártemplom ekkor szőnt meg,60 kegyszerei a bethleni református templom tulajdonába kerültek, ahonnan a 18. század végén a tányért Dévára adományozták, az átadás körülményeit nem ismerjük. Ebben az esetben csupán a fennmaradt tárgy tanúskodik a segélykérı közbenjárásról. A győjtıutak alkalmával az egyházközségek mellett a legátus által bejárt terület tehetısebb lakói is segítették a rászorulókat textíliákkal és klenódiumokkal. Mivel jelen pillanatig nem sikerült nyomára bukkanni egyetlen libellusnak sem, amelybe az adományokat vezették, ezért a jegyzıkönyvek és a fennmaradt emlékanyag szórványos adataival kell beérnünk. A tárgyak felirataiban szereplı adományozók azonosítását az eddig tisztázatlan birtokviszonyok és genealógiai adatok hiánya nehezíti, így az egyházközségi adományoknál jóval nehezebb meghatározni a patrónus és eklézsia közti viszonyt, megállapítani azt, hogy mikor beszélhetünk segélykérı közbenjárásról. A segélykérı körút közvetlen hatását az úrasztali készlet alakulására a kézdimátisfalvi egyházközség esetén keresztül mutatjuk be. A kézdimátisfalvi református egyházközség úrasztali készlete A kézdimátisfalvi egyház úrasztali készlete jelentısen károsodott az 1778-as tőzvész alkalmával, ekkor a kurátornál álló eklézsialáda a benne lévı klenódiumokkal együtt elégett. A 18. század folyamán többször leltárba vett úrasztali edények és textíliák java része megsemmisült,61 az 1779-es jegyzék adatai szerint két szınyeg, a keresztelıkanna és az ónpalack élte túl a katasztrófát.62 Az említett keresztelıkanna nem szerepel a korábbi összeírásokban, a késıbbi leltárak sem tartalmazzák. Az eklézsia „romlásának s sacramentumhoz való edény és ruhabéli kárainak hellyre állíttatások végett” segélykérı körutat kérelmeztek, amelyre vonatkozó írott forrással nem rendelkezünk, csupán az 1779-es és 1780-as vizitációs jegyzıkönyvek szórványos adatai alapján sikerült rekonstruálni a történetet. Az 1779-es év elsı felében két győjtıútra került sor, a legátus mindkét alkalommal Márkosfalvi Keresztes Ferenc volt.63 Az elsı körút idıtartamát nem ismerjük, az adományokból ítélve a Hunyad-Zarándi Egyházmegyében, Déva környékén zajlott, ahol az egyházközségek és a nemesi családok adományaiból gazdag úrasztali készlet győlt. A hunyadi egyházmegyében a legátus 1778 végén, 1779 januárjában kéregethetett, mivel az 1779. január 22-én Déván folytatott vizitáció jegyzıkönyve így emlékezik meg róla: „feles asztali

56

GÖRGÉNYPROT, 39. Az 1780-as kézdimátisfalvi jegyzıkönyvben felsorolt textíliák közül kettıt utólag ajándékba adtak, egyikrıl feltételezzük, hogy 1784 után a tányérral együtt Algyógyra került. KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 181. 58 KOVÁCS 2007a, 840. 59 Lásd a tányér feliratát uo. 60 TAGÁNYI ET ALII 1901, II, 186. 61 1735: „Egy aranyas ezüst pohár. Egy ötödfél fertályos ón palack. Egy ón talpas pohárocska tángyérával. Három ón tángyér.” KOEMLVT–KÉZDIJKV I, 10. 1759: „Egy aranyas ezüst pohár, egy ötödfél fertályos ón palack, két ón tányérok.” KOEMLVT–KÉZDIJKV II, 3. Az 1762-es, 1767-es, 1775-ös vizitációs jegyzıkönyv tételei azonosak az 1759-es összeírással. KOEMLVT–KÉZDIJKV II, 54, 171; KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 10. 62 1779: „Hanem amelyek egyebütt voltanak, úgymint: két szınyegek, egy keresztelı kanna és egy ötödfél fertállyos szegeletes ón palack, fedél nélkül meg vagynak.” KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 167. 63 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 168. 57


229

szent készülettye lévén ezen nemes ekklézsiának, melyel nem mindenikkel él az ekklézsia, [...] most azért közelebb a mátisfalvi reformata kisded ekklézsiának adott két selyem keszkenıt.”64 A hunyadzarándi patrónusok közül Barcsai Lajosné Bethlen Zsuzsanna talpas ezüst poharat, selyem kendıt, az Algyógyon lakó Kun István és Bethlen Zsuzsanna abroszt és ezüst tányért,65 Györffi Anna skófiumos kendıt, Zejk Jánosné Naláczi Borbála szintén abroszt ajándékozott az elégett egyházközségnek. A dévai gyülekezet két virágos díszítéső kendıvel, idıs Balia Sámuel dévai kurátor ónfedelő mázas bokállyal segítette a kézdimátisfalvi eklézsiát.66 A dévai egyházközség számára Bánffy Dénesné Barcsai Ágnes 1777-ben azzal a feltétellel ajándékozott új úrasztali edényeket és textíliákat, hogy a régi darabok közül adassanak más kisebb eklézsiák számára. A kicserélt textíliák között szerepelt az a zöld, ezüst virágos selyem kendı is, amelyet a mátisfalvi egyházközségnek ajándékoztak.67 Lehetıségeikhez mérten a háromszéki nemesség és a szomszédos márkosfalvi egyházközség is részt vállalt az eklézsia úrasztali készlettel való felszerelésében. A háromszéki adományozók közül Szentiványi Zsuzsanna és Was Rebeka jeleskedett. Szentiványi Zsuzsanna ajándéka az „arany füstös” ón tányér, Was Rebeka óntányért és ónkannát készíttetett. Dálnoki Lázár Mihályné úrasztali pohár készítésére 5 magyar forintot és 4 dénárt ajándékozott, azonban ennek megrendelésére nem került sor, mivel a kegyes adományokból gazdag készlet győlt össze. A márkosfalvi egyházközség hatszögő ónpalackját és két textíliáját adta át a mátisfalvi egyházközségnek. A helyi egyházpártolók közül az úrasztali készlet gyarapításához a szomszédos kézdimartonfalvi Bogdán Józsefné Andor Éva és mátisfalvi Betzı Miklósné Miklós Borbála több textíliával járult hozzá.68 1779. március 10-én az egyházközség újra teljes úrasztali készlettel rendelkezett, a vizitáció ekkor vette számba az újonnan győjtött klenódiumokat és textíliákat. Az elsı segélykérı körút mindenképp ezelıtt zajlott, mivel a legátus a vizitációig 33 magyar forintot és 92 dénárt számolt el.69 Valószínőleg a begyőlt összegbıl nem tudták fedezni a kiadási költségeket, ezért április folyamán újabb alamizsnakérı útra indult 64

HUZATK 2003, 297. Az 1779. szeptember 1-jén adományozott tányért az 1780-as vizitáció alkalmával vették leltárba. KOEMLVT– KÉZDIJKV III, 181. 66 „In Anno 1778 I[ste]nnek szabados itéletibıl a falunak nagy része el égvén, és abban a megye birónak is minden épületei, akinél állott az Ekkla ládája, azon ládával együtt az abban lévı minden sacramentumhoz való edények és ruhák el égtenek. De az Úr I[ste]n a kegyes jó patronusok, patronák és benefactorok által az Úrnak asztalát ismét adornálta a következı specificatiók szerint: 1. Egy ezüst arannyas pohár, Pitter Vollbert ötves mesterember inscriptiojával, gróf Bethlen Susánna Bartsai Lajosné asszony ı nagysága collatuma. 2. Egy gyönyörőséges veres sellyemmel s arannyal varrott virágos, körös-körül veres arannyas csipkével megkerült fátyol keszkenı, ugyanazon méltóságos gróf Bethlen Susánna collatuma. 3. Egy sáhos rojtos végő abrosz méltóságos gróf Kun Istvánné asszony collatuma. 4. Egy kamuka virágos, mindkét végin rojtos abrosz méltóságos báró Nalátzi Borbára idısb Zejk Jánosné ı nagysága collatuma. 5. Egy fejér sellyem és arany szkofiumos, aranny fonallal körül varrott keszkenı báró Gyırffi Anna kisasszony ı nagysága collatuma. 6. Egy zöld és sárga sellyemmel, ezüst fonallal varrott, virágos keszkenı dévai ekklézsia collatuma. 7. Más kék és sárga sellyemmel varrott arany fonalas, két végin virágos keszkenı, ugyan a dévai ekklézsia collatuma. 8. Egy szegedi zöld ónos fedeles kanna dévai senior Balia Sámuel collatuma.” KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 167. 67 HUZATK 2003, 294. 68 „9. Egy arany füstös ón tányérocska Sz[ent]Iványi Susánna titulatus Molnár Doctorné asszony collatuma. 10. Egy ón tányér brassai Bruchner Mihályné Wass Rebeka asszony collatuma. 11. Egy fedeles 3 fertályos ón kanna, ugyan Wass Rebeka collatuma, rajta a neve. 12. Egy fél sellyem kék fejéres sujtással szıtt ruha. Márkosfalvi ekklézsia collatuma. 13. Egy fekete sellyemmel s apró virágokkal körül meg cifráztatott abrosz. Márkosfalvi ecclesia collatuma cum inscriptione Veres Eva. 14. Egy hat szegő srófos ón palack, ugyan a márkosfalvi ekklézsia collatuma. 15. Egy veres sellyem arany szkofiumos, veres selyemmel körül varrott virágos gyolcs ruha, martonfalvi Bogdány Jósefné Andor Éva collatuma. 16. Pohárra adott dálnoki senior Lázár Mihályné Jantsó Judith asszony hft. 5. dr. 4., de mint már vagyon pohár, alább az ekklézsia pénze közzi számláltatik. 17. Egy tótos kamuka hímes abrosz, mind két vége rojtos. 18. Egy kockás fejér potyolat arany s fejér sellyemmel csipkézett kerülető keszkenı titulatus Betzı Miklósné dálnoki Miklós Borbára asszony collatumai, mindeniken rajta a neve.” KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 167. 69 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 168. 65

EME 230

KOVÁCS MÁRIA

Márkosfalvi Keresztes Ferenc, aki május 26-án az esperes elıtt 18 magyar forintot és 88 dénárt adott át.70 Ekkor adományozta Toldalagi Pál az ezüst tányért,71 amelybıl arra következtetünk, hogy győjtıúton a Marosi Egyházmegyében járt a legátus.72 A megsokasodott úrasztali készlet minden darabjára nem lévén szüksége az egyházközségnek, 1784 után a hunyad-zarándi Algyógyra adományozták a Szentiványi Zsuzsanna által készíttetett óntányért, amelyrıl az Algyógyon leltárba vett tányér felirata tanúskodik,73 ugyanis a kézdimátisfalvi összeírás utólagos bejegyzésében csak annyit olvashatunk, hogy ajándékba ment. Ekkor több textíliát is elajándékoztak, de mivel nem nevezték meg a gyülekezeteket, a leírás alapján nem sikerült azonosítani ıket, csak feltételezzük, hogy szintén hunyad-zarándi gyülekezetbe kerültek. Az ajándékba adott edényeken kívül még mindig maradtak az egyházközség tulajdonában olyan darabok, amelyek feleslegesnek bizonyultak, nem kaptak szerepet az úrvacsoraosztásban. Ennek példája a Balia Sámuel által adományozott ónfedeles bokály, amelyet a gyülekezet 72 dénárért adott el.74 A használaton kívüli úrasztali edények értékesítésének gyakorlata a 18. század végén és a 19. század elején gyakori volt, a vizitáció akkor több háromszéki egyházközség felesleges edényeinek értékesítésérıl intézkedett. Az eladott tárgyakból bevett jövedelmet általában a templom javítására fordították. A győjtıutak során egyházi tulajdonba került talpas pohár és ezüst tányérok máig fennmaradtak, akárcsak a tőzvészt túlélt ónpalack, valamint a pusztítást követı adományokból származó ónkanna, óntányér és hatszögő ónpalack. A részben aranyozott ezüst talpas pohár (1. tábla/1) egy évszázados világi használat után Barcsai Lajosné Bethlen Zsuzsanna75 adományozása révén került egyházi tulajdonba. A mátisfalvi pohár hengeres talpának pereme kihajlik, felületét poncolt alapon stilizált levélornamentika díszíti, amely a francia szalagfonatos stílus egyszerőbb változatának tőnik. A hullámvonalas osztógyőrő felett trébelt, gravírozással körvonalazott liliomos és levélcsokros motívumok váltakoznak. A talp és az osztógyőrő feletti díszítés között jelentıs stílusbeli különbség észlelhetı, annak ellenére, hogy hasonló motívumokat ábrázolnak. A hengeres pohártest kihajló szájpereme alatt lambrekinekbıl formált, ügyetlen rajzú kétfejő sas és stilizált növénymotívum váltakozik (1. tábla/2). A szájperem alatti trébelt díszítés az osztógyőrő feletti motívumokkal azonos modorban készült, így feltételezzük, hogy a talp eltérı díszítése 18. századi átalakítás során nyerte mai formáját. A pohártesten olvasható „Pitter Vollbert” feliratot a vizitációs jegyzıkönyvek ötvösmester neveként értelmezik,76 aki feltehetıleg a talp átalakítását végezte. A mester személye jelen pillanatban ismeretlen. A talpas pohár készítıje a pohár fenekén látható jegy (1. tábla/3) értelmében a brassói Michael Prodner, aki 1662-ben lett mester, és 1694-ig tevékenykedett a brassói ötvöscéhben. Munkái közül két talpas poharat közölt Kıszeghy Elemér, közülük a fülkagylódíszes egykor báró Herzog Lipót tulajdonában volt, a hermákkal díszített másik báró Szentkereszty Stefánia tulajdonából származóként szerepel.77 Kolba Judith Michael Prodner alkotásai közül a Salgó Miklós-győjteményben lévı, kalapos

70

KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 168. „19. Egy arannyas ezüst tányér méltóságos gróf Toldalagi Pál collatuma, mellyet hozott a legatus második expeditiojából.” KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 168. 72 Toldalagi Pált 1775-ben a marosi tractus egyházmegyei gondnokává választották, tisztségét azon év február 10-én Koronkán kelt levelében fogadta el. ERDREFFİKONZISZTLVT, 1775/29. 73 HUZATK 2003, 66. 74 „Egy fél kupás ónos kancsó, de amely mint szükségtelen edény eladattatott 72 pénzen.” KOEMLVT–KÉZDIJKV IV, 17. 75 Bethlen Zsuzsanna Bethlen Jánosnak és nagyszalontai Tholdy Borbálának a leánya, akinek elsı férje 1772– 1783 között Barcsai Lajos volt, második 1789-tıl Barcsai Ábrahám ezredes. Barcsai Lajos 1747-ben született, apja III. Ferenc, anyja Naláczi Ráchel. KIS 1894, 184; LUKINICH 1927, 518. 76 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 167. 77 KİSZEGHY 1936, 39. 71


231

angyalhermákkal és állatfigurákkal ékesített talpas poharat ismertette.78 A Salgó Miklós-győjteményben ırzött pohár alakjainak könnyed megformálása mögött a mátisfalvi pohár díszítése messze elmarad, a zömök formák a mester tevékenységének egy korábbi szakaszára utalnak. Az ezüst kenyérosztó tányérka (1. tábla/4) adományozása Toldalagi Pál79 nevéhez főzıdik. Toldalagi Pál a marosi egyházmegyében 1775-tıl egyházmegyei gondnoki tisztséget töltött be, ezekben az években többször megajándékozta egyházát.80 A felajánlás körülményére az 1779-es jegyzıkönyv világít rá: „egy arannyas ezüst tányér méltóságos gróf Toldalagi Pál collatuma, mellyet hozott a legatus második expeditiojából”,81 azaz második segélykérı körútjáról. Az egyszerő tányér lapos öble ívesen hajlik a széles peremhez, teljes felületét aranyozták. Mesterjegye nincs, készítıje ismeretlen. A kézdimátisfalvi egyházközség második kenyérosztó tányérját (2. tábla/1) osdolai Kun István és Bethlen Zsuzsanna82 adományozta. A keskeny peremő tányér öble lapos. A perem szélére vésték adományozási feliratát: „Isten Dütsöségére tsináltotta Osdolai Groff Kuun István és Gróff Bethlen Sussánna Mátisfalvi Reformáta Ecclésiának Anno 1779 d(ie) 1ma 9bris.” A tányér fenekére beütött mesterjegy (karéjos pajzsban SMM monogram és ovális keretben 13-as hitelesítı jegy; 2. tábla/2) értelmében a medgyesi Stephanus Mederus (1754–1783) munkája.83 A mester munkái közül eddig csupán a nemesi evangélikus egyházközség paténáját ismerte a szakirodalom.84 A háromszékiek elsısorban ónedényeket adományoztak a mátisfalvi egyházközségnek, akik közül albisi Vas Rebeka ónkannát és óntányért is készíttetett. Az ónkanna (3. tábla/1) domború talpának pereme kihajlik, a hengeres kannatest két domború, tagolt bordagyőrővel tagolt. A lépcsıs kialakítású fedél pereme kihajlik, fedélgombját egymásra helyezett korongok alkotják. A gyöngysorral díszített, akantuszleveles ujjtámasz a fedélre támaszkodik. A kanna adományozási feliratának egy része a szájperem és a felsı bordagyőrő közé került, a felirat nagyobb részét koronával lezárt, stilizált levélkoszorúba foglalta a mester, a kanna palástjának középsı részén látható: „MÁTISFALVI ECLESIÁNAK / ISTEN DI / TSÖSEGIRE ADTA / ALB(isi) VAS REBEC. / CA BRUKNER / MIHÁLYNÉ / 1779 / 1ma Januari.” A kígyóvonalas fül visszahajló végére díszítetlen címerpajzsot helyeztek el. A fül négy mezıre osztott dombormőves díszítése gyöngysoros keretben jelenik meg. A fül kompozícióján vízszintes sávokban virágtövek közé ékelt angyalfej és fiait tápláló pelikán látható (3. tábla/2). A kanna mestere a fedélbe beütött jegy (íves pajzsban Brassó városjegyét SM monogram szegélyezi, 3. tábla/4) értelmében a brassói Samuel Meldt (1773–1805), aki 1759-ben fejezte be inaséveit, de csak 1773-ban vált mesterré, majd 1794-ben céhmesterré. Tevékenységével kapcsolatosan megoszlik a szakemberek véleménye, Gheorghe Mitran szerint 1805-ig, Weiner Piroska szerint 1807-ig mőködött.85 Samuel Meldt munkáival gyakran találkozunk a háromszéki református egyházközségekben, eddig ismert alkotásai közül a papolci kanna áll legközelebb a mátisfalvi kannához.86

78

KOLBA 1997, 88. Idıs Toldalagi Pál, Mihály és Földvári Erzsébet fia 1746-ban kapott grófi címet. Háromszor nısült, harmadik felesége volt gr. Rhédey Klára. NAGY 1999, XI, 148. 80 A kiskendi református egyházközség számára 1776-ban feleségével, Rhédey Klárával együtt kókuszdióserleget és kamuka kendıt adományoztak. KOVÁCS 2009. 81 KOEMLVT–KÉZDIJKV III, 167. 82 IV. Kun István II. Miklós és Kemény Kata fia. 1762-ben testvérével, II. Lászlóval megkapták a grófi címet (DOBY 1905, 58). Bethlen Zsuzsanna Sámuel és szárhegyi Lázár Mária leánya volt, akinek elsı férje Kun István, második losonczi Bánffi Ferenc volt (LUKINICH 1927, 517). Kun Istvánné a talpas poharat adományozó Barcsai Lajosné Bethlen Zsuzsanna nagynénje (apja testvére) volt, mindketten Hunyad vidékére mentek férjhez. 83 KİSZEGHY 1936, 222; MITRAN 2003, 153. 84 KİSZEGHY 1936, 222. 85 MITRAN 2002, 98; WEINER 1978, 24. 86 KOVÁCS 2007b, 192, 5. t. A háromszéki egyházközségekben kilenc Samuel Meldt jegyével ellátott ónedényt találtam: Papolcon 1776-ban készült ónkanna és ugyanazon évbıl két óntányér, Bikfalván 1778-ban készült óntányér, Barátoson 1789-bıl való ónpalack, Kézdimátisfalván 1804-ben adományozott ónkanna, valamint egy csırös ónkanna Zalánban és egy tányér Olaszteleken – ezek keltezetlenek. 79

EME 232

KOVÁCS MÁRIA

A Vas Rebeka adományából származó óntányér (2. tábla/3) keskeny peremének felhajló széle vésett övvel válik el a peremtıl. Lapos öble ívesen hajlik a peremhez, amelynek alsó részére vésték adományozási feliratát: „Isten Ditsösegire Kész(íttette): BRUCKNER MIHALYNe / 1778.” Ezúttal a brassói III. Michael Meldt (1759–1793) volt a tányér mestere, amit fenekére beütött mesterjegye (ovális keretben, a pálmaágra helyezett, szalag alatt megjelenı koronás rózsát MM monogram fogja közre; 2. tábla/4) igazol. III. Michael Meldt 1740-ben fejezte be inaséveit, 1759-ben lépett be a brassói ónöntı céhbe, ahol 1775-ben céhmester volt. 1793-ig tevékenykedett.87 Számos munkáját ismerjük a háromszéki református egyházközségekben. Barabás Hajnalka mindkét ónedényt közölte, de a mesterjegyet nem oldotta fel.88 A márkosfalvi egyházközség tulajdonából származó hatszögő palack (4. tábla/1) sima oldallapjai a váll vonalában lekerekednek, közepes átmérıjő fedele csavaros, fogantyú nélküli. A palack két oldallapjára rögzített, téglalap alakú fülek arról tanúskodnak, hogy korábban sem létezett a fedélen fogantyú, hanem a füleken áthúzott bırpánt segítségével fogták, szállították. A palack vállába ütötték a mesterjegyet (félköríves záródású pajzsban BB monogram) és Segesvár ma már alig kivehetı városjegyét (4. tábla/2). A 18. századi úrasztali készletbıl a hasáb alakú palack (4. tábla/3) élte túl a katasztrófát, amelynek oldallapjai a váll vonalában lekerekednek. Az egykor csavaros, öntött fogantyúval ellátott fedélen szakszerőtlen javítás nyomai láthatók. Nagybetős adományozási feliratát a szélesebb oldallap felsı részére vésték: „MÁTTISFALVI / ECCLESIAE CARÁ / TORA BAKCSI IST: / VÁN 1725.” Az adományozóról a felirat adatain kívül semmit nem tudunk. A palack mestere szintén ismeretlen. Ma az 1778–1779-ben ajándékozott edények mellett találjuk a 19. századi darabokat, a Betzı Istvánné Szörcsei Mária által adományozott óntányért, a Vajda Mózesné Ferentz Zsófia által készíttetett keresztelı ónkannát, valamint egy újabb óntányért, amelynek adományozási körülményeit nem ismerjük. A Betzı család adományai meghatározóak a késıbbiekben is, 1837-ben özvegy Betzı Sándorné és fia, Betzı Lázár két ónfedelő bokályt adományozott.89 A kézdimátisfalvi klenódiumok utolsó átfogó lajstromát 1853-ban, gondnokcsere alkalmával készítették el.90 A kézdimátisfalvi egyházközség úrasztali készletének elıbbiekben vázolt története nézetünk szerint egy eddig jóformán kiaknázatlan szempontra hívja fel a figyelmet a klenódiumok sorsával kapcsolatban.

IRODALOM BARABÁS H. 2006 Ónedények az egykori Kézdi Református Egyházmegye egyházközségeiben. Acta (Siculica), 2. 237–278. CS. BOGÁTS D. 1943 Szemerja község és református egyházának története. Sepsiszentgyörgy. DOBY A. 1905 Az osdolai gróf Kuun család leszármazása. Genealógiai Füzetek, III. 6. 57–59. 87

MITRAN 2002, 98. BARABÁS 2006, 255–256. 89 KOEMLVT–KÉZDIJKV VII. Mátisfalva, 1837: „Az Úr asztalára tartozó szent edények és ékességek meg vagynak – és szaporodtak két bokály korsókkal, különbözı virágokkal ékesek és fedelek ónból úgy alól is ónba foglalva vagynak. – Ajándékoztak özv. Betzı Sándorné Lázár Mária asszony és tekintetes Betzı Lázár ur.” A 19. századi klenódiumok csak érintılegesen kapcsolódnak a témához; részletes leírásukhoz lásd BARABÁS 2006, 255–256. Barabás leírását kiegészíti az adományozók meghatározása. 90 KOEMLVT–KÉZDIJKV VIII. Mátisfalva, 1853. 88


EMSZT 1976–2005 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Anyagát győjtötte Szabó T. Attila, szerk. Szabó T. Attila et alii. I–XII. Bukarest–Kolozsvár–Budapest. ERZSI III. 2001 Erdélyi református zsinatok iratai III. 1771–1789. S. a. r. Buzogány Dezsı – Dáné Veronka – Kolumbán Vilmos József – Sipos Gábor. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 1/3. Kolozsvár. ERZSI IV. 2001 Erdélyi református zsinatok iratai IV. 1790–1800. S. a. r. Buzogány Dezsı – Dáné Veronka – Kolumbán Vilmos József – Sipos Gábor. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 1/4. Kolozsvár. HUZATK 2003 A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere I. Összeállította, s. a. r. Buzogány Dezsı – İsz Sándor Elıd. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2/1. Kolozsvár. 2005 A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. Összeállította, s. a. r. Buzogány Dezsı – İsz Sándor Elıd. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2/2. Kolozsvár. 2007 A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere III. Összeállította, s. a. r. Buzogány Dezsı – İsz Sándor Elıd. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2/3. Kolozsvár. KIS B. 1894 A Barcsai család leszármazása. Turul. 181–184. KOLBA J. 1997 Hungarian Silver. The Nicolas M. Salgo collection. Hardcover. KOVÁCS M. 2007a 16–18. századi ötvösmunkák a dévai és hátszegi gyülekezetekben. Református Szemle, C. 4. 834–862. 2007b Ónedények a történelmi Orbai Református Egyházmegyében. Dolgozatok, ÚS II (XII). 185–200. 2009 A Küküllıi Református Egyházmegye ötvösmővészeti és ónmővességi emlékei II. Kézirat. KİSZEGHY E. 1936 Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Budapest. KÜKTK 2008 A történelmi Küküllıi Református Egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere I. Összeállította, s. a. r. Buzogány Dezsı – İsz Sándor Elıd – Tóth Levente. Tanulmányokkal kiegészítette Horváth Iringó – Kovács Mária Márta – Sipos Dávid. Fontes Rerum Ecclesiasticarum in Transylvania 1/1. Kolozsvár. LUKINICH I. 1927 A bethleni gróf Bethlen család története. Budapest. MITRAN, GH. 2002 Cositorul transilvănean. Gotic – Renaştere – Baroc. Braşov. 2003 Arta aurarilor în Transilvania. Braşov. NAGY I. 1999 Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Digitális reprint, Budapest. B. NAGY M. 1961 Templomok és más egyházi épületek építése és javítása 1700–1850. Az Egyházkerületi Központi Győjtılevéltár betőrendes mutatói alapján összeállította B. Nagy Margit. Kézirat az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárában. ORBAI 2001 Az Orbai református egyházmegye vizitációs jegyzıkönyvei I. (1677–1752). Közzéteszi Csáki Árpád és Szıcsné Gazda Enikı. Sepsiszentgyörgy.

233

EME KOVÁCS MÁRIA

234

SEPSI 2005 A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzıkönyvei 1728–1790. S. a. r. Kolumbán Vilmos József. Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 3. Kolozsvár. TAGÁNYI ET ALII 1901 Szolnok-Doboka vármegye monográphiája. Deés. TONK S. 1991 Albizálás erdélyi városokban és falvakban. Kiss Sámuel enyedi diák győjtıútja 1797. Kísérıtanulmánnyal közreadja Tonk Sándor. Szeged. TÓTH L. Református egyház és nemesség kapcsolata Berettyó-felvidéken. Studia Universitatis Babeş–Bolyai Theologia Reformata Transylvanica. 1–2. 103–130. WEINER P. 1978 Zinngiessermarken in Ungarn. 16–19. Jahrhundert. Budapest.

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK CSÁLVT–SZUDVREFKOLLLVT Az Országos Levéltár Hargita Megyei Igazgatósága (Arhivele NaŃionale, DirecŃia JudeŃeană Harghita). A Székelyudvarhelyi Református Kollégium levéltára. GÖRGÉNYPROT A Görgényi Református Egyházmegye Levéltára. Szászrégen. PROTOCOLLUM VISITATORIUM VENERABILIS DIOECESEOS GÖRGÉNYENSIS sub PRO-SENIORATU JOHANNIS SIMON COMPACTUM ANNO DOMINI MDCCLIX. ERDREFFİKONZISZTLVT Erdélyi Református Egyházkerület Levéltára. Kolozsvár. Az Erdélyi Református Fıkonzisztórium Levéltára. KOEMLVT–KÉZDIJKV I. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1735–1743). KOEMLVT–KÉZDIJKV II. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1759–1767). KOEMLVT–KÉZDIJKV III. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1775–1803). KOEMLVT–KÉZDIJKV IV. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1797–1810). KOEMLVT–KÉZDIJKV VII. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1831–1841). KOEMLVT–KÉZDIJKV VIII. A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye Levéltára. Kézdivásárhely. Kézdi Egyházmegye Visitationalis jegyzıkönyve (1853–1860). KÜKEHMLVT CONSCR 1714. A Küküllıi Református Egyházmegye Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban. Kolozsvár. Az egyházközségek javainak összeírása.


235

KÜKEHMLVT CONSCR 1749. A Küküllıi Református Egyházmegye Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban. Kolozsvár. Az egyházközségek javainak összeírása. UDVARHELYPROT Az Udvarhelyi Református Egyházmegye Levéltára. Székelyudvarhely. Liber ecclesiarum secundum helveticam confessionem reformatarum in Dioecesi Udvarhellyiensi existentium... confieri et adornari curavit reverendus ac clarissimus vir Stephanus A. Szokolyai minister ecclesiae reformate Udvarhellyiensis et senior ejusdem dioecesis opere et industria manuum Martini P. Csernátfalusi pro nunc ministri ecclesiae Farczádiensis anno 1715. 30.

”BROUGHT FROM THE EMISSARY’S SECOND EXPEDITION.” A CASE STUDY ABOUT THE PRACTICE OF DISTRESSED CIRCUIT (ABSTRACT)

We get more familiar with the subsequent details of the Transylvanian Reformed Diocese assembly’s resources, together with the subsistence of the holy communions service since the 18th century general practice, and least but not lastly the distressed circuit’s modus operandi. The assemblies in the cases of bigger mischief or expenses, not only drew on slush-funds from the members of the parish, but they asked for the subservience of parishes in a narrower and broader apprehension. The present study undertakes, among the only ones, the analysis of the influence on the gathering trips of relics’, which is presented through the Kézdimátisfalva (Mătişeni) parish’s service reminiscence and archive sources. Usually the gathering trips’ turn came with the building operations and rectification of churches, but in the case of fire or war destruction, the parishes’ patrons and assemblies, past to bounties, helped the deadbeats with vessels and textiles. The synod has determined the donation circuit’s legitimate proceedings for several times, the deadbeat letter had been displayed by the Gubernium with the intervention of the Consistorium Supremum. In the reformed parishes did not evolve rich collections, because the assembly’s vessels that were beyond usage had been appropriated to the poorer ecclesiasts. With the help of some data about the inventories and services known by me, I succeeded in justifying the intervention of distress in several assemblies – primarily in the second half of the 18th centuries’ Hunyad-Zaránd parishes that have been plundered for several times. During the 1778 fire, the service of the Kézdimátisfalva church had been significantly damaged, that time the relic-chest together with the relics in it, belonging to the caretaker, completely burned down. In the first half of 1779, there had been taken place two gathering trips, the emissary being Keresztes Ferenc at both times. We do not know the period of the first circuit, but going by the donation, it must have weltered in the Hunyad-Zaránd Diocese, in the outskirts of Déva (Deva), where, from the parishes (Déva) and form the donations of noble families (Barcsai, Kun, Naláczi), have been gathered a very rich service. In April 1779, Keresztes Ferenc from Márkosfalva (Mărcuşa), has gone to a charity trip, that time in the Maros Diocese, which is confirmed by the donation of Toldalagi Pál. Throughout the gathering trips, the footed beaker and silver plates, that were in the property of the church, had lasted to the present day, just like the fire-survivor tin flacon, or the tin tankard, tin plate and the hexagonal tin flacon, that were a donation after the ravage.

EME

EME ÖNTÖTTVAS VERANDARÁCS BONCHIDÁN

237

ÖNTÖTTVAS VERANDARÁCS BONCHIDÁN GY. DÁVID GYULA

A

bonchidai Bánffy-kastély építéstörténetének nem egy fejezete foglal el rangos helyet a hazai mővészet- és mővelıdéstörténet lapjai között. A 19. század kora-romantikus emlékeként számon tartott nyugati veranda építése az egyik ezek közül, mint ahogyan egyike azon számos homályos foltnak is, amelyeket a kastély történetének alapos feldolgozottsága ellenére megörököltünk. A jelenlegi – csaknem 10 éve folytatott – felújítási munka során a kastélynak erre a titkára is fény derülhet, s a felújítandó szerkezetek kutatása révén – amennyire ez lehetséges – az épület zaklatott történetébıl adódó számos kérdés között erre is választ lehet adni. Az alábbiakban a magunk módszereivel próbáljuk a kérdést körbejárni. Az 1890-es évekbıl való az a kép, amelyen a bonchidai Bánffy-kastély északnyugati homlokzata látható, s amelynek rizalitját négy karcsú fiáléval díszített támpillér tagolja három részre. A szélesebb középsı nyílt földszinti verandát és emeleti loggiát foglal magába. A verandára belülrıl két nyomott csúcsíves ajtó nyílik, míg a loggia feltőnıen nagymérető nyílását három sudárra támasztott bonyolult mérmőráccsal csipkézett szamárhátív béleli. A szamárhátíves nyílás felett a homlokzat csúcsos oromzattal zárul, amely egyben a veranda cserépfedéssel borított nyeregtetıs tetıidomának homlokfala. A verandanyílások két oldalán a földszintet tompa csúcsíves, az emeletet egyenes záródású mérmőves ablakok törik át egységesen az egész homlokzaton, így az északnyugati sarokbástya nyugati oldalán is. Az épületszárnyat másik oldalról egy fogazott pártázattal koronázott, mérmőves ablakokkal megvilágított nyolcszög alaprajzú zárterkély-tornyocska zárja le, mely nyolcszögő sarokpilléren áll. A homlokzat ereszvonalát – követve a háromszögő oromzat törtvonalú koronapárkányát – gótikus ívsorból alkotott fríz díszíti (1. tábla/1). Gróf Bánffy Miklós elsı köztéri szobrát halálának 60. évfordulója kapcsán 2010 június elején leplezték le a szegedi Dóm téri Pantheon csarnokában, tisztelegve ezáltal a szegedi szabadtéri játékok rangos beindításában is közremőködı Rendezı elıtt, s február közepétıl lesz látható Kolozsváron is a budapesti Országos Színháztörténeti Intézet által létrehozott, Bánffy Miklós életmővét felidézı reprezentatív kiállítás. Az egy évszázadon keresztül átívelı következı történet „színpadias” kerete ezért talán megbocsátható. Elsı szín A szereplık: az erdélyi kormányzói ág utolsó sarja, a hetvenes éveiben járó gróf Bánffy József (1770–1858), valamint Kagerbauer Antal (1815–1872), Kolozsvár 19. századi építészeti arculatában mély nyomot hagyó, harmincas éveiben járó építımester. A helyszín: Bonchida, szőkebb értelemben az akkor már négy évszázada „örökös jószágként” emlegetett Bánffy birtok központja, a bonchidai Bánffy kastély. Játszódik a reformkor végén, majd az 1848-as forradalmat és szabadságharcot követı néhány esztendıben. Bánffy József – akit kortársai „a nagyúri jóság” megtestesítıjeként emlegetnek (Kıváry László), s akinek láttán felidézhetık voltak a „magyar urak mind udvariasságra, mind vendégszeretetre” (Jósika Miklós) – akkor már túl van a kastélypark romantikus átalakítását célzó ténykedésein, s túl a kaputorony század eleji leomlását-bontását begyógyító klasszicista átépítéseken, a malom építésén, a kápolna kialakításán. Ám még mindig nyitott az új felé, az akkor teret hódító romantikus stílus irányába, és tájképi parkjának színpadához méltó kulisszát kíván létrehozni.

EME 238

GY. DÁVID G YULA

A bonchidai kastély századokat átívelı történetében szinte egyedülinek tekinthetı alaprajzi felvételen, az 1790-es évekbıl Biró József közlése nyomán fennmaradt Leder-féle terveken1 az U alakú fıépület rövid – kéttraktusos – szárával és viszonylag kevés nyílással fordul a kastélypark felé. A lehetıség viszont adott, az épületszárny homlokzata megnyitható a kastélypark és a természet irányába. Kagerbauer – B. Nagy Margit megfogalmazásában – a romantikát, mint új építészeti anyagokkal dolgozó, követésre érdemes modern mővészeti stílusirányt fogta fel, mely historizáló jellege miatt a legalkalmasabb kastélyok és templomok „korhő” helyreállítására. Ám 1844–1846 között épült Szentpéteri temploma, annak részlet- és tömegképzése nem is sejteti azt a nagyvonalú megoldást, amely Bonchidát a kora-romantikus építészet egyik kimagasló emlékévé emeli. Ezért aztán érdemes áttekinteni a kolozsvári építész munkásságát, különös tekintettel az öntöttvas elemekre, illetve a neogótikus styl használatára. Ebben nagy segítséget nyújt a Kagerbauer munkásságát tudományos alapossággal feldolgozó B. Nagy Margit, aki kutatásai eredményeként tolja ki Biróval, a kérdés majdani kutatójával Sisával is ellentétben a bonchidai verandakialakítás idıpontját az 50-es évek elejére. Azt kell látnunk, hogy Kagerbauer, aki különösen fogékony volt az új technológiák és építıanyagok iránt, az akkoriban újdonságnak számító öntöttvasat, mint építésnél használt anyagot csak kismértékben használta. Fıleg erkélymellvédeknél, mint amilyen a kolozsvári „kétágú templom” tornyainak korlátrácsa (1841-es áttervezési javaslat), a városháza konzolokon nyugvó öntöttvas mellvédje (felavatása 1845), a Jókai utcai Rhédei-ház volutákra fektetett öntöttvas mellvédő erkélye (1860-as évek), valamint a marosújvári Mikó-kastély öntöttvas részletei2. A legteljesebb adatokkal ez utóbbi esetében rendelkezünk, a Mikó hagyatékban ugyanis megırzıdtek Kagerbauer Antal ez irányú írásai: 1870. szeptember 11-én Kolozsváron írt levele Mikó Imréhez, valamint az 1871. március 16-án aláírt költségkimutatása a ki nem fizetett munkákról, közöttük külön fejezetben a kastély balkonjairól (az öntöttvas erkélyrácsok az építımester Debreczeni Balázs 1870. szeptember 27-én kelt költségszámításában is szerepelnek, ám 1871-ben a rácsok még nem voltak a helyükön). Nagyobb mérető öntöttvas elemek említését is megtaláljuk a marosújvári kastély elszámolásai között. A lépcsıház mennyezetét itt szerkezeti funkció nélkül, csupán a „stílszerőség” kedvéért támasztja alá vézna, vakmérmőves fejezettel ellátott, öntöttvas pillérekkel, melyeket Bécsbıl hozat 1871-ben. A dokumentumok között Albrecht fıherceg öntödéje, valamint a König és a Kitschelt öntödék neve szerepel. Ám ezek a példák mind méretben, mind pedig bonyolultságukban elenyésznek a hatalmas bonchidai verandarácshoz képest (1. tábla/2). Entz Géza-Antal a kolozsvári fıtéri templom neogótikus tornyát tárgyaló tanulmányában kitér arra, hogy Kagerbauer besegített a torony építési munkálatainak irányításába (Gaiser Antalt helyettesítve költségvetést készít), s a fıtéri templom hatalmas ablakai „fehérre festett” öntöttvas szerkezeteinek leírásánál egyértelmően megfogalmazza, hogy „a bonchidai romantikus építkezés, amelynek során az öntöttvas mérmővek is keletkeztek, Kagerbauer Antal nevéhez főzıdik”3. Kagerbauer romantikus építészetének a kolozsvári Szentpéteri templomtól a marosújvári kastélyon keresztül vezetı alakulásába beilleszthetı a bonchidai állomás; az ablakok tördelt szemöldökpárkánya (lásd konyhaépület), az eresz alatti ívsor, a karcsú fiatornyok, s a saroktorony analógiái egyértelmősítik szerzıségét Bonchida esetében is, annak ellenére, hogy konkrét források errıl napjainkban már nem tanúskodnak, és a téma korábbi kutatói sem nevesítettek meg egyet sem ezek közül a források közül. Nem vitatva tehát Kagerbauer szerzıi szerepét, szintén fontos argumentumok mutatnak rá arra a bizonytalanságra is, ami a hatalmas verandarács építését övezi (bár mindkettı a romantika eszköztárából merít, a verandaszárny és a konyhaépület kialakítása véleményünk szerint

1

BIRÓ 1935, 14–15. B. NAGY 1977, 69–86. 3 ENTZ 1982, 256, 80. jegyzet. 2


239

eltér; míg a veranda körüli nyílások nagyobbrészt csúcsívesek és szinte kivétel nélkül mérmővel csipkézettek, a konyhaépület részleteiben sokkal inkább közelít a marosújvári kastély keresztosztású téglány ablakokkal tagolt homlokzatához). A 19. század elején azonban egy másik neves építész tervezıi tevékenységét is feljegyezték a források. Alois Pichl a Keglevichek építésze ı, akinek Bonchidával kapcsolatosan fıleg a keleti szárny klasszicista átalakítására tett javaslatait tartjuk számon. Ám Pichl építészetében a 40-es évek közepén – vizsgálatunk szempontjából – figyelemreméltó változást rögzíthetünk. Keglevich János megbízásából a család nagyugróci kastélyát4 tervezi korábbi, kistapolcsányi klasszicista munkájától eltérı neogótikus stílusban. Építı-megbízója kívánsága szerint 1844-ben e célból az angolos gótikájú oroszvári Zichy-kastélyt5 tanulmányozza (Keglevich nemcsak elküldte, hogy nézzen körül, de a tervek egy részét is Pichl rendelkezésére bocsátotta), azt az épületet, melynek belsı homlokzata hatalmas neogótikus mérmővel csipkézett ablakkal fordul a kastélypark felé6 (2. tábla/1). Ezzel párhuzamosan kell vizsgálnunk azt a tényt is, hogy Biró József a családi hagyományra és az akkor még meglévı levéltár (tervek, iratok) gazdag adattárára támaszkodó megállapításai között (t. i. hogy a veranda a 40-es években készült, tervezıje pedig Kagerbauer) a wörlitzi7 analógiára is felhívja a figyelmet (2. tábla/2). Ez utóbbit a Kagerbauer munkásságát feldolgozó B. Nagy Margit is megerısíti (Kagerbauer korabeli munkáival összevetve, viszont a bonchidai verandakialakítás idıpontját az 50-es évek elejére tolja ki). Ám sem a nagyugróci, sem pedig a wörlitzi példa nem elég meggyızı, ha a bonchidai veranda-nyílás szamárhátíves formáját is figyelembe vesszük, amire egyébként Kagerbauer egész munkásságában nem találtunk párhuzamot. (2. tábla/3) A neogótikus veranda építési idejérıl további, a kastély korabeli megjelenését rögzítı dokumentumok sem nyújtanak pontosabb információt. Ezek közül az egyik a „Le Chateau de Bonizida en Transilvanie du coté du Nord. Proprieté du Comte Joseph Bánffy. Lit. par H. Engel, Wienne” aláírású kınyomat (3. tábla/2), a másik a „’A Gróf Bánffy Józef Bonczhidai Kastélya Erdélyben (:a’ nyugoti oldalról felvéve:)” c. színezett litográfia (3. tábla/1). Csak ez utóbbiról rendelkezünk idıpontot közelítı információval. Ám Bíró Józsefnek az a megállapítása, miszerint egy „ismeretlen magyar mester rajzolta, kb. a negyvenes években”8 igen bizonytalanná válik B. Nagy Margitot olvasva, aki az ábrázolt romantikus szárny építésének befejezéseként inkább az 1855 körüli idıpontot jelöli meg9. Ezen a bizonytalanságon nem segít az sem, hogy az újabb kutatások megvédik a Biró József által megfogalmazott álláspontot10. Még egy vonalon remélhetünk segítséget: a kortársak által írott illetve rajzban reánk hagyott források között. Sisa József szerint báró Podmaniczky Frigyes naplójában11 található meg az egyik bizonyítéka annak, hogy az épületszárnyat 1850 elıtt alakították át, ezért érdemes egy kicsit bıvebben idézni a visszaemlékezés szövegét: „Szerintem Bonchidán van Erdély legszebb falusi, nagyúri 4

A nagyugróci (Veľké Uherce, Szlovákia) Keglevich-kastélyt 1844–1850 között építik át az oroszvári kastély mintájára. Tervezı építésze: Alois Pichl (SISA 1989, 45). 5 Az oroszvári (Rusovce, Szlovákia) Zichy-kastélyt 1841 és 1844 között emelték a windsori kastély mintájára neogótikus stílusban. Tervezı építésze: Franz Beer volt (SISA 1989, 46). 6 Mivel Estei Ferdinánd fıherceg 1833–1838 között az erdélyi országgyőlés királyi biztosa, ı ajánlhatta udvari építészét Pichlt Bánffy Józsefnek, György fıkormányzó fiának. Ennek alapján „Luigi Pichl Architetto membro dell’ Accademia in Roma” bonchidai tevékenysége 1833 utánra tehetı. Pichl a harmincas évek elején tervezi gróf Keglevich János klasszicista modorban felépített kistapolcsányi kastélyát (Topoľčianky, Szlovákia), és ı tervezi a kastély romantikus kertjéhez készített öntöttvas kerítést is 1837-ben (SISA 1989, 31, 26). 7 A wörlitzi parkban álló Gótikus ház 1773–1813 között Friedrich Wilhelm von Erdmannsdorff (1736–1800) és Georg Christoph Hesekiel (1732–1818) tervei alapján épült. Mintául az angol Strawberry Hill szolgált, amelyet a park létrehozója III. Lipót Frigyes Ferenc anhalt-dessaui herceg utazásai során látott. 8 BIRÓ 1935, 35, 150. jegyzet. 9 B. NAGY 1977, 81. 10 SISA 2007, 142. 11 PODMANICZKY 1984, 167, vö. SISA 2007, 142.

EME 240

GY. DÁVID G YULA

kastélya és parkszerően ültetett s kezelt angolkertje. A kastély a renaissance-styl utolsó vonaglásai közben épült, s mint ilyen határozott jelleggel nem bír ugyan, de nem is untat a copf-styl mindennapiságával. Tulajdonosa lakának legnagyobb részét eléggé ízlésteljesen s stylszerőleg éppen akkortájt újította meg, de reám az agglegény lakta ódon termek mindig a meddınek, a lakálytalannak, a jéghidegnek kellemetlen benyomását gyakorolták.” Podmaniczky naplója szerint húsz éves korában, 1844 májusában járt Bonchidán, s amit látott, az valószínőbb, hogy a már két évtizede folyó építkezés egyik állomása, és nem a kastély romantikus építkezéseinek eredménye, hiszen azt még Birótól tudjuk, hogy Bánffy József sokat tervezgetett, de nehezen egyezett bele a kivitelbe. A másik írott forrás egy, a Vasárnapi Újságban, 1887-ben megjelent tudósítás Bonchidáról, miszerint „a csúcsíves homlokzatot e század elsı felében gr. Bánffy József építette”.12 A kijelentés egyértelmő, bár állítását bizonytalanná teszi az a tény, hogy a cikk a fenti eseményeket követıen 40 évvel íródott (valamint azok az építéstörténetre vonatkozó egyéb pontatlanságok, amelyek a pár soros ismertetıben elıfordulnak). 1855-ben lezárul Bánffy József beavatkozásainak korszaka. Egy 1855. június 19-én kelt szerzıdés értelmében „Gr. Bánffy József részére a kastély és parknak életfogytiglani haszonélvezeti jogát ezúttal is biztosítja [a vevı Ernı Szász-Coburg-Gotha uralkodó herceg], ill. azt fenntartani magát kötelezi”. Pár évvel késıbb, 1858. február 2-án, már Bécsben kelt az a szerzıdés, „mely köttetett a néhai Bánffy József tulajdonát képezett bonczidai birtok és hozzátartozójának eladásáról egyfelıl Nagym. Gr. Bánffy Miklós val. belsı titkos tanácsos, kamarás stb. stb. mint vevı, másfelıl Ernı Szász-Coburg-Gotha uralkodó herceg ı fensége beleegyezésének fenntartásával Neymister Szaniszló mint eladó közt”.13 1860-ban minden esetre már kész a veranda, s errıl tanúskodik a Veress Ferenc fotóiból összeállított, 1860-ból való Albumban található „Gróf Bánffi Miklós Bonczidai Kastélya. Fénynyomat”, valamint a „Bonczidai kastély délnyugati oldal” c. felvétele (4. tábla/1), melyeken többek között már látható a szamárhátíves verandával díszített nyugati homlokzat (és ide sorolhatjuk a Vasárnapi Újság fent említett számában közétett festményt is, mely ez utóbbinak – festıállványon készült – másolata14). Ezzel szemben 1862-ben egy sokkal reprezentatívabb építménynek, a Kolozsvár fıtéri Szt. Mihály templom új, neogótikus tornyának még mindig nem voltak meg az ablakai, a marosújvári öntöttvas szerkezetek pedig csak az 1870-es évek elején kerülhettek mai helyükre. Ezért fenntartással kell fogadnunk, hogy 1844 és 1850 között öntöttvas verandarács készülhetett Bonchidán. Három alapvetı kérdés vetıdik tehát fel a bonchidai verandával, illetve annak nyitott neogótikus rácsával kapcsolatosan. Ki tervezte, mikor épült és mibıl? Ám amit a fenti, talán kissé hosszúra sikerült számbavétel után megállapíthatunk, abból csak az biztos, hogy választ továbbra sem tudunk adni egyik kérdésre sem. Ugyanakkor e három alapján további kérdéseket tudunk megfogalmazni, melyek megválaszolása talán a bizonyosság reményét hordozza. Második szín A fıszereplı a losonczi Bánffy-család utolsó férfi sarja, gróf (II) Bánffy Miklós (1873–1950), aki már túl van életének jelentıs fordulópontjain, a pesti intendánsi éveken, és a Bethlen kormányban betöltött rövid külügyminiszteri pályafutásán. 1926-ban hazatér Erdélybe, felveszi a román állampolgárságot, s apja 1929-ben bekövetkezett halála után is többnyire Bonchidán lakik. A többiek szerepét az alábbi jelenet kívánja tisztázni. 12

D-K FARKAS 1887, 286, vö. SISA 2007, 142. Idézi GY. DÁVID 2001, 203. 14 A neogótikus csipkés veranda a Vasárnapi Újságban 1887-ben közölt illusztráció (4. tábla/2) anonim alkotóján túl több korabeli képzımővészt is megihletett. Errıl tanúskodik Cserna Károly 1899-es keltezéső akvarellje (5. tábla/1), vagy Sárdi István 1880. július 13-án kelt ceruzarajza (5. tábla/2). Ez utóbbi az EME Kézirattárában (jelenleg a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár kézirat győjteményében) fennmaradt vázlatkönyvében található, MS 2413 jelzet alatt. 13


241

A helyszín változatlan: Bonchida, Erdély Verszáliája, kortársak és a mővészettörténet csodálatának tárgya. Játszódik csaknem száz esztendıvel az elsı színt követıen, a két világháború közti, viszonylag csendes idıszakban. A bonchidai kastély tanulmányozása során megszokhattuk már, hogy az egyes korok, építési korszakok által létrehozott értékekrıl csak pusztulásuk után, a károk számbavétele révén szerezhetünk tudomást. Így volt ez a Bánffy Dénes nótázását követı Bonchida-dúlás után keletkezett, és az elkobzott – majd özvegyének vissza nem adott – javakat számba vevı leltár, vagy a kuruc szabadságharc pusztításait rögzítı Wesselényi-féle emlékiratok esetében, de ide sorolhatjuk az árendába bocsátott javak 19. század eleji listáját is.15 Nem hiú ábránd hát az a remény, hogy a nyugati veranda eredeti kialakítását is az annak elbontásakor fennmaradt adatok fogják majd erıteljesebben körvonalazni. A szakirodalom jelenleg a nyugati szárny kialakítását a Bánffy Miklóssal különlegesen jó viszonyt ápoló Kós Károly nevéhez köti. De ha áttekintjük a rendelkezésünkre álló adatokat, akkor legkevesebb, ha tartózkodunk az egyértelmő kijelentésektıl. A kastélyt szinte változatlan állapotban mentette át a 19. század a 20.-ba, s ebben nagy szerepe volt a birtokos Bánffy család akkori képviselıinek, a birtokszerzı gróf (I) Bánffy Miklósnak (1802– 1894) és fiának, Györgynek (1843–1929). Ez utóbbiról tartja a hagyomány, hogy semmit sem engedett a kastélyon változtatni – még a villanyt sem engedte bevezettetni –, így joggal feltételezhetı, hogy élete végéig, 1929-ig a kastély életében nem történt semmilyen fontos építészeti változás. Ezt az értékmegırzı szemléletet fia, gróf (II) Bánffy Miklós örökölte tıle – „nem győjteni akart [mint apja Bánffy György], hanem megırizni, ami reátestálódott”16, – de az ı kifinomult mővészi érzéke, az emberi és tárgyi értékek korhoz nem köthetı voltába vetett hite az újítások felé is nyitottá tették. * Az elsı adatok bizonyos bonchidai építkezésekrıl az 1930-as évekbıl maradtak ránk. Ám ezek még csak a templomot érintik, ez az Erdélyi Református Egyházkerület emlékeként egyike lett annak a sok száznak, amelyeket a püspökség megbízásából Debreczeni László számba vett, és annak a kevésnek, amely e felmérés eredményeként meg is újulhatott. Ez utóbbit, mint ahogy azt a forrásokból kiolvashatjuk, éppen gróf (II) Bánffy Miklós áldozatvállalása tette lehetıvé. A templom 1929-es felmérésérıl Debreczeni naplójából szerzünk tudomást,17 és valószínő, hogy ez elızte meg az egy évvel késıbb indult, és Kós Károly által irányított felújítást.18 A felújításban Torday Mihály kolozsvári építımesternek jutott fontos szerep. İ volt az, akinek Kós Károly utasításokat adott a templom alapozására, falazatára, padlóburkolatára, fedélhéjazatára, támpilléreire, kripta-bádogozási, festészeti, faszobrászati munkáira vonatkozólag (Kós Károly levelezését Sas Péter gondozásában 2003-ban adta ki a Mundus kiadó19). 15

Gy. DÁVID 2001, 218, 182, 201. BENKİ 1978, 138. 17 1929. 08. 24 – Bonchidán „a templomon régi mőrészleteket kutattam, alaprajz felmérést kezdettem” (SZATMÁRI 2005, 107). 18 1930. 02. 25 – Debreczeni László 1930. 02. 25-én Bonchidára megy Kós Károllyal, hogy a református templomot renoválás céljából megvizsgálja (SZATMÁRI 2005, 111). 19 1930. 05. 02 – Kós Károly a bonchidai templom javítási munkálatai során, helyszíni szemlén tapasztaltak alapján utasítja Torday Mihály kolozsvári építımestert a templom alapozására, falazatára, padlóburkolatára, fedélhéjazatára, támpillérire vonatkozólag (Kós Károly levele Torday Mihálynak – In: KÓS 2003, 257). A fenti levélre hivatkozva Sas Péter a bonchidai református templom restaurálásának idıpontját a korábbi 1936os évekre vonatkozó vélekedésektıl eltérıen 1930-ra teszi (KÓS 2003, 383. jegyzet, vö. GALL 2002). 1930. 05. 15 – Kós Károly a bonchidai templom javítási munkálatai során a kripta-bádogozással, festéssel, valamint faszobrászattal kapcsolatosan levélben értekezik Torday Mihály kolozsvári építımesterrel. A levélben gróf Bánffy Miklós, mint a munkálatok anyagi támogatója szerepel (Kós Károly levele Torday Mihálynak – In: KÓS 2003, 259). 16

EME 242

GY. DÁVID G YULA

Torday Mihály neve még egyszer merül fel a Kós-levelezésben Bánffyval kapcsolatban, ám csak az elıbbiek ismeretében sorolhatjuk a hiányos keltezéső levelet a 1930. májusiak közé.20 Biró József az 1933-as évben kezdi a bonchidai kastélyról szóló tanulmányát, illetve az ahhoz szükséges anyaggyőjtést. 1934 júliusában arról ad hírt, hogy „rengeteg felvételt csináltam”, majd 1935 elején, amikor végre megjelentetheti A bonczhidai Bánffy-kastély c. dolgozatát – elıbb az Erdélyi Múzeum oldalain, majd pár hónappal késıbb különnyomatban –, a verandáról készült illusztrációk, leírások még a szamárhátíves nyitott rács állapotát rögzítik21. Erre az idıre – 1934–35-re – tehetı egyébként Bánffy két nagysikerő rendezése a szegedi Dóm téren, s lehet, hogy itt kell megemlíteni azt is, hogy szerepe lehetett Az ember tragédiája számára Oláh Gusztáv által készített grandiózus díszletek végsı formájának kialakulásában.22 E gondolatokkal kísérve kell tudomásul vennünk azt a tényt, hogy az 1930-as évek második felében a verandát átalakították. Gróf (II) Bánffy Miklós hazatelepülése érdekében a román állampolgársági esküt 1926. július 6-án tette le, személyesen I. Ferdinand király jelenlétében, majd apja halála után (1929) tíz évnek kellett eltelnie, hogy kimondhassák házasságkötését a Nemzeti Színház ünnepelt színésznıjével, Váradi Arankával. Bánffy csak ezután szorgalmazhatta a család, felesége és lányuk, az akkor már 15-éves Katalin átköltözését Visegrádról Bonchidára. A családi emlékezet szerint a költözést elıkészítendı, Bánffy Miklós volt az, aki „újratervezte a verandát”, „hogy több helyet biztosítson [felesége Váradi Aranka] zeneszalonjának, lerombolva a nagyon csúnya öntöttvas gótikus ívet, és ablakkal zárva az erkélyt. Mintaként a szomszédos ablakokat használta, s így egy új helyiséget is kapott”.23 A Bánffy Katalin (Elisabeth lánya által tolmácsolt) emlékei nyomán felrajzolt funkcionális alaprajz a veranda két oldalára fürdıszobákat is helyez (6. tábla/1–2). 1939-re tehát valószínősíthetı, hogy befejezıdött az átalakítás (errıl tanúskodik egyebek között Biró József könyve24 is). Ha egyszerően csak funkcionalista szempontból vizsgálódnánk, egy 7 m-es fesztávú öntöttvas „mérmővel” lezárt nyílású veranda valóban nem volt alkalmas (divatos szóval élve) a téliesítésre. Szükség volt tehát a nyílások mérséklésére, s ehhez legkézenfekvıbb példát a veranda környezetének ablakai szolgáltattak25 (7. tábla/1–2). De térjünk vissza Kós Károlyhoz, ahhoz az emberhez, aki különleges fontosságot tulajdonított a precizitásnak, az ıszinteségnek, és ezt elsısorban saját magán gyakorolta. Igazolása ennek egész élete munkássága, kiterjedt levelezésében nem egyszer megfogalmazott határozott véleménye. Ezért szinte hihetetlen, hogy egy olyan fontos munkát, mint az Erdélyben egyedülálló 7 m fesztávú öntöttvas verandarács lebontása és egy többszázéves épület egész homlokzatának átépítése, ne említene, akkor, amikor viszont beszámol „az egyik bástya megdrótozásáról” és olyan belsı munkáról, mint egy „kandalló elkészítése”. Tekintsük át tehát a vele kapcsolatos adatokat: 1. Pál Balázs 1971-ben publikált26, de már a hatvanas években győjteni kezdett adatai szerint 1936–37-ben a nyugati homlokzat és az északnyugati torony restaurálása elkészült. 20

1930. 05. 17 – Kós Károly Bánffy Miklós által felhatalmazva tárgyal Torday Mihály kolozsvári építımesterrel a „Bánffy-féle dologról”. A 390. szerkesztıi megjegyzés ebbıl következtetve a bonchidai református templom restaurálási folyamatába illeszti a tárgyalás idıpontjáról értesítı levelet. Ebbıl adódhat a dátum kiegészítés is „Cluj-Kolozsvár, 19[30. május]” (Kós Károly levele Torday Mihálynak – In: KÓS 2003, 261). 21 Biró József levelezése – Zádor Annának, Szekfő Gyulának, Lyka Károlynak, Iványi Bélának – In: BIRÓ 2008. 22 Az eredeti díszlettervek Oláh Gusztáv hagyatékában, az Országos Széchenyi Könyvtárban megtalálhatók. 23 Elisabeth Jelen Salnikoff, gróf Bánffy Miklós unokája, Bánffy Katalin lánya szíves közlése. 24 Biró József 1943-ban a 109. képen a már átalakított veranda képét teszi közkincsé (BIRÓ 1997). 25 A szamárhátíves nyílású veranda elbontásával, a háromszögő oromzat, és a mögötte lévı nyeregtetı is elvesztette létjogosultságát. Az új veranda gótikus ívsoros frízzel szegett attikája mögött összegyőlt csapadékot kıbıl faragott vízköpık vezetik az épület határvonalán túlra. 26 Pál Balázs Kós Károly monográfiája a Major Máté szerkesztette Architektúra sorozatban jelent meg – PÁL 1971, 31.


243

Pál Balázsról tudni kell, hogy mint Kós unokaöccse, elsı kézbıl szerezte az adatokat, tehát azok hitelességében nem kételkedhetünk.27 Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a sztánai, 1944 ıszi romlás nyomán Kós Károly egész „múltja” megsemmisült, s amikor késıbb, különbözı kéréseknek eleget téve, számba kellett vennie építészeti munkásságát, mindig panaszkodott e „múlt” tárgyi emlékeinek hiányára.28 Ebbıl a hiányból fakadó bizonytalanságnak egyik tanúsága éppen leveleibıl rajzolódik ki, cáfolva a korábbi adatokat a bonchidai református templom restaurálásának idıpontjával kapcsolatosan. 2. A Sas Péter szerkesztette Kós-levelezésben van még egy részlet, amelyet Bonchidára vonatkoztatnak. Kós Károly Debreczeni Lászlónak, mint a Református Egyházkerület mőszaki elıadójának 1937. november 1-én ír levelet29 egy bizonyos „torony emeletenkénti megkötésérıl”, „a sisak (vagyis inkább tornác) lehorgonyzásáról”, a torony „falvastagság szélességő” (!) „betongyőrős” megerısítésérıl a „karzat-födém magasságában” és a „toronytornác alatt”, levelében említi a „tornác négy szegletét” is. A fenti munkálatokat a levélhez főzött szerkesztıi megjegyzés30 a bonchidai Bánffy-kastély nyugati homlokzatának és északnyugati tornyának restaurálási munkálataival azonosítja. Ám a fenti „tornác” nem veranda31, a falvastagság szélességő betongyőrő nem azonos a falazat feszített megvasalásával („megdrótozásával”), és karzatnak nevezett épületrészt sem azonosíthatunk a bonchidai verandával. Nagy valószínőséggel e levélben az ebben az idıben zajló ketesdi templomtorony építésérıl intézkedik az építész Kós az építésvezetı Debreczeninek.32 3. A Kós Károly mőhelye33 címő kiadványt kézbe véve okunk van feltételezni, hogy hatalmas adatgyőjtés elızte meg Anthony Gall munkáját. Bonchidára vonatkozóan megtaláljuk a Pál Balázsféle adatot, miszerint a bonchidai Bánffy-kastély nyugati homlokzatát és északnyugati tornyát helyi mesterek segítségével 1936–37 között restaurálta, kiegészítve Benkı Samu idıközben megjelent beszélgetı könyvére történı hivatkozással (a könyv tartalmát a szerzı elbeszélése szerint Kós folyamatosan ellenırizte, és egyetértése jeléül a kézirat lapjait aláírásával hitelesítette): „... megrepedt a bonchidai kastély egyik bástyája. Többen is azt tanácsolták neki, hogy a megrepedt részt le kell bontani és újra kell építeni. Hívott, nézzem meg én is. Alig jártuk körbe, már kérdezte is, hogy: na mit csináljunk? Tudja, gróf úr – válaszoltam én azon nyomban –, itt bontani egyáltalán nem szabad. Mert amit újraépítünk, az sohasem lesz olyan jó és sohasem áll össze az eredetivel [...] Drótozzuk meg [...] A falba vájatokat faragtattam a vasszálaknak, s erıs kontracsavarral jól összeszorítottuk, fájinul bevakoltuk, s kész volt. [...] Ott volt a dolgozószobája és a modern könyvtár.”34 27

Pál Balázs az, „aki az én építészeti törekvéseimet, illetve egyes tervezéseimnek […] megvalósulásában demonstrált próbálkozásaimat eleitıl kezdve megértı figyelemmel kísérte és mérlegelte.” (Kós Károly 1972. 06. 13-án kelt levele Czine Mihálynak – In: KÓS 2003, 725). „Az év [1971] elsı felében […] Pál Balázs: Kós kismonográfia szövegének korrigálásával is bajoskodtam.” (Kós Károly 1972. 01. 15-én kelt levele Féja Gézának – In: KÓS 2003, 717). 28 A Sztánán is keresztülvonuló háború következtében „építészeti tevékenységem elejétıl: 1907-tıl 1944-ig terjedı szakaszának minden dokumentációs anyaga (vázlatok, tervrajzok, mőleírások, levelezések stb.) 1944 ıszén, sztánai otthonom minden többi berendezésével, emlék- és értéktárgyaival együtt […] teljes egészében elpusztult” (Kós Károly levele Székely Zoltánnak és Kabay Gábornak – In: KÓS 2003, 803). 29 Kós Károly levele Debreczeni Lászlónak – In: KÓS 2003, 347. 30 548-as jegyzet Kós Károly Debreczeni Lászlónak 1937. november 1-én írt leveléhez – In: KÓS 2003, 347. 31 Balogh Ferenc Debreczenirıl írt könyvében a fatornyok és haranglábak leírási modelljének meghatározásakor kapjuk meg a toronytornác meghatározását. Eszerint „a nyitott kiképzéső tornác, vagy galéria a törzsoldal síkjában található […] harangházul szolgál, s benne van a harangot tartó szerkezet, a harangállás” (BALOGH 1983, 36). 32 A ketesdi templommal összeépített 30 méter magas fatornyot (egyik szélvitorláján 1796-os évszámmal) 1930ban lebontatta a falusi újításvágy, hogy kıtoronnyal helyettesítse. Ezt és a templom bıvítését Kós Károly tervei szerint 1937–1941 között készítették, a munkálatokat éppen Debreczeni László vezette. Kós Károly még 1928-ban elkészítette a bıvítés terveinek változatát, ami azonban nem valósult meg; az építkezés egy feltételezett második terv szerint készült. (vö. SZATMÁRI 2010, valamint Debreczeni László 1937 októberében és novemberében kelt naplóbejegyzéseit – In: SZATMÁRI 2005, 159). 33 GALL 2002. 34 GALL 2002, 385, hivatkozva BENKİ 1978, 136-ra. A funkciók megemlítésével Kós egyértelmően megjelöli az

EME GY. DÁVID G YULA

244

A szamárhátíves neogótikus verandarács elbontását, a nyugati homlokzat átépítését Kós Károly visszaemlékezésében tehát nem említi. Epilógus Az építési-átépítési adatokkal kapcsolatos valós vagy feltételezett híradások itt megszakadnak. A kastélyt a második világháborúban a visszavonuló hadsereg „megszállja”, a nagyteremben, szalonokban hadikórházat rendeznek be. A nyugati szárny kimarad, feltehetıleg a család által használt lakosztályok miatt. A tőz azonban, amit a szomszédos bástyában gyújtottak, ezt a részt sem kímélte. Puszta ház lett és – bár környezetében lassan megújulnak az épületszárnyak – puszta még ma is (8. tábla).

IRODALOM B. NAGY M. 1977 Stílusok, mővek, mesterek. Mővészettörténeti tanulmányok. Bukarest. BALOGH F. 1983 Debreczeni László. Bukarest. BENKİ S. 1978 A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni. Benkı Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest. BIRÓ J. 1935 A bonchidai Bánffy-kastély. ETF 75. Kolozsvár. 1997 Erdélyi kastélyok. 1943. hasonmás kiadása. Budapest. 2008 Erdély beszélı kövei (válogatta, szerkesztette Sas Péter). Kolozsvár. D-K FARKAS 1887 Bonczida. Vasárnapi Újság XXXIV, 17. sz. 280, 286. ENTZ G. A. 1978 A kolozsvári Szent Mihály templom neogótikus harangtornya. Ars Hungarica X. 2. GALL, A. 2002 Kós Károly mőhelye. Tanulmány és adattár. Budapest. GY. DÁVID GY. 2001 A bonchidai Bánffy-kastély. Kolozsvár. KÓS K. 2003 Kós Károly – Sas Péter (szerk.): Kós Károly levelezése. Budapest. PÁL B. 1971 Kós Károly. Budapest. PODMANICZKY F. 1984 Podmaniczky Frigyes – Steinert Ágota (szerk.): Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekbıl 1824-1887. Budapest. SISA J. 1989 Alois Pichl (1782–1856) építész Magyarországon. Mővészettörténeti füzetek 19. Budapest. 2007 Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora. Budapest. SZATMÁRI L. 2005 Debreczeni László Erdély vándorgrafikusa. Kolozsvár. 2010 A legmagasabb csoda: ketesdi fatorony. Hargita népe. 2010. február 12. péntek, XXI. 30. VERESS F. 1860 Album [Kolozsvár és környéke, eredeti fotóalbum a Fıvárosi Szabó Ervin Könyvtárban, Budapest]. 50. tábla. északnyugati bástyát, mint a beavatkozás helyét.


245

CAST-IRON VERANDA GRILL IN BONCHIDA (ABSTRACT) A lot of chapters of the construction history of Bánffy castle’s in Bonchida occupy prominent places among the pages of the national arts and culture history. One of them is the west side veranda as an early-romantic relic of the 19th century. The reconstruction of the west wing of the castle is linked by the literature to Antal Kagerbauer, architect-builder in Kolozsvár, despite the fact that at the moment no concrete evidence proves it, so the real construction time is also controversial. As a result of the reconstruction, the veranda was built closing the open veranda with a neo-gothic style ogee shaped tracery, which is unique with its enormous size and the complexity of the design not even in Kagebauer’s life work (who otherwise was very opened to the technical novelties of his age), nor we can find a similar example of the early usage of cast-iron in the whole Transylvanian architectural heritage. The neo-gothic veranda was transformed in the second part of the 1930’s, the cast-iron tracery was demolished and the veranda façade was closed with neo-gothic windows. The name of Károly Kós has arisen as the designer. Three fundamental questions arisen related to the veranda in Bonchida and especially to its neo-gothic grill. Who was the architect, when was it built, and what was its material. But after reviewing, one thing is sure: we have not found the certain answer to these questions. At the same time, while looking for these answers new questions are being formulated. The result of the present, almost ten-year long renovation process of the castle could reveal this secret. It is possible that by investigating the structures to be renewed, as far as possible, answers can be found concerning the veranda among the several ones originating from the troubled buildinghistory of the castle. In our study we try to investigate this issue with our own methods.

EME

EME KÓS KÁROLY IRISZ-TELEPI REFORMÁTUS TEMPLOMA

247

EGY FEL NEM FEDEZETT ALKOTÁS: KÓS KÁROLY IRISZ-TELEPI REFORMÁTUS TEMPLOMA VERESS BOGLÁRKA

K

olozsvár gyárnegyedének közelében, az Irisz-telepen, az út felé magasodó dombon emelkedik a Szent Békesség-templom1, amely nagymérető tetıszerkezetével tőnik ki a házak közül. Puritán egyszerősége miatt leginkább egy falusi házra emlékeztet. Csak az épület elé kiugratott csúcsíves oromfal, a félköríves ablakok és 1996 óta létezı huszártornya jelzik, hogy mégsem egy egyszerő házról van szó. A Deportáltak (Oaşului) úti épületet Kós Károly tervezte. Ennek azért is van jelentısége, mert a Romániához csatolt Erdély kiemelkedı építészének munkásságát a trianoni békeszerzıdést követıen sokan látták kerékbe törni, és a jelentéktelenség, önismétlés bélyegét sütötték rá. Pedig Kós Károly volt az a mővész, aki építészként képes volt ténylegesen megteremteni azt a sajátosan magyar, nemzetinek mondható stílust, amely kialakításának igénye a századfordulón kapott lángra. Ez tükrözıdik az Irisz-telepi templom épületében is: a magyar népmővészet elemeit felhasználva Kós egy tipikusan magyar, elrendezésében és megjelenésében is protestáns templomot alkotott meg. Az Irisz-telepi templom ez idáig nem képezte kutatások tárgyát. Történetét, felépülésének folyamatát, illetve mővészettörténeti leírását a levéltári kutatásaim alkalmával fellelt anyag tette lehetıvé. Segítségemre volt továbbá Anthony Gall Kós Károly mőveit összegyőjtı, a forrásokat is megjelölı adattára.2 Tárgyalásakor a legteljesebb képet a Kolozsvár-Irisz-telepi Egyházközség irattárában talált Historia domus, egy 1945-bıl származó hirdetıkönyv és az 1958 és 1969, valamint az 1970 és 1981 közötti idıszakokat felölelı presbiteri győlések jegyzıkönyvei segítségével sikerült kialakítanom. Ugyanitt találtam meg a templom alap- és tervrajzainak 1995-ben készült, sajnos rossz minıségő másolatait is. Mindezek mellett segítségemre volt még a Kolozsvár-Hídelvei Egyházközség irattárából származó presbiteri győlésekrıl hírt adó jegyzıkönyv, amely az 1946 és 1960 közötti idıszakot öleli fel. Az idık folyamán a templom neve helyének megnevezése szerint változott. Egy 1945-bıl származó hirdetıkönyvben egy, a Szentgyörgyhegy alatti úton építendı imaházat emlegetnek.3 Egy 1946-os jegyzıkönyvben a megépítendı Kajántó úti, illetve „Hála” templom elnevezésre bukkantam.4 A második világháború után a mostani Oaşului út a Deportáltak útja nevet viselte, ezért a jegyzıkönyvekben a Deportáltak útján épülı vagy lévı templomként említik. A Szent Békesség templom elnevezést az építés megkezdésekor, Bíró Mózes lelkipásztor szolgálata idején kapta a templom, ez a protestáns környezetben szokatlanul hangzó elnevezés azonban nem közismert.5 Mindezen megnevezések mellett a lakónegyed neve alapján az iriszi vagy Irisz-telepi templom megnevezés a templom egész története folyamán jelen van. Napjainkban is ezen a néven emlegetik. Kós Károly a templom terveit már 1948-ban elkészítette, kivitelezésükre azonban csak 1950 és 1957 között került sor. Túlnyomórészt a hívek adományaiból építették, ami nem biztosította azt az

1

Mivel a köztudatban az Irisz-telepi templom megnevezés él, a továbbiakban ezt a nevet fogom használni. GALL 2002. 3 A Szentgyörgyhegy alatti úton levı imaházban az istentiszteletek hirdetıkönyve. 1945. augusztus 19. KIREI. 4 PGYJH, 1946–1960. 1946. február 3. 5 Katona Zsigmond Irisz-telepi fıgondnok szóbeli közlése alapján. 2

EME 248

VERESS BOGLÁRKA

állandó pénzügyi alapot, amelyre szükség lett volna. Emiatt az építést folyton meg kellett szakítani. Így az 1957-es dátum tulajdonképpen csak hivatalosan jelenti az építkezések befejezését. Valójában a munkálatok még hosszú ideig elhúzódtak. Az Irisz-telepi templom felépítését megelızı idıkben Kolozsvárnak ebben a lakónegyedében elég nagy számban élhettek reformátusok. A századfordulón felépült a Kolozsvár-Hídelvei Egyházközség temploma az Állomás utca (Horea út) végén. Az Irisz-telepen lakó reformátusok, mivel nem volt saját templomuk vagy imaházuk, kénytelenek voltak a Hídelvei templomba járni, ami távol esett lakhelyüktıl, és kicsinek is bizonyult két gyülekezetnyi ember számára. Az általam kutatott iratokban elıször 1945-ben, a már fentebb is említett hirdetıkönyvben jelenik meg egy imaház építésének az igénye. Mint kiderül, a környékbeli reformátusok számára akkor már huzamosabb ideje vasárnap délelıttönként istentiszteleteket, délutánonként vasárnapi iskolát tartottak egy magánházban.6 Ez a megoldás kényelmetlen és bizonytalan lehetett, ezért alkalmas, esetleg már beépített telket kellett keresni imaház és iskola részére. Ez a terv valószínőleg megvalósult, az 1949-es jegyzıkönyvbıl kiderül, hogy a tanügyi hatóság – nyilván a tanügyi reform folyományaként – miniszteri rendelkezésre hivatkozva kitiltotta az istentiszteleteket a Deportáltak útja 131. szám alatt található iskola-imaházból. Ezt követıen az új templom felépüléséig az istentiszteleteket közös megegyezés alapján az unitáriusok Máramaros úti templomában tartották.7 Az imaház ügyének megoldása nem elégítette ki az igényeket, ugyanis már 1946-ban tervbe vették egy templom építését. Február 3-án beérkezett egy adomány Borbáth Samu ügyvéd, belvárosi presbiter részérıl a Kajántó úti „Hála” templom építésére.8 Egy héttel késıbb a presbitérium 1000 példányban győjtıívet adott ki a templomépítéshez szükséges pénzalap megteremtésére.9 Három év leforgása alatt összegyőlt az építés elkezdéséhez szükséges összeg. Az 1949. február 13-i jegyzıkönyvbıl az is kiderül, hogy a Deportáltak útja 101–105. számú, az egyházközség tulajdonában lévı telekre Kós Károly tervei alapján fogják a templomot felépíteni. Azt, hogy mennyire sürgetı volt a templom létrejötte, az a tény is alátámasztja, hogy a hívek az 1948-as évben már jelentıs mennyiségő építıanyagot adományoztak az építkezéshez.10 Miután az igazgatótanács a terveket megfelelınek találta és elfogadta, 1949. március elején megadta az engedélyt az építésre.11 Március végére a városi mérnöki hivataltól is sikerült két évre szóló engedélyt szerezni.12 A munkálatok vezetıje Moll Elemér mérnök,13 az építıbizottság vezetıje pedig Réman Jenı gondnok lett.14 A kımővesmunkákért Oroszhegyi György, az ácsmunkálatokért Görgényi Bálint magyarnemegyei ácsmester felelt.15 Mivel a pénz nehezen győlt, az építkezés kisebb-nagyobb megszakításokkal haladt. 1949 végén elsıként – még a templom építésének megkezdése elıtt – egy fenyı- és tölgyfából készült haranglábat emeltek a hívek adományaiból.16 Réman Jenı jelentése szerint ebbe két harang 6

A hirdetıkönyvben nem jelenik meg a ház tulajdonosának neve: „Jelentem a gyülekezetnek, hogy Isten segítségével mától kezdve minden vasárnap délelıtt 10 órakor a Szentgyörgyhegy alatt lakó híveink számára itt, a Szentgyörgyhegy alatti úton rendes istentiszteleteket tartunk ... atyánkfia házánál.” 7 PGYJH, 1946–1960. 1949. február 13. 8 PGYJH, 1946–1960. 1946. február 3. 9 PGYJH, 1946–1960. 1946. február 11. 10 PGYJH, 1946–1960. 1949. február 13. 11 László Dezsı esperesnek szóló levél, melyben az igazgatótanács megadja az engedélyt az építésre, 1949. március 3. KIREI. 12 PGYJH, 1946–1960. 1949. március 20. 13 PGYJH, 1946–1960. 1949. március 20. 14 PGYJH, 1946–1960. 1950. május 4. 15 PGYJH, 1946–1960. 1955. november 24. 16 Harangláb faanyag kimutatása. KIREI.


249

került.17 Ez az információ azonban nem egyezik a késıbbi jegyzıkönyvek utalásaival, ahol csak egy harangot emlegetnek. A tulajdonképpeni építkezés 1950-ben vette kezdetét. Az alapok már május folyamán elkészültek,18 a falak felhúzása azonban jóval több idıt vett igénybe: 1953 júliusáig az ablakok feletti betonkoszorúig épültek meg. Ezután az épület meglévı részét 80 centiméternyivel kellett kiegészíteni, hogy a tetı elkészítéséhez hozzá lehessen látni.19 Akkoriban fedıcserép a kereskedelmi forgalomban nem volt kapható, csupán hatósági igénylés és kiutalás formájában lehetett beszerezni. Az alapanyagok elıteremtésének nehézségei és a pénzalap megfogyatkozása miatt a templom fedésének elkezdésére 1953 ısze helyett csak 1955 második felében került sor.20 Réman Jenı május 29-i jelentése szerint az ácsok akkor kezdtek a tetıszerkezet elkészítéséhez. Ugyanakkor Debreczeni Lászlót kérték fel a munka felügyeletére.21 Anthony Gall megjegyzi, hogy a tetıszerkezet Debreczeni László módosításaival készült.22 Valószínő, hogy ezekre a kivitelezés során volt szükség. Végül június közepére elkészült a tetıszerkezet: „Lelkipásztor-elnök atyánkfia jelenti, hogy az elmúlt hétfın épülı Irisz-telepi új templomunk fedélzete készítése során a legmagasabb tetıgerendát felhelyezték az ácsok, s így a fedélre kitőzték a szokásos virágot.”23 Pontosan nem tudni, hogy a tetı héjazására mikor került sor. Az 1956. január 28-i jegyzıkönyv megemlíti, hogy az igazgatótanács közbenjárása útján begyőlt Szentháromság-vasárnapi perselypénzeket a templom cserepezésére fogják fordítani.24 1955. november 19-én Kós saját tervei alapján átvizsgálta az épülıfélben lévı templomot. Megelégedését fejezte ki az addig elvégzett munkával kapcsolatban, és javaslatokat tett a továbbiakra nézve. Többek között tanácsolta az épület háta mögött emelkedı domb templom elé való hordását egy mesterséges terasz kiképzése végett. Elképzelései szerint két szerpentinút vezetett volna a kaputól a templom bejáratáig, ezeket pedig különbözı dísznövények szegélyezték volna. Ez a gondolat sajnos nem valósult meg.25 A Historia domus szerint 1957. december 7-ig elkészült a templomfedél, a cementpadlózat alapzata, valamint az ajtók és az ablakok is. Ugyanakkor sor került a gázfőtés és az áram bevezetésére. A gázfőtés bevezetésére pályázatot hirdettek, melyre több ajánlat is érkezett. A Bugarin Józsefét fogadták el, aki a többi pályázóval ellentétben költségvetést is csatolt ajánlatához.26 1957. július 2-án a vakolást is elkezdték. A munkálat elvégzésére nem írtak ki pályázatot, hanem azt az egyházközség házilag, Oroszhegyi György felügyelete mellett, a hívek segítségével végezte el.27 Az egyházközség már 1956-ban megkapta az engedélyt a mérnöki hivatal részérıl a templom használatára,28 de az épület csak 1957-re került valóban használható állapotba. Felszentelésére 1957. december 7-én került sor.29 Ez a dátum azonban nem jelzi a munkálatok végét. Még hosszú idınek kellett eltelnie ahhoz, hogy az épület elnyerje ma is látható külalakját.

17

PGYJH, 1946–1960. 1949. november 20. PGYJH, 1946–1960. 1950. május 4. 19 PGYJH, 1946–1960. 1953. július 7. 20 A Historia domus szerint 1955. június 26-ig felépültek a falak, a fedélzet még nem készült el, a mennyezetet egyelıre ledeszkázták. Berendezés, főtés, világítás még nem volt, az ablakokat is bedeszkázták. 21 PGYJH, 1946–1960. 1955. május 19. 22 GALL 2002, 455. 23 PGYJH, 1946–1960. 1955. június 18. 24 PGYJH, 1946–1960. 1956. január 28. 25 PGYJH, 1946–1960. 1955. november 22. 26 PGYJH, 1946–1960. 1957. szeptember 12. 27 PGYJH, 1946–1960. 1957. július 12. 28 PGYJH, 1946–1960. 1956. június 24. 29 HD. 18

EME 250

VERESS BOGLÁRKA

A templom felépülése után megjelent az igény az önálló egyházközséggé való szervezıdésre. Több mint 500 választó egyháztag aláírása alapján 1958. április 1-jétıl az egyházközség önálló életet élt.30 Önállósulásuk újabb kiadásokat vont maga után. Többek között tervbe vették egy lelkészi és kántori lakás építését, melyeknek megvalósítása nagy költségekkel járt. Az önállóvá válás folytán a Hídelvei Egyházközségnek is adósaivá váltak. Még az építkezések megkezdése elıtt a Hídelvei Egyházközség eladta a kerekdombi Partizán utca 62. szám alatt található telkét, és az így befolyt összeget az új templom építésére fordította. Közben tervbe vették egy másik templom építését a kerekdombi gyülekezetrész számára, ezért az Irisz-telepi Egyházközségnek az említett telek árát vissza kellett fizetnie.31 Az újabb kiadások törlesztése miatt a templom befejezése még évekig elhúzódott. Kós Károly 1958 októberére elkészítette a templom udvarának és kerítésének terveit. Kivitelezésük azonban túl sokba került, így a presbitérium a papilak felépítését tartotta elsıdleges feladatnak. Új kerítés helyett a régi, rossz állapotban lévı megjavítását tőzték ki célul.32 Végül csak 1977-ben került sor a ma is látható kerítés elkészítésére, de már nem Kós tervei szerint. 33 1959 folyamán a templom tetejére felkerült a villámhárító, novemberre pedig elkészült az esıcsatorna is. Ez utóbbi elkészítésére Czégeni Ferenc bádogos júliusban adott be ajánlatot.34 Mivel a továbbiakban nem történik utalás a csatornára vonatkozólag, feltételezhetı, hogy a munkálatokat az említett mester végezhette. A következı két évben a hívek adományaiból, mozaik-kocka kıbıl, illetve fából elkészült a templom és a portikusz padlózata.35 Szintén 1961-ben Réman Jenı presbiter és nyugalmazott öntımester bejelentése nyomán felvetıdött egy nagyobb harang készítésének a kérdése. Az öntımester felajánlotta, hogy az 1921-bıl származó kis harang anyagát felhasználva, a hívek hozzájárulásával, nagyobb harangot önt.36 Az új, 186 kg-os harang 1962 tavaszára készült el.37 1962 és 1970 között sor került a padlózat padok alatti részének ledeszkázására és a karzatok befejezésére. 1966-ban a templom külsı falait, 1968 nyarán a belsıt meszelték ki. Közben be is bútorozták a templomot. 1969-ben a hívek kalotaszegi varrottasokat adományoztak a szószék, a papiszék, az úrasztala és a karzat díszítésére.38 1974-ben az Esperesi Hivatal tőzrendészeti rendelkezése alapján felvetıdött a templom három vaskályhájának terrakotta kályhákra való kicserélése. A presbitérium fel is hatalmazta az elnökséget,39 de a cserére nem került sor. A templomot 2009-es renoválásáig három gázzal mőködı vaskályha főtötte, majd a felújításokat követıen főtıtesteket helyeztek el az épületben. Az orgonát 1975-ben vásárolta az egyházközség. A presbitérium anyagi okokból nem támogatta az orgona vásárlásának ötletét, azonban az egyházközség közgyőlése engedélyt adott rá. Mivel az eladó falusi orgonák nem bizonyultak megfelelınek, a kolozsvári Groza Péter utcai zeneüzletbıl vásároltak meg egy keletnémet gyártású elektromos orgonát.40 1980. július 6-án Téglás Albert gondnok jelentést tett a harangláb rossz állapotáról, és javasolta annak megjavítását. A presbitérium többsége viszont a korábbi elképzelésekre hivatkozva41 a 30

PGYJI, 1958–1969. 1958. március 23. PGYJI, 1958–1969. 1959. október 13. 32 PGYJI, 1958–1969. 1958. október 25. 33 PGYJI, 1970–1981. 1977. december 30. 34 PGYJI, 1958–1969. 1959. július 12. 35 HD, KIREI. 36 PGYJI, 1958–1969. 1961. október 29. 37 HD. 38 HD. 39 PGYJI, 1970–1981. 1974. augusztus 4. 40 PGYJI, 1970–1981. 1975. június 1. 41 Már Kós Károly 1955. november 19-i látogatásakor felmerült egy torony építésének az ötlete, amit ı maga is helyeselt, sıt erre vonatkozólag egy tervet is készített, melynek másolata megtalálható a Kolozsvár-Irisz-telepi 31


251

harangláb javítása helyett egy torony építését javasolta. Az egyházkerület mérnöke felülvizsgálta a problémát, majd a megyei fımérnök véleményét is kikérte. A megbeszéléseket követıen az egyházkerület igazgatótanácsa nemleges választ küldött a toronyépítést illetıen, és javasolta a harangláb renoválását.42 Végül az 1990-es évek közepén mégis sor került egy huszártorony megépítésére. A Kolozsvár-Irisz-telepi Református Egyházközség irattárában található tervrajzok szerint egy O. Rusu nevő kolozsvári mérnök munkájáról van szó. Feltételezésem szerint a mérnök tervei Kós korábbi munkáján alapulnak, a két terv ugyanis szinte a megtévesztésig hasonlít egymásra. A huszártorony elkészültekor a haranglábat lebontották.43 Kós Károly a presbitérium felkérésére 1959-ben elkészítette a parókia tervvázlatait is. A presbitérium 1959. november 15-én tartott győlésében a két terv közül a másodikat választotta, és bizonyos változtatások kikötésével felkérte Kóst a végleges tervek elkészítésére. Anthony Gall 1960-ra teszi a tervek elkészültét,44 hollétüket viszont ı sem ismerte. Mindenesetre a templom történetének rövid román nyelvő leírásából45 kiderül, hogy a parókia 1970-ben épült, Nagy Lajos tervei alapján. Tehát Kós tervei nem kerültek kivitelezésre, és semmilyen adat nem áll rendelkezésre velük kapcsolatban. Az Irisz-telepi templom a mostani Oaşului út mentén, a 109–111. szám alatt helyezkedik el. Az út fölé magasodó dombon álló épülethez fák és bokrok által szegélyezett lépcsıs ösvény vezet. A téglalap alaprajzú templom elrendezése nyugat–kelet irányú, a déli oldalon hatalmas, négyszög alaprajzú portikusz határozza meg a fıhomlokzat helyét. Kós erre a térformára határozott tagolású, szimmetrikus tömeget épített, melyet nagymérető, az épület egészét uraló kontyolt nyeregtetı fed. A homlokzatok egyszerő fehér síkját vízvetıkkel ellátott támpillérek és félköríves ablakok tagolják. A fıhomlokzat meghatározó elemét, a középen elhelyezkedı portikuszt két-két pár pillér fogja közre. A hátsó homlokzat támaszául hat pillér szolgál. A középsı kettı egy kis rizalitot határoz meg. A fıhomlokzaton négy nagymérető félköríves záródású ablak jelenik meg; mindegyikük egyegy pillérek által határolt falmezıben. A nyeregtetıs portikusz támpillérek révén is megnövelt homlokzatának meghatározó eleme az épület bejárata. Fölötte két masszív tartógerendán nyugvó, cseréppel fedett védtetı helyezkedik el. Az egyenes záródású, kétszárnyú kapu46 díszét a kovácsoltvas kilincs és sarkok képezik. A bejárat felett három kisebb, félköríves ablak szolgálja az orgonakarzat világítását. Az oromzat alatt elhelyezkedı körablak a középkori templomok rozettáinak rendkívül leegyszerősített újrafogalmazása. A portikusz tömbjének nyugati oldalát háromszög alakzatban elhelyezett félköríves ablakok törik át, kettı a földszinti, egy pedig az emeleti részen. A keleti oldal megvilágítását az emeleti részen egy kis ablak biztosítja. A nyugati oldalhomlokzat nagy sík felületét egy, a fıbejáratéhoz hasonló védtetıvel ellátott ajtó töri meg. A fıkapuhoz képest különbség csak abban mutatkozik, hogy itt az ajtószárnyak felsı részén egy-egy négyzet alakú, sárga üvegő ablak kapott helyet. A védtetı felett öt kismérető ablak tagolja a homlokzatot. Hasonló ablaksor töri át a keleti oldalhomlokzat síkját is. A hátsó homlokzaton három nagymérető, illetve két kisebb, egymás felett elhelyezkedı félköríves záródású ablakot helyezett el a tervezı. Az ablaktalan rizalit a belsıben a szószék számára kialakított falfülkének felel meg. Református Egyházközség irattárában. Debreczeni László ide vonatkozó rajzai szintén megvannak az említett irattárban. 42 PGYJI, 1970–1981. 1981. május 10. 43 Víg Lajos Irisz-telepi lakos szóbeli közlése alapján. 44 GALL 2002, 486. 45 Istoricul bisericii reformate din Cluj – Iris, KIREI. 46 1955. november 19-i látogatásakor Kós nemtetszését fejezte ki az ajtó kiképzése láttán, ugyanis ı a templomra egy félköríves, bélletes kapuzatot képzelt. Az általam használt forrásanyagból nem derült ki a terv megváltoztatásának oka, azonban feltételezem, hogy az eredeti tervet túl drágának tarthatták, és ezért nem került kivitelezésre.

EME 252

VERESS BOGLÁRKA

Az épület külsejének legmeghatározóbb eleme a templomteret fedı, magas, tagolatlan, vörös cserepes kontyolt nyeregtetı. A portikusz fedésekor is a nyeregtetıs megoldást alkalmazták. Késıbb a négy fiatornyos, kalotaszegi ihletéső, fa szerkezető, zsindelyezett huszártornyot erre helyezték. A torony csúcsára az éberség jelképeként egy kakas került. A fıbejáraton belépve a portikusz fehér falú egyszerő terében találja magát a látogató. Nyugati oldalának két ablaka nemcsak fényforrás, hanem oldja a belsı tér egyhangúságát. Az alacsony síkmennyezetet világosbarnára mázolt lécek osztják kazettákra. Közepén kovácsoltvas kerettel ellátott, növényi ornamentikával díszített, fehér tejüveges csillár függ. A portikusz terébıl egyszerő falépcsı vezet az orgonakarzatra, melynek famennyezetét masszív gerendák hordják. A fény öt kismérető ablakon keresztül jut be a helyiségbe, és teszi azt szinte vakítóan világossá. A berendezést néhány lóca, szék és az orgona képezi. Az orgonakarzatról egy létraszerő lépcsı vezet a portikusz padlásterébe, illetve a huszártoronyba. A portikuszból egy kivitelezésében a fıbejáratéval tökéletesen egyezı ajtón át lehet a templomhajóba jutni. A belsı fehérre meszelt nagy felületeit csak az ablaknyílások ellenpontozzák. A teret a hatalmas tetıszerkezet uralja. A hálószerő szerkezet masszív tartógerendákra támaszkodik, melyek az ıket tartó kıpillérekkel együtt a tagolóelemek szerepét is betöltik. A gerendák vésett díszítései a népi fafaragványok formakincsébıl eredeztethetık. Az eredeti elképzelések szerint a belsı lefedését festett kazettás mennyezet szolgálta volna,47 de végül ez nem valósult meg. A keleti fal mentén húzódó karzatra fából készült lépcsı vezet. Egyszerő deszkakorlátját a népi motívumvilágból átvett, sorozatosan ismétlıdı mértani alakzatokkal díszítették. A karzatmellvédet falemezek fedik, melyeknek mindenikére piros keretbe foglalva fehér színnel bibliai idézeteket festettek. A tartóelemül szolgáló faoszlopok a karzat négy sarkán, illetve középrészén helyezkednek el. Törzsükön a székely kopjafákról ismert mértani idomok jelennek meg, míg a tulipán formáját idézı fejezeteket egy-egy körbe foglalt csillag díszíti. A szószék kialakítása eltér a hagyományos formáktól. A papiszéket és a szószéket egy bútordarabbá olvasztották össze. Az alacsonyan elhelyezett szószékkosár csak enyhén emelkedik ki a mellvéd síkjából. Tulajdonképpen egy modern bútordarabról van szó, amelyet a karzat mellvédjén is alkalmazott lemezekkel fedtek. Egyszerő síkjait piros szegélyő, négyszögő keretbe foglalt, geometrikus virágminták, valamint ugyanilyen kereteléső bibliai idézetek teszik színesebbé. Peremét kalotaszegi varrottasok borítják. A szószékkel szemben, az ajtó felett elhelyezkedı orgonakarzat kialakításában hasonló megoldásokat követtek. Középsı, kissé elıreugró részén piros és kék színő betőkkel írt bibliai idézet áll, alatta pedig egy kék mezıbe pirossal festett keresztény jelkép, a krisztogram48 kapott helyet. A karzat mellvédjének két szélét szintén írásos varrottasok fedik. A padok egyszerő, dísztelen, világosdrapp színőre mázolt bútordarabok. Elrendezésükben a falusi templomok mintáját követték. A teret a hátsó fal középsı részén létrehozott fülkében elhelyezett szószék és úrasztala osztja két egyenlı részre. A padokat ezek köré, négy csoportba rendezték, így határozva meg a különbözı nemek és korosztályok ülıhelyeit. A templom további berendezési tárgyai a népi varrottassal borított úrasztala, a három vaskályha, egy korona alakú kovácsoltvas csillár és a népi motívumok felhasználásával készült faragott székek. A hetvenkét darab tölgyfa széket Debreczeni László tervei alapján Kiss Kálmán

47

A fıbejárat felett látható három ablak kivitelezésére csak azután került sor, hogy Kós Károly 1955. november 19-i látogatásakor kijelentette, hogy azoknak mindenképpen meg kell valósulniuk, ugyanis fontos szerepet játszanak a majdani kazetták megvilágításában. 48 Krisztus görög nevének kezdıbetőibıl, az X-bıl és a P-bıl összetevıdı jelkép.


253

helybeli mester készítette.49 Megemlítendı még, hogy a falakat az ajtók magasságáig faburkolattal látták el, ezt is keretbe foglalt bibliai idézetek díszítik. A templomot 2009 nyarán renoválták. A felújítás folyamán a melegítést biztosító vaskályhákat eltávolították, és központi főtést vezettek be, az eredeti ablakokat pedig hıszigetelı nyílászárókra cserélték. Ezek a hívek és a lelkész nagyobb kényelmét biztosító módosítások súlyos sebeket ejtettek a templom arculatán. A Kós Károly tervezte eredeti nyílászárók hozzájárultak a templom magasztos, sajátos hangulatának megteremtéséhez. Ezzel szemben a modern nyílászárók megtörik annak jellegzetességét. * A 19. század második felében, a kiegyezést követıen, Magyarország dinamikus gazdasági és társadalmi fejlıdése jelentékeny városiasodást vont maga után. Ez a jelenség újfajta igényeket hozott magával, melyek újabb épülettípusok, ezeknek megfelelı típusformák és technikai-technológiai feltételek megjelenéséhez vezettek. Mindezek következtében a mővészi formavilág lényegesen kibıvült. A városiasodással párhuzamosan egy másik elgondolás is jelentkezett, melyben a helyi stílustörekvések játszottak fı szerepet. Kezdetben a cél a császári építészettel, azaz a neobarokkal és az idegen formákkal való szembehelyezkedés, a nemzeti öntudat kifejezésre juttatása volt. Késıbb a kor emberének igényeit kielégítı, kényelmes, olcsó és egyben sajátos, nemzeti jelleget sugárzó épületforma megteremtésére való törekvés került a középpontba. Ezt többen a népi mővészet és építészet felhasználásával vélték megvalósíthatónak, ki-ki a maga módján. Ez utóbbi törekvésnek egyik kiemelkedı képviselıje volt Kós Károly. A József Mőegyetem építészmérnöki karán 1907-ben végzett „Fiatalok”50 csoportjának vezetı egyéniségeként olyan stílust és építészetet teremtett, amely valóban magyarnak mondható. Építészeti koncepciójának három eredıje van: a) a ruskini, morrisi eszmék és a finn példa; b) a magyar nép mővészetének és építészetének világa; c) a századforduló szecessziójának törekvései. Az angol Arts and Crafts mozgalom és annak John Ruskin által megalapozott, William Morris által pedig gyakorlatba ültetett elméletei már az 1850-es években Európa-szerte és Magyarországon is ismertek voltak. A „Fiatalok” még egyetemi tanulmányaik alatt különbözı szaklapokból és folyóiratokból szereztek tudomást ezekrıl az irányzatokról, melyek különösen Kós építészeti szemléletére gyakoroltak nagy hatást. John Ruskin (1819–1900) Angliában a 19. század közepén létrejött preraffaelita51 mozgalom egyik támogatójaként és teoretikusaként vált ismertté. A csoport célja az akadémikus természetutánzással szemben a középkor mővészetének népszerősítése volt. Ruskin úgy gondolta, hogy a középkor volt az utolsó idıszak, amikor az egyszerő ember, a céhek révén, nem volt elzárva a mővészettıl, hanem maga mővelte azt, ezáltal olyan alkotásokat teremtve, melyek az ı igényeinek feleltek meg. Ugyanakkor ez volt az a kor, amikor az ember még közel állt a természethez, amely mővészete forrását is jelentette. És ez volt az igazság kora is, amikor az építészetben felhasznált anyagokat nem festették le, és nem másították meg az értékesség illúzióját keltve, hanem meghagyták azokat a maguk természetes mivoltában.

49

Istoricul bisericii din Cluj – Iris, KIREI. A „Fiatalok” elnevezés a 20. század elején induló fiatal építészeknek azt a csoportját jelöli, akik a budapesti József Mőegyetemrıl kikerülve, 1908 körül kezdték pályafutásukat. Nem tömörültek szervezett csoportba, egységes építészeti szemléletük kötötte össze ıket. A megnevezést Czakó Elemér a Magyar Iparmővészetben megjelent Fiatal építészek címő cikke alapján ragasztotta rájuk az utókor. A cikk 1907-ben, a Mőegyetemen rendezett közös kiállításuk anyagát mutatja be, mely kiállítás – akaratlanul is – a magyar nemzeti építészetért folytatott küzdelem utolsó szakaszának nyitánya lett. 51 A csoport Pre-Raphalitae Brotherhood elnevezésébıl származó kifejezés. 50

EME 254

VERESS BOGLÁRKA

William Morris (1834–1896) Ruskin nyomdokain elindulva továbbgondolta és gyakorlatba ültette a már meglévı elveket. Szerinte a gyáripar gyors ütemő fejlıdésének következtében az elembertelenedett világból kiveszett a mővészet. Ezért azt vissza kell adni az embernek, mégpedig úgy, hogy olyan otthont kell építeni neki, melyet sajátjának érez. S hogy abban valóban otthon is érezhesse magát, mintáért a helyi szokásokhoz, tradíciókhoz kell fordulni. Elképzelése itt kapcsolódott a Ruskinéhoz, ugyanis ezt a mintát a népi építészetben vélte felfedezni, melynek forrását a középkori építészet jelentette. Elméletének gyakorlatba ültetéséhez Philip Webb (1831–1915) segítette hozzá, aki 1859-ben megtervezte számára a Bexley Heath-i Vörös Házat. Az épület úgy nézett ki, mint egy sok periódusban épült lakóház, amely nélkülözött mindenféle fölösleges díszítést. Ennek ellenére az eredmény egy kívül-belül teljes összhangban álló, korszerő és mégis festıi épület lett, melyben a tervezınek sikerült megvalósítani elsıdleges célját: a használhatóság és a kényelem megteremtését. Morris a házat saját készítéső bútorokkal rendezte be. Ez a gyakorlat késıbb nagy hatással volt Kósra, aki követendı példaként tekintett rá. A finnek mővészetére belga, svéd, illetve orosz közvetítéssel szintén befolyást gyakoroltak az angol eszmék. Esetükben azonban nem ez volt a legmeghatározóbb. A 19. század közepén az orosz fennhatóság alatt álló finn nagyhercegségben a Kalevala felfedezését követıen erısödtek fel a nemzeti törekvések. Az önazonosság kézzelfogható bizonyítása csak egy úton volt lehetséges: egy saját, nemzeti mővészet megteremtésével. Ezt az idıszakot a mővészet minden ágában a helyi és népi hagyomány felé fordulás jellemezte. Az 1900-as párizsi világkiállításon felállított pavilonjukkal a finnek nagy feltőnést keltettek. A Herman Gesellius, Armas Lindgren, Eliel Saarinen trió által tervezett, kívül középkori formákra utaló, belül pedig a régi finn építészeti hagyományokat felidézı épület sokak csodálatát kiváltotta. A belsı kiképzést és a berendezést Akseli Gallen-Kallela tervezte, mint ahogy a boltozatok festményei is az ı munkái voltak. A finn–magyar barátság kialakulása nyomán a finnek törekvései nagy befolyást gyakoroltak a magyar kultúrára. A nemzeti törekvések hatása néhány évvel a finnek világkiállításon elért sikere után Kós Károly és a „Fiatalok” mővészetében nyilatkozott meg. A magyar népi mővészet és építészet világa a fentebb vázolt hatások révén lett Kós mővészetének alapvetı forrása. Mindezen hatások mellett koncepciójának kialakításához a kalotaszegi és székely falvakban tett tanulmányútjain szerzett személyes tapasztalatai segítették hozzá. Meglátása szerint Erdély különbözı kultúrák találkozásának a színhelye. Az itt keveredı népek egymásra hatásának következtében egy sajátos, egyéni és utánozhatatlan népi kultúra alakult ki, amelynek hagyományai a középkorig vezethetık vissza. Mővészetében ezt a kultúrát vette alapul, melynek maradványait Kalotaszeg és a székelység építészetében vélte felfedezni. Erdély népének mővészetérıl címő írásában, 1909-ben A Ház címő folyóiratban ezt írja: „Egészséges csak az a mővészi irányunk lehet, amelyik a meglevı alapokra támaszkodva halad tovább. Népünk stílusa alapjául a középkorit választotta, és ezt máig sem hagyta el, tehát ez megfelelt neki, és amint látjuk, tudta ezt magáévá tenni, tudta ezt viszonyaihoz, életmódjához hozzáformálni, tudta magyarrá alakítani. Konstruktív népmővészetünk alapja a középkor mővészete; nemzeti mővészetünk alapja csak a népmővészet lehet.”52 A századforduló törekvései egy új, korszerő, de ugyanakkor sajátosan nemzeti mővészet létrehozásának igényében nyilvánultak meg. Kós számára ezek a törekvések jelentették a kiindulópontot. Az újonnan megjelent igények, valamint az új formák és technikai-technológiai feltételek szabadsága hozzásegítették elképzelései akadálymentes megvalósításához. Az új eszmék felé nyitott társadalom szívesen fogadta alkotásait, és elismerte azok értékét.

52

Idézi: KATHY 1985, 113.


255

Hogyan nyilvánulnak meg ezek a hatások Kós építészetének formavilágában? Mővészete középpontjában az ember áll. Alkotásaiban az ember alapvetı igényeinek, kényelmének kielégítésére, az otthonos hangulat megteremtésére törekszik, épületei pedig emberi léptékőek. A természetbıl indul ki, épületei anyagát is innen választja, meghagyva azokat természetes mivoltukban. Az épületeket funkciójuknak megfelelıen úgy helyezi el, hogy azok összhangban legyenek környezetükkel. A zárt alaprajzi formákat helyezi elıtérbe, a tér tökéletes kihasználására törekedve. A szerkezeti megoldásokat a népi építészeti hagyományokból meríti, és úgy tekint rájuk mint a forma elsıdleges meghatározóira. Díszítést csak ott használ, ahol azt a szerkezet feltétlenül megkívánja. Díszítımotívumait is a népi formavilágból kölcsönzi. Ugyanígy lemond a színezésrıl az építıanyagok természetes színének érvényesítése érdekében. Épületeit általában a nagy, meszelt falfelületek jellemzik, melyeket az aszimmetrikusan elhelyezett nyílászárók tesznek ritmusossá. A tetıformákat szintén kalotaszegi minták szolgáltatják: következetesen alkalmazza a magastetıt, amely az erdélyi éghajlati viszonyokhoz igazodik, tehát némi nagyvonalúsággal nemzeti sajátosságként értelmezhetı. Elhagyja a homlokzatlezárást és a pártázatot, helyettük párkányt, illetve ereszt alkalmaz. Épületeinek fontos és elmaradhatatlan eleme a tornác vagy veranda, amely a külsı és belsı tér, a természetes és mesterséges környezet közötti átmenetet jeleníti meg. Egyesek Kós Károly építészeti munkássága utolsó jelentıs eredményének a kolozsvári, 1913ban megépült Kakasos-templomot tartják. Arra hivatkozva, hogy az elsı világháború derékba törte Kós építészeti pályafutását, 1919 után csak politikai és írói munkásságát tartják kiemelkedınek. Ezzel a felfogással semmiképpen nem érthetek egyet, ugyanis Kós maga is elsısorban építésznek vallotta magát. Az elsı világháborút követıen a Romániához csatolt Erdélybe költözött, ahol nem juthatott olyan látványos megrendelésekhez, mint amilyeneket a Monarchia biztosított számára. Ennek ellenére a református egyház megrendelései mellett számos lakóházat és gazdasági, illetve mezıgazdasági épületet tervezett. Megrendelıi egyszerő falusi vagy a dolgozó nép körébıl származó emberek voltak. Számukra készített épületei révén Kósnak sikerült megvalósítania azt, amit rajta kívül senkinek: a mővészetet bevitte az egyszerő ember otthonába. E mellett az igencsak kiemelendı ok mellett munkáinak nagy száma miatt sem szabad építészeti pályafutásában jelentéktelennek nyilvánítani a világháborút követı idıszakot. Az Irisz-telepi templomra pedig ugyanvalóst nem nyomható rá a jelentéktelenség bélyege, mivel Kós Károly ezzel a templommal – és szintén 1948-ban tervezett siklódi társával – kívánta megteremteni a korszerő református templom prototípusát. Ezzel választ adott a már a századfordulón felmerült kérdésre, melynek tárgya a korszerő református építészet megteremtése volt. Kós a református templom számára legmegfelelıbbnek az egyszerő, tagolatlan tér alkalmazását találta, ezért a téglalap alaprajzot használta. Ez az elrendezési forma ellentétben áll korábbi templomalaprajzaival, ahol a lineáris elrendezést részesítette elınyben. A tagolatlan tér révén lehetségessé vált a szószéknek a hátsó hosszfal mentén, középen való elhelyezése, ami az igehirdetés elengedhetetlen követelménye. A templomteret tulajdonképpen a szószék osztja két egyenlı részre, ennek két oldalán helyezkednek el a padsorok és a karzat. Az orgonakarzat a szószékkel szemben, a fıbejárat felett található. A bútorzat ilyenszerő elrendezésével megvalósult a református istentiszteletek alapvetı követelménye: a lelkész hangja mindenkihez ugyanolyan erıvel jut el, miközben a karzaton ülı kántorral is fenn tudja tartani az éneklés menetének zökkenımentes irányításához feltétlenül szükséges kapcsolatot. A templombelsı egyszerősége és tiszta fehérsége szintén a református hit által megkövetelt puritán jelleget tükrözi. Kós korábbi templomaival ellentétben az Irisz-telepi templom belseje meglepıen levegıs és világos (még a tornác szimbolikus szerepét betöltı portikuszt is két kis ablak világítja meg).

EME 256

VERESS BOGLÁRKA

Lényeges megemlíteni, hogy a templombelsıbe eredetileg festett kazettás mennyezetet terveztek, ami végül – valószínőleg a korlátozott anyagi lehetıségek miatt – nem készült el. Ha elkészül a mennyezet, ez tovább erısítette volna a templom református jellegét. Kós az épület tervezésekor körültekintıen vette figyelembe a táji adottságokat: a falusias jegyeket tükrözı lakónegyed számára legkézenfekvıbbnek egy falusias jellegő templom ígérkezett. A magastetı, a templom épületétıl külön álló harangláb, az egyszerő, fehér falsíkok, a félköríves, román stílusra emlékeztetı ablakok a falusi templomok hangulatát idézik. Kósnak az idilli faluról alkotott elképzeléseiben a templomnak a helység egy kiemelkedı pontján kell elhelyezkednie, hogy onnan uralja a környéket, és pontosan emiatt az épületnek tükröznie kell a táj lakosságának önazonosságát. Ezért helyezte a templomot az út felett magasodó dombra, hogy kitőnjön az ıt körülvevı házak közül. Puritán jellege pedig már messzirıl jelzi, hogy a környéken lakók hitvallásának megfelelıen: protestáns templomról van szó. A Kós Károly tervezte templomok hangulatában általában egyfajta vallási miszticizmus fedezhetı fel, amelyek pihenésre, az evilágitól való elszakadásra, lelki felfrissülésre, imádkozásra késztetik a híveket. Ez azonban nem mondható el az Irisz-telepi templomról. A falusias környezetben elhelyezett templom nagymérető ablakainak közvetítésével szoros kapcsolatban marad a környezı természeti tájjal, nem határolódik el élesen tıle. Egy sötét, rideg, monumentális templom ijesztı és idegen lenne a környék lakosai számára, ugyanis elszakítaná ıket attól a tájtól, amelyben dolgoznak, élnek, otthonosan mozognak. A templom fehérre meszelt falaival, nagymérető ablakaival, puritán, falusias jellegével a nyíltságot, szabadságot, elfogadást hirdeti, ahova az emberek nem annyira megpihenni, mint inkább igét hallgatni és egyfajta társasági életet élni térnek be. A külsı és belsı világ között mégis létezik egy halvány átmenet, amelyet a portikusz jelez, de ez világos lévén, nem határolja élesen el a kettıt. A belsıt is otthonos, barátságos légkör jellemzi, melyet a templom emberi léptéke, a világosság, a falusias jelleg, illetve az egyszerő, de tetszetıs berendezés tesz lehetıvé. Az Irisz-telepi templom épületén világosan kirajzolódnak mindazon elgondolások és tapasztalatok, melyek Kós Károly építészeti munkásságát jellemezték. Pályája vége felé közeledve Kós egy olyan alkotást hozott létre, melyben letisztult formában jutott kifejezésre és összegzıdött az a koncepció, melyet egész életében vallott és támogatott. Ezért érdemel kiemelt figyelmet ez a templom.

IRODALOM BEREY K. 1978 Népies törekvések és a népi építészet kutatása a század elsı felének magyar építészetében. Ethnographia, 1978/3. 434–453. DEBRECZENI L. 2005 Kós Károly, az építımővész. In: Sas Péter (szerk.): Toronyvigyázó. Debreczeni László mőhelye. Budapest, 187–195. GALL, A. 2002 Kós Károly mőhelye. Budapest. GERLE J. 2000 Századfordulós stílusirányzatok. In: Sisa József – Wiebenson, Dora: Magyarország építészetének története. Budapest, 249–273. GERLE J. – KOVÁCS A. – MAKOVECZ I. 1990 A századforduló magyar építészete. Budapest. HD Historia domus. Adatok a Kolozsvár-Irisz-telepi Református Egyházközség történetéhez. KIREI.


JÁNSZKY B. 1929 A magyar formatörekvések története építészetünkben 1894–1914. Budapest. KATHY I. 1961 Népi és hagyomány. Magyar Építımővészet, 1961/1. 34–38. 1985 Kós Károly centenáriumára. Budapest. KHREI Kolozsvár-Hídelvei Református Egyházközség irattára. KIREI Kolozsvár-Irisz-telepi Református Egyházközség irattára. KOCZOGH Á. 1977 Kós Károly templomai és vallomásai. Confessio, 1977/2, 236–244. KÓS K. 1934 Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Kolozsvár. 1983a Erdélyország népének építése. In: Sas Péter (szerk.): Kós Károly „Kıbıl, fából házat… igékbıl várat” (In memoriam Kós Károly 1883–1983). Budapest, 17–35. 1983b Nemzeti mővészet. In: Sas Péter (szerk.): Nem spekuláltam, éltem… Válogatás Kós Károly írásaiból. Budapest, 9–28. 1991 Életrajz. Budapest–Bukarest. 2004 Guild of Handicraft. In: Sas Péter (szerk.): Kós Károly mővészete. H.n., 7–17. KOVÁTS J. I. (szerk.) 1942 Magyar református templomok I–II. Budapest. MAROSI E. 1975 Magyar falusi templomok. Budapest. NAGY E. 1995 Az építı Kós Károly. Budapest–Kolozsvár. PÁL B. 1971 Kós Károly. Budapest. PGYJH 1946–1960. Presbiteri győlések jegyzıkönyve, 1946–1960. KHREI. PGYJI 1958–1969. Presbiteri győlések jegyzıkönyve. 1958. III. 23.–1969. XII. 31. KIREI. PGYJI 1970–1981. Presbiteri győlések jegyzıkönyve. 1970–1981. KIREI. SAS P. (szerk.) 2003 Kós Károly levelezése. Budapest. SINKÓ K. 2004 Viták a nemzeti ornamentika körül 1873–1907 között. In: Romantikus kastély. Tanulmányok Komárik Dénes tiszteletére. Budapest, 399–425. SZİNYI O. 1934 Régi magyar templomok. Budapest.

257

EME VERESS BOGLÁRKA

258

AN UNREVEALED CREATION: THE IRIS QUARTER CHURCH (ABSTRACT) Near the industrial area of Kolozsvár (Cluj-Napoca), within the “Iris” quarter, on the hill near “Deportáltak” (Oaşului) street stands the “Szent Békesség” (Holy Peacefulness) church, also known more commonly as the “Iris quarter church”. The church was planned by Károly Kós in 1948 and was finally erected between 1950 and 1957. This building is worthy of attention because of several reasons and has yet to become the object of any research. Due to this, my study focuses on the reconstruction of its history and building process with as much detail as possible, based on the materials uncovered during my earlier archives research. As a result of the description of the building’s architectural style, I have placed it within the frames of Károly Kós’s vision of architecture. The church building clearly shows the features of the vision and experiences that were so characteristic of Károly Kós architectural designs. Aproaching the end of his career, Kós created something in which he expressed the concepts which he had admitted and supported his entire life, this time brought together in a pure crystallized form. Offering to answer a question that has stood since the turn of the century, question focusing on the genesis of contemporary reformed architecture, with this building Kós created the prototype of the contemporary reformed church.

EME FERENCZ ANDRÁS PLÉBÁNOS EGYHÁZMŐVÉSZETI MUNKÁSSÁGA

259

FERENCZ ANDRÁS (1904–1987) PLÉBÁNOS EGYHÁZMŐVÉSZETI MUNKÁSSÁGA BARABÁS KISANNA

F

erencz András 1904. október 13-án született Hatolykán. Elemi és középiskolai tanulmányait Gyergyószentmiklóson végezte. 1927-tıl a gyulafehérvári papneveldében tanult. Pappá szentelése (1931. június 28.) után Gelencén, Ditróban, Marosvásárhelyen és a kolozsvári Szent Mihály-plébánián volt káplán. 1937-tıl Magyarfenesen szolgált, majd 1946-ban átvette a kerelıszentpáli egyházközség vezetését.1 1975-ben, lemondásakor, a plébánia általa vezetett Historia domusának végéhez Utószó címmel egy jegyzéket2 illesztett, melyben az erdélyi római katolikus templomokhoz és egyházmővészeti alkotásokhoz kapcsolódó tevékenységérıl számolt be. Ez a jegyzék képezi közlésünk tárgyát. Teológiai tanulmányait megelızıen Ferencz András iparostanonc volt Sándor István gyergyószentmiklósi festımester mőhelyében. Papnövendékként gróf Majláth Gusztáv Károly püspök karolta fel. Neki köszönhetıen jutott el Olaszországba, ahol késıbb, az 1930-as években a firenzei Bianchi cégnél szerzett restaurátori ismereteket. Az 1950-es évek végétıl kibontakozó tevékenysége, melyet az Utószó kronologikus sorrendben ismertet, igen széles skálán mozgott. Római katolikus templomok belsı díszítıfestésének tervezése és kivitelezése mellett festményeket, szobrokat tisztított le, javított meg, festett újra vagy éppen restaurált. Templomok felújítási, javítási, kifestési munkálataiban vett részt, ahol kivitelezı-irányító-koordináló vagy ellenırzı szerepet vállalt. Magyarfenesen, Csíkszentléleken, Székelykeresztúron, Gelencén stb. középkori falképek, kıfaragványok, építészeti elemek feltárásában vett részt. Tordatúron és Csíkszentimrén felmérte, fényképezte a középkori oltármővészet fennmaradt darabjait, restaurálta Franz Anton Maulbertsch Gyulafehérváron, a római katolikus püspöki palotában ırzött festményeit. Saját alkotása a csernakeresztúri templomba festett oltárkép és a kárásztelki templom diadalívére készített vászonkép. Amint azt a kerelıszentpáli háztörténetben is megírta, Márton Áron püspök megbízásából minden nyáron valamely egyházközségnél dolgozott.3 Az Utószó munkásságának nyolcvan helyszínét4 sorolja fel. A lista azonban nem tekinthetı teljesnek – nem szerepel benne például Marosvásárhely, ahol 1965-ben bizonyíthatóan ı tisztította meg a Keresztelı Szent Jánosplébániatemplom mellékoltárainak festményeit.5

1

GYFLVT–MGYLVT, KPLVT, Kötetek, Historia domus (rövidebb változat) 1946–1975, 1–2. GYFLVT–MGYLVT, KPLVT, Kötetek, Historia domus (hosszabb változat) 1946–1975, a 137. oldalra beragasztva. 3 GYFLVT–MGYLVT, KPLVT, Kötetek, Historia domus (hosszabb változat) 1946–1975, 135. 4 Alfabetikus sorrendben: Abafája, Abosfalva, Ákosfalva, Alsójára, Aranyosgyéres, Barót, Borbánd, Borszék, Brassó, Búzásbesenyı, Csatószeg, Csernakeresztúr, Csíkcsicsó, Csíkmadaras, Csíkrákos, Csíkszentdomokos, Csíkszentimre, Csíkszentlélek, Csíkszentsimon, Csíkszenttamás, Csíkszereda (Csíksomlyó), Dés, Dicsıszentmárton, Ditró, Esztelnek, Fogaras, Gelence, Gerend, Gyergyóalfalu, Gyergyóhodos, Gyergyószentmiklós, Gyulafehérvár (a püspökségnek és Márton Áron püspöknek végzett munkák), Kárásztelek, Kerelıszentpál, Kézdiszentkereszt (Kézdipolyán), Kézdiszentlélek, Kiskapus, Kolozsvár, Kóród, Krasznabéltek, Lónyaitelep, Magyarfenes, Magyarlápos, Magyarszarvaskend, Maroshévíz, Marosjára, Marosludas, Marosugra, Marosújvár, Medgyes, Mezıbánd, Mezıpetri, Mezısámsond, Mikháza, Nyárádköszvényes, Nyárádtı, Nyújtód, Parajd, Radnót, Sáromberke, Sepsiszentgyörgy, Sinfalva, Szárhegy, Szászrégen, Székelybethlenfalva, Székelykeresztúr, Székelyvécke, Szentdemeter, Szentegyházasfalu, Szentháromság, Szentkatolna, Szilágysomlyó, Szováta, Szıkefalva, Tekerıpatak, Torda, Tordatúr, Torja, Vizakna, Zalatna. 5 GYFLVT–MGYLVT, MFPLVT, Kötetek, Historia domus 1955–2005, 85. 2

EME BARABÁS KISANNA

260

Annak ellenére azonban, hogy a jegyzék nem nyújt teljes képet a plébános egyházmővészeti tevékenységérıl, értékes vagy érdekes adatokkal gazdagítja az egyes templomok felújítási munkálataihoz, az egyes festményeken történt korábbi beavatkozásokhoz kapcsolódó ismereteinket. Felhívhatja a figyelmet elpusztult vagy lappangó munkákra és a plébános azon munkabeszámolóira, jelentéseire, melyeket a gyulafehérvári püspökségnek, esetleg a Mőemlékek Bizottságának küldött el, s melyeknek fényképfelvételei a restaurálást megelızı állapotokról tanúskodhatnak. Nem célunk megvizsgálni Ferencz András beavatkozásainak helyességét, szakszerőségét, fontosnak tartjuk azonban kiemelni, hogy munkáját nemes szándék, a katolikus egyház mővészeti értékeinek megmentése vezérelte. * A szöveget helyesírásunk jelenlegi szabályainak megfelelıen közöljük. A központozásbeli és a nyelvhelyességi hibák jelölés nélküli javítása, valamint a rövidítések kiegészítése a könnyebb olvasatot és a jobb megértést szolgálja. Utószó Ebben az UTÓSZÓban beszámolok azon munkásságomról, melyet papi életem alatt az egyházmegyében és az egyházmegyén kívül templomaink restaurálási munkájában végeztem. E munkásságom elindulását diákkoromra vezethetem vissza. Édesanyámtól örököltem a finom ízlést, Édesapámtól pedig a kézügyességet. Gimnáziumi éveim alatt kitőnı nevelést kaptam szabadkézi rajzból, kitőnı tanáraim pedig belém nevelték a görög–római kultúrával a mővészet szeretetét. Az elsı világháború utáni években igen nagy költségbe került az iskola. 1921-ben beszegıdtem festıinasnak egy igen neves gyergyószentmiklósi festımesternél, Sándor Istvánnál. Budapesten tanulta az ipart, úgyhogy tıle sajátítottam el a festıanyagok teljes ismeretét, ı tanított meg a szobafestés, mázolás, címfestésre és a szabadkézi dekoratív festésre. Amikor 1925-ben befejeztem gimnáziumi tanulmányaimat, egyúttal mesterem felszabadított, és segédkönyvet kaptam. A gimnázium igazgatósága a iaşi-i rajztanárképzıbe szerzett számomra ösztöndíjat, melyet nem fogadhattam el, mivel már más út állt elıttem. 1926 októberében meghívtak Csíkszépvízre, az ottani örmény templom belsı festéséhez. Egy kolozsvári festımester vállalta fel a munkát, nekem pedig a belsı barokk díszítményeket kellett megterveznem és felfestenem. 1927-ben jelentkeztem Zomora Dániel nagyprépost úrnál konkurzusra. Püspök Atyánk, Márton Áron akkor gyergyószentmiklósi káplán volt lelki vezetım, gyóntatóm. Amikor értesült a konkurzusról, csak annyit mondott: „Tudtam, hogy magából nem rajztanár lesz.” Akkor kaptam tıle a mellékelt fényképet.6 Vákár József csíkszépvízi plébános pedig egy igazolványt állított ki, melyben elismerıleg nyilatkozott végzett munkámról, és kifejezte: „Ha az isteni Gondviseléstıl nyert értékes talentumát kellı iskolázással fejlesztheti és kimővelheti, az egyházi festımővészet derék munkást fog benne nyerni.” 1927 októberében léptem át a Papnevelde küszöbét. A teológiai stúdiumok vezettek négy éven át az oltár felé Isten szolgálatára. Istenben boldogult Majláth püspök úr megrendelte számomra a Christliche Kunst c. híres egyházmővészeti folyóiratot, amelybıl nevelıdtem Isten házának ékességét munkálni. 1931-ben, felszentelésem elıtt ugyancsak Majláth püspök úr jóvoltából jutottam el Itáliába, a mővészetek klasszikus hazájába. Késıbb, 1934 és 1935-ben Firenzében tartózkodtam több ideig, és itt ismerkedtem meg Bianchi mőkereskedıvel és restauráló mőhelyével. Ekkor alakult ki bennem az az ıszinte elhatározás, amelyet azóta is vallok. Nem lehetek alkotó mővész, azt be kell vallanom, hogy képzett dilettáns vagyok. Minden tudásomat és

6

Az Utószóhoz Ferencz András három fényképbıl álló mellékletet csatolt. A felvételeken a Márton Árontól kapott fénykép mellett a Sándor István által kiállított szakmai bizonyítvány, illetve a Vákár József-féle igazolvány látható.


261

tehetségemet arra fogom fordítani, hogy egyházunk mővészeti értékeit, nagy mesterek mőveit megmentsem a jövendı számára. Különös érdeklıdéssel tanulmányoztam a freskók feltárását és konzerválását. 1937-ben ugyancsak a nevezett Bianchi cégnél tanulmányoztam az olajfestmények és a régi fafaragványok restaurálását. Mindezek után felsorolom mindazon munkálatokat melyeket az egyházmővészet terén Isten nagyobb dicsıségére végeztem. Bárcsak paptestvéreim közül valaki folytathatná munkámat. Annyi drága egyházi mőkincsünk van, lelkiismeretbeli kötelességünk megırizni, hogy el ne kallódjanak és gondozni, hogy megmaradjanak. 1. 1936. Magyarfenes templomában 14. századbeli freskók feltárása, letakarítása. 2. 1942. május. Templomfestés Magyarfenesen. Bergmann Ferenc oltárképének restaurálása. 3. 1947. június. Az alsójárai templom kettészakadt oltárképének kijavítása. 4. 1954. június. Küküllıszentdemeter templomának külsı-belsı restaurálása. 5. 1957. május. Gerendi Mária-kép7 restaurálása. 6. 1957. A marosludasi templom javításának irányítása. 7. 1957. Az alsójárai templom belsı festésének irányítása. 8. 1957. A maroshévízi templom belsı restaurálása. Oltárkép-javítás. 9. 1957. június. A kerelıszentpáli templom külsı-belsı javítása. Oltárképek, szobrok letakarítása. Régi barokk oltár javítása, újrafestése és aranyozása. 10. 1957. július. Marosugra filia templomának belsı festése. 11. 1957. július. Nyárádtı templomának teljes javítása Bajkó László szentháromsági plébános közremőködésével. 12. 1957. augusztus. Kiskapus templomának megégett szobrait újrafestem. 13. 1957. augusztus. A borszéki templom képeinek restaurálása. 14. 1958. augusztus 6. Csíkszentsimon templomának teljes restaurálása Bajkó László és Szilágyi István plébánosok közremőködésével. 15. 1958. augusztus 8. A csíkszentdomokosi templom belsı restaurálási munkálatainak és a képek restaurálásának befejezése. 16. 1958. augusztus 11. A sáromberki templom belsı festéséhez utasítás, színösszeállítás. 17. 1958. augusztus 25–26. A marosújvári templom külsı javításának ellenırzése. 18. 1958. szeptember 2. A borbándi templom belsı festése Milthaller Lajos aradi festı közremőködésével. 19. 1958. szeptember 3. Az alfalvi templom belsı restaurálásának felülvizsgálása és átvétele. Festı Milthaller Lajos, Arad. 20. 1958. október 14. A mezısámsondi templom külsı munkálatainak irányítása. 21. 1959. augusztus 13. – 1960. június 5-ig a dési Szent Antal ferences templom belsı restaurálása Bágyuj Lajos mőépítész, Milthaller Lajos aradi festı, Lukácsovits Magda festımővész és az összes ferences atyák és testvérek közremőködésével. 22. (1960?). augusztus 31. A csíkszentléleki templom restaurálása. Szentségház feltárása. Román stílő keresztelıkút letakarítása, ívborda kötegek feltárása. A festést Xántus Géza és festıbrigádja végzi. A díszítményeket Szilágyi István plébános vállalta. 23. 1961. július 10–30. A csíkszenttamási templom belsı restaurálása. Festı Tankó Károly Csíkszereda. A Szent Tamás-oltárkép restaurálása. 24. 1961. november 15. A gyergyószárhegyi plébániatemplom északi és a szentély belsı falának nedvességmentesítéséhez utasítás. A külsı fal felszabadítási munkálatait, valamint a vízelvezetés megoldását László Antal gyergyószentmiklósi ny. városi fımérnök szigorú ellenırzése mellett kell elvégezni. 25. 1962. május 15. – augusztus 14. Gyergyóditró. A Szent Katalin-templom belsı festése. A fıoltár Szent Katalin-képének restaurálása.

7

Valószínőleg Aranyosgerendrıl van szó. 1935-ben a harasztosi plébániához tartozó gerendi fiókegyház kápolnáját a Bánffy-kastélyban alakították ki. Ebben a Spánnoki birtok kápolnájából származó, padláson talált „antik oltárt” állították fel. GYFLVT, Püspöki iratok, 1935, 30. cs. 200.


262

26. 1964. február 13. – október 6-ig. A gyergyószentmiklósi templom belsı restaurálása. A falfestést végezte Barabás Mihály küküllıszentdemeteri szobafestı. A színkeverést végezte Sándor István helybeli, 82 éves festımester, akitıl e sorok írója 41 évvel ezelıtt a festımesterséget tanulta. A Hiszekegy freskósorozatot Lukácsovits Magda festımővész festette. A feltárt kıelemek letisztítását Bagi Lajos kıfaragó mester végezte. A templom kriptájának feltárását és a 15. századbeli templom alapjainak felkutatását és feltérképezését e sorok írója végezte Tarisznyás Márton helyi és Molnár István székelykeresztúri múzeumigazgatók jelenlétében. Az összes templomi olajképeket szintén e sorok írója végezte.8 27. 1964. június 8. A marosjárai templom helyszíni vizsgálata és a templomfestés költségvetésének elkészítése. 28. 1965. május 10. A küküllıszentdemeteri templom. A templom belsı restaurálása. Szobrok, oltárképek letakarítása, konzerválása. A külsı templomfal melletti 75 cm-nyi magas földtömeg eltávolítására utasítás. A földtıl való letakarítás után a fal külsı vakolatát 150 cm magasságig teljesen leverni és úgy hagyni a jövı évi külsı javításig. Festı Barabás Mihály helybeli szobafestı. 29. 1965. június 11. Szentegyházasfalu. A templomfestés, javítás tervének elkészítése és helyben utasítás a munkálatok elıkészületeire (mészoltás, anyagbeszerzés stb.). 30. 1965. június 21. – július 30-ig. Radnót. A templom szentélyének újrafestéséhez minták elkészítése, úgyszintén az oldalfalak lepattogzott részeinek pótlására minták elkészítése és kivágása. Két olajkép restaurálása. Festı Bartl Zoltán helyi festı. 31. 1965. június 6. Mezıbánd. A templom belsı festésének költségszámítása, színösszeállításra utasítás. Vállalkozó Kovács János marosvásárhelyi festı. 32. 1965. június 11. Lónyaitelep. Részletes utasítás a templom kifestésére vonatkozólag. 33. 1965. június 12. Részletes utasítás a vizaknai barokk templom belsı festéséhez. 34. 1965. július 10. Az esztelneki templom festéséhez kimerítı technikai utasítás. 35. 1965. augusztus 30. Utasítás a csíkrákosi templom belsı festéséhez. Veress Mátyás Mária születése c. képének restaurálása. 36. 1966. június 15. A szıkefalvi plébániatemplom külsı-belsı festése. 37. 1966. október 20. A küküllıszentdemeteri templom belsı festése, képek, szobrok letakarítása és restaurálása. 38. 1967. február 7. A búzásbesenyıi templom belsı festése. A munkálatokat helybeli festık végezték dr. Jakab Antal, akkori helyi káplán közremőködésével. 39. 1967. augusztus 6. A csíkcsicsói templom belsı restaurálása. Régi képek, oltárépítmények restaurálása. Festı Barabás Mihály. 40. 1968. március 6. A kézdipolyáni templom külsı-belsı festése és restaurálásának terve. Utasítás a falak festéséhez és az oltárok javításához és aranyozásához. Különösen értékes lelet a tabernákulum ajtaján talált Szent Ilona-kép, melyet 9 darabból állítottam össze. A festı Barabás Mihály Szentdemeterrıl, aranyozó Szilágyi István nagyernyei plébános. 41. 1968. március – július 18-ig. A kézdiszentléleki templom belsı festése. Nagy körültekintéssel kellett a munkálatokat beindítani, ugyanis a templom kiégett, a falak megpörkölıdtek, belsı bútorzat, oltárok, padok megpörkölıdtek, sıt képekben és szobrokban is történt károsodás. Utasítást adtam kımíveseknek, festıknek a falak letakarítására. A megújított vakolatot elı kell készíteni a festésre. Oltárokat, padokat a koromtól le kell mosni, azután a régi színre újrafesteni. Képeket, szobrokat nagy elıvigyázattal megtisztítottam a koromtól. A festést Barabás Mihály szentdemeteri mester végezte. Az aranyozást Szilágyi István nagyernyei plébános. 42. 1968. április 4. A szászrégeni templom restaurálása. Az irányítást helyszínen és írásban is megadtam, a munkálatokat ellenıriztem. A festést helybeli vállalat végezte. A falfestményeket és díszítményeket Lukácsovits Magda festımővésznı végezte. 43. 1968. június 9. Székelyvécke. A templom belsı festésének terve. Utasítás a színek összeállításához. A fıoltár képérıl külön jelentést küldöttem a Püspökségnek. Ugyanazt a témát dolgozza fel Veress Mátyás kolozsvári festı, amit a rákosi templom fıoltárán láthatunk:

8

Valószínőleg restaurálta a festményeket.


263

Mária születését. A jelentésben bıven kifejtettem a két kép közötti hasonlóságot úgy formákban, mint színekben. Festı Simó Béla helybeli festımester. 44. 1968. június 19. Ditróhodoson a helyszínen adtam írásbeli utasítást, és részletes tervet fektettem le a templom restaurálásához. 45. 1968. június 29. A baróti templom restaurálását beindítottam. Szakmai utasításokat adtam a festıknek. Kijavítottam egy olasz festıtıl származó Mária-képet, azonkívül két, táblára festett képet. A javítási és festési munkákat helyiek végzik. 46. 1968. július 7. – augusztus 19-ig. A bethlenfalvi templom festése, restaurálása. Már az anyaegyház9 templomában találtam egy szép Szent Anna-képet Veress Mátyástól. A bethlenfalvi templomban pedig szintén Veress Mátyástól és fiától, Mártontól találtam három oltárképet, melyeket restauráltam. E képekrıl külön jelentést küldöttem a Püspökségnek. A templom belsı festéséhez megadtam a szakmai utasítást színekre, anyagra nézve. Úgyszintén az oltárok festését is ellenıriztem. A festımunkát Barabás Mihály és csoportja végezte Szentdemeterrıl. 47. 1968. augusztus 9. Tordatúron (Torda mellett) a 14–15. századbeli Mária-szobrot vizsgáltam meg, lemértem részleteiben és lefényképeztem minden oldalról. Megállapításaimról képekkel mellékelt jelentést küldöttem a Püspökséghez. Kifejeztem azt is, hogy a szobrot legjobb lenne a székesegyházban elhelyezni10 és minél hamarabb restaurálni. 48. 1968. augusztus 21. A csíkmadarasi templom újrafestése megtörtént az elıírások szerint. Csak a templomi képek letakarítását és konzerválását kellett elvégeznem. 49. 1968. szeptember 25. A tekerıpataki templom belsı festése, valamint az oltárképek letakarítása. Festı: Barabás Mihály Szentdemeterrıl. 50. 1968. október 6. A kolozsvári piarista templom két szobrának újrafestése. 51. 1969. január 24. – május 3-ig. Püspök Urunk megbízatása alapján a kiskóródi Korniskápolna képeinek restaurálását végeztem. Munkámról képekkel illusztrált jelentést küldöttem. 52. 1969. április 25. A nyárádszentháromsági templom restaurálása. Részletes festési tervet dolgoztam ki rajzban és írásban. Ezenkívül a helyszínen gyakorlati utasításokat adtam a festınek, és azoknak végrehajtását ellenıriztem több ízben. Barabás Sz. János szentdemeteri festı jó munkát végzett. 53. 1969. május 12. Az abosfalvi templom festéséhez, javításához a helyszínen részletes tervet adtam. 54. 1969. május 13. Aranyosgyéres. A kımívesek a javítási munkákat elvégezték. A belsı festéshez részletes szakmai utasítást adtam a helyszínen. A munkát helybeli vállalat végzi. 55. 1969. június 5. Nyárádköszvényes. A templom belsı festéséhez írásban is lefektetett részletes utasítást adtam a helyszínen. Ezenkívül letakarítottam két bekormosodott templomi festményt. 56. 1969. június 23. Székelykeresztúr. A restaurálás alatt álló plébániatemplom falfestményeinek feltárása és konzerválása. Úgy a Mőemlékek Bizottságának, mint a Püspökségnek képekkel ellátott részletes jelentést küldöttem, úgy a feltárási munkálatokról, mint a megtalált freskókról. 57. 1969. június 23. – október 10-ig. A templom külsı javítása és belsı restaurálása a Mőemlékek Bizottságának és dr. Balogh Jolán budapesti mőtörténész utasítása szerint. A munkálatokat végezte Barabás Sz. János szentdemeteri festı és csoportja. 58. 1969. június. Írásbeli szakmai utasítás a parajdi templom belsı festéséhez. 59. 1970. április 15. Utasítás a torjai templom belsı festéséhez. Utasítottam, hogy kérjék el a kézdiszentléleki templomfestéshez küldött színmintákat. 60. 1970. május 26. – augusztus 6-ig. A brassói Szent János-templom belsı restaurálása. A belsı festéshez Bágyuj Lajos kolozsvári mőépítész elıírásait tartottam be: mindent a régi színben megtartani. Különös gondot okoz a fıoltár szúette felépítménye. Ajánlottam megfelelı konzerválószerek beszerzését Németországból. Hat darab templomi kép restaurálását végeztem 152 munkaóra alatt. A festést helybeli vállalat végezte.

9

Kadicsfalva. A szobor 1998-ban került Tordatúrról Gyulafehérvárra.

10


264

61. 1970. június 2. Krasznabéltek. Gótikus mőemléktemplom restaurálása. Helyszínen megadtam a szükséges szakmai utasításokat a színezésre vonatkozólag. Külön felhívtam a figyelmet a meglévı falfestményekre: nem szabad átfesteni, hanem csak száraz szivaccsal letörülni. 62. 1970. július 19. A nyújtódi mőemléktemplom restaurálásához részletes utasítást adtam. Felhívtam figyelmüket, hogy minden kıelemet le kell takarítani és szabadon hagyni. 63. 1970. július 30. Csernakeresztúrra festettem egy Krisztus Király-oltárképet 166x84 cm nagyságban. 64. 1970. szeptember 9. A sepsiszentgyörgyi templom festéséhez a helyszínen tervet készítettem és szakmai utasítást adtam. 65. 1970. szeptember 15. A gelencei templom festésénél részt vettem, és a további munkálatokhoz utasítást adtam. Megtekintettem a régi templom freskóinak restaurálási munkálatait. Restaurátor Tristorianu Constantin bukaresti festımővész. Ezeket a freskókat 1931-ben mint gelencei káplán Köpeczi Sebestyén János11 heraldikussal együtt takarítottuk le elıször a sok évszázados portól, piszoktól. 66. 1970. szeptember 15. A szentkatolnai templom javításához, festéséhez írásbeli részletes utasítást adtam. 67. 1971. január 21. A dicsıszentmártoni plébániatemplom belsı festését a helyszínen Milthaller Lajos aradi templomfestıvel megbeszéltük, megállapítottuk az alkalmazandó színeket. 68. 1971. február 16. Szilágysomlyó. A Báthory István fejedelem által építtetett mőemléktemplom restaurálása. Elkészítettem a festés terveit, a kıelemek kibontásának tervét. Hari Ferenc helybeli festımesterrel megbeszéltük a villanyvezetés tervét. Június 1-tıl július 15-ig végezték el a templom teljes restaurálását. Több megszakítással jelen voltam és ellenıriztem a régi értékes ornamentika megmentését. 69. 1971. március 15. Medgyes. A nagy értékő mőemléktemplomnál különleges feladat a hálóbordás szentély mennyezetének letakarítása és a borda-közökben gótikus ornamentika alkalmazása. Milthaller Lajos aradi templomfestıvel a helyszínen részletes restaurálási tervet dolgoztunk ki, szem elıtt tartva a Mőemlék Bizottság elıírásait. 70. 1971. június 9. A csíksomlyói zárda Haynald bíboros széthasogatott olajportréjának restaurálása. A restaurálás munkájáról színes diapozitív sorozatot küldöttem a rendháznak. 71. 1971. szeptember 9. Mezıpetri. Négy darab eredeti Orlay Petrics Soma templomi kép restaurálására kértek fel. Mivel a képekhez már valaki hozzányúlt, átfestette, gipsszel kifoltozta, nem vállaltam el. 72. 1971. szeptember 13. Zalatnai templom restaurálási tervének megbeszélése a helyszínen. 73. 1971. szeptember 23. A sinfalvi templom belsı festésének tervét a helyszínen elkészítettem. Utasítást adtam a színek összeállításához. 74. 1972. február 5. A tordai mőemléktemplom belsı festése. Tăranu Vasile helyi mester elkészítette a festés tervét. A tervet átvizsgáltam, és szigorú utasítást adtam, hogy kerülni kell minden ornamentikát. A templom építési struktúrája nem enged meg semmi reáfestést. 75. 1972. február 14. A csíkcsatószegi templom egyike a legrégibb mőemléktemplomainknak. Éppen ezért szigorúan be kell tartani a Mőemlékek Bizottságának elıírásait. Részletes tervet dolgoztam ki a helyszínen a falszínekre vonatkozólag, a fıoltárkép feltárására, valamint a szobroknál a durva festéstıl való megszabadítására. Sajnálatos, hogy a csíkszeredai szakemberek sok meddı vita után sem tudtak megegyezni a színekre vonatkozólag. Az oltárképet és a szobrokat magammal hoztam Kerelıszentpálra, mert azoknak munkálata hónapokat vesz igénybe. A február 14-tıl május 22-ig végzett munkámról kimerítı jelentést küldöttem. 76. 1972. március 10. A magyarláposi templom belsı festésének tervét a helyszínen összeállítottam. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a templom igen kormos, füstös, alig lehet a templomban levı tárgyakat felismerni. A templom falait alaposan le kell mosni, azután jól szappanozni és legalább kétszer lefesteni. A színekre vonatkozólag megadtam az utasítást írásban. Ajánlottam, hogy a templomi gyertyaégetés rossz szokását meg kell szüntetni.

11

Elírás: Köpeczi Sebestyén József.


265

77. 1972. április 29. A csíkszentimrei szárnyasoltár képeinek lefényképezése. Minden egyes képrıl ismertetıt írtam és színes diapozitívet készítettem. Jelentésemet a Püspökség részére megküldöttem. Ajánlottam, hogy a képeket a székesegyházban kellene elhelyezni a további károsodás elkerülése végett. 78. 1972. május 24. Kárásztelek. A templom restaurálását a nagyváradi vikárius, dr. Hosszú László kérésére beindítottam, a festıknek szakmai utasítást adtam. A templom diadalívére egy nagy mérető Krisztus Király-képet festettem vászonra. 79. 1972. június 19. – augusztus 15. A mikházi templom restaurálását levezettem. A Mőemlékek Bizottsága elıírta, hogy a falak barokk díszítményeit meg kell tartani. Sajnos a 30 év elıtti festés igen kevés kötıanyagot tartalmazott, úgyhogy az elsı törlésnél úgy leporzott a falról, hogy a mintáknak nyoma sem maradt. Éppen ezért, vállalva a felelısséget, minden díszítményt mellızve, halványkrém és fehér színeket használva a templom festését elvégeztettem. Festı Barabás Sz. János szentdemeteri mester. 80. 1972. június 26. Szászrégen – Abafája filia templomának kifestése. A helyszínen szakmai utasítást adtam a helybeli szobafestı vállalkozónak úgy a színekre, mint azok alkalmazására vonatkozólag. Külön felhívtam figyelmüket, hogy a templomban levı szép fafaragványokat nem szabad lefesteni. 81. 1972. augusztus 4. A magyarszarvaskendi kis oltárképet letakarítottam és új vászonra ragasztottam. 82. 1972. október 18. A kerelıszentpáli templom részére a Püspök Úrhoz felterjesztett és jóváhagyott terv szerint 1972 júniusától október 18-ig egy új szembemisézı oltárt faragtam ambóval együtt. Az új oltár a régi szép barokk oltár díszítményeit viseli. Márton Áron püspök úr és dr. Jakab Antal segédpüspök úr megtekintették a szépen sikerült oltárt. Kifogásolták, hogy az új oltár mellett ott van egész közel a Szent Szőznek és Szent Antalnak életnagyságú szobra. Ezek elvonják a hívek figyelmét a szentmisétıl. Ezért utasítottak, hogy a két szobrot mielıbb a régi barokk oltár két oldalán helyezzük el. Elfogadták és engedélyezték az új oltár fölé a függıfeszület elhelyezését is. 83. 1972. október 20. Ákosfalva. A templomot megtekintettem. A templomfestés egyelıre tárgytalan. Az elıkészítésre adtam utasításokat. Nevezetesen: meg kell oldani a villanyvezetést, azután a szembemisézı oltárt el kell készíteni, a mennyezetet meg kell javíttatni. Amikor a festésre kerül sor, elkészítem a szükséges terveket. 84. 1972. október 25. A radnóti várkápolna12 Kornis-féle fogadalmi oltárképét, melyet májusban restauráltam, átadom Márton Áron püspök úr tulajdonába.13 85. 1973. március 12. A Márton Áron püspök úr tulajdonát képezı hármas képet restauráltam. 86. 1973. június 1. A püspök úr utasítására megtekintettem a szovátai plébániatemplom belsı festési munkálatait. Minden elızetes utasítás nélkül csokoládébarnára festették a szép templomot. Nem sikerült munka. 87. 1973. augusztus 13. A gyulafehérvári püspökség 6 darab Maulbertsch-képének restaurálását, melyet 1972-ben kezdtem meg, befejeztem. Munkálataimról részletes jelentést küldöttem a Püspökségnek. 88. 1975. január 30. Lábaimmal nagy baj van, de mégis elvállaltam a fogarasi ferences templom restaurálásának levezetését. Ferencz P. István gyergyószentmiklósi építész fogja intézni a faljavítási munkálatokat, Molnár Vilmos szintén gyergyószentmiklósi festı és csoportja végzi a festési munkálatokat. A helyszínen részletes tervet dolgoztunk ki a festıkkel együtt. Hátrahagytam, hogy mindent lelkiismeretesen végezzenek, mert betegségem miatt nehezen jöhetek ide. Ha az idı kimelegszik, jönni fogok a képek restaurálásának elvégzésére.

12 13

Ti. a radnóti kastély kápolnája. Az oltárképet gróf Haller István kerelıszentpáli fıgondnok 1948-ban, a radnóti gazdasági iskola államosításakor adta át Ferencz Andrásnak, aki 1972-ben Márton Áron püspök utasítására restaurálta azt. A festményt jelenleg a püspöki palotában ırzik Gyulafehérváron. Beazonosításáért Hegedős Enikınek tartozom köszönettel.


266

89. 1975. május 16. Ismét Fogarason a képek, faragványok restaurálása végett. A munkálatokat június közepén befejeztem. A végzett munkákról részletes jelentést küldöttem a Püspökségre. Lábaim betegsége megállásra kényszerít a további munkákban. Vissza kell vonulnom, el kell hagynom plébániámat, a lelkipásztori munkát. Szolgálja Isten dicsıségét drága Egyházmegyénk templomainál végzett minden munkám. Bárcsak lenne valaki paptestvéreim közül, aki folytatná munkámat. Kerelıszentpál, 1975. október 25. Ferencz András

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK GYFLVT Gyulafehérvári Fıegyházmegyei Levéltár. GYFLVT–MGYLVT Gyulafehérvári Fıegyházmegyei Levéltár Marosvásárhelyi Győjtılevéltára. MFPLVT Marosvásárhelyi fıesperességi és plébániai levéltár. KPLVT Kerelıszentpáli plébániai levéltár.

ANDRÁS FERENCZ’S (1904–1987) WORK IN THE FIELD OF ECCLESIASTICAL ART (ABSTRACT) András Ferencz was a Roman Catholic priest with an extensive activity in the field of religious art. The subject of this study is the 1975 list he enclosed as Afterword to the historia domus of the Kerelıszentpál (Sânpaul) parish. The list contains eighty locations of his activity, the different works he undertook in Roman Catholic churches in Transylvania, as well as in the field of ecclesiastical art. His activity, unfolded in the late 1950’s, was comprehensive and included designing and carrying out decorative painting in churches, cleaning, mending, repainting or restoring paintings and sculptures. He also took part in renovational works, acting as executor, manager or coordinator. He contributed to the revealing of medieval murals, stone carvings and architectural elements in Magyarfenes (Vlaha), Csíkszentlélek (Leliceni), Székelykeresztúr (Cristuru Secuiesc), Gelence (GhelinŃa). He described and photographed the remainders of medieval altarpieces in Tordatúr and Csíkszentimre and restored the paintings of Franz Anton Maulbertsch kept at the episcopal court in Gyulafehérvár (Alba Iulia). The altarpiece in the church in Csernakeresztúr (Cristur), as well as the canvas painting on the triumphal arch in the church in Kárásztelek (Carastelec) are his own work.

The list he compiled can not be considered complete. However, it enriches our knowledge on restoration works with interesting and valuable information and also draws attention to perished or potential works.

EME RÖVIDÍTÉSEK

267

RÖVIDÍTÉSEK AAH AANTIM AB Acta Arch. Opaviensia ActaMN ActaMP ActaTS AfA N. F. AJA Alba Regia Aluta Antaeus AntTan Apulum Archeologia ArchÉrt ArchHung ArchKorr ArchKözl ArhMed Arch. Nachrichtenblatt ArhVest ARKIVOC AS ASF BÁMÉ Banatica BAR Barbarikumi Szemle BCH BerRGK BJb

BJVF BMMK BudRég Carnuntum Jb. Cercetări Istorice

Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, Budapest. Analele AsociaŃiei NaŃionale ale Tinerilor Istorici din Moldova, Chişinău. Analele Banatului, Timişoara. Acta Archaeologica Opaviensia, Opava. Acta Musei Napocensis, Cluj-Napoca. Acta Musei Porolissensis, Zalău. Acta Terrae Septemcastrensis, Sibiu. Archiv für Anthropologie, Neue Folge, Braunschweig. American Journal of Archaeology. The Journal of the Archaeological Institute of America, Boston. Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis, Székesfehérvár. Aluta. Revista Muzeului NaŃional Secuiesc, Sfântu Gheorghe. Antaeus. Communicationes ex Instituto Archaeologico Academiae Scientiarium Hungaricae, Budapest. Antik Tanulmányok, Budapest. Apulum. Acta Musei Apulensis, Alba Iulia. Archeologia, Warszawa. Archaeológiai Értesítı, Budapest. Archaeologia Hungarica, Budapest. Archäologisches Korrespondenzblatt, Mainz am Rhein. Archaeológiai Közlemények, Budapest. Arheologia Medievală, Cluj-Napoca. Archäologisches Nachrichtenblatt, Berlin. Arheološki Vestnik, Ljubljana. ARKIVOC. Archive for Organic Chemistry. Acta Siculica, Sepsiszentgyörgy – Sfântu Gheorghe. Archaelogia Slovaca Fontes, Bratislava. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, Szekszárd. Banatica, ReşiŃa. British Archaeological Reports, Oxford. Barbarikumi Szemle, Szeged. Bulletin de correspondance hellénique, Paris. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission des Deutschen Archäologischen Instituts, Frankfurt am Main. Bonner Jahrbücher des Rheinischen Landesmuseums in Bonn im Landschaftsverband Rheinland und des Vereins von Altertumsfreunden im Rheinlande, Köln – Bonn – Wien. Berliner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte, Berlin. A Békés Megyei Múzeumok Közleményei, Békéscsaba. Budapest Régiségei, Budapest. Carnuntum Jahrbuch, Wien. Cercetări Istorice, Iaşi.

EME 268

ComArchHung Corviniana Dacia Dacia NS DissArch DissPann DMÉ Dolgozatok Dolgozatok, ÚS DolgSzeg Dunántúli Szemle EJA EM EN ESA ETF FA FontesArchHung Hesperia HK JEA

Kat. in Monogr. Klio Korunk Közl KSz Linzer Arch. Forsch. MAGW Materiale Materiale SN MFMÉ MFMÉ-StudArch MittArchInst

RÖVIDÍTÉSEK

Communicationes Archaeologicae Hungariae, Budapest. Corviniana, Orăştie. Dacia. Recherches et décuvertes archéologiques en Roumanie, Bucureşti. Dacia. Revue d' archéologie et d' histoire ancienne, Nouvelle série, Bucureşti. Dissertationes Archaeologicae, Budapest. Dissertationes Pannonicae, Budapest. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Debrecen. Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából, Kolozsvár. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, Új Sorozat, Kolozsvár. Dolgozatok. Arbeiten des Archäologischen Instituts der Universität, Szeged Dunántúli Szemle, Szombathely. European Journal of Archaeology, London – Thousand Oaks – New Delhi. Erdélyi Múzeum, Kolozsvár. Ephemeris Napocensis, Cluj-Napoca. Eurasia Septentrionalis Antiqua, Helsinki. Erdélyi Tudományos Füzetek, Kolozsvár. Folia Archaeologica, Budapest. Fontes Archaeologiae Hungaricae, Budapest. Hesperia. The Journal of the American School of Classical Studies at Athens, Princeton – New Jersey. Hadtörténelmi Közlemények, Budapest. Journal of European Archaeology. Journal of the European Association of Archaeologists, Aldershot – Brookfield – Hong Kong – Singapore – Sydney. Katalogi in Monografije, Ljubljana. Klio. Beiträge zur Alten Geschichte, Berlin. Korunk, Kolozsvár. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem és Régiségtárából, Kolozsvár. Katolikus Szemle, Budapest. Linzer Archäologische Forschungen, Linz. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, Wien. Materiale şi Cercetări Arheologice, Bucureşti. Materiale şi Cercetări Arheologice, Serie Nouă, Bucureşti. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Studia Archaeologica, Szeged. Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, Budapest.

EME RÖVIDÍTÉSEK

MittArchInst – Beih. MRT MTTÉ Not. Scavi Ókor ÖAW PBF PZ RégFüz RGF RGZM-M RömÖst Savaria SCIA SCIV SCIVA Situla SlovArch Soproni Szemle Specimina Nova StComSibiu Studia Comitatensia Studia Praehistorica Südostforschungen Századok Székelyföld SzKMÉ SZMMÉ Természet Világa Tibiscus UPA VAH Vasi Szemle VMMK

269

Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, Beihefte, Budapest. Magyarország Régészeti Topográfiája, Budapest. Magyar Tudós Társaság Évkönyve, Buda. Notizie Degli Scavi di Antichità, Roma. Ókor, Budapest. Österreichische Akademie der Wissenschaften, PhilosophischHistorische Klasse, Sitzungsberichte, Wien. Prähistorische Bronzefunde, München – Stuttgart. Prähistorische Zeitschrift, Berlin. Régészeti Füzetek, Budapest. Römisch-Germanische Forschungen, Mainz am Rhein. Römisch-Germanisches Zentralmuseum – Monographien, Mainz am Rhein. Römisches Österreich. Jahresschrift der Österreichischen Gesellschaft für Archäologie, Wien. Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítıje, Szombathely. Studii şi Comunicări de Istorie şi Arheologie, Sibiu. Studii şi Cercetări de Istorie Veche, Bucureşti. Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie, Bucureşti. Situla. Razprave Narodnega Muzeja Slovenije, Ljubljana. Slovenská Archeologia, Nitra. Soproni Szemle, Sopron. Specimina Nova Universitatis Quinqueecclesiensis, Pécs. Studii şi Comunicări. Muzeul Brukenthal, Sibiu. Studia Comitatensia, Szentendre. Studia Praehistorica, Sofia. Südostforschungen. Internationale Zeitschrift für Geschichte, Kultur und Landeskunde Südosteuropas, München. Századok, Budapest. Székelyföld. Kulturális Folyóirat, Csíkszereda. A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve, Orosháza. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, Szolnok. Természet Világa, Budapest. Tibiscus. Anuarul Muzeului Banatului, Timişoara. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie, Bonn. Varia Archaeologica Hungarica, Budapest. Vasi Szemle, Szombathely. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém

EME

EME SZERZİINK

271

SZERZİINK Bajusz István, egyetemi adjunktus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Ókortörténet és Régészet Tanszék, Kolozsvár, [email protected] Barabás Kisanna, levéltáros-muzeológus, a Gyulafehérvári Fıegyházmegyei Levéltár Marosvásárhely Győjtılevéltára, Marosvásárhely, [email protected] Fekete Mária, egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék, Pécs, [email protected] Gabler Dénes, régész, Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, Budapest, [email protected] Gáll Erwin, régész, Vasile Pârvan Régészeti Intézet, Bukarest, [email protected] Găzdac, Cristian, régész, Román Tudományos Akadémia Régészeti és Mővészettörténeti Intézete, Kolozsvár, [email protected] Găzdac Alföldy Ágnes, régész, Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár, [email protected] Goldman György, régész, Hódmezıvásárhely, [email protected] Gy. Dávid Gyula, építész, Budapest, [email protected] Kerny Terézia, kutató, Magyar Tudományos Akadémia, Mővészettörténeti Kutatóintézet, Budapest,

[email protected] Kovács András, egyetemi tanár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Mővészettörténet Tanszék, Kolozsvár,

[email protected] Kovács Mária, mővészettörténész-muzeológus, Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely, [email protected] László Attila, egyetemi tanár, Al. I. Cuza Tudományegyetem, Régészet Tanszék, Jászvásár, [email protected] Marton Erzsébet, régész, tudományos kutató, Szépmővészeti Múzeum, Budapest, [email protected] MustaŃă, Silvia, régész, doktorandusz, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, [email protected]

EME 272

SZERZİINK

Orbán János, mővészettörténész-muzeológus, Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely, [email protected] Pánczél Szilamér Péter, régész, doktorandusz, Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely, [email protected] PetruŃ Dávid, régész, doktorandusz, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, [email protected] Szabó Tekla, kutató, Budapest, [email protected] Szénászky Júlia, régész, Hódmezıvásárhely, [email protected] Tóth Áron, mővészettörténész, Mőemlékek Nemzeti Gondnoksága, Tudományos Osztály, Budapest,

[email protected] Vass Lóránt, régész, doktorandusz, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, [email protected] Veress Boglárka, mővészettörténész, múzeumpedagógus, Kolozsvár, [email protected]

AZ ERDÉLYI MÚZEUM ÉREM- ÉS RÉGISÉGTÁRÁBÓL

Recommend Documents