Az Energia Klub Környezetvédelmi Egyesület,

Az Energia Klub Környezetvédelmi Egyesület, mint felkért véleményező észrevételei

„AZ ÚJ ENERGIAKONCEPCIÓ ALAPKÉRDÉSEI - Az állam szerepe a liberalizált energiapiacon” című anyagról Általánosságban – koncepcionális kérdések ................................................................................2 Előzmények (6-11. oldal):............................................................................................................5 1. fejezet: A magyar energiakoncepció, az állam szerepe az energiaszektorban .........................7 2. fejezet: A nemzetközi és a hazai energiahelyzet és kilátások 2020-ig.....................................9 3. fejezet: Magyarország növekedési jövőképe és a várható energiaigények 2020-ig...............11 4. fejezet: A villamos energia-termelés és ellátás fejlesztési kérdései .......................................13 6. fejezet: A hazai megújuló energiapolitika..............................................................................19 7 fejezet. Energetikai eredetű környezeti problémák és környezethasználat várható tendenciái Magyarországon. ........................................................................................................................24 8. Az energiatakarékosság a magyar energiapolitikában ...........................................................26 Fogyasztóvédelem......................................................................................................................27

Általánosságban – koncepcionális kérdések Általánosságban, a teljes anyag megismerése után a következő átfogó problémákat érzékeltük: Az anyag szemléletében, tartalmában, stílusában és metodológiájában is meglehetősen elmaradott – korszerű ismereteket, a világban és az EU-ban tapasztalható progresszív trendeket, előremutató, koncepciózus elképzeléseket mellőző –, retrográd szemléletű. Az anyag elejéről kifejezetten hiányoltuk a vezetői összefoglalót, amely egyfajta iránymutatást adna az olvasónak arra nézve, hogy melyek az anyag azon súlyponti, lényegi elemei, amelyeknek különös figyelmet kellene szentelnie az olvasás közben. Ugyanígy hiányzik egy összefoglaló, konklúzió, kiemelés az anyag végéről. A koncepciónak titulált anyag két nagyobb részre osztható: a megalapozó, előzményeket, trendeket feltáró első kb. 60 oldalra, és az ezt követő kifejtő részre, mely az egyes szektorokat és az ebből fakadó kormányzati teendőket írja le. Súlyos koncepciótlanságra utal, hogy az első részben számos olyan meglehetősen súlyos megállapítás olvasható, mely a második részben semmilyen formában nem jelenik meg, így az anyag nem tűnik konzisztensnek. Ennél is nagyobb problémáként jelenik meg az, hogy ebben – vélhetően a jövő energetikáját nagymértékben meghatározó – anyagban alapvetően egy követő, reaktív stratégia rajzolódik ki előttünk, melynek az üzenete az, hogy az igények nőnek, ezt befolyásolni nem tudjuk, ergo kapacitás- és importnövelés a válasz a kihívásokra. Annak ellenére, hogy az egész anyagban a villamos energia kérdéskör dominál, ám ez sem koncepciózus, hanem hol földalatti búvópatakként elő-elő törve, máshol pedig hatalmas folyammá terebélyesedve keveredik állandóan az „energia” és a „villamos energia” kifejezés. Véleményünk szerint egy koncepció, avagy egy szakpolitikai irányokat lecövekelő anyag összeállítása sokkal nagyobb ívű rákészüléssel kezdődik, és integrál magában olyan más kapcsolódó szakpolitikákat, ami esetünkben az ipar- és gazdaságpolitika, a közlekedéspolitika, az agrárpolitika, a foglalkoztatáspolitika és a lakáspolitika stb., hogy csak a fontosabbakat említsük. Sajnos azonban nem derül ki, hogy milyen szempontok szerint kerültek a tárgyalt kérdések kiválasztásra, mi alapján készült el a kérdéses 120 oldal. Az anyagban fellelhető hangsúlyeltolódások és nem is kis ellentmondások miatt úgy tűnik, hogy a már meglévő szövegek a szerkesztő akaratát tükrözendő kerültek éppen ilyen sorrendbe, ilyen súllyal egymás után. Ez a fajta strukturálatlanság, az inkonzisztenciával és ellentmondásokkal megspékelve csak fokozza a zavart az olvasó fejében. Rejtve marad az olvasó előtt az anyag célja. Egy szakpolitikai döntés-előkészítő anyag végső soron összehasonlítható alternatívákat kínál fel a döntéshozóknak, melyek közül választani lehet. Alapvető követelmény egy ilyen anyaggal kapcsolatban, hogy jól elkülöníthető részekre legyen osztva. Kell lennie egy helyzetfelmérő résznek, amely tényeken, számokon és nem hipotéziseken alapul. (Amennyiben készültek ilyen háttéranyagok – mint ahogyan arra van néhány helyen utalás – az ezek alapján leszűrt következtetések, és azok – hivatkozott – beépítése elmaradt.) Ezek után felvázol egy vagy több jövőképet, elérendő célokat, ami viszont teljesen hiányzik az anyagból.

2

Úgy tűnik, hogy Magyarországnak (a kormánynak? a GKM-nek? a GKI-nek? a 14 szerzőnek?) nincs energetikai jövőképe. A jövőképből lehetne ugyanis ténylegesen leképezni néhány forgatókönyvet: hogyan is érhető el a kívánt jövőbeli állapot, a jövőkép? Visszatérve az ideálisnak tűnő megközelítésre, az előbbi kérdésre válaszolva megkapjuk a kormányzati beavatkozások területeit, és a beavatkozások célszerű és hatékony mikéntjét is. Ezek azonban nem vonatkozhatnak a teljes általunk felölelt terminusra, hiszen a technológiai haladásból, a politikai behatárolódástól és egyéb adottságokból fakadóan célszerű korlátozni a feladat-meghatározás szempontjából egy maximum 5-6 éves időszakra. Ennek második felében pedig érdemes felülvizsgálni a megtett intézkedések hatékonyságát, végrehajtani a világtrendek és egyéb okok miatt szükséges módosításokat, de mindvégig szem előtt tartva a kitűzött célokat, a jövőképet. Ez lenne az a módszer, ami ideális egy – a változások időszakában születő – korszerűnek mondható új energiakoncepció kialakításában. Ennek halvány jelét sem tapasztaltuk az olvasás során. Így azt javasoljuk, hogy ilyen szemléletben kezdődjön újra az összes szereplő és a társadalom bevonásával egy sokkal megalapozottabb munka, mert erre az anyagra nem lehet építeni. Hiányérzetünk van azonban néhány fejezet átolvasása után azért is, mert a címekben sugalltak helyett valami mást kap az olvasó. A műfaji követelményeket teljesen figyelmen kívül hagyó, bevezetőként aposztrofált egy oldal után biztosak voltunk abban, hogy komoly fejtörést fog okozni az anyag. Ez a hiányérzet talán a főcímmel kapcsolatban a leginkább aggasztó, mert a 120 oldal végére sem lesz az olvasó számára egyértelmű, hogy mi is az állam szerepe a liberalizált energiapiacon a szerzők szerint. Az anyag számos problémával nem, vagy nem megfelelő súllyal foglalkozik. Itt említhetjük a fogyasztóvédelmet, avagy a távfűtést, hőszolgáltatást (ami címek szintjén egyáltalán nem jelenik meg), és a kapcsolt energiatermeléssel foglalkozó részben is csak említés szinten szerepel. Kiemelhetnénk ugyanitt a közlekedés kérdéskörét is, mint az egyik legnagyobb energiafalót (19,5% TPES, ahogy az anyag utolsó sorából(!) meg is tudjuk), amely viszont mindössze a feltáró részben kap említést, majd a 3. fejezet végén pár oldalt, és a későbbiekben csak kibocsátási probléma és említés szintjén marad. Problémát okoz, hogy sok esetben keveredni látszik a pénzügyi, gazdasági valamint a nemzetgazdasági szemlélet, illetve az energetikai szektor(ok) és társadalmi, avagy nemzetgazdasági érdekek. Többek között emiatt lenne érdemes tisztázni a következő kifejezések definícióját, mert a szövegből úgy tűnik, hogy nem mindenki érti rajta ugyanazt a szerzők közül: versenyképesség, fenntartható fejlődés, Kalifornia szindróma, állami támogatás, „jóval” nagyobb környezetvédelmi előny, fiskális technika, nemzetgazdasági ráfordítás. Nem egyértelmű, hogy a különböző (rövid-, közép-, hosszú-) távok hogyan definiálódnak az energiakoncepció szempontjából. Ugyancsak problémás, hogy nem tudni, mi a „hatótávolsága” ennek a papírnak. Nevezetesen, hogy vajon a következő pár évre fogalmaz meg feladatokat a kormányzat számára, avagy a 2020-ig terjedő időszak egészére. Az sem egyértelmű, hogy mi lesz az anyag jövője. Mikor kerül revízió alá, hiszen egy jól felépített anyag esetén is a változó külső és belső körülmények hatására folyamatos fejlesztésekre van szükség. Az anyag mindemellett egyfolytában – még a szénhidrogének tárgyalásakor is – hangsúlyosan a villamosenergia-szektorról beszél. Nem integrált szemléletű. Itt jegyeznénk meg, hogy 2012-vel lejár a Kiotói Jegyzőkönyvben rögzített első vállalási periódus, mely körülmény említést sem nyer az anyagban. A második vállalási időszakban 3

viszont – ami egyértelműen a vizsgált időszakba esik – már merőben más kihívások elé állítódik a nemzetközi közösség, melyben az energetikának nem kis szerep jut. Az anyag újragondolásakor javasoljuk e problematika szem előtt tartásával megfogalmazni a jövőképet és az elérendő célokat. Az ötödik, „A szénhidrogén-szektor helyzete, fejlesztési irányai” című fejezetet nem kommentáljuk, mert úgy ítéljük meg, hogy a felkért szervezetek között akad e témában nálunk jártasabb, hozzáértőbb. Nem kerülhetjük meg a dolgozat külső jegyeinek kritizálását sem, mert ezek közül sok tartalmi következményekkel is jár. Megdöbbentő, hogy egy ilyen fajsúlyú anyagból hiányozhatnak a hivatkozott adatok forrásai (pl: 43, 95, 96 oldal, stb), hiszen az egyes források között adott esetben óriási eltérések lehetnek. Ugyanilyen megdöbbentő, hogy a 2003 októberében lezárt anyag rendkívül régi, 1997, 98, 99-es adatokra, és elemzésekre támaszkodik, holott szinte minden témában (még a hivatkozott forrásokból is, pl: IEA statisztikák, Európai Bizottság kiadványai) vannak már jóval frissebb kiadványok. Azt már szinte felesleges is megemlíteni, hogy a formai inkoherencia csúcsa, hogy egyes részekben vannak forrásmegjelölések, míg más részekben nincsenek. A mértékegységek közös nevezőre hozásának hiányát is itt említenénk (ld. 30 oldal), ami az összehasonlíthatóság miatt alapvető követelmény lenne egy ilyen jelentőségű dokumentummal szemben. A dokumentum helyesírása helyenként katasztrofális, a szöveg szerkesztése gyakran kapkodásra utal. Sok az általánosság, a slendrián megfogalmazás. Kijelentéseinek megalapozottsága többnyire nehezen ítélhető meg az alátámasztó tények, adatok, számítások hiányában. Terminológia-használata sokszor nem egyértelmű vagy nem konzekvens. Ezen jellemzők összességében egy kapkodva összeállított fércmunka képzetét keltik az olvasóban. Mindezek után és részletesebb kritikáink előtt halkan megkérdeznénk, hogy mennyibe is került ez az anyag. S itt engedjék meg, hogy áttérjünk a fejezetekre vonatkozó kritikai észrevételeinkre!

4

Előzmények (6-11. oldal): Ebben a fejezetben azt várná az olvasó, hogy helyzetértékelést kap arról, hogy hogyan jutott az energetika a mostani állapotba, milyen tényezők játszottak fontos szerepet a mai állapot kialakulásában. Ehelyett sajnos olyan fontos események elemzése hiányzik, mint az 1995 környékén lezajlott energetikai privatizáció, avagy az 1996-ban meghirdetett erőmű építési tender. Szerepelnek a valóságnak meg nem felelő állítások, miszerint az Országgyűlés kétévente tárgyalta a minisztérium beszámolóit. És valahogy úgy tűnhet annak, aki nem követte a folyamatokat, hogy az 1993-ban elfogadott OGY határozatnak megfelelően, azzal összhangban történt minden, holott többek között annak egy kardinális eleme, az energetikai kerettörvény azóta sem született meg. Ugyancsak hamis képzetek alakulhatnak ki az óvatlan olvasóban, amikor az irányelvekhez ér. Az e.) és az f.) pont ellentmond egymásnak, valamint a „rendezés” kifejezés a szénbányászat esetében korántsem fedi a valóságot (legalább is a piaci, hosszabb távú szemlélet semmiképpen nem érvényesült a „rendezés” folyamatában). A környezetvédelem és az energiatakarékosság sajnos sosem játszottak központi szerepet a magyar energiapolitikában az elmúlt 10 évben, habár az előkelő 2. és 3. helyet kapták itt a sorban. Ebben a részben az ellátásbiztonság [a.) pont] pusztán az importdiverzifikáció és a hazai készletek szempontjából kerül tárgyalásra, és még csak nem is érinti a forrásallokáció problematikáját. A fejezet ugyanakkor azt a képzetet is kelti, hogy az energiaintenzitás javulása és az energia szektor korszerűsödése (ami önmagában is megkérdőjelezhető) mintegy a kormányzati beavatkozásoknak köszönhető. Ugyanakkor a fogyasztókat egy kalap alá veszi, és nem mond semmit a szektoronkénti változásokról. A GDP-re vetített energiafelhasználás esetünkben meglehetősen korszerűtlen, hiszen amikor energetikáról beszélünk, akkor a szektor GDP-hez való hozzájárulását, valamint az egyes szektorokon belüli GDP/energia arányt is meg kellene vizsgálni. Meglehetősen optimistának tűnik az energiaárakra vonatkozó jóslat, amely ellentétben áll a későbbi fejezetek sokkal reálisabb, óvatosabb becsléseivel, melyek alapvetően az energiaárak emelkedésével számolnak. Az orosz függés ebből a szempontból kifejezetten előnytelennek tűnik, ami az anyag későbbi részében fel-felbukkan, ám nem mint kezelendő kérdés. A nagyvonalú kijelentések sorába tartozik – különös tekintettel a földgázellátás vonatkozásában – az is, hogy „Sem a termelőszféra, sem a lakossági szféra működése, fejlődése nem ütközött energiaellátási korlátokba.” (Erről az ipari energiafogyasztóknak, a rendszerirányítóknak, valamint a Magyar Energiahivatalnak jól dokumentálhatóan más a véleményük.) „Az energiapolitika aktualizálásának szükségessége, keretei” című rész az anyag elejére kívánkozik, amiben talán megfogalmazódhattak volna a célok is. Ehelyett azonban számos előítéletesnek mondható kijelentés szerepel a cím alatt. Például: a Paksi Atomerőműre vonatkozólag: „reálisan aligha megkérdőjelezhető élettartam-hosszabbítás” avagy „a vizsgált időszak második felében új nagyteljesítményű erőművek építése – az import arányától függő nagyságban – válik szükségessé… Előzetes számítások szerint a mostani erőműi kapacitás közel 50%-át kell pótolni a 2010-2020 közötti időszakban”. Ez a kijelentés már csak azért is problémás, mert az anyag későbbi részében (pl. 4. fejezet) szinte a teljes erőműpark lecserélése napirendre kerül. Itt érhető először tetten a követő stratégia lényege. Ettől fogva nincs kétségünk afelől, hogy a fogyasztó oldali befolyásolásnak (DSM), vagy egyéb, a hatékonyságra, takarékosságra ösztönző

5

eszközöknek, modern, alternatív technológiáknak nincs szerepe a magyar energetikában: ha igény van, akkor építünk. Kár! Ehhez képest aligha értelmezhetőek az olyan mondatok, mint például: „A magyar gazdasági növekedés energiavonzata minimalizálásának semmi mással nem helyettesíthető szerepe van nemzetközi versenyképességünk javításában és a környezetterhelés mértékének csökkentésében”. Előzmények szempontjából tehát szerintünk a következők lennének fontosak a teljesség igénye nélkül: ƒ

Mi valósult meg és mi nem a 93-as koncepcióból? Ennek okai?

ƒ

Milyen piaci szerkezet alakult ki a privatizáció után? Milyen esetleges földrajzi kihatásai vannak ennek?

ƒ

Miért nem járt sikerrel a 96-97-es tender?

ƒ

Milyen, a privatizációs folyamatból eredő konzekvenciákat vonhat le a kormányzat (kártérítési perek: AES, RWE)?

ƒ

Tényleges-e a magyar energetika korszerűsödése? Minek köszönhető ez? Milyen források milyen áron áramoltak a szektorba?

ƒ

Milyen foglalkoztatási kihatásai voltak az egyes intézkedéseknek?

ƒ

Milyen hatással járt a privatizáció az ellátásbiztonságra és a szolgáltatás színvonalára?

ƒ

Földgáz?

ƒ

Távfűtés?

ƒ

Fogyasztásra vonatkozó adatok: a fogyasztási szokások változása szektoronként.

Összességében tehát: adatok, számszerű információk, elemzések, a magyar energetika sajátosságai stb. kívánkoznának e részbe, sajnos ehhez képest sokkal nagyobb teret kaptak a jövőre vonatkozó, megalapozatlan kijelentések.

6

1. fejezet: A magyar energiakoncepció, az állam szerepe az energiaszektorban Reméljük, hogy más olvasókban sem sikerült azt a képzetet kelteni, ami egyébként jól érzékelhetően a szerkesztő és a szerzők elsődleges célja, miszerint a magyar energetikában nincs helye egy új, modernebb megközelítésnek, a megújulóknak, a hatékonyságnak és főleg, hogy az állam ezekre semmilyen eszközzel nem tud hatást gyakorolni. Igaz, hogy számos, vezető európai ország szolgálhat ellenpéldával, de az anyag íróit e tények meg se legyintették. Sajnálatos módon a címben felvetett témában nem találunk eligazodást a fejezetben. Nem derül ki, hogy mi is a magyar energiakoncepció. A célok, és törekvések között számos olyan megállapítás szerepel, melyek nem felelnek meg a célkitűzésekkel kapcsolatban támasztott követelményeknek. Például az energialiberalizáció nem lehet cél, csupán egyik eszköze valami magasabb rendű cél elérésének, ami egyértelműen a verseny generálta hatékonyságkényszeren keresztül növekvő, legszélesebb értelemben (ár, szolgáltatás színvonala, környezetminőség) vizsgált fogyasztói elégedettséget. Ezt esetleg nevezhetjük társadalmi hatékonyságnak. Ez és az ezekhez hasonló műfaji keveredés által okozott konfúzió húzódik végig e fejezeten is. Avagy idézhetjük a következőt: „Az energiaszektorral szemben megfogalmazódó másik fontos általános követelmény, hogy adott külső és belső feltételek mellett a lehető legkisebb ráfordítással biztosítsa a társadalom és a gazdaság normális működéséhez és a fenntartható fejlődéshez szükséges energiát.” Mennyi energiára lenne szükség a fenntartható fejlődéshez? – tesszük fel a költői kérdést. A fejezet sulykolja, hogy a környezet védelme rontja a versenyképességet, holott csak Németország példáját kellene egy kicsit tüzetesebben áttanulmányozni, és egyértelművé válna, hogy ennek az ellenkezője az igaz, hiszen az ottani innováció, az „előremenekülés” pont ilyen intézkedésekből fakad (lásd később a 7. fejezet kritikáját). Hemzseg a fejezet a „külön elemzést igényel…” kezdetű mondatotoktól és hasonló félbehagyott gondolatfoszlányoktól, olyan horderejű kérdésekben, amelyek elemzése nélkül egyszerűen nem érdemes elolvasni a továbbiakat sem: állami tulajdon szerepe, állami szerepvállalási modellek. Ez utóbbi esetében az a modell kerül a legrövidebb kifejtésre, melybe Magyarországot is besorolná a szerzőcsapat. A modellekről szóló értekezés egy kicsit részletesebb is lehetne, kitérve az egyes típusok előnyeinek és hátrányainak konkrétabb elemzésére, a magyar sajátosságokra vetítve is. Ez azért is lenne érdekes, mert Európa – a liberalizáció térnyerésétől függetlenül – a végletek kontinense ilyen szempontból. A fejezet közös célkitűzései között nem jelenik meg a fogyasztóvédelem, holott ennek kiemelkedő fontosságot tulajdonít a liberalizációt erőltető EU is. Hogy jelenhet meg célként ebben a fejezetben (célkitűzések!) a vízenergia és a nukleáris energia fenntartása?! Ezzel az írók gyakorlatilag azt mondják, hogy a többi nem-fosszilis nem kaphat meghatározó szerepet. Diverzifikáció alatt nem jelenik meg az import. A „fizessen a szennyező” elv a terminológiában így hangzik: „szennyező fizet elv”. (Megint csak arra gyanakszunk, hogy a környezeti érdek azért nem tud integrálódni az anyagba, mert az írók között nem volt olyan, aki érti is ezt a témát.) Ugyanígy annak is érdemes lenne pontosabban utánanézniük, hogy mit is jelent a fenntarthatóság, és milyen definíciók léteznek erre a kifejezésre. Avagy, hogy a dotáció hogyan definiálódik. Közvetlen állami kifizetésként értelmezik, vagy minden olyan intézkedést ebbe a kalapba sorolnak, ami valamilyen erőforrást vagy technológiát előnyösebb helyzetbe hoz, avagy 7

egyébként káros technológiákkal szemben preferál. Példaként álljon itt most csak egy mondat: „Kivételt csak ott szabad tenni, ahol a környezetvédelmi előny jóval meghaladja a dotációból adódó negatív hatásokat.” A „jóval meghaladja”, nekünk több dolgot is sugall: 1) a környezetvédelem másodrendű kérdés, 2) nem kezelhető egyenrangú félként a szén és a szél. Ehelyütt megkérdeznénk, hogy a szénbányászatnak adott állami támogatás a dotációkba sorolható-e. Fiskális technika alatt vajon mit ért e fejezet szerzője? Mert ami a két vastagított szó mögött szerepel, az nem fedi a kifejezést. Úgy tűnik, hogy fiskális technika és fiskális támogatás minden olyan intervenció, amely pénzügyi. No comment! Megjegyeznénk, hogy a tarifapolitika, mint szabályozási eszköz fel sem merül ebben a részben, pedig legalább egy mondatot azért megérdemelne. A következő alfejezet az állami szerepválasztásról és a következő időszak teendőiről ír, de sajnos nem tudjuk meg, hogy ez az időszak milyen hosszú és mikor is kezdődik. A környezeti szempontok „drámai” előtérébe kerülését üdvözöljük, de nem értjük a teátrális jelzős szerkezetet. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, még ha nehéz is, hogy számszerűsödjenek a környezeti károk, amik majd támpontot adnak az előbb említett „jóval nagyobb környezeti előnyöknél” alkalmazandó dotációs probléma kezeléséhez. Az, hogy egy 20 éves (vagy ki tudja milyen hosszú) időszakban az író számára az 1-2 százalékos energiaigény-növekedés egy megbízható adatnak tűnik, számunkra megdöbbentő, mert akár innen, akár onnan nézzük, ez 50100%-os hibahatár. Felmerül ugyanitt a kérdés, hogy vajon mik azok az ismert és uralt technikák, amiket megvalósíthatónak tart a szerző, és vajon ez kizár-e más technikákat, amiket ő nem ismer, és ezért nem is ural. Habár az előző alfejezet szerzői egyértelműen kifejtik, hogy miért lenne káros az államnak részt venni az energetikai beruházásokban – érdekes, hogy folyton visszakanyarodik a szöveg a villamos energia szektorhoz! –, itt „fúrton-fúrt” előjön, hogy a kockázatok miatt ezen mégiscsak el kellene gondolkozni: „az állam és a befektetők szoros együttműködése”, új kapacitások tendereztetése a tagállamok részéről, hosszú távú szerződések… Aztán egyszer csak jön egy nagyon bonyolult és meglehetősen marginális megoldási lehetőség hosszan kifejtve, ami sehogy sem illik ide. A többi pontatlanság és zavaros megfogalmazás igazából eltörpül ezek mellett. Egy dolog azonban nagyon érdekelne minket. Vajon mire alapozza a szerző, hogy hazánkban a biomassza és a geotermikus energia mutatkozik ígéretes területnek, amikor több mint száz megawattnyi szélturbina projekt vár elbírálásra csak az ÉDÁSZ területén. Úgy tűnik, hogy a vállalkozók sokkal ígéretesebbnek látják ezt a technológiát, mint a geotermiában rejlő lehetőségeket. Ha már a piacosításnál tartunk, érdemes őket figyelni és ezekre a kihívásokra választ találni. Úgy tűnik, hogy az előző két alfejezet szerzői nem egyeztettek egymással, és a szerkesztő sem vette a fáradtságot, hogy kiirtsa a kettő között feszülő ellentmondásokat. Összességében talán annyit, hogy a címben jelzettekre nem kapunk választ. Sem azt nem tudjuk meg, hogy mi a koncepció, sem azt, hogy mi az állam szerepe.

8

2. fejezet: A nemzetközi és a hazai energiahelyzet és kilátások 2020-ig Első blikkre ebben a fejezetben meglehetősen elavult forrásokat használtak. 1997-es adatokból és akkor készült prognózisokból kiindulni 2003-ban megengedhetetlen vétek. Ebből adódóan nem is térünk ki az ezekből levont következtetésekre, hanem ajánljuk, hogy az átdolgozás során a frissebb 2002-es és 2003-as adatokat vegyék alapul, különös tekintettel az IEA World Energy Investment Outlook 2003-ra. A fentiekből úgy ítéljük meg, hogy a magyar prognosztizálás is hasonló módszerekkel történt, amely a 3. fejezetben tárgyalódik, habár a helye ebben a részben lenne. Itt jegyeznénk meg, hogy hasonló dokumentumokban minimum három energiaigény-növekedési szcenárióval számolnak, de itt csak egy valószínűsíthető növekedési forgatókönyv létezik. Megjegyzendő, hogy ez a fejezet sem arról szól, amit ígér. A kilátások helyett a múltat taglalja, ami viszont inkább az „Előzmények” című fejezetbe kívánkozik, vagy legalább külön fejezetet érdemelne. Mint ahogy a világ, OECD és az EU trendeknek is egy önálló fejezetet szentelnénk az észszerűség szabályai szerint. 2.2. Energiaigények, energiaforrások A világ TPES-en belül a fosszilis energiaforrások nem 90%-os hanem annál jóval alacsonyabb arányban (kb. 80%) részesülnek. Mint ahogy a megújuló energiaforrások részesedése is sokkal nagyobb, mint 2%, mely az anyag szerzői szerint majd esetleg 3%-ra emelkedik. Mértékadó statisztikák (IEA Renewables Information 2003) szerint a megújulók részesedése már ma is 13,5 % (víz: 2,2%, biomassza és hulladék: 10,8, egyéb – szél, nap, geotermia, ár-apály: 0,5). Megjegyzendő, hogy az USA-ban még egyetlen atomerőmű élettartamának meghosszabbítására sem került sor. Ellenben néhány atomerőmű-üzemeltető, tulajdonos már beadott erre vonatkozó kérelmet és megkapott erre vonatkozó kritériumrendszert a hatóságtól. Több fontos tényező szempontjából tehát – enyhén szólva – csúsztat az anyag. Avagy megint a villamos energia és a primerenergia-előállítás keveredik, de még ebből a szempontból is rossz adatokkal. 2.3. Energiatrendek az OECD országokban Sokkal fontosabb lenne Magyarország szempontjából az EU térség elemzése, vagy a hozzánk hasonló nagyságú, adottságú és fejlettségű országok vizsgálata. (Halkan jegyeznénk meg, hogy az USA többször kinyilvánította az elmúlt években, hogy nem kíván csatlakozni a Kiotói Jegyzőkönyvhöz, így vélhetőleg az állítólagosan vállalt 6%-os csökkentését sem akarja teljesíteni. Valamint számos ország van a felsoroltakon kívül, melyek akár a 6%-os magyar csökkentésnél is magasabbat vállaltak.) Ennek az alfejezetnek a végén szerepel egy meglehetősen optimista kijelentés, miszerint a – megint rosszul és megtévesztően használt – „emissziókereskedelem” és egyéb intézkedések segítségével a vállalások teljesíthetők. Ez némileg ellentmondani látszik a következő alfejezetben szereplő felsorolás 6. pontjával: „A referencia forgatókönyv feltételrendszere mellett vizsgálva az OECD országok erőfeszítései ellenére az energetikai eredetű szén-dioxid kibocsátás jelentősen meghaladja majd a Kyotói Protokollban tett vállalásokat.” 2.4. Következtetések, összefoglaló megállapítások Ezeket talán „Az energia az EU-ban” című fejezet után lett volna érdemes levonni.

9

Ugyanakkor az EU fejezetben sem a fajsúlyos problémák kerülnek tárgyalásra. A fogyasztóvédelem egy teljesen elavult szemléletet mutat, holott az EU-ban nem ilyen megközelítésben tárgyalják e problémát (ld. külön fogyasztóvédelmi fejezetünk). Nem tárgyalja az anyag a piaci koncentráció problematikáját, amit számos európai intézmény aggódva figyel, és ami Magyarország szempontjából is releváns probléma. Apróbb megjegyzések: a Zöld Füzet az magyarul Zöld Könyv, a szilárd energiahordozók között pedig nem szokás együtt tárgyalni a szenet a fával és hulladékkal. A 2.6.-os fejezetben találtunk pár előremutató mondatot: „Ezért is nagyon fontos követelmény, hogy az energiaszektort és az energiafelhasználást szankcionáló állami elvonások – adók, környezetterhelési díjak, stb. – ne csak költségvetési szempontokat érvényesítsenek, hanem a hazai energiaszektor könnyebb alkalmazkodását segítsék elő, amely a magyar gazdaság versenyképessége javításának igen fontos feltétele.” Ez a szemlélet sajnos a későbbiekben sehol sem köszön vissza. A 2.7.-es fejezet leíró jellegű, amivel természetesen nem szállunk vitába. A 2.8. fejezet vázolja végre a kiindulási alapokat. Ebben sincs semmi köszönet, hiszen a kinyilatkoztatásként megtett – talán – „jövőkép”-rajzolás, a következő képen summázható: minden marad a régiben, de olyan jó lenne, ha az energia-racionalizáció valahogy magától megtörténne. A lineáris, az eddigiekből levezethető, extrapolációval előállított növekedést leíró, retrográd, a változtatást nem elfogadó, és elavult, korszerűtlen szemlélet itt érhető tetten legjobban. Amennyiben ezekből a feltételezésekből indulnak ki a magyar energiapolitika „csinálói”, úgy ne is várjuk, hogy 2020-ban valami is más lesz, mint most. Az anyag tehetetlensége ebben az egy oldalban foglalható össze.

10

3. fejezet: Magyarország energiaigények 2020-ig

növekedési

jövőképe

és

a

várható

A teljes tanulmány kontextusába helyezve a 3. fejezetet a következő lényeges elemeket kívánjuk kiemelni. Noha egyéb helyeken is és a 3. fejezetben különösen nagy hangsúllyal (helyesen, szinte minden energiaszektorral kapcsolatos problémakör legfontosabb megoldási lehetőségeként) szerepel az energiahatékonyság és az energiatakarékosság, ezeknek a kifejtése rendkívül felületes. Ad hoc jelleggel szerepelnek EU-s, világ, IEA tagállam stb. összehasonlítások, ugyanakkor az olyan dokumentumok, és akár referenciának is tekinthető dokumentumok, mint a COM(2000)247-ben megjelölt energia-megtakarítási potenciálok (EU-ban 18%, ezen belül iparban 17%, közlekedésben 14% stb.) hiányoznak. A korábbi fejezetekhez hasonlóan itt is problémát okoznak a fogalmi bizonytalanságok. Többször, és hangsúlyosan szerepel a „nemzetgazdasági ráfordítás” kifejezés a költségalapú árkalkuláció összefüggésben, azonban a szövegből kiderül, hogy a szerzők (abszurd módon) nem értik bele a nemzetgazdasági ráfordításokba az externális költségeket, holott ez alapvető lenne az annyiszor hangsúlyozott fogyasztói döntésbefolyásolásban és környezeti, egészségügyi stb. szempontok érvényesülésében. Nem létező, ill. az adott összefüggésben értelmetlenül alkalmazott kategóriák a „termelő és lakossági” fogyasztók (53. oldal), hiszen egy oldallal később az szerepel, hogy „…valószínűleg a foglalkoztatás jellege …módosul … elmosódnak a lakossági fogyasztás és a termelő szféra fogyasztása közötti jelenlegi határok.” Az 54. oldalon a várható energiaigények növekedésére vonatkozó EU-s hivatkozás ismét csak sántít (különösen források megjelölése nélkül), mivel különböző források különböző adatokat hoznak. Az inkorrekt fogalomhasználattal rendszeresen „Zöld Füzetnek” titulált Zöld Könyv az ellátásbiztonságról 1-2%-os növekedésről beszél, míg az EU energy outlook 2010-ig 1%-os, az után pedig 0,4%-os energiaigény növekedést prognosztizál. E dokumentumok kiemelten kezelik az épületek energiafelhasználását, mint rendkívüli energiamegtakarítási lehetőséget. Sajnálatos tény, hogy ahogyan a mai magyar energiapolitikából, és energetikai gondolkodásból, úgy ezen energiapolitikai koncepcióból is jószerivel hiányzik ez a kérdés, noha az EU-ban óvatos becslések szerint is legalább 20%-os megtakarítási lehetőségek rejlenek (de van, ahol 60%-ról beszélnek). Jól ismert a házgyári lakások és a távfűtés problematikája, valamint az új keletű lakásépítési láz, ezért mindenképpen indokolt lett volna külön foglalkozni az épületenergetikai kérdésekkel. Az 56. oldalon szereplő – magyarázat nélkül hagyott – táblázatból hiányoznak a megújuló energiahordozók ill. kérdéses, hogy milyen módon szerepelnek. Ez különösen a politikai prioritások, és a tanulmányban is számos helyen taglalt hosszú távú tervek ismeretében különös. Érthetetlen, hogy a „magyar gazdaság néhány jellemző mutatója” cím alatt miért ezek a kategóriák szerepelnek. Az 57. oldalon szereplő erőművi hatásfok-előrejelzés nem tűnik megalapozottnak legalább két okból. Egy: ezen évtized második felében (4. fejezet) szinte a teljes erőmű parkot le kell cserélni, így akár magasabb hatékonysággal is lehetne számolni, hiszen lényegesen jobb mutatókkal

11

rendelkező technológiák is elérhetőek a piacon. Kettő: a már hivatkozott „EU energy outlook” is kb. 66%-os együttes villamos és hőtermelő hatásfokkal számol 2020-ra. Nem derült ki számunkra, hogy mi indokolja azt, hogy a közlekedés egyedül itt kerül önálló címmel bele az anyagba, miközben a magyar primerenergia-felhasználás egyötödét e szektor mondhatja magáénak. E fejezet furcsa módon egyszerre fogalmaz meg nagyon előremutató elveket és veszi megmásíthatatlannak a negatív tendenciákat. Véleményünk szerint egy ilyen stratégiai dokumentumnak határozott célkitűzésekkel kell előállnia. Egyszerűen nonszensz – még akár az EU-t is, de hazánkat különösen – az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlítani közlekedéspolitikai szempontokból. Noha sajnos egyet kell értenünk az LPG meghajtás elterjesztésének marginális jelentőségével, jól szemlélteti a tanulmány nem túl korszerű szemléletét, hogy ezen részben a témát teljes egészében „leírja”, dacára a fejlett világban (pl.: Hollandia) és fejlődő világban (pl.: India) tapasztalható pozitív példáknak. Nagyon fontos lenne, hogy a magyar energiakoncepció figyelembe vegye, módosítsa, eltérítse és integrálja az egyéb szakpolitikákat, így a közlekedéspolitikában is volna szerepe. Ez a nyúlfarknyi próbálkozás, azonban nem hogy nem meggyőző, de talán azt a hamis és altató illúziót is kelti az olvasóban, hogy valami történik e téren.

12

4. fejezet: A villamos energia-termelés és ellátás fejlesztési kérdései A fejezet a címéhez hűen csak a villamosenergia-termelés és -ellátás kérdéseit tárgyalja, a fogyasztói oldalról nem esik szó. E fejezet tehát – hasonlatosan az egész anyaghoz – nem rendszerszemléletű, ami címében is tükröződik. A felvázolt trendeket azonban nem csak a fogyasztás feltételezett alakulására tekintettel lett volna érdemes kiszámolni, hanem a fogyasztás befolyásolására vonatkozó célok (a felhasználás ész-, és korszerűsítése, az energiaintenzitás csökkentése, az energiahatékonyság növelése) kitűzésével, az azok érdekében meghozott intézkedések ismertetésével, illetve a lehetséges outputokra vonatkozó forgatókönyvek figyelembevételével is. A fejezet e hiányossága mégsem meglepő, mivel az ilyen jellegű célok és intézkedések szinte teljes egészében kimaradtak a dokumentumból. A fejezet az ellátásbiztonságon túl tulajdonképpen semmilyen más célt nem tűz ki, mindazonáltal a prioritásként kezelt termelői oldal (supply side) tárgyalása még így sem tekinthető teljesnek. A termelés-szállítás-elosztás hármasból a termelés fokozott hangsúlyt kapott a szövegben, míg a villamosenergia-hálózat és az elosztás problémáira méltatlanul kevés figyelmet fordítottak (nem említi a hálózati veszteség problémáját, hiányzik a megújuló energiaforrások és a hálózat, illetve a villamos rendszer összefüggésének problematikája stb.). A fejezet alapvetése szerint az energiaigények növekedni fognak, aminek kielégítéséhez, illetve a kieső kapacitás pótlására részben új erőműveket kell építeni, részben az importarány növeléséből alapozottan kell megoldani, külföldi – egyelőre hipotetikusan megépülő – atomerőművek igénybevételével. Konkrét tervet nem javasol a legvalószínűbb megvalósítandó forgatókönyvnek. A szerzők legvalószínűbbnek az ország energiafüggőségének növekedését tartják, új határkeresztező földgázvezetékek kiépítésével és a villamos energia importarányának emelésével, a paksi atomerőmű élettartam-meghosszabbításának axiómaként történő kezelésével. Az erőműépítéssel kapcsolatos rész is számos kérdést vet fel: Mik azok a hálózati szolgáltatások sajátosságaiból adódó kedvezőtlenebb feltételek? Milyen az a vállalkozó-befektetőbarát környezet erőműépítésekre vonatkozólag? Adócsökkentés? Gyorsított leírás? Hosszú távú áramvásárlási kötelezettség? Környezeti szempontból egyszerűen elfogadhatatlan a hatósági eljárások gyorsítása, az engedélyezés egyszerűsítése! A társadalmi-, lakossági elfogadtatás a szénerőművek esetében NEM állami feladat! A tisztességes, demokratikus, információ-szimmetrián alapuló társadalmi részvétel szavatolása, az viszont IGEN. 4.2. A villamosenergia-szektor fejlesztési alternatívái „A gazdasági fejlődésből, valamint, a nemzetközi versenyképesség követelményéből levezetett bruttó villamosenergia-igény 2020-ig évi átlagban 1.9 %-kal növekszik, ami az időszak végére 53-54 TWh villamosenergia-igényt valószínűsít…” A villamosenergia-szektor fejlesztési alternatívái c. alfejezet kiindulópontja: az energiafelhasználás növekedni fog. Azonban a (bruttó és nettó) villamosenergia-igény növekedésének mértéke (2020-ig 30-33%, ill. 45%) kérdéses, hogy teljesülni fog-e. A felvázolt trendek megalapozottsága nem egyértelmű, csak a gazdasági fejlődést és a nemzetközi versenyképesség követelményeit említi a szempontok között, az energiahatékonyság

13

növekedését-növelését nem. Illett volna az ezeket a nagy ívű számokat megalapozó tanulmányokat, modelleket mellékelni a honlapon, sok egyéb háttérszámítással egyetemben. Sok szó esik e fejezetben a selejtezésekről. Ennek kapcsán jó lenne látni a selejtezésre vagy leállásra ítélt blokkok listáját és a hozzájuk rendelt leállási időpontokat! A számokból úgy tűnik, hogy az összes erőművet le kell cserélni. Paks leállításával pedig már 8000 MW-nál tartunk. A tisztánlátás kedvéért a sejtetés helyett pontosan meg kellene nevezni azon kormányzati intézkedéseket, várható EU-s szigorodásokat, amiből ez levezethető. A paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítása megkérdőjelezhetetlen axiómaként vonul végig az anyagon. Ennek pénzügyi feltételeit azonban a szerzők nem ismertetik, és nem számolnak a terv nem financiális ok(ok)ból való esetleges meghiúsulásával sem. A 8-10 %-os kapacitásnövelés teljesen irreálisnak tűnik. A szénerőművi kiváltás anyagi vonzatot és konkrétnak tekinthető ütemtervet egyaránt ismertet, bár nem világos, hogy miért említi kvázi nehezítő tényezőként az engedélyezési folyamatot, mivel arra a többi építendő erőműnél is szükség lesz. A kombinált verzió kifejtésénél viszont semmilyen körülmény nem található, így kétséges, hogy valóban végeztek-e alapos elemzést erre az eshetőségre. A „költségkalkulációk” egyszerűen hiányoznak. Így nem lehet valamit véleményezni! Megjelenik a fejezetben az éghajlatváltozás ténye (!!!), bár természetesen olyan nonszenszekkel fűszerezve, mint „energiahordozókat, amelyek az üvegházhatás kialakulásában pozitív szerepet játszanak”. (Az üvegházhatással ugyanis nincsen semmi baj. Annak fokozódása már sokkal problémásabb, tehát a hatás ez esetben nem pozitív, hanem káros.)

800

621

600 400

430 30

75

200

116

Sz él N ap el e Bi om m as sz a

At om

áz ld g

Fö

ol a

j

46

Kő

Sz én

200 0

Ví z

1000

Teljes villamos energetikai vertikumok üvegházkibocsátása 940

Bár valószínűleg elírás (ld. Sigmund Freud), de azért sokat mond a diagram címe, amelyben üvegház-kibocsátás szerepel üvegházgáz-kibocsátás helyett. Itt sem lenne hátrányos megjelölni a használt forrást, hiszen ilyen – a teljes életciklusra vonatkozó – karbon-intenzitást vizsgáló elemzések is meglehetősen nagy szórást mutatnak. Újból felmerül a koncepcionális kérdés, hogy amennyiben ez így van, akkor vajon nem lenne-e érdemes mégis a megújulók és az energiahatékonyság adta lehetőségeket egy picikét jobban megvizsgálni. Vagy akkor is az tűnik előremutató verziónak, hogy jó nagy blokkokat építünk 14

fosszilis forrásokra, és majd a külkereskedelmi mérleg és a környezet stb. nyögi az évi 600 MW – önmagában is irreális építkezések (ld. eocén-program és társai) – terheit. Bár az urán ára az 1980-as évek vége óta stabilan alacsonynak tekinthető (10 USD/font körüli áron), érdemes figyelembe venni, hogy 2003-ban mintegy 42%-os emelkedés következett be (kb. 10 USD-ről mintegy 14 USD-re). Hasonlóra utoljára 1994-96 között volt példa, amikor összességében 100%-os volt az áremelkedés (7-14 USD). Igaz, az üzemanyag ára még 14 dolláros uránárnál sem jelent komoly költségtényezőt az összes kiadáshoz képest, de ezeket a változásokat sem illő bagatellizálni. Indokolatlanul optimista, nem reális alapú értékítéletet tükröz az atomerőművek biztonsága növekedésével és a kiégett fűtőelemek problémájának megoldódásával kapcsolatban tett kijelentés. Amennyiben az atomenergiát a források között kívánja tartani, és ehhez az atomipar teljes vertikumának valóban alacsony környezetterhelésére kíván hivatkozni, akkor ezen területeken gyors, látványos fejlődésre lenne szükség, amire viszont nem lehet számítani. Itt utalnánk az uránbányászat során keletkező horribilis mennyiségű kis aktivitású hulladékra, ami az erőművektől távol eső helyen jelent problémát, a működés során keletkező kiégett fűtőelemek és nagyaktivitású hulladékok végleges elhelyezésének megoldatlanságára, valamint arra a tényre, hogy a már meglévő atomerőművek esetében a biztonság fejlesztése meglehetősen korlátosan jelentkezhet csak. A paksi atomerőmű jelenlegi (2003. április 10. óta tartó súlyos üzemzavara), illetve a kiégett fűtőelemek és radioaktív hulladékok általában megoldatlan problémáinak fényében, a paksi blokkok élettartam-meghosszabbítás konkrét terveinek, illetve a lehetséges alternatívák alapos felmérésének hiányában nehezen verifikálható az atomenergia alternatíva nélküliségére vonatkozó kijelentés. Az atomerőművek működésében rejlő potenciális instabilitást jól mutatja a paksi atomerőmű jelen állapota. Egy üzemzavar könnyen válhat az energiaellátást nagymértékben és hosszú távon befolyásoló tényezővé. Komoly aggodalomra ad okot, hogy (ahogy azt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vizsgálata megállapította) az üzemzavarban emberi mulasztások játszottak közre az atomerőműben és az azt felügyelő Országos Atomenergia Hivatalnál, és hogy nem látszik, hogy ezek kiküszöbölésére mindent megtennének azok, akiknek ez kötelessége lenne. E nélkül pedig, a magyar villamos energia rendszernek a paksi atomerőműre való hosszú távú alapozása illuzórikus, mivel a jelenlegi állapot fennmaradása nemcsak a hosszú távú biztonságos működést és élettartam-hosszabbítást, hanem az eredeti élettartamon belüli működést is megkérdőjelezi. Külön meg kell említeni veszélyeztető tényezőként az atomerőmű azon műszaki problémáit (a fűtőelemeken és a primerköri berendezésekben képződő lerakódásokat), amelyek a jelenleg kialakult helyzethez vezettek, és amelyek megszűnésére nem lehet biztosan számítani. A külföldi atomerőmű (pontosan meg nem határozott, melyekről van szó) építkezések befejezése hipotetikus. A szóba jöhető épülő blokkok közül az ukrajnaiak (Rovno, Hmjelnyickij) építése forráshiány miatt kvázi áll, a romániai (Csernavoda) ugyanilyen okból lassan halad. A szlovákiai Mohiban két blokk építését függesztették fel még a tervezési fázisban, így az összes felmerülő egység befejezésének dátuma kérdéses, ha egyáltalán van ilyen dátum. De nem csak az a kérdés, hogy mikor lesz megvásárolható villamos energia, hanem az is, hogy az valóban elérhető lesz-e.

15

(Ukrajna nem tagja az UCTPE-hálózatnak, és a többi blokk által termelendő áramra is lehet máshol szükség, pl. a romániaira a bulgáriai blokkbezárások miatt a balkáni térségben stb.) További, a tanulmányban nem részletezett probléma, hogy milyen áron lenne igénybe vehető a külhoni atomenergia: az aktuális számítások szerint korántsem a mai (7-8 forint körüli) áron, hanem akár annak duplájáért. Amennyiben más (nem atomerőművi) külföldi kapacitásról beszélünk, úgy szintén nem biztos, hogy a most rendelkezésre álló források a jövőben is rendelkezésre fognak-e állni. Érdekes kérdés, hogy a diverzifikáció előnyeinek tudatában vajon miért nem tervezi az anyag a megújuló energiaforrások széleskörű bevonását a források közé? A megújuló energiaforrásokról összességében annyit állít, hogy nagymértékű alkalmazásukra nincs mód. Mindezt csak olyan hátrányok ismertetésével indokolja, amelyekre máshol már találtak megoldást, illetve amelyek (pl. ellátásbiztonság, rendszerszintű problémák) más formában a többi energiaforrás esetében is felmerülnek. Az esetleges előnyöket meg sem említi, állítását alátámasztó számításokat nem közöl. Ennek fényében nehezen hihető, hogy valóban felmérések és számítások eredménye az elítélő verdikt. 2010-re az EU-ban az összes villamosenergia termelés 22%-a megújuló energiából származik majd. Magyarország hogy áll ehhez a kérdéshez? Talán 2020-ra már össze kellene valamit hozni ezen a téren nekünk is. A megújuló energiaforrások elterjedését az azokat alkalmazó technológiák jövőbeli fejlődéséhez köti. Ez éles kontrasztban áll a Nyugat-Európában tapasztalható megújulós „boom”-mal. Komoly problémát jelenthet a növekvő földgázfüggőség. Mivel a 4-ik fejezet címben is deklarált célja, hogy a „A villamosenergia-termelés és ellátás fejlesztési kérdéseit” elemezze, érthetetlen, hogy a 4.5. rész miért szorítkozik csupán egyfajta állapotfelmérésre a megújulós potenciált illetően. Sokkal célszerűbb lenne, ha jelen fejezet számba venné, milyen fejlesztésekre lenne szükség ahhoz, hogy a villamos hálózat, de még inkább az együttműködő villamos energia rendszer képes legyen megfelelni a megújulók támasztotta kihívásoknak. Másfelől fel kellene vetni azon technikákat, melyek az olyan megújulókat, mint a szél- és napenergia, alkalmassá teszik a villamos energiahálózatra való tömeges kapcsolódásra. Meg kellene vizsgálni, milyen lehetőségek vannak a megújulók egymást támogató működésének előmozdítására, milyen a tárolókapacitások hozzáférhetősége hazánkban, illetve a szomszédos országokban, valamint az egyes megújulók esetében vannak-e már nemzetközi példák az időszakosság villamos rendszerre gyakorolt hatásainak mérséklésére. Amennyiben ezen ismeretek még hiányoznak, létre kell hozni egy hazai szervezetet, mely a kérdéseket integrált szemléletben képes megvizsgálni és a válaszokat összegyűjteni. A fejezetről elmondható, hogy alapvetően pesszimistán közelíti meg az egyes megújuló energiafajtákra vonatkozó potenciált, a tervezett kapacitásokat, holott a megújuló energiaforrások magyarországi adottságai összességében nem mondhatóak kedvezőtlennek. Megállapítható, hogy ezen fejezet (4.5) adatai nagyságrendekkel különböznek a Hazai megújuló energiapolitika (6. fejezet) 2010-re vonatkozó adataitól. A vízerőművekről (64. oldalhoz) 16

Magyarországon jelentős számban voltak korábban a kisvízi erőművek, melyek felújításával újabb termelőket lehet beállítani. Ezen kisvízi, vagy törpeerőműveknek a teljesítménye sok esetben azonban nem éri el a 100kW-ot. Ahhoz, hogy ezen erőművek is hálózatra tudjanak termelni szükséges a Villamos energiáról szóló (2001. CX.) törvény 0,1 MW-os átvételi küszöbének 0,01 MW-os értékre való leszállítására. Ugyanakkor a Bős-Nagymarosról szóló rövid értekezés meglehetősen ködös képet hagy az olvasóban, amiben felsejlik valami olyasmi is, amit évtizedek óta ellenez a hazai politikai retorika. A szélerőmű-parkokról: A 74. oldal egészen egyszerűen a magyar valóság tökéletes figyelmen kívül hagyásával – ill. több évvel ez előtt – készült, elképesztő tájékozatlanságra utaló „itt nem fúj a szél” prekoncepcióra épül. A tanulmány szerint „…a széljárás nem tesz lehetővé tartósan 1500 h/év kihasználást. Mintegy 170 MW-os szélfarm legfeljebb 250 GWh-t termelne csak, de nagyon bizonytalanul az időben elosztva.” Ezzel szemben álljon itt: A kulcsi szélerőmű 2000h/év teljes kihasználást mutatott, ami 1/3-dal több, mint a fent említett adat. A 6. fejezet idevágó része – nyilvánvaló ellentétként – 10-12 berendezést említ a 2010-re várható megvalósulásként. 2004. februárjában több mint 150 MW-nyi kapacitás vár engedélyre. A biomasszáról: Nem esik szó a nagy méretű biomassza erőművek által előidézett egyéb környezeti problémákról. Ezen problémakörök elsősorban a megfelelő szabályozás hiányból származnak (erőművek alacsony hatásfoka, túlméretezett teljesítmény, nagy távolságról látják el tüzelőanyaggal stb.). Bár az „olcsóság” kiemelt helyen szerepel a szövegben, azt nem említi, hogy ez magával vonja az alacsony hatásfokot is. Ilyen energetikai hasznosulás mellett számos szakember véleménye szerint vétek ezt az értékes erőforrást – szó szerint – tűzre hajítani. A bekezdés nem foglalkozik sem a mezőgazdasági melléktermékekkel, sem az energetikai célú növénytermesztéssel, sem az egyéb úton nyerhető biogázból származó potenciállal. Az EU agrárpolitikai megfontolásai pedig nagyon is időszerűvé teszik – még ha megkésve is – az energiaültetvények kérdését. Reméljük, nem szorulnak bővebb kifejtésre ennek okai. A hulladékégetésről: A szöveg szerint: „…Hulladékégetéssel – szelektív szemétgyűjtéssel – a meglévő (100-110 GWh) és távlatilag az új szeméttüzelésű erőművek (140-150 GWh) jelentősen hozzájárulhatnak a fosszilis tüzelőanyagok kiváltásához. „ A csatornagáz és depóniagáz is jelentős potenciált képvisel, a szövegben mégsem kerül említésre. Többi megújuló energiaforrás tárgyalásánál is tükröződik az elmaradott „gondolkozzunk nagy, villamosenergia rendszerekben” szemlélet. Lényeges lenne a helyi (talajhő, napenergia, stb.) energiatermelési módoknak a villamos energia rendszerből TERMELÉSI KAPACITÁST KIVÁLTÓ hatását is elemezni. A földgázról szóló bekezdések komoly ellentmondásokat takarnak. Ez a rész konkrét elképzeléssel nem szolgál, mit tartana „észszerűbb” árszabályozásnak, ugyanakkor a határkeresztező kapacitások kiépítésének ösztönzése kapcsán valószínűnek tűnik, hogy az nem

17

csak az ellátásbiztonságot növelné, hanem a földgáz már amúgy is kirívóan magas részarányát emelné tovább a magyar „energiakoktélból”, mely tényezőt az anyag figyelmen kívül hagy. Összességben ez a rész is egyoldalú szemléletet tükröz, mely nélkülözi mind a fogyasztói oldalon megjelenő, mind a megújulókban rejlő potenciálok felismerését. Ehelyett a kapacitásépítés és a minden áron való igénynövekedés, -növelés jellemzi e fejezetet.

18

6. fejezet: A hazai megújuló energiapolitika Miután ez a fejezet kifejezetten hiányos és alapvetően hibás megközelítésen alapul, majdan ebből következően még rosszabb következtetéseket von le, fontosnak tarjuk, hogy egy hosszabb bevezető után tételesen kommentáljuk az anyagot. Ezért itt a szokásosnál több idézet szerepel. Ehhez a témához kapcsolódóan már fentebb - a 4. fejezet kritikájában – voltak olvashatóak hasonló felvetéseink. A megújuló energiaforrások alkalmazásának fokozása célként jelenik meg az energiapolitikai koncepció 6. fejezetében. Ugyanakkor a célként való feltüntetés nem más, mint egy, a külső indíttatású elvárásoknak való kényszerszerű megfelelni akarás. Mondhatnánk, pusztán retorika. Az alternatív energiaforrások szerepének növelését a tanulmány csakis a jelen helyzethez igazítva képzeli el, az aktív, a feltételeket javító és a fejlődést indukáló lépések kifejtésétől elzárkózik. Meglehetősen leíró módon kezeli a megújulók kérdését, azaz megfogalmazza ugyan az egyáltalán nem ambiciózus célokat, de az ehhez szükséges lépések, feladatok kijelölése elnagyolt, a 2010 utáni időszak elvárásaira való felkészülés pedig teljesen hiányzik. Különösen problémás lehet az a kérdés, vajon mely állami szerv fogja felvállalni a ’Mr./Ms. Renewable’ szerepét. A megújuló energiaforrások hazai elterjesztésének fontosságát a szöveg kizárólag környezetvédelmi aspektusból vizsgálja, szinte megfeledkezve az ellátásbiztonság, az importfüggőség, a munkahelyteremtés, valamint a vidék népességmegtartó képességének szempontjairól. Sajnálatos továbbá, hogy az állami szerepvállalás örökérvényű mindenhatóságának statikus ábrázolása az esélyét sem láttatja a megújulók piaci struktúrába való illeszthetőségének. A megújulók fejlesztéséhez szükséges alapvető kérdések tehát megválaszolatlanul maradnak. Ilyen például a villamos energia rendszer problémája (a hálózat kapacitása, a menetrendtartási kötelezettség, a tárolási technikák, a meteorológiai előrejelzés integrálása a villamos energia irányítási rendszerbe, a hálózatra csatlakozás műszaki-gazdasági feltételeinek szabályozása) vagy a hőszolgáltatásban és a lakossági felhasználásban való alkalmazás lehetősége, holott a megújuló energiaforrások éppen ez utóbbi területeken játszhatnának kiemelkedő szerepet. Nem tartalmaz eszközöket, módszereket a megújulók elterjedésének további serkentésére (zöldbizonyítvány, beruházási támogatás, differenciált átvételi ár, 100 kW-os határ eltörlése stb.) Sajnálatos, hogy a megújulók és a hidrogén, mint energiatárolási lehetőség kapcsolata meg sem jelenik, mint jövőbeli lehetőség. Ugyancsak hiányzik az anyagból a nem villamosenergiatermelésre alkalmas technológiák tárgyalása. Ezt újból csak annak tudhatjuk be, hogy az anyag hibásan és igen korszerűtlenül, kifejezetten az „elektronokra” koncentrál, figyelmen kívül hagyva az egyéb végső energiafajták tüzelőanyag-kiváltó potenciálját. Nem irányoz elő egy új, részletes szabályozást az egyes megújuló energiafajtákra (pl.: a nagy 3050 MW-os, vagy az e feletti biomassza erőművek természeti-környezeti problémáinak kiküszöbölése céljából). Fenti kérdések, problémák alaposabb megvizsgálása igen fontos egyrészről az Európai Unióval való célmegvalósítás, illetve a 2010 utáni időszakra való felkészülés, másrészről az EU-s támogatások lehívása miatt. Mivel a megújulók kétségtelenül fontos szerepet kapnak az energetika „zöldebbé” tételében, energiapolitikai koncepció sem létezhet nélkülük, illetve a bennük rejlő lehetőségek ismerete híján. Ezért elképzelhetetlen a jelen koncepció a február végére elkészülő 19

megújulós stratégia központi elemét, alapját képező potenciál és költségvizsgálatok eredményeinek beépítése nélkül. Itt jegyeznénk meg, hogy a GKM egyes osztályairól származó – alapvetően Bohoczky Ferenc tollából származó – anyagainak számadatai sehogy sem passzolnak az ebben az anyagban feltűnő számokkal, sem ebben, sem más fejezetekben. És most nézzük részletesen! „A megújuló energiaforrások fokozottabb felhasználását tehát nem a technikai fejlődés és nem a piaci viszonyok indokolják, hanem környezeti szükségszerűség, a fenntartható fejlődés érdekében. Ezért alkalmazása és térnyerése a mai kialakult energetikai rendszerben alapvetően nem piaci alapon, hanem csak állami beavatkozással képzelhető el.” 1. A környezeti szükségszerűségen túl az ellátásbiztonság növelése és – Magyarország esetében – az energiaimport-függőség csökkentése is indokolttá teszi a megújulók alkalmazását, annak ellenére, hogy az anyag első felében a szerzők az előbbi szempont fontosságát többször is hangsúlyozzák. Mindezeken túl azonban a megújulók energetikai célú hasznosítása olyan előnyökkel is jár, mint a munkahelyek számának növekedése vagy a vidék népességmegtartó képességének fokozódása. 2. Mivel a megújuló energiaforrások ipari méretű alkalmazása hazánkban csak az utóbbi években kezdődött el, érthetően még nem váltak igazán versenyképessé a hosszú évtizedek óta állami támogatásban részesülő fosszilis és nukleáris alapú energiatermeléssel szemben. 3. Korántsem elképzelhetetlen azonban a megújulók versenyképessége és piaci térnyerése. Ehhez természetesen szükség van kezdetben állami beavatkozásra, mely a megfelelő gazdasági-jogi ösztönzők alkalmazásával megteremti a kívánatos feltételeket. Ez nem szükségszerűen jelent állami pénzügyi támogatást (költségek megosztása, szennyező fizet elv alkalmazása stb.) A célszerű eszközök megválasztása azonban már most nagyon fontos, hogy kiszámítható módon elősegítse megújulók térnyerését, technológiai fejlődését, s ezáltal a versenyképességhez vezető költségcsökkenést. „Az állami szerepvállalás célja a megújuló energiaforrások célszerű hasznosításának feltételeinek biztosítása, mely alapvetően az ésszerű használat területeit, mértékét és az alkalmazás körülményeinek kiszámítható gazdasági hátterét jelenti.” 4. Nem csak a jelenlegi helyzetre kell koncentrálni, hanem a jövőre is, azaz aktívan és dinamikusan kell segíteni a piaci viszonyokhoz való közeledést (ld. fent). 5. A jelenlegi gazdasági háttér a villamosenergia-termelés tekintetében nem kiszámítható, a jogi szabályozás nem nyújt hosszú távú garanciát a befektetőknek (csak 2010-ig hatályos az árrendelet, melyet bármikor módosíthatnak), továbbá a megállapított átvételi ár nem differenciált energiaforrásonként. „A magyar energiapolitikának a megújuló energiákkal kapcsolatos feladatait a nemzetközi tendenciákra és kötelezettségekre tekintettel, de a sajátos magyar viszonyokra építve kell megjeleníteni.” 6. A természeti adottságainkban rejlő energiapotenciál akkurátus felmérésének eredményeihez igazodva, a hazai struktúrát (gazdasági-jogi keretfeltételek) úgy kell módosítani, hogy a megújulók kihasználtsága optimálissá váljon. Ez akár túl is mutathat a nemzetközi elvárásokon…

20

„Az Európai Unió nem javasol egy általánosan elfogadott támogatási rendszert, minden egyes országnak a saját rendszerét kell ezen a területen kidolgoznia, tehát nemzeti szinten kell kialakítani a támogatási rendszereket. A direktíva előírja azt, hogy egyszerűsítsük a nemzeti adminisztrációs folyamatot az engedélyezésben, tehát javítsuk az engedélyezési eljárást a megújulók területén, legyenek világosabbak, átláthatóbbak ezek a szabályok.„ 7. Az engedélyeztetési eljárások egyszerűsítésének feladata nincs semmilyen állami szerv hatáskörébe rendelve, így ezen feladat megvalósítása nem garantált, nem számon kérhető. 8. Az engedélyeztetési rendszer vizsgálatakor az ún. vezetékjogi engedély kérdését sem szabad figyelmen kívül hagyni, ez viszont maga után vonja a hazai hálózati kapacitás kérdéskörét, a fejlesztés szükségességének átgondolását. „Magyarország földrajzi és éghajlati adottságai mellett a különböző megújuló energiaforrások között legnagyobb jelentősége a biomasszának van. De a biomassza hasznosítása nemcsak energetikai, hanem környezetvédelmi, ipari és a vidéki munkahelyteremtés szempontjából egyaránt előnyös lehetőség Magyarország számára. Az utóbbi időben számottevően megnőtt a mezőgazdasági művelés alól kivont területek mérete, amely kb. 1292500 ha, és amelynek további növekedésére lehet számítani az európai csatlakozás során, melyen az energetikai célú növénytermesztés a földhasználat egyik legfontosabb lehetősége. A számítások szerint elméletileg a művelt földterületeken évente átlagosan 25 GJ/ha elsődleges energiahordozó keletkezésével lehetséges számolni; - a szélső értékek 10-100 GJ/ha, termelési kultúrától, művelési módtól függően.” 9. A koncepció csak az energetikai növénytermesztéssel foglalkozik, nem tárgyalja a biogáz, a csatornagáz, a bio-üzemanyag és a depónia, a mezőgazdasági és erdészeti, valamint a faipari melléktermékek kérdéskörét. 10. Nincs különválasztva a biomasszából történő kapcsolt elektromosáram- és hőtermelési lehetőség. 11. Nem esik szó a biomassza távhő-ellátásban betöltött szerepéről. 12. Itt is elmondható, hogy a 4. fejezetben merőben más aspektusból vizsgálják a kérdéskört. Nem mintha bármelyik is jó lenne. „Magyarország geotermikus vagyonát tekintve kedvező adottságokkal rendelkezik. A kedvező adottság azt jelenti, hogy a geotermikus gradiens átlagosan 20 m/°C, de az egyes medencékben még ennél is nagyobb, mert pl. a Dél-Dunántúlon és az Alföldön 1000 m mélységben 70 °C közeghőmérséklet uralkodik. A geotermikus energia kedvező hazai adottságai ennek az energiaforrásnak a minél szélesebb körű hasznosítását kínálja. Több körzetben a felszínre jutó víz használat utáni elhelyezése okoz nehézséget. Ezeknek a nehézségek leküzdése a fokozott környezetvédelmi követelmények miatt egyre költségesebb.” 13. A geotermális részre vonatkozóan nincs külön választva (nincs megemlítve) a hő és a kapcsolt villamosenergia-termelés. Nem tartalmazza a geotermális folyadékok hasznosítására vonatkozó fenntartható technológiákat, nem foglalkozik a visszasajtolás kérdésével, az inhibitorok használatával, de kitér a kitermelt víz elhelyezésének problematikájára. 14. Nem esik szó a geotermális energia távhő-ellátásban betöltött szerepéről.

21

„A napenergia közvetlen hasznosítása az egyik legkézenfekvőbb megújuló energiaforrásnak mutatkozik. Magyarországi napenergia négyzetméterenkénti éves összes energiamennyiségét 830875 kWh értékkel vehetjük figyelembe. Az energiamennyiség több, mint fele a nyári négy hónapra esik. Ez azt jelenti, hogy abban az időszakban, amikor hidegebb van, rövidek a nappalok, tehát nagy az energiaigény, akkor jelentősen kevesebb a rendelkezésre álló napenergia-mennyiség. Egy téli időszakban egy átlagos napon a várható napsütéses időszak hossza alig éri el 2-3 órát. Ez a körülmény alapjaiban meghatározza a napenergia hasznosításának lehetséges területeit hazánkban. Az napenergia aktív hőhasznosítása a legkézenfekvőbb megoldásnak látszik. A napenergia közvetlen hőhasznosításával kapcsolatban összefoglalóan úgy lehet fogalmazni, hogy a rendelkezésre álló napenergia kevés ahhoz, hogy ezzel fűteni lehessen, de nagyon sok ahhoz, hogy ne vegyük figyelembe, és kihasználjunk minden lehetőséget az ésszerű alkalmazásra. Ez elsősorban a használati melegvízellátás családi és kommunális létesítményeknél. A fotovillamos alkalmazás alapja a napelem, melynek költsége meghatározója az elterjedésnek. Jelenleg Magyarországon alig haladja meg a 10 kW-ot a beépített összteljesítmény, de az elképzelések szerint ez az érték 2010-re elérheti az 5 MW-ot is.” 15. Nem esik szó a napenergia passzív hasznosításáról. A fotovillamos alkalmazások esetében 2010-es előirányzott célérték nagyban függ a beruházási támogatás mértékének alakulásától, a kötelező átvételi határérték (100 kW) leszállításától, illetve a differenciált, napelemalkalmazásoknak kedvező átvételi ártól. A sok változó miatt az 5 MW-os becslés nincs kellően alátámasztva. 16. A Gazdasági Minisztérium 1999-ben meghirdetett 20000 napos tetőprogramja nincs megemlítve a stratégiában!!! „Magyarország műszakilag hasznosítható vízerő-potenciálja 1000 MW, melynek kb. háromnegyedét a Duna jelenti. A teljes hasznosítás esetén a kinyerhető energia 7,0-7,5 TWh/év, melynek jelenleg csak kis részét aknázzuk ki. A hazai hasznosítással kapcsolatban általában nem az új erőművek építése, hanem a meglevő, vagy korábban volt erőművek felújítása, vagy újraélesztése jelentheti a fő feladatot.” 17. A vízenergiára vonatkozó koncepció, utalást tesz a régi erőművek felújítására, korszerűsítésére. Nem foglakozik viszont a kisvízi és törpe erőművekkel, melyek 1950 előtt nagy számban működtek főleg a Rába és a Hernád vízgyűjtőjéhez kapcsolódva. Ezek egy része szintén nem éri el a 100 kW-os névleges teljesítményt, így jelenleg az általuk termelt áram átvételére csak külön szerződéssel van mód. „A hazai szélenergia hasznosításában a villamosenergia termelésre alkalmazott szélgépek első egységei már üzemelnek és az évtized végére 10-12-re lehet számítani, de jelentőségük a hazai energiamérlegben az európai helyzethez hasonlóan nem lesz számottevő.” 18. A szélenergia hasznosítása Európai Unióban igen jelentős: 2004-re meghaladta a 25 000 MWot. Magyarországon 2004 végén több tucat projekt van előkésztési fázisban több száz MW névleges összteljesítménnyel. A koncepció 10-12-re becsült „egységei”-nek száma teljesen irreális. 19. A szélerőművek hálózatra csatlakozása viszont egy sor kérdést vet fel: hálózatra csatlakozás – hálózatfejlesztés költségei, menetrendtartási kötelezettség kérdése, kiegyenlítő energia, meteorológiai előrejelzés kalkulálása a rendszerirányításban stb.

22

Az általunk fontosnak vélt, de az anyagból hiányzó teendők: a) Részletes szabályozást kell kidolgozni az engedélyeztetési eljárást illetően. b) Irányelveket kell kidolgozni a „jó” projektek megvalósításához (legjobb gyakorlat, best practice). c) Ki kell dolgozni egy átfogó szabályozást a megújuló energiaforrásokra, energia-fajtánként, figyelembe véve azok specialitásait. A szabályozásba be kell építeni a külföldi tapasztalatokat. d) A támogatási rendszert hosszú távra, de fix időre, differenciált és időben csökkenő átvételi árak mellett kell garantálni. e) Létre kell hozni egy állami intézményt, mely kifejezetten csak a megújuló energiaforrásokkal foglalkozik, melynek feladata a törvények, rendeletek, módosítások kidolgozása, valamint a szakmai érdekképviselet koordinálása. f) Fel kell állítani egy független szakértőkből álló bizottságot (külföldi példa alapján), mely a hálózatra csatlakozás kérdéskörében az áramszolgáltatók és a projektfejlesztők közti vitás esetekben dönt (dispute resolution body), hiszen a hálózatra csatlakozás ma még teljesen az áramszolgáltatók fennhatósága alá tartozik. g) A 100 kW-os kötelező átvételi küszöböt meg kell szüntetni, hogy az ennél kisebb teljesítményű erőmű egységek is csatlakozhassanak a helyi, regionális elektromos hálózathoz. h) A megújuló energiaforrások által termelt elektromos energia betáplálása hatással van a regionális vagy országos elektromos hálózatra. A megújulókra jellemző fluktuáció (szélenergia, napenergia, esetleg vízenergia) negatívan befolyásolhatja a hálózatot, ezért ha nagy mennyiségben kapcsolódnak a villamos-hálózatba, problémát okozhatnak a rendszerirányítónál. Ezen problémák megoldására azonban már vannak olyan módszerek, technológiák és tapasztalatok (meteorológiai adatok figyelembevétele és összehangolása a rendszerirányítással, tárolási technológiák széles körű megjelentetése stb.), melyeket be kell építeni a hosszú távú rendszerirányításba. i) Ahhoz, hogy a megújuló energiaforrásból termelő egységek nagyobb mennyiségben csatlakozhassanak az elektromos hálózathoz szükség van annak fejlesztésére. Jelenleg a fejlesztési költségek nagyobb részt a beruházókat, kisebb részt pedig az áramszolgáltatókat terhelik. Tehát további állami feladat a hálózat fejlesztéséhez kapcsolódó részletes szabályozás, egy „megújuló barát” rendszerfejlesztési terv kidolgozása, valamint nélkülözhetetlen az állami szerepvállalás is.

23

7 fejezet. Energetikai eredetű környezeti problémák környezethasználat várható tendenciái Magyarországon.

és

A környezetvédelmi kérdések tárgyalása – csakúgy, mint az anyag egésze – meglehetősen elmaradott személetű. Ezt már az is egyértelművé teszi, hogy – noha a bevezetőben a szokásos energiapolitikai hármas szerepel –, annak környezetvédelmi elemével a tanulmány csak mintegy 10%-a foglalkozik. A környezetvédelmet kizárólag mint gazdasági terhet, és mint a másik két energiapolitikai pillérrel (ellátásbiztonság és versenyképesség) folyamatos ellentétben álló tényezőt veszi (nagyon korlátozottan) figyelembe a tanulmány elejétől kezdve (9. oldal). Teljesen figyelmen kívül hagy olyan tényezőket, mint a megújuló energiahordozók hazai „erőforráson” alapulása, mely egyértelműen csökkenti az importfüggőséget; a fejlett országok piacain sok esetben a környezetvédelmi megfontolásokból szigorodó szabályok hatására növekszik az innovációra kényszerített vállalatok/szektorok versenyképessége; szinte egyáltalán nem foglalkozik a kereslet oldali befolyásolás eszközével, ahogyan a megújuló energiahordozók elterjesztésével kiváltott technológia-transzferrel, a munkahelyteremtő képességgel stb. sem. Ahogy a tanulmány egésze, úgy ez a rész sem a probléma felvázolása, célfüggvény meghatározása, eszközrendszer kidolgozása sorrendet követi. Azt lehet mondani, hogy a környezetvédelmi rész szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a címben megjelölteket is; a fejezet első része (első hat oldal) a környezetvédelmi problémáknak egy egyszerű listázása, míg a második az állam szerepét pusztán hét (7!) darab stratégiát felvázoló dokumentum megrendelésére redukálja. Üdvösebb, „EU-konformabb”, és előremutatóbb lett volna, ha az állam szerepét olyan szempontból vizsgálják, hogy mit kell tennie a környezetbarát piaci környezet kialakításához, és működtetéséhez, és melyek azok a területek, amelyeken direkt beavatkozás lehet szükséges. Ezeket természetesen a tanulmány egyéb szempontjaival össze kellett volna egyeztetni. Teljes egészében hiányzik az átalakítás alatt álló hazai és meglévő uniós támogatási rendszer környezeti szempontú vizsgálata. (Pl.: állami támogatások ár/piac torzító hatásának környezeti vonatkozása; fix átvételi ár versus zöldbizonyítvány rendszer kívánatos, avagy lehetséges hatásai; támogatással továbbélő technológiák/termelők stb.) Az utóbbi időben homloktérbe került kibocsátásjog-kereskedelem (az emisszió-kereskedelem kifejezés felszínes, magyartalan és félrevezető) kérdése szintén nem stratégiai szemlélet szerint szerepel a tanulmányban. E problémafelvetés kapcsán hiányzik: -

a villamos energia, mint termék és a szén-dioxidhoz kapcsolódó engedély, mint másik termék kapcsolatának vizsgálata,

-

az egyéb üvegházhatású-gázoknak a kereskedelmi rendszerbe történő bevezetésének (direktívában rögzített) ténye, és természetesen ennek következménye.

Felületességet tükröz a „nulla” csökkentési terhet jelentő allokáció tényként kezelése (103. oldal), mely teljes ellentétben áll a 87/2003-as EK direktíva szemléletével, céljaival, valamint értelemszerűen a környezetvédelmi célokkal. Ez egy politikai döntés, melyet NEM egy ilyen koncepcióban kell meghozni. Semmi újat nem mond a tanulmány azzal, hogy az allokációs tervet el kell készíteni, hiszen ez eddig is tudott követelmény. Egy stratégiai dokumentumnak az allokáció céljait (!) kellene leírnia, amihez a részkérdéseket kidolgozók viszonyítani tudnának. Ez itt nem történik meg. Ilyen formában a „stratégia” kifejezés félrevezető és ez a szöveg semmiféle támpontként nem használható. 24

Érthetetlen, hogy a 7.5 fejezet első alcíme alatt miért pont, és csak a szélenergiát emeli ki a tanulmány, miközben a szélenergiát az anyag többi rész egyértelműen – és természetesen helytelenül – margóra teszi. Ugyanilyen problémás – konstruktív párbeszéddel, széles társadalmi konszenzus kialakításának egyértelmű esélyét magában hordozó – kérdés a biomassza energetikai hasznosítása is. Ugyanígy ezen a helyen tárgyalható lett volna a kisléptékű energiatermelő egységek, valamint a távfűtés kérdése is. Remélhetőleg egyértelmű, hogy az anyag készítése óta eltelt időben bekövetkezett jogszabályi változások (pl.: környezetterhelési díj) a következő változatban korrigálásra kerülnek, így ezekről most nem írunk. Az erőművek terheivel kapcsolatban azonban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy egy hosszú távú koncepciónak nem lehet dolga rövidtávú, egyes piaci szereplők védelme (létező erőművek), ahogyan az a 105. oldalon szerepel. Számos fejezetben vannak, ám a 7. fejezetből hiányoznak az intézményi kérdések. Sajnálatos, orvosolandó tény, hogy az energetikai kérdésekkel a környezetvédelmi tárcánál még mindig csak a környezeti elemek szennyezése szempontjából, technikai alapon foglalkoznak. Itt is megjegyeznénk, hogy – ha máshol nem is –, de itt legalább egy mondatot érdemelt volna, hogy a 2020-ig terjedő időszak második felében új teljesítési periódusba lép a UNFCCC. A 7. fejezet hemzseg a semmitmondó általánosságoktól (Pl.: „csak a nem megtermelt energia környezetbarát”, „internalizálni kell” stb.). Legjobban az jelzi a színvonalát, ami a legutolsó mondatban szerepel: „Meg kell fontolni (alternatívaként) a piaci mechanizmusok szélesedő körű bevezetését is.” Az egész koncepció ezt a kérdést lenne hivatott megválaszolni. Ehhez semmiféle inputot nem szolgáltat a 7. fejezet.

25

8. Az energiatakarékosság a magyar energiapolitikában Az energiahatékonyságra, -takarékosságra vonatkozó koherens, adatokon és tényszámokon alapuló elemzés és stratégia nélkül nincs értelme az egész 120 oldalnak. A 21. században elképzelhetetlennek és elfogadhatatlannak tartjuk energiahatékonysági stratégia nélkül egy energiakoncepció kidolgozását és elfogadását. Az energiapolitikai koncepció, mely hosszú évekre meghatározhatja Magyarország „Energiához” való viszonyát, nem nélkülözhet egy átfogó, az energiahatékonyságot, energiatakarékosságot előtérbe helyező programot. Az energetika keresleti oldala legalább olyan fontos – ha nem fontosabb tényező a mai erőforrás hiányos világunkban, mint az ellátási-kínálati oldal, mely jóval részletesebben jelenik meg a tanulmányban. Bár „csak” koncepció kialakításáról és elvekről kíván szólni a tanulmány, célszerű lenne meghatározni, mely szervezet lesz képes összefogni a majdani energiatakarékossági elvek megvalósulásához vezető lépéseket és együttműködő szerveket. Avagy azt, hogy mely szervezet és milyen lépésekkel kívánja ellenőrizni és befolyásolni a megfogalmazott célok elérését? Bár az államigazgatás szférája megjelenik, mint célterület, a lakossággal kapcsolatban kevés koncepció fogalmazódik meg; az ipar, mezőgazdaság, tercier szektor energiafogyasztásának csökkentésében pedig az állam szinte semmilyen szerepet sem kíván vállalni – a tanulmány implicit fogalmazása szerint. Az energiahatékonyságnak integráltan kell megjelennie az energia szektor valamennyi területén. Ehhez ösztönző eszközöket, szabályozókat kell beépíteni az egyes szektorokra vonatkozó szabályozásba. A fejezet végén, sejtelmes módon felbukkanó táblázat esetében számos kérdésünk és felvetésünk akadt, de most csak a fontosabbakat soroljuk itt fel: •

Nincsen feltüntetve, hogy milyen szempontok szerint állapították meg az egyes prioritási területeket. Több kategóriának a sorrendisége megkérdőjelezhető.

•

Nincsen feltüntetve az energiahatékonyságra, energiatakarékosságra szánt költségvetési összeg elosztásának szempontrendszere.

•

Az egyes „energiapolitikai eszközök” különböző súllyal szerepelnek, egymással nehezen összevethetők. Egyes kategóriák nehezen értelmezhetőek.

•

Redundáns: hogy kerül ide a civil szervezetek támogatása egy külön sorba? Ez nem az energiatudatosságot fejlesztő programok alatt szerepelhet? Avagy miért kap az „önkéntes megállapodások” címsor 1 milliárd forintot évente, ha egyszer 3-ast kapott.

•

Egy ilyen táblázathoz szintén illene metodológia keretet adni.

26

Fogyasztóvédelem Annak ellenére, hogy a tanulmány központi témája az energiapiaci liberalizáció, és az új helyzetben elvárt állami feladatok megfogalmazása, nem sok szó esik a fogyasztóvédelemről. Ez annál inkább sérelmes, mert a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a közszolgáltatások piacának liberalizációja számos fogyasztóvédelmi problémát vet fel. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a liberalizált energiapiacon oligopoliumok alakulnak ki, ami természetszerűleg azt eredményezi, hogy nem a fogyasztóvédelmi szempontok fogják jelenteni a szolgáltatók közötti fő versenytényezőt. Tehát a fogyasztói jogok védelme érdekében mindenképpen kívánatos a markáns állami részvétel. Nem tudunk egyet érteni a koncepcióban említett fogyasztóvédelmi megközelítéssel: „A versenynek mindig vannak vesztesei is, nemcsak nyertesei. A jelenség társadalmi és szociális vonzatai függenek a vesztesek számától és a hatás mértékétől. A helyi problémák megoldása az egyes tagállamok kötelessége, úgy, hogy a megoldás lehetőleg piaci legyen, de legalábbis ne rombolja a piaci viszonyokat.” Az energiapiaci liberalizáció célja a magasabb fogyasztói elégedettség megteremtése kell legyen, a minőségi, az ár és a környezeti teljesítmény terén megvalósuló verseny által. Amennyiben ezeket az előnyöket nem minden fogyasztó tudja élvezni, állami beavatkozásokkal szükséges korrigálni a piaci mechanizmusokat. Ezt a szempontot a mindenkori energiapolitikai koncepciónak is hangsúlyoznia kell. Tehát a piacot és a piaci versenyt az energiapolitikát formáló államnak mint eszközt, nem pedig mint célt kell tekintenie. A nemzetközi példákból, problémákból okulva kívánatosnak tartanánk, ha az energiapolitikai koncepció ajánlásokat, célokat fogalmazna meg az alábbi problémák kezelésére: A kisfogyasztók esélyegyenlőségének biztosítása: piaci körülmények között a szolgáltatók leginkább az energia-előállítás és a szolgáltatás árában versenyezhetnek, az infrastruktúra fenntartása legtöbb esetben nem versenytényező. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy kialakulhat olyan helyzet, hogy pl. az alacsony jövedelmű, általában rossz fizetési morállal rendelkező területeken – Magyarországon ilyen lehet pl. a magas munkanélküliség sújtotta északkeleti régió, vagy a párszáz lakosú kisfalvak – a szolgáltatóknak nem éri meg fenntartani a hálózatokat. Szükségesnek mutatkozik tehát ezen a területen, a minimális garanciák beépítése, a kisfogyasztók, hátrányos helyzetű fogyasztók védelme érdekében. A fogyasztóvédelmi érdekképviselet feltételeinek biztosítása: ennek érdekében biztosítani kell a hosszú távú szerződések nyilvánosságát, átláthatóságát, a társadalmi kontroll megteremtésének feltételeit.

27