Az emberi tevékenység hatásai a természeti környezetre a Túr mente példáján

Az emberi tevékenység hatásai a természeti környezetre a Túr mente példáján — Szakdolgozat —

Készítette: Tatár Aladár Humánökológus szak ELTE – TTK Konzulens: Dr. Szabó Mária ELTE – TTK

2003

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1–7 2. A Túr vízgyűjtőterületének természeti viszonyai . . . . . . . . . . . . 2–9 1.

Földrajzi helyzete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–9

2.

Földtana és domborzata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–11

3.

Éghajlati viszonyai

4.

Hidrológiai jellemzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–16

5.

Növény és állatvilága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–19

6.

Talajai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–21

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2–14

3. Vízrendezés és talajvédelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3–22 1.

A Túr-vidék vízrendezésének története, különös tekintettel a romániai szakaszra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.1. A vízrendezés kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.2. Az áradások újra sürgetnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3. A vízrendezés Trianon után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4. Megépül az Ásott Túr . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5. Megindulhat a romániai terület rendezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5.1. Mederkiegyenesítések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5.2. Betöltésezések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5.3. Megépült a Kányaházi víztározó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6. A belterületi vízrendezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.7. A 40-50-es évek belvízmunkálatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.8. A 70-es évek belvízmunkálatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.9. A 80-es évek belvízmunkálatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.

3–22 3–22 3–22 3–26 3–26 3–26 3–26 3–27 3–27 3–28 3–28 3–29 3–30

Talajvédelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3–31

4. A vízminőség alakulása és szennyező források . . . . . . . . . . . . . . 4–33 1.

A vízminőség alakulása és szennyező források a Túr vízgyűjtőterületén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4–33

2.

A Kányaházi víztározó állapota vízminősítés szempontból

5. Tájhasználat a folyószabályozás előtt és után

. . . . . . . . 4–36

. . . . . . . . . . . . . . 5–40

1.

Erdőgazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–40

2.

Szántógazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–45

3.

Legelő- és rétgazdálkodás illetve állattartás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–47

4. 4.1. 4.2.

Halgazdálkodás és gyümölcstermesztés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–50 Halgazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–50 Gyümölcstermesztés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–51

6. Természetvédelem a Túr mentén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6–52 1.

A vizes élőhelyek aktív természetvédelmi kezelésének lehetőségei a Túr mentén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6–55

2.

A vizes élőhelyek védelme, felügyelete és fenntartható hasznosítása . 6–58

3.

Lakossági tudatformálás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6–60

4.

Hosszú távú monitoring program . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6–61

5. 5.1.

Demonstrációs projektek és helyszíni rehabilitációs munkák . . . . . . . 6–62 Patkólapos (Túrterebes mellett) - “Bíró Lajos” Ökológiai Társaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6–62

7. Összefoglalás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7–63 8. Irodalomjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8–64 9. Mellékletek

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9–66

Bevezetés Szakdolgozatom tárgya a Túr mente környezetvédelmi és természetvédelmi problémáinak feltárása, és az ökológiai változások bemutatása. A dolgozat vizsgálati területe, a Túr romániai részének síkvidéki vízgyűjtője, de egyes esetekben a Túr egész vízgyűjtő területét magába foglalja. Ezt a területet, a Túr alsó, 43 km-es szakaszát és árterületét, a Kányaházi Víztározó és az országhatár között, a Szatmár Megyei Tanács az 1995. évi 4. Határozatával természetvédelmi területté nyilvánította. A 2000-ben megjelent 5. Törvény, a Nemzeti Területrendezési Tervet jóváhagyó törvény pedig e határozatot törvényi rangra emelte. A vizsgálati terület kiválasztásában személyes okok is döntöttek, mivel szülőfalum (Kőszegremete) – ha nem is kimondottan a folyó síkvidéki részén – a Túr közelében foglal helyet, így volt alkalmam személyes megfigyeléseket végezni, és tapasztalatokat gyűjteni a folyóról. A terület természetvédelmi oltalom alá való helyezését a nagy élőhelyi- és fajgazdagságának tulajdoníthatja, mivel jelentős vizes élőhelyeknek ad otthont. A vizes élőhelyeken lelhető fel a legdiverzebb állat- és növényközösség egy adott területen, így megőrzésük prioritása nem lehet kérdéses, főleg akkor, amikor tudjuk, hogy az emberi beavatkozások által, talán az összes többi természetes élőhely közül, a legnagyobb károsodásokat ezek a vizes élőhelyek szenvedték el. Ezeknek a vizes élőhelyeknek a megóvása hívta életre a Ramsari egyezményt, melyet 1971-ben írtak alá. A megállapodás a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, mint a vízimadarak tartózkodási helyéről szól, és a megóvásuk mellet célja, ezeknek a területeknek olyan irányú hasznosítása, amely biztosítja a biológiai sokféleség fennmaradását, és a rendszer hosszú távú önálló működését. Románia 1991-ben csatlakozott az egyezményhez az 5/1991es törvény elfogadásával, mely kimondja, hogy a “ Duna-delta Bioszféra rezervátum” nemzetközi jelentőségű nedves terület. 1991 után nem jegyeztek be újabb területeket annak ellenére, hogy 28 más területre van javaslat, melyek között a Túr mente is, mint vizes élőhely szerepel. A dolgozat felépítése a Túr vízgyűjtőterületének részletesebb természet földrajzi leírásával kezdődik, ezt követően pedig az emberi beavatkozásokat, és ezeknek a környezetvédelmi és természetvédelmi hatását próbálom bemutatni, a vízrendezéssel és a vízminőséggel foglalkozó fejezetekben. Továbbá, a tájhasználat múltja és jelene kerül bemutatásra, legvégül pedig sor kerül a természetvédelem problémáinak hangsúlyozására is. Szakdolgozatom elsősorban könyvtári kutatómunkán, a Szatmárnémeti Vízügyi Felügyelőségtől kapott információkon és adatokon, térképfeldolgozáson, valamint terepbejárásokon alapul. Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak munkám elkészítése folyamán, elsősorban konzulensemnek Dr. Szabó Máriának, aki mindvégig nyomon követte a dolgozat alakulását, sok segítséget nyújtva. Továbbá

1–7

köszönet illeti még Fazekas Lórándot, aki nagyon sok hasznos információt bocsátott a rendelkezésemre, és nem utolsó sorban a Szatmárnémeti Vízügyi Felügyelőség munkatársait, kik szívesen segítettek az adatgyűjtésben. Különös köszönttel tartozom Deák Évának, az állandó buzdítása, és kitartása miatt.

1–8

A Túr vízgyűjtőterületének természeti viszonyai 1. Földrajzi helyzete A Túr a Felső-Tisza baloldali mellékvize, amely az Avas-Gutin vulkanikus hegylánc nyugati lejtőinek vizeit gyűjti össze. A Túr vízgyűjtőterülete Románia területének észak-nyugati és Magyarország területének észak-keleti részét, dél-kelet – északnyugat irányban a 47o 46’–48o 050 északi szélességi illetve 22o 52’-23o 37’ keleti hosszúsági körök között foglalja magába. A Szaplonca, Szamos és Batár folyók vízgyűjtő területei határolják. (1.1. ábra) A folyó összhossza 94 kilométer, melyből 66 kilométer – a forrástól az országhatárig – Románia területén, 28 kilométer pedig Magyarország területén folyik. A Túr vízgyűjtőterülete 1210 négyzetkilométer, melyből 1008 négyzetkilométer Románia területén helyezkedik el. A romániai vízgyűjtőterület vízválasztóvonalának összhossza 151 kilométer. A vízgyűjtőterület magassága a hegyvidéken 900-1200 méter között váltakozik, viszont a folyó torkolatánál ez az érték 115 kilométer.

2–9

2–10 1.1. ábra: A Túr romániai vízgyűjtőterülete

2. Földtana és domborzata A Túr vízgyűjtőterülete három nagy tájegységet foglal magába: hegyvidéket, medencét és síkvidéket. Ezek a domborzati formák geomorfológiailag is jól elkülöníthető egységeket alkotnak; a hegyvidéki domborzati formát az Avas-Gutin hegylánc, a medencét az Avas- illetve a Turci medence és a síkvidéki részt a Szatmári síkság északi része, vagyis a Túr-alföldje alkotja. Így az összterületnek mintegy 35%-a hegyvidéket, és a maradék 65% pedig síkságot és medencét alkot. (1.1. ábra) Ezek a tájak harmonikusan illeszkednek bele abba a nagy tájegységbe, amelyet Tisza-alföldként említ a földrajztudomány, így ennek a területnek geológiai kialakulása is szorosan összefügg azokkal az erőkkel, melyek létrehozták a Tisza-alföldet. A Szatmári síkság földtani felépítését elsősorban negyedidőszaki folyami és tavi üledékek alkotják: folyóvízi homok, kavics, ártéri iszap, agyag, futóhomok és a mélyebben fekvő területeken a tőzeg. Az Avas-Gutin hegyrendszer új-harmadidőszaki (neogén) effúzív magmatikus kőzetekből épül fel (andezit, riolit, dacit), melyeket részben kaolinizált vulkáni agglomerátumok (törmelékkő) és vulkáni tufák borítanak, amelyek a vulkáni kitörések láváiból formálódtak. Ezek a vulkáni kitörések még a helvéciai korszakban kezdődtek és periódikusan folyatódtak három fázisban a pliocén korig. A legerőteljesebb kitörések a tortoniai korszakban zajlottak le. A vulkanikus kúpokat szétzúzta a külső erők eróziós munkája, melyek elszigetelt hegycsúcsokat hagytak maguk után (Bogdan.,1976). A vulkanikus masszívumok az Avas hegységközi medencéjét zárják közre, amely a Pannon tenger egykori öble helyén alakult ki (1.1. ábra). A medence üledékes kőzetekkel van feltöltődve, melyek közé vulkanikus kőzetek és ezek piroklasztitjai ékelődnek. Ezek a vulkanikus kőzetek esetenként az üledékes kőzettakaró fölé kerülhetnek az erózió hatására, így keletkeztek például a Bélavára vagy a Magurita tanúhegyek. A legelterjedtebb üledékes kőzet a márga és a homok, de közéjük helyenként egy vékony lignitréteg is keveredik. (Velcea I., 1964) A hegyek közé ékelődött eróziós medence alapszintjét ó-harmadidőszaki (paleogén) üledékek alkotják, melyre rétegszerűen a miocén, pliocén és negyedidőszaki üledékek rakódtak. Ezen üledékek elhelyezkedése és jellegzetességei egy tengeri öböl jelenlétére utalnak, melyek határai nagy részben megegyeznek a jelenlegi Avas medence határaival. Ennek az öbölnek kijárata volt a Pannon tengerre, északon a turci- , nyugaton a Túr és a Tálna- , míg délen az avasújvárosi “ kapun “ keresztül. A Túr vízgyűjtőterületének hegyvidéki tájegységét az Avas-Gutin hegyrendszer alkotja. A Túr vizeit az Avas-hegység déli lejtőiről és a Gutin (Kőhát) – hegység nyugati lejtőiről gyűjti össze. A két hegységet az 587 méter magasságban levő Hutahágó választja el.

2–11

Az Avas-hegység az alacsony hegységek közé sorsolható, az átlagos magasságok 400-800 méter körüliek, a legmagasabb csúcsa a Viski-kő (917 m). A folyóvizek olyannyira felszabdalták, hogy kisebb hegyközi medencék keletkeztek, illetve a szomszédos síkvidék öbölszerűen hatol be a hegységbe. A Gutin (Kőhát) hegységnek az észak-nyugati része tartozik a Túr vízgyűjtőterületéhez. Az őt alkotó hegyek közepes magasságúak (700-1200 m), a legmagasabb részüket a Kerek-hegy (1241 m), és a Köves (1202 m) csúcsokban érik el. Az Avas-medence változatos domborzati formákkal jellemezhető. Elkülöníthetünk hegylábi dombokat vagy hátságokat (400-600 m), vulkanikus kőzetekből felépült tanú-hegyeket (mint a Kőszegremete határában levő Somoshegy, Bélavára vagy az északabbra fekvő „Maguritat”), hegylábi síkságokat vagy glacísokat enyhe lejtőkkel (200-400 m), keskenyebb és szélesebb ártereket (Túr-, Tálna-, Rea- és Fehér-patak árterei). A hegylábi dombok és síkságok lejtői változatos kitettségűek és meredekségűek (a lejtőszög 3-15o ), helyenként intenzív lepusztulás (degradáció) figyelhető meg. A medencét a Túr, Tálna és Lekence vizei újabb három medencére osztja: az Avasfelsőfalui- a Tartolci- és a Komorzáni- medencékre. A medencéken belül két geomorfológiai egységet különíthetünk el: a. hegylábi felszínt b. árterek vidékét a. A hegylábi felszín három részből áll: 1. magas hegylábi dombokból (hátságokból), melyeknek nagy részük a különböző eróziós- vagy degradációs folyamatoknak (pl.: földcsuszamlás) vannak kitéve. Ezeken a dombvidékékeken az erdőtársulások utolsó nyúlványai váltogatják egymást a legelőkkel, gyümölcsösökkel és szántóterületekkel; 2. alacsony hegylábi dombok (glacísok) hullámos és enyhe lejtésű területeknek felelnek meg, amelyeket szántóföldek és gyümölcsösök formájában hasznosítanak; 3. a hegylábi síkságok felszíne viszonylag sima és enyhén lejt a folyók árterei irányába. Ezeket e felszíneket is mezőgazdasági területek foglalják el. b. az árterek vidéke magába foglalja a magasabb vízfolyások nagyvíz medreit, ártereit, amelyek a medencét vágják keresztül. Az árterületek nagyobb kiterjedésben vannak jelen a medence nyugati és középső részein, de benyúlnak – folyosószerűen – a hegylábi térszínekbe is. A Szatmári síkság alacsony fekvésű, enyhén tagolt síkság, mely északon az Avashegység hegylábi felszínéig terjed. Az alapszintet rendezetlen rétegződésű folyamüledékek képezik. Az enyhe tagoltságot a folyók s a patakok illetve az elhagyott Szamosmedrek okozzák. A síkság északi része, melyen a Rákta-, Nagy-Éger-, Sárpatak halad keresztül, egy régebbi Szatmári síkságot alkot, 125-140 méter magasságok között váltakozva, amelyhez társul az Avas-hegylábfelszín lankái, mely mélyen

2–12

– legyező formát öltve – benyúl a Túr alföldjébe, 120-197 méter magasságokat érve el. A kis lejtőszög és a kis mélységű völgyek miatt tavaszonként a folyószabályozások előtt nagy áradások jelentkeztek. A folyók az általuk szállított iszapot, agyagot, kavicsot és homokot egyenlőtelenül rakták le, amely különböző mikrodomborzati formákat eredményezett: a. övzátonyok közé ékelődött széles folyóvölgyeket; b. kisebb pangó-vizes medencéket; c. lösszel vagy finom homokkal borított magas térszíneket, amelyek árvízmentesek, és így hiányoznak a friss üledékek ezekről a területekről (Bogdan A., 1976). A Szatmári síkság enyhe lejtéssel jellemezhető délkelet, északnyugat irányba. Ez a kis lejtőszög a folyóvizeket meanderek létrehozására kényszeríttette, és kis térszintkülönbségek keletkeztek (5-6 m szintkülönbség a völgytalpak és a völgyválasztók között). Az aktuális folyómedrek nagyon kis mélységekkel jellemezhetőek (0,5 – 2 m), így a nagyvizek nagyon könnyen kilépnek a medreikből. A völgyválasztók mikrodomborzati formákkal jellemezhetők: a „hátaknak” nevezett régi völgyválasztók, melyeket elhagyott folyóvölgyek és meanderek határolnak, illetve az elmocsarasodott „laposok”, vagy az időszakos tószerű medencék. Ezek az elhagyott folyóvölgyek a csapadék lefolyását akadályozzák.

2–13

3. Éghajlati viszonyai A Túr vízgyűjtőterületének éghajlata mérsékelt kontinentális, enyhe nyarakkal és hideg, fagyos telekkel. A térség klímáját elsősorban a nyugatról és délnyugatról érkező nedvesebb légtömegek határozzák meg, de fontos szerepet játszanak a változatos domborzati formák is. Mivel a vízgyűjtőterület síkvidéki része a Tisza-alföld északi részét képezi a nyarak mérsékeltebbek (kevésbé szárazak) és a telek pedig hosszabbak a térség délebben fekvő részeihez képest, így az aszályosság, és a tartós kemény fagy jelenségek ritkák. A hőmérsékleti viszonyokat elsősorban a nyugatról érkező óceáni légtömegek határozzák meg, melyhez hozzáadódnak a helyi topográfiai viszonyok. A térségben átlagosan 9.5 Co évi középhőmérsékletet regisztrálnak, amely a következő képen oszlik el az egész vízgyűjtő területen: a síkvidéken 9 Co feletti értékeket ér el, az Avas medencében 8-9 Co közötti értéket, míg a magasabb hegyvidéken 8 Co alatti az évi középhőmérséklet. A júliusi, a Túr alföldjén 20 Co feletti értéket ér el, a medencét 18 Co és 20 Co közötti izotermák zárják közre, míg az Avas-Gutin hegylánc magasabb térségein 18 Co -16 Co körüli értékeket regisztráltak, sőt a vízgyűjtőterület legmagasabb pontjain ez az érték 16 Co alatti. A januári középhőmérsékleti értékek a következők: a -4 Co izoterma a medencét a hegyvidéktől választja el, míg a medence és a síkság határának a -3 Co izoterma felel meg. Az évi hőmérsékleti ingadozások 50-60 Co között váltakoznak. Ez az érték alacsonyabb a szomszédos síkvidékek értékeinél, így mérsékeltebb éghajlati viszonyokra utal. Az első fagyok melyek hozzájárulnak az őszi kisvizek keletkezéséhez szeptember végén, illetve október elején jelentkeznek. Ha a hőmérséklet tartósan 0 Co alatt van, akkor jelentősen csökkennek a folyók vízhozamai is. A fagyos napok száma 90-110 között váltakozik évente. A csapadékok mennyisége, minősége, és az évszakos eloszlása közvetlenül befolyásolják a folyók vízhozamát. A csapadék évi átlagos összege 884,9 mm, a hegyvidéken 1036mm, a medencében 811,8 mm és a síkvidéken 766,4 mm. A legtöbb csapadék – az összcsapadék 46%-a – tavasz végén és nyár elején hull, a május és június hónap a legcsapadékosabb. A folyóvizek torrenciális jellegét befolyásolja a 24 óra alatt lehullott nagymennyiségű csapadékok gyakorisága (pl.: Komorzánban 1992. augusztus 25-én 159 mm-t mértek, mely az eddigi mért legnagyobb érték), amelyek könnyen a folyókat medrükből való kilépésre kényszerítik. Évente átlagosan 140 csapadékos nap van, melyből 20-25 nap havazás formájában. A legnagyobb hómennyiség a hegyvidéken és a Komorzáni medencében halmozódik fel, ahol november végétől március elejéig hóréteg takarja a tájat, de egyes északi kitettségű lejtőkön akár májusban is találkozhatunk hófoltokkal. A síkvidéket a hótakaró általában 50-60 napig borítja, és csak januárban és februárban találkozhatunk tartós hóborítással. A nyugatról érkező meleg légáramlatok és 2–14

a tavaszi esők hatására a hótakaró hirtelen olvad el, és a folyóvizek árhullámait gyarapítja. A térség uralkodó szele az északnyugati, amely az Atlanti-óceán felől hideg és nedves légtömegeket szállít. Tavasszal és nyáron jelentősek a nyugati szelek, míg télen a keleti és északkeleti szelek.

2–15

4. Hidrológiai jellemzése Az Avas-hegység déli- illetve a Gutin (Kőhát)-hegység nyugati felének vizeit a Túr folyó gyűjti össze, 1210 km2 területről. Mint általában a kis vízgyűjtői folyóknál, a Túron is a vízhozamok torrenciális jellegét kel kiemeljük, melyek évszázadokon át rettegésben tartották a Túr-vidék emberét. E folyó torrencialitását kiváltó tényezők közül megemlítjük a kis lejtőszöget, mely a terület 65%-án (medence-alföld) 0,25m m 7 km , a forrásvidéken 20 km , az Avas medencében ez az érték már 2-8 m/km míg a m síkvidéken 1m/km alatti. A folyó torkolati vidékén a lejtőszög már csak 0,20-0,25 km értékekkel jellemezhető. Ugyancsak a folyó torrencialitását növeli a vízhálózat sűrűsége (1,05 km2 ), km mely a romániai átlag kétszerese, a hegyvidéken 1,8-0,8 km2 , a medencében 0,8km 0,5 km2 , míg a síkvidéken 0,3 km2 . km km A Túr a Gutin (Kőhát)-hegység nyugati lejtőjéről ered a Buiana-csúcs alatti forrásából, 950 m magasságban. A folyó nyugat és észak irányba folyik, összhossza 94 km, melyből 66 km romániai területen van. A kányaházi kapuig kis vízhozammal 3 jellemezhető (Avasfelsőfalunál 1,03 ms ), de miután felveszi a Rea-patakot illetve a Fehér- patakot, lényegesen megnő a vízhozama, s így ömlik a Kányaházi víztározóba. A víztározóból és az Avas medencéből kilépve a Szatmári-síkságot vágja keresztül, ahol a vízhozama Túrterebesnél 8,80 m3/s. Magyarország területén Sonkádtól egy mesterséges mederben az ún. Túr csatornán (11,5 km) Tiszakóród alatt torkollik a Tiszába, ahol a vízhozama 4 km3/s. A Túr legfontosabb jobboldali mellékvizei a hegyvidéki és medence térségben: a Lekence (29 km összhosszúsággal és 286 km2 vízgyűjtőterülettel), a Rea-patak (26 km, 132 km2 ) és a Fehér-patak (19 km, 64 km2 ). A medencéből kilépve baloldali mellékvize a Tálna folyó (35 km, 186 km2 ), a Rákta-patak (37 km, 181 km2 ) és a Nagy-Éger (200 km2 ). Ugyancsak a síkvidéken torkollik a Túrba, jobb oldalról a Turc-patak (22 km, 74 km2 ) (Újvári J.,1972). Szintén a Túr mellékvize a kisvizű Sár-patak és a Palád-patak melyek magyarországi területen csatlakoznak a Túrhoz. A Túr folyót 27%-ban felszín alatti és a maradék 73%-ban felszíni vizek táplálják. A felszíni vizek 70,4%-a esővízből, míg a maradék 19,6%-a hóolvadásból származik (Fazekas L., 1987). Az évi fajlagos lefolyás Túrterebesnél 11,2 l 2 értéket mutat, míg a Gutin s·km (Kőhát) hegység aljában, Avasfelsőfalu felett ez az érték 21,5 l 2 , ugyanakkor a 3

s·km

3

közepes vízhozam Túrterebes mérőállomáson 7,98 ms , Avasfelsőfalunál pedig 0,97 ms . Az évszakos lefolyás a következőképpen alakul: tavasszal 33,7%, nyáron 17,9%, ősszel 14,7%, és télen 37,0%. Mint láthatjuk a nagy vizek tavasszal, és télen keletkeznek.

2–16

A lefolyás legnagyobb havi értékét februárban (13,93 ciusban (13,51 m3 s )

m3 s )

m3 s

míg a legkisebbet augusztusban (2,41

vízhozamnál) és márm3 s )

és szeptemberben

(4,10 mérik. A legnagyobb lefolyási értékek maximális vízhozamokat és vízszinteket okoznak, amelyek sokszor nem várt árhullámokat és árvizeket idéznek elő. Ilyen katasztrofális 3 árvíz 1970. máj. 14-én következett be, amikor Túrterebesen 519 ms vízhozamot és 743 cm vízszintet mértek. Az árhullám átszakította a jobb oldali gátat HalmiKökényesd határában elöntve több ezer hektár legelőt, erdőt és szántóföldet, illetve számos házat és melléképületet döntött le. (Fazekas L.,1987) Egy árhullámot a következőkkel jellemezhetünk: növekedési időszaka 36 óra, az árhullám levonulásának teljes időtartama 150 óra, a maximális vízhozam pedig 3 300 ms . Ezek az adatok is a folyó torrenciális jellegét támasztják alá, amelyhez még hozzáadódnak a futásfejletségi értékek, vagyis az erősen meanderező jelleg, valamint a 24 óra alatt lehullott csapadék-mennyiség, pl.: Komorzánban 1992. aug. 25én 159 mm-t mértek (eddig mért legnagyobb érték), amikor is a Kányaházi Víztározó képessége ellenére a folyó elöntötte a hullámteret. A legalacsonyabb lefolyási értékek nyár közepén ill. végén figyelhetők meg, a több éves közepes érték 7,5 l 2 . A legalacsonyabb vízhozamot 1974. júl. 23-án m3 s

s·km

mérték 0,10 értékkel. Mivel a vizsgált vízgyűjtőterületet kemény kőzetek alkotják, és gazdag növénytakaró borítja, ezért nagyon kevés az időszakos vízfolyás a térségben. A folyó t hordalékszállítása 0,66 ha·év és az átlátszóságot befolyásoló vízben levő lebegő anyagg ok 172 3 értéket mutatnak. m Folyóvíz hőmérséklete a levegő hőmérsékletét követi. A síkvidéki vizek hőmérséklete nyári időszakban 19,2 Co -20,4 Co között váltakozik, de a hegyek lábánál (Avasfelsőfalu felett) ez az érték 14,5 Co -15,8 Co . A legmagasabb vízhőmérsékletet Túrterebesnél mérték 30,2 Co értéket, 1968.jún.19-én. A hegyvidéken fagyjelenségek november végén jelentkeznek, és átlagosan 70 napon keresztül tartanak, március elején regisztrálják az utolsó vízbefagyást. A síkvidéken, december közepén regisztrálják az első fagyjelenséget, az utolsót pedig február végén, így átlagosan 40 napot tartanak. A fagyjelenségek és főleg a jégpadok lényegesen befolyásolják a vízhozamot (Fazekas L. 1987). A víz térbeli előfordulásának a felszíni vizekkel szemben van egy másik formája is, a felszín alatti vizeké. Ezek lehetnek a tározó kőzet szerint talajvizek, rétegvizek, mélységi vagy hévizek, aszerint, hogy milyen a kapcsolatuk a felszínnel, milyen a hőmérsékletük és mennyi oldott ásványi anyagot tartalmaznak. A Túr alföldi vízgyűjtőjén a felszíni vízháztartással közvetlen kapcsolata a talajvíznek van, amelynek mennyisége a csapadéktól, valamint a felszín áteresztő és tározó képességétől függ. A Szatmári síkság homokos-löszös laza üledékei e tekintetben mind jó vízbefogadó felszíneknek tekinthetők, míg az agyagos árterületek már kevésbé azok. Az egész síkság egy óriási felszín alatti vízkészletet rejt magában, mivel

2–17

a régi Pannon-medence helyét foglalja el, így a peremhegyvidék vizei is a mélyebben fekvő medence irányába mozdulnak el. Az élőlények és az ember számára is nagyon fontos a felszín közelében levő talajvízkészlet, amely a 70-80 m vastagságú pleisztocéni „kék homokrétegben” foglal helyet. Ez a réteg a Szatmári síkság alatt mindössze néhány méter mélységben található, az aszályosabb időszakokban 3-4 m-re süllyed a talajvízszint, de az esős időszakban 1-2 m mélységben található. Az avas medencében a talajvíz 0,5-2 m mélységekben található az árterületeken, míg az alacsonyabb hegylábi felszíneken 2-5 m mélységben. Az Avas medence és a Szatmári síkság peremhegységei lábánál elterülő hordalékkúpok nagy mennyiségű csapadékvizet gyűjtenek össze, melyek a medence ill. a síkság belső régióiba folynak. A Szatmári síkságon néhol a víztározó réteg fölé a folyók által szállított vékony, agyagos iszapréteg rakódott le, mely néhány mélyedésben vastagabb agyagréteglerakódást eredményez, ez gátolja a felszíni beszivárgást. A rétegvizek részben fosszilis jellegűek részben pedig a Pannon medence peremhegységeinek lejtőiről szivárognak be a Szatmári síkság mélyen fekvő, homokos összetételű tározó rétegeibe. Ezek a rétegvizek a Pannon homok és kavicsos víztározó rétegeibe gyűlnek össze, 200-400 m mélységekben, amelyek a települések ivóvízkészleteit képezik. A mélységi vizek a térségben 800-2000 m mélységekben találhatók, amelyek a felszínre természetes forrásokon, vagy mélységi fúrások által kerülnek. Ezek a mélységi vizek lehetnek: szénsavasak (Bikszád, Turc, Avasújváros), gyengén kénesek (Büdössár, Vámfalu, Lunaforrás, Avasfelsőfalu), vagy bikarbonátosok (Nagytarna, Máriavölgy, Kissár, Mikola).

2–18

5. Növény és állatvilága A Túr vízgyűjtőterülete florisztikai-növényföldrajzi beosztás szerint a Kárpáti és a Pannóniai flóra tartomány határvidékein fekszik, és ennek köszönhetően több flóratartományi elem keveredik (kárpáti, pannóniai, nyugat-balkáni). A természetes növénytakarót erdőtársulások és erdőssztyeppek alkotják, de az emberi beavatkozás hatására mind az erdős területek, mind pedig a természetes gyepekkel visszaszorultak az idők folyamán. A 18. és 19. században is még nagy kiterjedésű ártéri ligeterdők, természetes gyepekkel váltakozva borították a Túr síkvidékét, és a medencében illetve az AvasGutin (Kőhát) lejtőin az erdők még nagyobb területeket fedtek le. Az emberi beavatkozások előtt a Túr-alföldjének növénytakaróját ártéri ligeterdők, mocsarak, illír jellegű gyertyános tölgyesek és homokpuszták alkották. A folyószabályozás előtt az árterek középmagas és magas térszintjeinek jellemző erdőtársulása a tölgy-kőris-szil ártéri erdők (más néven keményfaligetek). A folyószabályozások után ez az erdőtársulás erőteljesen visszaszorult, mivel az ember jórészt kiirtotta. Ma már csak foltokban találjuk meg ezeket a szekuláris erdőket, Sárköz, Adorján, Mikola, Kökényesd, Halmi és Szárazberek határaiban. Az árterek mélyebb fekvésű területein fűz-nyár ligeterdők (puhafás ligetek) telepedtek meg, ma a hullámtér legelterjedtebb állománya. A síkvidék ármentes térszínein tölgyesek és illir jellegű gyertyános tölgyesek voltak az uralkodóak, helyenként természetes gyepekkel (homokpusztákkal) tarkítva. A régi térképek is árulkodnak afelől, hogy szinte az egész medencét és hegyvidéket valamikor erdők borították. A domborzati-, éghajlati-, és talajviszonyok hatására jól elkülöníthetjük a növénytakarónak szabályos magassági övezetekbe való rendeződését, kezdve a folyóvizek menti puhafaligetekkel, melyeket a tölgyerdők, bükkerdők, és a legmagasabb csúcsokon a tűlevelű erdők követnek. A ma még meglévő erdőtársulások az Avas-Gutin lejtőin és a medencével való érintkezési térségben a hegylábi hátságokon találhatóak. A medencében szinte teljesen kiirtották az erdőket, csak néhány kisebb foltokban maradtak meg egyes területeken (pl.: Mária-völgyi erdő). A nagy kiterjedésű tölgyesek helyén ma már szántókat, kaszálókat és legelőket találhatunk. A medence magasabb hegylábi hátságain is – a bükkerdők és a vegyeserdők helyén – nagy kiterjedésű szántóföldek s legelők találhatóak. A legelőket másodlagos gyepek borítják, különböző mezofil fűfélékkel (Agrostis tenuis, Cinosurus cristatus L.). A hegyvidék lejtőit bükkerdők borítják, de a nagymértékű erdőirtások hatására tisztások ill. másodlagos gyepek is keletkeztek, amelyeken legelőgazdálkodást és rétgazdálkodást is folytatnak. A vízgyűjtőterület állatvilága gazdag és a növényvilágot követve elkülöníthetünk egy erdei állatvilágot és egy erdőssztyeppéit.

2–19

A hegyvidék erdeinek legjelentősebb állatfajai: szarvas, őz, medve, vaddisznó, farkas, vadmacska, nyuszt stb. Az erdei tisztásokon él a menyét. Az erdei madarak közül a legelterjedtebbek: harkály, szürkegalamb, gerle, szalonka, siketfajd. A síkvidéken az állatvilágot leginkább a rágcsálók képviselik, melyek közül megemlítjük az: ürgét, a hörcsögöt, a mormotát, a mezei pockot és a pézsmapocok elterjedését a vizekben. Elterjed még a síkvidéken a mezei nyúl, róka, borz, a madarak közül a fürj, seregély stb.

2–20

6. Talajai A talaj a Föld legkülső, mállott szilárd kérge, amely a talajképződés tényezőinek (geológiai „alapanyag”, éghajlat, élővilág, idő, emberi tevékenység) együttes hatására végbemenő anyag és energiafolyamatok eredményeképpen jön létre a litoszféra, atmoszféra, hidroszféra és bioszféra kölcsönhatásának zónájában. A vízgyűjtő területén a kőzetek gazdagsága, a tengerszint feletti magasságnak megfelelő éghajlati tényezők és a növényzet kölcsönhatása igen változatos talajtakaró hoztak létre. A síkvidéken és az Avas-medencében az uralkodó talajtípusok a pszeudoglejes talajok, a podzolos barna erdőtalajok, az agyagbemosódásos barna erdőtalajok, és az agyagbemosódásos podzolok. Közös jellemzőjük, hogy a podzolosodási (agyagásvány-szétesési) folyamatok előrehaladottak, s általában rossz talajszerkezettel jellemezhetőek. Humuszban szegény talajok és a tápelemek a növények számára nagyon nehezen vehetők fel, így ezek a talajok gyenge termékenységi mutatókkal rendelkeznek. Ahol a lejtőszög nagyon kicsi, és nem biztosítja a felszíni lefolyást, ott a B genetikai szint nagyon tömött és vízzáró, mivel itt halmozódnak fel az elmozduló agyagásványok. Emiatt csapadékos időszakokban, vagy hóolvadáskor a víz hosszú ideig pang a talajok felszínén, erős glejesedést okozva. Az Avas-Gutin hegyvidék legelterjedtebb talajtípusai a fekete nyiroktalaj és a savanyú barnaföld, amelyek általában a bükkerdők talajtakaróját alkotják. Ezekre a talajokra jellemző a nagyon agresszív fulvosavak jelenléte, amely az elsődleges szilikátásványokat bontja szét és így gyorsítja az agyagásványok keletkezését.

2–21

Vízrendezés és talajvédelem 1. A Túr-vidék vízrendezésének története, különös tekintettel a romániai szakaszra Forrás: Fazekas Lóránd: A Túr-vidék vízrendezésének története, különös tekintettel a romániai szakaszra, Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 1999

1.1. A vízrendezés kezdetei A népesség szaporulata, a gazdasági élet fejlődése már a XVIII. század elején előtérbe hozta az árvizek elleni küzdelem kérdését. A török zentai legyőzetése (1697), a karlócai béke (1699) új helyzetet teremtett a Kárpát-medencében. A császári udvar a lakatlan Délvidék benépesítését határozza el. Utak hiányában a vizekre kellett alapozni a területen való gyorsabb közlekedést, fa, gabona, só szállítását. Így indul meg az Alsó-Tisza-menti területek folyóinak kiegyenesítése, mesterséges csatornák építése. A Temesí-bánságban folyó vízrendezés például szolgált a Tisza-menti megyék számára. Szatmár megye képviselői 1750-ben az országgyűlés elé vitték a vízszabályozás kérdését, melyet Bereg, Ung, Szabolcs, Zemplén, Ugocsa vármegye egyaránt támogatott. 1785-ben készült el a Tisza-Szamos-közének első vízrendezési terve. Pénzhiány miatt azonban a megvalósítás elodázódik. Az 1816-os, majd az 1830-as nagy tiszai árvíz, mely a Felső-Tisza-mentén is jelentős károkat okozott, mozdította ki a holtpontról a Tisza-völgy vízrendezésének ügyét (Lászlóffy W. 1982). Ezen kívül a vízrendezés beindulásában még három tényezőnek volt jelentősebb szerepe: a nemzeti ébredésnek, a vízrendezési társulás jelentőségének felismerése, valamint a kor kimagasló személyiségének, gróf Széchenyi István fellépésének. Az ő kezdeményezésére kötötték meg 1846. január 20-26-án a „Szerződményt”, mely kimondta a „Tiszavölgyi Társulat” megalakulását. Ő kéri fel Vásárhelyi Pált a Tisza szabályozási tervének elkészítésére, mely alapján az ő jelenlétében 1846. augusztus 27-én Tiszadob mellett az első ünnepélyes kapavágással meg is indul a munkálat (Lászlóffy W. 1982). Ezzel a folyószabályzás kilátásai a Felső-Tisza vidékén is felcsillantak, de a történelem csakhamar beleszólt. A szabadságharc és az önkényuralom időszaka hosszú évekre visszavetette, lelassította az árvízmentesítés nagy munkálatait.

1.2. Az áradások újra sürgetnek Az 1870-es szamosi árvíz után 1871-ben alakult a Szatmár megyei Folyammérnöki Hivatal. De csak az 1879-es nagy áradás, mely betör az emberi településekre, sürgeti 3–22

és hozza újra előtérbe a vízrendezés problémáját. 1879. március 7-én megalakult a „Szatmár megyei Vizeket Szabályozó Társulat”, mely első és legfontosabb lépésnek az Ér, az Ecsedi-láp, majd a Szamos szabályozását tartja. A Túr-vidék vízrendezését késlelteti, mert az árvizek visszamaradás, nagyobb méretű elmocsarasodás nélkül vonulnak le, és hogy az alföldi ártereket mindenütt tölgyesek, erdős rétek borították, melyben a nagy vizek nem okoztak jelentősebb kárt. 1809-ben Szirmay Antal ekképp jellemzi a Túrt: ”. . . az iszapja igen soványítja a földet, a halai is kedvetlen ízűek, de mentében legderekasabb tölgyes erdőket nevel.” (Szabó I. 1937). A gyakori áradások miatt a lakosság nem tartotta érdemesnek az erdők irtását, a legelők feltörését, így azok még századunk elején is a falvak közeléig húzódtak. Az 1881-es, 1884-es, de főleg az 1888-as nagy árvíz, mely Szatmárnémetit is teljesen elönti, sürgeti meg a kisebb ármentesítő és lecsapoló társaságok alakulását. A Túr alsó szakaszának balparti részén az Éger és Sár patak menti falvak nem várják a felsőbb támogatást, hanem 1886-ban megalakítják az „Éger és Sár lecsapoló Társulat”-ot Szatmár székhellyel, melyben Kispeleske, Lázári, Sár, Szárazberek, Homok, Mikola, Egri, Rozsály, Tiszaberek, Nagyhódos, Dabolc, Méhtelek falvak vesznek részt. Érdekeltségi területe 1424 ha. 1894-ben már kész a terv, mely két főcsatornát és számos mellékcsatornát irányzott elő. A munkálatok négyéves időtartamra voltak tervezve. A kiegyenesített Éger medrét azóta a falvak Vármegye árkának nevezik A társaság dokumentációit és pénzügyi elszámolásait 1920-ban a Szatmárnémeti központú „Sindicatul Hidraulic Tisa-Somes” veszi át. A század végén még több kisebb társulat alakul: • „Turc patak vidéki Lecsapoló Társulat” 1890-ban, Túrterebes székhellyel, érdekeltségi területe 1180 ha. • „Akli-Dabolc Lecsapoló Társulat” 1892-ben, székhelye Halmi, é. t. (érdekvédelmi terület) 1172 ha. • „Halmi-Dabolc Lecsapoló Társulat”, székhelye Halmi. • "Fekete Éger Lecsapoló Társulat”, székhelye Sárközújlak. • „Nagy Éger Lecsapoló Társulat” 1904-ben, a Nagy Éger felső szakaszára, é. t. 1160 ha (Lászlóffy W. 1982). Ezek a társaságok a kisebb patakmedrek szabályozásával, csatornázásával foglalkoztak. Így rendezték a Sár, Nagy Éger, Fekete Éger medrét, kiásták a Halmi-Dabolc és Akli-Dabolc csatornát, 1914 után ezen társulatok munkáját a „Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat” veszi át. A Tisza-Szamos-köz vízrendezésének tervezése idején, 1886-ban vetődik fel elsőként egy Túron építendő árvízi szükségtározó építésének a gondolata. Egy korabeli jegyzőkönyv így ír erről: „A külvizek okozta károknak völgyzáró útján való megszüntetése a fennforgó helyi viszonyok mellett csak a Túr-völgyre nézve jöhet szóba, mert a többi vízfolyások mentén tározásra felhasználható völgyek a helyzetrajzból első tekintetre megítélhetőleg nincsenek. A Túr mentén a megfelelő völgyeket csak a 3–23

Sárköz-Adorján-vonal felett, azaz községektől, tanyáktól, s más hasonnemű akadályoktól mentes, de nem rohamos esésű szakasz mentén lehet keresni.” De mederszabályozást is terveztek a Túron átívelő Szatmár-Halmi hídon aluli 97 km-es szakaszon, összességében 10 km meánder átvágással 51 km-t rövidítenének. A hídon felüli részben 23 km várna szabályozásra. Ugyanakkor tervezték a Tiszamentén építendő védtöltésektől a hegyekig a folyó betöltésezését. A tervezetek Túr-völgyre eső része még továbbra is sokáig csak papíron maradt, mivel a sűrűbb népességű területeket és Szatmárt is fenyegető Szamos- és egyes Tisza-szakaszok kerültek inkább előtérbe. 1902-ben megindul a Szamos jobbparti területeinek rendezése, a meglevő védtöltések megerősítése, a hézagok kiépítése. A Túr mentén és a Tisza-Túr torkolati táján még mindig nem volt töltés. Így a Túr-vidék nemcsak saját árvizeitől szenvedett, hanem a Tiszáétól is, mivel a Tisza nagyobb árvizei átömlöttek a Batárba (ma Ukrajna területére esik), onnan pedig Nevetelenfalu és Péterfalva között a Túr völgyébe. Ezért egyes falvak önerejükből töltések építésével próbálkoznak, erre utal egy 1903-ból származó kökényesdi feljegyzés, mely szerint: „. . . a faluból kubikosok dolgoznak a gátak építésén (a helyli Historia Domus alapján). Ezek azonban sok helyen még az egy métert is alig érik el, s ott épültek, ahol a szántók közel estek a folyóhoz. Utolsó maradványaikat az 1974-es gátemelési munkák során a maiakba építették be. 1907-ben, 20 évre a víztározó gondolatának felvetődése után, mikor már egyre sürgetett a Túr vízrendezésének ügye, a tározó építése újra mérnöki asztalra kerül, kijelölik a pontos helyet, elkészítik a számításokat, s a Társulat számára a tapasztaltakat egy jelentésben foglalják össze, mely a következő mondattal zárul: "Az építkezés megközelítő adataiból nyilván való, hogy az érdekeltség a szabályozás ily módozatába még akkor sem mehetne bele, ha a tárózott víznek hajtóerőre való átalakításához és értékesítéséhez kilátás volna. Szatmárnémeti 1907. évi május hónapban”. Tehát a jelentés a tározó építését elvetette. 1914-ben megalakult a „Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat”, Fehérgyarmat központtal, mely az árvízi szükségtározó helyett végül is a védtöltés építése mellett döntött. A folyó mindkét oldalán töltést kapna 2 m-es koronaszélességgel. A tervezésnél az 1884-es nagy árvíz szintjét veszik alapul. A túrterebesi Vámos túrhíd tulajdonosának bevallása szerint a vízszint a híd alsó tartógerendáitól 42 cm-rel volt alacsonyabb. Az árvízvédelmi töltések szakszerű kiépítésére viszont csak a Felső-Tisza, Batár, Túr medreinek együttes rendezése után volt célszerű hozzáfogni. Ezért a vízrendezés szakemberei a medrek kiegyenesítésére, az átvágásokra összpontosítottak. A terveket 1914-ben hagyták jóvá, 1915 tavaszán-nyarán pedig megkezdik a területek kisajátítását, mellyel 1917-ben értek a Túrterebes, Kisbábony, Turc, Adorján, Sárközújlak határába eső szakaszra. A felméréseket Fekete Aladár és az építkezésről átirányított Jeruss Pál mérnök végezték.

3–24

A munkálatok műszaki sajátosságai alapján a Túrt négy szakaszra osztották: 1. 2. 3. 4.

szakasz: szakasz: szakasz: szakasz:

A A A A

torkolattól a Batár-közig Batár-köztől a Hódos torkolatáig Hódos torkolatától a Turci patak torkolatáig Turci patak torkolatától a vízfőig

A mederrendezéssel párhuzamosan a Túr síkvidéki vízgyűjtőjének felső, hegylábi részén két vízgyűjtő építését tervezték: Az egyik a tiszai Túrcsatorna, mely a Túrt a Tiszával kötötte volna össze. Osztóművét a Sárközi erdőn levő Makkparaszti erdészház fölött 2 km-re tervezték. Nagy területeken gyűjtötte volna össze a hegylábhoz összefutó vizeket, ugyanakkor fölvette volna a Halmi-Turc határában folyó Hódost, a Batárt és természetes nagyvizek idején a Túr vízének egy részét. A másik a szamosi Túrcsatorna, mely a Túrt a Szamossal kötötte volna össze. Osztóműve szintén a Sárközi erdőn lett volna, az előbbi kiágazástól 2 km-re lejjebb. Fölvette volna Rákta-ér vagy Feketevíz patakot, mely Túrterebes alatt ömlik a Túrba, és a Gombási erdőn áthaladva Kiskolcs alatt érte volna el a Szamost. Ezeknek a csatornáknak a terve még 1910-ben elkészült, a beruházás értéke 1,6 millió korona volt. Elsőként a Túr-meder rendezését kezdik. 1915 nyarán megtörténik az átvágások kijelölése, majd novemberben hadifoglyokkal megindulnak a munkálatok. A következő évben pedig a Tiszától indulva a tiszai Túr-csatorna munkálatai is megkezdődnek. 1916 végéig 248 000 köbméter földet emelnek ki. A munkálatok a fogolymunka alacsony hatékonysága miatt vontatottan haladnak, erre következtethetünk a hadügyminisztérium egy 1917-ben kiadott rendeletéből, mely szerint a hadifoglyok munkabérpótlékát napi 15 fillérről 50 fillérre kell emelni, valamint anyagi pótösztönzést kell bevezetni. A munkabérek drágulása és a vontatott munkamenet miatt már 1916 végén felvetődik a kotrógép alkalmazásának gondolata. 1917 elején már pályázatot hirdetnek a munkálatok kotrógépes elvégzésére, 33 kilométeres szakaszon. Májusban 4 ajánlat érkezik be, a társulás kielemzi, vannak ellenvetések, beadványok. Felvetődik egy kotrógép megvásárlásának a lehetősége is. Az 1917. december 4-én Szatmáron tartott társulati ülésen a jegyzőkönyv bizonylata szerint a tagok többsége a kotrógép beszerzését sürgeti, mondván, hogy „. . . a munkálatok elvégzésének sürgőssége még a nagyobb anyagi áldozatokat is megköveteli, a kotrógép beszerzési ára azonban elég elfogadható.” Végül is felvállalási szerződést kötnek a Túr-meder MÁV. híd fölötti szakaszának munkálataira, mely szerint a kiszedett földet itt is a töltések építésére kell felhasználni. A háborús nehézségek és zavaros politikai helyzet miatt a kotrógép beállítására mégsem kerül sor. A munkálatok 1918 áprilisában abbamaradtak, a foglyokat elvezényelték.

3–25

1.3. A vízrendezés Trianon után A trianoni szerződés új helyzetet teremtett ezen a tájon. A Túr síkvidéki vízgyűjtője három állam: Románia, Magyarország és Csehszlovákia területére került, így a munkák egységes folytatására egyelőre nem volt lehetőség, pedig az 1919-es nagy árvíz, amikor a Tisza vize még átömlött a Túrba (ez volt az utolsó, Batáron keresztüli átömlés), igencsak sürgeti a munkák folytatását. 1920-ban a „Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályzó Társulat” „Sindicatul Hidraulic Tisa-Somes" néven újjászerveződik. Az 1909-ben Túrterebesnél rendszeres vízhozammérés indul meg, melynek adatai az első világháború utáni évekre már pontosabb vízhozamátlagok számítására nyújtottak lehetőséget, elősegítik a további munkálatok műszaki kiírásainak pontosítását. Mivel a munkálatok folytatását csak egységes koncepcióban lehet elképzelni, ezért 1926-ban az érintett három ország szakemberei Szatmáron találkoztak. Legelőször is átvizsgálják és elvetik a két Túr-csatorna építésére vonatkozó tervet, mondván, hogy megvalósíthatatlanok, úgysem töltenék be teljességben szerepüket, így a mederrendezés és vele párhuzamosan a védvonalrendszer teljes kiépítésére kell fordítani a figyelmet, kiemelve a torkolati szakasz rendezésének elsődlegességét.

1.4. Megépül az Ásott Túr A tárgyalások és megállapodások értelmében 1927-1930 között megépül az Ásott Túr (ahogy a nép nevezi) vagy Túr-csatona, melynek terve tulajdonképpen még a háború előtt elkészült, de belőle csak 3,3 km valósult meg. Ez a mesterséges meder Sonkádnál – ahol a Túr párhuzamba lép a Tiszával – ágazik ki, és Tiszakóród alatt a mai ukrajnai területen levő Halábor faluval szemben torkollik a Tiszába. Nagy vizek idején ez a 11,5 km hosszú mesterséges meder mentesíti az Olcsvaapátiig futó Öreg Túr 63,5 km-es meánderekkel sűrűn tűzdelt szakaszát az árvízveszélytől. A sonkádi osztómű lehetővé teszi, hogy ezt az előbb említett szakaszt élővízzel lássák el.

1.5. Megindulhat a romániai terület rendezése 1.5.1. Mederkiegyenesítések A torkolati szakasz végleges rendezése alapul szolgálhatott a felsőbb területek szabályozási munkálataihoz. 1928-ban kezdik meg és fokozatosan elvégzik a mederkiegyenesítéseket. Kiemelkedő az 1942-ben Túrterebes község belterületén végzett mederrendezés, mely a település keleti arculatának átalakulásához nagyban hozzájárult. Németország kérésére a kelet felé irányuló utak hídjait meg kellett erősíteni, vagy betonhidat építeni a hadsereg akadálytalan keletre vonulására. Így kerül sor a falu alatti meánder átvágására és a fából készült „Vámos híd" (tulajdonosa még a múlt század vége felé is vámot szedett az átkelőktől) helyett új közúti betonhíd megépítésére, 3–26

a Szatmár-Halmi-Beregszász országúton. Az 1953-1956 közötti nagy munkálatok során a 9,050 és a 9,150 km-es, valamint a 18,00 és a 18,200 km-es szakaszokon mederátvágásokra is sor került.

1.5.2. Betöltésezések A betöltésezések 1922-vel indulnak, jelentősebb évek 1928-30, 1933, 1942. A védvonalrendszer kiépítésével egyre inkább leszűkítették az addigi széles hullámteret, ily módon jelentős termőföldeket hódítva el a folyótól. Viszont nagyobb áradások idején a szűk nagyvízi mederbe szorult víztömeg nagyobb nyomást gyakorolt a védtöltésekre. Ezért 1953-1956 között a Szárazberek-Túrterebes közti szakasz védgátját megemelik, s az alföldi terület felső részén a mellékfolyók betöltésezését végzik el. A töltések közötti közepes távolság 320 m, minimum 100 m Túrterebesnél, maximum 700 m Mikola határában. A vízrendezés során zajló betöltésezések ezzel még nem értek véget, ezek a munkák a következő évtizedekre maradtak. A 7,5 m-es biztonsági szintre épült gátak sem bírták el azonban az 1970-es nagy árhullám ostromát, és így a folyó Halmi-Kökényesd alatti szakaszán május 13-ról 14re virradó éjszaka a jobb oldali gát két helyen átszakadt. Az ebből levont tanulságok eredményeként 1971-1974 között további mederrendezésre kerül sor, valamint modern földmunkagépekkel 40-50 cm-rel emelik a gátakat, a mellékvizek mentén pedig továbbhaladnak fölfele a betöltésezéssel. A töltések mai teljes hossza 199,332 km, melyek 28 227 ha területet, 13 községet, 28 települést, több mint 5600 házat, több száz méter utat és vasutat védenek.

1.5.3. Megépült a Kányaházi víztározó Mára viszont már bebizonyosodott, hogy a mederátvágások, az árvízvédelmi töltések megléte ellenére a nagyvizek még mindig potenciális veszélyt jelentenek, ezért az 1970-es árvíz után, mely 500 m/s vízhozammal és 700 cm szintmagassággal tetőzött, újra fölvetődik egy, illetve több víztározó megépítésének a gondolata. Az 1909 óta gyűlő hidrológiai adatok birtokában új terv születik. A századelei elképzeléstől pár kilométerrel feljebb, a nyugat felé nyitott kis Kányaházi medencét jelölik ki erre a célra, mivel ennek felső bejáratánál három mellékvizével (Lekence, Rea patak, Fehér patak) találkozik a Túr, s így ugrásszerűen megnő a vízhozama, ugyanakkor hirtelen lecsökken a felszín, illetve a folyómeder lejtése, s ezek következtében a vízgyűjtőre hullott nagy mennyiségű csapadék esetén itt indulnak el a síkvidéki szakasz árhullámai. A medence kijárata magas oldalakkal szegélyezett, így ez egy 798 m hosszú, 60 m alapszélességű és 9,5 m magas földgáttal lezárható volt (Fazekas L. 1987). 1972. szeptember 17-én ünnepélyes keretek között lezárták a megépült gát zsilipjét, mely mögött közepes vízszint mellett egy 360 hektáros, 7,4 millió köbméter befogadóképességű, a gátnál 7,9 m mélységű tó keletkezett. De szükség esetén 30,3 millió köbméter vizet is képes befogadni. Ezzel megszületett a Túr-völgy legnagyobb víztározója. 350-400 ember mindennapi megfeszített munkája nyomán 3–27

új humán-geomorfológiai arculatot kapott a táj, mellyel vissza-tarthatóvá váltak a nagyvizek, hogy csak az idősek emlékezetében élő, legendás történetekből ismerhesse az utókor az áradások borzalmait. A Kányaházi tározón kívül még 7 kisebb tározó is épült, amelyeket szerepük szerint két csoportra oszthatjuk. A. Kizárólagos cél az árhullám visszatartása 1. a Bucovita patakon, Kisgérce határában, 2. a Tálna egyik mellékvizén, Rózsapallagon, 3. a Pâraul Muntelui patakon, Ráksa határában, 4. a Hódos patakon, Turc határában. B. Vegyes célból épültek, de főcél az árhullám visszatartása 1. a Faget patakon, Kisgérce határában, 2. a Fürdő patakon, Avasújváros határában, 3. az Éger patakon, Sárközújlak határában, de ennek gátját a privatizációval 1991-ben átvágták. Ezen utóbbi csoportba sorolható a Kányaházi víztározó is.

1.6. A belterületi vízrendezés A betöltésezésekkel a vízgyűjtőn új vízügyi probléma adódott: a belvizek mederbejuttatásának módja. Ennek megoldása a belterületi vízrendezés körébe tartozik. Az Avas-medence és a vízgyűjtő síkvidéki zónájának lakói évszázadok óta a belvizek rendszeres megjelenésére és lassú leszivárgására, elpárolgására kellett számítsanak. Ha a területen nem is voltak nagykiterjedésű mocsarak, mint a közeli Kraszna vagy Ér vízgyűjtőjén, de sok helyen kisebb-nagyobb, népies nevén „laposak", lefolyástalan területek tarkították a hirtelen ránézéssel asztalsimának tűnő tájat. Számos földrajzi helynév segít a ma már eltűnt egykori belvizes területek meghatározásában, elsősorban azok, melyekben a mocsár, erdő, éger, nyíres, rekettyés, lapos, sásos, kátyó, honcsos stb. szavak fordulnak elő (Fazekas L. 1986).

1.7. A 40-50-es évek belvízmunkálatai Az első nagyobb belvízlevezető csatornarendszert a 40-es években kezdték kiépíteni. A háború és háború utáni évek megszakítása után a belvizek további levezetése az 50-es évek második felében indul meg fokozottabb, tervszerű ütemben. Részben gépi erővel, másrészt fizetett vagy önkéntes kubikos munkával készültek el csatornarendszerek, melyek a Túr fele vezették a belvizeket, ahol a töltéseken át, zsilipeken jutott be a víz a folyómederbe. E rendszer hátránya volt, hogy a zsilipek csak kisvízellátás idején nyíltak meg, ezért sokszor a tavaszi, nyárelei belvizeket hosszú ideig a földeken vagy a csatornákban kellett tartani.

3–28

Így a következő főcsatornák születtek: • A Túr balparti övezetének csatornái: 1. a Sárköz-Kiskolcsi-csatorna, hossza 12,8 km, vizét a Szamosba viszi, 2. a Fekete Éger-csatorna, Túrterebes alatt a Túrba torkollik, 3. a Sár-Nagy Éger-csatornarendszer, két főcsatornából áll, Magyarországon ömlik a Túrba. 4. a Cser-csatorna, hossza 11,8 km. A bal oldali töltésbe összesen 9 zsilipet építettek be. • A Túr jobbparti övezetének csatornái: Az Avas-hegység és a Túr közé eső jobb oldali részen a társulások még a század elején kiegyenesítették a síkvidéki folyómedreket, ezek váltak a főcsatornákká, mint Halmi-Dabolc-Kisbábony-csatorna, Akli-Dabolc-csatorna, Kökényesd-Csedreg- és a Kis Éger-csatorna. A jobbparti töltésbe szintén 9 áteresztő zsilipet építettek be. A csatornák összhossza 46 km volt.

1.8. A 70-es évek belvízmunkálatai Az 50-es évek csatornahálózatának építése során a partokra kirakott földet csak részben simították el, így az esőzések az évek alatt egy részét visszamosták a csatornákba. Az 1962, 1966, 1968 és az 1970-es nagyvizek a csatornarendszerek feltöltődését eredményezték, mely miatt sok helyen a rendszer nem töltötte be rendeltetését. Ez tette szükségessé a nagyszabású 1972-77-es munkálatokat. A Túr jobbparti területén két rendszert alakítottak ki, a nyugatit és a keletit. Mindkettőben az Ukrajna felé irányuló csatornák lejtését megfordították, a vizet szivattyútelepeken át felemelve a Túrba juttatták. Így került sor a nyugati rendszerben a Kis Éger és a Kökényesd-Csedreg-csatornák átépítésére, két szivattyúteleppel, Csedreg határában. A keleti rendszerben a Halmi-Dabolc- és az Akli-Dabolc-csatornák folyási irányát megfordítva Dabolc alatt vízfelemelő szivattyúteleppel egy Túr felé irányuló csatornába emelik ezek vizeit. A vizek visszafordítását az tette szükségessé, hogy Ukrajna területén a csatornák elhanyagoltak voltak, nem töltötték be szerepüket, így a vizek Románia területén stagnáltak. A Túr balparti területét három rendszerre osztották, a szárazberkire, mikolaira és a kisterebesire. Mindháromnál a vizek folyóba juttatását egy-egy átemelő szivattyútelep biztosítja, a magyar határszél közelében, Mikola és Túrterebes alatt. A főcsatornák összhossza 24,8 km. Meg kell említsük még, hogy a Túr balparti mellékvizei a Sár és Nagy Éger, melyek medreit még az 50-es években főcsatornává alakították, belvízvédelmi szervezést tekintve gyűjtő területüket a 70-es vízrendezések során a Szamos jobbparti rendszeréhez kapcsolták. 3–29

A Túr, Túrterebes-Avasfelsőfalu közti területen 14 belvízvédelmi rendszert hoztak létre. E rendszer Túrterebes fölöttről kezdődve az Avas hegylábi területét és az Avasi-medencét foglalja magában, 13 940 ha kiterjedésben. A csatornahálózat kiépítését 1970-1984 között végezték, több időközi részleges átadással. A rendszerek megnevezései: 1. Hódos csatorna bv. rend. (belvízvédelmi rendszer), 2. Nagygérce-Turci patak bv. rend., 3. Túrterebes-Kányaháza bv. rend., melyek két szivattyútelepe biztosítja a víznek a folyóba jutását, 4. Kakáki bv. rend., 5. Kányaházi bv. rend., a továbbiakban már az Avasi-medencében helyezkednek el, mint a 6. Kőszegremetei bv. rend. 7. Bujánháza-Avaslekence bv. rend., 8. Bikszádi bv. rend. 9. Bikszád-Lajosmajori bv. rend., 10. Fehér patak-Avasfelsőfalui bv. rend., 11. Túr-Avasfelsőfalu-Vámfalui bv. rend., 12. Nagy Tálna balparti bv. rend., 13. Nagy Tálna-Avasújvárosi bv. rend., 14. Nagy Tálna-Túr bv. rend. A Túr síkvidéki és Avas-medencei vízgyűjtőjén tehát a csatornahálózat összesen 56 708 ha területet mentesít a stagnáló vizektől, melyeket zsilipeken és 11 szivattyútelepen át juttatnak az állandó vízfolyásokba.

1.9. A 80-es évek belvízmunkálatai A 80-as évek második felében, 1986-1990 között mélyítés és szélesítés révén növelték a csatornák befogadóképességét, és újabb alsórendű csatornákat készítettek. 1895-től a Sár-Éger mederrendezésének kezdetétől 100 évre volt szükség ahhoz, hogy a Túr-vidék népe nagyobb biztonságban érezhesse magát a természet eme elemi erejével szemben. Viszont a vízrendezés kizárólagos célja nem lehet a vizek gyors elvezetése, a vizek egy részét vissza kell tartani, a vízzel gazdálkodni kell, hogy szárazabb időszakokban a talajvíz ne süllyedjen a nem kívánt színt alá. Ez korunk vízügyeseinek egyik fő feladata.

3–30

2. Talajvédelem A csatornarendszer kiépítése nem oldotta meg maradéktalanul a belvizek összegyűjtését, ugyanis egyes területek felszíni rétegeit, a mezőgazdasági munkálatokat károsan befolyásoló kőzet alkotja. Felül egy 3-6 m vastag agyagréteg található, mely alatt kavicsos, agyagos, homokból álló víztározó réteg helyezkedik el, nagyrészt vízszintes rétegződéssel. A felszín lejtése is mindössze 1-2 Co -os. Ezért a felszínt többnyire podzolosodott agyagbemosódásos, pangóvizes, mocsaras glejes, podzolosodott glejes, pangóvizes agyagbemosódásos podzoltalajok borítják, ahol a talajvíz a szelvény felső rétegeiben, a B-szint fölött tömörül. Ezen talajok vízáteresztő képessége 10 mm óra , emiatt a csapadék hosszú ideig a felszínen marad, időszakonként olykor tocsogót, esetleg összefüggő víztükröt képezve a talaj felszínén. Elsősorban a téli, tavasz eleji pangó vizek okoznak jelentősebb kárt, mivel késleltetik a tavaszi munkálatokat. A talaj pórusainak nagy részét elfoglaló víz együtt jár a levegő kiszorításával, és az oxigénhiány miatt nem csak a növények gyökerei szenvednek és pusztulnak el, hanem a hasznos talajélet sem talál megfelelő feltételeket, maga után vonva a hiányos tápanyag-feltárulást, a művelhetőség akadályozását és az alacsony terméshozamokat. Ezen területek drénviszonyainak tökéletesítésére először 1978-1979-ben kísérleti jelleggel a Halmi és Halmihegy közé eső 490 hektáros parcellán alagcsövezést végeztek. A nyílt árokrendszert, mely sok helyet foglal el és igen kis parcellákra osztja a területet, akadályozva a munkálatokat, nagyon jól kiegészíti, és részben helyettesíti az alagcsövezés (drénezés), mely jelentősen csökkenti a terület megosztottságát. A szabályoknak megfelelő terv alapján kiásott árokhálózatba fektetett égetett agyagcsövek vagy lyukacsos műanyagcsövek, melyek fölé agyagos talajon vízáteresztő, ún. szűrőréteget vagy rétegeket helyeznek (zúzott kő, folyami kavics, durva homok stb.), magukba szívják és elvezetik a felesleges vizet és beöntik a gyűjtőárokba, mely a csatornahálózat része. Az alagcsövek méretezését, elhelyezési mélységét és egymástól való távolságát, ami függ a talajtól, lejtőtől, a tervező határozza meg. Az alagcsövek betemetésekor legfelülre a felületi talajréteg kell kerüljön, mert így egy-két évvel a drének behelyezése után, az ilyen részen már teljesen egyöntetű lesz a vetés. Ahhoz, hogy a rendszer jól működjön, fontos, hogy az árkok és csatornák megtartsák eredeti alakjukat, tiszták legyenek, ne töltődjenek fel hordalékkal és növényzettel, és a beléjük torkoló alagcsövek vége is ép és nyitott legyen. Ott, ahol valamely drénből nem folyik a víz, miközben a többi működik, az annak a jele, hogy valahol az alagcső bedugult vagy megszakadt. Ilyen esetben nagyobb eső után a talaj felülete hosszabb ideig vizes marad, mutatva a károsodás helyét, amit meg kell javítani. A már említett Halmi és Halmihegy közötti területeken kívül, Kisbábony, Turc, Nagygérce, Túrterebes, Kányaháza, és Kökényesd határában is alagcsövezést végeztek. Ezek a drénrendszerek 1989 után, a földek magánkézbe kerülésével, egyre kevésbé látják el a rendeltetési szerepüket, mivel a karbantartási munkálatok sok 3–31

esetben hiányoznak. A csatornák és árkok sok helyen feltöltődtek hordalékkal és növényzettel, így nem tudják elvezetni a vízfelesleget.

3–32

A vízminőség alakulása és szennyező források 1. A vízminőség alakulása és szennyező források a Túr vízgyűjtőterületén Forrás: Szatmár megyei Vízügyi Felügyelőség (S.G.A. Satu Mare) A Túr romániai szakaszának vízminőségére vonatkozó rendszeres vizsgálatokat a Szatmár megyei Vízügyi Felügyelőség (S.G.A.) végzi. A folyó víztisztasága hosszú ideig kiváló volt, s közismerten gazdag volt a hal állománya. A víz minősége sajnos egyre romlik, elsősorban a Túrterebes (Turulung) fölött beömlő mellékvize, a bányavizeket szállító Turc-patak révén, mivel az egyre jobban elavuló turci bányákat kiszolgáló szűrőberendezések (bányavíz derítők) nehézfémmel szennyezett vizet engednek át. Így történhetett meg például hogy 1994 nyarának kisvízi időszakában mikor a bányavízzel érkező nehézfémek a Túron feldúsultak, és három nagy halpusztulás is volt a folyón. Kétségtelenül a legnagyobb szennyeződéseket a turci színesfémbányászat okozza, de jelentős ipari és háztartási szennyvíz jut a Túr folyóba Avasfelsőfalu (Negreşti-Oaş) korszerűtlen szennyvíztelepéről melynek tisztítóképessége nagyon alacsony. Mivel a települések csatornázottsága szinte teljesen hiányzik az egész vízgyűjtő területről, így jelentős a felszín alatti vizek, főképp a talajvizek elszennyeződése. Ugyancsak a talaj elszennyeződéséért felelősek a mezőgazdaságból származó szennyeződések, például az állattenyésztő farmokról nagy mennyiségű híg trágya kerül a talajvízbe, amely komoly nitrát szennyezést okoz (például Halmi határában 100 mg l fölötti nitrát tartalmat mértek). Jelentős szennyező forrásnak tekinthetjük a térség szeszfőzdéit is, melyek erjedt állapotú szerves anyagokat bocsátanak a vízfolyásokba, illetve a fafeldolgozó üzemeket melyek fűrészporral szennyezik a vizet. Megemlíthetjük még a kőcsiszolásból származó finomport, mely a vízbe jutva a halak kopoltyúit zárják el, így halpusztulást okozhatnak. Sajnos a lakosság közfelfogásában a folyó sok esetben ”hulladék befogadóként” szerepel, emiatt gyakran találkozhatunk illegális hulladéklerakókkal a vízfolyások partjain (lásd 1. kép). A Túr vize Avasfelsőfalu felett a kiváló (I. osztály) vízminőségi osztályba sorolható mindhárom vízminőségi mutatócsoport – oxigénforgalmi és tápanyagforgalmi mutatók illetve a toxicitás – szerint. Ebben a szelvényben, a folyóvíz oxigénben gazdag, kevés szerves szennyező anyagot tartalmaz, szervetlen növényi tápanyag mennyisége nem jelentős.

4–33

1.2. ábra: Illegális szemétlerakó a Túr mentén (saját felvétel) A biológiai vízminőségre mutató szaprobitási viszonyok alapján jó (II. osztály) állapot regisztrálható, azaz a β-mezoszaprób zónába sorolható. A zoobentosz (zoopedon) nagyon változatos élőlényekkel jellemezhető, amelyek közül a legjelentősebbek: a csigák, a rákok és a rovarok lárvái (tegzesek, kérészek, kétszárnyúak) Az indikátor planktonikus szervezetek (baktériumok, kovamoszatok, zöldmoszatok, ostorosmoszatok, gyökérlábúak, csillósok és kerekesférgek) a vízben némi szerves szennyező anyagok jelenlétére utalnak. A Túr vízminősége Túrterebes alatt jelentősen megváltozik, a kiváló (I. osztály) helyet már csak jó (II.osztály) és tűrhető (III. osztály) vízminőségi osztályokba sorolható. Ez a vízminőségromlás elsősorban a Turc-patak által, időnként szállított erősen szennyezett bányavizeknek tulajdonítható. A toxicitás mutatócsoport értékei haladják meg általában a megengedett határértékeket a következő szennyezőanyagokra nézve: ammónia, fenolok, foszfor, cink és vas. Ez a szakasz fajgazdag vízitársulásokkal jellemezhető. A fitoplanktont baktériumok, kovamoszatok, ostorosmoszatok, zöldalgák és kékmoszatok alkotják, míg a zooplanktont csillósok, ágascsápú és evezőlábú rákok, gyökérlábúak és kerekesférgek. A gyakori nehézfémlerakódások miatt az üledékek élőszervezetei fajszegények és kevés számban vannak jelen, csak néhány rovar lárvája (tegzesek és kétszárnyúak) képviseli magát. A szaprobitási viszonyok szerint ezen a szakaszon a Túr vize a β-mezoszaprób (II.o.) zónába tartozik, amely kevés szerves szennyezőanyag jelenlétére utal. A Turc-patak vize – a bányavizek beömlése alatti szakaszán-az erősen szennyezett (V.o.) kategóriába tartozik, elsősorban a szervetlen mikroszennyezők (Zn, 4–34

Cu, Fe, Mn, Pb) jelenléte miatt, melyek a nem megfelelően tisztított bányavizekkel érkeznek a vízfolyásba. A nehézfémek jelenléte, az erősen savas közeg és a nagyon kevés vízben oldott oxigén, szinte lehetetlenné teszi a vízi élőlények megtelepedését, így a patak élővilágát már kihaltnak tekintjük, csak időszakonként és elvétve találkozhatunk nagyon kis számú planktonikus élőlényekkel (baktériumok, kovamoszatok, ostorosmoszatok, kékmoszatok és gyökérlábúak) A Rea-patak vize minden vízminőségi mutatócsoport szerint kiváló (I.o.), különösen jelentős ez a vízminőség, mert Avasfelsőfalu város a patakból nyeri a vízellátását.

4–35

2. A Kányaházi víztározó állapota vízminősítés szempontból Forrás: Szatmár megyei Vízügyi Felügyelőség (S.G.A. Satu Mare) A Szatmár megyei Vízügyi Felügyelőség (S.G.A.) 1983 óta nyomon követi a Kányaházi víztározó (Lacul Calinesti-Oas) ökológiai állapotát különös tekintettel az eutrofizálódási folyamatokra. A vizsgálatokat a vegetációs időszak mindhárom évszakában elvégzik: tavasszal, nyáron, és ősszel. Az alábbiakban a 2002-es év vizsgálatainak eredményét követhetjük nyomon. Ez az év időjárási és vízjárási szempontból is átlagos évnek felelt meg, nem voltak hosszú aszályos illetve csapadékos időszakok. A tavaszi vizsgálatok eredményei: − a víz átlátszósága 50-60 cm között váltakozott, színe sárgás-zöld volt, semmilyen jellegzetes szag nélkül − az oldott oxigén értéke mindenhol 10,0 mg l felett volt, e tulajdonság és a 100%-os oxigén-telitettség alapján, a kiváló vízminőségi osztályba és az oligotróf vízkategóriába sorolandó a tó vize − szerves tápanyagokban szegény (a savas kálium-permanganáttal mért kémiai oxigénigény értéke alacsony: 5,3-8,4 mg l ), így a tó vize kevésbé szennyezett szerves szennyezőanyaggal, a kiváló (I.o.) vízminőségi osztályba sorolható e tulajdonság alapján is − a szervetlen növényi tápanyagtartam határozza meg az eutrofizálódási folyamatokat: az összes foszfor mennyisége 0,070-0,256 mg l között váltakozik, mely érték a tavat a mezo-eutróf kategóriába sorolja, az ásványi nitrogén alakulása (1,3162,166 mg l ) szerint a tó vize eutróf − a fitoplankton mennyisége 1170000-2540000 ind l , zooplankton mennyisége pedig ind 9-44 l − a fitoplanktont a kovamoszatok (Melosira, Achnanthes, Ceratoneis, Cymbella, Navicula) és ostorosmoszatok (Trachelomonas) alkotják − a zooplanktont a csillósok (Tintinopsis), gyökérlábúak (Difflugia), kerekesférgek (Cephalodella), ágascsápú rákok (Bosmina, Daphnia), evezőlábú rákok (Cyclops) képviselik − a fitoplankton biomasszája 1,95-5,13 mg l érték között váltakozik, amely alapján a tó vize az oligotróf vízkategóriába tartozik − a zooplankton biomasszája 0,0047-4,66 mg l − a tó közepén a zoobentont vizsgálatok fonalférgeket és csigákat (Bythinella austriaca) mutattak ki, a víz biológiai tisztasági foka (C%=75%) szerint a tó a β-szaprób zónába sorolható

4–36

− a tó alsó részén a zoobentont a csigák (Bythinella, Bythinia), puhatestüek (Pisidium), − árvaszúnyogok és fonalférgek képezik, a víz biológiai tisztasági foka (C%=69,1%) szerint a tó a β-szaprób zónába sorolható

A nyári vizsgálatok eredményei: − a víz átlátszósága 45-70 cm − oldott oxigéntartalma: 9,8-6,5 mg l (a tó felső részén, a felszínen és a maximális mg mélységben), 8,3-6,2 l (a tó közepén, a felszínen és a mélységben) − az oxigén-telitettség a tó felső részén 120,2-76,3%, a tó közepén pedig 99,1-71,4% − a KOI enyhe növekedést eredményezett a tavaszi mérésekhez képest: 8,0-12,1 mg l , így a tó vizét a kiváló (I.o.) és jó (II.o.) vízminőségi osztályba sorolhatjuk − összfoszfor mennyiség: 2,80-3,70 mg l , ez az érték az eutróf tavakra jellemző − ásványi nitrogén tartalom: 0,832-1,382 mg l , ez mezo-eutróf vizet eredményező érték − a fitoplankton mennyisége 1960000-3840000 ind l , és a fitoplankton biomasszája mg 0,76-4,13 l , mely érték az oligotróf vízre jellemző − a klorofill-a tartalom szerint (14,2 µg l ) a tó vize a mezotróf vizek közé tartozik − a tavasz időszakhoz képest a zooplanktonikus szervezetek számában növekedést mg észlehetünk, 15-130 ind l , míg a zooplankton biomasszája 3-20 l − a fitoplanktont barázdásmoszatok (Cryptomonas, Peridinum), kovamoszatok (Synedra acus, Melosira, Achnanthes, Ceratoneis), zöldalgák (Staurastrum, Cosmarium, Scenedesmus), és ostorosmoszatok (Trachelomonas, Euglena) alkotják − a zooplanktont a csillósok (Tintinopsis), kerekesférgek (Keratella, Polyarthra), ágascsápú rákok (Daphnia, Simocephalus, Chydorus), és evezőlábú rákok (Cyclops) képviselik − a zoobentont a tó felső szakaszán a fonalférgek, árvaszúnyogok és csigák (Bythinella) alkotják, és ezen a részen a szaprobitási viszonyok szerint a víz a β-α mezoszaprobikus (C%=41,7%) övezetbe tartozik − a zoobentont a tó gátjánál a már említett fajok mellet, a csigák (Bythnia, Radix) és puhatestüek (Unio) képezik, itt a tó vize a β-szaprobikus (C%=77,4%) zónába sorolható

Az őszi vizsgálatok eredményei: − a víz átlátszósága 92-115 cm között váltakozott − a tó vize oxigénben gazdag volt, a közel 2 mg l különbség a tó közepén, a felszín és a legnagyobb mélység között volt regisztrálható (8,4-6,8 mg l ), az oxigénben való telitettség 82-67% között váltakozott (oligo-mezotróf tó) 4–37

− az összes foszfor mennyiség 0,028-0,52 mg l , oligo-mezotróf vízminőséget eredményez − az ásványi nitrogénnövekedést mutatott a nyári vizsgálatokhoz képest, 0,9651,818 mg l , mely érték a mezo-eutróf vizekre jellemező − lényeges növekedést észleltek a fitoplankton mennyiségében, 3740000-7880000 ind l , mg illetve a fitoplanktonikus biomassza tömegében, 5,66-8,95 l , ezek az értékek az oligotróf vizek határértékét meghaladják

2.1. ábra: Mocsári növényzet a Kányaházi víztározó Túr torkolati részén (saját felvétel) − a klorofill-a tartalom egy jelentős növekedést mutatott, 45 µg l értékkel a mezoeutróf vízkategóriába sorolható a tó vize − a fitoplanktonikus életközösségek nagy fajszámmal voltak jelen, melyeket a barázdásmoszatok (Cryptomonas, Peridinum), kékmoszatok (Oscillatoria, Chroococcus), sárgásmoszatok (Mallomonas), kovamoszatok (Asterionella, Melosira), zöldalgák (Pediastrum, Scenedesmus, Closterium,) és ostorosmoszatok (Trachelomonas) alkotnak − a zooplankton mennyisége 23-100 ind l között volt, míg a zooplanktonikus biomg massza 2,86-5,04 l értékeket mutatott, a fajösszetétele hasonló volt a nyári vizsgálatokéhoz − a zoobentont a tó felső részén a fonalférgek, árvaszúnyogok és csigák (Bythinella) alkotják; itt a vizet biológiai tisztasági foka (C%-47%) szerint, a β-α mezoszaprobikus zónába sorolhatjuk

4–38

− ugyanaz a fajösszetétel jellemzi a tó középső részét is, a víz tisztasági foka valamelyest magasabb (C%=50%) − a gátnál a csigák (Bythnella) számának nagymértékű növekedését észlelték, a tisztasági fok pedig: C%=100% Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szervetlen tápanyagok és a klorofill-a tartalom szerint, a tó vize mezo-eutróf jellegű volt. Az üledékvizsgálatok alapján a tó vizének biológiai tisztasági foka csökken a tó gátjától a felső szakasz irányába, a beömlő Túr folyó iszapszállítása miatt, melyet a tó felső szakaszán rak le. A szukcessziós folyamatokat vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy a tó víztükrének mintegy 30%-át makrovegetáció (hínár és mocsári növényzet) borítja, amely a tó feltöltődésének és öregedésének a jele. A 2002-es évben nem észleltek algavirágzást.

4–39

Tájhasználat a folyószabályozás előtt és után A Túr mentén emberi településeket a XIII-XIV században említenek először a történelmi forrásaink, Kisbábonyt és Túrterebest 1216-ban Halmit és Kökényesdet 1274ben, Csedreget 1319-ben, míg Dabolcot csak 1323-ban. 1216-ban említik először a Túr folyót is a Mikola határára szóló, II.Endre által kiadott adománylevelek. Ezek a települések csak távol a folyótól a magasabban fekvő, ármentes területeken, az úgynevezett hátakon (gorondokon) tudtak megtelepedni. Ma is megfigyelhető ez a szokatlanul nagy távolság a folyó és a falvak között, kivételt csak Túrterebes képez, mely - kihasználva a folyó közvetlen szomszédságában levő magasabb térszint - megtudott telepedni a Túr közelében. A folyószabályozások előtt a Túr - áradásai idején - hatalmas területeket öntött el, torrenciális jellegéből is kifolyólag lehetetlenné tette a folyó közelében való megtelepedést. Fényes Elek 1839-ben ekképen ír a térség árvizeiről: „A Szamos, Tisza, Túr, Batár folyók dühöngő árjai sokszor egyesülnek, s a Szamosközi járásban alig lehet egy-két helységet számlálni, mellynek határa az árvizektől mentesítve volna” (Fényes E.,1839). A Túr vidék nemcsak saját árvizeitől szenvedett, hanem a Tiszáétól is, mivel a Tisza nagyobb árvizei átömlöttek a Batárba, onnan pedig Nevetlenfalu és Péterfalva között a Túr völgyébe. A Túr völgy felszínének alakításában, formakincseinek gazdagításában vagy éppen szegényítésében a víz és az ember volt és maradt is a két legfontosabb tájformáló tényező. Az „áldás és átok a víz” gyakran emlegetett bölcs igazságban is ez fejeződik ki. A tájat formáló vízzel az ember igyekezett a legharmonikusabban együtt élni, hiszen sorsa, fennmaradása ettől függött. Ez a szüntelen küzdelmet jelentő viszony egyszer az éltető vízért való fohászkodásban, máskor pedig a megvadult vizek elleni gigászi küzdelemben jelenkezett (Tóth A.,2001).

1. Erdőgazdálkodás 1839-ben Fényes Elek ekképp jellemzi a Túr vidékét: „Egy oldalát egészen lapályos s gyönyörű tölgyes erdők borítják. Kezdődnek ezek Nagy-Arnál, s Kömörő, Istvándi, Kölcse, Sonkád, Magosliget, Palád, Hodos, Rozsály, Szárazberek, Mikola s Egri mellet egy huzomban terjednek. Itt kapcsolatban állnak a hires , és rengeteg Gombássi erdővel, melly csak nem régen több helységek által közösen biratott, s benne néha 20 000 sertés is talált elegendő makkoltatást. A Gombás határos a derék Sárközi erdővel.” (Fényes E., 1839). Ebből a jellemzésből is kiderül, hogy még a XIX. század derekán is milyen hatalmas területeket borítottak az ártéri erdők. 1809-ben Szirmay Antal is hasonlókat ír a Túrról: „. . . de mentében legderekasabb tölgyes erdőket nevel.” (Szirmay A.,1809).

5–40

A folyószabályozások előtt az árterek középmagas és magas térszintjeinek a jellemző erdőtársulása a tölgy-kőris-szil ártéri erdők, más néven keményfaligetek voltak. E társulás leggyakoribb fafajai a kocsányos tölgy, magyar kőris, mezei szil, vénic szil, mézgás éger és helyenként a gyertyán. Fényes Elek így ír az erdők fafajairól:” Fő fa nemek a lapályon a tölgy, azután gyertyán, szil, éger;” (Fényes E., 1839). A Túr mentéről az első részletes térkép az 1783-84 évben készült I.Katonai Felmérés (1.melléklet). Erről leolvasható, hogy ebben az időben hol voltak mocsarak, nedves, vízállásos rétek, valamint zárt erdők és ligeterdők. A térképen láthatjuk, hogy milyen hatalmas területet foglal el a Sárközi erdő, mely egészen a hegyek lábáig terjed, nedves rétek, legelők csak a folyó közelében húzódnak. Szántóföldeket csak a települések közelében találhatunk. A Túr mente alsóbb szakaszán – mivel a településhálózat is sűrűbb – jelentősebbek voltak az erdőirtások. Egri, Túrterebes, Adorján, Sárközújlak körül már kiterjedt szántók vannak, de az erdőterületek még mindig jelentősebbek. A legnagyobb erdőirtásokat Halmi, Kökényesd, Csedreg és Dabolc körül végezhették, mivel e települések határaiban találhatjuk a legnagyobb kiterjedésű szántóföldeket, és foltokban legelőket, réteket. Talán ez a nagyobb mértékű erdőirtás, az utóbbi települések határaiban, annak is köszönhető, hogy e területek jobb minőségű földet adhattak, mivel itt már nem csak a Túr vize rakta le az iszapját, hanem néha a Tiszáé is. A Túr iszapjáról Fényes Elek ekképpen ír: „S ami több, a Szamos és Tisza árjai ugyan termékeny iszappal kövérítik a réteket, gyümölcsösöket, s szántóföldeket, de ellenben a Túr soványító iszapja, a legmunkásabb földész iparkodásait is tönkre juttatja.” (Fényes E., 1839). A gyenge termékenységű földek, amelyeket az erdőirtásokkal nyertek, illetve a gyakori áradások miatt a lakosság nem tartotta érdemesnek az erdők irtását. Jobbnak látták, ha meghagyják az itt lévő tölgyeseket és erdős réteket, melyekben a nagyvizek nem okoztak jelentősebb kárt, inkább a közeli Avasi bércek bükköseiből termelték ki a számukra szükséges faanyagot. Így maradhatott meg az ártéri erdők nagy része, melyek még a XX.század elején is a falvak közeléig húzódtak. A II.Katonai Felmérés(1860-61) térképein(2.melléklet) nyomon követhetjük az erdőterületek változásait az elsőhöz képest. Megfigyelhetjük a települések körüli szántóföldek terjeszkedését az erdők rovására, sőt egyes helyeken az irtáslegelők térhódítását is. A szántóföldek és legelők terjeszkedését bizonyára azzal magyarázhatjuk, hogy ekkor már e térség egy nagyobb számú lakost kellet, hogy eltartson, a megélhetést a szántóművelésből és az állattartásból biztosították. Észrevehetjük, hogy a Sárközi erdő alig veszít területéből, még mindig az Avasi bércekkel alkot sok helyen összefüggő erdőtársulást (2.melléklet.). A Sárközi erdőn kívül jelentősebb ártéri erdők még a: Szárazberki erdő, Mikolai erdő, Sár erdő, Alsó erdő, Gombási erdő. A Harmadik Katonai Felmérés (1883-84) térképein (3.melléklet) észre vehetjük, hogy az erdők még inkább zsugorodtak a második felméréshez viszonyítva. Elmondható ez elsősorban a Sárközi erdőről, melyben jelentős irtásokat végezhettek, mivel

5–41

nagy számban jelentek meg a rétek és legelők, ahol a korábbi térképek még összefüggő erdősterületekről árulkodnak. A XIX. század végén a lakosság gyarapodása gyors ütemű volt, megélhetőségüket elsősorban a szántóföldek és állattartásaik kibővítésével tudták biztosítani. Összehasonlítva a Tisza árterével, ebben az időszakban – XIX.század vége – a Túr árterén lényegesen több erdőterületet találunk (1.1. ábra). A Tisza ekkor már nagyrészt töltések közé volt szorítva, természetes keményfás ligeterdei szinte teljes egészében hiányoznak. A meder partján illetve a hullámtéren a telepített erdők nagy kiterjedésével találkozhatunk, melyekben sok a tájidegen fafaj. A Túrháton ekkor még nem voltak telepített erdők.

1.1. ábra: A Szatmári síkság erdőségei a XXVIII. században Az ártéri erdőknek nem csak tűzifa hasznuk volt, hiszen ami nem vászon, fém vagy cserép, azt legnagyobbrészt az erdő adta. Az ügyes kezű fafaragók az ácsok, malomácsok, kerékgyártók, asztalosok innen nyerték az alapanyagot, épületet, malmokat, szekereket, szerszámokat faragtak belőlük, puhafájukból pedig mozsár, tányér, tál, teknő, tárolóedény, és még sok minden készült, ami a paraszti háztartás szükségére szolgált. A tölgynek volt még külön haszna is: makkján hízott meg a 5–42

telelő sertés. Például a Gombási erdőben – Fényes Elek leírásában – 20 000 sertés is talált elegendő makkoltatást. A Túr szabályozását csak a XX.század első évtizedeiben kezdték el, a torkolattól a forrásvidék felé. A Túr vidék vízrendezését késlelteti, hogy az árvizek visszamaradás, nagyobb méretű elmocsarasodás nélkül vonultak le, és hogy az alföldi ártereket mindenütt tölgyesek, erdős rétek borították, melyekben a nagyvizek nem okoztak jelentősebb kárt (Fazekas L.,1986). Az ártér gátakkal való leszűkítése, s ez által a nagyvízi meder egy részének áradásmentesítése, az árutermelő gazdálkodás terjedése, az erdőterület kiterjedésében gyors változást idézett elő. A század elején az erdők sok helyen szinte még a falvakig értek. Ezt bizonyítják a még ma is élő határnevek, melyek az egykori erdőkről, erdei tisztásokról tanúskodnak, mint a Vágott erdő (Halmi), Kis bikkes (Túrterebes), Nagy csere, Vénerdő(Adorján), Nagy éger (Dabolc), Tölgyes-szeg, Kerek bükkös (Kökényesd), Körtvélyes (Csedreg), Fertős erdő (Mikola), Belső és Külső erdő (Szárazberek), gyakori a “láz” szót magába foglaló határnév, mely szláv eredetű és erdei tisztást jelent mint, Rákóczi-láz (Csedreg), Selymes-láz, Kosán láz (Kökényesd), Láz (Dabolc), Borjú-láz (Halmi), Benes-láz, Ménes-láz, Deszkás-láz (Kisbábony), Nagyláz, Kis Békás-láz (Túrterebes). Ezek ma már nagyrészt szántók vagy legelők. Az erdők egy része századunk 30-as évei után kerültek kivágásra, mint Túrterebes és Adorján között a bal parti rész erdei, s a jobb parti részen Túrterebes és a Terebesihegy közti út mindkét oldalán, a bal parti mikolai és berki, a jobb parti kökényesdi erdők egy része. (Fazekas L.,1987) Az 1963-ban készült román topográfiai térképen (4.melléklet) nyomon követhetjük az erdők nagyméretű térvesztését, melyek helyét főképp a szántók foglalták el. A száz évvel ezelőtt még szinte egységes Sárközi erdő is feldarabolódott, a tarvágások áldozatává váltak. Ma már csak foltokat alkot az egykori összefüggő erdőtársulás. Így a folyószabályozások után az ártéri keményfaligetek erőteljesen visszaszorultak. A mentett oldali területeken jórészt kiirtották, a hullámtereken belül pedig a megváltozott árvízi magasság miatt a felújulásuk vált lehetetlenné. Összehasonlítva a román topográfiai térképet a korábbi katonai felmérésekkel, észrevehetjük, hogy a Túrnak a Kisgércei hegyek lábánál, egy teljesen új medret ástak, sokkal délebbre a korábbi medrétől, így a hullámterek a keményfaligetek helyét foglalták el, s így ezek felújulása szinte lehetetlenné vált. Ezért fontos lenne a még természetszerű állapotban megmaradt keményfaligetek fenntartása. E cél eléréséhez a következő erdőfenntartási problémákkal kell szembenézzünk: A folyószabályozások és mocsarak lecsapolása oly mértékben megváltoztatta a hidrológiai viszonyokat, hogy azokhoz ez az erdőtársulás nem tudott alkalmazkodni. A társulás domináns fafaja a kocsányos tölgy, természetes úton makkvetéssel szaporodik. A lehullott mag csak akkor képes kicsírázni, és erőteljes gyökeret növeszteni, ha nedves laza talajra hullik. Áradások után, mikor a mederbe visszahúzódó víz laza hordalékot terít a makkvetésre, a magvak kicsíráznak, s a magoncok fejlődésnek indulnak. Az első évben a nyáron is nedves humuszrétegben fejlődik gyökerük. 2-3 év múlva azonban, mikor kis karógyökerük eléri a méteres mélységet, 5–43

már szárazabb a talaj. A folyószabályozásokkal lerövidült a folyók hossza, s a nagyobb esés következtében a meder mélyen bevágódott. Ennek hatására az átlagos vízszint jóval -helyenként, több méterrel- alacsonyabb, mint amilyen a természetes körülmények között volt. Mivel a folyók környezetében a talajvíz követi a meder vízszintjét, a talajvízszint a tölgy termőhelyén több méter mélyen van. A tölgycsemeték számára elérhetetlen ez a mélység, ezért egy-két éven belül vízhiány miatt elpusztulnak. A mélyebb termőhelyen, ahol ugyan közelebb van a talajvízszint a felszínhez, az árvizek pusztítják el a lassan növő facsemetéket. Mesterséges beavatkozás nélkül, újulatként a kevés magyar kőris és vénic szil mellet elsősorban a fehér nyár és a tájidegen zöld juhar, illetve amerikai kőris kezd terjeszkedni. A természetes felújulásnak további gátjai is léteznek, ilyen például a túlszaporodott, nagy vadállomány. Az ízletes makk útján vetényülő, lassan növő tölgy egyszerűen képtelen kinőni a „vad szája alól”, az azt folyamatosan visszarágja, és ezzel lehetetlenné válik a természetes felújulás. Mindezek miatt a legfontosabb feladat a még természetszerű állapotban megmaradt keményfaligeterdő-állományok megőrzése. Tekintettel arra, hogy például a kocsányos tölgy maximális élettartama elérheti a több száz évet, a meglévő állományokat hosszú távon is fenn lehet tartani, ha sikerül kivonni őket a hagyományos erdőgazdálkodási keretek közül. Ott, ahol a keményfaligetek felújíthatók, arra kell törekedni, hogy kiterjedésük ne csökkenjen, és koreloszlásuk egyenletes legyen (Dobrosi D.-Haraszthy L.-Szabó G.,1993). A fűz-nyár ligeterdők fenntartási problémái a következők: A füzesek és nyárasok felújítása általában nem jelent nagy problémát. A parti galériaerdő kiválóan újul természetes úton, hiszen a párás klímájú környezetben a szinte minden évben újonnan lerakott nedves hordalékon jó a vetényülés. A fehér nyár kiválóan sarjadzik gyökér útján így a vegetációs időn kívül letermelt állományok helyén a következő nyáron már sűrű újulat mutatkozik. A medertől távol eső területeken az elegyetlen füzesek felújítása azonban már problémásabb. Itt a fűz vetényülése ugyanis kellő időben történő elárasztás híján elmarad. Fűz helyet a nemkívánatos, mesterségesen behurcolt, és mára helyenként átokká vált gyalogakác, zöld juhar és amerikai kőris telepszik meg. Ilyenkor a talajelőkészítést követően mesterséges telepítést kell alkalmazni (Dobrosi D.-Haraszthy L.-Szabó G.,1993).

5–44

2. Szántógazdálkodás A Túr mentén földműveléssel a legrégebbi idők óta foglalkoztak az itt megtelepedett lakók. Maksai Ferenc 1940-ben „A középkori Szatmár vármegye” monográfiájában ekképpen ír: „Síksági lakók főfoglalkozása azonban fokról-fokra, nagy fáradsággal irtott erdőterületeken éppúgy, mint a régi kultúrtájakon- a földmivelés lesz. A Túrvidéken már a település legelső évtizedeiben ez játszotta az állattenyésztés mellett a főszerepet. Erdőirtás azonban a XVI. században is sok munkát ad még.” (Maksai F.,1940). Mivel az emberi települések is csak a magasabban fekvő, ármentes területeken alakulhattak ki, így a szántóföldek is csak ezekre az úgynevezett hátakra, gorondokra korlátozódhattak. Kezdetben a szántóföldek csak a települések közvetlen szomszédságát foglalták el, itt kezdték meg az első erdőirtásokat is. Az Első Katonai Felmérés (1782-83) térképeiről leolvashatjuk, hogy a legnagyobb kiterjedésű szántóföldeket Halmi, Kökényesd, Csedreg és Dabolc határaiban találhatjuk. Jelentős földterületekkel rendelkezik Mikola, Egri, Túrterebes, Adorján és Sárközújlak is. A Sárközi erdő ekkor még szinte érintetlen, mindössze Kányaháza és Kisgérce közelében láthatunk kisebb szántóterületeket (1. melléklet). Érdemes megjegyezni, hogy az utóbbi két település lakosai nagyrészt románok voltak, kiknek főfoglalkozásuk a hegyi pásztorkodás volt, földműveléssel kevésbé foglalkoztak, igaz ők egészen más formák közt s külön jog szerint éltek, mint a többi falu lakói melyek nagyrészt magyarok voltak. A már említett hatalmas kiterjedésű Sárközi erdő fennmaradását annak is köszönhette, hogy a térségben az említet két falu kivételével nem volt más település, így a Túr keleti alföldje kis számú lakost kellet, hogy eltartson. Az erdők kiirtásával nagy szántóterületeket nyertek ugyan, de a föld termőképessége messze elmaradt a kívánatostól, hogy milyenek is voltak ezek a földek, azt legjobban Fényes Elek 1847-ben kiadott „Magyarország leírása” című művéből tudhatjuk meg , melyben a következő képen jellemzi a falvak határait: „A turháti helységek határai soványak, fejér agyagosak, vagy homokosak, s erős trágyázást és munkát kívánnak. Egyébbiránt az egész vidéknek az árvizek felette sok kárára vannak. A Túr soványitó iszapja a legmunkásabb földmivelő iparkodását is tönkre juttatja.” (Fényes E., 1847). Annak ellenére, hogy jó minőségű földhöz nem jutott az extenzív mezőgazdaságot folytató lakosság, de mivel számbelileg gyors ütemű gyarapodással néztek szembe, így megélhetőségüket csak újabb erdőterületek kiirtásával és feltörésével tudták biztosítani. Fő terményeik a búza, kukorica, zab, árpa és rozs volt, mely kiderül Fényes Elek Mikola faluleírásából is: „ . . . régi magyar helység a Túr háton felemelkedett földön. Határa, melly 5277 holdat teszen, részint agyagos, részint homokos s terem búzát, kétszerest, rozsot, tengerit, zabot, árpát, dinnyét.” (Fényes E., 1839). A Második Katonai Felmérés (1863-64) térképei (2.melléklet) a szántóföldek terjeszkedéséről árulkodnak és egyes ártéri legelőket is fölművelés alá vontak, mint 5–45

például a Kányaházi mezőt, mely az első katonai felmérés térképein fás legelőként van feltüntetve, a másodikon pedig már szántóföldet képvisel. A Harmadik Katonai Felmérés (1883-84) térképein (3.melléklet) újabb szántóföldeket figyelhetünk meg, elsősorban a Sárközi erdő egyes területein. Nagyon nagy kiterjedéseket a szántóföldek ekkor már nem érhettek el, mert a vizenyős területek művelésbe vonása szinte lehetetlen volt a folyószabályozások előtt. Ezeken a térképeken szembetűnik a Túron épült sok vízimalom jelenléte. Szinte nincs olyan település mely ne rendelkezett volna malommal (Gércei malom, Túrterebesi malom, Mikolai malom, Kökényesdi malom stb.), melyek a gabonatermesztésről árulkodnak a térségben. A folyószabályozások után a Túr menti síkvidék arculata nagymértékben megváltozik. A korábbi erdők, rétek, legelők, mocsarak nagy részét a szántóföldek foglalják el, így a változatos tájból egy egyöntetű szántóföldi kultúrtáj keletkezett. A folyószabályozások a múlt század 20-as éveiben kezdődtek, melyet a 30-as években a nagyméretű erdőirtás követett. A 4.melléklet térképén is nyomon követhetjük a korábbi időkhöz képest a gyökeres változást a Túr mentén. Megjelennek az ipari mezőgazdaság nagyméretű parcellái, melyeket a belvízlevezető árkok határolnak. Ma már tudjuk, hogy ezeknek a területeknek a művelése mennyire költséges, elég csak ha belegondolunk az alagcsövek illetve a vízlevezető árkok karbantartásainak a nehézségeibe. A Túr mentén, sok helyen hullámtéri szántók figyelhetőek meg, melynek eredményes művelése erőteljes vegyszerezést igényel, a nagyon sok gyom jelenléte miatt. Ezeknek a vegyszereknek egy jelentős részük a folyóvízbe jut. A növények által fel nem használt és a lassan lebomló vegyszerek az élővízbe jutva súlyosan szennyezik a vizeket és veszélyeztetik azok élővilágát. Ezért mielőtt szükséges a mezőgazdasági művelésnek ezt a fajtáját fokozatosan az ártéren kívülre szorítani. Helyükre rétet, legelőt, vagy honos fafajokból álló, természetszerű erdőt kell telepíteni.

5–46

3. Legelő- és rétgazdálkodás illetve állattartás A folyót kísérő ártéri erdők egy részének kiirtásával gazdag legelők és kaszálók jöttek létre, amelyek egy viszonylag népes állatállományt tartottak el. A Túr mentén nagy hagyományokkal rendelkezik a legeltető állattenyésztés, és a még meglévő ártéri legelők hasznosítása napjainkban is ilyen formában történik. Különösen fontos helyet foglalt el a legelő- és rétgazdálkodás a gazdasági ágazatokban, mivel a kevésbé termékeny szántóföldek nem tudták biztosítani a megélhetést, így ezt az állattartással igyekezték pótolni. Nem volt olyan település, amely ne rendelkezett volna kiterjedt réttel legelővel. Fényes Elek is így ír Mikoláról: “. . . rétje két annyi mint szántóföldje” (Fényes E.,1839) Az állattartás döntően a legeltetésre épült, a vegetációs időszak alatt szinte minden állatot legelőn tartottak. Az ártéri állattartás legfontosabb eleme a ló volt, mivel befogták őket munkára. A szarvasmarháknál a szürkemarha volt a kedvelt fajta, mivel az jól bírta a szélsőséges időjárási viszonyokat, a szárazságot és a téli hideget is. Jelentős volt a sertésállomány is, a kiterjedt tölgyes erdőkben nagy számú sertés talált elegendő makkoltatást (például a Gombási erdőben, akár 20 000 sertés is. Birkákat az ártéren csak a román hegyipásztorok legeltettek a telek folyamán. Az Első Katonai Felmérés (1782-83) térképein végig kísérhetjük a folyó mentén a réteket, legelőket. Az 1.mellékleten megfigyelhetjük, hogy ezek a rétek, legelők inkább csak a települések közelében kísérik a folyót, Kányaháza alatt a Zseleznyik hegy lábát elhagyva már nincs feltüntetve rét, legelő egészen Kisgérce közeléig. Valószínű, hogy ezen a szakaszon még nem végeztek jelentős irtásokat, az akkor meglévő állattartás igényeit ezek a legelők ki tudták elégíteni. A sűrűbben lakott Túr menti síkság nagyobb kiterjedésű legelőknek és réteknek adott otthont. A legkiterjedtebbek Halmi, Kökényesd, Túrterebes, Adorján és Sárköz határaiban vannak. A Második Katonai Felmérés (1863-64) térképei már a vizenyős réteket a legelőktől elválasztva tünteti fel. Részletesebben vannak feltüntetve a vizenyős területek, mocsarak, lápok, nádasok. A térképünkön (2.melléklet) megfigyelhetjük, hogy jelentős számú vizenyős területtel bővelkedik a térség. Vizenyős réteket találunk a Túr alacsonyabb árterületein, melyek szinte végig kísérik a folyót, de Sárköz és Adorján határában is jelentős kiterjedésű vizenyős terület van, mint ahogy a Rákta illetve az Éger patakok mentén is. Érdemes megjegyezni a Fok köz és a Nyáras nevezetű vizes területeket, melyeket az Éger illetve a Tálna vize táplál. A Fok-köz pangóvizes területét éger láperdők borítják, míg a Nyáras területét valószínű, hogy puhafaligetek. Szembetűnhet még a Ravaszos nevezetű mocsaras, lápos terület is, mely a Sárközi erdő érdekes színfoltja lehetett.

5–47

3.1. ábra: Hullámtéri kaszáló a Túr mentén (saját felvétel) A vizsgált területen nagy kiterjedésű mocsarak nincsenek, talán kivétel ez alól a Fekete-Éger mocsár, melyről Fényes Elek ekképpen ír: „Mocsárai közül a FeketeÉger mocsár a legnagyobb , s 7 helység határán terjedvén el, mintegy 3000 holdat foglal” (Fényes E, 1839). A Harmadik Katonai Felmérés (1883-84) térképszelvényén (3.melléklet) a Széles mocsár nevezetű vizes terület van feltüntetve, de a mocsarakon kívül sok a “lápos” terület, mint a: Halmi nagyláp, Szilas lápos, Medvés Láposa, Nagy láp, Határ láposa stb. A korábbi felmérések térképeihez viszonyítva jelentősen megnövekedtek a rétek, legelők területei, a Sárközi erdő egyes részein új irtásrétek, legelők jelentek meg. Feltehetően a gyarapodó lakosság állatállományai is megnövekedtek, így szükség volt újabb erdőket kivágni legelők és rétek nyerése céljából. A folyószabályozás után a rétek és legelők nagy részét szántóföldekké alakították, mint ahogy a belvízcsatornák által megszüntették a vizenyős területeket is. Számos földrajzi név segít ma a már eltűnt egykori vizenyős területek meghatározásában. Így a mocsár, erdő, éger, nyíres, rekettyés, lápos, sásos, kátyú, honcsos stb. nevek utalnak erre, mint ahogy ezt bizonyítják a vizenyős, lapályos területekre utaló határnevek is, mint: Sárér, Patak oldal, Nagy nyáros (Csedreg), Nyíres-szeg, Feketevízi dűlő, Potor kátyó (Kökényesd), Nagy lapos (Mikola), Határ lapos, Égeres (Halmi), Csíkászó (Kisbábony), Kőrös mocsár (Dabolc), Hódos tanya, Nagy láp (Túrterebes), Hódos hát (Szárazberek) (Fazekas L., 1986).

5–48

A nagyüzemű állattenyésztés térhódítása azonban nagy területeken okozta a rétek pusztulását. A felszántott területeket monokultúrák váltották fel, az istállózó állattartás miatt elhagyott legelők pedig fokozatosan beerdősültek. Ez utóbbi ugyan egy természetes szukcessziós folyamat lenne akkor, ha őshonos fa- és cserjefajok telepedtek volna meg. Sajnos azonban az őshonosok helyett tájidegen fajok (amerikai kőris, gyalogakác, zöldjuhar stb.) foglalták el a területeket. Az így kialakult bozótosok biológiai, gazdasági, esztétikai értéke meg sem közelíti a természetes élőhelyekét. A még meglévő rétek, legelők megőrzése természetvédelmi szempontból is elengedhetetlen, mert olyan növény-, rovar- és madárvilágnak adnak életteret, amelyeknek nagytöbbsége sehol másutt nem képes megélni. A legelők, kaszálók megmaradását csak a hagyományos gazdálkodás megőrzése, azaz a hasznosítás biztosíthatja.

5–49

4. Halgazdálkodás és gyümölcstermesztés 4.1. Halgazdálkodás A halászat ősi mestersége évezredek óta az emberiség egyik legfontosabb élelemszerzési módja, amelynek alapja az élővizek, mint természeti erőforrások fenntartható használata. Napjainkra azonban nagymértékben megváltoztak mind a hidrológiai viszonyok, mind pedig a halászat, haltermelés körülményei. A halhús előállításával foglalkozó mezőgazdasági ágazat azonban továbbra is a víz és a vizes élőhelyek egyik legnagyobb használója maradt. Az ősi halászatot, bár módszerei sok esetben változatlanok, a természetes vizeken is felváltotta a halkihelyezéseken is alapuló halgazdálkodás a halhús legfontosabb forrása pedig a haltenyésztés lett (Bardócz T., 2001). A tavak és a folyók halászata egyidős az emberiség történetével. Igy a Túr menti ember is a legrégebbi idők óta ismerte az ősi mesterséget, a halászatot. Ezt bizonyítja Fényes Elek is a Túrról írt jellemzésével: „. . . Szélességére fél Szamossal vetekedik, több igen jövedelmes malmokat forgat, iszapja a földet felette soványítja, rákjai híresek, halainak kedvetlen izek van, de mellékén egész megyében legszebb tölgyeseket láthatni.” (Fényes E., 1839). Ez a leírás is azt bizonyítja, hogy a Túrban is jelentős volt a halászat, és nem csak halat hanem rákot is fogtak. Fényes Elek Mikola határának leírásában csík halászatára is utal, mint ahogy a Csíkászó (Kisbábony) határnév is a csikászatot mint ősi foglalkozást idézi: „A Túr vizében halat, rákot, a Piskárkos vizében s égereiben sok csíkot halászhat.” (Fényes E., 1839). Napjainkban a Túr mentén két halgazdálkodási formát különíthetünk el: tógazdasági haltenyésztést és természetes vízi halgazdálkodást. a. Tógazdasági haltenyésztés E haltermelési technológiára jellemző, hogy kevés bevitt energiával, jórészt extenzív módszerekkel hatékonyan állít elő értékes és egészséges táplálékot. Napjainkban a halastavak természetvédelmi jelentősége abban rejlik, hogy a vizes élőhelyek szinte utolsó képviselőiként igen fajgazdag élőhelyként szolgálhatnak ritka növény és állat társulások számára. (Bardócz T., 2001) A Túr mentén a múlt század hetvenes évek közepén két nagy halastórendszer épült: a berki, 345 hektáros és az adorjáni 220 hektáros kiterjedésükkel. Vizüket szivattyúkkal a Túrból biztosítják. Sajnos a jelen gazdasági nehézségei a haltenyészetnek sem kedvez, az utóbbi években már nem töltenek fel minden medencét, és a halkihelyezések is ritkábbak. A gazdálkodás érdekei gyakran ütköznek a természeti értékek megőrzésének társadalmi igényével. A konfliktusok legélesebben a halastavakon élő madárpopulációk kapcsán kerülnek felszínre, a madarak túlzott halfogyasztása miatt. A halhús termelés érdekében a rendszerbe bevitt energia ugyanis lehetővé teszi,

5–50

hogy a halastavak nagyobb méretű madárpopulációkat lássanak el táplálékkal, mint a természetes vizek. b. Természetes vízi halgazdálkodás Napjainkban igen kevés azon vízi élőhelyek száma, amelyeken nem érződik az emberi beavatkozás kisebb-nagyobb hatása, így a Túr vízrendszere is, állandó emberi beavatkozás hatása alatt van. Halgazdálkodási szempontból a legjelentősebb emberi hatásoknak a felszíni vizek tápanyagtartalmának megnövekedése és szennyezése, valamint a mederrendezések és a mesterséges vízkormányzás tekinthető. A Túrban is az utóbbi években csökken az ökoszisztéma faji összetétele, egyes őshonos halfajokkal a legutóbbi kutatások alkalmával már nem találkoztak, viszont három nem őshonos fajt észleltek.

4.2. Gyümölcstermesztés Fényes Elek 1847-ben kiadott „Magyarország leírása” című monográfiájában írja a következőket a Szamos és a Túr mentéről: „Van itt sok és ismeretes jóságu alma (kormos alma), körte, hires cseresznye, sok dió, megygy, berkenye, noszpolya, kedves izü őszi és nyári baraczk; de főgyümölcs a szilva, főkép a berzenczei, melly roppant mennyiségben terem, s vele aszalva s pálinkának főzve nagy kereskedés üzetik.” (Fényes E., 1847). A felsorolt gyümölcsök termesztésén kívül a történelmi források szólnak az ártéri szőlőkultúráról is, melynek nyomaival még ma is lehet találkozni a Túr mentén. Ugyancsak Fényes Elek írja Szárazberekről: „Határa magas helyen fekszik s részint homokos, de inkább agyagos, melly nehéz mivelésű; kaszállója a ligeten és égerekben; van erdeje is, és kevés urasági szőlőskert.” (Fényes E., 1839). A folyószabályozásokkal és az ipari mezőgazdasággal, ezek az ártéri gyümölcsösök megszűntek, de genetikailag értékes egyedei fennmaradtak, még ma is sok helyen a kertekben lehet találkozni sóvári vagy kormos almával, de főleg az őshonos szilvafajok (besztercei, penyigei) maradtak fent, melyeket az ártérről a magasabb térszíntű kertekbe mentettek át, és nagy előszeretettel még ma is termesztik. A szatmári szilvapálinka még ma is nagy hírnévnek örvend.

5–51

Természetvédelem a Túr mentén A Túr alsó, 43 km-es szakaszát és árterületét, a Kányaházi Víztározó és az országhatár között, a Szatmár Megyei Tanács az 1995. évi 4. Határozatával természetvédelmi területté nyilvánította. A 2000-ben megjelent 5. Törvény, a Nemzeti Területrendezési Tervet jóváhagyó törvény pedig e határozatot törvényi rangra emelte. E határozat megszületése elsősorban a térség nagy élőhelyi- és fajgazdagságának köszönhető, mivel jelentős vizes élőhelyeknek ad otthont, és itt lelhető fel a legdiverzebb állat- és növényközösség egy adott területen. Változatosságuk és a betöltött szerepük, amely közvetlenül, vagy közvetve hasznos az embernek, a tudatlan beavatkozások miatt károsodhat, sőt meg is szűnhet. A Túr a folyószabályozások előtt – áradások idején – hatalmas területeket öntött el. Ezeknek az elöntéseknek köszönhetően tipikus ártéri élőhelyek, élettársulások jöttek létre: ártéri puhafás ligetek és magasártéri keményfás ligetek, kisebb kiterjedésű mocsarak, láprétek és tocsogók. A folyószabályozásokkal és az ártéri erdők egy részének kiirtásával, a vizes élőhelyek térbeli és egyben fajösszetételi változásokat szenvedtek. Az egykori kanyarulatok átvágásával keletkezett holtágak jelentős része sosem, mások csak áradáskor jutnak friss vízhez. Annak ellenére, hogy mesterségesen jöttek létre, igen nagy természeti értéket képviselnek, értékes vegetációt őriznek, ahol a változó vízszint úszó-lebegő hínártársulásoknak biztosít életlehetőséget. A mélyebb vizű holtágakban a vízitök az uralkodó, a mélyebb vizekben a sulyom, rucaöröm, békatutaj és a rovarfogó közönséges rence. Néhol ritka fajok is megtelepszenek, mint például a Túr vasúti hídja melletti morotvatóban élő békatutaj-félékhez tartozó kis fehérvirágú kolokán A folyószabályozásokkal új, sajátos életfeltételeket biztosító biotópokként jelenkeztek a tájban, a töltés építésénél keletkezett kubikgödrök, a töltésen kívülre eső mesterséges morotvák, levágott folyórészek. Könnyen felmelegedő állóvizükben megjelent a vízinövényzet és egy sajátos állatvilág, melynek védelemre is érdemes fajai közül megemlítjük a kétéltűekhez tartozó vöröshasú unkát (Bombina bombina L.), tarajos gőtét (Tritus cristatus Laurentus), míg a hüllőket a vízisikló (Natrix natrix Linnaeus) és a mocsári teknős (Emys orbicularis Linnaeus) képviseli. Kedvező az életfeltétel a vízimadarak számára is, így ha sűrűbb a növényzet, megtelepednek egy-két párban a törpegémek (Ixobrychus minutus L.), pettyes vízicsibék (Porzanaporzana L.), vízityúk (Gallinula cloropus L.), nádiposzáta fajok, a nádrigó (Acrocephalus arundicarius L.), egy-két récepár. A partjaikat benövő bokrosokban különböző énekesek fészkelnek. Az emlősöket a pézsmapatkány (Ondatra zibethica L.) képviseli (Fazekas L. 1997). A Túr mentén a folyószabályozásokig hatalmas kiterjedésű ún. vadvíz, vagyis időszakosan vagy állandóan vízzel borított terület volt. Ezeket a vízrendezési munkálatok nagyrészt megszüntették. A vadvizekhez kötődő gazdag élővilág erősen lecsökkent, több faj ki is pusztult (pl. rózsás- és borzas gödény, hód). 6–52

6.1. ábra: Holtág a Túr mentén (saját felvétel) A csatornarendszer a tavaszi hóolvadáskor, nagy esőzések után gyorsan megszabadítja a termőföldeket, a kaszálókat, a még megmaradt folyó menti erdőket a belvizektől, de egy szárazabb periódusban, mikor az esővíz minden cseppjére szükség lenne, az elvezetés hasonlóképen működve a talajvízszintet igen mélyre süllyeszti. A belvízlevezetés által számtalan vizes élőhely kiszáradt, és a még meglévők közül is sok veszélyeztetett élőhelytipus, ahol a szárazodási folyamatok egyre jobban megváltoztatják a növénytársulások faji összetételét, ami maga után vonja az állatvilágban történő változásokat is. Ezeknek az emberi beavatkozásoknak tulajdoníthatók, hogy eltűntek, mint költőfajok a piroslábú cankók (Tringa totanus L.), a bíbicek (Vanellus vanellus L.) melyek népies nevéről például Kökényesden egy határrészt Limbuc táblának neveznek ma is, ami jelzi a faj e területen való valamikor gyakoriságát (Fazekas L. 1997). Az erdők egy része a XX. század első felében kerültek kivágásra, így ezzel együtt az állatvilág is teret vesztett. Egyes fajok, mivel életterük bezsugorodott, számbelileg igen megcsappantak, mint a ragadozó madarak: egerészölyv (Buteo buteo L.), kabasólyom (Falco subbuteo L.), macskabagoly (Strix aluco L.), melyek a román természetvédelmi törvények alapján védettek. Ugyancsak megcsappant a karvalyok (Accipiter nisus L.) száma is. A százados tölgyekhez, az öreg füzesekhez kötődő odúlakók száma is igen megapadt, ritkán kopogtat a zöld küllő (Picus viridis L.), szinte teljesen hiányzik már a tájból a hamvas küllő (Picus canus L.), örvös galamb (Columba palumbus L.), vadgerle (Streptopelia turtur L.). Számos énekes faj is számbelileg igen megapadt, eltűnt a ć60-as években még néhány párban élő szalakóta (Coracias garrulus L.), népies nevén vasvarjú is (Fazekas L. 1997). 6–53

Fokozott elszegényedés mutatkozik a szántók, rétek fás növényzetében is. Különböző indokokkal kiirtották az utak, árkok, egykori barázdák menti bokor és akácsorokat, melyek a még meglévő erdőfoltok között természetes utat (zöld folyosót) képeztek az állatvilág vándorlása számára. Ezért például a csúszka (Sitta europaea L.) mely nem szívesen hagyja el az erdőt, a Mikola alatti Sárerdőn nagyobb számban él és költ, míg a tőle 5 km-re lévő berki és kökényesdi erdőkben csak ritkán fordul elő egy-egy egyed. A mezei bokrosok hiánya visszaszorította a poszáták, légykapók, csaláncsócsok, a tövisszúró gébics terjedését. Kevés a téli búvóhelye a fácánnak, fogolynak (Fazekas L. 1997). 1972-ben megépül az árhullámszabályozó 360 hektáros Kányaházi Víztározó, majd a 70-es évek közepén újabb nagy kiterjedésű vízfelületek születnek, két nagy halastó-rendszer épül: a berki, 345 hektáros és az adorjáni, 220 hektáros kiterjedéssel. Ezeknek a halastavaknak a vizüket szivattyúkkal a Túrból biztosítják. Ez a három nagy vízfelület új természeti potenciált, telepítő erőt adott a tájnak. A természetes édesvizű tavakat utánzó nagyméretű vízfelületeik és a bennük kialakult növénytársulások több vízhez kötődő veszélyeztetett állatfajnak teremtettek kedvező életfeltételeket. Bár mesterségesen hozták létre őket, a halastavak több évtizedes fejlődése (szukcessziója) nagyon hasonlóvá tette a természetes tavakhoz. Gyakran veszélyeztetett növényfajok és társulások is előfordulnak bennük, így például nagy kiterjedésű nádasok, gyékényesek és sásosok, illetve hínármezők. Így megjelenhetett a vízimadárvilág, olyan fajokkal, melyek eddig ismeretlenek voltak a Túr mentén. Az őszi, tavaszi vonulások idején a Közép- és Észak-Európából érkező madárrajok és egyedek az alacsony Erdős Kárpátok előterében éppen kedvező pihenőhelyre leltek a Túr menti vizeken. Rendszeres látogatók a különböző gázló-fajok: nagykócsagok (Egretta alba L.), kiskócsagok (Egretta garzette L.), kanalas gémek (Platalea leucorodia L.). Többnyire ősszel jelenkeznek 10-15 fős csapatban a fekete gólyák (Ciconia nigra L.). Legnagyobb számban a szürke gémek (Ardea cinerea L.) szigonyozzák a vizet. Ezek mind védett madárfajok. A partokat, a sekély iszapszigeteket a cankó és szárszalonka fajok járják, a feketés hátú, kontyos bíbicek között fehér dankasirályok (Larus ridibundus L.) álldogálnak. Az úszó madarak közül a ludakat a nagylilikek (Anser albifrons L.) képviselik, költenek, és nagy számban telelnek is-befagyás esetén, a Túron- a tőkésrécék (Anas platyrchynchos L.). Megjelennek ritka récefajok is mint a fütyülő-, a barát-, a nyílfarkú-, és a kerceréce. A mélyebb vizeken, főleg a Kányaházi Víztározón, a víz alatt vadászó úgynevezett bukó fajok a gyakoribbak, a búbos vöcsök (Podiceps cristatus L.), a sarki búvár (Gavia arctica L.), a nagybukó (Mergus merganser L.), és ritkább rokona, a kisbukó (Mergus albellus L.). A halastavak környékén az emlősöket a nyest (Martes foina L.) a ritka hermelin (Mustella erminea L.) és a pézsmapatkány képviselik (Fazekas L. 1997). A Túr alsó szakasza mentén előforduló 188 madárfaj jelentős része életmódja folytán a halastavakhoz és holtágakhoz kötődik, ezért is ezeknek a vizes élőhelyeknek a megóvása, fennmaradása a természetvédelem prioritást élvező feladata kell, hogy

6–54

legyen, nem csak a vizes élőhelyek szempontjából, hanem az emberi társadalmak és a természeti környezet közötti egészséges kapcsolat miatt is. A térség természeti értékét növeli a nagyon gazdag halállomány jelenléte is. A legfrissebb, és a régebbi kutatások alkalmával 51 halfajt azonosítottak a Túr vízrendszerében. Ez a szám a Túr folyó méretéhez viszonyítva jelentős, ha figyelembe vesszük az emberi beavatkozások káros hatásait a biodiverzitásra és az egyedek számára, mint például a Kányaházi Víztározó gátja a halpopuláció tagjait elszakítja egymástól. A legutóbbi kutatások (2002) alkalmával már csak 32 fajt azonosítottak. Egyetlen új fajt találtak, a botos kölöntét (Cottus gobio), és mindössze 3 adventív fajjal találkoztak: törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), gyöngyös razbóra (Pseudorasbora parva), naphal (Lepomis gibbosus). Örvendetes, hogy a Túrban még találhatunk néhány ritka és veszélyeztetett fajokat is, mint a leánykoncér (Rutilus pigus virgo), nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), kurta baing (Leucaspius delineatus) és a széles kárász (Carassius carassius), de ezek száma nagyon alacsony és félő, hogy a kipusztulás sorsára juthatnak. Sajnos egyes fajokkal a legutóbbi felmérések alkalmával nem találkoztak, valószínű, hogy ezek kipusztultak. Nem észlelték többek között, a védett tiszai ingolát (Eudontomyzon danfordi), jászkeszeget (Leuciscus idus), márnát (Barbus barbus), réticsíkot (Misgurnus fossilis), pénzes pért (Thymallus thymallus), lápi pócot (Umbra krameri), süllőt (Stizostedion lucioperca), selymes durbincsot (Gymnocephalus schtraetzer), német bucót (Zingel streber). Ezeknek a halaknak az eltűnését elsősorban a hidrotechnikai létesítmények káros hatása, és a vizek szennyeződése okozhatja. Például a Turc patak halfaunája teljesen hiányzik a nehézfémeket tartalmazó bányavizeknek a patakba ömlése miatt, és ezek a nehézfém szennyeződések nagyban befolyásolják a Túr halállományát is, a beömléstől számított alsó szakaszon. A legutóbbi vizsgálatok is azt mutatták, hogy a Turc patak beömlése felett 12 halfajt tudtak azonosítani, míg a beömlés alatti szakaszon már csak 6 fajt, de ezek is a domináns fajokhoz tartoztak (Wilhelm A.-Ardelean G.-Harka Á.-Sallai Z., 2002). A természetvédelem egyik fontos feladata a megmaradt természetes vagy természetközeli élőhelyek strukturális és funkcionális állapotának a megőrzésén túl, a sérült, működési zavarokkal terhelt rendszerek resztorációja (aktív természetvédelmi kezelése). Megoldandó feladat, hogy a hazai táj eredeti képéhez elválaszthatatlanul hozzátartozó vizes élőhelyek természetközeli állapotának a megőrzése, fenntartása, helyreállítása vagy a szükséges és lehetséges esetekben visszaállítása (Gőri Sz.-Aradi Cs.-Lakatos Gy., 1997).

1. A vizes élőhelyek aktív természetvédelmi kezelésének lehetőségei a Túr mentén A vizes élőhelyek visszaállítása a Túr mentén több szempontból is indokolt: az egykori ártéri erdők és legelők helyét elfoglaló szántóföldeknek a művelése rendkívül 6–55

költséges, elsősorban a vízmentesítési munkálatok miatt. Napjainkban fenntartásuk már nem csak ésszerűtlen, de a mezőgazdasági támogatási rendszer hiányosságai, valamint a termények ára miatt gazdaságtalan is. A Túr mentén a földhasználat mai módja sok kívánnivalót hagy maga után, mind természetvédelmi, mind környezetvédelmi szempontból, de az idegenforgalmi vonzerőre is káros hatással van. A vizes területek kezelésének elsődleges szempontja a megfelelő vízmennyiség biztosítása. A megfelelő vízkormányzással lehetséges, a már meglévő csatornahálózatnak sokszor az eredeti céllal ellentétes használatával. A csatornák szakaszolása is (zsilipekkel vagy földdugókkal) bizonyos javulást eredményezhet, a területen tartaná a vizet. A kisméretű és sekély csatornák visszatemetése is megoldást jelenthet, de kezelési gondot okozhat ekkor a talaj sérülése, mely számos gyomfaj megjelenését eredményezheti. A víz nélkül maradt területeken alapvető fontosságú a vízutánpótlás kérdésének megoldása. A területre jutó csapadék megtartása illetve a víz visszajuttatása a megoldás. Nagy figyelmet kell fordítani a visszavezetett víz minőségére, mivel eutróf csatornavizek természetes vizes területekre való kijuttatásával megváltoztathatjuk az élőhely jellemzőit. (Margóczi K.,1999) A vizes élőhelyek helyreállítása (rehabilitációja) során, többnyire csak néhány környezeti elem, elsősorban a valóban limitáló faktorok optimalizációját kell megoldani, mint például a kiszáradt holtágak vízpótlását, mely a gátak miatt nem jut friss vízhez. A kiszáradt holtágak esetében, ha biztosított a folyóvízzel vagy a hullámtérrel az élő kapcsolat, akkor egy ép vándorlási (migrációs) hálózaton keresztül a hiányzó fajok immigrációja megtörténhet, a rendszer regenerációs képességét aktiválva elérhetjük a kitűzött célt, a természetvédelmi szempontból kívánatos állapot helyreállítását. Az aktív természetvédelem másik formája a rekonstrukció (felújítás), mely egy adott helyen korábban már létező, a terület eredeti állapotának megfelelő, de időközben teljesen megszűnt természeti rendszer újbóli kialakítását jelenti. Ilyen rekonstrukciós beavatkozást végezhetünk a Túr mentén a keményfa ligeterdők visszatelepítésekor, a jelenlegi ártéri szántóföldek helyén. Természetesen ebben az esetben is az egyik legfontosabb feladat a fajok immigrációját biztosító ökológiai hálózat helyreállítása, de rekonstrukció esetén lehetőség van a visszatelepedési folyamat mesterséges gyorsítására, az aktív visszatelepítésre is. Elsősorban az ún. vázfajokat célszerű a rekonstrukció első fázisában visszatelepíteni, amelyek a további természetes visszatelepedést megalapozhatják. A keményfaligetek felújításánál, elsősorban a társulásalkotó vázfajok (kocsányos tölgy, vénic szil, magyar kőris) facsemetéit kell visszatelepíteni, utána meg kell vizsgálni, hogy a többi kipusztult növény (elegyfák, cserjék, lágyszárúak stb.) és állatfajok előfordulnak-e a tágabb környezetbe, természetes bevándorlásuk feltételei biztosítottak-e. Amennyiben ezek a migrációs folyosók léteznek, a hiányzó fajok betelepítését csak kivételes esetben szabad megkísérelni, a munkát a természetre kell bízni.

6–56

Nagyon fontos, hogy a felújításoknál az őshonos fafajoknak megfelelő termőhelyen csak őshonos fafajtákat kell alkalmazni, és ügyelni kell arra, hogy a vándorlási útvonalakon a nem kívánatos inváziós fajok ne települjenek be. Az ártéri erdősítéseknél jó néhány folyószakaszon előszeretettel alkalmazzák az úgynevezett nemesített szaporítóanyagot, elsősorban a nemes nyár és nemes fűz fajtákat. Ezen tájidegen fák egyenetlenül történő telepítése során gyakorlatilag élőhelyi értékkel nem rendelkező ültetvények keletkeznek. A természetvédelem szempontjából feltétlen káros lenne az, ha ezeknek az ültetvényeknek a térhódítása a természetszerű erdők elterjedésének rovására történne. Ezt a tendenciát megfékezni a természetvédelem alapvető érdeke. Ahhoz, hogy ez valóra válhasson az erdészeti ágazaton belül számos folyamatosan felmerülő érdekellentét feloldására kell megoldást találni. Ezek az érdekellentétek a következők: Először is a köztudatban elterjedt az a hibás nézet, hogy a nemes nyárak nagyobb fatömegprodukcióra képesek, mint bármilyen egyéb őshonos fafaj. Ez igaz lehet a nemes nyár számára ideális termőhelyen kialakított kísérleti parcellákban, de általánosságban ez nem így van. Sőt, a mai helyzetben, amikor már szinte mindenhová „odaerőltették” a nemes nyárat, összességében éppen az ellenkezője igaz. Természetesen teljesen elfogultak azért mégsem lehetünk a honos nyárainkkal, hiszen a faanyag-felhasználhatóság szempontjából kedveltebbek a hengeres törzsű, kevesebb fahibával rendelkező nemes nyár fajták. A másik ok pedig az, hogy a honos nyárak viszonylag gyorsabb felhasználást igényelnek, a nemes nyár később fülled be, ez némi könnyebbséget jelent az értékesítésnél. Ami még ellen hat egyes őshonos ártéri fafajok alkalmazásának az az, hogy a lassan növő keményfafajok felújítása sokkal nehezebb a jelenlegi hidrológiai viszonyok, és a helyenként erőteljesen túltartott vadállomány miatt. Éppen ezért ezen fafajok ültetését és ápolását a szélsőséges környezeti viszonyokkal rendelkező területeken kedvezőbb finanszírozási feltételekkel kellene segíteni (Dobrosi D.-Haraszthy L.-Szabó G.,1993). Az ártéri erdők felújításánál sokszor lehetőség nyílik a természetszerű felújítási módok alkalmazására. A legjobb példa erre a fehérnyár-erdők vágás utáni gyökérsarjasztása. Vitathatatlan, hogy ez a felújítási mód biztosítja a fák eredeti genetikai állományának legegyszerűbb és legteljesebb megőrzését. A kivitelezés nehézségei azonban olyankor jelenkeznek, amikor a sarjasztandó fehér nyár elegyaránya kisebb a más természetes úton nem felújítható fafajjal vagy fafajokkal szemben. Itt nincs idő a sarjak felverődésének kivárására és az egy-két évvel későbbi pótlásra, hiszen a felújítási kötelezettség szigorú határidőhöz van kötve. Ilyen vegyes állományok természetes felújításainál határidő-módosításra kellene lehetőséget biztosítani (Dobrosi D.-Haraszthy L.-Szabó G., 1993).

6–57

2. A vizes élőhelyek védelme, felügyelete és fenntartható hasznosítása A vizes élőhelyek kezelése, de különösen a helyreállítása során körültekintően kell eljárni, és egyeztetni kell a természeti, társadalmi, gazdasági szempontokat. Ahol lehetséges, meg kell oldani a rendszeres és biztonságos vízutánpótlást, valamint gondoskodni kell a vízi és a vízparti növényzet elterjedésének szabályozásáról, karbantartásáról (pl. nádaratás) A Túr vízgyűjtőjén a különböző vizes élőhelyek állandóan, vagy időszakosan kapcsolódtak egymáshoz, ezért természetes módon kialakult egykor egy- az élőlények természetes vándorlását, elterjedését elősegítő- ún. zöld folyosó, melynek visszaállítása igen fontos és sürgős feladat. Az élőhelyek védelmének egyik fontos pontja a szennyezések elleni védelem. A diffúz szennyezések ellen fatelepítéssel puffer-zónákat kell kialakítani. A pontszerű szennyezőforrások témakörben a Túr árterén a két legfontosabb terület a hulladékgazdálkodás és a szennyvíztisztítás. Igénybe kell venni minden lehetséges társadalmi és hatósági eszközt az illegális hulladéklerakók felszámolására, megfelelő műszaki védelemmel kialakított regionális lerakók létesítésére. Szükséges a már meglévő szennyvíztisztító telepek fejlesztése, hatékony tápanyag-eltávolítási technológiák alkalmazása, a csatornahálózat fejlesztése. A vizes élőhelyeket nemcsak a szennyezések, hanem az ártéren végzett egyéb emberi tevékenységek is veszélyeztethetik. Arra kell törekedni, hogy megszűnjön a halászatban folytatott rablógazdálkodás, a tájidegen fajok helyett őshonos halfajok kerüljenek betelepítésre. Az erdőgazdálkodásban mostanra szintén a gazdasági szempontok váltak a legfontosabbá. Az őshonos keményfa és puhafa erdőket – többnyire tarvágással – kivágták, és helyükre nyárfákat ültettek, a kubikgödröket sok helyen feltöltötték. A tarvágás megakadályozta a területen a természetes helyreállítódást, és gyorsan tájidegen fajok szaporodtak el, pl. gyalogakác (Amorpha fruticosa), a kőrisnek egy nem őshonos változata (Fraxinus pennsylvanica) stb. E folyamat megállításához ki kell irtani a tájidegen fajokat és csak őshonosakat szabad telepíteni, valamint meg kell tiltani a tarvágást. Különösen a Szatmári-síkságon illetve a Túr alföldjén célszerű a keményfa erdők telepítése. A falusi és az öko-turizmus mind a gazdaság, mind a természetvédelem szempontjából hasznos „területhasználati mód” lehet, amely összekapcsolható az oktatással, neveléssel, és üdüléssel is. Ehhez azonban jó szervezésre, és ellenőrzésre is szükség van. A Túr menti térség idegenforgalmi értéke viszonylagos érintetlenségében (természeti értékeiben) van, aminek megőrzése a jövőbeni fejlesztések, beavatkozások legfontosabb követelménye kellene, hogy legyen.

6–58

Az építkezések, és az ezekkel kapcsolatos előírások, illetve már a területfejlesztési tervek kidolgozása során figyelembe kell venni azokat a területeket az ártéren, ahol a természeti körülmények még viszonylag jók. Az ártéri szántóföldek legelővé és kaszálóvá alakítása szintén egyik módja lehet a környezetkímélő gazdálkodásnak. A vízmozgás változására érzékeny nedves rétek mozaikos szerkezetének megőrzésére legjobb kezelés a kaszálás. Szintén régi gazdálkodási forma az ártéren a vad gyümölcsösök („dzsungel gyümölcsösök”) művelése. Az ősi helyi, magyar gyümölcsfajták (alma, szilva, körte, dió), a természetvédelem (zöldfolyosók), a mezőgazdaság (betegségekkel szemben ellenállóbb, ősi magyar gyümölcsfajták), a gazdaság (biotermék, megélhetés), az ökológia (génbank), a természetvédelem és árvízvédelem szempontjából egyaránt igen jelentősek. Ezek az ősi fajták rendkívül ellenállóak, ráadásul a gyümölcsösök aljnövényzetében számos kártevő természetes ellensége megtalálható (Marczisák V.-Kocsis G., 2000).

6–59

3. Lakossági tudatformálás Nagyon fontos, hogy a vízgyűjtőn élő és/vagy dolgozó lakosság ne csak a tiltásokat, megszorításokat lássa, hanem azt is, hogy azokra valójában az ő (és a természet) érdekében van szükség. Néhány, a területen tevékenykedő egyesület, és egyéb szervezet lelkes szakembere foglalkozik már viszonylag régóta a lakosság nevelésével és tudatformálásával, elsősorban a gyerekek, fiatalok között dolgozva. Érdemes lenne ezt a munkát és a benne tevékenykedőket jobban „összefogni2, a feladatokat összehangolni. Javasolni kell továbbá a felnőtt lakosságnak, a tulajdonképpeni „károkozó” rétegnek az eddiginél hatékonyabb tájékoztatását és képzését az összes médián (újságok, TV, rádió, reklámfilmek, brosúrák), valamint önkormányzati nyitott napokon, népfőiskolai előadásokon, rendezvény-sorozatokon, de akár még egyházi Biblia-órákon keresztül is (Marczisák V.-Kocsis G., 2000).

6–60

4. Hosszú távú monitoring program Ahhoz, hogy viszonylag teljes képet kapjunk a Túr árterének (esetleg vízgyűjtőjének) természetes állapotáról, annak változásairól, illetve különböző környezeti hatásoknak az ártérre gyakorolt hatásáról (pl. a talajvízszint süllyedése vagy a klímaváltozás), tanácsos a különböző környezeti elemeken rendszeres megfigyeléseket végezni. A vizsgálandó témakörök: − − − −

a a a a

fajok sokfélesége és változatossága (biodiverzitás), felszíni vizek minőségi és mennyiségi változásai, felszín alatti vizek minősége és a talajvízszint ingadozása, talajminőség és talajszerkezet változásai, üledékvizsgálat

Pusztán csak a monitoring hálózatok kiépítésével nem oldható meg a vizes élőhelyek szennyezésektől való megvédése. Ehhez szükség van az ipari és kommunális szennyvízzel, illetve hulladék-elhelyezéssel foglalkozó jogszabályok szigorítására, illetve az eddiginél hatékonyabb betartatására. Javasolni kellene a szennyezőanyag kibocsátásának csökkentését segítő technológiáknak az eddiginél hatékonyabb támogatását (Marczisák V.-Kocsis G., 2000).

6–61

5. Demonstrációs projektek és helyszíni rehabilitációs munkák A munka keretén belül, PHARE-támogatással sor került egy-egy holtág védelmével (Remete-zug), illetve rehabilitációjával (Patkólapos) kapcsolatos tevékenységre is.

5.1. Patkólapos (Túrterebes mellett) - “Bíró Lajos” Ökológiai Társaság A Patkólapos-holtág a Túr folyó mellett, Túrterebes térségében lévő holtág-rendszer része, és azzal együtt számos (kb. 30) védett, és ritka madár élőhelye. Hajdan jellemző növényei és erdőtársulásai a folyószabályozásokat követően részben eltűntek, részben eltűnőfélben vannak. A holtág parti övezetében megmaradt őshonos fákat a lakosság már kivágta, csak a cserjés maradt meg a szigetszerű, zártabb részeken. Ugyanakkor a folyómedertől távolabbi, mély fekvésű területeken egyre terjed az Észak-Amerikából származó gyalogakác. A 32,8 hektáros területen – annak a kb. 6 hektáros, állandóan vízzel borított, jellegzetes holtág részét kivéve - ma már legeltetés folyik. A rendkívüli élőhely, és tájrombolás ellenére a holtág-medrek megmaradtak. A folyószabályozás előtti időszakra jellemző ökológiai állapotok visszaállítása érdekében a “Bíró Lajos” Ökológiai Társaság a következő munkálatokat végezte: területi szintfelmérés, rendezési terv készítése, mederkotrás, sáncásás, az őshonos növényzet visszatelepítése, fenékküszöb vagy zsilip beépítése. A munkákba bevonták az önkormányzatot, és a helybéli lakosságot is. A holtág-rehabilitáció után egy természetvédelmi oktatást, nevelést és kutatást egyaránt szolgáló központot kívánnak létrehozni (Marczisák V.Kocsis G., 2000).

6–62

Összefoglalás Dolgozatom célja az volt, hogy rámutassak a Túr mente ökológiai problémáira, és természetvédelmének fontosságára. Elmondhatjuk, hogy az emberi beavatkozások által, kezdve a folyószabályozásoktól, a vízszennyeződésekig, a Túr mente ökológiai értéke, nagy mértékben csökkent. Ez az értékvesztés elsősorban a növény- és állatvilág fokozatos fajszegényedésében nyilvánul meg a legjobban, amelynek okait elsősorban az oly fontos szerepet betöltő vizes élőhelyek térvesztésében kereshetjük. Nyomon követhetjük a dolgozatban a társadalmi- és természeti környezet kölcsönhatásait, amely a bemutatott tájhasználati formákban nyilvánul meg. Összehasonlíthatjuk a folyószabályozások előtti és utáni gazdálkodás módozatait, és könnyen rájöhetünk, hogy ezeknek a területeknek a megóvását, és hosszú távú fennmaradását csak a hagyományos gazdálkodás tudta biztosítani. A természetvédelem fontos feladata kell, hogy legyen a még meglévő vizes élőhelyek strukturális és funkcionális állapotának a megőrzésén túl, az aktív természetvédelemi kezelés is, a leromlott élőhelyek helyreállítása, vagy a szükséges és lehetséges esetekben visszaállítása. A Túr mentén indokolt lenne az aktív természetvédelmi beavatkozás (rehabilitáció, rekonstrukció), abból az okból is kifolyólag, hogy jelenleg ezeken a területeken a mezőgazdasági művelés biztonságának megőrzése rendkívül költséges, és fenntartásuk nem csak ésszerűtlen de gazdaságtalan is. Az egykori ártéri erdők visszaállítása megvalósítható lenne. Az új erdőtelepítéseket elsősorban az itt őshonos fafajokkal a mezőgazdasági átalakulás során felszabaduló szántóterületeken kell megvalósítani, a rétek vagy gyepek erdősítése előtt természeti értékfelmérést kell végezni. Ugyanígy a holtágak, morotvák rehabilitációját is véghez kellene vinni, a korábbi kedvezőbb hidrológiai viszonyok helyreállításával, a területek vízpótlásával. Ezeknek a természetvédelmi kezeléseknek a megvalósítása, csak egy fenntartható tájhasználati terv kidolgozásával érhető el, melybe be kell vonni a helyi lakosságot, civil szervezeteket és az illetékes hatóságokat.

7–63

Irodalomjegyzék 1. Ardelean G. (1998): Fauna judetului Satu Mare- “Vasile Goldis” University Press, Arad Ardelean G. (2003): Evolutia ihtiofaunei Lacului Calinesti Oas- Satu Mare, St. Com., Seria St. Nat., II-III, 130-136 2. Béldi M. (1999): Európa vízimadarai- Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár 3. Bellon T. (2001): Együttélés a természettel. Ártéri gazdálkodás a Tisza völgyébenBelügyi szemle 3. 20-47. 4. Benedek Z. (1993): Szatmár megye természeti viszonyai- Otthonom Szatmár megye, Euro Trend, Szatmárnémeti 5. Bogdan A.- Calinescu M. (1976): Judetul Satu Mare- Editura Academiei, Bucuresti 6. Borhidi A.- Sánta A. (1999): Vörös Könyv- Természet BÚVÁR Alapítvány, Budapest 7. Borovszky S. (1910): Szatmár vármegye- Országos Monográfiai Társaság, Budapest 8. Bőhm A.-Szabó M. szerk. (2002): Vizes élőhelyek: a természeti és a társadalmi környezet kapcsolata- ELTE-TTK, budapest 9. Dobrosi D.-Haraszthy L.- Szabó G. (1993): Magyarországi árterek természetvédelmi problémái- WWW Füzetek 3., Budapest 10. Duhay G. szerk. (2002): Szakmai napok a természetvédelmi kezelési tervekrőlELTE-TTK, Budapest 11. Dukay I. szerk. (2000): Kézikönyv a kisvízfolyások komplex vizsgálatához-Göncöl Alapítvány és Szövetség, Vác 12. Fazekas L. (1986): Vízrendezés és talajvédelem a Túr völgyében- Korunk 1986/3, 183-188 13. Fazekas L. (1987): Száz évvel a terv megszületése után- Korunk 1987/11, 925-926 14. Fazekas L. (1998): Huszonöt éves az Avasi tenger- A Friss Újság évkönyve 1998, Szatmárnémeti, 120-127 15. Fazekas L. (1999): A Túr vidéke- A Friss Újság évkönyve 1999, Szatmárnémeti, 118-123 16. Fazekas L. (1999): A Túr-vidék vízrendezésének története, különös tekintettel a romániai szakaszra- Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 149-157 17. Fényes E. (1839): Magyarországnak, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben- IV.,Pesten 18. Fényes E. (1847): Magyarország leírása, Pesten 19. Jakab S.-Sebők M. : Ismerjük meg a talajt- Erdélyi Gazda Kiadó, Kolozsvár 20. Karácsonyi C. (1995): Flora si vegetatia judetului Satu Mare- Editura Muzeului

8–64

Satmarean, Satu Mare 21. Kerényi A. (2003): Európa természet- és környezetvédelme- Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 22. Kerényi A. (2003): Környezettan- Mezőgazda Kiadó, Budapest 23. Lakatos Gy. (2002): Az Észak-Alföld és a Tisza-völgy vizes élőhelyeinek állapotvizsgálata és monitorozása- Magyarországi kutatóhelyek I-III, Budapest 24. Lászlóffy Woldemár (1982): A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízredszerben- Budapest 25. Maksai F. (1940): A középkori Szatmár vármegye, Budapest 26. Sárkány- Kiss E.-Sirbu I.-Kalivoda B. (1999): A Körös-medence folyóvölgyeinek természeti állapota- Tisza Klub & Liga Pro Europa- Szolnok, Targu- Mures 27. Simon T. (1992): A Magyrországi edényes flóra határozója- Tankönyvkiadó, Budapest 28. Simon T. szerk. (1991): Baktérium-, alga-, gomba-, zuzmó- és mohahatározóTankönyvkiadó, Budapest 29. Standovár T.- Richard Primack (2001): A természetvédelmi biológia alapjaiNemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 30. Szabó I. (1937): Ugocsa megye, Budapest 31. Teplán I. szerk. (2003): A Tisza és vízrendszere-MTA Társadalomkutató Központ, Budapest 32. Velcea I. (1964): Tara Oasului- Editura Academiei R.P.R., Bucuresti 33. Wilhelm A.-Ardelean G.-Harka Á.-Sallai Z. (2003): Fauna ihtiologica a bazinului raului Tur- Satu Mare, St. Com., Seria St. Nat., II-III, 147-157 34. XXX (1987, 1992): Geografia Romaniei- Editura Academiei, vol. III-IV, Bucuresti

8–65

Mellékletek

MELLÉKLETEK

9–66

1.Melléklet I. katonai felmérés (1782-85, Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Hadtörténelmi Térképtár) 1:28.000

9–67

2.Melléklet II. katonai felmérés (1763-64, Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Hadtörténelmi Térképtár) 1:28.000

9–68

3.Melléklet III. katonai felmérés (1883-84, Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Hadtörténelmi Térképtár) 1:25.000

9–69

4.Melléklet Topográfiai térkép, L-34-11-A (Román Hadügyminisztérium, 1963) 1:50.000

9–70