Az ellenséggel szemben is kötelező becsületről Galeotto Marzio történetei Mátyás királyról

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Az ellenséggel szemben is kötelező becsületről Galeotto Marzio történetei Mátyás királyról „Hogy atyád az ellenséggel szemben is mennyire szótartó volt, nyomban kitetszik. Mátyás király éppen háborút viselt György, Csehország királya ellen, aki igen fortélyos ember volt, és Pál pápa ki is átkozta eretneksége miatt. Mátyás király e háború alkalmával bátran és okosan járt el sok dologban, és sok híres város ostrommal való bevételével Györgyöt már-már megadásra kényszerítette. Végül is, mint az királyok között szokás, megbeszélésre jöttek össze, melybe mindkét részről csak néhány embert vontak be; Galeottót azonban, aki Mátyás király kíséretében volt, magukkal vitték a királyok magánszobájukba is, és ott kettesben beszélgettek. A beszélgetés befejeztével mindkettő a szállására ment. György király fiai – köztük az idősebbik is, a Victorinus nevű – apjuk parancsára elkísérték Mátyás királyt, és bementek Olmütz városába is. Mikor a pápai követ észrevette ezt, könyörögve kérte Mátyás királyt, hogy fejezze be győzelemmel a veszélyes és nehéz háborút, gondoljon a szentatyára, a kereszténységre, a súlyos veszteségekre. Ekkor a király megkérdezte a követet, mi módon volna ez lehetséges, hiszen a cseh nép a hadviselésben képzett, hadserege nagy, városai jól védettek. – Hiszen láttad – mondta –, milyen nehezen vívtuk meg Olmützöt is meg Brünn városát is. Erre a követ így szólt a királyhoz: – Kezed között vannak György király fiai, különösen Victorinus. Ez igen ügyes ember, benne van apjának minden reménysége. Fogasd el őt is, a testvérét is, és vége lesz ennek a háborúnak, mert az apát öszszetöri fiai rabsága, és azonnal megadja magát. Mindezt pedig a gyalázat árnyéka nélkül viheted végre, hiszen téged követve jöttek be Olmützbe, és te nem adtad nekik sem szavadat, sem ígéretedet, hogy visszatérhetnek.

Erre Mátyás király így felelt: – György király fiai azért léptek be velem a városba, mert hittek szavaimnak. Én ugyanis egész úton nyájasan beszélgettem velük különféle dolgokról. Ezért semmiképpen sem fogom elfogatni, sőt inkább teljes tiszteletadással küldöm el őket. Szerintem ugyanis egyet jelent, akár tekintetemmel, akár valamely bólintással, mozdulattal vagy más módon nyújtom a baráti indulat és jóakarat reményét. Mert aki csak írott vagy adott szava miatt engedi el épségben ellenfelét, az nem a szavát félti, hanem a becsületét, hiszen nyomban árulással vádolnák meg, ha valamit tesz ellensége ellen, bár az fel tudja mutatni írott szavát. Aki azonban őszinte szívvel ápolja a hűseget, mindig ugyanaz marad, akár írás, akár adott szó, akár egy bólintás vagy nyájas társalgás kezeskedik is csupán felőle. Ezentúl óvakodj tőle, hogy ilyenféléket tanácsolj országomban, mert mi az effajta példamutatástól mindig irtóztunk.“

Mátyás király tréfás mondása „Egyszer lakoma asztalnál tréfás beszéd járta éppen, és szó esett egy fejedelemről, akinek a felesége oly mértékben készen állott bárkinek kedvére tenni, hogy utcalánynak tartották. Egy nem éppen bárdolatlan elméjű férfiú azonban védelmezni próbálta az asszony jó hírét, mondván, hogy gyermekei a férjéhez hasonlítanak: – Ha ez az aszszony házasságtö-

közben a királyi

rő volna, ahogy ti gondoljátok, akkor a szeretőjéhez, nem pedig a férjéhez hasonló fiakat szülne. Azt hitte ugyanis, hogy a fiak törvényességének legfőbb bizonyítéka, ha hasonlítanak szülőjükre. Ekkor Mátyás király mosolyogva így szólt: – Te se mondanád ezt még egyszer, ha átlapoztad volna a bölcsesség könyveit. Sőt, azt állítanád, hogy a gyermeknek apjához való hasonlatossága inkább vall házasságtörő, mint becsületes asszonyra. Az asszonyok ugyanis, mikor szeretőjüket ölelik, szüntelenül férjükre gondolnak, mert rettegnek, hogy férjük tetten éri őket. Innen van aztán, hogy ez a heves képzeleti játék a szülők képét vési a magzatokba. A legélesebb elméjű bölcsek, a legkiválóbb orvosok és tömérdek példa bizonyítja, hogy a képzelet műveli mindezt. Az asszony védelmezője elpirult, mi pedig kacagva és tele vidámsággal állítottuk, hogy ez így van, felismertük, hogy, mint Avicenna tanúsítja, a lélekben megvan az erő a dolgok megváltoztatására, a mágia tudománya pedig éppenséggel nem idegenkedik az efféléktől, sőt, habozás nélkül igaznak tartja.“

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem kéthavonta megjelenõ õstörténeti kiadvány

Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Sárosi kiadói- és nyomdaipari Kft 2153 Fót, Vörösmarty tér 2. telefon: 06 (27) 361-036 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

A forradalom és a zsidók Cáfolat Bernstein rabbi könyvére Dr. KACZIÁNY GÉZA „A forradalom és a zsidók”. Vázlat az 1848/49-iki szabadságharc történetéből. Minden forradalmi mozgalomban eddig a zsidók tevékeny részt vettek, különösen mint agitátorok, agent provokátorok, részben mint vezérek addig, a míg véres összeütközésekre nem került a dolog. Ekkor legnagyobb részük ott hagyta a szabadságharc ügyét s igen csekély százalék szokta közülök életét kockára tenni. Hogy eddigelé a szabadsági mozgalmakhoz oly lelkesen csatlakoztak, annak meg volt a maga oka: 1848 előtt a zsidó sehol egyenjogúsítva nem volt, minden mozgalomtól tehát első sorban azt várta, hogy a politikai jogokat megnyeri, felekezete bevett vallássá lesz, ő maga kiszabadul a ghettókból és megszabadul a türelmi adóktól és más, őtet nyomasztó tehertől. Ezért látjuk az agitátorok között első vonalban a zsidókat, a fenálló rendszer ellen is, holott vallásuk törvényei épp az ellenkezőt parancsolják nekik s békés foglalkozásuk távol áll a zavargásért való rajongástól. A felsőség iránt való engedelmesség és minden, még oly esztelen parancsnak hódolni, ha az az uralkodótól vagy annak hatóságaitól származik, vallásos parancsa a zsidó fajnak. Az ó-testamentumban különösen a Salamonnak tulajdonított Példabeszédek tükrözik vissza e világnézetet legerősebben. „Féljed az Urat, fiam és a királyt (Péld. XXIV. 21.), az ő bosszankodása a halál követe, a király arcának vidámsága, élet; és az ő kegyelmessége, mint az üdítő eső. (XVI. 14. 15.) Ne lépj föl dicsvággyal a király előtt és ne állj a főemberek helyén” (XXV. 6.) Igen gyakran kifejezi az ó-testamentum azon nézetet, hogy a királyok ugyan csapást képeznek e földön, de ezt Isten adja ránk. (XXVIII. 2.) Istent se tartja igazságosnak, hát még a királyt, de alázatosan tűri, a mit rámért. E részben Jób tesz bizonyságot faja filozófiájáról, midőn így szól az őt csapásokkal sújtó Istenhez: „Te hatalmas vagy, én pedig igazságos.” A világtörténelem bizonysága szerint, a hol a zsidó mint rabszolga élt, mindig leghatalmasabb támasza volt a zsarnokságnak. Elég itt József példájára hivatkoznunk, kinek eszméje volt a képzelhető legfeketébb rabszolgaság, mit a világtörténelem eddig felmutatott. Épp ezért minden szabadságharc kezdetén kétirányú működést látunk ott, a hol a zsidóság számban tekintélyesen van képviselve: a köznép zsidóüldözésekkel kezdi a szabadságot, míg az értelmiség ugyanakkor a zsidóság egyenjogúsítását sürgeti. Amaz bennük a közvetlenül elnyomókat, ez az elnyomottakat látja. Viszont a zsidók minden szabadságmozgalomban legelőbb saját sorsuk javítását akarják keresztül vinni, s e

föltétellel csatlakoznak az új ügyhöz. Igaz, hogy ekkor is szórványosan; a tömeg marad a régi kényelmes mederben, évezredes tapasztalata bizonyítván be, hogy minden még oly sikerült szabadságharc után nagyobb elnyomatás következik. Európában legalább ez a mai napig még mindig így volt. A tömeg tehát sohase vett részt a nagy mozgalmakban. Az 1848. márciusi forradalomban a zsidóság elenyésző csekély szerepet játszott. Bécsben alig mondhatunk több nevet, mint dr. Fischofét, ki a márciusi napokban vezér lett volna, Budapesten pedig Bernstein Béla rabbi hivatkozott könyvében, március 15éről nem tud több hőst kimutatni, mint Horn E. Antal tizenhárom éves zsidófiút, ki szintén részt vett Táncsics kiszabadításában. Dr. Jókai Mór, ki az előszóban azon meglepő vallomást teszi, hogy a Bernstein könyvében előforduló adatok valódiak, ezentúl bizonyára odaveszi márciusi legendái közé Petőfi, Irinyi, Vasvári és a többi elhunyt és elhullt mellé a kis Horn-gyereket is, ki „odaözönlött a Trattner-féle nyomda elé, hallotta Petőfitől a Talpra magyar szavalását, Vasvári, Irányi (?) stb. szónoklatát. Ő is részt vett a Táncsicsot kiszabadító menetben a budai várban, hol a szabadítás műve oly fényesen sikerült.” Bizonyára csak azért sikerült oly fényesen, mert a tizenhárom éves kis Horn-gyerek is ott volt. Hej, ha ott nem lett volna, Táncsics tán még ma is raboskodnék... Ellentétben Jókai szolgálatkész tanúbizonyságával, hogy a Brenstein könyvében foglalt „nagyszámú adatok” mind valódiak, leszek bátor alább kimutatni, hogy az ily hirtelen való bizonyságtétel nagy könnyelműségre vall. Mert egyrészt az adatok teljességgel nem valódiak, másrészt a szerző kissé járatlan oly dolgokban, melyeket a forradalomról író embernek okvetlenül tudnia kellene. Így pl. fentebb már láttuk, hogy ő Irányit szerepelteti a múzeum előtt Irinyi helyett, a mely kis baklövés azonban elnézhető. Hasonló az a furcsa szokása is, hogy minden rabbit vagy ex-bochert dokto címmel illet, kik pedig soha semmiféle tudományegyetem előtt tudori szigorlatot nem tettek. De nem valódiak Bernstein úr adatai abban az értelemben sem, hogy jórészük megbízhatatlan magánértesülés, oly egyénektől származván, kiknek állításához sok szó fér. Más részük idegen munkákból kritika nélkül átvett adat, azon alapelvből indulva ki, hogy nyomtatva van, tehát igaz. Az ún. magánértesüléseknek ékes példáját látjuk a 156. lapon, ahol egy aradi „nyug. főhadnagy” ad értesítést három vitéz hitsorsosáról, a kik ekkor meg ekkor vitézkedtek és „arany éremmel lettek kitüntetve.” Azonban ez a „nyug.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM főhadnagy úr”, ki bizonyságot tesz társairól, sohase volt se „nyug.”, se „főhadnagy”, a mint azt 1887-ben, aradi lapszerkesztő koromban Cs. M. százados-hadbíró barátommal a magát volt honvéd-főhadnagynak mondott ügynöknek szemére is lobbantottuk. Tényleg hiába is keresnők kineveztetését a hivatalos Közlönyben, ily név ott nem fordul elő. Általában kevés szerencséje van szerzőnek a zsidó vallású honvédtisztek kimutatásával. Nem mintha nem lett volna a honvédtisztek között zsidó vallású is, de azért, mert igen kevés oly egyén neve fordul elő okmányilag a kinevezések között, kiket ő volt honvédtiszteknek állit. Mert az, hogy az illető úr magát volt honvédtisztnek mondja, ez nem elég az üdvösségre. A „marsalai ezer”-ségre is 25 000-en jelentkeztek Olaszországban, pedig ennek az 1063 egyénnek neve a hivatalos lajstrom alapján pontosan meg van állapítva s többek között a Türr-féle XIV. hadosztály történetéről szóló munkában is meg van. Honvédtiszt is hovatovább mind több lesz, dacára annak, hogy mindennap meghal egy-kettő. Bizonyára még a jövő század közepén is lesznek, „névtelen félistenek”, kik végig harcolták a 49-et. Tehát ha akár keresztény, akár zsidó magát ma volt honvédnek adja ki, sőt ha az 1867/8ban megalakult honvédegyletek igazolványt adnak is neki, vagy Mikár Zsigmond úr fel is vette őket utólag a volt honvédek közé, abból még mindig nem következik, hogy az tényleg honvéd volt. Még a honvéd-menházban is vannak oly egyének, kik 1848/9-ben alig voltak 6-8 éves gyerekek s ma mindössze hatvan évesek és mégis ott tartatják magukat e címen. Sajátságos véletlen az, hogy a szerző által fölemlített volt honvédtiszteknek alig 10 százaléka fordul elő a Közlönyben a kinevezések között. Némelyik — szerző és megbízható magánértesülései szerint — őrnagyságra is felviszi és se mint hadnagy, se mint főhadnagy, se mint al- vagy főszázados, sem mint őrnagy nem fordul elő a Közlönyben. Igaz, hogy a Közlönyben hiányosan fordulnak elő a kinevezések, rendetlenség is volt akkor, de hogy éppen csak a zsidókat érje az a szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nevük egyetlenegyszer se kerüljön a Közlönybe, kissé különös. Így Aranyi-Goldner Károly, Csemegi-Nascher Károly, Grosz Henrik, Hollaender Leó, Neumann József, Reinfeld Dénes Dániel és Tausz M. volt honvédőrnagyok neve nincs meg a Közlönyben. E rangú összesen az egyetlen Dallos (Singer) Elek, kinek neve bejutott a Közlönybe. Pedig sajátságos, hogy Csemegi Ignác századosé ott van, de Károlyé nincs. Ennek a magyarázata az, hogy Csemegi Károly sohase volt honvéd-őrnagy, hanem nemzetőr s nem tartozott a kombattans elemhez. Aradon minden éltesebb ember emlékszik rá, hogy a kis „Csemegráj” az ő nagy kardjával milyen furcsa figura volt és mennyi gúny tárgya; viszont azonban hálásan ismeri el mindenki róla, hogy az aradi foglyokhoz pénzt, ételneműt, ruházatot oly ügyesen bejuttatni senki sem tudott, mint éppen a kis „Csemegáj”, a hogy őt városszerte nevezték. Hogy is volna képzelhető, hogy

5

Csemegit, mint volt honvédőrnagyot, Haynau Aradon szabadon járni-kelni hagyta volna s eltűri, hogy ez a könyöradományokat becsempéssze a várba a hadi foglyokhoz. A nemzetőröket azonban se Haynau, se más osztrák katona nem tekintette katonáknak s a hadügyminiszter is csak olyan helyi rendőrfélének nézte őket, mit az is bizonyít, hogy a Közlönyben elégszer fordul elő kinevezés, hogy egy nemzetőrszázados honvédhadnaggyá kineveztetik. A többi „őrnagyot” illetőleg van a Közlönyben Neumann Samu és Mór, de nincs József; van Hollaender Gyula és József, de nincs Leó; van mindenféle Grosz, csak éppen Henrik nincs; van Dénes Lajos, de nincs Dániel; van Reinhard, Reinhold, Reinde, sőt Reinchard Jakab is, de nincs Reinfeld Dániel; van Tausz Imre, de nincs Tausz „M”, kinek nevét se tudja a szerző, de őrnaggyá kinevezi. A könyv 174-178. lapjain előforduló zsidó honvédtiszti lajstromnak tehát ez eléggé kritikája lehet: nyolc „őrnagy” közül egyetlenegy igazolható a hivatalos lappal. A többi közül lehet, hogy valamivé ki volt nevezve egyik másik, de kineveztetésük a hivatalos lapba nem került bele, pedig négyszer-ötször lett volna alkalmuk erre. Hogy pedig a hivatalos lap, minden gyarlósága mellett is, mégis csak eléggé rendben ment a kinevezések közzétételét illetőleg, bizonyítja az, hogy némely feltűnőbb név után kutatva, azok közül megtaláltam pl. Csemegi Ignácot, Bettelheim Gajári Antalt (a Gajári Ödön s Géza apját), Ballagi Károlyt, a fennebbi Groszokat, Neumannokat, Hollaendereket, stb. — Miért éppen csak az „őrnagyok” maradtak ki? Még furcsább dolgok azok a „magánértesülések” és kritika nélkül átvett adatok, melyek mellett Jókai tanúbizonyságoskodik. Pedig ezeket így „per Bausch und Bogen” igazaknak jelenteni ki igen lelkiismeretlen dolog, s csak azzal menthető, hogy Jókai nem olvasta a könyvet kéziratban, hanem szívességből vagy más szempontból odaadta nevét e nagy valótlanságra. Ő, ki az események közvetlen szemlélője volt, bizonyítja a zsidók forradalmi vitézségét. Már most e legújabb mondása hogy vág össze 1875-ben kiadott „Forradalom alatt írt művei” másik állításával, mely a 210. lapon olvasható eképpen: „A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harc alatt puskával semmiféle hőstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is inszurgens hadnagy volt a napóleoni hadjárat alatt; volt egy kedvenc fringiája, a miről egyszer azt kérdezem tőle: „Édesapám, vágott-e le azzal sok franciát?” Mire az én lelkem-apám azt felelte: „Fiam, ha odajött volna hozzám, bizony levágtam volna.” Ez volt az én harci devisem is.” Jókai még atyjánál is nagyobb hős volt, mert ő hozzá eljött Budapestre Windischgrätz, le is vághatta volna, ha bevárja, de ő hősileg eltakarodott Debrecenbe, hogy ne kelljen a császárt megfosztani az ő kedves Windischgrätzétől. Azt mondhatnám, hogy nincs hozzá semmi közöm,

6

Dobogó

ki mint gondolkozik saját bőre becses voltáért, mikor „hí a haza” (habár annak, a ki március 15-én a nemzetet a forradalomba belevinni segített, a folytatásnál is ott lenni erkölcsi kötelessége lett volna, a mint Petőfi, Vasváry és mások el is hullottak a csatatéren), de ha egyszer valaki az apai fringiát jól eldugva, szoknyák mögé menekül, ne tegyen mások haditényei mellett tanúbizonyságot, mert akkor hamisan esküszik. Már pedig Bernstein könyvében olyan adatok is vannak, hogy ez és ez a zsidó honvéd vitézségéért „nagy aranyérmet kapott”, holott köztudomású, hogy sem a magyar kormány, sem egyes hadvezérek más kitüntetést nem osztogattak, mint a piros szalagra tűzött kis koszorút, a Il-od és Ill-ad osztályú „katonai érdemrendet.” Ezenkívül adtak pár húszast, néha körmöci aranyat, azaz pénzt, de aranyérmet soha és senkinek. Pedig Bernstein rabbi könyve szerint még parancsnokok is (mint egy Weisz Ágoston nevű) kaptak volna aranyérmet, a fönnebb említett „nyug. főhadnagy úr” közlése szerint pedig egy aradi zsidó honvédhadnagy és tüzér. Sajátságos véletlen újra, hogy a számos Weisz között a Közlönyben megint csak Weisz Ágostont nem találom, pedig van ott Ferenc, Jakab, József, Sándor, stb. Hasonlag egész forradalmi irodalmunkban nyoma sincs az aranyérem osztogatásának másutt, mint az érdemes rabbi úr könyvében sohasem katonáskodott „nyug. főhadnagy urak” adatai nyomán. Nevezetes tünemény Bernstein úr könyvében, hogy minden névtelen tettet zsidók hajtottak végre a forradalomban. Így Bátori Schulz Bódog dandárnok emlékirataiban (54. lap) írja, hogy őt a Tápió patakból két főés egy altiszt a 19. szepesi zászlóaljból húzták ki. Kéri, hogy jelentkezzenek ezek, ha még élnek. Ez 1870. történt. Bátori rég meghalt már, midőn egy Hoffmann Adolf nevű nyíregyházi izraelita előáll 1884-ben, hogy ő húzta ki a tábornokot a folyóból. Az 1849. februáriusi aradi utcaharc alatt elesik a rácok vezére, Jovanovics; Bernstein könyve rögtön tudja, hogy azt egy zsidó pincér lőtte agyon. Az ilyen élelmességet már rossz néven se lehet venni tőlük. Hiszen a március 13-i bécsi utcai harcban elesett Spitzer Henriket is rögtön megtették a „szabadság első áldozatának”, holott, mint b. Helfert osztrák történész és a többi összes keresztény forrásmű egyértelműleg elismeri, a véletlenül odakerült fiatal Spitzer később esett el, igazán véletlenül arra tévedt golyó által találtatva; az első áldozat azonban a hetvenkét éves ősz Fürst ecetgyáros volt, kinek mellét fúrta át az első golyó s kit a hidászok aztán puskatusával vertek agyon. Igen érthető, hogy a közvélemény is szívesebben fogadott el első áldozatul egy tizennyolc éves diákot, mint egy vén ecetgyárost, az igazság azonban az, hogy Spitzer később hullott el, mint Fürst s mindkettőt csak a kíváncsiság és nem a hősi elhatározás vitte a katonaság elé. A mi a magyar forradalom kezdetén szerepelt zsidóságot illeti, erre nézve a források megegyeznek, hogy március 15-én, midőn még rizikóval járt az ügy, a kis Horn-gyereken kívül egyetlen izraelita sem „özönlött oda”, a hol eset-

leg baj lehetett volna. Később azonban, midőn a nemzet leghiggadtabbjai is beállottak nemzetőröknek, a pesti zsidóság is előállott és Fekete Antal két külön századot képezett belőlük. E zsidó-századok szereplését csak Degré „Visszaemlékezései” II. kötetében találom meg egyetlenegyszer, midőn éjjeli szolgálatot teljesítenek és szörnyen fáznak. Úgy látszik, hogy e századok aztán teljesen elolvadtak, mert nyomuk vész a forradalom történetében. Kimutatható ott minden különleges csapat, pl. a „bécsi légió”, a „pesti csatár”zászlóalj, a különböző önkéntes zászlóaljaknak mind van nyoma, csak a két zsidó-század válik kámforrá, midőn Jellacsics közeledik Pest felé. Úgy látszik, java része belépett a honvédségbe, a többi pedig békésebb foglalkozásra tért. E hősi csapat tehát kevés dicsőséget hozott a budapesti zsidóságra s maga a lelkes apologéta Bernstein rabbi se képes további hőstetteiket kimutatni. A zsidó honvédek haditetteit általában elfelejté följegyezni a krónika, pedig nem mondhatni, hogy irántuk ellenséges hangulat uralkodott volna. Ellenkezőleg. A kor irányát a testvériség és vallási egyenlőség eszméi szabták meg; az általános szabadság kivívása épp úgy lelkesíthette a zsidókat, mint a többi honpolgárt. Nem állítom, hogy minden lapot átnézhettem volna a magyar Makkabeusok hőstetteinek kifürkészésére; de Bernstein könyvének „idevágó részletei is csupa, magánértesülések”, vagy utólagos szóbeli mendemondák és a kilencvenes évek hírlapirodalmának költeményei. Bizonyos, hogy a zsidó honvédeknek nagyrésze épp úgy megtette kötelességét mint a többi, de hogy kiváló haditényt hajtottak volna végre, azt egyikre se lehet ráfogni. S hogy a „magánértesülések” menynyire megbízhatatlanok, azt fennebb is kimutattam, de ezenkívül a forrást sem adván a szerző; szóba se jöhetnek a történelmi kritika előtt. Hogy szerző az egykorú irodalmat nem használta fel lelkiismeretesen, erre igen sok példát mondhatnék. Ferdítések feles számban fordulnak elő művében, hogy azokból hitsorsosaira dicsőséget magyarázzon ki. Így Ballagi Károly volt főhadnagyot mindig zsidónak mondja, holott ha a Közlönyt szorgalmasan átnézi, láthatja annak 1848-iki 38. számából (júl. 17.), hogy mint református tanárjelöltet ösztöndíjjal küldi ki a közoktatási miniszter külföldre. E kiküldésből ugyan semmi se lett, de talán bizonyít annyit, hogy a református tanárjelölt nem volt zsidó. Mogyoródy ezredes is ugyan nagyot nézne, ha Kaiser Adolf neve miatt Bernstein által zsidónak lefoglaltatván, nevével e könyvben találkozik. S mennyire illetéktelenül osztogatja szerző a tiszti rangokat hitsorsosainak, bizonyítja az is, hogy Helfi Ignácot is, mint volt honvédhadnagyot szerepelteti, holott a jeles „palatínus” sohase volt honvédtiszt. (Mennyire tudja Jókai a forradalmi korral kapcsolatos eseményeket, melyek mellett oly fennen tesz tanúbizonyságot, bizonyítja a „Nemzet”-ben nemrég megjelent két Kossuth-levélhez tett megjegyzése, midőn Kossuth Gyermekei nevelőjének Helfi Ignácot teszi meg – Karády Ignác helyett. – A Szerk.)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Hasonlag igen érdekesek a megdöbbentő tudatlanságról tanúskodó megjegyzések, melyeken a hozzáértő különben igen jól mulathat. Ilyenek pl.318.lap: „Fraynd lengyel zsidó… Áttérve a mohamedán vallásra… 1850-ben Boszniában működött és mint pasa, alezredesig fölvitte.” Pasa — tábornok; tehát mint tábornok alezredesig fölvitte! Gyönyörű fogalmak! Reményi Ede mint Görgey segédtisztje szerepel Bernstein könyvében; Róth Mátyás nevű doktor volt szerinte „a szabadságharcban a tábori orvosi kar főigazgatója”, holott ha ilyen egyáltalában lett volna, ez vagy dr. Obonyai János, vagy dr. Flór Ferenc lenne; Jellacsics és Móga közötti fegyverszüneti tárgyalásoknál „magyar részről egy abonyi zsidó, Fispán Ignác is szerepelt mint parlamentair” (141. l.); a lovasságnál volt főszázadost (erster Rittmeister) őrnagynak hiszi, stb., stb. Fejezeteket tölt be szerző annak bebizonyításával, milyen jó hazafiak voltak a 48-as zsidók, minő nagy hasznot tettek a nemzeti ügynek hírhordással, tudósításokkal, kémkedéssel, stb. Idéz több nagynevű embert, kik elismerőleg szólanak zsidó vallású honfitársaink ebbéli működéséről, viszont Haynau és Windischgrätz s az osztrák vezérek bírságpénzeit és egyéb zsarcolásait is erre viszi vissza. Tagadhatatlan, hogy a zsidóknak az ily fajta működésre kiváló tehetségük van s az bizonyos, hogy mindkét félnek igen jó szolgálatot tettek a magyarországi zsidók, a szerint, a mint az jobban kifizette magát. Hagyjuk itt egészen ki a játékból a hazafiságot, mert ez tiszta üzleti kérdés volt. Annak a félnek voltak jó kémei, a melyik jól fizetett s e kémek legnagyobb része zsidó volt. Azok a Jókai képzeletében élő Salamonok és Sipulusz-Beöthy-féle „Krausz bácsik”, kik az egész forradalmat csinálták, ezek mesébe való dolgok, miknek magát történeti műnek mondó könyvben helyet foglalniok nem szabad. Mit mond e dologról a Bernstein által dicsért egyik zsidó író, Max Schlesinger az ő „Aus Ungarn” c. jeles kis művében? Lássuk csak a 99-ik lapot: „Wohl hat Windischgrätz seine Spione nur mit fünf Gulden belohnt, wenn sich welche im Hauptquartier einfanden…” stb. (Bizony csak öt forintjával fizette Windischgrátz a kémeit, ha ilyenek kerültek a főhadiszállásra), a miért bizony nem szívesen teszi kockára életét a kém. Egy oldalon a biztos akasztófa, más oldalon öt forintnyi mesés díjazás, aligha csábit kémkedésre. S ugyanazon lapon jegyzetben elmondja Schlesinger egy kém esetét, kit a kápolnai csata után hetekig tartó kémszolgálatai után száz frttal díjazott Windischgrätz; a kémnek azonban beigazolt százhúsz frt készkiadása volt s csak hosszas utánjárással kapta meg húsz frtnyi kiadása megtérítését. S ennek dacára is sok zsidó kém szolgálta az osztrák ügyet a magyarság ellen. A budai ostromról szóló félhivatalos osztrák munka 30. l. ott találjuk azt az ismert zsidó kémtípust, a ki mindkét résznek szolgál jó pénzért, míg végre a magyarok agyonlövik árulásáért.

7

(„Ez intézkedésből is kiviláglik Hentzi tábornok úrnak szilárd meggyőződése, hogy a vár biztos felmentése kilátásban van, mely hitben őt egy zsidó kém is, ki mindkét félnek szolgált s később a felkelők golyói által érte végét, megerősíté.” [Die Vertheidigung der Festung Ofen…” etc. Wien, 1893. 30. l.] – A Szerk.) De még nagyobb bizonyságot tesz a zsidó kémek számáról az a lajstrom, melyet az osztrákok hivatalosan állítottak össze a magyarok által igaztalanul kivégezett egyénekről, hogy ezzel saját eljárásukat mentegessék. Ha itt a zsidók a magyarok kémei lettek volna, bizonyára nem a magyarok lövik őket agyon, hanem az osztrákok s e nevekkel nem dicsekszenek el éppen ők. E ritka kis füzetnek címe magyarul ez: „Jegyzéke a magyarországi felkelő kormányzat alatt hadi vagy rögtönítélő bíróságok által kivégeztetett, vagy ítélet nélkül lemészárolt egyéneknek” s 1850-ben jelent meg Bécsben, a cs. kir. államnyomda által nyomatva. Ebből azon egyéneket, kiket a jegyzék maga is zsidóknak nevez, kiemeljük: „»29. sz. Bálint nevű kuvaszinci, aradmegyei zsidó, ugyanott 1848. okt. 26-án fegyveres ellenállás miatt golyó által végeztetett ki. »105. Lengyel Bernát, izr. Marcalon (Somogyimegye) a népfölkelők által megöletett. »109. Brayer Jakab, izr. Komárom-megyei Zerdahely községből 1849. áprilisában néhány Hunyadi-huszár által kihallgatás nélkül megöletett, mert Szilasról rögtön Ekecsre futott, a mint a huszárokat megpillantotta s ezért gyanús volt előttük. »126. Egy bizonyos Khon kivégeztetett, mert két lopással gyanúsították. »121. Haszlinger Lipót, pesti izr., a haditörvényszék által halálra ítéltetett, mert a magyar sereg által kémül kiküldetvén, oda nemcsak vissza nem tért jelentéssel, de az osztrák seregnek megjelentette, hogy Linnert pékmesternél a magyar kormány 800 frtot hagyott, melyet aztán a császári sereg el is kobozott.” Mennyi bűn e pár sorban! Ezeken kívül sok oly név van a jegyzékben, melynél a „zsidó” jelző nincs kitéve, de zsidó-voltuk igen valószínű. Ilyen a 76. sz. „D. (Dávid?) Fuchs, a 71. sz. „Ignác Groszmann, liptói születésű” 72. „N. Moisch,” a 101. számú „Wilhelm Mayer, budapesti zálogházi szolga”, egy csomó Jákob, Izsák, Jefta, kiknek vallása nincs jelezve, de kiket kémkedésért vagy fegyveres ellenállásért lakoltattak a magyar csapatok. Ezeken kívül több zsidó kémről van magántudomásom: egyiket Forró Elek ezredes akasztatta fel, a másik Ivánka Imre kiszabadításáért felvett 10 000 frtért, melyet kicsalt a kormánytól, kapta meg érdemelt jutalmát, a bitófát. S az én „magánértesülésem” kissé más forrású, mint Bernsteiné, mert a Forró által eszközölt kivégeztetés történetét Antos Jánostól tudom, kinél Forró élete három évtizedét tölté el haláláig, a másikat pedig Ivánka Zsigmondtól, kit az osztrák kormányzat e 10 000 frtért felelősségre is vont. Ez összeg egyébként az állami számadások között több ízben szerepelt; Duschek

8

Dobogó

államtitkár fizette ki ezt Ivánka Zsigmond előtt annak a Khonnak, ki ezzel a hazát a legszorultabb napjaiban (1849. januárisban) csalta meg. A mi a „haza oltárára tett áldozatokat” illeti, itt Bernstein rabbi azt iparkodik kimutatni, hogy a zsidók vetekedtek e részben a keresztény hazafiakkal. Egyik hitközség ennyi pénzt, a másik ennyi lat ezüstöt adott. Persze az ilyen ezüstadomány együttvéve sem ér föl két-három magyar mágnáscsaládnak 6-7 mázsányi ezüstjével, melyet azok hivalkodás nélkül tettek le a „haza oltárára,” de az is tagadhatatlan, hogy a zsidók fontos jogokat követelvén a törvényhozástól, ennek fejében jó hazafiságot tettleg bizonyítaniuk is kellett. Hogy aztán az egyesek igen megerőltették volna magukat, azt már szerző sem igen állíthatja, habár e részben is, a hol lehet, korrigál egy kicsit a hivatalos adatokon. Ilyen pl. ama kis tollhibája, hogy „Hercberg Simon pesti nagykereskedő 1849. május 28-án a magyar alkotmányra felesküdt 33 fogolynak fejenként húsz forintot adott” holott a hivatkozott Közlöny számában csak tíz forint van, s azon tévedése, hogy máj. 21-ét ő „a harc vége felé”-nek tartja, holott május 21., Budavár bevétele, a magyar ügy legmagasabb hulláma, tehát Hercberg úr szentül lehetett ama hitben, hogy most már győzhetetlen a magyar. A részletes adakozások igen érdekelvén, elővettem Győr város adakozásának hivatalos kimutatását s kerestem benne a zsidók adományait a haza javára. Az első lapon 74 adakozó között nevéről ítélve csak két zsidó van: Schiffer Ignác, ki 40 krt és Stern Samu, ki 2 frtot adakozott; a másodikon 76 adakozó között Stern Márkus szerepel 2 frttal; a harmadikon Schönberg Adolf 5 frttal s Gindlstrasser Lipót 12 krral (ez utóbbi azonban aligha zsidó; a negyediken Mendl Ignác 20 krral és így tovább. Az összes győri zsidók adakozásai nem rúgnak fel 50 frtra a 13.803 frtnyi adományból. Ellenben, midőn arról van szó, hogy a természetben adományozott tárgyakat ki vegye meg olcsón, ott már a zsidók szerepelnek. Az 1848. június 15-én tartott árverésen az 1 — 3. számú három pár új cipőt Löwy Dávid veszi meg, párját 26, 32 és 37 krajcárjával, vesz

ugyanő ezüstkupakú tajtékpipákat á 1 frt 13 kr. Vásárol ott Blum Náthán aranyos mentőkötőt 3 frt és 13 krért, aranyos övet, ezüstös kardokat, vesz Wolf Izsák 12 drb. cinedényt 15 font súlyut 5 frtért, Neufeld Lipót pipát és búzát, stb., stb. E jeles üzletemberek neveit hiába keressük az adakozók között, hol pedig elvétve akad magyar név, csupa német polgár az ottani lakos: Smikli, Bugli, Hektliné, Tinogli, Stadli, Stanfli, Smigl, Hoffinger, Krenwalt, stb., stb., igazi Kraxelhuber-nevek, de mindegyik megnyitja erszényét az adakozásra. Érdemes volna Bernstein könyvének egyéb részleteire is kiterjeszkednem, de akkor egész könyvet kellene írnom róla. De azt hiszem, felesleges munkát végeznék ezzel; az elfogulatlan olvasó így is látja, hogy e történeti művel legfeljebb befűteni lehet, egyéb haszna nincs. Mert a hol minden téren csak a ferdítések, a félrevezetések, szépítgetések találhatók, az igazság pedig sehol sem, ott ne beszéljünk történetírásról. A zsidók 1848. március elején nem vettek részt a magyar szabadságharci mozgalomban, mert még nem tudták, hova dől az. Mikor látták, hogy a többség, a nádor, sőt az uralkodó is ez oldalon van, csatlakoztak a többséghez. Midőn a harc kitör, megoszlanak: nagyobb részük a császárhoz szít, a kisebb híven megmarad a nemzeti ügy mellett. Némelyik mind a kettőt szolgálja, míg fel nem akasztják. Az osztrákok győzedelmével nagyobb részük újra hü alattvaló lesz (érdekes példa erre a pozsonyi hitközség vérlázító átokformulája, melyet a magyarok ellen kibocsát), a jobban kompromittált rész pedig kibujdosik. Egyszóval a zsidóság hű marad önmagához e válságos időben és faji jellemét, a megalkuvást, a többséggel tartást és az erre vonatkozó vallásos tantételeket ekkor se tagadja meg. Ez az igazság, melyet elcsavarni semmiféle pártiratnak nem sikerült. Megjelent a Magyar Szemlében

Atilla ünnepe Budakalászon Budakalász, Faluház, Szentendrei út 9.

SZÜNET

13 óra: Obrusánszky Borbála: Az ázsiai hunok története 14 óra: Grandpierre Atilla: Atilla nevérül és tetteirül 15 óra: Friedrich Klára: Roga hun nagykirály és a rovásírás Szakács Gábor: Részletek az Attila ifjúsága című zeneműből

19 óra: Kiss Mao-Tun István: A hun hadviselés 20 óra: Varga Tibor „Isten haragjának szelleti voltam…”

SZÜNET

Belépőjegy: 1500 Ft

16 óra 45: Szántai Lajos: Fény születése, Világ sorsa, Atilla élete 17 óra 45: Aradi Éva: Szakáktól a magyarokig

Kapunyitás déli harangszóra 2009. január 17. szombat

Az ősi ízekről Nyers Csaba gondoskodik!

Érdeklődni a 06 (70) 442-7973 telefonszámon lehet

9

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Ékes, édes apanyelvünk (1.) Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak Kezdjük tán a jó szóval. Tárgyesetben jót, ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót! Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek! Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, aminthogy a cső nem csők, magyar földön csövek. (Anyós kérdi: van két vőm. Ezek talán vövek?) Azt sem tudom, mi a cö? Egyes számú cövek? Csók, ha adják, százával jő, az benne a jó. Ha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden – amíg mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen. Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet. Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet! Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet! Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő. Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek, kik a népet felültették, mindnyájukat leültették. Foglár fogán foglyuk van. Nosza, tömni fogjuk! Eközben a fogházból megszökik a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk! Főmérnöknek fáj a feje. Vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett. Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. (Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?) Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi. Aszszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi. Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pilulát, mit válasszon: a Fiatot, a fiát vagy a fiúját? Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek, estefelé haza mentek, én már fuldoklókat mentek. Eldöntöttem, megnősülök. Fogadok két feleséget. Megtanultam, két fél alkot és garantál egész-séget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem, anyósomat megértem, én a pénzem – megértem. Hibamentes mentő vagyok. Szőke Tisza partján mentem. Díszmagyarom vízbe esett, díszes mentém menten mentem. Szövőgyárban kelmét szőnek. Fent is lent, meg lent is lent. Kikent, kifent késköszörűs lent is fent, meg fent is fent. Ha a kocka újfent fordul, fent a lent, s lent a fent.

Hajmáskéren pultok között körözött egy körözött. Hagyma lapult kosarában, meg egy tasak kőrözött. Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz? Szendvics-é, vagy fölvágott? Díjbirkózó győzött tussal, nevét írták vörös tussal, lezuhanyzott meleg tussal, prímás várta forró tussal. Határidőt szabott Áron: árat venne szabott áron. Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron! Felment-fölment, tejfel-tejföl, ne is folytasd, barátom… Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton. Földmérő küzd öllel-árral, árhivatal szökő árral, ármentő a szökőárral, suszterinas bökőárral. Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, lábosodnak nincsen lába, aki szemes, szemtelen. A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. Daru száll a darujára, s lesz a daru darvas. Rágcsáló, ha mérget eszik, engem esz a méreg. Gerinces, vagy rovar tehát a toportyánféreg? Egyesben a vakondokok vakond, avagy vakondok? Hasonlóképp helyes lesz a kanon meg a kanonok? Nemileg, vagy némileg gyakoribb a gikszer? Kedves egeszsegedre – köszönt a svéd mixer. Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved. Merjél mérni mértékkel: mertek, merték, mértek. Pisti így szólt: kimosta anyukám a kádat. Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? A magyar nyelv, azt hiszem, meggyőztelek, Barátom, különb, legeslegszebb nyelv kerek e nagyvilágon! BENCZE IMRE

Ha többet szeretne tudni a magyar őstörténetről és -hagyományról látogasson el honlapunkra

http://dobogommt.hu Előadások, írások, rejtvények, az újság teljes archívuma, rendezvények programjai, képek a magyar kultúra és műveltség gazdag tárházából

http://dobogommt.hu

10

Dobogó

MAGYARORSZÁG BEMUTATKOZIK avagy mai történelem hamisítók szennyes trükkjei II. Rákóczi Ferenc nem történelmünk része? Ez a cikk nem könnyed olvasmány. Ellenben nagyon értékes. Remek összefoglalója annak, hogyan is torzítanak képviselőink a „saját“ hazájukról Brüsszelben. Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja tanulmányában górcső alá veszi az „Európa ma és holnap“ című brosúrát, melyben minden EU-tag bemutatkozik. Valószínűleg senki nem lepődik meg azon, hogy Magyarország ismertetése több, mint szánalmas. Csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, hazugságokkal teli. A magyar képviselők által jóváhagyott anyag nem tesz említést a honfoglalásról, az Árpád-korról, Nándorfehérvárról, a Hunyadiakról, Rákócziakról, 1848-49-ről. Említi viszont Magyarország csatlós szerepét nácinémetország (így, egyben!)oldalán, zsidó deportálásokat és a Vörös Hadsereg üdvös megjelenését. Ha megismerjük a tanulmányt, megértjük, miért bánnak velünk úgy szomszédaink és az Európai Unió is, ahogy. Az Európai Parlament Információs Hivatala kiadott egy „Európa ma és holnap“ című nagyalakú, igényes kivitelű brosúrát. A füzet — több nyelven — 28 mai és jövendő EU-tag ország önbemutatkozását tartalmazza. Összeismertetésük tökéletesen helyénvaló törekvés: a huszonnyolcak között vannak alapító tagok és idén csatlakozók, sőt három reménybéli várakozó is; akad régi gyarmattartó birodalom és vadonatúj független ország; nyugati keresztény, ortodox és iszlám állam is. Más-más indulás, más-más gazdasági és kulturális helyzet — és a befogadásra várókról bizony nem sokat tud a Művelt Nyugat... Az egyes országok maguk állították össze a szövegés képanyagot, az előszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelősséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából. Az országfejezetek egy rövid, „amerikai típusú“ önéletrajzból, és egy valamivel hosszabb, „kifejtő“ részből állnak. Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek. A 28 ország bemutatkozása három minőségi kategóriába sorolható. A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál. Néhány, az „Európai Unióba igyekvő“ ország nemzeti legendáit is a képbe illeszti, a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. (Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába). A harmadik — és egyben döbbenetes — felfogás a magyar. Lássuk először az önéletrajzunkat! Az 1990-ig terjedő időszak 14 pontját szóról szóra leírom, csak utána fogom elemezni — megjegyzem, a románoknak erre az időszakra 34(!) megemlítendő történelmi ese-

ményük akad! Fontos dátumok Magyarország történelmében:

1000 — a magyar állam megalapítása az ország első királya, István alatt. 1308-1437 — A központi hatalom megerősítése. 1541 — a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középső része a törökök közvetlen ellenőrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levő részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre. 1711-1848 – osztrák uralom. 1867 – a körülbelül fél évszázadig tartó OsztrákMagyar Monarchia létrehozása. 1914 – Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án. 1938 — szövetség Nácinémetországgal. 1941 — hadüzenet a Szovjetúniónak. 1944 — az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben. 1945 — a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elűzi a németeket. 1949 — a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása. 1956 — népfelkelés, a szovjetek erőszakosan leverik, az akkori államfőt, Nagyot halálra ítélik. 1989 — Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot. 1990 — az első szabad választások. Első, futó áttekintésre is hiányosnak tűnik. Nézzük csak alaposabban! Feltűnő, hogy 1000 előtt nem volt magyar történelem, sőt a Kárpát-medencében sem történt semmi! Hiszen Szent István (és nem István) csupán a keresztény államot alapította meg, az első Árpádok ugyan mit is csináltak 895-től? A többi 27 ország természetesen élt a lehetőséggel. Lássuk először a fentebb említett „első kategóriát“, a tényszerű adatközlőket. Például Spanyolország a római kor után helyet szorított a vandál és a nyugati gót államnak, majd a mórokénak is; Belgium Caesar galliai hódítását, majd a frank birodalmat is felvette történelmi életrajzába.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A második csoportba soroltak alaposan megragadják a rokonszenv-szerzés lehetőségét: ősi európai kultúrnemzetként mutatkoznak be. Törökország Kr. u. 196-tal, Septimius Severussal kezdi a történetét, majd Nagy Konstantin, illetve a bizánci császárság következik. Szlovákia az amúgy egzakt módon soha nem azonosított Nagy-Morva Birodalommal kezd, majd „Bratislava“ első nyomaként említi Árpád utolsó csatájának (szintén nem azonosított) helyszínét. Románia tovább megy. Idézem: „Kr. e. VI. sz. — a románok őseinek, a dákoknak első említése Homérosz és a nagy antik mesélők által.“ (Finom elszólás: mesélők...) Kr. e. I. sz. — a rómaiak elfoglalják „Dacia területét. A romanizálási folyamat kezdete.“ (Apró probléma: mindez Kr. u. 106-ban, tehát csaknem 3 évszázaddal később történik...) És így tovább. Mi magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettős honfoglalást? A szlovákok használják fel a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) győztes csatánkat önigazolásként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor előforduló „Hungarus“ nevet? Vagy akár az izlandi sagák Tyrkerét? A Kr. e. VI. századból a „jürkákat“ bemutató Hérodotoszt? 527-ből Muagerisz hun királyt említő bizánci krónikát? Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint — vagy 889-ből Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítanak így vagy úgy? A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk őseiként az asszírokat, hettitákat!

Az iromány szerint nem létező II. Rákóczi Ferenc

11

Részlet az Aranybullából

Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás! Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu, a dákoromán folytonosság („kontinuitás“) elméletének atyja 1973-ban, halála előtt maga fedte fel (a Történeti Intézet, a Történeti Múzeum munkatársainak, és egyetemi kollégáinak, diákjainak) kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelemhamisításait! Így: a Nestor-krónika nem „oláh“okat, hanem „frank“-okat ír. Anonymus „ac pastores Romanorum“ kitétele sem daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik. Az ősrománnak titulált „Driduműveltség“ bulgáriai — az egykor a Kárpát-medence déli harmadát birtokló bulgárok hozták fel hazájukból az itt megtalált elemeit... A többit nem sorolom. Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat... No, haladjunk tovább szépen, szerben... Úgy tűnik, hogy az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum, az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet... Sorstársaink közül a csehek büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat! Újabb űr: nem találom 1456-ot! Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végződő keresztes hadjárat emlékére — mi meg sem említjük. Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i „Bulla orationum“-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való

12

Dobogó

imára buzdító harangozást rendelt el — de hát a törököt bizony Nándorfehérvárnál állította meg ez az ima, Hunyadi és Kapisztrán. A törökellenes keresztény összefogás ugyan jellemző módon hézagos volt — az ígért 80 000 fős sereg helyett néhány regensburgi diák, párszáz lengyel és horvát fogott fegyvert mindössze — de nagyon szép „európai gondolat“. Élnünk kellett volna vele! Szemezgessünk tovább! Mátyás humanista birodalma (az egyetlen reneszánsz birodalom…) említésre sem méltó… Hol marad sok évszázados, a magyarságot őrlő „keresztyénség pajzsa“ küzdelmünk? Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad — ők tudják, miért szégyellik — mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentős csata lehetett – hisz a szlovákok (sic! a szlovákok! Ismétlem: a szlovákok!) felhozzák saját történelmi eseménysorukban! Mi nem... A Habsburgok dehogy „foglalják el“ a nyugati részt: kettős királyválasztás történik, s a két királyi ház megosztozik a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lesz, fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthető törzsökös, kizárólagos erdélyinek! Nem találom a vallásszabadságot világelsőként deklaráló tordai országgyűlést sem! (1568). Ennek a feltűnően „eurokonform“, korát messze megelőző intézkedésnek a mellőzése egyenesen megdöbbentő! Természetes módon tolakodik elő egy lehetőség. A kereszténység felvétele, az Árpád-házi szentek, a nándorfehérvári harangozás, a tordai országgyűlés együttes elhallgatása egy „kereszténység utáni Európá“-nak tett ostoba gesztus volna? Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció — a szlovákoknál a huszitizmus — minden ország önjellemzésében megtalálható! Igen, MINDEN országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szűz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst! Szégyen... Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tőlünk a török kiűzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem! Hiányzik a magyar reformkor. Úgy, ahogy van. Mindenestül. 1848-49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se. Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is — bár ők meghagyták nekünk... Ezután egy szépen felépített, épületes baromság következik. Figyeljünk: Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban. Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914. novemberére téve (ezt az ostobaságot a „kifejtő“ rész megismétli, megerősíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Né-

metország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül. A „kifejtő rész“-ben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi területünket vesztettük el... Ha ez az „építmény“ nem tudatosította volna a Jámbor Európaiban, hogy micsoda rettenetes erőszakos, mi több: bűnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntő érv: „1938 — Szövetség Nácinémetországgal“ A második világháborúban a környékünkön mindenki a „rossz oldalon“ vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédaink: Ausztria: „1938 március: „Anschluss.” Kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg. Szlovákia: „1939-45 – rövid függetlenség Nácinémetország uralma alatt.” Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul nácinémet elnyomást sejtet — ez bizony elhatárolódás, sőt nyilván szenvedés is — nem pedig rosszízű „szövetség“, mint a mienk... Románia: „1940. nov. 23. — Románia csatlakozik a hármas szövetséghez.“ Ez is elegáns: a „hármas szövetség“-et említi. Ilyen volt, valóban: létrejött 1882-ben, résztvevői az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország. Szétbomlott az I. világháború során... De ez a „tévedés“ elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését... Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg, ugyan mit is kötözködöm… Persze nem említ néhány apró, echte román találmányt ez időkből: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését — vagy akár a favágó tőkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt, Gyantát etcetera... Mi pedig 1938-ban szövetséget kötöttünk Nácinémetországgal. Nos, 1938-ban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel (december 10.). Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé. Merüljünk el most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évben! Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is. Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal — emlékeztetőül két esetet hoznék fel. Az első németországi látogatásáról hazatérő Horthy így jellemezte Hitleréket: „Túl sok bennük a vörös!“. Teleki pedig nemegyszer jelentette ki, hogy a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német győzelem a mi pusztulásunk! Ez az év nem a németbarátság éve. Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes „horizontális tengely“-ről tárgyal Varsóban. A történeti hűség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. (Hiányzik történelem tankönyveink-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM ből...) A németek persze ellenzik a lengyel-magyar együttműködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének! Augusztusban két — németellenes élű — magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal (jelentős enyhülést hozott), illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen’s agreement a szoros együttműködésünkről. November — az első bécsi döntés — voltaképpen Németország engedett! Aztán decemberben Ciano jön Pestre, melegen ajánlja az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A tengely kontra horizontális tengely kérdés eldőlt... 1939-ben pedig beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósul a magyar-lengyel határ — szeptemberben nem is engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába, — ez közismert — és a németekhez lelkesen csatlakozó szlovák csapatokat sem — ez kevésbé közismert. A szlovák változat persze érthetően elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták — mi pedig: „1941 - Hadüzenet a Szovjetúniónak.“ Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezői stb. bombázások után megállapítottuk: ez bizony hadiállapot. Ennyi. Ennek a kér-désnek hatalmas irodalma van, elégedjünk meg annyival, hogy a nemzet-közi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét. Románia mindenféle indok nélkül, minket jócs-kán megelőzve már 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetúniónak — írják a román bemutatko-zók? Nem. Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EUvárományos Bulgária so-sem üzent hadat a dicső Szovjetúniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül! Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek erről a jogintézményről Finnország, a balti államok, Lengyelország – de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül — ez nyilván eszébe juthatott a kassai bombázás után minden magyarnak... „1944. — Számtalan magyar zsidót deportálnak...“ Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással. Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval sem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem! Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt (soá) kérdésében írásokból és filmekből igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét: végülis lehet, hogy a magyarok működtették Auschwitzot? Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944. nyári csendőrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes ki-

13

irtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhető, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában! Így teljes az igazság — s a részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bűn a legaljasabb rágalomnál... 1956. Eufemisztikusan, „reformkommunista módra" népfölkelés, valóban. De nekünk, magyaroknak forradalom és szabadságharc. Egy „csillagóra“, amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely előkészítette a kommunista rendszerek bukását — és amely rövid időre visszaadta nemzetünk (tudatosan tönkretett) önbecsülését és megbecsülését. „Nagy“ (illendően, európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfő volt, hanem miniszterelnök. A „kifejtő“ részben, önmagának ellentmondva már helyesen írja a szerző. Az 1990. utáni életrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel. „1991. jún. 19. – az utolsó szovjet katonák elvonulása.“ Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: „1989 …a szovjet csapatok elhagyják az országot.“ Erre már nincs mit mondani... E befejező életrajz-részből tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illő ese-mény, mint a vasfüggöny lebontása, nem szerepel. Nyilván nem véletlen az eset: ugyanígy hiányzik a kötet bevezető, kedvcsináló dekoratív képes bevezetőjéből is — ezt pe-dig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írták... Most pedig — záró fejezetként — lássunk néhány gyöngyszemet az általam „kifejtő“-nek nevezett részből. „Magyarország lakossága Európa leg-színesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvűeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500 000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve.“ No, kezdjük! Magyarország „sokszínű, kevert népességű“, soknemzetiségű. Érdekes: ezt a kitételt nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban „többnemzetiségű" Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország. Csak mi, ahol egyelőre még a magyar etnikum a meghatározó. Bár fogyunk — az egyszerű újságolvasó is ki tudná számítani a határon túli népszámlálások és különböző hazai források alapján, hogy 1985-től máig a Kárpát-medence őshonos magyarsága több, mint 2 millióval fogyott. Nem ez a témánk, de utána lehet nézni — az „önbemutatkozás“ írója vélhetőleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat…

14

Dobogó

Van itt más baj is — rosszabbak, mint az egyszerű ostobaság. Bosnyákok sosem éltek Magyarországon. A szorbok említése még hajmeresztőbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerző őket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, a buzgó térképböngészők Lübbenau környékén találhatják meg őket. Népi kultúráját büszkén művelő százezres népcsoport, megtekintésüket ajánlom a szerzőnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe. A nagy kérdőjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség. A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma — és egy kivételesen nevetséges finomkodás: „utazó népesség“ — travellers, illetve gens du voyage. Vagyis a szerző a sznob (és műveletlen) „campingtábor“-típusú szamárságot követi el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. Szerintem a félmilliónál többen. És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írni, hogy egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat — óh bocsánat! A romákat és a romákat... „Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII.-XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben nyerte el. Az I. világháborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerződéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva.“ Jó, vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e. Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelső volt vasútközlekedésében (Baross Gábor előterjesztését fogadta el épp ezért az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparában (2. helyezett: USA), a maga korában (szintén) világelső oktatási- és nemzetiségi törvényeket

alkotott és érvényesített, önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak a megteremtésében is. Nem sorolom. A többi ostobaságról pedig már fentebb írtam. „A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételről, egy levesről van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg.“ Ezt a zagyvalékot — tréfaként — Jókai már kitalálta egyszer: „Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt...“ Összegezve: hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak Európa (bennünket a térképen meg sem találó) nyugati nemzeteinek, mint egy hol bűnös, hol szánalomra méltó, úgy általában pedig, mint egy semmirekellő országot. Fűszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkűséggel. Nyíltan magyarellenes, divatosan: rasszista förmedvény. Akik írták — és akik külföldön hozzájutottak (15 euróért, bármely könyvesboltban, vagy akár EU-s munkahelyükön, hivatásszerűen) és nem emeltek szót: azok a magyarok esküdt ellenségei. A hazaárulás minősített esete. Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja

Tudó Emberek Iskolája és rendelője Bejelentkezés: +36 (70) 210-9071 Hétfőtől-vasárnapig: 8:30-19:00 Rendelési idő: Hétfő-Kedd-Szerda : 9:00-19:00 Cím: Budapest VII. kerület, Péterfy Sándor u. 27. I/10 (68-as kapucsengő)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

15

Szentek legendái - legendák szentjei

Szent Lucia FELLEGI BÉLA I.sz. 283 körül született és a Diocletianusi keresztényüldözések áldozataként 303-ban mártírhalált halt. A jómódú családból származó fiatal lány, vérfolyásban szenvedő édesanyjával elzarándokolt Szent Ágota Catania-i sírjához, hogy a szívéhez oly közel álló szenttől gyógyulást kérjen. A csodálatos felépülés után, Lucia álmában megjelent Szent Ágota

let övezte. Több évszázadon keresztül gyakran szerepelt az irodalom és a képzőművészet témájaként. A képzőművészetben a VI. századtól 1800-ig számtalan példát találunk, legendája egy-egy epizódjának ábrázolására illetve a teljes szenvedéstörténet bemutatására, a leggyakoribb típus azonban alighanem Szent Lucia portrészerű ikonikus megjelenítése akár egymagában, akár más szentek társaságában.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet) A Luca (Lucia) név a „fény“ (lux) szóból ered. A fény ugyanis szép, ha rátekintünk, mert mint Ambrus mondja, a fénynek az a természete, hogy a tekintet számára mindent széppé tesz. Terjedése szennyeződés nélküli, mivel akkor sem szennyeződik be, ha valami tisztátalan dologban terjed tova; egyenesen halad, elhajlás nélkül; igen hosszú utat jár be, bajos késlekedés nélkül. Mindebben megmutatkozik, hogy Szent Luca szűzben megvolt a szüzesség ékessége minden romlottság nélkül; a szeretet szétterjedése, bármiféle tisztátalan szeretet nélkül; az Isten iránti feszült figyelem egyenes iránya bármi elhajlás nélkül; az isteni működés igen hosszú vonala a nemtörődömség késlekedése nélkül. Vagy Luca annyi, mint „a fény útja“ (lucis via).

és elmondta, hogy a lány meggyógyíthatta volna anyját saját hitének erejével is, és ezzel a képességével dicsőséget szerez majd szülővárosának, Siracusának. Lucia lemondta közelgő esküvőjét, ezért vőlegénye bosszúból a bíróság elé hurcolta, bűnösségének kimondása után pedig a legkülönfélébb kínzásoknak vetették alá. Nem fogott rajta a máglya tüze, sem a forró olaj végezetül karddal döfték át a torkát. Szent Lucia legendájában szerepel egy motívum, nevezetesen szeme világának elvesztése, ami tulajdonképpen meghatározta a köréje szövődött kultuszt. A legenda szerint a kínzások során megvakították emellett a latin lux (fény, világosság) szóból származó neve is hozzájárult ahhoz, hogy már a kora középkortól kezdve a szembetegek, vakok védőszentjeként tisztelték. Szent Lucia alakját már a kora kereszténység idején is nagy tiszte-

Érdemes röviden megemlíteni a köré fonódott kultusz néprajzi vonatkozását. A népi vallásosság a folkklór szintjén a szicíliai szent rendkívül színes figurává alakul át. Szerte Európában így Magyarországon is elterjedtek a Luca napi

szokások. Nagyrészük, mint például a Luca búza sarjaztatása, a tollas Luca pogácsa sütése a Luca szék faragása viszonylag közismert. Vannak példák, amikor Szent Luciát mind gyógyító szentet tisztelik a néphitben, egyes vidékeken az öregek ma is a következő imával fordulnak hozzá: „A szemei kioltanak, Végre szent Lúciának, A tagjai kínoztatnak, A Krisztus mátkájának. Így életed elvégezvén Légy szemünk orvossága, Lelkünk menyégbe vitetvén, Légy szép világossága, Ámen.“ Egy másik imádság így szól:

„Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk, hogy akik Szent Luciának emlékezetén örvendezünk a szemfájásnak ártalmas nyavalyájától megmeneküljünk.“

16

Dobogó

A szakrális magyar kultúra kapcsolata az ősi csillaggyógyászattal, valamint ezek mai társadalmi vetületei (1. rész) Dr. TÚRI GÁBOR Epilógus A sors akaratából magyarnak születtem a Kárpát-medencében és ennek földjébe kapaszkodik lelkem gyökérzete ezer és ezer szállal. Most, hazámtól nyugatra élve döbbentem rá magyar voltomra, arra a különbségre ami elválaszt idegen környezetemtöl és tudastosítja bennem azt a világnézeti, erkölcsi és tudatbeli különbséget amit ez a szó rejt magában: MAGYAR ! Ezt az érzést hordja öntudatlanul egész népem magában anélkül, hogy ennek értelme mélyebb nyomot hagyna életében és tetteiben. Igazán akkor és csakis akkor tudatosul benünk ez az ézés, ha saját akaratunkból vagy önhibánkon kívül, rövidebb vagy hosszabb ideig hazánk határain kívül kényszerülünk élni. Amikor más népek között élve tükröt tartunk kezünkben és felfedezzük benne azt a kolosszális, döbbenetes különbséget, ami a Jóisten akaratából kiemel és felemel bennünket e népek ÁRJÁBÓL ! Büszke vagyok magyar voltomra és örömmel vállalom magyar látásmódomat és az ebböl eredő MÁSSÁGOMAT, mert ez a másság az ami EMBERRÉ tesz. Sajnálom a többi nemzet nagy fiait, akik nem ismerik nyelvünket, annak varázsát és rejtett információit. Sajnálom őket, hogy munkájukban, kutatásukban, az élet felfedezésében olyanra vállakoznak, amit eleve nem teljesíthetnek.. Nem tehetnek róla, nem az ő hibájuk, mert az hiányzik belőlük, ami a legfontosabb, a magyar-TUDAT, a magyar LÁTÁSMÓD és így életművük eleve kudarcra van ítélve. Végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy azon magyarok közé tartozom, akiknek megnyitotta szemét magyarságára. A Vízöntő precessziós korszakába lépve, (helyesebben a Vízöntővel átszínezett Halak világkorszakában élve - a szerk.) itt az ideje a sok tévesen rögzült „történelmi tényt“ felülvizsgálni és a valóságnak megfelelően interpretálni. Ilyen régi berögzültség, hogy a magyarok 896-ban, mint lovasnomád nép települt le a Kárpát-medencében és Szent Istvánnak köszönhetően, a civilizált Nyugattól sok mindent eltanultak. Ma már tudjuk, hogy ezek csak szólamok, amelyeknek valójában semmi történelmi alapjuk nincsen. A magyar nép eredetét nem lehet elválasztani az óko-

ri Kelet kultúrát teremtő népeitől, pontosabban, a médeken keresztül Mezopotámia ösnépeitől. Ezt bizonyítják ősgesztáink, a magyarok mondái és a legújabbkori kutatások alapján nyert eredmények. Egy tőről fakadnak és egymással szoros egységet alkotnak ! Így ezen népek közös „magaskultúráját“ és az ezzel járó azonosság tudatot szükségszerűen magukkal hozták a magyarok ősei, országépítő, kárpát-medencei visszatelepedésük idején. Amikor a bizánci udvarban a császár Taksony unokáját fogadta és megkérdezte tőle népe származását, a válasz „Sabartoi asfaloi“ volt. Ez az akkori hibás görög rögzítés ellenére még ma is érthető. A mai nyelvünkön ez: „Sabirtői Ősfalu-it“ jelent. A szabírok pedig a Kaukázustól délre elterülő vidék kultúrát teremtő egyik népe volt. Ez a sabar vagy szabir szó elvezet bennünket a mezopotámiai SU-BIR földre. (a sabir és a Su-bir azonosságát Djakanov professor ismerte fel és közölt a „Szabirok Története” c. könyvében. De az érdekesség kedvéért meg kell említeni, hogy ie. 6000 körül a hazánk területén is éltek „ős-szabirok”. Ezt bizonyítja a Kárpát-medencében az utóbbi időben talált tatárlaki amulett. Ennek imaszövegében található a jobb alsó sarokban a „SA-PIR AtyA” szövegrész. Így érthető, hogy a szabíroktól származó öseink valójában, mint ősi jussukat, visszafoglalták, nem pedig elfoglalták a Kárpátmedencét. Az Árpád-fiak által említett származási hely, második Ősfalu szava pedig, itt a fallal körülvett települést jelentette és innen származik a mai „falu” szavunk is. A fallal körülvett településre azonban ma már az Avaroktól átkerült „vár-os” szót használjuk mai nyelvünkben. Ezeket az a-var-okat a mi krónikásaink vár-kunok néven nevezték és őket a hunokkal azonosnak tekintették. Tehát az elnevezés alapján, ők voltak a vár-hunok, akik egy vár-ban laktak. És valóban az avarok (vár-kunok) „gyűrűrendszer”-ben éltek, vagyis magukat és az uralkodójukat a kánt hatalmas köralakú földhányással, ún. „gyűrűvel” képzett védelmi rendszerrel vették körül. Maguk az avarok pedig, legújabb tudásunk alapján – László Gyula munkássága réven – valójában nem mások, mint az ún. „fehér magyarok” voltak, akik Kr.u. a 600-as években a második Kárpát-medence-i honvisszaszerzéssel tették nevüket örökéletüvé. Őket követte a „fekete magyarok” népe, amely 896ban jött a Kárpát-medencébe, a frankoktól szétzilált avarmagyar nép országát újjászervezni és az itt élő, magyarul

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM beszélő és e testvéri segítségre szoruló néptömeget, ismét egy egységes, erős és maradandó országgá összefogni. Első honfoglalásunkat egyébként — mai tudásunk szerint — több mint 2000 évvel ezelőtt, az a magyar néprész hajtotta végre, amely ma székelynek nevezi magát és amely itt már akkor is magyarul beszélő népeket talált... Grover Krantz „Az európai nyelvek földrajzi kialakulása” c. művében, még ennél is tovább megy és a magyart „Európa legutolsó, élő mezolítikus nyelve”–ként, olyan nyelvnek tartja, amely a Kárpát-medencében, már ie. 10 000 óta létezik és amely itt, mind a mai napig, folyamatosan fennmaradt. Így érthető, hogy a „Tarihi Üngürüsz”-ben amelyet Prof. Blaskovics József jóvoltából ma már magyar nyelven is ismerünk, az itt leírtakban a keletről a Kárpát-medencébe történő népmozgásaink mindig „azonos nyelvet beszélő népeket találtak már itt ezen a területen.“ Ehhez kapcsolódik szorosan Prof. Mario Alinei olasz kutató azon közzétett eredménye,hogy az etruszkok tulajdonképpen a kárpát-medencei ősmagyar néptől származnak. Tehát ennek alapján az etruszkok kultúráján felépülő későbbi latin kultúra nagyon sok kárpát-medencei forrással kell, hogy rendelkezzen. Így az a régebben megfogalmazott és hazánkban is elfogadott nézet, hogy a magyarok a késő-középkorban a szavak és kifejezések tucatjait vették volna át a latinoktól, illetve a latin műveltségtől, az a mai kutatások tükrében már egyáltalán nem állja meg a helyét. Ezek szerint, e folyamat pontosan fordítva zajlott le, éspedig a latinok vették át az ősmagyar szavakat tőlünk, az etruszk nyelv közvetítésével... és ez magyarázza a valóban sokszor feltűnő latin-magyar egyezéseket. A téma bősége miatt nem vállakozhatok másra, mint hogy érintőlegesen egy-két példát itt megemlítsek: AUDAX (latin) = bátor, merész, rettenthetetlen (a latinnémet szótár szerint: kühn, mutig, beherzt, furchtlos, esetleg: frech; az Audacia pedig már itt mint Unternemensgeist=vagyis vállakozókedv ill. ügyesség van fordítva.) [13] Az AU megfelel a régi Ü írásának, ill.rögzítésének, a D átalakulhat GY-vé mint például a ked(v)es-kegyes; a megfed-fegyelmez; a vigyorog-vidor kedvű stb. kifejezésekben is. Az ax pedig egy szintén rokon nép, a kelták hagyatéka és az -as, -ás, -es végződésnek felel meg pl. a kelták körtánca a cordax (cord-ax=cordas) volt, ami egyenlő a mi csárd-ás táncunkkal. Az AUDAX szó tehát itt ÜGYES-et jelent ami meg is felel a szó értelmének. IDEO (latin)=ezért — magyarul :Így e ! IDCIRCO (latin)= mert, hogy — magyarul : Így kerek! FIGO(latin)=füge ami a magyar függést mutatja deFIGO(latin)=felfüggeszt — még itt is láthatjuk a függ szavunk ösét , de már az APPENDIX (latin)= függelék vagy a PENDENS=függő szavakban már nyoma sincs a magyar függő szónak, tehát ez a bizonyíték arra, hogy a latinok vették át ezeket, a számukra idegennek számító

17

szavakat a magyaroktól az etruszk nyelv közvetítésével. De érdekes, hogy a FÜGE, ami a FÜGGÉS értelemmel bír más nyelvekbe is átkerült, anélkül, hogy itt a szó értelmére (a függésre) utalás lenne pl: angol: FIG (füge) héber: FAGG (füge) francia: FIGUE (füge) dán: FIGE (füge) német: FEIGE (füge) Mégegyszer nyomatékosan kell hangsúlyoznom, hogy itt csak egy pár példa lett bemutatva, a címben felvetett témánk érthetősége édekében, de ezeken kívül számtalan más bizonyító erejű példa áll a rendelkezésünkre. De térjünk vissza ősnépünkhöz, amely mint láttuk 10 000 éve élt (és él ma is) töretlenül Európa közepén a Kárpát-medencében. Ezt az ősiséget azonban nem respektálta, az időközben itt az Európai kontinensen letelepedő új népek közössége, a germán, az angolszász és a velük keveredő latin kultúra. Tehát ezt a magyar kúltúrát a Kárpát-medencében, amely tehát Európa mezolitikus nyelvét beszélte (és beszéli ma is) és ugyanakkor a keleti magaskultúrák műveltségét is sajátjának mondhatta, irtani kezdték a nyugat-római kereszténység álszent és véreskezü papjai és ezt folytatták megszakítás nélkül, évszázadokon keresztül. Ennek az oka pedig az volt, hogy ez a kárpát-medencei kultúra alapjaiban ellenkezett a kora középkorra kialakult és kereszténynek mondott Európa műveltségétől. Ezt itt, ugyanolyan tökéllyel hajtották végre, mint néhány száz év elmúltával Közép- és Dél-Amerikában, az ott élő indián kultúrák esetében. Azonban nálunk magyaroknál is — ahol mint tudott, majdnem teljességgel sikerült ez az írtó munka — időszámításunk második évezrede végefelé megindult az ösztönös újjáéledés, ugyanúgy mint az indiánoknál. Ott, az amerikai földrészen is hallunk meglepő eredményekről, ugyanúgy mint nálunk itt a Kárpát-medencében. A magyaroknál azonban nehezíti a helyzetet, hogy a Kárpát-medencében talált kultúrnyomokat, mindig más és más elnevezéssel illetik és illették a kutatók, amely azt a benyomást sugallja, hogy itt egy egységes kultúra helyett, egy egymástól független kultútörténeti leletkomplekszum található. Ilyen például a „Körös-“, a „Tisza-“, a „Lengyeli“, a „Duna-kultúra“, amely mindegyike pedig egy azonos népet jelent, amit bizonyít a már említett tatárlaki lelet is, amit 8000 év távlatából(!) a székely-magyar rovásírás szabályaival, magyarul megértünk és értelmezni tudunk. Ezt a szétszórtságot és tagoltságot, természetesen a dél-amerikai kultúrák esetében azért nem látjuk, mert ott az utódállamok (talán lelkiismereti okokkal magyarázhatóan), az általuk teljesen kiirtott kultúrát, a most talált leletekkel egy egységes „indián kultúraként“ és tudják csak magyarázni. Nálunk a helyzet más. Minket még nem irtottak ki kulturálisan. Így ha ez majd megtörténne akkor tudnának és kezdenének az indo-európai kutatók, rólunk is mint egy egységes kultúráról beszélni, de addig nem. (azért mi ezt nem szeretnénk tétlenül várni... - a szerk.)

18

Dobogó

Először még a régi jól bevált szabály szerint, széttagoltságunk hamis bizonyításával siettetniük kell kultúránk széteséset és majd ezután, miután „végre” az életterünket is átvehetnék, tudhatnának „megrázó képekkel” erről a régi, de sajnos megszűnt magyar kultúráról és nyelvről könyvtárnyi irodalmat produkálni, természetesen a saját nézőpontjuk alapján. Sine ira et studio, (minden harag és részrehajlás nélkül) de itt mégis ki kell mondani, hogy a valóságban, bármilyen hihetetlen is, de mind a mai napig ez az érvényes indo-európai metódus! És ez a metódus kellet, hogy szerepet játszon abban a tényben is, hogy mivel a kutatások zömét a Közel-keleten is „indo-európai“ kutatók végezték és végzik, így az indo-európai (vagy indo-germán) leleteket, mint pl. az akkád, az asszír-babiloni, a perzsa vagy a zsidó leleteket, tökéletesen tudják egyeztetni, majd elhelyezni a megfelelő történelmi korban, azonban érdekes módon ugyanezt nem teszik az ún. „nem indoeurópai“ leletekkel és kultúrnyomokkal. Távol álljon tölem ezzel azt állítani, hogy ezt ők szándékosan tennék, de mindenesetre elgondolkoztató tény az, hogy az ő általuk terjesztett történelmi művekben bőséges adatokkal támasztják alá az egymást szakaszosan követő, sokszor rövid periódusú, indo-európai és semita kultúr-epochokat, de a közbeeső — és sokszor bizony hosszabb periódust felölelő szakaszokat — egyszerűen átugorják vagy a környező primitív népek átmeneti uralmának tartják. E periódusokról pedig, éppen az állítólagos „jelentéktelenségükre“(!) hivatkozva alig tesznek említés vagy megemlítésük a különbözö megnevezések alkalmazásával, egy kusza káoszba torkollik. Pedig éppen ezek az időszakok jelentik a nem indo-európai, pontosabban a (agglutináló nyelvet beszélő), turáni népeink hatalmas kultúrtörténeti periódusait. Beleértve természetesen a sumert is, amit pedig ismertsége miatt, látszólag egységesnek tüntetnek fel, de valójában szintén különböző, partikularizációt sugalló nevekkel illetnek, mint például a Gandzs-Dare, Dzsarmo, Sanidar, Ali-Kos stb. leletek, amelyek mezopotámia térségében fekszenek. Összefoglalva tehát mind a mai napig, az az indo-germán kutatók meglátása, hogy az ún. „turáni“ népek mint konglomeratum vették körül a kialakult hatalmas és erőskezü államokat (például Hamurabbi államát) és így — szerintük — e külső primitív népek, az állandóan ismétlődő támadásaikkal, csak zavarótényezők voltak az emberi ci-vilizáció kialakulásában(!). Érdekességként megjegyzem, hogy ugyanezzel a módszerrel kezelték, a mi népünk IX. századi európai megjelenését, és az általuk folytatott európai hadműveleteket is, amelyeket természetesen ma „kalandozás“-nak nevez ez a „hivatalos“ történettudomány. A „kalandozások“ témájánál érdemes itt egy kissé hosszabban elidőzni és megemlíteni az alig két évszázaddal korábbi „Nagy-Károly-féle“ (feltételezve, hogy volt egyáltalán ez az időszak - a szerk.) frank támadást az avarok, vagyis a magyarok közvetlen ős-elődei, az ún. „fehér magyarok“ ellen. Így a magyar olvasó egy kissé jobban megismerkedhet, a számára eddig talán idegen indo-germán történelmi szemlélettel:

Ez a hadjárat az avar „gyűrűk“ kifosztása folytán, olyan mérhetetlen aranykincshez juttatta a „keresztény“ Európát, amilyent sem előtte sem utána ilyen mennyiségben nem látott. Ezekből az aranykincsekből, Nagy Károly bőségesen juttatott nemcsak a számtalan kolostor sekrestyéjébe és templomába, hanem a vatikáni egyházfő kincstárába is. Álljon itt bizonyítékként egy pár példa az elrabolt kincsek sokaságából, melyeket még ma is szétszórva nyugateurópa templomaiban és kincstáraiban megtalálhatunk. Ezek egy része természetesen kisebb átalakításokon esett keresztül, de mégis jól felismerhetők bennük a keleti aranyművesség jellegzetességei és gazdagságuk, ami így nagy hasonlatosságot mutat a Szent Koronánk és más ötvösművészeti emlékünk stílusjegyeivel.

Az aacheni dóm Károly kápolnája, ahol a csillár egy avarkori templom örökmécsese(!) volt és az elbeszélések szerint a frankoknak ezt szét kellett szerelniük, hogy el tudják vinni az akkori templomból. Erről a 77 cm-es ún. „Reichkreuz“-ról, vagyis birodalmi keresztről, amelyet ma a bécsi Schatzkammerben őriznek, szintén jól megállapítható, hogy a talapzatát, amin a „birodalmi sas” látható később építették hozzá a kereszthez. Tőle teljesen elütő stílusjegyeket mutat. A kereszt belsejében találhatjuk a “Szent Lándzsa” egy darabját, Keresztelő Szent János egy fogát és más kisebb relikviát. A keresztről azt tartják, hogy szerepet játszott a németek magyarok feletti Lech-mezei győzelmében. Sokkal valószínűbb, hogy a magyarok e relikviát, mint egykori jogos tulajdonukat visszakövetelték és ennek a során vesztették el az ütközetet a németek ellen.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Ezt a majdnem 1 méter magas szobrot Szt. Fideszről nevezték el, holott jól látszik rajta, hogy egy királyt ábrázol teljes uralkodói díszben. Erről így ír Hermann Boekhoff a „Weltgeschichte der abendlichen Kultur“ szerzője: „Die magischurtümliche Kraft, der romanische Epoche erscheint uns geheimnisvoll und fremd, vielleicht gerade deshalb anziehend.“ (140. old.) „E román korszak mágikus ősereje titokzatosnak és idegennek tünik, talán ezért vonz bennünket.“ Jelenleg a conques-i templom kincstárában található. Ez teljesen érthető egy nyugati művészettörténész tollából. Nekik valóban idegen kell hogy legyen ez az ábrázolási forma, ellentétben velünk magyarokkal, akiknek pedig ez igencsak ismerős. (ha másra nem, akkor a Szent László hermájára gondolva!)

Így, a fenti kiragadott példák alapján láthatjuk, hogy a frankok által elrabolt avar (fehér-magyar) kincsek, még ma is jelentős mennyiségben megtalálhatók Nyugat-európa katedrálisaiban, bölcsen elhallgatva természetesen, hogy itt valójában rablott kincsről van szó. A történetírók a frankok e rabló hadjáratát sem „kincsszerző kalandozás“-ként, hanem Nagy Károly egy dicsőséges hadjárataként tárgyalják . Ezzel szemben mint tudjuk, a magyarok választámadása, az elrablott kincs visszaszerzése érdekében, azt a mai történészek hangos szóval „kalandozás“-ként bélyegzik meg (és ami a legszomorúbb, ezt sajnos így tanítják hazánk iskoláiban is). De most térjünk vissza az ókori Kelet birodalomépítő népeihez és nézzük meg azt a másik nézőpontot, ami mai tudásunk alapján, az „indo-európai“ kutatók egyoldalú történelmi felfogásával szemben határozottan felállítható és amelyben így saját véleményünk is kikristályosodhat. Ez tehát a nem indo-európai felfogás, amely szerint e földművelő és városépítő valamint írással és kúltúrával rendelkező több ezer éve egységes nem semita gyökerű népeinket, akiket Badiny Jós Ferenc professzor szerint kusitáknak, káld népeknek, vagy általánosságban szkíta népeknek nevezünk, meg-megújulva támadták az új és feltörekvö, a tölük észak-keletre élő primitívebb és mindennél kegyetlenebb indogermán semita népek. E népek azután ékszerűen befúródva e békés birodalmakba, fölépítették saját katonaállamukat, saját civilizációjukat. Vigyázat, itt tudatosan civilizációt említek, amit a turáni magaskultúrák esetében nem teszek, mert ezeket „kultúrák“-nak nevezem. Éspedig azért, mert meglátásom szerint a kultúra, mint olyan — ellentétben a civilizációval —, a fejlődést mindig a természetbe, a magasabb, makrokozmoszbeli törvényekbe való beilleszkedéssel éri el, anélkül, hogy a természet ezáltal károsodna, vagy az ember— természet szerves egység megbomlana.

19

Tehát ezek az így újonnan kialakult agresszív birodalmak átvették a legyőzött, földművelő és városépítő turáninépeink kultúráját és azt kiegészítették saját zsarnoki rendszerükkel. A leigázásuk során elkövetett kegyetlenségeiket kőbevésve megörökítették, amit büszkén és elrettentésként tártak a népük elé.

A kőreliefen látható, amint Assurbanipal hadjárata során , Kr. e.635-ben egy asszír katona a legyőzött elámi király fejét veszi. (C. D. Hunter: Das Buch vom alten Orient 73. old)

Ezzel a felülmúlhatatlanul kegyetlen szemlélettel állt szemben a „nem-indoeurópai“ népek, a turániak metódusa, akik jogos függetlenségi harcaik során, a környezetben élő testvérnépeikkel összefogva, időről-időre legyőzték a betolakodókat, de győzelmük után nem a boszszúállás, hanem az ellenséges nép integrálása és az újrafelépítés vagyis a régi „turáni rendszer“ felépítése állt számukra az első helyen. Mint láttuk,ennek szellemében következett be, néhány ezer évvel később, a kárpát-medencei honvisszaszerzés is, 896-ban. (folytatás a következő számban)

A relief Ninivéből Sanherib király palotájából emléket állít Assurbanipál hadjáratának az Elámiak ellen

20

Dobogó

„Király Zsiga tsinálta“ SZELESTEY LÁSZLÓ Ekként szignálta az 1839-ben Orbán Naninak és az 1841-ben Kis Erzsébetnek, illetve Gáll Rozinak készült mángorlóit a dunántúli pásztorművészet talán legismertebb alakja. Alkotásai az összefoglaló válogatásokban, a tárgyi emlékeket felvonultató kiadványokban rendre megtalálhatók. Szignált mángorlóinak köszönhetően neve régről ismert. Életútja, munkálkodása azonban csak néhány évtizede. Hányatott sorsa viszont részben még ma is tisztázatlan.

Mángorló, 1838. Csepreg. (A csepregi Tóth Teréziának készült mángorló Király Zsiga eddig ismert legkorábbi munkája) Csepreg, Helytörténeti Gyűjtemény

Vesztét mindig a betyárok megjelenése okozta. Először 1835 tavaszán, amikor a nevezetes Sobri Jóska, társvezére Milfait, másnéven Dabronyi Ferkó — emberei társaságában — megjelent a Kisalföldön. Király zsiga szülőfalujának, a Sopron vármegyei Kisfaludnak Purczer nevű molnárát sarcolják meg. A cimborálásért és a tipp adásért félévi börtönnel sújtják a fiatal juhászbojtárt. A faragás tudományával már ekkor megismerkedhetne a soproni börtönben, hisz egyik pásztor- és rabtársa, Németh, másnéven Török János már ekkor is ott munkálkodik a fegyházban, mint ezt két datált borotvatokja is bizonyítja. 1836 november végén a Salföldről eltulajdonított lovasfogattal ismét megjelennek a betyárok a Rába-közben. Ezúttal Dabronyi Ferkó és legényei. Első dolguk, hogy beépített emberüket, Király Zsigát, Hajós István számadójuhász bojtárát előkerítsék. Ő aztán nem csak szállást, ételt és italt szerez nekik, de táncos lábú lányokról, majd később egy újabb lovasfogatról is gondoskodik. A három napos mulatozás, akkori szóhasználattal „dombérozás“ után erre szállnak a környékbeli juhászlegények, míg a Salföldről eltulajdonított szekérre a betyárok, hogy a környékbeli — „közéjük nem állt” — számadógulyást Földszigeten megfosszák javaitól. Miután a betyárok távoznak, Király zsigát és társait börtönbe kísérik. Előbb Kapuvárra, majd Sopronba. Igazi monstre-per fővádlottja lesz a kisfaludi juhászlegény. (Huszonheted magával kerül börtönbe!) Csaknem hat évet tölt áristomban. Ez alatt sajátítja el a faragást, méghozzá olyan szinten, hogy rövid idő múlva Ő lesz a rab juhászokból szerveződött faragóiskola vezéregyénisége. Alakjait, kompozícióit, sőt még a datálási módját fél évszázaddal később is utánozzák. El-

Mángorló, 1840. Nagylózs. Magángyűjtemény

ső mestere a már említett Török, igazi nevén Németh János, akinek nem cak a komponálási módját, de egyéb képírás jeleit, motívumait is átírja és emeli olyan míves szintre, hogy az mindmáig utánozhatatlan. Tökéletes biztonsággal alakítja hajszál vékony vonalait, színezi többféle színnel dekoratív, spanyolozott figuráit. 1840-ben újabb juhász- és faragótárs kerül a soproni börtönbe, Jóna Józsi, a már többször elítélt, a rabkenyeret 15 éves korától ismerő pásztorkirály. 1842. augusztus 1-ig, Király zsiga szabadulsáig

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

21

ki, ahol idővel a juhászkodással is felhagy és gazdálkodni kezd. 1857ben megnősül, a már évek óta vele együtt élő, Farádról származó Horváth Annát veszi el, akitől már előzőleg, 1854-ben János nevű gyermeke született (ő szintén megpróbálkozott a faragással, bár az apja nyomába sem ért!), majd Anna nevű leánya. 1878-ban az immár nem híres, inkább hírhedt bakonyi betyár, Sa-

Tükrös, 1840. Magyargencs. Néprajzi Műzeum, 114 969

együtt dolgoznak, miként ezt tárgyaik azonos megoldásai, részletei is bizonyítják. (Jóna Józsi egy évvel később, 1843-ban szabadul.) A kisfaludi juhászlegény ezalatt a két és fél év alatt készíti legkiérleltebb darabjait, mángorlóit, tükröseit. A későbbi, már a zalaegerszegi börtönben „megalakult” újabb faragó iskolának is ő lesz a vezetője, 1849 és 1850-ben, amikor is háromnegyed évig itt raboskodik, vizsgálati fogságban. Név szerint ismert faragótársai ekkor a Balaton-felvidék legjelesebbjei, így Kiss János, Szumák, valódi nevén Török István, Városi Mihály és mások. Király Zsigának azonban ebből az időszakból mindössze egyetlen munkáját ismerjük, egy 1850-ben faragott felnyitható kis állótükrét. S bár ekkor még csak 39 éves, ez a spanyolozott munkája egy invenció nélküli, megfáradt emberre vall. Király Zsiga valójában Takács Zsigmond néven született Kisfaludon (ma Mihályi) 1811. december 28-án. Halálának helye és ideje mindmáig ismeretlen. (Hívták őt Ódor Zsigának is, mivel anyja, Király Sára – akinek nevét vette fel –

később egy Ódor nevű emberhez ment hozzá.) A soproni fegyházból való szabadulását követően a Balaton-felvidéken húzza meg magát, ahová más pásztor és „próbált”, rovott múltú társai is követik. Előbb Dörögdön (ma Taliándörögd), majd Rendeken (ma Csabrendek), végül Sárosdon (ma Szentimrefalva) köt

vanyú Józsi perébe is belekeveredik. Ezúttal Szombathelyen raboskodik. Többször kihallgatják, de végül tisztázza magát, így nem ítélik el. Tehát 1878-ban 67 éves korában még élt, későbbi hollétéről azonban semmit sem tudunk.

Tükrös, 1842. Lesvár puszta (ma Tét). Néprajzi Múzeum, 51.31.270.

22

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

január-február A műsorváltozás jogát fenntartjuk!

TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: január 6. kedd, 18 óra (Belépőjegy nincs!) TÓTH FERENC előadása: január 9. péntek, 18 óra: Hó alatt — Téli javítások a mezőgazdaságban és a társadalomban (Belépőjegy: 1000 Ft) SZELESTEY LÁSZLÓ előadása: január 13. kedd, 18 óra: „Hírök, nevök fenn marad“ — Magyar szakrális szobrok (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: január 16. péntek, 18 óra: A Hét csillag titka - János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) GRÁTZ ANTAL előadása: január 22. csütörtök, 18 óra: Magyarul megtérni (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: január 27. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: január 30. péntek 18 óra: A Szent Korona-tan történetisége és aktualitásai (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: február 3. kedd, 18 óra (Belépőjegy nincs!) Prof. Dr. HEJJ ANDREAS: február 6. péntek, 18 óra: 2001. szeptember 11. — az évszázad bűntényének feltárása (Belépőjegy: 1000 Ft) SZELESTEY LÁSZLÓ előadása: február 10. kedd, 18 óra: „Hírök, nevök fenn marad“ — Magyar szakrális szobrok 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: február 13. péntek, 18 óra: A Hét csillag titka - János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: február 17. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) GRÁTZ ANTAL előadása: február 19. csütörtök, 18 óra: A Szent Olvasó — „Akit érettünk tevéssel koronáztál“ — Életút állomások olvasatai (Belépőjegy: 1000 Ft) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: február 20. péntek, 18 óra: A Szent Korona-tan történetisége és aktualitásai (Belépőjegy: 1000 Ft)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

23

BORN GERGELY előadása: február 27. péntek, 18 óra: „Tükör által homályosan“ — új és régi felismerések 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: március 3. kedd, 18 óra (Belépőjegy nincs!) TÓTH FERENC előadása: március 6. péntek, 18 óra: Tavaszra várva — a kikelet és a forradalmak ideje (Belépőjegy: 1000 Ft)

Kirándulás szerves gazdálkodókhoz Ezúttal olyan kirándulásra hívjuk az érdeklődőket, amelynek célja, hogy megismerhessük a már működő szerves gazdaságokat. Tapasztalatokat és ötleteket gyűjteni megyünk olyanoktól, akik már évtizedek óta járják a gazdálkodás jövőbe mutató útjait. Időpont: 2009. április 5-6. Útiterv: VISNYESZÉPLAK (Máté László vezetésével) - KAPOSMÉRŐ (Kassai Lajos vezetésével) - CSEMŐ - (Sebők Attila vezetésével) - TISZACSEGE (Rózsa Péter vezetésével) Elhelyezés: 1 éjszaka 3 csillagos két ágyas szobákban, reggelivel vacsorával Ebéd: azon a tanyán ahol épp ér bennünket az ebédidő bográcsból. Jelentkezni lehet: Két Hollós Könyvesbolt, Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a, telefon: 299-0032

Szellemgyógyászat tanfolyam Kercselics Imre vezetésével Anatómiai ismeretek, láthatatlan testeink, meditáció – csakrák tisztítása – agyprogramozás, egészség megőrzése, a táplálék és a gondolatok szelektálása, a „böjt csodája”, a négy Szent elem megismerése, érzékelése, szétválasztása, lehívása, alkalmazása, a betegség okai és gyökerei, az eredményes gyógyítás alkalmazott módszere, szellemsebészet, távgyógyítás, gyógyítás fényképen keresztül, fantomgyógyászat, a vér, mint betegség hordozó tisztítása, fókuszban az anyaság, stb.

Az előadások helye: Hotel Platánus, Budapest, VIII. ker. Könyves Kálmán krt. 44. Az előadások időpontjai: 2009. január 31 - február 1. I-II. rész, 2009. február 28 - március 1. III-IV. rész, 2009. április 4 - 5. V-VI. rész, 2009. május 2 - 3. VII-VIII. rész, 2009. szeptember 5 - 6. I-II. rész, 2009. október 3 - 4. III-IV. rész, 2009. november 7 - 8. V-VI. rész, 2009. december 5 - 6. VII-VIII. rész Az előadások 9-től 17 óráig tartanak.

Szervező: Fóris Mária 06 30/685-7900, Internetes elérhetőség: www.szellemgyogyaszat.hu

24

Dobogó

A HÁZASSÁG ELŐKÉSZÜLETEI

(2. rész)

Molnár V. József: Az emberélet szentsége című könyve nyomán

A kézfogást a jegyváltás követte. A vőlegény néhol már a kézfogás alatt a menyasszony kezébe csúsztatta a „jegypénz“-t (fényesre csiszolt arany vagy ezüstpénz); sok helyen e pénzt felbokrétázott papírba „öltöztették“; néhol pedig a legény piros almába szúrta. Ezzel a leány „el volt adva“. Baranyában a násznagy gyűrűvel „kötött öszsze“: kezébe vett egy díszes tálat, benne a jegygyűrűk, és maga mellé állította a mátkapárt. Bibliai idézetekkel színesített beszéde után a fiatalok kinyújtott jobb kezén a középső ujjra húzta a gyűrűket. Jegyajándékul néhol a legény jegykést, pártára való szalagcsokrot és

kikötötte, hogy a legénynek szabad bejárása legyen a leányos házhoz. Másutt a kiadó násznagyra bízta a menyasszony gondozását, amíg érte jönnek. Végül a jegyesek a szülők elé járulnak, s kérik, hogy fiúkká, illetve lányukká fogadják és megáldják őket. A szülők megcsókolták a fiatalokat, majd a vőfély sorba bemutatta menyaszszonyt a vőlegény rokonainak, aki a férfiakkal kezet fogott, a nőket pedig megcsókolta. Amíg a házban a szertartás folyt a ház előtt öszszegyülekezett fiatalság tilóval, kendertörővel, csengővel, kolomppal hatalmas zajt csapott. Üres fazekakat vagdostak az ajtóhoz, amíg el nem zavarták őket. Néhol a legények lövöldöztek, s a vőlegény

alatt a kamrába csukták őket, hogy ismerkedjenek, s csak levest adtak eléjük, s hozzá lyukas szűrőkanalat. Keszthelyen a tulipános ládára ültették az ünnepelteket, s csak egy-egy pohár borral zavarták meg őket. A vőlegény elfogadta a teli poharat, s a násznagyra, azután a szülőkre köszöntötte, átadta a menyasszonynak, s tőle visszakapva végül ivott belőle. A vacsorát általában a menyasszonyos-ház adta, sok helyen azonban a vőlegény népei is vittek ennivalót, s ezt a vacsora után szétosztották. Az „áldomásitalt“ a vőlegény adja. Vacsora után a menyasszony sorra csókolta a vendégeket, ezért „csókpénz“ járt. A tánc, mulatozás reggelig tartott. Az eljegyzést általában végleges kötésnek tartották. Ha mégse lett belőle házasság, a lemondó fél köteles volt a maga jegyét viszszaküldeni, mert a jegy „foglalónak“ számított. A másik pedig rendesen csúffá tette a nála maradt jegyet. Ha legénynél maradt, mikor mást vett el, besározta és piszkafára tette korábbi jegyese kendőjét, s úgy hajtott el a házuk előtt. A visszautasított leány pedig feldarabolta a visszakapott kendőt, s fára aggatta.

egyéb apróságot adott (Kalotaszegen faragott díszsulykot). A menyasszony viszont hímzett jegykendőt vagy zsebkendőt ajándékozott a legénynek, páros számút, hogy maga se váljék páratlanná. Másutt „szégyenbokrétát“ kapott a legény, s ezt esküvője napjáig a kalapja mellett kellett viselnie. A jegyadás neve vidékenként más és más volt: „jegyváltás“, „jegyadás“, „jegyfeltevés“, „kendőlakás“. Ezután a kérő násznagy megáldotta a jegyeseket, emlékeztette őket arra, hogy mostantól „a Nap alatt vannak“, s

az első pohár bor után kiment az udvarra, s „elbúcsúzópénzt“ adott legénytársainak. Ezután a leány egy-egy szépen összehajtogatott, s tányérra tett keszkenőt ajándékozott a kérőnásznagynak. Néhol a vőlegény szüleit és testvéreit is megajándékozta a menyasszony. A szertartás után a násznagy felszólítására asztalhoz ültek; a vőlegény és a menyasszony egymás mellett foglalt helyet; úgy, hogy a mestergerenda közéjük nem eshetett. „Egytányérból“ ettek, és egy pohárból ittak. Néhol a vacsora

Hirdetés

MOLNÁR V. JÓZSEF

Az eljegyzés után, sokszor már a mulatság reggelén, máskor a legközelebbi vasárnap elmentek a paphoz „beiratkozni“; „szemre mentek“. A vőlegényt a kérő násznagy, a menyasszonyt valamelyik idősebb rokona kísérte. Néhol csak a násznagy ment el bejelenteni. Ha többen mentek visszatérőben beültek a kocsmába, ahova a vőlegény szülei vittek ételt. Ezt a templomi kihirdetés követte. Ormánsági felfogás szerint

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM illő dolog, hogy mindenki legalább egyszer meghallgassa a saját kihirdetését, hogy házassága boldog legyen, s a gyermekei majd süketek ne legyenek. Göcsejben viszont éppen a hirdetés előtt távoztak el. Erdélyben igen sok helyen sem a jegyespár, sem a velük egy födél alatt lakók nem mentek el a hirdetésre. A hirdetésre menők ruhája a csángóknál fekete. Gigén a harmadik hirdetésre fekete gyászruhában ment a menyasszony.

Jegyesség A vőlegény ettől kezdve szabadon látogatta a menyasszonyát, néhol minden este, másutt bizonyos napokon. A palóc vőlegény első alkalommal kendőbe kötve almát, diót, „malomkalácsot“ vitt, s ekkor beszélhetett először négyszemközt a menyasszonyával. Általános szokás volt, hogy a vőlegény valamilyen ajándékkal jelent meg: kulacs borral, kaláccsal, pogácsával, hogy a leányt házához szoktassa. Távozásakor a leány kikísérte; a legény pénzt adott neki; s ezzel megvallotta a csókolózási engedélyt. A menyasszony az így összegyűlt pénzt lakodalom előtt nem költötte el. Nagy sértésnek számított, ha a vőlegény a látogatást elmulasztotta. Szegeden bálba is elmentek a fiatalok — kísérő nélkül (a vőlegény őrizze már a menyasszonyát!). Szerémségben joga volt a vőlegénynek a menyaszszonyos-háznál aludni, de férfi jogait még nem gyakorolhatta. A jegyben járókat külsejük is elárulta: Debrecenben régen a menyaszszony violaszín selyemkötényben ment a templomba; a vőlegény feltűnő helyen, kalapja mellett, mellén viselte a „jegyet“, a „szégyenbokrétát“. A gonosz ártása ellen a fiatalok ilyenkor ezüstpénzt hordtak a csizmájukban. A másik fél hűségét a leány úgy „fogta“, hogy első látogatáskor a legény lábnyomát kivágta a pitvar földjéből, és befelé fordította; távozáskor leoldotta a kötényét, s fordítva kötötte

föl — a legény meg fonákul viselte a gatyáját.

Búcsúztató, sirató A „sirató“ a leány, illetőleg a legény kiválásának „elválakozásának“ ünnepe leány-legény társai közül, a székelyek szerint „vigassággal siratják“ őket. Legtöbb helyen mindkét háznál külön tartották a siratást, s rendes hívogatót kértek föl erre is. Oroszhegyen a leány részére három felpárnázott, felcsokrozott leány végezte ezt a feladatot. A sirató a fiatalság mulatsága volt: a násznagy vagy a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt és a vőlegényt a fiatalok soraiból. Magyarlapádon temetésszerű, de külsőleg tréfás szertartással búcsúztatták a legényt — a szertartást tánc követte. Sajónémetiben az első hirdetéskor a karban (a karzaton) barátai sorban hátba verték a vőlegényt, aki később fizetett nekik a kocsmában. Ahol külön, gyülekeztek a leányok és legények, ott szokás volt, hogy a vőlegény egyedül, vagy a násznagyával átment a leányos házhoz. Néhol bement, másutt csak leskelődött a vőlegény, ha azonban elfogták, bevitték és a násznagynak kellett őt kiváltania. Marcaliban és környékén legénybúcsúztatáskor a borospincéket látogatták sorba a vőlegényt búcsúztató legények. A leány búcsúja leánytársaitól néhol a templomban történt. Másutt a lányok az esküvő előtti éjjelt együtt töltötték a menyasszonnyal — ezt nevezték az Alföldön „leányhálónak“. Palócvidéken az első világháború előtt az volt a szokás, hogy a lakodalom napját kitűzték, a menyasszony és leánypajtásai összegyűltek a falu játszóterén, körbe kapaszkodtak és énekeltek:

egyetlenné vált a körbe karikázó lánycsapat, a menyasszonynak ki kellett lépnie e „kötésből“. Némely esetben elájult ilyenkor, de nagyon ritkán az is előfordult, hogy a szíve szakadt belé. Virágos leány élete letelt a menyasszonnyá lettnek, a kiválás, kiszakadás visszavonhatatlan, végleges volt. Bátorban a leányok gyűrűjében maga a menyasszony énekelte el ezt a dalt. A siratók java a menyasszony öltöztetésekor hangzott el. Pl.:

„Föltették már, sej, haj, nékem a koszorút, Zöld levele, sej, haj, a homlokomra borult. Hullj le sej, haj koszorú levele, Úgyse teszlek már én többet a fejemre.“ Vagy:

„Felhúztam már én a jegycsizmát, Ne sírj anyám, hogy menyaszszony vagyok. Ne sírj anyám, hogy menyaszszony lettem, Majd megsegít engem a jó Isten.“ A tápai leány esküvőjére feketébe öltözködött — csak este a lakodalomra váltott fehér ruhát.

„Lánypajtásaim, ide nézzetek Utoljára vagyok veletek, Mert menyasszony már az én nevem, Letelt már a lányéletem.“ S amikor már teljesen együvé,

25

A képek a földesi vőfélytalálkozón készültek 2007 decemberében

26

Dobogó

A Szent Korona jelentősége és időszerűsége (1. rész) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF A Magyar Szent Korona, gondolkodásunk, világlátásunk, a magyarság hagyományos küldetéstudatának meghatározó formálója történelmünk sok évszázadán keresztül. A nemzeti összetartozás szimbólumaként önazonosság-tudatunk alakítója és kifejezője. A Szent Koronához kötődő közjogi rendszerünk alapja, a Szent Korona-tan, a magyar történeti alkotmány alapelveinek közös elnevezése. Magyarországnak az állami kezdetektől (a 9. és 10. századtól) egészen 1949-ig történeti alkotmánya volt. Az alkotmány egy nemzeti közösségnek, egy ugyanazon állam területén élő állampolgárok életének legmagasabb szellemi és törvényi szintű szabályrendszere. Rendezi az állam, az állami szervek és az állampolgárok viszonyát, meghatározza az alapvető országos intézményeket és azok működését. Az alkotmány alapvetően kéttípusú lehet: történeti, illetve kartális alkotmány. A különbség köztük, hogy a történeti alkotmányok az évszázadok alatt megszületett, egymás után következő törvények és a közösséghez tartozó emberek által kialakított szabályok (országos szokásjog) egymásra épülő, egymást kiegészítő rendszere. A kartális alkotmányok pedig, egyetlen egy törvényben kívánják összegyűjteni azt, amit a történeti alkotmányok esetén, „élő alkotmányként”, az évszázados tapasztalat összegyűjtött. A két alkotmányos szemlélet közti alapvető különbség, hogy a történeti, közjogi szemlélet az állam életét egyetlen organikus folyamatnak tartja. A kartális alkotmányok készítő alapvetően, viszont bizonyos, „a múltat végképp eltörölni” nézetű filozófia elvek alapján az állami, politikai élet egyfajta, a korábbi államisággal szakítani kívánó aktusának tartják a kartális alkotmány elfogadását, bevezetését. A kartális alkotmány akkor lehet szükségszerű forma, ha az állam történetének semmilyen, vagy csupán néhány évtizedes, vagy egy-két évszázados múltja van. Más esetekben inkább arról van szó, miként a tudós finomságával Teleki Pál megjegyzi: a kartális alkotmány mindig hatalmat közvetít, nem a közösség önszabályzó rendje. A magyar történeti alkotmány elválaszthatatlanul kapcsolódik a Szent István koronájaként ismert Szent Koronához. Az 1978 óta folyó tudományos kutatások eredményei megerősítették az a történeti és közjogi hagyományt, miszerint koronánk Szent István király (uralkodása: 997-1038) korában már biztosan létezett. A korona az eurázsiai- és az atlanti-kultúrkörben az egyetlen „szent”-ként ismert és tisztelt államiságot kifejező ékszer. Ennek két alkotmányos, közjogi és törté-

neti jelentősége is van. Az egyik a szuverenitás kérdéséhez kapcsolódik. A szuverenitás jelenti egyrészt egy adott állam függetlenségét a többi államtól, másrészt az országon belüli kizárólagos főhatalommal való, megkérdőjelezhetetlen rendelkezési jogot. Magyarországon a történeti alkotmány szerint a szuverenitással, vagyis a legfőbb hatalommal való rendelkezési jog (eltérően az európai hagyományoktól) nem az uralkodóé, vagy a népé (népszuverenitás), hanem a Szent Koronáé. Ennek az a következménye, hogy sem az uralkodó, (vagy annak nevében), sem a nép nevében nem lehet centrális, kevesek kezében koncentrálódó hatalmi mechanizmust kialakítani, működtetni, sem diktatórikus, sem demokratikus keretek között. Amiként például Jacqeus Maritain is kifejti: mindkét esetben a rész átveszi az egész helyét, annak helyébe lép. A Szent Korona szuverenitása gyakorlatilag kizár mindenféle emberek által gyakorolt korlátlan kisebbségi uralmat a többség fölött a politikai jogosultak között, miután a hatalom forrása, szuverenitása sem az ember(ek)-től származik. Ugyanakkor az uralkodó (az államfő) és a nemzet (nép) között már az állami élet kezdetétől kialakul a megosztott, egymást ellenőrző hatalom, hiszen ha a szuverenitás nem is az övék, de a hatalom birtokosa és gyakorlója az ember. Sőt, Magyarországon a hatalom első számú birtokos nem a király, hanem a nemzet. Az országnak van királya és nem a királynak országa. Magyarországon a kora középkor óta kialakult, az idő és a körülmények változásához mindig alkalmazkodni tudó olyan a mellérendeltség elvén nyugvó hatalomgyakorlási, közigazgatási szerkezet, ahol nemcsak az államfői és a nemzet által és nevében gyakorolt központi hatalom került egymással egyensúlyba, hanem az önkormányzatiság képes volt megkérdőjelezhetetlenül ellensúlyozni a központi (államfői – kormányzati) hatalmat. A területi, nemzeti, etnikai, vallási, szakmai, és gazdasági autonómiák rendszere képes volt megakadályozni azt, hogy a központi hatalom törvényesen, alkotmányosan, vagy politikailag (ezen belül fiskális és monetáris rendszereivel) tartósan önkényuralmat gyakoroljon. Ez a rendszer, valamint a földtulajdonlásának korlátozása (ősiség), amellett, hogy egzisztenciális biztonságot nyújtott, legalább a nemzeti szuverenitás részleges biztosításával megakadályozta a nemzetközi monetáris hatalom teljhatalmát Magyarországon, a nemzet és az ország felszámolását. Szükséges elve és gyakorlati rendszere volt a történeti alkotmánynak a jogok és kötelezettségek arányának fenntartása. Akinek kevesebb politikai joga van például, annak kötelességeinek an-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nak arányában kell alakulnia. (Pl: ha nincs országos politikai jogod — 1848-ig, amíg ez fennáll — akkor nem kell az állam katonai és államigazgatás költségeit fedezned, és a földedet és eszközeidet sem veheti el senki. Vagy akinek nagy a vagyona, annak megfelelő arányban alakul a kötelezettsége is. A mostani alkotmány megengedi, hogy kivételezett monetáris csoportok szinte, vagy az állami támogatásokkal együtt lényegében adómentesen rendelkezzenek a nemzeti össztermék jelentős részét jelentő extra profitjuk felett, miközben az állami költségeket, — így az adósságszolgálatot — ráterhelik a bérből élőkre, a kistermelőkre, a kisebb vállalkozásokra.) A másik alkotmányos jelentősége annak, hogy a korona a hatalom forrása, hogy bizonyos örök isteni parancsokat, elveket ember nem változtathat meg. A korona szent jellege közvetlen, élő kapcsolat fejez ki a teremtő és a teremtett világgal. Ezért tisztelik „Újszövetségi Frigyládaként”, valamint a Szűz Anyának történt felajánlása óta (1038) az Ő koronájának. Magyarországot ezért is nevezik Regnum Marianumnak, Mária Országának. Szent jellege és szuverenitása azt fejezi ki, hogy Magyarországon a hatalom közvetlen forrása maga a Teremtő, a protestantizmus óta az örök isteni igazságosság isteni és magyar letéteményese. Ezért az Ő törvényeit nem szabad áthágni, mert ahogy az a személy számára a kárhozatot jelenti, úgy az országnak és nemzeti közösségének a pusztulást. A Szent Korona ezért kifejezi a függetlenséget, a nemzeti egységet, a magyar állam folytonosságát, és a rá épülő alkotmány és alkotmányosság megakadályoz mindenfajta önkényes hatalom törvényes gyakorlását. A Szent Korona így lett a magyar államiság, az összetartozás, és függetlenség, az isteni örök értékelvűség, összességében a nemzeti öntudat és megmaradás szimbóluma. A Szent Korona-tan elsődlegesen egy királyság típusú állam alkotmányának lényege, de nem zárja ki a köztársasági formát sem, hiszen az örök (természetjogi) elvek által behatárolt megosztott, elsősorban a nemzet által gyakorolt hatalmat jelent, ahol viszont mind elvileg, mind gyakorlatilag kizárt a kisebbségi (oligarchikus, stb.) hatalomgyakorlás. A Szent Korona-tan az önkényuralom bármely formában történő elfogadását zárja ki. A Szent Korona alkotmányossága a jogfolytonosság elvével azt is kizárja, hogy aki a megosztott hatalomgyakorlás elveit és intézményeit megkerülve, illetve idegen katonai megszállás következtében gyakorol hatalmat, annak az uralma törvényes legyen. Tettei lehetnek ugyan jogszerűek, de sohasem törvényesek, ezért hatalomgyakorlása bár lehet legális, de mindenképpen illegitim, törvénytelen, ami nem fogadható el. Amint véget ér törvénytelen uralma — erre minden rendelkezésre álló eszközzel törekedni kell —, a jogfolytonosság elve alapján vissza kell állítani a törvényes alkotmányos rendet és az annak a keretei között működő hatalomgyakorlást. A Szent Korona, pedig még inkább függetlenedik az állam és kormányformától, bár az igazságosság és a törvényesség

27

megtestesítője is, nem az államforma, hanem az állam és a nemzet szimbóluma. 1989 óta folyamatosan tartanak a közéleti viták a Szent Korona, a történeti alkotmány, valamint az új rendszer viszonyáról. Ezek az összecsapások valójában a nemzeti múlt értékeléséről, a nemzeti öntudatunkról, összetartásunkról, tulajdonképpen a jövőnkről szólnak. A kérdés, hogy néhány évtized múlva beszélhetünk-e még önmagát magyarként meghatározó nemzeti közösségről. Fog-e még születni megfelelő számú magyar, és akik megszületnek és felnevelődnek magyarként nőnek-e fel? Akik a múltat, vagyis jövőnket is eltörölni kívánó harccal, a tudatlanságot, műveletlenséget, butaságot és hazugságot, az alpáriságot is „büszkén” felvállalva küzdenek koronánk és más nemzeti szimbólumunk ellen, azok tudják, miért teszik ezt. Erről szóltak a viták, így 1990-ben a címer törvényről, 1999-ben, és azt követően az államalapításról és a Szent Koronáról megemlékező Millenniumi Emléktörvényről is — és szólnak ma is. Ezek a támadások azért is nemtelenek, mert a meghatározó politikai erők pártállástól függetlenül, mind 1989—90-ben, mind 1999-ben és utána is, azon a közös közjogi alapon állnak, hogy a mai magyar politikai rendszer nem az 1944—46 előtti törvényes rendszerekkel folytonos, hanem az 1946-49-ben létrehozottal. (Meg kell jegyezni, hogy az 1949-es alkotmány és rendszer, pedig az 1919-es kommün politikai és jogi örökösének, folytatójaként tekintette magát) Bár politikailag elismerik, hogy a korábbi rendszer egy megszállás alatti, diktatórikus rendszer, mégis annak törvénytelen országgyűlésének alkotmánya adja a mai rendszer alapját (Az 1989-ben módosított 1949-es alkotmány, kissé utalva a kialakult helyzet ellentmondására a Preambulumban ideiglenesnek nevezi magát). A német, majd a szovjet megszállás miatt épp úgy törvénytelen volt ugyanis az 1946-os rendszert elfogadó Nemzetgyűlés, mint az 1949-es alkotmány és az 1989-es módosítást is elfogadó Országgyűlés. Ha azonban a törvénytelen országgyűlés alkotmányát fogadjuk el hatályosnak és törvényesnek, akkor magát a törvénytelen rendszert igazoljuk, tesszük úgymond törvényessé. Ezzel azt is kimondjuk, hogy törvényes volt az államosítás, majd a spontán privatizáció, a diktatúra által elkövetett bűncselekmények elévülnek, törvényes az államadóság, stb., stb. De így a törvénytelenből törvényest, a törvényesből törvénytelent csinálunk! Nem arról van szó, hogy az 1944 és 1990/91 (a katonai megszállás vége) közötti időszak polgárok közti magánügyleteit meg kell kérdőjelezni, hanem arról, hogy a hatályos alkotmány szerint, a nép nevében hatalmat gyakorlók — ellentétben a többi egykori ún. szocialista országokkal — lemondtak arról a jogos lehetőségről, hogy nemcsak az 1944–45 közötti, hanem az 1945 és 1990 közötti politikai hatalom tetteit törvénytelennek mondják ki és azokat és végrehajtóik cselekedeteit felülvizsgálják. Ezzel gyakorlatilag a korábbi, a diktatúra-oligarchia hatalmának folytatását biztosítot-

28

Dobogó

ták, úgymond alkotmányosan. 1989—91 után két választási lehetőség van: 1949–1919 örökségét vállaljuk közjogilag, vagy az 1944 előtti magyar államiság törvényes rendszereit. Nincs harmadik választás, nincs új államalapítás. Ez továbbra is a magyarok és velünk együtt élő népek országa. A kormány az 1999-es emléktörvényről tervezetet is az 1989 körül kialakított közjogi konszenzus alapon nyújtotta be az országgyűlésnek. Hangsúlyozták, hogy a Szent Koronának semmiféle közjogi szerepe sincs az 1989 utáni rendszerben. Az ellenzék, azonban a magát a törvénytervezetet is erre tett kísérletként értékelte. Hevesen támadta a Szent Korona-tan méltatását a javaslatban. Elfeledve, elhazudva azt, hogy a köztársaságról és annak rendjéről szóló 1946 évi I. törvény, amit ők is a mai alkotmányos rend politikai előzményeként kezelnek, indoklásában pozitív hagyományként kezeli a Szent Korona-tant, annak demokratizmusát, nemzeti örökségét. Az akkori Nemzetgyűlés, ellentétben a mai értelmezőivel, 1946-ot nem tartotta a múlttal való szakításnak, hanem annak pozitív örökségének beteljesítőjének. (Meg jegyzendő, hogy a magyar közjogi hagyomány alapján, miután az ország 1944-ől megszállás alatt volt, az akkor történtek sem tekinthetők törvényesnek. Továbbá a fegyverszüneti egyezmény alapján Magyarország a párizsi béke elfogadása utánig, még a nemzetközi jog önálló alanya sem lehetett.) Az ellenzék támadta a Szent Korona átvitelét az Országgyűlés épületében, annak is negatív politikai értelmet adva. Támadta továbbá a köztársasági elnök részvételét a Szent Korona Testületben, a Szent Koronát, mint az állami és nemzeti egység szimbólumaként történő kezelését. A kormányzati előterjesztő kompromisszumként végül elhagyta a törvényjavaslat jelenre történő utalásait, így a Szent Koronatanra történő utalást is. Az ellenzéki és a kormánypárti képviselők egyetértettek abban is, hogy a Szent Korona szuverenitása nem népszuverenitás, azonban ennek jelentőségét senki sem fejtette ki, vagyis, hogy a népszuverenitás, a királyi szuverenitáshoz hasonlóan magában hordja az önkényuralmi hatalmi gyakorlás alkotmányos(!) lehetőségét. Egyes liberális közéleti személyek éppenséggel ezzel vádolták/ják az Orbánkormányt is. (És mi a helyzet 2002–06 óta?). A vita során, azonban kifejezésre jut a Szent Korona, és hozzá köthető történelmi hagyomány a szociál-liberálisok meghatározó részéről történő érzelmi elutasítása is, így többen felszólaltak a törvényjavaslatban a keresztény örökség és hagyomány kiemelése ellen is. A törvényt végül a kormánypárti többség elfogadta, a Szent Koronát megható ünnepség keretében 2000. január 1jén átszállították az Országgyűlés épületében. Az Alkotmánybíróság 26/2000. (VII. 6) határozata, ellenzéki beadvány alapján, elutasította, hogy a törvény alkotmányellenes. Megállapította, hogy a törvény nem teszi a közjog részévé a Szent Koronát, és miután a hatályos alkotmány nem foglalkozik a Szent Korona-tan hatályosságával, azért az Alkotmánybíróság nem mond

értékítéletet a tannal kapcsolatban. További történés, hogy a kormány 2006-ban, kormányrendeletben utasította az igazságügyi, valamint az oktatási és kulturális minisztert, hogy dolgozzanak ki egy új jogszabályt a Szent Korona elhelyezéséről, valamint a nemzeti szimbólumok használatáról. Ezek után lehet képzelni, hogy milyen szándékok munkálkodhatnak. A nemzeti hagyományt tisztelők — a megmaradt mozgástérben — az országgyűlésben, legalább a Szent Korona állami és nemzeti szimbólumként történő elfogadásáért, tiszteletéért kiállnak és küzdenek, bár közjogi szerepét ők sem vállalják. Mit lehet ezek után mondani azokról, vagy kik azok, vagy mik a céljaik azoknak, akik az anyagi, politikai hatalomnak az ideiglenes alkotmányos rend alapján „jogos” bitorlása mellett, még egy ősi nemzet, ősi szimbólumát is folyamatosan megsértik és gyalázzák. Elmerik távolítani Szent István ünnepéről, akihez kötődik és aki, a Szent Koronánkat felajánlotta Nagyboldogasszony ünnepén Jézus Kriszus Szentséges Anyjának, a Világ Királynőjének? (Nem inkább őket kellene eltávolítani, de jó messze, minden hatalomtól Magyarországon?) A Szent Korona másolatának eltávolítását csak akkor tartom indokoltnak, ha az esküt tevők a Szent Koronára, vagyis az általa kifejezett alkotmányra, alkotmányosságra, a magyar államiság történelmi folytonosságára tesznek esküt. A mai lidércnyomásos helyzetre 2008-ban és 2009. évre vonatkozóan sok forgatókönyv elképzelhető a magyarság végső megsemmisítését kitűzők részéről. Akkor, mikor mocsári fényként, mintegy a magyarság számára Ceausescu-házaspár kísérteteként tölti be, fejezi ki ezt a hatalmat és hatalomgyakorlást egy házaspár Magyarországon. A gazdasági válság köpenyében, mintegy végső tabularázás részeként, meghatározó szervezetek felhasználásával, akár fegyveres konfliktust is kirobbanthatnak Budapesten. Ennek következtében a NATO részeként, a demokratikus rend helyreállítása érdekében, akár hívás nélkül is szlovák csapatok vonulnak be Budapestre, amit az évek óta szisztematikusan kialakított feszültség is indikálhat még. Hasonlóan, mint 1919-ben a román csapatok. A megaláztatás és az újabb kifosztással együtt a „demokratikus rend helyreállítása” keretében aztán felszámolják a magyarság érdekében még fellépő kevés hiteles értelmiséget, és minden magyar érdekvédő, hagyományt ápoló szervezetet és kezdeményezést, hasonlóan, mint 1956 után. Vigyázzunk és imádkozzunk! A végén, mint mindig, a saját hazánkban mi, magyarok fogunk győzni! A szerző előadássorozata 2009-ben

A Szent Korona-tan történetisége és aktualitásai január 30. (péntek) 18 órai kezdettel február 20. (péntek) 18 órai kezdettel Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a)

29

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Ékes, édes apanyelvünk (2.) Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak Gyönyörű vagy, ó magyar nyelv, alig győzlek csudálni, Ámde olykor miattad kell ritkás hajam csupálni. Mennyi erő, mennyi szépség, mennyi játék, mennyi tűz, Szájára vesz Ganaj Pesta, mennyi mocsok, mennyi bűz. Fényes napunk felsugárzott új világunk hajnalán, Ember — „e szó büszkén hangzik“ — mondta Gorkij hajdanán. Ember ma már nincsen nálunk, legföllebb ha gazember Van helyette ürge, ipse, pasas, pasi, pasinger, Manusz, mandró, mangár, muki, muksó, muksi, apafej, Hapsi, hapek, gádzsó, bádzsó, kani, kandur, kurájber, Szivar, mókus, csóró, csávó, fószer, apus, tata, krapek, Pacsmag, pali, palimadár, pofa, pacák, pók meg pacek. Volt itt régen szép menyecske, kisasszonyka, hajadon, Ma már csaj van, spiné, spinkó, pézsma, tojó, amazon, Csinibaba, szilva, szöcske, szirén, szatyor, kismadám, Macska, menyét, pulyka, gyöngytyúk, pipi, nyanya, szépanyám; Kocsid járgány, tragacs, kordé, szemétláda, skatulya, Tupírozott szappantartó, bűzdaráló taliga; Szépre, jóra, kitűnőre azt rebegjük: oltári, Penge, szuper, állati klassz, baromi jó, haláli; Ami nehéz: rázós, fázós, csomós, cikis, meredek, Hullafrankó bigét smárol Sándor, József, Benedek. Okos férfi ritka nálunk, tengernyi az ostoba, Olyan, akin nem hagy nyomot tanfolyam, se oskola, Sok az olyan - gyakran halljuk - kinek esze hézagos, Hütyü, plömplöm, stupid, bornírt, flúgos, buggyant, kótyagos, Hígvelejű, golyós, hangyás, hibbant, hibás, ütődött, Süsü, gügye, lüke, gyagyás, lökött avagy lökődött, Ügyefogyott, félcédulás, félnótás vagy félkalap, Blőd, akinek jószerével még a kör is téglalap, Idióta, abnormális, degenerált, debilis, Bunkó, balfék, bomlott agyú, balga, bamba, be dilis, Tökkel csapott, elmegyenge, dinka, dinnye, balfácán, Bolond, kinek vekkeróra csireg-csörög bal lábán, Zagyva, szédült, badar, bárgyú, bugris, hólyag, fafejű, Agyalágyult, tahó, tökfej, tuskó, kretén, féleszű. Jó leány a kis Mariska, csinos, dolgos, takaros, Rosszlányokra bő a lista: utolsó vagy fapados, Örömleány, sarki csillag, cemende vagy utcalány, Cafka, cafat, céda, kokott, kéjnő, kuruc, kurtizán, Feslett, cula, rüfke, prosti, éji lepke, pillangó, Rima, ribanc, szajha, lotyó, hetéra vagy kisringló. Kérdésemet nem szeretném véka alá rejteni: Képernyőnkön mér' kell őket mindig ku-nak ejteni??! „Csudálatos szép magyar nyelv!“ — tapsikol egy délnémet, „Tősgyökeres“ magyar szókkal szédíti a nénémet: Ziherejsz-tű, hózentróger, kredenc, kurbli, puceráj, Hercig trampli, smucig spicli, fecni, lichthof, kóceráj, Pacsni, plecsni, cekker, cvikker, stempli, spulni, stampedli, Strimfli,svindli,sufni,smirgli,hakni,hülzni, stanecli.

Pató Pali semmittevő, aluszékony, tohonya, Nemtörődöm, rest és renyhe (nagykutya a rokona!), Lomha, lassú, lusta, léha, hanyag, henye, komótos, Álomszuszék, tétlen, tunya, naplopó és pityókos, Nem igyekszik, nem törekszik, nem dolgozik rendesen, Nem fűlik a foga hozzá, nincsen hozzá kedve sem; Ám szemébe nem ezt mondják, ha az ÜB határoz: „Pató Palcsi helytelenül viszonyulsz a munkához!“ Pápaszemes felszólaló körmondata dagályos, Panelekből építkezik, ez a módi ragályos: Nékem az a meglátásom... szűk a keresztmetszetünk... Jelenlegi időpontban hiánycikket termelünk... Szükségletek beszerzése lerendezést igényel... Problémaként jelentkezik szabály közt a kivétel; Megmondjuk a tagság felé... irányt veszünk előre... Per pillanat lebeszéljük... sztornírozzuk jövőre... Kapacitást biztosítunk... beruházást eszközlünk... Újságokban mindenféle marhaságot leközlünk; Ruha- s cipőféleséget marketolunk önöknek – Harminc éve, hogy e sémák vissza-visszaköszönnek!! Sugárutak csinosodnak, szépülnek a közterek, aszfalton és hímes réten rügyeznek a közhelyek; Pedáloz egy buzgó mócsing,hat húszassal érkezett, Most jött le a falvédőről, s tűzközelbe férkezett: Csókolom a kisztihandját ! — Hogy oda ne tipegjek ! Nékem az csak leányálom, hogy kegyeddel kikezdjek ! — Elegáncsos vagy ma este ! — Igyekszik a dolgozó ! — Részemről a fáklyásmenet ! — szól egy hullahordozó. — Helyes nő ez ! — Himlőhelyes ! — Szerény, mint az ibolya! — Lúdtalpa van, szinte gágog ! — Mézből van a mosolya ! — Mennyi nő, és mind a másé ! — Ez van, ezt kell szeretni! — Nászéjszakán besegítünk... — Lehet róla fecsegni ! — Ezt a ziccert nem hagyom ki, nem ettem én meszetet, — Esküszöm az életedre ! — Legszebb szó a szeretet ! — Mink itt aztat nem tudhassuk — mórikál egy professzor, — Nem vagyunk az őserdőben ! — int a lánya huszadszor. — Le vagyok én targiázva ! — Ez is jól meg aszonta; — Intelligencs ember vagyok, kéccer fürdök havonta; — Beleköptek levesembe ! — Mint a bolha köhögök; — Ide azt a rozsdás bökőt ! — Én ezen csak röhögök. — Nem vagyok én Czeizel Endre, hogy az okát kutassam ! — Meséld ám a nénikédnek ! — Mondjam-é vagy mutassam?! — Pattanj, mint a nikkelbolha ! — Előállt a kordélyom ! — Szopogasson zsilettpengét ! — ajánlja a borbélyom. Csiricsáré beszéd kábít fiatalt meg öreget, Éjjel-nappal szajkózzuk e falmelléki szöveget, Anyanyelvünk romlik, kopik, szennyeződik szüntelen, Közhelyektől lesz a szavunk fakó, szürke, színtelen; Goromba szó, utcazsargon, irodanyelv fénytelen, Mit a nyelvhű állampolgár elviselni kénytelen, Pedig tudjuk, hisszük, valljuk: gazdag nyelv a magyaré, Rajtunk áll, hogy tiszta, pontos és játékos marad-é. BENCZE IMRE

30

Dobogó

Megsegített-e bennünket a Szent Korona 2004. december 5-én? TÓTH FERENC „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.” Ady Endre: Magyar jakobinus dala 2004. december ötödikét sokáig nem fogjuk elfelejteni. Egy délvidéki munkatársnőm azt mondta másnap, hogy úgy érzi magát, mint aki kapott másfélmillió pofont. Akik a Szent Korona segítségét kérték imában, azok úgy érezhették, hogy csalás történt. Népszavazás helyett gépszavazás, vagy ahogy Pap Gábortól hallottam még jóval előtte: a népi demokráciát felváltotta a gépi demokrácia. Lehet, hogy volt gépi csalás is a dologban, ez azonban nem változtat azon, hogy az újraegyesítési kísérlet egyelőre erkölcsileg megbukott a közönyön és az irígységen. Miért nem segített a Korona abban, hogy több „igenünk“ legyen? Szerintem azért, mert eleve erkölcstelen volt a kérdés. „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással — kérelmére — magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti „Magyar igazolvánnyal“ vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?“ Hát erről szavazni kell? Hát nem az az Országgyűlés dolga, hogy a törvényt alkosson a lényeges dolgokról? Az emberek természetesen nem erre szavaztak. A nép egyszerű gyermekei — én magam is — lefordítottam a nyakatekert mondatot erkölcsileg értelmes kérdésre: Kapjanak-e az elszakított területek magyarjai magyar állampolgárságot, vagy ne? Valójában erre válaszoltunk igent, a 3.60-as kenyér ígéretének, a gulyáskommunizmusnak, a legvidámabb barakknak a Jákobbá nevelt népe pedig erre mondott nemet. Az eredeti kérdés értelmetlen volt, tehát nem is arra válaszoltunk. Meggyőződésem szerint a szellemek világa, benne a Szent Korona nem a szavazócédula szövegét olvassa, hanem a szívünk titkait. Így aztán Ő sem az eredeti értelmetlen kérdésre, hanem erre az egyenes kérdésre válaszolt a maga módján. Trianonban a Szent Korona testéről levágták a végtagokat az új politikai határok. Mi, hazafiak megkérdeztük a Szent Koronát: visszaszerezzük-e a hajdan legerősebb kar- és lábizmaidat? Azt válaszolta, hogy inkább ne. Megijedtünk. Akik abban reménykedtek, hogy csak a gép csalása mondatja ezt a választ, újabb esélyről beszéltek: próbáljuk meg újra! Újabb nép-

szavazást követelünk, hátha most több hazafi megy el szavazni! Nem lett volna értelme. A kérdést ugyanis úgy illett volna feltennünk: akarod-e, Szent Koronánk, hogy visszaszerezzük az összes kar- és lábizmodat, csontjaidat, inaidat, ereidet, idegeidet, bőrödet, a hajdanvolt teljességet? Ugyanis 1920-ban nem csak magyaroktól vették el a Szent Koronához való tartozás lehetőségét, hanem oláhoktól, tótoktól, rácoktól, horvátoktól, sváboktól, szászoktól, ruszinoktól, vendektől, cigányoktól, zsidóktól, örményektől, lengyelektől, olaszoktól, és még ki tudja, hányféle nép gyermekeitől. Továbbá vizektől, hegyektől, völgyektől, barlangoktól, füvektől, fáktól, bogaraktól, madaraktól, halaktól is. Ha komolyan gondoljuk, hogy a Szent Korona nevében akarjuk újjászervezni az Országot, ha ennek érdekében még segítségért is folyamodunk a Szent Koronához, akkor a Kárpát-medence teljes lakosságának kell felajánlanunk a magyar állampolgárságot, a Kárpát-medencén kívül pedig legalább a magyar anyanyelvűeknek. De nem feltétel nélkül! Esküt kell tennie minden magyar állampolgárnak:

„A’ nagy világon e’ kívűl Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors‘ keze, Itt élned, halnod kell.” Aki erkölcsileg, érzelmileg vállalja ezt az önkéntes röghözkötést, az lehet magyar állampolgár. Ez azonban csak az első lépés. El kell érnünk a lehető leghamarabb, hogy ami a Teremtés rendje szerint — azaz földrajzilag — egybe tartozik, az politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg is forrjon újra össze. Ha ennek az lesz az ára, hogy szerb, román és szlovák „szélsőségesek” is lesznek szép számmal a Magyar Országgyűlésben, hát akkor olyan áron. Biztos, hogy rosszul járnánk velük? Miért verik a magyart kint is, bent is? Mert nem a dolgunkat tesszük. Nekünk egybe kellett volna tartanunk a Kárpát Hazát. Nem tettük, hát megvernek bennünket azoknak az utódai, akik valaha ide menekültek, hogy a Szent Korona védelmében élhessenek. Sőt, már azt rebesgetik a tót atyafiak szlovákká globalizálódott utódai, hogy az tulajdonképpen Szvatopluk koronája volt… Bizony, ha gyávák vagyunk, még az emlékeinkből és védőszellemeinkből is kiforgatnak bennünket. Miért félünk a soknemzetiségű, soknyelvű Kárpát Hazától? Nyolcvannyolc éve egynyelvű csonkaországban élünk. Mire mentünk vele? Még egy emberöltő, és a csonkaország lakosságának a fele gyökértelen, segélyből élő, de igencsak öntudatos, többé-kevésbé magyarul beszélő „romungró”, azaz cigánymagyar lesz, a másik fele pedig az EU-angol és a latin-magyar keve-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

31

rékét beszélő, hitelből élő, önmegtagadó kényszermagyar. Ez nem az a „nagyszerű halál”, amit Vörösmarty elképzelt, hanem szégyenletes leépülés, sorvadás, amitől még az is jobb, ha szerb, szlovák és román nacionalisták tanítanak bennünket a Magyar Országgyűlésben arra, hogy mi a hazaszeretet. Ha újra megtanultuk a leckét, akkor mi taníthatjuk meg őket, hogy rácként, tótként és oláhként szeretetreméltóbbak, emberibbek voltak, mint szerbként, szlovákként és románként. Mint ahogy a cigánynak sem áll jól, ha a „világpolgárok” sugalmazására romává vedlik át. A saját nyelvén mindenki úgy nevezi magát, ahogy akarja, de ahogy mi

rumén. A Wallach (ez ismét Wahle) szó után alakult (Adelung szerént); valamint a rokon nyelvü talián népnek olasz neve wälsch szóból lett. Az oláh név a magyar nyelvben oly divatszerü, mint a deutsch helyett a német, szlovák h. a tót, polyák h. a lengyel, taliano h. az olasz. Nagyszámu helynevek jelzője, s mint olyat zavar nélkül nem lehet „román“ névvel felcserélni éppenúgy, mint a „német“, „tót“, „olasz“ helynevek helyett Deutsch, Szláv, Taliano neveket használni. TÓT, (1), fn. tt. tót-ot, harm. szr. ~ja. Szoros ért, azon szlávfajú s hazánkban lakó népség neve, mely magát saját nyelvén szlovák-nak nevezi, s nyelve kivált

sem oktatjuk ki a külföldieket, hogy bocsánat, de mi magyarnak hívjuk magunkat, nem ungárnak és vengernek, úgy ők is elfogadhatnák a hagyományos, régi megnevezéseiket. Ha ezek a népnevek szitoknak számítanának a magyar nyelvben, akkor nem viselné őket a legtermészetesebben soktízezer magyar ember (mint például én magam is). Pedig e három népnévből épp a tót az, amelynél nem zárhatjuk ki, hogy gúnynévként keletkezett, engem mégsem zavar. Czuczor és Fogarasi 1862-ben kiadott szótára szerint: „RÁCZ, fn. tt. rácz-ot, harm. szr. ~cza. Török, és ausztriai birodalomban lakó déli szláv népfaj, kik magukat szerbeknek nevezik. Latinosan: rascius, rascianus. Régibb latin iróinknál, nevezetesen Istvánfynál, latinul: thrax, s némelyek véleménye szerént ebből alakult a „rácz“ szó. OLÁH, (1), fn. tt. oláh-t, v. ~ot, tb. ~ok. Római gyarmatoktól, illetőleg ezekkel vegyült népektől származott román nyelvü nép neve, Magyarország keleti oldalán, Erdélyben, és ezzel határos Oláhországban, Moldvában és Bukovinában, saját nyelvükön: rumunyi,

a nyugati megyékben legközelebb áll a cseh és morva szójáráshoz. Régibb irásmóddal: tóth, thót. Pozsony, Nyitra, Trencsin, Árva, Turócz, Liptó, Sáros vármegyei tótok. Különféle üzérkedéseik és foglalatosságaiknál fogva: gyolcsos tót, olajos tót, drótos tót, kaszás tót, vajas tót, sajtos tót, kalamászos tót, csipkés tót. Leginkább az ily vándor tótokra vonatkoznak ama gúnyos, tréfás közmondatok, melyek a nép ajkain forognak. pl. Soha sem láttam rongyos tótnak jó nadrágját. Tüszög, mint a tót bocskora. Járja az országot mint a csipkés tót stb. Szélesb ért. így nevezi a nép a slavoniai, horvátországi, dalmacziai, illiriai szlávokat is, kivált kik némely áruczikkekkel bevándorolják az országot. Zágrábi tót („A Thótok Zágrábban... teszik ülő székeket.“ Liszti László 1653-ban), borsos tót, sáfrányos tót, máskép néhutt: bális vendis. Egyébiránt közösebb szokás szerint a többi szláv népeket különkülön sajátságos neveken hivjuk: orosz, horvát, szerb, lengyel, bosnyák, bunyevácz stb. Némelyek véleménye szerint a tót nevezet a bizonyítást vagy rámutatást jelentő to to (az az) szótól vette

32

Dobogó

volna eredetét, melyet t. i. a beszélő szlávok ajkairól gyakran hallani. Igy tréfás gúnynyelven a német neve sagterbakter, a felső dunai német hajósoké: hörögetö. Úgy látszik, hogy a czinczár, hiencz népnevek is szókiejtésre vonatkoznak. Valamint egyes személyeket a népies nyelvszokás bizonyos szójárásaikról nevez el: hasonlóan történhetett ez a szlávokkal, s különösen a szlovákokkal.” Mit veszítenénk azzal, ha nyitnánk a magyarverő területbitorlók felé? Azt a langyos kényelmet, amiben már vakarózni is elfelejtünk, ha élősködők szívják a vérünket. És mit nyernénk? Ébredést. Olyan izzó hazafias légkört, ahonnan a liberális fedőnevet viselő sehonnai, hazaáruló bitangok hanyatt-homlok menekülnének. Nekünk pedig egyetlen esélyünk maradna: öszszefogva, határozottan és bátran vállalni a magyarságunkat. A dák-román folytonossági elméletre nem fintorogni kell, és „korrekten” felmutatni a finnugor elméletet, mint követendő gyökérmetsző példát, hanem ünnepélyesen örvendezni, hogy akkor semmi baj, unokatestvérek vagyunk, hisz a kárpát-medencei szkíta folytonosságban mi is hiszünk, csak mi nem latinosodtunk el… Legyen nekik hitük szerint, de ugyanezt mi is elvárjuk! Aki őshonosnak tekinti magát a Hazában, az jó hazafi lesz. Akiben megingatjuk az őshonosság érzését, az tudattalanul is a Haza életére tör, hacsak teheti. Kiárusítja, elszennyezi, lezsarolja, meggyalázza. Erre nem adhatunk esélyt senkinek, akár magyar ajkú, akár nem. A második világháborút követően minden „magyar” kormány igyekezett megnyugtatni a szomszéd népeket, hogy nem, nem, soha nem kérünk vissza semmit. Elhitték? Nem valószínű. Akiben van életösztön, az hogy hihetne el ilyesmit? Azt értük el vele, hogy már az orgazdák és a tolvajok is lenéznek bennünket, hisz a „vezetőink” (valójában a nyakunkra ültetett helytartók) gyávaságból és szolgalelkűségből hazudnak. Szerezzük vissza a becsületünket a szomszédok előtt is, önmagunk előtt is! Merjünk mindent visszakérni, és cserébe mindenünket felajánlani, hogy újra egyesülhessenek a Szent Korona népei, hogy együttes erővel

menthessük meg a közös hazát a lepusztulástól, kiszáradástól. Hogy is gondolom ezt a felajánlást? Népszavazással? Végső esetben akár népszavazással is, csakhogy ne szavazhasson bárki! Szavazati joga csak annak legyen, aki nem csak éhes szájakkal, de dolgos kezekkel is gazdagítja a Hazát. De szívem szerint nem bajlódnék a népszavazással, hisz az nem más, mint a felelősség áthárítása a népre. A nép véleményét ugyanis ismerik a vezetők (és a helytartók) a közvéleménykutatásokból. A döntést a nép véleményének ismeretében, de akár azzal ellenkezően is a vezetőknek kell meghozni, ha a vezetők meggyőződése szerint a nép téved. A vezető pedig a döntés következményeiért életével és vagyonával vállalja a felelősséget! Az legyen az új Haza vezetője ezekben a vihar előtti időkben, aki sorsközösséget tud és akar vállalni a Szent Korona népeivel, a Kárpát Haza teljességével!

SZŐKE ISTVÁN ATILLA:

mikoron elmegyek… mikoron elmegyek a lelkem itt marad és megtölti illattal a kazlakat és színt ád a szépszirmú virágoknak melyek innentől pompázni fognak és megbarnítja a falevelet mely elszáradva aztán lepereg s a földet avartakaróval óvja aztán lelkemmel hoz csudát a gólya s tőlem ontja melegét a nyár vélem repül az égen a sasmadár és benne leszek a piros almában a molnár forgó kerekű malmában tőlem lesz omlós, foszlós a kenyér én leszek a dideregtető dér a suttogásban is elrejtőzöm én és elbúvok a Pilis rejtekén mindig, mindenhol, mindenkor megtalálsz a búzában, amit nyáron lekaszálsz a teherben, mit cipelni alig bírsz a csillongó könnycseppben, mikor sírsz az alkonyi versben, mely mereng a hajnali napfényben, mely dereng a kéklő, kerek, kicsiny tóban regös dalban, déli harangszóban az imára kulcsolt kezekben az órákban, napokban, hetekben lelkem forgatja az idő kerekét, miattam veszel fel dolmányt, zekét én nyitom a tavaszi bimbót a fán miattam csúszik a havon a szán folytathatnám még tovább a sorokat mikoron elmegyek a lelkem itt marad…

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

33

A karácsony ünnepe és a magyarság újjászületése GRANDPIERRE ATTILA Karácsony ünnepünk eredeti értelme, úgy tűnhet, régen kiveszett a modern világból. A karácsonyfáról is úgy tudjuk, csak az utóbbi évszázadokban terjedt el. Másrészt nem kerülheti el figyelmünket alapvető tények egész sora, amelyek viszont Karácsony ünnepének rendkívüli ősiségét jelzik. Ilyen tény például, hogy karácsony ünnepét a téli napfordulón tartjuk, márpedig a téli napforduló az emberiség egyik legősibb ünnepe. Stonehenge híres kőkörének közepén a téli napfordulókor Nap-ünnepet tartottak, tüzeket gyújtottak a Nap újjászületésének elősegítésére. Másik ilyen tény, hogy nincs a földön olyan fa, amelynek ágain fények világítanának, viszont a Világegyetemet a magyar ősműveltség élőlénynek tartotta, és gyakran növényi alakban, Világfával ábrázolta. A Világfa csúcsain pedig a csillagok pontosan úgy világítanak, mint a fenyőfa ágainak csúcsain a gyertyák. Lehet, hogy a fenyőfa ágain is azért gyújtunk parányi lángokat, hogy az Élő Világegyetem újjászületését segítsük elő? A modern gondolkodás áthatolhatatlannak szánt vasfalakkal igyekszik magát elszigetelni a valóságtól, és igyekszik mindent megtenni azért, hogy a szélesebb, kirekesztett valóság megismerésétől visszahátrálásra kényszerítse gondolkodásunkat. Csakhogy hazugságból nem lehet tartós épületet emelni, mert előbb-utóbb kártyavárként omlik össze. Lehet, hogy így járunk a karácsony ünnepéről elterjesztett modern nézetekkel is? Karácsony ünnepének alapgondolatát fogalmazzuk meg a következőképpen: azért gyújtunk karácsonykor tüzet (gyertyalángot), hogy elősegítsük a Világegyetem újjászületését, boldogságának kiteljesedését. Egy ilyen gondolat teljes egészében kívül áll a modern csőlátás számára engedélyezett pályán. Először is azért, mert a modern gondolkodás (bizonyítatlanul!) bizonyított ténynek veszi, hogy a Világegyetem élettelen. Csakhogy ezt nemrég a szerző több könyvében és tanulmányában megcáfolta (lásd például Életünk és a Mindenséget átható rend, 2004). Másodszor pedig azért, mert még ha egy pillanatra meg is engedné a modern gondolkodás a Világegyetemnek, hogy élő legyen (micsoda nagyvonalúság!), akkor sem tudná, úgymond, a karácsonyfa fényeinek kigyújtása jottányit sem elősegíteni a Világegyetem újjászületését, mert ennek fizikai hatása tökéletesen elhanyagolható a csillagok fejlődése számára. De így van-e ez a valóságban is? Vajon mit mond erről a legújabb, az eddigieknél teljesebb tudományos világkép, az egységes természetes világkép, amely nemcsak a fizikát, hanem a biológiát és a pszichológiát is önálló tudományként a világ lényegét leíró

tudományként ismeri el? Ráadásul ez a természetes világkép lényegében megegyezik az ősi magyar mágikus világképpel, tehát kitűnő eszköz arra, hogy őseink gondolatmenetét feltárjuk. De vegyük először a modern világkép ellenvetését!

Karácsonyi fények és tüzek: nem téveseszmékről van szó! A karácsonyfa fényeinek kigyújtása a modern gondolkodás szerint csakis mágikus hatása révén járulhatna hozzá a Világegyetem megújulásához. James G. Frazer: Az Aranyág című, nagyhatású könyvében minden bevezető indokolás, és így minden látható alap nélkül egyszerűen felteszi, hogy a mágia felépülésének gondolati alapja két részre osztható (25. oldal). Frazer első feltevése szerint a mágia alapgondolata, hogy hasonló hasonlót hoz létre, vagyis a következmény hasonlít az okára. Frazer második feltevése szerint a mágia másik alapgondolata, hogy a dolgok, amelyek egyszer kapcsolatban álltak egymással, továbbra is hatnak egymásra a távolból, még akkor is, ha a fizikai kapcsolat megszűnt közöttük (25. oldal). Egy oldallal később már úgy érvel, hogy mindkét feltevés téves. Az első, mert feltételezi, hogy az egymáshoz hasonló dolgok azonosak. A második, mert felteszi, hogy a kapcsolat fennáll a kapcsolat megszűnése után is. Frazer egy példával szemlélteti, mire gondol. „Az ellenséget azzal akarják megsebesíteni vagy elpusztítani, hogy képmását sértik meg, vagy pusztítják el” (27. oldal). Ez a jelenség fekete mágia néven a modern mágia-felfogás jellegzetes terméke. Az ősi ember mágikus világképe azonban teljesen más módon közelítette meg a világot, és nemcsak abban, hogy a modern gondolkodástól eltérően nem a rosszra, hanem a jóra fordította tudását. A karácsonyi örömtüzek gyújtása nem a „szimpatetikus mágia” példája! Nem arról van szó, hogy Mindenség is tűz (csillagfény), a karácsonyfagyertya lángja is tűz, a két tűz hasonló, és az egyik tűz kigyújtása a régi ember hiedelme szerint segíti a másik kigyulladását. Ha így lenne, akkor bármely tűz kigyújtása az összes többi tűz megerősödésére vezetne, ami nyilvánvaló képtelenség. Egészen más, a modern szemellenzők közötti gondolkodás számára szinte elérhetetlen, de egyébként teljesen világos gondolatról van itt szó: arról, hogy az emberi lélek mélyén kigyulladó, a Mindenség újjászületésére irányuló, a karácsonyfa-gyertya meggyújtásával jelképesen kifejezett tűz az Élő Világegyetemben, mint társ-élőlényben a lelkünkben kigyulladó érzésekhez hasonló érzéseket gyújthat ki, amelyek a Világegyetem lelki, majd később

34

Dobogó

akár fizikai tüzének megerősítésére, megújulására vezethetnek. Vegyünk mi is egy egyszerű példát: az anya kapcsolatát gyermekével. Attól, hogy az anya szeretetet, érzéseket táplál gyermeke iránt, közvetlen fizikai hatást a nyugati tudós mérőműszereivel nem tud kimutatni az anya szeretetteljes állapota és a gyermek aznapi testsúlya között. Mégis életbevágó, és a gyermek lelki fejlődését alapvetően befolyásolja, hogy édesanyja szerető gondoskodása között nőtt-e fel, vagy az anya tökéletesen közömbös „anyaként” neveli fel gyermekét. Ha a gyermek megérzi, hogy édesanyja szíve mélyén nem szereti, az a gyermek fejlődését rendkívül hátrányosan befolyásolhatja, és rendszerint így is történik. A megváltozott gyermek viselkedése jellegzetesen eltér előző viselkedési szokásaitól, ahogy azt a pszichológusok képesek határozottan jellemezni; és ezt a jellegzetesen megváltozott viselkedést pszichológiai tesztjeikkel mérni is tudják. Magatartászavarok, fejlődési zavarok léphetnek fel, és ezeknek kimondottan fizikai következményei is lehetnek. Az anya és gyermeke kapcsolatában azért jöhet létre valóságos lelki kölcsönhatás, mert mindketten élőlények! A Világegyetem és a karácsonyfán meggyújtott gyertya között akkor jöhet létre valóságos lelki kölcsönhatás, ha a tüzet gyújtó emberi lélekben is kigyullad a lélek tüze, és ha a Mindenség is lélekkel, érzésekkel bíró élőlény. A Mindenség és a karácsonyt ünneplő emberi lélek között azért jöhet létre valóságos lelki kölcsönhatás, mert mindketten élőlények! Úgy gondolom, ettől az érvtől minden mégoly modern gondolkodású ember-

ben is kigyulladhat a megértés fénye. És ennek a megértésnek óriási, az emberiség fejlődése számára alapvető jelentősége is van: mert megnyithatja az utat egy emberibb társadalom, az emberiség újjászületése előtt. Ember és Világegyetem között az ősi időkben mai szemmel szinte felfoghatatlanul bensőséges és életteli kapcsolat állt fenn. Az ember és a Mindenség közötti kapcsolatban az ember a „gyermek”, a Természet az „anya”, és az ember az, aki szeretné, ha édesanyja, a Mindenség tudná, hogy gyermeke újra együtt érez vele, és teljes szívével a Mindenség megújulását igyekszik elősegíteni. S ha a Mindenség, Természet Anya, Boldogasszony él, és jó édesanya, viszonozhatja érzésünket. S ha a Mindenség mellénk áll újjászületésünk megvalósításában, akkor semmi sem állhatja utunkat! Érvelésünk lényege szerint itt tehát nem felszínes, durván mindent fizikai, anyagi vonatkozására leegyszerűsítő, de tudományos műszóval felruházott „szimpatetikus mágiáról” van szó, hanem olyan valóságos jelenségről, amelynek lényege az anya-gyermeke kapcsolat. A karácsonyi fények kigyújtásakor akkor jöhet létre valós kölcsönhatás a Mindenség és az emberi lélek között, ha az emberi lélekben az Élő Világegyetemre irányuló érzések gyulladnak ki. Ha szeretnénk kiszabadulni a modern világ lealacsonyító, mindent a testiségre, anyagiasságra leszűkítő taposómalmából, gyújtsunk olyan fényt a lelkünkben a karácsonyfa fényeinek kigyújtásakor, amely jelzi az Élő Világegyetemnek: jöjjön az újjászületés!

Grandpierre Attila:

Karácsony Karácsony ünnepünket az elmúlt néhány század termékének tudja a mai köztudat. Ugyanakkor viszont egy sor alapvető tény karácsony rendkívüli ősiségét mutatja. Karácsonyt ugyanis a téli napfordulón, a leghosszabb éjszaka napján ünnepeljük. Márpedig a téli napfordulót legalábbis az újkőkor évezredei óta ünnepli az ember. Másrészt a karácsonyfa ágain égő gyertyák a magyar regősénekek Csodafiúszarvasának szarvain égő százezer szövétnek (ősi fáklya) megfelelői. A neves csillagász-szerző elindul ezen a szálon, és feltárulnak előttünk a magyar ősvallás legszebb ünnepének titkai. Kiadó: Barrus Könyvkiadó Kft. Oldalszám: 160 Kiadás éve: 2006 ISBN: 9789638672544 Kötés módja: kartonált