Az élet napos oldala

Az élet napos oldala írta

Mercz Tamás

E-mail: [email protected]

Első rész Minden kicsiben kezdődik el… A fűnyíró idegesítő berregő motorhangja teljesen betölti szobám zegzugait. Zúg a rikítóan kék fal. Zúg az ódivatúan barna éjjeliszekrényem. Zúg az ormótlanul nagy ágyam. Zúg az íróasztalom. És az én fejem is zúg. A zakatoló fájdalomtól majd szétrobban a fejem. Csöndre és nyugalomra vágyok! Így amilyen gyorsan csak tudok, átöltözöm és elindulok egy csendes hely felé… A park… Forróság. Dél körül járhat az idő. A levegő csak úgy izzik a hőségtől. A gyönyörű fák zöld lombkoronái meg sem mozdulnak. Egyenesen merednek fölfelé. Versenyeznek egymással, hogy minél több éltető napfényhez jussanak. Galambok szállnak a szökőkút széléhez. Gyönyörű szürke tollaikat, amiben fehér foltok vannak, nagy kecsességgel igazgatják. Fejüket néha-néha felkapják, és kíváncsi szemmel merednek rám. Újabb madarak landolnak. Verebek. Bohókásan a vízforráshoz ugrabugrálnak és szomjukat oltják. Elnézném őket akár egész nap is, de a meleg hűvösebb hely keresésére csábít. Egy játszótér. Homokozó, csúszda, hinta, libikóka… és minden mi jó. Mind hatalmas tölgyfák tövébe épült így óva van a nap forró sugaraitól. Kellemes helynek tűnik. Egy hintára ülök, amire érdekes jelek vannak festve. Narancssárga kör. Azon belül kék háromszög. Az egész szabálytalanul és ügyetlenül megfestve. Gyermeki kéz műve. Elmosolyodok. Megint ledöbbentem magamon. Nem kedvelem a gyerekeket. Pedig még elég rövid ideje vagyok a felnőttkor fejezetében. Megrémítenek ezek a kis jövevények. Gondot és problémát okoznak számomra. Állandó sírásrívás. Pelenkáztatás. Aztán elkezdenek felnőni. Az első csalódás. Első szerelem. Az első csók. Majd azon gondolkoznak, hogy milyen ruhát vegyenek fel. Nem büdös-e a szája. Hogy áll a hajuk. Egy idő után szégyellni fogják a saját szüleiket. De ami engem legjobban zavar az a csecsemő kinézete. Születéskor olyanok, mint egy sokat megért Matuzsálem. Ráncaik zavarba ejtőek és olyan érzést keltenek, az emberben mintha mindent tudnának. Sokszor szemük csillogása ezt a „tényt” bizonyítja… Egy kisgyermek suhan el mellettem. A háttérből anyja óvó hangját hallom. Babakocsival közeledik a játszótér felé. Ez a sors fintora. Kis gyerekekről elmélkedtem és lám a gondolataim megelevenednek… A feltűnően csinos anyuka gyorsan letelepedett az egyik fapadhoz. Gyönyörű arany sárga haját kontyba fogja. Keblei feszesek. Dereka lágyan ívelt. A nő fehér sportruhát visel. Teljesen illik az alakjához. Egy fölös deka sincs rajta. Valószínűleg szülés után hamar elkezdte a fogyókúrát. Minden porcikája sugárzik az életerőtől. Kisgyermeke, akinek szőke göndör haja vadul viháncol, a levegőben a babakocsi oldalába ütközik. A nő erősen megfogja kis karját és magához húzza. Szigorú tekintettel elmagyarázza neki, hogy ezt többé ne csinálja, mert a picinek baja eshet. A négy éves nagyjából felfogja, amit mondtak neki és visszaszalad a homokozóhoz. A nő kiveszi a kocsiból a kicsit és olajjal bekeni, nehogy leégjen pufók arca. Aprócska kis kezével vidáman kalimpál a levegőben. Édesanyja arca felé nyújtózkodik. Hangosan gurgulázik és mosolyog. A nő viszonozza a gesztust. Lehengerlő látvány… A kisfiú hirtelen anyjához fut és enni kér. Ekkor a kisbaba felsír. Nyilvánvalóan megrémült a szeleburdi testvértől. A lehengerlően szép nő továbbra is higgadt marad. A kicsit visszatette a babakocsiba. Kisujját bedugta a szájába így az csendbe maradt. Lekötötte az új „dolog”. Másik kezével gyorsan előkotort egy szendvicset. Fiát maga mellé ültette és megetette. Mindezt hihetetlenül gyorsan és ütemesen hajtotta végre. Döbbenet… Ekkor egy új gondolat fogant meg bennem.

Nem kedvelem a gyerekeket. Nem őket nem kedvelem, hanem egy gondolatot. A felelősség gondolatát. Ha felnő az ember felelősséget vállal magáért. Felelősséggel tartozik a cselekedeteiért a tetteiért, a gondolataiért… Csúnya szóval a gyerek egy cselekedet, amiért felelősek vagyunk. Vállalnunk kell értük a „terheket”. Ám ez nem teher, hanem ajándék. Ajándék az élettől. Csodálatos dolog átélni egy gyerek születését és látni őket felnőni. Olyanok, mint egy virág, amit szüntelenül gondozni kell. Hiába idősödnek meg. Hiába vannak tapasztalataik. Egy jó kertész mindig gondozza a virágjait. Ma rájöttem valamire. Egyszer mikor majd benő a fejem lágya szeretnék egy gyereket. Mindegy, hogy fiú vagy lány lesz. Lényeg, hogy egészséges legyen. Az élet napos oldalát nem nagy dolgok rejtik. Hanem kicsik… Hisz, minden kicsiben kezdődik el…

Második rész Mindenkinek más… Ősz. A szomorú fák búskomor lomhasággal válnak meg aranysárga leveleiktől. Vastag barna kérgeiket a hideg őszi szél egyre gyakrabban nyaldossa. A tél már itt toporog az ajtó előtt. A gólyák szomorúan álldogálnak a háztetőkön. Szemükön komor hártya feszül. Idegesen nézelődnek és kivárják, az utolsó pillanatot mielőtt elindulnának hosszú útjukra. Szürke lepel borítja a várost. Az emberek monoton tempóba haladnak előre. Senki sem foglalkozik a másikkal. Mindenki magával törődik. A saját apró-cseprő gondjaival. A kocsik idegesítően visítoznak egymás mellett. A város fulladozik a szmogtól. A régi stílusban épült épületeket tönkre teszi a hatalmas zaj és a kifogyhatatlan emberi mocsok. A hatalmas repedés a falon egy öregember ráncára emlékeztet. A repedések hatalmas patakként terül el a városon. Abból pedig több kis mellék szakasz képződött. Mint egy öreg ráncos arc. Elhasznált arc. Egy kép, ami egykor tündöklött, de ma már saját magának sem tetszik… Ez az én városom. A jelzőlámpa pirosra vált. Megállok a kereszteződésnél. Körül nézek. Egy fiatal pár áll mellettem. Vadul csókolóznak. A lány tölgyfa barna haját a szél cibálja. Ez persze idegesíti a lányt. Kezével állandóan haját igazgatja. Ekkor látom csak meg milyen szép zöld szeme van. Bőre hamvas. Mozdulatai kecsesek. A szél lágy illatot hoz felőle. Kellemes a parfümje. A barátja… Hát ő róla mindent ellehet mondani csak azt nem, hogy hamvas bőre van. Olyan hatást keltenek egymás mellett, mint a Szépség és a Szörnyeteg. Mindig elgondolkozok azon, hogy lehet egy „csúnya” fiúnak csinos barátnője. Persze a szép és a csúnya fogalma mindenkinek más. Fordított evolúció. Csúnya lány – jóképű fiú. Jóképű fiú – csúnya lány. Általában én ilyen párosításokat figyeltem meg. Hogy miért van ez így? Talán így kiegészítik egymást. Így lesznek teljesek. Még soha nem láttam olyan párt, akik tökéletes külsővel rendelkeztek volna. Vagy ha igen akkor az ő kapcsolatuk nem tartott sokáig. Alapvetően a szépségre és a külsőségekre építették a „kapcsolatukat”, ami kártyavárként omlott össze az első nézeteltéréskór. Sajnos sokak egész életüket a külsőségre építik… A jelzőlámpa végre megadta a zöld utat a kereszteződésnél. Gyorsan átgyalogolok. Hátam mögött a pár baktat. Látom, ahogy egy öreg antikváriumba mennek be. Hm… Én meg az olvasás. Nekik való. Két kis könyvmoly. Menjetek csak olvasni! Én személy szerint nem szeretek olvasni. Minek olvassak olyan dolgokról, amit magam is átélhetek. Na persze nem szeretnék, belecsöppeni egy horrorba vagy egy krimibe. De itt vannak a vígjátékok vagy a „könnyű” olvasmányok. Abba olyan dolgok fordulnak elő, amit én is átélhetek. Nem olvasni akarom, hogy a főszereplő élvezi a Ferrari kocsiját vezetni, hanem át akarom élni. Engem jobban leköt a divat. Hát igen. Sokakat a divat irányít. Engem azért persze nem. A jelenlevő mindig a kivétel. Mindenesetre a mostani városbeli utamat is a divatnak köszönhetem. Itt az ősz. Egész pontosan már a közepén járunk. Fel akarom újítani a ruhatáramat. Új ruhákat akarok! A régieket pedig eldobom. Jól akarok kinézni. Hódítani akarok a ruhákkal. Belépek a butikba. Egy húszéves lány ül a kasszánál. Rám néz. Bólint, majd folytatja a telefonálást. Hangosan kacarászik. Műkörmével pedig ütemesen dobol az üveg asztalon. Szanaszét szolizott teste kilóg a sápadt bőrűek népes tagjai közül. Hidrogén szőke haja pedig természetellenesen pihen vállain. Körül nézek. Alig vannak a boltban. A nézelődők, lassan szállingóznak a divatos göncök között. A ruhák elegánsan el vannak rendezve. Ingek, pólók, nadrágok, zoknik, alsóneműk, sapkák, sálak, kiegészítők. Minden olyan nagyszerű harmóniában van. Öröm nézni. Hirtelen melegség önt el. Izzadok. Ruháimat igazgatom magamon. Kényelmetlenek. Nem értem miért van ez. Egyre kényelmetle-

nebbül érzem magam. Nem kapok levegőt! Olyan mintha mindenki engem bámulna. Kirohanok az utcára… Jóleső érzés tölt el. Megszűnik az izzadás. Érzem, ahogy az oxigén megtölti a tüdőmet. Annyira jó érzés. Nagyokat szuszogok. Ekkor ismét megpillantom a párt, ahogy kilépnek az antikváriumból. A lány csókot lehel a fiú arcára és boldogan mosolyog a könyvre, amit valószínűleg most vettek. Rövidzárlat… Nem szeretek olvasni. A pár pedig szeret olvasni. És ez így van rendjén. Rájöttem valamire. Minden embert más téma érdekel. Mindenkinek vannak hobbijai. Mindenki mást szeret csinálni. Az ember olyanokkal barátkozik, akiknek hasonló gondolataik vannak. A témából fakadó különbségeket nem lenézni kell, ahogy én tettem, hanem elfogadni. Elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák. Valakit a ruhák hoznak lázba. Valakit az olvasás. Megint másokat a gyors sport kocsik. A foci, a tenisz, a kajakozás, a főzés öröme, a beszélgetés, a tv-zés, a rajzolás… Olyanok vagyunk, mint egy kifestős füzet. Mindenki más színt kap. Ettől leszünk annyira egyediek. Mindenkinek más az élet napos oldala…