Az egyház közösségi istentisztelete

Az egyház közösségi istentisztelete Előadások a liturgia teológiájából, fejlődéséből, tartalmának és gyakorlatának témáiból

Dr. Kiss Imre teológiai tanár kézirat

2007/2008 Szeged

A liturgia az egyház életében Ahhoz, hogy az Egyház liturgiáját megértsük, meg kell ismernünk a liturgia szó eredetét, jelentését. Érdekes módon a „liturgia” szó korábban nem fordult elő a katekizmusban, sőt egész egész életünkben sem volt igazán használatos. Ha mégis, akkor a liturgiát azonosították „a nyilvános istentisztelet összes külső megnyilvánulásai”-val. Az istentisztelet szertartását, végzésének szabályait jelentette, egyszerűen rubrikológia volt. A liturgia fogalma a liturgikus mozgalomnak köszönhetően egyre jobban tisztázódott és a II. Vatikáni zsinaton véglegesült jelentése, s a zsinat után a keresztény hitéletben közhasználatúvá, otthonossá vált. A liturgiát vallásos szabálytannak leszűkítő, elszegényítő szemléletet XII. Pius pápa a Mediator Dei encilikájában (1947) „súlyos tévedésnek” nevezte. A II. Vatikáni Zsinat pedig azt tanította, hogy a liturgia Krisztusnak, mint főpapnak és titokzatos testének, az egyháznak a műve (vö. LK 7). Végső soron az értékét ezekkel a szavakkal fejezi ki: „A liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás, amelyből a hívek az igazi krisztusi szellemet merítik” (LK 10). A liturgia etimológiája A liturgia szó görög eredetű. A leiton és ergon szavak összetétele. Általános, profán használatú, később azonban szakrális vonatkozásban is használják. Leiton = népi, néphez tartozó (közösségi); laosz = nép. Ergon = munka, szolgálat, mű, tett (konkrét tevékenység, cselekmény). Ezek alapján is elmondhatjuk, hogy a liturgia sohasem privát, egyéni (egyéni érdekeket szolgáló) és nem pusztán gondolati vagy verbális valóság. Leitourgia = a nép, a közösség érdekében végzett munka, közszolgálat, amelyet általában választott vagy kinevezett tisztviselők szoktak ellátni. Alapjelentése tehát: a közösség nevében végzett közszolgálat. A liturgia szó az általános, profán értelmében a Szentírásban is előfordul: -

A Róm 13,6 leituorgoi-nak nevezi az adószedőket.

-

A Fil 2.25 és 2.30 versekben azt olvassuk, hogy Epafroditosz leituorgiát végez azzal, hogy a filippeik adomyánát eljuttatja Pálnak.

A liturgia szó vallásos használatban: papi szolgálat A liturgia szó a Bibliában vallási jelentéssel, tartalommal gazdagodott, vallásos használatba ment át. Már az Ószövetség görög nyelvű fordításában, a Hetvenes fordításban (Septuaginta) ilyen tartalommal rendelkezik. A Kiv 28,43 és 29,30 helyeken a Szövetség sátrában végzett papi funkciót leitourgia-nak nevezi. Teljes értelmében pedig a választott nép istentiszteleti cselekményét jelenti, amelyet a papság vezetésével végez. Az Újszövetség ugyanezzel a jelentéssel használja a következő helyeken 2

-

Zakariás papi szolgálata: leitourgia (Lk 1,23)

-

Az antióchiai egyház tanítóinak és prófétáinak istenszolgálata: leitourgia (ApCsel 13,2)

-

Pál, aki az evangéliumot hirdeti, leitourgosz-nak hívja magát (Róm 15,16)

A Zsidókhoz írt levél és a páli teológia értelemben A liturgia Krisztus főpapi tevékenysége, Krisztusnak, mint az emberiség főpapjának istentisztelete. E szerint Jézus a Szentek Szentjének leitorugosz-a, aki az örök mennyei szentélyben folytatja közbenjáró szolgálatát (vö. Zsid 8,2). Krisztus közvetítői, papi szolgálatát, amely minden ószövetségi és földi papságot felülmúl, a levél szerzője leitourgia-nak nevezi (vö. 8,6). Pál apostol azt tanítja, hogy Krisztus az ő megváltói művét nem magánszemélyként, hanem második Ádámként végezte. Az egész emberiség nevében dicsőítette meg az Atyát, és az egész emberiségért áldozta föl magát. Mint ilyen, az egész emberi nem egyedüli főpapja. Az Újszövetség Krisztusnak ezt a főpapi közszolgálatát nevezi leitourgia-nak. Tehát a liturgia: Krisztus főpapi tevékenysége, amellyel teljesítette megváltói szolgálatát minden ember javára. A liturgia szó az egyházban Ehhez a bibliai és krisztológiai értelmezéshez tért vissza XII. Pius a Mediator Dei et hominum kezdetű enciklikájával és ezt véglegesítette a II Vatikáni Zsinat a következő, meghatározásnak is tekinthető kijelentésével: Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának (hivatalának) gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be. (SC 7. p.) Ezért minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az Ő teste, az Egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az egyház semmi más cselekedete nem éri el (7. pont folytatása). Liturgia vagy liturgika? A teológia tudományának azt az ágát, mely a liturgiával foglalkozik theologia liturgica-nak nevezzük, röviden Liturgicanak, magyarosan írva Liturgikának. A liturgika fő témája: a szentségtan, a szakramentális teológia, mely a szentségeket dogmatikai szempontból vizsgálja, ezért a liturgikát gyakran a szisztematikus teológiába sorolják, és szentségek dogmatikai tárgyalását gyakran a dogmatika kézikönyvekben találjuk. Vannak viszont olyan dogmatika kézikönyvek, jegyzetek melyek egyáltalán nem foglalkoznak a szentségekkel, mert a liturgika tárgyába utalják. A liturgika további témái: a szentelmények, az egyházi év, az imaórák liturgiája (liturgia horarum). A liturgika foglalkozik még a liturgikus énekkel és zenével, a szakrális művészettel (templomépítészet) és a templom berendezési tárgyaival.

3

Liturgiatörténet – A liturgia reformja Trienttől a II. Vatikáni Zsinatig A liturgikus reform végigkíséri az Egyház történetét. Az első liturgikus reformot az ószövetségi kultusztól elszakadó Egyház hozta meg. A következő nagy reform a 4. század elején az üldözésből kiszabadult Egyház liturgiájának fölépítése volt. Az európai népek megtérése és a középkori szerzetesrendek liturgiáinak kialakulás után a Trienti zsinat alakította ki az új, egységesített, római liturgiát.

I. A Tridentinum liturgia-reformja (1545-1563) Egységesítő törekvések. A rubricisztika térhódítása. Előzmény A 15. sz. második felében elképzelhetetlenül sokszínű az egyház liturgikus élete egyházmegyénként, rendenként más és más. Szinte minden egyházmegyének saját misekönyve volt. Ez a túlzott és indokolatlan sokféleség (szinte már ellenőrizhetetlen) a korábbi liturgikus élet hanyatlásának tartható, főleg hogy visszaélések is mutatkoztak. Úgy tűnik, hogy nagyon eltértek az Utolsóvacsora egyszerűségétől. A reformáció éppen ezt a liturgiát, misét támadta, mint „emberi találmányt”. A tridenti zsinaton külön bizottság: Az „abusus missae” kivizsgálására. Jellemző, hogy akkor még nem voltak ismeretesek a misére vonatkozó legrégibb források: Didakhé, Római Szent Kelemen levele, Justinus mártír apológiája. Visszaélések: - a mise szertartásainak önkényes változtatása - egyes részeinek egyszerű kihagyása (még a kánont is!!) - rengeteg új ünnep bevezetése: pl. Töviskorona ünnepe (és miséje), a Szent lándzsa ünnepe, A Szegek ünnepe… - a szentek ünnepeinek ugrásszerű növekedése 1100-1200 között 50, 1200-1500 között 200! – Következmény: az egyházi év tartalmának elvesztése. Vannak misekönyvek ebből az időből, ahol a Pünkösd utáni vasárnapok egyszerűen hiányoznak. - Votívmisék babonás túlbecsülése és mise mondatások halmozása. - Anyagiasság, üzérkedés a misepénzekkel. - Általában a magánérdek előtérbe kerülése volt jellemző, ami elnyomta az egyházi évet és az üdvösség misztériumának ünneplését. - Hívek mise alatti viselkedése. Bekapcsolódás: csak úrfelmutatás és húsvéti áldozás. (A templom különböző részein végezték egyéni ájtatosságukat, vagy fegyelmezetlenül és hangosan viselkedtek. A reform szükségessé vált!

4

1.) A reform szükségessége Próbálkozások, lehetőségek: a) Teljes megszüntetés – reformáció b) Gyökeres megújítás: a mise jézusi alapítású lényegének érintetlenül hagyása mellett teljesen új, korszerű formában történő gyökeres megújítás – zsinaton voltak szószólói, de nem valósult meg. c) A régi forma visszaállítása. Zsinat emellett döntött, de nem tudta következetesen megvalósítani. Ami átment: egy egységes Missale (világ-misszálé) javaslata. 1 Zsinati rendelkezés: Amit a zsinati atyák végeztek, a római pápára kell bízni. Az ő ítélete alapján és az ő tekintélyével adják ki a misekönyvet és a breviáriumot. – Ezzel eldőlt, hogy nem a püspökök, hanem Róma hajtsa végre a liturgikus reformot. Római központi kiadás tervével, adva volt az egységesség. (Missale Romanum, Római Misekönyv) Ezzel érvényesült az az elv, hogy liturgikus dolgokban kizárólagos törvényhozó és intézkedési joga a kúriának van. Ezzel véget ért a püspökök liturgikus önállóságának kora, mely az őskeresztény időkre nyúlt vissza. Intézkedések: - a 200 évnél fiatalabb saját liturgiák mind megszűnnek - kötelezően átveszik az új, egységeset - még azok az egyházmegyék is elfogadták az újat, ahol kimutathatták volna a 200 évnél régebbi eredetet 1570: Missale Romanum (Szent V. Pius) Egységesítés előnye: biztosítékot jelentett a középkori helyi elfajulásokkal szemben. Hátránya: leállás liturgikus mozgásban, fejlődésben, egészséges sokszínűségben, megmerevedés. 2.) A Tridentinum misekönyv-reformjának jellegzetességei Nagy elterjedtsége miatt a misereform alapja a római kúria misekönyve lett. (A központi egyházaknak mindnek saját misekönyvük volt.) Az új, központi kiadású, egységes világ-misszálé azonban inkább csak rendeltetésében volt világegyházi, amennyiben az egész egyház számára készült, de valójában nagyon „római” volt (eredete, tartalma). Nem az egyetemes egyház részeiből és értékeiből állították össze. És nem is az ősi, tiszta stílusú római liturgiát állították vissza, hanem a Tridentinumnál néhány századdal korábbi, középkori mise külső formáját. Az „új” liturgia ideálja VII. Gergely korának liturgiája volt. A rómaiságot mutatja: az összes ünnepelt szent 40%-a római, viszont kimarad mindazok ünneplése, akik az örök Városban nem váltak eléggé ismertté. Milyen elvek érvényesültek? - szigorú kiválasztás a votív (fogadalmi, különleges szándékú) misékben - különféle ünnepek nagymérvű csökkentése - rítus egysége - rubrikák világossága - visszaélések, visszásságok megszűntetése

5

Hátrány: - a keresztény népek sajátos, gazdag liturgikus értékeinek visszaszorítása - sok kreatív erő elnyomása - a liturgia változtathatatlansága, „gipszkötésbe került” Az egész liturgia hivatalos nyelve szigorúan a latin maradt, amit a protestantizmus elleni védőbástyának gondoltak A kor nem volt képes a nyelvek különbözőségén túl a lényeget, a tartalom azonosságát fölfedezni – ez a tevékeny részvétel egyik legnagyobb akadálya lett! 3.) V. Sixtus pápa létrehozta a RÍTUSKONGREGÁCÓT (1588) Központi, felügyelő szerv. Jogforrása: zsinati könyvekben található liturgikus szabályok, rubrikák összessége és a „hagyomány” (=római praxis!). Megkezdődött a „rubricisztika” kora Rubricista = liturgikus jog szakértője Ez a kor nem vette figyelembe, hogy a liturgia történelmi fejlődés eredménye, és hogy vizsgálni kell, hogy mi a liturgikus szertatások eredete, értelme, mondanivalója, szerepe.

II. A barokk kor liturgiája A barokk nem mondható liturgikus érzékű kornak. A hívek lelki életét nem a liturgia határozta meg és táplálta, hanem a különféle áhítatgyakorlatok. A liturgia továbbra is kizárólagosan papi feladat, mint a késő középkorban. Nem a misén való részvétel, hanem az eucharisztia misén kívüli kultusza a fontos. A misén is mindenki egyéni áhítatát végezte. Egy 16. századi misemagyarázat címe: „Ha egy mise mögött állsz, akkor így imádkozz!” Reformátorok által hangsúlyozott „általános papságra” válaszul még nagyobb hangsúlyt kap az „áldozati papság”, a nép pedig nem kap szerepet. (VII. Sándor pápa exkommunikációval sújtja a misszálé népnyelvre fordítását is! 1661) Eucharisztikus szemlélet apologetikus jellegű: Hangsúlyt kap az áldozat, jelenlét, imádás, és háttérbe szorul az igeliturgia, a lakomajelleg, a közös ünneplés. Lehetőség és eszközök a részvételre: imakönyvek miseájtatosságokkal, közös ima (rózsafűzér), népnyelvű énekek. Érdekes jelenségek, furcsaságok: - a mise egyes részei önállósulnak, önmagukban zárt egységgé fejlődnek. - a prédikáicó nem a mise része. Mise előtt, misén kívül. Olyan hosszú, hogy szét is feszítené a mise kereteit. „Szószék” – messze az oltártól, a hajóba kerül. Tartalma: nem igemagyarázat, igehirdetés, hanem tematikus beszéd, moralizálás. - áldozás: mise után, misén kívül. Az „Oltáriszentség vétele”, és nem a szentmise áldozati lakomájából való részesedés!

6

- zene: zenekar, több kórus, győzelmi hangulat, a szöveg értésének háttérbe szorulása, mise legterjedelmesebb része. „Egyházi koncertezés a liturgia jelenlétében.” Helyváltozás: énekesek az oltár közeléből a legtávolabbi helyre, a bejárat fölötti orgonaemelvényre. - építészetben: a barokk templomépület hatalmas ünnepi terem a fény, a pompa látványában. A főoltáron a fölépítmény (retableau) emelkedik ki az Oltáriszentség kihelyezésének trónusával, vagy a tabernákulummal. (Őskeresztény kor: faliszekrény, pasztofórium.) És főleg az oltár asztala (mensa) szinte eltűnik, alárendelt szerepet játszik. Egyedül az átváltoztatás és az úrfelmutatás a mindent fölülmúló központ. Az egész misét a Szentség jelenléte és tisztelete és imádása szempontjából tekintették: „szentségkitételes misék”.

III. Az újkor liturgiája - a liturgikus mozgalom elindulása A középkori liturgikus intézkedések a bajt (visszásságok, torzulások) tüneteiben kezelték, rendet teremtettek, de gyökereiben nem orvosolták. A reformáció kiváltotta a liturgia történeti forrásainak vizsgálatát. Különböző mozgalmak keletkeztek, melyek a kor liturgia gyakorlatának sok gyengéjét, helytelenségét föltárták és törekedtek megszüntetni. Ezek a reformkísérletek kudarcra voltak ítélve, mert egyéni kezdeményezések voltak, és olykor téveszmékkel is összefonódtak. a) Felvilágosodás kora Ahogy a korabeli művészet az eszményt az antik, klasszikus művészetben kereste, úgy az egyház letében is az ideál az őskeresztények élete és liturgiája lett. A kor túlságosan emberközpontú volt. Ami pozitívat előhozott: a liturgia nemcsak Isten tisztelete, hanem az ember megszentelése is. A kor „liturgikus mozgalmának” kívánalmai: - egyszerűsítés - tevékeny részvétel - érthetőség (népnyelv). Népéneklés előmozdítása meg is történt. Már nemcsak a fölajánláskor és áldozáskor énekelnek népnyelven, hanem az állandó részeket is (ordinarium), bár parafrázis szerűen. Pistojai egyházmegyei zsinat (1783): - egy templomban egy oltár - ünnepek csökkentése, - a vasárnap kiemelése - a nép részvétele - áldozás mise alatt - a Szentírás fontossága - a miseszövegek népnyelvre fordítása és magyarázata - (Jozefinizmus: a felvilágosodott uralkodó beleszól a liturgiába)

7

b) A romantika Ellenhatás a felvilágosodás eszméire: Vissza a tekintélyhez, a hagyományhoz, a dogmához, a természetfölöttihez, az engedelmességhez, a szervezett egyházhoz. (Katolikus restauráció) Lelkesedtek a latin imákért, a szertartások szépségéért, a gergoriánért. Zenei tekintetben sok pozitív érték és előrehaladás figyelhető meg. A színházi ízlésű zene helyett egyházias stílusút hoztak. Ennek a kornak nagy alakjai: - Johann Adam Möhler (1796-1838)1 Möhler a 19. század egyik legnagyobb teológusa. Az ekkleziológiának a hagyomány szellemében való elmélyítésével készítette elő az utat a liturgikus mozgalom számára. Ez lett a liturgia teológiájának fundamentuma: az egyház mint közösség, a hívek általános papsága, a nép részvétele az egyház életében és feladataiban. -

John Henry Newman (1801-1890), aki Möhler utódjának tekinthető2

1

Möhler (1796, Igersheim - 1838, München): német katolikus teológus, filozófus és egyháztörténész, egyházmegyés pap, tübingeni, majd müncheni egyetemi tanár, a 19. századi romantikus katolikus megújulás tübingeni iskolájának vezető alakja, J. S. von Drey tanítványa, majd kollégája, a modern katolikus ökumenikus teológia megteremtője. Már első munkáiban érvényre juttatta azokat az elveket, amelyek a tübingeni iskola sajátjai: a történeti fejlődés elvét, a patrisztikus hagyományhoz való visszatérés igényét, a felekezetek közötti közeledés és kiengesztelődés szándékát. M. a katolicizmus fogalma alatt nem mást értett, mint az ősegyház osztatlan hagyományát, amelyet Athanasziosz-könyvében történeti anyagon is bizonyítani igyekezett és ugyanezt a történeti érdeklődését érvényesítette Szent Anzelm életművét elemző munkájában is. M. legjelentősebb munkája, az 1832ben megjelent Symbolik a katolikus és protestáns dogmatikai hagyomány összehasonlító elemzése, amely a tanítás néhány fő kérdése köré csoportosítva veszi sorra mindazt, ami "elválaszt" és ami "összeköt" és arra a következtetésre jut, hogy a Krisztus-központúság olyan összetartó erőt jelent, amely mellett a konfesszionális eltérések eltörpülnek. Protestáns és katolikus oldalról is élénk vita fogadta ezt a nézetét, főképpen pedig a keresztény egység gondolatára épülő egyháztanát és a skolasztikus hagyománytól eltérő szellemi alapokra épülő antropológiáját. Összefoglaló munkái közül patrológiai és egyháztörténeti szintézise csak korai halála után látott napvilágot, ám nézetei széles körben, így a római iskola felfogásában és az I. Vatikáni Zsinat döntéseiben is meghatározónak bizonyultak. Későbbi utókora főleg ökumenikus működését értékelte: a nevét viselő MöhlerInstitut ma is a felekezetközi párbeszéd egyik legfontosabb fóruma a keresztény világban. Fő művei: Die Einheit der Kirche oder das Prinzip des Katholizismus, Manz, Regensburg: 1825.; Athanasius der Grosse und die Kirche seiner Zeit, Manz, Regensburg: 1827.; Anselm, Erzbischof von Canterbury, Manz, Regensburg: 1827. (TThQ 1827.); Symbolik oder Darstellung der dogmatischenn Gegensatze der Katholikern und Protestanten nach ihren öffentlichen Bekenntnisschriften, Manz, Regensburg: 1832.

2

John Henry Newman (1801-1890), az angol katolicizmus büszkesége, a XIX. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója. Atyja anglikán, anyjának ősei francia protestánsok, Oxfordban tanul, s anglikán pappá lesz. Az egyházatyák tanulmányozása után egyre fokozódó bizonyossággal jön rá az ősegyház és a mai katolikus egyház azonosságára, hogy az ősegyház nem az anglikán, hanem a római katolikus egyházzá fejlődött organikusan. 1845-ben katolicizált és egy évre rá pappá szentelték. Hatalmas irodalmi művet hagyott hátra. Az általános ítélet szerint felülmúlhatatlan mint a kereszténység és a katolikus egyház apologétája. Az ész és hit harmóniájának eleven megtestesülése volt egy olyan korban, amikor ezek ellenmondása szinte dogmája volt a közvéleménynek. Newman minden írásáról el lehet mondani, hogy fennmarad, amíg csak tévely és igazság között fennáll a harc. Célja az, hogy felrázza a tépelődő lelkeket, megindítsa őket, nyissa meg a szívüket az isteni szó meghallására, hogy hagyják magukat vezettetni a szelíd fény, lelkiismeretük szava által az Isten színe elé, hogy felkeltse és erősítse szeretetünket anyaszentegyházunk iránt,

8

-

Prosper Guéranger (1805-1875), a liturgikus mozgalom első, nagy kezdeményezője, akinek munkásságával alább szólunk.

IV. LITURGIKUS MOZGALOM A liturgikus mozgalom nevet Ildefons Herwegen (1874-1946) OSB Maria Laach-i apát használta először, de nyilván egy olyan folyamatot jelölt vele, ami már korábban kezdődött. Megfogalmazása szerint a liturgikus mozgalom célja, hogy oldja a feszültséget, ami a liturgia örök és változatlan magva (a liturgiából mint forrásból élni Krisztus Egyházában), ill. a változó világ jogos igényei között rendszeresen jelentkezik. XII. Pius pápa szerint a liturgikus mozgalom „az isteni Gondviselés intézkedésének jele és a Szentlélek átvonulása az Egyházon” (Liturgikus kongresszus, Assisi, 1956. és vö. SC 43). Egyesek szerint a reform-mozgalmak Prosper Guéranger-val érkeztek el a tulajdonképpeni liturgikus mozgalomhoz, amely a II. Vatikáni zsinat liturgikus megújulásának előkészítője lett. Egy évszázados nagy mozgalomról van szó, melyet előzetes eszmeáramlatok és munkások egész sora készített elő. 1.) A liturgikus mozgalom, a liturgikus megújulás atyja: Prosper Guéranger (1805-1875) Francia nemzetiségű egyházmegyés pap, aki megvásárolja az ősi Solesmes-i bencés kolostort. 1833-ban társaival bencésként bevonul oda, és 1837-ben mint a közösség apátja elkezdi tevékenységét. Az egyház misztériumainak megértésében rendkívül fogékony volt. Programja: századát a liturgiához vezetni és ezzel katolikussá tenni. Ő maga az ősi római liturgia elfogadtatásáért küzdött. Számára természetes, sőt szükséges volt a latin nyelv, mint szent nyelv, amely a misztikumhoz tartozott. Érdemei: az ősi liturgiát feltáró munkájával hozzájárult a liturgiatörténeti és egyháztörténeti kutatásokhoz. Továbbá ő és társai az ősi egyházi zenét, a gregoriánt az egész egyház közkincsévé tették. Solesmes-ből számos alapítás indult ki Franciaországban és a bencés szerzetesek a megújulás fő mozgatói voltak. Mégis Guéranger legnagyobb hatású kisugárzása Németországban és Belgiumban volt. Németországban is a bencés kolostorok a lituriga legfőbb kutatói és ápolói. Mindenekelőtt a beuroni kongregáció, ahol a Wolter testvérpár Guéranger örökségét folytatja 1863-tól. 2.) A liturgikus mozgalom 1903-1947-ig 2.1.) X. Szent Pius 1903-ban kiadja az egyházi zenéről szóló „Motu proprio”-ját. (Tra le sollecituduni = lelkipásztori gondok között… kezdettel). A pápai dokumentumban az egyház egész belső életét megújító lelkipásztori reform gondolata húzódik meg, amit már szentpáli jelmondatával is gyermeki ragaszkodásunkat hozzá, hogy elősegítse kereszténységünk öntudatosodását és mélyítését, a gyakorlati keresztény élet, a keresztény lelkület kialakítását.

9

kifejezett a pápa: „mindent megújítani Krisztusban!”. Az egyházi zene mint eszköz hivatott elősegíteni a híveknek az egyház misztériumaiba való bekapcsolódását. „A liturgia és a benne való tevékeny részvétel az igazi keresztény szellem első és nélkülözhetetlen forrása” – írja X. Pius. Sürgeti a forráshoz való visszatérést. Fölismeri az eucharisztiának központi jelentőségű helyét. Kiad két eucharisztikus dekrétumot: • Sacra Tridentina Synodus 1905. – Gyakori szentáldozás sürgetése • Quam Singulari 1910. – Korai szentáldozás előmozdításáról Kiad még egy pápai bullát • Divino Afflatu 1911. – Elindítja a Breviárium és a Missale reformját. (A Tridentinum óta ezek a liutrgikus könyvek változatlanul álltak.) 2.2.) Lambert Beauduin X. Pius szándékainak elterjesztésében megvalósításában kiemelkedő szerepe volt Lambert Beauduin (1873-1960) belga bencés szerzetesnek Löwenben. Jelentősek voltak a liurgia szellemében tartott lelkigyakorlatai és liturgiáról írt könyvei. Fő gondja az volt, hogy a liturgiát a legegyszerűbb hívekhez is közel vigye. „Táplálékul kell azt adni az egész világnak. Demokratizálni kellene a liturgiát. A liturgia és a liturgikus lelkiség nem lehet csak egy kis elit (szerzetesség, papság) kiváltsága.” 2.3.) Ildefons Herwegen OSB (1874-1946) X. Pius felhívása és Beauduin lelkes tevékenységének híre Németországba is eljutott és jó talajra talált. Róma és Belgium után a németországi Maria Laach is a liturgikus megújulás fontos központja lesz. Herwegen apát tudja, hogy a liturgia ősibb, tisztább, eredetibb formáiért a múltba kell viszszamennie. Egyik kötetének is ez a címe: Alte Quellen neuer Kraft =Régi forrás – új erő! Társaival tudományos kutatást és népszerűsítő munkát egyaránt végeznek. 2.4.) Odo Casel (1886-1948) Casel a liutrgiát mint misztérium-ünneplést állítja be. Központi kérdése, hogy Krisztus megváltó műve hogyan van hatékonyan és valóságosan jelen a szentségi történésben. Casel misztérium-teóriája szakít a skolasztikus filozófia fogalmaival és inkább az ősi misztériumok terminológiájára nyúl vissza. Casel érdeme, hogy ismét fölélesztette a szentatyáknál és még Szent Tamásnál is megtalálhaltó misztérium-elmélet magvait. 2.5.) Romano Guardini (1885-1968) Olasz származású, német földön élő világi pap, egyetemi tanár. Fiatal káplánként kerül kapcsolatban Herwegen apáttal. A liturgikus mozgalomban való tevékenysége elsősorban a két világháború közé esik. Jelentős a német katolikus ifjúsági mozgalomban vállalt részvétele. Számára a liturgia az egyetemes katolikus közösség életformálója. 2.6. Pius Parsch (1884-1954) Osztrák földön élt. Felnőtt közösségnek először bibliakört vezet, majd liturgia magyarázatot tart. Hallgatói igazi liturgikus közösséggé kovácsolódnak. 1922-ben a klosterneuburgi Szent Gertrúd kápolnában megkezdi a „liturgikus” miséket a közösség tevékeny részvételével. Mise előtt zsolozsmát végeznek, utána agapét tartanak őskeresztény szellemben. A nép nyelvén, 10

németül végzik a liturgiát!! Pius Parsch célkitűzése, hogy a nép széles rétegeit vigye közelebb a liutrgiához. Megindítja a heti misefüzeteket a vasárnapi mise változó részeivel és magyarázatokkal. 3. Róma és a liturgikus mozgalom X. Pius pápa után XI. és XII. Pius pápák is mellé álltak a liturgikus mozgalomnak. XI. Pius pápa 1928-ban kiadta a Divini cultus kezdetű apostoli konstitúciót. A dokumentum X. Pius Motu propriojának 25. évfordulójára jelent meg. XII. Pius pápa 1943-ban a Mystici Corporis enciklikával megadja a liturgikus mozgalom dogmatikus megalapozását. Az egyházfogalom átértékelésének folyamatában fontos állomás ez a körlevél. A 19. század szervezeti és jogi egyház-fogalmával szemben most előtérbe kerül a titokzatos test, a közösségi egyházszámlélete. 4. A liturgikus mozgalom 1947-1962-ig Az 1947-ben megjelent Mediator Dei körlevél a liutrgikus mozgalom szabadságának okmányának fogható föl. Ez az enciklika határozottan a liturgikus mozgalom mellé állt. Ettől kezdve maga Róma lesz a liturgikus reformok legfőbb ösztönzője. E nagyszabású megnyilatkozásuk után jelent meg a húsvét vigíliájának reformja (1951) és az egész nagyhét megújított rendje (1955). Természetesen nem hiányoznak az ellenzők és a különféle vádak, értetlenségek s. A következőket róják fel a liturgikus mozgalomnak: -

a nép felé miséznek, a rózsafűzért eltiltják a mise alatt, a Miatyánkot Üdvözlégy nélkül imádkozzák mise alatti áldozás, biretum nélküli misézés, miseruhában szószékről prédikálnak a patrisztika túlzott hangsúlyozása, új egyházfogalom általános papság, protestantizmus A tömegek évszázadok alatt felejtették és vesztették el a liturgiát. Hosszú időre lesz tehát szükség, mire újból elsajátítják. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak túlzások, szélsőséges megoldások és egyéni túlkapások is. De olyan higgadt szellemek, mint Guardini és olyan tárgyilagos tudósok, mint Jungmann áthidalták a nehézségeket.

A liturgikus mozgalom beérését segítette, hogy a német püspökök legnagyobb része határozottan kiállt a mozgalom mellett. Róma bölcs magatartásával – ha kellett várakozással, intéssel, figyelmeztetéssel vagy dicsérettel és ösztönzéssel - végül is megoldotta a problémákat. Jelentős esemény volt még a nemzeti - liturgikus intézetek felállítása, - liturgikus kongresszusok megszervezése. Az 1956-ban Assisi-ben tartott kongreszszuson részt vett a Rítuskongregáció prefektusa, 3 bíboros, 600 püspök, 20 apát, 1300 pap és 200 világi. A reformkívánságok a liturgia lelkipásztori szempontok szerinti megújítására vonatkoztak.

11

5. A liturgikus mozgalom és a II. Vatikáni zsinat Így érkezünk el a II. Vatikáni zsinathoz. A zsinat témáihoz beérkezett püspöki javaslatok közel negyed része liturgikus tárgyú volt. 1962. október 22-én a liturgikus tervezettel indul meg a tulajdonképpen zsinati tárgyalás. A tervezet megtárgyalásakor az egész zsinat alapkérdései merültek fel: a világi hívek szerepe az egyház életében, a helyi egyház, a decentralizáció, a kollegialitás, az Isten igéjének fontossága, az ökumenikus szempontok. A tárgyalás egyre inkább a praktikus pasztorális problémák megoldása felé mutatott: népnyelv, Szentírás előtérbe helyezése, koncelebráció, két szín alatti áldozás és főleg a tevékeny részvétel. 3 hét munka után november 14-én az első szavazásnál 2162 igen és 47 nem volt az eredmény. A tárgyalásokat a püspökök és teológusok páratlan együttműködése jellemezte. A liturgikus mozgalom nagy öregjei közül egyedül Josef Andreas Jungmann SJ (18891975) érte meg a zsinatot, sőt a zsinat utáni nemzetközi liturgikus élet vezető tekintélye volt. Az Innsbrucki-e egyetemen tanított. Különösen a szentmise történetének tanulmányozására szentelte magát. Magyarul is megjelent könyve. (Jungmann: A szentmise. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1977. – Történelmi, teológiai és lelkipásztori áttekintés). A Liturgikus Konstitúció létrejöttében oroszlánrésze volt. II. János Pál pápa a Liturgikus Konstitúció 25. évi jubileumára írt enciklikájában (1988. XII. 4.) ezt mondja: „Aki a II. Vatikáni zsinat liturgikus megújulását nem fogadja el, az nem tradicionalista, ellenkezőleg, a hagyomány, a tradíció elárulója, mert V. Pius, X. Pius, XII. Pius, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápáknak tagadja meg a hűséget. … nem szabad elfelejteni, hogy a lelkipásztorok és a keresztény nép többségében a liturgikus reformot az engedelmesség szellemében, sőt örvendező buzgósággal fogadta.” A ZSINAT LITURGIKUS REFORMJÁNAK HANGSÚLYOZOTT ÉRTÉKEI -

A Biblia előtérbe helyezése a mysterium paschale kiemelése az eucharisztikus ünneplés központi hangsúlyozása (nem az eucharisztia misén kívüli kultusza) a klérus liturgiájának az egész közösség liturgiájává való átalakítása a világia szerepének kiemelése a tevékeny részvétel szorgalmazása a népnyelv és népének bevezetése, kiszélesítése az eddigi merev egyformaság helyett a változatosság és választási lehetőségek engedélyezése az inkulturáció (a liturgia különböző kultúrákba való alkalmazása, a kultúrák kincseinek befogadása)

12

Általános szentségtani bevezető Mi a keresztény misztérium? A korai teológiában a misztérium és a szakramentum szinonim szavak voltak. Később ezek a szavak elváltak, önállósodtak. A szakramentum, szentség szó a kultikus misztériumok kifejezésévé vált, a misztérium szó pedig megőrizte tágabb jelentését. A szentségek és a szentségtan megértéséhez azonban szükséges a misztérium fogalmában, a misztérium-tanban elmélyedni. A misztérium fogalma A misztérium szónak vallások és kultúrák szerint több jelentése van. Szótári és köznapi értelemben: myó, myein = bezár, bezárkózik; szájat, szemet bezár; mysterion = titok, rejtelem. I. Misztérium az Ószövetségben A misztérium ószövetségi értelme: a) titok, titokzatos kultusz (vö. Tób 12,7; Bölcs 14,15) b) A misztérium a Bölcsesség lényegéről és eredetéről szóló tanítás, az isteni titok kinyilatkoztatása, amit nem kell elrejteni, inkább meg kell ismertetni (vö. Bölcs 6,23 kk). Az ószövetség későbbi könyveiben szerepel, a LXX a héber „sod” – „raz” szavakat fordítja müsztérion-nal. Az Ószövetségen kívül a zsidó irodalomban a Qumrani iratokban fordul elő. Ezekben a misztériumok Isten tervei, határozatai, különösen a végső időkre vonatkozóan. II. Misztérium a pogány kultúrában 1. Pogány misztériumvallásokban: titkos beavatási rítust jelent, amelyeken keresztül az üdvösséget keresték. 2. A gnosztikusoknál: titkos, isteni kinyilatkoztatás 3. Platonnál: homályos, titkos tan III. A misztérium szó előfordulása az Újszövetségben 1. Az evangéliumokban: Mt 13,11 (párh.: Mk 4,11; Lk 8,10) „Nektek jutott, hogy megértsétek a mennyek országának misztériumait”. A misztérium itt Isten Országát jelöli, amely köztünk van, de még eljövendő. 2. Szent Pál leveleiben: tizennyolcszor(!) a következő jelentésekkel. A misztérium: - isteni titok, amely csak kinyilatkoztatás által ismerhető meg - Isten üdvösség-terve, amely Krisztus halála által valósul meg - amit hirdetni kell - aminek hívő elfogadásábólé fakad a keresztény élet - a válsztott nép szerepe a világ üdvözítésében - a világvégének kibontakozása

13

3.

Jelenések könyve: 1,20; 10,7, 17,5; 17,7. Ezeken a helyeken a misztérium Isten tervének világvégi megvalósulását, Isten végső győzelmét jelenti. Ez a misztérium szó eszkatologikus jelentése.

Többi könyvben nem szerepel. Összesen huszonötször fordul elő az Újszövetségben. IV. Misztérium a keresztény telológiában 1. Dogmatikában: (főleg a XIX. századtól) hittitok, dogma. Vagyis olyan vallási igazságok, amelyek felülmúlják a természetes megismerést, és amelyekről csak a kinyilatkoztatás értesít. Továbbá, ha meg is tudjuk ismerni ezeket az igazságokat, tartalmukat nem tudjuk átfogni. Ilyen pl. a Szentháromság misztériuma. Ez merőben ismeretelméleti szemlélet, amely a misztérium tartalmát csak a megismerés felől közelíti meg. 2. Liturgikában: a szentségek, szakramentumok. Ezek kultikus misztériumok, melyekben látható jelek által a láthatatlan kegyelemben részesülünk. 3. A mai, II. Vatikáni Zsinat utáni teológia fölelevenítette, és továbbfejlesztette a biblikus misztérium-tant, mely a páli szövegeken alapul, és ami a középkori skolasztikában még érvényesült (Szent Tamásnál, Suareznél). Ez a szemlélet többek között a misztérium ontológiai mibenlétét tartja szem előtt. E szerint a misztérium Isten világához tartozó valóság, ami mindig a hit tárgya marad. Az „új” biblikus-liturgikus misztérium-teológia kidolgozói: Odo Casel, Pius Parsch, Romano Guardini, E. Schillebeeckx. V. Misztérium Szent Pálnál az Ef 3,8-12 alapján „Nekem az össszes szentek közt a legkisebbnek jutott az a kegyelem, hogy hirdessem Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát a pogányok közt, és fölvilágosítsak mindenkit, miben áll az a misztérium, amely kezdettől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben. Így legyen nyilvánvaló az Egyház által Isten sokszoros bölcsessége a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt. Ez volt az ő örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban valósított meg. Benne, a belé vetett hit által járulhatunk bátran és teljes bizalommal Isten elé.” Tehát a misztériumot így írhatjuk le: A misztérium Isten örök, egyetemes üdvözítő terve, amely Jézus Krisztusban valósult meg és az Egyház által válik nyilvánvalóvá. 1.) Tehát elsősorban Jézus személye és életének eseményei a misztériumok. Jézus maga az Ősmisztérium! Az ő életének csúcsa és összefoglalása pedig halála és föltámadása volt, amelyben megvalósult Isten örök, egyetemes üdvözítő terve. Ez a húsvéti misztérium, mely a zsinati tanítás lényegi témája, és a liturgikus megújulás legfontosabb alapja. 2.) Az Egyház is misztérium. Benne tovább él a Krisztus misztérium. Folytatódik Isten egyetemes üdvözítő terve. „Az Egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és

14

eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (LG 1.) „A kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, szakramentum, amely maga az egyház” (SC 5). 3.) Az Egyház folytatja az üdvözítés művét, amit Alapítója rábízott elsősorban az egész liturgikus élet központját jelentő áldozat és szentségek útján. Minden szentség Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti misztériumából kapja a maga erejét. (vö. SC 61) A szentségekben, mint kultikus misztériumokban a Krisztus-misztérium ténylegesen hatékony, és az Egyház is, mint Krisztus akarta alap szakramentum (gyökér-szentség) kifejti hatását. Tágabb értelemben misztérium mindaz, amiről elmondható, hogy Isten örök, egyetemes üdvözítő tervének látható (jelekben, eseményekben való) megnyilvánulása. Ilyen értelemben maga a teremtett világ is ilyen misztérium. „Ami ugyanis Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert Isten nyilvánvalóvá tette számunkra. Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelmmel fölismerhető” (Róm 1,19k) Az üdvösségtörténet nagy eseményei is misztériumok: Isten szabadító ereje, terve valósul meg bennük. • Ilyen Ábrahám kiválasztása: „benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. • Ilyen Jahve megjelenése és önkinyilatkoztatása az égő csipkebokorban (a láthatatlan Isten látható jelben megnyilvánul). • Ilyen a szövetségkötés: a választott nép általa Isten oltalmában részesül. • Ilyen a Széder vacsora, melyen által átélik a Kivonulást, Jahve szabadító tettét. Pál apostol szerint ezek a történések Krisztussal kapcsolatban vannak, sőt titokzatosan Krisztus működött ezekben az eseményekben. „Testvérek, nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mind ugyanazt a lelki ételt ették, s mind ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis az őket követő lelki szilából: a szikla Krisztus volt.” (1Kor 10,1-5) A II. Vatikáni Zsinat pedig ezt mondja: „Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az ószövetség népénél az Isten hatalmának nagy csodajelei előzték meg, az Úr Krisztus teljesítette be elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által.” (SC 5). A misztérium és az idő, a misztérium „ideje” Szentpáli értelemben - a misztérium Isten örök üdvözítő akarata, tehát az örökkévalósában indul. - történeti megvalósulása Krisztus tettei, tehát: történelmi tény - mivel egyben üdvtörténeti ténynek, ezért továbbélnek, jelenvalóságok, - sőt bennük van a jövő, az eszkatologikus kiteljesedés. A misztérium egybefogja Isten örök tervét, annak időbeni, történelmi megvalósulását és eszkatologikus kiteljesedését. A misztériumban benne van a múlt, a jelen és a jövő. Krisztus tette a jelenben valóságosan működik a jövő érdekében. Vagy, ahogy Cullmann mondja: „A misztériumban megvalósul a jövő a jelenben a múlt alapján”. 15

A misztérium szó a Bibliában olyan történést jelöl, amelyben Istennel vagy Isten erejével találkozik az ember, és részt kap az isteni erőből. Mindez értelmileg felfoghatatlan, titokzatos módon, valami érzékelhető (külső) szertartás, esemény keretében. A misztérium: Isten föltárulkozása vagy erejének megnyilatkozása az ember számára érzékelhető módon. Mivel Isten mindig az ember üdvössége érdekében tárulkozik föl, ezért a misztérium Isten üdvözítő akaratának a megnyilvánulása. Istennek ez az üdvözítő terve Krisztusban valósult meg teljességgel, ezért Krisztus az ősmisztérium (ősszakramentum, ősszentség). Mennybemenetele óta Krisztus megszűnt látható jel lenni, pedig misztériuma (küldetése) nemcsak kortársainak szólt, hanem minden embernek. Ezért Isten úgy határozott, hogy a Krisztusban megvalósult örök megváltói misztérium „most az Egyház által legyen nyilvánvalóvá” (Ef 3,911). Ezért az Egyház is (analóg értelemben) misztériumnak mondható. Amint Krisztus az Atya misztériuma, mert üdvösségtervét látható, érzékelhető módon megvalósítja, úgy az Egyház Krisztus misztériuma, mert Krisztus teste(!), amelyben érzékelhető módon folytatódik a Krisztusban megvalósult üdvösség. 3 Az, amit hét szentségnek nevezünk, szintén misztériumok, az Egyház misztériumai, mert látható jelek formájában bekapcsolnak az Egyház üdvözítő tevékenységébe. Ezek az Egyház legfőbb életmegnyilvánulásai. Tehát Isten látható formában megnyilvánuló üdvözítő tettei a misztériumok. Ezek teljességüket Krisztusban érték el. Tág értelemben az Egyház minden életmegnyilvánulása, megszentelő tevékenysége misztérium, hisz az Istennel való találkozást látható módon eszközli. A XII. századtól azonban tudatosult és megfogalmazódott, hogy ősidők óta hét olyan megszentelő tevékenységgel él az Egyház, amely a többitől eltérő módon, és azoknál hatékonyabban eszközli az Istennel való találkozást. Ezeket azóta a szó legszűkebb értelmében nevezzük misztériumnak, sacramentumnak, szentségnek.4 A misztérium érvényesülése az üdvtörténetben Ebben a pontban röviden azt vizsgáljuk, hogy Isten ereje, üdvözítő szeretete miképpen nyilvánult meg az anyagvilág felhasználásával az emberiség történetében. Az első, maga a teremtés. Isten a teremtésbe mintegy önmagát mondta bele, a teremtett dolgokban önmagát nyilatkoztatja ki. Mindenható lényegéből feltár valamit a gondolkodó ember előtt, aki így felismerheti az isteni erőt, bölcsességet, szeretetet. Az ember válasza lehet a hálás hódolat, szeretet vagy ennek megtagadása.5 A második, Isten erejének és üdvözítő szeretetének látható megnyilvánulása a választott nép történetében. Gondoljunk arra, hogy Isten népet választ magának, szövetségre lép vele, kivezeti Egyiptomból, jutalmazza, bünteti; tehát állandó dialógusban van vele. Állandóan jelét adja üdvözíteni akaró szeretetének, és várja a nép viszont szeretetét. Végül, Isten üdvözítő akarata Jézus személyében és művében mutatkozott meg a legmagasabb fokon, „mert Isten úgy szeretette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).6 Tehát Isten teremtői ereje és üdvözítő szeretete az anyagvilág felhasználásával jelent meg a történelemben. Ennek folytatása a látható Egyház.

3

Vö. Babos István: Az egyház szentségei. (Teol. zsebkönyvtár/13) Távlatok-Agapé, 1996. 34. o. kk. Vö. Ibid. 41. o. 5 „Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20). 6 „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született…, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, s az Isten fiaivá lehessünk. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkben az Isten, aki őt így szólítja: Abb, Atya!” (Gal 4,4-6). 4

16

Isten a vele való találkozást (=kegyelmi élet) megtestesíti. Ezt értjük a szakramentalitás vagy misztérium érvényesülésén az üdvtörténetben. Isten nemcsak belső meglátások és felbuzdulások formájában akar szólni az emberekhez.

A szentségek klasszikus meghatározása: „A szentségek Krisztus által rendelt látható jelek, amelyek kegyelmet jelölnek és közölnek.” A kegyelemközlést újabban szeretjük kegyelmi találkozásnak nevezni. Ha ez a szentségek útján történik, akkor szentségi találkozásnak. A találkozás szó azért szerencsésebb, mert kifejezi a szentségek kettős mozzanatát: az egyik, Isten fölajánlja kegyelmét, a másik, az ember szabadon elfogadja, válaszol rá. Egy újabb szentség meghatározás figyelembe veszi a szentségeknek ezt a személyi, személyes vonatkozását, illetve a közösségi, egyháztani szempontját. E szerint: „A szentségek az Istennel való találkozás (vagy az isteni életben való részesülés) eszközlői az egyház közösségében.” Az egyház nemcsak teret, keretet ad a szentségek ünneplésének, hanem megalapozza azt, hiszen az egyház az alapszentség. Az egyház jel! Az egyház – Krisztusban - szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének. LG 1. A szentségek mint jelek három irányba mutatnak -

Minden szentség emlékeztető jel. Emlékeztet: a megváltásra, Jézus megváltó halálára és feltámadására.

-

A múlt felidézésén kívül az állandóan folytatódó megváltói tevékenységet is jelzi a szentség. Hisz éppen ebbe kapcsol be. Tehát a jelenben végbemenő történésre rámutató jel.

-

Megváltásunk célja az eszkatonban (világvégi megdicsőülés) fog teljesen megvalósulni. ennek záoga, biztosítéka a szentség, így előremutató jel is. A szentségek alkotó elemei A szentségek összetevői: matéria és forma (anyag és szavak), ezek együtt adják a „szentségi jelet”. A skolasztikus filozófia szerint minden létező anyagi (matéria) és szellemi (forma) princípiumból tevődik össze. Ezt az elméletet átvették a teológusok és a szentségekre is alkalmazták. Anyagi összetevő: matéria (kenyér, bor, víz, olaj, stb., illetve az (anyagi jellegű) cselekmény Szellemi forma: kiejtett szavak. Mára vitatottá vált ez a megközelítés, a Katolikus Egyház Katekizmusa pl. nem használja a „szentségi jel”, illetve a matéria és forma fogalmait, helyett lényegi rítusról vagy lényegi szer-

17

tartásról szól. A skolasztikus megközelítés előnyének tartható, hogy ennek a tannak az alkalmazása megkönnyíti a szentségek érvényességének megítélését. (Tökéletes anyag és forma garantálja a tökéletesen érvénye szentséget. Hozzáértve a megfelelő kiszolgáltatót és a szándékot!) De ez a magyarázat tárgyiasította a szentségeket, és azok ünneplését mechanikus cselekménnyé alakított át. Megfeledkezett arról, hogy a szentségek ünneplése elsősorban találkozás Krisztussal.7Bár a két összetevő az atyák írásaiban is szerepel, de ők nem mint matériát és formát értelmezik. Az egyik elem a földi, mely magában foglalja az egész szertartást; a másik a természetfeletti, hitből fakadó könyörgés, a Szentlélek segítségül hívása, mely epiklésis néven volt ismeretes. A földi, teremetett elemek és a természetfeletti (beavatkozás) találkozása hozza létre a szentségi hatást. „Accedit verbum ad elementum, et fit sacramentum” (Szent Ágoston). A korai skolasztikusok vezették be a matéria és forma kifejezést a teológiába mint a szentségi jel részeit. Ha elfelejtjük, hogy a matéria és forma csak analóg módon érthetjük a szentségtanban, akkor fennáll annak veszélye, hogy a szentségeket mint tárgyakat, személytelen kegyelmi forrásokat kezljük.

A szentségek hatása, célja A szentségek feladat, hogy a megváltásban, illetve a megváltás hatásában részesítsenek bennünket. A trentói zsinat szerint a megváltás fő hatása a megigazulás. Így a szentségek útján a megigazulás vagy létrejön, vagy gyarapodik, vagy az elveszített megigazulás visszaszerezhető. A megigazulás a megszentelő kegyelem közlésével történik. A megszentelő kegyelem lelkünket kedvessé teszi Isten előtt. Létrejön az Istennel való személyes kapcsolat, részesülünk az isteni természetből, bekapcsolódunk a Szentháromság életébe. – Ezt nevezzük megigazulásnak vagy megszentelésnek. •

A szentségek legfontosabb hatása tehát a megszentelés (megigazulás), mely a megszentelő kegyelem közlésével történik. A hagyományos teológia a megszentelő kegyelem mellett megkülönbözteti a „szentségi kegyelmet” (gratia sacramentalis).

•

Mit nevezünk szentségi kegyelemnek? – Az egyes szentségek különféle feladatokra avatnak fel bennünket (bérmálás, házasság, egyházi rend, betegek kenete). A szentségi kegyelem ezeknek a feladatoknak a teljesítéséhez segít hozzá.

•

Az eltörölhetetlen jegy (character indelebilis) Három szentség: a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend különleges hatást is eredményez, ezt nevezzük „eltörölhetetlen jegy”-nek. – A character eredetileg a rómaiaknak a rabszolgákra, katonákra rásütött bélyeget, ismertető jegyet jelentette. Szent Ágoston: „Isten az említett három szentséggel ilyen eltörölhetetlen bélyeget nyom a lelkünkre. Ezekkel a szentségekkel örökre lefoglalja lelkünket az egyházban betöltendő feladatok számára, és alkalmassá teszi az embert az illető feladatok ellátására. Bibliai alapok: Jel 7,2-10 – a választottak megjelölése; Róm 4,11 – a megigazulás pecsétje; stb.

7

Babos: i.m. 89. o.

18

A firenzei zsinat és a trentói zsinat hittételként mondta ki, hogy ez a három szentség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, és ennek következtében ezek a szentségek nem ismételhetők meg. A szentségek hatásának módja A katolikus tanítás szerint az érvényesen kiszolgáltatott szentségek objektíve hatnak, vagyis a megcselekedett cselekményből kifolyólag: ex opere operato. A szentség hatása független a kiszolgáltató hitétől, etikai elveitől és viselkedésétől, továbbá életszentségétől. Ennek a tételnek az igazolásánál abból az elvből szoktak kiindulni, hogy a kiszolgáltató egyén Krisztusnak és egyházának kegyelmet osztogató kezében pusztán eszköz, és Isten tökéleteln eszközökkel is képes tökéletes eredményt elérni. Aki a kiszolgáltatásnál azt szándékozik végezni, amit az Egyház szokott, abban az Egyház mint egyeteme szentség tevékenykedik, még ha maga bűnös is vagy hitetlen. (Vö. Szent Ágoston: „Ha valaki keresztel, Krisztus keresztel.”) Annál inkább így van ez, mert a kiszolgáltató belső lelki állapotát a legtöbb esetben nem lehet kívülről megállapítani. Ha tehát ezen fordulna a szentség érvényessége (hatása), akkor teljes bizonytalanságban élnének a szentség felvevői, vajon érvényes-e a szentség. Ezeket az érveket már Ágoston felhasználta a donatisták ellen. A skolasztika hozzátette, hogy mivel a kegyelmet teljesen ingyen kapjuk Istentől, a kegyelemnek a Krisztus által jelek útján való közvetítését a kiszolgáltató bűne éppúgy nem akadályozhatja, ahogyan életszentsége ki nem érdemelheti. Más kérdés azonban, hogy egyénileg milyen elbírálást érdemel az, aki súlyos bűneivel Krisztussal szembe fordul, és mégis Krisztus helyetteseként és Egyháza képviselőjeként szolgáltatja ki valamelyik szentséget. A trentói zsinat dogmának nyilvánította azt az igazságot, hogy a szentség olyen eszköz, amely magában foglalj, tartalmazza (continet) a kegyelmet és a felvevőre átviszi (confert) az Egyház által megcselekedett cselekményből kifolyólag (opus ab Ecclesia operatum). Az Egyházon keresztül Krisztus cselekszik, mert az Egyház Krisztus teste. Ezért a kegyelmi hatást Krisztus és az Egyház garantálja. A hatás nem a kiszolgáltató lelkiállapotán fordul. Ugyanakkor nem mellékes a személyes oldal a szentségeknél. Ahhoz, hogy gyümölcsöző legyen a szentségfelvétel, szükséges, hogy az illető fölkészült legyen, tudatában legyen a szentség jelentésének, és hogy ő mit vállal azzal a szentséggel. Szükséges a megfelelő szándék, nemcsak a kiszolgáltató, hanem a felvevő részéről is. Legfőként pedig szükséges a tudatos hit, mellyel velejár az egyházhoz tartozás (közösségi élet) és a szeretetben elköteleződő élet. A II. Vatikáni zsinat hangsúlyozta, hogy a szentségek a hit szentségei. Ez azt jelenti, hogy feltételezik a keresztény hit valamilyen ismeretét, a tudatos egyházhoz tartozást. Jézus azt mondta: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül”. Tehát nem elegendő a szertartás, hanem élő hitre, Istenbe vetett bizalomra van szükség – a keresztséghez, és minden szentség felvételéhez. A szentségek nem automatizmusok, nem varázslások, hogy valamilyen ceremóniát elvégzünk, és kijön egy lelki hatás (keresztény élet, tartós házasság, üdvösség…). A szentségek találkozási események Istennel az Egyház közösségében.

19

A keresztség A szentségek sorában az első. Általa leszünk Krisztus Testének, az Egyháznak tagjai. A keresztség szentsége a vízben való alámerítés (vízzel való lemosás) és a Szentháromság neveinek említésével a lelki újjászületés kegyelmét közli. – Szent Pál szerint a „víz fürdője az igétől kísérve” eszközli ezt az újjászületést (vö. Ef 5,26). 1.) Nevei: Hivatalos latin neve: baptismus. A görög baptizein igéből származik: vízbe merít, lemos. A magyar keresztség szó a szláv Krst = Krisztus szóból származik: krisztusivá tenni. Nevei: újjászületés szentsége a víz szentsége szent forrás szent kút szülő hullám a Szentháromság szentsége a hit szentsége pecsét megvilágosítás (Zsid 10,32 és Jusztinosz) 2.) Előképei: a) Ószövetségben (A liturgiában jól összefoglalja a vízszentelési ima, vö. Ordo Baptismi Parvulorum, a Gyermek keresztelés szertartáskönyve) •

A teremtéskor Isten lelke lebegett a vizek fölött és Isten szavára a sötétségből világosság lett, a puszta és üres földön élet fakadt.

•

A második teremtéstörténetben: „Az Úristen forrást fakasztott a földből, hogy megáztassa a föld felszínét. … Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. (Vö. Ter 2,6-14).

•

A vízözön, amikor a víz által elpusztult az ami bűnös, és egy új, tiszta, Istennel tetsző élet kezdődött egy szövetségkötéssel. (vö. 1 Pét 3,20-21)

•

Vörös-tengeren való átkelés, szabadulás a megalázó rabságból, nyomorúságból, a biztos halálból (1 Kor 10,1-2), és a bűnös világ elpusztulása a vízben. A víz által szabadultak meg.

20

•

Jordánon való átkelés, az Ígéret földjének elfoglalásával (Kiv 14,22; 1 Kor 10; Iz 4)

•

Rituális mosakodások (Lev 11-15; Szám 19,2-20; MTörv 23,10-12)

•

Próféták jövendölés az eszkatologikus megtisztulásról, mely víz és Lélek által történik. (Ez 36,25-27; 37,14)

•

A prozeliták alámerítés formájában is csatlakoztak a választott néphez.

b) János keresztsége János keresztsége „a bűnbánat keresztsége a bűnök bocsánatára”, és felkészítés a messiási országra a megtérésre való fölszólítás által. c) Jézus megkeresztelkedése Jelzi, hogy magára veszi a világ bűnét (Jn 1,29.36) – a keresztség bűntörlő hatása, ami Jézus „végső” megkeresztelkedésével, halálával történik meg. Tehát a Jánosnál való megkeresztelkedése előre utal a halálban történő megkeresztelkedésére. Mk 10,38: Jézus Zebedeus fiainak mondja: „Nem tudjátok mit kértek. Készek vagytok arra, hogy igyatok abból a kehelyből, melyből én iszom? Vagy arra, hogy megkeresztelkedjetek azzal a keresztséggel, mellyel én megkeresztelkedem?” Lk 12,50: „Keresztséggel kell megkeresztelkednem: mennyire várom, hogy beteljesedjék!” d) Jézus és a tanítványok Júdeában kereszteltek? Jn 3,22: „Jézus ezután tanítványaival Júdea földjére ment. Ott tartózkodott velük és keresztelt. 3,25: „Vita támadt János tanítványai és egy zsidó közt a tisztulási szertartásról, ezért Jánoshoz mentek. ’Mester, mondták neki, aki nálad volt a Jordánon túl, akiről tanúságot tettél, most szintén keresztel és mindenki hozzá tódul’”. A későbbi versekből kiderül, hogy Jézus maga nem keresztelt. „A farizeusok úgy értesültek, hogy Jézus több tanítványt szerez, és többet keresztel, mint János. Valójában Jézus maga nem keresztelt, hanem csak a tanítványai” (Jn 4,1-2).

A tanítványok tehát kereszteltek Jézus nyilvános működése idején, de ez természetesen még nem „szentségi” keresztség volt, mert azt a megváltás befejezése után alapította Jézus. – Később ezt világosan meg is mondja Szent János, amikor azt írja, hogy a Szentlelket ekkor még nem kapták meg a hívők, mert Jézus még nem dicsőült meg. Jn 7,39: „’Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szava szerint, élő víz forrásai fakadnak’ – Ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívőknek kellett részesülniük. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert Jézus még nem dicsőült meg.” – A tanítványoknak ez a keresztsége tehát csak bűnbánatnak, a Messiásban való hitnek külső jele volt, hasonló János keresztségéhez. Jézus pedig azért nem keresztelt, mert a megigazulást az Ő földi életében nem egy anyagi jel közvetítette, hanem az Ő látható személyének elfogadása eredményezte. A bűnöket személyesen bocsátotta meg, nem egy szimbólum által.

21

3.) A keresztség szentségének krisztusi alapítása •

„Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).

•

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16).

•

Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába” (Jn 3,5).

Az apostolok mindjárt Jézus mennybemenetele után ennek megfelelően cselekednek. Mikor Pünkösd napján a hallgatók „megkérdezték Pétert és a többi apostolt ’Mit tegyünk hát, testvérek?’ Péter ezt felelte: ’Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára” (ApCsel 2,37). A mennybemenetel után az apostolok új módon keresztelnek. A Jézus rendelte keresztség új, Szentlelket közlő szentség. János csak vízzel keresztel, de krisztusi keresztség tűzzel és Szentlélekkel történik. János keresztsége nem közölte a Szentlelket, Jézusé viszont igen. Szent Pál tanításában a keresztség Krisztussal való meghalás, eltemetkezés és föltámadás. „Nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusra, halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk. Ha ugyanis halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, akkor föltámadásában is úgy leszünk. Hiszen tudjuk, hogy a régi ember bennünk azért feszíttetett keresztre vele együtt, hogy a bűnös test elpusztuljon és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki ugyanis meghalt, megszabadult a bűntől. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk.” (Róm 6,38) 4.) A KERESZTSÉG ANYAGA A) Távolabbi anyag: természetes víz, folyó állapotban. Hittétel. A manicheizmus minden anyagot visszautasított. – A középkorban a valdiak, begárdok kézföltétellel avattak. Mások az evangélium szavait (Mt 3,11) félreértve (Ő tűzzel fog benneteket megkeresztelni) a beavatást úgy végezték, hogy a jelölteket égő gyertyák vagy tűz között léptették át. – Szent Iréneusz tud olyan eretnek körökről, ahol a messiási ország szimbólumait alkalmazták és olajjal, tejjel vagy borral kereszteltek. Honnan tudjuk, hogy a víz az anyaga a keresztség szentségének? a) Szentírás: Mindenütt kifejezetten a vizet említi, már a jövendölésekben is, különösen a vízözön és a Vörös-tengeren való átkelés típusában. A természetes víz szerepel János keresztségében, Jézus szavaiban. – Kandaké királyné főemberének keresztségéről olvassuk: „Valami vízhez jutottak. Ekkor mondta a főtiszt Fülöpnek: Íme a víz, mi gátol abban, hogy meg ne keresztelkedjem” (Csel 8,36). Tovább sűrűn említi szent Pál is ( Csel 22,16; 1 Kor 6,11; Ef 5,26; Zsid 10,22; Tit 3,3).

22

b) A hagyomány. Már a Didakhé azt mondja: „Keresztelkedjetek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében élővízben. Ha nincs élővíz, más vízben keresztelj; ha nem lehet hidegben, akkor melegben. Ha egyikből sincs elég, önts a fejre háromszor vizet az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében”. – Ágoston: „Mi a keresztség? A víznek fürdője az élet igéjében. Vedd el a vizet, nincs keresztség; vedd el az igét nincs keresztség”. Teológiai megokolás Szent Tamásnál: -

A víz a legalkalmasabb a keresztség különféle hatásainak jelzésére: lemossa a bűnöket, lehűti az érzéki kívánság hevét, kioltja az örök tüzet, kielégíti a lelki szomjúságot. A víz az élet elindulásának eleme (Ter 1), tehát a legalkalmasabb arra, hogy a lelki újjászületést jelképezze. A víz mint a legelterjedtebb elem a legalkalmasabb arra, hogy a legszükségesebb szentségnek legyen anyaga: mindenütt könnyen kéznél van.

Víz vagy szenteltvíz? A keresztvíz szentelése (benedictio aquae baptismalis) őskeresztény szokás. Tanúsítja többek között Alexandriai Kelemen, Tertulliánus, Ciprián, Ambrus, Ágoston, stb. Célja a Szentlélek lehívása és a gonosz lelkek eltávolítása, akik a néphit szerint legszívesebben a vizekben időztek. Ez megmagyarázza a vízre való rálehelés ősi szokását is: jelképezi a jó Léleknek a belelehelését, és a rossznak a elhessegetését. Ma ünnepélyes keresztelésnél szentelt vizet használunk, azonban a keresztség érvényességéhez sohasem tartotta a hagyomány szükségesnek. B) Közelebbi anyag A keresztvíz alkalmazása, ami lehet megmerítés vagy leöntés. Certum. A megmerítés a legrégibb és kezdetben csaknem kizárólagos alkalmazás: János keresztsége, Kandaké főtisztjének és Kornéliusznak a keresztelése (ApCsel 8,36; 10,17). Szent Pál is az újjászületés fürdőjéről beszél (Tit 3,5). Jézus megkeresztelés is alámerítés formájában történt. A vízben való alámerítés és a belőle való kiemelkedés hatásosan jelképezi a Krisztussal való meghalást és föltámadást, illetve a régi ember levetését (a megkeresztelkedő ruhátlanul ereszkedett a vízbe) és az új ember felöltését (a megkereszteltek fehér ruhában jártak a következő vasárnapig, ami innen kapta a fehérvasárnap nevet). Ezt a gyakorlatot annyira jelentősnek tartották, hogy még a katakombákban is készítettek keresztelőmedencéket, baptisteriumokat. A régi ábrázolások szerint a keresztelkedő leszállt a vízbe, mely a felnőttnek legföljebb derékig ért, fejét folyó kút alá tartották vagy a medencéből merített vízzel leöntötték. A leöntés vagy meghintés szintén apostoli hagyomány. A leöntés a megtisztulást, a meghintés a felüdülést jelképezi. A háromezer ember megkeresztelése Pünkösdkor (ApCsel 2,41), a börtönőr megkeresztelése a börtönben aligha történhetett másképpen, mint leöntéssel vagy meghintéssel. A Didakhé kifejezetten megengedi a leöntést. Tertullianus a keresztség kiszolgáltatásáról így ír: „bármilyen víznek hintése”. Ágoston: „Kevéske víz megtisztítja a lelket.”

23

Döntő hagyományi érv a betegek keresztelés, mely leöntéssel vagy meghintéssel történt. Ennek érvényességét Kornéliusz pápa és Ciprián kifejezetten elismeri. A megmerítés Nyugaton is annyira általános szokás volt, hogy még Szent Tamás is azt tartja biztosabbnak. Halensis hirdeti először, hogy a leöntés szükség esetén kívül is érvényes. A leöntéssel való keresztelés a XIII-XV. században Nyugaton kiszorította az alámerítést. A háromszori alámerítés vagy leöntés, amit a Didakhé előír, az apostolok idejére nem igazolható. Minthogy a keresztség az újjászületés fürdője, azért az érvényességhez az anyag alkalmazásának lemosás jellegűnek kell lennie: elégséges víznek kell közvetlen érintkezésbe jutnia a testtel (a fejjel, mint legkiválóbb testrésszel), mégpedig nem kenés, hanem lemosás formájában. 5. A KERESZTSÉG FORMÁJA: a Szentháromság hívása és a keresztelő cselekvés megnevezése. Certum. IV. Jenő pápa (1431-1447) így írja elő az örményeknek (Denz 1314). Ugyanezt erősíti meg a Trentói zsinat, (1545-1563: Denz 2327). VIII. Sándor (1689-1691) elítéli azt a janzenista állítást, hogy érvényes az olyan formula, amelyből hiányzik a keresztelő cselekvés megnevezése (Denz 2311-2331). Azt a meggyőződést, hogy a keresztségnek van formája, már Szent Pál jelzi: „a víznek fürdője az élet igéjében” (Ef 5,26). Ez az ige Máté Szerint a Szentháromság szólítása (28,19). A hagyomány tanúsága Didakhé: „Így kereszteljetek: Mikor mindezt közöltétek, kereszteljetek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, élő vízben”. Jusztinosz és Ireneusz tanúsítják, hogy a keresztelésnél kimondták a Szentháromság neveit. Tertullianusz azt mondja: „Megadta a keresztség törvényét és előírta formáját; menjetek, tanítsátok a nemzeteket, megmerítvén őket az Atyának és fiúnak és Szentléleknek nevében… Az egyes nevekre megmerítenek bennünket a három személyre”. A keresztelő cselekedet megnevezése nem szerepel a Szentírásban és a hagyományban sem. Ezért a korai skolasztika érvényesnek tartotta az olyan keresztséget, amelynek formája: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében”. Szent Tamás szerint azonban a forma szerepe, hogy a cselekvés határozatlanságát megszüntesse és a szentség jellegét meghatározza. Ez pedig a keresztelő cselekedet említése nélkül nincs eléggé biztosítva. Az „Ego te baptizo in nomine…” forma először a Hippolütosz (170-235) féle kánonokban és a Sacramentarium Gregorianumban (VIII. sz.) fordul elő. Mit jelent a Jézus Krisztus nevében való megkeresztelkedés, amit a Szentírás sok helyen említ (ApCsel 2,3, stb.). A tridentinum utáni hittudósok nézete szerint a „Jézus nevében” való keresztség nem a szentség formáját fejezi ki, hanem jellegét. Megkülönbözteti János keresztségétől, és azt akarja kifejezni, hogy Krisztus tekintélyével, megbízásából történik. A keresztelő szándékát jelzi.

24

6. A KERESZTSÉG HATÁSAI a. Általa leszünk Krisztus Testének, az Egyháznak tagjai b. eltörli a keresztség előtti összes bűnöket és büntetésadósságokat c. megadja a megigazulást a Szentlélek közlése által (megszentelő kegyelem) d. újjászületés az istengyermeki életre e. eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe f. részesít Krisztus prófétai, papi és királyi küldetésében (királyi papság) g. közli a természetfölötti erényeket (hit, remény, szeretet) A Nicea-konstantinápolyi hitvallás vallja az „egy keresztséget a bűnök bocsánatára”. A Viennei zsinat: „A keresztség a teljes üdvösség megszerzésének eszköze, ami által megkapjuk a megszentelő kegyelmet és az erényeket (Denz 902-904). A Trentói zsinat: „Akik a keresztségben újjászületnek, azokat, semmi sem tartja vissza a mennyországba való bejutástól; a rendetlen kívánság (concupiscentia) azonban megmarad (Denz 1528-1529). A keresztség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe (Denz 1608-1613). Szentírási érvek a. A keresztség eltörli a keresztség előtti összes bűnöket. •

Már Ezekiel próféta ezt jövendöli róla: „Tiszta vizet hintek rátok és megtisztultok minden szennyetektől” (36,25).

•

Péter pünkösdi beszéde: „Keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára” (ApCsel 2,38).

•

Pál tanítása: „Ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben isteni szavával megtisztítva megszentelje. (Ef 5,25). – Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel. … Titeket tehát, akik bűneitek miatt halottak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket (Kol 2,12k).

•

Atyák tanúsága közül a Barnabás levél: „Mi bizony bűnnel és szennyel teli szálltunk alá a vízbe, s úgy jöttünk fel belőle, mint gyümölcsöt hozók, akiknek szívében ott van a félő tisztelet és a Jézusba vetett reménység a Lélekben” (XI. 11).

b. A keresztség közli a megszentelő kegyelmet, megigazulttá tesz. Isten gyermekivé leszünk a Szentlélek által. •

„Keresztelkedjék meg mindegyiktek … Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2,38).

•

A keresztségben benne támadtatok fel. … Titeket tehát, akik bűneitek miatt halottak voltatok, vele együtt életre keltett (vö. Kol 2,12).

•

A görög atyák különösen szerették hangsúlyozni, hogy a keresztség a Szentlelket közli.

25

•

Szertartás: A megmerülés jelképezi a régi ember eltemetését, a kiemelkedés az új ember föltámadását.

- A keresztség eltörli a keresztség előtt szerzett minden bűnadósságot. •

Tertulliánusz: „A büntetésre méltóság megszűntével megszűnik a büntetés is” (Bapt. 5.).

•

Szent Ágoston: Ha valaki nyomban megkeresztelkedése után halna meg, semmi sem tartóztatná őt a mennyországtól.

•

Az egyház gyakorlata: a megkereszteltekre nem szab semmi vezeklést és elégtételt8

c. A keresztség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe Szent Tamás szerint a keresztségi jegy az emberi természetnek Krisztus képére való ontológiai „átidomulása”. (Krisztusi életre, krisztusivá születni). Vö.: Mindnyájan, akik Krisztusban megkeresztelkedtetek, Krisztusba öltöztetek” (Gal 3,27). A karakterből következik, hogy a keresztség nem ismételhető meg. Nem lehet kétszer születni, és Krisztus sem támadt föl kétszer. A keresztség Krisztus képét vési rá a lélekre (charáttein = belevésni), s ezzel a lelket az ő családi jelével látja el, és elválaszthatatlanul Krisztus Titokzatos Testéhez kapcsolja a megkeresztelt egész életét és tehetségeit. „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel” (1 Kor 12,13). A keresztség jelentősége fönséges módon jutott kifejezésre kezdettől fogva a liturgiában: a katekumenátus intézményében, a húsvét éjszakai ünnepélyes keresztelésben, az addigi élettel való nyílt és látható szakításban. A gyermekkeresztelés elterjedésével a liturgiai nyomatékozás kissé háttérbe szorult. A keresztség liturgiai és pedagógiai helyét a középkorban az első szentáldozás kezdte elfoglalni. A keresztség szentségi kegyelme Mindazok a segítő kegyelmek, amelyek szükségesek a keresztségben vállalt új életnek és kötelezettségeinek teljesítéséhez. 7.) A KERESZTSÉG SZÜKSÉGESSÉGE (A Jézus rendelte szentségi keresztség – vágykeresztség – vértanúság) Szentségi keresztség Az eredeti bűn állapotából a kegyelem és a fogadott fiúság állapotába való átmenetel az evangélium kihirdetése után nem történhetik meg az újjászületés fürdője, illetőleg annak vágya nélkül. – Trentói zsinat. Hittétel. „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk 16,16).

8

„E szentség hatása minden bűn megbocsátása, az eredetié és a ténylegesé is, sőt minden bünttésé is, ami a bűnért járna. Ezért a megkereszteltekre múlt bűneikért nem kell semmiféle elégtételt róni, sőt, akik meghaltak, és előtte valami bűnt elkövettek volna, azonnal a mennyek országába és Isten látására jutnak.” (Örmény bulla, Denz 1316). Vö. még Tertullianusz: De Bapt. 20.

26

„Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten Országába” (Jn 3,5). „Menjetek, kereszteljetek meg minden népet” (Mt 28,19). Az apostolok mindenkit megkereszteltek, aki Krisztushoz akart csatlakozni, azokat is, akik rendkívüli úton már részesültek a Szentlélekben, mint Kornéliusz százados és Szent Pál (ApCsel 10,47; 9,15). Ágoston: „Az Egyházban azért sietnek és futnak a kisdedeket megkeresztelni, mert kétségkívül meg vannak győződve, hogy másképpen egyáltalán nem éledhetnek meg Krisztusban” (Epist. 166,21). Vágykeresztség A szentségi keresztséget pótolhatja a vágykeresztség. – Biztos teológiai igazság. A keresztség szükségessége nem végzetszerű. Szükség esetén pótolhatja más, így a vágykeresztség. A vágykeresztség egyik megfogalmazása: A tökéletes szeretetből fakadó bánat, amelyben benne van a keresztség fölvételének vágya. Trentói zsinat: „Az evangélium meghirdetése után a megigazulás az újjászületés fürdője, vagy annak kívánása nélkül nem lehetséges” (Denz 1524). Már az Ószövetség azt tanítja, hogy az üdvözülés senki elől sincs elzárva, aki őszintén keresi az Istent, aki hitben és reményben közelít hozzá. Izrael, sőt Ninive is a töredelem, az alamizsna és a tevékeny szeretet által üdvözül (Iz 1,58; Joel 2,12; Tób 12,9). Bár létezik a vágykeresztség, de ez nem lehet ok a keresztség halogatására. Az atyák küzdenek az ellen a szokás ellen, amely a keresztséget egészen a halálos ágyig halogatja. „Aki itt beéri a keresztség vágyával, amott beérheti majd a boldogságnak is a vágyával” – Nazianzi Szent Gergely. Szükség esetére azonban elismeri a vágykeresztség hatékonyságát. Szent Ambrus elmondja, hogy Valentinianusz császár keresztség nélkül halt meg. Megvolt benne a vágy, de csak Ambrus kezéből akarta fölvenni. „Tehát – kérdi hallgatóit – nem kapta meg azt a kegyelmet, amelyet áhított? Biztos hogy mivel áhította, megkapta”. Isten mindenki üdvösségét komolyan akarja. „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1 Tim 2,5). Lehetetlen tehát, hogy aki tökéletes bánatban és szeretetben hozzá fordul, azt magához ne ölelje. A szentségi keresztség fölvétele sokszor kívülálló okokon múlik. Pl. akad-e kiszolgáltató, aki tudja is és akarja is érvényesen kiszolgáltatni a szentséget. A vágy és a jószándék azonban mindenkinek bármikor rendelkezésére áll. A keresztség fölvételére vonatkozó vágynak nem kell kifejezettnek lennie. Elég a tökéletes szeretet, illetve az arra való törekvés, amelyben mindig benne van a készség Isten akaratának megtételére. Aki fönntartás nélkül akarja teljesíteni Isten akaratát, ezzel eo ipso akarja a keresztséget is (vö. Nazianzi Szent Gergely Or. 40,23; Ágoston: A keresztségről; Nüsszai Szent Gergely: Adversus eos qui differunk baptismum). Eddig azokról szóltunk, akikhez eljutott az evangélium hirdetése. De hogyan üdvözülnek azok, akik nem ismerik Krisztust, akik nem rendelkeznek természetfölötti hittel? A következőt tanítja a II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium dogmatikai konstitúció 16. pontjában: 27

„Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni”. A Zsinat azt tanítja tehát, hogy azok is, akik – önhibájukon kívül – nem ismerték meg, nem fogadták el az evangéliumot, az Egyház, mint egyetemes szentség által üdvözülnek, azáltal, hogy különböző fokokban az Egyházhoz kapcsolódnak, amely Krisztus Teste. Csak Krisztus által lehet üdvözülni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut Atyámhoz, csak énáltalam” (Jn 14,7). Viszont nem mindenki jut el a kifejezett Krisztus-hitre, nem mindenki kapcsolódik bele a látható egyház közösségébe. Vértanúság („vérkeresztség”) A vízkeresztséget pótolja a vértanúság – ez biztos teológiai igazság. Vértanúságon értjük a halálos kínok Krisztusért való türelmes elszenvedését. Megokolás - Jézus szava: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,10). „Aki elveszti értem életét, megmenti azt” (Lk 9,24). Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyben van” (Mt 10,32). - A hagyomány szava Tertulliánusz: „Van nekünk második fürdőnk is, szintén egyetlen, ti. a vérfürdő, amelyről az Üdvözítő mondja: Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mily nehezen várom, míg nem teljesedik. Ez a keresztség, amely a föl nem vett vízkeresztséget pótolja, az elveszettet visszaadja” (A keresztségről 16). Ciprián: A vértanú hitjelöltekről azt mondja, hogy „nem esnek el ők a keresztség szentségétől, hanem a legdicsőbb és leghatékonyabb módon, a vér keresztségében keresztelkednek” (Epist. 73,22). Ágoston: A vértanúságnak a bűnbocsánat szempontjából ugyanaz a hatékonysága, mint a vízkeresztségnek (Civ. Dei XIII 7). Az Egyház gyakorlata. A meg nem keresztelt vértanúkat a megkereszteltekkel egyenlő tiszteletben részesítik (Perpétua és Felicitász vértanúsága 21.). Az Aprószentek ünnepében is kezdettől fogva a vértanúsággal szerzett mennyei koronát ünnepelte az Egyház. Szent Tamás vélemény A keresztségnek ereje onnan van, hogy azonosít Jézus Krisztus kínszenvedésével és összekapcsol a keresztjével. Ez történhetik: -

„rendes”, szentségi úton a vízkeresztség által, rendkívüli, pszichikai úton történik az önmagát fönntartás nélkül átadó tökéletes szeretet által, és végül,

28

-

Isten különös kiváltságából a Krisztusért, jólélekkel vállalt és az ő szellemében viselt szenvedés útján, mint amely a szeretetnek legnagyobb bizonysága. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13). A vérkeresztség megegyezik a vízkeresztséggel abban, hogy eltörli az összes bűnöket és büntetéseket. Ezt eléggé jelzik a Szentírás kijelentései és bizonyítja a régi mondás: „Igazságtalan a vértanúval szemben, aki imádkozik a vértanúért” (Ágoston: Sermo 159,1). 8.) A KERESZTSÉG SZEMÉLYEI 8.1. A keresztség kiszolgáltatója Hittétel, hogy a keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök és a tőle megbízott pap, diákonus; szükségbeli kiszolgáltatója minden ember (Vö. 861. kánon). Már a Lateráni zsinat kimondja, hogy a bárkitől helyesen kiszolgáltatott keresztség érvényes. Az Örményekkel való egyesülés bullája megállapítja: „Ennek a szentségnek kiszolgáltatója a pap, akinek hivatásánál fogva joga és kötelessége keresztelni. Szükség esetén azonban nemcsak pap vagy diákonus keresztelhet, hanem laikus és nő, sőt pogány és eretnek is, ha megtartja a formát és van szándéka azt cselekedni, amit az Egyház tesz” (1439. nov. 22.) Denz 1315. A Trentói zsinat is megerősíti: „Az eretnekektől kiszolgáltatott keresztség is érvényes” Denz 1617. A keresztelés parancsát közvetlenül az apostolok kapták. De ők megvoltak győződve, hogy ezt a hatalmukat másokra is átruházhatják. Nem valószínű például, hogy pünkösd napján azt a háromezret az apostolok mind maguk keresztelték. Fülöp diákonus megkeresztelte Kandaké főtisztjét és sok mást (ApCsel 8,38). Pál a keresztséget Ananiás kezéből vette, aki talán laikus volt (ApCsel 9,10). Később, mint apostol az evangélium hirdetését tartotta főgondjának, és a keresztelést másokra bízta (1 Kor 1,17). Péter is mások által kereszteltette meg Kornéliuszt (ApCsel 10,48). Az ősegyházban a szentségek kiszolgáltatása általában a püspök kezében volt, tehát a keresztség kiszolgáltatása is. Azonban sokszor áldozópapok és diákonusok útján gyakorolta. Antiochiai Szent Ignác: „A püspök nélkül nem lehet sem keresztelni, sem szeretetlakomát tartani” (Szmirnaiakhoz írt levél VIII.2.). Tertullián: „Keresztelni joga van a főpapnak, azaz a püspöknek, azután az áldozópapnak és diákonusoknak, de nem az ő meghatalmazása nélkül; szükség esetén a laikusnak is” (A keresztségről 17.). Ugyanígy vélekedik Ciprián és az Elvirai zsinat. Ami a laikusokat illeti, az első időkben csak igazhitű, megkeresztelt férfiakról van szó. Az eretnek keresztelés körül folytatott harcok után a III. század végétől kezdve többé senki sem vonja kétségbe azt a meggyőződést, hogy eretnek is keresztelhet érvényesen. Azt, hogy meg nem keresztelt ember keresztelhet-e, azt még Ágoston sem meri eldönteni, hanem a zsinatra akarja bízni. A görögök nagyon tartózkodóan nyilatkoznak a laikus keresztségről, és igazhitűséget követelnek. I. Miklós Pápa 866-ban megoldotta Ágoston kétségét nyilatkozatával: pogány és zsidó is keresztelhet (Denz 646).

29

Nők keresztelhetnek-e? Ebben az időben a nőket kizárták a keresztség kiszolgáltatásából – Pál szavaira tekintettel (1 Kor 14,34). Valószínű azonban, hogy ez a tilalom nem a keresztség érvényességét, hanem a megengedettségét érinti, vagy pedig az ellen a nagyravágyás ellen lép föl, amellyel a nők a keresztséget ünnepélyesen akarták kiszolgáltatni (kollyridianusok). 1000 után II. Orbán pápa óta egyetemesen elismerik a nők által kiszolgáltatott keresztség érvényességét is. Azt, hogy valaki önmagának szolgáltassa ki a keresztséget, III. Ince kifejezetten tilalmazta (Denz 788!). Nincs rá szükség, mert önkeresztség helyett rendelkezésre áll a vágykeresztség. 8.2. Keresztszülő Az Egyházi Törvénykönyv a következőt mondja: „A keresztelendőnek, amennyiben lehetséges, adjanak keresztszülőt. Ennek feladata, hogy a felnőtt keresztelendőnek a keresztény beavatásban segítségére legyen, a keresztelendő gyermeket pedig szüleivel együtt a keresztségre bemutassa, és azon fáradozzék, hogy a megkeresztelt a keresztségnek megfelelő életet éljen” (872. kánon). A keresztsülőség egyházi tisztség. Az Egyházi Törvénykönyv pontosan leírja ki vállalhatja ezt a tisztséget: Ahhoz, hogy valakit a keresztszülői tisztség vállalására engedjenek, szükséges: 1. hogy alkalmas legyen és szándékozzék is ezt a tisztséget viselni; 2. tizenhatodik életévét betöltött személy legyen; 3. katolikus, megbérmált és a legszentebb oltáriszentséget már magához vett személy legyen, s éljen a hithez és a vállalandó tisztséghez méltó életet; 4. ne kösse semmilyen törvényesen kiszabott vagy kinyilvánított kánoni büntetés; … (vö. 874. kánon) Nem szentségi házasságban élő, vagy élettársi kapcsolatban élő vagy „együttélésben” lévő személy nem lehet keresztszülő. Keresztszülőkről említést tesz már Tertulliánusz Szent Tamás a szerepükről a következőket mondja. Amint a testi születésnél, úgy itt is szükséges, hogy gondoskodás történjék az új életre születettnek dajkálásáról és neveléséről. 8.3. A keresztség fölvevője Az evangéliumokban szereplő keresztelési parancs mindenkire vonatkozik. Mindenki hivatva van az üdvösségre, és annak a kapuja a keresztség. A hagyomány tanúsága ez: Az Egyházban kezdettől fogva mindenkor megkereszteltek mindenkit, aki kérte és a föltételeknek megfelelt. Nem voltak kivételek sem a testi betegek, sem a lelki betegek, sem a szellemi fogyatékosok. Felnőttek természetesen nem vehették föl a keresztséget kellő előkészület nélkül. A Szentírás szerint hit és töredelem (bűnbánat, megtérés) szükséges: Mt 28,19; Mk 16,16; ApCsel 8,37; 2,38, stb.

30

8.3.1 A gyermekkeresztség, csecsemőkeresztség A Római Katolikus Egyház tanítása és gyakorlata, hogy kisdedeket is lehet, sőt kell keresztelni. (Vö. Egyházi Törvénykönyv 867. kánon) 1. § A szülők kötelesek gondoskodni arról, hogy a gyermekek már az első hetekben megkapják a keresztséget. A születés után mielőbb, sőt már a születés előtt forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a szentséget, és hogy erre kellő felkészítést kapjanak. 2. § Ha a gyermek halálveszélyben forog, haladéktalanul meg kell keresztelni. Milyen életkorút tekintünk gyermeknek a keresztség esetében? „Gyermekeknek vagy kisdedeknek azokat nevezzük, akik még nem jutottak el értelmük használatára, és személyes hitet megvallani sem képesek” (Ordo Baptismi Parvulorum 26). Az Újszövetségben több jel is arra mutat, hogy nemcsak a felnőtteket, hanem a gyermekeket is megkeresztelték. Több helyen azt olvassuk, hogy „családokat” kereszteltek meg, vagy valakit „háza népével együtt”. -

Még Sztefánász családját is megkereszteltem (1 Kor 1,16).

-

Filippiben néhány napot töltöttünk. Szombaton kimentünk a kapunk kívül a folyóhoz, mert sejtettük, hogy ott van az imádság helye. Letelepedtünk és beszélni kezdtünk a körénk gyűlt asszonyokhoz. A hallgatóság között volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából. Ennek az Úr megnyitotta szívét, hogy figyelemmel hallgassa Pál szavait. Háza népével együtt megkeresztelkedett. (ApCsel 16,15)

-

A börtönőr rögtön meg is keresztelkedett minden hozzátartozójával együtt (ApCsel 16,33).

Ezekben az esetekben feltételezhetjük, hogy a gyermekeket is megkeresztelték. Az ószövetségi körülmetélés analógiájára cselekedtek. Az ószövetség Izrael kisdedjeit körülmetéléssel fölvette Jahve közösségébe (vö. Lev 12; Ter 27,9-14). Az apostolok természetesnek találták, hogy az újszövetség vallási közösségéből sem kell a kisgyermekeket kirekeszteni. A hagyomány szava Ireneusz (+202): „Krisztus mindenkit jött üdvözíteni önmaga által. Azt mondom ’mindenkit’, aki általa Isten számára újjászületik, csecsemőket és gyermekeket, ifjakat, férfiakat, öregeket” Origenész (+254) a szokást az apostolokra vezeti vissza. Tertullián (+222) nem helyesli, hogy sietnek a gyermekeket keresztelni, de éppen ezzel tanúsítja, hogy a szokás fönnállt. Cipirián (+258) a Karthagói zsinatra hivatkozva elrendeli, hogy a születés után harmadnapra meg kell keresztelni a gyermekeket. A görög atyák nem ilyen határozottak. Nazianzi Gergely (+390) a gyermekek keresztelését a negyedik életévig akarja halasztani, hogy legalább valami részt vehessenek a szent cselekményekben. Mikor a III. és IV. században elterjedt a keresztség halogatásának, sőt a halálos ágyig való elhalasztásának szokása – hogy a keresztségi ártatlanságot el ne veszítsék vagy, hogy még ne kelljen vállalni a keresztény élet kötelezettségeit – erőteljesen állást foglaltak ezzel a fölfogással szemben. 31

Amikor a pelagianizmus elvben kezdte tagadni a gyermekkeresztség tételét, a hagyomány meggyőződése teljes világossággal előjött. Ágoston így nyilatkozott: „A kisdedeket is viszik a templomba, jóllehet tulajdon lábukon még nem tudnak oda futni… Senki se búgjon tehát más tanítást fületekbe; mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ősök hiteként, ezt tartja végig”. Schütz teológiai megokolása: „Az eredeti bűnt akaratának hozzájárulása nélkül vonja magára az ember, akaratának hozzájárulás nélkül is szabadul meg tőle a szentség ereje által (vö. Innocent. III. Epist. Maiores). … A keresztség, mint újszövetségi szentség a kegyelmet dologi teljesítmény erejében közli, a hatását ki is fejti, ha a fölvevő nem vet akadékot; s a kisded, aki személyes bűnre még nem képes, nem is vethet akadékot. A gyermekkeresztelés lehetőségét tehát csak az tagadhatja, aki vagy a kegyelem mivoltát személyes tettben látja, vagy pedig a szentségeknek csak személyes teljesítmény alapján tulajdonít hatékonyságot.” Erasmus úgy gondolja, hogy a megkeresztelt kisdedeket a serdültség korában meg kll kérdezni, vállalják-e amit a keresztszülők az ő nevükben fogadtak, és ha nem, szabadjukra kell őket engedni. Ezt a nézetet a Trentói zsinat elítélte (Denz 1627). Kinek a hite szerepel a gyermekkeresztségben? Az Egyház hite, amelyet a szülők és a jelenlevők képviselnek. Isten az egyént nem mindenkitől elszigetelve, hanem az egyházi közösségben üdvözíti. Szent Tamás azt írja: „Egy valakinek, helyesebben szólva az egész Egyháznak a hite a kisgyermek javára válik, annak a Szentléleknek a tevékenysége révén, aki az Egyházat egyesíti, és egyik ember javaiban részesíti a másikat”. Az Ordo Baptismi Parvulorum, Általános Rendelkezései ezt írják: „Az Egyház, minthogy küldetése az igehirdetés és a keresztelés, már az első évszázadoktól kezdve kiszolgáltatta a keresztséget nemcsak felnőtteknek, hanem gyermekeknek is. Az Úr szavai – ’Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába’ (Jn 3,5) – mindig úgy értelmezte, hogy a gyermekeket nem lehet kizárni a keresztségből, hanem meg kell keresztelni éppen az Egyház hite alapján, amely a szülők, a keresztszülők és a többi jelenlévő hitvallásában nyilvánul meg. Ők képviselik ugyanis mind a helyi egyházat, mint pedig az összes szenteknek és híveknek közösségét: tehát az egész Anyaszentegyházat, mely a közösségnek is, az egyeseknek is szülőanyja” (26.). Mik a föltételei a gyermekkeresztelésnek? A gyermekek megkeresztelése a hitüket gyakorló szülők esetében hitvallás a szülők részéről. Előfordul azonban, hogy a szülők félreértik a keresztség jelentését, és mint mágikus vagy babonás szertartást kérik vagy egyszerűen megszokásból. A gyermek számára ugyan érvényes a keresztség, de mivel nem követi vallási oktatás és nevelés, azért nem lesz gyümölcsöző. A szülők számára pedig csak üres szertartás és egyáltalán nem hitvallás. Az elutasítás nehezen lenne összeegyeztethető az egyetemes üdvözítő isteni szándékkal. A másik véglet az volna, ha mindenkit megkeresztelne az Egyház, aki csak kéri a keresztséget, és nem szabna feltételt. A Gyermekkeresztelés Általános tudnivalói a következőket írja: 32

„Egyes esetekben a szülők még nem készültek fel lelkileg kellőképp a gyermekük keresztelésére, mert nem nevelnék őket keresztény módon. Ilyen esetekben nem lehet elegendő, hogy a szülők csak a szertartás keretében kapjanak figyelmeztetést, és csak ott kívánjunk tőlük hitvallást. A püspöki konferenciák hosszabb előkészületi időt írhatnak elő. … A plébános feladat, hogy megállapítsa az olyan gyermekek megkeresztelésének idejét, akiknek szülei kérik ugyan a gyermek megkeresztelését, de még nem készek a hit megvallására, sem pedig arra, hogy gyermekeik keresztény nevelésének kötelezettségét vállalják” (33. pont). Tehát a közömbös vagy csak társadalmi szokásból jövő szülők helyzetére kell választ találnunk. Babos István (SJ) szerint a kereszténységbe történő fokozatos beavatás tűnik a legjobb megoldásnak, mert egyrészt senkit sem utasít el, ugyanakkor csak abban az esetben teszi lehetővé a keresztelést, ha megvan a komoly remény arra, hogy a keresztségben kapott természetfeletti élet továbbfejlődik. Ez a megoldás „hitújonci időt” akar biztosítani a vallásilag közömbös vagy tájékozatlan szülők számára. Egy bizonyos ideig oktatásban részesülnek, és fokozatosan kapcsolódnak be az egyházi közösség életébe. A szülő életszerű bekapcsolódását követi a gyermekük bekapcsolódása, először a keresztség útján, később életszerűen is, mert a vallásában elmélyedő szülő majd gyermeke vallásos életét is elmélyíti. (Vö. OBP 5.) Az a tény, hogy a szentségek „objektíve” hatnak (ex opere operato), nem jelenti azt, hogy a szentségek automataként működnek. A szentségek feltételezik az ember szabad hozzájárulását, és sürgetik további közreműködését. Ha ez az elengedhetetlen szabad hozzájárulás hiányzik a keresztségnél, és semmi remény nincs arra, hogy a személy keresztségben kapott ajándékoknak megfelelően él, akkor nincs értelme a keresztségnek, és az Egyház gyakorlata szerint a keresztséget nem lehet kiszolgáltatni. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet az ilyen személyt meghívni és segíteni a hit felé, és ennek jelét is adni azzal, hogy az Egyház a jelöltek sorába írja vagy a kereszt jelével megjelöli. Téves az a vélemény, amely szerint a keresztséget ki kell szolgáltatni azoknak is, akik szinte bizonyosan soha nem fogják gyakorolni vallásukat – azzal a indoklással, hogy így legalább nem maradnak pogányok. Szent Ágoston és Szent Tamás szerint a keresztség megadja a karaktert és Krisztus papságában részesít, és így alkalmassá tesz a keresztény kultusz gyakorlására. Sohasem hangsúlyozták a karaktert és a kegyelemet függetlenül, a keresztény élettől elválasztva. A karakter a keresztény élet jele. Ha nincs remény arra, hogy valaki a karakterben kapott hivatását gyakorolja, nincs értelme a karakternek. Ez nem fosztja meg a személyt Isten láthatatlan vonzásától, a kegyelemtől. A kegyelem a karaktert megelőzően is működik. Annak, hogy az Egyház a karaktert közölje, akkor van értelme, ha remény nyílik arra, hogy a karakter kifejti hatását. Babossal bátran mondhatjuk, hogy a gyermek üdvössége nincs kitéve különleges veszélynek, ha a keresztséget az említett okok miatt részletekben veszi fel. Szükség esetén a szülők vagy bárki más is megkeresztelheti. Amint a katekumenátusban a katekumenek, a gyermek is már a kezdeti szertartás révén az Egyház tagja lesz, és ez a kegyelem forrása felé, Isten felé fordítja őt. 9.) A KERESZTSÉG ÜNNEPLÉSE (SZERTARTÁSA) A szertartást az Ordo Baptismi Parvulorum tartalmazza. A keresztelés helye elsősorban a plébánia-templom. Ezáltal is kitűnik, hogy a keresztség az Isten népébe, az egyház közösségébe való beleszületésnek a szentsége. (Magánházakban a keresztséget csakis szükség esetén vagy kényszerítő lelkipásztori okból szolgáltassák ki (680. kánon és jegyzete).

33

A keresztelés ideje: vasárnap, ami a heti húsvétunk. Így jól kifejeződik a húsvéti misztériummal való kapcsolat. A keresztségben ugyanis Jézus halálával és feltámadásával növünk egybe. Ajánlatos a keresztelést a vasárnapi szentmise keretében végezni, hiszen az eucharisztia a „szentségek szentsége”, „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett”, erre irányul (Aquinói Szent Tamás S. Th. 3,65,3). Az eucharisztia központi szerepe miatt az az egyház gyakorlata, hogy lehetőleg minden szentséget a szentmise keretében ünnepel. Keresztelés a szentmisében: • • • • • • • • • • • • •

Keresztvetés, köszöntés. A gyermek fogadása (bűnbánati rész kimarad, mert az ellenemondás a sátánnak helyettesíti!) Gloria Collecta könyörgés A mise igeliturgiája (Credo itt kimarad, mert a keresztség előtt van hitvallástétel) Hívek könyörgése és Mindenszentek litániája Katekumenek olajával való megkenés Keresztvíz megáldása Ellenemondás és hitvallás Keresztség Krizmával való megkenés Fehér ruha Égő gyertya Fölajánlással folytatódik a szentmise A kánonokban van betoldás a közbenjárást kérő imádságban (intercessiones). A betoldás a pápáért, püspökért, papságért való imádság után és az elhunytakért való közbenjárás közé illeszkedik: „Emlékezzél meg Urunk, az újonnan megkereszteltekről is, akik a keresztségben családod tagjaivá lettek, hogy Krisztust, a te Fiadat, kitárt szívvel és készséges lélekkel kövessék. Emlékezz” (II. Kánon). „Te akartad Urunk, hogy színed előtt álljon családod, hallgasd meg tehát kegyesen kérését. Erősítsd meg szent elhatározásukban gyermekeidet, akik ma az újjászületés fürdőjében népeddé lettek. Segítsd őket, hogy a megújult élet útján mindig előbbre haladjanak. Jóságos Atyánk, vond magadhoz…” (III. Kánon).

Édesanya avatása…

34

A bérmálás A keresztség az újjászületés szentsége, a bérmálás a természetfölötti növekedés, illetve a nagykorúság szentsége, a természetfölötti élet teljességét közlő szentség. Nevei •

A hatása alapján:

confirmatio = megerősítés - ebből származik a konfirmálás, bérmálás a Szentlélek szentsége pecsét • A jele alapján: kézföltevés krizma • A keresztséghez való viszonya alapján: betetőzés szentsége perfectio consummatio Irodalma Amilyen gondos és alapos teológiai földolgozásban volt része a keresztségnek már az első időktől kezdve, annyira mostoha e tekintetben a bérmálás. Bellarmin Szent Róbert (15421621) az első, aki rendszeresen foglalkozik a bérmálás szentségével.

A bérmálás szentségi valósága Eusebius (+340) tanúsága szerint a novaciánusok elhanyagolták a bérmálást. Az albiak és valdiak tagadták krisztusi eredetét. A reformátorok a keresztény oktatással kapcsolatos szertartásnak tartották, illetve a nyilvános hitvallás szertartásának, de nem tartották szentségnek. 1. A bérmálás krisztusi rendelése A bérmálás krisztusi rendelése csak burkoltan van benne a Szentírásban. Szent Tamás szerint Jézus ezt a szentséget ígéret által alapította, amikor Egyházának megígérte a Szentlélek állandó adományozását. a) Jézus megígérte követőinek a Szentlelket, akit már a próféták a messiási javak foglalataként vártak (Joel 2). Nemcsak az apostoloknak, hanem mindenkinek ígérte, és nemcsak az adományozását, ami a megigazulással velejár, hanem egészen sajátos ajándékozásra gondolt. Hisz az apostolok Jézus mennybemenetele előtt már meg voltak szentelve, az ő barátai voltak, az Eucharisztiát magukhoz vették. Jézus mégis kilátásba helyezte nekik a Szentlélek küldését, mely csak a mennybemenetel után valósult meg. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szava szerint, élő víz forrásai fakadnak. – Ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívőknek kellett részesülniük. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,37).

35

Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok. De ha elmegyek, majd elküldöm hozzátok” (Jn 16,7). b) Jézusnak ez az ígérete beteljesedett Pünkösdkor, amikor a Szentlélek mindenki számára eljött (ApCsel 2). De mivel a Szentléleknek a megszentelő kegyelemtől különböző adományozása kilátásba volt helyezve minden hívő számára, léteznie kell egy módnak a Szentlélek küldésére, amely a Pünkösdöt állandósítja az Egyházban. c) A Pünkösd „állandósulásáról” beszél az Apostolok Cselekedetei. „Mikor a Jeruzsálemben tartózkodó apostolok hallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Ezek odaérkeztük után imádkoztak értük, hogy rájuk szálljon a Szentlélek. Még ugyanis egyikükre sem szállt le, mivel addig csak Jézus nevében voltak megkeresztelve. Rájuk tették tehát kezüket, s azok megkapták a Szentlelket” (ApCsel 8,14). Tehát az Apostolok alkalmaztak egy látható szertartást, amely kézföltételből és imádságból állt, s ez közölte a Szentlelket. A kézföltétellel és imádsággal való Szentlélek-közlés állandó gyakorlat volt az apostoli egyházban. Erről tanúskodik Simon mágus is története is. Alkalma volt megfigyelni, hogy a Szentlélek megadatik az „apostolok kézföltétele által”. „Amint Simon látta, hogy az apostolok kézrátételére leszáll a Szentlélek, pénzt ajánlott föl nekik” (ApCsel 8,18). - Szent Pál Efezusban, Keresztelő János tanítványaival úgy végezte a kézföltételt, mint ami a keresztény beavatást teljessé teszi: „Pál a fölső tartományokon áthaladva Efezusba érkezett. Itt néhány tanítványra talált. ’Megkaptátok a Szentlelket megtérésetek után?’ – kérdezte tőlük. ’Még csak azt sem hallottuk, felelték azok, hogy van-e Szentlélek’. Erre megkérdezte: ’Mivel keresztelkedtetek meg akkor?’ János keresztségével – válaszolták. ’János a bűnbánat keresztségével keresztlelt’ a népet meg arra bíztatta, hogy higgyenek abban, aki ő utána jön, vagyis Jézusban’. Ennek hallatára megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Mikor pedig Pál rájuk tette kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak.” (ApCsel 19,1). Az evangéliumból világosan kitűnik, hogy Jézus minden időre és minden hívő számára kilátásba helyezte a Szentléleknek a rendes kegyelemközléstől különböző adományozását. Mivel pedig a Szentlélek adományozásának más módjáról nem olvasunk, ezt a kézföltétellel történő közlést kell annak tekintenünk. Szentlélek a keresztségben és a bérmálásban Ez a kézföltétellel történő Szentlélek-közlés világosan különbözik a keresztségtől. Ez látszik az előbbi elbeszélésből. A szamariaiak már meg voltak keresztelve, és most más kiszolgáltatók (az apostolok) más szertartással (kézföltétellel és imádság) más hatásokat (a Szentlélek bősége) közöltek. Mit mond a hagyomány a bérmálásról A legrégebbi iratok, mint a Didakhé vagy Jusztinosz írásai nem említik, pedig a keresztségről és az Eucharisztiáról bőven szólnak. Ennek részben érthető az oka. A bérmálás, mint a keresztény beavatásnak egyik mozzanata, liturgiai egységet alkotott a keresztséggel, s csak akkor és ott jöhetett külön is szóba, ahol szertartásilag némileg elvált a keresztségtől. Ez a 200-as évekre tehető, amikor a keresztséget már többnyire áldozópapok szolgáltatták ki, és a már megkereszteltek bérmálását a püspök továbbra is személyesen végezte.

36

Az első tanúk Tertullianus (160-….): „Miután kiléptünk a fürdőből, szentelt kenettel megkenetünk. Azután kézföltevést kapunk, mely szólítja és hívja a Szentlelket”. A római egyház „a hitet a vízzel jelöli, Szentlélekkel ruházza, Eucharisztiával táplálja”. Kornél pápa (+253) szemére veti Novatianusnak, hogy a keresztség után nem tette meg, ami az egyházban szokás: nem vette a püspöktől a pecsétet, tehát nem is kapta a Szentlelket. Ciprián (200-258) az ApCsel 8. fejezetének ismertetése után azt mondja: „Ez most is megvan az egyházban. Akik meg vannak keresztelve, az egyházi elöljáró elé kerülnek, s a mi imádságunk és kézföltételünk által kapják a Szentlelket, és az Úr pecsétjével betetőzésben részesülnek”. Jeruzsálemi Szent Cirill (313-386) egy egész katekézist szán a bérmálás szentségének. Szent Jeromos (340-420) püspöki bérma-utakról beszél. Szent Ágoston (354-430) állítása: „az apostolok szamariai tettét most is gyakorolja az egyház; a krizma szentsége a látható jelek sorában szent, miként maga a keresztség”. Az emlékek közül a bérmálásról tanúskodnak a külön bérmáló-helyiségek, amelyeket chrismarianak vagy consginatorianak neveztek. Ilyenek találhatók, pl. Rómában, Nápolyban, a templom és a keresztelőkápolna (baptisterium) között helyezkednek el. Továbbá számos ókeresztény kórból származó fölirat is tanúskodik a bérmálásról. 2. A bérmálás szentségi jele Mi a bérmálás közelebbi anyaga? Kézföltétel? Krizmával való megkenés? A II. Lyoni Zsinat (1274) azt mondja ugyan: „A bérmálás szentségét a püspökök szolgáltatják ki kézföltevéssel az újjászülöttek megkenésével” (Denz 860). Máskor viszont a krizmát mondják a szentség anyagának (VI. Kelemen levele Mekhitharnak 1351. Denz 1068; Trienti Zsinat 7. ülés, Kánonok a bérmálásról Denz 1629). A Római Pápai Szertartáskönyv (Pontoficale Romanum): „A püspök kiterjeszti kezeit a bérmálkozók felé, és imádságot mond: Omnipotens Deus. Azután jobb hüvelykujjának hegyét belemártja a krizmába és azt mondja: ’N., én téged megjelöllek a kereszt jelével’, és miközben hüvelykujjával keresztet formál a bérmálkozó homlokára (az Appendix hozzáteszi: közben jobb kezét ráteszi a bérmálkozó fejére), így folytatja: ’és megerősítlek az üdvösség krizmájával az Atyának és Fiúnak és a Szentléleknek nevében’. A görög szertartáskönyv (euchologium) Az imádság után megkeni őt a szent ’müron’-nal (olaj) kereszt alakjában a homlokán, szemeink, orrán, száján, két fülén, mellén, kezén és lábán és azt mondja: „A Szentlélek ajándékának pecsétje. Ámen”. (Sfragisz dóreász Pneumatosz hagiou. Ámén). A bérmálás közelebbi anyagát illetően négy vélemény lehetséges: 1. kizárólag a kézföltétel 2. kizárólag a krizmával való megkenés

37

3. vagy krizma-kenés vagy kézrátétel, amint az Egyház a különböző korokban jónak látta meghatározni 4. krizma-kenés és az a kézföltétel, amely által a krizma-kenés történik. 1. A kézföltételt tanúsítja a Szentírás (ApCsel 8,17; 19,6) és a legrégebbi hagyomány. A régi görögök közül némelyik hallgat róla, bár egy sem zárja ki. A legtöbben említik. Tartalmazza az Egyház tanítása: Denz 794, 860. Ha az Örményekkel való egyesülés bullája (1439.) azt mondja „Ezen kézrátétel helyén van az Egyházban a bérmálás” (Denz 1318), csak azt akarja mondani, hogy ma bérmálás néven történik az, amit régen kézrátétel néven gyakoroltak. S ha régi okmányok olykor a krizmát nevezik e szentség anyagának, a kézrátételt nem akarják kizárni, csak a távolabbi anyagot jelölték meg. Tehát a kézrátétel nem hiányozhat a bérmálás szentségi jeléből. 2. A krizma-kenét első biztos tanúja Órigenész (185-254), a későbbiek általában említik, nemcsak a keletiek, hanem a nyugatiak is (pl. Hippolytus, Ágoston stb.). Ezt megerősíti a szentség neve (krizma, kenet szentsége) valamint a krizmáriumok elnevezése és létezése. A Szentírásból nem lehet e kenést föltétlen biztossággal megállapítani (mégis 2 Kor 1,21; 1 Jn 2,20.27). A Szentlélek közlését és a Szentlélek erejét azonban annyiszor nevezték kenetnek, hogy maga a dolog sem lehetett idegen az apostolok idejében sem továbbá előttük volt az ószövetségi kenetek példája is. 3. A kézrátétel vagy kenés nézetnek annyiban van alapja, hogy a bérmálás „jele” a Bibliában nincs meghatározva, és ennek részletezése az Egyház feladata lett. – Az Egyház eleinte kézföltevéssel és kísérő imádsággal szolgáltatta ki a szentséget, a II. sz. végétől hozzájárult a homloknak kereszttel történő megjelölése (kenés nélkül), és ehhez hozzájárult Keleten elég hamar, Nyugaton a IV. sz. végén (talán Szilveszter pápa alatt) a krizmával való megkenés. 4. Mivel a kézföltételt a Szentírás, a krizmával való megkenést a hagyomány – különösen a keleti egyház hagyománya – a legősibb időktől fogva tanúsítja, a negyedik helyen említett nézetet kell elfogadni. E szerint a bérmálás közelebbi anyaga a kézrátétel és a krizma-kenés. Meg kell jegyezni, hogy két kézföltétel van a szertartásban. -

a kéz kiterjesztése (kheirotonia) a Szentlélek hét ajándékáért könyörgő ima alkalmával

-

a kézrátétel (kheirotheszia).

Mivel a kéz kiterjesztését a keleti szertartás nem ismeri, jóllehet érvényesen szolgáltatja ki a szentséget, kétségtelen, hogy a kézrátétel a lényeges. (Ez azonban a krizma-kenéssel eo ipso adva van). A krizma-kenés a homlokon történik (Keleten más testrészek is) kereszt alakban. Ezt már Tertulliánusz és Ciprián, Hippolytusz is tanúsítja. Korábban a szertartásban volt más anyagi formában megnyilvánuló cselekvés, mint pl. az arculütés, a krizma-kötés (fejszalag, amelyet a megbérmáltak három napig hordtak), de ezeket sosem tartották az anyag lényegéhez tartozónak.

38

A bérmálás távolabbi anyaga: olajbogyóból készült olaj, melyhez kevés balzsamot vegyítenek, és az így készült krizmát a püspöknek kell megszentelnie. Amikor „kenetről” szólnak, az első időktől kezdve bogyóolajat (elaion) említik, ezért szóba sem került, vajon érvényes-e más olaj is. A balzsam hozzávegyítésekor a bizánci rítusban még mintegy negyvenféle mást is tesznek hozzá – ezzel akarják jelezni a Szentlélek ajándékainak bőségét. A balzsam elmaradása egyébként a szentséget nem érvényteleníti. Az atyák gyakran az egyszerű olajat is krizmának nevezik. A krizma szenteléséről ősi hagyomány tanúskodik: Tertullianus: Bapt. 7, Ciprián Pist., Hüppolitosz kánonja, az Apostoli Konstitúciók stb. Bazil a Szentlélekről szóló művében apostoli hagyománynak mondja. Ennek alapján az általános nézet az, hogy a krizma megszentelése a távolabbi anyag lényegéhez tartozik, és szükséges a szentség érvényességéhez. A keletiek különösen nagy hangsúlyt helyeznek erre a mozzanatra. Teológusaik gyakran ennek a szertartásnak tulajdonították a szentség főhatását. Jól látszik ez abból a gyakorlatukból, hogy náluk a szentség kiszolgáltatója az egyszerű áldozópap lett, a krizmaszentelést viszont a pátriárkának tartották fönn. Így a kenetből (müron) mintegy az Eucharisztiához hasonló „állandó szentség” lett, amelyet a nem püspök is „kioszthatott”. A bérmálás formája A Szentírás általánosságban imádságot említ (ApCsel 8,15; 2Kor 1,21), ugyanígy a hagyomány első tanúi (Tertullianus, Ciprián). Ha a szetnség közelebbi anyaga a krizmakenő kézrátétel, akkor a forma természetesen annak kísérő szava. A latin Egyházban a IX. százat óta kimutatható a következő forma: „Signo te signo crucis et confirmo te chrismate salutis in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti”. A leginkább használt görög forma már a IV. században megvolt: „A Szentlélek ajándékának pecsétje. Amen”. Ezeken kívül sok más forma is használatban volt, sőt I. Ince azt írja egy püspöknek: „A bérmálás szavait nem mondhatom meg, nehogy inkább árulónak tűnjek föl, mint tanácsadónak”. Tehát a bizonyos fokig a titokfegyelem rovására is kell írni azt a bizonytalanságot, amely a szentség formáját illetően még a skolasztikusoknál is észlelhető. Ma a latin Egyházban az érvényes forma: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét!”

39

3. A bérmálás hatásai a) A megszentelő kegyelem növekedése és betetőzése a Szentlélek sajátos közlése által. b) Szentségi kegyelem: a Szentlélek ereje a hit bátor és állhatatos megvallására és a szentségi jegy (karakter). a) A Szentírás is, a hagyomány is bárhol szól a bérmálás hatásairól, azt mindig, mint a Szentlélek közlését mutatja be. Sok vita folyt ezzel kapcsolatban. Ha a bérmálás a Szentlélek ajándékát adja, ez vagy annyit jelent, hogy aki csak a keresztségben részesült, az a Szentlélek nélkül van, vagy pedig annyit, hogy ha keresztségben a hívő már megkapta a Szentlelket, akkor nincs szüksége a bérmálásra, illetve a bérmálás csak „segítő kegyelmet” közöl. A megoldást Jézus fiúságának két arca adja. Mit jelent Jézusban a fiúságnak ez a két arca, és mit jelent bennünk, illetve hogyan részesít ebben a keresztség illetve a bérmálás szentsége? Jézus mindig az Atya Fia. Egyrészt, mint engedelmes gyermek, és ez megtestesülésétől feltámadásáig tárul szemünk elé, másrészt mint felelős Fiú, a Lélek küldője, és ez inkább megdicsőülésében tárul szemünk elé. A fiúságnak ezt a két arcát fejezi ki a keresztség és a bérmálás. A keresztségben Isten gyermekei leszünk. Az itt kapott képesség és megbízatás elsősorban, de nem kizárólag a befelé, a család felé irányul. A karakter megjelöli a megkeresztelt személyt, ami azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban Isten gyermeke lett (filii in Filio), fiak a Fiúban. A bérmálásban nyert küldetés elsősorban, de nem kizárólag a világ felé szól, Krisztust, mint a Lélek küldőjét szimbolizálja. A bérmálásban a megdicsőült Krisztus kapcsolja magához a hívőt, hogy vele együtt a Lélek küldője és megjelenítője legyen a világban. Erre ad képesítést és megbízatást a bérmálásban kapott karakter. Ez a fiúság második arca (vö. LG 31, 33, 38). Tehát a Fiúval egyesülünk a keresztségben, és a Fiúban az Atya fogadott gyermekei és a Szentlélek templomai leszünk (vö. Jn 14,15kk. 23kk). Így a megkeresztelt nincs a Szentlélek nélkül, amíg meg nem bérmálják. A Szentlélek közlése a bérmálásban új módon és új feladatra történik, és ez a keresztségben megkezdett folyamat beteljesítése. A keresztség befelé, az Egyház felé irányuló folyamat: Krisztussal egyesít, aki meghalt és föltámadt. A bérmálás a közösség kifelé, világ felé forduló feladatának részesévé tesz. Az első alkalommal a Szentlelket, mint egységet építő ajándékot kaptuk. De az Egyház nem önmagának élő, öncélú közösség, hanem apostoli feladata van. ennek a feladatnak a betöltésére kapja a hívő a Szentlélek teljességét, nem mint egyéni ajándékot, hanem a közösség javára, az egész világ javára, hogy az Egyház apostoli munkájában részt vegyen. Tanúságtételre képesít, nem annyira az evangélium prédikálása, mint inkább élése által. Ezt a két mozzanatot – befelé tekintő egység és kifelé tekintő apostoli közösség – szemlélteti az Apostolok Cselekedeteiben található rész (8,14-17), ahol a szamaritánusokat először a keresztség az újszövetségi nép tagjaivá, majd az apostolok által eszközölt kézrátétel az apostoli közösség tagjaivá tette. A nyugati Egyház teológiája a tanúságtétel és apostolkodás szempontját igyekezett kidomborítani. Sajnos, túlságosan az egyénre, annak felelősségére voltak tekintettel, és szem elől tévesztették azt az igen fontos biblikus szempontot, hogy az egyénnek adott kegyelem mindig szociális vonatkozású. Az egyén azért kapja a kegyelmet, hogy a közösség célkitűzéseit megvalósítsa és a közösség javát keresse.

40

Részben az individualista magyarázatnak a következménye, hogy későbbre, a nagykorúság idejére halasztották a bérmálást, hogy az egyéni felelősséget kidomborítsák. Tehát fölmerül a kérdés, ha a bérmálás a nagykorúság szentsége, akkor csak felnőtt korban vehető fel? Ez az elv teológiailag nem áll, és az Egyház nem is követi mindenütt a gyakorlatban. A bérmálásban ugyanis természetfeletti felelősségről van szó, amit az Isten ad. Ezt gyermekkorban is megkaphatja valaki, noha annak teljes gyakorlására még nem alkalmas. Hivatásról van szó, amit a bérmálásban megkap, és amint testi és lelki fejlődése eléri azt a fokot, hogy a természetfeletti képesség jó eszközévé lesz, ez a természetfeletti képesség kifejti hatását. A bérmálás időpontját nem befolyásolja az a tény, hogy a fiúság nagykorú, felelősségvállaló arculatát tükrözi.9 b) A bérmálás szentségi kegyelme A Szentlélek ereje a hit állhatatos és bátor megvallására. „Ennek a szentségnek az a hatása abban áll, hogy a Szentlelket mint erőt közli, úgy amint az apostolokra Pünkösdkor leszállt, hogy a keresztény bátran vallja meg Krisztus nevét. Ezért a homlokon, ahol a szégyenérzet székhelye van, a bérmálandót megkenik, hogy Krisztus nevét sohase szégyellje megvallani, főleg keresztjét, mely a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig ostobaság [1 Kor 1,23] az Apostol szerint. 10 A bérmálás „fölfegyverzi” a keresztényt, hogy a test, a világ, a gonosz támadásaival szemben, mint Krisztus jó katonája helyt tudjon állni, és Krisztusról következetes élettel tanúságot tudjon tenni. Ehhez a Szentlélek megadja mindazt a kegyelmi gazdagságot, ami kifejezésre jut a Szentlélek hét ajándékában11 és a Szentlélek gyümölcseiben.12

3. A bérmálás szükségesség A bérmálás az üdvösséghez nem nélkülözhetetlenül szükséges. Amióta a bérmálás liturgiailag elvált a keresztségtől, azóta nem ritkán megtörtént, hogy valaki a keresztség fölvétele után bérmálás nélkül halt meg, és az Egyház soha nem aggódott ezek üdvössége miatt. Ugyanakkor joggal lehet mondani, hogy ha a természetfölötti rendben nem volna szükség a bérmálásra, Jézus nem rendelte volna. A keresztény élethez és az Egyház küldetéséhez szükséges kegyelmeket szentségileg a bérmálás biztosítja. A Szentség elmulasztásával lehet súlyosan vétkezni. Az Egyházi Törvénykönyv ezt írja: „A bérmálás szentsége jegyet hagy hátra, és a keresztény beavatás útján előrehaladó megekersztelteket a Szentlélek adományával gazdagítja, és tökéletesebben kapcsolja az egyházhoz, megerősíti és szorosabban kötelezi őket, hogy szóban és tettben Krisztus tanúi legyenek, s a hitet terjesszék és védelmezzék” (879. kánon). Lásd még: 880-896. kánonok.

9

Vö. Babos István: Szentségek – Keresztség, bérmálás, TKK, Róma 1975. 73-75. old. IV. Jenő: Az örményekkel való egyesülés bullája. Denz. 1319 11 „A bölcsesség és értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, az isteni tudomány és jámborságnak, az Úr félelmének lelke” (Iz 11,2) 12 „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). 10

41