Az egyensúlyteremtés ára Ha csak azt nézzük, hogy alakult a magyar gazdaság növekedési dinamikája az első negyedévben a korábbiakhoz és az átalakuló kelet-közép-európai országokhoz, közvetlen versenytársainkhoz képest, akkor a kép rendkívül lehangoló. Három százalék alatti GDP többletre több mint tíz éve nem volt példa, noha ért egy-két megrázkódtatás ez idő alatt is bennünket. A legutóbb publikált 2,7 százalékos dinamikával az utolsók vagyunk az unióhoz később csatlakozottak között, miközben a világ száguld körülöttünk. Ebben a körben már tavaly is mi voltunk az egyedüliek, akik nem tudták fokozni az iramukat, kihasználva a rendkívül kedvező európai konjunktúrát. Visegrádi partnereink most is rendre erősítettek, nálunk viszont jelentősen, majdnem a felére lassult a növekedés az egy évvel korábbival összevetve. Még a német gazdaság is nagyobb tempóban fejlődött, mint mi, amire szintén nem volt példa az utóbbi tíz évben. Tavaly már olvadt, az idén pedig kiiktatódik az a növekedési többlet, ami a fejlett országokhoz való gyorsabb felzárkózásunkhoz kellene, s ami az utóbbi években 2-3 százalékpontot is elért. A felmutatott magyar teljesítmény is kizárólag a jó külső konjunktúrának köszönhető, annak, hogy az export dinamikája továbbra is kétszámjegyű, amitől elmarad az importbővülés. Ha ez nem lenne, recessziót kellene jelentenünk, hisz a belső piac húzóerői leálltak: a háztartások fogyasztása csökkent – ami hét százalékos reálkereset-esés mellett érthető és akár nagyobb is lehetett volna -, emellett pedig folytatódott a beruházások visszaesése. Az utóbbi hosszabb távra vetíti előre a magyar gazdaság alacsonyabb potenciális növekedését, azt, hogy idővel a kedvező külső konjunktúra lehetőségeit sem tudjuk az elmaradt fejlesztések miatt kihasználni. A kizárólag exporthúzta növekedés ugyanakkor azt is jelenti, hogy erősödik a magyar gazdaság duális szerkezete, azaz nő a távolság az exportra termelő multik és a csak a belső piacokon megjelenő hazai vállalkozói kör között. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy inflációnk most megint felfelé kúszik: az egy évvel ezelőtti 2,5 százalékossal szemben az első negyedévben 8,5 % mutatkozott, és ez négyszerese az EU-25-ök átlagának, akkor fölvethető, hogy miféle konvergenciaprogramot hajtat végre a kormány. Ez nem konvergálás, hanem divergálás, nem felzárkózás, hanem leszakadás – jellemzi Varga Mihály, a Fidesz első számú gazdaságpolitikusa többször is így a helyzetet. S igazolódni látszik a Fidesz legutóbbi kongresszusán tett megállapítása, hogy „Magyarországon… rossz irányba mennek a dolgok, rossz forgatókönyvet valósít meg a kormány.” 1
Az ellenzéki véleménynek igaza van, ha csak a növekedés és az infláció dinamikáját, irányát nézzük, ezek tekintetében pillanatnyilag valóban szembe megyünk a világgal. Ám ez csak az igazság fele, vagyis féligazság, ami nem terjeszthető ki az egészre. A magyar gazdaság helyzetének értékelésénél nem szorítkozhatunk csupán e két kiragadott mutatóra, és főként nem tekinthetünk el az összefüggésektől, és ez alapján annak elemzésétől, hogy milyen irányba haladunk. Varga Mihály adós maradt annak kifejtésével, hogy miért haladunk rossz irányba; a növekedés és az infláció pillanatnyi adatával politikailag meggyőző lehet, szakmailag azonban súlyos hiba az irány minősítése, és elfogadhatatlan ezáltal a közvélemény megvezetése. Az ellenzéki véleménnyel szemben úgy vélem, hogy a magyar gazdaság akkor távolodott a fejlett világtól, amikor konvergálónak látszott, és csak a második Gyurcsánykormány gazdaságpolitikai fordulata után kezd visszatérni a felzárkózás pályájára – a divergencia látszatát keltő mutatók ellenére is. A 2001. után felpörgő eladósodással felmutatott négy százalék feletti növekedés és a sok tekintetben mesterségesen elfojtott infláció pályája volt az elkanyarodás a gyors felzárkózástól, amihez most a lassabb növekedés és magasabb infláció árán kezdünk visszaaraszolni. Az Orbán-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány politikai voluntarizmusa olyan belső keresletélénkítő gazdaságpolitikát eredményezett, amely a fogyasztás és felhalmozás turbósításával a teljesítménynövekedésnél gyorsabb adósság-emelkedéssel járt, és a menetközben alkalmazott kiigazítások elégtelennek és felülírhatóknak bizonyultak. 2001 után látszólag konvergáltunk, miközben zsákutcában haladtunk, aminek a végét a pénzügyi összeomlás veszélyét jelző tábla mutatta. Ehhez 2005 szeptembere után vészes gyorsasággal közeledtünk, s hogy végül is nem történt ütközés azt EU-tagságunknak, Brüsszel 2006. szeptemberéig meghosszabbított türelmének, s a nemzetközi tőke nagy kockázati éhségének köszönhettük - vagyis a gazdaságpolitikához képest külső körülményeknek, valamint a hazai jövedelemtulajdonosok fokozódó deviza-eladósodásának. Ez utóbbi viszont a korábbi rossz gazdaságpolitika alapján kialakult kamatkülönbözetre adott logikus reakció volt a hitelfelvevők részéről. A zsákutcában való előrehaladást jelezte, hogy miközben 2001-2005 között a folyó áron számított GDP 44 százalékkal nőtt, a kormányzati szektor adóssága 85 százalékkal. 2006-ban pedig tovább nőtt az adóssághegy a bruttó hazai termék emelkedésének lassulása mellett. 2006-ra 2001-hez képest 8200 milliárd forinttal emelkedett az adósságállományunk, kb. annyival, mint amekkora összeget most az új uniós költségvetéstől hét év alatt remélünk.
2
A 2006 előtti öt esztendőben a visegrádi országok körében Magyarország a második legmagasabb ütemmel fejlődött, alig néhány tized százalékponttal gyengébben, mint az ekkor berobbanó szlovák gazdaság. A négy százalék fölötti átlagos növekedési ütemünk az EU-15ök 1,6 százalékos fejlődéséhez képest csak látszólagos konvergencia volt, mert a teljesítménynövekedést meghaladó adósságemelkedéssel párosult. S nem csupán egy-két kivételes évben, hanem középtávon tartósulóan. Sokat citált „éllovasságunk” az ezredforduló után tehát virtuális volt. A kormány az elmúlt év nyarán olyan gazdaságpolitikára vállalt kötelezettséget az ismételten megújított konvergenciaprogramban, amely komoly és határozott fordulat után kivezeti a magyar gazdaságot a zsákutcás növekedési pályáról. Ez volt a szükséges feltétele a kormányzati hitelesség újrafelépítésének, a befektetői bizalom visszanyerésének és a pénzügyi összeomlás elkerülésének. A fordulat jelentős mennyiségi és nem kevésbé jelentős minőségi változásokat kívánt elérni az államadósságot felfelé pörgető államháztartásban. A mennyiségi változásokkal, az államháztartás bevételi és kiadási oldalának átrendezésével a gazdaságpolitika az EU-ban példátlanul magasra szökött államháztartási hiány gyors letörését célozta meg. Az eddigi eredmények etekintetben szemkápráztatóak, hiszen a deficitet egy év alatt sikerült a felére csökkenteni. Bár az idén így felmutatható hat százalék körüli GDP arányos hiány még mindig a legmagasabb az unióban, és azt a 2004. évi szintet jelenti, amely esztendőben a költségvetési politika megszorításokkal élt. Még további 7-800 milliárd forintos hiánycsökkentésre lesz szükség ahhoz, hogy teljesítsük a maastrichti követelményt. Ám minthogy ez újabb adóemelésekkel, mennyiségi megszorításokkal nem megy, az állami újraelosztás rendszerében kell létrehozni olyan szerkezeti változásokat, amelyek egyfelől stabilizálják a hiányfaragást, másfelől mérséklik az állami kötelezettség-vállalást, és ezáltal tartós megtakarítás érhető el az állami kiadásokban. A szerkezeti változásokat azok a reformok jelentik, amelyeket ez ideig minden rendszerváltó kormány (szám szerint: hét) elsunnyogott, s amit a második Gyurcsánykormány kénytelen volt felvállalni. Szükségességével a ma ellenzékben lévők is tisztában vannak, csak a kormányzati előterjesztésekkel szemben ők „valódi” reformokat követelnek. Az általuk „valódinak” tartott reformok tartalmáról azonban sajnálatos módon eddig nem értesítették a választópolgárokat, de a szűkebb szakmai köröket sem. A második Gyurcsány-kormánynak a befektetők szorításának kényszerében egyszerre kellett az államháztartási hiány gyors csökkentését (helyreállítás, kiigazítás), majd annak további tarthatóságát garantáló, mélyreható változásokat (újjáépítés, stabilizáció) felvállalnia – ebben rejlik a gazdaságpolitikai fordulat lényege. A fordulat – amelynek nem az a célja, 3
hogy nyomorba döntse az országot – mindkét ágon a belső kereslet csökkenésével jár. Úgy is, hogy az állam közvetlen kereslete csökken (költségvetési, önkormányzati kiadások), úgy is, hogy a vállalkozások és háztartások is költekezésük korlátozására kényszerülnek az adóemelések, a támogatás-leépítések és a nagyobb infláció következtében. A belső kereslet szűkülése pedig piacgazdaságban a növekedés mérséklődésével jár. A gazdaságpolitika nem a növekedési lendületet akarja fékezni, hanem az állami túlköltekezést, aminek következménye, hogy az unióhoz újonnan csatlakozottak körében nálunk lesz a legalacsonyabb a fejlődés dinamikája (amint ezt az első negyedévi adat már sejteni engedi). A lanyhulás a költségvetési hiány alkalmazott faragásának folyománya. A pályakorrekciót felvállaló gazdaságpolitika korántsem érdekelt a növekedés fékezésében, sőt, gyorsabb ütemnél a konszolidáció is könnyebb lenne, hiszen nagyobb adóbevételek képződnének. A növekedési ütemtörés csak abban az esetben lett volna – talán – mérsékelhető, ha más tartalmú, más összetételű kiigazítási csomagot alkalmaztak volna. Olyat, amelyik nem terheli a vállalkozói szférát, sőt, segíti fejlesztéseinek felfutását. Ám ebben az esetben a korrekció minden terhét a háztartások viselték volna (most is nagyobb részt rájuk hárul) – mint ahogy ezt több nemzetközi intézmény és a Fidesz szakértői csoportjának tartott CEMI tagjai is javasolták tavaly áprilisban. Ez esetben a versenyszektornak tett engedményeket a szociális kiadások nagyobb megnyirbálásával, vagy/és további áfa-emeléssel kellett volna ellensúlyozni (az utóbbiból még nagyobb infláció kerekedett volna, ami jobban segítette volna az adósság elinflálását). Ezt a kőkemény, jobboldali, konzervatív programot azonban a második Gyurcsánykormány nem vállalta. Sikeressége egyébként elvileg is megkérdőjelezhető, hiszen a háztartások fogyasztása még jobban csökkent volna, és kérdéses, hogy a belső piacszűkülést kivédendő a hazai vállalkozói kör nagyobb mértékben rá tudott volna-e kapcsolódni a külső konjunktúrára. (A Bokros-csomag ilyen jellegű volt, a gazdaság mégis két évig stagnálás közeli állapotban volt.) Kérdéses az is, hogy megindult volna-e a gazdaság kifehérítése, az aminek ma már érzékelhető eredményei vannak. Tény, hogy a hazai kis- és közepes vállalkozókat ez sújtja a leginkább, és a duális szerkezet erősödése is részben ebből fakad. A kiskapuk részleges lezárásával azonban tisztul a helyzet, aminek túl nem becsülhető értéke van. Eredménynek lehetne tekinteni, ha nem mondana ellent a növekedési adatoknak, hogy a tavalyi első negyedévhez képest (amikor még „béke” volt és semmi megszorítás) kedvezőbb képet mutat a munkaerőpiac. A munkanélküliség rátája most 7,5 százalék, szemben az egy évvel korábbi 7,7 százalékkal. A gazdasági aktivitás javul, ami ezúttal a foglalkoztatás 4
bővüléséből ered. Míg tavaly az alkalmazotti létszám ugyanebben az időben csökkent a versenyszférában és az államháztartásban foglalkoztatottaknál egyaránt, idén növekedés mutatkozik,
köszönhetően
a
vállalkozói
körben
bekövetkezett
1,5
százalékos
létszámbővülésnek. A javulónak tűnő foglalkoztatási adatok értékét azonban lerontja az a meg nem becsülhető, de joggal feltételezhető szépséghiba, ami a gazdaság kifehérítéséből adódik. A színlelt szerződések felmondása, a kétszeres minimálbér utáni járulékfizetési kötelezettség virtuális, csak a statisztika papírján megjelenő magasabb foglalkoztatottságot eredményezett. A javulás (vagy egy részének) látszólagosságát alátámasztja a regisztrált munkanélküliek számának 7 százalékos szaporulata. A márciusban 454 ezer főben nyilvántartott munkanélküli adatához hasonlóra utoljára tíz évvel ezelőtt volt példa. Az elmúlt év második felétől felgyorsuló versenyszférabeli béremelkedés is zömében a kifehérítés hatásának statisztikai lecsapódása és nem valóságos költség- és vásárlóerőnövekedés. A profitorientált versenyszférára nézve elképzelhetetlen, hogy a nyereség megszorítására a bérek felfuttatása lenne az adekvát válasza. Valóságos eredmény azonban a külkereskedelmi mérleg javulása, amelynek első negyedévi hiánya nem éri el a tavalyi felét sem. Ez a megszorítások által kevésbé érintett nagy exportőröknek köszönhető, amitől elmaradt a behozatal emelkedése az importból is táplálkozó fogyasztás és beruházás visszaesése következtében. Miközben tehát a belső piac szűkülése növekedési veszteséggel jár, a külső egyensúly javul. A megszorítások célja, az egyensúlyi pályára való visszatérés, a belső hiánymutató javulásában is igazolódik. A túlbiztosítottan beállított 2007. évi költségvetés tervezett deficitjénél a tényleges várhatóan lényegesen alacsonyabb lesz, ami segíti a további pályakorrekciót. Egészében véve ma jobb állapotban van a magyar gazdaság, mint egy évvel ezelőtt, a gazdaságpolitikai fordulat megkezdése előtt. Annak ellenére is, hogy a növekedés lanyhult – bár a konvergeciaprogramban modellezettnél kevésbé – az infláció viszont megerősödött. Mindkét, önmagában kedvezőtlen mutató az egyensúlyjavulást megcélzó kormányzati politikából adódik, annak eszközeként illetve áraként. Az egyensúly javításának prioritást adó politikának csak szerkezetében lehetne más alternatívája, egyébként nem. Éppen ezért állíthatjuk, hogy alapvetően jó irányba mennek a dolgok. Az ellenzék sem tudna homlokegyenest más forgatókönyv szerint kormányozni olyan nagy a kiigazítás kényszere és olyan szűk a pályakorrekció mozgástere. A magyar gazdaság pályáját leginkább nem a sokak által felhozott növekedési kockázat – noha ez is fennáll - veszélyezteti, hanem az a politikai kockázat, hogy a vártnál 5
gyorsabb javulás a fékek időelőtti kiengedéséhez vezet, mert a politika megrémül a népszerűségvesztéstől. A népszerűtlen gazdasági döntések – az erős médiaellenszélben – hatásukban súlyosabbaknak tűnnek a valóságosnál, ami megtetéződik a kormányfő baloldali szavazók előtt is megroppant tekintélyével. Mindennek az ellensúlyozása, illetve az erre irányuló igény újabb zsákutcába lökhet bennünket. A fellazítás első jelei – a kormányfő fogadkozásai ellenére is – kiütköztek már a közszférával
kötött,
konvergenciaprogrammal
ellentétes
bérmegállapodásban,
a
konvergenciaprogramban felvállalt ingatlanadó „jegelésében”, a szocialista lázadók megálljt parancsoló kiáltásaiban. A helyes, nemzetbarát ellenzéki politika jelen idő szerint az lenne, ha az az ország hosszú távú érdekét szem előtt tartva a kormányt a konvergenciaprogramban vállalt pálya fenntartására szorítaná. A megszorítások és reformok továbbvitelére. A mai populista demagógiájú ellenzéki magatartást erre kellene lecserélni, és akkor nagyobb esélye volna a társadalmi konszenzus irányába való elmozdulásnak, amire – egyetértve a Fidesz teoretikusaival – a reformok folytatásához, kiszélesítéséhez és tökéletesítéséhez nagy szükség lenne. Bp. 2007. június 12.
Petschnig Mária Zita
6
