Az Édentől a Paradicsomig

Az írás ingyenesen megrendelhető nyomtatott füzet formájában is a [email protected] emailcímen. /Magyarországról postázzuk./

SHLOMO DRORI / JUREK SCHULZ

Az Édentől a Paradicsomig Isten munkája velünk, emberekkel tegnap, ma és az örökkévalóságban

I. rész Az Édentől Saul haláláig

Az üdvtörténet felfedezése a múltban, a jelenben és a jövőben

Pécs, 2010.

TARTALOMJEGYZÉK Előszó ……………………………………………………………………. 3 Első rész: A megprófétált Messiás /0- Kr.e. 536/…………………. 5 Az Édenkert – Szövetség Noéval – Szövetség Ábrahámmal – A patriarchák………………………………….. 6 A választott nép megteremtése - a Sínai szövetség……..……. 13 Az első lépések az ígéret földjén Józsué és a bírák alatt………………………………………………………... 19 Sámuel – Saul – Dávid – király és messiási próféta…………............ 22 Salamon A felosztott ország: az északi Izrael – a déli Júdea A próféták Második rész: A várt Messiás /Kr.e. 536- 4/ Visszatérés a babiloni száműzetésből Isten hallgat – Malakiás és Bemerítő János között Harmadik rész: A kinyilatkoztatott Messiás /Kr.e. 4- Kr.u. 30/ Általában az evangéliumokról Az evangéliumok áttekintése egységként Negyedik rész: A hirdetett Messiás /Kr.u. 30-325/ Az apostoli idők A zsidókeresztény ébredés Ötödik rész: A Messiás, mint vallás /IV. – XVIII. század/ A konstantini fordulat és a következményei A pápaság Különböző kísérletek a vallás megreformálására A reformáció Németországban A reformáció Svájcban Az ellenreformáció A XVIII. század – egy fejezet vége Hatodik rész: A Messiás a modern világban /XIX. – XX. század/ A felvilágosodás és az atombomba között Az örök béke illúziójának vége – 1900-1945 Ma. 1945-től A messiási mozgalom újraéledése Epilógus: Út az új Jeruzsálem felé Fény és árnyék a modern Ádám világában Melyik út vezet az új Jeruzsálembe, az eljövendő Paradicsomba Bibliográfia

/A tartalom az egész könyv tartalomjegyzékét tartalmazza, mely füzetekben, interneten jelenik meg. Az e füzetben olvasható rész dőlt betűvel van kiemelve./

2

Előszó Két ok volt, amelyek e könyv megírására késztettek. Miután négy könyv, többek közt az életrajzom is megjelent, szükségét éreztem annak, hogy Isten üdvtervéről írjak. Ezáltal válhat Isten emberek iránti kegyelme világossá. A másik ok az időszámításunk harmadik évezredével függ össze. Mi voltaképpen annak a ténynek a valóságában élünk, hogy a világ nagy részén uralkodó időszámítás egy személy születési évén alapul. Ez véletlen, vagy meghatározott jelentőséggel bír? Azt hiszem, ez szimbolikus jelentőségű. Isten mindig emlékeztetni akarja az egész emberiséget erre a dátumra, amikor a történelem legfontosabb eseménye ment végbe: az év, amikor Isten Igéje testté, illetve emberré lett. Az Úr Jézus, a Messiás az, Aki a földre jött. Ezáltal Isten üdvtörténete új irányt vett! Az ezredforduló kapcsán fontos elgondolkodni az elmúlt két évezreden is. A múltban jövőre való utalásokat kellene keresnünk. És egyidejűleg azt vizsgálnunk, hogy vajon a múlt és a jelen is ránk nézve - keresztényekre és Jézus Gyülekezetére, mint egészre -, megegyezik-e azzal, amit a Messiás tanított. Azért kell ezt tisztáznunk, hogy bátran indulhassunk el a jövő felé. A mottóként választott bibliai verset zsinórmértékül is használhatnánk: „JÉZUS, A MESSIÁS, TEGNAP, MA ÉS ÖRÖKKÉ UGYANAZ!” (Zsid. 13,8) Ennek a könyvnek a fő célja, hogy Isten kegyelmének nagyságát világossá tegye azért, hogy Önöknek, kedves olvasóknak bátorságot adjon a holnaphoz. A teremtéstől indulva végigmegyünk az isteni kinyilatkoztatás mindkét csúcspontján: a Sínain és a Golgotán. Ezután következik majdnem kétezer év, amikor sajnos többé nem Isten Igéje az elsődleges forrás, hanem az emberi-vallási politika, és ebben az időszakban Isten mégis áldásaival beavatkozik. Az utolsó fejezet, az epilógus a gondolataikat Isten Igéjére akarja összpontosítani, ami a jövőbe vezet minket. Én magam messiási zsidó vagyok, ami azt jelenti, hogy etnikailag Izrael népéhez tartozom, tehát a patriarchák leszármazója vagyok. Mózes is, Dávid is ősöm. Azonban hit tekintetében nem a rabbinikus zsidósághoz tartozom, nem ahhoz a valláshoz, amely a második Templom lerombolása után jött létre. A hitem messiási, ami egyfajta „héber kereszténységnek” felel meg, és ezért szellemben Krisztus Testéhez tartozom, Jézus világméretű Gyülekezetéhez, azokhoz, akik a zsidó Messiásban hisznek. Ez az identitás a zsidó ősegyház egyenes leszármazottjává tesz engem. Ezt a tényt az olvasó bizonyára gyakran fogja érezni a magyarázataimnál. Én is izraeli vagyok, hetven éve abban az országban élek, amely nem csak az őseim hazája, hanem az a föld is, ahol Jézus élt, és munkálkodott, az egyetlen ország a világon, ahol Isten többször kinyilatkoztatta magát, és az ő országának nevezett. Lehetséges, hogy néhány olvasó számára ez a könyv tankönyv lesz. De a szándékom tulajdonképpen az volt, hogy a régi tudást ismét felfrissítsem és Isten kegyelmének meglátása által újra visszaadjam. A könyv tartalmának egyfajta nyersanyagnak kellene lennie, amiből az olvasó Isten emberekkel való cselekedeteinek világosabb megértésére juthat el. Néhány szót a tartalomról: „Az Édentől – a Sínain és a Golgotán keresztül – az új Jeruzsálemig”! Az Édenben, a Paradicsomban kezdődött el az emberiség története. És ott, mindjárt a kezdet kezdetén csődöt mondott az ember és hozott egy rossz döntést. Olyan akart lenni, mint Isten, ezért hallgatott a kígyóra, a sátán megtestesítőjére. Ezzel az ember a saját sírját ásta meg, a bűn bejött a világba és elválasztotta az emberiséget az alkotójától. Ezután jött a Sínai törvény, Isten teremtett egy saját népet magának „AZÉRT, HOGY AZ Ő DICSŐSÉGÉT HIRDESSE” (Ésa. 43, 21). Amit Isten Izrael 3

népének a Sínai hegyen adott, egy újabb bizonyítéka volt az ember iránti szeretetének és kegyelmének. A Sínai új törvénye egy tankönyv arra nézve, hogy az ember hogyan viselkedjen Istennel szemben, de arra nézve is, hogy milyen viszony legyen ember és ember között. Amit a törvényben megkívánnak, azt a bűnös ember számára lehetetlenség betölteni. Isten megköveteli az igazságosságot, az igazságosság pedig megkívánja azt, hogy a bűnöket büntessék meg. Ám ekkor tárul fel a Teremtő végtelen szeretete: a bűnöket meg kell büntetni, de nem muszáj, hogy a bűnös maga szenvedje el a büntetést! Így jelenik meg a Sínai tanításban a helyettesítő áldozati rendszer. Ez volt a megoldás azért, hogy Isten mindkét vonása – az igazságosság és a szeretet – ismét helyreálljon. A bűn elnyerte büntetését, ám a bűnös életben maradt, hisz valaki más vezekelt érte. Több, mint ezerháromszáz évig ez volt a megoldás Izrael számára, mindaddig, amíg a Templom fennállt. Aztán megváltozott Isten üdvterve, ahogy Ő ezt meg is jövendölte azért, hogy az egész világ számára megteremtse a megújulás lehetőségét. Isten Fia, az Ő Fia jött a világra. Isten Igéje lett testté, emberré! Az alapelv, amely a Sínai tanításban ki lett nyilatkoztatva, egy másik, ezerszer jobb és tökéletesebb formában valósult meg. Így érkezett el a Golgota, a Messiás helyettes áldozati halála a kereszten. A tökéletes, teljes és univerzális bűnbánat a világ bűneiért. Ez volt Isten kinyilatkoztatásainak tetőpontja, és az utolsó cselekedet a Fia visszatéréséig. Ma, a Golgota és az új Jeruzsálem között vannak az „utolsó napok”, ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője ezt az időszakot nevezi. A hossza az emberek számára ismeretlen, majdnem kétezer év telt el azóta, nagyon hosszú idő. Időközben felfedezhetjük e világ végének néhány jelét, azonban a Jézus visszatérése utáni vágyakozás ne vezessen minket megalapozatlan feltételezésekhez. A Messiás megjelenéséig sokat lehetett olvasni a természetéről és működéséről a Bibliában, az Ószövetségben. 300-nál több jövendölés vonatkozik rá. Ám aztán mindaz, ami addig csak árnyképként mutatkozott meg, valósággá lett. És erről olvasunk az Újszövetségben, a Brit Chadashában, a Biblia másik részében, amely ezzel lett valóban tökéletes és ezáltal vált oszthatatlanná. A Messiás az isteni hármasegység része, a háromságé, és ez azt jelenti, hogy Ő nem változhat. Ahogy a kinyilatkoztatása az Újtestamentumban le van írva, olyan az Ő lénye, az Ő tanítása és ez az, amit azoktól szeretne látni, akik követni akarják Őt. Ezért marad Jézus minden időkben, ahogy a Bibliában - az Ószövetségben (Tanachban) és az Újszövetségben (Brit Chadashában) - ábrázolják, örökre ugyanaz. A Benne való hit mindenekelőtt elvont, mivel valami egészen személyes dolog, Ő egy szellemi nagyság az emberek számára. Ezért csak a valódi hit számára ismerhető fel a tetteken és az életvitelen keresztül. A hinni tudás ajándék. A hitet egy gyertyával hasonlíthatjuk össze: szabadon állva a gyertya könnyen kialudhat. Ezért jó az, ha egy edénybe helyezik, egy rendbe, egy vallásba. De az edénynek passzolnia kell, ami annyit jelent, hogy biblikus legyen, különben fennáll annak a veszélye, hogy a gyertya, ami a hit, kialszik. Sajnos erre sok esetet találhatunk a keresztény vallás történetében. Jézus nem akart új vallást alapítani. Általa kellene a biblikus hitnek eljutnia a tökéletességre, és minden bizonnyal nemcsak a zsidóknak, hanem minden népnek. Ám sajnos ez egészen másként történt. Jézus Gyülekezetét a Kr. utáni harmadik évszázadtól zsidómentessé tették, és a Messiásban való hit a római birodalom keresztény államvallásává lett. A történelem ellenére a kiválasztott bibliai verset választottam egyfajta mottóul ennek a könyvnek. Jézus, a Messiás ugyanaz tegnap, ma és örökké (Zsid. 13, 8). 4

A Messiás minden időkben változhatatlan. Arra kíván rámutatni ez a könyv, hogy mindegy hogy áll az emberiség történelme. De nem csupán ez a vágyam és imádságom, hanem hogy lehetőleg újra sokan örömüket leljék abban, hogy olvasnak az Isten emberekkel való történetéről, arról, ahogyan Isten korszakokon át cselekszik. Hogy megerősödjünk mint Benne hívők, akik a „KERESZTÉNY” nevet viseljük, hogy ez ugyanazt váltsa ki bennünk is, amit az első hívőknél. Az első hívőket nevezték úgy „akik ezt az utat követik”. Shlomo Drori, Haifa

ELSŐ RÉSZ A MEGPRÓFÉTÁLT MESSIÁS

„Mikor pedig meghallotta Jézus, hogy János börtönbe vettetett, visszatére Galileába; És odahagyva Názáretet, elméne és lakozék a tengerparti Kapernaumban, a Zebulon és Naftali határain; Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája, A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada.“ (Mt. 4, 12-16 vö. Ésa. 9, 1-2) Mi történt kétezer évvel ezelőtt Galileában? A pogányok üdvözítője jelent meg? Egészen váratlanul, úgyszólván az égből alászállva, a földi vagy mennyei események bármiféle korábbi összefüggése nélkül? Egy teljesen ismeretlen személy jelent meg egy egyáltalán nem oda illő környezetben? Vagy másképp történt: Jézus netán egy zsidó tudós, reformátor, vagy próféta volt? Abban látta feladatát, hogy a megkövesedett zsidóságot megújítsa, megreformálja, helyreállítsa? Azonban félreértették Őt, és ezért kiszolgáltatták kortársai a rómaiaknak. Aztán elszenvedte a lázadóknak járó halált – a kereszten. Ha szó szerint nem is mindig így fogalmazzák meg, de mindkét fenti szemlélet létezik. Az első gondolatmenet az úgynevezett két út teológia alaptétele, miszerint az egyik út a zsidóknak, a másik a népeknek adatott. A másik verzió a zsidóknál található meg: Jézus alapjában véve egy zsidó tudós és reformátor. A kereszténység a tanításait meghamisította, és ezáltal úgyszólván ellopta Őt a zsidó néptől. Jézust feltétlenül vissza kellene vinni a saját népébe. Ez a nézet nem kevés zsidó kutatónál és vallásfilozófusnál található meg. Első feladatunk, hogy azt az alapvető tévedést bizonyítsuk, amely mindkét szemléletet jellemzi. Kétezer évvel ezelőtt eljött Jézus a világba. Az emberiség nagy része számára Ő a Messiás, a Megváltó és Isten Fia. Ez a korábban még soha nem látott esemény mindenesetre úgy zajlott, hogy pont az ellenkezője volt annak, ami logikus módon elvárható lett volna. A római birodalom az akkoriban ismert világ nagy részét magába foglalta. A várakozásoknak az felelt volna meg, hogy az egész emberiség Üdvözítője Rómában jön világra. De nem ez történt. Jézus a földi életének egészét, körülbelül harminchárom évet a római világbirodalom egy kis provinciájában töltötte. A kicsiny, gyenge és elnyomott 5

júdeai néphez tartozott. Földi életében többnyire Galileában tartózkodott, egy olyan környéken, amelyre a rómaiak és a nem ott lakó zsidók is megvetéssel tekintettek. Az elvárásoknak az felelt volna meg, hogy a Messiás legalább egy vagyonos és társadalmilag jól szituált családba születik bele. De ez sem így történt. Jézus földi apja, József egy egyszerű ács volt és anyja, Mária egy fiatal, szerény lány; mindketten Dávid király nemzetségéből. Betlehemben, Dávid városában - amely 10 km-re fekszik Jeruzsálemtől délre - hozta világra Mária a világ eljövendő Megváltóját. Názáretben, egy kis szülői házban a Jezréel síkságon, Galilea hegyei között nőtt fel. A Megváltó eljövetele ilyen körülmények között tökéletesen szemben állt azzal, aminek logikusan történnie kellett volna. A Messiás, az Üdvözítő megjelenése olyan módon zajlott le, ami a várakozásokkal tökéletesen szemben állt, oda nem illő és illogikus volt. Az ember azokat a külső körülményeket, amelyek között Jézus fellépett, tulajdonképpen abszurdnak nevezhetné – ám ez nem volt így. Azért, hogy ezt bizonyítsuk, messzire vissza kell mennünk, mindenek előtt a kezdetekhez. Az Írás első része azzal foglalkozik, amit Ószövetségnek vagy zsidó Bibliának, Tanachnak neveznek. A mi feladatunk az, hogy az itt MEGPRÓFÉTÁLT MESSIÁST keressük. A bibliai történéseknek csak a legfontosabb részeit fogjuk érinteni.

Az Éden – Szövetség Noéval – Szövetség Ábrahámmal Ádám és Éva Isten a maga képére teremtette az embert, (I. Móz. 1, 27), ez nem csupán testileg értendő. Az ember isteni tulajdonságokat kapott: tökéletes volt, mivel mentes volt a vétektől és a bűntől, halhatatlan volt, és a szabad akarattal rendelkezett, saját döntési lehetőséggel bírt. Azonban olvashatjuk, mi történt Évával és Ádámmal. Ők visszaéltek ezzel az ajándékkal, és a rossz utat választották, az Istentől való függetlenség útját. Ebből következett az Isten akaratával szembeni engedetlenség. A sátán tanácsát követték, az Isten ellenlábasáét, az „antiistenét“, és ettek a jó és a gonosz tudásának fájáról, mert olyanok akartak lenni, mint Isten, pontosan olyan tökéletesek. És így jelent meg a vétek és a bűn a világban, és egy áthághatatlan választófallá vált az ember és Isten között. Az embert alkotó Istennek be kellett avatkoznia ebbe a fejlődésbe, ezért került sor az ember ítéletére és megbüntetésére. (I. Móz. 3.) Ádámnak és Évának el kellett hagynia a paradicsomot. Ettől kezdve az életük - és az egész emberiségé – tele lett szenvedéssel, fájdalommal, fáradtsággal, csalódásokkal, és megjelent a fizikai halál. Ez a büntetés évezredeken keresztül hat. A tudomány, az orvostudomány és a technika minden vívmánya sem tudta ezt megszüntetni. A bűnbeesés szomorú következményei és azt követően Ádám és Éva büntetése minden kétséget kizáróan nagyon negatív volt. De ekkor történik említés valami pozitívról is, helyesebben szólva, utalás történik rá. Ez a kígyó megbüntetése, aki a sátánt szimbolizálja. Az I. Móz. 3, 14-15-ben az áll: „És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát marod.“ Ezek a versek „ősevangéliumként“ is ismeretesek, az első „örömhírként“. Itt áll az isteni prófécia: annak ellenére, hogy a sátán és az emberiség között hosszadalmas harc lesz, egy nap le lesz győzve a sátán uralma. A mindent eldöntő harc véget vet ennek 6

az ellenségeskedésnek. Kr. u. 33-ban a Golgota hegyén a jeruzsálemi Templom kapui előtt a Messiás győzelmet aratott. Noha ott a Messiás „sarkába haraptak”, ez azt jelenti, hogy szenvednie kellett, és meg kellett halnia, ahogy az Ószövetség előre megprófétálta, és feltámadásával megerősítette ezt a győzelmet, a Messiás győzelmét a sátán a bűn, és a halál felett. Egy adalék, egy nagyon fontos dolog, ami mellett nem mehetünk el említés nélkül. Isten az asszony „magváról“ beszél. Ez annyiban különös, hogy egy asszonynak nincs magva. Itt egy célzás van a szűztől születésre, amit Isten Mária életében vitt végbe. Jézus „az ember, Akiben testté lett Isten Igéje“, Isten Fia, Akiben a földre jött. Noha asszonytól született, ezt az asszonyt nem emberi mag termékenyítette meg. Szűz fogant méhében – ahogy Ézsaiás előre megmondta – a Szent Szellem által. Az asszony MAGJA, Ő, isteni mag volt! Csak így érthetjük meg, hogy a Messiás egészen Isten is volt, és egészen ember is. Így már a paradicsomban van egy prófécia Isten két fő tulajdonságáról, hogy tökéletesen igazságos és mégis ítélkeznie kell. De szereti a bűnössé vált vétkezőt. Ezért Isten nem akar örökké tartó büntetést. Megadja az esélyt az embernek a tökéletes megváltással. Miután Ádám és Éva utódaik által benépesítették a földet, az emberek egyre jobban eltávolodtak Isten akaratától, és megdöbbentő módon elfajzottak. Egy nap aztán Isten türelme véget ért. Valószínűleg az ember az özönvíz nélkül is megsemmisítette volna magát (I. Móz 6, 5). Így el kellett szánnia magát egy nagyon drasztikus lépésre. Mindent, ami a földön volt, egy hatalmas ítélettel elpusztított. Növényeket, állatokat és embereket az özönvíz árjába temetett. Ismét látunk egy példát Isten fő tulajdonságainak egyikére. Isten igazságossága nem engedhette meg, hogy az Ő képére teremtett ember ilyen mélyen a bűnben éljen. Büntetésnek, méghozzá radikális büntetésnek kellett következnie. Istennek azonban a másik jellemvonása is, a végtelen szeretet, sértetlenül fennmaradt. Isten nem azért teremtette az embert, hogy egy nap aztán mindegyiket eltörölje. Isten közösséget akar a teremtményével, az Ő szeretetének van egy címzettje, az ember, aki a hasonmása. Az ember Isten szeretetének a címzettje. Ezért egy üres, elpusztított világ nem lehet Isten terve. Valakinek túl kellett élnie az özönvizet azért, hogy egy újabb, jobb kezdet indulhasson el vele.

Noé Isten talált egy ilyen embert. Noé volt az, egy igaz, istenfélő, makulátlan ember, aki „Istennel járt vala“. Ez azt jelenti, hogy Isten útjain járt, az Ő akaratában élt, nem a saját akarata szerint (I. Móz. 6, 9). Rajta keresztül az emberiség egy második lehetőséget kapott. Isten megparancsolta Noénak, hogy építsen egy bárkát, hogy túlélhesse az özönvizet (I Móz. 6, 14). Magának, családjának, és minden állatfajtából egy párnak kellett a bárkában élnie. Noé megkapta e hajó pontos méreteit (I. Móz. 6, 15). Szakemberek kiszámolták, hogy a rendelkezésre álló helynek elegendőnek kellett lennie mindannyiuk számára. Noé beszállt a bárkába körülbelül Kr.e. a 2348. évben. Negyven napig tartott az özönvizet előidéző esőzés (I. Móz. 7, 12). Összesen egy évet és tíz napot maradt a bárkában, majd Kr.e. 2347-ben ismét elhagyhatta azt. Ez az első alkalom, amikor a negyvenes szám megjelenik a Bibliában, az első alkalom a sok közül. Ennek a számnak különleges jelentése van: szimbolikusan e szám az előkészület, az előjele valami újnak - egy új feladat kezdetét jelenti.

7

A földön minden élet elpusztult (I. Móz. 7, 22-23). A vízszint emelkedett, a bárka végül az Ararát egyik hegyén feneklett meg. Azután lassan süllyedt a víz szintje, amíg a föld ismét száraz lett és a bárka lakói ki tudtak jönni. Noé hálaadásként épített egy oltárt, és égőáldozatot vitt az állatokból (I. Móz. 8, 20). Ezután Isten szövetséget kötött Noéval, az elsőt a négy szövetség közül, amelyeken Isten emberekkel való üdvterve nyugszik. (I. Móz. 9, 9) Isten szeretete felülkerekedett. „Az ember kedvéért nem akarom többé megátkozni a földet – mondta – noha természeténél fogva rossz. Soha többé nem fogok minden élőt eltörölni úgy, ahogy tettem!“ – mondta Isten. A szövetség jeleként szivárványt helyezett az égre, amely még ma is Isten ígéretére emlékeztet (I. Móz. 9, 12-17). Az özönvíz után Isten többek között azt parancsolta Noénak, hogy ne egyen vért, mert a vérben van az élet (I. Móz. 9, 4-5). Ez az alapelv végigvonul az egész üdvtörténeten keresztül, a Sínai hegytől egészen a Golgotáig. Ez az özönvízről szóló beszámoló, amely nagyon jelentős esemény volt. Újra megmutatkozik az Isten szeretete, és igazságossága közti „inga“ játéka. A döntés, hogy mindent eltöröl, de aztán mégis lehetőséget ad egy új, egy jobb kezdetre. Itt találkozunk az Isten és az emberiség közti négy szövetség közül az elsővel. Az özönvíz geológiai kihatásai máig felismerhetőek, de a paleontológiai következmények is (paleontológia = őslénytan, őstörténet kutatás), mivel az egész ökológiai rendszerünk megváltozott. Ám a geriátria is tudja, hogy az ember életkora idővel csökkent, hosszabban élt eleinte, amint azt a Bibliában a kezdetekben láthatjuk is. Mindaddig, amíg Isten az emberek életkorát az özönvíz után 70-80 évben állapította meg, ahogy ez a 90. zsoltárban olvasható. Ezek az ítélet következményei és kihatásai az akkori korból. Noénak három fia volt: Sém, Khám, és Jáfet – ők a belőlük származó népek atyái lettek (I. Móz. 9, 19, és I. Móz. 10.). Különös, mindörökre szóló próféciákat kaptak a jövőről (I. Móz. 9, 25-27). Egy különleges próféciát kapott Sém, amelyben azt mondta Noé: „Áldott az Úr, Sém Istene“ (I. Móz. 9, 26). Ő lett a Messiás őse. A Messiásnak Izrael szabadítójaként Sém leszármazójaként kell eljönnie. Egy nap általa, Jézus által, az Egyistenben való hit egyetemes lesz. A Golgota és a feltámadás után a Messiás, Sém leszármazója minden ember megváltója lett.

Ábrahám és Sára A következő állomásunk Ábrahám patriarcha - az özönvíz, és az Isten Ábrahámnak szóló elhívása között körülbelül 400 év telt el. Isten körülbelül Kr. e. 1921-ben hívta őt. Az emberektől nem volt elvárható, hogy hirtelen „Isten útján“ kezdenek járni úgy, mint ahogy elődjük, Noé tette. Ezért Istennek új tervet kellett készítenie azért, hogy az emberiségnek egy Neki tetsző életet hozhasson el. A mezopotámiai Urból, a mai Irakból származó patriarcha a családjával Háránba költözött (I. Móz. 11, 31). Ott kapta meg aztán egy nap Ábrahám Isten hívását, az elhívását, egy meghívást: „És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked.“ - így szólt az Isten (I. Móz. 12, 1). De ezen nehéz megbízatáshoz Isten még egy ígéretet is hozzáfűzött: „És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És 8

megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.“ (I. Móz. 12, 2-3) Ez egy gyönyörű ígéret volt. Ábrahám valószínűleg nem mindent érthetett meg abból, amit Isten mondott neki, és azt sem érthette, hogyan valósul majd meg mindez részleteiben. Ennek ellenére az istenfélő Ábrahám figyelt Isten parancsára. Ezért Isten a hosszú évekig tartó utazásai alatt védelmezte őt. Egy utazáson, amelyben voltak vargabetűk is - Háránból Egyiptomba Kánaánon át, majd ismét vissza Kánaánba, arra a földre, amit Isten neki ígért. Az új hazában egy nehézség adódott: Ábrahám feleségének, Sárának meddősége (I. Móz. 16, 1). Később már túl idős is lett ahhoz, hogy gyermeke születhessen. Ezért a szokások szerint egy nap szolgái közül egyet az örökösévé tett. Isten azonban ismét megjelent Ábrahámnak, és egy ígéretet tett neki: „Nem úgy lesz, amitől félsz, a saját fiad fog öröködbe lépni, és a te leszármazóid olyan sokan lesznek, mint égen a csillagok!“ (I. Móz. 22, 17). Ábrahám hitt ennek az oly fantasztikusnak tűnő isteni szónak, és ez igazságul tulajdonítatott neki. Tíz év múlt el Isten e beszéde után, de Sára továbbra is meddő maradt. Ábrahám elvesztette hitét Isten ígéretében, és követte Sára különös tanácsát. Ő ugyanis megtehette azt, ami akkoriban egyébként is megszokott volt: Sára az egyiptomi szolgálólányát, Hágárt ágyasává tette, és ha ennek fia születik, akkor az Sára fiának számít. Ábrahám megtette ezt, és Hágárnak fia született tőle, Ismáel. Isten prófétikus szavai szerint ő is sok nép atyjává lett (I. Móz. 17, 5); a későbbiekben tőle vezethető le a sok izmaelita nép, a mai arab népek. Azonban nem ő (Ismáel) lett az eljövendő Messiás áldásainak hordozója. Ismét évek teltek el. Már kilencvenkilenc éves volt, amikor Isten ismét megjelent neki. Először emlékeztette Ábrahámot az ígéretekre, amelyeket már korábban tett a leszármazókra vonatkozólag. Ám emellett még valamit, valami újat is akart Isten: Ő, a világ Ura, egy szövetséget akart kötni Ábrahámmal, egy örökké tartó szövetséget. „Én leszek a TE ISTENED, és a tőled származóké“ – szólt az Úr hozzá (I. Móz. 17, 7,13-14). E második szövetség Ábrahámmal, ahogyan a korábbi is Noéval, egy látható jelet kapott. Az özönvíz után Noénál a szövetség jele az égen jelent meg láthatóan, a szivárvány formájában (I. Móz. 9, 12-17). E szövetségénél Ábrahám leszármazóiról volt szó, Isten jövendő népéről. Ezért kellett a szövetség jelét maguknál az embereknél láthatóvá tenni. Így kérte Isten Ábrahámtól, hogy a háza minden egyes férfi tagja szeméremtestének előbőrét metélje körül (I. Móz. 17, 10-14). Ettől fogva ennek minden nyolcadik napját betöltő fiú csecsemőnél meg kellett történnie. Természetesen Ábrahám és Sára magas kora megkívánta - hisz ők időközben kilencven és kilencvenkilenc évesek lettek -, hogy Isten rendkívüli csodát tegyen. De Isten megígérte „Sárának fia lesz, és Izsáknak hívják“. És itt következik az, ami annyira fontos: „Vele és az ő utódaival egy örök szövetséget akarok kötni. Ismáelt meg fogom áldani, nagy néppé lesz. De a szövetségemet, amelyből Izrael népe származik, (és amelyben a Messiás világra jön), Izsákkal fogom megkötni.“ (I. Móz. 17.) Itt egy nagyon fontos pontnál meg kell állnunk. Az ígéret szerint Sém leszármazói lesznek Isten népévé. Más népek is létrejönnek majd Ábrahámon keresztül, ő sokak atyja. Így mindkét nép, a zsidók, és az arabok (ismáeliták), szemiták. De Isten korlátokat állított fel. Noé és Sém után a lánc következő szeme Izsák, így ő a Messiás elődje, és nem Ismáel. Még meg kell említenünk egy nagyon fontos, nyelvi tényt is. 9

Amikor Isten Ábrahámnak az első ígéretét adta, a csillagokat mutatta neki és azt mondta: „Ilyen sokan lesznek az utódaid!“ (I. Móz. 22, 17-18). Ez így jelenik meg a legtöbb fordításban. Noha ez tartalmilag helyes, az eredeti héber szöveg mást írt, mivel ott az áll: a TE MAGOD. Ez a kifejezés nagyon fontos. Hasonlítsuk ezt össze még egy másik eseménnyel. Izsák megkövetelt áldozatának jól ismert epizódjánál Isten ad Ábrahámnak egy ígéretet: „A leszármazóid által áldatik meg a föld minden népe!“. Általában ez áll a fordításokban, de ez sem helyes. Nem az utódaid szónak kellene itt állnia, hanem annak, hogy a te magodban áldatik meg a föld minden népe (I. Móz. 22, 18). Hatalmas különbség van a szavak között, ha a puszta jelentésük mögé nézünk. Nem véletlenül lett ide kiválasztva egyes számban a MAG kifejezés. Itt nem kifejezetten Izrael népéről mint Ábrahám leszármazóiról van szó. A választott népnek kétségkívül megvan a feladata, hogy eszközként, és színpadként Isten kinyilatkoztatásainál szolgáljon. Biztosan áldás is mindezzel a népek számára. De itt valami másról van szó, valami még sokkal fontosabbról. Ábrahám MAGJA a Messiás. BENNE áldatik meg minden nép. Nem az áll ott, hogy ÁLTALA, hanem BENNE, mert csak aki a MessiásBAN él, az lesz teljesen áldott. Isten szól a kígyónak, a sátánnak az ellenségeskedéséről az ő magja és az asszony MAGVA, a Messiás között. Itt a második alkalom, amikor a Messiás magként jelenik meg.

Izsák és Rebeka Ismét menjünk tovább egy lépéssel, és nézzük meg Izsák életét. Ábrahám hozatott neki egy feleséget a hazájából, Urból, a mai Irakból. Semmi esetre sem volt szabad kánaáni lányt elvennie az akkori Izrael lakói közül (I. Móz. 24). Isten ismét megvizsgálta a hitet, Izsák és Rebeka hitét, mert húsz évig nem volt gyermekük. Ám aztán Isten meghallgatta imádságukat, és Rebeka Kr.e. 1836-ban ikreket szült, két fiút (I. Móz. 25, 19-28), Ézsaút és Jákobot, akik nagyon különböztek egymástól. Ézsaú, az elsőszülött vadász volt, a természet embere. Jákob ezzel szemben otthon ülő volt, szerette az otthonát (I. Móz 25, 27). Rebeka már a terhessége alatt érezte, hogyan harcolnak egymással. Isten magyarázatot adott neki minderre: „Két nemzetség van a méhedben, ők két egymással rivalizáló nép ősei lesznek!“ (I. Móz. 25, 23).

Ézsaú és Jákob Ézsaú később alig törődött az elsőszülöttségi jogával, amely őt egy különleges felelősséggel ruházta fel. Amikor nagyon kimerülten és éhesen jött haza a mezőről, eladta azt kenyérért és egy tál lencséért a testvérének (I. Móz. 25, 29-34). Emiatt Rebeka feljogosítva érezte magát arra, hogy az elsőszülöttjének járó áldást Jákob, a kedvenc fia számára kijátssza. (I. Móz. 27.) Így lett Jákob a következő láncszem a Messiás őseinek sorában, ahogy Isten Rebekának ezt már a születése előtt megprófétálta. Amikor Ézsaú hallotta, hogy Jákob kapta atyjuk áldását és nem ő, úgy határozott, az egyetlen lehetséges utat választja, amivel az elsőszülöttségi jogát visszakapja: megöli Jákobot. Azért, hogy megmentse kedvenc fiát, Rebeka elérte, hogy Izsák beleegyezést adja ahhoz, hogy Jákobot Háránba küldjék Rebeka családjának lakóhelyére (I. Móz. 27, 41-46). A menekülésre azt az ürügyet hozta fel, hogy Jákobnak egy magához illő feleséget kell keresnie. Jákob elindult Háránba, ami nem kis távolságot jelentett abban az időben. Ott találkozott Ráchellal, nagybátyjának, Lábánnak lányával. Mindketten össze akartak házasodni, szerelem volt első pillantásra. A lány vételáraként Lábán azt követelte, hogy Jákob hét évet dolgozzon neki. Ezt szívesen meg is tette. 10

Ám az idő lejárta után becsapottnak érezte magát: A nászéjszakán fedezte fel, hogy Lábán a csúnya Leát adta hozzá feleségül. Először az idősebb lánynak kell megházasodni, így magyarázta Lábán a viselkedését. Ám Jákob Ráchelt is el akarta venni feleségül, ezért újabb hét évet dolgozott (I. Móz. 29). Az idő lejárta után még egy ideig dolgozott Lábánnak, és bosszút állva, nagy ravaszsággal hatalmas birkanyájat szerzett magának. De aztán a hazatérés mellett döntött, mert látta, hogy Lábán fiai irigyek és gyűlölik őt (I. Móz. 30-31).

Jákob utódai Így indult el Jákob két feleségével, Leával és Ráchellel, és két ágyasával, Zilpával és Bilhával és tizenkét gyermekével. Leától volt hat fia és egy lánya, Dina; Rácheltől egy fia, József. Ő még szült aztán egy fiút, amikor már Kánaánban voltak: Benjámint, Jákob legkisebb gyermekét. Az ágyasok is hoztak világra gyermekeket Jákobnak (I. Móz. 29, 21-30; 30, 1-22). Amikor Jákob újra Kánaánban volt, Kr.e. 1779-ben Beth-Elben, megjelent neki Isten. Az Úr folytatta Jákobbal is a szövetségét aszerint, ahogy azt Ábrahámmal és Izsákkal tette. Ezenkívül Jákob Isten útmutatására nevét „Izraelre“ változtatta, ami lefordítva annyit jelent: „Istennel harcol“ (I. Móz. 32, 28). Ez azt jelenti, hogy Isten harcol Izraelért, és védelmezni akarja (I. Móz. 28, 10-22). Az Isten által kiválasztott vérvonal, mely az embereknek áldást hoz majd, egy nemzetséggé lett. Jákob tizenkét fia – Rúben, Simon, Lévi, Júda, Zebulon, Izsakhár, Dán, Gád, Áser, Nafthali, József és Benjamin képezi Izrael népének fundamentumát (I. Móz. 49, 28). Ők törzseket alkottak, amelyekre Izrael népe a második Templom lerombolásáig fel volt osztva. A Messiás is tizenkét tanítványt választott ki, amint az Újszövetségben olvashatunk róla. A tizenkettes szám a törzsek szimbóluma. János Jelenéseiben ismét megjelenik a tizenkét törzs, de a tizenkét zsidó apostol neve is (Jel. 7, 4; 21, 12-14).

József Menjünk tovább és tekintsük át Jákob utódainak sorsát. József Ráchel fia, Jákob kedvence volt, és nagyon elkényeztette az apja. Ezért gyűlölték őt a testvérei. Különösen akkor lángolt fel ellene a gyűlölet, miután Józsefnek érdekes álma volt, amelyben a tizenegy testvére meghajolt előtte, és földre vetette magát (I. Móz. 37). Tulajdonképpen meg akarták ölni ezért, mert a féltékenység határtalanná vált bennük, de aztán úgy döntöttek, hogy életben hagyják a testvérüket. Azért, hogy mégiscsak megszabaduljanak a gőgös, elkényeztetett testvérüktől, eladták őt az ismaelitáknak. Az apjuknak azt mondták, hogy egy vadállat tépte szét Józsefet. Az ismáeliták Egyiptomba mentek, és ott eladták Józsefet a fáraó testőrsége magasrangú tisztviselőjének. Józsefnek jó sora volt ott, de szerencsételenségére Pótifár felesége el akarta csábítani őt. Amikor ez nem sikerült neki, gondoskodott róla, hogy Józsefet börtönbe vessék (I. Móz. 39). De József nem maradt ott. Hála Isten adományának, hogy álmokat fejtett, a fáraó kiszabadította őt. És Józsefet kinevezték a fáraó után a legfontosabb emberré (I. Móz. 41). Az álmok, amelyeket József megfejtett, valósággá lettek: először hét év bőség jött, azután hét szűk esztendő, amelyek nagy éhínséget hoztak Egyiptomra, és a szomszédos országokra. József a bőség hét esztendejében minden megszerezhető gabonát felvásárolt, és amikor az aszály jött, eladta azt az éhezőknek. Kánaánban is éhínség uralkodott. Emiatt Jákob fiait Egyiptomba küldte, hogy ott gabonát vásároljanak. A testvérek elmentek Józsefhez, és természetesen nem ismerték fel. József nem mutatta ki, hogy ő viszont felismerte őket, nagyon keményen bánt velük, és 11

követelte, hogy a legkisebb testvért, Benjámint is hozzák elé. Garanciaként azért, hogy testvérei biztosan visszajöjjenek, József egy testvérét magánál tartotta. Így tértek vissza ismét testvérei Egyiptomba Benjáminnal, mert az éhínség elviselhetetlen volt. Amikor József mindegyik testvérét együtt látta, nem sokáig tudott uralkodni magán. Felfedte valódi kilétét, és megbocsátotta testvéreinek azt, amit elkövettek ellene. Azt mondta nekik: „Nem ti küldtetek ide engem, hanem Isten. Ő gondoskodott arról, hogy egész Egyiptom uralkodója legyek.“ „Még öt évig aszály lesz“ – mondta József a testvéreinek, - „menjetek vissza Kánánba és hozzátok el a családjaitokat, és különösen apát. Nektek adom Gósen provinciáját, ott lakhattok.“ (I. Móz. 42-47). Amikor Egyiptom felé úton voltak, megjelent Isten Jákobnak Beersebában, és azt mondta neki: „Én vagyok az Isten, a te atyádnak Istene: Ne félj lemenni Egyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek veled Égyiptomba, és én bizonynyal fel is hozlak...“ (I. Móz. 46, 3-4) Ábrahám elhívása után 215 évvel, Kr.e. 1706-ban, Jákob családjával leköltözött Egyiptomba. Jákob nemzetsége összesen 70 embert tett ki, a menyeit és az unokáit nem számítva (I. Móz. 46, 26-27). Amikor Jákob érezte, hogy itt a vég, hívta fiait, és megáldotta őket (I. Móz. 49) Efráim és Manassé, József mindkét Egyiptomban született fia is megkapta Jákob áldását (I. Móz. 48). Őket egyenlővé tették a többi fiúval, amint az később a Kánaán felosztásánál a Józsué könyvében megmutatkozott. Jákobot halála után bebalzsamozták, hogy később Makpela barlangjában Hebron mellett Izsák, és Ábrahám sírhelyén eltemethessék. József ezt meg kellett, hogy ígérje atyjának. Csak így teljesedhetett be Isten próféciája: „Én veled fogok menni, és újra vissza is foglak hozni téged“. Már itt egyértelművé vált: Kánaán a zsidó nép számára az Ígéret földje (I. Móz. 50, 1-14).

Júda A Messiás gyökereinek keresésénél különösen fontos Jákobnak Júdára mondott áldása, aki Jákob negyedik fia volt Leától. Az áldás adása idején Júdának három fia volt és két unokája, és megközelítőleg negyvenöt éves volt (I. Móz. 46, 12). Isten Jákob által azt ígéri: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálcza térdei közűl; míg eljő SILÓ, és a népek néki engednek.“ (I. Móz. 49,10 vö. 8-12). Itt világosan látható egy példa Isten szabad kegyelmi kiválasztásáról. Júda Jákob fiai közül a kiválasztott. Ő és utódai fogják Isten új népét kormányozni. Mindörökké? Nem, csak addig, amíg a „Siló“ eljön, „és a népek néki engednek.“

Összefoglalás Utazásunk első része befejeződött a Biblia történetében. A keresztény időszámítás szerint most járunk a Krisztus előtti 18. évszázad végén. Olvastuk, hogy az Édenben történt bűnbeesés után az ember annyira megromlott, hogy Isten mindent eltörölt. Ám kegyelmében kiválasztotta Noét egy új kezdethez. Majd ismét eltávolodott a bűnös ember Alkotójától. Ekkor Isten egy újabb tervet valósított meg: egy népet akart teremteni, amely szeretetből szolgálja Őt és a kinyilatkoztatásainak eszköze lesz. Ábrahám, Izsák, és Jákob voltak a kiválasztott patriarchák. Júda leszármazói lesznek a választott nép eljövendő uralkodói. Eddig Izrael népével foglalkoztunk. Még fontosabb azonban az, ami a Biblia e részében a Messiásról van megírva. Azonnal az elején megmondatott a kígyónak, hogy a Messiás le fogja győzni a sátánt. A következő üzenet Ábrahám felé hangzik el: A te magodban (egyesszám) áldatik meg minden nép. A mag a Messiás, pontosan aszerint, ahogy a kígyónak megmondatott. Az utolsó mozzanat Jákob áldásában tűnik fel: tizenkét fia közül Júda lett kiválasztva azért, 12

hogy Izrael népe felett uralkodjon. Ő és leszármazói, „AMIG ELJŐ A SILÓ.“ A Siló a Messiás, Ő lesz azután a zsidók királya.

A választott nép megteremtése – A Sínai szövetség Most elérkezünk egy újabb fejezethez: Izrael népének megteremtéséhez, és a Tóra átadásához, a Sínai törvényekkel való tanításhoz.

Isten népének, Izraelnek létrejötte Ábrahám elhívása után Jákob utódai 430 évet töltöttek egy idegen földön (II. Móz. 12, 40). Ezt követően Kr.e. 1491-ben kivonultak a szolgaság házából, Egyiptomból. Az akkor körülbelül összesen 400 lélekből álló nagycsalád, hozzászámítva a nőket és az unokákat, 2 milliót számláló néppé vált. Azonban a helyzetük időközben teljesen megváltozott. Viszonyuk a fáraóhoz, aki korábban Józsefnek köszönhetően olyan jóindulattal volt irántuk (I. Móz. 47, 6), tökéletesen az ellenkezőjére fordult. Ez történt, amikor „új király támada Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte vala”, amint az írva van (II. Móz. 1, 8). Ez alatt nem a személyes ismeretség értendő, hisz József már régen halott volt. Nem, valami mást kell értenünk alatta: Az új uralkodó nem vett tudomást arról a rangról és érdemekről, amelyek József nevéhez fűződtek. Ez az új király az izraeliták hatalmas számszerű gyarapodásában veszélyt látott. Ebből kifolyólag a fáraó két rossz döntést hozott: elsőször a valaha előnyben részesített izraeli népet rabszolganéppé tette, és második intézkedése pedig még kegyetlenebb volt. Minden újszülött fiú zsidógyermeket halálra ítélt, meg kellett halniuk (II. Móz. 1, 8-22), ami gyakorlatilag a nép kihalásához vezetett volna. A helyzet kétségbeejtő volt, így Istennek be kellett avatkoznia, hogy a patriarchák utódait megmentse, és hogy az örök szövetséghez, amit Ábrahámmal megkötött, hű maradjon.

Mózes Isten első lépése ez irányban az volt, hogy kiválasztotta a rabszolganép jövendő vezetőjét. Isten Mózes mellett döntött. Mózes megmenekülésének egész történetét és sorsát isteni eredetű csodák egész sora övezi. Mózes szüleinek, Amrámnak és Jókebednek három hónapon át sikerült elrejteniük őt a fáraó törvényszolgái elől, és így megmenteni a haláltól. Aztán készítettek neki egy gyékény-ládácskát, belehelyezték a csecsemőt, és leúsztatták a kis hajócskát a Níluson abban a reményben, hogy az egyiptomiak magukhoz veszik a gyermeket. Ez aztán sikerült is. A fáraó lánya találta meg a ládácskát, amikor fürdött, és megszánta Mózest. Magával vitte a csecsemőt, hogy felnevelje. Isten keze volt a dajka kiválasztásában, aki Jókebed lett, Mózes anyja. Mirjám, Mózes nővére ügyesen mutatta be őt. (II. Móz. 2) Így nőtt fel Mózes a királyi udvar tagjaként. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy melyik néphez tartozik, mégis úgy élt negyven éven át, mint egy egyiptomi mindaddig, amíg felindulásból megölt egy egyiptomit. Ezért aztán a Midián sivatagába kellett menekülnie. Negyven évig maradt a sivatagban, rejtőzködve. Ott elvette feleségül a midianita pap, Jethró lányát Czipporát. Tőle két gyermeke lett: Gersom és Eliézer (II. Móz. 18, 2-4). Végül aztán Isten elérkezettnek látta az időt arra, hogy megjelenjen Mózesnek. A Hóreb hegyén közölte vele feladatát (II. Móz. 3). Mózes nem volt éppen lelkes a megbízástól, hogy nyolcvan évesen egy rabszolganép vezetője lehet, és a fáraó engedélyéért küzdhet, hogy az izraeli népet szabadon elbocsássa, hogy kivonulhasson. Ezért sok kifogást hozott fel, hogy alkalmatlanságát bizonyítsa, mivel valóban beszédhibás is volt (II. Móz. 4, 10). 13

De Mózesnek meg kellett maradnia az elhívása mellett, hogy Izraelt a szabadságba vezesse. Így tért vissza Mózes Egyiptomba, és kezdte meg a küzdelmét a fáraóval. Az Isten által állított követelés, hogy „engedd el a népem”, ellenséges reakciót váltott ki, mert a fáraó az izraeliták igáját még nehezebbé tette. Végül Isten súlyos ítéletekkel sújtott le az egyiptomi népre. Tíz csapást mért Egyiptomra (II. Móz. 7-12). Csak a tizedik csapás törte meg a fáraó ellenállását, és ezután engedte kivonulni Izraelt Egyiptomból. Az egyiptomi nép sorsában megmutatkozik, hogy egy nép cselekedeteinek határai meg vannak szabva, ezentúl alá vannak vetve Isten ítéletének. A népek történetében ez az elv újra és újra érvényesül.

A peszáh – a megváltás Ez a csapás volt a legszörnyűbb. Minden elsőszülött gyermek meghalt Egyiptomban. De Izrael gyermekei sértetlenül maradtak. Hogyan volt ez lehetséges? Isten útmutatásokat adott Mózesnek abból a célból, hogy elhárítsák a halált. Minden családnak egy hibátlan bárányt kellett levágnia, és a vért az ajtófélfára kenni. Ez volt a jele annak, hogy a halál már minden családban járt, és a gyerekek életben maradhatnak a házban (II. Móz. 12). Istennek ebben az Izraelnek adott rendelkezésében már felismerhetjük a pontos képét annak, ami a Golgotán történt: az evangélium egyik előképét. Ott Jézus, a Messiás öletett meg hibátlan, azaz bűntelen áldozatként. Az Ő vére mentett meg a haláltól, azonban nem a fizikaitól, ahogyan Egyiptomban történt, hanem az örök haláltól (Róm. 3, 23-24). Ennek az előfeltétele az, hogy az ember a Messiásban, mint Megváltóban higgyen. Ugyanezen az elven alapultak az egyiptomi események is: az izraelitáknak el kellett hinniük Mózes szavait, és nem egyéni intézkedéseket tenni a megmenekülésük érdekében. Ebben az eseményben lett megerősítve, amit Isten már előtte kijelentett: A vérben van az élet! (III. Móz. 17, 14). Ez azonban nem orvosilag értendő, vagyis, hogy a vérveszteség halált okoz. Nem, ez fordítva is érvényes: A kiontott vér helyettesítőleg szolgálhat és ezáltal megmenthet a haláltól, ami azt jelenti, hogy életet ad! Isten Mózesen keresztül kérte, hogy Izrael népe mindig ünnepelje meg a pészah ünnepét, megemlékezve Isten kegyelméről: A halál „paszah”, azaz elkerülte az izraeliták lakásait. Ez az ünnep az egyetlen, ami már a Sínai törvények előtt adatott (II. Móz. 12). Így tudta kivezetni Izrael népét Mózes Egyiptomból, azonban ekkor még nem voltak túl minden veszélyen. Amikor a Vörös tengeren átkeltek, a fáraó seregei üldözőbe vették őket. De Isten biztosította népének az áthaladást, és végérvényesen megsemmisítette az egyiptomi hadsereget azzal, hogy a katonák belefulladtak a tengerbe (II. Móz. 14). Ezzel megkezdődött a sivatagi vándorlás a Sínai hegyhez.

A pusztai vándorlás Két évig tartott a vándorlás Egyiptomból Kádes Barneáig, az Ígéret földjének déli határáig. Tárgyilagosan szemlélve ez kétségtelenül nehéz időszak volt a nép számára. Az élet a sivatagban nem piknik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a két milliót számláló népnek kétharmada asszony és gyermek volt. A 39 évi sivatagi vándorlás után egy alkalommal 625.850 húsz év feletti férfi számláltatott össze a törzsekből asszonyok, és gyerekek nélkül. (IV. Móz. 2-3) Annak ellenére, hogy ebben a helyzetben több megértés lett volna elvárható, Mózes vég nélkül azon fáradozott, hogy az emberek súlyos kritikáival szemben védekezzen. A nehéz sorsot, amit maguk mögött hagytak, a rabszolgamunkát, a jogfosztottságot gyorsan elfelejtették. Az „egyiptomi húsosfazekak” utáni vágyakozás olyan nagy volt, hogy a táplálékot, amit Isten a sivatagban nekik ajándékozott, megvetették. De ilyen az emberi 14

természet: hálátlan és egoista. Ugyanúgy, mint minden más vonatkozásban, Izrael népe itt sem volt jobb, mint más népek. Isten más okból választotta ki őket, amire még később rátérek. E két év alatt Mózes szervezeti kereteket is adott a népnek. A nép természetesen továbbra is tizenkét törzsre oszlott, de időközben olyannyira megnőtt, hogy minden törzs több tízezer embert foglalt magában. Ezért döntött úgy Mózes, hogy megfelelő embereket választ ki, akik különböző nagyságú csoportokat tudnak egyfajta rendfenntartóként irányítani. A csoportok nagysága tíz és ezer ember közötti volt (II. Móz. 16-18). Elérkeztünk a pusztai vándorlás legfontosabb eseményéhez, a Sínai hegyen a törvény átadásához.

A Sínai törvény Ez a legcsodálatosabb esemény abban az időszakban, amely Isten Ábrahámmal kötött szövetségétől az oly sokat megprófétált Messiás megjelenéséig tart. Először néhány szót ehhez a témához: a Sínai törvényhez. Konstatáljuk azt, hogy Isten soha nem változik. Sem szeretete, sem igazságossága nem változik. Istennek határozott tervei vannak az emberiség számára, és meg akarja őket valósítani. Az emberiség történelme különböző korszakokra osztható, ezt figyelembe kell vennünk a Sínai törvény áttekintésénél, és később a Messiás üzeneténél. A „törvény“ neve tulajdonképpen az, hogy „Tóra“. Ez nem törvényt jelent, hanem tanítást. A Tóra két részre osztható fel: a Dekalogra, a Tízparancsolatra, amelyeket a kőtáblákra véstek, és az írott tanításra, amelyet Mózes jegyzett le. Az úgynevezett szóbeli törvény, amit ma a rabbinikus hagyományban betartanak, és a Talmudban jut kifejezésre, nem bír isteni eredettel. A zsidó bölcsek, tanítók és a különböző rabbik majdnem ezer év leforgása alatt foglalták írásba a Talmudot, Kr.u. az 5. évszázadban zárták le. Megkülönböztetjük a Babilóni és a Jeruzsálemi Talmudot. A Mózes második könyvének nagy része, az egész harmadik könyv, és többnyire az ötödik könyvben írtak a Sínai tanítás parancsaival és tiltásaival foglalkoznak. Nézzük meg először a Dekalogot. Két részből áll, mindkettőt külön-külön táblára írták. Az első rész első három parancsolata az Istennel szembeni emberi magatartásra vonatkozik: „Ne legyen más istened rajtam kívül. Ne készíts magadnak képmásokat. Isten nevét ne világiasítsd el.” (II. Móz. 20, 3-7) Ezután következik a sabbatra (szombatra) szóló parancsolat: hat napon át munkálkodjál a hét folyamán, az emberek materiális életét éld a világban. A sabbatnak (szombatnak) az embert egy másik szférába kellene vezetnie, a szellemibe, a soha el nem múlóba (II. Móz. 20, 8). Ahogyan Isten az utolsó napon megnyugodott, úgy kellene az embernek is megnyugodnia. Egy napot a világtól távol, az Úrnak szentelni. Az ötödik parancsolat megköveteli a szülőkkel szembeni tiszteletet és engedelmességet. A szülők jelképeznek minden tekintélyt a világban (II. Móz. 20, 12). A második tábla öt parancsolata az ember és ember közti viszonnyal foglalkozik: ne gyilkolj, ne lopj, ne hazudj, ne vágyakozz olyasmi után, ami máshoz tartozik, ne törj házasságot – ami magába foglal minden házasságon kívüli nemi kapcsolatot. (II. Móz. 20, 13-17) Az Egyiptomból való szabadulás után, Kr.e. 1490 körül adattak ki ezek a rendelkezések a Sínai sivatagban, tehát napjaiktól számítva Isten körülbelül 3500 éve adta őket. Egy népnek, amely körülbelül két évvel azelőtt még rabszolgasorsban élt. 15

Egy nomád nép volt, földterület és állam nélkül, haza és birtok nélkül. Isten mégis ezt a népet választotta, nem azért, ahogy Ő mondta, mert jobbak vagy erősebbek voltak, mint más népek. Nem, éppen azért, mert Izrael volt a leggyengébb, és a legjelentéktelenebb nép a nemzetek között, és Isten bennük akarta kinyilatkoztatni magát (V. Móz. 4, 4-20; 7, 68). Az Izraelnek adott törvényből tanulta meg az egész világ az etika, a morál, az igazságosság és a tekintély alapjait; mindent, ami az emberi együttéléshez szükséges volt. Ez egy olyan szint, ahol az egyik parancsolat nem kevésbé fontos, mint a másik. A törvényben megadatott az ember számára a valódi megértés, AKI a mindenható, egyetlen Isten, a világ alkotója. Másrészt az ember megismerte, hogyan viszonyul Isten a vétekhez és a bűnhöz. Noha Isten szentsége az ember számára továbbra is elérhetetlen maradt, de egy előképet adott, egy ösztönzést az Istennek tetsző életre, látva Isten végtelen szeretetét. Ábrahám Kr.e. 1921-ben történt isteni elhívása óta körülbelül 430 év telt el. Isten kiválasztásának gyümölcse ekkor jelent meg első alkalommal. Ábrahám patriarchából egy nép jött létre, egy nép, „amit Isten magának teremtett azért, hogy dicsőségét hirdesse” (V. Móz. 10, 20-22; V. Móz. 26, 16-19), ahogy ez a Bibliában áll. Ebben és ezen a népen keresztül nyilatkoztatta ki Isten Magát, és később a Messiást. A törvény nem akadályozhatta meg a bűnt, ahogy Pál olyan találóan a Róma levélben írta. De törvény nélkül az ember egyáltalán nem tudta volna, mi a bűn, és hogy mit követel Isten. Szóljunk az írott törvényről is. Egy nagyon nagy terjedelmű mű, ami Mózes öt könyveinek a felét kitölti. Nyolc területre oszthatjuk fel a törvényt: 1. A szertartás parancsai, ezek magukba foglalják a papságot, a szövetség ládáját, és az Istentiszteletet is 2. Az áldozati rendszer 3. Higiénia és betegségek 4. Táplálkozással kapcsolatos törvények 5. Az elrendelt ünnepek szabályozása és levezetése 6. Beszolgáltatandók és adók 7. Mezőgazdaság 8. Polgári törvények Tekintsük át az egyes részeket, és vizsgáljuk meg a mai érvényességüket: Minden, szertartásra vonatkozó előírás csak átmeneti volt és a Templom lerombolásával érvényét vesztette. Ugyanez vonatkozik az áldozati rendszerre. Jézus Golgotán elszenvedett halála után ez felesleges. A higiéniai és orvosi rendelkezések részben meghaladottak, az akkori viszonyok között a túlélést szolgálták. Az eredeti étkezéssel kapcsolatos törvények orvosi szempontból szemlélve megalapozottak voltak. A későbbi, Talmudban adott szóbeli előírások azt a célt szolgálták, hogy Izrael elkülönüljön, hogy a más népekkel való keveredést tökéletesen lehetetlenné váljon. Az ünnepek megtartása azonban egy Istentől kapott állandó kötelessége Izraelnek egészen mostanáig. Az adók nagy részét a megalkotott adórendszer kiváltotta. A mezőgazdasági előírások nagy része még a mai napig érvényes. A polgári törvényeknek majdnem mindegyike még mindig használatban van. Ahogy mondtuk, a törvények átadása Mózesnek, és Mózes által egy óriási esemény volt, és három okból kifolyólag még mindig fontos maradt. Először: megmutatja az emberek számára, ki és mi Isten; másodszor: megmutatja az embereknek, hogy mi az embertársaink elleni bűn, és ezáltal a Sínai törvény képezi minden büntetőtörvénykönyv alapját az egész világon.

16

Harmadik oka ennek, hogy az ember életében a törvény forradalmi újítást hozott. A helyettesítő áldozati rendszer a kifejezése annak, hogy Isten végtelen szeretete és az Ő igazságossága miként fonódik össze. A helyettesítő áldozat fajtái különbözőek voltak: Az égőáldozat Isten megdicsőülését szolgálja; aztán volt a hálaáldozat és a békeáldozat az emberek közti megbékélés jeléül, és utolsóként a vétek- és az engesztelő áldozat. Minket különösen az utóbbi kettő érdekel. A vétekáldozatot az embertársunknak okozott károkért mutatták be. A bűnért való áldozat engesztelésül szolgált többek között a tudatlanul és nem szándékosan elkövetett bűnökért is. Az, hogyan ajánlották fel az áldozatot, világosan megmutatja a szertartás célját: A bűnös az áldozati állat fejére teszi a kezét, elismeri a bűnét, és aztán levágja. Miután a vér az oltáron kiömlik, az állatot a táboron kívül kell elégetni (III. Móz. 4-5). Nem kell nagy fantázia annak felismerésére, hogy az áldozás e módja a Golgotán újra látható, azonban egy teljesen más szinten: Jézus meghalt a kereszten helyettes engesztelő áldozatként. Az Ő vére kifolyt, és Jeruzsálem városának kapuin kívül eltemették. Az áldozat bemutatása egy engesztelő napon történt (III. Móz. 16), az ünnepnapok legjelesebbjén, amint erről a törvény rendelkezik. Ez volt az egyetlen nap az évben, amelyen szabad volt belépnie a főpapnak a szövetség sátrába, és később a Templom Szentek Szentjébe. (A szövetség sátrát a kegyelem királyi székének nevezik, ami a Zsidókhoz írt levélben a 4., és 9. fejezetben is előfordul.) A főpap először magáért vitt bűnáldozatot. Ez a szertartás világosan megmutatja, hogy maga a főpap is bűnös volt. Azonban még sokkal inkább érdekesebb az engesztelés napjának második cselekedete: a helyettes áldozat egész Izrael népének bűneiért; ez egy kollektív engesztelés volt, amely minden egyes személyre érvényes! Így folyt le: a főpap vett két kecskebakot, az egyiket levágta engesztelő áldozatként a nép bűneiért, ilyenkor ugyanazt a szertartást alkalmazták, mint minden bűnért való áldozatnál. Aztán vette a másik bakot, a kezét a fejére helyezte az átruházás jeléül. Majd az állatot a pusztába küldték. Mindkét bak áldozata magától értetődően utal a Messiás működésére. Mindez így értendő: A levágott bak áldozat volt a nép elkövetett bűneiért. A másik az eljövendő évek bűneit hordozta, és a vég természetesen sivatagban érte utol. A Messiás mindkettőért megfizetett: a múlt bűneiért, és eljövendő minden bűnéért is. És még többért: nemcsak Izrael vétkéért volt engesztelés, hanem ez az egész világon minden ember számára nyitva áll. Mielőtt ezt az oly fontos témát lezárjuk, még egyszer szeretnénk hangsúlyozni: Isten egyrészt megmutatta igazságosságát, amely megköveteli a bűn megbüntetését, és másrészt végeérhetetlen szeretetét. Sőt mindezt a bűnösök felé még a Sínai hegy előtt: a bűnbeesésénél, Káinnál, az özönvíznél stb. Ám Ábrahám utódainak Egyiptomból való szabadulása után megérett az idő arra, hogy Izrael megkapja a számára hagyományozott törvényt. Isten ki akarta nyilvánítani akaratát az emberi magatartásra vonatkozólag, könnyen érthetővé tenni. Ő mindennek ellenére keresi a közösséget az emberekkel. A szokatlan, mondhatnánk forradalmi, mindebben az a lehetőség volt, hogy az ember megérdemelt büntetésének végrehajtását maga akadályozhatja meg. Valaki más elszenvedhette a büntetést. Így egy helyettes áldozatot teremtett Isten. Ennél fogva ez teljesen egyedülálló. Ilyen módon Isten igazsága is sértetlenül fennmaradhatott, és a szeretete is. A bűnök megtoroltattak, de a bűnös életben maradt, a vele való közösség lehetőségével.

17

Az áldozati rendszer ellenére mindennek csak egy átmeneti funkciója volt, és így csak egy központi szentélyre volt szükség. Ennek „előfutára” a találkozás sátora, majd megépült a Templom. Először a szövetség sátora volt ez, majd a Templom. Ebből eredendően az egész eljárás csak Izrael népe számára rendeltetett el. Azonban Isten soha nem hagyott kétséget afelől, hogy minden emberről gondoskodik. Ezen kívül az áldozatok állandó bemutatásának szükségessége a lakosság számának folyamatos növekedése miatt gyakorlatilag lehetetlen feladattá vált. Ezért jött el aztán később a Messiás a világba. Ő a Sínai törvényeknek megfelelően egy tökéletes, egyszeri, univerzális bűnért való áldozat volt. Ezért szolgálta Sínai és a Golgota ugyanazt az isteni célt, ezek az üdvösségért való isteni cselekvés különböző időszakaihoz tartoznak, melyet Ő az emberekért tett. Térjünk vissza a történelmi eseményekhez. A törvény átadása nem volt mentes a bonyodalmaktól. Amikor Mózes első alkalommal fenn volt a hegyen, és Istentől megkapta az útmutatásokat, a nép számára túl hosszúnak tűnt, türelmetlenné váltak, elvesztették a hitüket, és Árontól követeltek egy aranyborjút, amit imádhatnak. Isten elborzadt a Tőle való ilyen fokú elhajlástól. Büntetésül az egész népet el akarta törölni. Csak Mózes kérésének köszönhetően elégedett meg 3000 ezer áldozattal. A történtek miatti dühében Mózes összetörte mindkét kőtáblát, amelyeken a Tízparancsolat állt. Ezért még egyszer fel kellett mennie a hegyre, hogy újra megkapja őket (II. Móz. 32; 34).

A harmadik szövetség A Sínain, a Hóreb hegyén történt az is, hogy Isten a harmadik szövetségét megkötötte az emberrel. Azonban ez alkalommal már nem egyetlen emberrel, hanem egy egész néppel, Izraellel, Ábrahám leszármazóival. Ez a szövetség is kapott egy látható jelet: a két kőtáblát. A Sínai hegytől Mózes a népet Moáb síkságára vezette. Ott voltak már közel az Ígéret földjének határában. Isten parancsára Mózes tizenkét felderítőt küldött ki. A beszámoló, amit a visszatérésük után adtak, nem volt egyhangú. Tízen közülük megrémültek az ott lakók erejétől és fizikai méreteiktől. Izraelnek soha se lenne ereje arra, hogy az őslakókat legyőzze, mesélték tízen kétségbeesetten. De nem így vélekedett a másik kettő, Józsué és Káleb (IV. Móz. 13). Ők szilárdan meg voltak győződve róla, hogy Isten segítségével a hódítás lehetséges lenne. Ám a nép hitetlenségében a többség borúlátó híradását fogadta el, és teljesen abszurd módon, követelte Mózestől a visszatérést Egyiptomba! Akkor megfeledkeztek minden szenvedésről, az elnyomatásról, a tehetetlenségről, a fiú csecsemők meggyilkolásáról. De mindarról a jóról is, amit az addigi két éves pusztai vándorlás alatt Istentől kaptak. Isten segítsége és védelme teljesen elhalványult a nép emlékezetében. „Vezess minket vissza Egyiptomba!” - kiáltozták. Isten válasza erre a nagyfokú hálátlanságra és hitetlenségre ismét az volt, hogy tökéletesen megsemmisíti a kiválasztott népet (IV. Móz. 11-14)! Csak Mózes közbejárására engedett Isten, és döntött a következő büntetés mellett: a húsz év feletti férfiak közül, tehát akik már Egyiptomban felnőttek voltak, egy sem léphet be az Ígéret földjére. Senki sem Józsuén és Káleben, a két kémen kívül, akik rendíthetetlenül hittek Istenben. Azért, hogy Isten ezt a kemény ítéletet megvalósíthassa, 38 éven át a sivatagon keresztül kellett vándorolnia az egész népnek. Ez idő alatt a régi generáció kihalt, és új nőtt fel. Ez volt a büntetése annak, hogy nem hittek Isten hatalmában és hűségében. 38 év után Izrael ismét Kánaán határához közeledett, ugyanahhoz a ponthoz, amelynél már korábban voltak. Az új generáció fel volt készülve, megkezdődhetett a bevonulás.

18

De történt valami váratlan: nem Mózesnek kellett a népet bevezetnie az Ígéret földjére. A hű szolga egyszer bűnt követett el Isten ellen, nem megfelelően hajtotta végre az útmutatását. Ezért csak távolról láthatta az országot, a Nébó hegyéről, de nem volt szabad belépnie (IV. Móz. 20, 1-13). Isten különös engedelmességet követel meg azoktól az emberektől, akiket nagy feladatokra hív el. Ezért kellett Mózesnek idegen földön meghalnia, senki nem tudja, hol a sírja. Józsuét nevezte ki utódjául (V. Móz. 34, 4-12). Ám még halála előtt átadta a népnek Isten próféciáját. Ezek az Igék világosan a Messiásra utalnak. Mózes azt mondta, hogy Isten közülük egy prófétát ad nekik. Valakit, Aki Mózeshez fog hasonlítani, és egy közvetítő lehet Isten és a nép között. Ilyet kívánt Istentől a haláltól való félelmében a nép, hogy Isten a közelébe mehessen. Ez a jövendőbeli próféta Isten Igéit fogja elhozni azért, hogy ebben átlényegüljenek! Ezt közölte Mózes a néppel (V. Móz. 18, 15-18). Ez a próféta olyan, mint Mózes, ami azt jelenti, hogy messze több, mint az eljövendő próféták. Ők Isten szócsövei voltak, nem közvetítők. Egy ilyen személy csak a Messiás lehet, Aki Izrael népe között él, és szolgál. Azt, hogy Jézus ennél sokkal több, Isten hármas egységének része, azért nem nyilatkoztatta ki az Úr, mert az idő még nem érett meg erre. Mózes 120 éves volt, és meghalt Kr.e. 1451-ben.

Összefoglalás Végére értünk ennek a korszaknak: az egyiptomi kivonulásnak, és a negyven éves pusztai vándorlásnak. Kutatásunk azok után az események után, amelyek a Messiásra utalnak, nem volt hiábavaló. Mózes fent említett szavain kívül még két fontos utalás van a Messiásra és az Ő szolgálatára. Az első utalás a levágott áldozat vére, amely az izraeli elsőszülötteket megmentette a haláltól. A második a Sínai törvényben rögzített helyettesítő áldozat. Ez egyértelmű utalás a keresztre. A Golgota nem törli el a Sínait, hanem annak tökéletes betöltése. A Sínai előfutára és árnyéka annak, ami a Golgotán megvalósult. Az Isten harmadik szövetsége Izraellel a Hóreb hegyén volt a Sínai törvénnyel. A negyedik szövetség, az ÚJ, a későbbiekben már az egész emberiséget magába foglalta. De egyik szövetség sem törli el az előzőt. Isten hű marad Igéjéhez, mert Ő nem ember, aki megváltoztatja a véleményét, úgy ahogy az Igéjében mondja (IV. Móz. 23, 19-21).

Első lépések az Ígéret földjén – Józsué és a bírák Folytatjuk utunkat a Biblián keresztül. A következő időszak, amit át szeretnénk tekinteni, hozzávetőleg 470 évig tartott. Azzal kezdődött, hogy Izrael népe elfoglalta Kánaánt Kr.e. 1451 körül, és Salamon király halála után az ország felosztásával végződik Kr.e. 975-ben. Ebben a részben is érvényes vizsgálódásunk szempontja, vagyis hogy milyen szent célokat szolgáltak az események, és hogy hol találunk utalást a Messiás megjelenésére.

Józsué Mózes Kr.e. 1451-ben bekövetkezett halála után Józsué vette át a nép vezetését, és vezette be a népet a már Ábrahámnak megígért földre, Kánaánba (Józs. 1, 1-3). Azonban ez a föld nem egy emberektől elhagyott sivatag volt, hanem más, kánaánita népek éltek ott. Isten Izraelen keresztül akarta végrehajtani az e népek feletti ítéletét a kegyetlen életvitelük, és a rettenetes vallási gyakorlatuk miatt, amely során rituálisan megölték a gyermekeket. Így Józsuének egy megsemmisítő, és hódító háborút kellett vezetnie. A kánaániták ezáltal mégis kaptak egy lehetőséget, hogy megtérjenek Istenhez, ahogy a prostituált Ráhábnál és 19

egész családjánál ez világossá válik (Józs. 6). Sőt, Ráháb később az eljövendő Dávid király és a Messiás felmenője lett (Mt. 1, 5). Isten szentsége mindazonáltal olyan nagy, hogy az Ő megbízásával nem szabad visszaélni, amint az Ákán lopásának példájában világossá vált (Józs. 7), akit ezért kiközösítéssel és halállal is sújtottak. Józsuénak sikerült Izrael letelepítését lehetővé tenni. Ezáltal teljesedett be Isten Ábrahámnak adott prófétikus Igéje, ahogy azt a I. Móz. 15, 13-16-ban megígérte. Az országot felosztották a tizenkét törzs között. Mindez egy hatalmas eredmény volt, amint az a Józs. 21, 45-ben, és 23, 14-ben áll: „Nem volt semmi hiány a jóban, amit az Úr Izraelnek megígért, minden bekövetkezett, ahogy Ő mondta.“ Azonban sajnos az Isten iránti odaadás nem mindig volt meg, így a nép a megbízás teljesítése során vétkezett. Nem vitték végbe tökéletesen Isten ítéletre vonatkozó parancsát. Az országot meg kellett volna tisztítani a többi néptől. Ez kegyetlennek hangzik, de Isten jól tudta, miért kéri ezt. Izrael együtt- és egymás mellett élése a pogány őslakosokkal problémákhoz vezetett. Egyébként ez kétszeres veszéllyel fenyegetett, amelyet Isten nem akart. Mindenekelőtt a népnek szentnek kellett lennie. Rá kell mutatnunk ennek a kifejezésnek a helyes jelentésére: A legtöbb ember a „szent” szó alatt valami különösen jót, értékeset, követésre méltót ért. De ez nem helyes. A héberben, ahonnan a szó származik, a „szent” egyszerűen „elválasztottat” jelent. Ez szellemi-vallási értelemben annyit tesz, hogy „NEM OLYANNAK LENNI, MINT A VILÁG.” Azonban pontosan ez lenne a következménye a más néppel való együttélésnek. Ezzel egyidejűleg Izrael folyamatosan kis helyi háborúkba bonyolódna, ahogy azt később, a Bírák könyvében olvassuk. Izrael egyes törzsei ritkán élvezték a valódi békességet. De ez csak a kisebbik rossz volt. Sokkal veszélyesebb volt valami más, amit Isten meg akart akadályozni. A szomszédsági viszonyoknak további negatív következményei lennének, amit Isten nem akart. Ez vegyes házasságokhoz vezetett, és mindenek előtt a szomszédos népek bálványimádásának elfogadásához Izrael törzsei között. A nép, amelyet Isten teremtett azért, hogy az Ő dicsőségét hirdesse, annak a veszélynek volt kitéve, hogy a vegyes házasságok által fizikálisan is, és a szomszédai miatt szellemileg is, eltér Isten megbízásától. 25 évig volt Józsué Izrael vezetője. Ebben az időben Izrael 31 kánaáni királyt győzött le (Józs. 12). Nem minden király esetében lett végrehajtva a megsemmisítés, amit az isteni ítélet megkívánt (Józs. 13, 1-6). Ebben egy nagyfokú engedetlenség mutatkozott meg. Ennélfogva a jövőben a fentebb említett problémák kerültek felszínre. Ezt követően osztották fel a földet a tizenkét törzs között (Józs. 13-22). Józsué bizonyára sejtette a jövőt, és még röviddel a halála előtt minden erejével arra tett kísérletet, hogy a népet visszavezesse a gyökereihez, Istenhez, Urához és Alkotójához. A nép persze megígérte haldokló vezérének, hogy jó útra tér, és ismét megtartja Isten törvényeit. Sőt egy ünnepélyes döntéssel Istent választották Izrael legfőbb vezéréül (Józs. 24, 22), de ezek csak üres szavak voltak. Sajnos Józsué nem sokkal halála előtt csak egy átmenetileg egyesített népet hagyott hátra a szövetség megújítása és a nép ígéretei ellenére (Józs. 24).

A tizenkét bíró a Bírák könyvében Józsué Kr.e. 1426-ban bekövetkezett halála után egyre többet vétkezett Izrael Isten ellen (Bir. 3, 7). De Isten, ítéletén és kegyelmén keresztül, újra és újra kereste a lehetőségét annak, hogy a népet az Ő útjára visszatérítse. Így kezdődött el a bírák korszaka Józsué halála után, Kr.e. 1426-tól – 1095-ig, amikor Saul aztán király lesz, és ezzel lezárja ezt a korszakot, amely tehát megközelítőleg 328 évig tartott. Összesen tizenkét bíró került hatalomra, és tulajdonképpeni feladatuk sokkal inkább katonai természetű volt, mint jogászi. 20

A tizenkét bíra áttekintésénél valóban igazolva láthatjuk azt, amit Pál majdnem 1200 évvel később a Korinthusi levélben ír: „Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket… Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (I. Kor. 1, 27. 29.) A bírák nem a képességeiknek köszönhetően voltak sikeresek, hanem azért, mert Isten mögöttük állt. Vegyünk csupán néhány példát erre: Ehud balkezes volt, ez akkoriban olyasvalaminek számított, amire hátrányként tekintettek (Bír. 3, 15). Sámgár fegyvere egy ökörösztöke volt, de ezzel hatszáz ellenséget vert agyon (Bír. 3, 31). A bátor Debóra a „gyengébbik” nemhez tartozott (Bír. 4, 4). A hatalmas hadvezért, Siserát egy asszony, Jáhel bal kézzel ölte meg egy sátorszöggel (Bír. 4, 21). Gedeonnak háromszáz főre kellett csökkenteni a seregét, és Isten segítségével legyőzte a midianitákat (Bír. 7, 6-7). Ez csak néhány példa, és szólhatnánk még Thóláról, Jáirről, Ibsánról, Élonról és Abdonról. Mindegyik egy tanúság Isten munkájára ebben a sötét időszakban. Különösen igaz ez a prostituált fiára, Jeftére (Bír. 11, 1) és Sámsonra, akit Isten ígért meg, és aki az anyja méhében megszentelt és megáldott fiú volt (Bír. 1316). Összességében nézve a bírák időszaka meglehetősen sötét korszak volt Izrael történetében. A sajnos oly jól ismert hintapolitika uralkodott: amikor a legnagyobb a szükség, akkor könyörgünk Istenhez segítségért. Az Úr az épp kiválasztott bírával volt, aki elhárította a katonai veszélyt. Ám ezt követően hamar újra bűnbe esett a nép, vissza az erkölcstelen életbe, a vegyes házasságokba, a bálványimádásba, és minden egyes törzs egoista perlekedésekbe. Röviden szólva: Isten Sínai törvénye gyorsan el lett feledve. Aztán jött a büntetés Isten által egy ellenséges fenyegetés formájában. A nép megértette, hogy csak Isten mentheti meg, és ezért bűnbánatot tartott, és ismét könyörgött segítségért, és aztán minden kezdődött elölről. A Bírák könyvének utolsó verse a bírák 320 éves vezetésének végén így alkot véleményt a helyzetről Izraelben: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt.” (Bír. 21, 25). Egy bírát különösképpen ki szeretnénk ragadni. Amikor Izrael a legnagyobb szükségben volt, Isten Gedeon mellett döntött, hogy ő legyen a megmentő bíró (Bír. 6-8). Az Úr Angyala közölte a választást Gedeonnal (Bír. 6, 11). Nézzük meg közelebbről az „ÚR ANGYALA” kifejezést. Mi értendő ez alatt? Egy közönséges angyalt küldtek a földre? Nem, a Biblia valami mást tanít. Vegyünk néhány példát: Az angyal megjelent Hágárnak pusztában a „Te vagy a látomás ISTENE”– ként (I. Móz. 16, 13). Ábrahámnál a Mória hegyén „JHVH”-nak nevezi magát az angyal (I. Móz 22, 11-14). Beth-El-ben Jákob ugyanazt a nevet hallotta (I. Móz. 35, 11), Jákob harca az angyallal viaskodás volt Istennel. Amikor Jákob megáldotta Józsefet, az „ISTEN” és az „ÚR ANGYALA” nevet használja felváltva (I. Móz. 48, 15-16). Az Úr Angyala volt a felhőoszlopban, ami Izrael előtt ment a pusztában (II. Móz. 13, 2122 vö. 14, 19), mindez Mózes, Áron, Mirjám ügyében is (IV. Móz. 12, 5) figyelemre méltó. Gedeon félt, hogy meg kell halnia amiatt, hogy az Úr Angyalát látta, mert nem volt kétsége afelől, hogy az Úr állt előtte (Bír. 6, 11-24, különösen a 22-24 versek). Ezek, és más példák egyértelműen bizonyítják, hogy mindig, amikor az Ószövetség „az Úr angyalát” említi, akkor egy isteni személyről kell szólnia. Az Úr Angyala nem lehet egy teremtett angyal, úgy ahogy más angyalok. Ennek az Istenség részének kell lennie! Nem nehéz kitalálni, hogy a háromság melyik személyének kell lennie az Úr Angyalának. Nem lehet az Atya, vagy Szent Szellem, mert ezek nem fizikaiak, és ezért nem láthatók. Nem, nem lehet kétség afelől, hogy AZ ÚR ANGYALÁNAK A MESSIÁSNAK KELL LENNIE, a háromság második személyének. 21

Őt az Atya küldte a világba. Az Ószövetségben Isten Fia az Úr angyalában ölt testet, láthatóan. Az Újszövetségben Ő a Messiás, a jóval korábban megprófétált „Emberré lett Isten Igéje”. Azt, hogy Isten Szelleme az Istenség része, már a Biblia második verse közli velünk a teremtéstörténetben. Ott ez áll: „És Isten Szelleme lebegett a vizek felett”. Ez a három személy: ATYA – FIÚ, AZ ÚR ANGYALA, A TESTTÉ LETT IGE, A MESSIÁS – SZENT SZELLEM egységet alkotnak. Az a tény nyelvtanilag is igazolt: Isten neve JHVH (JAHWEH) – VAGYOK, AKI VAGYOK. Isten megjelölésére használják az ELOHIM és ADONAI nevet, mindkét szó többes számban áll. De az ezt követő Ige mindig egyes számban. Ez természetesen egy kivételes jelenség, egyedülálló és világosan mutatja, hogy A HÁROM EGY! Egy további példa Isten hármas egységére a SH’MA ISRAEL, a Halld Izrael, az úgynevezett zsidó hitvallás. Ebben Istent háromszor említik, és aztán következik: Ő AZ EGY, ami azt jelenti, hogy nincs több Isten. Azok a fordítások, amik EGYETLENT, vagy EGYEDÜLIT írnak, rosszak. Az „ECHAD” héber szó soha nem jelentett mást, mint az egy számot. Még valami a teremtéstörténetből. A teremtés minden aktusánál rendre ez áll „Isten mondta, és … meglett”, egy kivétellel. A teremtést megkoronázó műnél, az ember alkotásánál váratlanul ez áll ott: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre...” (I. Móz. 1, 26). Ez bizonyosan azt jelenti, hogy az ember alkotásánál, és csak ott, Isten nem egyedül cselekedett, hanem még valaki ott volt. Ki lehetett Isten társa? Az Istenség részének kellett lennie, olyasvalakinek, aki ember is lehetett. Ez kizárja a Szent Szellemet. Isten társa az ember teremtésénél a háromság része kell, hogy legyen, Aki maga emberré válhat, a MESSIÁS!

Saul Elérkezett a monarchia ideje, amire már a Mózes könyveiben történik utalás (pl. többek között V. Móz. 17, 14-20). Elérkezett ennek az ideje. Sámuel két könyve írja le az Ószövetségen, Tanachon keresztüli utazásunk következő részét. A könyvek körülbelül 130 év időtartamot ölelnek fel. Sámuel próféta születésétől, Kr.e. 1095-től, az első királyon, Saulon (Kr.e. 1055) át, a második király, Dávid Kr.e. 970-ben bekövetkezett haláláig, akit a zsidóságban máig messianisztikus alakként tartanak számon. Az állapotok a nép körében megkövetelték azt, ami már olyan gyakran előfordult: Magának Istennek kellett beavatkoznia azért, hogy a népét ismét helyes útra térítse. Ezért Sámuelt választotta ki a célból, hogy az oly szükségszerű változtatást, valójában a nép megmentését véghezvigye. Noha tulajdonképpen pap volt, Sámuel hosszú időn keresztül a bírói tisztséget viselte. Amikor Sámuel megöregedett és gyenge lett, az izraeliták egy követeléssel álltak elő, valamivel, ami tárgyilagosan szemlélve egészen logikus volt. Ezt követelték: „Adj nekünk uralkodót, egy királyt, mert olyanok akarunk lenni, mint minden nép”. Természetesen ez tökéletesen szemben állt Isten terveivel. Izrael feladata, kiválasztásának értelme pontosan az, HOGY NE OLYANOK LEGYENEK, MINT MINDEN NÉP. Izraelnek szentnek kell lennie, ami annyit jelent, hogy elválasztottnak. Ahhoz, hogy Izrael más legyen, természetesen hozzá tartozott az uralom formája is. Ne király, ne világi uralkodó legyen Izrael feje. Nem, Isten maga, Ő, Aki „a népet teremtette magának azért, hogy az Ő nevét hirdesse”. Ő legyen az Úr és az oltalmazó. De a nép másképp gondolkozott, és nem ez volt az első alkalom, amikor ugyanolyan akart lenni, mint más népek, amikor lázadt a tőlük megkövetelt különbözőségek ellen, amelyek más népektől elválasztották.”

Saul király 22

Isten nem várt módon beleegyezett a nép óhajába. Sámuel megbízást kapott, hogy Sault Izrael első királyaként, Isten által meghatározott emberként nevezze ki, és a megfelelő rendelkezéseket hozza meg (I. Sám. 9-10). Ezzel beteljesedett az, amit Isten megjósolt, noha ez tulajdonképpen nem az Ő terve volt. Saul volt az Isten által megjelölt király. A karrierjét szerény és istenfélő emberként kezdte. Biztosan megvolt az oka annak, hogy Isten őt választotta. Kezdetben szemmel láthatóan Isten áldását, a nép lelkes támogatását élvezte, és nagy katonai sikereket vitt végbe a szomszédos népek kemény szorongattatásai közepette (I. Sám. 11, 14). A kezdeti jó tulajdonságai, amelyek elhívásakor, Kr.e. 1055-ben megvoltak, eltűntek az idő múlásával. Negyven éven át uralkodott (Csel. 13, 21) és borzalmas halált halt Kr.e. 1015 körül. Az uralkodása folyamán rossz tulajdonságok vettek erőt rajta. Az irigység, a mohóság, a gyilkosság, a vak gyűlölet és a bosszúvágy teljesen eluralkodott a királyon. De Istennel szembeni bűnei még sokkal súlyosabbá váltak, egészen az okkultizmus gyakorlásáig (I. Sám. 28). Mindennek ellenére úgy gondolta, hogy az Istennek bemutatott áldozatok által, amelyeket önhatalmúlag határozott meg, bűnbocsánatot kap. Ahelyett, hogy saját életével lett volna engedelmes Istennek. Bűnt követett el Isten ellen egyre gyakrabban. Mindez oda vezetett, hogy Sámuel megbízást kapott, hogy mást kenjen fel a következő királynak. Isten Saullal szembeni fő vádja az engedetlensége volt. Néhány alkalommal a saját akarata szerint cselekedett és nem úgy, ahogy Isten megkövetelte. Így érthető, ha feltesszük a kérdést: Talán tévedett Isten Saul királlyá történő kiválasztásánál, nem megfelelő ember mellett döntött? Ebben az egyedülálló esetben van egy pont, ami talán segíthet nekünk, hogy az eseményeket jobban megértsük. Saul bukása eredményezte az új király kiválasztását, sok évvel Saul uralmának vége előtt. Dávid életének későbbi eseményei aztán világossá teszik, hogy Istennek volt egy eltökélt, messzire ható terve, amely megváltoztathatatlan volt. Dávid messzemenően több volt, mint csupán egy király. Az utódai a Júda törzsből való királyok voltak és a legfontosabb, hogy a Messiás tőle, Dávidtól származott, Júda törzséből, és viseli a „MESSIÁS, DÁVID FIA” címet. Fontos rámutatni arra, hogy Saul Benjámin törzséhez tartozott, míg Dávid Júdáéhoz. Jákob prófétikus áldása csak így teljesedhetett be: „Nem múlik el Júdától a királyi pálca, amíg eljő a Siló, a Messiás. És minden nép engedni fog Neki”.

23