Az anyanyelvi nevelés lehetőségei lóháton Gerliczkiné Schéder Veronika Nyíregyházi Főiskola
[email protected] 1. Bevezetés Az egész emberi élet szervezett mozgás. Mindez azonban annyira alapvető tény számunkra, hogy fontosságát csak a veszteségek és hiányok megtapasztalása során, a nélkülözés óráiban ismerjük fel és látjuk át igazán. A mai ember – természetadta alapvető mozgásigényének ellenében, tudatos választás alapján – rendkívül mozgásszegény életmódot él. Ennek egyre-másra tapasztaljuk is különféle káros következményeit, mégis kevesen vagyunk hajlandóak változtatni az életformánkon. Pedig egy göttingeni felmérés komoly következtetéseket tár elénk ezzel a témával kapcsolatosan. A kutatók kiemelik, hogy mivel a mai gyerekek katasztrofálisan keveset mozognak, nem szaladgálnak, hancúroznak a szabadban, nem másznak fára, nem ugrálnak patak felett…, bizonyos agyi pályák eleve sorvadtan alakulnak ki náluk. Csodálkozunk, hogy rengeteg a beszédhibás, és nem gondolkodunk el azon, hogy a beszéd is a mozgásból fejlődik (Vekerdy 2012). Szerencsére azért már érezhetően növekszik azoknak a szülőknek a száma is, akik felismerik, hogy a mozgás (és bizonyos esetekben a mozgás tudatos fejlesztése) létfontosságú a fizikális, mentális és pszichés fejlődéshez. A lovasterápiák során a mozgásos stimulációra alapozva dolgozunk a fejlődésbeli lemaradások behozatalán. Az alábbi tanulmányban bemutatom, hogyan függ össze a (szabad levegőn történő) mozgás és a beszéd, illetőleg a kognitív képességek fejlesztése, hogyan aknázhatók ki a ló hátán és a ló körül végzett tevékenységek az anyanyelvi fejlesztés során – egészséges és zavart fejlődést mutató gyerekeknél egyaránt. 2. A lovasterápia hatásmechanizmusa A lovasterápia a ló, a lovaglás és a lóval való foglalkozások hatásait felhasználó komplex eljárás, amelynek mozgásfejlesztő, gyógypedagógiai és pszichológiai vonatkozásai vannak (Bozori 2002). Neurológiai alapja az a bizonyított tény, mely szerint a ló lépésjármódja a rajta ülő páciens medencéjére áttevődve olyan impulzusokat közvetít, amelyek a gerincoszlopon hullámszerűen végighaladva eljutnak a nyakszirtig, ingerlik az agykérgi központokat (a nyelvi és beszédhálózatban részt vevőket is), és pontosan olyan érzést keltenek, mintha a lovon ülő ember a saját két lábán járna (Katona 2006). Ez az egyetlen olyan terápiás eljárás, amely egyszerre képes valamennyi izomzat átmozgatására és az egész idegrendszer stimulálására. Komplex szenzomotoros integrációs tréning (Györgypál 2006a). A lépésben haladó ló a hátán ülő páciens izomzatára olyan módon gyakorol hatást, hogy a megfelelő helyeken lazít, másutt megerősít. A lovon ülő helyzet motivál az egyensúlyra, a szimmetrikus ülésre. Lehetővé teszi az abnormális mozgások korrekcióját és a helyes mozgások automatizálását (beleértve a szájmotorikáét is). A lovaglás javítja a keringést, a légzést (mely a hangképzés fontos feltétele) és az anyagcserét. Hatékony lehetőséget biztosít a kognitív funkciók fejlesztésére, a nonverbális és verbális kommunikáció javítására, a motoros és orientációs képességek, az érzelmi állapot, az akarati, cselekvési képességek befolyásolására. A fizikai görcsök feloldása pedig lelki oldódást is eredményez: a lovon ülő ember számára kinyílik a
világ, ezáltal ő maga is könnyebben nyit, kezdeményez, ami az anyanyelvi nevelésben és a beszédfejlesztésben igen nagy segítségére van a terapeutának. A lovaglás imént felsorolt kedvező hatásait természetesen többnyire akkor is élvezhetjük, ha egészséges emberként, sportolás gyanánt, vagy a szabadidő kellemes eltöltése miatt látogatunk ki egy lovardába. Az alábbi tanulmány azonban inkább azokra a speciális esetekre fókuszál, amikor célzott anyanyelvi fejlesztés végett, szakember segítségével vesszük igénybe négylábú társaink segítségét. 3. A lovaglás és a nyelvi fejlesztés összefüggései A lovaglás különlegessége, hogy élő mozgásdialógust hoz létre a ló és a lovas között (Dr. Büki 2006), méghozzá oly' módon, hogy a ló – mint médium – az összes szükséges mozgást elvégzi a páciens helyett (helyes, egészséges mintát szolgáltatva számára). A páciens ülése reaktív, befogadó, a ló által keltett impulzusokat felvevő, azokra azonnal reagáló. Az emberi járás mintájának megfelelő, előrehaladó mozgás a lovon ülőtől tartási és egyensúly-reakciókat kíván. A helyes testtartás kialakulásának következtében a kliens légzése mélyül, ritmusossá válik, a rekeszizom tónusa beáll (Györgypál 2006). A felsőtestnek ez az egészséges, függőleges helyzete a beszéd szempontjából igen fontos. Beszédszerveink így kerülhetnek abba az állapotba, amelyben képesek a differenciált hangadásra. Ilyenkor a gégéből akadálytalanul juthat felfelé a levegő, s beszédszerveink ezt a fajta áramlást emberi hanggá formálják (Fehérné – Sósné 2010) . A lépésben haladó ló percenként kb. 90-110-et lép (Katona 2006), s ezzel folyamatosan stimulálja a rajta ülő kliens vesztibuláris rendszerét. A kutatók ma már vizsgálati eredményekkel támasztják alá azt is, hogy a vesztibuláris ingerléssel az izomtónusra hatva a motoros fejlődés befolyásolható. A motoros és a nyelvi fejlődés között pedig kimutatható az összefüggés (Györgypál 2006a). A vesztibuláris ingerlés például fokozza a központi idegrendszer általános motoros aktivitását, ezáltal a beszéd motoros komponensére is serkentőleg hat. A lovaglás sokat segít a téri tájékozódás és a mozgáskoordináció fejlesztésében is. Annak a gyermeknek pedig, akinek az őt körülvevő térben van elég mozgásos tapasztalata, sokkal könnyebb lesz a száj terében való helyes eligazodás is (Fehérné – Sósné 2010). Finommozgásainkat azonban csak akkor tudjuk pontosan kivitelezni, ha a nagymozgásokat addig képesek vagyunk nyugalomban tartani. (A beszéd pedig az ember legkifinomultabb mozgásainak egyike!) Ha egy kisgyermeknél még nem automatizálódtak a különböző nagymozgásformák, akkor ennek irányítása fogja lekötni a figyelmét, így nem tud eléggé összpontosítani pl. egy mesére vagy az iskolai tananyagra – ilyenkor előfordul, hogy "kiesik" a padból, vagy hintázás közben elesik a székével. Figyelme rendkívül leterhelődik, a fáradtságtól pedig később sokszor viselkedése is kezelhetetlenné válik (Fehérné – Sósné 2010). A lovon ülés reflexgátló alaphelyzet – tapasztalataink alapján képes csökkenti, mérsékelni, adott esetben teljesen meg is szüntetni bizonyos túlmozgásokat, segíti a mozgások összerendeződését, esetlegesen a gátolatlan csecsemőkori reflexek gátlását. A ló által keltett folyamatos, ritmikus mozgás, amit a páciens egész szervezete átél, lazító, relaxáló hatású. A harmonikus, ritmikus mozgásokra pedig az ember központi idegrendszere veleszületett módon ráhangolódik (Dr. Büki 2006). A feszes izomcsoportok finoman oldódnak (s a hangszalag sem más, mint egy rugalmas izomszalag). 4. Módszerek
A lovasterápia heti rendszerességű, egy-egy találkozás 30 perces lovon történő kezelést jelent. Ilyenkor egyénileg foglalkozunk a páciensekkel. Létezik azonban csoportos módszer is, amikor 4 fő részvételével dolgozunk kicsit hosszabb ideig, 45-60 percig. Munkaterületünk egy zárt karám. Helyileg általában szép természeti környezetben vagyunk, ahol a lovakkal együtt más állatok is élnek és megismerhetők. A foglalkozások egy lóvezető segítségével, vezetett lovon valósulnak meg, ügyesebb (vagy felnőtt) lovasok esetén futószáron. Alapvetően a ló lépésjármódját alkalmazzuk, ritkábban az ügetést. A terápiában minden esetben szivacsot és voltizshevedert használunk (nyerget nem). Ez azt a célt szolgálja, hogy a lovon ülő minél közvetlenebb érintkezésbe kerülhessen a ló testével, a lovas izmai találkozzanak a ló izommozgásával. Így jobban érezhető az állat testének melegsége, ami kellemes, megnyugtató érzéseket ad, továbbá oldja az izomfeszültségeket. Elsősorban a ló által közvetített mozgásimpulzusok jótékony hatásait, valamint a ló hátán kivitelezhető mozgásos feladatok végrehajtásából fakadó lehetőségeket használjuk ki. Alkalmazzuk a lovastorna (voltizsálás) gyakorlatait, azok leegyszerűsített változatát. A ló lépő mozgása által közvetített ingerek folyamatosan stimulálják a ló hátán ülő kliens teljes idegrendszerét és valamennyi izomcsoportját. Ez a behatás az egész foglalkozás alatt jelen van, észrevétlenül is "teszi a dolgát". Különböző eszközök bevonásával azonban időközben még további lehetőségeink adódnak pl. a kognitív funkciók, a beszédfejlesztés, a motoros és orientációs képességek, az érzelmi állapot, az akarati cselekvések befolyásolása, a szocializáció elősegítése stb. érdekében. Ilyenek például: a labdák, színes műanyag karikák, kesztyűbábok, rajztábla (a kapaszkodós hevederhez felszerelve, lóháton történő rajzolás céljából), képkártyák, képeskönyvek, lóápoló eszközök, a körülöttünk található növények (termények), állatok. Szoktunk mondókázni, verselni, szívesen játszom gyerekekkel-felnőttekkel egyaránt szóasszociációs játékokat. Rengeteg szimbólum "adja magát", amelyekkel – némi analitikus irányultsággal – nagyon jól tudunk dolgozni. Sokat segít, hogy a foglalkozások élményeit olykor házi feladatként lerajzoltatom a pácienseimmel. Módszereim közül a gyermek-lovasterápiában sűrűn alkalmazom még a mesefeldolgozást. Közöttük adódnak olyan mesék, amelyeket én magam találok ki – főleg azért, hogy a ló (mint az egyik főszereplő) is bevonható legyen a közös (kommunikációs) játékba. Alkalmanként egy-egy rövidebb mesét viszek, melyet egy adott foglalkozás időtartama alatt fel lehet dolgozni (nagyszerűek a különböző próbatételekkel egybekötött történetek, amelyekben a gyermek mint lovag élheti bele magát az igazi lovagi játékokba). Néhány páciensemmel egy hosszabb mesének a feldolgozását is végigvittem már, mellyel folyamatosan (egy-két fejezetenként) haladtunk hétről hétre előre. Választottam az Óz, a csodák csodája című mese lett. A mese egyes történeteit a gyakorlatban, cselekvéses formában meg is jelenítjük a foglalkozásokon, pl. szalmából és bálamadzagból elkészítjük a madárijesztőt, vagy oroszlán-álarcban lovagolva beleéljük magunkat az erdő királyának szerepébe… Gyakorlati tapasztalataim azt bizonyítják, hogy ez a különleges "utazás" olyan szereplőkkel és olyan kalandokkal ismerteti meg a gyerekeket, amelyek remek lehetőséget adnak az azonosulásra, a szorongások, félelmek, kisebbrendűségi érzések feloldására. A mesefeldolgozások pszichés hozadékaikon kívül hatékonyan fejlesztik a gyerekek beszédészlelési és beszédmegértési folyamatait, gyarapítják szókincsüket, javítják a szóbeli fogalmazási készségüket. 5. Eredmények
Lovasterápiás munkánk során a páciensek szerteágazó problémáival találkozunk a gyógypedagógiai és pszichológiai célzatú fejlesztő foglalkozásokon. Valamennyi eset közös vonása azonban az anyanyelvi fejlesztés jelenléte a terápiában, a nyelvi és beszédkészségek, a kommunikációs folyamatok javítása. Ebben a tanulmányban ezek közül csak két, speciálisan a nyelvi készségek fejlesztését célzó terápia eredményeiről számolunk be. Az első eset egy gyermekkori autizmussal diagnosztizált kisfiú, akinek lovasterápiás fejlesztését 3 éves korában kezdtük el. Hozzánk elsősorban nem autisztikus tünetei miatt, inkább megkésett beszédfejlődése okán hozták el – a kisfiú ugyanis egyáltalán nem beszélt. A gyermekkel két és fél éven keresztül foglalkoztunk a lovasterápiában. Fő célkitűzésünk a beszédindítás volt, a ló, mint ko-terapeuta segítségével. Módszertanilag alkalmaztunk nála bizonyos sztereotíp verbális instrukciókat a ló cselekvéseinek befolyásolására (pl. minden megállás után úgy indítjuk el a lovat, hogy: „simogasd meg” és „mondjuk neki, hogy lépés, Pazar”). Dolgoztunk az autizmus-specifikus terápiákban klasszikusan ismert képkártyás módszerrel, melynek segítségével kartartások, lovastorna- (voltizs-) gyakorlatok utánzását, számok, betűk, artikulációs kártyák hangoztatását kértük. Az ügyességi játékok közül a labdázást, kis műanyag karikákkal történő játékokat vettük igénybe a nagymozgások és a koordináció fejlesztéséhez. Kesztyűbábokkal ügyesítettük a finommotorikát. Légzőgyakorlatokat végeztünk (úgy is, mint pl. szappanbuborék-fújás). Ritmusgyakorlataink között szerepelt a tapsolás, mondókázás (akkor is, ha ő nem hangoztatott velünk). A kisfiú fokozott spasztikus izomzattal, gyenge mozgáskoordinációval és gyenge egyensúllyal érkezett (folyamatosan oldalra csúszott a ló hátán, amit magától nem korrigált). Eleinte nem utánozott (képről sem, a képeket összegyűrte vagy a szájába vette) és hiányzott belőle az együttműködési készség (pl. nem labdázott, az eszközöket eldobálta). Nem beszélt, csak igen keveset hangoztatott. Nem tudott fújni. Egyszerű verbális utasításokra (pl. „fogd meg”, „emeld fel”) sem reagált. Ugyanakkor képes volt tartani a szemkontaktust és már az első találkozásunkkor sokat mosolygott. Az édesanyja elmondása szerint az első lovasterápiás foglalkozás után a gyermek nagyon sokat aludt (pedig az éjszakai alvásával azelőtt gondok voltak), a következő egy hét alatt pedig sokat „kattogott” (úgy, ahogy én noszogattam foglalkozás közben a lovat). A második foglalkozáson már rövid ideig manipulált a lóápoló eszközökkel, együttműködőbbnek mutatkozott a játékokban, sokkal jobb volt a mozgása és az egyensúlya (verbális utasításra már önállóan megigazította az ülését, ha félrecsúszott a lovon). Szemmel láthatólag szívesen beilleszkedett ebbe a helyzetbe és gyorsan tanult. A harmadik héten már dúdolgatott a ló hátán. Kezdetektől megfigyelhettük, hogy nagyon szeret ráhasalni, ráfeküdni a Pazarra – látszólag nyugtatta, jól érezte úgy magát, többször előfordult, hogy majdnem elaludt rajta. A negyedik foglalkozáson elhangzott az első két értelmes szava: „lépés” és „három”. (Kifejezett érdeklődést mutatott egyébként a számok iránt.) A hatodik lovasterápiás foglalkozáson állathangokat tanultunk: plüssállatok és élő állatok megtekintése segítségével. A libát ő is utánozta („gá-gá”), utána a bocit („bú”), és a „Lépés, Pazar!” vezényszóból már annyit mondott, hogy „lé, Pa”. Az anyukája szerint az eltelt egy hónap alatt otthon emlegette a nevemet („Vera néni”) és a lovamra (Pazarra) utalva azt, hogy „Pa”. Természetesen a fejlődési folyamat egészében véve nem mindig volt ilyen gyors és zökkenőmentes, hullámvölgyekkel, megakadásokkal is jócskán volt dolgunk. Úgy két év lovasterápia elteltével felfigyeltünk arra, hogy képekről felismeri a betűket. Miközben én hangoztattam, ő (a kép mellett) elkezdte figyelni a számat és utánozni az artikulációt (míg korábban ezt nem tette). Lassanként oda jutottunk ezzel a módszerrel,
hogy a magánhangzókat már nagyon szépen, hangosan kiejtette. A mássalhangzókat nehezebben fedezte fel (de érdekes módon szinte a legnehezebbekkel, pl. az sz-szel kezdte). Ekkor már látható volt, hogy a kisfiú kifejezett érdeklődést mutat a beszélt nyelv megtanulása iránt, kezdte felfedezni, hogy verbális közléseinek milyen cselekvésértéke van – és ezen a ponton a ló (és a ló szeretete) kifejezett motivációs erőnek bizonyult. Igyekezete nyomán végül logopédus szakember vette át és tanította (/tanítja) tovább beszélni. A második eset, amelyről a továbbiakban esik szó, egy 6 éves dadogó gyermek rövid terápiás megsegítéséről szól. A kisfiú diagnózisában súlyos tonoklónusos dadogás megjelölése szerepelt, számos járulékos tünet megnevezésével (mint pl. enyhe generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű mozgássorok, együttmozgások az arcon stb.). Anamnéziséből kiemelendő, hogy császármetszéssel született, nem sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni, sokáig cumizott; mozgásfejlődése normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése megkésett; balkezes; s bár anyai nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép beszédritmust mutatott. A 4 éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő) dadogás kialakulásának oki hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek kapcsolat sérülése (az anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki rövidebb időre kórházba került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér érkezése, továbbá a hirtelen óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar elkezdődött. A logopédus sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú beszédritmusának zavara azonban változatlan maradt. Ilyen előzményekkel kezdtünk hozzá a közös munkához a lovas környezetben. Hipotézisünk az volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust, mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz. Feltételeztük, hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a harmonikus, ritmikus mozgásmintára történő idegrendszeri ráhangolódás következtében a beszédbeli görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006). A lovasterápiás fejlesztésekre ebben az esetben is heti egyszeri alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében került sor, de összességében csak 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk az volt, hogy a gyermek maga fejezze (mozogja, játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson elsődlegesen egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt. A kezelések hátterében a motorikum fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen. A mozgásterápia mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L. Baum: Óz, a csodák csodája című meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző művészetterápiás lehetőségekkel (pl. sok lóháton történő rajzolással). Kiemelt eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer sem tapasztaltunk a kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben, illetőleg a talajon állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek. Néhány bevezető foglalkozást tartottunk, amelynek során megtörtént a lóval való kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek és szabályok elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti bizalmi kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az állat-asszisztált helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A foglalkozások elején szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar kiderült, hogy a mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat segített a szabad levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az egyenes testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok nyújtotta lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”; „Nyújtózkodj
magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően balkezes volt, de sokszor megfigyelhettük, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal keze között. A nagymotorikája és egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizsgyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak: a megkapaszkodásnak és az elengedésnek a dadogás szempontjából igen fontos szimbolikája van). A lovon történő nagy- és finommozgások stimulálásának a beszédfejlesztés szempontjából egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része lényegében a páciens tudatán kívül, mintegy „passzívan” történik (a gyermek „csak” ül a lovon, miközben észrevétlenül is mozog minden apró kis izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció alá kerülnek a beszéd képzésében részt vevő izomcsoportok is). Sok lehetőségünk van arra is, hogy a mozgásos gyakorlatok kivitelezését a feladatok megnevezésével, hangos beszéddel is lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás folyamata: melyik eszközzel mit csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus, nagyban elősegíti a ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is (számoljuk a ló lépéseit, tapsoljunk stb.). Jelen esetben a lovasterápia legjelentősebb hozadéka a mesefeldolgozás során bontakozott ki. Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú tonoklónusos tünetei közül nálunk rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek. A foglalkozások elején általában erősebben dadogott, főleg kötetlen beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást és fogalmazást kívánt a produkció). A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor a mese második fejezetét dolgoztuk fel, és a lépő ló hátán egy félig kész rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás végén önállóan, több mondaton keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel adta elő az aznap megismert történéseket. Az említett nagyszerű eredmények még két meserészlet feldolgozását követően megismétlődtek. Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt nem folytatódhatott. Számunkra azonban egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények igen kedvező kimenethez vezethetnének. Irodalom Bozori Gabriella (2002): Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Polu-Press Kkt., Székesfehérvár. Dr. Büki György (2006): A hippoterápia neurofiziológiai alapjai. In: Györgypál Zoltánné (szerk.): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom, 36-62. Fehérné Kovács Zsuzsa – Sósné Pintye Mária (2010): Játsszunk beszédet! Sanoma, Budapest. Györgypál Zoltánné (szerk.) (2006): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom. Györgypál Zoltánné (2006a): A hippoterápia. In: Györgypál Zoltánné (szerk.): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom, 14-18. Katona Enikő 2006): A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In: Györgypál Zoltánné (szerk.): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom, 28-35. Vekerdy Tamás (2012): Szabadságot nekik! In: Vasárnapi Hírek. http://www.vasarnapihirek.hu/izles/vekerdy_gyermek_iskola_pszichologus. (A letöltés ideje: 2013. július 11.)
