Az áldást hozó kő. Prológus évvel ezelőtt

Az áldást hozó kő Prológus 3 000 000 évvel ezelőtt Az áldást hozó kő megszámlálhatatlan fényév távolságra született a Földtől, a csillagrendszer túlsó oldalán, egy robbanásban, amely a feneketlen, végtelen Űrbe taszította. A lassan kihűlő csillagtöredék fénylő égi hajóként szelte át a csillagóceánt. Mennydörögve, sisteregve száguldott a sötét éjben elkerülhetetlen pusztulása felé, ami egy fiatal és vad bolygón várta. Odalent masztodonok és mamutok hagyták félbe a legelést, hogy felpillantsanak az eget hasító szikrázó fényre, a meteor légkörben felizzó lángcsóvára. A katasztrófának egy riadt család is a szemtanúja volt. Az apró lények az emberszabásúakra emlékeztettek, szemöldökük azonban nem dudorodott ki annyira, és újabban már felegyenesedve, két lábon jártak. Dermedten hagyták félbe a táplálékgyűjtögetést az ősi erdő szélén, egy pillanattal később pedig földre döntötte őket a meteorit becsapódása nyomán keletkező lökéshullám. Az ütközés megolvasztotta a kőzetet, a szétszóródó darabkák esőként hulltak alá. A tűzisten — Vulkán - kohójában a meteor csillagpora elfolyósodott, és egyesült a föld kristályos anyagával. Az egyszerű kvarctöredékek úgy ölelték magukhoz a kozmikus mikrogyémántokat, mintha egy alkimista lendítette volna meg varázspálcáját. A becsapódáskor keletkezett kráter fokozatosan lehűlt, és megtelt esővízzel. Kétmillió éven keresztül a közeli vulkánokról lefutó patakok táplálták és töltötték fel a kráter tavat, újabb és újabb homokréteggel fedve az égi darabokat. Majd egy földmozgás keleti irányba tolta a tó medrét, és létrehozott

egy kis folyót, amely szurdokot kezdett vájni. Az Afrikának mondott földrészen található völgyet aztán egy napon Olduvainak nevezték el. A tó végül kiürült, és a szél széthordta az üledékréteget, az egykori meteordarabok pedig újra a felszínre kerültek. Csúnya, kemény kövek voltak, csak itt-ott csillantak meg fényesen. Az egyik azonban más volt, mintha a véletlen, a szerencse vagy a végzet kovácsolta volna. Az erő és a tűz szülte, mostanra azonban sima és tojásdad lett a víz, a homok és a szél évezredes csiszoló, fényesítő munkájának köszönhetően, és mélykék tűzzel ragyogott, mint az ég, amely a Földre küldte. Fent madarak szálltak, és magokat potyogtattak szét, mely buja vegetációvá fejlődött. A növénytakaró védelmet nyújtott a kőnek, jelenlétét csak a kristályos felületéről néha-néha visszaverődő napfény jelezte. Megint eltelt több ezer év, majd újabb több ezer. Eközben a kő, amelyet egy nap majd mágikus erejűnek és félelmetesnek, átkozottnak és áldottnak tartanak, várakozott...

ELSŐ KÖNYV Afrika

100000 évvel ezelőtt A vadász lekuporodva várakozott a fűben, fülei hátracsapva, egészen a fejéhez simultak, teste ugrásra készen megfeszült. Nem messze egy kis embercsoport gyökereket és magokat gyűjtögetett. Nem is sejtették, hogy egy borostyánsárga szempár lesi őket. Bár duzzadó izmaitól teste erősnek számított, a vadász lassú állat volt. Versenytársaitól, az oroszlánoktól és leopárdoktól eltérően, akik gyorsak lévén hosszan üldözték prédájukat, a kardfogú tigrisnek lapulva kellett kivárnia, hogy meglepetésszerűen lecsaphasson a zsákmányára. A nőstény tigris így mozdulatlanul várakozott a rőt fűben és figyelt, miközben a gyanútlan áldozat egyre közelebb jött. A nap magasan állt, az afrikai síkság egyre forróbb lett. Az emberek lassan haladtak előre, miközben folyamatosan élelem után kutattak. Terméseket és lárvákat gyömöszöltek a szájukba, hangosan rágcsáltak, ropogtattak és morogtak, időnként pedig szavakat mondtak egymásnak. A nőstény tigris figyelt. A kulcs a türelem volt. Végül egy gyermek, aki még alig imbolygott lábacskáin, elkószált anyja mellől. A támadás gyors és brutális volt. A gyermek felsikoltott, a ragadozó pedig gyorsan szaladt egyre messzebb, halálos álkapcsai közé szorítva a zsenge testet. Az emberek azonnal üldözőbe vették, kiabáltak és törékeny lándzsáikat lóbálták. A tigris azonban elmenekült, eltűnt a kusza bozót mélyén rejtőző fészkében. A gyermek kétségbeesetten vonaglott és sikoltozott a pengeéles fogak között. Az emberek nem merték a sűrűbe követni az állatot, őrjöngve ugráltak, durván faragott II

bunkósbotjaikkal a földet verték. Kiáltásaik az égig szálltak, ahol már keselyűk gyülekeztek egy kis maradék reményében. A gyermek anyja, egy fiatal nő, akit a többiek Darázsnak hívtak, ide-oda futkosott a nyílás előtt, ahol a tigris eltűnt. Ekkor az egyik férfi elüvöltötte magát. Intett a többieknek, hogy tűnjenek el, mire mindenki egy testként, hosszú léptekkel távolodott a bozóttól. Darázs nem mozdult, bár két másik nő megpróbálta elrángatni. A földre vetette magát, és keservesen szűkölt, mintha fizikai fájdalom kínozná. Végül a többiek, attól tartva, hogy a tigris visszatér, magára hagyták, és egy közeli fa¬csoport rejtekébe siettek, ahol fürgén felmásztak az ágak menedékébe. Addig maradtak ott, amíg a nap a horizont szélére süllyedt, és az árnyékok hosszúra nyúltak. Már nem hallották a szenvedő anya kiáltásait. A délutáni csöndet csupán egyszer törte meg egy éles sikoly, majd megint minden csendes lett. A korgó gyomor és a kínzó szomjúság azonban továbbhaladásra sarkallta az embereket. Visszamásztak a földre, majd miután gyors pillantást vetettek arra a véres foltra, ahol utoljára látták Darazsat, nyugat felé fordultak, és tovább kutattak élelem után. A kis csoport felegyenesedve haladt az afrikai szavannán. Hosszú végtagjaikkal, karcsú testükkel kecses állatként mozogtak. Nem viseltek ruhát, sem díszeket. Durva lándzsákkal és fejszékkel voltak felfegyverkezve. Hetvenhatan voltak a csoportban, a szopós csecsemőktől az idősekig. Köztük kilenc terhes nő. Ahogy fáradhatatlanul, folyamatosan élelemért kutatva vonultak, az emberek eme első családja nem tudta, hogy százezer évvel később, egy olyan világban, amit elképzelni sem tudtak volna, leszármazottaik majd Homo sapiensnek — „Bölcs Embernek" nevezik őket. Veszély

Sudár mozdulatlanul feküdt a fészekágyban, amit Öreganyóval osztott meg. Érzékszervei felerősítették a pirkadat hangjait és illatait. Erezte a hamvadó tábortűz füstjét. Az elszenesedett fa átható szagát. A levegő csípős hidegét. A feje fölötti faágon madarak ébredeztek, fütyülésük és károgásuk hangzavarrá olvadt. Azonban semmi veszélyre utaló zajt nem hallott, nem bömbölt oroszlán, a hiénák nem ugattak és kígyó sem sziszegett. Nem mozdult, bár reszketett a hidegtől, és vágyott arra, hogy felmelegedjen Öreganyó mellett, aki a tűzhely mellett állt, és próbálta életre kelteni a parazsat. Továbbra is az ágyban maradt. És vele maradt a veszély is. Határozottan érezte. Lassan felemelte a fejét, és belehunyorgott a füstös hajnalba. A Család sürgött-forgott. Hallotta Szálka érdes, kora reggeli zihálását. Szálka akkor kapta a nevét, amikor majdnem megfulladt egy halszálkától. Orrlyuk úgy mentette meg az életét, hogy a két lapockája között erősen ütögette a hátát, mire a szálka átrepült a tábortűzön. Szálka azóta ilyen furcsán lélegzett. Öreganyó szokásához híven fűvel táplálta a pislákoló tüzet, míg Orrlyuk mellette guggolt, és egy csúnya, gennyesedő rovarcsípést vizsgált a herezacskóján. Tűzgyújtó a csecsemőjét szoptatta. Éhes és Púpos még a fészekágyában horkolt, miközben Skorpió épp egy fát vizelt le. A félhomályban Oroszlán körvonala látszott. Méztalálóval közösült, megkönnyebbülésének morgással adott hangot. Nem volt semmi szokatlan. Sudár felült, és megdörzsölte a szemét. A Család alvását az éjszaka folyamán Egér egyik gyerekének kétségbeesett sírása zavarta meg. A fiú túl közel feküdt a tűzhöz, rágördült a forró parázsra, és csúnyán megégette magát. Ezt a leckét minden gyermek megtanulta. Sudár maga is viselt egy hosszú égési sebet a jobb combján. O is akkor szerezte, amikor gyerekként túl közel aludt a tűzhöz. A fiú, bár nyöszörgött, miközben az anyja nedves agyagot tett a nyers húsra, úgy látszott jól van. Sudár a Család többi tagját nézte, akik a vizes gödör felé indultak inni. Mozdulataik álmosak és lusták voltak. Nem látszott rajtuk a félelem vagy a veszély jele. Valami mégsem volt rendben. Bár nem látta, nem hallotta, még csak nem is érezte, a fiatal nő teste minden porcikájában érzékelte, hogy veszedelem leselkedik rájuk. Sudár nem fogta fel ésszel, mi lehet az, és nyelvi lehetősége sem volt meg rá, hogy félelmét megossza a többiekkel. Agyával azonban érzékelte a veszélyt. Ha most kimondaná a szót, a többiek azon nyomban mérges kígyót, vad kutyát vagy kardfogú tigrist keresnének, és mivel nem találnák egyiket sem, nem értenék, Sudár miért riogatja őket. Ez a figyelmeztetés nem a mának szól- súgta az esze, ahogy végül elhagyta a fészekágy biztonságát. Ez a figyelmeztetés a holnapnak szól. A fiatal nő azonban az ősembercsaládban még nem tudta kifejezni gondolatait. Nem ismerték a „jövő" fogalmát. A közelgő veszedelem idegen volt e lények számára, ők csak a jelenben levő veszélyt ismerték. A szavannán élő emberek úgy éltek, ahogy a körülöttük élő állatok. Ették a növényeket és gyűjtögettek, víz után kutattak, futottak a ragadozók elől, levezették nemi vágyaikat, és aludtak, amikor a nap magasan járt és a hasuk tele volt. Ahogy a nap felkelt, a Család előbújt a gyékény és a nád védelméből. A nyílt síkság felé vette az irányt, biztonságban érezve magát, most, hogy teljesen kivilágosodott, szertefoszlott az éjszaka sötétje a benne rejtőző veszélyekkel együtt. Sudár, szívében a megnevezhetetlen rettegéssel, csatlakozott az éjszakai táborhelyet elhagyókhoz, és megkezdték az aznapi élelem fel¬kutatását. Sudár néha-néha megállt, a környéket fürkészte, abban bízva, hogy megpillantja az új fenyegetést, amit oly erősen érzett. Azonban csak a távoli hegyekig elterülő oroszlánszínű fűtengert látta, amit itt-ott leveles fák és sziklás dombok szakítottak meg. Nem követte a szomjúságtól vezérelt embereket ragadozó, és a ködös égen sem szárnyalt semmi fenyegető. Sudár legelésző antilopokat, táplálkozó zsiráfokat, és a farkukkal csapkodó zebrákat látott. Semmi szokatlant vagy újat.

Csak az előttük levő hegyet a látóhatárnál. Napokkal korábban még aludt, most azonban füst és hamu szállt fel belőle az ég felé. Ez újdonság volt. Az emberek azonban nem törődtek vele. Orrlyuk elkapott egy sáskát, és a szájába gyömöszölte. Méztaláló kitépett egy csokor virágot, hogy megnézze, ehető-e a gyökere. Éhes a füstös égen keselyűket keresett, amik egy tetemet és persze a hús lehetőségét jelezték volna. A vulkán jelentette veszélyt figyelmen kívül hagyták, és rendületlenül folytatták a táplálékkeresést. Mezítláb mendegéltek a vörös földön, szúrós füvön. Olyan területen vándoroltak, amit tavak és mocsarak, erdők és füves rétek borítottak, és krokodilok, rinocéroszok, páviánok, elefántok, zsiráfok, vadnyulak, bogarak, antilopok, keselyűk és kígyók népesítettek be. Sudár családja ritkán találkozott hozzájuk hasonló lényekkel, bár időnként érzékelték, hogy laknak emberek saját kis territóriumuk határain kívül is. Azonban nehéz vállalkozás lett volna ezeken túlra merészkedni, mivel nehezen leküzdhető akadályok voltak: meredek szakadék az egyik oldalon, egy mély, széles folyó a másikon és egy áthatolhatatlan mocsár a harmadikon. Sudár családja ilyen határok között élt. Ösztöneiket és emlékeiket követve kószáltak, és maradtak életben generációk óta. A Család szorosan együtt haladt. Az öregek és a gyerekes anyák középen, a védettségben, a férfiak pedig bunkósbotjaikkal és fejszéikkel a széleken, örökké éberen lesve a ragadozókat. A ragadozók mindig a gyengéket vették célba, és ez a maroknyi ember aztán valóban gyenge volt. Már egy napja nem volt vizük. A kelő nap alatt vánszorogtak, ajkuk és szájuk kiszáradt, miközben friss vízben bővelkedő folyóról ábrándoztak, ahol gumókat, teknős tojásokat és ehető növényeket találhatnának, netán egy valódi ritkaságot, papirusz szárak között fogságba esett, ízletes flamingót. Nevük a körülményektől függően változott, mivel a nevek csak eszközként szolgáltak, lehetőséget adtak szavakra, amelyeken a családtagok egymást hívhatták, vagy egymásról beszélhettek. Méztaláló azon a napon kapta a nevét, amikor egy méhkaptárt talált, és a Család több mint egy év után először kóstolhatott cukrot. Dudor akkor kapta a nevét, amikor egy leopárd elől menekülve felmászott egy fára, ahonnan leesett, és úgy beverte a fejét, hogy maradandó dudor maradt rajta. Egyszemű megvakult a jobb szemére, amikor Oroszlánnal együtt meg¬próbáltak elriasztani egy orrszarvú tetemen lakmározó keselyűcsapatot, és az egyik madár megtámadta. Béka ügyesen fogott békát úgy, hogy egyik kezével elterelte az állat figyelmét, a másikkal pedig megragadta. Sudárt azért hívták sudárnak, mert ő volt a legmagasabb nő a Családban. A Család ösztöneire és állati megérzéseire hagyatkozva élt. Néhányuknak voltak csupán gondolatai. Mivel nem gondolkodtak, nem voltak kérdéseik, ezért aztán nem érezték szükségét annak sem, hogy válaszokat kapjanak. Semmin sem csodálkoztak, és semmit sem kérdőjeleztek meg. A világ csupán abbó1 állt, amit láttak, hallottak, orrukkal éreztek, megfogta kés megízleltek. Semmi rejtett, ismeretlen nem volt. A kardfogú tigris kardfogú tigris volt, egy ragadozó, amíg élt, és táplálékforrás, ha elpusztult. Emiatt aztán ezek az emberek nem voltak babonásak, még nem volt elképzelésük a varázslatról, a lélekről és a láthatatlan erőkről. Nem próbálták megmagyarázni a szelet, mert egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy így tegyenek. Amikor Tűzgyújtó nekiállt tüzet csiholni, nem volt kíváncsi rá, honnan jöttek a szikrák, nem érdekelte, honnan jutott eszébe ezer évvel korábbi ősének, hogy megpróbáljon tüzet gyújtani. Tűzgyújtó egyszerűen anyját figyelve megtanulta a tűzcsiholást, aki pedig a saját anyjától leste el a fortélyt. Bármi táplálékul szolgálhatott, amit találtak, és mivel alig tudtak beszélni és kommunikálni, vadászatuk olyan primitív volt, hogy csak a legkisebb vadakra korlátozódott: gyíkokra, madarakra, halakra és nyulakra. Sudár családját nem érdekelte, hogy kik, vagy mik voltak, vagy milyen hosszú evolúciós utat jártak be, ami azt jelentette, hogy ők és a hozzájuk hasonlók fizikailag változatlanok maradtak a következő százezer évben.

Annak sem voltak tudatában, hogy Sudárral és az általa érzékelt új veszéllyel egy második evolúció küszöbén állnak. Miközben ehető növények és rovarok után kutatott, Sudárt egy látomás kísértette: a vizesgödör, amelyre aznap hajnalban ébredtek. A Család döbbenetére az éjszaka folyamán a vizet annyira belepte a vulkáni korom és hamu, hogy ihatatlanná vált. Ha nem így történik, ottmaradtak volna, de a szomjúság továbbűzte őket, és most is a víz utáni vágy hajtotta őket folyamatosan nyugat felé. Elszántan követték Oroszlánt, aki tudta, hol található a legközelebbi friss víz. Fejük kiemelkedett a magas fűből, így láthatták, hogy a gnúcsordák ugyanúgy víz után kutatnak. Az égnek furcsa színe volt, a levegőben pedig csípős, maró szag terjengett. Közvetlenül előttük a horizonton, a hegy füstöt köhögött; effélét korábban soha nem tett. Sudárt - agya a szokatlan rejtéllyel birkózott - egy emlék kínozta, az a rettegés, ami két nappal korábban éjjel lepte meg őket. Az éjszaka sosem volt csendes az afrikai szavannán. Oroszlánok bömböltek friss zsákmányuk felett, hiénák visítottak, hogy figyelmeztessék társaikat a táplálékszerzés lehetőségére. Az erdő szélén rejtőzködő emberek nyugtalanul aludtak, bár életben tartották a tüzet az éjszakai sötétség ellen, hogy fényt és meleget adjon, és távol tartsa a ragadozókat. Azonban az a két nappal ezelőtti éjszaka más volt. A veszéllyel teli élethez szokott emberek félelme elmélyült és kiélesedett, hunyorogtak a sötétben, és szívük kalapálását hallgatták. Valami szokatlan és borzalmas dolog történt a körülöttük levő világban. Mivel nem volt szavuk ezekre az új eseményekre, primitív agyukban nem volt gondolat, ami magyarázatot, ezen keresztül pedig megnyugvást hozott volna. Az emberek egymáshoz húzódtak a puszta és megfejthetetlen rémület szorításában. Nem tudhatták, hogy korábban már számtalanszor megrázták földrengések ezt a vidéket, vagy hogy a látóhatáron levő hegy évezredekig lövellt lávát a levegőbe, majd időnként nyugodtan szunnyadt, ahogy az elmúlt néhány száz évben tette. Most azonban felébredt. A vulkáni kúp riasztó vörös ragyogással szórta teli az éjszakai égboltot, a föld pedig remegett és morajlott, mintha életre kelt volna. Csupán Sudárt gyötörték ezek a borzalmas emlékképek. Társai a földet és a növényzetet pásztázták tekintetükkel, termeszdombok, terméstől rogyadozó növények és keserű bogyókat ígérő lugas után kutatva. Amikor Egyszemű felrúgott egy korhadt tuskót, hogy feltárja a tekergőző lárvákat, az emberek lakomázni kezdtek. A lárvákat megmarkolták, és a szájukba tömték. Az élelmet sosem osztották szét. A legerősebb evett, a leggyengébb éhezett. Oroszlán — a csapat domináns férfi tagja — előrenyomakodott, hogy nagyokat markoljon a fehér eledelből. Amikor fiatal volt, Oroszlán rábukkant egy öreg nőstény oroszlán friss tetemére, és megnyúzta, mielőtt a keselyűk leszálltak volna. Vállára és hátára terítette a véres bundát, hagyta, hogy testéhez idomuljon a bűzlő, nyűvekjárta bőr. Végül a gerezna megszáradt. Mivel évekig nem vette le, a merev bőr teste részévé vált, minden mozdulatára nyikorgott, hosszú haja pedig benőtte, mint valami sörény. Oroszlán nem választással lett a Család vezére, nem tartottak erről szavazást, és nem volt általános megegyezés a kérdéssel kapcsolatban. Egyszerűen egy nap úgy döntött, ő lesz a vezér, a többiek meg tudomásul vették. Oroszlán alkalmi párja, Méztaláló is domináns volt a nők között, mivel nagy és erős, önző és rámenős volt. Evészeteknél egyszerűen félrelökte a gyengébb nőket az útjából, hogy élelmet szerezzen saját kölykének. Lopott másoktól, és többet tömött magába, mint ami az ő része lett volna. Oroszlán és Méztaláló most mindkét kezét arra használta, hogy kikotorja a sápadt, kövér lárvákat a korhadó fából, és a szájába gyömöszölje. Amikor jóllaktak, és Méztaláló megnyugodott, hogy mind az öt gyereke evett, odébbálltak, így a család gyengébb tagjai is hozzáférhettek a tehetetlen lárvákhoz. Sudár megrágott egy nagy marékkal, majd a pépet kiköpte a markába. Aztán odanyújtotta a fogatlan Öreganyónak, aki hálásan nyalta fel a pépesített anyagot.

Miután elpusztították a lárvákat, az emberek lepihentek a tűző, déli nap alatt. Az erősebb férfiak a ragadozókat figyelve őrködtek, miközben a többiek napi tevékenységükbe kezdtek: szoptatták csecsemőiket, kurkászták egymást, szunyókáltak és párosodtak. A nemi aktusok általában rövid ideig tartottak, és gyorsan el is feledkeztek róluk, még azok a fiatal párok is, akik átmenetileg ragaszkodtak egymáshoz. Nem létezett hosszú távú kapcsolat, és a nemi vágyat véletlenszerűen és akkor elégítették ki, ha alkalom adódott a párosodásra. Skorpió a nők körül szaglászott. Nem tudta, hogy a középidő szagát kutatja, amely a termékenységi fázisban levő nőstényt jelezte. Néha a nők kerestek partnert, ahogy most Baba tette, ösztönösen, férfira ki¬éhezve. Mivel Skorpió már lefoglalta magát Egérrel, Baba Éhest szemelte ki párosodásra. Az ugyan először nem mutatott érdeklődést, de miután Baba sikeresen felizgatta, a nő legnagyobb megelégedésére boldogan egyesült vele. Miközben a Család ily módon töltötte idejét, és a távolban a hegy továbbra is tüzet és gázokat okádott az ég felé, Sudár erősen figyelt, abban reménykedve, hogy megpillantja az új veszély fülét vagy árnyékát, mely még mindig a nyomukban járt. Azonban semmit nem látott. Egész délután gyalogoltak. A szomjúság égette a szájukat, a gyerekek vízért sírtak, az anyák megpróbálták megnyugtatni őket, miközben a férfiak el-eltávolodtak a csoporttól felderíteni a terepet. Szemüket leárnyékolva próbálták felfedezni a síkságon egy patak vagy egy kis tó jeleit. Antilopok és gnúk nyomait követték, abban bízva, hogy a csorda elvezeti őket a vízhez. Figyelték a madarak, különösen a gázlómadarak — a gémek, gólyák és kócsagok - repülési irányát. Elefántokat is kerestek, mivel ezek az állatok idejük nagy részét vizesgödrök mellett töltötték. A sárban hemperegtek, hogy lehűtsék napszítta bőrüket, vagy majd¬nem teljesen belemerültek a vízbe, és csak ormányuk végét emelték a felszín fölé, hogy lélegezni tudjanak. Azonban az emberek nem láttak sem antilopot, sem gólyát, sem elefántot, amelyek vízhez vezethették volna őket. Amikor egy zebra csontjaihoz értek, rövid ideig alig bírtak magukkal az örömtől. Amikor azonban látták, hogy a hosszú csontokat már feltörték, és a velőt kiszopogatták, csalódottságuk határtalan volt. Nem kellett megvizsgálniuk a tetem körüli nyomokat, hogy tudják, hiénák hiúsították meg lakomájukat. Továbbhaladtak. Egy füves domb közelében Oroszlán hirtelen megállásra késztette a csoportot, kezével csöndre intette az embereket. Hallgatóztak. A szellő különös, közeli hangokat hozott feléjük — az anyagepárd jellegzetes hangját, amikor kölykeivel kommunikál. Az emberek óvatosan irányt változtattak, hátszélben maradva, nehogy a fenevad megérezze a szagukat. Miközben a gyerekek és a nők ehető növények és rovarok után kutattak, a férfiak fahegyű lándzsáikkal felfegyverkezve éberen figyelték, nem találnak-e elejthető vadat. Bár a szervezett vadászatot még nem ismerték, tudták, hogy a zsiráf akkor a legsebezhetőbb, amikor iszik — lábait szélesre tárva kell lehajolnia, hogy elérje a vizet. Ebben a testhelyzetben könnyű célpont volt a kihegyezett botokkal felfegyverzett, gyorsan cselekvő emberek számára. Orrlyuk örömében hirtelen felkiáltott, fél térdre ereszkedett, és a sakálnyomokra mutatott. A sakálokról köztudott, hogy prédájukat elássák, és később visszatérnek megenni. Azonban a nyomok közvetlen közelében végzett eszeveszett kotorászás nem eredményezett elásott dögöt. Mentek hát tovább. Melegük volt, éhesek voltak és szomjasak. Végül Oroszlán olyan kiáltást hallatott, amiből a többiek megértették, hogy vizet talált. Rohanni kezdtek. Sudár egyik kezével átkarolva támogatta Öreganyót. Nem mindig Oroszlán volt a Család vezére. Előtte egy Folyó nevű férfi volt a csapat domináns tagja, ő szerezte meg magának a legjobb falatokat, kisajátította a nőket, és ő döntötte el, hol fog a Család éjszaka aludni. Folyó egy hirtelen áradással való veszélyes találkozás után kapta a nevét. A Családnak még időben sikerült magasabb területre érnie, Folyót azonban elragadta az ár. Csupán a véletlen, egy gyökerestől kitépett fa mentette meg

az életét. A farönk napokkal később egy homokfövenyen rakta le terhét. Folyó összezúzta magát, kimerült, de életben maradt. A Család az új folyóról nevezte el őt, amely átszelte a területüket. A férfi egy ideig felsőbbrendűséget élvezhetett a csoportban, egészen addig, amíg Oroszlán egy nő miatt viadalra nem hívta ki. A harc a végsőkig tartott. Bunkósbotokkal ütötték egymást, a Család tagjai pedig sikoltozva, kiabálva nézték végig a verekedést. Amikor a vérző Folyó végül elrohant, Oroszlán az öklét rázta a levegőben, majd azonnal hatalmas lendülettel meghágta az izgatott Méztalálót. Folyót azóta nem látták, nem is hallottak róla. Ettől kezdve a Család készségesen, kérdés nélkül követte Oroszlánt. Nyers társadalmukban nem uralkodott egyenlőségi elv azon egyszerű oknál fogva, hogy a családtagok nem voltak képesek önállóan gondolkodni. Mint a szavannán körülöttük legelésző állatoknak, vagy a távoli esőerdőkben élő emberszabású unokatestvéreiknek, ennek az embercsoportnak is vezetőre volt szüksége az életben maradáshoz. Valaki mindig a többiek fölé emelkedett, vagy fizikai ereje révén, vagy szellemi fölénye miatt. Ez a valaki nem is mindig volt férfi. A Folyó nevű vezér előtt egy, a nevetése miatt Hiénának nevezett, erős nő vezette őket örökös, változatlan kutató-gyűjtögető életük során. Hiéna emlékezett a territórium határaira, tudta, hol találnak jó vizet, hol találhatnak bogyókat, és melyik évszakban találnak terméseket. Egy éjjel a többiektől eltávolodva hiénák zsákmánya lett - lám, a sors iróniája. Amikor megtalálták darabokra szaggatott testét, a Család céltalanul vándorolt tovább egészen addig, míg a hirtelen áradás végül Folyót jelölte ki új vezérüknek. Most Oroszlán vezette őket a vízhez, amit négy évszakkal ezelőtt találtak, és amire a férfi emlékezett. Egy artézi kút volt, és egy fölébe hajló szikla oltalmazta az üreget. Rávetették magukat a vízre, mohón teleitták magukat. Szomjuk csillapodtával táplálék után néztek, de nem találtak semmit. Nem volt homo¬kos part, ahol teknőstojásokat vagy kagylókat lehetett volna találni. Nem voltak zsenge gyökerű virágok, vagy ízletes magokat rejtő növények. Oroszlán elégedetlenül vizslatta a tájat — az látszott, hogy egykor fű volt errefelé —, végül azonban horkantással jelezte, hogy tovább kell menniük. Sudár megtorpant, és lenézett a mederre, amelyből az előbb ittak. A tiszta vízfelszínt nézte, majd felpillantott a füstös égre. Újra a vízre nézett, majd számításba vette a sziklaperemet. Összehúzta a szemöldökét. Az a víz, amelyik mellett hajnalban felébredtek, ihatatlan volt. Ez a víz tiszta volt és édes. Agya küzdött, hogy megtegye az ugrást. A kormos ég, a sziklaperem és a tiszta víz. Aztán megformálódott a gondolat: Ez a víz védve volt. Nézte a Családot, ahogy távolodott. A szőrös bőrrel bevont hátú Oroszlán vezette a csapatot, mellette Méztaláló, karjában egy csecsemővel, nyakában egy kisgyerekkel, szabad kezébe pedig egy idősebb gyerek kapaszkodott. Lassan bandukoltak, hosszúkat lépve, és szomjúságukról elfeledkezve, mivel gyomruk fájt az éhségtől. Sudár vissza akarta hívni őket. Figyelmeztetni akarta őket valamire, de maga sem tudta, mire. Ez azzal az új, névtelen veszéllyel volt összefüggésben, amit újabban érzett. Most rájött, hogy ez a névtelen veszély valahogyan a vízzel volt kapcsolatos - a pernyével fedett hajnali víz, ez a tiszta tavacska, és a távoli tó, ami felé Oroszlán vezeti a Családot az ősi ösvényen. Valaki megrángatta a karját. Öreganyó aszott arca aggódva fordult Sudár felé. Nem maradhatnak le a többiektől. Amikor a Család egy gyümölcsöktől roskadozó majomkenyér¬fához ért, mindenki, aki képes volt rá, botot ragadott, és ütni kezdte az ágakat, hogy leverjék a pépes húsú hüvelyeket. A Család a helyszínen lakomát csapott, ülve, guggolva, vagy akár állva, miközben éberen ügyeltek a ragadozókra. Majd szundikáltak a terebélyes fa alatt. Csontjaikban, húsukban érezték a délutáni hőséget. Az anyák csecsemőiket szoptatták, amíg testvéreik vidáman

hemperegtek a porban. Egyszemű nőre vágyott. Babát figyelte, amint az a hüvelytermések között kutat, abban bízva, hogy talál olyat, ami elkerülte a többiek figyelmét. Amikor meg¬csiklandozta és meglökte, Baba kuncogni kezdett, négykézlábra ereszkedett, és magába fogadta a férfit. Méztaláló tervet szedett Oroszlán csomós hajából, Öreganyó nyálat kent a kisfiú égett sebére, Sudár pedig mogorván dőlt a fa törzsének, a távoli dühös hegyet figyelve. Szunyókálás után felkerekedtek, és mivel ismét éhség kínozta őket, továbbindultak nyugat felé. Napnyugtára széles folyóhoz értek, amin elefántok gázoltak át, és ormányaikkal vizet fröcsköltek. Az emberek óvatosan közelítettek a folyóparthoz, úszó fatörzsre emlékeztető dolgokat figyelve. Ezek krokodilok voltak, csak a szemük, orrlyukaik és hátuk kis domborulata emelkedett ki a vízből. Bár a krokodilok főként éjjel vadásztak, nappal is támadtak, ha a zsákmányszerzést könnyűnek érezték. Nem is egyszer látták, amint egyiküket elkapták a folyópartról, majd egy szemvillanás alatt a mélybe húzták. Elcsüggesztette őket, hogy a lomha folyót korom és hamu borította. Azonban gazdag madárvilágot láttak a parton — liléket és íbiszeket, libákat és szalonkákat -, ami tojásokkal teli fészkeket ígért. Mivel a nap a látóhatárhoz süllyedt, és az árnyékok hosszúra nyúltak, úgy döntöttek, itt maradnak éjszakára. Míg néhány nő és a gyerekek magas füvet és hajlékony leveleket gyűjtöttek a fészekágyakhoz, Öreganyó és Sudár több nővel együtt kagylót keresett a víz homokos széleinél. Béka és testvérei kecskebékát kerestek. A száraz évszakban a kecskebékák álomba merülve hevertek föld alatti üregeikben, és csak akkor bújtak elő, ha az esős évszak esőcseppjei felpuhították a talajt. Mivel itt hetek óta nem esett, a fiúk jó fogásra számítottak. Tűzgyújtó kiküldte gyerekeit, hogy a nemrégiben itt legelésző patások trágyájából gyűjtsenek, majd nekiállt, hogy kovaköveivel és száraz ágacskákkal tüzet csiholjon. A gnú- és zebraürülék hamarosan lángra kapott. A férfiak faágakból fáklyát készítettek, és kör¬bebástyázták a tábort, hogy távol tartsák a ragadozókat. Az egyórás táplálkozás során vadcikória-leveleket, gumókat és egy még nem nyüves, kövér mongúztetemet fogyasztottak el. Az emberek mohón ettek, mindent felfaltak, se egy magot, se egy tojást nem hagytak másnapi éhségük csillapítására. Végül éjszakára a tüskés bozótból és akáciaágakból épített kerítés védelmébe húzódtak. A férfiak a tűz egyik oldalára gyűltek, a nők és a gyerekek a másikra. Ekkor jött el a kurkászás, az esti rituálé ideje, amit a társaság és érintés utáni ősi igény mozgatott, és ami titokzatos módon létrehozta a mégoly kezdetleges, de létező társadalmi rendet. Egy éles fejszét használva, amit Éhes csiszolt kvarckőből, Baba levágta gyermekei haját. Gondozás nélkül a haj lenőtt volna de¬rékig, ez pedig veszélyes. Baba a saját bőrén tapasztalhatta ezt, hiszen amikor kicsi volt, elszaladt anyja elől, mert utálta, ha a haját ápolták. így lenőtt egészen a derekáig és zsírosan meredezett. Aztán egy nap beleakadt egy tüskés bozótba, és Baba csapdába esett. Amikor a Család kiszabadította a hisztériázó lányt a fogságból, fejbőréből darabok szakadtak ki, és erősen vérzett. Ekkor kapta a Baba nevet, mivel napokig sírt. Fején még most is ott virítottak a beforrt kopasz foltok, maradék haja ijesztő csomókban nőtt. A többi nőstény tetveket szedegetett gyermekei hajából, az állatkákat fogaik közt roppantva szét, a kisebbeket és társaikat pedig a pocsolyákból hozott sárral kenték be. Nevetésük, alkalmanként éles szavaik vagy figyelmeztetéseik, mint a tűz szikrái az ég felé szálltak. Bár a nők elfoglalták magukat, nem vették le szemüket Meddőről, akit azért hívtak így, mert nem volt gyereke, és aki a terhes Menyétet kerülgette. Mindenki emlékezett arra az esetre, amikor Baba megszülte ötödik gyerekét, és Meddő hirtelen elragadta a méhlepényt a gyerekkel együtt, és elszaladt. Mindannyian üldözőbe vették, el is kapták. De a csecsemő meghalt a perpatvarban, amely során a nők majdnem halálra verték Meddőt. Ettől kezdve a nő a Család után kullogott, ami¬kor élelemért kutattak, és messze aludt a tűztől, mintha csak egy

árnyék lett volna a tábor szélén. Meddő azonban az utóbbi időben merésszé vált, és Menyét körül lebzselt. Menyét pedig rettegett. Már három gyermekét elvesztette. Az egyiket kígyó mar¬tá meg, a másik egy sziklap eremről esett le, a harmadikat pedig elragadta egy vakmerően a táborba belopakodó leopárd. A tűz másik oldalán a férfiak gyűltek össze. Amikor egy fiú túl idős lett ahhoz, hogy anyjával és a csecsemőkkel maradjon, átült az idősebb férfiakhoz, köztük gubbasztva figyelte, utánozta a sebhelyes, kérges kezeket, ahogy kőszerszámokat és kihegyezett hosszú botokat faragtak kezdetleges lándzsákká. Kikerülve anyjuk fennhatósága alól, a fiatal fiúk megismerték a férfiak életét. Megtanulták, miként formázzák a fát fegyverré, a követ eszközzé, hogyan azonosítsák az állatok nyomait, hogyan szimatolják ki a préda szagát a szélből. Megtanulták azt a néhány szót, hangot és mozdulatot, amivel a férfiak kommunikáltak. És a nőkhöz hasonlóan ők is kurkászták egymást, kiszedegették az élőlényeket egymás csomós hajából, sárral kenték egymás testét. A hőség, a rovarcsípések és a mérgező növények ellen védelmet biztosító sárréteget mindennap fel kellett kenni, ez fontos része volt az es¬ti rituálénak. A fiatal fiúk versenyre keltek azért a tisztességért, hogy Oroszlánt és az öregebb férfiakat kurkászhassák. Kígyó - akit lassúságáért hívtak így - ordítva tiltakozott az őrködés ellen. Némi kiabálás és dühös ökölharc után, Oroszlán úgy zárta le a vitát, hogy fejbe csapta Kígyót egy lándzsával. A legyőzött ember a helyére kullogott, vért törölgetve szeméből. Öreg Skorpió furcsán zsibbadó bal kezét és lábát dörzsölgette, miközben Dudor megpróbált megvakarni egy ótvart, amit nem ért el. Ehhez a legközelebbi fatörzset használta segítségül. A durva kéreghez dörzsölte magát, míg bőre felszakadt, és vérezni kezdett. A férfiak néha-néha átpillantottak a tűz túlsó oldalán szorgoskodó nőkre, akiket tudat alatt tiszteltek, mert csak a nők tudtak csecsemőket világra hozni, és mert ezek a férfiak nem ismerték saját szerepüket a folyamatban. A nők kiszámíthatatlanok voltak. A közösülés iránt nem érdeklődő nő rosszindulatú volt, ha kényszerítették. Szegény Ajak - akit korábban Madárorrnak hívtak - új nevet kapott, egy Sudárral kezdett légyott után. Amikor akarata ellenére megpróbált behatolni a lányba, az szembefordult vele, és leharapta a férfi alsó ajkának egy darabját. A seb napokig vérzett, majd genny folyt belőle, és amikor végre begyógyult, egy ráncos rés maradt a helyén, így alsó fogsora mindig kilátszott. Ezután Ajak békén hagyta Sudárt, akárcsak a legtöbb férfi. Azon kevesek, akik még próbálkoztak a lánnyal, kimerítő harc után úgy döntöttek, az egész nem éri meg a küzdelmet, és különben is, akadt a közelben elég szolgálatkész nő. Béka magában duzzogott. Az elmúlt évben ő és egy, a méz¬hangyák iránti szenvedélye miatt Hangyaevőnek nevezett fiatal nő között szoros összetartozás alakult ki, akárcsak Baba és Egy¬szemű között, akik éppen ölelgették, simogatták egymást, és nemi élvezetben lelték örömüket. Hangyaevő hasa azonban magzattól növekedett, és már semmit nem akart Békától. Közeledéseire csapkodás és sziszegés volt a válasz. A férfi tapasztalta ezt már korábban is. Ha egy nő egyszer gyereket szült, a többi, gyerekes nő társaságát részesítette előnyben. Együtt nevetgéltek és karattyoltak, miközben a csecsemőket szoptatták, és egyik szemüket mindig a totyogó kicsiken tartották. Közben a lenézett férfiakat a szerszám- és fegyverkészítés magányos tevékenységére kárhoztatták. Az anya-gyermek kapcsolat volt az egyetlen valódi kötődés, amit a Család ismert. Ha egy férfi és egy nő párt alkotott, ritkán tartott sokáig, kapcsolatuk a szenvedély forróságáig tartott, majd elhalt. Béka barátja, Skorpió mellett guggolt, és együtt érzőn ütötte meg a vállát. Ő is közel került az egyik nőhöz, egészen addig, amíg meg nem fogant, aztán az sem akart többet semmit Skorpiótól. Természetesen voltak olyanok is, mint Méztaláló, aki gyengéd maradt egyetlen férfival, különösen, ha az tolerálta gyermekeit, ahogy Oroszlán tette. Azonban

Skorpió és Béka türelmetlen volt a nők kölykeivel, és azokat részesítették előnyben, akiknek nem voltak ilyen terheik. Béka érezte, hogy nő benne az izgalom. Irigykedve nézte az ölelkező és egymást kurkászó Egyszeműt és Babát. Egyszemű akkor könnyített nemi vágyán, amikor csak akart, Baba állandóan készségesen fogadta. Akkoriban ők voltak az egyetlen pár, együtt aludtak, ragaszkodtak egymáshoz. Egyszemű tolerálta Baba gyerekeit, ami kevés férfire voltjellemző. A nőket mustrálva, Béka úgy döntött, megpróbálja felkelteni néhányuk figyelmét azzal, hogy megmutatja erekcióját, és bíztató pillantásokat vet rájuk. A nők azonban vagy semmibe vették, vagy ellökték. így aztán visszament a tűzhöz, és az elszenesedett darabokat piszkálgatta. Nagy örömére talált egy hagymát, ami elkerülte a többiek figyelmét. Elszenesedett, de még ehető volt. Odavitte Tűzgyújtónak, aki azonnal lecsapott a falatra, majd négykézlábra ereszkedett Békának. Egyik kezével támaszkodott, a másikkal pedig a szájába gyömöszölte a hagymát. Békának sem tartott tovább a dolog, amint végzett a nővel, visszacammogott fészkéhez aludni. Amikor Oroszlán befejezte az evést, tekintete Öreganyóra esett, aki egy gyökeret szopogatott. Oroszlánt és Öreganyót ugyanaz a nő szülte, ugyanazt a mellett szívták, együtt hancúroztak, amikor fiatalok voltak. A nő megszült tizenkét gyereket, Oroszlán tiszte¬lettel nézett fel rá. Most azonban, hogy Öreganyó egyre gyengébb lett, Oroszlánban az a homályos elgondolás ébredt, hogy kár rá pazarolni az ételt. Mielőtt a nő reagálhatott volna, a férfi odaugrott hozzá, kilopta kezéből a gyökeret, és a fogai közé kapta. Sudár látta, mi történt, és a döbbent Öreganyóhoz ment. Dúdoló hangot hallatott, megsimogatta a haját. Öreganyó volt a Család legöregebb tagja, bár senki nem tudta pontosan, milyen öreg, hiszen a Család nem tartotta számon az éveket vagy az évszakokat. Ha számolják, tudták volna, hogy elérte az előrehaladott ötvenöt évet. Sudár pedig tizenöt nyarat élt meg, és úgy sejtette, ő annak a nőnek a lánya, akit egykor Öreganyó szült. Oroszlánt figyelve, aki körbejárta a tábort lefekvés előtt, Sudár megnevezhetetlen aggodalmat érzett. Az érzés Öreganyóval és annak védtelenségével függött össze. A fiatal lánynak eszébe jutott az a homályos emlékkép, amikor a saját anyját magára hagyták, mert eltörte a lábát és nem tudott járni. A magányos alak egy fának támaszkodva ült, és a távolodó Családot nézte. A csoport nem terhelhette magát gyenge taggal, mert a ragadozók örökké lesben álltak a magas fűben. Amikor a Család újra arra járt, nyoma sem volt Sudár anyjának. Végül mindenki nyugovóra tért. Anyák és gyerekeik egymáshoz húzódtak fészkeikben, a férfiak a tűz másik oldalán, kényelmes helyeket találva, egymásnak háttal feküdtek, hogy melegítsék egymást. Később meg-megrándultak, forgolódtak a sötétségben közelről felhangzó morgások, ugatások miatt. Mivel Sudár nem tudott aludni, felkelt a fészekből, amit Öreganyóval osztott meg, és óvatosan a vízhez ment. Nem messze kisebb elefántcsordát látott, mind nőstények voltak, fiatal borjaikkal. Az elefántokra jellemző módon aludtak, egy fának vagy egymásnak dőlve. A víz széléhez érve, a vulkáni hamuval vastagon borított felszínét figyelte. Felnézett a csillagokra, amiket lassan eltakart a füst, és ismét megpróbálta megérteni az agyában keletkezett nyugtalanságot, ami az új veszéllyel volt kapcsolatos. Visszanézett a táborra, ahol hetven-egynéhány ember töltötte az éjszakáját. Már horkolás, éjszakai morranások, sóhajok szálltak az ég felé. Hallotta egy közösülő pár zihálását és nyögését. Egy csecsemő nyöszörgött, gyorsan lecsendesítették. Hallotta Orrlyuk összetéveszthetetlen böfögését. A Család védelmében lándzsákkal és fáklyákkal őrt álló férfiak hangos ásítását. Úgy tűnt, egyiküket sem zavarta semmi. Számukra az élet ugyanúgy zajlott, mint mindig. Sudár azonban aggódott. Csupán azt érezte, hogy valami nincs rendben a világgal. De mi? Oroszlán vezette a Családot az összes ősi helyre, ahol már generációk óta vándoroltak. Megtalálták a táplálékot, mint mindig. Vizet is találtak, ott, ahol feltételezték, hogy lennie kell, bár hamu borította. Ugyanúgy biztonságos helyre is leltek, és életben

maradtak. Minden változatlanul zajlott. A változás megrémítette a Családot. A változtatás gondolata még csak meg sem fordult a fejükben. Most azonban - legalábbis egy fiatal családtag agyába — elkezdett beszivárogni. Sudár az éjszakát fürkészte, gyanús jelek után kutatott. Örökké éber volt, elővigyázatossága sosem lankadt. Úgy élt, ahogy a Család, ésszel és ösztönökkel, és erős túlélési képességgel. Azonban ez az éjszaka más volt, mint az elmúlt éjszakák, mióta az új veszély érzete megszületett benne. Azé a veszélyé, amit nem látott és nem tudott megnevezni. Ami nem hagyott nyomot, nem morgott vagy sziszegett, aminek nem volt sem tépőfoga, sem karma, és amitől mégis felmeredt a tarkóján a szőr. A csillagokat figyelve látta, amint eltűntek a füstben. Látta, ahogy a hamu esőként hullott az égből. Tanulmányozta a korommal belepett vizet, belélegezte a távoli vulkánból származó kén és magma bűzét. Látta, hogy a fű megdőlt az éjszakai szélben, hogyan hajoltak meg a fák, és merre röpültek a száraz falevelek. És hirtelen, egy szívdobbanás alatt megértette. Sudár visszatartotta a lélegzetét. Megdermedt, ahogy a névtelen fenyegetés megformálódott agyában, és egy megdöbbentő Pillanatban felfogta, amit a Család egyetlen más tagja sem fogott fel: hogy a holnapi vizet - bármit mutatott is a generációk óta felgyülemlett tapasztalat hamu fogja lepni. Sikoltás verte fel az éjszakát. Menyét, a szülési fájdalmak fogságába került. A nők gyorsan kitámogatták a táborból a fák takarásába. A férfiak nem követték őt, de idegesen ugrottak a tábor szélére, durva lándzsáikat markolászták, és köveket gyűjtöttek, hogy megdobálják az esetleg megjelenő ragadozókat. Ahogy a nagymacskák és hiénák megállják a sérülékeny emberi lény sírását, és kiszimatolják a szüléssel járó vér szagát, megjelennek. A nők ösztönösen kört vontak Menyét köré, kifelé fordultak, kiabáltak és lábaikkal a földön dongtak, hogy elfedjék Menyét fájdalmának és kiszolgáltatottságaik hangjait. Nem volt segítsége. Egy akáciatörzsbe kapaszkodva guggolt s erőlködött. Erős fájásai voltak, miközben jeges félelem szorította a szívét. Társai kiabálásán túl, vajon egy oroszlán győztes bömbölését hallja? Vagy egy csapat tigris áll ugrásra készen a fák túloldalán, éles fogakkal, karmokkal és sárga szemekkel, hogy babokra tépje? Végül a gyermek megszületett, Menyét pedig azonnal a mellére tette, ringatva és simogatva, amíg abba nem hagyta a sírást. Öreganyó mellette térdelt, és Menyét hasát masszírozta, ahogy valamikor a sajátját, és a lányaiét masszírozta éveken át, hogy elősegítse a méhlepény gyors megszületését. Amikor az is megtörtént, a nők sietve elásták a vért és a méhlepényt, és a Család összegyűlt a kismama körül, kíváncsian vették szemügyre a mellén vergődő lényt. Meddő hirtelen odatolakodott, és kikapta a szopó csecsemőt Menyét karjából. A nők köveket hajigálva rohantak utána. Meddő leejtette a csecsemőt, a nők azonban addig üldözték, amíg végül elkapták. Ágakat törtek a közeli fákról, könyörtelenül ütötték, amíg a lábaik előtt heverő véres alak felismerhetetlenné nem vált. Amikor bizonyossággá lett, hogy Meddő már nem lélegzik, visszatértek a táborba a csecsemővel, aki csodával határos módon életben maradt. Oroszlán utasítására a Családnak gyorsan tovább kellett mennie. Meddő teteme és a szüléssel járó vér veszélyes állatokat vonzhat oda, különösen az eltökélt és félelmet nem ismerő keselyűket, így hát tábort bontottak, bár még éjszaka volt. Fáklyákkal felfegyverkezve útjukat a nyílt síkság felé vették. Ahogy a telihold alatt elindultak, hallották, amint hátuk mögött a fenevadak előiramodnak, és ádázul acsarkodva darabokra tépik Meddő tetemét.

Újabb hajnal jött, a finom hamu pedig továbbra is lágyan hullott az égből. Az emberek mozgolódni kezdtek; hangos madárdalra és a fák között ricsajozó majmokra ébredtek. A tábor pereménél lévő őrtüzek kialudtával, a ragadozókat szemmel tartva, a vizesgödörhöz indultak, ahol a zebrák és gazellák már hiába próbálták szomjukat oltani. A víz ki sem látszott a felszínét vastagon borító koromból. Az emberek azonban kezükkel félrelötykölve a vulkáni hamut hozzáfértek a vízhez, de az szemcsés és undorító volt. Míg a többiek tojásokat és kagylókat ástak elő, és a sekély vízben békákat, teknősöket, liliomgyökeret kerestek, Sudár nyugat felé nézett, ahol a füstölgő hegy a még mindig éjszakai sötétbe burkolózó ég felé meredezett. A kihunyóban lévő csillagok sem látszottak a gomolygó hatalmas füstfelhőktől. A lány megfordult, és a keleti látóhatár felé pillantott, amely már halványodott, és ahol a nap várhatóan hamarosan megjelenik. Arrafelé az ég világos és tiszta volt, még mindig fénylettek az utolsó csillagok. Visszanézett a hegyre, és ismét megtette az előző éjszakai felfedezést, amikor is népének történetében először, egy egyenlet különálló részecskéit egymáshoz illesztette, és megkapta a választ: a hegy füstöt vet ki magából... a szél kelet felé fújja... ezért beszennyezi az útjába eső vizesgödröket. Megpróbálta elmondani a többieknek, megpróbált szavakat és mozdulatokat találni, amelyek közvetíthették volna az új veszedelem lényegét. Azonban Oroszlán, akit csak az ösztönei és az ősi emlékek vezéreltek, semmit nem sejtett okról és okozatról. Csak azt értette, hogy a világ mindig ilyen volt és mindig ilyen is marad. Képtelen volt követni a gondolatmenetet. Mi köze lehet a hegynek és a szélnek a vízhez? Felvette durva lándzsáját, és utasította társait, hogy induljanak tovább. Sudár a helyén maradt. „Rossz!" — mondta kétségbeesetten, nyugatra mutatva. „Rossz!" Majd dühösen a tiszta keleti égbolt felé mutogatott, arra, amerre tudta, hogy tiszta vizet találnának. „Jó!" „Megyünk!" Oroszlán a többiekre nézett. Arcuk azonban kifejezéstelen volt, nem fogták fel, mit próbált Sudár tudtukra hozni. Miért változtassanak az eddigieken? Újra maguk mögött hagytak egy tábort, megkezdték napi táplálékszerző útjukat, közben pedig keselyűket lestek az égen, amik tetemet és talán ízletes csontvelővel töltött hosszú csontokat jelenthettek volna. Oroszlán és az erősebb férfiak megrázták a fákat, hogy leverjék a terméseket, gyümölcsöket, vagy hüvelyeket, amiket később megsüthettek tábortüzükön. A nők termeszdombok felett guggoltak, ágacskákat dugdostak bele, hogy kövér rovarokat húzzanak elő, amiket aztán megettek. A gyerekek egy mézhangyafészekkel foglalták le magukat, óvatosan harapták le a duzzadó, nektárral teli potrohokat, hogy elkerüljék a hangyák éles rágóit. Mivel az élelem ilyen soványka adagokban érkezett, az evést sosem hagyták abba. A Család ritkán talált friss, a hiénák és keselyűk által még fel nem fedezett tetemet, amit olyankor megnyúztak, aztán teletömték magukat hússal. Sudár rettegve ment. A víz, amit majd találnak, még rosszabb lesz. Déltájban felmászott egy dombocskára, szemét a nap elől leárnyékolva, tekintetével a sárga szavannát pásztázta. Amikor hirtelen kiabálni és integetni kezdett, a többiek megértették, hogy strucctojásokat talált. Az emberek óvatosan közeledtek, és a fészkét őrző nagy madarat fürkészték A fekete-fehér tollak elárulták, hogy hímmel van dolguk, ami azért volt szokatlan, mert normális esetben a barna nőstény ült napközben a fészken, a hím pedig éjjel. Ez az állat hatalmasnak és veszélyesnek tűnt. Körülnéztek, nem látják-e valahol a nőstényt, mert feltehetően az is a közelben lehetett, és legalább olyan halálos ellenség volt, ha a fészkét védte. Oroszlán felkiáltott, Éhessel, Dudorral, Skorpióval, Orrlyukkal és az összes többi férfival együtt futva közeledett a strucc felé, botokkal és durungokkal felfegyverkezve, közben hangosan ordítoztak, hogy a lehető legnagyobb zajt csapják. A hatalmas madár felugrott a fészekből, nagyokat csapott szárnyaival, ahogy szembeszállt a betolakodókkal. Mellén

felborzolta a tollakat, nyakát előrenyújtotta, miközben csőrével támadott, erős lábaival pedig rúgott. Ekkor megjelent a társa, egy óriási barna nőstény. Teljes sebességgel közeledett a síkságon, kiterjesztett szárnyakkal, előrenyújtott nyakkal, erős, magas hangon rikoltozva. Miközben Oroszlán és a férfiak lefoglalták a madarakat, Sudár és a többi nő annyi tojást gyűjtött össze, amennyit csak tudott, majd elrohantak. Egy facsoporthoz érve, azonnal elkezdték feltörni a hatalmas tojásokat, mohón falták a tartalmukat. Amikor Oroszlán és a többiek kifulladva visszatértek, két őrjöngő struccot hagyva a szétrombolt fészek felett, felmarkolták a részüket. A vastag héjú tojásokra fejszéjükkel lyukat ütöttek, és ujjaikkal meregették ki a tojásfehérjét és -sárgáját. Néhányan boldogan kiáltottak fel, amikor fiókát találtak a tojásukban, és a vonagló, tekergő lényeket gyorsan a szájukba tömték. Sudár vitt egy tojást Öreganyónak, feltörte a tetejét, és az öregasszony kezébe tette. Amikor meggyőződött róla, hogy Öreganyó eleget evett, visszaült, hogy megegye az utolsó darabot, amit félretett magának. Alig törte azonban fel, Oroszlán fenyegetően fölébe magasodott. Kikapta a tojást a lány kezéből, és egyetlen hangos kortyintással lenyelte a méretes sárgáját. Aztán félrehajította az üres tojáshéjat, és megragadta Sudárt. Térdre kényszerítette, egyik kezével szorosan megmarkolta és leszorította a csuklóit, a másikkal lenyomta a nyakánál fogva, majd belenyomakodott a lányba, miközben az tiltakozva üvöltött fájdalmában.

Amikor végzett, elcammogott, hogy szunyókáljon egyet. Ehhez a legszebb árnyékot kereste ki magának. A legjobb helyen azonban Skorpió ült. Kihívó arccal döntötte hátát egy fának. Egy felemelt ököl, egy kis morgás, majd egy rövid csetepaté, aztán Skorpió neheztelve félrevonult. Délben aludtak, amikor a szavanna békés volt. Egy oroszlánfalka lustálkodott a napon, nem messze tőlük, de a közelükben heverő préda maradványai — amit éppen keselyűk takarítottak el, és ami nem érdekelte különösebben az embereket, mivel maguk is jóllakottak voltak - azt jelezték Sudár népének, hogy az állatok nemrégiben ettek, ezért nem jelentenek veszélyt. Míg a család szunyókált, Sudár a darabokra tört tojáshéjak között kotorászott, abban bízva, hogy talál egy kis maradékot. Éhségénél azonban sokkal kínzóbb volt szomjúsága. Újra az égen gomolygó füstfelhőket figyelte, és felfogta, hogy minél tovább mennek, annál rosszabb vizet fognak találni. A füstölgő hegy elaludt, hamucsóvája megcsappant, így a levegő egy kicsit kitisztult. Gyökereken és vadhagymán, valamint néhány fészeknyi tojáson való többnapi vegetálás után az emberek most már húsra vágytak. Antilopok és zebrák vegyes csordáját követték, tudván, hogy a nagymacskák is ezt teszik. Amikor a csorda megállt legelni, Orrlyuk felmászott egy füves dombra, hogy őrt álljon, míg a többiek a fűben rejtőzve húzták meg magukat. A reggeli csöndben, miközben a nap melegedni, a föld pedig perzselődni kezdett, az emberek figyeltek és vártak. Végül a türelem elnyerte jutalmát. Nőstény oroszlánt láttak lopakodni a fűben. Az emberek tudták, hogyan vadászik. Mivel a legtöbb állat gyorsabban fut az oroszlánnál, a vadász ellenszélben marad, észrevétlenül, és addig kúszik egyre közelebb a legelésző vadakhoz, amíg le tud sújtani áldozatára. Sudár, Öreganyó, Baba, Éhes és a többiek mozdulatlanul kuporogtak, szemüket le nem vették Orrlyukról, aki mutatta a nagymacska haladását. Az állat hirtelen kitört. Megriasztott madarak rebbentek fel a földről. A csorda nekiiramodott, a nőstény oroszlán azonban gyors volt, és csak rövid távolságot kellett megtennie, hogy elkapjon egy sánta zebrát. Felugrott a levegőbe, erős mancsaival az állat ágyékába vágott, feldöntve vele áldozatát. A zebra hiába küzdött, hogy talpra álljon, az oroszlán a hátán termett, és erős állkapcsával addig szorította a zebra orrát, míg az megfulladt. Miközben az oroszlán egy majomkenyérfa felé húzta zsákmányát, az

emberek követték - ellenszélben és hangtalanul. Újra lelapultak, amikor látták, hogy hímek és kölykök sietnek a lakomára. A levegő hamarosan megtelt vad morgással, fújtatással, az oroszlánok egymással marakodtak, mielőtt lenyugodva nekiálltak széttépni a tetemet. Fenn a magasban már keselyűk keringtek. Bár korgott a gyomruk, és mivel számítottak a húsra, szájukban összefutott a nyál, Sudár családja türelmesen, rejtőzködve és figyelmesen várakozott. Még a gyerekek is tudták, hogy a csönd a legfontosabb. Ez jelentette a különbséget aközött, hogy ők esznek, vagy őket eszik meg. A délután hosszúra nyúlt, akárcsak az árnyékok, a szél csak a ragadozók mohó zabálásának hangját vitte feléjük. Orrlyuknak már sajgott a háta és a lába. Éhes szörnyen vágyott arra, hogy végre megvakarja hónalját. Legyek telepedtek csupasz bőrükre, kibírhatatlanul csípték őket. Azonban nem moccantak. Tudták, eljön még az ő idejük. A nap lebukott a látóhatáron. Néhány gyerek nyűgösködni és sírni kezdett, azonban az oroszlánok már túlságosan jóllaktak ahhoz, hogy törődjenek ezzel. Lassan vonszolták magukat távolabb a tetem maradványaitól, hogy hosszú pihenőt tartsanak. Az emberek figyelték, ahogy a fekete sörényes hím ásítva elkotródik, véres orrú, kövér kiskölykök kíséretében. Amikor a ragadozók leheveredtek egy majomkenyérfa alá, a keselyűk nyomultak előre. Orrlyuk és Éhes Oroszlán jelzésére vártak, s amikor megkapták, mind előrohantak, ordítottak és köveket hajigáltak a madarakra. Az óriási keselyűk a maguk éhségétől hajtva nem akarták átadni jutalmukat. Erős szárnyaikat széttárva, csőrükkel, karmukkal harcolva védték azt, ami az övék. Az éhes és fáradt embereket visszavonulásra késztették. Néhányuk vérzett is a keselyűkkel vívott összecsapástól. Újra lekuporodtak a fűbe, ezúttal a hiénákat és vadkutyákat figyelték, amik ilyenkor szintén megjelentek takarítani. Rövid szürkület után leszállt az éj, de a keselyűk tovább lakmároztak. Sudár kiszáradt szája elé kapta a kezét. Gyomra görcsölt a kínzó éhségtől. Méztaláló kisgyerekei nyöszörögve tiltakoztak. Az emberek azonban tovább várakoztak. Végül a fénylő hold a látóhatár fölé emelkedett, és beragyogta a tájat. A keselyűk jóllakottan elrepültek. Lándzsáikat suhogtatva és teljes tüdőből ordítva sikerült távol tartaniuk a hiénákat a zebra maradékától — ami alig volt több némi csontnál és bőrnél. Gyorsan dolgoztak. Éles fejszéikkel levágták a zebra lábait, és trófeájukkal a kezükben elrohantak a helyszínről, hagyták, hogy a hiénák takarítsák el az inakat, a szalagokat és a szőrt. Egy facsoport védelmében Tűzgyújtó azonnal tüzet gyújtott, hogy távol tartsa a ragadozókat. Oroszlán és a többi erős férfi elkezdték lenyúzni a bőrt a zebralábakról. Mikor végeztek, gyorsan és szakszerűen feltörték a csontokat, hogy hozzáférjenek az értékes, krémes, rózsaszínű csontvelőhöz. A nyáladzó emberek nyögdécseltek, sóhajtoztak a kéjes látványtól, azonnal elfeledkeztek a fűben töltött hosszú órákról, fájó ízületeikről és sajgó végtagjaikról. Nem marakodtak a velőn. Oroszlán szétosztotta a finomságot, s ez alkalommal mindenki kapott, még Öreganyó is. Sudár ismét megpróbált tiltakozni a menetirány ellen. Ez alkalommal azonban Oroszlán úgy pofon vágta, hogy a lány a föld¬re bukott. Összeszedve a gyerekeket és csecsemőket és kevéske tulajdonukat, a Család ismét nyugatnak tartott. Öreganyó Sudár segítségére sietett. Csillapító hangokat nyüszögve unokája mérges arcát simogatta. Éppen csak elindultak, amikor a vulkán füstjét belélegezve Öreganyó hirtelen felnyögött, és a mellkasához kapott. Lépése botladozóvá vált, ahogy levegőért kapkodott. Sudár átkarolta, összekapaszkodva tettek még néhány lépést, majd Öreganyó fel¬kiáltott és a földre rogyott. A többiek rápillantottak ugyan, de mentek tovább, kizárólag az élelem érdekelte őket. Termeszeket és bogyókat kerestek, mogyorótól roskadozó fákat, és a legritkább csemegét, a méhkast. Nem gondoltak Öreganyóra, aki a csoportban levő anyák felét szülte. Egyedül Sudár

próbálta meg lábra állítani. Végül a vállára vette, s így ment tovább. Ahogy az egyenlítői nap emelkedett, a teher egyre nehezebb lett. Végül kimerítő vánszorgás után Sudár - termete és ereje miatt - nem tudta továbbcipelni Öreganyót. Mindketten a földre zuhantak, és a megállásra kényszerült Család határozatlanul toporgott körülöttük. Oroszlán letérdelt az eszméletlen nőhöz, és az arcát szaglászta. Megütögette Öreg¬anyó arcát, szétfeszítette a száját. Aztán csukott szeme és kék ajka láttán azt morogta: „Hm... Halott". Ez azt jelentette, hogy annyit ért, mint egy halott. Felállt. „Megyünk" mondta. Néhány nő jajgatni kezdett, mások nyüszítettek a félelemtől. Méztaláló dobogott a lábával, karjával kalimpált, és gyászos hangokat hallatott. Orrlyuk karjai közé szorította eszméletlen anyját, és sírva fakadt. Dudor Öreganyó oldalához ült, és a kezét rángatta. A kisgyerekek a felnőttek viselkedésétől megrémülve sírni kezdtek. Azonban Oroszlán, lándzsáját és bunkósbotját megmarkolva hátat fordított a csoportnak, és elszántan nyugat felé indult. Egyesével eredtek a nyomába, míg végül az egész csapat újra összegyűlt. A lemaradozó emberek visszanéztek, és látták, hogy Sudár Öreganyóval marad. Sudár nagyon szerette Öreganyót, olyan hevességgel, amit nem tudott meghatározni. Amikor saját anyját magára hagyták sérült lába miatt, Sudár napokig sírt. Öreganyó ölelte magához vigasztalóan, és attól kezdve Öreganyó etette és aludt vele. Anyám anyja - gondolta Sudár, halványan felfogva az öreg nőhöz fűződő különös kapcsolatát egy olyan családban, amely nem ismerte a rokonság fogalmát. Hamarosan egyedül maradtak a végtelen szavannán, csak a keselyűk köröztek a fejük felett. Sudár bevonszolta Öreganyót a fák biztonságába, és nekitámasztotta egy erős fatörzsnek. Alkonyodott. A szürkület aranyló szemű húsevőket vonz majd a magukra maradt emberekhez. Sudár talált két követ, és egy kis kupac száraz falevél fölé guggolva elkezdte Őket egymáshoz ütögetni. Végtelen türelemre és kitartásra volt szüksége, háta és válla fájni kezdett az erőlködéstől. Mivel sokszor látta, miként csiholt tüzet Tűzgyújtó, így tudta, hogy neki is sikerülhet. Újra és újra egymáshoz ütötte a köveket, közben besötétedett, csillagok kandikáltak át a vulkáni füstön. Végül egy kis lángocska lett a jutalma. Óvatosan fújta, hogy életre keljen, még több levéllel táplálta, mire a lángok nagyobbak lettek. Akkor köveket hordott a tűz köré, ágakat vetett a tetejére, és egy kissé megvigasztalódott a sötéttel dacoló fénytől. A még mindig eszméletlen Öreganyó továbbra is nehezen lélegzett, szeme csukva, arcát fájdalom torzította el. Sudár aggódva ült mellette. Látott már halált azelőtt is. Meglátogatta a szavannán élő állatokat. Meglátogatta néha a család tagjait is. Testüket hátrahagyták, és a Család talán egy vagy két évszakig beszélt róluk, mielőtt elfeledték őket. A tény, hogy egy napon talán ő maga is meghal majd, sosem fordult meg Sudár fejében. A halál fogalma és az öntudat halványabban pislákolt elméjében, mint a távoli csillagok. Egy idő után Sudár rájött, hogy Öreganyónak vízre van szüksége. Amikor meglátott néhány szál harang alakú, foltos virágú, bolyhos levelű növényt, amelyek majdnem olyan magasra nőttek, mint ő, rájött, hogy a közelben víznek kell lennie. Gyorsan négykézlábra ereszkedett, és ásni kezdett, hátha talál egy kis nedvességet. Hallotta, hogy a közelben hiénák ugatnak, zörgött tőlük a bozót. Sudár tarkóján felállt a szőr. Látta már, hogyan kaptak el a hiénák embereket, s tépték őrjöngve szét, miközben az áldozat sikoltozott. Sudár tudta, egyedül a tűz tartja távol a fenevadakat, ezért életben kell tartania a lángokat. Őrülten ásott tovább. Biztos víz van a közelben, ha ilyen hatalmas virágok és húsos szárú növények nőnek errefelé. Ujjaival addig szaggatta a kemény földet, míg kiserkent a vére.

Csalódottan leült, fáradtság kúszott a végtagjaiba, és hatalmas erővel tört rá az álmosság. De vizet kell találnia és táplálnia a tüzet. Meg kell védenie Öreganyót a sötétben lesben álló ragadozóktól. És akkor meglátta, a visszatükröződő holdfényt. Víz! Tiszta és kék, az egyik virág tövében gyűlt össze. Amikor kinyúlt érte, látta, hogy a víz kemény, és nem is egy parányi tócsa. Kezébe vette, zavartan meredt a kék vízdarabkára, amit korábban a gyűszűvirág száraz levelei takartak. Hogy lehet a víz kemény? De víz kellett, hogy legyen, mert átlátszó volt és sima, és úgy tűnt, mintha bá¬melyik pillanatban újra folyékonnyá válhatna. Odavitte a hárommillió évvel korábban egy meteoritból keletkezett sima követ Öreganyóhoz, és az idős nőt átkarolva, óvatosan kiszáradt ajkai közé csúsztatta. Öreganyó azonnal szopni kezdte. Szája sarkában nyál jelent meg, így Sudár tudta, hogy a víz újra folyékonnyá vált. Egy pillanattal később azonban a kristály kicsúszott Öreganyó ajkai közül, és amikor Sudár kézbe vette, meglepetten tapasztalta, hogy ismét szilárd. Most azonban tisztábban látta, hiszen az öreg nő nyelve letisztította a kőről a növényi hulladékot. A kristály jólesően lapult Sudár tenyerébe, mintha egy tojás feküdne fészkében, és olyan sima is volt, mint egy tojás. Felszíne vízszerű volt, visszaverte a holdfényt, mint egy tó vagy folyó. Amikor megfordította és két ujja közé fogta, sötétebb kékséget látott a belsejében, még beljebb pedig valami fehéret és fényesen csillogót. Öreganyó sóhajtott, ez elvonta Sudár figyelmét a kőről. Nagy örömére látta, hogy Öreganyó ajkai kékről rózsaszínűvé váltak, és már könnyebben lélegzett. A következő pillanatban kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Aztán felült, és csodálkozva tapogatta meg fonnyadt melleit. Eltűnt mellkasából a fájdalom. Együtt meredtek az átlátszó kőre. Nem tudták, hogy a növényben levő digitonin gyógyhatású, azt hitték, a kőbe zárt víz mentette meg. Amikor hajnalban csatlakoztak a Családhoz, a többiek némiképp csodálkozva hagyták abba a táplálkozást. Sudár és Öreganyó már kezdett kisiklani az emlékezetükből. Öreganyó néhány szóval és kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan hozta vissza a víz-kő a halálból, Sudár pedig körbeadta a követ a szomjas családtagoknak, akik addig szopogatták, míg nyál képződött a szájukban. Egy darabig így enyhítették szomjukat, közben mindenki csodálkozva és egy kis félelemmel tekintett a lányra. Sudár véletlenül bukkant az idegenre. Szalamandratojások után kutatott a nyugati tó partját szegélyező magas növényzetben, amikor meghallotta a hangját. Sosem látta korábban a széles vállú, 37

izmos combú, magas, fiatal férfit. Leskelődés közben azon merengett, honnan jöhetett. A Család egy nappal korábban ért a tóhoz. A vizet itt is hamu lepte, és mindenfelé oszlásnak indult haltetemek lebegtek. A teknős- és hüllőtojások utáni kutatás eredménytelennek bizonyult, ráadásul a part menti növényeket annyira belepte a vulkáni hamu, hogy gyökereik megfeketedtek és ehetetlenné váltak. A madarak rég elköltöztek, így nem leltek daru- és pelikántojásokkal teli fészkeket sem. Csak egy csapatnyi vadkacsa küzdött az életben maradásért a fonnyadt gyékény és nád közt. A Család egészséges tagjai nagy területen szétszóródtak, hogy élelmet keressenek, miközben az idősebbek és a gyerekek egy ragadozóktól viszonylag jól védett sziklás peremen maradtak. Sudár a víz szélén térdelő és

ivással próbálkozó zebrákat figyelte. Ekkor vette észre a fiatal idegent. Rejtélyes dolgot művelt. Állati ínból készített hosszú szíjat tartott, amit egy kő köré rögzítettek hurokkal, másik kezével pedig egy kavicsot dobott a víz¬be. Ezzel felriasztotta a vadkacsákat, felrebbentek a vízről. Aztán az idegen a feje fölé lendítve az int, elrepítette a követ. Sudár döbbent tekintete előtt a kő átszelte a levegőt, és eltalálta az egyik madarat, ami egyenesen lezuhant. A férfi begázolt a sekély vízbe, megszerezte a döglött szárnyast. Sudár zihálva kapkodta a levegőt. Az idegen megállt. A lány irányába fordult, és a fűfalat kémlel¬te, amíg Sudár — megmagyarázhatatlanul felbátorodva — elő nem lépett. Bátornak érezte magát, mert egy fűből készült nyakláncon ott lógott nyakában a víz-kő. Úgy lógott a mellei között, mint egy óriási, homályos ölű vízcsepp, amely hárommillió évvel ezelőtt a kozmikus gyémántpor és földi kvarckristályok összeolvadásából született, és úgy ragyogott, mint egy szív. Óvatosan fürkészték egymást az idegennel. A férfi megjelenése kissé más volt, mint a családtagoké. Eltérő volt orrának alakja, állkapcsa erősebb volt, és szeme nyugtalanítóan mohazöld. Haja, mint Sudár családtagjaié, hosszú és gubancos, és vörös iszap borította, viszont kagylódarabkák és kövek díszítették, amit Sudár elragadónak talált. A legérdekesebbek mégis a derekára kötött, nádból készült övre erősített strucctojások voltak. A tojásokon lyukak látszottak, a lyukakat azonban sárral tapasztották be. Bár nyelvük eltérő volt, a fiatal férfi el tudta magyarázni Sudárnak, hogy Tüskének hívják, és egy, a síkság túloldalán levő völgyben élő családból származik. Sudár sosem látta azt a völgyet. Tüske kézmozdulatokkal és hangokkal mesélte el a lánynak, honnan kapta a nevét. Ahogy körbe-körbe ugrált, fájdalmat színlelve és fenekét masszírozva, eljátszotta, hogy bőrébe számtalan tüske fúródott egy bal¬eset során. Sudár rájött, hogy az idegen akkor kapta a nevét, ami¬kor egy tüskés bokorba esett. Nevetni kezdett, ami nagyon tetszett a férfinak. Odaadta hát Tüske a döglött madarat a lánynak. Sudár elkomorodott. Szomorú emlék jutott az eszébe. Réges-régen, még mielőtt Oroszlán lett a vezetőjük, sőt még mielőtt Folyó lett a vezérük, amikor Sudár még nagyon kicsi volt, két idegen érkezett a táborukba. A hegygerincen túlról jöttek, ahol a Család még sosem járt. Először mindannyian bizalmatlanok voltak, a csoport végül mégis befogadta a férfiakat. Akkor azonban történt valami... Sudár emlékezett a vérre, és arra, hogy a Család vezére szétszaggatva feküdt a fűben. A két idegen egyike átvette a helyét, és a Család ettől kezdve az új vezért követte. Vajon ez az idegen is megöli Oroszlánt, és új vezérük lesz? Miközben csöndes kíváncsisággal figyelte a férfit, Tüske levadászott még néhány kacsát parittyájával és köveivel, majd együtt vitték őket Sudár táborába. A Család örömmel fogadta a madarakat, mivel már napok óta nem ettek friss húst, majd érdeklődve fordultak a jövevény felé. A gyerekek félénken kukucskáltak anyjuk lábai mögül, míg az idősebb lányok merészen mustrálták. Méztaláló lehajolt és megcsiklandozta Tüske nemi szervét. Az hátra ugrott, és fél szemmel Sudárt nézve nevetett. Amikor Oroszlán az idegen övén lógó strucctojásokra mutogatott, Tüske leoldott egyet és felkínálta Oroszlánnak. A férfi csodálkozva nézte a betapasztott lyukat, majd kipiszkálta a sarat, és beledugta az ujját. Döbbenten tapasztalta, hogy sárgája helyett víz volt benne. Tüske fejre állította a tojást, és szájába csurgatott egy keveset a vízből, majd odaadta Oroszlánnak, hogy igyon belőle. A család ámulatba ejtve nézte. Milyen madár rak vízzel teli tojásokat? Sudár azonban tudta, miről van szó: Tüske tette a vizet az üres tojáshéjakba. Ebből az¬tán további következtetést vont le, olyat, amire még nem volt szava, csupán formálódó gondolatként létezett agyában: Tüske a jövőbeli szomjúság ellen vizet vitt magával.

A kacsákat tűzre dobták, leperzselték a tollakat, majd miután részben megsütötték a húst is, élvezettel lakomáztak. Evés után vidáman hajigálták egymáshoz a csupasz csontokat. Öreganyó boldogan szopogatta a csontvelőt és nyelte a friss vizet a strucctojásokból. Minden nő a fiatal férfin legeltette a szemét, aki bohóckodásával és erejével felizgatta őket. Egy ideig még a férfiak is örömmel üdvözölték a betolakodót köreikben. A Család a tó mellett maradt, és egészen addig Tüske kacsáin élt, míg volt mit enni. Tüske nem ült le a tűz mellé, ahogy a többi férfi, kőszerszámokat és lándzsákat készíteni. Nyugtalanság űzte, figyelemre vágyott. Sudár szemében egy nagyra nőtt gyereknek látszott, aki kópéságával azon buzgólkodik, hogy megnevettesse a többieket. Kíváncsi tekintetük előtt viháncolt, ugrált és különös mozdulatokat tett, látszólag minden ok nélkül. Sudár elsőként jött rá, majd pedig néhány ilyen este után a Család is megértette, hogy a jövevény bohóckodásának jelentése van. Történeteket mesélt. A jövő hallgatósága színésznek hívta volna, és Sudár családját is ámulatba ejtették előadásai. A szórakozás ismeretlen volt számukra, a múlt eseményeinek felidézése pedig még idegenebb. Ahogy azonban kezdték megérteni mozdulatait, hangját és arcki-fejezéseit, a történetek lassan életre keltek. Egyszerű mesék voltak ezek, apró drámák, amelyeket Tüske eljátszott. Egy zsiráfvadászatot, ami után az emberek győzelmesen vitték vissza az állat combjait a táborukba, vagy egy olyan balesetet, amely során megmentettek egy gyermeket a vízbe fulladástól, vagy egy krokodillal vívott és halállal végződő kegyetlen küzdelmet. Tüske hamar elérte, hogy Sudár családja hol combjukat csapkodva nevetett, hol pedig sírt, könnyezett, vagy félve kapkodták a levegőt, eset¬leg csodálkozva mordultak fel. Hiába volt kevés az élelem ezen az állatok által elkerült tó melletti tájon, hiába volt a vizük undorító és mocskos, és hiába pusztította el a halakat, Tüske elfeledtette az emberekkel szomjúságukat és éhségüket, ahogy újra és újra elmondta azt a mókás esetet, ami után valamikor a nevét kapta. Sosem unták el újra és újra végignézni, hogyan esett bele a „tüskés bozótba", és szenvedett a fenekébe fúródó tüskéktől. Majd egy este azzal döbbentette meg őket, hogy hirtelen átváltozott valaki mássá. Felugrott a tűz mellől, majd különös módon körbe-körbe kezdett csoszogni, bal kezét felkunkorította a melléhez, bal lábát pedig maga után húzta. Először csodálkozó pillantásokat vetettek rá, majd elakadt a lélegzetük. Úgy nézett ki, mint Skorpió! Hirtelen megrémülve néztek körül, hogy ott van-e még közöttük a férfi - aki valahogy átvette Tüske teste felett az uralmat. Azonban Skorpió ott volt, és sokkolva nézte az idegent. Skorpió bal oldala egyre zsibbadtabb lett, bal keze és lába már majdnem használhatatlan volt. Aztán - ott, riadt tekintetük előtt - Tüske egy másik testtartásba ugrott, csípőjét ringatta és élelmet tömött a szájába - Méztaláló! Orrlyuk félelmében és dühében felkiáltott, néhány gyerek azonban nevetni kezdett. Aztán, amikor Tüske addig húzogatta hosszú bekent haját, amíg szanaszét nem állt, és apró, affektáló léptekkel kezdett járni - és mindenki felismerte benne Babát -, mások is nevetni kezdtek. Hamarosan mindenki hahotázott, és az egész játékká alakult. Tüske odébb totyogott és egy botot kezdett vizsgálni. Kígyó! -kiáltottak fel. Elkezdte a hátát vakarni fel és le egy fán, mire a többiek felkiáltottak: Dudor! Amikor felemelt egy kisfiút a hátára, a gyerek karjait az álla alatt, lábait pedig a derekán összekulcsolva, Oroszlán rothadó bőrét utánozva, mindenki a hasát fogta, és visítva nevetett. Tüske boldog volt, hogy megnevettette őket. Ez a család ugyanolyan volt, mint az ő családja: ugyanazt az élelmet ették, ugyanúgy ősi ösvényeket követtek, és ugyanolyan szerveződésben éltek. A nők és a gyerekek egy csoportban, a férfiak pedig saját, külön világukban. De mindannyian a Család életben maradásáért küzdöttek. A nők ugyanolyan kurkászásban és gyerek¬nevelésben vettek részt, a férfiak pedig ugyanúgy lándzsákat faragtak és kézi

fejszéket készítettek. A harag gyorsan jött, és gyorsan ment. Adódtak családi féltékenységek és irigységek, barátságok és ellenségeskedések. Öreganyó a saját családjában élő Szomorúfűzre emlékeztette, görbe lábával és fonnyadt mellével, amint fogatlan ínyével rágcsálta az élelmet. Orrlyuk és Dudor a testvéreire emlékeztették, meg arra, hogyan hancúroztak, ami¬kor fiatalok voltak. Aztán ott volt Sudár. O más volt, mint a többiek, nemcsak magasabb, de bölcsebb is. Látta, milyen komoran figyelte a füstölő hegyet a láthatáron, hogyan ráncolta szemöldökét, amikor az égen hömpölygő fekete felhőket tanulmányozta. O is észrevette ezeket a jelenségeket, és ő is aggasztónak találta őket. Tüskét nemcsak Sudár intelligenciája vonzotta, hanem erős teste, hosszú lábai és határozott léptei is. Tetszett neki a lány nevetése, az a tisztesség, ahogy a gyengébb nőkkel bánt, és hogy mindig ellenőrizte, mindenkinek jutott-e ennivaló. Saját családjának nőtagjaira emlékeztette, akiknek emléke gyorsan fakult el. Tüske nem tudta, miért hagyta el a családját. Egy reggel, meg¬magyarázhatatlan nyugtalanság vett rajta erőt. Fogta a fejszéjét, a bunkósbotját, és távozott. Más férfiak is megtették már ezt előtte: anyja bátyja, Rövid Kéz, és Tüske idősebb testvére, Egyfülű is. Persze nem minden férfi hagyta el Tüske családját, a legtöbben maradtak. A mehetnék azonban minden generációban elkapott valakit, és aki egyszer elment, az sosem tért vissza. Tüske bizonytalan képekkel távozott alvó családjától: a nőével, aki életet adott neki, és lány testvéreivel. Most, ahogy ezt a magas, vonzó nőt nézte, nem tudatosodott benne, hogy a készséges nők hiánya lapult mehetnékje hátterében, hogy ösztönösen távozott, akárcsak más fiatal férfiak, más emberi csoportokból, akik időről-időre, generációról-generációra csatlakoztak saját családjához is. Tüske nem búcsúzott el. Idővel családja éppúgy elfelejti majd őt, ahogy idővel ő is elfelejti majd őket. A tó végül annyira beszennyeződött, hogy az utolsó kacsa is eltűnt. A Család így arra kényszerült, hogy továbbvándoroljon. A körülmények rosszabbodtak. Jócskán találtak elhullott állatokat, és bár a hús először lakomát jelentett a Családnak, minél továbbhaladtak nyugat felé, annál több antilop-, gnú-, elefánt- és orrszarvútetemet találtak - bűzlő dögök százait, ezreit. A levegő besűrűsödött a rothadó hús szagától és a fekete legyek felhőitől — a hús már ehetetlenné vált az emberek számára. Sudár rájött, hogy az állatcsordák azért pusztultak el, mert a növényzetet belepte a hamu és a salak. Csak a dögevők éltek jól, a sakálok, hiénák és keselyűk kövérre híztak. Sudár és Tüske egyetértettek abban, hogy összefüggés van a vulkán és az állatok pusztulása között. Oroszlán azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a Család továbbra is nyugat felé tartson, hogy vizet és élelmet találjon. A napok múlásával a víz egyre rosszabb, az élelem egyre ritkább lett, mivel a kis állatok eltűntek, a növényeket pedig hamu borította. Az ég egyre sötétebb lett, a föld egyre gyakrabban rengett alattuk. Sudár minden naplementekor kétségbeesve figyelte a füstölő hegyet, és egyre világosabban érezte, hogy Oroszlán veszélybe vezeti őket. Az anyák teje elapadt, a csecsemők szomjan haltak. Miután napokig hurcolta halott csecsemőjét, Menyét lerogyott egy termeszvár tövébe, ami napokkal korábban lakomát jelentett volna a Családnak, mostanra azonban megmagyarázhatatlan ok miatt kiürült. Fejét csecsemőjére hajtotta, és úgy maradt, miközben a Család továbbment. Egyik éjjel Sudár nyugtalanul aludt. Almában Tüske mosolyát és vidám előadását látta. Vérét felpezsdítette egy korábban sosem érzett forróság és vágyakozás, ami az éhséghez hasonlított, de nem élelem után sóvárgott. Egy távoli kutya magányos vonyítására ébredt, majd észrevette az alvó táboron átlopakodó alak körvonalait. Felismerte Tüskét. Kíváncsi volt rá, mit csinál. Talán az ő fészekágyába jön? Tüske azonban egyenesen átvágott a táboron, túl a tábor szegélyén, ki a nyílt síkságra. Sudár követ¬te, de csak a védelmet nyújtó fáklyákig és tüskés

akáciakerítésig, ahol Kígyó és Skorpió álltak őrt. Hajnalra sem tért vissza a férfi, a Családnak pedig tovább kellett indulnia. Négy nappal később Tüskének még mindig se híre, se hamva nem volt. Sudár csendesen sírdogált a fészekágyban, félt, hogy az elbűvölő idegen meghalt, és nem értette, miért hagyta el őket, amikor a Család olyan szívesen fogadta. A férfi iránt érzett kezdődő szenvedélyt felváltotta a fájdalom és gyász, olyan érzelmek, amiket a fiatal nő korábban még nem tapasztalt. Aztán egyszer csak ott termett. Egy dombon állt, a lenyugvó nappal a háta mögött. Integetett és ugrándozott. A Család jót vélt kiolvasni hangjából és mozdulataiból, ezért azonnal odarohantak hozzá. Tüske jelezte, hogy kövessék, és ők mind a fiatal férfi után mentek. Először egy kiszáradt, kanyargó folyómeder mentén vezette őket, majd át egy újabb dombon, egy keskeny sziklás kanyonon, végül pedig felmásztak egy enyhe lejtőn, és Tüske büszkén mutatta, mit talált. Tamarindfák csoportját - olyan fákat, amelyeknek minden része ehető volt. Az emberek a magas, sűrű lombú fák körül hemzsegtek, mint a sáskák, a pépes hüvelyeket markolászták, leveleket szaggattak, lenyúzták a fák kérgét, és mindent a szájukba gyömöszöltek. A húsos gyümölcs szomjukat oltotta, a kéreg pedig elverte éhüket. Tűzgyújtó tüzet rakott, és mindenki tamarindmagokat dobált a forró kövekre, amit aztán később fogyasztottak el. Sudár örömében és elragadtatásában sírt. Mindenki azt gondolta, hogy Tüske éhségében és szomjúságában rohant világgá. Most már tudták, hogy élelmet keresett a Családnak, és talált is. Az erőegyensúly azonnal felborult. Tüske kapta a legduzzadóbb gyümölcsöt, Oroszlán a maradékot. Mikor a tamarindfákat teljesen lecsupaszították, s már egyetlen levelet, magot vagy kéregdarabot sem találtak, a Család továbbállt. Most már vittek magukkal folyadékot. Mielőtt az összes gyümölcsöt elfogyasztották volna, Tüske megmutatta nekik, mi¬ként préselhetnek nedvet az üres strucctojásokba, hogy magukkal vigyék. Továbbra is rothadó tetemekbe botlottak, a csontvelő azonban jó és tápláló volt. Egy darabig a vulkán is elnyugodott, és rövid időre újra előbukkantak a csillagok. Amikor Tüske a Családot egy friss vizet adó artézi kúthoz vezette, úgy határozott, hogy az éjszakát itt töltik. Nem kérdezték meg Oroszlán véleményét. Az a tűz, ami azon az éjszakán kezdte égetni Sudárt, amikor mindenki azt gondolta, hogy Tüske elhagyta őket, egyre csak nőtt, és már éjjel és nappal is csak a férfi töltötte be a lány gondolatait. Éhezett a férfi testére és érintésére. Amikor a Család a tábortűz mellett kurkászott, ő azt szerette volna, ha Tüske ken sarat a bőrére. Szégyenlősen pillantott át a tábortűz felett, és nézte, amint az nagy nevetések közepette mutogatja, magyarázza a fiatal férfiaknak, miként kell parittyát készíteni. Amikor Tüske feléje pillantott, érezte, hogy a tűz sürgetőbbé vált, mint a parázsból felszálló szikrák. Úrrá lett rajta a nyugtalanság, elhagyta a csoportot, a sziklás forráshoz ment, ahol néhány kormos gém gázolt az artézi vízben. Halványan érezte, hogy boldog, amiért ismét látja a csillagokat és a holdat, bár az ég még mindig ködbe borult, és örült, hogy a föld napok óta nem mozdult. Ezeken a titokzatos dolgokon merengett volna, ha nincs olyan különös bűvöletben. Amikor lépteket hallott a száraz füvön, nem ijedt meg. Ösztönei megsúgták, ki és miért követte. Megfordult, és megpillantotta Tüske mosolyát a holdfényben. Már olyan sokszor látta, amint mások ezt teszik, anélkül, hogy értette volna, miért cselekszenek így, amikor megérintik, becézgetik, kóstolgatják és szaglásszák egymást. Most

mindenütt melege lett. Tüske az arcához és a nyakához szorította a száját, az orrát az övéhez dörzsölte. Sudár keze olyan testrészeket érintett a férfin, amitől az felnyögött. Tüske mosolygott, Sudár kuncogott. Csiklandozni kezdték egymást, mígnem Sudár visítva, nevetve elhúzódott, és elszaladt. Tüske kiabálva és hadonászva üldözőbe vette. Sudár úgy futott, hogy ne legyen gyorsabb a férfinél, bár hosszú lábai miatt képes lett volna erre. Amikor Tüske el¬kapta, mindketten kacagtak, sikongattak. Sudár térdre rogyott és hagyta, hogy a férfi belé nyomuljon. Mielőtt végzett volna, Sudár elhúzódott és kuncogva a hátára fordult, majd magára húzta Tüskét. Újra és újra átgördültek egymáson, egy pillanatra sem válva szét, miközben örömkiáltásaik az égig szálltak. A napokat egymással elfoglalva töltötték. Tüske körbe-körbe szaglászta Sudárt, ő pedig lenyalta a sót Tüske hónaljából. A férfi ugrándozott és táncolt, kihúzta magát, amilyen magasra csak tudta, kidüllesztette a mellét, hogy megmutassa a lánynak, milyen nagy. Sudár szemérmesen félrenézett, tettetve, hogy nem figyel. Tüske, bár észrevett más nőket is, szenvedélye csak Sudárnak szólt. Egymást kurkászták és ugyanabban a fészekágyban aludtak, egymásba fonódva. Sudár sosem ismert ilyen gyengédséget, még Öreganyó iránt sem. Amikor Tüske karjaiban feküdt, nem létezett félelem, amikor ölelte és eggyé olvadt vele, fájó szenvedéllyel szorította magához. Volt még valami más is: már nem kellett egyedül félnie az új veszélytől, hiszen Tüske ugyanúgy kutatta az eget, a szélfútta füstöt, mint ő. Tudták, hogy a veszedelem a következő hajnal után vár rájuk. Öreganyó, amikor végül meghalt, fejét Sudár párnaként szolgáló, terhes hasán nyugtatta. A Családtagok kiabáltak, verték a földet bunkósbotjaikkal, majd Öreganyó testét magára hagyták a fűben, és továbbmentek. Egy reggel, amikor az eget vastag füst borította, és a föld rázkódott alattuk, Méztaláló legidősebb lánya, aki épp ekkor lépett a pubertás időszakába, és izgalmas, új ösztönöket fedezett fel magában, Tüskét figyelte, amint éppen új parittyát készített egy antilop-tetemből kihasított ínból. Széles vállát, két erős karját nézte vágyakozva, majd a közelébe somfordált, kuncogva lehajolt, csupasz fenekét ringatva. Tüskében azonnal felébredt a vágy. Azonban nem erre a nőre vágyott. Felugrott, megkereste Sudárt, aki éppen majomkenyérfa-magokat szedegetett a hüvelyekből. Odarohant hozzá, megcsiklandozta, játszadozott a hajával, körbeugrálta és mókás hangokat adott ki. Sudár nevetni kezdett, és behúzta Tüskét a bozótba, ahol egymásba forrtak az izzó nap alatt. Oroszlán hideg közönnyel bámulta őket. Attól kezdve, hogy az idegen megérkezett, a nők többé nem kínálkoztak fel neki. A gyerekek az idegent vették körül, a férfiak pedig csodálattal néztek fel rá. Gyilkoló köveivel Tüske levadászta azt a néhány madarat is, ami a füsttel borított égre merészkedett. Esténként vidám utánzásaival bűvölte el őket. Mindenki szerette. Méztaláló ötlete volt, mivel őt is boldogtalanná tette, ahogy Tüske felborította a Család erőegyensúlyát. Most, hogy Oroszlán trónfosztott lett, trónfosztottá vált ő maga is, hiszen Sudár, mivel terhes volt, maga is dominánssá lépett elő a nők között. Mosolyogva, barátságos kézmozdulatokkal közelítettek Tüske felé — Dudor, Éhes, Orrlyuk és Méztaláló — Oroszlán hűséges társai. Tüske egy akácia árnyékában ült, és új parittyát készített merev inakból. A hosszú inakat egy bomló zsiráftetemből szerezte, ezeket rágcsálta, és kövek között puhította, hogy elég rugalmasak legyenek ahhoz, hogy pontos fegyverré válhassanak. Méztaláló mosolygó arcába pillantott fel, aki egy marék fonnyadt almát kínált neki. Tüske megörült, ez az erős nő azóta nem mutatott melegséget iránta, amióta csatlakozott a

Családhoz. Örült, hogy végre elfogadta. Miközben felállt, és az almákért nyúlt, Oroszlán és a többiek hirtelen megjelentek bunkósbotjaikkal, lándzsáikkal és nagy kövekkel. Tüske csodálkozva nézett rájuk. Aztán rájuk mosolygott, és megkínálta őket almával. Oroszlán félrelökte az almát, mire Tüske elsápadt. A következő pillanatban mindannyian rávetették magukat. Az öt nagydarab férfi Tüske karcsú testének lódította fegyvereit. Tüske felemelte karjait, hogy védje magát, de hátratántorodott, és a fának esett. Miközben záporoztak rá az ütések, megpróbálta megérteni, mi történik vele. Térdre esett, és a fűben heverő parittyájáért mászott. Felemelte, de Oroszlán botja eltalálta az alkarját. Tüske megpróbált valami mulatságosat tenni, hogy nevetésre bírja őket, miközben fejéből és orrából folyt a vér. Térdre esett, széttárt karral formálta a kérdést: miért? Oroszlán meglendítette a bunkósbotját, és úgy eltalálta Tüske fejét oldalról, hogy az egy hangos reccsenéssel beszakadt. Tüske megfordult, próbált védekezni, hangosan kiáltozott, miközben ütések és rúgások záporoztak rá. Mielőtt elvesztette az eszméletét, emlékei megelevenedtek: eszébe jutott a nő, aki világra hozta, a tábor a völgyben, ahol felnőtt, testvérei nevetése, a szabadság megismerése a szavannán, a forró nap alatt. Aztán fekete dagályként fájdalom öntötte el egész testét. Mielőtt meghalt, utolsó gondolata Sudár volt. A kiáltásokat hallva, Sudár és a többiek keresztülcsörtettek a bokrokon, és amikor a lány megpillantotta Tüske összeroncsolt testét, velőtrázó hangon felsikoltott. A férfira rogyott, kétségbeesetten üvöltött. A vállánál fogva rángatta, megpróbálta felébreszteni, sebeit nyalogatta, a vérét ízlelte. Összezúzott arcát a kezébe vette, és hagyta, hogy könnye a roncsolt húsra folyjon. De Tüske mozdulatlan maradt, nem lélegzett. A Család csendben nézte, ahogy Sudár tovább jajveszékelt és az öklével a földet verte. Aztán ő is elhallgatott, és amikor felemelkedett, mindenki visszahúzódott. Az erő jelképe volt - magas és terhes, a kék víz-kővel duzzadó mellei közt. Egyenként belenézett Tüske gyilkosainak szemébe, mire Oroszlánt és Méztalálót kivéve, mindegyikük elfordult szégyenében. Csend telepedett rájuk, amit csak a zizegő rovarok és a távoli földmorajlás szakított meg. Az egész Család őt bámulta, még a gyerekek is csendben maradtak, ahogy Sudár rezzenéstelen tekintettel méregette ellenségeit. Aztán a tekintetektől kísérve lassan lehajolt, felvette a fűből Tüske parittyáját és egy követ. Oroszlán harcra készen megfeszítette ujjait bunkósbotja markolatán. Sudár azonban olyan gyorsan és váratlanul cselekedett, ami készületlenül érte. Egy szempillantás alatt beleillesztette Tüske parittyájába az éles követ, és egyet¬len karmozdulattal, egyenesen Méztaláló koponyájához vágta. Az idősebb nő meglepődve hátratántorodott. Mielőtt bárki reagálhatott volna, mielőtt Oroszlán megemelhette volna a botját, Sudár újra meglendítette a parittyát, és ez alkalommal a szemei közt találta el Méztalálót. A nő felkiáltott és összeesett, a következő pillanatban pedig Sudár ráugrott, és hatalmas erővel ütni kezdte. Addig ütötte, amíg Méztaláló arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Amikor végzett, Sudár Oroszlán felé fordult, és megvetően a lábához köpött. Oroszlán nem mozdult. A forró szél vulkáni hamut és salakot söpört feléjük. Sudár Oroszlánon tartotta a tekintetét, odaszegezve a férfit a helyére, bár az nagyobb és erősebb volt nála, és lándzsát meg bunkósbotot viselt fegyverként, hátát pedig pajzsként a rothadt oroszlán szőrméje védte. Miközben egymást méregették gyilkos tekintettel, és az egymás iránt érzett gyűlölet úgy töltötte meg a levegőt, mint a vulkánból kilövellő szikrák, a Család pedig lélegzet-visszafojtva várta a következő mozdulatot, a föld hirtelen olyan erővel rázkódott meg, mint addig még sosem, ledöntve lábukról az embereket.

Ösztönösen a közeli fákhoz rohantak, Sudár azonban nem mozdult. Az erdő mögött a fortyogó hegy kitört. Hamu hullt az égből, forró szén és izzó törmelék. A felső ágak meggyulladtak. Egyszer csak minden világossá vált Sudár számára. Megértette a névtelen veszélyt, ami hónapok óta körülötte settenkedett. Felismerte a rettegést, azt, hogy valami nincs rendben. Elméje megtette a végső lépést a felismerés felé: ez a hely nem jó. Bár fajuk évmilliók óta itt élt és fejlődött, eljött az idő, hogy elhagyják ezt a területet. Lenézett a két melle közt lógó víz-kőre. Felemelte és a tenyerére fektette, mint egy tojást, és ahogy visszafordult az izzó hegytől, látta, hogy a kék kő keskeny széle közvetlenül előre mutat, kelet felé, és gyémánt-kristály belsejében megpillantott egy folyót, ami a víz ígéretét hordozta. Karját felemelve nyugat felé mutatott, ahol az eget fekete füst borította, és így kiáltott: „Rossz!" „Meghalunk!" Majd felemelte másik kezét, és kelet felé mutatott, ahol tiszta volt az ég: „Ott!" „Megyünk!" Hangja erős volt, és túlszárnyalta a morajlást. A Család tagjai ideges pillantásokat vetettek egymásra, de Sudár testtartásukból kiolvasta, hogy sokan vele akarnak tartani. Bár még mindig féltek Oroszlántól. „Megyünk!" - mondta még határozottabban, és mutatta az irányt. Oroszlán a füstölgő vulkán felé fordult, kihívó és félelmet nem ismerő kézmozdulatot tett, és ahogy elindult, néhányan követték — Éhes, Dudor és Skorpió. Sudár megvetően újra a földre köpött, majd még egyszer Tüskére pillantott. A szerencsétlen összezúzott test már kezdett eltűnni a finom hamuréteg alatt. Sudár a többiekre nézett — Babára, Orrlyukra, Tűzgyújtóra és Szálkára —, és amikor látta, hogy vele maradnak, hátat fordított a nyugati eget betöltő gyilkos fellegeknek, és megtette első, határozott lépését kelet felé, vissza azon az úton, ahonnan jöttek. Nem álltak meg, nem néztek vissza Oroszlánra és híveire, akik elszántan haladtak nyugat felé. Szorosan Sudár nyomában maradtak, alig bírták követni hosszú lépteit. Útjuk során megmegálltak strucctojásokat gyűjteni, ezeket aztán megtöltötték friss vízzel, és amikor élelmet találtak, Sudár arra utasította őket, hogy ne faljanak fel mindent, hanem vigyenek magukkal a magokból és a mogyoróból, a későbbi éhség ellen. Miközben kelet felé vándoroltak, a föld továbbra is rengett, a hegy pedig végül felrobbant. Sudár és társai látták, hogy hatalmas fekete felhő terjed szét az égen, eltakarja a napot, és elborítja a nyugati területet, ítéletnapi poklot zúdítva a környékre. Ez volt a vulkán utolsó kitörése, azé a vulkáné, amit egy nap, a távoli jövőben majd Kilimandzsárónak neveznek. A hegy egy pillanat alatt pusztította el Oroszlánt és csökönyös követőit. Interim Az őt elbűvölő fiatal férfi halála miatt érzett szomorúsággal a szívében, és azzal az elhatározással, hogy sosem felejti el Tüskét, Sudár hátat fordított annak a területnek, amely egykor a világot jelentette számára. A víz-kővel felfegyverkezve, és azzal a hittel, hogy az erő, amivel népét vezeti, sokkal inkább a kőnek tulajdonítható semmint saját magának, tovább vezette a Családot kelet felé, ahol feltételezése szerint édesvizet fognak találni. Hosszabb időre letáboroztak, ezalatt életet adott első gyermekének, nem is sejtve, hogy az a Tüskének nevezett fiatal férfi utódja. Aztán továbbmentek, amíg végül egy kagylókban bővelkedő tengerparthoz értek, ahol elég volt leásni a földbe, hogy édesvízre bukkanjanak. Találtak egy új fafélét is, ami sűrűn nőtt mindenfelé, élelmet, italt és árnyékot is adott: a kókuszpálmát. A Család újabb ezer évig ezen a területen maradt, egészen addig, amíg olyan sokan lettek, hogy a hely már nem tudta őket ellátni élelemmel. Némelyikük ekkor délnek indult a tenger mentén, és Afrika déli területeit népesítette be, a többség azonban észak felé vándorolt a

szárazföldön. Ezt a területet később Kenyának, Etiópiának és Egyiptomnak nevezték. Generációkon keresztül itt éltek, benépesítették a vidéket, majd vándoroltak tovább, mindig újabb és újabb élelemforrásokat és érintetlen területeket keresve. A kék kő pedig velük vándorolt, generációról generációra átörökítve. Ezer év múltán Sudár leszármazottai benépesítették a folyók és völgyek mentét, a hegyeket és az erdőket. Életben maradtak olyan új területeken, amelyek nagyon különböztek eredeti otthonuktól. Megtanultak menedéket építeni, vagy barlangokban éltek, szavakat hoztak létre és kommunikáltak, új szerszámokat, fegyvereket és vadászati technikákat fejlesztettek ki. Nyelvi képességeik fejlődésével fejlődött társadalmi szervezettségük is, ez lehetővé tette a tervezett vadászatokat. Az emberek gyűjtögető lényekből ragadozókká váltak. Megszületett a gondolkodás, ezzel együtt megszülettek a kérdések, a kérdésekkel pedig a válaszok iránti igény. így aztán létrejöttek a lelkek, a tabuk, a jó és a rossz, a szellemek és a mágia. A kék kő - egy ősi meteor ragyogó darabkája — pedig, ami együtt vándorolt az emberekkel, amit tiszteltek és nagy becsben tartottak, a későbbiekben már nem pusztán létezése miatt volt nagyhatalmú, hanem a benne lakó szellem miatt. Amikor Sudár leszármazottai elérték a Nílust, kettéváltak, egyik felük maradt, másikuk továbbvándorolt. A kék kő északra került, ahol a gleccserek vakító fehér jéggel borították be a világot. Sudár népe találkozott másokkal, akik már itt éltek - egy másik emberi fajjal, akik más ősöktől származtak, és akik éppen ezért némileg különböztek tőlük: nehezebbek, zömökebbek és szőrösebbek voltak. A területért vívott harcok elkerülhetetlenek voltak, és a varázserővel bíró víz-kő az idegen klán kezébe került, akik farkasokat imádtak. A Farkas Klán egyik füves asszonya mélyen a kristály szívébe nézett, és felismerte a benne rejlő varázserőt, így belehelyezte egy nőt formázó kőfigura hasába. Ettől kezdve a varázskő a termékenység és a női erő szimbóluma lett. MÁSODIK KÖNYV

Közel-Kelet

35 000 évvel ezelőtt Sosem láttak ködöt azelőtt. A rettegő asszonyok, távol otthonuktól, reménytelenül elve¬szettnek érezték magukat, s úgy gondolták, a fehér köd egy rosszindulatú szellem, ami szellemlábain lopakodott az erdőség¬be, hogy elzárja a menekülő embereket a világ többi részétől, bebörtönözze őket egy néma, testetlen anyagba. Délutánra kissé feloszlott, ekkor az asszonyok végre körbenézhettek, de mihelyst a csillagok előbújtak, újra rájuk telepedett a felleg, és megint elszigetelte őket. Nem a köd volt az egyetlen veszedelem ezen a különös új vidéken, ahol Laliari törzse hetek óta vándorolt. Mindenfelé szellemek voltak - rejtőzködők, név nélküliek és rémisztőek. Ezért a vándorok szorosan együtt maradtak, miközben átvágtak az ellenséges vidéken. Reszkettek a gomolygó ködben, hiszen csak fűszoknyát viseltek, ami megfelelő öltözet volt az egykor otthonukat jelentő meleg folyóvölgyben, de itt, ezen a különös tájon, ahová menekülni kényszerültek, nem nyújtott védelmet.

- Halottak vagyunk? — kérdezte suttogva Keeka, miközben alvó csecsemőjét a melléhez szorította. - Elpusztultunk a férfiakkal együtt a háborgó tengerben, és szellemek vagyunk mi is? Ilyen az, amikor valaki halott? A sűrű köd miatti vakságuk, hangjuk titokzatos csendülése, és csupasz talpaik tompa dobbanása miatt gondolta ezeket. Olyan volt, mintha a holtak birodalmában mozogtak volna. Keeka úgy gondolta, biztosan úgy néznek ki, mint a szellemek. Társai tényleg úgy festettek, ahogy óvatosan haladtak a vastag, fehér ködön át, fedetlen mellel, derékig érő hajjal, kagylókkal, csontokkal és elefántcsonttal gazdagon díszített testtel, vállukra vetett állatiszőrme-darabokkal. Kezükben kőhegyű lándzsákat szorongattak. Arcuk azonban nem szellemek arca - gondolta Keeka. A félelemtől és az összezavarodottságtól tágra nyílt szemek határozottan emberi szemek voltak. - Halottak vagyunk? - ismételte meg kérdését suttogva. Keeka azonban nem kapott választ unokatestvérétől, Laliaritól, akit a gyász túlságosan elborított ahhoz, hogy beszéljen. Hiszen a veszedelmes ködnél és hidegnél, a láthatatlan szellemeknél sokkal rosszabb volt a férfiak elvesztése. Dóron sötét feje, amint épp eltűnik a gyilkos árban. Megpróbálta maga elé idézni szeretett Doronját olyannak, amilyen a tragédia előtt volt fiatalnak, szakáll nélkülinek, sudár testűnek -, bátor vadásznak, aki szívesen ücsörgött békésen az esti tűz mellett, miközben elefántcsontot faragott. Dóron szeretett nevetni, történeteket mesélni, és szokatlanul jól viselte a gyerekeket. A klánban élő többi férfitól eltérően, akik türelmetlenek voltak a fiatalokkal szemben, Dóron nem bánta, ha a gyerekek az ölébe másztak. Sőt, valójában élvezte a hancúrozást, és ez látszott is rajta (bár zavarában elpirult, ha rajtakapták). Laliari leginkább Dóron éjszakai ölelésére emlékezett, arra, ahogy egyesülésük után karjait köré fonva aludt el, lágyan a nyakába szuszogva. Laliari elfojtotta zokogását. Nem szabad rá gondolnia. Holtakra gondolni szerencsétlenséget jelent. Az invázió váratlanul érte őket. Laliari és társai szokásos mindennapjaikat élték a folyóvölgyben, ahol már megszámlálhatatlan generációk óta éltek, amikor nyugat felől váratlanul idegenek jelentek meg a füves síkságon. Százával, ezrével érkeztek, azt mondták, földjeik kiszáradtak és elsivatagosodtak. Nehéz sorsukat ecsetelték, közben pedig irigyen nézték a Laliariék folyójának partjain elterülő füves területeket, a legelésző csordákat, a rengeteg halat és a számtalan madarat. Mindenfelé tömérdek élelem volt, de mindent maguknak akartak. Az ezt követő területért folytatott vita hosszú ideig tartott, elkeserítő véget ért, az erősebb és nagyobb számú betolakodók Laliari klánját észak felé kényszerítették. Vagyonukkal a hátukon menekülniük kellett. A súlyos elefántcsontokkal, amik költöztethető sátraik vázát alkották, és a szőrmékkel, amiket a csontok közé feszítettek, hogy sátorfalakként szolgáljanak. Amikor a klán elérte a folyódeltát, ahol a folyó elágazott, újabb emberekkel találkoztak, olyanokkal, mint amilyenek ők maguk is voltak, de élelmüket azok sem akarták megosztani velük. Ekkor újabb véres csata kezdődött a területért és az élelemért. Laliari népét ismét kiszorították, ezúttal kelet felé. Ami néhány száz ember exodusaként kezdődött, az nyolcvan¬kilenc nő, gyermek és idősebb ember kis csoportjára zsugorodott, miközben a férfiak hátramaradtak, hogy megvédjék őket üldözőiktől. Egy hatalmas kiterjedésű, süppedős, mocsaras nádason kellett átkelniük. Amikor a nők elérték a túlsó oldalt, visszanézve azt látták, hogy egy óriási vízfal omlik rájuk a semmiből, sebes özönvíz árasztja el a mocsarat, és nyeli el a mit sem sejtő férfiakat, akik még csak félúton jártak. A magaslaton álló nők sokkolva nézték végig, hogyan merülnek el a vadászok egy pillanat alatt az örvénylő vízben, úgy bukdácsolva a habok közt, mint a törékeny pálcikák. Kiáltásaik lassan elnémultak, ahogy tüdejük megtelt vízzel. Aztán az áramlat elcsendesült, az asszonyok pedig nem tudták, hogy ez a mocsaras terület az apály és a tavaszi dagály szeszélyeinek

játéktere - hol mocsárrá, hol pedig elárasztott vidékké változott. Azt hitték, egy újonnan keletkezett tenger partján állnak. Kábultan és dermedten fordultak észak felé, az új tenger partját kelet felől követve, amíg végül egy még hatalmasabb víztömeghez értek. Szélesebb volt, mint egykori folyójuk legszélesebb pontja, szélesebb, mint a mocsarat, a nádast és a férfiak testét beborító új tenger. Ez a hatalmas víztömeg a látóhatárig terjedt, és az asszonyok nem láttak sem földet, sem fákat a túlparton. Mivel bukóhullámot sem láttak korábban, sikítottak a félelemtől, ahogy a méretes hullámok feléjük hömpölyögtek, megtörtek a parton, visszahúzódtak, csak hogy újra feléjük iramodjanak, mint egy vadállat, ami megpróbálja elkapni őket. Bár bőséges élelmet találtak a pocsolyákban — kagylókat és csigákat -, a nők hátat fordítottak a tengernek, és a szárazföld felé menekültek, amit egy távoli napon Mediterránumnak hívnak majd. Ellenséges vadonon vágtak keresztül, aztán egy köd lepte folyóvölgybe értek, ami kevéssé emlékeztette őket egykori otthonukra. Itt, ősi földjeiktől, a férfiaktól és minden általuk eddig ismert dologtól elvágva, elkezdték keresni új otthonukat; a tizenkilenc nő, két idősebb ember, huszonkét csecsemő és gyermek. Miután egy újabb ködbe burkolt hajnalra ébredtek, és egy újabb holdnélküli, félelemben eltöltött éjszakát tudtak maguk mögött, reménykedve fürkészték törzsük szellemének, a gazellának nyomait. Azóta nem láttak ilyen állatot, amióta elhagyták folyóvölgyüket. Mi lesz velük, ha ezen a különös tájon nem él gazella? Vajon elpusztul a törzs a gazella szelleme nélkül? Laliarit, miközben nőrokonai mellett vánszorgott az ismeretlen völgyben, egy még rémisztőbb gondolat kísértette. Ami rosszabb volt, mint elveszteni a törzs szellemét. Ami rosszabb volt, mint elveszíteni a férfiakat. Ezen a különös köd lepte tájon nem láthatták a Holdat. Már hetek óta nem látták. Laliari nem volt egyedül félelmével. Amíg más asszonyok is a férfiak elvesztését gyászolták, a Hold elvesztése felett érzett fájdalmuk, gyászuknál is erősebb volt. Sok-sok napja nem mutatta arcát, emiatt kezdtek rettegni, hogy örökre elhagyta őket. A Hold nélkül nem lehet gyermekük, gyermekek nélkül pedig a törzs végérvényesen kihalhat. Már kezdtek is megmutatkozni az első jelek: az elmúlt hetekben, amióta magukban vándoroltak, egyet¬len asszony sem esett teherbe. Laliari, miközben megemelte a vállát nyomó súlyos terhet, előre pillantott a csapatot a ködön keresztül vezető két idős emberre, és próbálta magát azzal megnyugtatni, hogy Alawa és Béliek, természetfeletti erőikkel és mágikus tudásukkal majd csak megtalálják a Holdat. Laliari nem tudhatta, hogy Alawát is mélységes rémület hajtotta, és szörnyű titkot hordozott szívében. Öreg Alawa volt a Gazella Agancs Őre, ezért ő volt a törzs történelmének őre is. Neve azt jelentette: „akit kerestek", mert amikor kicsi gyerek volt, elveszett, és a többiek napokig keresték. Öt érte az a megtiszteltetés, hogy a gazellaagancsot a fején viselhette, állati ínból készült szalaggal megkötve az álla alatt. Alawa fülcimpái úgy megnyúltak az évek során a díszek súlyától, hogy lelógtak csontos vállára. Fonnyadt mellei között kagylóhéjból, csontból és elefántcsontból készült nyaklánc lógott. Testének többi részét is amulettek borították, de ezek nem díszítésül szolgáltak, hanem rituális mágiához kellettek. Alawa népe tudta, hogy minden testnyílást védeni kell a gonosz szellemek behatolásától. Még gyermekkorban átfúrták az orrsövényt egy strucc-tollal, és a lyukat felnőttkorban is nyitva tartották egy elefántcsont tű viselésével. Ez megakadályozta, hogy az ártó szellemek az orrnyíláson keresztül jussanak be a testbe. A fület is átfúrták, lent és fent, akárcsak az ajkaikat. Mágikus amuletteket akasztottak az öveikre úgy, hogy védőn lógjanak a fenekük és szeméremcsontjuk fölé, mivel úgy tartották, hogy a szellemek a végbélen és a hüvelyen keresztül is bebújhatnak az emberbe. A másik öreg Béliek volt, a törzs sámánja, és a Gombák Őre. Alawához hasonlóan, az ő haja is hosszú és fehér volt, és gyöngyök díszítették, amelyek minden lépésénél finoman összekoccantak. Összes ruházata egy puha gazellabőrből készült ágyékkötő volt, testét

Alawáéhoz hasonlóan gazdagon díszítették mágikus amulettek. Béliek szárított gombákat vitt egy bőrzacskóban, de frisseket is keresett az erdőben az idegen folyó partján. Bár rengeteg gombát találtak, és a klán tagjai jól éltek, miközben a köd és a szellemek e különös vidékén vándoroltak, Béliek egy meghatározott gombát keresett. Azt, amelyiknek hosszú, vékony tönkje volt és minden mástól megkülönböztethető kalapja, ami a sámánt mindig a női mellbimbóra emlékeztette. Ezek a gombák olyan érzékeken túli világba röpítették azt, aki evett belőlük, ahol Természetfeletti lények lakoztak. Laliari hálás volt, amiért Alawa és Béliek velük lehetett, hiszen ők voltak a klán legnagyobb tiszteletben tartott idős tagjai. Azon kívül, Laliari biztosra vette, hogy együtt a két öreg majd csak megtalálja a Holdat. Mintha megérezte volna magán a lány tekintetét, Alawa hirtelen megállt, és a ködön át a fiatalabb nő felé pillantott. A többiek is riadtan megtorpantak. Az őket körülölelő csend rémisztő volt, mert a nyelvüket fogva tartó szellemek csöndje volt, gonosz szellemeké, akik le akartak csapni áldozataikra. Az asszonyok szorosabban fogták kicsinyeiket, a csecsemőket pedig még erősebben más letelepedett emberekkel találkoztak - rokonokkal, akikkel a törzsek éves gyülekezetéről már ismerték egymást: a Krokodil törzzsel, amelyből Béliek jött sok-sok évszakkal azelőtt, a Kócsaggal, ami Doroné volt egykor. Aztán a rokonok segítségével Alawa népe megpróbálta megvetni a lábát, és harcolni. Azonban a betolakodók erősebbnek bizonyultak, többen is voltak, leigáz¬ták őket, s nem akartak osztozni a gazdag vidéken. A kis Hintót, Alawa lányának a gyerekét, megragadja egy kar és a levegőbe dobja, majd a kicsi egy betolakodó lándzsájának hegyébe zuhan. Istaqa, a Holdkunyhó Őrzője, megpördült, hogy lándzsát vessen egy támadóra, de úgy eltalálja egy szikla az arcát, hogy koponyája kettéhasad. Vére a földre folyik. A legyőzöttek sikolya. A haldoklók nyöszörgése. Vak, páni félelem. Öreg Alawa az életéért rohan, lába egy ütemre dobban szívverésével. A fiatal Dóron és a vadászok hátramaradnak, hogy védjék a nőket és az idősebbeket. Talán most kellene a csendben ülést megtartani, gondolta, mi¬közben talpra állt. Öreg ízületei recsegtek-ropogtak. Talán az lecsillapítaná a boldogtalan szellemeket, akik álmaikban kísértik őket. Ezzel kapcsolatban felmerült egy nagy probléma: a rituálé elvégzéséhez ki kellett volna ejteni a holtak neveit, és ehhez a törzs legerősebb tabuját kellett volna megtörniük. A gyerekekre nézve mérhetetlen szomorúság öntötte el. Sokan árvák voltak közülük. Az anyák még a betolakodók ellen vívott csatákban haltak meg. Aztán ott volt a kis Gowron, lánya lányának kisfia, aki épp egy békával játszadozott. Alawa maga lyukasztotta ki csöppnyi orrát egy kócsagcsonttal, hogy megvédje a gonosz szellemektől. Alawa szíve fájt, mert tudta, hogy meg kell halnia. Figyelmét Béliekre fordította, aki görnyedten és zihálva tanulmányozta a környező tamariskacserjéket, jeleket és ómeneket keresve. Bélieknek meg kellett találnia a Holdat, így nagyon fontos volt, hogy figyeljen minden apró részletre. A legapróbb hiba is szerencsétlenséget hozhat a fejükre. Még ősi földjükön is állandó félelemben éltek, rettegtek az őket körülvevő világtól. A halál gyakran jött, gyorsan és brutálisan, így még akkor, az ismerős sziklák, fák között, az ismerős folyó mellett is volt mitől félniük. Az emberek állandóan résen voltak, nehogy megbántsák a szellemeket, folyamatosan varázsigéket mormoltak, megfelelő amuletteket hordtak, megfelelő, már kora gyermekkorukban megtanult mozdulatokat tettek. Ezen az idegen helyen azonban komoly gonddal szembesültek: nem ismerték a dolgok nevét. Ismeretlen virágokat és fákat, eltérő tollú madarakat láttak, és olyan halakat, amilyenekkel korábban szintén nem találkoztak. Minek nevezzék őket? Hogyan lehetnek biztosak abban, hogy nem hoznak bajt a Gazella Törzs túlélőire? Alawa az aszott öreg sámánt nézte, aki a környezetből próbált olvasni, lehajolt, hogy megvizsgálja a kavicsokat, virágokat szimatolt, és homokot pergetett az ujjai között. Alawa arra gondolt, vajon hogyan fogadja majd a hírt Béliek. Eszébe jutott már az is, hogy

Bélieknek esetleg nem fog tetszeni, hogy megöljék a gyerekeket, még akkor sem, ha ez a törzs életben maradását jelentené. Az is eszébe jutott, hogy Béliek esetleg már rég hasznavehetetlen. Alawa sosem becsülte sokra a férfiakat, mivel azok nem hoztak világra életet, és gyakran csodálkozott azon is, hogy a Hold egyáltalán miért teremtett fiúgyerekeket. Talán a folyóvölgyben a férfiak még hasznosnak bizonyultak, hiszen hazavitték az orr¬szarvúak és vízilovak húsát, ami túl nehéz munka lett volna a nőknek, és így hetekig biztosították a klán élelmét. Ezen a vidéken azonban bőségesen volt könnyen összegyűjthető táplálék. Vadászokra már nem volt szükségük. Vajon ezért mondták az álmai és varázskövei, hogy áldozzák fel a gyerekeket? Hogy megtisztítsák a törzset? Alawa figyelme ismét a kicsik felé fordult, ahogy ettek, játszottak vagy anyjuk mellét rángatták. Különösen a fiúkat figyelte, koruk a szopós csecsemőtől a pubertás küszöbén állóig terjedt. Az ennél idősebb fiúk elhagyták anyjukat, és a vadászok csoportjához csatlakoztak, így ők is odavesztek a Nád-tengerben. A fiúkat figyelve Alawa ismét a halott vadászokra gondolt, az elveszített Holdra és a nőket látogató rémálmokra, meg arra a riasztó elgondolásra, ami napokkal korábban gyökerezett meg elméjében, és most egyre inkább meggyőződéssé terebélyesedett: a megfulladt férfiak boldogtalanok voltak és féltékenyek az élőkre. Ezért kísértették az asszonyokat álmaikban. Hogyan is lehetne másképp, hiszen nem tartottak csendben ülést értük? Mindenki tudta, hogy a holtak féltékenyek az élőkre, ezért is féltek annyira a szellemektől. És miért ne lettek volna a halott vadászok féltékenyek, különösen a kicsi fiúkra, akikről láthatták, ahogy felnőnek és átveszik a helyüket? Bár vonakodott attól, hogy véghezvigye a tettet, elhatározását megmásíthatatlannak tartotta. Amennyiben a vadászok továbbra is féltékenykednek a fiúkra és tovább kísértik a nőket, a Hold nem fog előjönni. A Hold nélkül pedig kihal a törzs. Ezért a kisfiúkat fel kell áldozni, hogy elűzzék a szellemeket. Akkor a Hold majd visszatér, újra gyerekeket tesz az asszonyokba. A törzs pedig életben marad. A legközelebbi pihenőnél a nők hátukat fatörzseknek vetve szoptatták és babusgatták gyermekeiket. Néhányan, mivel már a vég¬kimerülés határára értek, sírni kezdtek. Mindannyian elveszítettek valakit a Nád-tengernél - fiakat, test¬véreket, unokatestvéreket, nagybácsikat, társakat. Béliek végignéz¬te, hogyan pusztultak el fiatalabb testvérei; Keeka anyja nővérének fiait, Alawa öt fiát és lányainak tizenkét fiát; Laliari testvéreit és szeretett Doronját veszítette el. Felfoghatatlan és megszámolhatatlan veszteség. Amikor az új áradat elnyelte a vadászok csapatát, az asszonyok fel-le futkostak a part mentén, sikítozva és kiabálva, hátha megpillantanak túlélőket. Ketten a tomboló vízbe vetették magukat, aztán örökre eltűntek. A nők az új parton vertek tábort, és egy hétig ott maradtak. Amikor Béliek varázsgombát evett, és járt az alvilágban, úgy határozott, hogy a hely szerencsétlenséget hoz rájuk, ezért el kell hagyniuk. Ekkor történt, hogy északra indultak, találkoztak a hatalmas, rémisztő vízzel, és ekkor fordultak a szárazföld felé, hogy megkeressék a Holdat. Azonban még mindig nem találták meg, és a nők kezdtek kétségbe esni. Laliari látta, hogy Keeka arcán könnycseppek gördülnek le. Belenyúlt a derekáról lógó erszénybe, és egy marék diót kínált fel unokatestvérének. 64 Keeka gömbölyded volt a behatolók támadása előtt, hisz imádott enni. Anyjával, anyja anyjával és saját hat gyermekével élt egy kunyhóban. Minden este a közös étkezés után besietett a kunyhóba, hogy eldugjon egy kis élelmet, amit a fűszoknyája alá rejtett. Keeka imádott férfiakkal párosodni, sosem kellett noszogatni. Ráadásul a vadászok, akik gyakran megfordultak kunyhójában, külön élelmet hoztak neki ajándékba, így szárított hal és

nyúlcombok lógtak a kunyhó tetejéről, meg hagyma, datolya és gabonakalászok. De senki sem bánta. Mindenki jól élt. Ahogy Keeka odakapott a diókért és mohón megette, Laliari visszapillantott a fák közé, és meglátott egy, a ködben leskelődő gyászos alakot. Névtelen volt az. Laliari csodálkozott, hogy a szerencsétlen teremtés ilyen sokáig életben maradt, miután leszakadt a csapattól, és csak a többiek nyomában haladhatott a sűrű ködben. Laliari nagyon sajnálta. Az emberek nagyon féltek ettől a gyermektelen nőtől, mert úgy gondolták, rontást hoz rájuk. Mi más magyarázata lenne, hogy a Hold nem ajándékozta meg őket gyermekkel? A betolakodók megjelenése előtt Névtelen a település szélén élt, mindenki átnézett rajta, csak félrelökött maradékot evett. Tilos volt hozzáérnie más élelméhez, ivóvizéhez és kunyhójához. Egyetlen férfi sem akarta ölelni, bármekkora vágy is hajtotta. Névtelen nem született kitaszítottnak, életét úgy kezdte, mint bármelyik kislány. Laliari emlékezett arra, amikor a klán meg¬ünnepelte első havivérzését, milyen megkülönböztetett figyelemmel bántak vele a hagyományok szerint. Mindenki örömmel ejtette ki a nevét, babusgatták, ajándékokkal és étellel halmoz¬ták el. Az első terhességet még nagyobb ünneplés fogadta, a terhes nő rangja jelentősen megnőtt. Amikor azonban Névtelen továbbra is rendszeresen menstruált, az évszakok pedig egyre csak teltek, anélkül, hogy gyermeket szült volna, az emberek kezdtek ferde szemmel nézni rá, amíg végül kitaszították, elvették a nevét és a helyét a törzsben. Bár Laliari hozzászokott a szerencsétlen teremtéshez, aki a Nád-tenger óta követte őket, az árnyékként lopakodó Névtelen félelmet keltett a szívében. A Hold nélkül vajon mindannyian úgy végzik, mint ő? 65

■ Laliari idegesen markolta meg a nyakában hordott mágikus amulettet, a dagadó Hold idején faragott elefántcsont talizmánt. Egy több, mint száz lódarázsból készített nyakláncot is hordott, a rovarokat szorgalmasan gyűjtögette, szárította és simára tisztogatta. Apró diókra emlékeztettek, amelyek puhán koccantak össze járás közben. Nem díszül szolgáltak, hanem a lódarázs szellemének erejével védték őt és a törzsét, hiszen a lódarazsak is ádázul őrizték otthonukat. A fűszoknyája szőtt övéről lógó apró tarsolyban pedig egy lótuszvirág értékes magjai és szárított szirmai rejtőztek. A lótusz volt Laliari személyes védelmezője. Laliari azonban most kevés megnyugvást talált az amulettekben és nyakláncokban. Elveszítették földjüket, embereiket és a Holdat. Milyen megnyugtató lenne, ha legalább Dóron nevét kiejthetné. A neveknek azonban varázserejük volt. Nem lehetett könnyelműen kimondani őket, hiszen a név magába foglalta a személy legbenső lényegét, és közvetlen kapcsolatban állt szellemével. Miután a nevek varázslatot és szerencsét hordoztak, valamint meghatározták viselőjének életét, nehezen választották ki, alapos megfontolás, a jelek és ómenek gondos tanulmányozása után. Néha a név felnőttkorban, vagy az illető életének egy-egy fontosabb eseménye után megváltozott. Vagy egy adott foglalkozás választása után, mint például Béliek esetében, akinek neve azt jelentette, hogy „a jelek olvasója". A Laliari név „lótuszok közt születettet" jelentett, és a lányt azért nevezték el így, mert anyja szülési fájdalmai akkor kezdődtek, amikor épp vizet hozott a folyóról. Élete hátralevő részében Laliarit a lótusz védelmezte. Keeka, „a naplemente gyermeke" akkor született, amikor a nap lemenőben volt. Freer, „a kitárt szárnyú sólyom", a legerősebb vadászuk volt. Ha egy nevet egyszer odaadtak valakinek, soha többet nem használták újra. Kimondani egy halott ember nevét, az pedig egyenesen

szerencsétlenséget jelentett, mert megszólították ezzel, és odahívták az illető boldogtalan szellemeit. Így Laliari nem ejthette ki Dóron nevét, így végül magát Doront is elfelejti majd. Szorosabban összehúzta magán a gazellabőrt. Amikor rájöttek, hogy nem tudják tovább elviselni a hideget, kicsomagolták a hátukon cipelt batyukat, a védelmet nyújtó sátrakhoz való állati bőröket. Otthon, amikor a folyóban a víz alacsonyan állt, a part mellett éltek, de ha elkezdődött az éves áradás, lebontották bőrből és elefántagyarból épített sátraikat, és magasabban fekvő területeken állították fel újra. Amikor a betolakodók elűzték őket, az asszonyok összekötözték az értékes bőröket, és a hátukon vitték magukkal. Most köpenyként viselték az idegen vidék hidege ellen. Laliari remegett, megint Doronra gondolt, meg arra, hogyan melegítette éjszakánként anyja kunyhójában. Könnyek lepték el a szemét. Nagyon szerette Doront, mert olyan kedves és türelmes volt vele, miután elveszítette a csecsemőjét. Bár a legtöbb férfi meggyászolta a gyerekek halálát, hiszen veszteséget jelentett a törzs számára, hamar túltették magukat a megrázkódtatáson, és nem értették, miért tart az anya gyásza oly sokáig. Végül is, okoskodtak a férfiak, a Hold mindig több gyermeket adott a nőknek. Dóron azonban megértette. Annak ellenére, hogy sosem tudhatta milyen az, ha valakinek fia vagy lánya van, és egy csecsemővel rokonságba csupán testvérei gyermekein keresztül kerülhetett, megértette, hogy Laliari csecsemője a nő véréből származott, és Laliari ugyanúgy gyászolta, ahogy ő is gyászolta volna saját testvére fiának elvesztését. Dóron azonban halott volt. Az újonnan keletkezett tenger elnyelte. Alawa vészjósló hangon felkiáltott. A fák sírtak! Csak a köd miatt volt, ami olyan sűrű volt a völgyben, hogy összegyűlt az ágakon és leveleken, majd aláhullott, mint az eső. Alawa azonban tudta, hogy ez valójában mi jelent: a fák szellemei boldogtalanok voltak. Védekezően hátralépett. Félelme napról-napra erősebb lett. Annak ellenére, hogy Béliek állítása szerint minél északabbra mennek, annál nagyobb esélyük van megtalálni a Holdat, Alawa ebben egyáltalán nem volt biztos. Száműzetésükkel kapcsolatban minden olyan különös és zavarba ejtő volt, kezdve a beltengerrel, amiben nem voltak halak, sőt semmilyen élet. Amikor az asszonyok kelet felé haladtak a túlsó part nélküli tengertől, és amikor olyan vízhez értek, amiben nem úszott hal, nem nőtt alga, és sóval borított partja volt, ami nem termett kagylókat és nádat — teljesen élettelen tenger volt —, ezeket vészjelzésnek tekintették. Még Alawa is esküdözött, hogy soha életében nem látott még ilyet. Aztán a sós partot követve elértek egy folyóhoz, ami visszafelé folyt! Túlságosan meg voltak rémülve ahhoz, hogy továbbmenjenek. Megálltak hát, és tábort vertek a visszafelé hömpölygő folyó partján, miközben Béliek varázsgombát evett, és a látomások földjén vándorolt. Amikor felébredt, a sámán úgy találta, az új folyó biztonságos annak ellenére, hogy visszafelé folyik, és nyugodtan követhetik a partvonalát, mert a Hold északon a ködön túl rejtőzködik. Így továbbmentek. Először egy száraz területen vándoroltak át, ahol a sziklás talajt alig borította némi növényzet, majd a folyón felfelé olyan szakaszon, ahol szomorúfűzek, leanderek és tamariska bokrok nőttek. Ahogy azonban egyre északabbra tartottak, a folyó egyre keskenyebb lett, és a meredeken felfelé törő hegyek között kanyargott. Mennyire más volt ez, mint saját széles, lapos folyójuk, még otthon! Ez a folyó úgy kanyargott, mint egy kígyó, sokszor visszafordult magába, Alawa népe pedig hol északra, hol nyugat felé, hol pedig keleti irányban követte partjait. Mintha a folyó nem tudta volna, merre folyjék. További különös jelekkel is találkoztak. A halott tengertől északra egy dús fűvel benőtt nagy, nyílt síkságra értek. De hol vannak az állatok? Béliek megvizsgálta a földet, talált

ürülék¬nyomokat, innen tudták, hogy valamikor jártak erre csordák. De most hol vannak? Vajon a furcsa éjszakai köd elvitte a csordákat is, mint a Holdat? Most pedig síró fákhoz értek. Minden újabb holdmentes éj¬szakával, minden egyes nappal, ami megint nem eredményezett terhes családtagot, Alawa aggodalma egyre nőtt. A fiúkat hamarosan fel kell áldozni, különben örökre elvesztik a Holdat. Napnyugtakor megdöbbentő jelre bukkantak. A nők és gyerekek némán bámultak, először nem is voltak képesek felfogni a rémisztő látványt. Egy szikla aljánál csontvázakból álló hegy magasodott — egymás hegyén-hátán fekvő antilopok százai, koponyájuk és csontjaik összetörve. Alawa felnézett a tetemek fölötti meredek falra. Az állatok egyenesen halálukba zuhantak a fenti síkról. Miért? Mi ijesztette meg őket ennyire? A nők idegesen továbbsiettek, hogy minél előbb maguk mögött hagyják az állatok boldogtalan szellemeit. Végül egy édesvizű tó partjához értek, amit a későbbi generációk tévedésből Galileaitengernek neveztek el. Itt gazdagon nőttek fák és bokrok, tamariska és rododendron, a víz bővelkedett halakban, a part pedig hemzsegett a madaraktól. Itt már nem volt köd, és a késő délutáni napsugarak még melengették a földet. Béliek beleszagolt a levegőbe, egy darabig tanulmányozta a felhőket, majd felemelte mágikus amulettekkel és gazellafarokkal díszített botját, és kijelentette, hogy a mágia itt jó, itt vernek sátrat, és itt éjszakáznak. Miközben Béliek és Alawa elvégezték esti rituáléikat, hogy megóvják táborukat az ártó szellemektől, védő szimbólumokat rajzoltak a fákra, és rituális sorrendbe rendezték a köveket, az asszonyok kigöngyölték bőreiket, hogy szélfogókat készítsenek. Mivel az elefántagyarakat elvesztették, amikor a vadászok megfulladtak, nem tudtak megfelelő kunyhókat állítani, így fatörzseket használtak, fiatal fákat és erős ágakat szúrtak a földbe. A Gazella Törzs közösségi életet élt, menedékeiket nem az egyes családok szerint osztották szét, hanem csoportok és rituális célok alapján. Ott volt a legnagyobb sátor, ahol a vadászok aludtak együtt, az asszonyoktól elkülönülve, a különálló sátrak, ahol a nagyra becsült idősebbek laktak. Volt kunyhó a még gyermektelen fiatal nők számára, vagy ott volt a nők holdkunyhója, a sámán kunyhója, a kezdő fiatal vadászok kunyhója, és néhány kisebb matriarchális egység kunyhója, ahol nagy¬anyák, anyák, nővérek és csecsemők laktak. A lakhelyek alakja mindig kerek volt, hogy ne legyen sarkuk, ahol szellemek bújhattak volna meg. Ezen az estén, amikor sietve tábort vertek, hogy még naplemente előtt elkészüljenek, a legfontosabb Alawa kunyhója és a holdkunyhó volt. A menstruáció idején a nők sebezhetőek voltak, védelemre szorultak a gonosz lelkekkel és boldogtalan szellemekkel szemben, akik mindig lestek az alkalmat, hogy megszálljanak egyegy élő emberi lényt. Ez volt a hatalmas mágia ideje, amikor eldőlt, hogy egy asszony testében új élet kezdődik-e. A Holdat figyelték, aminek fázisai elmondták, hogy eljött-e az ideje az elkülönülésnek. Ilyenkor a nő fogta amulettjét, szokásos élelmét, visszavonult, és várta a jelzéseket. Ha megjött a menstruációja, nem volt benne gyermek. Ha viszont nem, akkor terhes volt. Ezért aztán a holdkunyhót állították fel elsőnek, miközben Alawa védő varázsigéket kántált a bejárat és a szalagokra fűzött kagylódísz körül, ami a női nemi szervek erőteljes szimbóluma volt, és mágikus köröket rajzolt a földre vörösokkerrel, az értékes menstruációs vért szimbolizálva. A második sátrat Alawának emelték. Néhány nő lépett be csupán a menopauza korába, és őket a legnagyobb tisztelet övezte, mivel úgy tartották, hogy hatalmas holdbölcsesség birtokában vannak. Élelemkeresés közben a csoport egy eddig ismeretlen, térdmagasságú, leveles fához ért, amely húsos, fehér magokkal teli hüvelyektől roskadozott. Megkóstolták, hogy eldöntsék, nem mérgező-e, majd azonnal le is szüretelték a csicseriborsót. Közben Béliek a víz széléhez ment, és bár látása már gyenge volt, életet fedezett fel a tó sekély vizében. Nagyot cuppantott sült halra számítva. A gyerekeket elküldték bogyókat és tojásokat gyűjteni, de szigorúan

figyelmeztették őket, hogy figyeljenek a megfelelő tabukra, még ha különös vidéken vannak is, nehogy megsértsék a szellemeket. Végül Alawa kijelölt valakit, hogy figyelje a Holdat, és meghagyta, hogy mindenkit ébresszen fel, ha netalán megpillantja. Ha szerencséjük van, olyan éjszakájuk lesz, amikor a Hold fel¬kel, még mielőtt a köd visszatérne. Miközben a nők és gyerekek összegyűltek enni a biztonságot nyújtó tűz körül, majd egymást kurkászták, a kosarakat javítgatták, lándzsáikat élesítették, vagy gyermekeket szoptatva megpróbáltak elfeledkezni félelmükről, Alawa faképnél hagyta őket, és a víz széléhez ment. Ha a Hold ma éjjel sem mutatkozik, döntötte el, akkor cselekednie kell. Akkor holnap a kisfiúknak meg kell halniuk. Keeka hat gyermekét etetve szeme sarkából látta az öreg nőt kicsoszogni a táborból; valaha büszke teste a gazellaagancs súlya alatt most fájdalmasan hajlott előre. Keeka egy ideje gyanította, hogy Alawa lelkét titok nyomja. Tudta, mi az. Alawa arra készült, hogy kiválassza utódját. Mivel a Gazella Agancs Őre a törzs legfontosabb személye volt, az Őrnek járt a legjobb kunyhó és a legjobb étel. Keeka szeretett volna Alawa utódja lenni, de ez nem kívánságtól függött. A választást az ómenek alapján határozták meg, a jelekből olvasták ki és az álmok értelmezéséből. Ha a választás megtörténik, az utódnak folyamatosan Alawa oldalán kell élnie, hogy megtanulja a törzs históriáját, meghallgassa történeteiket, és emlékezetében rögzítse ezeket, ahogy valamikor Alawa is tette, fiatal¬asszony korában, sok-sok évszakkal azelőtt. Most a törzsi történet egy új epizóddal bővült - a nyugatról származó emberek inváziójával, a törzs menekülésével, a férfiak tengerbe fulladásával, a Hold elvesztésével és az új otthon megtalálásáért folytatott vándorlásukkal. Ahogy Keeka a tó menti bozótban eltűnő Alawa után nézett, figyelmét éles nevetés vonta el. Unokatestvére, Laliari egy árvát emelt az ölébe, és megcsiklandozta a kisfiút. Keeka gondolatai kihűltek. Az a gyanúja támadt, hogy Alawa esetleg Laliarit választja. Keeka unokatestvére iránti gyűlölete két évvel korábban kezdődött, amikor a jóvágású Dóron csadakozott a Gazellákhoz. Keeka mindent megtett, hogy a kunyhójába csalogassa a férfit, de azt csak Laliari érdekelte. Márpedig ez ritka dolog volt. A férfiak és nők közötti fizikai egyesülés mindig véletlenszerű és időszakos volt, csak néhány szabálya alakult ki, és soha nem jelentett kötelezettséget. Dóron és Laliari között azonban különös ragaszkodás alakult ki, emiatt többé nem érdeklődtek mások iránt, kapcsolatuk a házasság és az élethosszig tartó párkapcsolat árnyékát vetítette előre. Olyan szokást, ami még újabb huszonötezer évig nem létezett. Minél inkább akarta Keeka a fiatal, csinos vadászt, és minél inkább semmibe vette az őt, annál inkább nőtt Keekában a férfi utáni vágyakozás, mígnem az érzés végül rögeszmévé fajult. Amikor Dóron a Nád-tengerbe fulladt, Keeka titokban ujjongott, mert így már Laliari sem birtokolhatta a férfit. Az unokatestvére felett aratott győzelmet az is erősítette, hogy Laliarinak nem volt gyereke, mivel a kisbabája meghalt, még mielőtt egy évszakot megélt volna. Új földjükön nem volt Hold, hogy újabbat adjon Laliarinak, Keeka hat porontyával önelégült felsőbbrendűséggel tekintett unokatestvérére. Nem szívesen gondolt arra, hogy Laliari lehet Alawa utódja. Befejezték az étkezést, a kurkászást, eljött a történetek ideje. A nők arra vártak, hogy Alawa megjelenjen a tűz fényénél, és belekezdjen esti meséjébe. Laliari népe vágyott a történetekre, mivel azok jelentették a kapcsolatot a múlttal, azok által érezték úgy, hogy az egyébként érthetetlen és rémisztő világmindenség részei. A történetek összekötötték őket a természettel is, a mítoszokkal és legendákkal, s ezek ismerős voltuk miatt megnyugtatták őket, és megmagyarázták a rejtélyeket. A gyerekek és nők mindig elcsöndesedtek, ha Alawa törékeny, recsegő hangján megszólalt: „Réges-régen... mielőtt a Gazella Törzs létezett volna, mielőtt az ember létezett volna, mielőtt még a folyó létezett volna, anyáink délről jöttek. Őket az Első

Anya szülte, aki azt mondta nekik, menjenek északra, hogy otthont találjanak. Magukkal hozták a folyót. Minden holdkeltekor útnak indították a vizet, egészen addig, amíg a völgyünkhöz értek, és akkor tudták, hogy vándorlásuk véget ért..." Mivel Alawa továbbra is távol maradt a tűztől, a nők megpróbálták féken tartani félelmüket. Tudták, hogy a Holdat keresi. Most, hogy az est leszállt, és a köd kezdett visszakúszni a völgy¬be, az asszonyok gyanították: Alawa megint nem fogja megpillantani a Holdat. Laliari felnézett, és megpróbált átlátni a ködös égbolton. A Hold több volt, mint a gyermekek adója, a női test szabályozója, értékes fényt adott az éjszakában, amikor erre szükség volt. Nem úgy, mint a Nap, amely akkor ragyogott haszontalanul, amikor amúgy is világos volt, és arca túl fényes volt ahhoz, hogy bele lehessen nézni. A Holdat végtelen órákig lehetett bámulni, az ember mégsem vakult meg tőle. A Hold - fázisaitól függően - arra késztette a virágokat, hogy kinyíljanak éjszaka, a ragadozókat, hogy vadásszanak, és a dagályt, hogy megemelkedjen. A Hold megjósolhatóan viselkedett, megnyugtatóan, mint egy anya. Minden hónapban, a Sötét Hold rémisztő napjai után, a törzs összegyűlt egy megszentelt helyen a folyón, és a Csecsemő Hold - a horizonton megjelenő körömnyi ezüst - felbukkanását várta. A megkönnyebbülés sóhaja szállt fel ilyenkor ajkukról, ujjongtak és táncoltak, ahogy felkúszott az égre, mert ez azt jelentette, hogy az élet megint folytatódik. Ahogy Laliari az egyik anyanélküli kicsit magához ölelte, eszébe jutott csecsemője, akinek egy évvel korábban adott életet. A Hold nem sokkal azután adta neki, hogy Dóron hozzájuk csatlakozott. A csecsemő nem élt sokáig, és Laliarinak el kellett vinnie az élettelen testet a keleten fekvő sziklás hegyekbe, és ott kellett hagynia. Ezután sokáig nagyon sokszor figyelte a kelő napot, elképzelte, hogy kisbabája ott van. Kíváncsi volt rá, vajon boldogtalan-e a szelleme. Még sokáig különös vonzást érzett, hogy visszamenjen a helyszínre, de balszerencsét jelentett olyan hely közelében lenni, ahol halott dolgok voltak. Ha valaki kunyhóban halt meg, a kunyhót felégették, a törzs pedig messzebb költözött a folyó mentén, újabb táborhelyet állított fel. Gyermeke betegségére és halálára visszatekintve Laliari csak magát okolhatta, mert bizonyára — szándékán kívül ugyan, de — megsértett egy szellemet, aki úgy büntette meg, hogy megölte gyermekét. Pedig Laliari mindig gondosan ügyelt a szabályokra, és engedelmeskedett a mágia törvényeinek. Vajon ezért özönlöttek területükre az idegenek, és ezért haltak meg vadászaik a gyilkos Nád-tengerben? Vajon az egész csapat figyelmen kívül hagyott valamit? Ha így van, lehet egyáltalán reményük arra, hogy életben maradjanak ezen az új helyen, ha nem ismerik az összes törvényt? Tudta, hogy szerencsétlenséget jelent a holtakra gondolni, mégis olyan megnyugtató volt a Doronnal kapcsolatos emlékeket felidézni. Például azt, ahogyan találkoztak. A Törzsek Találkozóját minden évben akkor tartották, amikor a folyó kilépett medréből. Ezrek jöttek a völgy különböző részeiből, kerek sátrakat állítottak és törzsi totemeket. Az ilyen Találkozók alatt lecsendesedtek a viták, kirajzolódtak a rokonsági vonalak, szövetségek köttettek vagy megerősítést nyertek, megosztották a híreket és pletykákat, kifizették az adósságokat és bosszút álltak, és ami a legfontosabb: a családtagok kicserélődtek. Ahol kevés nő volt, átköltöztek onnan, ahol többen voltak. Ahol kevés férfi akadt, oda átmentek onnan, ahol sok volt, és fordítva. Hosszadalmas és bonyolult folyamat volt, amiben minden fél részt vett, és ha konfliktus adódott, az idősebbek beavatkoztak a megoldás érdekében. Doront és egy másik fiatalembert kicseréltek két fiatal nőre Laliari törzséből. Laliari tizenhat éves volt. Ezután egy hétig titokban fürkészték egymást a fiúval. Ez a szégyenlősség, az izgalom és az ébredező ösztönök ideje volt. Laliari korábban sosem vette észre, milyen széles válla van a férfiaknak — különösen Doronnak -, és a tizenkilenc éves Dóron felhevült, ha meglátta Laliari keskeny derekát és széles csípőjét. Mire az éves találkozónak vége lett, és Dóron Laliariékkal az ősi földre ment, már minden éjszakát egymás karja közt töltöttek. Hirtelen elöntötte a gyász, és Laliari homlokát a térdére támasztva csendesen sírni kezdett.

A víz szélénél egy másik lélek is gyásztól sújtva görnyedt össze. Alawa a széles vizet bámulta, és fájdalmas döntést hozott. Rájött, hogyan kell meghalnia a fiúknak - meg kell fulladniuk, mint a vadászoknak. A léptek zajára megfordult, és látta, hogy Béliek ismerős alakja magasodik a nád fölé. Béliek hosszú ideig Alawa mögött állt, csontos mellkasa hullámzott nehézkes légzésétől. Jó ideje tudta, hogy Alawa fontos döntésre készül. Készen áll arra, hogy kiválassza az utódját — gondolta. Szerette volna, ha szava lehet a választásban, de csak a Gazella Agancs Őre tudta, ki lesz a következő Őr. Ehhez semmi köze nem volt a véleményeknek és szavazatoknak, egyedül attól függött, kit akartak a szellemek, a gazella szelleme kit választ. És egyedül Alawa tudhatta, mi van az álmaiban, mit mondtak neki varázskövei. „Keeka lesz az?" - kérdezte halkan, abban reménykedve, hogy nem ő a kiválasztott. Keeka olyan torkossággal volt megáldva, ami félő, hogy a törzs kárára válik. Ha a választás joga Bélieké, ő bizony Laliarit választaná, mert annak, aki a törzs történeteinek őrzője lesz, önfeláldozónak kell lennie. Alawa lassan ingatta a fejét a gazellaagancs súlya alatt. Fiatalabb korában az agancs majdnem súlytalannak tűnt. A korral azonban egyre nehezebbé vált, nyaka meghajlott alatta. — A fiúknak holnap meg kell halniuk — mondta károgó hangon. Béliek úgy nézett rá, mintha nem hallotta volna pontosan a szavakat. — Mit mondtál? — A kisfiúknak meg kell halniuk. A vadászok szellemei féltékenyek rájuk, ezért kísértenek minket, és ezért marad távol a Hold is. Ha a fiúk nem halnak meg, kihal a törzs. Örökre. Béliek sipákolva szedte a levegőt, és tiltakozó mozdulatot tett a levegőben. — A tóban végezzük el - mondta Alawa elszántan. — A vadászok megfulladtak, a fiúknak is meg kell fulladniuk — hideg tekintetet vetett Béliekre. — Béliek, neked is meg kell halnod! — Nekem? - Béliek elsápadt. — A törzsnek szüksége van rám! — A törzsnek ott leszek én. Ha a Hold úgy akarja, hogy újra legyenek mellettünk férfiak, majd ad újakat! — Én milyen veszélyt jelentek? A fiúk, igen, belőlük vadászok lesznek. Én viszont már öregember vagyok! Alawa hangja megemelkedett. - Miattad féltékenyek a vadászok, mert te életben maradtál. Önző ember! Képes lennél a kihalás veszélyét ránk hozni azzal, hogy nem áldozod fel magad? Béliek reszketni kezdett. - Nem lehet, hogy tévedtél? — Hogy merészelsz? - kiáltotta Alawa. - Megkérdőjelezed az álmaimat! Megkérdőjelezed, amit a szellemek mondtak nekem? Szerencsétlenséget hozol mindannyiunkra a kétkedéseddel! — Szeme előtt hadonászott, mintha egy gonosz szellemet akart volna elűzni. — Azonnal vond vissza, amit mondtál, különben mindannyian szenvedhetünk a következményektől! — Sajnálom — nyüszítette vékony hangon Béliek. — Nem úgy értettem, hogy kételkedem. A szellemek beszéltek. A fiúk... -alig bírta kipréselni a szavakat. - A fiúk meg fognak halni. Alawa puha szőrmék alatt aludt, Laliari hátát a bőrfalnak támasztotta. Csodálkozott, amikor az idős nő arra kérte, tartson vele a kunyhóba, észrevette a többiek csodálattal és irigységgel teli pillantásait is. Különösen Keekáét, hiszen mindenki tudta, ez azt jelenti, hogy Alawa Laliarit választja utódjának. Az öreg nő azonnal elaludt a meleg és szűkös kunyhóban. Laliari felhúzta térdét a mellkasához, átölelte, fejét a karjára támasztotta. Nem akart elaludni, mégis elszunnyadt. Amikor felébredt, a ködös hajnal fénye éppen bekúszott a sátorba. Anélkül, hogy Alawára pillantott volna, tudta: az öregasszony halott.

A fiatal nő kiugrott a sátorból, haja égnek állt a borzalomtól. Még sosem volt ilyen közel senkihez közvetlenül a halála előtti pillanatokban. Hová ment Alawa szelleme? Laliari emlékezett rá, hogy még otthon, a folyó mellett, egyszer egy férfi és egy nő együtt aludt, és a férfi, amikor felébredt, holtan találta a nőt. Béliek olvasott a jelekből és kijelentette, hogy a férfi a halott nő szellemét birtokolja. Elűzték a férfit a településről, nem engedték visszatérni sem. Soha többé nem látták. Laliari pánikba esett, gyorsan befogta az orrát, hogy ha megkésve is, de megakadályozza, hogy az idős nő szelleme belépjen a testébe. Jajgatása felébresztette a többieket. Azonnal lebontották Alawa kunyhóját, és előkészültek a csöndben üléshez. Béliek alaposan megvizsgálta Laliarit, belenézett a fülébe, a szemébe, a szájába és a hüvelyébe. „Nincs bent szellem" - mondta elégedetten, határozott hangon, ettől aztán Laliari megkönnyebbült. Talán Alawa túl öreg volt ahhoz, hogy szelleme olyan gyorsan hagyja el a testét, mint a fiataloké. Az öreg szellem talán még most is azért küzd, hogy elszabaduljon a fogságot jelentő hústól. Béliek azt mondta az aggódó asszonyoknak: jól kell csöndben ülniük, ha biztosak akarnak lenni abban, hogy az idős Alawa nem követi és kísérti őket. A rituálé olyan régi, mint az idő, az első ember óta generációról generációra szállt a halottak meggyászolása. Béliek kört rajzolt a földre Alawa teste köré, közben mágikus szavakat kántált. Miközben a sámán ezzel foglalatoskodott, az asszonyok rengeteget ettek és ittak, mivel böjtölniük kellett a nap következő szakaszában. Még a gyerekeknek is némán kellett ülniük az anyjuk mellett, csakis akkor hagyhatták el a kört, amikor könnyíteni akartak magukon, mert megtelt a hólyagjuk. A csönd teljes volt, senki nem evett vagy ivott, mert ha megszegik a szabályt, felbőszítik és féltékennyé teszik az elhunyt szellemét. A szellemek boldogtalanok, hiszen senki nem akart meghalni. És mivel boldogtalanok voltak, a szellemek azt akarták, hogy az élők is boldogtalanok legyenek. Ezért kísértették őket. A csöndben ülés célja: meggyőzni a szellemet arról, hogy ez a világ unalmas, itt nincs étel, ital, nevetés, így azt remélték, hogy más, jobb helyet keres magának. Béliek letakarta a testet egy gazellabőr takaróval, és azt mondta, erre azért van szükség, nehogy Alawa szelleme birtokba vegyen közülük bárkit is. Valódi célja azonban más volt. Rajta kívül senki más nem vette észre a jeleket Alawa torkán, és a halálakor az arcára fagyott rémületet - a bizonyítékot, hogy Alawa félreértette álmait, tévedett, amikor azt mondta, hogy a vadászok a kisfiúk feláldozását akarják. Különben, hogyan másként okozhatta rémület és fojtogatás a halálát, hacsak nem a vadászok szellemei kúsztak be a sátorba, hogy megöljék őt? Szerencsére Alawa senki másnak nem beszélt az áldozati tervről, így Béliek megtartotta a titkot magának. Amíg ő él, a kisfiúk — és ő is — biztonságban lesznek. Miután a gyászoló nők egy teljes napon és éjszakán keresztül csöndben ültek, korgó gyomorral, szomjúságtól kiszáradt szájjal, mozdulatlanságtól elgémberedett tagokkal, a gyerekek nyugtalanok és ingerlékenyek voltak, felosztották Alawa tulajdonát az egyéni szükségleteknek megfelelően. A gazellaagancs Béliekhez került, Alawa testét pedig ott hagyták, ahol feküdt, tábort bontottak, és folytatták vándorlásukat észak felé. Az éjszakák hidegebbé váltak, a köd újra és újra rájuk telepedett, és a Gazella Törzs asszonyai, akik nem ismerték az őszt és a vele járó ködöt, és mivel nem tudták, hogy ez végül a téli esőzésekhez vezet, azt hitték, örökre a köd csapdájába estek. Reszkettek a hidegtől, keveset aludtak és sokat fáztak, amíg végül egyik éjjel olyan kegyetlen viharra ébredtek, amilyet még sosem tapasztaltak. A vihar sikítva tört rájuk nyugatról, a közeli hegyekből, hideg lehelettel és esővel zúdult a táborukra, úgy érezték, lándzsák záporoznak testükre. Harcoltak a széllel, hogy megtartsák sátraikat, de a gonosz, sebzett vadállatként üvöltő szél elragadta a védelmet nyújtó gazellabőröket, és a tó háborgó vizébe sodorta. A fák és bokrok

gyökerestül kifordultak, ázott ágak repkedtek, miközben a megrémült asszonyok összekapaszkodva próbálták megvédeni a gyermekeket. Amikor véget ért a vihar, és napkeltekor meglátták a megsemmisült tájat, a nők elé olyan látvány tárult, amitől a szavuk is elakadt: az egykor zöld hegy fehérré változott. — Mi ez? — kérdezte Keeka, miközben kicsinyeit maga köré gyűjtötte, más asszonyok pedig sírtak, jajveszékeltek a félelemtől. Laliari a távoli csúcsokra meredt, és hideg csomót érzett a torkában. Mit jelentenek a fehér hegyek? A hegyek most már szellemek? Ez vajon azt jelenti, hogy a világ a végéhez közeledik? Öreg Béliek reszketett a nedvességtől, minden tagja kifehéredett a hidegtől, és szomorúan nézte a tavon lebegő gazellabőröket. O nem félt a fehér hegyektől - réges-régen, amikor még kisfiú volt, hallott meséket valami olyasmiről, amit hónak neveztek. A világ nem közeledett a végéhez, de az idő változott. Ügy döntött, az életben maradáshoz a csoportnak szilárdabb, biztosabb menedéket kell találnia. Nyugat felé fordult, a hegyes-völgyes tájból meredek falként kiemelkedő sziklákat szemlélte. A sziklákban barlangok rejtőztek. Béliek gyanította, hogy a barlangokban meleg és szárazság van, de az öregember nem bízott a barlangokban. Népe sosem lakott ilyen helyen, és bizonyára sosem fedezte fel egyik belsejét sem. Denevérek, sakálok éltek barlangokban, és ami még rosszabb, a boldogtalan halottak szellemei is barlangokban laktak. Mégis, gondolta, miközben megdörzsölte fagyott kezeit, az elefántagyarok és most már a gazellabőrök nélkül, miből tudnának a nők megfelelő menedéket készíteni? Amikor bejelentette a döntését, miszerint felderítik a barlangokat, tiltakozás volt a válasz. Laliari azonban látta a szándék bölcsességét, és felajánlotta, hogy elkíséri. O viszont a hold¬kunyhóban volt a vihar alatt, és mivel havivérzése még nem múlt el teljesen, várniuk kellett. A harmadik napra már megengedhető volt számára az utazás, így élelmet és vizet gyűjtöttek, miután egy napot lelki készülődéssel töltöttek. Erős amulettekkel, testükre festett, a szellemek és természetfölötti lények ellen védelmet nyújtó, rejtélyes szimbólumokkal felfegyverkezve indultak el. A nők és gyerekek boldogtalanul zokogtak búcsúzáskor, a bátor páros pedig a tótól nyugat felé vette az irányt. Délben érték el a sziklákat, itt megálltak, hogy datolyát és liletojásokat egyenek, varázsigéket kántáljanak az ártó szellemek lecsendesítésére. Laliari ment elől, a hatalmas sziklák között megtalálva a legkönnyebb utat, majd megállt, és segített Bélieknek. Egy durva ösvényt találtak, ami a barlangokhoz és sziklás párkányaikhoz vezetett, az ösvényt trágya, állati csontok és pattintott eszközök borították, azt jelezve, hogy egykor emberek éltek itt. Laliari menet közben hangosan kántált, leginkább azért, hogy figyelmeztesse az esetleg ott levő embereket, nem pedig, hogy lecsendesítse a szellemeket. Ha valóban élnek itt emberek, nem akarta megijeszteni és készületlenül meglepni őket. Legjobb, ha tudatja, hogy itt van — gondolta -, hiszen a zajos közeledés azt jelenti, nincs takargatni valójuk és barátsággal jönnek. Azonban nem találtak embereket. A mészkőbarlangok mélyek és sötétek voltak, és csupán hatalmas cseppköveket láttak bennük. Laliari és Béliek kőszerszámokat találtak, szanaszét hevertek a padlón - kézi fejszéket, kaparókat és csontvágó késeket —, valamint állati maradványokat, orrszarvúét és szarvasét. Ezek mind azt jelezték, valamikor emberek laktak itt, ráadásul jól is éltek. Vajon hová mentek azok, akik szénnel szíveket, törött eszközöket, és néhány esetben meghökkentő szimbólumokat festettek a mészkőfalakra? A két felfedező csak találgatni tudott. A barlangok egy teljes nappalon és éjjelen át tartó átvizsgálása után Laliari és Béliek elcsüggedtek. Bár ezek kiváló menedékek voltak - hiszen más emberek is lakhatónak találták őket -, éppen azért, mert korábban emberek laktak bennük, Béliek nem hozhatta ide népét. A kiválasztott barlangot nem érinthették emberek vagy szellemek, különben a legrosszabb szerencsétlenséget vonják a fejükre.

A második naplementére szemerkélni kezdett az eső, a sziklák csúszóssá váltak. Ahogy a szakadék szélén a következő barlanghoz másztak, Béliek elvétette a lépést, és elesett. Laliari elkapta ugyan, de egy éles peremű sziklacsonk így is belefúródott a sípcsontjába. A nő az út hátralevő részén támogatta az öreget, majd gyorsan maguk mögött hagyván az esőt, egy meleg, száraz barlangba menekültek. Itt nemcsak az emberi élet bizonyítékait találták meg, hanem egy nem túl régi tábortüzet is. Még érezték a sült étel illatát a levegőben, s végül kínzó éhségük legyűrte az idegenek iránti félelmüket. Miután gyorsan körülnéztek, nincs-e valaki a barlangban - és az lakatlannak bizonyult -, élelem után kutattak. Amikor Laliari észrevett egy egyértelműen frissen megmozgatott földkupacot a barlang padlóján, visszaemlékezett arra, hogyan tárolta vagy „érlelte" népe néha a húst a földben. Letérdelt és ásni kezdett. Amikor ujjaival valami puhához, ugyanakkor keményhez ért, és amiről úgy gondolta állat lehet, mosolyogva nézett fel Béliekre. Ha szerencséjük van, enni fognak. Amikor azonban elkotorta a maradék földet is, és meglátta, mi van eltemetve, felsikoltott és félreugrott. Béliek odasántikált, és lenézett a gödörbe. Egy kisfiú feküdt az oldalán, térdeit a melléhez húzva. Körülötte pattintott szerszámok és kecskeszarvak, a testre szórva jácint-, mályvaszirmok és fenyőágak hevertek. Béliek védő jeleket rajzolt és hátratántorodott. Egy nemrégiben eltemetett gyermek társaságában voltak! Laliari óriási, rémült szemekkel meredt az öregemberre, de mielőtt megkérdezhette volna, mit kell tenniük ahhoz, hogy megvédjék magukat, egy hatalmas és szőrös fekete alak rontott a barlangba. Laliarira vetette magát, és a földre döntötte a lányt. Laliari foggal-körömmel védekezett a fenevad ellen, közben újra és újra áthemperedtek egymáson az ádáz küzdelemben. Ami¬kor talpra tudott állni, a fenevad elkapta a bokáját és visszahúzta, majd megmarkolta a derekánál, a levegőbe emelte, és emberfeletti erővel - egy brutális üvöltés kíséretében - áthajította a barlangon. Laliari a falnak ütközött, és beverte a fejét. Bélieket figyelmen kívül hagyva, aki a sokktól dermedten állt, a fenevad - aki végül egy szőrmébe öltözött férfinak bizonyult - visszasietett a sírgödörhöz, és gyorsan hozzálátott, hogy betemesse a halott gyereket. Nem sokkal később Laliari magához tért, és amikor a feje kitisztult és újra élesen látott, rájött, hogy hátát a barlang falának támasztva ül. Béliek mellette kuporgott, kezét vérző lábán nyugtatta. Aztán a barlang közepe felé nézett, ahol meghökkentő látvány fogadta. A vadállat, ami megtámadta, a halott gyereket rejtő gödör mellett guggolt, és hátborzongató hangokat adott ki, közben karjaival úgy csapkodott, mint akit megszálltak a szellemek. Laliarit azonnal elfogta a rémület. Legszívesebben kirohant volna a barlangból, hogy olyan messzire meneküljön a holttesttől, amilyen messzire csak tud, de Béliek lába erősen vérzett, és az öreg sápadt volt. Közelebb húzódott hozzá, átölelte a vállát, zavart elméjével megpróbálta kitalálni, mit kellene tenniük ahhoz, hogy megvédjék magukat. A szőrmés alak továbbra sem vett tudomást a betolakodókról. Befejezte a kántálást, rászórta az utolsó marék szirmot is a sírra. Aztán visszament a pislákoló tűzhöz, és újra felszította. A füst gomolyogva szállt fel, és egy láthatatlan szellőzőnyíláson át távozott a mennyezeten. Egyszer az idegenekre pillantott, és látta, hogy a lány figyeli. Mivel vadászni volt, nekiállt lenyúzni a két nyúl bőrét, és a tetemeket a tűzbe dobta. Amikor az egyik megfeketedett, lepiszkálta róla a parazsat, majd mohón enni kezdte. A férfit Zantnak hívták, ő volt népének utolsó embere ebben a völgyben. Evés közben mogorván nézte a falhoz lapuló két idegent. Az öreg nyöszörgött a fájdalomtól, vér szivárgott a sebéből, a lány pedig a karjában tartotta félelemmel a szemében. Meg kellene

ölnie őket, amiért meggyalázták a sírt - megszegtek egy erős tabut. Talán meg is teszi gondolta, miközben tovább evett. Órák teltek el. Az idegen továbbra is a meleg tűz mellett guggolt, arcára fény vetődött. Laliari először azt hitte állat, mert még sosem látott szőrmét viselő embert. Csúnya is volt - gondolta -, előreálló szemöldökével és hatalmas orrával sokkal inkább vadállatnak nézett ki, mint férfinak. Legnyugtalanítóbb azonban a szeme volt: még messziről is látszott, hogy kék, mint az ég. Laliari még sosem látott kék szemet, és azon gondolkodott, vajon nem egy szellem szemeit látja-e. Talán ezért nem félt a holttest közelségétől. Amikor Béliek nyöszörgése felerősödött, az idegen felállt, és odament hozzájuk. Laliari felugrott, Béliek és az idegen közé állt. A férfi félrelökte és leguggolt. Laliari aggódva figyelte, hogyan vizsgálja a sebet. A legkisebb riasztó mozdulatra életével védte volna Bélieket. Az idegen azonban elővett valamit az övén lógó erszényből, és a sebre tette. Amikor Béliek megrándult a férfi érintésétől, Laliari futásra készen állt. Egy pillanattal később úgy tűnt, Béliek megkönnyebbült, az idegen pedig visszament a tűzhöz. Laliari azonnal Béliekhez hajolt, közelről fürkészte a mély sebet a sípcsontján, a sérülést szaglászta, hogy megállapítsa, mit tett rá az idegen. Kérdőn nézett Béliekre, de az közömbösnek látszott. Nem sokkal később a férfi visszatért egy vizes bőrtömlővel és egy sült nyúllal, s mindkettőt Laliari felé nyújtotta. Bár a nő farkaséhes volt, tétovázott. Az élelem elosztását bonyolult törvények szabályozták, a húsevés számos körülménytől függött: melyik vadász, milyen körülmények között ejtette el az állatot, ki volt a vadász anyja, a vadász anyjának az anyja, melyik öregnek volt joga először enni, és milyen fázisban volt éppen a Hold. Hogyan lehetett volna Laliari biztos abban, hogy ez a vadász kimondta a megfelelő varázsigéket, amikor elejtette a nyulat? Az biztos, hogy nem hallotta kántálni, amikor megnyúzta a jószágot és a tűzbe dobta. A tabuk elvetése egy pillanat alatt szorongással töltötte el, a hús azonban rózsaszínűre sült, fenséges illatú zsír és lé csöpögött belőle. Szegény Béliek az ajkát nyalta. Az éhség győzött. Laliari elfogadta a felkínált élelmet. Ösztönei arra késztették, hogy falja fel, a törvények azonban azt diktálták, hogy először Béliek egyen. Így letört egy darabot, megrágta, a pépet a markába köpte, majd odatartotta Béliek elé, hogy felnyalhassa. Az eljárás hosszadalmas és fárasztó volt, közben az idegen végig ott guggolt előttük, és figyelte őket. Laliari fűszoknyája, úgy látszott, zavarba ejtette, mivel ide-oda forgatta a fejét, és kíváncsian nyúlkált a száraz szálakhoz. Meghúzta a fűből szőtt övet, elhúzta a derekától, mintha azon csodálkozna, hogyan nőhet ki fű a bőréből. Aztán hosszan, sokáig meredt az orrát átfúró elefántcsont tűre, de amikor odanyúlt, hogy megérintse, Laliari félrelökte a kezét. Amikor az öreg jóllakott, és kimerülten becsukta a szemét, Laliari felfalta a nyúl maradékát, tisztára szopta a csontokat, és lenyalta a zsírt az ujjairól, közben végig a csúnya idegenen tartotta a szemét. Végül a férfi elunta, és visszament a tűzhöz. Meleg volt a barlangban, végül mindannyian elaludtak. Laliari az éjszaka során arra ébredt, hogy az idegen összegörnyedve fekszik a síron és zokog. Csodálkozott. Értette, hogy gyászol, de vajon nem tudja ez a férfi, hogy szerencsétlenséget von magára, ha ilyen közel marad a holttesthez? Laliari legalábbis el szeretett volna menekülni ebből a barlangból. De kint zuhogott az eső, és lábsérülése miatt az öreg nem tudott járni. A halott gyermek képe újra megjelent a lány elméjében, és az a gondolat, hogy a szelleme a sötétben ólálkodik, megakadályozta, hogy újra elaludjon. Végül az idegen felült, és miután hosszan töprengett a sírhant felett, mintha döntést akarna hozni, intett Laliarinak, hogy üljön mellé a tűzhöz. A lány vonakodott, ám kíváncsisága felülkerekedett. Béliekre nézett, aki nyugtalanul aludt, majd átment a tűzhöz, közben nagy ívben kikerülte a gyermek sírját.

Amikor keresztbe vetett lábakkal leült, az idegen közelben heverő eszközeire pillantott: pattintott kőhegyű lándzsáira, kézi fejszéire, titokzatos tartalmuktól dudorodó kis bőrzsákjaira, diót és magokat tartalmazó kivájt kőedényeire. A tűz fölé tartotta a kezét, hogy átmelegedjen. Fejét lehajtva, szempillái alól figyelte az idegent. Állati ínból, felfűzött csontokból és elefántcsontból készült nyakláncok lógtak szőrös mellkasán. Haja hosszú és kócos, gyöngyök meg kagylók díszítették. Kis bíbortetoválások borították karját és lábát. Más szóval, ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik férfi a klánjukban, durva arcvonásait leszámítva. Kíváncsi volt rá, miért van egyedül, hová ment a népe. Végül egyenesen a férfira nézett: - Ki vagy? Az megrázta a fejét. Nem értette.

Ismétlődő mozdulatokkal magára és a férfira mutatva megérttette vele, mit akar kérdezni. A férfi mellkasára ütve és ajkait formázva valami olyasmit ejtett ki a száján, ami leginkább a „Ts'ank't" szóra emlékeztetett. Amikor Laliari megpróbálta megismételni, csak egy hasonló „Zant"-ot sikerült kiejtenie. A „Laliari" meg a férfinak jelentett megoldhatatlan feladatot, bármennyire is figyelte, hogyan tartja a száját és a nyelvét a nő. Nevéből egyszerűen „Lali" lett. Megpróbáltak tovább kommunikálni. Zant megnevezett más dolgokat - barlang, eső, sőt Béliek - saját nyelvét használva. Laliari azonban nem igazán tudta jól megismételni. Majd amikor ő mondott szavakat a saját nyelvén, és Zant próbálkozott, egy időre feladták. Végül csendben ücsörögtek, miután rájöttek, hogy nehezen tudnak szót érteni. Mindketten a lángokat bámulták, és azon a csodán merengtek, hogy egy másik világból származó emberrel találkoztak. Laliarit egy olyan gondolat foglalkoztatta, amit végül nem tudott magába fojtani. A barlang közepén emelkedő kis halomra mutatott, és kérdőn nézett Zantra. Látta, hogy a férfi szemét könnyek lepik el. Saját törzsében nagyon kevés férfi sírt nyíltan, és amikor a könnycsepp legördült a férfi arcán, megriadt. A könnyekben hatalom volt, akár¬csak a vérben, a vizeletben és a nyálban. A férfi azonban egyszerűen letörölte, és egy érthetetlen szót ejtett ki. Amikor Laliari továbbra is kérdőn nézett rá, megismételte a szót, és közben újra és újra a sírhalomra mutatott, míg végül Laliari rájött, hogy a gyermek nevét ismételgeti. Iszonyodva ugrott fel, és sietve körülnézett, nem látja-e valahol a gyermek szellemét a barlangban. Eszeveszett csapkodásba kezdett maga körül, hogy megvédje magát. Zant nem értette. Szerette a fiú nevét kimondani. Megnyugtatta. Miért riasztotta meg ez a lányt? Felállt a tűz mellől, visszasétált a sírhoz, letérdelt és szeretettel megsimogatta az újonnan visszakotort földet. Laliari azonban rettegve rázta a fejét. Zant eltűnődött ezen. Visszament a tűzhöz, újra leguggolt, benyúlt a testét borító szőrme alá, és elővett egy kis szürke követ. Laliari felé nyújtotta. Amikor a lány nem vette el, morgott valamit, majd a lány legnagyobb megdöbbenésére, elmosolyodott. Ettől az egész arca megváltozott. A brutalitás hirtelen eltűnt, és a férfi ugyanúgy nézett ki, mint saját férfirokonai. Továbbra is kinyújtott kezében tartotta a követ, amit a lány végül elvett. Óvón a tenyerébe vette, és értetlenül összehúzta a szemöldökét. A szürke kő, amelyet láthatóan eszközökkel formáltak, épp a markába illett. A teteje és az alja felé kicsúcsosodott, a középső részen pedig több sima, gömbölyded kidudorodás emelkedett. Laliarinak fogalma sem volt róla, mi lehet, Zant azonban előrenyúlt, megérintette ujj hegyével Laliari egyik meztelen mellét, majd a kő egyik kidudorodását. A lány merőn nézte a követ, és egy pillanattal később felismerte. Egy terhes nő volt. Elakadt a lélegzete. Korábban sosem látott embert ábrázoló tárgyat. Milyen varázslat ez, hogy egy apró asszonyt tarthatott a kezében?

Aztán a tűz fénye megvilágította a női szobrot, és Laliari tekintete a hasi részére szegeződött, és megpillantotta a legszebb kék követ, amit életében látott. Úgy nézett ki, mint a fagyott víz, vagy egy darabka a nyári égboltból. Olyan volt, mint Zant szemének a kékje, és amikor a tűz fénye ráesett, olyan ragyogón verte vissza, hogy Laliarit teljesen megbabonázta. Közelebb emelte arcához a követ, és mélyen belenézett átlátszó szívébe. A tűz ropogott, Béliek a sarokban horkolt. Laliari továbbra is a kristály kék mélységébe meredt, aztán megpillantotta. Felkiáltott. A kék kő belsejében egy méhben fekvő csecsemőt látott! Zant megpróbálta elmondani, hogy nagyon régen az ősei déli bevándorlóktól szerezték a követ, és népének egyik füves asszonya tette bele a kőből készült női szobor hasába. Laliari nem tudhatta, hogy ez akkor volt, amikor Zant ősei állatcsordákat követve a melegebb éghajlatú délre vándoroltak, és visszavitték a kék követ eredeti tulajdonosaik - Sudár leszármazottainak - földjére. Laliari is közéjük tartozott. Zant szerette volna megmagyarázni az összefüggést a terhes nőt ábrázoló szobor és a sírban fekvő gyermek között. Laliari azonban, bármennyire is erőlködött, nem értette meg. Hirtelen nyöszörgés töltötte be a barlangot, Béliek Laliariért kiáltott. Amikor a lány odament hozzá, látta, hogy Béliek az oldalára fordult és erősen reszket. Megpróbálta megdörzsölni hideg végtagjait, meleget lehelt a testére, de a reszketés csak még erősebbé vált, és Béliek ajkai elkékültek. Zant gyengéden félrehúzta a lányt, felnyalábolta a törékeny öreget, majd a tűzhöz vitte. Lefektette, és egyik ágyként szolgáló szőrméjével beburkolta a remegő testet. Béliek hamarosan megnyugodott, s békésen aludt tovább. Zant hatalmas, durva kezét a törékeny homlokra tette, és Laliari számára érthetetlen szavakat mormogott. Béliek állapota rosszabbodott. Sebe elgennyesedett, láz gyötörte. Zant azonban szorgalmasan gondozta. A szakadó eső ellenére mindennap elhagyta a barlangot, és olyan élelemmel tért vissza, amit az öreg is meg tudott enni: puha gyökerekkel, tojásokkal, ehető péppé őrölhető diókkal - és gyógyszerekkel —, sebre való aloéval, szomorúfűzkéreggel, ami forró vízbe áztatva láz ellen volt jó. Laliari figyelte, milyen gyengéden bánik Zant az idős sámánnal, hogyan fogja húsos karjába Béliek törékeny fejét, hogy segítsen neki az ivásban, és halkan kántál neki saját nyelvén. Az idegennel szembeni kezdeti gyanakvása és elutasítása kezdett eltűnni. A férfi továbbra is rejtélyes ember maradt számára. Miért volt egyedül? Hol volt a népe? Vajon kihalt, mert nem volt Hold? Vajon a sírban fekvő gyermek az utolsó volt közülük, és most már Zant egyedül maradt? Mi történt az állatokkal a völgyben, hová tűntek? Végül pedig ott volt a szobrocska, terhes nő a kék kőcsecsemővel a hasában. Mit jelent ez? Miközben ezek a kérdések keringtek agyában, Laliarit a tó partján maradt népe is aggasztotta. Alawa és Béliek hatalma nélkül védtelenek és sebezhetők voltak, és mostanra már bizonyára halálra rémültek — népük még sosem látott napok óta szaka¬dó esőt. Ahogy a barlang kijáratát és az azon túl látható esőt nézte, az elveszett Holdra gondolt, a völgyből elvándorolt állatokra, Zantra, fajtájának utolsó képviselőjére, és arra, hogy vajon vége lesz-e a világnak? Zant továbbra is ápolta, gyógyítgatta Bélieket. A két különböző fajhoz tartozó férfi és nő számára ez az időszak a felfedezések ideje volt. Zant megismertette Laliarival a völgyben található gyógynövényeket, Laliari pedig gyökereket és zöldségeket gyűjtött, és megmutatta Zantnak, hogyan sütik meg ők ezeket. Zant azonban kigúnyolta. Az ő népe csak húst evett. Megvető kézmozdulattal utasította el a zöldségeket. „Legelő állatoknak való" - mondta. „Nem férfiaknak." Elmagyarázta, hogy ő a Farkas Törzs tagja, a farkasok pedig húsevők. Laliari azonban még sosem látott farkast.

A barlangban szétszórva, különös, kőből faragott edények he¬vertek, és mindegyikben égett állati zsír maradéka volt. Zant megmutatta, mire használták. Tüzet gyújtott az egyikben, és a tálat Laliari kezébe nyomta. A lány csodálkozva nézte a folyamatosan égő tűzet. Mivel az ő népe nem barlangokban élt, hanem az égre — ezért a csillagokra és a Holdra - nyitott sátrakban, sosem találták fel a lámpást. És bár megtanultak parazsat vinni magukkal, hogy a későbbiekben tüzet gyújthassanak vele, magát a tüzet sosem hordozták! Zant állati húgyhólyagból, gyomorból és bőrből készült zsákokban vitte a dolgait. Laliari viszont, mivel dús, magas fűvel és náddal borított völgyekből jött, egy kosárban, ami viszont Zantot ejtette ámulatba, mivel ő meg fűből font eszközöket nem látott korábban. Zant és népe húsevő lévén sosem voltak jó halászok. Miért is lettek volna, amikor olyan sok vad szaladgált körülöttük. Most azonban alig akadt állat a völgyben, a vadászat sovány eredménynyel járt az eső miatt, így Laliari megmutatta a férfinak, hogyan kell halat fogni növényi rostokból és állati ínból készült hálóval. Egy olyan napot választottak, amikor az eső kevésbé esett, és a nap áttört a felhők közt. Lementek a halaktól nyüzsgő folyóhoz. Laliari kibontotta a hálót, amit kosarában vitt, beletett néhány követ nehezéknek, és a vízbe dobta. Zant izgalomba jött a hálóban vergődő sok-sok hal láttán. Fröcskölve sietett a vízbe, hogy kiemelje a hálót. De megcsúszott és a vízbe esett. Laliari nevetett, miközben Zant kimászott a partra, és viccesen megrázta magát. Szőrme tunikája átázott, így lekapta magáról, és a bokrokra terítette, hogy megszáradjon. Amikor Laliari meglátta meztelen testét, abbahagyta a nevetést. A férfi bőre fehér volt, mint a nyári felhők, és vízcseppektől csillogó finom fekete szőr borította. Mellkasa széles, vállán, karján erős izmok dagadtak. Puha bőrből készült ágyékkötő védte nemi szervét, izmos, fehér feneke azonban meztelen volt, és liba¬bőrös, mivel a nap egy felhő mögé bújt és megint hideg lett. Amikor Zant felemelte a kezét, hogy kicsavarja hosszú hajából a vizet, Laliari látta az izmok és inak játékát nedves bőre alatt. A lélegzete is elakadt a látványtól. Amikor egy pillanattal később a nap újra előbukkant, Zant odafordult és arcát a tiap felé emelve élvezte a melengető sugarakat. Teljesen nyugodtan állt, víztől csillogó meztelen testét napos és árnyékos foltok tarkították, hosszú fekete haja a hátán lógott. Laliari oldalról figyelte, az erőteljes mellkas előredomborodott, a barna és nagy orr az ég felé emelkedett. A lány csodálkozva, megbabonázva állt, azon gondolkodott, vajon így néz-e ki egy farkas. Aztán a felhők megint eltakarták a napot, újra hűvös lett, és a pillanat elillant. Laliari továbbra is elvarázsolva állt. Miközben azt figyelte, ahogy Zant lehajol ázott tunikájáért, és az erején és rejtélyességén álmélkodott, különös, új forróság kezdte égetni mélyen belül. Amikor a férfi hirtelen megfordult, és kék tekintete elkapta a lány pillantását, Laliari érezte, hogy a szíve úgy kalapált, mint korábban még sosem. Mint egy gazella - örömmel, boldogan, élettel telve. Aztán azonnal elszomorodott, mert eszébe jutott a férfi magánya. Laliari mindennap figyelte, ahogy Zant kiment a barlangból, lándzsával, fejszével felszerelkezve, és eltűnt az esőben. Sokkal később átfázva és reszketve visszatért, mindig hozott valami prédát. Szó nélkül megnyúzta az állatot, és a húst a tűzre dobta. Nézte, ahogy leguggol a tűzhöz, és reménytelen szomorúsággal az arcán a lángokba nyered. Laliari csodálkozott rajta. Miért maradt itt? Miért nem ment el? A férfi néha-néha felnézett, mintha megérezte volna magán a lány tekintetét, és amikor a pillantásuk találkozott, Laliari érezte, hogy valami - nem tudta, mi - történik a meleg, füstös barlangban. Egy idő után Zant a sült húst odavitte a lánynak és Bélieknek. Ellenőrizte, hogy mindketten ettek-e, mielőtt ő maga evett volna, noha ő ejtette el a vadat. Evés közben a lány magán érezte a férfi magányossággal, kérdésekkel és vággyal teli tekintetét.

Nappalaikat élelmet keresve töltötték, estéiket ügyetlen kommunikációval, éjszakáikat nyugtalan alvással. Egyikük sem ismerte a szavakat arra, ami velük történt, és nem tudták megmagyarázni az idegen érzéseket, amik hatalmukba kerítették őket. Laliari és Zant együtt ápolták Bélieket, de mindketten érezték, valami történik, valami formálódik, mint egy szellem, egy barátságos szellem, talán a tűz szelleme, mert mindketten érezték a belsejükben növekvő forróságot. Laliari kíváncsi volt rá, vajon Zant törzse miben leli élvezetét, a férfi pedig arra volt kíváncsi, hogyan egyesülnek a Gazella férfiak és nők. Az ismeretlen tabuk és a tabuk megtörése miatti félelem azonban mindkettőjüket megkötötte. Amikor Laliari végül egyik nap elhagyta a barlangot, és magával vitte tárgyait és egy kis élelmet, miután nyugtató szavakat motyogott az öregnek, Zant megértette. Saját törzsének asszonyai is elkülönültek havivérzésük idején. Amikor öt nappal később Laliari visszatért a barlangba, Zant olyan meglepő látványt nyújtott. Hirtelen sok minden megvilágosodott a lány elméjében. Az eső alább hagyott, a nap átragyogott a szakadozott felhőkön. Zant miután meggyőződött róla, hogy Béliek melegben és kényelemben fekszik, kézen fogta Laliarit, kivezette a barlangból, fel egy keskeny csapáson, ami a sziklák tetejére vezetett. Ott, a végtelen ég alatt a világ tetején állva, Laliari érezte, hogy a szél átjárja és magasba emeli. Alattuk a tavasz üde zöldjét lassan magára öltő hullámzó síkságot és hegyeket látta, a távolban pedig a hatalmas édesvizű tavat, ahol népe táborozott. Laliari még sosem állt ilyen magasan, még sosem látta a világot ebből a szemszögből. De nem a látvány magyarázott meg oly sok mindent. Zant némán vezette át a lapos fennsíkon, ki egészen éles pereméig. A lányt riasztotta, hogy ilyen átmenet nélküli, meredek szakadék közelébe menjen, de Zant fogta a kezét, és bátorítóan mosolygott. A széléig merészkedett bár rettegett, hogy a szél messzire fújja - és lenézett. Es lent meglátott valamit, amitől elakadt a lélegzete. Alattuk a mély szakadék alján ló tetemekből álló hegy emelkedett. Egész állatok voltak, hasukat felvágták, de a bőrt, a csontokat és a farkakat érintetlenül hagyták. A szag átható volt, mivel a tetemek már oszlásnak indultak. Zant mozdulatai és némajátéka alapján rettenetes kép bontakozott ki Laliari előtt: a férfi és népe vezette a ménest pusztulásába. Ok így vadásztak. Laliari emlékezett az antiloptetemek halmára, amit hetekkel korábban láttak. Mennyire csodálkoztak azon, hogy az állatok a meredek szikláról végzetükbe ugrottak. Most megértette, hogy az emberek űzték őket. Születő iszonyattal vette észre, hogy az állatoknak csupán egy kis részét használták. Miközben Zant furcsa szavaival és ügyetlen mozdulataival magyarázott, Laliari látta maga előtt a mészárlást. Zant népe felvágta az állatok hasát, pedig sok közülük még mindig élt, és beléjük túrtak, hogy gyenge szerveiket kivegyék, a dobogó szíveken és gőzölgő májakon lakmároztak, bekenték magukat vérrel, hogy átruházzák magukra a lovak szellemét. Laliarit először elborzasztotta a sok hulladék. Saját népe minden szervet és int felhasznált volna, még a lovak sörényét is. Aztán észrevette, hogy a legborzasztóbb tabut is megszegték: az állatok többsége nőstény volt. Az ő törzse csak hímekre vadászott, hiszen a hímek nem tudtak utódot világra hozni, így nem kellettek a csorda életben maradásához. A nőstények leölése jövőbeli leszármazottaik kiirtását jelentette volna, végül pedig a teljes csorda kipusztulását. Ahogy döbbenten szemlélte a mészárlást — a lovak egy része vemhes volt —, rájött, hogy a Nád-tengertől idáig tartó vándorlásuk során nem találkoztak lovakkal. Vajon ezek az utolsó példányok voltak? Visszafordult a férfihoz, aki izgatta és elámította, most azonban megrémítette és undorodott tőle, mint az első éjszakán, amikor először találkoztak. Egy férfi, aki olyan finoman tudja megérinteni egy törékeny öregember gennyes sebét, ugyanakkor lovak százait képes

haszontalanul a halálba kergetni, és semmit nem törődik a maradékkal. Zant tovább beszélt, és észak felé mutogatott, majd bütykös kezével a mellét verte és büszkeséget, harciasságot mutatott. Bár szeme az utolsó hetek teljes magányáról árulkodott, a lány, mint a hajnal megvilágosodott, és rájött, hogy Zant egyáltalán nem fajtája utolsó képviselője volt. Népe, miután ezt a völgyet levadászta, arra kényszerült, hogy észak felé haladva újabb csordákat keressen. Ok voltak a Farkas Törzs, magyarázta, így a csordák nyomában járó farkasfalkákat követték. Népe csak néhány napos járóföldre táborozott északra, a tavon túl, a hegyekben, és ott vártak a férfira. Végül Béliek meggyógyult, Zant pedig úgy döntött, ideje továbbmennie. Összeszedte holmiját, szomorú búcsúba fogtak. Most jött el az ideje a megengedett érintéseknek, hiszen egymástól készültek elválni. „Lali" - mondta olyan szomorúsággal a hangjában, ami megindította a lány szívét. Durva ujjai a lány arcához értek, hőhullámot indítva el a testében. Arcához szorította a férfi kezét, fejét úgy fordította, hogy ajkai fájdalmas csókot adjanak kérges tenyerére. A kék szempárban könny remegett. Újra kiejtette a nevét, de nem jött ki hang a torkán. Név nélküli érzelmek, meghatározhatatlan érzések öntötték el a lányt. Ilyet még sosem tapasztalt korábban - még Dóron első ölelése, sem pedig halálának végig¬nézése sem volt rá ilyen hatással. Ez a másik világból származó sötét és nyugtalanító idegen olyan területeket talált mélyen a lányban, amelynek létezéséről ő sem tudott. Új szellemet keltett életre, ami égette és éhségével marta, és úgy hitte, Zant nélkül meg fog halni. A férfi karjába húzta Laliarit, a lány pedig ajkával simogatta Zant arcát. Erezte forró leheletét a nyakában, és férfiasságát, amint keményen nekinyomódik. Zant leengedte a lányt a földre, és ő magára húzta a férfit. Lalinak szólítgatta, lázasan simogatta. A lány a férfi nevét suttogta és megnyílt számára. Minden szempontból nagyobb volt Doronnál, az érzéstől elakadt a lány lélegzete. Béliek a sziklás peremen várakozott, és mivel megértette ezeket a dolgokat, leguggolt és tetveket kezdett szedegetni a hajából. Zant hét éjszakát és hét nappalt töltött együtt Laliarival, ezalatt felfedezték egymást. Nappal halásztak és vadásztak, éjszakánként pedig szenvedélyesen ölelkeztek. Amikor végül elváltak, tudták, soha többé nem fogják látni egymást. Laliari helye saját népénél volt, bár még nem tudta, hogy egy nap ő lesz a gazellaagancs őrzője. Zantnak pedig észak felé kellett sietnie, hogy csatlakozzon az övéihez, akik nem tudták, hogy vadászati módjuk miatt, azzal, hogy egész csordákat tereltek a sziklák szélére, sokukat kihalásra ítélték. Zant és népe észak felé vándorolt, figyelmen kívül hagytá azt a tényt, hogy fajuk a teljes kihalás szélén állt, s ennek oka még harmincötezer évig rejtély marad, akkor viszont őt és a hozzájuk hasonlókat Neander-völgyinek nevezik majd el. Miután Zant elment, Laliari szomorúan szedegette össze dolgait, és felkészült a visszatérésre a tóhoz Béliekkel. Aztán hirtelen megtalálta egyik kosarában a kis női szobrot, hasában a kék - csecsemőt formázó — kővel. Ez volt Zant utolsó ajándéka. Amíg átvágtak a síkságon, és Laliari a lesántult Bélieket támogatta, mindketten azon gondolkodtak, vajon a tábor ott van-e még, ahol hagyták, hiszen olyan régen eljöttek. Aztán meglátták a tábortüzekből felszálló füstöt, meghallották a gyerekek ne¬vetését. És amikor közelebb értek, meglátták... A szellemeket! Béliek megtorpant, különös hangok törtek fel a torkából. Laliari jobban látott, így azonnal felfogta, hogy a táborban levő férfiak nem szellemek, hanem saját vadászaik, akikről azt

hitték, belevesztek a tengerbe, de akik most nagyon is éltek. Sietni kezdtek, Laliari hamarosan futásnak eredt, kétségbeesve kutatott egyetlen ismerős arc után a csoportban. Aztán meglátta. Doront, aki túlélte a háborgó tengert. Az ár kilométerekre elsodorta őket, mesélték hevesen gesztikulálva az izgatott hallgatóságnak, és az asszonyokkal szemközti oldalon vetette őket partra. így várniuk kellett, amíg a dagály megfordult és a Nád-tenger visszahúzódik, hogy át tudjanak kelni. Elképzelésük sem volt, hová mehettek a nők. Napokba telt, mire megtalálták a csapat nyomait, attól kezdve azonban egyszerűen csak követték Béliek fákra rajzolt mágikus jeleit, ahogy a folyóvölgy mentén vándoroltak. És most itt voltak, a törzs újra egyesült. Laliari örömkönnyekkel a szemében nézte Doront, de gondolatait Zant töltötte be... Azon az éjjelen, amikor Béliek az egész népet átmeneti barlangi tartózkodásuk meséjével szórakoztatta - bár legtöbb idejét alvással töltötte -, és amikor Laliari körbeadta a női szobrocskát, hogy mindenki megcsodálhassa, hirtelen kiáltás hallatszott a tábor széléről. Az egyik vadász, akit a Hold figyelésével bíztak meg, futva jött a tűz fényéhez, kezével integetett, arcán vad izgalom tükröződött. Mindenki felugrott és átszaladt a fák sűrűjén, ki egy tisztásra, ahol meglátták... Mindenkinek elállt a lélegzete. A nagy kerek Hold fényesen ragyogva emelkedett a csillagos égre. A Gazella Törzs hatalmas ünneplést csapott. Béliek szétosztotta a varázserejű gombát, a tábortűz körül hamarosan mindenki boldogan fogadta a hallucinációkat, a felerősödött színeket és a jólét csodás érzését. Szívük megtelt egymás iránti szeretettel, szívverésük felgyorsult a vágytól. Párok alakultak ki, Dóron Laliarit a nád és a gyékény rejtekébe vezette. Béliek két extázisban levő fiatal nő karjaiban találta magát. Freer, Dóron vadásztársa, Névtelen forró és hívogató ölében talált megnyugvást, elfelejtkezve a lány kitaszítottságáról. Másnap reggel mindenki egyetértett abban, nem lehet véletlen, hogy a Hold éppen Laliarival és Béliekkel tért vissza. Laliari miközben maga is magyarázatot próbált találni a döbbenetes jelenségre, azt mondta, szerinte a Hold a kék kő miatt jött vissza, amit a barlangban lakó idegentől kapott. A többiek kételkedtek Laliari következtetésében, és csendben egyetértettek abban, hogy téved, mígnem egy hónappal később kiderült, hogy a klán legtöbb asszonya, beleértve Névtelent is, terhes lett. Ez alkalommal közelebbről is megvizsgálták a női szobrot, és nem volt tévedés, valóban egy terhes nő melleit és hasát ábrázolta, a kék kristály közepében tisztán látni lehetett egy csecsemőt. A kő visszahozta a Holdat, ezzel pedig az életet. Így újra ünnepet ültek, ahol mindenki Laliariról énekelt dicsőítő éneket. Miközben ő szerényen fogadta a tiszteletet, szomorúan gondolt Zantra, és boldogan Doronra, és nem vette észre a kör túloldaláról rászegeződő szempárt - Keekát, akit egyáltalán nem tett boldoggá unokatestvére visszatérése. Keeka bosszút forralt. Titokban örült, hogy Laliari barlangi felfedezőútja hetekig elhúzódott, bár rettegett, mint mindenki más, hogy Béliek meghalhat, és ők vezető nélkül maradnak, aki tud olvasni az ómenekből. Abban is reménykedett, hogy unokatestvére sosem tér vissza. Amikor aztán Dóron és a többi túlélő megjelent, Keeka esélyt látott arra, hogy megszerezze magának a férfit. Már majdnem sikerült is neki. Dóron az esti étkezéseknél már mellé ült, és lassan kezdett érdeklődést mutatni aziránt, hogy vele aludjon, ekkor azonban Béliek és Laliari előléptek a ködből.

Az azóta eltelt hét évben Laliari rangja megemelkedett, mivel azt hitték, termékenységi köve hozta vissza a rejtőzködő Holdat. A kő olyan hatalmas erővel bírt, hogy még a meddő Névtelen is gyermeket szült, visszakapta régi nevét, és anyaként tisztelték. A törzs megszavazta, hogy Laliari legyen a Gazella Agancs Őre. Már három gyermeke volt, Dóron az ő kunyhójában aludt, nem pedig a vadászokéban, és mindenki szerette. Keeka féltékenységében ezt már nem bírta elviselni. Arra gondolt azonban, hogy a bosszút óvatosan kell megtervezni: Laliari nem tudhatja, hogy ő, az unokatestvére öli meg, különben a szelleme egész hátralevő életében kísérteni fogja Keekát. Hogyan lehet megölni valakit anélkül, hogy az rájöjjön arra, ki a tettes? Minden kiagyalt módszer — lándzsa vagy bunkósbot használata, egy szikláról való lelökés — híján van a szükséges névtelenségnek. Laliarit pedig nem tudja ugyanúgy rászedni, ahogy annak idején az öreg Alawát. Akkor ugyanis Keeka bemászott az öreg nő kunyhójába, hogy megfojtsa. Muszáj volt megtennie, hiszen kihallgatta, amikor Alawa elmondta Bélieknek, hogy meg kell ölniük a kisfiúkat, Keeka fiait. Sárral kente be az arcát, haját levelekkel borította, és elhitette az öregasszonnyal, hogy szellemet lát. De Laliari esze és szeme élesebb, ő tudni fogja, ki a gyilkosa. A nők kint jártak a dimbes-dombos síkságon, és tavaszi növényeket gyűjtöttek. Új otthonában a klán alkalmazkodott az évszakok ritmusához. Egy folyó éves kiáradásához való igazodás helyett, ahogy azt ősi völgyükben tették a Nád-tengertől nyugatra, most az őszi köd, a téli hó, a virágzó tavasz és a nyári hőség szabályozta életüket. Meg kellett tanulniuk a vadak és madarak új vándorlási szokásait, mikor kereshetnek ehető vadon termő bogyókat és terméseket. A fűszoknya már nem volt elegendő viselet a téli hideg ellen, így megtanulták, hogyan készítsenek tunikát és lábszárvédőt állati bőrből. Telente visszahúzódtak a sziklák meleg, száraz barlangjaiba, tavasszal azonban fűsátrakat építettek az édesvizű tó mellett. Ekkor történt, hogy Keeka, miközben a többi asszonnyal élelmet keresett, egy addig sosem látott növényhez ért. A növény eredetileg egy olyan ország hegyeiből származott, amit egy napon majd Törökországnak hívnak, és az évszázadok során a növény magja a szél szárnyán tovaszállt, és a Galileai-tó partján vert gyökeret. Keeka kosarát és ásóbotját letéve megállt, hogy megszemlélje a szokatlan, magas, vörös szárú és széles, zöld levelű növényt. Sok új élelmet találtak a területen, így ebben nem volt semmi meglepő. Ahogy lehajolt, hogy kihúzzon egyet, valami olyat látott, amitől megdermedt. Döglött rágcsálók hevertek a földön az új növény tövében. Keeka levegő után kapkodott és elhátrált. Rossz szellemek vannak ezen a helyen! Miközben védekező mozdulatokat tett a levegőben, és gyorsan varázsigét mormolt, a döglött rágcsálókkal kapcsolatban valami arra késztette, hogy alaposabban megvizsgálja őket. Rájött, hogy az állatkák valószínűleg ennek az új növénynek a leveleit rágcsálták, közvetlenül a haláluk előtt. És tényleg, az egyik még mindig élt, vonaglott, rángatózott. A következő pillanatban megmerevedett és elpusztult. Keeka elhátrált, rettegve a növényben lakó mérgező szellemtől, de nem szaladt el, mert egy váratlan gondolat kezdett formálódni az agyában: Laliari fekszik a földön, mint a rágcsálók, mert a növény gonosz szelleme megölte. Hirtelen rájött, hogy ez lesz majd bosszújának eszköze. Szédülő izgalommal telve, Keeka a víz széléhez sietett, és kezét friss sárral kente be. Majd védőigéket mormolt, és óvatosan kihúzta a rebarbarát a földből. Gyorsan a kosarába dobta a növényt, visszasietett a vízhez, és tisztára morzsolta és dörzsölte a kezét. Közben eszességén mosolygott, mert valójában nem ő fogja végrehajtani a gyilkosságot, hanem a növény gonosz szelleme. Visszasietve kosarához és annak halálos tartalmához, azon gondolkodott, milyen lesz az élet Laliari nélkül. Szélesen vigyorgott, ahogy elképzelte, milyen örömmel fogja kunyhójába csalogatni a jóképű Doront. Kezdeti próbálkozásaik, hogy állati bőrből ruhát készítsenek, meglehetősen sikertelennek bizonyultak, mivel a vidéken található kecskék irhája kemény és merev, ezért szinte

formálhatatlan volt. így Laliari népe az első telet végigreszkette a barlangokban. Laliari viszont látta, milyen puhák és hajlékonyak voltak Zant szőrméi, így ő és rokonai a következő nyarat a bőrök nyújtásának és kikészítésének kikísérletezésével töltötték. Végül megfelelő puhaságúra szárították az anyagot. Aztán Laliari csonttűket tervezett, hogy átszúrják a bőröket, és rostokat átfűzve rajtuk, össze¬varrják a darabokat. Laliari most egy szeles dombon állt, meleg, simulékony kecskebőrből készült hosszú tunikát és szőrmecsizmát viselt. Nyolc hónapos csecsemője egy birkabőrből készült hordozó kendőbe bugyolálva melegedett a hátán. Laliari két kisfia, Vivek és Josu, puha gazellabőrből készült meleg köpenyt és lábszárvédőt viselt, és sáskákat kergetett. Laliari jellegzetes alakja büszkén magasodott a domb tetején, ahogy a sarjadó, új zöld vegetációt - a tavasz első jeleit - figyelte, fején állati ínból készített szíjjal az állához erősítve ott volt a gazellaagancs. Egy kis folyó partján növő fokhagymacsomóra gondolt, de sajnos még túl korai lett volna leszedni őket. A fokhagymával meg kellett várni a nyár közepét, ami azért volt rossz, mert a klán már rászokott az ízére. A hegy tetején növő öreg, erős fügefára pillantott, és a zöld terméseket szemlélte. Még azok sem voltak érettek. Egy újabb holdciklusnak kell még eltelnie ahhoz, hogy érezhessék a füge édességét. Végül észrevett egy eperfát, és örömmel látta, hogy az első terméseket már le lehet szüretelni. A bogyókat kosarába szedte. A szél finom illatot vitt felé, a dombokon és réteken ezerszámra virágzó mélykék jácintok illatát. Szerte-széjjel vakítóan fehér nárciszok is virítottak. A füstös barlangokban töltött sötét hónapok után, a Gazella Törzs népe élvezte a tavaszi újjászületést. Laliarit kifejezhetetlen boldogság töltötte el. Ott volt a kicsi lány a hátán, és közelében, a magas fűben, két drága fiacskája. Idősebb fia, Vivek, hat éves volt, vastag szemöldök borult szeme fölé, és már látszott, hogy egy napon erőteljes állkapcsa lesz. Zanthoz való hasonlósága nem lepte meg Laliarit, hiszen Zant kék köves termékenységi szobrocskája adta Laliarinak a gyermeket. Második csemetéje, Josu, egy aranybarna fürtös és dundi, élénk négy éves fiúcska volt. Másnap volt az a nap, amikor át akarták lyukasztani az orrát. Nagy ünnepre készültek, mert ezen a napon kapja majd meg Josu saját fejszéjét és egy kagylóból készült szerencsét hozó talizmánt, egy nyakláncot. Nehezen emlékezett vissza arra a rettegésre, amit egykor ezen a földön érzett, vagy arra, hogy valamikor a népe idegennek érezte magát e tájon. A törzs megszerette ezt a tó melletti területet. A szél felé fordította az arcát, és Zantra gondolt. Remélte, a férfi megtalálta a népét, boldogan él és vadászik velük. Laliari sosem ment vissza abba a barlangba, ahol először találkozott vele, mivel ott volt a gyermek eltemetve, és Béliek a barlangot tabunak nyilvánította. Éles füttyöt hallva, Laliari meglátta, hogy Keeka közeledik felé. A levegő csípőssége ellenére Keeka melle meztelen volt, és büszkén viselt egy vadásztól kapott csodás csigából készült nyakláncot. Keeka hízott a Nád-tengeren való átkelés óta eltelt évek során, mert miután a klán letelepedett, visszatért régi szokásához, és ismét felhalmozta, eldugdosta magának az élelmet. Azonban Laliari meglepetésére, ez alkalommal Keeka osztozni akart. Széles zöld leveleket tartalmazó kosarát előre tartotta, és azt mondta, hogy csodás ízű, új növényt talált. Laliari hálásan megköszönte és cserébe felkínálta eperrel teli kosarát. Miközben Keeka mosolyogva távozott, és máris egy marék epret tömött a szájába, Laliari egy kis darabot bekapott az új növényből, de a rebarbarát jelentéktelennek ítélte. „Mama." Lenézett, és látta, hogy Josu apró keze nyúl felé, így adott neki egy levelet, egy másikat pedig az idősebb fiúnak. Vivek megkóstolta, grimaszolt, majd a földre köpte, Josu azonban boldogan rágcsálta rebarbaráját. Miután két kosarat is megtöltött eperrel, Laliari magához hívta a fiúkat, majd visszaindultak a táborba a vízparton. Más asszonyok is érkeztek, ők pitypangzöldet és vaduborkát, koriandermagot és galambtojást gyűjtöttek, valamint jó adagnyi sást, amiből majd kosár készül, belsejük pedig ehető volt. A férfiak halakkal tértek vissza, kosárnyi kagylókkal és két

frissen megnyúzott kecskével. Mindent szétosztottak a szabályoknak megfelelően, és mindenki jóllakott. Miközben varázsigéket kántáltak, a húst feldolgozták, meg¬sütötték és körbeadták. Először a vadászok anyjai, majd az idősebbek ettek és így tovább, majd legvégén maguk a vadászok. Laliari megszoptatta csecsemőjét, és ellenőrizte, hogy fiai eleget ettek-e. Vivek boldogan kanalazta a tojássárgáját egy tojáshéjból, a kicsi Josu továbbra is a rebarbaralevelet markolta és rágcsálta. Valaki korai búzát talált a mezőn, és most azt szétosztotta. Mindenki kévébe fogta a szárakat, majd a tűz fölé tartották a kalászokat, amíg a pelyva zöme le nem égett. Akkor aztán tenyerük között dörzsölték a kalászokat, majd a megtisztított búzaszemeket megették. Étkezés után a tábor megélénkült, mint mindig, a nők kurkásztak és kosarat szőttek, a férfiak pattintott késeiket élezték, és a napi vadászatról beszélgettek. Nem sokkal később Laliari észrevette, hogy Josunak fáj a szája. Belenézett, és furcsa sebeket pillantott meg. Azonnal megijedt. Vajon egy rossz szellem került belé? Josunak még nem volt védőlyuk az orrában és az ajkában. Es itt is - mondta a kicsi, kezét a hasához szorítva. Itt is fáj? - kérdezte Laliari. A fiúcska bólintott. Laliari szíve kalapálni kezdett. A szellem bekerült a szájába és már a gyomrában van! Miközben azon töprengett, hogy mit csináljon, Josu remegni kezdett. Laliari a karjába vonta. Fázol csillagom? Nagy kerek szemek meredtek rá, a remegés egyre erősödött. Más asszonyok is odajöttek, megvizsgálták a fiút, rátették a kezüket a testére, és aggódva mormogtak. Laliari szorosan ölelte és ringatta. Amikor hörögni kezdett, meg levegőért kapkodni, Laliari Bellekért kiáltott. Mire az öreg megérkezett amulettjeivel és varázsigéivel, már az egész klán összegyűlt őket bámulva. Béliek megvizsgálta a fiút, s azonnal nekiállt összekotyvasztani valami gyógyszert. A tábortüzek lobogása hol fénybe, hol árnyékba vonta az embereket. Béliek talizmánokat helyezett Josu testére varázsigéket kántálva. Majd ujját egy festéket tartalmazó edénybe merítette, és gyógyító szimbólumokat rajzolt a fiú homlokára, mellére és lábára. Josu egyre nehezebben vette a levegőt. Keeka a csoport szélén állt, érzéketlenül diót dugdosott a szájába, és közönyösen figyelt. Saját mohóságát véve alapul, eszébe sem jutott, hogy Laliari először a gyerekeket kínálja meg rebarbarával, így most a gonosz szellem Laliari helyett a kisfiúba bújt bele. Keeka persze elég intelligens volt ahhoz, hogy rájöjjön, nem lesz újabb lehetősége, Dóron nem lesz az övé. Mégis, némi kielégülést érzett az unokatestvére arcán látható rémülettől, és az arcán lecsurgó könnyektől. Josu már eszméletlen volt, az egész klán némán figyelte. Aztán teste görcsbe rándult. — Mentsd meg! - kérte Bélieket. Béliek reszketett, nem tudta, hogy mitévő legyen. Aztán a görcs elmúlt. Josu? - mondta Laliari hirtelen feltámadó reménnyel. A fiú mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, majd egy hosszú remegés kíséretében kiengedte. Aztán nem mozdult többet.

Ez volt a törzs életének legszomorúbb csöndben ülése. Amikor elkezdték lebontani a tábort hiszen tovább kellett menniük, és Josu kis testét át kellett adniuk az elemeknek -, még mindig hallgattak. Mozdulataik nehézkesek és fáradtak voltak, arcukon pedig mélységes gyász ült.

Miután vége volt a rituálénak, sürgősen el kellett hagyniuk a táborhelyet. Mások már vállaikra vették a terheket, és elindultak, hogy a tó partja mentén továbbmenjenek, Laliari nem mozdult. Fia teste mellett maradt, arca fehérebb volt, mint a távoli hegyeken megmaradt hó. A törzs tagjai idegesen mozgolódtak, rettegtek, hogy viselkedése szerencsétlenséget hoz rájuk. Amikor hirtelen felnyalábolta a kis kihűlt testet, és jajveszékelni kezdett, a többiek félve hátrébb húzódtak. A csoport egyik fele kijelentette, hogy ott kell hagyniuk. De ő viseli a gazella-agancsot, mondták mások. Dóron Laliari közelében guggolt, jóképű arca határozatlanságot tükrözött. Kinyújtotta a kezét, de nem merte megérinteni Laliarit. A nő néhány percig keservesen siratta fiát, majd elhallgatott, és különös hangulat lett úrrá rajta. Halálosan nyugodt lett. Tekintete üressé és réveteggé vált, a közeli sziklák barlangjaira szegeződött. Hirtelen eszébe jutott az, amelyikben Zanttal találkozott, és amelyikben az eltemetett gyermeket találta. Az övéről lógó kis zacskóba nyúlt, és kiemelte a kőszobrocskát, hasi részében a csecsemőt formázó kék kristállyal. Amint rápillantott, visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor Zant megmutatta, arra az éjszakára, amikor eltemette a gyermeket. Laliari akkor nem értette, mit próbált a férfi elmagyarázni neki, most azonban megértette: a kristály nem egy csecsemőt rejtő anyaméhet mutatott, hanem egy sírgödörben fekvő gyermeket. A fiam nem lesz vadállatok martaléka. Nem lesz a szél és a szellemek martaléka. És nem fogjuk elfelejteni. Miközben a többiek megrökönyödve nézték, Laliari először ellenőrizte, hogy csecsemője biztonságban alszik-e a hátán levő kendőben, majd felnyalábolta Josu testét, megparancsolta Viveknek, hogy kapaszkodjon a szoknyájába, végül elindult a táborból. A többiek haboztak, azt találgatták, vajon mire készül. Amikor végül Béliek utána bicegett, a többiek is elindultak. Megfelelő távolságot tartva, kíváncsian követték az öreg sámánt. Vajon megparancsolja-e neki, hogy tegye le a testet és hagyja magára? És egyáltalán, hová megy Laliari? Választ kaptak, amikor a nő elérte a sziklák alját, és felfelé kezdett kapaszkodni a sziklás ösvényen, amit az elmúlt hét évben használtak. Többször meg kellett állnia, hogy Vivek utolérje, vagy hogy megemelje a szívének nehéz terhet. Néha meg kellett állnia, hogy letegye Josut, és Viveket emelje át a nagy vándorköveken, hogy aztán ismét szomorú terhét vegye karjába és folytassa elszánt útját. Egyszer sem nézett vissza. Laliari olyan barlangot választott, amiben sosem laktak, mert kicsi és szűk volt, a mennyezete túl alacsony. De védve volt az elemektől, a talaja pedig puha és homokos. Óvatosan letette Josut, és ásóbotjával, amely mindig az övén lógott, ásni kezdett. Mindenki a bejáratnál szorongott. Kíváncsian, sutyorogva nézték, de egyikük sem mert beljebb menni. Néhány perc múlva Laliari csecsemője sírni kezdett, így a nő abbahagyta az ásást, kicsomagolta batyuját, és mellére vette kislányát. Amikor végzett a szoptatással s a kicsi újra elaludt, Laliari egy biztonságos helyre fektette, majd folytatta az ásást. Végül végzett a gödör elkészítésével, felvette Josu testét, óvatosan belefektette, kényelmes testhelyzetbe igazítva, mintha csak aludna. Akkor felállt és kiment a barlangból, a többiek hátrahúzódtak, hogy utat engedjenek neki. Mindannyian a sziklaperemen álltak és nézték, ahogy Laliari a vándorkövek és bokrok között jár-kel, vadvirágokat és illatos faágakat gyűjt. Amikor tele lett a keze, visszavitte az egészet a barlangba, és Josu testére helyezte, majd betemette a homokos talajjal, és keményre döngölte a földet. Aztán a barlang bejáratához ment, ahol hatéves fia Dóron mellett állt. Kézen fogta Viveket, és a sírhoz vezette. — Ne félj! A testvéred alszik. Biztonságban van a szellemektől és minden rossztól. Nem fog téged bántani. Josunak hívják, és mindig emlékezni fogsz rá — mondta. Mindenkinek elakadt a lélegzete. Laliari kimondta egy halott nevét!

Laliari azonban nem törődött azzal, mit gondoltak a többiek, ahogy azzal sem, hogy Béliek falfehér lett. Egyedül arra figyelt, milyen hatalmas megnyugvást jelentett, hogy tudta, gyermeke biztonságban lesz ebben a barlangban, és mindig itt lesz a család közelében. Aztán kiment a holdfényre, csecsemőjét ismét a hátára szíjazta, miközben Vivek mellette állt. Laliari felemelte a női szobrocskát, hogy mindenki lássa. Mindenki elcsöndesült és őt hallgatta, hiszen végül is ő volt a Gazella Agancs Őrzője. — Az Anya életet ad, és az élet az Anyához tér vissza. Nem felejthetjük el az ajándékát. Mától a halottak neve nem tabu! Laliari tudta, hogy az embereknek nem lesz könnyű legyőzniük egy régi, generációk óta megrögzött félelmet. De szilárdan tartotta magát elhatározásához. Többet nem kell a népének vigasztalanul szomorkodnia, ahogy ő és társai egykor tették, amikor a vízbe fúlt vadászok miatt bánkódtak anélkül, hogy kiejthették volna a férfiak vigaszt hozó neveit. A holtakat nem szabad elfelejteni. Most már megértette. És ezt a bölcsességet egy idegentől, Zanttól tanulta. Interim Ezután mindenki félt Laliaritól - legalábbis egy darabig. Amikor azonban látták, hogy nem hozott szerencsétlenséget az, hogy kiejtette egy halott gyermek nevét, sőt az új évszak bőséges élelmet hozott a völgybe, azon tanakodtak, nem került-e a nő valami új hatalom birtokába. Amikor Béliek a következő tavaszon meghalt, Laliari kiejtette a nevét a csendben ülésen, beszélt a tetteiről és hosszú életéről. Majd a Josu melletti barlangban temették el. Amikor megint nem jött szerencsétlenség a törzsre amiatt, hogy Laliari megszegte a névtabut, a többiek is kezdtek megszabadulni félelmeiktől, és elkezdték kiejteni a rég elvesz¬tettek neveit — még a betolakodók miatt meghalt fiaikét, testvéreikét is. Mivel a szellemek nem kísértették őket, a völgyben továbbra is bőségesen volt élelem, az emberek lassan elfeledkeztek a régi névtaburól. A csöndben ülés szokásos részévé vált, hogy az eltávozottról beszéljenek, így aztán már nem is csöndben ülésnek, hanem emlékező ülésnek nevezték. Miután az egyszerű női szobrocska, a csodálatos kék kővel a hasában, tanácsokat adott Laliarinak ezekkel a törvényekkel kapcsolatban, szokássá vált, hogy az emlékező üléseken a követ körbeadják, s annál a személynél legyen, aki az elhunytat éppen dicsőíti és megemlékezik róla. Amikor évekkel később Laliarit fia mellé temették örök nyugalomra, a klán tagjai elmondták, mire emlékeznek leginkább az idős Gazella Agancs Őrzőjével kapcsolatban. Legtöbbször azokat az időket emlegették, amikor sok-sok évszakkal korábban, mielőtt a klán legtöbb tagja megszületett volna, Laliari visszahozta a Holdat és a termékenységet népének, és megtanította nekik, hogyan emlékezzenek halottaikra. Miután azok az emberek, akik vadászmódszerükkel majdnem kihalásra ítélték magukat, elmentek, a vadvilág lassan visszatért a Jordán folyó völgyébe, és a Gazella Törzs népe az évszakokhoz igazodó, vándorló csordákat követte. Hűvös források mellett töltötték a nyarakat délen, és meleg barlangokban teleltek északon. Bárhová is mentek azonban, a kis kőszobor velük tartott. A kék kő csodája szépségében rejlett. Ha egyszerűbb lett volna, mint a jáspis, vagy matt és tompa fényű, mint a vörös kalcedon, akkor talán elvesztették, elhagyták vagy elfelejtkeztek volna róla. De káprázatos csillogása lenyűgözte az embereket, minden egymást követő generációt újból és újból megbabonázott, így a kozmikus meteorit fénylő darabkáját kézről kézre adták, biztonságban őrizték, hogy imádják és csodálják.

A kék kő egy idő után olyan megkülönböztetett szerepet kapott, hogy az emberek végül abbahagyták közönséges amulett-ként való hordását. Mivel a kristály egy kőből készült női szobor hasában volt, parányi menedéket készítettek számára, egy fából és sárból készített apró kunyhót, és egy kiválasztott személyre bízták. Ahogy volt Gazella Agancs Őrzője, Gombák Őrzője, úgy most már volt Kő Őrzője is. Tízezer évvel azután, hogy Laliari és Zant egymás karjaiban feküdtek, különösen hideg tél köszöntött a völgyre, és a Galileai-tó vidékét fehér hótakaró borította. A Gazella Törzs tagjai barlangjaikban zsúfolódtak össze, amikor a Kő Őrzője álmot látott. Álmában a kék kristály beszélt hozzá, s azt mondta: megunta, hogy olyan pici testben él. A klán öregjei megtanácskozták a jelenést, és úgy határoztak, a követ átteszik egy új testbe, ami jobb és nagyobb, és jobban illik a kő hatalmához. Kiválasztották a művészeket, akik kifaragták az új női alakot, ez alkalommal sokkal részletesebben és életszerűbben, közben arra is ügyeltek, hogy arcvonásai, sőt haja is legyen. A kék kristályt azután óvatos tisztelettel belehelyezték a hasába, mivel a kő volt a szobor szelleme. A szobor apró házát szintén megnövelték, sokkal tartósabb anyagból készítették el, és mert így nehezebb lett, már két embernek kellett vinni egy rudakra erősített emelvényen. Bárhová tartott a Gazella Törzs, velük ment a szobor is különleges házában, és a férfiak versengtek a tisztességért, hogy ők lehessenek a szobor szállítói. Ahogy a szobor mérete és háza megnőtt, megnőtt a tekintélye is az emberek között. Húszezer évvel azután, hogy Laliari eltemette a fiát a galileai barlangban, a Gazella Törzs tudta, hogy egy istennő lakik közöttük. A saját kőházában élő, kőből készült asszony kristály méhében lakott. A törzs hatalmasra duzzadt, túl sokan lettek ahhoz, hogy a terület eltartsa őket. így kisebb csoportokra szakadva más-más területeket kerestek, ahol vadászhattak és gyűjtögethettek. De mind ugyanannak a törzsnek a tagjai maradtak, ugyanazokat az ősöket és ugyanazt az Istennőt tisztelték, és a nyaranta megtartott Törzsek Eves Találkozóján mindig összegyűltek az örök forrás területén, a halott tengertől északra, a Jordán folyótól nyugatra. Most két fő klán volt, az északi és a nyugati, akik családokra oszlottak. Talitha családja, a Gazellák északon éltek, Serophia Holló Törzse pedig nyugaton. Szokássá vált, hogy amikor évente összegyűltek a halott tengertől északra található oázisban, át¬adták a házában lakó Istennőt egy másik családnak, hogy egy évig az őrizze. A későbbi generációk szerint nem volt véletlen, hogy Talitha éppen azon a nyáron fedezte fel a szőlő varázsitalát, amikor az Istennő éppen Talitháéknál volt. És ekkor kezdődött minden baj. A történetmondók valójában azt mondták volna, hogy a probléma tulajdonképpen évekkel korábban kezdődött, amikor Talitha és Serophia még fiatalok voltak, a törzsek pedig a halott tengertől északra táboroztak, és szenvedtek a perzselő nyári hőségtől. Nem volt szokatlan, hogy alkalmanként idegenek jelentek meg, vadászok, akik jobban szerettek egyedül kóborolni és vadászni, család vagy klán nélkül élni. Az ilyen emberek friss zsákmánnyal jöttek le a hegyekből, és a táborban egy olyan otthont kerestek, ahol megoszthatták fogásukat azzal, aki megnyúzta és megsütötte nekik az ételt. Talitháról, öt csemete gömbölyded anyjáról tudott volt, hogy jó otthona van, tüze sosem alszik ki, főzőkövei mindig melegek, és ismeri a fűszerek titkát. Érzéki testtel volt megáldva, élvezte a férfiakkal való egyesülést. Így aztán, amikor azon a nyáron az idegen - a Bázel nevű erős vadász - megérkezett hozzájuk egy anyajuhhal a vállán, Talitha sátrához ment, és heteket töltött el nála, ágyát és kosztját élvezve. Amikor a mehetnék jelei kezdtek megmutatkozni a férfin, hiszen a kalandozás a vérében volt, Talitha úgy döntött, megpróbálja megtartani, ezért ízletes pörkölt magokkal és szőlőből préselt lével csábította. Ezt a tudását Talitha senkivel nem osztotta meg.

Bázel újabb hetet maradt Talitha sátrában, majd egy reggel elindult gazellára vadászni a hegyekbe. Amikor visszatért, nem Talitha sátrához ment, hanem egy fűkunyhóhoz, ami a patak túloldalán állt, ahol egy másik törzs vert tábort. Ebben a kunyhóban egy Serophia nevű nő lakott, aki fiatalabb és karcsúbb volt, mint Talitha, és kevesebb gyermeke volt. Bázel két boldog hetet töltött itt, mielőtt nyugtalanul ismét a horizontot kezdte volna fürkészni. Míg a két klán férfi tagjai boldogok voltak, hogy a jövevény továbbállt, hiszen Talitha és Serophia után ők is sóvárogtak, a két nő más véleményen volt. Mindkét asszony hosszú távon akarta magának a vadászt. Az elkövetkező versengés lett a nyár fő szórakozása, amiről még hosszú évekig meséltek. Talitha és Serophia hadjáratot indítottak, amiben —a vadászok szerint — a vadászat és a harc legjobb taktikáit vetették be. Bázel boldogan állt a középpontban, és idejét megosztotta a sátor és a kunyhó között, és olyan igazságosan próbálta kiporciózni magát, amilyen igazságosan csak tudta. Sosem etették ilyen jól, sosem élvezett még ennyi gyönyört. Olyan nyár volt, amit sosem felejtett el. Am felvirradt a nap, amikor a jósok kijelentették, hogy eljött a Találkozó feloszlatásának ideje, a törzseknek el kell indulniuk téli otthonaik felé. Talitha és Serophia elkeseredése pedig nőttön nőtt, mivel Bázel még nem kötelezte el magát. Senki nem tudta igazán megmondani, mi történt ezután. Mindkét oldalon vádolták egymást: volt aki azt mondta, Talitha szemmel verte Serophiát, volt aki viszont azt állította, Serophia hozott rontást Talithára. Mindkét nőnek véres folyása lett, és vizeletürítéskor erős fájdalmaik voltak, nem tudtak közösülni, és nem tisztultak meg egészen a tél közepéig. Sem a jósok, sem a füves asszonyok nem tudták kitalálni, mi lehetett a baj, így gyógyítani sem tudták. Egy azonban biztos volt, mindkettőjüket megszállta a gonosz szellem. Egy holdtalan éjszakán Bázel úgy döntött, jobb lesz, ha távozik, még mielőtt a többiek megvádolják, hogy ő hozta rájuk a rossz szellemet. Fogta hát a lándzsáját, kiosont a táborból, és soha többet nem látták. A csapatok nyugatra és északra vándoroltak ősi földjeikre, a két nő pedig beteg és boldogtalan volt, egymást vádolták szerencsétlenségükért. Olyan mély és sötét haragot tápláltak egymás iránt, aminek utóhatásai még évszázadokig megmaradtak. „És most elérkeztünk a Szőlő Nyarához" - kezdenék meséjüket a történetmondók. - „Ahhoz a nyárhoz, amikor minden baj elkezdődött." Bázelt, a vadászt, rég elfelejtették, csak a két nő egymás iránti gyűlölete nem változott. Az évek során mindketten magas rangra emelkedtek saját törzsükben. Mindketten számos gyermeket hoztak világra, és most tiszteletben álló nagymamák voltak, tele menopauza utáni holderővel. Talitha vastag csontú és tömzsi volt, hiszen Zant vére folyt az ereiben. Serophia továbbra is karcsú maradt, bár semmi esetre sem volt törékenynek mondható. Mindketten szívós, megfékezhetetlen természetű nők voltak. Ahogy az évszakok teltek, és az éves találkozóik követték egymást, a háború csendben tovább dúlt köztük. „Hm! Serophia csicseriborsója olyan ízű, mint a disznótrágya" — zsörtölődött Talitha a többi klán asszonyainak. „Minden tojás megzápul, amihez csak Talitha hozzáér" - mondta Serophia bárkinek, aki meghallgatta. Rivalizálásuk legendássá és a szórakoztató pletykálkodás tárgyává vált. A kémek oda-vissza vitték a jelentéseket. Serophia kijelentette, hogy „ha egy férfi Talitha lábai közé fekszik, Talitha elalszik". Erre Talitha azzal vágott vissza, hogy „ha egy férfi Serophia lábai közé fekszik, akkor a férfi alszik el". Még azok a férfiak is belekeveredtek az ügybe, akik jelenleg nem voltak kapcsolatban a nőkkel, és akik éppen ezért a vadászok közös sátrán kívül gyűltek össze, és azok a férfiak is, akik ritkán kerültek kapcsolatba női dolgokkal. Érveket hozott az egyik oldal, de a másik is. És fogadásokat kötöttek. A nyári találkozásoknál a Talitha—Serophia harc legújabb híreinek megvitatása a tábortüzek melletti esti szórakozások részeivé vált. A láz és a gyengeség véletlen egybeesése miatti patthelyzet a hamarosan legendává váló Szőlők Nyarán ért véget.

Talitháékat északi barlangjaikból való kiköltözésük során visszatartotta a gyerekek között elterjedt nyár eleji láz, így Serophia törzse érkezett meg először a déli forrás mellé. Mivel látták, hogy egyedül vannak, s mivel tudták, hogy Talitha imádja a szőlőt, Serophia arra utasította rokonait, gyűjtsék össze az összes vadszőlő termését. Amikor a kisebb törzsek is megérkeztek, Serophia boldogan kínálta a szőlőt a mások által felkínált áruért cserébe a délről jövő fanedvért és a keletről érkező sóért. Mire Talitha nagy csapata megérkezett, már nem volt több becserélhető szőlő, semmi nem maradt a tőkéken. Amikor Talitha megtudta, mi történt, tombolni kezdett. Serophia sátrához sietett. Miután meglátta Serophia szarvasbőr szoknyáján a friss szőlőlé foltokat, kirobbant: Bakkecskékkel párosodtál! Skorpiók menekülnek, ha meglátnak közeledni - vágott vissza Serophia. Még keselyűk sem érintenék a tetemedet! Ha megmarna egy kígyó, elpusztulna! Családtagjaik szétválasztották őket, és amíg Serophia a győzelmi mámorában fetrenget, Talitha titkos visszavágást tervezett. A következő nyáron Talitháék érkeztek először a forráshoz. Akkor az ő emberei szüretelték le a szőlőt az utolsó fürtig, egy részét megették, egy részét elcserélték. Ami megmaradt, azt Talitháék vízhatlan kosarakba tették, majd a kosarakat elrejtették egy közeli mészkőbarlangban. Amikor a következő nyáron visszatértek, Serophia annyi szőlőt szüretelhetett, amennyit csak akart, mert Talithának már titkos tartaléka volt. Amikor azonban újabb egy év múltán összegyűltek az örök forrásnál, hogy felállítsák sátraikat és kunyhóikat, meggyújtsák tűzhelyeiket, s belekezdjenek az egész nyáron át tartó alkudozásba, szövetségeket kössenek, ítélkezzenek a törvénysértőkön, Talitha népét sokkoló hatás érte. A szőlővel telt kosarak, amiket olyan jól elrejtettek, és tényleg nem érintettek egy évig, különös változáson mentek át a hűvös, sötét barlangban. A szőlőszemek továbbértek, majd kipukkantak, a héj össze¬keveredett a gyümölcshússal és a lével, és a kosarak most pangó masszát tartalmaztak. Az illata azonban nem volt kellemetlen, sőt, amikor az egyik jós beledugta az ujját, és megkóstolta a lét, az ízét különlegesnek és izgalmasnak találta. Így Talitha is beledugta a kezét, kiemelt egy maréknyit a bíbor színű léből, és felszívta a tenyeréből. Mindenki várt, miközben cuppantott a szájával, és nyelvével megnyalta az ajkát, de arcán határozatlan kifejezés ült. - Mit gondolsz Talitha? - kérdezte Janka, az Istennő akkori Őrzője, a zömök, komoly férfi, saját fontosságát hangsúlyozva. Talitha kinyalta a maradékot a tenyeréből, majd újabb adagért nyúlt. Nem tudta eldönteni, ízlik-e neki, vagy sem. Volt azonban még valami, amit nem tudott megfejteni... Ivott még egy keveset, morfondírozott még egy darabig, aztán hirtelen vidám hangulatban találta magát. A szőlőből erjedt levet ihatónak találta, így arra utasította a férfiakat, hogy húzzák vissza a nehéz, duzzadt kosarakat a szállásukhoz, ami egy hatalmas táborban állt, ahol sátrak és kunyhók százai emelkedtek a bugyogó forrást körülvevő síkságon. Mire Talitha csapata visszatért a kosarakkal, számos tűzhelyből már füst szállt a csillagok felé, a levegőt nevetés és kiabálás töltötték be, a családok pedig mindennapi szorgalmas életüket élték. A Gazellák letelepedtek, és az új rejtélyen merengtek. Talitha egy széles zsámolyon ült, és monumentális combjaira támasztotta könyökét. Facsészéjét belemerítette a barlangból hozott egyik kosárba, és újra ivott. Miközben mindenki várt és figyelt, újra cuppantott és megint megnyalta a szája szélét. Különös íz — gondolta —, de kellemes. Semmi szokásos édesség, ami a szőlőlére oly jellemző volt, sokkal inkább különlegesen száraz. Intett a többieknek, mire azok is megmerítették facsészéiket, és

megkóstolták. Néhányan tétovázva, néhányan merészen. Hangosan cuppogtak, közben véleményt mondtak, de a határozatlanság miatt újra és újra belemerítették csészéiket a lébe. Egy dologban mindannyian egyetértettek: elképzelésük sem volt arról, mit isznak. Egy idő után különös tünetek kezdtek megjelenni rajtuk: összefolyó beszéd, tántorgó járás, csuklás és minden ok nélkül kitörő nevetés. Talitha enyhén megrémült. Vajon népét gonosz szellemek szállták meg? Ott volt például a két bátyja, akik egymásba kapaszkodva dülöngéltek. Aztán a nővérei, az egyik kuncogott, a másik sírt. Talithát pedig különös melegség öntötte el. Amikor az általában tartózkodó Janka hatalmasat szellentett, mindenki nevetésben tört ki. Mivel élvezte a reagálásukat, még egyszer megismételte, ezúttal szándékosan, és amikor már senki nem bírta megállni nevetés nélkül életük legviccesebb élményét, Janka a szájával adott ki neveletlen hangokat, végül aztán az egész csoport a hasát fogva fetrengett a nevetéstől. Talitha is nevetett, de félelem szorította össze agya egy kis hátsó zugát. Normálisan nem így viselkedtek. Mi uralkodott el rajtuk? Sajnos nem tudott világosan gondolkodni, s ahogy még többet ivott a szőlőléből, már azt is elfelejtette, miről nem tud világosan gondolkodni. És amikor Janka, az Istennő unalmas és komoly Őrzője, hirtelen megragadta és csókolgatni kezdte, ahelyett hogy megsértődött volna, Talitha saját legnagyobb meglepetésére kuncogva, boldogan emelte fel a szoknyáját a férfi előtt, noha biztosra vette, hogy nem adta jelét, hogy szeretne a férfival közösülni. Janka hamar végzett, aztán legördült a nőről, és horkolni kezdett. Talitha ivott még egy kis szőlőlét, majd megdöbbenve vette észre, hogy a térde már nem fáj. 109

Már hónapok óta aggasztotta a térde állapota, ízületei olyan mértékig megduzzadtak, hogy segítségre szorult, ha valahova el akart menni. Még a mészkőbarlanghoz vezető rövid út is úgy megviselte, hogy fájdalmai miatt két keménykötésű férfinak kellett visszahozni a hátán. Most azonban különös módon nemcsak nem fájt, hanem olyan volt, mint egy fiatal nő térde! Ez egyrészt megijesztette, másrészt felvidította — biztos varázsitalt ittak. A boldogság és egészség szellemeivel teli italt. Az Istennő áldását! Egyre többet ivott, ám ahelyett, hogy továbbra is fiatalnak és vidámnak érezte volna magát, kezdett érzelgőssé válni, s egy újabb bátorító adag után képes volt lábra állni, és átbotladozni más táborokba, átlépett embereken, majdnem levert egy sátrat, végül betámolygott Serophia táborába, ahol mindenki dermedten elhallgatott. Talitha mellét verve sírni kezdett: — Rokonok vagyunk Serophia! Rokonok! Szeretnünk kellene egymást, nem pedig gyűlölnünk! Hibáztam! Olyan falánk és önző vagyok! — Talitha térdre borult. - Meg tudsz nekem bocsátani, drága kuzin? Serophia annyira meglepődött, hogy tátva maradt szájjal bámulta. Talitha két unokafivére, akik már keresték őt, odamentek a körbegyűltekhez, és miután látták, hogy nagynénjük milyen állapotban van, azonnal megfogták a könyökénél, felemelték, és kitámogatták a táborból, Serophia és rokonai pedig csak bámultak utánuk. Mire elérték Talitha sátrát, a nő már összefüggéstelenül beszélt — akárcsak a legtöbb családtag. Amikor unokatestvérei lefektették az ágyaként szolgáló bőrökre, azonnal elaludt, hangos horkolása betöltötte az éjszakát. A következő nap azonban egészen más volt.

Lassan ébredeztek, és borzalmasan érezték magukat. Ördögök táncoltak a fejükben, kavarogtak a gyomrukban a rossz szellemek, görcsbe húzták a beleiket, és szaladniuk kellett a hasmenés miatt. Kezük remegett, látásuk elhomályosult. Többen azt állították, hogy a halál szélén állnak. Kínos érzés és szégyen rohanta meg őket, ahogy visszaemlékeztek előző esti bohóckodásukra. És ami még rosszabb, emlékezetzavarban is szenvedtek. Amikor Talitha fejét fogva, s hunyorogva a reggeli fénytől kitámolygott a sátrából, látta, hogy Ari négykézláb öklendezik, Janka úgy iszik egy vizet tartó tökből, mintha a világ összes folyója sem tudná a szomját oltani, és mindenki a fejét szorongatja és nyöszörög. Számos nő ijedten tapasztalta az elkövetett nemi aktus egyértelmű nyomait, noha nem emlékeztek a dologra. Talitha egyrészt zavarban volt, másrészt megrémült. Hogyan lehettek ennyire vidámak előző este, ha ezen a reggelen a halál kapujában érzik magukat? Biztosan olyan szellemek hatalmába kerültek, akik először boldoggá és jókedvűvé teszik, majd betegen és boldogtalanul magukra hagyják őket — gonosz szélhámos szellemek! Talitha mindaddig nem is emlékezett Serophia táborában tett látogatására, amíg meg nem látta szégyenkező unokaöccseit. Egyedül ők nem ittak a szőlőléből előző este. Azon tanakodott, miért kerülik a tekintetét, és miért néztek úgy, mintha veréstől szenvedő gyermekek lettek volna, azután visszaemlékezett. Serophia előtt térdelt, és a bocsánatáért könyörgött. — Az Istennő kebleire! — kiáltott fel. Mindannyian rossz szellemek hatalmába kerültek? Mindentől függetlenül, Talitha nem akart felhagyni az új ital hörpölésével. Végül is jó kedvük volt. Arra kérte a jósokat és az Istennő Őrzőjét, hogy olvassanak a jelekből és ómenekből, meditáljanak azon, ami történt, és imádkozzanak az Istennőhöz útmutatásért. Egynapos visszavonulás, imádkozás, böjtölés és varázsgomba evés után a jövendőmondók kinyilatkoztatták, hogy a varázsitalt az Istennő készítette, és kiválasztott gyermekeinek adta, különleges ajándékként. Hiszen a jósok és az Istennő Őrzője is emlékezett az előző esti jó érzésekre. így aztán óvatosan közelítették meg a kérdést, az átváltoztatott italt szent italnak tekintették, amit nem ihattak könnyelműen, csak nagyon megfontoltan. A hírek szétfutottak a hatalmas táborban, mire végül mindenki a varázsitalról beszélt. Talitha meghívott más vezetőket is, hogy igyanak a léből, és mondjanak róla véleményt. Serophiát szándékosán nem hívta meg. Körbeadták a tálat, és megkóstolták a bort. Érezték, hogy vérük átmelegszik és fülük kellemesen zúg. A vezetők és jósok tanácskoztak, még több bort ittak, végül megegyeztek abban, hogy a varázsital nem rossz dolog. Hiszen vidámmá tette őket, megszüntette a fájdalmat, és békés álmot hozott annak, aki ivott belőle. Valójában egyértelmű volt, hogy áldott ital, amit az Istennő telített az élet szellemével. A Gazella Törzs az északi barlangokban telelt, és a következő tavasszal a többieket megelőzve ért a találkozó helyére. Betakarították a szőlőt, és azonnal a halott tengerre néző titkos barlangokba szállították. Egy hetet vártak, majd visszamentek, hogy megkóstolják a levét. De csak szőlőszemeket találtak. Vártak egy újabb hetet, de a varázsital még mindig nem volt sehol. Végül Talitha kijelentette, hogy egy év kell az átalakuláshoz, így nem mentek a barlang közelébe, amit gondosan elrejtettek a többiek elől. Amikor a következő nyáron visszatértek, egyenesen a barlanghoz siettek, s aggódva kóstolták meg az italt. Átalakult! Ezen a nyáron Talitha más áruért cserébe megosztotta a különleges italt a többi törzzsel is. Amikor a család negyedszer látogatta meg az örök forrást, Talitha kijelentette, nincs értelme télire visszamenniük a barlangokba, amikor szilárd menedéket tudnak itt is építeni. Jobb maradni és vigyázni a szőlőre, indokolta véleményét, mintsem kockáztatni, hogy mások találják meg. Azonban ősi hagyományuk a következő volt: ami volt, az van, és ami van, mindig is az lesz. Eddig az éves észak-dél-észak ciklus szerint éltek, egyszerűen azért, mert mindig így tettek. Most azonban, ahogy annak idején a túlélés érdekében Sudár úgy határozott, hogy menniük kell, Talitha úgy döntött, hogy maradnak. Rémisztette ugyan őket, hogy nem térnek vissza

télire a barlangokba, ugyanakkor rájöttek, hogy szeretnek az örök forrás közelében lenni. Titokban attól is féltek, hogyha elmennek, esetleg soha többet nem ihatnak a varázsitalból. így Talitha egy csapatot visszaküldött északra, hogy ássák ki őseik csontjait a barlangokból és hozzák ide, majd temessék el újra. Döntését azzal indokolta, hogyha az ősöket lehozzák ide, akkor ez a terület is ősi terület lesz. Így szilárd menedékeket építettek, a szőlő vidám őreinek nyilvánították magukat, majd eljött a következő nyár, amikor a gyümölcs megérett. Talitha vezette a szüretet, a készítést és a varázsital tárolását. Nem ismerték a szőlő héján lakó élesztőket, sem a szőlőben levő cukorra kifejtett hatásukat, azt sem tudták, hogy a folyamatot erjesztésnek nevezik majd. Ok azt hitték, hogy az Istennő csepegtetett varázsos tulajdonságokat az ártalmatlan szőlőbe, amitől a férfiak vidámak, a nők pedig terhesek lettek. Talitha családja kisajátította a szőlőt, de boldogan kereskedtek a borral, más törzsek által kínált árura cserélték. Míg Serophia klánját kizárta ebből az élénk kereskedelemből, és úgy tartotta, hogy unokanővérén győzelmet aratott, semmit nem sejtett arról, hogy hamarosan egy másik titkos felfedezésre is sor kerül. Egy másik értékes növény nőtt magától az örök forrás közelében, és a csapatok annyit gyűjtöttek az árpából minden nyáron, amennyire csak szükségük volt. A kalászokat megpörkölték tüzeiken, és úgy ették a magokat. Serophia úgy döntött, hogy Talitha győzelmének megtorlásaként ő az árpát fogja kisajátítani. Kereskedni fog másokkal, de nem ad a magokból Talitha családjának. Azt is elhatározta, hogy mint Talitha csapata, az ő családja is a forrásnál marad, ezzel biztosítva az árpa birtoklását. Nem volt titkos barlangjuk, ezért az összegyűjtött árpát Serophia egyik sátrában tárolták kosarakban, itt mérték ki és kereskedtek vele. Eltelt néhány esztendő, és a forrás egyik oldalán Talitha törzse a borral kereskedett, Serophia klánja a forrás másik oldalán az árpával, egészen addig, amíg beköszöntött az Eső Nyara, amikor is újabb csoda történt. A Jordán folyó völgyében az eső elég ritka jelenség volt, nyáron pedig különösen az. Amikor kitört a vihar, napokig tartó felhőszakadást hozott rájuk. A telepesek sátrai beáztak - ilyen problémával eddig még sosem kellett megküzdeniük. Nem csupán ágyaik és ruhájuk ázott szét, az eső megtöltötte vízzel az elraktározott árpát tartalmazó kosarakat is, tönkre téve azok tartalmát. Serophia büszkeségében nem akarta kiüríteni a kosarakat. Eldugta hát a tönkrement magokat tartalmazó kosarakat, nehogy egy szó is eljusson Talithához, és okot adjon neki a kárörvendés-re. Aztán egy őszi napon az egyik rokona figyelmeztette, hogy a sátornak, ahol a tönkrement árpát tárolták, különös szaga van. Megvizsgálták, és a család azt találta, hogy a kosarak megduzzadtak, belsejükben az ázott árpa helyett sűrű folyadék volt, ami pikáns illatot árasztott. Talithához hasonlóan Serophia sem tudott semmit a levegőből származó élesztőkről, a vízben ázó árpára kifejtett hatásukról, és az ezt követő erjedésről. Mindössze azt tudták, hogy az átalakult italtól az emberek jókedvűek és boldogok lesznek. Idővel Serophia leszármazottai megtanulták, hogyan kell szándékosan sört készíteni, és ez újabb kereskedelemhez vezetett. Mivel már nem vándoroltak, az embereknek szabad idejük lett. így idejüket és energiájukat más területeken használták fel, például ékszereket, szerszámokat, hangszereket készítettek, továbbfejlesztették bőrcserzési módszereiket. Az étkezés kifinomultabb lett. A vadbúzamagok közvetlenül a kalászból való elfogyasztása helyett az asszonyok rájöttek arra, hogy a szemeket kövek között meg lehet őrölni, és vízzel összekeverve tápláló kását lehet főzni belőle. Egy őszi napon egy Fara nevű asszonyt hirtelen elszólítottak a munkájától, ő meg a nagy sietségben a víz és mag keveréket véletlenül a forró kövekre löttyintette. Amikor visszatért, a kásánál finomabb ennivalót talált, amelyet ráadásul jól lehetett tárolni. így aztán egy harmadik család is úgy döntött, hogy az örök forrást választja állandó otthonául, és nekilátott a jövedelmező kenyérkészítésnek.

Még több család jött, és az emberek kezdték megtermelni saját zöldségeiket, amit a felbuzgó forrás vizével öntöztek, így helyben kész élelemhez jutottak, és többé már nem volt szükségük arra, hogy friss táplálékot keresve vándoroljanak. Tartós szálláshelyeket emeltek, így az állandóság azt jelentette, hogy az emberek anyagi javai nem korlátozódtak arra a mennyiségre, amit egy személy tudott vinni a hátán. A sártéglából épült otthonok megteltek személyes tárgyakkal és felesleges dolgokkal, csecsebecsékkel, díszekkel, és a történelemben először létrejött az emberek két új csoportja: a gazdagoké és a szegényeké. És a csodálatos kék köves Istennőhöz, aki a szőlőlevet borrá változtatta, az árpát pedig sörré, új imádságokkal fordultak. Már nemcsak a halottakért, termékenységért imádkoztak hozzá, hanem a termést növesztő esőért, a gazdag aratásért és több vevőért. A szegények azért imádkoztak, hogy gazdagok legyenek, a gazdagok pedig azért, hogy még gazdagabbak. HARMADIK KÖNYV A Jordán folyó völgye

10 000 évvel ezelőtt Avram mindössze annyit tudott, hogy az éj tele lehet rossz ómenekkel és látomásokkal, üstökösökkel és holdfogyatkozással, lehetett baljóslatú és félelmetes, az utolsó ítélet napjának és az Armageddon előhírnöke, vagy lehetett egy egyszerű, békés nyári éjszaka. Avram felől bármelyik lehetett — ő saját világában élt. Micsoda álma volt! Marit a karjában feküdt, érzékien és rugalmasan, melegen és odaadóan hajolt föléje, felkínálta neki a csípőjét és az ajkát. Alma annyira szenvedélyes volt, hogy most, miközben a hideg hajnali fényben átment a szőlőültetvényen, bőre még mindig láztól égett. Ahogy az őrtorony falétráján felfelé kapaszkodott — egyik válláról madzagon árpakenyér cipók lógtak, másikról hígított sörrel teli bőrtartály, hiszen egész napját a toronyban tölti majd, azt figyelve, jönnek-e a fosztogatók —, érezte, hogy újra merevedése támad. Mire felért a létra tetejére, már ismét teljes erekciója volt. Avram még sosem volt ilyen szerelmes és ilyen boldogtalan sem. Mindössze tizenhat éves volt. Szerelmének tárgya egy tizennégy éves, bimbózó mellű és gazella tekintetű fiatal lány volt. Hosszú lábú, könnyed, mint a szél, szelíd és kedves. Gyötrelmét az okozta, hogy Marit a Serophia Házából származott, ő pedig a Talitha Házából. Családjaik két évszázad óta gyűlölték egymást, kölcsönös ellenségeskedésük immár legendássá vált. Ha Avram titkát, Marit iránti tiltott szerelmét, valaki megtudja, nyilvános megszégyenítés, kiátkozás, verés, éheztetés és elzárás vár rá, és talán még ki is herélik. Legalábbis Avram fiatal agya efféle büntetéseket képzelt el.

Azonban nem tudta elfelejteni abbájának, Yubalnak szavait, aki három évvel ezelőtt, amikor Avram felfigyelt testének változásaira, így szólt: „Az élet nehéz, legényke. Az egész élet gürcölés, tele fájdalommal és szenvedéssel. Az Istennő bölcsességében nekünk adta a nemi öröm ajándékát, hogy kiegyenlíthessük vele az összes szenvedést. Úgy intézte, hogy a férfiak

és a nők örömöt nyújtsanak egymásnak, hogy elfeledkezzenek boldogtalanságukról, így, ha rád tör a szükség, legény, szerezz magadnak örömöt, bárhol vagy, mert az Anya ezt kívánja." Yubalnak nyilvánvalóan igaza volt, mert Avramnak úgy tűnt, az Örök Forrás Helye lakói rendkívüli módon odafigyeltek arra, hogy megfeleljenek az Istennő eme elvárásának. A település hagyományos időtöltése a szerelembe esés állandó ciklusaiból állt: otthonalapításból és szétválásból. A derék polgárok, akik mindig imádták a pletykákat, sörös dézsák mellett ücsörögve fogadtak abban, hogy egy-egy új párkapcsolat mennyi ideig fog tartani, vagy hogy kit kinek a kunyhójából látnak majd kimászni. Néha a kapcsolat felbontása közös megegyezéssel történt, de gyakrabban az egyik fél unta meg a dolgot, és költözött el. Ekkor kitört a harc, különösen ha ez egyik fél másvalakivel költözött össze. Még mindenki arról a napról beszélt, amikor Lea, a bába, rajtakapta Uriah-t, a nyílkészítőt, az egyik Hagyma Nővérrel. Lea letépte a nő skalpját, majd forró vizet öntött Uriahra. A nyílkészítő elköltözött a településről, és soha nem tért vissza. És persze voltak azok a ritka kevesek is, akik egy életre együtt maradtak például a saját anyja és az abba is ilyen kivételek voltak -, és magát is így képzelte el a gyönyörűséges Marittal: szerelmük az örökkévalóságig tart. Miközben Avram a torony tetején levő árnyékos teraszon állt - a fűből szőtt napellenző létfontosságú volt, hiszen nyár lévén a nappalok egyre forróbbá váltak -, mélyet szippantott a hűvös reggeli levegőből abban bízva, hogy az majd lehűti lángolását, és feladatára tud figyelni, fosztogatók közeledtére utaló jeleket keres a hegyek és szurdokok között. Elhatározta, hogy jól végzi a dolgát. Előző évben, amikor martalócok jelentek meg keletről, nem volt figyelmeztetés. Anyját brutálisan lemészárolták, két lánytestvérét pedig elrabolták. Ekkor megépítették a tornyot, Avram feladata volt, hogy őrt álljon és időben figyelmeztessen a támadásra. A fosztogatók nem jöttek minden évben, nem lehetett előre megjósolni támadásaikat. Ádázul harcoltak. Földjük a keleti hegyek túloldalán volt, vadászatból és rablásból éltek. Senki nem tudta, kik ők, vagy hogyan élnek, mert senki nem vette a bátorságot, hogy kövesse őket. Kósza hírek terjedtek el: azt beszélték, követ esznek és homokot isznak, saját asszonyaik nincsenek, fajtájukat más törzsekből rabolt nőkkel tartották fenn. Alvás közben pedig lelkük el tudja hagyni testüket. Képesek alakot váltani, és gyakran portyáznak az örök forrás körül élő emberek között holló és patkány alakjában. Halottaikat pedig megeszik. Az éberség tehát nagyon fontos. De nem volt könnyű állandóan a látóhatárt pásztázni, vagy a szőlősorokat figyelni, nincs-e köztük tolvaj, különösen, miután Avram csak Maritra és előző éjszakai élvezetes álmára bírt gondolni. Biztosra vette, hogy férfit ennyire még nem kínzott a vágy. Még abbáját, Yubalt sem, aki nyíltan sírt, amikor Avram anyját megölték, és azt mondta, az egyetlen nő volt, akit valaha szeretett. Kihúzta magát, megkezdte az őrködést. Az ég rózsaszínben játszott a keleti hegyek fölött, és az Örök Forrás Helye nevű település, ami félnapi járóföldre volt nyugatra a Jordán nevű folyótól (amely „leszállót" jelent, mert vize északról dél felé folyt), kezdett életre kelni a korai ködben. Tűzhelyek füstje, a sülő kenyér, sülő hús illata, valamint a harag, az öröm, a meg¬lepetés és a türelmetlenség hangjai töltötték be a levegőt. Onnan, ahol Avram állt, nemcsak abbájának szőlőskertjét és Serophia árpamezőit lehetett látni, hanem olajfa ligeteket, gránátalma kerteket és datolyapálma telepeket is, valamint kitűnő kilátás nyílt a központi telepre, mintegy kétezer lélek hatalmas táborára, ahol az emberek sártéglából épült házakban, fűből készült kunyhókban és kecskebőr sátrakban laktak. Volt, aki egyszerűen a földön aludt, szőrmékbe gubózva és evilági vagyonát a feje alá gyömöszölve. Bár sokan állandóan itt laktak, volt aki tegnap jött és ma már megy is tovább, mások ma érkeztek és holnap újból útra kelnek. Az emberek azért jöttek az Örök Forrás Helyére, hogy az obszidiánt sóra, a porcelánkagyló héját lenmagolajra, a zöld malachitot lenrostra, a bort sörre és a húst kenyérre cseréljék. Az emberiség eme hatalmas kaptárának közepén - hosszú

öntözőcsatornákkal, melyek mint egy pók lábai nyúltak szerte szét — bugyogott az édesvizű örök forrás, ahol most is, a hasadó hajnal fényében, lányok és asszonyok merítették kosaraikat és ivótökeiket a vízbe. Avram nyugtalanul felsóhajtott. Mennyi nő, de egyik sem olyan gyönyörű vagy vonzó, mint szeretett Maritja. Mint a legtöbb vele egyidős fiú, Avram sem volt tapasztalatlan a szex dolgában. Bár a tevékenység leginkább abból állt, hogy kimentek a hegyekbe a barátaikkal, és elkaptak egyegy nőstény kecskét, s azon gyakoroltak, Avramnak akadt némi tapasztalata lányokkal is. Marittal azonban nem. Még egyetlen szót sem váltottak egymással, bár szomszédos birtokon éltek évek óta. Biztos volt benne, hogy nagyanyja megölné, ha csak megpróbálkozna vele. Avram azt kívánta, bárcsak a Régi Napokban élhetne, amikről úgy képzelte, sokkal jobbak voltak, mint a mostaniak. Szeretett az ősökről - nem Talitháról és Serophiáról, hanem nagyon régi ősökről - történeteket hallgatni, amikor népe még nomád életet élt, egyetlen nagy törzsben éltek, a nők és férfiak azzal jutottak örömhöz, akit választottak. Most azonban már nem voltak nagy törzsekben vándorló nomádok, hanem kis családokban éltek ugyanazon a földterületen, házakban, és valamiért az emberek azt hitték, hogy aki az egyik területen él, az jobb, mint aki a másikon. „Yubal bora szamárhúgy ízű" — állította határozottan Marit abbája, Mólok. „Mólok sörét malacok heréjéből facsarták" - mondta Avram abbája, Yubal. A két férfi ezen véleményét nem szemtől szembe hangoztatta, ugyanis a Talitha és Serophia Házak tagjai generációk óta nem beszéltek egymással. Így nem lehetett arra számítani, hogy valaha, az egyik házból származó fiú és a másikból származó lány egymás karjában találja magát. Avram ezt igazságtalannak tartotta. A rivalizálás az őseik ügye volt, nem az övé. Az őseiknek megvolt a maguk élete és gondja. Ez most az ő ideje. Arról fantáziált, hogy elmenekül Marittal (egyszer már kitalálta, hogy fog először beszélni hozzá), messzire viszi a szőlőskerttől és az árpamezőtől, messze a sátraktól és kunyhóktól, a vályogból épült házaktól, és együtt fedezik fel a világot. Mert Avram álmodozónak és kutatónak született, lelke nyugtalan volt, értelme mindig kérdezett és a miérteken gondolkodott. Más korban csillagász, felfedező, feltaláló vagy tudós lett volna. Azonban a teleszkópokról, hajókról, a kohászatról és az ábécéről, vagy akár a kerékről és a háziasított állatokról akkoriban még csak nem is álmodtak. Megszegett egy lapos árpakenyeret, letört belőle egy darabot, és miközben rágta, a szerény épületeket figyelte, amelyek Serophia árpamezőinek szélénél húzódtak - a cséplőkunyhót, a raktárakat, ahol a kádakban az árpát sörré erjesztették, és a magánházat, ahol Marit családja élt. Vágyakozva felsóhajtott, és lángoló szíve azért is sajgott annyira, mert nem tudta, mit érez iránta Marit. Úgy gondolta, egyszer rajtakapta a lányt, amint őt figyelte. Néhány héttel korábban, a tavaszi napéjegyenlőség ünnepén, hirtelen félrekapta a tekintetét, és arcán pír jelent meg. Vajon ez jó jel? Vajon ez azt jelentette, hogy osztja az érzelmeit? Bárcsak tudná! Miközben a nap a távoli hegyek fölé kúszott, Avram Markot kereste a tekintetével — és arra gondolt, ha ebben a korai órában megpillantaná, az bizony jó ómen lenne, azt jelentené, hogy a nap hátralevő része is jól telik majd. De csak a kövér Cochavát látta, amint egy bottal hajkurászta a gyerekeit, két téglakészítőt, akik hangosan alkudoztak egy sörös dézsa fölött (láthatóan egész éjjel ittak); Enochot, a foghúzót és Leát, a bábát, akik sietősen szeretkeztek egy fának támaszkodva. Az úton átellenben Dagant látta a halászt, aki szomorúan támolygott ki Mahalia kunyhójából, személyes dolgai csak úgy röpködtek utána, nyilván egy dühös kéz hajigálta őket kifelé. Dagan a múlt hónapban Zivával élt, egy hónappal előtte pedig Anath-tal. Avram kíváncsi volt rá, hogy vajon mi miatt lett a nőknek olyan gyorsan elege Dagan-ból, és miért dobják ki olyan hamar. Szegény Dagan - asszony és asszonyi szív nélkül, hogy tud egy férfi élni?

Aztán Avram megpillantott valamit, amitől hangosan nevetnie kellett. Erre jött a bolond Namir néhány újabb kecskeszerzeménnyel. Két évvel ezelőtt Namirnak az az elképzelése támadt, hogy a kecskék hegyekben való üldözése, levágása — amire szükség volt - és a településre való visszacipelése helyett, sokkal kevesebb munkával járna, ha a kecskét élve hozná haza. Ólban tartaná, majd levágná őket élelemnek vagy kereskedne a húsukkal, attól függően mire van szükség. így ő és unokatestvérei elmentek a hegyekbe, és annyi kecskét fogtak be, amennyit csak tudtak. Mivel azonban azt akarták, hogy a csapat szaporodjon, csak nőstény kecskéket hoztak, a hímeket fent hagyták. Egy év múlva azonban nem születtek újabb kecskék, ezért a meglévőket vagy megették, vagy eladták. Bár szomszédai kinevették, Namir esküdözött, hogy terve sikerülni fog. „Végül is" - mondta a barátainak sörözés közben -, „ha a kecskék szaporodnak a hegyekben, miért ne szaporodnának nálam is?" Így újra kiment és megint befogott nőstény kecskéket, hazavitte őket a botokkal, ágakkal és rőzsével körbekerített óljába. Ez alkalommal sem lett egyik kecskének sem gidája, megint megették vagy eladták a be-fogottakat. És most újra itt volt, elszántan arra, hogy kecske-nyájat tartson. Szégyenkező unokatestvéreivel átkelt az ébredező településen, a hosszú karókhoz kötött, kapálódzó, mekegő kecskéket vezetve. Avram csak az összegyűlt füstön keresztül látta, hogy négy ember sörözget egy lugas alatt, és sértéseket kiabál Namirnak, miközben fogadást kötnek, mennyi ideig fog ez a nyáj tartani. Avramnak úgy tűnt, a településen mindenkinek volt valamilyen terve, bár nem mind volt olyan nevetséges, mint Namiré. Yasap tíz éve érkezett, és virágmezőket telepített. Az emberek kinevették, mondván, mi szükség van a virágokra? De torkukon akadt a nevetés, amikor a méhek megtalálták a mezőt, és Yasap kaptárokban összegyűjtötte a mézet. Emberemlékezet óta ez volt az első év, amikor egész évben volt cukruk, s az édesség iránti igény olyan nagy volt, hogy mostanra Yasap lett a harmadik leggazdagabb a településen. Egyre több ember, aki először jött az Örök Forrás Helyére szétnézni, azt tapasztalta, hogy az élet könnyebb a településen, ezért szálláshelyet épített és abbahagyta a vándorlást. A különleges szakmájú emberek élelemre, ruhára és ékszerre cserélték a szolgál¬tatásaikat: borbélyok és tetoválok, jövendőmondók és csillagjósok, csontfaragók és kőfényezők, halászok és tímárok, bábák és gyógyítók, prémvadászok és vadászok. Sokan jöttek, a legtöbben maradtak. Ha szabad lennék és a magam ura — gondolta Avram — nem azon törném a fejem, hogyan maradhassak itt. Kenyeret és sört csomagolnék, fognám a lándzsámat, és megnézném, mi van a hegy másik oldalán. A hangos kiáltozást hallva, Avram lenézett, és látta, hogy öccsei a szőlősorok között szaladgálnak, és felriasztják a madarakat. Tizenhárom, tizenegy és tízévesek voltak, imádták a szőlőskertet, ezt tekintették a birodalmuknak. A szüret a következő héten volt esedékes, akkor majd teljes erővel dolgozni fognak a felnőttek mellett, érett szőlővel szedik tele a kosarakat. Aztán, amikor az összes szőlőt leszedték, apró lábaikkal keményen dolgoznak majd a szőlőprésben, hogy a szőlőszemeket lévé zúzzák össze. Avram éppen Calebnek - legidősebb öccsének - akart integetni, amikor meglátott valamit, amitől megdermedt. Egy idősebb, csupasz mellű, hosszú szarvasbőr szoknyás, összefont hajú nő - akinek haja már fehéres volt a tövénél a hennafesték alatt — csoszogott végig az ösvényen, fonnyadt teste meggörnyedt a kő és kagylóhéj nyakláncok súlya alatt. De gazdag nő lévén kötelessége volt, hogy a család gazdagságával kérkedjen. Avram szeme majd kiesett. Miért megy a nagyanyja az Istennő Szentélyéhez vezető úton? Egyrészt meglepte a dolog, más¬részt aggasztotta. Mire készült ebben a korai órában? Biztos sürgős küldetése van. Vajon kitalálta titkos vágyódását Marit iránt? Vajon arra akarja kérni az Istennőt, hogy babonázza meg őt? Mint a legtöbb fiú, Avram is rettegett a nagyanyjától. Az öreg nők elképzelhetetlenül nagy hatalommal bírtak.

Automatikusan a nyakában lógó amulettjéhez kapott. A hagyomány szerint, ha egy gyermek elérte a hetedik életévét, és úgy tűnt, hogy megéli a felnőttkort - hiszen sok gyerek meghalt ennél fiatalabb korban -, állandó nevet kapott és egy kis erszényt, amiben értékes talizmánokat hordott: kiszáradt és összezsugorodott köldökzsinórját, első fogát, anyja egy hajtincsét. Talán egy kis állati bálványt, a védő növény néhány száraz levelét - amelyek mind azt a célt szolgálták, hogy tulajdonosát egészségben tartsák, megvédjék a bajtól. Ahogy Avram a varázsköveket, csont- és ágdarabokat tartalmazó amulettet markolta, arra gondolt, vajon elég hatalma van-e ahhoz, hogy megvédje a saját nagyanyjától. Figyelte, hogyan halad a kunyhók és sátrak között, hogyan lépi át a gané- és zsigerkupacokat, hogyan siet át a tímárokat körülvevő bűzön, ahol véres bőröket feszítettek ki száradni a napra, hogy végül rátérjen arra az ösvényre, ami az Istennő Szentélyének otthont adó sártéglából készült kis házikóhoz vezetett. Avram látta, hogy Reina, a papnő előbukkan kis házából, hogy üdvözölje vendégét. Még innen is látta Reina pompás melleit. Nyáron a település asszonyai csupasz mellel jártak, így a férfiak az asszonyok kincsein legeltethették a szemüket. Vajon ez váltotta ki gerjedelmét Marit iránt, amikor észrevette, hogy gyerekből kezd nővé válni? Reina mellei nagyok és kemények voltak, egy cseppet sem ereszkedtek meg, nem úgy, mint a legtöbb vele egyidős asszonyé, mert Reiná-nak nem volt gyereke. Amikor papnőnek szentelték, szüzességét felajánlotta az Istennőnek. Ettől azonban semmivel nem lett kevésbé nő. Reina vörösokkerrel kente be mellbimbóit és aromás olajjal illatosította a haját. Széles csípőjén szarvasbőr szoknyájának öve mélyen a köldöke alatt volt, éppen az áldott háromszög fölött, ami egyetlen férfié sem lehetett. Avram megint sóhajtott, a fiatalság gerjedelme és zavara miatt, és azon tanakodott, vajon miért teremtette az Istennő ezt a megdöbbentő éhséget férfi és nő között. Reinát, akit nem érinthetett férfi, annál inkább meg akarták érinteni a férfiak. Aztán ott volt Marit, aki elrabolta a szívét, és aki sosem lehet az övé. Hol van ebben az élvezet? Amikor nem sokkal később látta kijönni a nagyanyját az Istennő Szentélyéből, ahol a kék kő szívű szent szobrot óvták és gondozták, meglepődött, milyen sietve megy visszafelé az idős nő a házukhoz, mintha hajtotta volna valami. Egy pillanattal később Avram hangos szóváltást hallott kiszűrődni a házból. Nagyanyja és abbája veszekedtek! Egy pillanattal később abbája kirontott a házból, mint egy fúria, elindult az árpamezőhöz és Marit házához vezető poros ösvényen. Avramot felzaklatta, hogy Yubalt ilyen meggyötörtnek látta. Egy emlék: Yubal a vállán viszi, erős kezei szorosan fogják a fiú bokaját. Yubal hosszú léptekkel viszi át a mezőn és a patakokon. Avram óriásnak érezte magát, és olyan büszkén lovagolta meg a széles vállakat, hogy sosem akart lemászni onnan. Avram nem ismert más fiúkat, akik ilyen jó kapcsolatban lettek volna az abbájukkal. Nem is minden férfi érdemelte ki a megtisztelő „abba" elnevezést, ami „urat vagy gazdát" jelentett, általában egy virágzó üzletben, és néha egy asszony háza és gyerekei felett, akiket nagyon szeretett. Mivel csak kevés férfi maradt hosszú ideig együtt ugyanazzal a nővel, különösen ha elkezdtek gyerekei születni, Yubal ritka kivétel volt, mert szerette Avram anyját, és húsz évig élt a házában. Avram Yubalt figyelte - jól festett kecskebőr ruhájában, hosszú haját és szakállát gazdagon olajozta, ami illett rangjához -, aki tett néhány lépést, majd hirtelen megállt, megvakarta az állát, majd megfordult és a település felé indult, mintha hirtelen meg¬gondolta volna magát. Néhány pillanattal később Avram látta, hogy Yubal egy árnyékos lugas alatt leül Joktannál, a sörárusnál, ahol három másik férfi már egy sörös dézsán osztozott. Yubalt vidáman üdvözölték, mivel ő volt az egyik legkedveltebb és leginkább csodált férfi a településen. Aztán intett Joktannak, hogy hozzon egy nádszálat, ami durván két karhosszúságú volt, majd belemerítette a magas dézsába, keresztültolta a sörgyártás során keletkezett, felszínen úszó

habon, és szívni kezdte a folyadékot. Joktan söre sokkal gyengébb volt, mint Mólok söre, de Yubal megesküdött, hogy előbb iszik kígyóhúgyot, minthogy Serophia vérvonalának sörével illesse torkát. Yubalt látva, Avram megkettőzött figyelemmel őrködött. Abbája miatt akart jó munkát végezni. Azt akarta, hogy Yubal büszke legyen rá. De bármennyire próbált jó őrszem lenni, mindenhol minden Markra és a szexre emlékeztette. A reggeli napfényben a kőcsiszoló házának ajtaján egy frissen festett női nemi szerv képe ragyogott. A férfi azt remélte, ez majd hozzásegíti ahhoz, hogy lánya teherbe essen. Sok család festett ilyen szimbólumokat bejárata mellé — általában melleket és külső szeméremtesteket - azt remélve, ezzel meghívják az Istennő termékenyítő erejét otthonukba. Az ebben reménykedő nők Reiná-hoz, a papnőhöz mentek varázsamulettekért, termékenységi italokért és természetfeletti erővel bíró növényekért. A férfiak nem vettek részt a termékenység hajszolásában, mert Avram népe még nem tudta, hogy a férfiaknak milyen szerepe van a nemzésben. A fogantatás varázslat volt, ami egyedül a nőben hatott az Istennő hatalmán keresztül. Egy kiáltás visszairányította figyelmét a településre és történéseire. Egy bűnöző, akit a forrás közelében büntetőoszlophoz kötöttek, ordibált a gyerekekkel, akik ürüléket és rothadó dolgokat dobáltak hozzá. Bár általában csalókat, hazugokat, törvényszegőket és rosszindulatú pletykaterjesztőket kötöttek az oszlophoz, ez a mostani férfi, aki pucér és tehetetlen volt, berúgott az árpasörtől, felmászott egy háztetőre, és levizelte a gyanútlan járókelőket. Kisebb büntetést is kaphatott volna, ha nincs az áldozatai között Avram nagyanyja. Két másik férfit is kikötöttek a póznához, mert megerőszakolták az Edra Ház lányát. Mivel ezek a férfiak a feldühödött nők céltáblái voltak, akik köveket és trágyát dobáltak a férfiakra, egy csoport bámészkodó fogadást kötött, hogy vajon az erőszaktevők megélik-e a naplementét. Az igazságszolgáltatás gyors és brutális volt a közösségben. A tolvajoknak levágták a kezét. A gyilkosokat kivégezték. Előnyös helyzetéből, a toronyból, Avram látta a búzamező túloldalán levő fára felakasztott gyilkos testét, kivégzése nemrégiben történt, a hollók épp most vájták ki a szemét. Avram megborzongott. Aztán leárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Mi az a távolban? Porfelhő? Északkeletről jön? Érezte, hogy gombóc gyűlik a torkában. Fosztogatók! Aztán szeme kitágult, és elakadt a lélegzete. Nem fosztogatók voltak, hanem Hadadezer karavánja! „Áldott Anya!" — kiabálta, és mert nem tudott elég gyorsan lejönni a létrán, a végén leugrott. Kiabált, hadonászott: — Megérkeztek az obszidiánkereskedők! Olyan lakmározás lesz este, mint máskor sosem. És ilyen boldog tömegben, amikor annyi ember iszik és merül élvezetekbe, ugyan kinek fog feltűnni, ha két fiatal tiltott pillantásokat vált egymással? A karaván mindig különös látványt nyújtott. Hegyeken, völgyeken, patakokon keresztül hömpölygő emberfolyam, ezernyi lélek, kereskedelmi áruk és felszerelések súlya alatt görnyedő teherhordók raja. Némelyikük rudat cipelt a vállán, amelynek mindkét végéről batyuk lógtak; mások a homlokuknak feszített bőrszíjakkal tartott kosarakat cipeltek a hátukon; a nehezebb árut szánkókon vontatták igába fogott férfiak. Hosszú, lassú, kimerítő vállalkozás volt oly sok mérföldet megtenni, árkon-bokron, sziklán átgyalogolni, égni a nap tüze alatt, fázni az esőben, átkelni hegyszorosokon és perzselő sivatagon. De máshogy nem lehetett megoldani. A délen élők azt akarták, amit az északon élők kínáltak eladásra, és fordítva. Bár néhány bátor ember az északi hegyekben kísérletezni kezdett szarvasmarhák szelídítésével és vontató meg teherhordó állattá idomításával, az eredmények eddig elmaradtak. Így a malachit és azurit, az okker és a cinóber, az alabástromból, márványból és kőből készült áruk, a szőrmék, szőrök, agancsok és szarvak, a finom fából készült asztali

eszközök - amelyekről az északiak híresek voltak -, a mártásos tálak, apró tojástartók, faragott fülű tálak mind-mind a férfiak hátán érkeztek. Ezt mind lehozták délre, ahol papiruszra olajra, fűszerekre, búzára, türkizre és kagylóhéjra cserélték, majd mindezt vitték északra, ugyanazokon a görnyedt hátakon. Nők is voltak a karavánban, ők szintén terheket cipeltek. Ágyneműhöz való anyagot, sátrakat, élő szárnyasokat és főzőedényeket. Nők, akik férfiakhoz tartoztak, vagy akik útközben csatlakoztak a konvojhoz, némelyiküknek gyereke is volt, közülük néhány a karaván délre tartó vonulása alatt született. Néhány nő elhagyta a karavánt, ha elérték az Örök Forrás Helyét, és néhány helyi asszony pedig elmenekült onnan, különböző titkos okok miatt, és eltűnt a karavánnal. A hatalmas emberfolyam élén vezérük lépdelt, egy obszidiánkereskedő, akit Hadadezernek hívtak. Hadadezer utazási módja újabb érdekes látványosság volt. Hadadezer sehová nem ment gyalog, legkevésbé a kétezer mérföldnyi karavánútvonalat nem gyalogolta végig. Két erős pózna közé erősített, ágakból és nádból szőtt hordozót cipelt nyolc erős ember a vállán. Hadadezer pompás körülmények között utazott ezen az emelvényen. Keresztbe vetett lábakkal ült a szőtt matracon, libatollal tömött, puha szarvasbőr párnák támasztották hátát és karját. Mivel mindenki tudta, hogy a kövér emberek gazdagok, méretes derékátmérőjéből ítélve Hadadezer a világ leggazdagabb embere kellett legyen. Hadadezer derékig érő hosszú, fekete haját mutatósán beolajozta és befonta, ugyanezt tette hatalmas fekete szakállával, és a gazdagságát hirdető gyöngyökkel, kagylókkal díszítette. Térdig érő, galléros bőrtunikát viselt, amit teljes egészében porc eláncsigahéjak borítottak, és egy olyan pompás köpenyt, hogy az emberek szája tátva maradt a csodálkozástól. Hatezer évvel később Hadadezer leszármazottai arannyal, ezüsttel, gyémánttal és smaragddal cicomázzák fel magukat, ebben az időben azonban, amikor a nemesfémeket és drágaköveket még nem fedezték fel a föld titkos lelőhelyein, a porceláncsiga volt a legfőbb ékesség. Ezekkel fizettek vásárláskor is. Hadadezert agyafúrt embernek tartották. Fiatalabb éveiben tömjénnel kezdett kereskedni, egy északon növő, „fehéret" jelentő lebonah nevű fa gyantájával. Ha meggyújtották, finom illatot árasztott, így azonnal népszerű lett, és mindkét folyóvölgyben keresett áruvá vált. Bár Hadadezer jó árat kért termékéért, sokat kellett fizetnie a gyantát begyűjtő embereknek is, így csekély haszna volt a terméken. Az egyik évszakban egy sűrű erdővel borított északi területen haladt át, és rájött, hogy a boróka meg a fenyő illatos fájával - porított alakban - hamisítani lehet a tömjént, mégpedig olyan mértékben, hogy senki nem mondja meg, hogy hígított árut kap. így aztán megnövelte a gyanta mennyiségét, és bár ugyanazt az árat kérte portékájáért, megduplázta hasznát. Hadadezer soha nem mulasztott el semmit. Sikerének egyik titka az volt, hogy olyan bonyolult könyvelési formát vezetett, amit csak ő értett. Mivel a papír és az írás még mindig évezredekre volt, az obszidiánkereskedő keményre égetett agyagra vésett szimbólumrendszert használt, amit csak ő tudott értelmezni, és ezek különböző zsinórokon és madzagokon lógtak az övén. A település lakói kisiettek, hogy üdvözöljék a karavánt, és már nagyon várták az estét, amikor a régi ismerősök találkozhattak, szeretők újra egyesülhettek, az ellenségeket megtalálhatták, ügyeket rendezhettek el, amikor szerződéseket köthettek és ígéreteket válthattak valóra, és amikor mindenféle áru és szolgáltatás cseréjét lebonyolíthatták. Miközben a nap egyre magasabbra kúszott, és perzselő hőséget hozott, sátrakat állítottak, tűzhelyeket gyújtottak, boros bőröket, sörös dézsákat vertek csapra. És ahogy a település lakói szórakozásra és élvezetekre vágytak a karaván táborában, úgy a karaván fáradt tagjai, miután oly hosszú ideig dolgoztak, arra vágytak, hogy bemenjenek a városba, kenyeret, sört vegyenek, szerencsejátékot játszanak és kielégítsék nemi vágyaikat. Hadadezer az Örök Forrás Helyén öt napig táborozott, azután emberei tábort bontottak, vállaikra vették a terheket, és

továbbindultak délre a Nílus folyó völgyébe, ahol ismét tábort vertek, majd megindultak vissza északra. Hadadezer a karaván kétezer mérföldes útvonalát — az északi hegyektől a déli Nílus deltájáig és vissza — egy teljes év alatt tette meg úgy időzítve, hogy az Örök Forrás Helyére mindig a nyári és a téli napfordulók idején érkezzen. Minden férfi és nő, aki járni vagy legalább csoszogni tudott, vagy akit vinni lehetett, részt vett az esti lakomán, hiszen ez az élvezetek és a szórakozás éjszakája volt. Az Örök Forrás Helyének keményen dolgozó lakói az év mindkét felében Hadadezer karavánjának érkezését várták. Ezen az éjszakán mindenki jól akarta érezni magát. Egy boldogtalan kivétel volt köztük. Miután megengedték neki, hogy végignézze a körmenetet, amikor az Istennőt körbevitték a karaván táborán, hogy megáldja a látogatókat és a majd létrejövő kereskedelmi ügyleteket, Avramot és öccseit visszaküldték a szőlőbe járőrözni a tolvajok miatt. Avram égő fáklyát vitt, fel-le sétált a sorok között, és vágyakozva gondolt a karavánban élő férfiakra, azokra a csodás történetekre, amiket meséltek a kegyetlen vadászatokról, tengerekről, melyekbe emberek fulladtak, a lábaik között tüzet viselő asszonyokról és fa magasságú óriásokról. Amikor felfelé utaztak a Nílus mentén, olyan emberekkel találkoztak, akik feketék voltak, mint az éjszaka. Messze északon olyan állatot láttak, ami se ló, se antilop nem volt, hanem valami a kettő között, és két púp volt a hátán. Avram kereskedő akart lenni. Nem akart szőlőt taposni élete hátralevő részében. Azt is tudta, hogy Marit ott van valahol a boldog tömegben, talán épp hennát vásárol, vagy egy kagyló nyakláncban gyönyörködik. Talán anyjától és lánytestvéreitől kissé odább sétálva idomított majmok cirkuszi mutatványát szemléli, vagy épp egy fűszeres csemegét vásárol, amiről oly híresek a hegyi nők. És miközben családja figyelő szemétől távol a csillagosholdas égbolt alatt nevetés, veszekedés és tivornyázás hangjai szállnak, s a füstös levegőt beillatosítják a parfümök meg a sülő étel fimon szaga, talán nem bánná, ha egy bizonyos fiú a közelében lenne, aki néha véletlenül megsimítaná a karját. A szenvedély erősebb volt, mint az engedelmesség. Avram nem tudott tovább ellenállni. Átadta fáklyáját testvérének, Calebnek, bocsánatot motyogott, és árnyékként kilopakodott a szőlőből. A táborhely a búza- és árpaföldek mögötti síkságot foglalta el, majdnem elérte a Jordán folyót. A tűzhelyek százából illanó füst a csillagok felé szállt. Oly sok minden történt és oly sok látni- és tennivaló volt, hogy Avram a mulatózok közé vetette magát, majdnem elfeledkezett Marittal kapcsolatos gyötrődéséről. Néha-néha megállt, akrobatákat, varázslókat, táncosokat, zsonglőröket, kígyóbűvölőket és szélhámosokat nézett - akik mind arra törekedtek, hogy könnyen rászedhető nézőiket megfosszák értékes porceláncsigahéjaiktól. Bárhová ment Avram, mindenütt ételt kínáltak. Erős nyársakon disznók és kecskék sültek, nádszőnyegekre lapos árpakenyeret és mézes tálakat halmoztak fel, elképzelni is nehéz volt, mennyi sörös dézsát kínáltak szívószálakkal. Avram tovább kereste Maritot. Odaért egy táncost csodáló csoportosuláshoz. A lány apró gyöngy nyakláncokon és kagylóból készült övön kívül alig viselt valamit. Gyönyörű volt és érzéki, gömbölyű idomokkal, csábítóan rázta a csípőjét, dobszó hangjára mozgott, miközben a nézők ütemesen tapsoltak. Avram nem tudta ki volt, de legszívesebben belebújt volna, lángra gyúlt legmélyebb része iránt. Érezte, amint nő benne az agresszivitás, és olyan hőség égette, ami forróbb volt, mint ezer Nap. Torka kiszáradt. Nyelve megduzzadt. Tekintete a lány combjára szegeződött. Markra gondolt. Fájó éhség kínozta. Elfordult a táncostól, s nem messze megpillantotta Marit ahbáját, amint szenvedélyesen alkudozott egy elefántcsont-kereskedővel. Mólok alacsony, tömzsi, dongalábú ember volt, méretes hasa rálógott övére, ami gazdagságról és a sör iránti szeretetéről árulkodott. Lobbanékony ember volt, aki kivágta volna a Talitha Ház bármely férfi utódjának a heréit, ha az csak ránéz egy Serophia lányra.

Avram érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Milyen őrültség ez? Miért ragaszkodik ehhez a gyötrődéshez, amikor egyértelműen csak rossz vége lehet? Már épp rászánta magát, hogy - mivel Marit keresése csak szerencsétlenséget hozhat rá visszamegy a szőlőt őrizni testvéreivel, ahogy elvárták tőle, amikor megpillantott egy hennaárus körül összegyűlt hölgykoszorút. Nem a nők kinézete ragadta meg tekintetét, sokkal inkább a hangjuk. Nevetésük, különösen egyikük nevetése: magas és dallamos, mint egy bizonyos kismadár hangja, amelyik a folyó melletti fűzfákon élt. Egy pillanat alatt eltűnt a tábor. A föld is eltűnt Avram lábai alól. Az ég semmivé foszlott. Egyedül a drága Marit maradt és elragadó nevetése. - Fé're az útbó', fiú — bömbölte egy hentes, aki megpróbálta elvontatni levágott kecskéjét mellette. Avram azonban fából volt, nem hallott, és földbe gyökerezett lábakkal állt. A sóvár szerelem úgy árasztotta el, mint a meleg eső. Csak a tüdeje szállította a levegőt. Azon gondolkodott, vajon bele lehet-e halni a szerelembe. És akkor Marit megfordult és ránézett. És megtörtént a csoda. Visszatért az éjszaka az összes csillagával és a holddal, amelyek fényesebben ragyogtak, mint korábban. A föld újra szilárdan a lába alá feszült, ígérettel telve; a tábor — a nevető emberekkel, a zenével és a pörgő táncosokkal - újra testet öltött, ünnepélyes hangulatával együtt. Avram szíve visszacsúszott a mellkasába, egy másik testrésze viszont megemelkedett, és bőre alatt forróság izzott. Marit őt nézte — egyenesen őt, tekintete az övébe fúródott, nem eresztette, beitta, magába húzta, ahogy oly sokszor tette már álmaiban. Avram nagyot nyelt. Ezt a pillantást nem lehetett félreérteni. A Hollók völgye olyan folyómeder volt, ahol a téli viharok idején vad ár hömpölygött, de nyaranta porszáraz volt. Avramot bűntársként követte holdsütötte árnyéka, élesen vetült a keskeny kanyon sziklás falára. A csöndet hallgatta, a sakálok magányos sírását, és a szél fütyülését a sziklás hasadékban. A levegő csípős volt, bőre azonban láztól égett. A holdat nézte, ami kerek volt és fényes, örök pályáját járta az égbolton. Nem igazán remélte, hogy Marit eljön. A fortély egyszerű volt: egy barát segítségét vette igénybe, aki átadott Marknak egy titkos üzenetet a kútnál. Azt mondta a lánynak, hogy Avram egy ritka virágot talált a Hollók völgyében, amit meg szeretne mutatni neki. Marit tudhatja, hogy ez hazugság, de indokra van szüksége, ha el akar jönni. Avram lekuporodott és várt. Amikor szellő támadt, hallotta a karaván búcsúünnepéről idehallatszó zenét és nevetést, megérezte a készülő ételek illatának foszlányait. Gyomra megkordult, bár nem volt éhes. Idegessége és türelmetlensége nőttön nőtt. Az idő telt. A hold tovább vándorolt az égen. Avram talpra ugrott, és járkálni kezdett. Marit nem jön el. Bolond volt, hogy azt hitte, eljön. Aztán egyszer csak ott volt, mintha csak egy holdsugárról csúszott volna le halkan a földre. A keskeny sziklás területen keresztül egymásra meredtek. Most először találkoztak egyedül, hiszen eddig mindig ott voltak a lány testvérei, vagy Avram öccsei, vagy más emberek a településről. Most azonban csak ketten voltak a csillagos ég alatt. Avram rájött, hogy reszket, részben a félelemtől, részben az izgatottságtól. Fantáziáiban nem számolt a félelemmel. Hirtelen és elkésve jutott eszébe, hogy őseik itt lehetnek velük a kanyonban, Talitha és Serophia, a szellemharcosok, és talán azt figyelik, milyen tabut készülnek megtörni utódaik. Erezte, hogy egy hideg verejtékcsepp indul el a hátán, és jégcsapként karcolja végig a gerincét. Avram biztos volt benne, hogyha megfordulna, Talithát látná a háta mögött, mérgesen és felbőszülve, készen arra, hogy a fejét szegje. Látta, ahogy Marit megdörzsöli a karját, és lopva jobbra-balra néz, mintha ő is arra számítana, hogy megpillantja bosszúszomjas ősét, amint az lesújtani készül.

A pillanat elhúzódott, csak a szél fütyülését hallották a sziklák között, és csak az árnyékokat, a holdfényt és egymást látták. Avram megköszörülte a torkát. Olyannak tűnt számára, mint az égzengés. Marit lenézett a kezére. — A virág - mondta lágyan. - Te...? Avram nyelt egyet. — Én... Marit várt. Avram úgy érezte lángok törnek fel belőle mindenhol. — Én... - kezdte újra. Ahogy fantáziálásai közepette elképzelte első beszélgetésüket, az nem készítette föl a valóságra. Hirtelen úgy érezte nagyanyja, abbája és az ősei vissza egészen Talitháig, mind őt nézik, ettől elfogta a félelem. Hideg verejték lepte izzó bőrét, erősen reszketett. Mit csinál? Megtöri családja legkomolyabb tabuját! Aztán észrevette, hogy a lány is reszket, és rájött, milyen kockázatot vállal azért, hogy idejöjjön, milyen veszélyes volt neki is. Mólok véresre verné csupasz hátát, ha megtudná! Még mindig visszafordulhatnának, megmenthetnék magukat. Felszaladhatna a hegyekbe, hagyhatná, hogy Marit is visszameneküljön a házukba. Bármelyik bölcsebb döntés lenne. De egyikük sem mozdult. A holdfény és kölcsönös vágyuk foglyai voltak. A tizennégy éves lány és a tizenhat éves fiú, felnőttkoruk szélére érve. Később egyikük sem tudta biztosan megmondani, melyikük tette meg az első lépést. Csak egyetlen lépésre volt szükségük, az összes többi magától jött, gyorsan egymás után, majd egyetlen szempillantás alatt egymás karjaiban találták magukat. Avram hozzászorította ajkát Mariiéhoz, a lány pedig a fiú nyaka köré fonta a karját. Első, kétségbeesett, sietős és esetlen csókjuk közben mindketten úgy képzelték, a kanyon falai szétrobbannak és rájuk omlanak, maguk alá temetve őket. Úgy képzelték, hallják a felháborodott ősök kiabálását, s úgy gondolták, érzik a hozzájuk siető holtak jeges lélegzetét. Végül azonban csak ők álltak ott, összeölelkezve és tűzben égve, megfeledkezve az esetleg figyelő szellemekről, nem törődve a tabukkal és a következményekkel, a vérvonalakkal és a bosszúval. És amikor mindketten levegőt tudtak venni, hogy végre megszólaljanak, mindketten a „szeretlek" szót választották. Másnap reggel Avram afféle jelek után kutatott, amelyek azt mutatták volna, hogy szerencsétlenséget hozott a családra. Arra számított, hogy ébredéskor a házat romokban heverve találja, a tető lángokban áll, vagy bőrét gennyes hólyagok lepik. A reggel azonban nyugodt volt, nagyanyja szokásos reggeli sörét itta. Nem panaszkodott szörnyű álmokról, nem látszott rajta semmi baljóslatú. Yubal viszont töprengőbb volt, mint máskor, de Avram ezt a közelgő szőlőszüretnek tudta be. Avram ideges csöndben itta meg sörét és harapdálta kenyerét, s mielőtt elhagyta a házat, külön tisztelettel adózott az ősöknek, reggelijéből nagyobb adagot hagyott nekik, mint szokott, azon imádkozva, hogy ne kísértsék a házat Marittal való vétkezéséért. Bár a büntetéstől való örökös félelemben élt, s attól rettegett, hogy a föld kicsúszik a lába alól, vagy a nyári égből villám sújt le rá, a napok mégis úgy teltek, hogy semmi nem jelezte szerencsétlenség közeledtét, így Avram magabiztos lett, s egy újabb titkos találkozót szervezett Marittal a Hollók völgyében. A lány sem számolt be semmi szokatlanról, az ő otthonukban sem volt kísértetjárás, szerencsétlenség, így az ősök valószínűleg egyetértettek azzal, amit tettek. - Az Istennő óhaja, hogy élvezetben legyen részünk - érvelt Avram, miközben karjába vonta a lányt. — Kik hát az ősök, hogy ne engedelmeskedjenek az Istennőnek? Az, hogy miként tudták rejtett találkáikat titokban tartani, csodának tűnt számukra, és meggyőzte őket arról, hogy az Istennő a pártjukon áll. A következő hetekben és hónapokban a napokat lopott csókokkal, az éjszakákat tiltott ölelésekkel töltötték meg. Családtagjaik nem gyanakodtak, és egyiküket sem kapták rajta. Avram azzal az ürüggyel távozott, hogy

horgászni megy, Marit viselkedését meg azért nem furcsállta senki, mert az ő korabeli lányok ilyenkor álmodozókká váltak, gyakran sétálgattak a holdfényben. Anyja még bátorította is, hiszen az ilyen séták, gyakran eredményeztek terhességet. Miközben Avram és Marit évszakokon keresztül szerették egymást titokban, megfeledkezve a világ többi részéről, és elvesztek egymás szemében, változás következett be a tizenhat éves fiúban. Amikor együtt volt Marittal, teljesnek érezte ma¬gát, mintha egy lélek lettek volna két testben. Amikor pedig külön voltak, üresnek és céltalannak érezte magát. A legrosszabb minden hónapban az az öt nap volt, amit a lány a holdkunyhóban töltött, különös kapcsolatban az Istennővel — ezekben a napokban Marit nem csupán fizikailag volt távol Avramtól, hanem lélekben is, mert a visszavonulás napjai imádkozással és Al-Iari Istennővel történői közvetlen kommunikációval teltek. Avram és Marit nemcsak szerelmüket és testüket osztották meg egymással, de álmaikat is. A fiú elárulta, hogy kereskedő szeretne lenni, mint Hadadezer. Nem akar szőlőt taposni élete végéig. A gondot az jelentette, hogy álma ellentmondásban állt a szívével, mert ha a kereskedő életet választja, sosem lesz otthon, hosszú ideig nem fogja látni Maritot. Hogyan egyezteti össze ezt a kettőt? Marit elképzelése más volt: - Szeretek egy hosszú láncolat része lenni, tudni, hogy az anyámtól származom, aki az ő anyjától, vissza egészen Serophián át Al-Iari Istennőig. Nagy megnyugvást jelent nekem és egyfajta csodás érzést, hogy tudom, majdani lányaim felnőnek, és folytatják a láncot. Avramot hirtelen megcsapta az élet igazságtalansága. A női vérvonal öröklődik, amíg a férfié nem, csak lánytestvérein keresztül. Már eltelt egy fél év, eljött az ideje a téli napéjegyenlőségnek és Hadadezer karavánja megérkezésének. Avram és Marit büszkék voltak, milyen jól titkolják kapcsolatukat. Még azt is tettetni tudták mások előtt, hogy nem kedvelik egymást. Ifjú naivitásukban azt hitték, ezt örökké fenn tudják tartani. Az Istennő életet adó hatalmának legnagyobb bizonyítéka a borkészítés volt. Mert a barlang nem a Föld Anya méhe volt tán? És a Yubal szőlőjéből származó szőlőlé nem olyan volt-e, mint a nők havi vérzése? Mindenki tudta, ha egy nő havi vérzése bent maradt a méhében, akkor gyermek kezdett benne nőni. Ugyan¬ilyen volt a bor megjelenésének csodája is: a szőlőlevet bevitték a barlang méhébe, misztériumban és sötétben tartották egészen addig, míg hat hónappal később, amikor a férfiak visszamentek, csodás átalakulást tapasztaltak. A lé „élettel" teli itallá változott. A borkóstolás volt hát az Örök Forrás Helyén élők legfontosabb és legünnepélyesebb vallási rítusa. Magát az Istennőt négy izmos férfi vitte a vállán, kék kristály szíve csillogott az első napsugarakban, ő vezette a körmenetet a déli, szent barlanghoz. A szobrot egyetlen darab homokkőből faragták száz évvel ezelőtt. Három láb magas volt, és csodálatos részletek díszítették. Al-Iari hatalmas, bölcs szemétől finom szandáljáig. Az ősi, varázslatos és mindennél hatalmasabb erejű kristály az Istennő csupasz mellei között helyezkedett el. A reggeli levegő csípős volt. A téli napéjegyenlőségig már csak napok voltak hátra, amikor a vonulók ünnepélyesen megindultak a síkságon, lefelé a folyóhoz, továbbra is a halott tengertől délre tartottak, ahol a szent bor barlangjai rejtőztek. A sziklákat délben érték el, amikor Reina, a papnő, mindenkit megállásra késztetett. Amikor látta, hogy az Istennőt elhelyezték sziklatrónján, imát mondott. Feláldoztak egy birkát, és az oltárra helyezték. Aztán Avram nagyanyja és abbája, Yubal, Avram és három öccse előrement a keskeny ösvényen, a barlang szájáig. A néma gyülekezetben egy hangot sem lehetett hallani, mert a nyári szüret első kóstolása fogja megmondani az embereknek, milyen lesz az év hátralevő része. Avram nagyanyja megállt a bejáratnál, felemelte karjait, hangosan imádkozott az Istennőhöz, az esetleg a közelben tartózkodó lelkekhez és szellemekhez. Olyan szavakat mondott,

amelyek Talitha napjaiból maradtak rá, amikor az első bor született ebben a barlangban, majd meghintette a küszöböt tömjénnel és babérlevéllel, olyan szent keverékkel, ami a terület megszentelésére szolgált. Először ő ment be, hogy összeüsse a kovaköveket, és meggyújtsa az olajlámpákat, amelyeket még a nyáron helyeztek el. Könnyű léptekkel haladt, nehogy behatolása megzavarja a barlang szentségét. Miután ellenőrizte, hogy a boros tömlőket nem háborgatták-e, nem történt-e szentségtörés az erjedés elmúlt hónapjai alatt - mert halál várt bárkire, aki belépett a szent bor barlangjába -, odahívta Yubalt. Ő volt a ház abbája, ő volt a szőlő abbája, így ő kóstolt először. Avram meglepetésére, Yubal megérintette a karját, és jelezte, hogy csatlakozzon hozzájuk. Avram még sosem lépte át a szent barlang küszöbét. Áhítattal követte Yubalt a sötétbe, és érezte az Istennő erejének jelenlétét maga körül. Maritra gondolt, aki a nézők között odakint állt, meg arra, milyen büszke lehet, hogy ő most belépett a szent helyre. Yubal megállt a barlang falából kifaragott mészkőpolcokon sorakozó boros tömlők előtt, és a mellette álló magas és jóképű fiúra nézett, akinek arcán már szakáll serkent. Yubal nem tudta megmondani, miért érez így a fiú iránt. Még akkor történt, amikor Avram anyja terhes volt. Együtt feküdtek alvómatracaikon, és Yubal csodálkozva meredt a nő hasából kiemelkedő domborulatra, figyelte hogyan mozgott, amikor a magzat aktív volt. Yubal a csodálatos dombocskára helyezte a kezét, érezte az ujjai alatt mocorgó gyermeket, és valami rendkívüli érzés öntötte el, mintha a gyermek benne mozgott volna. — Mielőtt folytatnánk, Avram — mondta Yubal halkan, és hangja visszaverődött, de a barlang bejáratáig már nem ért el - valamit el kell mondanom. - Elmosolyodott. — Csodás hírem van. A fiú várakozással teli szemébe nézett és elkomolyodott. Régen sosem okozott gondot, hogy Avrammal beszéljen. Mindig közel voltak egymáshoz, és sosem feszélyezte őket a beszéd. Még akkor sem, amikor Avram tizenhárom éves lett, és Yubalnak el kellett mondania a fiúnak a nőkkel kapcsolatos szabályokat és tabukat, amikor elmesélte, hogy a nők havonta egyszer visszavonulnak egy külön sátorba, beszélt a havi vérzésről, amely új életet hoz létre, és arról, hogy ez egyedül a nők hatásköre. Nehéz volt mindezt elmagyarázni a fiúnak. A női misztérium ereje majdnem Yubal torkára forrasztotta szót. Hiszen minden gazdagsága ellenére Yubal egyszerű ember volt. Értette a szőlőskertjét és a borát, a nők azonban összezavarták. Ott volt az a titok... Az a rejtett hely bennük, ahol a férfiak élvezetet találtak, és ahol az élet elindult, ahol az Istennő lakott. A menstruációs vértől való félelem erős volt Yubalban, mint a legtöbb férfiban. A mondák szerint, ha csak hozzáért, az a férfi azonnali halálát jelentette, mert a hold-vér hordozta az Istennő erejét, az élet és halál hatalmát. Amikor egy nő vérzése elmaradt, azt jelentette, hogy gyermek fejlődött benne. De ha megjelent, az élet kihunyt. Új családtag kerül a házhoz - mondta Yubal a barlangban pislákoló lámpák közt. Avram meglepődve nézett rá. Marit iránti rajongásában Avram olyan vak volt mindennel szemben, hogy nem vette észre, abbája családjaik egyesítésén dolgozott. De természetesen, ez olyan lépés volt, aminek végül is be kellett következnie. A családi szövetségek hagyománya és törvényei a település első családjaival kezdődtek, generációkkal korábban, amikor jöttek a fosztogatók, és elrabolták a termést, és kifosztották a házakat. Az ősök úgy döntöttek, a település életben maradása érdekében a családoknak meg kell védeniük egymást. Generációk során rájöttek, hogy az invázió és a szerencsétlenség időszakában a védelem legsikeresebb megvalósítása az volt, ha időnként elcserélték fiaikat és lányaikat. Avram családjában túl kevés fiú volt, aki a szőlőskertben dolgozhatott, és megvédhette volna a termést a martalócoktól. Yubal gyakran bérelt embereket, hogy segítsenek, de azok gyakran megették a termést, és amikor jöttek a betolakodók, elmenekültek. Azonkívül a Talitha Házban most nők sem voltak, a nagyon idős nagymamát

leszámítva. Yuballal, Avrammal és három öccsével a ház a kihalás szélén állt. így egy nőt kellett hozzáadni a családhoz, lehetőleg olyat, akinek sok fiútestvére és unokatestvére volt, mivel az ilyen férfiak szívesen őrizték a szőlőt, és nem loptak volna attól a családtól, akivel szövetségre léptek. — Ki lesz az? — kérdezte Avram, és számos jelölt neve kavargott agyában: Sol, a gabonatermesztő lányai, Guri, a lámpakészítő, unokahúgai, a legfiatalabb Hagyma Nővér. 140 Yubal megköszörülte a torkát, és másik lábára helyezte a test¬súlyát. - A Serophia Ház egyik lánya csatlakozik családunkhoz. Avram rámeredt. - Serophia - mondta bárgyún. Yubal felemelte az egyik kezét. - Tudom, hogy ez megdöbbent. De megbeszéltük az Istennővel, és ő Reinán keresztül szólt. Konzultáltunk a csillagjósokkal és a jövendőmondókkal is. Mindenki egyetértett abban, hogy az ilyen ősi és nemes család, mint a mienk csak olyannal léphet szövetségre, aki hasonló szinten áll. Ki lehetne ez más, mint a Serophia család? Yubal maga nem volt elragadtatva az ötlettől, sokat vitatkozott erről a nagymamával. Az Edra is jó ház, érvelt, és Abihail vérvonala is. De a nagymama és az Istennő fölényben voltak. Semelyik másik ház nem felelt meg. És így, egy képviselőn keresztül (mert az elképzelhetetlen volt a rivális abbák számára, hogy közvetlenül egymással beszéljenek), Yubal érintkezésbe lépett Mólokkal, hogy a két család között kössenek szövetséget. Yubal fölényben volt, mert a kereskedő Hadadezertől hallotta, hogy Mólok kezdett aggódni a sör kereskedelme miatt. Egyre könnyebben készítettek sört mások is. Nem kellett egyebet tenniük, mint árpakenyeret vásárolniuk, elkeverni vízzel, majd hagyni, hogy a pép megerjedjen. Nem kellett törődni az árpafölddel, a művelésével, a betakarítással és a tolvajok meg a sáskák elleni védelemmel. Az a szóbeszéd járta, hogy Mólok üzlete kezdett tönkremenni, és Mólok már valami más módot keresett arra, hogyan maradhatna a család jómódú. Mólok viszont gazdag volt másban: házában sok erős fiú volt. így Yubal úgy döntött, hogy egy másik férfi fiainak védelme egy szőlőprésért és a szőlőtermés egy részéért cserébe, jó alku. A szövetséget, évszázados rivalizálás után, meg is kötötték. — Még ha a Serophia fiak továbbra is gyűlölnek minket — mondta Yubal —, akkor is meg fogják védeni lánytestvérüket egy rablótámadás esetén, így megvédenek minket és a szőlőnket is. — Melyik lány, Abba? — suttogta Avram. — A legfiatalabb. Marit. Avram úgy érezte, egyszerre sújtotta villám és tömték tele mézzel. Döbbenet és öröm küzdöttek benne, és elnémították. 141

Yubal sietve folytatta, félreértve a meghökkent arckifejezést Avram arcán. - Nem hibáztatlak, ha mérges vagy. Ez csak az ősök és a vérvonal miatt van. Van azonban jobb hírem is! Avram megpróbált megszólalni. „Mi lehet annál jobb hír, minthogy szeretett Markomat a saját tetőnk alatt tudjam?" Yubal azonban gyorsan folytatta: - Megegyeztem Parthalannal, az Edra Házból, és velük is egyesülünk oly módon, hogy téged meg odaküldünk. Gondolj bele, Avram! A kagylómunkásokkal fogsz élni! Nagyon irigylésre méltó pozíció, hiszen munkájuk

tiszta, nem jár izzadsággal, bőrkeményedéssel, kezük mindig puha és tiszta. És gyönyörű lányaik vannak, akikkel élvezetet lelhetsz. Yubalnak tetszett saját eszessége - csak a fiú arcára kell nézni! Az ájulás határán volt a hirtelen jószerencse hallatán. Mivel Avram álmodozó volt, mindig az érdekelte, mi van a hegyek túloldalán, nem vonzotta különösebben a szőlő és a borkészítés, Yubal tehát tökéletes megoldást keresett Parthalannal, mivel ő és lányai éven¬te elutaztak a Nagy Tengerhez, ahol porceláncsigát és különféle kagylóhéjakat gyűjtöttek. Aztán ezeket visszahozták, és ékszereket, fétiseket, amuletteket és mágikus díszeket faragtak belőle. Parthalan gazdag volt és új, egészséges férfit akart a családjához hozni. így Yubal üzletet kötött vele: Avram csatlakozik az Edra Házhoz, cserébe Parthalan minden évben kagylóhéjban fizet a Talitha Háznak. Yubal arca ragyogott az örömtől a pislákoló lámpák fényében. - Végül pedig megláthatod, mi van a hegyek túloldalán! Kérhetnél ennél jobb életet? — Oh, Abbal — kiáltott fel Avram, hangja visszhangzott a sziklafalon. — Ez borzalmas hír! Yubal elsápadt. - Hogy érted ezt? Ujjonganod kellene. Sosem voltál boldog attól, hogy a szőlőben vagy a szőlőpréssel dolgozol. Most lehetőséget kapsz arra, hogy meglásd, mi van a horizonton túl. Kezedbe adom az álmaidat és te mérges vagy? Az én álmom Marit! - tört ki Avramból. Yubal rámeredt. — Miről beszélsz? Marit. Szeretem Markot. — Szerelmes vagy abba a lányba? Nem tudtam. Hát ezt jól titokban tartottad. Avram lehajtotta a fejét. — Abba, nem tudom elhagyni őt. Muszáj. Nem szakadhatok el Marktól. — Még fiatal vagy, legény. Ha egyszer Parthalan lányainak combjára teszed a kezed... — Nekem nem kellenek a kagylókészítő lányai. Nekem Marit kell. Yubal arca elsötétült. Szerette a fiút, de Avram áthágta a határt ebben a szent barlangban. — Nem lehet a tiéd, Avram, és összetöri a szívemet, hogy tudom, mit tettem. De minden üzletet meg¬kötöttünk Parthalannal, megállapodtunk. Fogadalmat tettünk az Istennő előtt. Nem vonhatjuk vissza szavunkat. - Yubal esetlenül Avram vállára tette a kezét. — Gondolj akkor arra, hogy Marit a mi házunkban lesz, biztonságban, védelem alatt, és itt lesz, amikor visszatérsz a Nagy Tengerről. Avram teljesen boldogtalannak érezte magát. — A kagylóvadászok olykor egy évre elmennek. — Aztán visszajönnek, hogy kifaragják és eladják a kagylóhéjaikat. Akkor aztán Marittal lehetsz. Meg fogok halni a Nagy Tengeren. Yubal sóhajtott. A nap nem úgy alakult, ahogy számított rá. Mégsincs mit tenni, és Avram még fiatal, majdcsak túlteszi magát a dolgon. Ideje, hogy tovább haladjanak, és emlékezzenek arra, miért vannak a barlangban. Azonban volt még valami, amit Yubal meg akart tenni. A nyakában egy farkasfogat viselt. Egyszer a hegyekben vadászott, és megtámadta egy farkas. Yubal majdnem meghalt — testén még mindig ott voltak a hegek. Egy férfi hazavitte a véres Yubalt és az elpusztult farkast is, aminek mellkasába Yubal kése mélyedt. Később Yubal trófeaként kivette a fenevad egyik fogát, egy nagy sárga szemfogat, saját megbarnult vérével. Nagyon erős védelmet nyújtott a baj ellen, mert a farkas lelkét hordozta a belőle készített lánc. A szíjat átemelte a fején és Avramnak adta. — Hogy védjen, majd ha távol leszel a Nagy Tengeren. A fiú szódanul állt. Lenézett az erőteljes talizmánra és érezte, hogy összeszorul a torka. Alig jutott szóhoz. — Fogadom, hogy méltó leszek a családhoz és Parthalannal kötött

szerződésedhez, Abba. — Lelki szemei előtt látta, ahogy Marit búcsút int neki egy dombról, alakja egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül teljesen eltűnik. Csak a vak nem látja — gondolta Hadadezer cinikusan -, micsoda hibát követett el Yubal. Miközben az obszidiánkereskedő egy darab sült birkahúst rágcsált, és néha-néha zsíros kezét méretes szakállába törölte, körülnézett, s úgy érezte, ez a lakoma sokkal inkább egy temetéshez, semmint ünnepléshez hasonlít. A Serophia lány fivérei úgy néztek ki, mintha megözvegyültek volna. Mólok túl sokat ivott, Marit anyja túl hangos volt, hamisan csengett harsány nevetése, és úgy látszott, a túl sok csont és kagylóhéj alatt, amit viselt, össze fog roskadni. Talitha nagymama émelyítően negédes arcot vágott, miközben a vendégekkel bájolgott. És túl sok volt az étel, még az ilyen gazdag családokhoz képest is túl sok. Mit vártak? Hogy elég néhány gesztus és előírt rituálé, meg az Istennő előtti fogadalmak, és varázsütésre eltűnik minden születésük óta beléjük ivódott gyűlölet? Nagy Teremtő, túl sok balszerencse lebeg e lakoma felett. Életében először, amióta az Örök Forrás Helyén evett és ivott, Hadadezer ideges volt, és alig várta, hogy visszatérhessen saját sátrába, távol kerüljön ettől a balszerencsétől. Sajnos díszvendég volt - karavánja csak másnapra tervezte az indulást észak felé —, így nem távozhatott. Végig kellett ülnie ezt a fájdalmas lakomát, majd el kellett kísérnie a menetet a lány házától az új otthonig. Rövid volt az út Serophia családi birtokától Talitha házáig, Hadadezernek azonban egy örökkévalóságnak tűnt. Sóhajtott. Szerencsére legalább arra a menetre nem hívták meg, amelyben a búskomor Talitha fiút, Avramot kísérik át új otthonába, a kagylóhéjkészítőkhöz. Legalább a lány boldognak látszott, miközben téli virágokkal feldíszített kis trónján ült babérkoszorúval a fején. Melle alig emelkedett és süllyedt a sok-sok porceláncsigahéj nyaklánc alatt, amelyek a család és a barátok ajándékai voltak. Új rokonai, Avram és Yubal, a lehető legszomorúbbnak látszottak. Ok is túl sokat ittak, még Hadadezer mércéjével mérve is. Az este hamis mulatozással telt, míg végül Reina, a papnő megadta a jelet, hogy a két ház egyesülésének utolsó lépése is megtörténjen. Hadadezer megkönnyebbülten felböfögött, intett hordozóinak, akik máris ugrottak, és felemelték a hordszéket a vállukra. A lányt és családját tisztes távolságból követték, majd a kereskedő újra intett, és hordozói irányt változtatva távoztak a körmenetből. Visszavitték gazdájukat a karaván táborába, ahol két gyönyörű, fiatal nő várakozott, hogy megossza velük ágyát. Yubal alig tudott járni. Annyira bántotta a kagylóvadászokkal kötött szerződése - tényleg azt hitte, Avram örülni fog a hír hallatán -, hogy sokkal több bort engedett le a torkán, mint amennyit szokott. Mélyebb fájdalom is szomorította, amit semennyi erjesztett ital nem tudott enyhíteni: az, hogy el kellett mennie Mólokhoz, és fel kellett kérnie a szövetségre. Először elégedett volt, mivel tudta, Mólok kétségbeesetten meg szeretné menteni hanyatló sörüzletét, sőt a tárgyalásokról úgy jött el, hogy azt gondolta, szívességet tett neki, most azonban tette tüskeként szúrta a torkát. Sem az Istennő áldása, sem a barátok jókívánságai, a jövendőmondók és csillagjósok állítása, miszerint helyesen cselekedett, nem tudták elvenni keserű szájízét. Továbbra is gyűlölte a Serophia Klánt, leginkább Molokot, és sajnálta már, hogy nem talált más lehetőséget szőlőjének megvédésére. Avram azért volt szomorú, mert már a héten útra kell kelnie, és úgy volt, egy évig vissza sem jön. így aztán ő is többet ivott, mint amennyit szokott. Amikor a menet elérte a Talitha Házat, Reina felidézte az Istennő áldásait, az összegyűlt tömeg pedig éljenzett, és mindkét családnak jószerencsét kívánt. Mólok és nővérei búcsúcsókot adtak Maritnak, komor fiútestvérei rosszindulatúan meredtek Yubalra, és halkan odasúgták neki, hogy figyelni fogják, jól megy-e húguk sora. Aztán a tömeg szétoszlott,

Yubal és Avram részegen botladoztak matracaikhoz, a nagymama pedig Maritot a ház női felébe vezette. A hold kerek, sárga és domború volt, sokkal inkább látszott tavaszi, mintsem téli holdnak, és ezer apró sugárral világította meg a szalmatetőt. A holdfény utat talált a sártéglából épült ház falán levő kis ablakon át, és Maritra világított, aki tágra nyílt szemmel feküdt új ágyában. Avramot várta. Megegyeztek, hogyha mindenki elalszik, átjön az ágyába. Hol van hát? A ház csöndjét figyelte, amit csak az öreg nő és Avram öccseinek horkolása szakított meg, majd úgy döntött, hogy nem tud tovább várni, kisiklott ágyából, meztelenül és lábujjhegyen átosont a másik oldalra. Ugyanebben a pillanatban Yubal megmozdult, és megfordult a holduralta befolyásolt álmában, amelyben szeretett ágytársa, Avram anyja jelent meg, aki azt állította, nem is halt meg, ha¬nem visszajött hozzá. Ahogy a karjaiba zárta, és szeretkezni kezdtek, hirtelen felébredt, ám a részeg ködben pislogva nem tudta elkülöníteni az álmot a valóságtól. Hová ment a nő? Hangot hallott, odafordította a fejét, és látta, hogy Avram anyja fiatalon, karcsún és meztelenül, lábujjhegyen lopakodik át a közös szobán. Átjött a férfiak oldalára, hozzá. Yubal valahogy talpra állt, odatámolygott a lányhoz, durván a karjaiba zárta. Marit kiáltása felébresztette Avramot. Pislogott a sötétben, hunyorogva nézte a két emberi alakot, akikre a tűnő hold fénye vetődött. Nehezen tudott úgy nézni, hogy csak egy képet lásson. Megdörzsölte a szemét. Két meztelen ember kapaszkodott egymásba. Felugrott, majd térdre esett. Nem, bizonyára álmodik. Hallucinál. Újra rájuk nézett. A kép úszkált előtte, mintha valahogy az egész ház az örök forrásba merült volna, és most víz alatt lenne. Kígyózó halvány karokat és két fejet látott, akik különös táncot lejtettek. Bukdácsoló lábak, tekergőző testek. Szeretők, vízi ölelésben. Aztán a részeg kábulat egyik tiszta pillanatában felismerte Marit! Yubal karjaiban! Újra megpróbált lábra állni, a padló azonban hintázott és imbolygott alatta, mint az őrtorony viharban. Felfordult a gyomra, és rájött, hogy hányni fog. Még időben kirohant nagyanyja kis káposztás kertjébe. Zihálva lélegezte be az éjszakai levegőt, amikor azonban visszaindult a házba, újra hányingere lett. Yubal keze Marit testénl Megpróbált visszamenni, de a bor által okozottnál is borzalmasabb rosszullét fogta el. Yubal és Marit! Gondolatai ide-oda csapongtak, nem volt értelmük, csak homályos elképzelések és érzések zűrzavara. Így megfordult és elrohant. Izzadt, ájulás környékezte, a világ forgott körülötte. Bevetette magát a szőlőbe, ahol részeg elméje szétrobbant az esztelen gondolatoktól. Az futott át Avram zűrzavaros agyán, hogy Yubal ezt az egészet azért tervezte, hogy megkaparintsa Markot. - Nem - suttogta, miközben a földre rogyott. - Nem lehet. Megpróbált értelmet keresni abban, amit látott, agyát azonban a túl sok bor uralta, a gondolatok nem logikai sorrendben követték egymást. Hirtelen düh és féltékenység öntötte el. Öklét égnek emelve kiabálta: - Elárultál! - Fuldokolva zokogott, miközben bizonytalan lábakkal támolygott. - Szándékosan tetted! A házba hoztad a szerelmemet, engem meg elküldtél a Nagy Tengerre. Egyes egyedül magadnak akartad őt! Légy átkozott, Yubal! Bárcsak ezer szörnyű halált halnál! Zokogott, émelygett, a világ forgott körülötte. Újra futásnak eredt. Átcsörtetett a szőlőn, a könnyektől nem látott, testét és lelkét rosszullét gyötörte, ahogy vadul rohant a sötétben, ami végül teljesen elnyelte. Éles fény. Nyögések.

Avram teljesen mozdulatlanul feküdt, és azon tanakodott, miért érzi magát ennyire rosszul. A feje kalapált, a gyomra kavargott. Szájában savanyú ízt érzett, és olyan száraz volt, mint a tapló. Újabb nyöszörgés. Rájött, hogy a saját torkából jön. Nagyon lassan felemelte a szemhéját és hozzászoktatta magát a fényhez. Napfény ömlött be a sátor nyílásán. Miért volt sátorban? Amikor megpróbált felülni, hányinger fogta el olyan erővel, amelytől visszahanyatlott az ágyba. Egy szőrme ágyba. Nem a saját ágyába. Vajon kinek a sátra volt? És miért volt ő itt? Hogy került ide? Megpróbált emlékezni, ám agya homályos maradt, mint egy sáros pocsolya. Az emlékek határozatlanul gyűltek, a két család szövetségének lakomája, a menet a házukhoz, nagyanyja, amint Maritot a ház női oldalára vezeti, ő és Yubal szőnyegeikre vetik magukat, elalszanak. Aztán semmi. Zümmögő hangot hallott, arra fordult, mire meglátott egy barna bőrű nőt, amint épp konyhai edényeket pakolt egy kosárba. Avram megpróbált megszólalni. Amikor a nő látta, hogy ébren van, adott neki egy vizes bőrtömlőt, hogy igyon, közben pedig elmondta, hogy ő és a nővérei a sátruk előtt találták meg, a saját hányadékában fekve. Behozták, letisztogatták, majd hagyták, hogy kialudj a magát. Avram felült és két kezével a fejét fogta, amelyben mérges démonok táncoltak. A tizenhat éves fiú nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen rohadtul érezte volna magát. Rosszul voltam? Hánytam? De miért vagyok a karaván táborában, miért nem otthon vagyok? Sikerült feltérdelnie, majd lábra állnia, de bizonytalanul himbálódzott, és a feje kegyetlenül hasogatott. Összezavarodva nézte a sötét bőrű nőt, aki sietősen vitte ki a dolgait a sátorból. Egyetlen dologra emlékezett, az ágyra, amelyben aludt. Aztán eszébe jutott, hogy Hadadezer karavánja ezen a reggelen indul tovább. Haza kell mennem, mielőtt észreveszik, hogy elmentem. A sátor nyílásában a vakító napfény megállította. A szeme elé kapta a kezét, harcolt feltörő hányingerével, és megpróbálta összeszedni magát. Húgyhólyagja tele volt, gyorsan könnyítenie kellett magán. A sátor takarásában vizelt, közben látta, hogy mindenfelé bontják a hatalmas tábort. Aztán a település felé nézett, és rájött, hogy hangos jajgatás és kiabálás száll az ég felé, olyan hangok, amiket csak egy igazán fontos ember halálakor szoktak hallani. Megkerülte a sátrat, ahol a sötét bőrű nő épp a cövekeket húzta ki. Avram megkérdezte, mi történt a településen. A nő pedig elmesélte, hogy egy borkészítő szeretkezni akart egy lánnyal, de meghalt a karjaiban. Avram hunyorgott. Borkészítő? Szeretkezett egy lánnyal? Azonnal mindenre emlékezni kezdett: Avram arra ébredt, hogy Yubal Maritot csókolgatja. Menekülése a kertbe, a fel¬emelt ököl és az égbe kiáltott átok. Aztán... Most már emlékezett, a torz és ocsmány eseményekre. A rejtekhelyéről nézte a zajló drámát, a szőlőtőkék közül. Sikítás, majd Marit kirohan a házból. A nagyanyja kijön, sír és a mellét veri. Avram öccsei úgy botladoznak, mintha villám sújtotta volna őket. Mások is érkeznek, bemennek a házba. A szomszédok kiabálnak: „Yubal halott!" A Talitha Ház abbája megtért őseihez. Avram most már emlékezett részeg döbbenetére, amit abban a pillanatban érzett, a szőlőben bujkálva: Yubal halott? Aztán egy emlék: Avram öklét az ég felé rázza: „Bárcsak ezer szörnyű halált halnál!" Vakon rohant ki a szőlőből, rosszul volt, összezavarodott, egyszer csak az Istennő szentélyénél találta magát. Az emlék csak homályosan derengett. Al-Iari kicsi és alacsony mennyezetű háza, sötét belsejében olajlámpák pislákoltak, megmegvilágítva a mágikus amulettekkel,

gyógynövényekkel, italokkal, porokkal és termékenységi amulettekkel teli polcokat. És az oltáron... A szobor. És a lámpafényben kápráztatóan ragyogott a kék kő. Az Istennő szíve. Megbocsátó szíve. Avram, részeg kétségbeesésében ösztönösen Al-Iari kő lába köré fonta a karját. Elvesztette egyensúlyát, és magával rántotta a vágyott képet. Hatalmas csattanás. Avram nekitántorodott a sátornak, mintha leszúrták volna. Az Istennő szilánkokban hevert a földön. Ez nem lehet igaz! Csak egy irtózatos, torz rémálom. Amikor meghallotta, hogy valaki őt kérdezi, a sötét bőrű nőre nézett. — Ismerted a borkészítőt? — ismételte meg a nő. Ő azonban csak Al-Iari szobrának szilánkjaira tudott gondolni. Nem rémálom volt, hanem valóság. Megölte az Istennőt. Aztán egy másik emlék: a kék kristály, vakon nyúl érte, magához öleli, tapogatózva keresi elő amulett-tartóját, majd belecsúsztatja a puha bőrből készült erszénybe a követ. A döbbenettől elakadt a lélegzete, felemelte a kezét és a mellkasára tette. Tunikája alatt érezte a kidudorodó amulettet. Most azonban nagyobb volt, és valami új keménységet rejtett. A kék követ, az Istennő szívét. Megpróbált mozdulni, megpróbált kiáltani, könnyeket előhívni, arra kényszeríteni a tüdejét, hogy hangot adjon kétség¬beesésének és fájdalmának, de semmi nem mozdult meg benne, teste nem engedelmeskedett. Mint egy varázslat alatt álló férfi, úgy nézte, miként bontja le a sátrat a nő, és pakolja fel dolgait egy szánra. És amikor a karaván többi tagjával együtt elindultak, és a tömeg egyre távolodott az Örök Forrás Helyéről, Avram anélkül, hogy gondolkodott volna azon, mit tesz, velük tartott. Hét nőből álló család volt: nagymama, anya, három lány és két unokahúg. Azt mondták tollkészítők, és örömmel látják a társaságukban, így Avram, a néma, névtelen fiú, a tollkészítőkkel tartott. Mivel kellemes volt a viselkedése és első pillantásra látszott, hogy gazdag családból származik, hamar bizalmukba fogadták. A napok és hetek ködfátyolban teltek. Avram keményen dolgozott a nőknek nappal, ők pedig simogatták és csókolgatták éjszakánként. Azt mondták, nagyon csinos fiú, és buja testükre húzták. Némasága egy idő után elmúlt, és Avram rájött, milyen nyomorult alak. Megölte abbáját, szégyent hozott vérvonalára, szerződést tört Parthalannal, elhagyta Markot, és elrabolta az Istennő szívét, ami ugyanolyan volt, mintha megölte volna őt is. így hagyta, hogy a tollkészítők, akik semmit nem tudtak tragédiájáról, vigasztalják és menedéket nyújtsanak neki. Ök nem tudták, hogy a velük utazó fiú csupán árnyék, egy lélek nélküli héj, akinek nincsenek céljai. Teste ösztönösen mozgott - aludt, evett, vizelt. Amikor csészét adtak neki, ivott, amikor éjszakánként a nők meglátogatták alvóhelyén, teste egy férfi testeként reagált, és kielégült. De maga Avram nem érzett örömöt, sem éhséget, sem fájdalmat. Olyan birodalomban élt, ami sem a holtaké, sem az élőké nem volt. A karaván - a terhekkel telerakott emberek lassan mozgó folyója — észak felé haladt, közben a kis településeken megálltak, majd tovább mentek. Túlhaladtak az édesvizű tavon, Al-Iari Barlangján, és a buja erdőségbe értek, ahol a lebonah fa nőtt. Avram húzta a tollkészítők szánját, esténként felállította a sátrukat. Nőtársai etették és fiatalságában, ártatlanságában lelték örömüket. És bár nem érdekelte a saját biztonsága és jóléte, valami miatt rejtőzött Hadadezer elől, aki Yubal barátja volt. Zsibbadt aggyal, testtel és lélekkel figyelte a tollkészítőket és ügyes munkájukat. Ügyességük, amit a távoli északtól a Nílus deltáig terjedő karavánút mentén mindenütt ismertek, abban az

ösztönös cselekedetben rejlett, hogy a tollakat úgy rétegezték a bőrre, ahogy egy madáron is rétegződtek. Ügyesen bántak a színekkel is, így legyezőikért, pelerinjeikért, öveikért és fejdíszei¬kért a legmagasabb árat kérhették. Mivel tudták, hogy a rosszullét gonosz szelleme él a fiúban, a matriárka orvosi főzettél etette Avramot, hogy kiűzze belőle ezt a gonosz szellemet. Dúdolt fölötte, kézrátétellel gyógyította. Lányai és unokahúgai szerető kört alkottak körülötte, énekeltek neki. Különösen, amikor rossz álmokból ébredt, amelyekben Yubal után rohant, és megpróbálta visszahívni. Végül is lehet, hogy mégsem gonosz szellem lakozik benne, jelentette ki a nagymama, miután segédkezésük nem segített, talán a fiú saját szelleme halt meg. És ha az egyszer meghalt, azt nem lehet életre kelteni. Tavasz volt, amikor a karaván végül átkelt egy hegyi hágón, és lekanyargott egy hatalmas füves síkságra, ahol a sekély vizű tó mellett már más családok is tábort vertek. A tollkészítők hívták Avramot, tartson velük kőházakból épült falujukba, ami csak egynapos útra volt a tábortól. Maradjon velük két évig, éljen szabad életet, mielőtt újra csatlakoznak Hadadezer karavánjához. De Avramot valami arra kényszerítette, hogy továbbmenjen. A nyugvó nap érthetetlenül vonzotta. Megértette, hogy ez a terület téli táborhely, és ha az esőzés befejeződik, a családok tá¬bort bontanak, és a tavaszi füvet kereső csordákat követik majd. így körbejárt, és kemény munkásként kínálta magát, cserébe pedig csak az együtt utazás lehetőségét kérte. így Avram tovább menekült, egyre távolodott az Örök Forrás Helyétől. A tollkészítők könnyes búcsút vettek tőle, és egy libapehelyből készült, csinos tollköpenyt adtak neki. Új családjával Avram átutazott az Anatólián, egy barátságos tájon, ahol rövid fű és satnya fűzfák, vadtulipánok és bazsarózsák nőttek. Hatalmas méneseket, vadszamár csapatokat és antilopokat követtek. Avram látott kétpúpú tevét, a napon sütkérező kövér mormotákat, ezres csapatokban röpülő, rózsaszínű seregélyeket, és a talajon fészket építő gémeket. De hamu és kő is lehetett volna ez a számtalan csoda, hisz egyik sem érintette meg. Avram nem árulta el sem a nevét, sem a történetét a nomád családnak, de keményen dolgozott és nem zavarta őket. Ha a nők az ágyába siklottak, reakciója tárgyilagos és automatikus volt, akárcsak a tollkészítők esetében. A testével örömet nyújtott, a szívéből azonban semmit nem adott. Amikor elérték a fennsík nyugati peremét, búcsút mondott a családnak és továbbindult lefelé, majd elért egy keskeny vízhez, amit tévesen folyónak nézett. Nem tudta, hogy valójában két kontinenst elválasztó, két fontos tengert összekötő szoroshoz ért. Avram semmit nem sejtett az európai kontinens zsugorodó jégmezőiről, és az ezt követő tengerszint emelkedéséről, ami évezredek múlva ezt a szorost fő hajózási útvonallá teszi, és amit majd Boszporusz-szorosnak neveznek. Eletében először itt látott hajót. Aztán talált egy embert, aki átvitte a másik oldalra. Avram alig múlt tizennyolc éves, mégis úgy gondolta élete lejárt. Egyedül utazott. Ha emberi nyomokra bukkant, nagy kitérőt tett, hogy elkerülje őket. Ebben az új önellátó, nyughatatlan nyugat felé tartó vándorlásban, az álmodozó Avram lassan vadászó, csapdaállító és halászó Avrammá változott. Csapdát állított, hogy nyulat fogjon, és dárdát vetett, hogy lazacot. Kagylót ásott ki a vízparton, és magányos tábortűz mellett töltötte az éjszakát. A tollköpeny óvta a széltől és az esőtől, a forró nap alatt póznákra támasztotta, hogy árnyékot adjon. Sovány kamaszkori teste megizmosodott, kiserkent a szakálla. Továbbra is nyugatra tartott, amikor tudott, majd amikor olyan tengerparthoz ért, amelynek nem volt túlsó partja, akkor északnak fordult, nem sejtve, hogy útvonalát nyolcezer évvel később Nagy Sándor és Szent Pál fogja követni.

Az egy napon majd Itáliának nevezett föld keleti partján egy folyótorkolatnál olyan faluhoz ért, ahol az emberek temérdek szívkagylót ettek, külön pattintott szerszámuk volt, amivel kinyithatták őket. Fűsátrakban éltek, amiket minden vihar újra és újra lerombolt. Mivel Avram eddigre már belefáradt az utazásba, s pihenésre volt szüksége, egy évszakot velük maradt, csak utána ment tovább. A szívkagylót evőknek sem mondta el a nevét, sem a történetét, és a nyelvüket sem tanulta meg, mert az életet gyorsan tovaröppenő átmenetnek tartotta, így a nevek és történetek már nem voltak fontosak számára. Amikor az Örök Forrás Helyén levő otthona után sóvárgott, vagy nosztalgiát érzett iránta, megkeményítette fiatal szívét, és emlékeztette magát az elkövetett bűntényre, a családjára hozott szégyenre, és hogy átkozott ember, akinek sorsa az, hogy saját népe kitaszítsa. A látóhatár továbbra is hívta, mint gyermekkorában, most viszont nem azért, mert látni akarta, mi van a túlsó oldalon, hanem, mert nem volt máshova mennie. Értelmetlen vágyódásában, hogy egyik mérföldet a másik után hagyja a háta mögött, sehol nem talált olyan települést, mint amilyen a sajátja volt az örök forrás mellett. Valamikor azt gondolta, hogy az emberek mindenhol sártéglából épült házakban laknak, és saját gyümölcsöseik vannak, de ahogy északra vándorolt, és névtelen folyókon és mezőkön kelt át, dombokat és hegycsúcsokat mászott meg, látta, hogy az Örök Forrás Helyén élő polgárok egyedülállóak a világon. Azt is tudta, hogy mivel Yubal a szent boros barlangban neki adta a farkasfogat, nem érheti baj. A Jordán folyó forrásához és az azon túli területeken való napokig, hetekig tartó kóborlása során nem érte baj, és később az Anatóliai-magasföldön vándorolva sem, majd a vizén való átkeléskor sem, pedig a keskeny csónakkal kockázatos volt a vállalkozás. A kagylóevők örömmel fogadták, mások óvatosan bántak vele. Az állatok hagyták, hogy békében haladjon közöttük. így rájött, hogy a farkasszellem ereje védi. Azonban a védelem nem jelentett örömöt vagy támogatást, mert gonosz irónia volt abban, hogy éppen Yubaltól kapta a farkasfogat. Ha megtartotta volna magának, akkor Avram átka talán nem okozta volna a halálát. Továbbhaladt észak felé, óriási folyókat követett, és soha nem látott magasságú hegyek között maradt életben. Sűrű nyír-, fenyő-és tölgyerdőkhöz ért, ahol leginkább vörös szarvas és vadmarha élt. Itt egy bölényvadász törzzsel találkozott. Elcserélte tollköpenyét, ami már nem volt valami fényes állapotban, de még mindig újdonságnak számított, szőrmére, csizmára és megfelelő lándzsára. Csatlakozott vadászcsoportokhoz, maradt egy darabig, majd tovább-állt. Sosem fedte fel a nevét, és nem árulta el a történetét sem. Jól vadászott, mindig megosztotta a zsákmányát, betartotta mások törvényeit és tabuit, és sosem hált nővel annak beleegyezése nélkül. Ezalatt az idő alatt a kék követ mellkasán hordozta, elrejtve, tettének és szégyenének jelképeként. Az Örök Forrás Helyéről való elmenekülése óta nem vette ki az amulett-tartóból. De nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna tudatában hideg, személytelen és ítélkező jelenlétének. Éjszakánként, amikor álmok gyötörték - Marit kereste a Hollók völgyében, Yubal hívta le az őrtoronyból -, semmit nem árult el társainak gyötrelmeiről. Újra eljött a nap, amikor nyugtalanság vett rajta erőt. Észak felé nézett, és megkérdezte a bölényvadászokat, mi található arrafelé. Szellemek - mondták. Avram elbúcsúzott hát a bölényvadászoktól, és északra indult, a szellemek földjére. Szőrmébe burkolózva, hátára szíjazott nyilakkal és lándzsákkal, hótaposóban menetelve, amit a bölényvadászoktól kapott, Avram végül egy hatalmas fehér pusztaság széléhez ért. Még több hó volt, mint amit eddig látott, végeláthatatlan hómező. Nem volt hegy a túloldalon, még látóhatár sem volt, a szél pedig kegyetlenebbül fújt, mint azt korábban bármikor el tudta képzelni. Üvöltő hangja olyan volt, mintha ezer démon sikoltott volna, és úgy vágott a csontjába, hogy velőig hatolt. Arra gondolt, hogy a világ végéhez ért. Ez a sorsa.

Nekiindult, a szél felemelte és hátrafújta szőrmekapucniját, jeges leheletet fújt arcába. Gyorsan visszahúzta a csuklyát, szorosan tartotta fagyott álla alatt, majd továbbra is észak felé haladt, nem tudva, hogy egy tengeren kel át, hogy már nem a szárazföldön halad. Nem tudta, mi vár rá utazása végén, csak halvány elképzelése volt arról, hogy a holtak földjén jár. Miközben eszébe jutott, hogy esetleg már meg is halt és ez már csak a képzelet játéka, a jég hirtelen beszakadt alatta, s ő elmerült a jeges vízben. Avram kétségbeesetten próbált fogást találni a jégen, de az újra és újra letört szőrmekesztyűje alatt. Ahogy maga körül csapkodott a vízben, valami neki ütközött a lábának. Lenézett és egy barna szörnyet látott, amint körülötte úszkált. Iszonyat töltötte el. Nem akart tovább halott lenni. Nagyon is élni akart. Erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult, érezte, hogy lába elzsibbad a vízben, és a zsibbadás elkezdett felfelé kúszni a testén. Amikor utolsó jégkapaszkodója is letört, és a fagyos víz összecsapott a feje fölött, utolsó gondolata Marit és a meleg napfény volt. Avram repült. Nem úgy, mint egy madár, mert félig ült, félig a hátának támaszkodott, kezei pedig a mellkasán feküdtek, meleg szőrmébe bugyolálva. Vajon így utaznak a holtak őseik földjére? Ahogy kipislantott az arcát körülvevő szőr közül, látta, hogy a fehér-fehér-hátán táj tovaszalad mellette. A homlokát ráncolta. Nem repül, de nem is szalad, mert a lábai kinyújtva előtte hever¬nek, és hasonlóképp melegen be voltak pólyálva szőrmébe. Egye¬nesen előrenézett, és amikor fókuszálni tudott, látta, hogy egy csapat farkas viszi magával. Az ebédjük leszek. Talán ez a bosszú, amiért Yubal sok-sok évvel ezelőtt megölte azt a farkast. A fog akkor már nem védi. Egyetek hát meg, kiabálta zavaros elmével. Rászolgáltam. Majd újra eszméletlenségbe zuhant. Amikor legközelebb magához tért, a röpülés érzése lelassult, és látta, hogy kis fehér kör alakú hegyek közelednek. Újra a farkasokra nézett, de most végre rájött, hogy nem közönséges farkasok, mert egymáshoz voltak kötözve bőrszíjakkal. Amikor kiáltást hallott, rájött, hogy valaki közvetlenül mögötte áll, fölé tornyosulva, és utasításokat ad a farkasoknak. Avram megpróbálta megnézni az arcot, de a szőrmecsuklya eltakarta. Nem tudta eldönteni, szeret-e halott lenni. Aztán újra elájult. Amikor legközelebb magához tért, egy szűk, sötét helyen találta magát, ahol égő olaj és emberi izzadtság szaga terjengett a levegőben. Hunyorgott és megpróbált fókuszálni. A mennyezet jégből volt. Vajon jégbarlangban volt? Nem. Látta, az illesztéseket, ahol a jégtéglák egymáshoz támaszkodtak. Egy ház — egy jégből készült ház. És valamilyen ágyban feküdt, és a szőrök alatt meztelen volt. Valaki elvette a ruháit. Megpróbálta érezni a talizmántartóját, de valami baj volt a kezeivel. Nem tudta mozgatni őket. Egy közeli hang, majd egy árnyék a falon. Hunyorgott. Aztán meglátott egy arcot. Öreget, ráncosat, fogatlan vigyorral. A női arc beszélt. Legalább egy nő volt. És aztán sokkhatásként érte, hogy a nő lerántotta róla a takarót, és testét levegő ölelte körül. „Szemérmetlen nőszemély!" — kiabált, de rájött, hogy a hang csak a fejében szólt. Nem tudta megmozdítani az állkapcsát és nem tudta kinyitni a száját sem. Miközben petyhüdten és tehetetlenül feküdt, a nő szétfeszítette a száját, és belekukucskált, majd megvizsgálta a köldökét, és megpiszkálta a heréit. Végül durva kezeivel dolgozni kezdett fagyott húsán. Először az ujjait szorította és nyomkodta, majd óvatos masszírozással próbált életet lehelni a testébe. Felemelte a kezét és ráfújt. Avram nem érezte sem a meleg leheletet, sem kezének érintését. És ahogy a nő tovább haladt lefelé a testén, Avram továbbra sem érzett semmit.

A nő abbahagyta a masszírozást, aggódva nézett rá. Kiejtett néhány érthetetlen szót, majd kimászott a menedékből egy kis nyíláson át, amit Avram eddig nem vett észre. „Nem takartál be!" — akarta kiabálni, de nyelve nem engedelmeskedett. Nem maradt sokáig egyedül. Amikor visszatért, vele jött egy széles vállú alak is. Avram tanácstalanul figyelte a második embert, aki levette magáról ruháit, és felfedte telt melleit, keskeny derekát és kiszélesedő csípőjét. Avram mellé feküdt, és a karjaiba vet¬te a férfit. Az öreg nő betakarta őket, és elhagyta a jégkunyhót. Avram többször elájult és észhez tért, mielőtt végleg felébredt volna. Az első, amit észrevett, arany színű szempillák egy halvány arc domborulatán, finom, hosszú orr és széles rózsaszín száj. Sokkal később megtudta, hogy Fridának hívták, és ő mentette meg az életét, amikor kihúzta a jeges vízből. Felgyógyulása hetekig tartott, és főként Fridától meg az öreg nőtől függött, aki masszírozta és hallal, levessel meg gyógynövényekkel etette. Férfiak is bejöttek, hogy megnézzék, leguggoltak a kis jégkunyhóban, és kérdéseket tettek fel, amiket Avram nem értett. Minden éjjel Frida meleg karjai közt aludt el, és reggel arra ébredt, hogy szőke haja szétterült az ő mellkasán. Azon a reggelen, amikor erekcióval ébredt, az öreg nő azt mondta, hogy meggyógyult, és attól kezdve Frida nem aludt vele. Később megtudta, miért mentették meg az életét, és miért osztották meg vele azt a kevés élelmet, amijük volt. Mielőtt beszakadt alatta a jég, mielőtt elindult, hogy átkeljen a befagyott tengeren, a szél hátrafújta a kapucniját a fejéről, és Frida meglátta. Avram nem tudta, hogy emberek voltak a közelben, újra a fejébe húzta a kapucniját, és elindult a befagyott pusztaságon, de Frida meglátta a fekete hajat és a napbarnította bőrt. Isteneik között, magyarázta később, amikor Avram már megtanulta a nyelvüket, voltak sötét bőrűek, akik az erdőt és barlangokat őrizték, és akik bámulatos hatalommal bírtak. Végül egyik nap az öreg nő elébe tette a ruháit, megszárítva és újra puhán, és Avram mohón vette magára. Boldog volt, hogy látja amulett-tartóját, ami továbbra is a bőrszíjon lógott, és úgy tűnt, senki nem nyúlt hozzá. Azért kinyitotta, meggyőződött róla, hogy semmi értékes nem veszett el a jégszakadáskor, és bár az öreg nő kíváncsian figyelt, miközben a tárgyak kipotyogtak — fonnyadt köldökzsinórja, egy tejfog, Yubal farkasagyara -, csak akkor kiáltott fel, amikor meglátta a kék kristályt. Avram döbbenetére, sietve kimászott a jégkunyhóból, aztán hallotta, hogy kint kiabál. Egy pillanattal később bepréselte magát a kunyhóba a leghatalmasabb férfi, akit életében valaha látott. Egy rövid ideig Avram azt hitte, a férfi elrabolja tőle a kristályt. Ehelyett az alak a jégpadlón guggolt, és csodálkozva bámulta a követ. Avramra nézett, és kérdezett valamit, amire Avram csak annyit felelt, hogy nem érti a férfi nyelvét. A férfi bólintott és elindult kifelé. Aztán megállt, s intett Avramnak, hogy kövesse. Amikor az amulett-tartót biztonságosan a nyakába helyezte, és elrejtette szőrmetunikája alá, Avram megtette első lépését a külvilág felé, ahol döbbenten fedezte fel, hogy a „reggel" csak az emlékeiben élt, mert a teljes sötétség országában találta magát. A köréje sereglett szégyenlős emberek kíváncsiak voltak a jövevényre. Csuklyás kabátot, nadrágot, fókabőrből készült vízhatlan csizmát viseltek, és annyira egyformán néztek ki, hogy Avram csodálkozott, hogyan találják meg a férfiak és a nők egymást, hogy élvezetet leljenek. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy mindannyian szellemekre emlékeztették, mert bőrük olyan volt, mint a fehér füst és hajuk halvány színű, mint a búza. Magasak voltak. Még a nők is Avram fölé tornyosultak. Újdonságnak találták alacsony termetét, fekete haját és olajbarna arcbőrét. A vezetőjük Bodolfként mutatkozott be. A kontinenst átszelő útján Avram találkozott medvékkel, Bodolf rájuk emlékeztette — egy óriási sápadt medvére, mennydörgő nevetéssel. Bodolf nem olajozta a szakállát, mint az

Avram klánjába tartozó férfiak, de befonta hosszú szőke haját. De a fonatokat nem kagylóval és gyöngyökkel díszítette, hanem emberi csontokkal. „Ellenségeink testéből szedtük" dicsekedett Bodolf. Avramot később bemutatták egy Eskil nevű férfinak, akiről Avram úgy vélte Bodolf testvére, mert a hasonlóság oly szembeötlő volt. De később észrevette, hogy Eskil jóval fiatalabb -talán unokaöcs? Aztán minden világos lett. „Eskil és én nem vagyunk vérrokonok. A tűzhelytársam fia, akivel minden télen együtt vagyok" - mondta Bodolf. Bodolf egyike volt azoknak, akik nem keresték a változatosságot, hiszen elégedettek voltak minden évben ugyanazzal a nővel. Azon az estén - bár a nap egyáltalán nem kelt fel - a törzs lakomát csapott a látogató tiszteletére, akinél ott volt az ég egy darabkája. Avram életében először evett fókát, bálnazsírt és olyan medve húsát, aminek szőre fehér volt, mint a hó. Mély benyomást akartak tenni rá, ezért kedvenc ételkülönlegességükkel kínálták - roston sült libával, amit csak rothadt hallal etettek, mert szerintük a húsnak egzotikus ízt adott, amit viszont Avram undorítónak talált. Mégis hálás volt az életben maradásért és a vendégszerető emberek társaságáért. Különösen a nő¬kért, akiknek haja olyan volt, mint a kukoricahaj, bőrük pedig sima, mint a gyümölcs, amit ő vonzó újdonságnak talált. Továbbra is az öreg nő jégkunyhójában lakott, és a vendéglátásért cserébe olyasmivel szórakoztatta a klánt, amit ők hazudozásnak neveztek: pálmafákról és homokos sivatagokról, zsiráfokról és vízilovakról mesélt, meg olyan forró nyarakról, amikor a sziklára csöppentett vízcsepp sisteregve elpárolog. A tavasz első jeleire Bodolfék, akik magukat a Rénszarvas Népének hívták, elhagyták jégkunyhóikat, és szánjaikon a hegyvidékre utaztak, ahol fenyő és nyírfák nőttek. Itt a férfiak neki¬álltak fákat kivágni. Addig dolgoztak éjjel-nappal, amíg fel nem építettek a fatörzsekből egy méretes rönkházat, ami elég tágas volt ahhoz, hogy mindannyian ott éljenek és aludjanak. Avram, mivel ügyesen bánt a fejszével, segített a favágásban és az illesztékek kifaragásában, együtt evett velük ebédidőben, éjszaka azonban külön aludt. Nem akarta megtanulni a nyelvüket, és nem akarta tudni a nevüket sem. Amikor magára maradt, az új zöld sarjakat nézte, az Örök Forrás Helyén sarjadó tavaszra gondolt, és dél felé tekintgetett. Mivel már nem tudott tovább északra vagy nyugatra menni -hisz elérte a világ peremét -, talán ideje volt visszafordulnia. De... Hová? Vissza az Örök Forráshoz, ahol csak szégyen várja? Csupán egyetlen oka volt, hogy visszamenjen, Marit ott élt a házában a nagyanyjával és az öccseivel. — Maradj velünk - mondta Bodolf, és kezét a fiatalember vállára tette. — Elmeséljük a történeteinket, te is elmeséled a tiédet. Együtt iszunk és felvidítjuk őseink szívét. Megismertették vele az erjesztett mézből készített mézsört, amit nagy mennyiségben ittak a nyári hónapokban. Amikor Avram megkóstolta az italt, és látta milyen vonzó Frida haja a tűz fényében, úgy döntött, talán nem is olyan sürgős továbbállnia. Figyelte, hogyan vadásznak, figyelte beszédjüket, és akarata ellenére, fokozatosan megtanulta a nyelvüket. — Hogyan került a népetek erre a vidékre? — kérdezte, miközben saját napáldotta otthonára gondolt, amit sokkal megfelelőbb élettérnek tartott. — Őseink eredetileg délen éltek, de amikor a rénszarvas meg¬hallotta a „menj-északrahangokat", elindult, az őseink pedig követték. — Bodolf a földből késként kiemelkedő hegyek és a köztük levő jégfolyó felé mutatott. - A hangok azokból a gleccserekből jöttek. Az emberek észak felé vándoroltak, és maguk mögött hagyták a zuzmót és mohát, amit rénszarvasaink annyira szerettek. Láthatod, azok a gleccserek hoztak minket ide. — Miért húzódnak vissza? Bodolf megvonta a vállát. — Talán az ég hívja vissza őket. Újra eljönnek? — kérdezte Avram, és megpróbálta az egész világot jégtakaróval elképzelni. — Az az istenektől függ. Talán. Egyszer.

Avram odanézett, ahol a különös farkasokat tartották. Meglepetésére az emberek etették őket, és a bestiák nem támadtak rájuk. Hogy lehet ez? — kérdezte Avram. Ott nincsenek kutyák, ahol ti éltek? — —

Mi az, hogy kutya? A farkasok rokona.

Megszelídítettétek őket? Ők szelídítettek meg minket — mondta Bodolf mosolyogva. — Ők közelítették meg őseinket nagyon régen, és azt mondták, ha etetjük őket, dolgozni fognak nekünk, és társaink lesznek a sötét éjszakákon. Avram megtudta, hogy Bodolf népe a rénszarvasokat imádta, mint a táplálék és bőr biztosítóját, és mint az élet létrehozóját. A pompás állatokat egy hatalmas területen tartották, ahol szabadon vándorolhattak. A formás állatoknak hosszú, sötét szőrük volt, fehér mellénnyel, és fákra emlékeztető pompás agancsuk. Az ilyen szelíd állatok tartása Avram számára csoda volt, de még meglepőbb, hogy a rénszarvasok megengedték, hogy megfejjék őket. Namirra gondolt, kecsketartási kísérleteire, és hirtelen tiszteletet érzett a férfi iránt, mert Avram bizony nem tartotta elképzelhetőnek az állatok megszelídítését. Bodolf mesélt az ősök idejéről, amikor még rénszarvascsordákat üldöztek a jégen. Aztán egyik társuk leszakadt a vadászcsa¬pattól. A hóban feküdt, átfagyva és éhezve, közel a halálhoz, amikor megjelent egy rénszarvas, lekuporodott mellé, erős testével melegen tartotta, majd megengedte, hogy igyon a tejéből. És miközben a Rénszarvas újra életet lehelt belé, azt mondta a férfinak: „Ne üldözzetek és ne vadásszatok minket. Vegyetek néhányat közülünk magatok közé, hogy veletek éljünk, és mi majd etetünk és melegen tartunk titeket. De engedjétek, hogy csordánk szabadon vándoroljon." így fogtak néhány nőstényt és visszahozták őket. Volt tej egy ideig, aztán a Rénszarvas megint megjelent az ős álmában, és azt mondta: „Nem különíthetitek el a nőstényeket a hímektől, mert mint a férfinak és a nőnek, rén¬szarvasaimnak is élvezetre van szükségük." így az ősök fogtak egy hímet és a nőstények közé vitték, és attól kezdve az embereknek mindig van tejük. Avram összevonta a szemöldökét. - Hogyan lelnek élvezetet az állatok? - kérdezte, és megpróbálta elképzelni. Bodolf nevetett, és egy kézmozdulatot tett. - Ugyanúgy, ahogy mi, emberek! Az állatok sem mások! Miután eddig csak akkor látott állatokat, amikor a hegyekben vadászott, lándzsájával, nyilával és íjával üldözte őket, Avram még sosem látott ilyet. De értelmesnek tűnt a dolog. Az Istennő létrehozta az emberek intim örömszerzési módját, miért ne tette volna ezt az állatokkal is? — Jön a tavasz — mondta Bodolf elégedetten -, hamarosan borjak születnek. Avram szemöldöke felszaladt. - Honnan tudod ezt? A hold dönti el, mikor születnek az utódok. Az ember ezt nem tudja előre megmondani. Bodolf türelmetlen pillantást vetett rá. — A te földeden nincsenek állatok? — Dehogynem, sok. — Nekik is van kölykük? — Amikor tavasszal vadászunk, látunk a csordában fiatalokat is. — Akkor megjósolható! Mert ily módon — folytatta Bodolf és újra a durva párosodási mozdulatot mutatta - a Rénszarvas szelleme utódokat nemz a nőstényekben. Ugyanezt teszi az emberekkel is. Amikor egy nő rénszarvassal álmodik, vagy belélegzi a tűzön sülő rénszarvashús füstjét, vagy ha rénszarvas amulettet visel a nyaka körül, terhes lesz. A Rénszarvas ad életet mindennek. Nálatok ez nem ugyanígy van?

- Nálunk a Hold ad gyereket a nőnek - mondta Avram, és még mindig nem volt meggyőződve arról, amit az állatok nemi élvezetéről hallott. De a rénszarvas talánynál sokkal jobban érdekelte, hogy mi van az emberekkel. A Rénszarvas Népében sokkal több állandó párkapcsolatot látott, mint otthon saját népénél. Elsősorban nem családok között volt szövetség, hanem két ember között: a nő adta a tűzhelyet és a menedéket, a férfi biztosította az élemet és a védelmet. Talán mert a hosszú és kemény tél itt nehezebbé tette az életet, az életben maradás az együttműködéstől függött. Avram azt gondolta, itt egy férfi nem koslathat egész éjjel nő után, mint a forró fülledt éjszakában az Örök Forrás Helyén, ahol a iparosodás véletlenszerűen és a csillagos ég alatt történt. A nyár múlófélben volt, s a tél közeledtével Bodolf azt javasolta Avramnak, válasszon téli társat. Amikor Avram azt felelte, hogy megszokta, hogy férfiakkal aludjon, Bodolf és a többiek nevetésben törtek ki, és azt mondták: — Válassz egy nőt! Van annál jobb, mint így melegedni? Fridára gondolt, és megtudta, hogy még nincs téli párja. De ahhoz, hogy egy férfi beléphessen egy nő menedékébe, először be kellett bizonyítania, hogy jó vadász. így Bodolf és Eskil elvitték Avramot első vadászatára. A vadászok sítalpaikon, kutyaszánjaikkal siklottak a fagyott pusztán, jegesmedvét és jávorszarvast üldözve. Avram hátrahajtotta kapucniját, és arcát a nap felé fordította. Micsoda sebesség! Micsoda szabadság! Odakiáltott a többieknek, azok visszaintegettek, s egy időre Avram elfeledkezett elátkozott mivoltáról és balsorsáról, meg arról, hogy gyilkos, esküszegő, olyan férfi, aki elhagyta a kedvesét, és bemocskolta családja becsületét. Erre a néhány órára tiszta volt és szabad, s egy rövid időre megengedett magának néhány érzelgős gondolatot öcsseivel kapcsolatban: hogy mennyire élveznék azok is ezt a kalandot a jégen. Amikor együtt látta Bodolfot és Esküt, szoros kapcsolatuk Yubalhoz fűződő viszonyára emlékeztette, szíve újra megfájdult. Elmondhatta volna ezeknek az embereknek, hogy egyet¬len kiejtett átokkal embert lehet ölni. A napok rövidebbek lettek, és a Rénszarvas Népe elhagyta az erdős vidéket, hogy a fagyott puszta felé vegye az irányt, és megépítsék jégkunyhóikat. Bodolf több helyen késével ellenőrizte a havat, mielőtt megfelelő tömegűt és szerkezetűt talált, ami jó volt a téglákhoz. - Nagyon gyenge minőségű itt a hó, túl puha a tetején, túl kemény az alján, de most ennél jobbat nem találunk. O és Eskü vágták ki az első téglát. Avram segített kifordítani a nagy darabot, majd Bodolf kifaragott egy használható tömböt a közepéből. A téglákat rétegről rétegre terítették fel, spirál alakban, és amikor a kupola teljesen elkészült, Bodolf kivájt egy ágynyi felületet, a felesleges havat pedig kilapátolta a kupola alján készített kis bejáraton. Amikor megépítették óvóhelyüket, Bodolf és Eskil elvitték Avramot fókavadászatra a befagyott óceán jegére. Bodolf elmesélte, mivel a fókának levegőre van szüksége ahhoz, hogy lélegezni tudjon, léket kapar a jégbe, amikor a tenger elkezd befagyni, és rendszeresen visszatér oda. Avram figyelte, hogyan segítik félig farkas állataik a vadászokat ezeknek a lyukaknak a kiszimatolásával. Aztán egy vékony bálnacsontot csúsztattak át a jégen, és vártak. A bálnacsont remegése azt jelentette, hogy a fóka a felszínen van, ilyenkor a vadászok gyorsan megszigonyozták. Ehhez hosszú órákon át kellett mozdulatlanul állni, ami Avramnak könnyen ment, hisz hosszú órákat töltött Yubal fából készült őrtornyában. Bár sokat nevettek Avram sikertelen fókaszigonyozási kísérletein, végül csatlakoztak hozzá, és segítettek neki kifogni egyet, hogy ne kelljen a téli hónapokat horkoló öregemberekkel töltenie. Az volt a szokás, hogy a fókatetemet közvetlenül a nőhöz vitték, akinek pedig vizet kellett felkínálnia cserébe, a vendéglátás jeleként. Meg a fóka szellemének kiengeszteléséért. így Avram elvitte fókáját Fridának. Az Avramot itallal kínálta, és meghívta, hogy maradjon otthonában.

Bodolf és hosszú évek óta vele élő asszonya házában gyűltek össze, Thornhild - Eskü mellett -, aki egy szégyenlős mosolyú lány volt, és Avram meg Frida, akik fogták egymás kezét. Az éjszakában vonyító farkasokat hallgatták, és Bodolf magyarázatát. - Senki nem tudja, miért vonyítanak a farkasok. Talán szellemeket látnak, vagy esetleg az általuk megölt emberek szellemei uralkodnak rajtuk. Vagy talán egyszerűen csak szeretik a saját hangjukat - mondta Bodolf mosolyogva. A nyári mézsör maradékát iszogatták, a szőrmék és a füstös parázstartó melegét élvezték a barátságos jégkunyhóban. - A farkasfalkák nagy élvezetet találnak a közös vonyításban. Láttam őket, hogyan üdvözölték egymást hangosan, egy-egy vadászat után. — Mint az emberek — mondta Avram mosolyogva. Jól érezte magát a Rénszarvas Népének emberei között, még ha magasabb rendűnek is érezte magát náluk, de tudta, hogy ők meg magukat érezték magasabb rendűnek nála. Rivalizálásuk jóindulatú volt. Amikor megpróbálta elmesélni otthonát, Bodolf meglepődött. — Egész évben ugyanabban a házban éltek? — Igen és sok-sok évig. Társait ez erősen meglepte. Megcsípték az orrukat és grimaszoltak. — Kisöpörjük a házat - bizonygatta Avram védekezőn. -Tisztán tartjuk otthonainkat. — Miért maradtok ugyanabban a házban? — Hogy őrizzük a szőlőnket. — Őriznetek kell a szőlőt? — Ahogy mondtam. — Ha nem őrzitek, nem nő? -Jaj, dehogynem! — Akkor miért őrzitek? — Azért, hogy megakadályozzuk, hogy mások szedjék le. — Miért kell megakadályozni, hogy mások szedjék le a szőlőt? — Mert az a miénk. Bodolf és társai egymásra néztek. - Akkor, ha idegenek jönnek, a gyümölcs nem nekik van? — Úgy van. Miért? A gyümölcs a szőlőn van. Az abbám készíti a bort, így a szőlő is az övé. Eskil a homlokát ráncolta. - Ha az abbád meghal, meghal a szőlő is? Nos, nem. Akkor hogyan az övé? Avram nagyon ünnepélyesen mesélte el Talitha és Serophia történetét. Nagy megbotránkozására, társai harsogva nevettek. De ahogy Avram tovább ivott az erjesztett mézből és tovább mondta a történetet, ő is humorosnak kezdte találni, egy idő után ő is a hasát fogta a nevetéstől a két régi, lehetetlen nőszemély nevetséges viszálykodásán. Végül, különbözőségük ellenére, Avram és a Rénszarvasok Népének emberei egy dologban egyetértettek, hogy az erjesztett italok csodálatosak. Hallani szerették volna Avram saját történetét. És amikor elmesélte, a következő szavakkal fejezte be: — Nem tudom miért rohantam el, vagy miért vándoroltam tovább. Maradhattam volna a tollkészítőkkel, és kényelmesen élhettem volna velük. De valami nyugat felé hajtott, és most úgy tűnik, elértem a világ végére. Talán egy ábrándot kergetsz - mondta Bodolf, és a többiek komolyan egyetértettek vele. Avram így töltötte el második telét a Rénszarvas Népével, fókára vadászott, amit visszahozott Fridának, éjszakánként karjaiban aludt, nappal vele nevetett - bár a nappalok és az éjszakák egyformák voltak. Frida megmutatta neki az éjszakai fényeket az égen, a mesés színű, táncoló démonokat. Avram pedig mesélt neki a sivatagról és a sós tengerről, amiben nincs élet. Szőrme és jég gubójukban szeretkeztek, és Frida karjaiban Avram egy időre elfelejtette a

szégyent, ami idehozta, és a bűntényt, amit elkövetett. Arcát kukoricahaj színű hajába temette, és komolyan állította, hogy életének szerelme lesz, Frida azonban kinevette és ugratta, hiszen hallotta, hogy álmában Markot hívta, és tudta, hogy a sötét hajú álomnő a vetélytársa. Avram megtanult a nappal és sötétség új ritmusa szerint élni. A nappalok fényesek voltak tavasztól késő nyárig, és sötétek ősztől tavaszig. Három hónapon keresztül a nap nem nyugodott le a látóhatár alá, három hónapon keresztül pedig nem kelt fel. Az évszakok változását a tengeren megjelenő és eltűnő szilárd jég mutatta. Megismerte Bodolf isteneit és népének babonáit, és Avram tiszteletben tartotta hiedelmeiket. Megtanulta megszeretni a fókahús ízét, és nyáron követte Fridát a havas csúcsokra, ahonnan az egész világot láthatták. A Rénszarvas Népe tetoválta magát, finom csonttűt használva korommal fedett fonalat húztak a bőrük alá. Egy tavasszal Avram bátran végigszenvedte a tű művészetet homlokán. Az Örök Forrás Helye álommá lett, Marit és a többiek mintha saját elméje szüleményei lettek volna. A meleg és a napfény földje, amely oly messze volt a hideg és a hó birodalmától, talán nem is létezett. Amikor az egyik szánhúzó kutya lekölykezett, Avram az egyik kiskutyát kedvesebbnek találta a többinél, és elkezdte látogatni a karámot, ahol tartották. Az érzés bizonyára kölcsönös volt, mert a kis jószág mindig szűkölt, ha Avram magára hagyta, végül pedig kiugrott a karambol és követte a faházba. Avram elnevezte Kutyának, és ettől kezdve Kutya állandó társa lett. Ötödik nyarát töltötte a Rénszarvas Népével, amikor az álmok elkezdődtek. Yuballal és Marittal, Reinával, a papnővel, öccseivel, sőt Hadadezerrel kapcsolatos képek jöttek, meleg, csábító álmok a Jordán folyó tavaszi zöldjével és arany színével festve. Avram szunnyadó elméje csecsemőként úszott a meleg felé, ujjai piros pipacsok és rózsaszín bazsarózsák után nyúltak, édes datolyáért és lédús gránátalmáért. Álmai annyira valóságosak voltak, hogy amikor felébredt, megdöbbent, amiért a kemény északon találta magát, és azon tanakodott, hogyan tudott a lelke ekkora távolságot ilyen rövid idő alatt megtenni. Az álmok egyre gyakrabban és egyre erősebben törtek rá, végül Avram sírt és búslakodott, mint egy beteg kutya. Bodolf és Frida aggodalma nőtt, így aztán elküldtek egy kőolvasóért. A kövek olvasója kicsi és öreg volt, teste aszott barna dióként rejtőzött a fóka- és rénszarvasprémek között. Szeme azonban éles volt, mint a Sarkcsillag, és úgy ragyogott, hogy Avram elhitte, tudni fogja a választ. Mindenki köréjük ült, és a nagy bölcset figyelte, ahogy belefújt bőrzsákjába, majd köveit kidobta egy apró, puha fókabőr takaróra. Egyesével rámutatott görbe ujjaival a kövekre. Hangja recsegett: - Ez a kő őrzi a reményeidet és félelmeidet. Ez a kő az, amit nem lehet megváltoztatni, hanem csak elfogadni. Ez a kő mondja el jelen helyzetedet. — Avramra nézett. - Szeretnél maradni. Szeretnél menni. Ez a dilemmád. — Meg tudják a kövek mondani, mit tegyek? Lágyan sóhajtott, és lassan folytatta. - Egy állat szelleme van melletted. Olyan állaté, amit nem ismerek. Kis állat, hosszú szarvakkal, amik úgy kunkorodnak, mint a füst. Bőre színe a mézsöré, fekete csíkok szegélyezik fehér hasát. - Felemelte tekintetét. - Ez a törzsed szelleme. — A gazella - mondta Avram csodálkozva. Hogyan írhatta le ilyen jól, ha sosem látott még egyet sem? - Mit akar, mit tegyek? Megrázta a fejét. - Nem arról van szó, hogy ő mit akar, mit tegyél. — Egy pillanatra rámeredt Avramra, csillagfényű szemei mint két tűhegy világítottak idős arcában. - Van itt egy másik kő is - mondta végül. — Nem ezek közül való. Ott — mutatott az Avram mellén lógó erszényre. — Kék mint az ég, átlátszó, mint a tenger. Ez a kő tudja a választ. Avram elővette az amulett-tartót a szőrméje alól, és óvatosan kinyitotta. Kivette a kristályt, kezét bölcsőként behajlítva tartotta tenyerében, ezt a hatalmas erejű követ, amit maga Al-Iari adott népének, még az idők kezdete előtt. Amikor a kő szívébe nézett, látta a kozmikus gyémántport, és rájött, hogy a bugyogó forrást látja benne, ami otthonának a szívét jelentette.

Arra gondolt, hogy a kristály az Istennő szíve, és az az Örök Forrás Helyén levő szentélybe tartozik: És a saját szíve is odatartozott, saját népéhez. Most már tudta. Tudta, hogy a Rénszarvas Népénél való átmeneti tartózkodása alatt nem vett tudomást a benne lassan végbemenő változásokról. Fájdalma elhalványult, és ennek gyengülésével egy új érzés vette át annak helyét: vágyódás, hogy hazamenjen. Amikor búcsút mondott a Rénszarvas Népének, Bodolfnak adta a farkasfogat, mert a farkasok ellenségeik voltak. Bodolf cserébe egy borostyánból faragott jegesmedvét adott neki. Megcsókolta Fridát, aki már kilenc hónapos terhes volt, és minden jót kívánt neki. Hátára vette terhét, felcsatolta lándzsáját és az íját, és Kutyával, aki mellette ügetett, dél felé indult, át a tenger túlsó felére vezető jéghídon, vissza azon az úton, amelyen öt évvel ezelőtt idejött. Mire Avram elérte a hegyi falut, ami Hadadezer otthona volt, már egy éve elhagyta Bodolfékat, és már több, mint kilenc éve, hogy elhagyta az Örök Forrás Helyét. Avram és Kutya sok ka¬landot éltek meg együtt, miközben visszafelé utaztak a hegyeken és folyókon, amelyekre Avram korábbról emlékezett. Jó társak voltak, együtt aludtak, hogy melegítsék egymást, Kutya ugatott, hogy figyelmeztesse Avramot a közelgő veszélyre, és a férfi megosztotta éjszakai fogását hű társával. Meg is mentették egymás életét — egyszer, amikor egy medve megtámadta Kutyát, és meg is ölte volna, ha nincs ott Avram ügyesen dobott lándzsájával, egy másik alkalommal pedig, amikor egy vadmacska Avramra ugrott, és minden bizonnyal halálra karmolja, ha nincs ott Kutya erős állkapcsával. Ez Avram számára a felfedezés ideje is volt. Egyetlen kapcsolata az állatokkal eddig az volt, hogy élelemnek vagy ruházatnak használta őket. Ez a közte és a kutya között kialakult új viszony azonban olyan nyugodt örömöt hozott életébe, amit korábban sosem ismert. Amikor elérték a kőerődöt a hegyekben, a pár felbolydulást okozott, mivel az őrt álló emberek meg akarták ölni a „farkast". Avram azonban Hadadezer nevét említve képes volt elérni, hogy ne bántsák a kutyát. Miközben keresztülvezették a magas kőfalak és alagutak labirintusán, az emberek szájtátva bámulták, és a közelükben levő vadállat miatt zúgolódtak. Az erődváros olyan házak különös együttese volt, amelyek közös fallal szorosan tapadtak egymás mellé, ajtó-ablak nem volt rajtuk, a bejárat pedig a háztetők nyílásán volt. Avramot egy udvarba vezették, amit a magas falak és a környező hegyek annyira beárnyékoltak, hogy a napfény nem jutott le a köves burkolatig. Hadadezer itt töltötte utolsó napjait, egy pompás emelvényen, amit szőrmékkel és párnákkal béleltek, és ahol minden kívánságát szolgák lestek. Arca kerek, mint a telihold, izzadtságtól fénylett, teste óriási és súlyos volt, lábai bedagadva, és úgy festettek, mintha évek óta nem érintették volna a földet. Szeme majd kiesett a húsos ráncok közül, amikor megpillantotta vendégét. Nagy Teremtő, öreg barátom, Yubal az! Avram megtorpant és azon tanakodott, vajon a kereskedő szellemeket lát-e. Majd rájött, hogy Hadadezer őt nézi. Tévedsz, én Avram vagyok, a Talitha Házbeli Chanah fia. Nem emlékezhetsz rám... Hogyne emlékeznék! — mondta az öregember dörgő hangon. - Nagy Teremtő, müyen áldott nap ez a mai, hogy drága jó barátom fiát látom, nyugodjon szelleme békében! Fiát? - kérdezte Avram. Hadadezer felemelte borjúlábnyi karját. - Átvitt értelemben beszélek, hiszen nyilvánvaló, hogy egy férfinak nem lehet fia. Yubalhoz való hasonlóságod, nyugodjon békében az Istennőnél, bizonyíték arra, hogy a drága ember szelleme és befolyása milyen erősen hatott rád! - Hirtelen parancsot pattogott, mire szolgái csodálatos dolgot hoztak ki az udvarra: egy obszidián-lapot, ami majdnem olyan magas és széles volt, mint egy ember, kés vékonyságú, sima, mint a holt tenger, és kagylóhéj foglalat ölelte körbe. Amikor megfelelő szögbe

állították, Yubal szelleme testet öltött a vulkáni üvegben. Avram hátraugrott, és védő jelet rajzolt a levegőbe. Hadadezer nevetett. — Ne félj legény! Az csak te vagy, a tükörképed! Avram zavarában erre meg arra fordította fejét, felemelte egyik prémbe burkolt lábát, majd a másikat, és rájött, hogy a kép valóban saját maga. Hirtelen ideges lett. Az egyetlen hely, ahol valaki láthatta a tükörképét, a víz volt, de nagy balszerencsének tartották, ha valaki hosszú ideig a vízbe bámult, mert az elrabolhatta az illető szellemét. Most elbűvölve meredt a szakállas emberre, aki a fekete üvegből figyelte. Yubal volt, utolsó hajszáláig. Gyere, gyere, ülj le! - hívta Hadadezer. - Eszünk, iszunk és beszélgetünk a régi napokról, amik jobbak voltak, mint ezek a mostaniak. Az idők kezdete óta mindig a régi napok voltak a legjobbak. Amíg a házi szolgák kihoztak egy hatalmas dézsa sört, két hosszú szívószállal, Avram beszámolt hosszú, rendkívüli utazásáról, de okát nem említette. — És ez micsoda? - kérdezte Hadadezer, amikor először vette észre a kutyát. Az állat Avram lábánál feküdt összegömbölyödve, és fejét mancsán nyugtatta. — Hűséges társam. — Egy farkassal utazol együtt? És én még azt hittem, már mindent láttam! Milyen a vüág? - firtatta Hadadezer, miután jó adag sört magába szívott, és kezével megtörölte a száját. — Különféle, ahogy az emberek is különfélék. Vannak, akik úgy élnek, mint a medvék, vannak, akik a jég hátán laknak, vannak, akik a hasukon kúsznak be a barlangokba, és megfestik azoknak az állatoknak a képeit, amiket leöltek. — És a városok? Láttál városokat? — Csak itt, az Örök Forrás Helyén. - Avram hirtelen elszomorodott, hogy a szülőhelyéről beszélt egy olyan ember társaságában, aki része volt múltjának. Az emlékek visszatértek, és elszorították a torkát. Talán Hadadezer látta, hogy pára lepi el Avram szemét, mert csöndesen mondta: — Mindannyian kíváncsiak voltunk, miért mentél el. A legtöbben azt hitték, meghaltál. Azért szaladtál el, mert Yubal meghalt? Igen, én ezt gondoltam. Fiatal voltál és megrémültél. Ez érthető. Miután Yubal meghalt és te eltűntél, mindenki számára egyértelművé vált, hogy nagy hiba volt megpróbálni egyesíteni a két családot. VÜágos volt, hogy Talitha és Serophia átka ült mindenkin. Fatálakon ételt tettek eléjük: töltött szárnyasokat, olajban sült zöldséget, lapos kenyeret, kis tányér sót, és egy undorító kotyvalékot, amit joghurtnak neveztek. — Igen, feltételezem sokkoló hatással volt rád, legény — folytatta Hadadezer, miközben gombával és fokhagymával töltött galambot szedett magának —, amikor meghallottad, hogy Yubal halott. Engem nem lepett meg. Egy cseppet sem. Avram savanyított diót tartó keze megállt a szája előtt. - Ezt hogy érted? Yubal régóta panaszkodott a feje miatt. Úgy vélem, nem mondta el neked. Talán nem akarta, hogy aggódj. Bármikor, ha mérges lett vagy felizgatta magát, erős fejfájás kínozta. Kérdezte, nincs-e rá orvosságom, és én azt feleltem, nincs. De javasoltam, hogy fékezze meg a temperamentumát és a testét, mivel ezeket a nyavalyákat hallottam már nála sokkal fiatalabb férfiaktól is. Azt mondták, úgy halt meg, hogy egy fiatal lány felizgatta. -Hadadezer bölcsen bólintott. — Ez lehetett az oka. Avram őszinte megdöbbenéssel meredt a hegy méretű férfira, akinek a szakállán még ott volt az előző napi vacsora maradéka is. Yubal már eleve olyan állapotban volt, ami arra várt, hogy megölje? Nem Avram átka okozta hát a halálát? El volt képedve. Miután vétkét éveken át hurcolta, most hirtelen leemelték róla... Yubal már magában hordta a halált. Nem én öltem meg szeretett abbámat.

Avram alig bírta megállni, hogy megkönnyebbülésében fel ne kiáltson. Hirtelen elragadtatottságában azonnal áldozni akart az Istennőnek, és bármilyen helyi istennek. Úgy érezte, fel kell ugornia és át kell ölelje az óriási Hadadezert. Táncolni akart, minden¬kinek el akarta mondani, micsoda gyönyörű hely a világ. Ehelyett azonban jól meghúzta a sörét, és élvezettel cuppantott. Hadadezer hatalmas súlyát az emelvényre küzdötte, ami nemcsak a hordására, hanem ágyaként is szolgált, és így szólt: - Rengeteg minden történt azután, fiam. Két évvel Yubal halála után eljöttek a fosztogatók. Most alaposabbak voltak. Sok ember meg¬halt. A következő nyáron megjöttek a sáskák. Avram hirtelen elkomolyodott, és éhesen várta az otthonáról szóló híreket. - A nagyanyám még él? Hogy vannak az öcséim? Úgy alakult, hogy azon az éjszakán látogattam el utoljára az otthonodba, amikor Yubal meghalt. Amikor visszatértem ide a hegyekbe, rájöttem, hogy utazós napjaimnak vége. A karavánkereskedelmet átadtam nővérem fiainak, hogy élvezhessem a még megmaradt éveimet. Unokafivéreim csak általánosabb híreket hoznak: fosztogatókról, sáskákról, elfonnyadt termésekről. Nem pedig arról, hogy kik élnek és kik haltak meg. — Húsos kezeit széttárta. A későbbiekben azt magyarázta, hogyan csökkent a kereskedelme a nehéz időkben, részben az Örök Forrás Helyét ért balszerencse miatt. - Már nem kereskednek borral - mondta —, amit igencsak hiányolok. A szívószál kiesett Avram kezéből. — Mi történt a borral? Hadadezer megvonta a vállát. — Csak annyit készítenek, amennyi nekik elég. Avram maga elé képzelte a testvéreit, amint szorgalmasan dolgoznak a szőlőben, most már mint férfiak, nem pedig fiúk, küzdenek a szőlő művelésével, leszüretelik a termést, megtöltik a szőlőprést, majd a bőröket a szent barlangba viszik. Mindezt Yubal bölcs és fáradhatatlan irányítása nélkül. Azt mondod, visszamész? - kérdezte Hadadezer, miközben diszkréten egy üres kecskebőrt húzott a tunikája alá, és belevizelt. Avram azon tanakodott, vajon hogyan üríti ki a férfi a beleit, az¬tán inkább mégsem akart ezen gondolkodni. — Igen, hazamegyek. Már majdnem tíz év eltelt. Hadadezer bólintott, odaadta a kecskebőrt az egyik szolgának, és kezét a szakállába törölte. — Kíváncsi vagyok, fiatal barátom, hogy kötünk—e üzletet, te meg én. — Amikor az agyafúrt kereskedő elmondta, milyen terveket szőtt, Avramnak el kellett ismernie, azok mindkettejük hasznát szolgálják. Ha a karaván leg¬közelebb délre indul éves körútjára, Avram megy majd az élén. Avram a nyarat Hadadezer különös hegyi városában töltötte a kereskedő vendégszeretetét élvezve, és elfogadta Hadadezer unokahúgainak ágyba szóló meghívását. Amíg ott volt, számos új csodát látott, mert ezek a szívós emberek iparkodók és felfedező szelleműek voltak: agyagból készült fazekakkal kísérletezgettek, amiket aztán kemencében égettek, rézrögöket olvasztottak és öntöttek szerszámokká, a férfiak kezdték igavonásra szoktatni a marhákat. Avram egyszer felkiáltott, amikor meglátott egy bárányt szoptató nőt. Hadadezer így szólt: Megfigyeltük, hogy a fiatal gyerek vagy a bárány gyorsan hozzákötődik az anyjához. Amikor születésekor elválasztunk egy bárányt a csordától, és az ember szoptatja, az az emberi anyjához kötődik, és megszelídítve él az emberi családdal. Véletlenül jöttünk rá. Egy nő, aki elvesz¬tette a babáját, egy vadgidát szerzett magának szomorúságában és azt szoptatta. Attól kezdve az állat állandóan követte a faluban. Most már vannak szelíd kecskéink. Nem kell vadásznunk -tette hozzá Hadadezer, aki mindig azon fáradozott, hogy megőrizze az energiáját. Avramot elvitték kőépítményekhez, ahol teheneket tartottak, amik már nem a vadonban születtek, hanem itt a hegyi istállóban, ahol tejükért tartották őket, mint Bodolfék a rénszarvasokat.

— Észrevetted, hogy a bikát imádjuk, Avram - mondta Hadadezer, akit hordszékén vittek a tejelő istállóhoz. - A bika az élet létrehozója. Asszonyaink a bikák vérében fürdenek, hogy teherbe essenek. Avramnak feltűntek az otthonokban látható bikaszarvak, és a mindenütt jelen levő bika szimbólumok. Meglepődve bámulta a szelíd vadakat, akik hagyták, hogy az emberek foglalkozzanak velük. Milyen varázserővel bírnak ezek az emberek, hogy így meg tudták szelídíteni az állatokat? Őseink idejében - mesélte Hadadezer, miközben megkínálta Avramot egy csésze joghurttal —, mielőtt felépítettük ezt a hegyi várost, még sátrakban éltünk, és a síkságon vándoroltunk, a földet és az eget imádtuk, mert semmit nem tudtunk arról, hogyan adja a bika a tehénnek a borját. Aztán egyik ősünknek megmondták az istenek, hogy hagyjuk abba a vándorlást, és építsük meg ezt a helyet, és hozzunk fel állatokat a síkságról, és tartsuk itt őket, így a Nagy Bika szelleme termékennyé teszi népünket. Ettől ilyen erős a népünk, Avram, a Nagy Bika szellemétől, míg a ti népeteket a hold szüli, ettől aztán gyengék. Nem akarlak bántani, csak az igazat mondom el. Magad is észre fogod venni, hogyan vesztették el energiájukat és életerejüket az Örök Forrásnál élők. Küldenék veled bikát, ha tehetném, de ők kezelhetetlenek. Avram észrevette, hogy Hadadezer ugyanúgy beszélt a bikáról, mint Bodolf a rénszarvasról, így azon tanakodott, vajon minden törzset másik isten hozott-e létre. Ez megmagyarázná, miért mások az emberek a világ különböző tájain megjelenésüket és tulajdonságaikat tekintve - a Rénszarvas Népe sápadt hajával és bőrével a rénszarvas tejétől, Hadadezer nepe pirosas arcszínével a bika vérétől. Az én népem pedig kicsi és sötét, mert a Holdtól születünk, és az 5 birodalma az éjszaka. A kőfalak és a pirospozsgás bőrű emberek között lakva, megtanult úgy élni, ahogy ők éltek, az ő asszonyaikkal hált, és gyomra hozzászokott a joghurthoz, a sajthoz és a tejhez, egy különös betegség kúszott Avram lelkébe. Nem a hús betegsége volt ez, nem hirdették fizikai jelek vagy tünetek, sokkal inkább a lélek zűrzavara. Almok formájában lépett Avram testébe, amik vészjóslóak, nyugtalanok voltak, és az emlékek kéretlenül, sötéten és aggasztóan érkeztek, mind egy téma köré összpontosulva. Ez pedig az az éjszaka volt, amikor Yubal meghalt. Alvás közben újra és újra arra kényszerült, hogy lássa magát, amint felébred, felfedezi a két meztelen alakot, amint ölelkeznek a sötétben, és rájön, hogy Yubal mindent azért rendezett, hogy Marit az övé lehessen. A felfedezés fájdalma friss erővel tért vis¬sza minden reggel, felébresztette a verítékben úszó Avramot álmából. A különös és idegen tájakon töltött évek során Avram nem sokat törődött Yubal kétszínűségéVel azzal, ami arra késztette, hogy megátkozza. Most azonban, megtudván, hogy nem az ő átka ölte meg, most szabadon visszaemlékezhetett annak a végzetes éjszakának más részleteire is, Avramot az a megkerül¬hetetlen és kegyetlen igazság nyugtalanította, hogy a férfi, akit annyira szeretett és tisztelt, úgy intézkedett, hogy Avramot elküldje a kagylókészítőkhöz, és így megszerezhesse Maritot magának. Végül a nyári hőség elmúltával Hadadezer tárgyalt a helyi jósokkal, akik kijelentették, most jött el a kedvező idő arra, hogy a karaván útnak induljon. Az indulás előtti éjszakán Hadadezer bizalmasan közölte Avrammal, hogy legszívesebben nem a nővére fiaira bízná a karavánt, mert lusta bandának tartja őket, megvetik a kemény munkát, és akiknek nincs üzleti érzékük. Őszintén hozzátette még, hogy úgy véli, becsapják. Sajnos a hagyomány úgy diktálta, hogy az örökség a családon belül kellett maradjon — Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetnének képviselőim az útvonal mentén, akiknek a lojalitására számíthatok.

Avram lehetett Hadadezer képviselője az Örök Forrás Helyén. A másik négy képviselő annak a nőnek a négy fia volt, akikkel Hadadezer sok-sok évig együtt élt. A legidősebb annyira hasonlított Hadadezerre, hogy az Avram és Yubal, valamint Bodolf és Eskil közötti hasonlóságra emlékeztette. Hadadezer bízott ezekben a fiatalemberekben, mert azok szerették és tisztelték őt, és becsületes kereskedelmi könyvelést vezettek azokon a településeken, ahol laktak: a lebonah fák földjén, a Nagy Tenger partján, a Nílus-delta torkolatánál és a Nílus déli partjainál virágzó és gyorsan fejlődő faluban. Hadadezer ajándékokat kínált fel Avramnak, aki gondosan választott, Parthalanra, Reinára és Maritra gondolva. Ezeket az ajándékokat vezeklése kezdetének szánta. Viszonzásul Avram Bodolf borostyán jegesmedvéjét adta, amelynek Hadadezer úgy örült, mint egy gyermek. Az indulás napján Avram újabb furcsaságot fedezett fel: szamarakat idomítottak be a hatalmas terhek hordására. Bár a Rénszarvas Népe fél-szelíd rénszarvasokat tartott a tejükért, és kutyákkal húzatták a szánjaikat, nem próbálták meg megpakolni az állatokat. Ez meglepő volt. — Vannak határok -- mondta Hadadezer. - Bánj jól a szamarakkal, etesd őket jól, és akkor majd viszik a terheidet. De ne próbálj meg felülni rájuk, mert kellemetlenül gyorsan a földön találod magad. Avram nevetett, és azt gondolta, az öreg kereskedő biztos részeg, mert ki hallott már arról, hogy egy ember felüljön egy bestiára? Hadadezer a szamarakat és az embereket kereskedésre szánt áruval pakolta meg — termeszteni való magokkal, eszköznek és fegyvernek való obszidiánnal -, valamint ellátásukra szolgáló sózott hallal, sörrel és kenyérrel. — Befektetésként - mondta Avramnak a megerőltetéstől szuszogva, hiszen oly sok utasítást adott ki, bár el sem mozdult a hordszékéről - erősítsd meg a települést a forrásnál, Avram. Tedd megint virágzó hellyé, és ezáltal tedd a karavánomat ismét nyereségessé. Avram búcsúcsókot adott Hadadezer gömbölyű unokahúgainak, s miközben kivehette a karavánt a fallal körülvett város főkapuján és a déli hegyszoros felé indult, megkeményítette a szívét, megerősítette szellemét. Felkészült arra, hogy bocsánatot kérjen öccseitől, amiért elmenekült és szégyent hozott a családra; Parthalan elé akarta vetni magát, hogy visszaállítsa a család becsületét; könyörögni akart Marknak, hogy mentse fel és újra neki akarta ajándékozni a szívét. Yubal szellemétől viszont sosem akart bocsánatot kérni, mert Yubalnak kellene bocsánatot kérnie tőle. A karaván ugyanazon az útvonalon haladt délnek, amelyen tíz évvel korábban az elveszett fiú észak felé menekült, most azonban Avram nyitott szemmel figyelte a vidéket. Akkor, régi utazása során, a tollkészítők társaságában, lélek nélküli fiú volt, lélek nélküli tekintettel nézte a tájat, és semmit nem látott meg belőle. Most azonban illatos és csodálatos cédruserdőket látott, Al-Iari barlangját, őseinek földjét és egy folyót, ami oly édesen ismerős volt, hogy a földre borulva lelkiismeretfurdalással vegyes örömmel zokogott. Az ég szürke volt, és téli eső szemerkélt, amikor a karaván megérkezett az Örök Forrás Helyéhez. A dombon összegyűlt tömeg kisebb volt, mint régen, és Avram azon tűnődött, vajon azért-e, mert nem volt már őrtornyuk, és nem volt, aki riassza a többieket, hogy érkezik a karaván. Ahogy közelebb ért, megrakott szamarát vezetve, látta, hogy a település is sokkal kisebb, mint amikor utoljára látta, és döbbenten vette észre, hogy nem voltak sártéglából készült építmények, sőt, az a ház sem állt már, amelyikben felnőtt. Felismerte az üdvözlésükre siető férfit, Namirt, a kecskést, öregebb és őszebb lett, bicegve járt. Mögötte Avram számára ismeretlen emberek érkeztek, így Avram azon tanakodott, hogy vajon az egész lakosság kicserélődött-e az elmúlt tíz év alatt.

Aztán Namir hirtelen megállt, ostobán pislogott, majd felkiáltott: „Szellem!" és visszarohant a településre, mielőtt Avram biztosíthatta volna arról, hogy nem a halálból visszatérő Yubalt látja maga előtt. Mások, az öregebb lakosok, szintén megálltak, és szájtátva bámulták Avramot, arcuk elfehéredett a félelemtől, miközben a fiatalabbak Kutyát szemlélték meg a megrakott szamarakat, hiszen korábban még nem láttak ilyeneket. Avram jelt adott a karavánnak, hogy verjenek tábort. A fáradt emberek lerakták terheiket, hangosan morogtak, amihez joguk volt, meggyújtották a tűzhelyeket — bár több füstje volt a nedves ágakból és trágyából rakott tűznek, mint lángja -, és a sátrakat is felállították a szemerkélő esőben. Avram szomorú csűrnének gondolta őket, nem úgy, mint Hadadezer nagy napjaiban. De felélénkült, ahogy izgatottan kereste a növekvő tömegben az ismerős arcokat. Testvéreit vajon megismeri? A nagyanyja nem valószínű, hogy még életben van. Viszont Marit, aki emlékeiben még mindig kislányként élt, biztos itt van. Végül egy alacsony növésű, a kakas peckességével lépkedő férfi jött felé, egy lenyűgöző fabottal. Avramnak pillanatokba telt, míg felismerte benne Molokot, Marit abbáját. — Isten hozott, Isten hozott! - kiabálta lelkesen az öreg, de Avram látta a kíváncsiságot arcán, ahogy Avramra meredt homlokát ráncolva, mint aki megpróbál valakit beazonosítani. Most már mindannyian odajöttek, hogy üdvözöljék a karavánt, ahogy a hír egyre jobban elterjedt a településen, és egyre többen jöttek. Három férfi futott felé, ásószerszámaikat még mindig a markukban szorongatva. Avram alig ismerte fel őket. Utazásai alatt testvérei kisfiúk maradtak az emlékezetében, sosem képzelte el őket felnőttként. Most azonban férfiak voltak, tagbaszakadtak és jóképűek. Avram meglepetésére Caleb térdre esett, és Avram lábai köré fonta a karját. — Oh, áldott legyen a nap, amely hazahozta a testvérünket! Azt hittük meghaltál! — Kelj fel, testvér! - mondta Avram, és könyökénél fogva felhúzta Calebet. - Nekem kellene a te lábadnál lennem. Megölelték egymást, könnyeket hullattak egymás vállára, majd a fiatalabb testvérek is üdvözölték Avramot, a boldogságtól zokogva. — Ismerlek téged, ember? - kérdezte Mólok hályoggal borított szemmel Avramra pislogva. - Ismerősnek látszol. — Mólok Abba — mondta tiszteletteljesen -, Avram vagyok, Chanah fia, a Talitha Házból. - He? Avram? Azt mondták, meghaltál. De túlságosan is húsból vagy ahhoz, hogy szellem legyél! - Mólok fontosságának tudatában felemelte a kezét, és a nap hátralevő részét ünnepnek nyilvánította, ami szükségtelen volt, hiszen már elkezdték kigörgetni a sörös dézsákat, leölni az emberek hátán érkezett kecskéket és birkákat. Előkerültek a lapos árpakenyerek és a mézes kancsók, sózott halas fatálak és rengeteg gyümölcs. Furulya és csörgő hangja töltötte be a levegőt, még mielőtt az összes sátrat felállították volna. A karavánnal érkezők és a település lakói hangosan kiabáltak, nevettek, amikor régi ismerőssel találkoztak, vagy felismerték egymást. Ez pont olyan volt, mint régen. Napnyugtára úgy tűnt, az egész település megjelent, megosztották egymással az élelmet, a tűzhelyeket, a pletykákat és a híreket. Avram azonban két arcot nem látott, akiket pedig már nagyon várt. Félt megkérdezni testvéreitől, mi lett Marittal és Reinával, a papnővel. Bár a település az otthona volt, Avram felállított egy kis tábort a karavánon belül, mert bizonytalan volt elfoglalt helyét illetőleg. Már nem érezte magát bűnösnek Yubal halála miatt, de továbbra is ott volt a szégyen kérdése. Semmi nem tűnt rossznak, ahogy testvérei boldogan hozták a tűzön sült kacsákat, kosárnyi kenyeret és boros bőröket. Tele voltak hírekkel, de kíváncsiak voltak Avram híreire is, észrevették Avram homlokán a tetoválást, és tudni akarták, merre járt az évek során.

Amikor Avram látta, hogy öreg barátai és szomszédai milyen boldogan vetették bele magukat a rögtönzött ünneplésbe, szerencsétlenségükről azonnal elfeledkeztek, a jövőre vonatkozó aggodalmuk tovaszállt, mint a madár, valami olyan jutott az eszébe, ami a távolléte alatt még egyszer sem: a település lakói nem tudták, hogy ő lopta el az Istennő kék kristály szívét. Sőt, azt sem tudták, hogy gyávaságból menekült-e el, vagy szándékosan szegte meg a Yubal és a kagylóvadászok között létrejött szerződést. Csak Avram saját képzeletében tartották őt becstelennek és szégyentelennek, mert ahogy Hadadezer mondta, az embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történt vele. Azt hitték, megöltek, elraboltak, vagy szomorúságomban mentem világgá, és aztán valahogy meghaltam. Hogyan kérhetnék tőlük bocsánatot, amikor nem tudják, mit kellene megbocsátaniuk? És aztán meglátott még valamit reménytől csillogó szemükben: azt, hogy nem akarták tudni az igazat. Egyszerre rádöbbent, hogy olyan nehéz terheket és nyomorúságot cipeltek magukon ezek az emberek az ő távolléte alatt, hogy a legkegyetlenebb dolog lenne tőle, ha ezt a szégyent, gyalázatot és bűnt most elébük tárná. így aztán kitalált egy színes történetet, ami szomorúságról, eltévedésről, az emlékezet elvesztéséről, fogságba esésről és hazatalálásról szólt. Egy olyan hősies történetet, amelyben istenek, szörnyek, érzéki nők és hőstettek szerepeltek, és amiben mindenki kételkedett, de ami mindenkinek tetszett, mert szórakoztató volt, és ahogy a boros bőrtömlő körbejárt, senki nem okolta Avramot a tíz évvel korábban történtekért. Ami volt, elmúlt. Most egyedül az járt a fejükben, hogy vidáman berúgjanak. Aztán a testvérei is elmesélték szomorú történetüket. Más balszerencse is jött, amíg nem volt itt, mondták, nemcsak a fosztogatók, voltak rossz nyarak, amikor sáskák jöttek és felfalták az egész termést, így sok család újra felszedte a sátorfát és nomád életmódra állt vissza. Az egykor oly nagy és viruló település már csak néhány kitartó emberből állt. „Mi értelme az ültetésnek és a növénytermelésnek, ha a termést ellopják?" Avram kérdezett a nyári szőlőszüret eredményéről, hiszen közelgett a téli napéjegyenlőség, és üyénkor szoktak a szent barlangba menni, és megkóstolni az új bort. Caleb azonban szomorúan megrázta a fejét, mondván siralmas termés volt az elmúlt nyáron, csak annyi, amennyiből mazsolát tudtak készíteni, hogy az arra járókkal kereskedjenek. -Jöttek a nomádok, letáboroztak, és leszedték a szőlőt. Mi hárman hogyan fékezhettük volna meg őket? Nem őrködhettünk éjjel-nappal. Mi van a Serophia fiúkkal? Miután Yubal meghalt, Marit visszament a családjához -magyarázta keserűen Caleb -, így már nem vigyáztak ránk a testvérei. Amikor jöttek a fosztogatók, a Serophia fiúk megvédték saját árpatermésüket, a mi szőlőinket azonban letarolták a martalócok. Két évünkbe tellett, hogy ismét teremjenek a tőkék, de aztán jöttek a sáskák, és megint mindent tönkretettek. Azóta magunknak is alig tudtunk elég bort készíteni, alig maradt valami kereskedésre. Ez riasztó hír volt, hiszen a település fő erőssége a borkereskedelem volt, a bor miatt virágzott az élet, és valójában a bor miatt hagytak fel az emberek nomád életmódjukkal, és telepedtek le. -Ez most meg fog változni - biztosította Avram a testvéreit. - Újra felvirágoztatjuk a szőlőt, és ha jönnek a fosztogatók, majd felkészülünk. Már formálódott is egy terv az agyában: egy bőrtömlőnyi bort adnak a helybéli férfiaknak, a szőlő éjszakai őrzéséért. - Hol van Reina, a papnő? - kérdezte végül megfontoltan, félve a választól. Reina gondozza a szentélyt, felelték. Az Istennő nem jön ki az emberek közé, a körmenet tíz éve szünetel. De még mindig ott van, akárcsak hűséges szolgálólánya. Miután meghívta a testvéreit, hogy egyenek, igyanak, maradjanak a tűzhelyénél, elnézést kért, és magukra hagyta őket, majd reszkető lábakkal elindult kifelé a hangos táborból. Először megnézte, mi maradt a Talitha-szőlőskertből. Döbbenten nézte a szürke nap halódó fényében, hogy mennyire összezsugorodott és tönkrement. Testvérei egy kis területet, amit tudtak,

bekerítettek, az egykor hatalmas és virágzó szőlő többi része azonban gyomos és gondozatlan volt. Nyoma sem volt az egykor itt álló, fából készült őrtoronynak, szép sártéglából épült házuk helyén pedig kecskebőrből készült méretes sátor állt. Egyre növekvő rémülettel ment tovább a településen, ami most csendes volt, hiszen a legtöbben vidáman mulatoztak a karavántáborban. Itt aztán még nagyobb sokk érte. A helyzet rosszabb volt, mint először gondolta. Guri, a lámpakészítő lakása, a hat vászonkészítő testvér sátra, a Hagyma Nővérek lakóhelye, a foghúzó Enoch és a bába Lea háza, Namir sártéglából készült otthona és Yasap, a mézgyűjtő háza - mind tönkrementek. A település az ősök napjainak múló, omladozó képét mutatta a folytonosság legkisebb jele nélkül. Amikor megtalálta Parthalant, a kagylókészítőt, Avram kis híján összeomlott. A majdnem vak öreg egyedül volt, alig tudta ellátni magát fűkunyhójában, és alig tudta megfaragni azt a néhány kagylóhéjat, ami a keze ügyébe került. Felkiáltott, amikor meglátta Avramot, de nem hibáztatta a fiatalembert saját balszerencséjéért. Az élet átok - mondta. - A halál áldás. Avram a Parthalannak hozott ajándékokra gondolt, a megfaragásra váró kagylókra, amik tönkremennének a vak ember remegő kezei közt. Amikor magára hagyta az öreg kagylómunkást, Avram keserűséget érzett a torkában. Semmi nem véletlenül történt, tudta, hogy mindennek oka van. Ahogy körülnézett a lepusztult településen, mindenen a balszerencse bélyegét látta. És tudta, mi volt mindennek az oka. Ez mind Yubal hibája. Ha Yubal nem lett volna kétszínű, nem kötött volna balszerencsét hozó szövetséget, hogy megkaparintsa magának Markot, még most is élhetne, és a szőlő ma is virágozna, a településsel egyetemben. Keserűséggel a szívében, az utolsó ösvényre fordult, amin tudta, hogy végig kell menjen: Serophia rezidenciájához. Marithoz. A sártéglából épült ház már itt sem állt, szétmállott alapzata kilógott a helyére vert sátor széle alól. A lány a bejárat mellett állt, fűvel táplálta a tüzet, lapos árpakenyér barnult a forró köveken. Nem nézett fel, de Avram érezte, a lány tudja, hogy ott van. Marit gyönyörűen kigömbölyödött a távollétében. Nem volt már karcsú, asszonyos, húsos, görbületekkel teli teste egy férfi karjaiba illett. De nem az ő karjaiba - gondolta elszántan, mert bár k szíve még fájt az iránta érzett szerelemtől, és a teste éhezett a lány érintésére, az utolsó éjszaka emléke, amint ott látja Yubal karjai közt, sokkal fájdalmasabb volt, mintha ezer kés fúródott volna a testébe. Tudta, soha többé nem tud úgy ránézni, hogy ne Yubal árulására emlékeztesse, és a bőrét sem tudná megérinteni anélkül, hogy ne lássa a párt meztelenül, lázas ölelésben összeforrva. Miért jöttél? - kérdezte tompa hangon. Avram nem tudta mit feleljen. Azt hitte örülni fog, ha meglátja. Vagy legalább azért, hogy életben van. Marit megfordult és kőkemény szemekkel nézte. Arcát, ami még mindig kerek és gyönyörű volt, mély barázdák szántották, szája sarka legörbült a hosszú, kemény és keserű évek alatt. Tudtam, hogy élsz, Avram. Mindenki más azt mondta, hogy meghaltál, de a szívem mélyén tudtam, mi történt veled. Láttál minket azon az estén. Yubalt és engem. Felébredtél és megláttál minket, majd elrohantál. Vártam, hogy visszajössz, és amikor nem tetted, és napok és hetek teltek el, rájöttem, hogy elmenekültél, meg arra is, hogy miért tetted. Minden okom megvolt rá - mondta felháborodva. Nem volt rá okod! Féltékeny voltál Yubalra és rám anélkül, hogy tudtad volna, mit látsz. Levontál egy következtetést, és mindkettőnket elítéltél. Azt gondoltad, Yubal és én élvezetben részesítettük egymást. Én ezt láttam. Avram, túl sokáig bámultad a holdat? Ha csak egy pillanattal is tovább figyelsz, láthattad volna, hogy elhúzódtam Yubal öleléséből, és hallhattad volna, hogy az anyád nevén

szólít engem. Láthattad volna, hogyan szabadkozott szégyenében, láthattad volna, ahogy visszamegy az ágyához, és aztán láthattad volna, hogy megmarkolja a fejét, és a földre zuhan. Egyikünkben sem voltál képes jobban megbízni? Az abbádban és a szerelmedben? Avram pislogott. - Azt gondoltam... Az a te bajod! A túl sok gondolkodás! - letörölt egy könnycseppet az arcáról. Avram rámeredt, egy szót sem bírt szólni. Attól kezdve senki nem akart velem lefeküdni. Érinthetetlen nő lettem, mert azt hitték, átkozott vagyok, aki ha megérint egy férfit, az holtan esik össze. Az elmúlt évek alatt egyetlen vigasztaló ölelést nem kaptam. Miért nem mondtad el senkinek az igazat? - kiáltott fel. Hogy harcolsz a rémhír ellen, Avram? Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak, függetlenül attól, hogy az igaz vagy sem. „Akárcsak te" - tette hozzá keserűen. Az évek során - suttogta érdes hangon - hogy gyűlölhettél. Először gyűlöltelek. Aztán már csak megvetettelek. Miközben mindenki azt mondta, hogy bizonyára meghaltál, és érted imádkozott, én megtartottam magamnak a véleményemet. Különben is, ki hallgatott volna meg? Egy elátkozott nőt! - Csípőre tette a kezét, felszegte a fejét. - Te vagy az egyetlen férfi, akivei lefeküdtem. Elmondhatod te ugyanezt magadról, Avram? -kérdezte kihívó hangon. - Ebben a tíz évben hány nővel háltál együtt? Avram rámeredt. Szerencsétlen bolond vagyok, gondolta, miközben a nőket számolta: a tollkészítők, a nomádok, a kagylóevők, a bölényvadászok, Frida, Hadadezer unokahúgai. Marit elfordult tőle, és megint füvet tett a tűzre. - Tíz elvesztegetett év. Te is, én is az életünk feléhez értünk, Avram. A nagyanyád hatvankét éves koráig élt, de ő áldott volt. Senki nem él olyan hosszú ideig. Már csak néhány jó egészségben eltöltött évet remélhetünk, mielőtt terhet jelentünk majd a családunknak. És én tényleg teher leszek, mert az Istennő úgy döntött, hogy tőlem megtagadja a gyereket. Meddő vagyok, Avram, és annál nincs rosszabb. Egy meddő nő nem érdemel élelmet, sem pedig menedéket. Menj most el. Sajnáltasd magad máshol. Itt nem fogsz szánalmat találni. Avram kitántorgott az éjszakába, szédült és zavart volt. Nagy Istennő! - kiáltotta belül. - Mit tettem? Lábai az egyetlen helyre vitték, ahol még nem járt. Az Istennő fából és fűből készült szentélye kisebb és szerényebb volt, mint a sártéglából épült, amire emlékezett, és egy kunyhóhoz kapcsolódott, amelyben a papnő lakott. A testvéreitől hallotta, hogy Reina nagyon szűkös körülmények között él annak ellenére, hogy továbbra is Al-Iari papnője. A fosztogatók megerőszakolták, mondták, és a tapasztalat keserűvé tette. Ráadásul, mivel a kék kő eltűnt, sokan elfordultak az Istennőtől - különösen a fosztogatók, a sáskák, majd a balszerencsés nyár után, amikor tönkrement a termés. Az emberek azzal vádolták a papnőt, hogy rosszul értelmezte a jeleket, és már nem kapott értékes ajándékokat, mint régen, egyszerűen csak vegetált. Amikor Avram odaért hozzá, épp kását főzött a tűzhelyén, és csipetnyi fűszert adott hozzá. Haja már ősz volt, de gondosan megfésülte és szépen befonta. Már nem viselt finom vászonból készült ruhát, festett szarvasbőr fedte vékony testét. Fáradtnak és legyőzöttnek látszott. Avram hirtelen tanácstalan lett. Megnyugvásért és útmutatásért jött, hogy világa újra helyre álljon, de a papnő láthatóan nagyobb támaszra szorult, mint ő maga. Nem tudta, mit mondjon, így csusszantott egyet a lábával, hogy jelezze jelenlétét. A papnő felnézett. Szeme elkerekedett: - Yubal! Nyugodjon meg, Papnő! - mondta gyorsan. - Nem Yubal és nem szellem vagyok. Hanem Avram. Avram? - a papnő felvett egy lámpát és közelebb vitte a fér¬fihoz. A fényben Avram látta a sötét karikákat a szeme alatt, a kort, ami az elmúlt tíz év alatt rátelepedett, és beesett arcát. Ez aggasztotta. Még a papnő sem volt védett a balszerencsével szemben ezen a helyen.

Reina szeme megtelt könnyel, ahogy a férfi arcának minden centiméterét megvizsgálta, hosszú befont haját, férfias szakállát, a halántékánál levő őszülést, bár még harminc sem volt. Úgy tűnt élvezettel szemlélte széles vállát és erős mellkasát, majd visszatért az arcához, elidőzött egy darabig a különös tetováláson, majd elmosolyodott. A mosoly meglágyította és megfiatalította vonásait. - Igen, Avram vagy. Most már látom. De mennyire hasonlítasz Yubalra! Hallottam, hogy megérkezett a karaván, de senki nem mondta, hogy te is megérkeztél vele. Gyere, erre iszunk és emlékezzünk egy kicsit, és köszönjük meg az Istennőnek, hogy biztonságban hazatértél. Nem kérdezte meg, miért ment el, vagy hogy merre járt, vagy miért tért vissza. Olyan volt, mintha minden kíváncsiság kiveszett volna belőle, vagy talán, gondolta, a tíz kemény év megtanította, hogy elfogadja a dolgokat, és már ne kérdezzen. Nem volt bora, hogy megkínálja Avramot, a sör pedig hígított és állott ízű volt, de Avram hálásan fogadta, és a nő mellé ült a füstös parázstartó mellé, hiszen a téli este kezdett hűvös lenni. Reina ivott, és meglepte Avramot azzal, hogy először nem öntött ki egy kis áldozatot az Istennőnek. -Jó újra látni téged, Avram - mondta melegen. - Téged látni olyan, mintha Yubal visszatért volna. Tudod, szerelmes voltam Yubalba. Ez készületlenül érte Avramot. - Nem tudtam. A titkom volt. Bár soha nem feküdtem le vele, a vágy ott élt a szívemben, és azt hiszem, az Istennő megbüntetett, amiért megszegtem a tisztasági eskümet. Amikor a fosztogatók megtámadtak, és brutálisan bántak velem, az megölt bennem minden vágyat Yubal és bármilyen más férfi iránt, és megtanított arra, hogy a férfi és nő közötti élvezet, valójában nem is élvezet, hanem fájdalom. Avram facsészéjébe bámult, a sör és a tetején úszó hulladék szegényes keverékére, és érezte, hogy a szíve össze-vissza ver a mellkasában. Nagyon sajnálom - suttogta olyan elveszetten, mint Bodolf népének pusztasága. — Hogyan zúdulhatott ilyen balszerencse a népünkre? Reina megrázta a fejét. - Nem tudom, még azt sem, hogy mikor kezdődött. Talán valami nagyon apró dologgal, talán valaki egy másik ember árnyékára lépett, vagy egy szolgálólány el¬tört egy edényt, vagy megsértettek egy őst. Én elmenekültem — mondta Avram. Reina bólintott, és tekintetét az olajlámpás egy apró lángjára szögezte. Láttam valamit, amit félreértettem, és mint egy gyáva... Reina felemelte kérges kezét. - Ami a múltban volt, már elmúlt. A holnap talán sosem jön el. Csak a pillanatnak szabad élnünk, Avram. Azért jöttem, hogy bocsánatot nyerjek. Nem adhatok. Úgy értem, az Istennőtől. Reina meglepve nézett rá. — Nem tudod? Az Istennő elhagyott minket. Egyszerűen beszélt, harag nélkül, mintha minden indulat elpárolgott volna belőle. Ez még jobban aggasztotta, mintha dühös lett volna rá, mint Marit. És hirtelen felfogta vétkének nagyságát. A balszerencsét nem egy eltört edény vagy egy megbántott ős hozta rájuk. Az ő hibája volt, Avramé, Chanah fiáé, Talitha vérvonalából. O okozta ezt a sorscsapást. „Nagy Istennő" - motyogta, ahogy a borzalmas kép kirajzolódott előtte: félreértette Yubalt és Maritot, ellopta a kristályt, és gyáván elmenekült északra. Előhúzta amulett-tartóját tunikája alól, kinyitotta, a tenyerébe öntötte a kék követ, és Reina elé tartotta. A kristály elkapta a lámpafényt, és ragyogva verte vissza, mint a csillagok. Reinának elakadt a lélegzete. - Hazahoztad az Istennőt! Nem - mondta. - Ő hozott haza engem. Meg kell mutasd a követ az embereknek, hogy tudják, az Istennő visszatért hozzájuk.

Reina pár pillanatig arcát kezébe temetve zokogott. Vékony válla rázkódott a sírástól. Aztán összeszedte magát, és mintha törékeny tojáshéj lenne, óvatosan elvette a követ Avramtól. Még nem mondom meg nekik. Lesznek olyanok, akik emlékeznek, hogy a kő ugyanazon az éjszakán tűnt el, amikor te, és rá fognak jönni, hogy ugyanazon a napon lett meg, amikor visszajöttél. Különleges pillanatot fogok választani, és úgy választom ki a csoda idejét, hogy senki ne gyanakodjon rád. Nagyobb szentélyt fogok építeni, egy újat és jobbat, mint a régi. Hatalmas ünnepséget fogok rendezni, hogy a nép tudja, az Istennő visszatért hozzá. Azt hittem, új bölcsességgel tértem haza, mivel láttam a világot és a benne élő embereket. Aztán rá kell jönnöm, hogy nincs semmilyen bölcsességem, ugyanolyan szerencsétlen vagyok, mint akkor, amikor a tollkészítők magukkal vittek északra. Ez a sok balszerencse mind miattam történt. Mit kell tennem ahhoz, hogy vezekeljek, és újra visszahozzam a szerencsét népünknek? Reina kezét Avram karjára tette. - Tisztelegtél Yubal előtt, amióta visszatértél? Mert azt kell tenned, Avram. Fejezd ki neki a tiszteletedet. Imádkozz hozzá. Yubal bölcs volt. Meg fogja mutatni neked az utat. És - hangja remegett, ahogy folytatta -légy áldott, amiért visszahoztad az Istennő szellemét, mert most már fel fogja virágoztatni a gyermekeit. Avram elindult, de megállt. - Maritnak nincs gyereke. Tudsz neki segíteni? Eljött már hozzám és évről évre próbálkoztunk. Adtam már neki amuletteket, italokat, imádságokat és varázsigéket. Adtam neki méhlepényt, hogy egye meg, és füstöt, hogy lélegezze be. De a menstruációja hónapról hónapra megjön. - Reina a kék kristályt a melléhez emelte, és mosolya úgy ragyogott, mint a régi napokban. - Talán most újra itt a remény, Marit még olyan korban van, hogy lehet gyereke. Avram visszatért testvérei sátrához, és talált egy fülkét, ahol az ősök kis szobrai laktak. Yubalé farkas alakú volt. Avramnak eszébe jutott a farkasfog, amit Yubal adott neki, majd megszólította nagyra becsült abbáját. Mialatt éjjel és nappal nyugatra menekültem, és miközben az idegen és ellenséges vidékeket keresztbe-kasul bejártam, azt hittem a farkas szelleme véd. Most már tudom, hogy te voltál, Abba, velem jöttél, vezettél és vigyáztál a biztonságomra. - Avram felemelte az apró kőfarkast és megcsókolta. - Megfogadom, Abba, a szellemed előtt és az őseink szelleme előtt, hogy szerencsévé változtatom azt a balszerencsét, amit népünkre hoztam. Almot látott, és álmában Yubal beszélt hozzá. Yubal az Istennő kék kövét fogta, miközben Avramhoz beszélt. Védelmet kell építeni a településnek. Egy falat és egy tornyot. Nekiállok és fákat fogok kivágni - felelte Avram álmában. Ne fákat. Ne fából készüljön a védelem, mert a fa ég. Akkor sártéglából. Azonnal hozzá is látok. Yubal azonban megrázta a fejét. — A sártégla szétmállik az esőben. - Odaadta a kék követ Avramnak. - így kell építened. A fal tartós legyen, mint az Istennő szíve. Amikor Avram felébredt, tudta, mit kell tennie. Sört és kenyeret reggelizett, felvette szőrme lábszárvédőjét és csizmáját, de deréktól felfelé meztelen maradt. Majd mielőtt a nap áttört volna a keleti sziklákon, fogta Hadadezer szamarait és felment a közeli hegyekbe. Az ég borult volt, és hűvös szél fújt, de Avram egész nap dolgozott. Puszta kézzel ásott a földben, és olyan nehéz köveket kapart ki, hogy lihegett az erőfeszítéstől. Órákon keresztül fáradságosan bányászta elő a tömböket, és pakolta a szamarak kosaraiba. Amikor visszatért a településre, egyenesen a bugyogó forráshoz ment, és a kosarakat a földre ürítette. Aztán anélkül, hogy a tanácstalan szemlélőkhöz egyetlen szót is szólt volna, megfordult és visszament a hegyekbe.

A hegyek és a forrás között ingázott, keményen dolgozott a szürke ég alatt, egyetlen szót sem szólt, miközben a sziklákat a forráshoz hordta, az emberek pedig összegyűltek és figyelték. Jóval a naplemente utánig dolgozott, továbbra sem szólt senkihez, újra és újra kivezette a szamarakat a településről, majd visszatért a sziklákkal és kövekkel. Kutya volt az egyetlen társa, hűségesen ügetett az oldalán. Aznap este Avram kimerülve esett ágyába, keveset aludt, még pirkadat előtt felkelt, megetette az állatokat, megsimogatta őket, suttogott a fülükbe, majd indultak máris a hegyekbe. Egyre többen jöttek, hogy meghökkentő tevékenységét figyeljék. Valaki a helyszínre húzott egy dézsa sört és szívószálakat árult. Férfiak fogadásokat kötöttek, hogy mi lehet Avram tébolyodott terve. Egy kupac kő a forrás mellett. Vajon megőrült? Végül odakiabáltak neki, azt tudakolva, mit csinál, Avram azonban nem válaszolt. Arcán ádáz elszántság ült. Csak annyi idő¬re állt meg, hogy a patakban megmossa a kezét, mert felsértette és vérzett. Amikor Caleb és többi öccse megérkeztek, Avram hozzájuk sem szólt. Csak ha áll a fal és a torony, csak akkor lesznek bűnei megbocsátva. Végkimerülésig dolgozott, pihenés és szinte evés nélkül, míg végül összeesett a forrás közelében a kőhalom mellett. A bámészkodók nem merték megérinteni, mert azt hitték, megszállta valami. Amikor Marit odaszaladt és látta, hogy eszméletlenül fekszik a piszokban, feléjük köpött és rájuk ripakodott. — Hát semmi becsületetek nincs? Nincs bennetek tisztelet? Meg sem mozdultok, hogy a barátotokon segítsetek? Caleb megjelent és segített visszavinni Avramot a lány sátrába, ahol lefektették a női térfélen. Marit testvérei, akik az árpamezőről déli ebédjükre tértek vissza, megvetően néztek régi riválisukra, de Marit bősz tekintete hallgatásra kényszerítette őket. - Vegyétek a kenyeretek, és menjetek vissza dolgozni - mondta, és ők szót fogadtak, mivel Marit volt a család feje, amióta anyjuk meghalt és Mólok együgyű lett. Marit megmosta Avram kezét, és gyógyírt kent rá, majd vászoncsíkokkal bekötözte. Megtörölte arcát, megmosta mellkasát és lábát, s miközben Avramot mosdatta, a férfi csupasz bőrére hullottak könnyei. Marit átkozta, azt mondta neki, hogy túl sokáig nézte a holdat, de a férfi teste lefogyott, bőre szürke volt, és a lány tudta, hogy démonok űzték köveket ásni a hegyekbe. Kutya a lábánál feküdt összegömbölyödve, és Marit nem bírta elűzni. Amikor Avram felébredt, Marit a homlokát simogatta. - Avram, nem tudom felfogni, mi történt mindannyiunkkal, vagy hogy miért azt a sorsot választotta az Istennő nekünk, amit választott. Én csak egy egyszerű asszony vagyok. Egyet azonban biztosan tudok: szeretlek. - Végigfeküdt Avram mellett, és Avram gyengéden a karjaiba vette. Már most érezte, hogy a szerencse visszatérőben van. Másnap Avram éljenzés hangjára ébredt. - Mi történik? Marit a haját fésülte és fonta. Amikor rámosolygott, már majdnem fiatalnak látszott. - Reina azt mondta, visszatért az Istennő szíve. - És Marit hozzábújt, hogy kifejezze boldogságát. Amikor Avram elég erős volt, hogy újra hozzálásson a fal és a torony megépítéséhez szükséges kövek összegyűjtéséhez, Marit csatlakozott hozzá. Két kosarat vitt. Délre már Caleb és két másik öccse is csatlakozott hozzájuk. A település lakói azonban még mindig csak figyeltek. A harmadik napon Namir egy kosárral és négy unokatestvérével érkezett. Estére a kőkupac tekintélyes méretűvé nőtt. Másnap reggel Avram arra ébredt, hogy férfiak és fiúk már folyamatosan jártak ki és be, köveket hoztak, majd visszatértek a hegyek közé. Az Istennő mellén levő kék kristály látványa felbátorította az örök forrás lakóit, és új reményt hozott nekik.

Avram kiadta az utasítást, hogy ássák meg a fal alapjául szolgáló árkot. Ebben a nők is részt vettek, szoknyáik szélét betűrték az övükbe, nekigyürkőztek a munkának ásóval, kosárral. Mivel az árok hatalmas ívben vette körül a forrást, a férfiak gyorsan eldöntötték, hogy azt szeretnék, ha otthonaik a falon belül lennének, így belekezdtek a téglakészítésbe, míg végül az egész település az újjáépítéssel foglalta le magát, és közben újra érezték magukban az Istennő erejét. Egész télen és tavasszal keményen dolgoztak, a fiúk az átmeneti őrtoronyban őrködtek azt figyelve, nem jönnek-e fosztogatók. És aztán elkészült az első kőréteg. Közben Avram férfiakat bérelt, akik boréit cserébe a szőlőt őrizték. Testvérei a szőlőtőkéket keltették életre, amelyek most virágoztak és gyümölcsöt teremtek. Mások abban segédkeztek, 189

hogy a szőlő egészséges maradjon, gyomlálták és metszették, trágyázták és öntözték, mert mindenki sóvárgott a bor után, és bármilyen szőlőtolvajra rátámadtak botjaikkal és bunkóikkal. Aztán két csoda is történt, amire Avram nem volt felkészülve. Az egyik azután következett be, hogy Kutya egyik délután eltűnt. Avram napokig aggódott, míg egy reggel aztán megjelent az ajtóban. Bundája tele volt a közeli hegyekben található csalánnal, és kimerülten rogyott le. Egy idő után Avram észrevette, hogy Kutya hasa elkezdett nőni, és amikor kölykei születtek, Avram tudta, hogy egy új populáció ver tanyát az Örök Forrás Helyén. Aztán bekövetkezett a második csoda. - Terhes vagyok — mondta Marit olyan csodálkozó hangon, mintha magát az Istennőt látta volna szemtől szembe. Ez tényleg csoda volt, annak a jele, hogy az Istennő visszahozta áldását a népére. Azon az éjjelen, amikor Avram gyengéden szeretkezett Marittal, valami tudatosodott agya hátsó zugában, egy átlátszó pillangó, bosszantó és incselkedő, és amit nem tudott elkapni. Nyáron, miközben egyre több réteget építettek a falra, és sártéglából épült házak kezdtek kinőni a földből a körön belül, a masszív torony pedig egyre magasodott a kőfaragók keze közt, Avram szőlője bőséges termést hozott, és építkezés közben mindenki szakított időt arra, hogy a bogyókat tapossa a szőlőprésben. Reina és az Istennő vezette a körmenetet a szent barlanghoz, és ahogy közeledtek, lágy, édes illatú friss szél támadt. Avram megállt, hogy szétnézzen a halott tengerig elterülő síkságon, és az a különös érzése támadt, hogy valaki illatot lehel rá. Haja és szakálla meglibbent a nyári szellőben, és a napfény a halott tengert bombázta arany fénysugarakkal. Álomszerű volt minden a környéken. Avram hirtelen meghallotta a rovarok hangos zsongását, a színek élesebbé váltak, mint korábban, mintha a körülötte levő egész természet el akart volna mondani neki valamit. Megállította a menetet a sziklák lábánál, és felpillantott a barlang árnyékos nyílására. Megint megdöbbent, mint oly sok generáció előtte, mennyire hasonlított a barlang egy anyaméhre. Az Anyaföld méhébe beviszik a szőlőlét, elhelyezik a kifaragott polcokon, és egészen addig ott hagyják biztonságban, amíg az Istennő elvégzi a mágikus átalakítást, és átitatja a lét élettel, amitől borrá válik. Miközben Avram a barlangot bámulta, az átlátszó pillangó visszatért elméje peremére, őrjítő tétovasággal röpdösött, gondolat volt, ami arra várt, hogy formát öltsön, egy ötlet, ami a felismerés szélén várt. De Avram hiába próbálta erősen megragadni, nem jött közelebb. Végül a boros bőröket elhelyezték a barlangban, és mindenki visszatért a településre, folytatni a munkát a falakon és a sártégla épületeken. Avram elméje tovább zakatolt. Segített szalmát keverni a sárba a téglakészítéshez, felügyelte a kőfalépítés folyamatát, dolgozott a férfiakkal,

akik a belső lépcsőt készítették az új toronyhoz, de agya egy része még mindig az agyában megtelepedett lidércfényt űzte. Aztán egyik este, miközben egy lugas alatt ücsörgött sört szopogatva, és Marit csicseriborsót, hagymát zúzott péppé vacsorájukhoz, tekintete a kölykeit szoptató Kutyára esett. És valami meglepte, amit korábban nem vett észre: négy kölyök olyan volt, mint az anyja, kettő azonban szürke, mint a vadfarkasok a közeli hegyekben. Avram először gondolkodott el azon, vajon hogyan lett vemhes. Kutya egy távoli tájról származott, ami messze volt a Hold birodalmától. A rénszarvas isten földjéről jött. Vajon a rénszarvas isten termékenységi hatalma ilyen messze elér? Sőt, hogy került a farkas szelleme Kutya méhébe? Avram hangulata bölcselkedővé vált, ahogy Maritra nézett, aki már előrehaladott terhességében, és megkérdezte magától: Mi hozza létre az életet? Bodolf népe abban hitt, hogy a rén¬szarvas szelleme. Hadadezer abban hitt, hogy a bika szelleme. Az Örök Forrásnál élők úgy tudták, hogy a Hold. Lehet, hogy ennél általánosabb dologról van szó, valami mindenütt jelenlevőről, ami hatalmasabb a rénszarvasnál, a bikáknál és a helyi holdaknál? Megint eszébe jutott a boros barlang és a termékeny sötétben várakozó szőlőlé, ami léből borrá változik, amikor az Istennő „élettel" telíti. Aztán a meghatározhatatlan gondolat, a csalogató pillangó megint ellibbent. A következő hetekben Avram hosszú sétákat tett a réteken, az elhagyott kanyonokban, hogy egyedül legyen nehezen megfogalmazható gondolataival. Éjszakánként forgolódott, és különös álmokat látott, amelyekben Bodolf és Eskü, Yubal és ő maga, Hadadezer és annak a nőnek a fiai szerepeltek, akivel a kereskedő oly sok évig együtt élt. Amikor Avram felébredt, az álmok jelentése elillant egészen egy őszi délutánig, amikor ismét úgy érezte, el kell vonulnia a többiektől, és csak Kutya loholt hűségesen a sarkában. Egy tóhoz ért. Leguggolt és belenézett, és Yubalt látta visszanézni. Ekkor értette meg az álmok jelentését: a fiatalabb férfi az idősebbre hasonlított. Ahogy Kutya kölykei az anyjukra hasonlítottak, de hasonlítottak a hegyekben lakó farkasokra is. Egyik délután ellátogatott Namirhoz, aki egy tegez nyíl fölött morgolódott, mert hiába próbálta megjavítani azokat. Miután felajánlott Namirnak egy bőrtömlőnyi bort, és helyet foglaltak az árnyékban, Avram megkérdezte az öreget, mit figyelt meg a kecskenyájban. Láttad, hogy így csináltak? - kérdezte mind¬két kezével mutatva a bagzó mozdulatot. Namir vállat vont. - Oly sok mindent láttam már, amit a kecskék tettek. Futottak játszottak, harcoltak, mint az emberek. De ezt láttad? - kérdezte, és megismételte a mozdulatot. Namir közelebb húzta a nyílvesszőt a szeméhez és elégedet¬lenül vizsgálta. - Igen, azt hiszem. Miért csinálják? Honnan tudjam? A hím és a nőstény tesznek így? Namir végül felnézett a munkájából. - Avram, csak nem túl sokáig nézted a holdat? Amikor csapdával elkaptad a kecskéket, csak nőstényeket fogtál be? Persze! A hímek semmire sem jók. Hacsak nem arra, hogy megegyük őket. Avram mesélt neki Bodolf rénszarvasairól és Hadadezer bikáiról. Namir megvakarta a fejét. Azt mondod, az állatok is élvezkednek, mint mi? Csak nem rúgott fejbe az egyik szamarad, Avram? — Mikor vadászunk rájuk, elmenekülnek előlünk. Ahogy megérzik a szagunkat, szétszóródnak, nem állnak meg élvezkedni. Honnan tudhatnánk, mit csinálnak, amikor nem vagyunk a közelükben? Namir összeráncolta az orrát. — He?

— A karámban levő állatok, amiket etetünk és szelídek, nem szaladnak el tőlünk. Namir, a saját szememmel láttam, hogy az állatok ugyanúgy élvezkednek, mint mi, emberek. — Őrültség! - legyintett az öreg nevetve, de Avram látta, hogy kíváncsiság csillant Namir szemében. A gondolat nem hagyta nyugodni Avramot. Visszagondolt a rénszarvas táborra - látta maga előtt, hogy a hímek meghágták a nőstényeket. Akkor még nem tudta, hogy az állatok is azt csinálják. Átkutatta agyát olyan emlékek után, amik még menekülése elejéről származtak, amikor a nomádokkal vad csordák mellett táboroztak, és néha-néha látta, hogy az állatok meghágták egymást. Avram akkor azt hitte, harcolnak vagy játszanak. Végül Hadadezer bikáira gondolt, amik a teheneknek nyújtottak élvezetet. Majd Kutyára, aki eltűnt a hegyekben, majd visszatért félig farkas kölykeivel. Lehet, hogy ez hozza létre az új életet? Nem a szellem, hanem a hím és a nőstény, a nő és a férfi. De hogyan? Mert nem mindig jön létre. Ott volt az öreg Guri, a lámpakészítő, aki fiatal lányokkal szeretett élvezkedni, és ők sosem lettek terhesek. Aztán ott voltak az idős Hagyma Nővérek, akik sok-sok férfival összefeküdtek, mégsem lett gyerekük. Aztán eszébe jutott, hogy a lányok és az öreg nők nem menstruálnak. Elkábult. Ez az? Mindenki tudta, hogy a havivérzést használta az Istennő a gyerekek létrehozásához. Mi van akkor, ha a havivérzés olyan, mint a szőlőlé? Mert ez volt az élet lényeges csodája: a szőlő nem erjed borrá, sem a szőlőlé, ha facsészében tárolták. A szőlő, szőlő, a szőlőlé meg szőlőlé. Az Istennő hatalma kell ahhoz, hogy barlangjában a lét borrá varázsolja. Azonban a férfinak kell a szőlőlét a barlangba vinnie. Avram úgy állt, mint akit villámsújtott. Arcát a szellő felé fordította, a távolba nézett, és látta, hogy új földeket szántottak fel művelés céljából a bugyogó forrást körülvevő dimbes-dombos síkságon. És észrevette, amit sosem látott meg korábban, hogy a földbe szántott barázdák, mennyire hasonlítottak egy nő magánterületéhez. Aztán elképzelte, ahogy a magot a férfi keze szórja szét a földön. Az életet vajon a férfi és a nő együtt hozza létre? Nem, javította ki saját magát. Az Istennő hozza létre az életet ez a hatalom egyedül az övé. Azonban az új élethez a férfit és a nőt is használja. A felfedezés súlyától majdnem hanyatt esett. A bor úgy készül, mint a gyerekek, az Istennő hatalma által. De ahogy a szőlő a barlangba helyezve nem alakul szent itallá a férfi együttműködő erőfeszítése nélkül, ebből következik, hogy a menstruáció magában nem változik gyerekké a férfiak részvétele nélkül. És a műveletlen földre kelletlenül kiszórt magok sem valószínű, hogy kikelnek, ha nem a felszántott mezőn vannak elvetve. Barlang, mező és nő: ezek mind Anyák. Ezek mind új életet hoznak létre, de nem maguktól, mindegyiknek szüksége van a férfi közreműködésére. És ekkor jött a legelképesztőbb felfedezés: Marit, aki az elmúlt tizenegy évben nem feküdt össze egyetlen férfival sem, most terhes volt. Avram az Istennő szentélyébe ment, hogy tanácsot kérjen tőle. Imádkozott és halkan megkérdezte: „Istenkáromló gondolataim vannak?" Aztán meglátta Reinát, és visszaemlékezett, hogyan nézett a papnő rá, amikor fiatalon a nemi vágy kínozta, és emlékezett akkori kérdésére, hogy miért teremtette az Istennő ezt a zavarba ejtő éhséget férfi és nő között. Mert most úgy látta, mintha ezt gyötrelmesnek találta volna fiatalkorában, és a férfi és a nő közötti intimitást nemcsak élvezetnek vélte volna, ahogy Yubal szerette volna, hogy hiszi. „Az Istennő azért adta nekünk ezt az élvezetet, hogy elfeledtesse velünk a fájdalmat"— mondogatta abbája réges-régen. Ennek azonban nem volt értelme Avram számára. Az intim élvezet kergetése gyakran járt együtt fájdalommal és gyakran követte tragédia. Akkor mégis miért hozta létre az Istennő ezt a kikerülhetetlen mágnesességet férfi és nő között?

Aztán így szól magához: Azért, hogy biztosítsa az élet keletkezését, Avram. Izgalmában remegni kezdett. Következő kérdése majdnem megrémisztette. És ezért van férfi és nő, hím és nőstény? — kérdezte a meteorit szívű szobrot. Mintha válaszolna, a kék kristály úgy tűnt, ragyogni kezdett és fénysugarakat szórt szét. Avram a misztikus kőre bámult, és mélyen a szívébe nézett, hogy meglássa a választ. Aztán a következő pillanatban elméje megnyílt a vakító felismerésben: valamikor a kristály magjának opálos belsejét bugyogó forrásnak látta, most rájött, hogy az a férfi esszencia, ami akkor keletkezik, amikor egy férfi kedvét leli egy nőben. A havivérzés és a férfi folyadéka összekeveredik a nő barlangjában, hogy az Istennő létrehozhassa a csodát. Hirtelen minden a helyére került. Mintha a világot eddig hályogos szemmel nézte volna, most hirtelen minden kiélesedett. Minden értelmet nyert, az egész bámulatos csoda. Most már mindenhol látta, bármerre ment: a madarak együtt építettek fészket, a hím és a nőstény, hogy tojásokat hozzanak létre, és etessék fiókáikat; a halak a folyókban, a nőstények ikrát raknak, a hím föléjük úszik, és megáldja őket nemző esszenciájával. Olyan módon érezte magát egynek az egész emberiséggel és a természettel, ahogy korábban eddig sosem. Már nem a teremtés szemlélőjeként, hanem szerves részeként. Visszaemlékezett, arra, amit Marit mondott egykor arról, hogy egy hosszú lánc része. Most már ő is egy lánc része volt, aki nélkül a következő kapcsolódás nem jöhetett volna létre. Marit, terhes - az ő gyerekével. Mintha megnyílt volna az ég. Mert egész életében a miérten tanakodott, és egész életében a természet csodáját akarta kutatni. Ahogy maga köré nézett, mindennek értelme lett, hirtelen megértette. Egyenesen a sátrához ment, ahol térdre borult az ősök előtt, és Yubalhoz beszélt. Kiöntötte neki a szívét és a lelkét, biztosította szeretetéről és nagyrabecsüléséről, a megkönnyebbüléstől és örömtől könnyeket hullatott, amint abbájának szólította, és ettől a pillanattól kezdve a szó új értelmet kapott, mert bár mindig „gazdát" vagy a „ház intézőjét" jelentette, mostantól az „apát" is jelenti. Avram nem hozta nyilvánosságra felfedezését, mert tudta, hogy az emberek csak kinevetnék, és azt mondanák, túl sokáig nézte a holdat. Csendben azonban azt tanácsolta Namirnak, hozzon bakkecskéket is a nőstényekkel, ha nyájat fog be, és megemlítette Gurinak, a lámpakészítőnek, hogy szerinte sertéstenyésztési terve nem rossz ötlet. Marknak azonban elmondta a csodás híreket, ő pedig elfogadta, mert az Istennőtől jött. Avram tudta, hogyha az emberek szamarakat, kutyákat, kecskéket és sertéseket tenyésztenek, idővel maguk is megfigyelik ezeket a dolgokat, és maguk is ugyanilyen következtetést vonnak le. Végül a fal elkészült. Mindannyian összegyűltek, hogy megünnepeljék az új torony felszentelését, amit Jerikónak, „a Hold által megáldottnak" neveztek el. Avram majdnem tizenkét évvel azután lépegetett fel az új kőfokokon, hogy annak idején apja őrtornyának falépcsőin mászott fel a szőlőben azon a végzetes hajnalon, ami most oly réginek tűnt. Akkor szakáll nélküli fiú volt, tele bizonytalansággal és cél nélkül, apránként szedte össze magát, és próbált meg értelmet találni a zavarba ejtő világban. Most magabiztos, céltudatos férfi volt, aki szilárdan hágott egyik lépcsőfokról a másikra. A büszke nézők között ott állt Marit, karjában gyerekükkel, egy keménykötésű, tizenhárom hónapos kislegénnyel. Oldalán ott volt Kutya, hasa ismét duzzadt, és kiskutyák új generációja vette körül. Avram látta, hogy Kutya első kölykei ivarérettek lettek, pajkosan játszadoztak, majd párosodtak, egészen addig, amíg a nőstények vemhesek lettek, és aztán a háziasított kutya harmadik generációja csatlakozott a telepesekhez. Namir, aki megfogadta Avram tanácsát, egy kövér és virágzó kecskenyáj büszke tulajdonosaként mosolygott a napsütésben. Guri, a lámpakészítő újra sertésekkel kísérletezett, a Hagyma Nővérek a földjükön létrehoztak egy kacsakarámot, és Avramhoz hasonlóan rájöttek, hogy nagyobb harmónia található a

természetben, mint azt korábban gondolták, csodás kölcsönös összefüggés, ami olyan volt, mint egy gyönyörű, ragyogó pókháló, ahol az állatok, a lelkek és az emberek szent kapcsolatban állnak egymással. Avram elérte a torony tetejét, állt a ragyogó napsütésben, a tömeg pedig éljenezni kezdett. Jerikó lakói nagyon büszkén és magukat biztonságban érezve nézték művüket, mert sehol a világon nem voltak olyan falak, mint ezek. Tudták, hogy nincs az a betolakodó, aki le tudná dönteni ezeket a falakat. Miközben örömmel fogadta a fülsiketítő kiabálást, béke szállt a lelkébe, és úgy érezte, megbocsátást nyert egykori bűneiért, hagyta, hogy gondolatai messze szálljanak, mérföldekre északra, és elérjék a Rénszarvas Népét - Fridát és a gyermeket, akivel akkor volt várandós, amikor ő eljött. Az ő gyermekét. Avram fent hagyta magját a fagyos északon, Talitha vérvonalát, Yubal vérvonalát, hogy mások is tovább vigyék, oly sok mérföldre innen. Interim Avram sosem értette, miért neki jutott osztályrészül az apaság fogalmának felismerése. Azonban az Istennőnek megvolt erre az oka, és Avram élete hátralevő részében köszönetet mondott neki minden reggel és este, és imáiban Mindenek Anyjaként dicsőítette. Idővel, bár ez nem Avram idejében, fiai vagy unokái idejében történt, a Mindenek Anyját egyesítették a Mindenek Atyjával, aztán végül nem sokkal később az Anyát teljes egészében az Atyával helyettesítették. Jerikó virágzott. Avramnak és Mariinak még több fiuk született, Namir kecskenyája gyarapodott, Kutyának és Kutya kölykeinek még több kölyke született, Guri abbahagyta a lámpakészítést és sikeres sertéstenyésztő lett. Még több növényt termesztettek, búzát és más gabonát, gyapotot és lent, még több állatot háziasítottak és tenyésztettek a tejéért, tojásáért és gyapjáért. A megnövekedett bőségért és szerencséért az emberek áldozatot mutattak be az Istennőnek. Szentélyét megnagyobbították, papnőinek a száma megnőtt. Ahogy teltek az évszázadok, a fal egyre kevésbé hasonlított arra, amit Avram készített, mert mint később kiderült, Jerikó falait újra és újra lerombolták az évek során, és aztán újra és újra felépítették. Jerikót elérte a textilipar, az ábécé és az írás. Kétezer évvel azután, hogy Avram és Marit csatlakoztak őseikhez, egy Azizu nevű férfi éppen korongozógépe mellett ült, amit aztán véletlenül felborított. Ahogy nézte, hogyan gurul el a korong az oldalára dőlve, egy ötlete támadt. Számos próbálkozás és kudarc után Azizunak sikerült egy tengelyre felerősítenie két kereket, amelyre aztán felszerelt egy kordét. Ettől kezdve tízszer annyi agyagedényt tudott szállítani, mint korábban, és hálából meglátogatta az Istennő szentélyét, ahol megcsókolta az Istennő kék kristály szívét, hogy szerencsét hozzon neki. Négyezer évvel azután, hogy Hadadezer elkápráztatta Avramot folyómederből kiásott réz rögeivel, a férfiak rezet és ónércet bányásztak, majd összeolvasztották, és megkapták a bronzot. Ezer évvel később, az emberek felfedezték a vasat, és rájöttek, hogyan lehet megmunkálni, így a világ örökre megváltozott. Mivel a népesség nőtt, a telepek falvakká, a falvak városokká nőttek. A tömegből vezetők emelkedtek ki, és királynak meg királynőnek nevezték magukat, és uralkodtak a többiek felett. Al-Iari hatalma nőtt, szentélye imasátorrá hatalmasodott, majd kialakultak a templomok papjaikkal és papnőikkel. Népe kánaánitának nevezte magát, a Babilonból és Sumér területről utazók saját imádott Ishtarjükként és Inannajükként ismerték. Baal mellett a termékenység istennőjeként imádták, és bár kinézete megváltozott az évek során, és szobrát is sokszor lecserélték, az ősi kék kristály továbbra is a szíve maradt. Így az Istennő tovább élt, Laliari és Zant idejétől számítva még generációk ezrei védték és csodálták. Majd a Nílus völgyéből betolakodók érkeztek, akiket Amenhotep, a vad hódító

fáraó vezetett, aki nemcsak foglyokat ejtett, de isteneket és istennőket is magával vitt. Köztük volt Jerikó védőistennője, akit ideiglenesen és tiszteletlenül egy kisebb egyiptomi istennő szentélyében helyeztek el, ahol egy hitehagyott királynő szeme megakadt kristály szí vén. Amikor a királynőt egy elképzelhetetlenül pompás sírban nyugalomba helyezték (mert a király, aki megmérgezte őt, lelkiismeret-furdalást érzett bűne miatt), a kék kristály vele ment. A királynő és a kristály a sötét, levegő nélküli világban, névtelenül és elfelejtve feküdt ezer évig, amikor sörtől részeg, vizelettől bűzlő, bolhacsípésekkel tarkított sírrablók jöttek, utat vágtak maguknak a sírba, és az ősi kék követ újra napvilágra hozták. Az ég színű meteorit könnycsepp az évek során sokszor gazdát cserélt, megvették, eladták, elrabolták, harcoltak érte, szerencsejátékon elvesztették, míg végül Alexandriában kötött ki, ahol egy fontos római hivatalnok birtokába került, aki a követ egy gyönyörű nyaklánc medáljaként aranyba foglaltatta, és feleségének adta. Ajándékát büntetésnek szánta.

NEGYEDIK KÖNYV Róma

i. sz. 64 Amelia könyörgése kétségbeesett fohász volt. Kérlek, add, hogy a gyermek egészséges legyen! A házi szentélyében több római isten is lakott, de Amelia a Panteonban élő, legnagyobb hatalmú istenekhez fordult. A körülmények egy olyan istennő közbenjárását igényelték, aki meg¬hallgatja az anyák imáit, Amelia ezért azt választotta, akit az emberek Szűz Máriának neveztek (mert férfi segedelme nélkül fogant meg), azt az istennőt, akiről tudvalévő, mennyit szenvedett, ami¬kor fiát felfeszítették egy fara, hogy meghaljon, leszálljon az alvilágba, majd feltámadjon. így hát Amelia a Mennyek Királynőjéhez, ehhez a könyörületes anyához imádkozott: - Add, hogy a gyermek ne legyen fogyatékos és szégyellnivaló. Add, hogy megnyerje lányom férjének a kegyeit, és befogadja a családba. Suttogva kiejtett szavai elhaltak a reggeli csöndben. Elfoszlottak, mert nem volt jelentésük, mert nem volt mögötte hit. Könyörgése hamis volt, csupán egy márványszoborhoz intézett szép szavak. Amelia egyszerűen eljátszotta a vallásosságot, mert ezt várták el tőle, mert mint mások elé példaként állított római családanyának, mindig helyesen kellett cselekednie, ezért aztán mindig gondosan ügyelt a látszatra. Szívében azonban nem volt hit. Hogyan bízhatna egy nő az istennőkben, ha a férfiak rendelkezhettek a csecsemője fölött? Imája végeztével keresztet vetett, megérintve a vállait, a homlokát és a melleit is, mert valaha Hermész, a Testet Öltött Igeként is ismert, ősi megváltó isten követője volt. A keresztvetés évek óta fennálló szokás volt. Amelia azonban már nem hitt az erejében. Még emlékezett arra az időre, amikor az imádságból vigaszt merített, amikor az istenek megnyugtatták. Mostanra azonban az istenek elmentek, már nem talált megnyugvást a világban. Hirtelen kiáltás törte meg a csöndet, visszhangzott a falak, oszlopok, szobrok közt. Lánya már másfél napja vajúdott, és a bábák kezdtek kétségbeesni.

Amelia elfordult az Áldott Szűz Júnótól, a megváltó Mars isten anyjától, átment az árnyékos oszlopsoron, amely a villa belső kertjét övezte, ahol szökőkút csobogott a meleg tavaszi napon. Amelia nem vette a fáradtságot, hogy felkeresse az ősök szentélyét. Évek óta nem imádkozott hozzájuk. Az istenek nélkül nincs túlvilág, túlvilág nélkül pedig az ősök sem létezhetnek. Csendesen végigment az átriumon, ahol fiatal férfiak kockáztak és nevetgéltek, nem törődve a reggel békéjét szétszakító sikolyokkal. Amelia három fia és két veje, meg annak a fiatalembernek a közeli barátai, akinek a gyermeke azért küzdött, hogy a világra jöjjön. Ahogy elhaladt az ajtónyílás előtt, látta lánya férjét, a leendő apát, aki könnyedén hátradőlt, bort ivott és kockát vetett, mintha más egyébbel nem is kéne törődnie a világon. Talán nem is törődik, gondolta rá nem jellemző rosszindulattal. A szülés egyedül a nők dolga volt. Egy gondolat suhant át árnyékként Amelia agyán, gyorsan és sötéten, mint egy holló. Mi nők, testünkben hordjuk a gyermeket, mellünkkel és vérünkkel tápláljuk, szívdobbanással pumpálunk beléjük életet, és majdnem tíz hónapig egyek vagyunk gyermekünkkel. Aztán jönnek a szülési fájdalmak, a test szétszakad, vérrel és kínnal jár az új élet világrahozatala. Neked, ifjú apa, azonban ez nem jelent sem fájdalmat, sem pedig vért. Egy pillanatnyi élvezet, aztán kilenc hónappal később bort iszol, kockázol és döntesz az újszülött sorsáról. Ameliába hirtelen megbántottság nyilallt. Nemcsak a veje, hanem az összes férfi iránt, akik oly jókedvűen határoztak élet és halál fölött, mintha csak kockát dobtak volna. Nem mindig érzett így. Volt idő, amikor Amelia, a hatalmas és nemes Cornelius Gaius Vitellius felesége, hitt az istenekben, és úgy gondolta, az élet szép, és a férfiak jók. De minden öröme és hite semmivé lett, amikor eljött a nap, s a halált választották az élet helyett. Egy nap, ami nem különbözött a maitól. Hirtelen egy idősebb férfi állta el az útját. A Madár Olvasó, akit azért fogadott fel, hogy értelmezze a jeleket. Az öreg görög jövedelmező foglalkozást űzött, mivel a rómaiak babonás emberek lévén örökösen jeleket és ómeneket faggattak, minden bárányfelhőből meg zivatarfellegből jelentést akartak kiolvasni. Mert egy rómainak nem kezdődhetett úgy a napja, hogy ne azt tudakolja meg legelőször, hogy szerencsés napnak néz-e elébe üzleti szempontból, házasodás céljából, vagy akár halszósz készítéséhez. És a jövendőmondás játszócsontocskáktól tealevélig terjedő eszköztárából a madarak röpte volt a legfontosabb — még az „auspicious" szó (melynek jelentése „szerencsés") is az „auspicium" (jelentése „madárjóslat") szóból származott, ami a madarak röptén keresztüli jövőbe látást jelentette. Úrnőm, olvastam a jelekből - kezdte a Madár Olvasó. — Látok egy férfit, kitárt karral, készen arra, hogy átölelje Ont. Engem? Biztosan a lányomra gondolsz. Vagy az újszülöttre. A jelek nagyon tiszták. Egy férfi lép az Ön életébe, Úrnőm, üdvözlésre tárt karral. Az egyetlen férfi, akire gondolni tudott, a férje volt, Cornelius, aki bármikor megérkezhetett Egyiptomból. Ez azonban nem lehetett igaz. Cornelius évek óta nem tárta ki felé a karját. Mit mondanak a madarak a lányomról? A jövendőmondó vállat vont - gyors mozdulat volt — és kitartotta a markát a fizetségért. Semmit nem mondtak róla, Úrnőm, csak Önről. Amelia egy arany tallért adott az öregnek, és továbbsietett az oszlopsoron, belépett a hálókamrába, ahol a lánya az új élet világrahozatalával küszködött. Amelia minden óvintézkedést megtett, hogy sikeres legyen legfiatalabb lányának első terhessége. Miután Cornelia bejelentette, hogy babát vár, Amelia ragaszkodott hozzá, hogy egész terhességét otthon töltse, az otthon ebben az esetben az a vidéki villa volt, ahol a patrícius Vitellius család generációk óta bort és olajbogyót termelt. Amelia jobban szerette a városi házukat, ám férje, Cornelius ragaszkodott ahhoz, hogy amikor távol van, mint mostani egyiptomi útja során is, Amelia és a háznép vidékre vonuljon vissza. Csak Amelia ismerte

ennek a hajthatatlan szabálynak a titkos okát. Csak Amelia tudta, hogy ez a büntetés egyik formája. A hálókamra tömve volt bábákkal és segédeikkel. Ott voltak Cornelia nagynénjei, unokanővérei, idősebb nővére, és két sógornője, az asztrológus, aki a sarokban ült táblázataival és eszközeivel, készen arra, hogy feljegyezze a gyermek megszületésének pillanatát. Az arisztokrata családok nagyon régi hagyományát követve, Amelia lánya az apja után kapta a nevét, ezért lett Cornelia (ahogy legidősebb fiuk Cornelius volt), ami néha kavarodást is okozott. Amelia szerette volna, ha lányát róla nevezik el, de nem így történt. Amelia szánta Corneliát, aki tizenhét éves volt, ugyanannyi, mint ő maga, amikor megszülte első gyermekét, egy fiút, aki most huszonhat éves lenne, ha életben maradt volna. Amelia második terhessége vetéléssel végződött, harmadik terhességéből, huszonegy évesen született legidősebb fia, Cornelius, aki most huszonkét éves volt és jogot tanult, abban a reményben, hogy apja nyomdokaiba léphet. Amelia ezt követően még hétszer esett teherbe. Egyszer ikrei születtek, akik most húsz évesek voltak. Majd Cornelia következett. O utána két gyermeknek adott életet, de mindkettőt még csecsemőként elvesztette, de nemsokára megszületett Gaius, tizenhárom éves fia. Aztán egy újabb áldott állapot, ami megint csak vetéléssel végződött, és végül az utolsó terhessége, hat évvel ezelőtt, amikor Amelia harminchét éves volt, és amelyik az egész életét és világát örökre megváltoztatta. Lánya ágyához lépett, együtt érzően és aggódva nézett le rá, kezét lázas homlokára tette, s komolyan azt kívánta, bárcsak átvehetné fájdalmát. A fiatal lány ellökte anyja kezét. Hol van az apám? — kérdezte dühösen. — Apát akarom. Ameliát fájdalmas tőrdöfésként érték a szavak. Cornelia nem azért egyezett bele, hogy a vidéki villában marad, mert az anyjával akart lenni, hanem mert ott akart lenni, amikor apja meg¬érkezik Egyiptomból. — Üzentem Ostiába - nyugtatta Amelia. — Ahogy befut a hajója, szólnak neki. Cornelia elfordult az anyjától, kezét nővére és sógornői felé nyújtotta. A fiatal nők köré gyűltek, végül Amelia kiszorult a körből. Nem tiltakozott. Amelia évekkel ezelőtt kiszorult a családi körből, amikor a fájdalom megbocsáthatatlan bűnbe kergette. A kislányok, akik egykor imádták és napsugárként vették körül, hátat fordítottak neki, úgy döntöttek, többé nem méltó a szeretetükre. Igen! — akarta kiáltani, mint ahogy kiáltani szeretett volna az elmúlt hat évben is. „Házasságtörést követtem el. Egy másik férfi karjában kerestem vigaszt. De nem azért, mert kéjre vagy szerelemre vágytam — hanem a szomorúság űzött, mert gyermekem nyomoréknak született, a férjem pedig eldobta magától" De nem is szólt, nemhogy kiáltott volna — ahogy eddig sem tette, mert senkit nem érdekelt, miért hált Amelia más férfival, csak az számított, hogy megtette —, szorosan összefonta a karját, miközben azt figyelte, hogyan dolgozik a bába. A nő libazsírral kente be a szülőcsatornát, a csecsemő mégsem akart kijönni, így előhúzott egy hosszú fehér tollat a táskájából, lovagló ülésben ráült a szülő nőre, s csiklandozni kezdte Cornelia orrát, hogy tüsszögésre bírja. Amelia becsukta a szemét, mert egy fájdalmas emlék jutott eszébe. Saját vajúdása az utolsó gyermekével, akit Cornelius nem volt hajlandó elismerni, helyette megparancsolta egy szolgának, hogy vigye ki a pár perces lényt a szemétdombra és hagyja ott. Amelia sosem látta a gyermeket, méhéből egyenesen Cornelius-hoz vitték, aki egyetlen pillantást vetett nyomorék lábára, majd úgy döntött, a gyermek nem életrevaló. Amelia éveket töltött azzal, hogy rájöjjön, mit tett, ami ezt okozhatta, mert bizonyára ő rontott el valamit. Mi más magyarázta volna a gyermek deformált lábát. Szomorúsággal telt szívvel újra élte a terhesség hónapjait, próbálta felfedezni a legkisebb hibát, a legjelentéktelenebb botlást, amit elkövethetett, ami aztán a torzuláshoz vezetett. Aztán rájött. Eszébe jutott a nap, amikor a városi házuk kertjében

üldögélt. Egy verses kötetet olvasott, s nem vette észre a lábára szálló lepkét. Csak akkor figyelt fel rá, amikor lepillantott, de annyira elbájolta a pillangó közelsége, szépsége és félelem nélkülisége, hogy nem hessentette el, inkább hosszasan gyönyörködött a törékeny szárnyait rezegtető lepkében. Nem tudta, mennyi ideig pihent a lábán, de eleget ahhoz, hogy jelet hagyjon a méhében formálódó magzat lábán. A csecsemő három hónappal később kicsavarodott lábbal született, s eme fogyatékossága miatt került a szemétdombra. Ezért akarta Amelia annyira óvni a lányát az elmúlt hónapokban, ezért faggatták a madarak röptét naponta többször is, ezért lestek a jeleket, vigyáztak, nehogy megszegjenek egyetlen tabut, vagy balszerencsét hozzanak a házra. Amikor fekete macska tűnt föl a kertben, azonnal elpusztították. Az elkóborolt fehér macskát azonban befogadták és babusgatták, mert jó szerencsét hozott. Amelia nem bírta volna elviselni, hogy lánya ugyanolyan gyötrelmen menjen keresztül, mint ő maga, a legutolsó, elvesztett gyermekével. Mivel a toll sem hozott eredményt, a bába újra a táskájába túrt, elővett belőle egy zacskó borsot, és a port markába öntötte. Odatartotta Cornelia orra alá, és ráparancsolt, hogy lélegezzen mélyet. A lány szót fogadott, majd olyan hatalmasat tüsszentett, hogy egyből kijjebb nyomta a gyereket, mire a segéd felkiáltott: — Itt a feje! Pillanatokkal később a csecsemő kicsusszant a fehér lepedőre. Miközben a bába elkötözte és elvágta a köldökzsinórt, Amelia aggódva állt az ágy mellett. — Fiú? - kérdezte Cornelia kifulladva. - Tökéletes? Amelia azonban nem szólt semmit. A csecsemő megszületett, sorsa immár nem a nők kezében volt. A döntés már lánya férjéé. Ha ő elutasítja, Cornelia jobb, ha semmit nem tud a gyerekről, mert akkor kiviszik a házból a szemétdombra, és a sorsára hagyják. Amint a bába takaróba bugyolálta az újszülöttet, Amelia kivette a kezéből, óvatosan magához ölelve a gyereket kisietett a szobából. Hallotta, hogy a háta mögött Cornelia azt kérdezi a bábától, hogy a gyerek fiú vagy lány. A nő tapasztalatból azonban bölcsen csöndben maradt. Minél kevesebbet tud egy anya a gyermekről, annál jobb, már arra az esetre, ha netán... Amelia belépett az átriumba, s ekkor azonnal felé fordult az ott egybegyűlt fiatal férfiak figyelme. Legidősebb fia, Cornelius, akinek már volt két kisgyereke, második fia és Amelia húszéves lányának ikrei kérdőn pillantottak az asszonyra, akárcsak legfiatalabb fia, aki még csak tizenhárom éves volt. De izgalom csillogott másik vejének, unokatestvéreinek és a közeli barátok szemében is. Cornelia tizenkilenc éves férjének arcán aggodalom tükröződött, ugyanakkor büszkén kihúzta magát, hisz tudatában volt a most következő ősi rituálé, s a reá háruló cselekedet jelentőségével és súlyosságával. Amelia veje lábához tette a gyermeket, és hátralépett. Senki nem mozdult, mindenki visszatartotta a lélegzetét, miközben a férfi lehajolt és felemelte a takarót, hogy lássa a gyermek nemét. Ha lány és nincs baja, elismeri a gyerekének, majd egy szolgának adja, hogy vigye a szoptatós dajkához, mint azt a szokás diktálta. Ha fiú, és épkézláb, akkor felemeli, s a család és a barátok előtt fiának nyilvánítja. A pillanat nem akart véget érni. Amelia majdnem rosszul lett a félelemtől. Hat évvel ezelőtt Cornelius szétnyitotta a takarót, látta, hogy a baba lány, s hogy deformált a lába, amitől egész életében sánta lesz. Aztán hátat fordított. Mérgesen intett a rabszolgának, aki könnyed mozdulattal elvitte a csecsemőt, mint az eldobott szemetet. A tizenegy éves Cornelia berontott hozzá a szobába, és így szólt: „Mama, apa úgy rendelkezett, hogy dobják ki a babát! Torzszülött volt?" És most Cornelia ugyanerre a hírre várt... Az újszülött fiú volt, tökéletes és makulátlan. A fiatal apa elmosolyodott, felemelte a babát a földről: — Fiam van! — kiáltotta, és a szobában levők éljenezni kezdtek, s elhalmozták gratulációkkal.

Amelia majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. Már épp azon volt, hogy visszasiet a lányához a jó hírrel, amikor hirtelen zűrzavar támadt odakint. Phüo, a villa főudvarmestere megjelent az ajtónyílásban fa botjával, és méltóságteljesen bejelentette: Úrnőm, a ház ura megérkezett. Amelia szája elé kapta a kezét. Még nem volt készen! Amelia nem sietett egyenesen Cornelius üdvözlésére, hanem az árnyékból figyelte, ahogy a rabszolgák nyüzsögnek körülötte, borral és élelemmel üdvözlik urukat, megszabadítják tógájától, s nagy hűhót csapnak őszinte izgalommal a ház ura körül, ezzel is tudtára adva, hogy amikor nincs itthon, a vidéki élet halálosan unalmas. A férfi királyi keggyel fogadta talpnyalásukat. Negyvenöt évesen Cornelius jóképű és magas volt, halántékán még alig őszült. Amelia még halványan emlékezett arra, milyen volt az, amikor szerelmes volt belé. Ez azonban még azelőtt volt, hogy felfedezte hideg, könyörtelen szívét. Erre akkor derült fény, amikor Cornelius a barátaitól értesült Amelia egy Rómán átutazó költővel folytatott röpke románcáról, amit Amelia elismert, és amiért bocsánatot kért, és amit a csecsemője elvesztésével járó szomorúsággal magyarázott, mondván: a költőtől éppen azokat az érzelmes dallamokat hallotta, amelyekre szüksége volt. Cornelius azonban azt mondta, sosem bocsát meg. És akkor minden megváltozott. Férje a szülőszobába sietett, ahol gratulált vejének, majd átvette a szoptatós dajkától a csecsemőt, hogy fontoskodjon körülötte. Aztán leült az ágyra, és Cornelia fölé hajolt. Mindig ő volt a kedvence. Amikor azok ketten együtt voltak, Amelia úgy érezte, kirekesztették. Vajon most milyen titkokat suttog a lánya fülébe? Aztán egy kisfiú szaladt be kiabálva: - Papa! Papa! Luciust, a duci dédelgetett kilencéves fiút egy öreg, Fido nevű kutya kísérte. A Fido az egyik legnépszerűbb kutyanév volt Rómában, mert „Hűségest" jelentett. A Fido név illett volna a gyerekre is, mert imádta az apját, és mindenhová követte. Amelia figyelte, hogyan szorítja Cornelius magához a gyereket szerető öleléssel. Nem volt igazából a gyerekük, csak törvény szerint. Cornelius örökbe fogadta, amikor háromévesen árva maradt. Lucius egy távoli unokatestvér fia volt, így a családhoz tartozott. Amelia megpróbálta szeretni, de nem találta az érzést a szívében. Nem a fiú hibája volt. Amelia sosem tudta elfelejteni, hogy Cornelius egy másik nő gyerekét öleli magához, miközben az övét eldobta. Amelia harminchét éves volt, amikor megfogant utolsó gyermekével. Már érezte a változást a testében, a jeleket, hogy termékeny évei a végéhez közelednek. Így aztán ez különleges terhesség volt, az utolsó, és a méhében fejlődő életet mélyebben szerette, mint korábbi gyermekeit. Öreg napjainak társa lett volna, amikor a többi gyermeke már felnőtt és kirepült, különleges gyermek, aki idősödő anyja figyelmét és bölcsességét kapta volna. És Cornelius eldobta. Amelia emlékeztette magát arra, hogy hálásnak kellene lennie: öt élő gyermeke volt tíz terhességből, ez pedig az istenek jóindulatának a jele. A római gyerekek nem kaptak nevet, amíg el nem érték első születésnapjukat, mert a csecsemőhalálozás olyan magas volt. Vajon az a drága baba túlélte a szemétdombot? Vajon él-e Rómában egy kis árva lány, aki nyomorék lábbal sántikál? A szemétben turkáló emberek, akik törött edényeket és lámpákat akartak megmenteni, papirusz és ruhafoszlányokat, néha elvitték a még lélegző csecsemőket. Nem szánalomból, hanem haszonért tették: egy kisgyereket fel lehetett nevelni kevés ennivalón, kevés törődéssel, majd ha megélte a harmadik, negyedik évét, el lehetett adni a rabszolgapiacon, csupán a tiszta haszonért. Ha szerencséje volt, úgy nőtt fel, hogy egy kedves gazdát szolgált. Sokkal valószínűbb azonban, hogy durva rabszolgasorba került, és ha egy kicsit is bájos volt, szexuális játéknak használták.

Miután végignézte a családtagok találkozóját, mintha egy idegen szemével nézte volna — mert tudta, hogy ő már sosem lesz ennek része, hiába volt feleség és anya —, elhagyta a helyét az árnyékban, és a szakácshoz sietett, hogy utasításokat adjon az esti lakomához. A reggeli feszültség szétfoszlott, a ház megelevenedett. Az, hogy a fiatal gazda befogadta az újszülöttet a családba, elég volt az ünnepléshez, s ezt csak tetézte az izgalmas kilátás, hogy visszaköltöznek a városba. Miközben Amelia megvizsgálta a friss vadhúst, és megbeszél¬te a szószokat a szakáccsal, meglepetésére Philo, a főudvarmester jelent meg váratlanul, hogy bejelentse, férje látni kívánja. Amelia nem bízott Philóban. Tudta, hogy álmos szemhéja éles elmét takar. Gyanította, hogy Philo kémkedik utána, és jelenti tevékenységét Corneliusnak. Amelia nem ment azonnal a férje lakrészébe, megállt saját öltözőszobájánál, hogy ellenőrizze a haját, ruháját, parfümjét. Hirtelen ideges lett. Miért akarja látni? Amelia és a férje alig beszéltek egymással, még hét hónap különélés után is. 209

Cornelius Vitellius, Róma egyik legnépszerűbb ügyvédje és a tömeg egyik jelenlegi kedvence, Egyiptomban járt, hogy ellenőrizzen egy családi üzletet. Amelia és férje nagyon gazdagok voltak. Miközben Corneliusnak rézbányái voltak Szicíliában, teherhajó flottája és gabonamezői Egyiptomban, Amelia több, Róma szívében épült bérház birtokosa volt. Cornelius egy kis íróasztalnál ült, amikor Amelia belépett. Alig érkezett meg a hosszú útról, máris levelezésbe és a hírek el¬olvasásába kezdett. Amelia türelmesen állt. Majd megköszörülte a torkát: Milyen volt Egyiptomban, Uram? - kérdezte végül. Egyiptomias - felelte elutasítóan. Amelia szeretett volna vele menni. Már gyerekkorában az volt az álma, hogy meglátogassa az egyiptomi romokat, de egy ilyen utazás már nem valósulhatott meg. Amíg idegesen várta, hogy Cornelius közölje, miért rendelte színe elé, Amelia kétségbeesetten gondolta át az elmúlt hét hónapot, vajon miféle szabály megszegéséért hibáztathatja a férje. Cornelius a legkisebb szavát vagy mozdulatát lázadásnak tekinthette. Bármi is volt, vajon mivel bünteti ez alkalommal? Itt hagyja vidéken, amikor visszatér Rómába? Úgy érezte, nem bírja tovább a bezártságot. Cornelius büntetései mindig nagyon kifinomult formában nyilvánultak meg. Az Amelia feletti uralkodásának egyik része az volt, hogy még azt sem tette lehetővé, hogy Amelia felhozza a témát és magyarázkodjon. ítélkezett fölötte, és ezzel letudta a dolgot. Amelia el szerette volna mondani, mit miért tett. A téma azonban le volt zárva, még ha az o témája is volt, életének része, és neki magának kellett volna eldöntenie, megvitatják-e vagy sem. Cornelius nem kérdezett, mint más férjek tették volna. Nem emelte meg a hangját, és nem ejtette ki a nevét. Amelia gyakran gondolt arra, ha Cornelius megtette volna, a „szörny" napfényre kerül, és talán ki is tessékelik az életükből. Cornelius azonban minden utat felégetett, és gondosan őrködött, hogy a név nélküli fantom úgy létezzen kettejük között, mint Amelia személyes kínzója, s nehogy megszökjön. A házasságtörés egyszerűen megtörtént. Amelia vigasztalhatatlan volt gyermeke elvesztése miatt. A szerelmi ügy csupán egy hétig tartott, és elég is volt. Cornelius válás vagy száműzetés helyett, amihez joga is lett volna, azzal lepte meg Ameliát, hogy továbbra is a férje maradt. Akkoriban Amelia azt hitte, ez egyfajta megbocsátás. A valódi ok azonban ennek épp ellenkezője volt. Most teljes mértékben uralta az életét, időnként, elnyújtott büntetésének részeként, vidékre küldte. Amelia imádta a várost, minden barátja ott lakott, imádott könyvesboltjai és színházai

is ott voltak. Ha arra kényszerítették, hogy vidéken maradjon, mindig Juliára gondolt, Augustus lányára, akit Pandateria szigetére száműztek, az óceánból kiemelkedő, meddő vulkánra, ami olyan apró volt, hogy széltében-hosszában egy óra alatt bejárhatta. Júlia nem kapott bort, kedvenc ételeit, háziállatokat, szórakozási lehetőséget vagy társaságot semmilyen luxust. Úgy halt meg, hogy évekig csak azt az öreg férfit látta, aki a halat hozta fel neki a tengerpartról. Ilyen sorsra jutott a házasságtörő nő, ha nem végezték ki a tettéért. Cornelius azonban lassúbb, sokkal fájdalmasabb büntetést választott. Ahelyett, hogy megölte volna egyetlen suhintással, vagy száműzte volna, maga mellett tartotta, hogy lassan faragjon le belőle, levagdossa önbizalmát és büszkeségét. Volt egy istennő szobor a kertjükben, kitéve az időjárás viszontagságainak, és ami éppen ezért évről évre egy kicsivel kisebb lett, mindig valamivel többet koptatott el belőle a szél és az eső. Régen gyönyörű, tökéletes szobor volt, szépen rajzolt arccal, most azonban orra és orcája karakterét veszítette, deformálódott, már az sem látszott, melyik istennőt faragták egykor kőbe. Amelia ilyennek látta magát: szobornak, kitéve férje durva játékainak. És mint a szobor, ő is mozdulatlan volt, és nem tudott elmenekülni. Egy nap — rettegett az asszony — felismerhetetlen torzó lesz csupán. Cornelius végül felemelkedett az íróasztalától, és egy kis ébenfa dobozt nyújtott felé. Amelia rámeredt. Mi ez? - kérdezte. — Fogd! Ajándékot hozott? Szíve megdobbant a kósza reménytől. Vajon az Egyiptomban töltött hónapok alatt férjének volt ideje töprengeni és átgondolni a dolgokat? A Madár Olvasó próféci¬ájára gondolt, az őt tárt karokkal fogadó férfival kapcsolatban, és remegő izgalommal azon töprengett, vajon Cornelius végre megbocsátott-e neki? Élesen beszívta a levegőt, miközben kinyitotta a dobozt és meglátta, mi van benne: a legpompásabb nyaklánc, amit valaha látott. Az örömtől és a hirtelen reménytől szédülve, óvatosan kivette az arany nyakláncot a dobozból, és a fény felé tartotta. Szakszerűen megművelt aranyba ágyazva ott volt előtte egy ragyogó kék kő, tojásdad és sima, amely az ég, a szivárvány és a tavak színárnyalataiban ragyogott. Miközben a nyaka köré erősítette, Cornelius megszólalt: Az a legenda járja, hogy egy egyiptomi királynő sírjában találták, aki megcsalta a férjét, és akit ezért halálra ítéltek. Amelia reménye és öröme azonnal szertefoszlott. Egy szempillantás alatt meglátta valódi életét: egy nő volt, akire a gyerekeinek már nem volt szüksége, akinek a férje hideg és kegyetlen volt, és akinek a barátai a háta mögött pletykáltak. Elviselhetetlen helyzet. Mégsem távozhatott, mert a törvény Cornelius kezébe adta az ő élete és halála feletti abszolút hatalmat. Ezenkívül, ő hibázott. Megérdemelte a büntetést. Amelia felriadt álmából. Hallgatta az éjszakai neszeket, a nyitott ablakon túl a város sosem szűnő zaját. Kerekes forgalom nem lehetett nappal Róma utcáin, így az éjszakák teltek meg a paták kopogásával, a szekerek nyikorgásával és recsegésével-ropogásával. Ameliát viszont nem a város ébresztette fel. „Ki van ott?" - suttogta a sötétben. Miután nem kapott választ, tovább feküdt mozdulatlanul, lélegzetét visszatartva. Határozottan érezte egy láthatatlan lény jelenlétét. — Cornelius? — mondta, de tudta, hogy ő nem lehet. Hirtelen libabőrös lett, érezte, hogy a fejbőre bizsereg. Névtelen rettegés töltötte el, ahogy felült. Hálószobáját ragyogó holdfény árasztotta el. Körülnézett a szobában, de senkit nem látott. Mégis tudta, hogy ott van valaki.

Kiszállt az ágyából, keresztüllopakodott a szobán, hogy kinézzen az ablakon. Róma aludt. Háztetők és tornyok, a dombokat és völgyeket holdfényben és csillagfényben fürdő épületek borították. A hajthatatlan forgalom az utcákon, különösen ünnepélyes és tompa, mintha szellemek vezették volna a lovakat és öszvéreket. Jeges leheletet érzett a hátán. Összerezzenve megfordult, és még egyszer végignézett a szobán. Érzékei kiélesedtek. A bútorok mintha kísérteties könnyedséggel álltak volna a hold természetfeletti fényében. Hirtelen nem is úgy nézett ki, mint a saját hálószobája. Sírokra és halottakra gondolt. A hideg padlón átsietve elérte az öltözőasztalkáját, az ébenfa dobozra nézett, amit Cornelius hozott Egyiptomból. És hirtelen tudta: abban fekszik a névtelen, láthatatlan lény. A gyűlöletes kék kristály, ami ezer évig hevert egy halott nő mellén. Ez elrémisztette. Amikor Cornelius odaadta, Amelia hosszan nézte a kő kéklő mélyét. Amit meglátott benne, annyira megtöltötte félelemmel és borzalommal, hogy letette s megfogadta, soha többé nem veszi elő. A megölt királynő szellemét pillantotta meg benne. Ahogy a reggeli napfény beáradt az ablakán, Amelia öltözőasztalkájánál ült, mint mindig, kifestette az arcát, szemügyre vette az ékszereit, megcsináltatta a haját: elvégezte a szükséges rituálét. Amelia a látszat fenntartásával őrizte épelméjűségét. Azáltal, hogy rendelkezett a frizurája felett, rendelkezett az érzései felett is. Mivel azt tette, amit elvártak tőle, nem kellett gondolkodnia vagy döntéseket hoznia. Mint egy bizonyos helyzetben élő nőnek, követnie kellett a szabályokat, és Amelia ezeket szinte rögeszmésen követte. Majdnem olyan volt, mint egy pantomimszínész, csak tartalom nélkül. Valaha szerette Corneliust, régen, de már nem tudott visszaemlékezni, milyen érzés volt őt szeretni, vagy egyáltalán szeretni. A szeretőjét nem szerette, egy férfi volt, akit pontosan egy hétig ismert, és akinek az arcát már alig bírta elővarázsolni agyából. Visszatekintve nem emlékezett azokra az érzésekre sem, amik a karjaiba vezették, és semmi nem maradt röpke fizikai szenvedélyükből. A házasságtörés furcsa dolog volt. Minden attól függött, ki követte el és kivel. Az alacsonyabb osztályok körében a házasságtörés majdnem nemzeti szórakozás volt, és a színházi tréfák kiapadhatatlan forrása. A nemesség körében azonban más mércével mérték, a megcsalást nemcsak a férj, de a társadalmi osztály megcsalásának is tekintették. Lucilla, egy híres szenátor gyönyörű özvegye egyszer kurtán-furcsán elmondta neki, nem a házasságtörés volt a bűne, hanem az, hogy rajtakapták. Amelia a leg¬ostobább módon viselkedett, ezért Róma urai és hölgyei nem tudtak megbocsátani neki. Óvakodjon a négyes számtól - huhogta az asztrológus öreges hangján, miközben a csillagtáblázatokat értelmezte. Amelia elfordult a tükörtől. Rizsport tett a szeme alatti sötét karikákra. Amikor végre el tudott aludni, rémálmok zaklatták hátborzongató képekkel: sírokkal, szarkofágokkal és bosszúálló halott királynőkkel. A négyes szám? Ez a mai balszerencse száma - mondta az öregember, aki minden reggel tudatta vele aznapi horoszkópját. - Minden áron kerülnie kell. Amelia a tükörképére meredt. Hogyan kerülhetné el a négyes számot, ami oly gyakori? Az univerzum mindenhol négyből áll, négy elemből, négy szélből, a hold négy fázisából. És az ember négy végtagja, a szív négy kamrája, a négy szenvedély... Rabszolganői a frizuráját készítették, és gyönyörű munkát végeztek, mert szerették úrnőjüket. Amelia kedvesebb volt, mint sok más nő az ő helyzetében, nem döfködte rabszolgalányait hajtűkkel, ha nem végeztek pontos munkát. A két fiatal nő gondos munkát végzett, mivel fontos volt, hogy egy nő változatos frizurát viseljen. Egyszerűen nem lehetett nap-nap után ugyanúgy kinézni. Ezen a reggelen Amelia hosszú, az ősz hajszálakat fedő, hennával

megfestett fürtjeit tiaraként rendezték el. Vitellius feleségeként fontos volt, hogy a lehető legjobban nézzen ki. Amelia kínai selyemből készített ruhákat, az Indiai-óceánból származó gyöngyökből készült nyakláncot, spanyol ezüstből és dalmát aranyból készült ékszereket viselt. Egy idegen még meg is irigyelhette volna. Van valami az ábráidban, ami egy engem tárt karokkal üdvözlő férfira utal? — kérdezte. Az idős jós összehúzta bozontos fehér szemöldökét. — Tárt karokkal? Mintha meg akarna ölelni, vagy örömmel fogadni. Az öreg megrázta a fejét, és összeszedte az eszközeit. — Semmi, Úrnőm — mondta, és távozott. Amelia az ajkába harapott. A Madár Olvasó a vidéki villájukban sosem tévedett. Jövendölései nyugtalanító gyakorisággal váltak valóra. Sajnos, a madarak röptéből jövendölő ember nem csatlakozott a háztartás személyzetéhez, nem jött velük a városba. Amelia megborzongott - nem a hidegtől, hanem a félelemtől. A nyaklánc. Az félemlítette meg, még ha a dobozába süllyesztve hevert is az asztalon. A kemény és hideg, kék kristály a halálra emlékeztette. A kegyetlenség és a hajthatatlanság színében ragyogott. Nem volt kegyelem a kőben, ahogy abban sem, aki adta. Kellemes látvány volt a szemnek, kemény, hideg és olvashatatlan belsővel, mint Cornelius. Amelia a férfi hatalmára gondolt, meg úgy általában a férfiak hatalmára. Milyen hatalma volt a nőknek? Amelia szüzességét és ezért szexualitását apja és fiútestvérei őrizték. Amikor férjhez ment, az apja átadta a férjének. Életének egyetlen pillanatában sem volt saját személyiségének a birtokosa. Amikor fivérei meglátogatták, üdvözölték, ahogy minden római férfi üdvözölte a nőrokonait, arcukra adott csókokkal. De ez nem az érzelmek gesztusa volt, sokkal inkább álcázott ellenőrzése annak, hogy nincs-e borszaga a leheletének, mert az alkoholivást helytelen dolognak tartották. Még azzal kapcsolatban sem lehet egyetlen szavam sem, hogy mi megy le a torkomon. Újra megborzongott. Majdnem rettegett attól, hogy a tükrébe nézzen, mert félt attól, amit megláthat - esetleg a halott királynő kísértete lebeg a háta mögött. Az a borzalmas nyaklánc. Olyan volt, mintha Cornelius egy szellemet hozott volna a házukba. Bárcsak tudna imádkozni. Volt idő, amikor az imádság megnyugvást hozott. Most azonban csak sivatag volt a lelkében, ahol egykor hit virágzott. Mennyire irigyelte barátnőjét, Rachelt, aki olyan vallásos, olyan aktív volt közösségében, és annyira biztos a világban elfog¬lalt helyével kapcsolatban. Rachel tudott Amelia hitének elvesztéséről, és megpróbálta barátnőjét gyengéd csábítással a judaizmus felé terelni. Rachel vallása azonban zavarba ejtette és összezavarta Ameliát. Ha római istenek százai nem tudják táplálni a hitét, miként tudná egyetlen egy? Most, hogy Rachelre gondolt, Ameliának eszébe jutott, menynyire meglepődött előző este, amikor meghívást kapott Rachel házába mára. Azon a napon, amikor Amelia tudta, hogy normá¬lisan nem látogathatná meg barátnőjét, mert az volt Rachel szent napja, amit szombatnak nevezett. Még meglepőbb volt, hogy a meghívás étkezésre szólt. Mivel a rabbinikus törvények tiltották, hogy a zsidók pogányokkal egyenek, barátságuk éveiben egyetlen egyszer nem szegtek meg együtt kenyeret. Így Amelia izgatott volt, és kíváncsian nézett a nap elébe. Örömét nem mutathatta ki Cornelius előtt, mert akkor férje úgy rendelkezett volna, hogy maradjon otthon. Amelia tudta, miért hagyta meg Cornelius ezt a barátságát Rachellel, amikor megfosztotta minden egyéb kiváltságától és szabadságától. Ez maradt az egyetlen értékes dolog az életében, amit még bármikor elvehetett tőle a férje, ezáltal rettegésben tarthatta. Ha Cornelius minden örömöt megtagadott volna tőle, és tényleg bebörtönzi Ameliát, semmi nem marad,

amivel megfélemlítheti, amivel zsarolhatja. A Rachel házába tett kirándulások állandóan a nő feletti uralmára emlékeztették a férfit. És Cornelius bizonytalanságban tartotta Ameliát. A nő egészen a legutolsó pillanatig sosem tudhatta, megkapja-e az engedélyt a ház elhagyására. Így, miközben boldog volt, hogy újra láthatja Rachelt, ott lebegett felette a felhő, vajon ez lesz-e az utolsó alkalom? - A mai nap a legkedvezőbb arra, hogy a bizonyítékokat feltárja az ügy kapcsán a bíróságon bizonygatta elégedetten Cornelius asztrológusa. - Valóban a legkedvezőbb. Azt is mondhatnám, az ügyet délig el fogják rendezni. Miközben három rabszolga különösen nagy gonddal igazgatta a gazda tógáját, így és úgy rendezgetve a redőket, Cornelius az ajtónyílás felé pillantott. Tudta, hogy Amelia mögötte rejtőzködik, ott toporog, mint egy veréb. Nem volt mindig bátortalan. Volt idő, amikor Amelia erős volt, olyan személyiséggel, ami illett magas társadalmi rangjához. A szomorú pusztulást saját cselekedetének köszönhette. A válás száműzetéssel felérő büntetés lett volna. Egyedül Cornelius tudta titkos okát annak, miért maradt továbbra is a férje. A rómaiak nem szeretik a nőtlen embereket, különösen, ha az illető gazdag. Augustus császár odáig ment, hogy majdnem bűnténynek tekintette a nőtlenséget. Ha Cornelius elválna Ameliától, a Birodalom minden hajadonjának anyja, minden özvegy és elvált, minden házasodásra alkalmas nő rávetné magát a férfira. Ily módon Amelia védőpajzsként szolgált. Tulajdonképpen elégedett volt azzal, hogy ilyen jól elrendezte az életét. Amelia már nem volt beavatkozó feleség, akadály, nem szerepelt a kötelezettségei között — tökéletesen semmibe vehette —, mégis kényelmes sorompót jelentett a házasság szándékát fontolgató nők ellen. Meglehetősen jó dolog volt. És az a nyaklánc! Zseniális ötlet, már ha mondhatja ezt magáról. Abban a pillanatban, amikor az egyiptomi kereskedő megmutatta a sírból rabolt nyakláncot, Cornelius tudta, hogy tökéletes ajándék lesz Ameliának - egy házasságtörő királynő feltűnő csecsebecséje. És az időzítés sem lehetett volna jobb. Felesége félrelépése hat éve történt, az emberek már kezdtek elfeledkezni róla. A kék kristály botrányos legendájával tökéletesen alkalmas arra, hogy felfrissítse az emberek emlékezetét. Arra is kitűnően megfelel, hogy finoman érzékeltesse saját növekvő hatalmát Rómában, mert a kristály azt mondta: Ha ezt tudom tenni a feleségemmel, képzelhetitek, mire vagyok képes veletek szemben. Kisebb tömeg várakozott Corneliusra az átriumban. Még csak két napja érkezett vissza Rómába, a hír mégis szétfutott, hogy a gazdag patrónus visszatért. Mindig korán érkeztek a kegyeire, közvetítésére és bemutatására éhes fiatalemberek. A bérházak középszerű lakásaiból jöttek tiszteletüket tenni az előtt az ember előtt, akitől fennmaradásuk függött. Ajándékokért és élelemért cserébe ezektől a buzgó hívektől azt várta, hogy kísérgessék városi körútjain. Római szokás szerint, minél nagyobb volt a sleppje valakinek, annál fontosabb személy volt az illető. És Cornelius Gaius Vitelliusnak volt Rómában az egyik legnagyobb kísérete. Cornelius sikeres és befolyásos ügyvéd volt, sok magas rangú személyt ismert. Bármikor híre ment, hogy ő fog érvelni a bíróságon, mindig tömeg hallgatta. Nagylelkűsége is köztudott volt. Cornelius ingyenes fürdőbelépőket osztogatott, ilyenkor nevét szembetűnően zászló hirdette a bejárat felett. Az arénában az egyik napellenző vászontetején is Cornelius neve szerepelt, tudatva a néppel, hogy az árnyékot ő biztosítja ingyen. Rabszolgákat küldött az utcára, akik síppal-dobbal hirdették nagyságát, és még több rabszolga követte, akik kenyércipókat osztogattak. Cornelius egy nap konzul akart lenni, akinek a hatalma ugyan valamivel kevesebb, mint a császáré, viszont jogot nyer arra, hogy egy évet nevezzenek el róla, így a világ örökké emlékezhetne rá. Ennek érdekében a sok cipó meg a ponyvatető igazán nem számított költségnek.

Ameliára gondolt, aki az ajtón kívül várakozott. Egy férfinak egyetlen valódi tulajdona van: a neve. Foszd meg a földjeitől, szerencséjétől, a tetteitől, és még mindig nem érintetted meg, ha megvan jó hírű neve. Minden férfinak joga volt ezt bármi áron megvédeni. És nem létezett szörnyűbb megalázás Rómában, mint nevetség tárgyává válni. Más férfiak a viccelődés céltáblájává válhattak, Cornelius Gaius Vitellius azonban nem, akinek patrícius vére tisztább volt, mint magának a császárnak a vére (bár Cornelius lett volna az utolsó, aki erre a tényre emlékeztetni akarta volna Nérót). A házasságtörő feleség száműzése túl egyszerű büntetés lett volna, a gyávák módja. Cornelius megmutatta Rómának, milyen kemény fából faragták azáltal, hogy maga mellett tartotta Ameliát, és örök példaként állította a többi feleség elé. Házasságuk előre elrendezett házasság volt, két hatalmas család egyesült már akkor, amikor megtartották a tizenegy éves Cornelius és a nyolcéves Amelia eljegyzését. Nyolc évvel később összeházasodtak, és öt éven belül szülőkké váltak. Az első fiú után, aki apja nevét örökölte, vetéléssel, halvaszületéssel, egészséges csecsemők világra hozatalával végződő terhességek következtek - ez így szokott lenni. Az évek során Cornelius szónoklataival és megnyert bírósági ügyeivel alapozta meg jó hírnevét, Amelia pedig példás feleség volt. Férfi nem kívánhatott ennél többet. Aztán Amelia Agrippina — Néró anyjának, a Római Biroda¬lom leghatalmasabb asszonyának — barátnője lett. Agrippina egyszer úgy jelent meg a játékokon, hogy színaranyból szőtt köpenyt viselt, így elvakította a nézőket! Agrippina már meghalt, hála az isteneknek. De Cornelius sosem felejti el azt a megalázó pillanatot, amikor hat évvel ezelőtt a cirkuszban - ő és az épp terhes Amelia - vendégként beléptek a császári páholyba, mire a tömeg talpra ugrott, és helyeslően harsogott. Cornelius felemelte a kezét, jelezve, hogy fogadta a hízelgést, mire Agrippina szája sarkából odasúgta: - A feleségednek éljeneznek, te idióta, nem neked. Honnan tudta volna Cornelius, hogy Amelia személyesen beszélte rá Róma leghíresebb szekérhaj tóját arra, hogy visszavonulása után még egyszer versenybe álljon. Egy feleség tevékenységével a férj sosem foglalkozott, amíg a gyerekeket megfelelően nevelték, háztartása kielégítő volt, férjének nevét és jó hírét tiszteletben tartotta. Bármiben is vett részt egy feleség - jótékonyságban, összejöveteleken, vásárban —, a férj nem törődött vele. Honnan tudhatta volna hát Cornelius, hogy Amelia vezette a patrícius hölgyek delegációját, akik hízelegtek, levették a lábáról az arrogáns szekérhajtót, esedezve, hogy még egy verseny erejéig térjen vissza az arénába. Mivel Amelia sikerrel járt ott, ahol mások elbuktak, és mivel Róma szinte az istenítésig csodálta a szekérhajtót, a tömeg hősként ünnepelte az asszonyt. És férje erről mit sem tudott. Cornelius még hónapokkal később is az élcek-viccek céltáblája volt. Az emberek rímeket és mondókákat fabrikáltak, gúnyverseket firkáltak a falakra, s a „Cornelius Vitellius" nevet az ostoba férjek szinonimájaként használták. És ő semmit nem tehetett ellene, hogy ne váljék még nevetségesebbé. A megszégyenülés és sértődés úgy rágta Comeliust, mint a rák, a végén már bosszút akart állni. Nem tudta ledönteni Ameliát a nyilvános, közösség emelte piedesztálról, megtette hát másképp, ahol az asszonyt nem védte senki és semmi. Ha egészséges fiút szült volna, akkor is alkalmatlannak nyilvánította volna, és szemétdombra veti a gyereket. Szerencsére lány lett, így senki nem nézte meg közelről, és soha nem is vitatták a deformált láb létezését. Hiába könyörgött Amelia, a gyerek a szemétben végezte, hogy madarak, patkányok és az idő¬járás viszontagságai pusztítsák el, és hogy Cornelius dominanciája újra helyrebillenjen. Aztán a buta nő egy másik férfi karja közt hált — minden ember közül egy költő karjában! Aztán elég ostoba és elővigyázatlan volt, így fény derült tapintatlan tettére. Corneliusnak újra cselekednie kellett. De nem úgy, hogy száműzi Rómából. Mivel annyira kedvelte a tömeg, hát emlékeztessük a tömeget újra és újra arra, hogy Amelia ringyolkodott.

A rabszolgák végül végeztek tógájával, Cornelius ellépett tőlük, és megvizsgálta magát a fényezett rézből készült hatalmas tükörben. Gondolom, meg akarod látogatni a zsidó nőt — mondta csak úgy. Cornelius sosem ejtette ki Rachel nevét. Utálta a zsidókat, ellenezte a feléjük megnyilvánuló toleráns császári politikát, és nem szerette titokzatoskodó szektájukat. Könnyedén elfelejtette azt is, hogy a zsidó nő férje, a Solomon nevű orvos, mentette meg egyik gyermekük életét. Amelia végül az ajtónyílásba lépett. Ha mehetek. Cornelius a tógájával volt elfoglalva, jobbra fordult, balra fordult a tükör előtt, megvizsgálta tökéletesen ápolt körmeit, utasítást adott a rabszolgáknak, majd válaszolt. Valóban olyan nagyon vágysz rá? Amelia beharapta az alsó ajkát. Igen, Cornelius. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy kiengedjék a házból. Remélte, hogy a Rachelnél tett látogatás után megállhat a könyvesboltnál a Fórum közelében, megnézni, jött-e új verseskötet. Persze csak egy gyors kitérőről lehet szó, és biztonságosan el kell majd rejteni a könyvet Cornelius elől. A férfi végül ránézett. — Nem viseled az ajándékomat. Amelia szíve zakatolni kezdett. A nyaklánc! — Azt hittem, túl drágának tűnik ahhoz... — A zsidó nő a legjobb barátnőd. Azt hittem, szeretnéd meg¬mutatni neki. Amelia száraz szájjal nyelt egyet. — Igen, Cornelius, viselem, ahogy akarod. — Ebben az esetben meglátogathatod. Amelia megpróbálta nem kimutatni megkönnyebbülését. — Napnyugta előtt legyél itthon — tette hozzá. — Vendégeink lesznek este. -Kik...? — És ne állj meg a Fórum közelében a könyvesnél. Egyenesen gyere haza, ha végeztél a zsidó nőnél, egyébként is tudni fogom, ha másként cselekszel. Amelia lehajtotta a fejét, és suttogva felelt: — Igen, Cornelius. Cornelius elbocsátotta Ameliát, ő pedig visszatért hálószobájába, elővette dobozából az arany nyakláncot a gyűlöletes kék kristállyal, és a nyakába akasztotta. Amint megérezte súlyát a mell¬kasán, árnyékok gyűltek köré. Választása nem lévén, magával kellett vinnie az egyiptomi királynő szellemét. Miközben Amelia lefüggönyözött hordszékében áthaladt az utcákon, örömmel fogadta Róma hangjait és illatát. Hozzászokott a friss vidéki levegőhöz, így orrát, mint minden alkalommal, amikor visszatért a városba, most is sokkolta a várost min¬den évszakban beburkoló bűz és gyilkos pára. Nem kellett széthúznia a függönyöket, hogy tudja, a takácsok utcájában járnak, mert a takácsok vizeletet használtak a gyapjú kezeléséhez, így üzleteik elé köcsögöket helyeztek, hogy az arra járók belevizeljenek. A szag ugyanolyan ismerős volt, mint a sülő kenyér illata. Más utcákon állati és emberi ürülék száradt a napon, s árasztott bűzt, ami keveredett a sülő és rothadó hal szagával. De a legáthatóbb, és Amelia által mindenek felett kedvelt szag, az embereké volt. Róma utcái tömve voltak szórakozást és izgalmat kereső emberekkel; vásárlókkal, árusokkal, férfiakkal, akik azt akarták, hogy lássák őket, és akik azért jöttek elő, hogy ők megnézzék, kik láthatók, botrányt okozó nőkkel, vagy pletykára éhesekkel. Minden utcasarkon vándorzsonglőrök, bohócok, szerencsemondók és kígyóbűvölők. Az utat elzárhatták

pénzérmékben reménykedő kardnyelőt vagy akrobata triót néző csoportosulások. Galambokkal bűvészkedő varázslók versengtek majmos törpékkel. Voltak énekesek és utcai rajzolók, tűznyelők és színészek. A szónokok dobogón állva bármiről képesek voltak hosszan magyarázni: a fűszermentes ételek előnyeiről vagy a nemi élet káros hatásairól. Féllábú tengerész szórakoztatott obszcén szavakra megtanított papagájjal, költők szavaltak görögül és latinul, zsibárusok árultak italokat és elixíreket, meg mindent gyógyító csodaszereket. Legyen az a piac, a park vagy a Fórum, keskeny vagy széles utca, a római tömeg úgy kavargott, mint egy nyugtalan halraj, mindig szórakozást és kikapcsolódást keresve. Megtöltötték az üzleteket és a kocsmákat borra és húsra vágyva, pletykálkodtak és flörtöltek, ezernyi helyen mérkőzhettek meg a harcolni vágyók, s legalább annyi hely várta a szerelmeseket is. A sötét sikátorok közönségesebb szórakozásokat biztosítottak: ádáz kutya viadalokat, meztelenül táncoló lányokat, gyermekprostitúciót. A szexet olcsón vették, gyorsan művelték, érzelmesség nélkül. A nyomorgó nők felkínálták magukat, lányaikat, sőt kisgyerekeiket is egy vekni kenyérért. Gyilkosságokat követtek el érzelmi okokból vagy hideg számításból. Amelia az egész város iránt szenvedélyes szeretetet érezve vágott át mindezen befüggönyözött hordszékében, amelyet négy tagbaszakadt rabszolga vitt, és ordibálva kértekvágtak utat a tömegben. Rómától úgy érezte, ismét él, és ez segített elfeledtetni, hogy egy szellem utazik vele. Mire a kocsi egy magas falban nyíló erős kapuhoz ért, a nap már a zeniten járt. Amelia meghúzott egy kötelet, és hallotta, hogy valahol bent csengő szól. Amikor a kapu kitárult, Amelia áthaladtában megsimogatott egy kövek közé beépített agyagformát, amely szent szavakkal telirótt papiruszt rejtett. Önkéntelenül érintette meg, ahogy hébe-hóba a keresztet is vetette, nem azért, mert hitt a szent szavak erejében, hanem mert tisztelte Rachelt, aki viszont hívő volt. Amelia a Rachelnél tett látogatásai során az ott tapasztalt megkönnyebbülést élvezte leginkább. Rachel nem akart versengeni vagy pletykálni, Amelia sosem érezte, hogy csöndben elítéli, vagy kritizálja, mint mások, saját társadalmi körében. Rachellel beszélgethetett, vagy csak egyszerűen hallgathatott. Legjobban azt szerették, ha a Tiberis partján sétálhattak együtt, vagy könyvespolcokat böngésztek át, vagy ha az utcai szórakoztatókat figyelték, vagy ha vég nélküli órákat töltöttek Rachel kertjében egy barátságos „kutyák-és-sakálok" társasjátékkal, ilyenkor gyakran csak a guruló kockák és a bábuk mozgásának hangja hallatszott. Sosem ettek együtt, így Amelia nagyon várta az új élményt. Barátnője - egy idősebb nő - elé jött, hogy üdvözölje. Gömbölyded, kerek arcú nő volt, mellkasán a gazdagság jeleként ezüst nyakláncok ragyogtak. — Drága Ameliám — mondta Rachel, miközben összeölelkeztek. — Annyira hiányoztál! Könny csillogott a szemében. — És újabb unokád lett! — Egy egészséges fiú. — Istennek hála. Cornelia jól van? — Ő és a férje még vidéken vannak, de néhány napon belül Rómába jönnek ők is. De te, Rachel, igazán jól nézel ki! Hat hónapja nem látták egymást, és bár barátnője mindig jó egészségnek örvendett, Amelia észrevette, hogy az idősebb nő valósággal ragyogott. Ezüst hímzéssel szegélyezett, drága sötétkék selyemruhát viselt, amiben Rachel évekkel fiatalabbnak látszott. Karját Amelia köré fonta, és elmondta, hogy lányaival épp most értek haza a zsinagógából, és Amelia érkezett elsőként a vendégek közül. — Ma Shavuot van, azt a napot ünnepeljük, amikor Mózes megkapta a tízparancsolatot és a Tórát Istentől a Sínai-hegyen. Jeruzsálemben az emberek áldozatot mutatnak be első betakarított gyümölcseikből a templomban. Ezért van az otthonom virágokkal és növényekkel

feldíszítve, hogy emlékeztessen minket arra, hogy ma a betakarítás ünnepe van. Zarándok ünnep ez, Solomon és én mindig abban reménykedtünk, hogy egy napon Jeruzsálemben ünnepelhetjük a Shavuotot. Megállt, mert valami megcsillant a napfényben, és megragadta a figyelmét. Az Amelia nyakában levő lánc. — Mi ez? Egy nyaklánc, amit rejtegetsz? Amikor Amelia elővette a kék kristály függőt a napfényre, Rachel a nyaklánc felé nyúlt, hogy megérintse, de Amelia visszahúzta. Ne tedd! Miért? Átok ül rajta. Rachel szeme elkerekedett a rémülettől. — A nyakláncot egy egyiptomi királynő múmiájáról hozták. Rachel a mellére tette a kezét. — Egy halottól rabolták el? Isten oltalmazzon minket. Amelia, miért viselsz ilyen dolgot? Mert Cornelius azt mondta, viseljem. Rachel semmit nem szólt. Minden, amit Corneliusról mondani akart, már réges-régen elhangzott. — Érzem a jelenlétét. Kiét? — A halott királynőét. Olyan, mintha Cornelius haza hozta volna a szellemét. — Ebben a házban nincsenek szellemek — mondta Rachel, miközben kezét Amelia felé nyújtotta. - Itt biztonságban leszel. Amikor beléptek az átrium hűvösébe, Rachel megállt és megfogta Amelia mindkét kezét. Nem tudom egy perccel sem tovább magamban tartani a jó hírt. Oh, drága, drága barátnőm, olyan csodás dolog történt, amíg vidéken voltál! Tudod, milyen sivár életem volt, miután Solomon eltávozott. Rachel férje görög iskolában képzett hippokratészi orvos, akire nagy igény volt képességei és becsületessége miatt. A két nő rajta keresztül ismerte meg egymást, amikor Amelia egyik gyermeke megsérült, és Solomon jött el hozzájuk. Ő és Rachel akkoriban költöztek Rómába Korinthoszból. Solomon elmondta, hogy apja és testvérei Korinthoszban orvosok, és mivel nem akart tőlük betegeket elcsábítani, Rómába kellett költöznie, ahol rájött, milyen nagy szükség van jó orvosokra. Rachel és Solomon olyan ritka kapcsolatban éltek, amiben a házastársak szerették egymást. Rómában nem igazán volt divat, hogy a férj és feleség szerelmes legyen egymásba, azt pedig különösen rossz szemmel nézték, ha érzelmeiket nyilvánosan ki is mutatták. Amelia még emlékezett, mennyire megdöbbentette, amikor azt látta, hogy Solomon arcon csókolta a feleségét. Rachel már nem ugyanaz volt, aki azelőtt, a férfi halála olyan űrt hagyott a nőben, amit nem lehetett betölteni. Most azonban úgy tűnt, túlcsordul a boldogságtól. — Arra szoktam gondolni, bárcsak biztos lehetnék benne, hogy újra látom Solomont. És most megvan ez a bizonyosságom -mondta Ameliának. Rachel lelkesen folytatta, beszélt Ameliának egy zsidó hősről, akit Megváltónak hívnak, aki egy közelgő királyság előhírnöke volt, az örök élet ígéretének hírnöke. — Krisztus az eszközünk, hogy lelki békét nyerhessünk. A zsidókat és a pogányokat eggyé tette halálával, széttörte azt, ami elválasztotta őket, a régi törvényt, és ez új törvényt hozott létre. Amikor meglátta Amelia ámuló tekintetét, felnevetett. — Kissé zavarba ejtő, de majd világos lesz. Te is megleled a válaszokat, drága barátnőm.

Mások is érkeztek. Amelia meglepődött a vendégek sokféleségén, mert Rachel egyszer azt mondta, hogy Amelia az egyetlen nem zsidó barátja, de most más pogány is volt a társaságban. És a vendégsereg sem korlátozódott csupán Rachel felsőbb osztálybeli társaira, úgy tűnt, mindenféle ember volt köztük, rabszolgák is, akiket Amelia megdöbbenésére ugyanolyan szívélyesen fogadtak. Hangos összejövetel kerekedett. Mivel a júdaizmus a legtöbb római számára rejtély volt, Amelia úgy képzelte, vallási rituáléik csendesek, komolyak, mint az Izisz és Júnó templomában tartott szertartások. Rachel azonban elmagyarázta megrökönyödött barátnőjének, hogy ezek zsinagógai összejövetelekhez hasonló találkozók, amiket társadalmi és lelki indíttatásból tartanak. Három étkezőasztalt kilenc dívány vett körül, és díványonként három vendég foglalt helyet. Ily módon Rachel eleget tett a vendéglátás szabályainak, hiszen neveletlenségnek számított, ha egy asztalnál kilencnél kevesebb vendég ült, vagy ha egy összejövetelen huszonhét embernél több vett részt. A tüzeket már előző este meggyújtották, mert szombaton tilos volt ilyesmivel foglalkozni. Amikor mindenki leült, Rachel megszólalt. — Nagy öröm számomra, hogy pogányokat üdvözölhetek köreinkben. Egy idősebb férfi, akinek a fején egy kis kerek sapka, vállán egy rojtos kendő volt, hangosan tiltakozott a nem zsidók jelenléte ellen, majd távozott. Rachel utána küldött egy fiatal férfit, majd elmagyarázta Ameliának: — Sokunkat még mindig megoszt a gyakorlat. Minden közösségnek megvannak a maga szabályai és hitfelfogása. Az idősek megpróbálják egyesíteni a közösségeket, a világ azonban nagy. Korinthoszi fivéreinknek és nővéreinknek más szokásaik vannak, mint nekünk, és ephesosi fivéreink és nővéreink a rómaitól és a korinthoszitól is eltérő szokásokat gyakorolnak. A fiatalembernek sikerült visszacsalogatnia az öreget. — Emlékezz Ézsaiás próféta szavaira, aki azt mondta: „Fény leszel a pogányok számára, hogy megváltásomat el tudd vinni a világ végére." Az öreg visszaült a helyére a díványon, de továbbra sem tűnt túl meggyőzöttnek vagy boldognak, amiért nem zsidók is jelen vannak. Rachel vezette az esti imát. Hangosan énekelt. — Sh'ma Ysrael: Adonai Elohenu Adonai Ehad! A többiek pedig kántálva válaszoltak: — Barukh Shem Kevod Malkhuto le-olam vaedl Aztán Rachel az új vendégekre mosolygott, s az ő kedvükért megismételte az imát latinul: — Halld, oh Izrael: Az Úr a mi Istenünk, az Úr Egy! Legyen áldott az ő dicsőséges Birodalma mindörökkön örökké! Úgy tűnt, a találkozó abból áll, hogy leveleket olvasnak fel, és történeteket mesélnek, amelyek közül Ameliának néhány ismerős volt, hiszen az istenek feltámadásáról szóltak. Mars isten mártírhalált halt, leszállt három napra az alvilágba, majd feltámadt. Más vértanúk is ugyanezt cselekedték korábbi korokban: még Romulus, Róma első királya is hús-vér testben jelent meg kö¬vetői előtt halála után, és azt mondta, felmegy az istenekhez. Július Caesar és Augustus is istenek voltak. Az, hogy a férfiak istenek lettek, megszokott dolog volt. És a túlvilág, nos Izisz már megígérte a túlvilágot. A csoport megváltójuk keresztre feszítéséről beszélt. Ez sem jelentett semmit Ameliának, mert minden¬napos volt, hogy a bűnözőket keresztre feszítették. A Rómába vezető utakat keresztek szegélyezték, és ritkán lehetett olyat látni, amelyiken nem lógott valaki. És az, hogy Jézus csodákat vitt végbe és meggyógyította a betegeket, ez sem tűnt különlegesnek, mert Rómában naponta lehetett csodát látni, varázslókat, akik a vizet borrá változtatták, és az igaz gyógyítók a sántából újra járóképes embert varázsoltak. Udvariasan hallgatott, és azon csodálkozott, mennyire elbűvölték ezek a dolgok a hallgatókat.

Rachel unokatestvére is ott volt Korinthoszból, levelet hozott onnan, amelyet hangosan felolvastak. Rachel csendesen magyarázta Ameliának: - Nincsenek zsinagógáink, templomaink vagy szervezett imaközpontjaink. Magánházaknál, otthonokban jövünk össze. Unokatestvérem, mint én, az új hit patronál ója, és vacsorákat tart otthonában, Korinthoszban. Sógornője, aki Ephesosban lakik, szintén gazdag patrónus, és ő is ad otthon lakomákat. így jövünk össze. De nem vagyunk egyformák, más-más regulák szerint élünk. Van egy csoport Alexandriában, például, akik csak pogányokból állnak, így ők találkozóikat vasárnap tartják, Mitrász szent napján, szombat helyett. Nem követik a kóser táplálkozás szabályait sem, ugyanazt eszik, amit korábban — sertést, kagylót, és tejet hússal. Az a társaság, aki ismerte a mestert, leveleket küld a közösségeknek, és megpróbálja egy eszme alatt egyesíteni őket. De ez elég nehéz, hiszen a birodalom hatalmas. Amelia nem sok pogány befolyást tapasztalt ezen a gyűlésen. A legtöbben zsidók voltak. Az asztalon kilencágú gyertyatartó állt. Rachel feje fedett volt, akárcsak a férfiaké, és a legtöbb férfi rojtos kendőt is viselt, meg imaszíjat a homlokán. Az imát először héberül mondták, majd latinul. És a tálakon bár sokféle és bőséges élelem volt, hiányzott a sertéshús, kagyló, tej vagy sajt. Volt viszont párolt hal, ízletes szószban, főtt csirke, meg édes és puha borjúhús. Rachel, aki a találkozó elnöke volt, elmagyarázta az újonnan érkezetteknek, hogy ezt a vacsorát, Annak Akit Vártak — a Messiásnak, aki elhozza Isten királyságát a zsidóknak — megérkezésének tiszteletére rendezték. — Új barátok vannak velünk ma — mutatta be őket. — Néhányan tiltakoztok a pogányok jelenléte ellen, de Pál azt mondta, Isten előtt nem zsidók vagy pogányok vagyunk. Előtte mindannyian egyformák vagyunk. Rachel apró darabokat tört egy kenyérből és körbeadta. — Boldogok a szelídek - énekelt, mire a többiek feleltek: — Mert övék lesz a föld. És ez így ment tovább és tovább, gyönyörű antífonas kán tálasban. Ameliának feltűnt, hogy imáikat egy Abba nevű személyhez intézik. - Abbának hívják az isteneteket? - kérdezte. — Urunk nyelve az arámi, és az „abba" szó arámi nyelven „atyát" jelent. Jézus Abbának hívta Istent, így mi is azt tesszük. Bár vidáman telt az idő, Amelia érezte az öröm mögött meghúzódó feszültséget. Különös idegesség vibrált a csoport tagjai között, és ahogy történeteiket hallgatta, kezdte megérteni idegességük okát: a megváltójukat harminc évvel ezelőtt feszítették keresztre, és eredeti követői közül már csak néhány élt. Éppen ezért vélekedtek úgy, hogy hamarosan várható Jézus visszatérése. „Bármelyik nap" - biztosította Rachel a csoportot. Ez új volt Ameliának, mert nem tudott elképzelni egyetlen megváltó istent sem, aki megígérte, hogy visszajön, vagy aki tényleg visszajön feltámadása után. Rachel folytatta, beszélt a törzsekről, akik a bi¬rodalom határán szítottak lázadást Róma ellen, majd jeleket és ómeneket említett, amik mind a világ végének hírnökei voltak. A zárszót egy idősebb férfi mondta, akit a többiek Péternek neveztek, ami elég különös névnek tűnt Amelia számára, mert a név annyit jelentett: Kőszikla. Azelőtt sosem hallotta, hogy valakit Kősziklának neveztek volna. Amikor megkérdezte, miért van ilyen különös neve, Rachel azt felelte: Mert ő Simon, a Kőszikla, ami állhatatosságára és hűségére utal. Az Úr első tanítványa volt. Péter nem emlékeztetett sziklára. Kicsi, öreg, törékeny ember volt, úgy kellett odatámogatni a díványhoz, ahol egészen lágy hangon kezdett beszélni. Először Istent dicsőítette, majd az élet szentségéről beszélt. Sok dolog alig jelentett valamit az udvariasan hallgató Ameliának. Olyan buzdításokat mondott, mint:

Kiválasztott nép vagytok, királyi papság, áldott nemzet. Valaha nem voltatok az, most azonban Isten népe vagytok. Minden dolognak hamarosan vége lesz, ezért idegenként éljétek életeteket, félve az Urat. Végül pénzt gyűjtöttek, melynek egy részét majd szétosztják Róma szegényei között, a maradékot pedig elküldik egy szűkölködő keresztény közösségnek a birodalomban. Amikor mindenki távozáshoz készülődött, Rachel megkérte Ameliát, maradjon még, mert izgatottan várta, mit gondol barátnője. Amelia azonban bevallotta, hogy nem sokat ért az új hitből, és azt sem tudja elfogadni, hogy hamarosan itt a világ vége. Köszönöm drága barátnőm, hogy idehívtál ma, de ez nem nekem való. Nincs meg az a hitem, amit elvártok a tagjaitoktól. És azt sem hiszem, hogy a megváltótokat különösebben érdekelné az én életem. Hirtelen megtorpant. A törékeny öreg apostol, akit Péternek hívtak, imához készült. Amelia legnagyobb megdöbbenésére kitárta karjait, és megszólalt: Miatyánk, aki a Mennyekben vagy... Amelia megrendülten nézte a kitárt karokat, és eszébe jutott a Madár Olvasó jövendölése. Ezt az embert jósolta meg? A nyári hőség miatt Rachel az árnyékos átriumban készítette elő a szombati találkozót. A csoport létszáma megnőtt, így a lakomát nem tudta három dívány hármas osztásával megrendezni. A vendégek a földön vagy padokon ültek, és a vágódeszkákról ettek. Mivel nem volt hivatalos helyük az imádsághoz, sem szentélyük, sem zsinagógájuk, hanem otthonokban gyűltek össze, ecclesiának hívták magukat (ami görögül „gyülekezetbe hívottakat" jelent, és amit a jövő generációk később templomoknak neveztek). Rachel háza most otthon-templom volt, mint Chloe háza Korin-thoszban, Nympha háza Laodiceában és így tovább. És a szétszórt otthon-templomokat együtt elkezdték Univerzális Egyháznak nevezni. A keresztény hit oly gyorsan terjedt, hogy Rachel majdnem naponta rendezett keresztelőket oszlopos kertjének szökőkútjá-nál, ahol Bacchus kis szobra folyatta a vizet a keresztény megté-rőkre. A rituálét úgy végezte, ahogy unokatestvérétől, Chloétól tanulta, aki viszont Páltól tanulta, aki Pétertől tanulta Jeruzsálemben. Vigaszra leltek ebben a rituáléban, és a töretlen láncban, hiszen maga Jézus is a Jordán folyó vizében keresztelkedett meg, és most, majdnem negyven évvel később, követői ugyanezt tették. Rachelnek azonban még meg kellett keresztelnie a legjobb barátnőjét. Ameliára nézett, aki a közös étkezésekhez saját kezűleg sütött és Hermész keresztjével díszített cipócskákkal járult hozzá. Amelia nem sejtette, milyen erősen imádkozott érte Rachel. És ez nem csupán azért volt fontos, hogy Jézus boldog nyájába, a keresztények közé hozza barátnőjét, hanem sokkal sürgetőbb oka volt Rachel fohászainak: meg kellett menteni Amelia halhatatlan lelkét. Rachel saját megtérése még januárban történt, egy esős napon. Soha nem fogja elfelejteni, amikor meghallotta a ragyogó üzenetet Palesztinából — a zsidók régen várt megváltója végre megérkezett, és amikor újra eljön, az emberek újra egyesülnek az elhunytakkal, mert mint Pál ígérte, a halál csupán alvás, két nappal közötti éjszaka, és akik az Úr nevében megkeresztelkedtek, újra élni fognak. Amint Péter bütykös öreg kezét Rachel fejére tette, ő azonnal érezte, hogy szomorúsága elmúlik. Ugyanezt az örömöt kívánta Ameliának is. Amikor Solomon meghalt, Amelia volt Rachel fő támasza, együtt érzett vele, bármilyen idő volt, meglátogatta Rachelt, beszélt hozzá vagy csendben maradt attól függően, milyen hangulata volt Rachelnek, de mindig ott volt, osztozott szomorúságában és abban a teherben,

hogy hirtelen egyedül maradt a világban. Azokban a sötét napokban Rachel sokszor gondolt arra, vajon Amelia nélkül is túljutott volna-e a dolgon. Aztán fordult a kocka. Úgy érzem magam, mint aki elveszíti a lelkét - vallotta be Amelia egyik este, miközben a homály lassan bekúszott a kertbe. - Cornelius kiszívja minden erőmet, Rachel, és nincs mivel harcolnom ellene. Rachel azt kívánta, bárcsak levehetne a nyakláncot Amelia nyakából, és összetiporhatná a mérgező kék kristályt. Cornelius azonban minden nap ellenőrizte, viseli-e felesége, sőt, ami még rosszabb, Amelia úgy hitte meg is érdemli büntetését. — Házasságtörést követtem el - mondta boldogtalanul. Amelia, hallgass ide. Egy napon, az Úr egy csoport emberhez ért, akik egy házasságtörésen kapott asszonyt akartak megkövezni éppen. Megállította őket, és azt mondta, az vesse rá az első követ a tömegben, aki maga nem követett el bűnt. És Amelia, senki nem dobta el a követ! Corneliusnak nincs bűne? — Az más. A férfiak esete más. Rachel ezzel nem tudott szembeszállni, mert a férfiak és nők közötti egyenlőtlenség a római és a zsidó hagyományok szerint is megegyezett, és ez az apát vagy a férjet helyezte a nő fölé. Jézus azonban egyenlőséget hirdetett férfiak és nők között. Rachelnek a zsinagógában az erkélyen kellett ülnie, egy védőfal mögé rejtőzve, és nem vehetett aktívan részt az istentiszteletben, míg a szombati lakomán otthonában, amikor az Úr életét, halálát és feltámadását ünnepelték, diakonissza volt, egyike azoknak, akik vezető szerepet játszottak az istentiszteleten, az imádkozásban és a közös kenyér megtörésében. És amikor majd Jézus visszatér, és Isten új királysága megkezdődik, új korszak köszönt majd a nőkre és a férfiakra is. Rachel nem akarta feladni a barátnőjével kapcsolatos elképzelését. Amikor Jézus visszatér, csak a megkereszteltek juthatnak be az új királyságba. És ő hamarosan visszatér, hiszen Péter azt mondta, az Úr megígérte neki, hogy még tanítványai életében visszatér. Jézus több mint harminc éve halt meg, még életben levő követői nagyon idősek voltak, mint Péter, aki olyan gyenge volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban kilehelheti a lelkét. Miközben Rachel megkóstolta a pörköltet - ami a szombat miatt már előző este óta párolódott, és a bárányhúsdarabok olyan puhák voltak, hogy szétolvadtak az ember nyelvén -, megfogadta, kerüljön bármibe, bármüyen erőfeszítésbe, ő megmenti barátnője lelkét. Amelia dudorászva rendezgette el a kis kenyércipókat a tálakon. Már egy ilyen kis feladattól is hasznosnak érezte magát. Saját otthonában már nem volt rá szükség. Cornelius egyre több időt töltött a császári palotában, miután Néró belső körének tagja lett. Bár Ameliának öt gyermeke, egy veje, két menye és négy unokája volt, az Aventinuson álló villájuk különös módon csendes és sivár hely volt. Már csak a két fiú maradt, Gaius, aki két év múlva megkapja a férfiasságot jelképező tógát, és már nem kisfiú, legtöbb idejét iskolatársaival és tanáraival tölti, nincs ideje az anyjára; meg a kis Lucius, aki tulajdonképpen nem is a valódi fia, és ott volt a dadája és a tanárai, meg Cornelius figyelme, már amikor otthon volt. Amelia úgy vándorolt hegytetői villájuk szobáiban, oszlopsorai között és kertjében, mintha keresne valamit. Rachel azt mondta, a hitet keresi. Amelia azonban nem volt olyan biztos ebben. Ha a hitet keresné, már megtalálta volna a buzgóság és vallásos szenvedély eme melegágyában. Néhány tálálkozón az emberek a földre zuhantak, vallásos extázisba esve beszéltek összevissza minden zagyvaságot, megjövendölve a világvégét. A csoport tagjai imádkoztak és énekeltek, új megtérőket kereszteltek, tanúságot tettek amellett, hogy az Úr a megváltójuk, és felajánlották lelküket Istennek. Mindezek közül semmi nem érintette meg Ameliát. Amelia figyelmét a szegény Japhethnek való különleges étel elkészítésére fordította, akinek nem volt nyelve, és így nehezen tudott enni. Nyelvét kegyetlen gazdája vágatta ki, és Japheth azért csadakozott Rachel otthon-templomához, mert a zsidók Istene a csendesen imádkozókat is meghallgatta. A Jupiter-templom egyik papja fizetségért cserébe volt csak hajlandó

hangosan felolvasni Japheth imáját az istennek, mondván: „Hogy várhatod el, hogy az isten meghallgasson, ha nem tudsz beszélni?" Amikor Amelia Cleandernek - a tuskólábú fiatal rabszolgának, akit Rachel nemrégiben szabadított fel - nyújtotta a kenyeres tálat, elvesztett csecsemőjére gondolt. Azon töprengett, vajon életben maradt-e a szemétdombon, vagy már a túlvilágon van, arra várva, hogy egyesüljön anyjával, ahogy Jézus ígérte. Bárcsak hinni tudna! Amelia nem a hit miatt csadakozott Rachel csoportjához, hanem a barátság miatt. Úgy érezte, ismét szükség van rá, része egy családnak, amely Gáspárból, a felszabadított, egykezű rabszolgából, Japhethből, a nyelv nélküli némából, Chloéból, a korinthoszi evangélistából és Phoebéből, a Rómában lakó idősebb diakonisszából állt. Ameliát nem zavarta, hogy Jézus a különféle emberek számára különféle dolgot jelentett - bölcs embert, lázadót, tanítót, gyógyítót, megváltót, Isten fiát, mert maga Jézus is példabeszédekben szólott, ekképpen üzenetét mindenki a saját hite szerint értelmezhette. Amelia szerint Jézus az erkölcsös élet tanítója volt. Nem tulajdonított neki isteni természetet, sem csodálatos erőt, talán egyetlen dolgot kivéve: üzenete visszahozta a boldogságot életébe. Ez viszont csoda volt. Amelia kíváncsi lett volna rá, vajon Cornelius észrevette-e rajta a változást. Ha egyáltalán eszébe jutott, mit gondolt, ez minek volt köszönhető? Vajon férje azt képzelte, hogy Rachel és ő, versengő tyúkokként példálóznak unokáikkal, és frizurájukról kotkodácsolnak? Talán el sem tudta képzelni azokat a hetente megrendezett találkozókat, amelyekre Amelia járt, különösen nem a társaság összetételét. Megvonta a vállát, amikor arra gondolt, miként reagálna Cornelius, ha megtudná, hogy Amelia alacsonyabb osztálybeli férfiakkal és nőkkel osztozik a kenyéren, vagy ha megtudná, hogy megvált egy karperectől, amit esküvői ajándékba kapott huszonhét évvel ezelőtt, hogy hozzájáruljon egy tasusi zsidó börtönből való kiszabadításához. Cornelius. Ennyi év után még mindig nem tudta megérteni. Például, hat év után miért fokozta a büntetését, miért ragadott meg minden alkalmat, hogy megalázza, amikor már épp itt lett volna az ideje, hogy a feledés homályába vesszen az ügy? Aztán lassan észrevette a sanda pillantásokat, hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött. Még csak néhány napja volt megint Rómában, amikor a szóbeszéd eljutott hozzá, miszerint Cornelius Lucillát, a gyönyörű özvegyet, magával vitte Egyiptomba. Amelia rosszul volt. A kék kristály nyakláncot férje eszközül használta, hogy felesége egykori bűnét az emberek emlékezetében frissen tartsa, miközben sajátját csendben elrejti. Vidékről való visszatérésük óta Cornelius és ő az esti vacsorák és ünnepi gálák társadalmi forgatagába vetették magukat, a rangos rómaiaknak egyébként sem lett volna más tennivalójuk. Cornelius mindig ragaszkodott hozzá, hogy Amelia viselje az egyiptomi nyakláncot, és bár ő elrejtette a ruhája alá, Cornelius elővetette, hogy mutassa meg másoknak is, közben pedig elmesélte a házasságtörő királynő legendáját. Néró felesége, Poppea, felemelte a nehéz aranyfüggőt, és összehúzott szemmel nézte a kék kristályt, miközben mámorosan megjegyezte: — Botrányos! Ameliát éjjel rémálmok gyötörték, nappal pedig úgy érezte, akár kertészkedett, szőtt vagy a házat felügyelte, az egyiptomi királynő sötét árnya, a rosszindulatú fantom a sarkában jár, hogy emlékeztesse bűnére. Amikor azonban ezekre a boldog szombati lakomákra érkezett Rachel házába, ahol a vendégek hangosak és jámborak voltak, és Istenük törvényét követték, Amelia úgy érezte, szíve megkönnyebbült. Azt kívánta, bárcsak azt mondhatná Rachelnek: „Hívő vagyok." Ez, a hit csodája vajon hogyan következik be? Mi hatott az emberekre, akik hirtelen megérezték Isten megtestesülését itt, Rachel kertjében, és amitől térdre borultak, és értheteden nyelven motyogtak? És vajon miért hatott a varázslatos erő egyik emberre, míg a másikra nem? A gyülekezet tagjai minden héten énekeltek, tapsoltak és „Halleluját" kiabáltak,

mámorba ringatták magukat, áhítatos lázba, sokan vallásos extázisban fetrengtek a földön, miközben mások zavarodottan néztek maguk elé. Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy hamarosan itt a világ vége — nemcsak Rachel csoportja, de a birodalom más részeiből érkező látogatók is — olyannyira, hogy sokan megszabadultak minden vagyonuktól. Még Rachel háztartása is megváltozott: felszabadította a rabszolgáit, eladta drága bútorainak egy részét, selyemruháit házüag szőtt ruhákra cserélte. Állandó¬an pénzt gyűjtött a Jeruzsálemben élő szegényebb fivéreiknek és nővéreiknek, és finom ezüst ékszereit feláldozta, hogy hispán és germán földekre vezetett evangéliumi missziókat támogasson anyagilag. Amelia azonban rájött, hogy a keresztények hite egyre kevésbé egységes. Még több pogány csatlakozott, az élet különféle területéről érkező emberek, akik magukkal hozták saját hitüket, így amikor Rachel a „Halld oh Izrael" imával fejezte be a szertartást, többen keresztet vetettek, vagy Osiris szent jelét rajzolták magukra. Néha különleges látogatók érkeztek, hogy beszéljenek az összegyűlteknek, néhányuk még ismerte Jézust, de ezek nagyon idős emberek voltak, rekedt hangon beszéltek, és olyan görög nyelven, hogy még azoknak is tolmácsra volt szükségük, akik beszéltek görögül. Amelia meglepetésére még ezek az emberek sem tudtak megegyezni abban, hogy mi történt Galileában több mint harminc évvel ezelőtt. Ott voltak például Pál követői, Pálé, aki személyesen sosem találkozott Jézussal, de aki népszerű volt, mert prédikációiból az emberek azt hámozták ki, hogy aki egyszer magáévá teszi a keresztény evangéliumot, az úgy élhet, ahogy akar. (Pál állandóan leveleket írt, hogy világossá tegye szavait, de úgy tűnt, az emberek folyton félreértették.) Egy másik társaság, amely főleg görögökből állt, a keresztény üzenetet a görög filozófiának megfelelően értelmezte. Péter követői (Péter volt a keresztény mozgalom legnépszerűbb alakja) a zsidó törvények szigorú betartásában hittek, és úgy vélték, a pogányoknak először zsidókká kell válniuk, és csak azután lehetnek keresztények. Aztán ott voltak a misztikusok, a misztikus vallások hívei, akik azt állították, az új szekta nem alakulhat közönséges emberekből, hanem csak a Krisztussal való misztikus egyesülés által jöhet létre. Mindegyik úgy hitte, ő a legigazabb, és fölötte áll a többinek. Az egyéni hit is változott: bár mind Jézus közelgő visszatérésében hitt, volt, aki úgy vélte, aranyszekéren fog érkezni, mások azt állították, szerényen, szamárháton. Némelyek szerint Rómába érkezik, mások szerint először Jeruzsálemben fog megjelenni. Isten Királyságát illetően is eltérőek voltak a nézetek, hogy hol és mikor jön létre. Néhányan Jézust a béke hercegének, mások a háború hírnökének tekintették. A zavart csak fokozta, hogy sok evangélium volt, amelyeket tekercsek, levél és könyvek formájában adtak körbe, és amelyek mindegyike azt állította magáról, hogy Krisztus „valódi" üzenetét hozza, bár mindegyiket csak jóval a halála után írták. A zavart tovább fokozta az a tény, hogy a Jézust még életében ismerő emberek közül már csak néhányan éltek. Egy új generáció, aki sosem hallotta Jézust prédikálni, értelmezte a harminc évvel korábban történt eseményeket a kortárs kérdésekkel és életformával összevetve. A pogányok megtérésével kapcsolatos vita is tovább dúlt: megkeresztelés vagy körülmetélés. A körülmetélés hívei azt állították, túl könnyű a hithez csatlakozni, hogy a megtérők nem adták fel régi isteneiket, Jézust egyszerűen hozzáadták a panteonjaikban álló isteneikhez. A pogány keresztények elkezdték áldani Jézus nevét december huszonnegyedikén, amikor Mithras születésnapját ünnepelték, és Izisz, a Mennyek Királynőjének követői azt mondták, Jézus anyja, Mária, az istennő inkarnációja. Mindenki úgy hitte, az ő istenének királyságát hirdette Jézus. Még az Úr nevén is vitatkoztak. Volt Joshua, Yeshua, Iesous vagy Jézus, attól függően, ki milyen nyelven beszélt és milyen nemzetiségű volt. Néhányan Bar-Abbasnak hívták, ami „az Atya Fiát" jelentette, míg mások azt állították, hogy Bar-Abbas, akinek első neve Jézus is volt, egy teljesen más ember volt. És akik Jézust Bar-Josephnek hívták, szembetalálták

magukat azokkal, akik azt állították, az Úr Isten fiának nevezte magát, így nincs földi apja, mint más megváltó istennek őelőtte. Ameliát azonban nem érdekelték a szabályok vagy az ideológia, kinek volt igaza és kinek nem, vagy mi volt az Úr valódi neve, mert másoktól eltérően nem hitt Jézusban vagy istenében, sem az általa tett ígéretekben. Amelia hetente eljött a gyűlésekre a barátság és a jó társaság kedvéért, hogy olyan emberek között legyen, akik nem suttogtak, nem pletykáltak róla, mert nem ítélkeztek felette múltbeli vétke miatt sem, kezet nyújtottak és együtt énekeltek vele, megosztották a bőséges lakomát a keresztre feszített mártír nevében. Leginkább azért jött, mert Rachel azt ígérte, hogy a ruhája alatt viselt kék kristályban lakó gonosz fantom kívül reked az ajtón - miközben a délután bűvöletében Amelia békét és szeretetet talált, és megszabadult félelmétől. Végül mindenki megérkezett a szombati találkozóra. Rachel arra készült, hogy a Tórából olvas fel. Mózes Ötödik könyvéből választott egy bekezdést: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, amikor csak hozzá folyamodunk?" Rachel végül megszakította kapcsolatát a zsinagógával, mert ott tiltották, hogy nő olvasson fel a Tórából a gyülekezetnek. Amikor a rabbi azt mondta neki, hogy abba kell ezt hagynia, Rachel emlékeztette a férfit arra, hogy Miriam saját jogán prófétanő volt, és segített kivezetni az izraelitákat Egyiptomból bátyjával, Mózessel egyenrangúan, nem pedig alárendeltjeként. Mielőtt kibontotta volna a tekercset, egyik felszabadított rabszolgája sietett hozzá, hogy egy késői vendég érkezéséről értesítse. Amikor meghallották a vendég nevét, hatalmas izgalom támadt. Amelia az idős Phoebéhez fordult. Ki az? Máriának hívják, ismerte az Urat — mondta Phoebe olyan tiszteletteljesen, mint aki el sem meri hinni, hogy ilyen hatalmas személyiség tiszteli meg szerény gyülekezetüket. — Egy jómódú és befolyásos asszony, aki etette és házába fogadta Jézust és követőit, hogy terjeszthessék az igét. Amelia tudta, hogy Jézus követői között sok nő volt, nők, akik vagyonukat neki és ügyének áldozták, mint Rachel, Phoebe, és mint ma Chloe. Azt azonban nem tudta, hogy él még valaki közülük. Phoebe folytatta: Mária volt a legközelebbi társa, első követője. Amikor Jézust letartóztatták, Péter és a többi férfi letagadták, hogy ismerik. Amikor Jézust keresztre feszítették, csak nők sírtak a lábánál a kereszt tövében. Nők vették le testét a keresztről, és ők helyezték sírba. Miután a sírt lezárták, nők virrasztottak kint, mert Péter és a férfiak félelmükben elrejtőztek. Amikor Jézus kiszállt a sírból, ennek az asszonynak jelent meg először, és neki mondta el feltámadását. Titokban azt hiszem — mondta az idős Phoebe ragyogó szemmel -, hogy amikor az Úr visszatér, először őhozzá, Máriához jön el. A látogató jelentéktelen külsejű, apró, hajlott hátú, idős nő volt, aki fehér háziszőttes ruhát viselt. Bottal járt, és egy fiatalabb társa segítségére szorult. Hangja olyan vékony, mint egy pillangó szárnya. Erős palesztin tájszólással beszélte a görögöt, ezért fiatal társának le kellett fordítania latinra, hogy az összegyűltek megértsék. Egyszerűen, de szívből szólt. A júliusi nap forró volt, legyek dongtak a kertben, méhek zümmögése töltötte be a levegőt. Alig fújt szellő, az emberek legyezték magukat. A sarokban egy idős ember elbóbiskolt. Mária először arra kérte a jelenlevőket, imádkozzanak vele. A Megfeszítettet utánozva kitárt karokkal, hátrahajtott fejjel, tágra nyílt szemmel az égre nézett. Hangosan együtt kántálták az imát. Utána sokan keresztet vetettek. Aztán Mária beszélni kezdett: - Az Uram volt a legkedvesebb ember. Szerette a kisgyerekeket, szíve pedig sírt a betegség, szegénység és igazságtalanság láttán. Gyógyított és áldást osztott, a jóra tanított.

A nap heve leülepedett a kertben, mintha vendégként maga a Nap is a történetet szerette volna hallgatni. Olyan varázslatos meleget és bódulatot sugárzott rájuk, amitől az idős nő szavai hipnotikus erővel hatottak. A hőségtől és Mária hanglejtésétől elpilledve, Amelia úgy érezte, megváltozott tudatállapotba került, mintha tiszta bort ivott volna, és egy idő után nem szavakat hallott, hanem képeket látott. Látta magát, amint Jézus mellett sétál Galilea zöld hegyei közt, tóparton állva figyeli, ahogy Jézus egy halászcsónakban prédikál, hatalmas kövek közt ül a fűben, miközben a férfi egy dombról a kegyelemről, a kedvességről és a másik orca odafordításáról beszél, vagy bort kóstol egy esküvőn, és aztán mellette elhaladtában mosolya megsimogatja Amelia arcát. Mária szólott a pénzváltókról és a papokról, egy kómában fekvő kislányról, és egy Lázár nevű férfiról. Amelia látta a hal-és kenyérszaporítást, érezte Palesztina útjainak porát, és hallottá a lópatkók kopogását, ahogy a római katonák elhaladtak mellettük. A nehéz levegő, a hőség, a dongó méhek és a kert egy másik korba siklott, egy másik helyre, és Ameliát magával vitte Mária törékeny hangja, élénk színekkel festett képek közé. Aztán egyszer csak... Ott volt! Rachel kertjében. A renegát zsidó, a békés prédikátor, a felfegyverkezett zelóta és Isten fia, minden alakja kavarogva emelkedett a levegőbe a forró kövek fölé, és ragyogott, mint egy délibáb, végül összeállt és emberré egyesült. Amelia kővé dermedt. Mária szavai - a fülledt levegőben röpködő méhekkel és szitakötőkkel közéjük hozta az embert, és Amelia látta a hús-vér alakot. Amikor Mária arról beszélt, menynyire csodálkozott Jézus azon, hogy Isten rá helyezte ezt a terhet, Amelia látta szemében a kételkedést és homlokán az izzadságot. Amikor Mária elmondta, miként imádkozott Jézus, Amelia látta feje körül a glóriát. Az összes Jézus, akiről prédikáltak, vitatkoztak, most ott volt egy római kert oszlopai, virágai és növényei között, egy férfi alakjában, nem pedig egy mítoszként, megfoghatatlan rejtélyként, hanem egy anyától született emberi lényként, akinek vállára nehezedett az emberiség sorsa, összes reményével, kételyével és gyengeségével. - Aztán elárulták - mondta Mária, és hangja elcsuklott. - Római katonák levetkőztették és kigúnyolták, homlokát tüskékkel összeszúrták, és megkorbácsolták a hátát. Aztán arra kényszerítették az én Uramat, hogy keresztfáját végigcipelje Jeruzsálemen, miközben az emberek csúfolódtak, és szeméttel dobálták. Szöget vertek csuklójába és lábába, majd felemelték magasra, hogy mindenki lássa. Az én drága Uram úgy lógott ott, mint egy szánalomra méltó állat, vérezve és tehetetlenül, megalázva és megszégyenítve. Amikor legyek gyűltek sebeire, és a levegő elkezdett kifogyni a tüdejéből, arca pedig elgyötörtté vált a haláltusától, beszélni kezdett. Arra kérte az Atyát, hogy bocsásson meg azoknak, akik ezt tették vele. Néhányan sírni kezdtek a kertben. A lágy suttogó hang megdöbbentőbb volt, mintha a föld összes gyászolója hangosan jajgatott volna. Mások annyira elképedtek, hogy levegőt sem kaptak. Amelia úgy érezte, mélységesen megindult. Péter prédikációi, Pál buzdításai, a tekercsek, a levelek, az evangéliumok felolvasása -összesen nem tettek rá ekkora hatást, mint az idős Mária halkan kiejtett szavai, amelyek Jézust életre keltették. Amelia mellkasára szorította a kezét, mert a lélegzete elakadt. Amikor megérezte a nyakláncot a szövet alatt, csodálkozott, hogy mi az. Aztán eszébe jutott, elővette a függőt, és a kék kristályra bámult a Rachel kertjében szétszóródott fényben. A kristályra pillantva látta a római katonák által meggyötört nyomorult teremtményt, a hónapok óta tartó önmegtartóztatás és önfeláldozás következtében lesoványodott testét, véres arcát, tüskékkel felsértett vékony bőrét, Jeruzsálem durva kövein csúszkáló és botorkáló lábait. Amelia oly sok keresztre feszített bűnözőt látott, mégsem látta egyszer sem az embert, sosem állt meg, hogy elgondolkodjon a megkínzott test mögötti értelemről és szívről. Hányan lehettek a Via Appia mentén sorakozó keresztfákról lógó nyomorult teremtmények közül ártatlanok? Hánynak volt

családja, felesége, akit szeretett, gyermeke, akinek szép jövőt kívánt? Hányan lógtak meg nem érdemelt keresztjeiken, miközben családjuk a lábaiknál zokogott? - Igen - mondta Mária, és hangja megkeményedett a harminc évvel ezelőtti tragédia emlékétől —, mindazok után, amit végigszenvedett, Urunk arra kérte Istent, hogy bocsásson meg megkínzóinak. Amelia torka elszorult. Könnyein keresztül látta a kék kristályt, úgy tűnt, elfolyósodott a kezében. Jézus, mindazok után, amin keresztülment, haldokló lélegzetével arra kérte istenét, hogy bocsásson meg azoknak, akik így bántak vele. És hirtelen élesen látta a kristály szívét. Nem az egyiptomi királynő szelleme lakozott benne, nem is Simon Péter imádkozás közben, Jézus lógott a kereszten, üdvözlésre tárt karokkal, készen arra, hogy magához ölelje őt. Ahogy a Madár Olvasó megjövendölte! Amelia felkiáltott. Magával hordozta ezekben a hetekben a mellén — és még csak nem is tudott róla — a kitárt karú férfit. Megkeresztelték. Mindenki ott volt, az összes új barátja, aztán lakomát tartottak, imádkoztak, együtt nevettek és sírtak. Rachelt érte az a megtiszteltetés, hogy a ceremóniát elvégezze szökőkútjának medencéjében. Örömkönnyek folytak arcán, mint Amelia fején a keresztelővíz. Ameliát nem zavarta, hogy családja semmit nem tudott vallásos megtéréséről. Nem értenék meg, így meg sem próbálta elmagyarázni nekik. Talán majd idővel, gondolta, beszélni fog személyes élményéről, és talán egyik vagy minden gyerekét az új vallásba hozza. Ez volt titkos reménye: hogy lássa amint Cornelia és a többiek örömmel térdelnek Rachel keresztelőkútjánál. — Mi ez? — hangíott fel Cornelius hangja. Szokása szerint üdvözlés és bevezető nélkül. Amelia virágait gondozta, és épp azon tűnődött, vajon a nyári rózsák mindig üyeii különleges illatot árasztottak-e. Úgy érezte, új szemmel látja a vdlágot, ahogy az evangélista Pálról állították, amikor a hályog lelnillott a szeméről. Körülötte minden új színben vibrált. Mint eíek a rózsák. Úgy döntött, vág egy csokornyit Phoebének, aki betegen feküdt, és meglátogatja. Az otthontemplom tagjainak egyik kötelessége volt, hogy Bikur Cholimot nagy mitzvaht, niás néven dicséretes tettet — hajtsanak végre, látogassák a betegedet. Amelia azonban nem érezte ezt kötelességnek. Phoebét a flővérének tekintette. Amelia hite még nem volt erős, mint Rachelé. Bár úgy érezte, felhatalmazást kapóit, még zavarodott volt. Még semmit nem tudott megmagyarázni senkinek, még nem voltak rá megfelelő szavai A teljes elfogadás nem egyetlen pillanat alatt történt. Még sok mindenen gondolkodnia kellett. Egy mindent látó, ugyan¬akkor láthatatlan isten elképzelésén, például. Nem volt róla készített szobor, sem kép. Amelia még sosem imádkozott lélekhez korábban. Kék kristálya segített, mert látta benne a keresztre feszített Megváltó alakját. Az otthontemplom más tagjai is használtak ábrázolásokat, mert az emberek szerették az ismerős és vigaszt nyújtó szimbólumokat, és nem értették, miért kellene ezeket feladniuk- Gaspar Dionüsszosz szobrához imádkozott, aki maga is egy keresztre feszített megváltó isten volt, Japheth továbbra is viselte Hermész keresztjét, egy babiloni jövevény, aki Tamuzt, a Pásztort imádta, egy kis freskót festett Rachel kertjében, melyen Jézust pásztorként ábrázolta egy báránnyal a vállán. Ameliának az is gondot okozott, hogy elfogadja, hogy csak Isten van, Istennő nincs, mert a természet nem hímekből és nőstényekből állt. Ezért, mint az Iziszhez továbbra is imádkozó keresztények, Amelia is megtartotta Júnóba, az Áldott Szűzbe vetett hitét. Az új frit egyéb tételei is idegenül csengtek, és küzdenie kellett azért, hogy el tudja fogadni, egy dologban azonban nem kételkedett: abban, hogy Jézus megbocsátotta bűneit és gyengeségét, és hogy új élet várt rá. Amelia - ismételte meg Cornelius türelmetlenül. - Mi ez? Jó reggelt, Cornelius - felelte, de nem fordult meg.

-

Tudni akarom, mi ez!

Érdekes dolog a rózsákkal kapcsolatban - felelte a kezében levő törékeny szirmokat nézve. - Mindig azt tanultam, hogy az elhervadt virágokat el kell távolítani, hogy a növényt újravirágzásra serkentsük. De nem minden rózsa virágzik újból. Tudtad ezt? Néhány csak tavasszal virágzik, és ezen az sem változtat, ha levágod az öreg virágokat. De némelyik többször is virágzik, mint ezek a sárga tearózsák. Ha az elhalt szálat lemetszed, szinte biztosan újra virágba borul. Amelia - mondta felbőszült hangon -, fordulj meg, ha hozzád beszélek! Amelia megfordult, és Cornelius észrevette mellkasán a kék fényességet. A nyakláncot a ruháján kívül viselte. Nem találod ezt érdekesnek, Cornelius? - kérdezte. - Azzal, hogy eltávolítod a halott virágokat, elősegíted az újak növekedését? Mondd meg, mi ez! Amelia a férfi kezében levő tárgyra pillantott. Tekercsnek néz ki, Cornelius. A tizedik kerületben levő bérházakban összegyűjtött bérleti díjak könyvelése. Vagy inkább az össze nem gyűjtötteké. Nem kényszerítetted a bérlőket arra, hogy fizessenek. Miért? Mert nem tudnak. Anyák laknak ott gyerekekkel, nincs aki fizessen. Szabad emberek, akiknek nincs munkájuk. Betegek és öregek. Nem bírják kifizetni a díjat. Az nem a mi bajunk. Azt akarom, hogy ezeket a díjakat azonnal szedjék össze. Az épület az enyém, Cornelius. Én döntök a díjak felöl. Szavai, hangsúlya elnémították egy pillanatra a férfit. Aztán mégis megszólalt: Sosem volt üzleti érzéked, Amelia. Majd kiküldőm Philót a városi őrséggel, hogy szedjék össze a díjakat. Az épület az enyém — ismételte Amelia szelíden, de határozottan. - Az apám rám hagyta. Én vagyok a jogos tulajdonosa. Én mondom meg, ki fizet díjat és ki nem. Felfogod, hogy mennyi pénzt veszítünk el? Amelia végignézett a férjén, szemügyre vette a bíbor szegélyű, precízen elrendezett finom, fehér tógát. Nem úgy nézel ki, mint aki emiatt kevesebbet kap enni. Cornelius szeme megrándult. Nagyon jó - mondta, és a tekerccsel a markába csapott, hogy nyomatékosítsa a szavait. - Akkor én magam szedem össze a díjakat. Corneliusnak egy kemény hónapjába került, hogy az erős őrök segítségével kifacsarja a túlságosan magas díjat a megfélemlített bérlőkből, Ameliának egy délutánjába telt, hogy visszaadja. Minden barátunk erről beszél, Amelia. Nevetség tárgyává tettél. Újra a kertben voltak. Cornelius arcán vészjósló kifejezés ült. Cornelius - mondta Amelia, és olyan hangnemben, mint amit a tíz éves Luciusszal szokott használni. - Mondtam neked, hogy nem gyűjtöm be a bérleti díjat azoktól az emberektől. Addig nem, amíg körülményeik nem javulnak. Cornelius szeme összeszűkült, látva, hogy Amelia a nyaklán¬cot megint a ruhán kívül viselte. Nem tudom, mi ütött beléd, de azt hiszem, egy darabig itthon kell maradj. Nem fogod meglátogatni a zsidó nőt. Megfordult, hogy kimenjen. Aztán megállt. Amelia, hallottad, amit mondtam? Igen, Cornelius, hallottam. Akkor jó. Megértetted. Nem látogatod meg a zsidó nőt.

Ahogy Corneliusra nézett, Rachel hitére gondolt, hogy a világ a végéhez közeledik. A legtöbb keresztény hitt ebben, és éppen ezért sok szombaton arról vitatkoztak, milyen lesz a világ vége. Vajon a világ tűzgolyóvá válik? Árvizek lesznek meg földrengések? Harcolni fognak a nemzetek, és végül majd csak a megváltottak maradnak meg? Sokan úgy gondolták, az út mentén harsonás angyalok lesznek, mások pestist és halált láttak. Bármelyik is következzen be, Amelia kíváncsi lett volna rá, hogyan reagál rá Cornelius. Úgy képzelte, hogy peckesen jár-kel, mint a bíróságon szokott, és majd így kiált: - Egy pillanat, ezt nem tehetik meg! Ettől majdnem nevethetnékje támadt. — Amelia, hallottad? — Igen, Cornelius, hallottam. — Akkor jó. Többet nem mész a zsidó nő házába. Újra megfordult, hogy távozzon, majd megállt. — Amelia? — Igen, Cornelius? A férfi a nő mellére nézett, a merészen kitett egyiptomi nyakláncra, a kék kristály élesen tükrözte vissza a napfényt. — Úgy gondolod, hogy ez helyénvaló? — mutatott rá. Amelia lenézett. — Tőled kaptam ajándékba, Cornelius. Nem akarod, hogy mutogassam? Miután Mária elment, Amelia isteni megnyilvánulásának csodálatos napján, megkérdezte Rachelt, hogyan kaphatja meg Jézus azon bocsánatát, amit a megkínzóiért kért, és meglepődött, amikor megtudta, hogy nem kell templomban fizetnie érte, és nem kell állatot áldoznia sem. Nincs szüksége közvetítőre, például egy papra vagy papnőre sem. Egyszerűen csak beszélj közvetlenül Istenhez - mondta Rachel -, kérd a bocsánatát, szívből gondold, és meg fog bocsátani neked. Kavargó érzelmekkel jött el Racheltől. Hálás volt, amiért hazatérve senkit nem talált otthon, egyenesen magánszentélyébe sietett, egy kis kertbe, ahol szökőkút és Izisz szobra állt, és késő estig, éjszakába nyúlóan a történteken gondolkodott. Órákig haragot érzett azok iránt, akik ártatlan élőlényeket bántalmaztak. Aztán haragja otthona felé irányult: Cornelius felé, aki megtagadta tőle a megbocsátást. Amikor alvás után friss napsütéses reggelre ébredt, haragja egyetlen dologgá tisztult: új erővé. Már nem volt dühös, nem érzett fajdalmát vagy zavartságot, sem gyengeséget és elhagyatottságot. Amelia új hajnalra és új öntudatra ébredt. Amelia a gyűlölt nyakláncot átcsúsztatta a fején, és hagyta, hogy a ruhán kívül, látható helyen lógjon. Arra gondolt, ha megbélyegezték, lássa az egész világ. Cornelius haragosan nézte. Nem Ameliára vallott a játszadozás. Egyelőre ejti a nyaklánc témáját. — Akkor megértettél — mondta. — Nem fogod többet látni a zsidó nőt. Várt. — Hallottad? — Hallottam. — Akkor engedelmeskedsz. — Nem, Cornelius. Továbbra is látogatni fogom a barátnőmet, Rachelt. — Amelia! — Igen, Cornelius? Most először tűnt fel az asszonynak, hogy Cornelius hátulról előre kezdte fésülni a haját. A kopaszságot nem díjazták Rómában, tulajdonképpen a gyengeség jelének tekintették. A férfiak ezért mindent megtettek, hogy eltüntessék. Ugyanazok a férfiak, akik kigúnyolták feleségeiket, hogy túl sok időt töltenek a fodrásznál. Ez a felfedezés meglepte Ameliát, annál is inkább, mert nem megvetést ébresztett benne férje iránt, hanem sajnálatot. Július Caesar mellszobrain is nagyon kevés haj volt, ennek ellenére hős volt, egy isten, és senki nem a hajával törődött, ha a férfit csodálta. Azt akarta mondani Corneliusnak, aki órákat töltött el

fésülködéssel és hajának olajozásával, hogy fényesítsd ki a fejbőrödet, hadd ragyogjon, és haladj tovább a naggyá válás útján. — Megtiltom, hogy még egyszer odamenj. Amelia a rózsáit vizsgálta. — Amelia, hallottad, amit mondtam? — Nem vagyok süket, Cornelius. — Akkor nem mész többet el Rachel otthonába. Amelia újra vagdosni kezdte a rózsákat, és egy kosárba tette őket. Cornelius a homlokát ráncolta. — Nem vagy jól? — Miért mondod ezt, Cornelius? — Lázas vagy. — Nem vagyok. — Akkor miért viselkedsz ilyen különösen? — Úgy viselkednék? Mi van veled? — zengte, és rögtön meg is bánta. Cornelius büszke volt magára, hogy sosem vesztette el az önuralmát. Ügyes szónokok és furfangos ügyvédek próbálták meg oly sokszor sikertelenül megzavarni a higgadtságát. Most, annyi ember közül, épp a felesége hozta zavarba. Nem engedheti. Hallottad, amit mondtam? — dörögte végül befejezésül. Sarkon fordult, és kisétált. A kellemetlen változás egész délután vele maradt, egész estig, de nem hagyta, hogy a felesége bármilyen játékba belevonja. Tudta, hogy nincs mitől félnie. Amelia ezer évig sem merne ellenszegülni. Aztán már másnap reggel megtette. Hol van Amelia? — kérdezte a főudvarmestert. Elment, uram. Hová? Ahová szombatonként mindig megy. A zsidó nő házába. Cornelius dühbe gurult. Ellene mert szegülni. Nem lesz második alkalom. Amikor Amelia este hazaért, Cornelius már várta. Vedd le a nyakláncot. De már úgy hozzám nőtt. Tudom, hogy ezzel a trükkel akarod kikényszeríteni a bocsánatomat. .. Miért, Cornelius? Nekem nincs szükségem a te megbocsátásodra. Nekem már megbocsátott valaki, aki sokkal hatalmasabb nálad. Ki? - kérdezte Cornelius száraz hangon. - A zsidó nő? Vedd le, Amelia. Ha megbélyegeztél a házasságtörésért, hadd lássa az egész világ a szégyenemet. Azt akarom, hogy levedd. Azt akarod, hogy emlékezzek a bűnömre, nem így van? Amiatt az átkozott baba miatt van, igaz? Amelia felhúzta a szemöldökét. Átkozott baba? A lányunkra gondolsz, legutolsó gyermekünkre? Igen. Gyanítom, ennek a pillanatnak ott vannak a gyökerei, abban a másik pillanatban, hat évvel ezelőtt. Megpróbáltam engedelmes lenni, amikor eldobtad a lányomat, de lelki válságba taszítottál. És téged nem érdekelt, Cornelius. Más karjában kerestem vigaszt. Talán hibáztam, nem tudom. De azt tudom, hogy amit a gyermekemmel tettél, az helytelen volt. — A törvény azt mondja... Felemelte a fejét. — Nem érdekel, mit mond a törvény. A törvényt férfiak írták. Egy csecsemő egyes egyedül a nőhöz tartozik, senki máshoz. Nem volt jogod, hogy kidobd a gyermekemet, és hagyd meghalni.

— A törvény szerint minden jogom megvolt rá - felelte elutasítóan. — Nem. Az emberek törvénye kitalált törvény. Egy gyermek megszületése a természet törvénye, nincs olyan ember, aki fölé rendelhetné magát. Amikor megfordult, hogy távozzon, Cornelius utána szólt. — Maradj, Amelia, nem fejeztem be a beszédet veled. De Amelia tovább ment, ki egyenesen a szobából. Az, hogy Amelia oly szembetűnően viselte a kék kristályt, beszédtéma lett társadalmi köreikben, és megint Corneliusszal kapcsolatos vicceket eredményezett. Végül a férfi felszólította Ameliát, adja oda neki a nyakláncot, ő azonban megtagadta. Hogy biztonságban legyen, minden este elrejtette az ágyába, hogyha megpróbálná elvenni tőle, akkor felébredjen és rajtakapja. De Cornelius sosem próbálkozott ezzel. Amikor legközelebb beszéltek, Cornelius épp keresztül ment a házon, és utasításokat adott a rabszolgáknak, kezdjenek csomagolni, mert vidékre utaznak. Amelia azt gondolta, megint őt bünteti, de amikor férje azt mondta: — Kitört a malária, amíg a Campus Martius nem szárad fel, nem vagyunk biztonságban. Amelia az igazság csengését hallotta ki hangjából. A malária évszázadok óta le-lesújtott a városra, és bár senki nem tudta, hogyan lehetne végleg kiirtani a betegséget, úgy tartották, hogy amikor a Campus Martius mocsarai kiszáradnak, akkor a betegség gyengül. Rachel orvos férje, Solomon azt állította, a betegség nem a rossz levegőtől keletkezik - amiből a mai ária nevet is kapta —, hanem sokkal inkább a mocsarakban tenyésző szúnyogok terjesztik. De mivel Solomon zsidó volt, a város elöljárói nem hallgattak rá. Ami Ameliát végül is meggyőzte arról, hogy költözésüknek semmi köze legutóbbi ellenkezéséhez, az Cornelius ragaszkodása volt ahhoz, hogy az egész család költözzön vidékre — Cornelia a gyerekével és férjével, Amelia húsz éves ikrei, hitveseik és gyerekeik, a huszonkét éves Cornelius Minor feleségével és két gyermekük, a tizenhárom éves Gaius és Lucius, az örökbe fogadott fiú, Fidoval a sarkában. Dadák, tanítók, háziszolgák, rabszolgák és őrök hatalmas kíséretében a Vitellius klán kiköltözött Róma városából egy júliusi reggelen, és többségük már alig vártá, hogy kikerüljenek egy időre a város hőségéből, bűzéből és zajából. Egyedül Ameliának volt rossz előérzete. Bár a Vitellius birtokon, mint a gazdag rómaiaknál általában, voltak rabszolgák, akik nem tettek semmi mást, csak fonalat sodortak, szövetet szőttek és elkészítették a család ruháit, Amelia, mint a legtöbb római családanya, hitt abban, hogy egy nőnek magának is boldogulnia kell efféle munkákkal. Így Amelia vidéki kertjükben egy szikomórfa árnyékában ült, lábainál egy zsák gyapjúval, rostokat kártolt, hogy előkészítse a fonallá alakításhoz. Nem volt egyedül. Két lánya és menye is vele tartott, egy-egy bölcsőt ringattak, vagy mocorgó csecsemőiket csitították, fiatalabb fiai Gaius és Lucius a többi gyerekkel s a rabszolgák gyermekeivel együtt körébe gyűltek, és hallgatták történetét egy Jézus nevű emberről és a napkeleti bölcsekről, akik születésekor ajándékot vittek neki. Míg a zsidó keresztények az Istennek és az Isteni törvényeknek való engedelmességet hangsúlyozták, ettől eltérően a pogány keresztények megváltójukról szóló történetek után sóvárogtak. Miután keveset tudtak az Úr életéről, és mivel már csak kevesen éltek azok közül, akik ténylegesen ismerték, a hézagokat boldogan töltötték ki olyan történetekkel, amikről úgy vélték, illenek Jézushoz. Mivel a más megváltó isteneket is meglátogatták születésükkor a bölcsek és a pásztorok, például Dionüsszoszt, Mith-raszt és Krishnát, így meg kellett

látogassák Jézust is, mert csak ennek volt értelme. És mit számított, hogy a mesék történeti hűség szempontjából igazak voltak-e vagy sem! Azt a célt szolgálták egyetemes ismerősségükkel, hogy a jövevények könnyebben elfogadják Jézust. Amikor Amelia befejezte a történetet, a kis Lucius feltápászkodott, átölelte Ameliát, és megkérdezte: -Jézus engem is szeret, Anya? Gyerekek, menjetek játszani — szólt hirtelen ingerülten Cornelia, és arról panaszkodott, túl meleg van ahhoz, hogy a gyerekek körülöttük legyenek. Nővére és fivérei feleségei is unták az elbeszélést meg a hőséget, összeszedték gyermekeiket, és a ház felé indultak, ahol a csobogó szökőkutak felüdülést kínáltak. Cornelia azonban a szikomór alatt maradt, és megparancsolta egy rabszolgának, hogy hozzon még hűtött bort, egy másiknak pedig, hogy erőteljesebben lebegtesse a strucctoll legyezőt. A bölcsőt ringatta, ahol csecsemője zajongott nedves ruháiban. — Álmodtam múlt éjjel. Valami baj van a városban. Anyja azonnal odafigyelt rá. Az álmok nagyon fontosak. Üzenetüket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Semmi különös - mondta Cornelia a falra sandítva, mintha mögé láthatna, mintha mérföldekkel a hegy mögé pillanthatna, oda, ahol Róma sült a júliusi hőségben. — Bárcsak apa csatlakozhatna hozzánk! Sok dolga van. — Dolga! — csattant fel Cornelia durcásan. — A szeretőjével van Rómában. Tudtad, ugye, hogy apának szeretője van? Amelia már gyanította. Corneliusnak egészséges szexuális étvágya volt, és miután évek óta nem látogatta meg őt az ágyban, feltételezte, hogy máshol keresett kielégülést. Abbahagyta a gyapjú kártolását. Hogy bírod ezt elviselni? Amelia a lányára meredt. Cornelia a sértett felet játszotta, mintha az apja hozzá lett volna hűtlen. — Amit apád tesz, az egyedül az ő dolga. Tudod ki az, nem? Lucilla. Elvitte őt magával Egyiptomba is. Tudtad? Amelia nem akart erről beszélni, mert ízléstelen dolognak tartotta, és mert nem tartozott a lányára. Cornelia anyjára nézett, és homlokát ráncolva jegyezte meg: Híztál. Amelia végignézett magán. Való igaz, kigömbölyödött. De melyik nő nem járt így tíz terhesség után? Megtörténik, amikor az ember öregedni kezd, Cornelia — felelte, és a váratlan kritikán töprengett. Hol van az még? — mondta Cornelia, miközben türelmetlenül intett a szoptatós dadának, hogy vigye el a nyugtalankodó csecsemőt. - És ez az új vallás. Egy halott zsidó imádása. Nem illő dolog. Amelia letette kártolását. Cornelia, miért haragszol rám ennyire? Nem haragszom rád. Nos, valamitől rossz kedved van. Cornelia, tizenhét évesen, utálta a vidék egyhangúságát. Lesöpört egy méhet a karjáról. Papa szeretője a bajom. Te űzted oda. Ez rám és az apádra tartozik. Akkor miért viseled a nyakláncot? Nem helyes, hogy kérkedsz vele. Amelia féken tartotta türelmetlenségét.

Apád ajándéka volt. Valóban, Anya. Már nem vagyok gyerek. Tudom, miért adtá neked. Egész Róma tudja. Nem helyénvaló, hogy így viseled. Amelia végigsimított a kártolt gyapjún, ujjai hegyén érezte a gyapjúzsírt. Az, ami hat éve történt, még sosem került szóba közte és legfiatalabb lánya közt. Remélte, hogy soha nem is fog. Cornelia, drága — kezdte. Ne próbáld megvédeni magad - tiltakozott a lány, miközben egy hátára hullott, nyirkos fürtöt tuszkolt vissza dühösen a kontyába. - Elűzted apát magad mellől - mondta nyűgösen. -Csak egy férfi. Hűtlenségeddel egy másik asszony karjába kergetted. — Cornelia! — Ez így van. Papa máskülönben sosem követne el házasságtörést. Amelia őszinte döbbenettel meredt a lányára. — És még mindig látogatja - folytatta Cornelia ingerülten. -És ez a te hibád. — Amit apád magánidejében tesz... — Nemcsak arról van szó. Az a fiú is, Lucius. Az árva, akit Cornelius örökbe fogadott. Amelia arra nézett, ahol Lucius játszott Fidóval. — Mi van vele? — Anyának szólít téged. — Az anyja vagyok, legalábbis jogilag — mondta Amelia, és szörnyű előérzet kerítette hatalmába. - És vér szerinti rokon -folytatta, bár torka elszorult a jeges félelemtől. - Szülei Vitelliu-sok voltak. — O, Anya, hogy lehetsz ennyire vak? Hirtelen nyílt fel a szeme. Napvilágra került, amit Amelia egy ideje már sejtett, de nem akarván szembesülni vele, inkább becsapta magát, mondván magának, hogy a Corneliusra való hasonlóság a Vitellius vérnek köszönhető. Most azonban tisztán látta, amit Cornelia felfedni készült, hogy Lucius Cornelius fia volt. Megmarkolta a nyakláncát, vigaszt merített a kék kristályból, és halkan imádkozni kezdett: Istenem, adj erőt... — Erről nem akarok többet beszélni — mondta végül kemény hangon, és gyapjúért nyúlt. — És az sem zavar, hogy Lucius Lucilla fia? És az, hogy Rómában mindenki tudja, hogy apa örökbe fogadta szeretőjének fattyat, és továbbra is látogatja a nőt? — Elég! - kiáltotta Amelia. És amikor lánya kihívó szemébe nézett, először vette észre, milyen természetellenes Cornelia ap¬jához való erős hasonlósága. Amelia visszaemlékezett arra, amikor Cornelia még lágy természetű volt, sokkal megbocsátóbb. De az évek során rászokott arra, hogy megfeszítse az orrcimpá-it és megkeményítse az ajkát, mintha állandóan helytelenítene valamit, mint Cornelius. S mindezt csakis azért, hogy az arca úgy nézzen ki, mint az apjáé. Cornelia, mit tettem, ami miatt ennyire megvetsz? A lány elfordította a tekintetét. Megcsaltad apát. Miután kidobta a gyerekemet. Végre kimondta. Helyesen cselekedett. Torz volt! Bizonyára te csináltál valamit rosszul! Amelia megdöbbent azon, hogy lánya a sírás szélén állt. Cornelia kirobbant: Minden a te hibád! A baba - minden! Ebben a pillanatban egy rabszolga rohant ki a házból kiabálva: Úrnő, Úrnő! A város lángokban áll!

Hat napig kísérték figyelemmel a tüzet, a küldöncök naponta hozták a friss híreket. A villában nagy volt a felfordulás, minden a feje tetején állt, a család és a rabszolgák felmásztak a tetőre, és a vörös eget nézték a távolban. Az égő Rómát... Ez vajon már a világ vége? — töprengett Amelia. - Ezt jövendölték meg Rachel és a barátai? Vajon Jézus megérkezik Rómába? Cornelius megüzente, hogy jól van. Antiumba ment, hogy elmondja a híreket a császárnak. Amelia azonban a barátaiért aggódott: Phoebéért, aki már öreg volt és gyenge, Japhethért, aki néma lévén, nem tudott segítséget kérni, és a félkezű Gáspárért. Hogyan menekülnek meg a lángoktól? Később megtudták, hogy a tűz a Cirkuszban kezdődött, aztán átterjedt a szomszédos Palatinuszra. Átterjedt a gyúlékony árut tároló üzletekre, a szél pedig tovább szította. A tűzvésznek semmi nem állta útját, mivel nem voltak fallal körbevett háztömbök vagy templomok, amelyek megfékezhették volna. A tűz először az alacsonyabban fekvő városrészeken söpört végig, majd felkúszott a dombokra, még mielőtt megpróbálhatták volna megállítani. Az ősi város keskeny, kacskaringós utcái és szabálytalan épületei is kedveztek a lángok továbbterjedésének. A legrosszabb azonban a lakosok között kitört pánik volt. Az utak és sikátorok tömve voltak menekülni próbáló emberekkel. A szemtanúk szerint teljes káosz uralkodott, a saját túlélésükért küzdők agyontaposták a tehetetleneket. Ahogy az emberek a füsttel borított utcákon rohantak vakon és sikítozva, lángfallal találták szembe magukat. Amikor egy szomszédos területre menekültek, a tűz követte őket, mint egy elszánt bestia. Végül a megrémült emberek a vidékre vezető utakon tolongtak, és elárasztották a mezőket és gazdaságokat. Furcsa jelentések érkeztek arról, hogy ijesztő csoportok akadályozzák a tűzoltók munkáját. Nyíltan fáklyákat dobáltak szanaszét, azt állítva, hogy utasításra cselekszenek. Aztán ott volt az ocsmány és korlátlan fosztogatás. Még élő emberek feküdtek az utcákon, ruháiktól és ékszereiktől megfosztva. Az otthonaikat védeni próbáló férfiakat lerohanták a harácsoló vandálok. Amikor Néró visszatért a még mindig lángokban álló Rómába, legelőször is meggyőződött arról, hogy mindenki tudja: a császár otthagyta a biztonságot jelentő Antiumot, és így az életét kockáztatta szeretett népéért. Majd kitárta a Campus Martius, Agrippa középületeinek kapuit, sőt, saját kertjének kapuit, hogy segítsen a hontalan tömegen. Eleimet hozatott a szomszédos városokból és a gabona árát csökkentette. De ezen intézkedések nyomán sem áldották a nevét. Hiszen az a pletyka kezdett elterjedni, hogy miközben a város lángokban állt, Néró szűk társaságában Trója pusztulásáról énekelt. Sőt, egy még rosszabb híresztelés is lábra kapott, miszerint maga Néró rendelte el a tüzet, hogy újjáépíttethesse a várost. A hatodik napra a tomboló tűzvész elérte a csupasz földeket és a nyílt eget, végül kihunyt. Róma tizennégy kerületéből mindössze négy maradt érinteden. Három a föld színével vált egyenlővé, a többiből megperzselődött rom lett. Lehetetlen volt számba venni a lerombolt lakóépületeket, háztömböket és templomokat. A hontalan emberek, árva gyerekek, megözvegyült házastársak száma is felbecsülhetetlen volt. Amelia szíve egy hétig a torkában dobogott a barátaiért való aggodalomtól, miközben idegesen várt a hírekre. Maga is ment volna, ha nem kellett volna a saját családjára gondolnia, mivel menekültek áradata zárta le az utakat, s kéregettek a gazdagok villái előtt. Megnyitotta volna kapuit előttük, ha nem lettek volna köztük fékezhetetlen alakok, banditák, akik a szerencsétlenségből hasznot húzva vidéken is fosztogattak, megtámadták a menekülteket és az otthonokat, míg végül egy csoport katonát arra utasítottak, hogy állítsák helyre a rendet. Amíg nem kapott üzenetet magától Racheltől, Amelia nem tehetett mást, csak várt, aggódott és imádkozott.

Cornelius végül visszatért, és elmondta, hogy amíg saját városi tulajdonuk megmenekült, dombjuk legnagyobb része fekete rommá vált, és házuk füstkárt szenvedett. Azonnal új lakóépület építtetésébe kezdett, közölte, és ez idő alatt az egész család vidéken marad, ahol a levegő és a víz tiszta és friss maradt, biztonságban vannak a betegségektől, amelyek a lerombolt városon söpörtek végig. Majdnem egy évig nem tértek vissza Rómába, de egy napon Amelia levelet kapott Racheltől. Barátnője megírta, hogy saját háza is megúszta a tűzvészt, s az otthon-templom legtöbb tagja is, Istennek legyen hála, sértetlenül került ki a szerencsétlenségből. Újra megszervezték szombati találkozóikat, és Ameliát imáikba foglalták. Rachel Pál leveleit is eljuttatta Ameliához, és mivel Cornelius az idő többségében a városban volt, Amelia egy kis otthontemplomot szervezett, ahová családtagokat és rabszolgákat hívott meg. Corneliát hidegen hagyta anyja tevékenysége, ideje nagy részében második terhessége miatt nyűgösködött, a nyarat pedig a villával szomszédos pavüonban töltötte, és saját barátaival szórakozott. Közben Róma újjáépült, és ebből sokan profitáltak. Néró magánvállalkozókkal szerződött, hogy követ bányásszanak, és zúdítsák az ostiai mocsárba; a követ gabonaszállító hajókkal hozták le a Tiberisen. Elrendelte, hogy minden új épület egy részét az Albából származó tűzálló kőből építsék meg. A háztulajdonosokat arra kényszerítették, hogy tűzoltó készülékeket tartsanak otthonaikban, amelyeket a helyi kereskedőktől szerezhettek be. Rómában lépten-nyomon pénzváltókba botlott az ember. Egy idő után Amelia csodálkozni kezdett Cornelius új jókedvén. Amikor meglátogatta a villát, mindig említette, milyen elképzelhetetlenül gazdagok lettek Róma újjáépítése követkéztében. Az ő hajóival kötöttek szerződést, hogy hozzanak új építőanyagot. Előrelátó volt, kérkedett, hogy egyeduralkodóvá válik a kőbányákban. Egy idő után Ameliának eszébe jutott, hogy Cornelius mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy az egész család vidékre költözzön, mégpedig meglehetősen gyorsan, és szörnyű gondolat kezdte kísérteni: vajon Cornelius tudott a készülő tűzről? Aztán eljött az idő, amikor Cornelius bejelentette, hogy visszatérnek a városba. Senki nem volt boldogabb Ameliánál. - Elrabolhatják — mondta Cornelius a kék kristályra, ami vakmerően Amelia mellén feküdt. Egy tolvaj letépheti a nyakadból. Itthon kellene hagynod a nyakláncot, Amelia. Amelia egyszerűen azt felelte, amit mindig is: — A te ajándékod, mindig viselni fogom. — Akkor legalább rejtsd el a ruhád alá. De Amelia meg se moccant, hogy eldugja a kék kristályt. Lefüggönyözött hordszékükben érkeztek meg a Vatikáni Dombon levő nagy cirkuszhoz. Nagy nap volt ez a császár számára, és úgy tűnt, egész Róma ott lesz. Amelia nem igazán akart ott lenni, de tudta, hogy távolmaradását észrevenné a császári család. Azonkívül a férje volt az aznapi események egyik pénzügyi támogatója; aligha maradhatott volna ki. Sosem szerette a gladiátor küzdelmeket, vagy a vadállatokkal való viaskodást. Át kell vészelnie a napot, hiszen Cornelius megígérte, hogy másnap meglátogathatja Rachelt. Még egy hete sem voltak Rómában, Ameliának alig volt ideje megtudakolni a legújabb híreket keresztény barátaitól. Ahogy Cornelius ígérte, új otthonuk az Aventinuson még tágasabb és fényűzőbb volt, mint régi lakhelyük, és Amelia idejét kitöltötte az új bútorok beszerzése, a falfestmények megrendelése és új rabszolgák vásárlása. Aztán Cornelius bejelentette: Néró játékokat rendez, hogy megköszönje az isteneknek a város újjászületését. Hatalmas tömeg áramlott befelé a kapukon, s ereszkedett alá a sorokba, lökdösődve tolakodtak, hogy a hatalmas arénára néző felső üléseket foglalhassák el. Izgatottan, hangoskodva, mellőzve minden jó modort és illemet, egymás sarkát taposták. Férfiak,

nők és gyerekek, kiabálva, sírva, nevetve és szórakozásra kiéhezve rohanták meg az arénát. Lentebb, az első sorokat szenátorok, papok, városi elöljárók és más megkülönböztetett hivatalos személyek töltötték meg. A következő sorokat gazdag és tekintélyes polgárok foglalták el. A Vitellius klánnak itt volt saját páholya. Eljött az egész család. Cornelius és Amelia mögött ott volt Cornelia és a férje, Cornelius Minor és felesége, az ikrek és házastársaik, és a fiatal Gaius és Lucius. A fiatal nők már összedugták fejüket, és arról pletykáltak, ki kivel jött el, ki viselt az évnek nem megfelelő színeket, kinek a frizurája volt ódivatú, ki nézett ki öregebbnek, kövérebbnek és társadalmilag kevésbé elfogadhatónak. Amelia megpróbálta figyelmen kívül hagyni a gyönyörű özvegy, Lucilla, jelenlétét, aki csak két páhollyal távolabb foglalt helyet, egy szenátor vendégeként. Lucilla kápráztatóan nézett ki festett szőke hajával, pompás ruhájában és rózsaszín selyemstólájában. A Nagy Tűz kitörésének napja óta eltelt évben Cornelia és Amelia nem beszéltek többet Cornelius szeretőjéről. Ettől függetlenül Amelia érezte, hogy ott feszül a téma közöttük, fagyos levegőként, ami anyát és lányát elválasztja egymástól. Makulátlan ég borult a fejük fölé, később az árnyékolókat majd ki kell görgetni, hogy védelmet nyújtsanak a napfény ellen. Sültek aromája szállt a levegőben, a kereskedők hozzáláttak elkészíteni a kolbászt és a forró kenyeret, sült galambot és párolt halat, aszalt gyümölcsöt és mézeskalácsot, amit majd a nap folyamán árulnak. Az érkezők zsongásán túl hallani lehetett a ketrecekben tartott, rettegő és nyugtalan vadállatok bömbölését. A hangulat tetőfokára hágott, mert az a hír terjedt el városszerte, hogy Néró különleges meglepetéssel készült, amit mindeddig sikerült titokban tartani. Egyetlen üres hely nem volt, amikor a trombiták jelezték a császári család érkezését. A későn jövőknek állniuk kellett a stadion felső soraiban, ami már szintén tele volt. Lázongás támadt az aréna bejáratainál, amikor a mérges tömeggel közölték, hogy nincs több hely. A városi őrök lándzsákkal és botokkal tartották távol a csőcseléket, közben embereket tapostak agyon a tülekedésben. Tipikus nap volt a cirkusz életében. A játékokat nagy pompa és harsonázás mellett vallási ceremóniával nyitották meg, mert a játékok az istenek évszázadokkal korábbi rituális kiengesztelésében gyökereztek. Papok és papnők bárányokat és galambokat áldoztak, felkínálták őket Jupiternek és Marsnak, Apollónak és Vénusznak. Tömjén illata lengett a levegőben, és szentelt vizet hintettek a homokra. Ezek voltak a fennkölt pillanatok. Minden néző tisztában volt azzal, hogy az ilyen véres sportokra a birodalom gazdagságához és további virágzásához van szükség. Néró megérkezett, szertartásosan átvonult a homokon. A tömeg őrjöngött. Amikor elhelyezkedett a császári páholyban, elrendelte a játékok megkezdését. A harsonák pantomim játékot jelentettek be, amelyet bűvészek és varázslók, akrobaták és bohócok, táncoló medvék, vakmerő lovasok, buja ruhába öltözött táncos lányok csoportjai, masírozó zenészek, parádézó elefántok, zsiráfok és tevék követtek. Struccok vidám bemutatója következett, az állatokat olyan sokáig tartották fogságban, hogy amikor kiengedték őket, szó szerint bolondozva rohantak körbe-körbe az arénában, a tömeg nagy örömére, aztán hirtelen íjászok jelentek meg, és nyilaikkal levadászták a rémült, furcsa madarakat az utolsó szálig. Végül elkezdődtek a véres játékok: a gladiátorküzdelmek, a vadállat viadalok, amelyektől a homok vörösre színeződött. A látványos összecsapások között rabszolgák siettek a porondra horgokkal és láncokkal, hogy elvontassák a holttesteket, tetemeket, és friss homokot szórjanak a földre, miközben a nézők ettek, ittak, kikapcsolódtak. Az idő telt-múlt, egyre melegebb lett. A túlcsorduló latrinák bűzölögni kezdtek, és a vér szaga, hiába szórták le új homokkal, kezdte betölteni a levegőt. Amikor a tömeg

nyugtalansága fokozódott, trombiták harsantak, és Néró bejelentette, hogy az istenek akaratából megtalálta a gyújtógatókat, a tűz okozóit, amely elpusztította szeretett városukat, és megsebezte sok-sok szerettüket. Kapuk tárultak szélesre, és szedett-vedett emberek csoportja tántorgott be rajtuk a napfénytől hunyorogva. Amelia meglepődve nézte őket. Nyers útonállókat várt, katonaszökevényeket, amilyeneket mindig látni lehetett a kivégzéseken. Ez a csoport azonban nőkből, öregemberekből és gyerekekből állt! Cornelius! — mondta Amelia élesen, de csendben, hogy senki ne hallja. - Néró nem hiheti, hogy ezek az emberek felelősek a Nagy Tűzért! Bizonyítéka van rá. Nézz rájuk - mondta. - Alig tudnak... A homlokát ráncolta. Jól látja, hogy ismerős arcok vannak köztük? Előrehajolt, és leárnyékolta a szemét. Az az öregember. .. nagyon hasonlít Péterre, a halászra, aki Rachel templomotthonában vendég volt. Elakadt a lélegzete. Péter volt. Egy katona korbácsolta, amíg térdre nem esett, közben a tömeg egyetértően üvöltött. Aztán ott volt Priscilla! Meg Flavius, meg az öreg Saul. Áldott Júnó Anya! - suttogta. — Cornelius, én ismerem ezeket az embereket! Amikor Cornelius nem felelt, Amelia ránézett, és megdöbbent a férfi önelégült mosolya láttán. Nem nézett Amelia szemébe, továbbra is a látványosságot figyelte, aminek megszervezésében részt vett. A Nagy Tűz állítólagos okozóinak kivégzését. Aztán Amelia meglátott valamit, amitől felfordult a gyomra, és összeszorult a torka. Kezét a szája elé kapta. Felsikoltott. Rachel! Lent térdelt a véres homokon, lándzsa döfködte. Haja kibomlott és a vállaira omlott. Amelia még innen fentről is látta a vágásokat és horzsolásokat. Barátnőjét megkínozták. Dermedten és némán ült, miközben azt nézte, hogy a csoport a homokban fekvő keresztek felé botorkál, az őrök térdre lökték az idős embereket, nőket és gyerekeket, és arra kényszerítették őket, hogy odamásszanak a fakeresztekhez, majd feküdjenek hanyatt, miközben kétszázötvenezer néző nevetett, gúnyolódott és kiabált: „Halál a zsidókra!" Amelia újra meg tudott szólalni. Cornelius, le kell ezt állítanod! Csitt! A császár! Amelia Néróra pillantott, aki ebben a pillanatban feléje nézett. Barátságosan integetett, Amelia nem látott rosszindulatot sem a mosolyában, sem a tekintetében, s ekkor rájött, hogy a császár nem tudott arról, hogy a halálra ítélt emberekhez neki köze lenne. Megint Corneliusra nézett, jóképű profilja - gondolta - mintha egy érmén lenne. Állítsd le - kérte újra, határozottan. - Nem hagyhatod! Ezek az emberek ártatlanok. A barátaim. Végül Cornelius olyan tekintettel nézett Ameliára, ami csontvelőig megdermesztette. Miért tennék úgy, ahogy kéred? Én nem kértem tőled olyat, amit te megtagadtál? jelentőségteljesen a mellén levő kék kristályra nézett. Amelia hirtelen rosszul lett. Azért teszed ezt, hogy engem büntess? Ártatlan embereket ölsz meg, mert... Hányinger lett úrrá rajta. Mert rám vagy mérges? Mindenre, ami szent, Cornelius, micsoda szörnyeteg vagy? Olyan, drága Amelia - sziszegte mosolyogva -, aki tudja, hogyan kell a tömeg kedvében járni. Intett a nézőknek. Egyetértésük fülsiketítő volt. Rachel és a többiek halálát nevetségessé tették. Azokat, akiket nem feszítettek keresztre, vadállatok bőrébe öltöztették, és kutyákkal vagy oroszlánokkal tépették széjjel. A keresztre feszítést hagyták utoljára, napnyugtára, hogy az égő testek hatása még látványosabb legyen. Amelia döbbenten ült, ahogy végignézte, miként emeltették a kereszteket a levegőbe. Hallotta

a megfeszített szerencsétlenek éneklését, imáját és sírását, ahogy egymás után felgyújtották őket. A nézőközönség egyetértően éljenzett, miközben az áldozatok sikoltoztak és vonaglottak a lángokban. „Haljatok meg!" - kiabálták. „Haljatok meg, városunk felgyújtói!" Amelia látta arcukon a bosszút, mert sokan vesztették el otthonaikat vagy szeretteiket a Nagy Tűzben. Ezután kiengesztelődve térnek majd haza, kevésbé szomorúan, kevésbé bánkódva sorsuk felett, és a híresztelés, miszerint Rómát maga Néró gyújtotta fel, fokozatosan elhal. Le kell ezt állítanom! - Amelia felemelkedett a helyéről, Cornelius azonban szorosan megmarkolta a karját. Megőrültél? — sziszegte. - Gondolj a családodra! Amelia hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Cornelia és nővérei összedugott fejjel ültek, és az elöljárók páholyában mutogattak valakire. A két fiú, Gaius és Lucius elunva magukat, a felső sorokba másztak, és az alattuk levő embereket köpködték. Felnőtt fiai és vejei székeik támláját átkarolva nevetgéltek, félig figyelve a látványosságot, egy-egy boros kupával a kezükben. Amelia zokogni kezdett. Amikor megérezte a füst és égett hús szagát, érezte, hogy a keresztre feszítettek tüze lekúszik a torkán, és felperzseli a szívét. Úgy érezte, lelke lángra gyúlt, és úgy égett, mint barátai lent a homokon. Hányingere támadt, és fájdalom rohanta meg minden idegszálát, testének minden izomrostját. Rachel már felismerhetetlen volt, és bár égő teste még rángott, Amelia azért imádkozott, hogy ez már csak öntudatlan reflex legyen. Senki nem kérdőjelezte meg a mészárlást. Senki nem gondolta, hogy pusztán azért, hogy véget vessen annak a híresztelésnek, miszerint köze volt a Nagy Tűzhöz, Néró úgy döntött, valaki mást fog hibáztatni. Senki nem kérdezte meg, miért kereszténynek nevezett renegát zsidók csoportját választotta, akik már amúgy is rossz hírnek örvendtek a városban. A tűztől megmenekült területek egyike a Tiberis folyó mentén volt, ahol nagy zsidó populáció élt. Még mindenki emlékezett arra, amikor csupán tizenöt évvel korábban Claudius császár száműzött néhány felkapaszkodott zsidót Rómából, mert majdnem lázadást szítottak a zsinagógákban Krisztusról folytatott vitájukkal. Fájdalma döbbenetté és némasággá gyengült. Amelia Cornelius arcát figyelte, miközben keresztény barátai égtek. A férje arcvonásain tükröződő tömény gyűlölet sokkolta Ameliát. És ekkor rájött, nem most látja először ezt a kifejezést férje arcán. Már látta egyszer, szintén az arénában, amikor a császári páholy vendégei voltak, és a tömeg Ameliának éljenzett. Amikor Cornelius integetett, mert azt hitte, a tömjénezés neki szólt, aztán Néró anyja leidiótázta, és akkor Cornelius ugyanilyen gyilkos pillantást vetett Ameliára... Hirtelen rájött az igazságra. Amelia úgy sírt, mint még sosem. Még amikor Cornelius kidobta a csecsemőjét, akkor sem hullatott ilyen keserves könnyeket. Miközben az egész ház aludt, és minden csendes volt, hason feküdt az ágyában, arcát párnájába temette, rázta a zokogás és fájdalom kínozta. Mert amíg él, nem tudja kitörölni Rachel halálát az emlékezetéből. Nem is akarja. Személyes emléke lesz drága barátjáról, napi emlékeztető Rachel mártírságára. A szomorúságon kívül más érzelmek is elárasztották: düh, keserűség és gyűlölet. Úgy törtek fel a könnyeivel, mint a méreg, eláztatták párnáját; már jóval elmúlt éjfél, amikor sírása alábbhagyott, és amikor felült ágyában, különös, új indulat töltötte be a szívét. Nem Néró császár ellen irányult, nem is az arénában ösz-szegyűlt tömegre, hanem egyetlen férfira: a Corneliusnak nevezett szörnyetegre. Beosont hálószobájába, és ott állt fölötte, amíg a férfi aludt. Agyában kérdések tolultak egymás után: Miért bünteti Néró a keresztényeket? Honnan hallott egyáltalán rólunk? Oly sok vallásos szekta van Rómában, ahány utcasarok. És mi csak a zsidók egyik oldalhajtása vagyunk. Csoportunk hírei nem érnének el egy ilyen fenséges fület, mint Néróé... Hacsak valaki meg nem nevezett minket neki. Aki látni akarta a pusztulásunkat. Te voltál, Cornelius? Ez is egyfajta büntetés volt részedről? Micsoda szörnyeteg vagy! Jézus a kereszten

haldokolva képes volt megkínzóinak megbocsátani. Én azonban nem tudok megbocsátani neked, Cornelius. Eszébe jutott, meg is ölhetné abban a pillanatban, ahogy az éjféli órákban aludt. Leszúrhatná, majd lármát csaphatna, megszaggathatná a ruháját, és a ház őreinek azt mondhatná, hogy egy behatoló tette. Megúszhatna, és szabad lehetne. De tudta, sosem ölné meg Corneliust. Szabadság nem származna a halálából, mert már most szabad volt. Felemelte a kék kristályt a holdfényben, és látta a jóindulatú szellemet a szívében. Az egyiptomi királynő szelleme eltávozott. Egy megváltó volt a helyén. Egyetlen rabszolgával érkezett, egy hatalmas keresztény hitű afrikaival. A férfi egy lámpással világította meg az utat Amelia előtt, és elég nagydarab volt ahhoz, hogy elrettentsen minden tolvajt és támadót az esti utcán. Amikor elérték a zajos bérházat, egyikét annak a néhánynak, amit a Nagy Tűz megkímélt, az afrikai keskeny kőlépcsőn indult felfelé. A levegőben bűz terjengett, a földön patkányok futkostak, és a falat fenyegető feliratok borították. Nem voltak ajtók, csak rongyok lógtak a nyílásokon egy kis magánéletet biztosítva. Amelia nem félt. Megváltozott. És néhány kérdésre választ keresett. Amikor ahhoz az ajtóhoz ért, ahová irányították, félrehúzta a rongyot, és bekukucskált. A bérlő, egy vénasszony, felpillantott és rámeredt. Zabkását evett faedényből, egyetlen fényforrása a hold volt. Amelia leemelte a fátylát arcáról és fejéről, és a lámpást közel tartotta az arcához, hogy a nő jól láthassa. Megismer, anyám? - kérdezte az idős asszonyoknak járó megtisztelő megszólítást használva. A nő rémülten és döbbenten ült. Ne félj. Nem akarlak bántani - mondta Amelia, és elővett néhány érmét, majd az asztalra tette. - Mondd, felismersz? A bába az érmékre nézett, majd vendégére. Leengedte a tálját, megtörölte a kezét ruhájában. Emlékszem rád. Te segítettél megszülni egyik gyermekemet, hét évvel ezelőtt. Egy lányt. Az idős nő bólintott Torz volt a gyermek? Az asszony lehajtotta a fejét.- Nem... És aztán minden összeállt. A lánya dühe. Kiabálása: „Minden a te hibád. A baba... minden." Cornelia tizenegy éves volt, amikor a baba megszületett, és Cornelius lába elé tették. Cornelia félelemmel a szemében rohant be a szülőszobába, tudni akarta, az apja miért utasította el a gyereket. Amelia most már értette. A gyerek tökéletes volt, és a kis Cornelia, aki vakon imádta az apját, nem értette, hogyan tehetett üyet. Amelia most megértette, hogy Cornelia nem az anyját utálta. Amikor Cornelius megérkezett az Aventinuson álló házukba, úgy érezte szép az élet. Épp megnyert egy bírósági ügyet, a tömeg éljenzett. Otthona megint békés volt, Amelia jól viselkedett. Miután végignézte a keresztények megbüntetését az arénában, csendessé és engedelmessé vált megint. Még annak az átkozott nyakláncnak a viselésével is felhagyott. Az átriumba lépve azon töprengett, hová lettek a rabszolgák. A főudvarmester mindig üdvözölni szokta, de Philo sehol nem volt. Már majdnem kiabálni kezdett, amikor kántálást hallott. Közelebb ment a kerthez, és meghallotta a latin szavakat: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod, amiként a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól."

Cornelius benézett a kertbe. Egy csomó ember - zömében idegenek, de köztük saját rabszolgái, beleértve Philót is — kitárt karokkal, hátravetett fejjel és csukott szemmel kántáltak. Aztán meglátta Ameliát, aki szemben állt a csoporttal, ő vezette őket. Amikor mindannyian keresztet vetettek és „Áment" mondtak, Amelia kinyitotta a szemét, és egyenesen Corneliusra nézett. Mindketten tudták, hogy fordulóponthoz értek. Mivel Rachel otthonát, rabszolgáit és javait Néró elkobozta, a heti szombati találkozót Phoebe házában akarták megtartani, ízületi bántalmai miatt azonban az idős Phoebe segítségre szorult, Amelia kiment hát a piacra, hogy bevásároljon. A Rachel-lel és a többiekkel történtek ellenére minden eddiginél többen csatlakoztak a keresztény hithez, különösen, miután Néró felhagyott az üldözésükkel, így aznap estére jókora tömeget vártak az összejövetelre. Miközben olcsóbb bort választott, Amelia az arénában kivégzettekre gondolt. Kósza hír keringett a városban. A Nagy Tűz után mindenki azt mondta, Néró megpróbálta lecsendesíteni az isteneket. A Szibilla-könyvek tanulmányozása után imádkoztak Vulkánhoz, Cereshez és Proserpinához. Júnót is kiengesztelték. De sem az anyagi javak, sem a császári adakozás, sem az istenek engesztelése nem tudta elfojtani azt a sötét gyanút, hogy a tüzet szándékosan, maga a császár idézte elő. A híresztelés cáfolatára Nérónak bűnbakra volt szüksége, és ehhez a keresztényeket választotta. Senki nem tudta, miért éppen azt a csoportot választotta, bár Ameliának sötét sejtése volt erről. Az emberek azt mondták, valószínűleg azért, mert a keresztények főleg gazdagokból álltak, és a rómaiak mindig féltékenyek voltak a gazdagokra, gyanúsnak találták őket, és azt firtatták, hogyan lettek üyen gazdagok. Fekete mágiáról és gyermekek feláldozásáról szóló pletykák keringtek. Különös módon, az arénában történt események után, a keresztényüldözésnek vége lett. Néró terve visszafelé sült el, mivel az áldozatokat végül is sajnálták, s úgy vélték, ártatlanokat áldoztak fel egyetlen ember brutalitása miatt, nem pedig a nemzet érdekében. De bárhogy is történt, immár senki nem foglalkozott egy ilyen jelentéktelen szektával, maga Néró is megfeledkezett róluk saját problémái miatt. így a keresztények újra biztonságban voltak. — Ön Amelia, Cornelius Gaius Vitellius felesége? Amelia felnézett, és a Prefektúra Rendőrség tagját látta maga előtt, akinek arcát sisakrostély takarta. Hat óriási testőr kísérte. Én vagyok - felelte. — Lenne olyan kedves, velünk fáradni? Az imponáló megjelenésű Római Prefektúra, amely otthont adott Róma legfőbb börtönének, közel állt a Fórumhoz. Kívül lenyűgöző fehér márvány homlokzatát gyönyörűen vésett oszlopok díszítették, és egy dombormű nézett a nyitott tér felé, belsejében azonban tömör sötétség, félelmetes folyosók és cellák sorakoztak. Miért hoztak ide? - kérdezte Amelia, miközben levezették a főépület alatti tekervényes folyosóra. Kísérője nem felelt, bősz ábrázattal masírozott mellette, vértjének hangja visszaverődött a nyirkos falakról. Megálltak egy súlyos faajtó előtt. Az őr kitárta, és az egyik oldalra lépett, majd jelezte Ameliának, hogy lépjen be. Rab vagyok? — kérdezte hitetlenül. Az őr fáklyájának fényében egy komor cellát látott, amely parányi volt és rossz szagú. — Menjen be, kérem — mondta az őr, és ismét intett.

Amelia legszívesebben tiltakozott, sőt elfutott volna. De tudta, hogy az nem használna. Bármi is történt, hamarosan kiderül. Magasra emelt fejjel lépett be, mintha egy napsütötte templomba menne. Az ajtó kongva csapódott be mögötte, hallotta, ahogy elfordították a kulcsot a zárban. Az őrök lépteinek zaja elhalt. Mivel fáklyájukat magukkal vitték, sötét ereszkedett rá. Amelián kitört a pánik. Az ajtóhoz rohant és nekifeszült. Egy parányi ráccsal fedett nyílás volt éppen a feje felett, amit nem tudott elérni. Még akkor sem látott ki, ha lábujjhegyre állt. Halovány fény szűrődött át a folyosón levő gyertyatartókból, és Amelia szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. A cella sötét volt, és penész- meg vizeletszagot árasztott, a falon láncok lógtak, a sarkokban rohadt szalma hevert. A padlót rászáradt vér borította, és a távolból a többi rab elmosódott kiáltásait hallotta. A rátörő félelem ellenére megpróbált higgadt fejjel gondolkodni. Biztosan hiba történt! De az őrök tudták, hol találhatják meg a piacon; kinézet alapján azonosították, és tudták a nevét. Ez azt jelenti, hogy valaki megmondta nekik. De ki? És még rejtélyesebb az, hogy miért? Hirtelen borzasztó előérzete támadt: lehetséges, hogy örökre itt akarják tartani? Lerogyott a kőpadlóra, fülét a vastag faajtónak nyomta, és felhúzott térdekkel ült. A sötétség körbezárta, a különféle eredetű bűz beburkolta. Érezte, hogy valami átfutott a lábán, felkiáltott. A családja bizonyára hiányolni fogja, és majd érdeklődnek utána! De ő is hallott olyan emberekről, akiket bezártak ebbe a börtönbe, aztán elfeledkeztek róluk, örökre... Összekulcsolta a kezeit, és imádkozni kezdett. Cornelius Vitellius bíborszegélyű tógájában érkezett a börtönbe. Ezt az öltözéket csak néhány kivételezett személy viselhette, és most szándékosan volt rajta, nem azért, hogy mély benyomást keltsen az őrökben, hanem, hogy emlékeztesse Ameliát a pozíciójára és a hatalmára. — Itt van? - kérdezte a felelőstől. — Az első őrség óta, Uram — mondta az őrparancsnok, miután röviden szalutált Cornelius előtt úgy, ahogy a katonák szalutál¬nak egy fontos civilnek. - Tíz órája. — Se víz, se élelem? — Egy morzsa sem, ahogy elrendelte uram. De adtunk neki egy vödröt, hogy belevizelhessen. Mennyi ideig akarja itt tartani? — Majd tudatom. Egyelőre ne mondjon neki semmit. Az őrparancsnok az évek során megtanulta, hogy a csöndes száj kifizetődő. A népszerű ügyvéd - maga az őr is sok Corne¬lius Vitellius adományozta ingyen sört vedelt — nem az első volt, aki egy bosszantó rokont letartóztattatott, hogy elejét vegye egy nem kívánatos cselekedetnek. Kacsintott és visszatért kockázni. Cornelius követte a börtönőrt a bűzös folyosókon, megállt a külső fémajtó előtt, hogy a megfelelő gondolatokra összpontosítson, ahogy sokszor tette egy-egy tárgyalás előtt. Aztán intett a börtönőrnek. — Az istenekre, Amelia! - mondta, ahogy besietett, és az ajtó hangosan becsukódott mögötte. — Cornelius! — rohant a karjaiba. — Nem hittem el, amikor mondták, hogy itt tartanak! — Miért vagyok itt? Le vagyok tartóztatva? Senki nem mond semmit. — Ülj le. Nyugodj meg, nyilvánvalóan valaki megnevezett, mint keresztényt. Amelia rámeredt.

— De Cornelius, az, hogy keresztény vagyok, nem titok. És az, hogy valaki keresztény, nem jelenti azt, hogy bűnöző. — Félek, hogy Néró még mindig bosszút forral a keresztények ellen, de azt titokban teszi, a köz ellenszenve miatt. Amikor látta, hogy Amelia hisz neki, hiszen elfehéredett és rémültnek látszott, hozzátette: — Néró hozzájárult, hogy beszéljek veled, mielőtt a valódi kihallgatás megkezdődik. Úgy érted... a kínzás? — olyan száraz lett a szája, hogy alig bírt beszélni. Mondj le erről az új vallásról, Amelia. Add meg a társaid nevét, és szabad leszel. És ha nem mondom meg? Akkor nem tehetek semmit — mondta nyomatékosan. Amelia a számára oly kedves emberekre gondolt: Gáspárra és Japhethre, Chloéra, Phoebére... Reszketni kezdett. Vajon képes lesz kínzás közben megőrizni a nevüket? Milyen messzire... - kezdte. - Milyen messzire fog elmenni Néró? Cornelius leejtette a vállát, ahogy Amelia annyiszor látta a bírósági tárgyalásokon. A mozdulat többet mondott a szavaknál. Cornelius, segíts nekem! Élni akarok! Látni akarom, ahogy az unokáim felnőnek. Látni akarom, ahogy Gaius megkapja férfi tógáját. Az élet még sosem látszott üyen édesnek. Amelia még sosem érezte magát ennyire kétségbeesettnek. Kérlek, Cornelius! A gyerekeink nevében könyörgök. Segíts nekem! Cornelius megmarkolta Amelia vállát. Segíteni akarok, Amelia. Az istenekre, annak ellenére, ami köztünk történt, ezt nem kívánom neked. De Néró eldöntötte. Mondd el nekik, amit tudni akarnak, és még ma kisétálhatsz velem innen. Rémülettel telt szemmel nézett Corneliusra. — Nem... tehetem. Akkor mondd el nekem, én meg elmondom az őröknek. Ezt megengedik. Mikor és hol találkoznak legközelebb a keresztények? És kik ők? Amelia nem tudhatta, hogy Cornelius semmit nem kezdett volna a nevekkel. Nem mondta volna meg az őröknek. Barátainak nem lett volna baja. Úgy hitte bajuk lesz, így csöndben maradt. Cornelius másik módon próbálkozott. - Add fel ezt az új hitet, Amelia, és újra visszatérhetünk a régi életünkhöz, évekkel korábbra, amikor boldogok voltunk. Elviszlek Egyiptomba. Szeretnéd? Amelia férje arcát vizsgálta az ajtón levő kis ablakon beszűrődő fáklya fényében. Úgy tűnt valóban feldúlt. Végül így szólt. — Néró megölheti a testemet, Cornelius, ahogy megölte a barátaimat. De ők nem haltak meg. így nincs hatalma a halál felett. Végül mit kap valójában? Cornelius meredten nézte Ameliát. Vajon most Néróra utalt, vagy ez leplezett utalás volt őrá? Nem, nem látott ravaszságot a tekintetében. — Ha hagyod, hogy ez bekövetkezzen, már nem szeretheted a családodat vagy engem. Akkor nem gondolsz a gyerekeidre! — De igen! — kiáltott fel. — O, Cornelius, éppen a gyerekeimért teszem ezt! — Ha nem hallgatsz rám, Amelia, akkor én semmit nem tehetek. Megfordult, hogy távozzon. — Ne! - kiáltotta. - Ne hagyj itt! — Egyszerűen visszakaphatod a szabadságodat, Amelia. Még egy gyerek is láthatja. Amelia elborzadva nézett a férfira. — Tényleg elmész, és itt hagysz ezen a borzalmas helyen? — Mint mondtam, nem tehetek semmit.

Cornelius biztos volt benne, hogy olyan tehetetlennek és szánakozónak látszott, amennyire csak lehetséges, amikor Amelia cellájának ajtaja becsukódott mögötte, de a börtönőrt követve, egy kis bosszúságot érzett, amiért nem sikerült megtörnie Ameliát. Az utolsó pillanatban kitörő könyörgésre és sírásra számított, aztán saját győzelmére. Utasította az őrparancsnokot, hogy még egy éjszakán át tartsák benn, ne adjanak neki se enni, se inni. Egy pillanatig gondolkodott. — El tudná intézni, hogy a kínzások hangjai eljussanak a füléhez? — Jobbat tudok, Uram - mondta a katona, aki gyakran megkönnyebbült, ha munkahelyi unalmát egy kis szórakozással színesíthette. - Bemehetek a cellájába véres kézzel. Ez minden alkalommal hatásos. Amelia a tömör vasban elfordított kulcs hangjára ébredt. Lassan felült, minden ízülete fájt a kőpadlón való alvástól. Harapások voltak a bőrén. Némelyik viszketett, némelyik fájt. Még sosem érzett ilyen szomjúságot. Cornelius — suttogta. De a lánya volt. Amelia megdöbbent, milyen borzalmasan nézett ki Cornelia. Anya - mondta a tizenkilenc éves lány, ahogy könnyes szemmel megölelte Ameliát. — Micsoda borzalmas dolog ez! Van... - kezdte Amelia. Megdöbbent saját fizikai gyengeségén. — Kaphatok egy kis vizet? Cornelia megdöngette az ajtót, és utasítást kiabált. Egy pillanattal később az őr - nem az előző napi - visszatért egy bögre vízzel, egy égő fáklyával és két ülőkével. Olyan embernek látszott, aki egyáltalán nem elégedett a munkájával. Corneliustól hallottam — mondta Cornelia, a bátyjára utalva, nem pedig apjára. - Egy ügyfelet látogatott meg itt a börtönben, és akkor hallott rólad. Ó, Anya, nem tudom elhinni. Miért vagy itt? Amelia először a szomját kellett oltsa, egyenesen a korsóból ivott, megkönnyebbült, amikor érezte, hogy víz folyik le a kezén, a karján és a nyakán. Úgy érezte, ezer fürdőtől sem fog megtisztulni. Végül elmesélte férjével folytatott beszélgetését, és tudni akarta, miért nincs itt. — De — mondta Cornelia homlokát ráncolva -, nem hallottam újabb üldözésekről. Néró jobban aggódik a saját nyaka miatt ezekben a napokban, semhogy másokkal törődjön. És Amelia tudta. Amit valójában már tudott, mélyen a szívében — ami meglátogatta álmaiban, és a szöszmötölő patkányok és más rabok szüntelen kiáltásaival egy ritmusban suhogott a fülébe -, hogy mindezt Cornelius tette. Arra akarta kényszeríteni, hogy megtagadja új hitét, hogy ismét ő győzedelmeskedjen. És a következő pillanatban Cornelia is tudta. - Apa volt, ugye? — suttogta. - Miért, miért gyűlöl téged? — A sértett hiúsága miatt. Alaposan megtépáztam apád büszkeségét. Nem szándékosan tettem. A tömeg az arénában... — Emlékszem! Hetekig mindenki erről beszélt. Azt hitte, a tömeg neki tiszteleg, amikor pedig neked szólt. Ez az amiért...? — Mit miért, Cornelia? A fiatal nő lehajtotta a fejét. Láttam a babát. Tökéletes volt. Nem volt kicsavarodva a lába. Apám azonban azt mondta, vigyék el. Annyira elborzadtam. Nem tudtam, mit gondoljak róla. Az apád hős volt a szemedben, és kiderült, hogy csak egy ember. És továbbra is büntet. Ne hagyd, Anya. Add meg neki, amit akar, és szabad lehetsz. Amelia megrázta a fejét. Ha megadom Corneliusnak, amit akar, sosem leszek szabad.

De igen! Segítek neked! Nem üldözhet mindkettőnket. Anya— Cornelia hangja dühössé vált. - Ez nem Néró büntetése! Ezt csak apa csinálja veled. Lányom, figyelj ide. Nem számít, hogy Néró, egy egész stadion, vagy csak egyetlen ember teszi. Nem tagadhatom meg a hitemet. Cornelia térdre esett, fejét Amelia ölébe fektette, és zokogott. Amelia a lánya haját simogatva azon csodálkozott, hogy két éve, amikor Cornelia megszülte első gyermekét, még egy hit nélküli asszony volt. Most pedig megtalálta túláradó hitét, és arra vágyott, bárcsak megoszthatná a lányával is, úgy adhatná át neki, mint a reménység ragyogó serlegét. Most menj, gyermek - motyogta. - Vigyázz a családra helyettem is. Győződj meg róla, hogy minden rendben zajlik. És a kis Luciusszal úgy bánj, mintha a testvéred lenne, Cornelia, végül is valóban az. Megölelték, megcsókolták egymást, és elbúcsúztak. Cornelia tiltakozott, és állította, hogy látni fogja anyja szabadon eresztését. Amelia azonban tudta, hogy nem így lesz, mert itt Cornelius kezében volt minden hatalom. Cornelia csak néhány perce távozott, amikor megjelent Cornelius, így Amelia gyanította, hogy kint várakozott. Most és örökre, feleség, megtagadod ezt az őrültséget? -kérdezte, és amikor megrázta a fejét, Amelia valódi zavart látott férje arcán. Cornelius, úgy vélem, amikor elvittél magaddal a cirkuszba, azért tetted, hogy megfélemlíts - mondta Amelia. — Úgy vélem, abban reménykedtél, hogyha végignézem Rachel halálát, akkor fel fogom adni új hitemet. De épp az ellenkező hatást érted el vele. Attól, amit láttam, amit kényszerítettél, hogy végignézzek - hangja megerősödött -, mert te ölted meg a barátaimat, még erősebb az elhatározásom, mint eddig bármikor. Sosem fo¬gom elárulni keresztény barátaim nevét. És sosem fogom megtagadni hitemet. Cornelius fölébe tornyosult látványos hivatali tógájában — a tömeg hajbókolt előtte e ruhadarab láttán — és Amelia érezte, hogy forr férjében a düh. De nem szólt egy szót sem, és ahogy sarkon fordult, és távozott, majd az ajtó becsapódott mögötte, Amelia tudta, hogy ügye elveszett. Néró, akár szerepet játszott az ügyben, akár nem, attól függetlenül, hogy az ellene felhozott vádak igazak voltak-e vagy sem, tudta, hogy Cornelius végső bosszút forral ellene. Látni akarja, amint megbüntetik az arénában. És nem lesz egyedül, fel fogja áldozni Japhethet és Chloét és a többieket, és őt fogja utoljára hagyni. A nyirkos folyosón és a csúszós lépcsőkön felfelé haladva minden lépéssel nőtt Cornelius dühe. Már egy új gondolat kezdett formálódni agyában, miként is fordíthatná ezt a vesztett helyzetet az előnyére. Azt mondhatná Ameliának, hogy sikerült elérnie szabadon bocsátását azzal, hogy latba vetette politikai súlyát, nevét és ismertségét. Aztán elpletykálhatná barátainak, és rövid időn belül Cornelius hősként kerülne ki az egészből. Így némiképpen türelmetlenül várta, hogy kiadhassa az utasítást az őrparancsnoknak: engedje Ameliát szabadon, ahogy abban a két férfi korábban már megegyezett. Az őrparancsnok azonban nem volt a helyén, csak egy beosztottja, aki közölte, hogy a tiszt távol van, a kulcscsomóval együtt. - Akkor menj és keresd meg! - parancsolta Cornelius, azon aggódva, miként rendezze el Amelia kiszabadulását és saját hírnevének fényezését. A sötét cellában Ameliának hányingere támadt, meg volt rémülve. Izzadt és egész testében reszketett. A még hátralevő éveire gondolt, a családjára, a felnövő csecsemőkre, a városi házára, a vidéki villájára - most mind oly értékesnek látszott. Részt akart venni Gaius és Lucius tógaceremóniáján, látni akarta idősebb fiának első bírósági ügyét, ringatni akarta lánya csecsemőit, meg akart öregedni és bölccsé akart válni, és gyönyörködni akart minden egyes lángoló naplementében. Hogyan vehette ezeket biztosra, az életét, a családját, amikor áldania kellett volna minden egyes naplementét, amikor minden újabb napot hálásan kellett volna fogadnia!

Ügy imádkozott, mint még korábban soha, a nő, aki valaha hitetlen volt, és aki most annyira tele volt hittel, hogy nemcsak új megváltójához fohászkodott, de az Áldott Júnó Anyához is. Jelért könyörgött. Mit kellene tennem? Csendben várta a választ, de csak az őt fogva tartó tömör falak nyomasztó csöndjét hallotta, és más rabok szabadulásért, ételért és italért felszakadó, elhaló kiáltásait. Saját szívverését hallgatta, saját lelkének elsuttogott félelmeit. Imádkozott és hallgatott. És végül, a félelemtől, éhségtől és szomjúságtól kimerülve, elővette nyakláncát ruhája alól, és a kék kristály közepébe pillantott, a kozmikus gyémántpor halmazra, amely felvette a megfeszített megváltó alakját. És ebben a pillanatban megérkezett hozzá a válasz. Ez a kő hozta vissza az istenekbe vetett hitét, és most is megerősítette hitében. Már tudta, mit kell tennie. Remegő kezekkel próbálta kiszabadítani a követ aranyfoglalatából, és amikor sikerült, feltartotta a halovány fáklyafénybe, és majdnem felkiáltott szépségét látva. Az aranyfoglalat miatt nem látta gyönyörű átlátszóságát, és a benne levő Jézus-alak élességét és tisztaságát. Müyen különös, gondolta, hogy átkozottnak gondolta a követ, meg azt, hogy szellem lakik benne. Persze Cor-nelius éppen azt szerette volna, hogy ezt gondolja. Aztán az elkövetkező fájdalomra gondolt, a kínzásra, a haldoklásra, és végül gyalázatos halálára az arénában. Tudta, nem lesz ereje megőrizni barátai nevét és hollétét a kínzás alatt. Szíve majd kiugrott. A szelleme erős akart lenni, de tudta, hogy a teste gyengének bizonyulhat. De most, most talán erős lehet, még a kínzás előtt. Hirtelen visszagondolt a nyolc évvel ezelőtti napra, amikor Cornelius élet és halál felett döntött, és a halált választotta. Most Amelia állt szemtől szemben ugyanezzel a döntéssel. A halálra ítélt ártatlan csecsemőre gondolva ő most az életet választotta: az örök életet. Miután döntött, úgy érezte, különös nyugalom lett úrrá rajta, és hirtelen minden rejtély vüágossá vált. Talán — gondolta —, amikor Jézus a világ végéről beszélt, talán arra gondolt, hogy a vég nem minden embernél ugyanakkor következik be, hanem sokkal inkább mindenkinek a saját idejében, amikor valaki meghal, és új élete elkezdődik. Számomra ma éjjel jön el a világ vége. Visszatartotta a lélegzetét, és fülelt. Morgó hangot hallott a folyosó távoli végén. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt érte jönnek. Nem volt könnyű lenyelni a követ. Amikor a nyelvére tette, izzadni kezdett és öklendezni. Aztán a még előtte álló életre gondolt, a gyönyörű házra, hogy a férje most talán szerető érzelmekkel akar felé fordulni, újra akarja kezdeni az életüket, ajándékokkal elhalmozni. De aztán eszébe jutott a keresztre feszített ember, aki megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették, és aki megtisztította őt is a lelkén keresztül. Hátrébb tolta a követ, de még mindig nem tudta lenyelni. Megtolta az ujjával, és amikor érezte, émelyegni kezd, attól félt, hogy visszaöklendezi, vagy elájul, és az őrök kiszedik a szájából, még mielőtt az elvégezhetné feladatát. Szédelegve előre hajolt és pokoli fájdalmak árán, tovább tuszkolta a követ le a torkába, és közben némán imádkozott. „Istenem, bocsásd meg nekem, hogy kioltom saját életemet, de gyenge húsból vagyok, nem bírom elviselni, hogy az arénába vezessem szeretett barátaimat magammal együtt, bár halálunk mártírhalál lenne." Aztán feltámadt heves életösztöne. Szíve zakatolni kezdett, megmarkolta a torkát. Bár meg akart halni, teste harcolt. Tüdeje levegőért küzdött, szája hatalmasra tágult. Szúró fájdalom töltötte be a tüdejét, és úgy érezte, szétszakad a feje. A padlóra zuhant, és úgy vergődött, mint egy partra vetett hal. Mellkasa lángolt, és csengett a füle. Drága Isten, vess véget szenvedésemnek! Aztán végül különös béke öntötte el, az élet kipergeti testéből, mint a nyári rózsák szirmai, ahogy egyesével hullnak a földre. És a kék kristály megtette a magáét. Ez a kozmoszdarabka — csodálatosan rejtélyes és tökéletes, amely nagyon régen a Sudár nevű lányt kivezette

Afrikából, rávezette a Laliari nevű nőt arra, hogy ne féljen a halottaktól, és megmutatta az Avram nevű fiatalembernek a világban elfoglalt helyét — szilárdan illeszkedett egy hatalmas hittel rendelkező asszony torkába. Ahogy a sötétség körbeölelte, miközben halálára, a Rachellel, megszégyenített barátaival, és talán a magára hagyott, tökéletesnek született gyermekkel való egyesülésre készült, Amelia meglátta a sors furcsa fintorát is abban, hogy amit a férje büntetésnek szánt, az végül megváltásának eszköze lett. Interim Az őrök nem tudták, miként halt meg, de arca vértolulásos volt, nyelve bíbor színű és kilógott. A börtön orvosa szerint, Amelia úgy nézett ki, mint aki szívinfarktusban halt meg. Félt az arénában való megkínzástól, ez túl sok lehetett neki, mondta. Corneliusnak eszébe jutott, amit Amelia mondott: az, hogy elvitte a cirkuszba, pont fordítva sült el. Ez igaz volt. Azt akarta, hogy féljen, de nem annyira, hogy a halálát okozza. Aztán észrevett valamit, amit a többiek nem - hiányzott a kő a nyakláncból, és abban a pillanatban tudta, mit tett Amelia. Mivel azonban nem akart mártírt csinálni feleségéből, sőt, inkább azt szerette volna, hogy az emberek azt higgyék, gyávaságból halt meg, nem tett megjegyzést a hiányzó kőre. Megőrizte titkát, és a gyászoló férj mintaképe lett. Cornelia viszont vad fájdalomban tört ki, és az apját okolta a tragédiáért. Megtiltotta, hogy elhamvasszák az anyját, helyette Ameliát egy házra emlékeztető sírba temették, amit bevakolt ablakok, ajtók díszítettek és kert vett körül. Cornelia pedig minden héten felkereste a sírt, tüntetően mutatva fájdalmát. Apja elleni személyes bosszúként felvette anyja hitét, bár nem hitt benne, és nyíltan gyakorolta keresztény vallását. Otthonát templom-otthonná változtatta, és mindenütt ezzel büszkélkedett, míg aztán egy nap rájött, hogy valóban keresztény lett. Új buzgalmában azért küzdött, hogy anyja emlékét életben tartsa. Ragaszkodott hozzá, hogy a keresztények megemlékezzenek anyja mártíromságáról halálának napján, minden évben, ahol Cornelia magasztalta anyját, hogy miként szállt szembe a hatóságokkal és halt meg a hitéért. Amikor Cornelia első gyermeke - az, aki aznap született, amikor Cornelius Egyiptomból visszatérve magával hozta a királynő sírjából ellopott, kék kristályos nyakláncot - felnőtté és szenvedélyes kereszténnyé vált, az egyház kiemelkedő diakónusává, a fiú megrendelt egy ezüst ereklyetartót, hogy abban őrizzék nagyanyja maradványait. Egy nagy tiszteletben álló napon, összegyűlt keresztények százai előtt, a halotti lepelbe burkolt csontokat kivették a koporsóból, áthelyezték az ereklyetartóba, és egy szentélybe tették, ahová bárki elmehetett kifejezni hódolatát. Későbbi éveiben Cornelia követte anyja példáját, és keresztény mártír lett Domitianus császár uralkodása idején, aki cirkuszi látványosságként kitépette a nyelvét. Corneliust, miután nem érte túl nagy veszteség felesége halálával, végül kinevezték konzulnak, elneveztek róla egy évet, így önelégülten azt hitte, a neve fennmarad a történelemben. De a birodalom szétesett, és a konzulok névsora feledésbe merült. Amíg felesége, Amelia, ismertté vált mártírságáról, és még templomot is elneveztek róla, Cornelius Gaius Vitellius eltűnt a történelemből. Szent Amelia csontjait a családi kriptából Marcus Aurelius uralkodásának aranykora alatt egy újonnan épült templomba vitték, ahol ezrek tiszteleghettek előtte. Itt feküdt békésen, le¬származottai minden évben megemlékeztek róla mártírhalálának napján, egészen addig, amíg a legutolsó és leggyilkosabb keresztényüldözés el nem kezdődött Diocletianus császár uralkodása alatt, i. sz. 303-ban. Diocletianus első rendelete megtiltotta a keresztény gyülekezést, elrendelték a templomok és szent könyvek megsemmisítését. Arra utasították a keresztényeket, tagadják meg vallásukat, csak az állami isteneknek mutassanak be

áldozatokat. Az utasítás megszegésének büntetése halál volt. Püspökök és diakónusok egy titkos gyűlésén megegyeztek abban, hogy bár a halál azonnali mártírságot jelentett, és ezért a mennyekben levő Jézussal való egyesülést, a hit szempontjából fontos, hogy életben maradjanak, és az Igét a birodalmon túlra vigyék. Sorsot húztak, hogy kiválasszák ezeket a misszionáriusokat. Összegyűjtöttek hát relikviákat, könyveket, szent tárgyakat — köztük a Szent Amelia maradványait tartalmazó ezüst ládikát —, rejtélyes körülmények között kivitték Rómából egy viharos éjszakán, és hajóra tették a háborgó tengeren. Akkor pedig, toronymagas hullámok hátán, a koromfekete éjszaka leple alatt, Ameliát, Cornelius Gaius Vitellius egykori feleségét, a Britanniának nevezett római tartományba szállították, ahol keresztény szimpatizánsok éltek egy Portus nevű településen, amely egykor katonai helyőrség volt, most azonban egy angolnáiról ismert, viruló város.

ÖTÖDIK KÖNYV Anglia

i. sz. 1022 Winifred Anya, a Szent Amélia főnökasszonya, kinézett az ablakon. Tavasz! - gondolta. O, a természet áldott színei, Isten ecsetje ismét munkában: halvány rózsaszín cseresznyevirágok, vörös és fekete eper, skarlátvörös galagonya és napsárga nárciszok. Bárcsak az ő festőpalettája is ilyen gazdag és változatos színekből állna. Micsoda iniciálékat tudna készíteni! A színek reményt adtak. Talán ebben az évben az apát megengedi, hogy megfesse az oltárképet. A lendülete csökkent. Újra álmot látott, bár igazából nem is nevezhette álomnak, hiszen ébren lepte meg. Inkább látomás, miközben Szent Améliához imádkozott, aki már megszámlálhatatlanul sokszor megjelent neki: lepergett előtte az áldott szent élete, kislánykorától a kereszténységre való áttéréséig, látta, amint római katonák letartóztatták, látta mártírhalálát Néró császár karmai közt. Bár Winifrednek elképzelése sem volt arról, hogyan festettek a római katonák vagy egy római császár, sem arról, miként öltözködtek, laktak az emberek ezer évvel korábban — és természetesen azt sem tudta senki, milyen volt maga Amélia —, Winifred biztosra vette, hogy a látomás pontos históriája az egykoron történteknek, mert Istentől jött. A gondot az jelentette, mi módon győzze meg az apát urat. Az oltárkép örök vitaforrás volt, s olyan régi, hogy a kezdetére sem tudott Winifred visszaemlékezni. Oltárképhez kért engedélyt, ami sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint egy papiros megfestése, de az apát (ez a mostani, meg az elődje is) azon az állásponton volt, hogy terve nem helyénvaló, ráadásul a büszkeségnek és ambíciónak nevezett bűnök határát súrolja. Bár Wini-fred minden alkalommal belenyugodott, mert engedelmességet fogadott, lázadó lelke titokban háborgott, hogy bezzeg a férfiak méretes képeket festenek, a nők meg csak a nagybetűk megrajzolására jók. Winifred Anya és a Szent Amélia apácái éppen ezt tették: iniciáléként ismert nagybetűket festettek, amelyek Anglia-szerte ismertek voltak. Mindössze az okozott némi problémát, hogy Winifred nem akart iniciálékat festeni, az apát akarta, hogy azt fessen.

Felsóhajtott, emlékeztette magát, hogy egy apáca élete nem az akarásról, hanem az engedelmességről szól. Kezét hatalmas kámzsájába dugta, s épp elfordulni készült az ablaktól, ahol annyira lekötötték figyelmét a tavasz szivárványszínei, amikor meglátta Andrewt, az idős gondnokot, aki integetve sietett át a kerten. Gondterhelt arca láttán áthajolt a párkányon. A zárdaablakokon nem volt üveg, mert az apácák ezt nem engedhették meg maguknak. Őszes üstökét rángatva, Andrew bocsánatot kért a főnökasszonytól, és elújságolta, hogy épp egy kiöregedett fat vágott ki tüzelőnek, amikor meglátta Edman Atyát az úton, errefelé közeledni. — Úgy számolom, még háromnegyed óra, míg ideér. Winifred enyhén megrémült. Miért most jön? Az apát egy hónapban egyszer látogatott el a Szent Améliába, hogy meghallgassa a gyónásokat, és összeszedje a kéziratokat. Maradni szokott a misére is, de ahhoz túl elfoglalt és fontos személy volt, hogy idejét egy marék idős apácára pazarolja. Erre a fárasztó feladatra alacsonyabb rangú papokat jelölt ki. — Úgy vélem, rossz hírekkel jön, Főtisztelendő Anya. Winifred lebiggyesztette az ajkát. Nem úgy ismerte az apátot, mint aki jó hír miatt megváltoztatná a programját. De ettől még nem kell kétségbe esni. — Talán azért jön, hogy közölje, hogy a tetőnket ebben az évben fogják megjavítani. — Az valóban áldott hír lenne. — Ne szóljon a többieknek, amíg nem tudjuk. Feleslegesen ne okozzunk aggodalmat. Köszönetet mondott a férfinak, és megkérte, szóljon, ha Edman Atya a kapuhoz ér. Ellépett az ablaktól. Megtartotta magának az apát látogatásának hírét, mert attól félt, a nővérek aggódnának. Végigsétált a már munkálkodó apácák sorai között, Urunk tizenegyedik évszázadában, ezen a ragyogó tavaszi napon. A kolostor íróhelyisége egy hatalmas terem volt, közepén hosszú asztal állt, a falak mentén pedig íróasztalok sorakoztak, ahol a Szent Amélia apácái fáradoztak kényes munkájukon. A fa ablaktáblákat kinyitották, hogy beengedjék a reggeli napfényt. A nővérek csendben dolgoztak, fekete fátylas fejjel hajoltak munkáik fölé. Winifred egyszer meglátogatta a Portminsteri Apátságot, ahol a bencés szerzeteseknek előírták a csendet, bár a szent szövegek másolása nem csendes elfoglaltság volt. Néhány szerzetes az újfajta néma olvasással kísérletezett, a legtöbben azonban még mindig úgy olvasták magukban a szöveget, ahogy az emberek évszázadokon keresztül tették: hangosan. A Portminster Apátság szerzetesei a szövegben mindig kihagyták a helyet az oldal első betűjének, mivel azt illesztették hozzá - itt a Szent Améliában. És bár az iniciálé, nem pedig a szöveg volt Anglia-szerte híres, az érdem a szerzeteseké volt. Winifred Anya ezt a dolgok rendjeként könyvelte el, hiszen engedelmeskedett az egyháznak, Istennek és a férfiaknak. Néha azért úgy vélte, szép dolog lenne, ha nővéreinek ügyességét, tehetségét és odaadását legalább egyszer elismernék. Ez térítette vissza gondolatait az apátra. Legutolsó alkalommal látomása olyan erős volt, hogy muszáj volt sürgősen beszélnie erről. Természetesen sosem mehetett el az apáthoz, meg kellett várnia, hogy ő jöjjön el hozzá. A kolostorban eltöltött negyven év alatt, Winifred alig merészkedett a falakon túlra, és akkor is csak rövid távolságokra ment - főleg olyan alkalmakkor, amikor családtagjaitól vett búcsút a falusi temetőben. Egyszer részt vett Edman Atya beiktatásán is, amikor Portminster új apátja lett. Apát úr... Milyen különös ez a váratlan látogatás ezen a reggelen. Remélheti, hogy ez azt jelenti, Isten kézbe veszi a dolgokat? Vajon ez annak a jele, hogy az apát végül megenyhül, és hozzájárul az óhajához? Vajon megérti végre, hogy az oltárkép nem Winifred saját örömét

vagy büszkeségét szolgálja, hanem ajándék ennek az áldott szentnek, hála mindazért, amit Wini-fredért tett? Winifred kislánykorában otthon élt apja uradalmi házában, s rejtélyes képességgel rendelkezett: megtalált elveszett dolgokat -tűt, melltűt, egyszer még egy húspástétomot is meglelt, amit a kutya vitt el. Nagymamája azt mondta, hogy látó, amit kelta őseitől örökölt, de figyelmeztette, nehogy elárulja bárkinek, mert még azt hinnék, hogy boszorkány. Így Winifred titokban tartotta, míg egy nap aztán véletlenül mégis kiderült, amikor az egész uradalmi ház felfordult, mert egy elveszett ezüstkanalat kerestek. A tizennégy éves Winifred „látta", hogy a kanál az éléskamrában lapul a köpülő mögött, és amikor megtalálták, mindenki kíváncsi volt, honnan tudta. Nem bírta megmagyarázni, így rosszindulatúnak kiáltották ki. Megverték, és a fiú - akivel eljegyezték - apja felbontotta a jegyességet, a lány jellemhibájára hivatkozva. Ekkor elment Szent Amélia kápolnájába, és segítségéért imádkozott. Miközben anyja és nővérei fohászkodtak a kápolnában, Winifred felfedezőútra indult. Amikor benyitott az íróhelyiségbe, ahol a nővérek munkáik fölé hajolva dolgoztak, s Winifred meglátta palettáikat és festékeiket, pergamenjeiket és tollaikat, tudta, hogy itt a helye. Winifred apja több mint boldogan teljesítette a lány kérését, hogy zárdába akar vonulni. Winifred azóta itt élt. Nem telt el úgy nap, hogy imában ne köszönte volna meg Szent Améliának a segítségét, hogy megmenekült a szánalmas jövőtől: egy férjhez adhatatlan lány sorsától, aki nem produkál fiú unokákat, így nem téríti vissza felnevelésének költségeit. Aki végül az értéktelen lények közül is a legmegvetettebb, egy hajadon nagynéni, akit a családtagoknak el kell tartaniuk, és ezért cserébe rosszkedvet és csúnya kézimunkákat kapnak. A Szent Amélia íróhelyisége olaj és viasz, korom és pernye, kén és növényi anyagok ülatát árasztotta. Pára lengett a levegőben, mivel lámpák égtek éjjel és nappal, nem azért, hogy fényt adjanak, hanem lámpakormot, ami a tintakészítéshez kellett. Az apácák maguk készítették festékeiket is: a legszebb sötétkéket lazuritból, ami Afganisztánból érkezett, a vörös tintát vörös ólomból, a cinóbervöröset cinóberből vagy karmazsin tetűből, és néhány más színt, amelyek előállításának titkát csak ők ismerték. A központi asztalnál ült Edit nővér, ő tudott legügyesebben arany leveleket rajzolni, ami az iniciálékészítés első lépése volt. Különleges kéz kellett a gipszalap felviteléhez, majd tetején az arany levél felrajzolásához; éles szem kellett ahhoz, hogy valaki észrevegye, mikor elég nedves még az alap ahhoz, hogy éppen úgy leheljen rá, a selyemanyagot épp úgy nyomja rá, és a kutyafogból készült fényezőt egyetlen ponton érintse hozzá. Egy Edit nővérénél nehézkesebb kéz vagy homályosabb szem — és az aranylevél-díszítés legjobb esetben is csak másodosztályú. Egy másik nővér az Edenkertben időző Ádám és Éva minia-túráját festette. Mindketten meztelenek, gömbölyű csípőjű és hasú nőies alakok voltak, mivel az apácáknak elképzelésük sem volt arról, hogyan néz ki egy meztelen férfi. A nemi szerveket fedő fügefalevél isteni adomány volt a nővérek szempontjából, hiszen fogalmuk sem volt róla, mi rejlik a férfiak öltözéke alatt. Winifred Anya, idős korára sem ismerte az emberi anatómiát, még a nőit sem, mivel sosem segédkezett gyermekszülésnél, és egyébként sem látott meztelen nőt. Metaforákat ismert: a férfi kulcsa a női kulcslyukba, a férfi kardja a nő hüvelyéhez és így tovább. De a párosodás és nemzés dolga Winifred Anya látókörén kívül estek. Soha nem gondolt a testiségre, és eszébe sem jutott, mit mulasztott el. Annyit értett meg az egészből (leginkább a zárda hölgyvendégeitől hallott mesék alapján), hogy a szex a férfiak számára sport, a nők számára pedig szenvedés. Emlékezett arra, amikor idősebb nővére férjhez ment, és unokanővérei segítettek neki becsomagolni az útra. Hogyan kuncogtak a lányok a chemise cagoule-on, 2L méretes hálóköntösön, aminek elején egy apró lyuk volt, amely a minimális testi kontaktust biztosította a megtermékenyülés érdekében. Miért nem pihensz egy kicsit, Nővér? - kérdezte Winifred az idős apácától, aki épp a kígyót készült megfesteni.

— Sajnálom, hogy olyan sokáig tart, Főnökasszony, de a látásom... Mindannyiunkkal előfordul. Tedd le az ecsetet, és csukd be pár percre a szemed. Talán néhány csepp víz is segítene. De az Apát Atya azt mondta... Winifred összeszorította az ajkát. Azt kívánta, bárcsak ne hangoskodott volna annyira Edman Atya legutóbb, amikor felhánytorgatta a munka lassúságát. Igazán felesleges megbántania a nővéreket, már csak azért is, mert a betegségeken nem tudtak segíteni. Ágnes korosodott, és csak remélni merték, hogy tovább tud dolgozni. Ne foglalkozz az apáttal - mondta kedvesen. - Isten nem akarja, hogy az ő szolgálatában halálra dolgozzuk magunkat. Pihentesd a szemed, folytasd később, ha már jobban leszel. Hozzátett még egy tételt a képzeletbeli kívánságlistához, amit az Apát Atyának készített: gyógyító szemvíz, Ágnes nővérnek. Aztán megkondultak a harangok, a zárdatagokat zsolozsmá-hoz hívták, a nap során előirányzott vallásos énekekre vonatkozó hét kánoni óra harmadikjához. Óvatosan letették ecsetjeiket és tollaikat, imát mondtak befejezetlen munkáik felett, keresztet vetettek, majd csendben elhagyták a termet. Az évszázados kerengőn áthaladva, a kápolnájuk szívét jelentő kórusban gyűltek össze. Ettől keletre volt az oltár, ahol a nővérek misét celebráltak, nyugatra egy fából készült válaszfal mögött pedig a főhajó; a helybéli emberek, zarándokok és a zárda vendégei itt tartózkodhattak, ha részt akartak venni a misén. A háromszáz évvel korábban épült, kőből emelt kápolna a Szent Amélia kolostort is magába foglaló szerény épületegyüttes szíve volt. A nővérek, akik Szent Benedek Szabályainak megfelelően éltek — csöndet, szüzességet, önmegtartóztatást és szegénységet fogadva —, cellákban aludtak, és egy hatalmas refektóriumban étkeztek. Egy valamivel kényelmesebb hálóterem is volt a kolostorban, ami olyan állandó lakók elszállásolására szolgált, akik nem apácák, hanem gazdag, magányosságot választó hölgyek voltak. Volt még egy vendégház a zarándokok és utazók számára, de ezekben a napokban az üresen állt. A kis templom mellett nyilt a gyűlésterem, az apácák itt jöttek össze, hogy a Szabályokat olvassák, meggyónják bűneiket. Végül ott volt az íróhelyiség, ahol idejük legnagyobb részét töltötték. Az összes kőépületet a derékszögben hajló, íves oszlopsoros kerengő köré rendezték, itt sétáltak a nővérek. Ezek közül a hűvös, szürke, csöndes falak közül kerültek ki egész Anglia legelképesztőbb és legszebb kéziratai. Winifred a maroknyi apácát nézte, ahogy énekelni siettek a karzatra. Valaha sokan voltak, mostanra azonban számuk egyre csökkent, a tagok gyengék és idősek valamennyien, nem volt köztük egyetlen fiatal novícia sem. Winifred ettől függetlenül a szigorú fegyelem híve volt, minden reggel ellenőrizte, hogy az apácák ruhája makulátlan-e: fekete tunika, skapuláré és fátyol, fehér apácafőkötő, apácafátyol és fejpánt. Zord időben, vagy a zárdán kívül tett ritka utakhoz fekete csuklyás köpenyt is viseltek. Mindegyiküknek volt egy kötélből készült öve, amelyről a rózsafüzér és egy kenyérvágó kés lógott. Kezüket nem illett megmutatniuk, hanem ruhaujjukba kellett rejteniük, és össze kellett kulcsolni a skapuláré mögött. A tekintetüket mindig a földre kellett szegezniük szerényen és alázatosan. Bár beszélhettek, de csakis halkan, és a lehető legkevesebb szóban kellett közölniük mondandójukat. Mint Anglia minden zárdájában, a tagság csak a nemesasszonyok számára volt elérhető. A középosztálybeli nőknek kevés reményük lehetett arra, hogy csadakozhatnak, a parasztasszonyoknak meg semennyi. Winifred szerette volna megnyitni a rend kapuit a vagyonos és elhivatott középosztálybeli nők, és alkalmanként a módos parasztlányok előtt is. Ebben sajnos meggátolták a megváltoztathatatlan szabályok. A Szent Amélia berendezkedett arra is, hogy bentlakó diáklányokat fogadjanak - gazdag bárók lányait -, hogy kézimunkára, etikettre, s a felvilágosult apák gyermekeit, írásra és olvasásra tanítsák, latinra és alapvető számtani műveletekre, hogy majdan ügyesen vezessék a háztartást. A Szent Amélia vagyonos

özvegyeket is elszállásolt, akiknek nem volt hová menniük, és goromba férjeik vagy apáik elől menedéket kereső nőket - akik meg tudták fizetni az ott-tartózkodást. Férfiaktól mentes, férfiuralom nélküli női mennyország volt ez. Valamikor közel hatvan lélek virágzó közössége volt. Most már csak tizenegyen voltak, beleértve magát Winifred Anyát is. Rajta kívül itt élt még hét fátyolt viselő nővér, két idősebb nemes hölgy, akik túl régóta itt laktak már ahhoz, hogy az új zárdába költözzenek, és Andrew, a gondnok, akit csecsemőkora óta — amikor egy kosárban a zárda kapujában hagyták - a zárdában neveltek. A Szent Amélia azért haldoklott, mert tíz mérfölddel odébb, öt évvel korábban épült egy új zárda, amely Szent Amélia maradványainál sokkal fontosabbnak tartott relikviának adott otthont. A másik zárda vonzotta a novíciákat, a hölgyvendégeket, a tanulni vágyó iskolás lányokat, a zarándokokat és utazókat, akik az Igaz Kereszt Zárdájának szobáit és pénzes perselyeit töltötték meg. Winifred megpróbált nem gondolni az íróhelyiségben üresen álló asztalokra, a réges-régen kiszáradt tintatartókra és az iniciálékon szorgalmasan dolgozó maréknyi nővérre, akik, mint maga Winifred is, egyre öregebbek lettek. A Szent Amélia elvesztette növendékeit, novíciáit az Igaz Kereszt Zárdája miatt, mert ott csodálatos gyógyulásokról, áldott állapotba kerülő feleségekről, meggazdagodott bárókról beszéltek. Az apát azt mondta Winifrednek, hogy Szent Amélia túl régóta nem tett csodát. Winifred azonban úgy vélte, Amélia mindennap csodát tesz — csak az iniciálékra kell nézni! De már zarándokok sem jöttek. Hogy vetélkedhet valaki az Igaz Kereszttel? A zarándokok ritkán látogatták meg mindkét szentélyt - amikor valaki mérföldeket gyalogol az áldásért vagy a gyógyulásért, akkor Krisztus keresztfájának egy szüánkját fogja választani, nem pedig egy asszony csontjait —, így a Szent Améliát évről évre egyre többen kerülték el. És végül ki versenghetett a fiatalsággal és a gazdagsággal? Winifred az ötvenes éveiben járt, nem volt családja. Amikor gazdag és befolyásos testvére még élt, helye biztos volt. De a férfi már meghalt, akárcsak lánytestvérei és sógorai, családja nincstelenné vált, és a kihalás szélére került. Az új zárdát viszont az új rendfőnökasszony apja, Merciai Oswald támogatta, aki nagyon gazdag és bőkezű volt. És természetesen az apátság teljes támogatását is élvezte. A Portminster Apátság magasan fenn állt egy hegyen, Port-minster kis városára és a Fenn folyóra nézett. Eredetileg egy i. sz. 84-ben alapított római helyőrség volt Anglia keleti partján. A város kikötővé fejlődött, ennek megfelelően Portusnak nevezték el. Híres volt védett kikötőjéről és angolnakereskedelméről, egy olyan iparágról, amely Winifred napjaiban is virágzott. A negyedik században Szent Amélia maradványait Rómából Portminsterbe szállították a Diocletianus császár üldözése elől menedéket kereső keresztények. Egy csoport remete, akik Portus külterületén egy monasteriumban éltek, befogadták a számkivetett szentet, és menedéket adtak neki. Az évszázadok során az angolszász befolyás a „monasterium" nevet „mynsterre" változtatta, és amikor egy újonnan épült templomot emeltek, az a Portus Mynster nevet kapta. 822-ben jöttek a dánok, és kifosztották, felégették Portminstert, de Szent Amélia maradványai megint megmenekültek, és jámbor nővérek kis közösségében leltek menedékre, akiknek a szerzetháza egy elfeledett római út végében húzódott meg. Egy évszázaddal később, amikor bencés szerzetesek érkeztek, és apátságot építettek Portminsternél, megvitatták, mi legyen Szent Amélia csontjaival. Végül úgy határoztak, maradjon a szerény szerzetházban, mivel az áldott szent által véghezvitt csodáknak híre ment, s ennek köszönhetően zarándokokat és látogatókat vonzott szerte a vüágból. Úgy tartották, a mellkasi betegségek védőszentjeként Amélia mindent gyógyított a tüdőgyulladástól a szívszélhűdésig. Volt, aki odáig ment, hogy kijelentette, az áldott szent a szív más szenvedéseit is gyógyítja, nevezetesen az őrült epekedést is. Ennek eredményeként a szerzetház híre és gazdagsága nőttön nőtt. Ugyanakkor a Portminster Apátság, amely nyolc mérföldre feküdt, és a szerzetház az ő irányításuk alá tartozott, elhíresült finom iniciálékkal díszített kéziratairól.

Miközben az apácák a zsolozsma vallásos énekeit zengték, Winifred tekintete az oltárra tévedt, ahol a Szent Amélia csontjait magába fogadó kis ereklyetartó állt. Elképzelte mögötte az oltárképet: a három aranyozott szegélyű fatáblából álló triptichont. Minden tábla négy kar magas, és három kar széles lesz. Az elsőbe Amélia kereszténységre való áttérését festené meg, a másodikra a betegek és szegények térítését, és végül azt, ahogy Amélia a mellkasát fogja, amikor arra utasítja a szívét, hogy ne dobogjon tovább, nehogy a római katonák arra kényszeríthessék, hogy elárulja hitét. Winifred felnézett az oltár fölötti mennyezetet körbeölelő poros állványzatra. A tartóbordákat és merevítő gerendákat öt éve állították fel, amikor az apát megígérte, hogy megjavítják a tetőt. De az új zárda megnyitásával, és mivel Oswald minden pénze odaáramlott, az apát úgy látta, ez a felújítási munka csak pénzkidobás lenne, így visszavonta az ígéretét. A munkások azonban meghagyták az állványzatot, amelynek már a jelenléte is felért egy csúfolódással, Winifred szerint. Amikor a nővérek megemelték hangjukat a „Salve Regina "-ban Winifred futó pillantást vetett a civileket és apácákat elválasztó fal másik oldalára. Andrew állt ott. — Az apát az ösvény végén jár — suttogta, és szeme tágra nyílt a rémülettől. — Köszönöm, Andrew - motyogta. — Menj, vezesd be a kapun. Az éneklő nővéreket magukra hagyva Winifred átsietett a kerengőn a konyhába, ahol egy sima ruhába öltözött, ősz hajú asszony kevergette a zabkását a tűzön. Mildred Anya volt, aki huszonöt évvel ezelőtt érkezett a zárdába, miután a férje meghalt. Mivel egyik gyermeke sem érte meg a felnőttkort, és minden rokona a temetőben nyugodott, az apácák közösségét fogadta a családjává. Amikor vagyona elfogyott, és már nem tudott fizetni az ellátásért, szívesen vette át a szakács szerepét, és már rég elfelejtette, hogy valaha egy lovag hölgye volt. Sörre is szükségünk lesz az apát számára - mondta Winifred. - Meg valami ennivalóra. Drága Isten, minek jön? Ilyen hamar... Bár Mildred Anya utasítást kapott, hogy hozzon sört, elhagyta helyét, és Winifreddel tartott a vendégek kapujához, ahol mindketten idegesen figyelték a közeledő apátot. Főnökasszony! - mondta hirtelen örömmel Mildred. - Nézze! Az Apát Atya egy pár fácánt hoz! — aztán elkomorult. — Nem, csak egyet. Tizenegyen vagyunk, aligha lesz elég, hogy körbejárjon, és ha a püspök úgy dönt, hogy velünk vacsorázik... — Ne aggódj! Majd megoldjuk. Winifred Anya szorongva nézte, hogy kecses lován az apát végiglovagol a kerti ösvényen. Már tartásából meg tudta állapítani, hogy félelmei beigazolódnak. Az apát nemcsak szent könyveket hozott a zsákjában. Rossz híreket is. - Isten áldása szálljon önre Rendfőnökasszony! - kiabálta, miközben leszállt szép lováról. Önre is Apát Atyám. Winifred Anya ránézett a nyomorult fácánra, és arra gondolt, nem lesz fenséges vacsorájuk aznap este, ugyanabban a pillanatban az apát beleszimatolt a levegőbe, de nem érezte csábító étel illatát. Még emlékezett azokra a napokra, amikor alig várta Winifred híres blankmangerjét, amit ő maga készített főtt rizzsel kevert csirkepástétomból, mandulatejből, cukorból és ánizsból. Winifred csodálatos halgombócokat is főzött és bundás almát, amitől az ember szeme könnybe lábadt. És szilváslepényt... Az apát felsóhajtott. Sajnos azok az idők már elmúltak. Ha itt eszik, száraz kenyeret, sovány kis levest, fonnyadt káposztát és babot kap, amitől még a következő héten is bántják a szelek. Együtt léptek a kápolnába, korgó gyomorral. Amíg odaértek, az időjárásról és egyéb lényegtelen dologról beszélgettek, „köntörfalaztak" gondolta a rendfőnökasszony, mert már eléggé ismerte az apátot ahhoz, hogy tudja, mikor halogatja az utálatos híreket. Társalgás közben Winifred éles szeme felfedezte, hogy az apát új köntöst visel. Köpenye, bár fekete volt, meglehetősen káprázott a napfényben, akárcsak a

fényes folt a feje tetején, ahol a tonzúrához a hajat leborotválták. Winifred azt is észrevette, hogy derékbősége is megnőtt, mióta utoljára látta, annak pedig még csak két hete. De Winifredet leginkább az apát váratlan látogatásának célja érdekelte, az a téma, amit a vendég egyelőre került, ám Winifred már sejtette a rossz hírt: a tetőt mégsem javítják meg ebben az évben. Ő és nővérei egy újabb telet fognak végigszenvedni vödrökkel és serpenyőkkel, meg beázott ágyakkal. Bár lehet, hogy ezt a lehangoló látogatást még a hasznára fordíthatja. Ha már ilyen csalódást keltő hírrel érkezik, az apát aligha folytathatja azzal, hogy megtagadja az oltárkép megfestésére irányuló kérését. Márpedig ő kérni fogja, hátha lakozik egy kis könyörületesség az apát szívében. Winifred szó szerint hitt a Bibliában, de az értelmezésnek helyet adott. Amíg hitt abban, hogy Isten elsőnek a férfit teremtette, abban már nem hitt, hogy okosabbnak is teremtette. S jóllehet engedelmességet fogadott, így engedelmeskedik az apátnak, ám csak az ésszerűség határain belül. Ha nem kaphatnak új tetőt, akkor az apátnak bizony engednie kell az oltárkép kérdésében. Ennyit ő is megérdemel. Hatvanhoz közeledve, Winifred nem ismert magánál idősebb nőt. Valójában idősebb volt, mint az általa ismert legtöbb férfi - az Apát Atyánál mindenesetre öregebb - és arra gondolt, ez önmagában különleges előjogot jelent számára. Ahogy beléptek az egyenes támlájú székekkel bebútorozott huzatos gyűlésterembe, ahol egy hatalmas kormos kandalló uralta a helyiséget, Winifred megtudakolta, hogy hozott-e az apát fűzfakéreg teát. — Már nem először kérek, Apát Atya. Miközben az apát terjedelmes testét leengedte egy kényelmes székbe, azon tanakodott, vajon Winifred túl szorosra kötötte az apácafátylat, vagy ennyire beesett az arca. Aztán megpillantotta a kezét, és a kékesfekete festékből tudta, hogy reggel indigó leveleket gyűjtött. Egy bokros, széles levelű növényt, ami a kék festék alapanyagát tartalmazta, és kiválóan helyettesítette az Indiából importált, festékkészítéshez használatos indigót, amely ritka volt és drága. — Nem gondolhat a saját kényelmére, Winifred Anya - fenyítette szelíden. Winifred ajka kemény vonallá szűkült. — Agatha nővér ízületi gyulladására gondoltam. Olyan erős fájdalmai vannak, hogy alig tudja fogni az ecsetet. Ha a nővéreim nem tudnak festeni... - mondta a fenyegetést a levegőben hagyva. -Jól van. Küldök fűzfakéreg teát, ahogy visszatértem az apátságba. — És húst. A nővéreimnek enniük kell. Erőre van szükségük a munkához — mondta jelentőségteljesen. Az apát mogorva arcot vágott. Tudta, mire megy ki a játék. Winifred az iniciáléit biztosítékként kezelte a szükségletek kielégítéséért cserébe. De nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozni tudjon. Az iniciálék iránti igény megnövekedett, bár az apát gondosan ügyelt rá, nehogy ezt Winifred megtudja. Az, hogy Edman Apát gyűlölte a nőket, nem volt pontos kifejezés. Egyszerűen nem érdekelték, nem értette, hogy Isten határtalan bölcsességében, miért teremtette meg őket, és miért üyen nyomorult eszközt választott gyermekei létrehozására. Mert Edman meg volt győződve arról, hogy a férfiak és a nők soha, az örökkévalóságig, nem fognak kijönni egymással. Ha nem lettek volna nők, Ádám az Édenkertben marad, és a férfiak a mai napig a Paradicsomban élnének. Sajnos, Anglia nem a Paradicsom volt, és mivel ez a zárda Portminster apátjának hatáskörébe tartozott, az ő kötelessége, hogy rendszeresen ellátogasson ide. Sosem vesztegette azonban az idejét, elvégezte feladatát, és olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan az udvariasság megengedte. Miközben megpróbált lazítani ebben a teljesen női légkörben - miért viseltetnek vajon a nők ilyen frivol szenvedéllyel a virágok iránt -, azokra a barátokra gondolt a rendjében, akik

nehezen tartották meg nőtlenségi fogadalmukat. Edman nőtlen volt, bár papként ezt nem várták el tőle. A legtöbb pap megnősült, amit az apát nem volt képes megérteni. Még meglepőbb volt számára az, hogy még 964-ben, amikor Ethelwold Püspök a Winchester Katedrálisban a feleségük és munkájuk közötti választásra kényszerítette a nős papokat, akkor mind egy szálig a feleségüket választották. A cölibátus sosem jelentett problémát Edmannak, mert sosem vágyott arra, hogy nemi kapcsolatba kerüljön egy nővel, és az is meghaladta felfogóképességét, hogy müyen okból vágyott erre bármelyik férfi. Mivel szegénységbe született, és az anyjáról csak homályos emlékei voltak, korán árva maradt, mert halász apja is meghalt, Edman csak eszességével és ravaszságával maradt életben a kikötővárosban, és hagyta, hogy igavonó baromként használják a parasztok, a halászok asszonyai. A rengeteg igazságtalan verés megtanította arra, hogy nincs szánalom és gyöngédség egyetlen élő nőben sem. Csak egy helyi pap volt vele kedves, aki megtanította olvasni és írni, megmentette Edmant a méltatlan élettől és a kínzó kétségbeeséstől. Belépett a rendbe, s mivel ambiciózus és gyors felfogású volt, továbbá pedig megfelelő barátságokat kötött, felfelé haladt az egyházi ranglétrán, egészen addig, hogy most egy kiemelkedő fontosságú apátság és egy virágzó bencés rend feje volt. Így aztán a Szent Amelia szerzetházba tett kötelező látogatásokon morogta ki magát. A viziteket egy beosztottja is megejthette volna, egyszer küldött is maga helyett valakit a zárdába, hogy gyűjtse össze az iniciáléval ellátott kéziratokat. Winifred Anya azonban annyira megsértődött, hogy azt mondta, nincsenek készen a kéziratok, és burkoltan arra célzott, nem is lesznek készen addig, míg maga az apát nem jön értük. A nőszemély különös módon volt szófogadó, ugyanakkor ellenszegülő. Bizonyos kérdésekben azonban Edman szigorú volt — például az oltárkép megfestésével kapcsolatban —, és ebben az esetben Winifred belenyugodott az apát akaratába. Hála Istennek, mert az apát mindössze annyi időt akart szánni a zárdára, amennyi biztosítja az iniciálék iránt megnövekedett igények kielégítését. Irtózott a zárdába tett látogatásoktól, ennek ellenére el kellett ismernie, hogy az ilyen helyek hasznos célt szolgáltak. Sok nem kívánatos nőszemélyt zárdába küldtek, hogy tisztességben, biztonságban élje le életét, valamint azért, hogy ne okozzanak problémát a férfinépségnek. Aztán voltak olyanok is, akik jobban szerették a saját fajtájuk társaságát, nők, akik megsértődtek, ha férfiaknak kellett engedelmeskedniük, nők, akik egyenlőnek vagy tán magasabb rendűnek képzelték magukat a férfiaknál, és nők, akiknek az a furcsa elképzelésük támadt, hogy egyedül is tudnak gondolkodni. így a zárdák a férfiak és a nők céljait is kielégítették. Az apát egyedül azt szerette volna, ha a nőszemélyek nem olyan fanatikusak a tisztaságot illetőleg. A tiszta izzadság még sosem bántott senkit, csak Winifredet és társait, akik édes levendulától és varádicstól bűzölögtek, mint minden magas rangú hölgy, akik ezeket az illatokat matracaikra hintették, hogy távol tartsák a bolhákat. — Hogy sikerült a látogatása Canterburybe, Apát Atya? — kérdezte Winifred Anya, bár egyáltalán nem érdekelte, és remélte, hogy a válasz nem lesz túl terjengős. Kidudorodó zsákjából ítélve az apát még több munkát hozott a nővéreknek, ami azt jelentette, hogy neki kell állnia új festéket készíteni. Edman olyan erősen gondolkodott, hogy bandzsított. A Canterbury Székesegyházban különös látványban volt része. Valami darabnak nevezett dologban kosztümbe öltözött férfiak egy történetet játszottak el. A darabot a húsvéti istentisztelet részeként mutatták be, állítólag az ottani papok új találmánya volt. Amikor az ördögnek öltözött szerzetes lépett színpadra, a gyülekezet félelmében és dühében rárontott, s majdnem megölte szegény embert. Úgy mondták, hogy az ilyen színdarabok segítségével az emberek könnyebben megtanulják a bibliai történeteket, az apátnak azonban fenntartásai voltak ezzel szemben. Ha az emberek egyszerűen csak nézik a történetet, vajon meg fogják-e hallani a prédikációt? Vajon a művelt emberek felhagynak majd a Biblia olvasásával? Remélhetőleg ennek a „színdarab" dolognak nem lesz sikere. Az biztos, hogy neki esze ágában sincs üyesmit bevezetni az ő apátságában.

Arra azért kíváncsi volt, vajon a darabok új idők kezdetét jelentik-e. Bár valamikor, huszonkét évvel ezelőtt, egy nap az Egyház már úgy vélte, olyan drasztikusan változik minden, hogy az már a vüág végéhez vezet. Milyen csalódás volt az ezredforduló. Az a felhajtás és hisztéria, a lakomák és orgiák! Az emberek az apáthoz csődültek, hogy gyónjanak. Az öngyilkosságot hirdetőktől a világvégét jö-vendölőkig, mindenki azt gondolta, Jézus visszajön és vége lesz a világnak. És a parttalan viták! Az ezer évet Krisztus születésé¬től számítjuk, vagy a halálától? Vajon az ezredforduló Krisztus második eljövetelét jelzi, avagy a Sátán uralmának kezdetét? Vajon az, hogy a muzulmánok lerombolták a Szent Sírt Jeruzsálemben, jel volt? De az 1009-ben történt. Lehet még kilenc évvel később is ezredforduló? Edman apát, aki akkoriban fiatal lelkész volt, csatlakozott az Isten Békéje mozgalomhoz, ami a feudális földesurak tombolásának megfékezésére tett kísérletet. Természetesen az ítéletnapi láznak is voltak előnyei. Egy gazdag vidéki báró minden földjét és vagyonát a Portminster Apátságnak adományozta, és lemondott arról, hogy az ezredforduló éjszakáját a Vatikánban töltse darócba öltözve és hamuval bekenve. Aztán fölvirradt az ezredik év, január elsejének napja - és nem történt semmi. Csak egy újabb hideg reggel jött, a szokásos fájdalmakkal, szenvedéssel és szélszorulással. — Jól, Istennek hála - felelte, remélve, hogy ezek az ostobaságok végül nem megint annak az istenverte oltárképnek a megfestésére vonatkozó kéréshez fognak vezetni. Hányszor mondta már, hogy ezen nincs mit vitatkozni. Hát nem tudja Winifred, hogy ha ellenszegül az apát akaratának, az olyan, mintha Istennek szegülne ellen? Természetesen Winifred tudta, ezért nem is szegült ellen. A nő a keresztény engedelmesség megtestesülése volt, bár a gyónásaiba olykor becsempészte lázongását. - Az éhség bűne terhel - motyogta a gyóntatószékben — és szeretném, ha az Apát Atya több élelmet adna nővéreimnek és nekem. Az apát figyelmen kívül hagyta a csúfolódást, és elrendelt három miatyánkot a falánkság vétkéért. Az apát bosszúságát azonban mérsékelte a sajnálat. Szegény Winifred. Ahogy elterjedt a hír az új zárdáról és pazar kényelméről, kezdetét vette az apácák, hölgyvendégek és tanulók elvándorlása a Szent Améliából. Hogy is lehetett volna ez másként? Winifrednek nem bőségesen terített asztaláról volt híre. Takarékosan bánt a fával és a szénnel, és nem engedte, hogy a lakók házi kedvenceket tartsanak. A hölgyek gyakran panaszkodtak az apátnak a szűkös körülmények miatt. Most kényelmesen laktak az új helyen, ahol a tüzet nem hagyták kihűlni, a vacsorához terített asztal rogyadozott a hústól és a bortól. Szegény Winifred itt maradt a huzatos szobákban, maroknyi hűséges követőjével. Ha nem alkottak volna mesés iniciálékat, már régen bezáratta volna ezt az ósdi helyet. Mildred Anya mézezett zablepényt készített, egy igencsak hiányolt és egészséges ételt. Mivel az éléskamrában alig volt zab és méz, pontosan tizenegy dió méretű lepényt csinált, egyetegyet a nővéreknek és egyet Andrewnak, a gondnoknak. Mivel nem hagyhatta, hogy a rendfőnökasszony zavarba jöjjön amiatt, hogy nem tudja megkínálni az apátot semmivel, kihozta a tálat, és arra gondolt, feláldozza saját zablepényét, hogy az apát tudja, milyen nagylelkűek. Saját és Winifred Anya döbbenetére az Apát egyszerre felmarkolt három lepényt, és a szájába tömte. Elképedve nézték, hogyan őrli álkapcsa a drága zabot és mézet, aztán miután lenyelte, újabb háromért nyúlt. A lepények semmi idő alatt eltűntek, és Winifred Anya mérhetetlenül felháborodott. Miközben Edman Atya egy pohár gyenge sörrel öblítette le a meglehetősen íztelen lepényeket, észrevette a két nő egymásra vetett pillantását. Figyelmen kívül hagyta. Az apát nem kért elnézést étvágyáért, mert úgy vélte Isten azt akarta, hogy szolgái jól tápláltak legyenek. Hogyan várhatná el, hogy kereszténnyé váljon valaki, ha ő maga olyan, mint egy madárijesztő? Nem azt mondaná a pogány ember, hogy: „Milyen lehet a ti Krisztusotok, ha

éhezni hagyja a gyermekeit?" Márpedig Edman Apát komolyan vette az evangélium hirdetését, és bár Anglia-szerte mindenfelé a kereszténység külsőségei látszottak, nagyon is tudatában volt annak, hogy sokan még mindig a fákat és a kőből készült köröket imádták. Az ősi babonák és pogány szokások még ott rejtőztek a látványos vallásgyakorlás felszíne alatt, s így az emberi lelkekért folytatott csatának sosem volt vége. Saját magát Krisztus egyik harcosának tartotta, és mindenki tudja, hogy a katonáknak muszáj enniük. Megtörölte kezét a ruhájába és rátért arra, ami miatt idejött. Táskájába nyúlt az új oldalakért, amelyekre fel kellett rajzolni a nagybetűket. Hozott egy könyvet is Winifrednek, hogy fessék bele az iniciálékat - ez megint csak a változó idők jele volt, hogy az egyházon kívüli emberek is érdeklődni kezdtek a könyvek iránt. - A pártfogó azt szeretné, ha a képe felkerülne az első oldalra, vértbe öltöztetve, lován ülve, pajzzsal és harci díszbe öltöztetve. Azt szeretné, ha a hölgyét az egyik zsoltár előtt ábrázolnák. Winifred bólintott. Ez gyakori kérés volt. Általában a 101-es zsoltárt választották a hölgyeiknek. Ez a római számok szerint „D" betűvel kezdődött, s formája elég helyet hagyott egy emberi alakhoz. Ráadásul a kezdő mondat angol fordítása: „A szerelemről fogok énekelni" mindig nagyon tetszett a hölgyeknek. Bár különféle könyveket díszítettek iniciálékkal Angliában és Európában - az Evangéliumoktól és liturgikus könyvektől az Otestamentumon át a karoling írástudók által másolt ősi gyűjteményekig —, Edman Atya regionális különlegességei a zsoltárok voltak. A zsoltárkönyvek, amelyeket bibliai jelenetekkel illusztráltak olyan minőségben, amit Winifrednek hála sehol másutt Angliában nem lehetett megtalálni. Lendületes stílusban, az emberi alakokat szenzációs viseletbe öltöztetve, élő testhelyzetekben festették meg. Miután Winifredet még kislányként megtanította egy művész a Winchester stílusú iniciálékészítésre, művészi alkotásait a gazdag kék és zöld színezés jellemezte, gazdag levél- és állatábrázolással, de hozzáadta saját stílusát is, amelynek védjegye, a kelta fémmunkákra jellemző spirális minták, egymásba fonódó csomók és állatok voltak. A könyvkészítő műhelyek között ádáz harc dúlt, minden rivális apátság vagy székesegyház azt akarta, hogy az ő könyvei legyenek a legnépszerűbbek a királyok és nemesek között. De az iniciálékészítés lassú munka volt, a legtöbb katedrális és monostor csak két könyvet készített évente. Edman egyik elődje találta ki, hogy a Szent Amélia apácáit fogják munkába, mert kisebb kezükkel, élesebb szemükkel és a részletek iránti érzékük folytán a nagybetűkön dolgozhattak, közben pedig a szerzetesek megszülték a szöveget. A korábbi apátot a büszkeség tartotta vissza attól, hogy felfedje, hogy a művészi munkát nők végezték, így mindenki azt hitte, a Portminster Apátság szerzetesei készítik azokat a csodálatos munkákat, mégpedig kivételes tempóban. „Isten sebességével dolgoznak" - mondogatta az apát. De most támadt egy kis gond: nem jöttek új novíciák a Szent Améliába, és az eredeti művész apácák kezdtek kihalni. A püspöknek jutott eszébe a megoldás. És milyen ésszerű és briliáns megoldás, gondolta Edman, de tudta, hogy Winifred másként fogja látni. Nagyon óvatosan kellett hát belefognia, mert nem tudta, miként reagál Winifred közlendőjére. Figyelembe véve a nő rebellis természetét, mindent elveszthet, ha nem a kellő körültekintéssel jár el. Márpedig az apát ambiciózus ember volt. Egy apátság vezetése a siker egyik mércéje az egyszer biztos, de ő úgy érezte, nagyobb dolgokra rendeltetett. Egy új székesegyházat építettek Portminsterben, ami azt jelentette, hogy püspököt fognak kinevezni. Edman Atya szeretett volna ez a püspök lenni. De sikere jórészt azon múlott, Winifred továbbra is készíti-e az iniciálékat vagy sem. Amíg az apát felfalta a tizenegy nővérnek szánt lepényt, Winifred elküldött a kész kéziratokért. Edman most ezeket vizsgálta. Mint mindig, a színek most is lélegzetelállítóak és élénkek voltak. Megesküdött volna rá, hogyha valaki hozzáér a piroshoz, érezné a vér

lüktetését, és ha megszagolná a sárgát, a boglárka illatát. Az apát némi gúnnyal gondolt arra, hogy Winifred maga müyen savanyú és jellegtelen, viszont alkotásai lélegzetelállítóan vibrálóak. Nem dicsérte meg a munkát - sosem tette, és Winifred sosem várta. De a nő észrevette a csodálatot tekintetében, és egy pillanatra büszkeséget érzett. Így arra gondolt, itt az idő arra, hogy még egyszer előhozakodjon az oltárkép megfestésére vonatkozó kérésével. Az apát türelmesen hallgatta végig magyarázatát: Bárcsak visszaadhatnék valamit Szent Améliának abból, amit tőle kaptam. Az apát azonban már eldöntötte, hogy elutasítja. Edman nem hagyhatta, hogy Winifred olyan feladatba kezdjen, ami hónapokig tart — drága időt venne el a fiatal apácák betanításától. Megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha komolyan gondolkodna a kérésén. — Biztos vagyok benne, hogy Szent Amélia úgy érzi, eleget tett már a szolgálatában eltöltött évek során, Rendfőnökasszony. — Akkor miért nem tudom elfelejteni az oltárképet? Éjjel-nappal arra gondolok. Talán imádkoznia kellene ez ügyben — javasolta. — Már imádkoztam, és úgy tűnik, az a válasz, hogy még többet gondolkodjak az oltárképről. Most már álmodom is róla. Úgy érzem, Isten keze irányít. Az apát ajkát biggyesztette. Veszélyes gondolkodásra vall, ha egy nő úgy véli, egyenesen Istentől kap utasításokat. Mi lenne, ha az összes nő így kezdene gondolkodni? Akkor a feleségek nem engedelmeskednének a férjeiknek, a lányok nem engedelmeskednének az apáiknak, és a társadalom káoszba zuhanna. Úgy néz ki, Rendfőnökasszony, hogy a Szent Amélia nem húzna hasznot az oltárképből. Winifred szinte nem is létező szemöldöke felszaladt. Hogyhogy? — Félek — köszörülte megint a torkát az apát, ez alkalommal idegesen —, hogy a Szent Améliát be fogják zárni. Winifred rámeredt. Csend telepedett a gyűlésteremre. A nehéz ajtókon csoszogó léptek hangja szűrődött be. Végül megszólalt. Mit ért ezen? Az apát megfeszítette a gerincét. Azt értem, Winifred Anya, hogy ezeket az öreg épületeket már nem érdemes megtartani, pénzkidobás lenne rendbe hozni őket. Tanácskoztam a püspökkel, és egyetértünk abban, hogy Ön és nővérei költözzenek át az Igaz Kereszt Zárdájába, ezt a helyet zárjuk be. És a munkánk? Az iniciálékészítés? Azt természetesen folytatják. És tudásukat átadhatják az apácák egy újabb generációjának, akik majd folytathatják a hagyományt. Winifred elnémult. Az összes rossz hír közül, amire számított, ez még csak meg sem fordult a fejében. És mi lesz Szent Améliával? Saját kápolnája lesz az új székesegyházban, Portminsterben. Az idő későre járt, a kápolna üres és csöndes, egyeden magányos alakot vüágított meg egyetlen pislákoló gyertya. Winifred térdelt. Még sosem volt ilyen kétségbeesett. A nap, amely annyi színnel és ígérettel kezdődött, most sivár lett, mint az angol tél. Elköltözni az egyetlen otthonból, amit ismer! Ilyen idősen újrakezdeni másutt, s egy élet során elsajátított tudást, tapasztalatot átadni fiatal lányoknak. Hogyan mondja el drága, öreg nővéreinek, hogy át kell költözniük egy ismeretlen szállásra,

ahol másokhoz kell alkalmazkodniuk, az ismerős biztonságban élt évek után. Aztán ott vannak az új szokások! Hogy történhet ez meg? Az évtizedes szolgálat nem ér semmit? A legrosszabb, ó a legrosszabb azonban az lesz, hogy el kell váljon az áldott szenttől. Mert élete legnagyobb részében Winifred naponta imádkozott Szent Améliához. Nem kezdett vagy fejezett be úgy napot, hogy ne beszélgetett volna vele. Winifred nem utazott messze a szerzetháztól, mert nem szeretett távol lenni a szentjétől. Amélia adott neki bölcsességet és erőt. Amélia több volt, mint egy ezer éve meghalt asszony, ő volt az anya, akit Winifred alig ismert, a lánya, akije sosem volt, és a nővérei, akiket eltemetett a templom temetőjében. És most, ahogy egyedül ült a kápolnában a pislákoló gyertyafényben, a csendes falak között, Winifred arra kényszerült, hogy búcsút mondjon szentjének. Úgy érezte, mintha egy hatalmas, rémisztő szakadék szélén állna. — Apát Atya - mondta, amikor össze tudta szedni magát a sokkoló hír hallatán - több mint négy évtizede élek itt. Nem ismerek másik otthont. Itt kaptam Szent Améliától a festés tehetségét. Hogy távozhatnék innen? Ha el kell válnom Szent Améliától, el fogom veszíteni a képességemet. — Badarság - legyintett az apát. - A tehetsége Istentől jön. És hébe-hóba továbbra is meglátogathatja Szent Améliát a katedrálisban. Meglátogathatom hébe-hóba Szent Améliát. El fogok pusztulni... Most kétségek szaggatták a szívét. Gyerekkora óta engedelmességre tanították: az apával, a férjjel, a pappal és az egyházzal szembeni engedelmességre. De volt idő, amikor érzékenyebb, bölcsebb és jobb döntéseket tudott hozni másoknál. Vegyük például az ezredforduló éjszakáját: Edman Atya elődje arra utasította őt és a nővéreit, hogy menjenek a Portminsteri Apátságba imádkozni, ott majd biztonságban lesznek. Winifred viszont határozottan érezte, hogy nagyobb biztonságban vannak a Szent Améliában, így nem engedelmeskedett az apátnak. És lám, hisztéria támadt az apátságban az újév estéjén, felkelés tört ki, az emberek súlyosan megsérültek, mert az apát nem jól kezelte a dolgokat. Saját pánikja a küszöbön levő ezredforduló miatt tűzbe hozta az amúgy is befolyásolható embereket. De Winifred szándékos engedetlensége miatt nővérei és a hölgyvendégek megmenekültek. Most, ebben az esetben mit tegyen? Felnézett az oltáron fekvő ereklyetartóra, ami tompán ragyogott a gyertyafényben. Hatvan apáca, vendégek és diákok vezetése, a róluk való gondoskodás terhe, valamint a zarándokok napi fizikai és lelki szükségleteinek felügyelete fele ekkora gondnak látszott, mint az a felelősség, amivel most szembesült tizenegy tagúra csökkent családja kapcsán. Winifred a keserű tiltakozás pillanatát élte át. Nem is igazán az elöregedett hely bezárása ellen tiltakozott, gondolta, mert egy kevéske pénzzel és egy kevéske felújítással a Szent Amélia újra önellátó lehetne. Inkább attól tartott, hogy társnői a továbbiakban már nem lennének hasznosak, mert az apát azt akarta, Winifred kezdje el a fiatalabb nővéreket tanítani az iniciáléfestésre. Hagyjuk, hogy Ágnes és Edit pihentessék megviselt kezüket, és élvezzék utolsó napjaikat. Hagyjuk, hogy fiatalabb kezek vegyék át a terhet - mondta az apát. Winifred hiába érvelt, hogy a nővérek szeretik a munkájukat, és ha elvennék tőlük, az olyan lenne, mintha elrabolnák tőlük a levegőt. De az apát nem hallgatta meg. Winifred úgy érezte elaggott, elhervadt, felesleges szemétté vált, mint egy törött varrótű. A kor semmit nem számított a fiatalság volt a minden. És ahogy egy korhadt levélkupacot is félre kell söpörni, hogy friss zöld sarjadhasson a földből, úgy kell őt és idős nővéreit is félresöpörni. Évtizedek óta először került Winifred a kétségbeesés szélére. Ez a kis édes szerzetház viharokat, árvizeket, tüzeket és viking fosztogatókat élt túl az elmúlt három évszázadban, és akkor most egy faforgács miatt az enyészetre hagynák?

Hirtelen megrémülve szentségtörő gondolataitól — hiszen nem közönséges faforgácsnak adott otthont a másik, az új zárda —, Winifred összekulcsolta a kezeit és felkiáltott: O, áldott Amélia, sosem kértem tőled semmit! Ez igaz is volt. Miközben az emberek azért jöttek a szenthez, hogy a jóindulatát kérjék, segítségét a felgyógyulásukhoz, és választ a kérdéseikre, Winifred Anya, aki negyven évig volt a szent gondozója, eddig csak köszönetet mondott imáiban. Most azonban volt egy kérése, ami nem anyagi jellegű kérés volt, nem fizikai fájdalomtól akart megkönnyebbülni, nem szerelmi tanácsot vagy férjet kért - Winifred útmutatásért könyörgött. Mondd meg, mit tegyek! A negyven évig tartó fegyelmezettsége hirtelen megtört. Kérlek, segíts! - kiáltott fel, s olyat tett, amit azelőtt még soha, rávetette magát az oltárra, és melléhez ölelte az ezüst ereklyetartót. Amikor elborzadva rájött, mit cselekedett - az ereklyetartót eddig csak tollseprűvel érintették gyorsan felemelkedett az oltárról, bocsánatért esedezett és keresztet vetett, közben pedig rálépett a ruhája szegélyére. Egyensúlyát vesztve kapaszkodóért tapogatózott, akaratlanul megmarkolta az oltárra terített ruhát, és esés közben magára rántotta az egészet - virágokat, gyertyatartót, ereklyetartót, mindent. Fájdalmas ütéssel ért földet, félig megfordult, fejét úgy beverte, hogy egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Egy pillanattal később kitisztult a tudata, hanyatt feküdt az oltár lépcsőjén, a fölötte levő állványzatot nézte, és feje élesen fájt. Amikor megpróbált megmozdulni, rájött, hogy jobb karja beszorult valami alá. Az ereklyetartó. Teteje feltárult, s a szent csontjai majdnem ezer év óta először láthatóvá váltak. Winifred talpra ugrott. — Isten Anyja! - suttogta, és elborzadva meredt a megbecstelenített relikviára. Szíve vadul vert, miközben azon töprengett, mit kellene tennie. Vajon megszentségtelenítette? Vajon van-e előírás arra vonatkozóan, hogyan kell visszahelyezni a szent maradványait? Az apát. Azonnal tudatnia kell a történteket az Apát Atyával. Aztán valami megállította. Nem rohant ki mégsem a kápolnából, hanem lassan letérdelt, és csodálkozva nézte a lépcsőn szétszóródott finom csontokat. Olyanok voltak, mint a kagylóhéj, vagy egy patakban talált parányi kövek - törékenyek és sérülékenyek, egy ujjcsont itt, egy vékony karcsont ott. Meglepetésére a csontváz nagy része épségben volt, bár összekeveredtek darabjai. A koponya még mindig a nyakhoz illeszkedett, a nyak pedig a kulcscsontokhoz. A bordák már régen eltörtek, és a medence darabokban hevert. Winifred figyelmét a nyak vonta magára, mert valami volt ott... Közelebb hajolt, hunyorgott a kápolna gyenge fényében. A koponya alapjánál, ahol az első két csigolya illeszkedett... Elkerekedett a szeme. Nehézkesen felállt, megragadta az égő gyertyát. Visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a pislákoló fény a sápadt csontokon táncol, majd megpillantotta a parányi, különös csillogást közöttük. A homlokát ráncolta. A csontok nem szoktak csillogni. Közelebb vitte a gyertyát, és még lejjebb hajolt, szemét összehúzta, megpróbált fókuszálni, és mélyen a két csigolya közötti résbe nézett. Huzat susogott végig a kápolnán, meglobogtatta a lángot, és újra megcsillant az a valami. Olyan, mint a kovakövek összeütésekor felpattanó szikra — gondolta. Mi lehet az? Hátborzongató érzés fogta el, ahogy ott térdelt egyedül a csöndes kápolnában az ezer éves csontok mellett. Winifred hirtelen rájött, hogy már nincs egyedül. Körülnézett, és látta, hogy a kápolna üres. Senki, semmi nem ólálkodott ott. Mégis, fátyla alatt égnek meredt a haja, a nyaka meg úgy bizsergett, mintha valaki rálehelt volna.

Valaki volt ott. Aztán már tudta. Hirtelen rájött, soha életében semmiben nem volt ennyire biztos, mint abban, amit most tisztán érzett, hogy Szent Amélia felébredt hosszú álmából, mivel megzavarták csontjait. — Kérlek, bocsáss meg — suttogta reszketve, miközben azon gondolkodott, hogyan rakhatná össze a darabokat, s tehetné újra a helyükre az ereklyetartóban. A lehető legnagyobb áhítattal és tisztelettel kell eljárnia - és anélkül, hogy bárki megtudná. Abban biztos volt, hogy a csontokat egyedül ő láthatta, senki más. Jel volt. Szent Amélia megpróbált a tudomására hozni valamit. Amikor a gyertyafény újra meglibbent és a csillámló valami ismét felszikrázott, Winifred kinyújtotta remegő kezét, mutatóujjával óvatosan megérintette a száraz, krétaszerű gerincet. A csigolyák szétestek, s ahogy kinyíltak, mint egy feltört dióból előbukkant egy döbbenetesen szép kristály. Winifred felkiáltott, hátrahőkölt és fenékre tottyant. Szent Amélia nyakcsontjai közé ékelve ott feküdt a legszebb kék kő, amit ember valaha látott. Magánál tartotta, titokban, ruhájának mély zsebébe rejtve. A Szent Amélia torkából származó kék kristályt. Senkinek nem beszélt róla, miután visszatette a csontokat az ereklyetartóba, az ereklyetartót az oltárra, mert töprengenie kellett a felfedezett rejtélyen. Miért volt ott a kristály? Hogyan akadt meg a szent csontjai között. Ez is jel volt Szent Améliától? Mi egyéb lehetett volna? A csontokat évszázadokig zárta magába a láda, Winifred tudomása szerint ezer évig. Miért azt a pillanatot választották arra, hogy felfedjék magukat? A válasz egyértelmű volt: miután az apát elment, annyira tele volt elkeseredéssel, hogy azt hitte, a nap soha többé nem fog felkelni. És akkor Amélia szólott hozzá a kék kristályon keresztül. Mi volt azonban az üzenet? Köze volt vajon az új zárdába költözéshez? Ha igen, mit mondott Amélia, azt, hogy maradjanak, vagy azt, hogy menjenek? Még soha semmi nem nyomasztotta úgy Winifred elméjét és szívét, mint az események ezen új fordulata. A rábízott nők sorsa attól függ, hogy jó döntést tud-e hozni. És mindannyian annyira tehetetlenek voltak! Ott volt a szegény Odelyn Anya, idős és sánta, ott állt a kút mellett, és arra várt, hogy valaki odajöjjön, és vizet húzzon neki. Odelyn nagyon régen jött, amikor viking fosztogatók az egész családját kiirtották. Az uradalmi ház mögötti kútban elrejtett családi ékszer tette lehetővé, hogy állandóan a zárdában lakjon. De attól a naptól kezdve, hogy az apja által elrejtett kincsekért le kellett másznia a kútba, amit alig tudott megtenni, mert amikor éppen kimászott rejtekhelyéről, meglátta szülei és testvérei lemészárolt holttestét, Odelyn rettegett a kutaktól. Aztán ott volt Edit nővér, aki olyan feledékeny, hogy minden este ki kellett kísérni a necessariumba, mert különben eltévedt. Meg Agatha, akinek ízületi gyulladása időnként olyan súlyossá vált, hogy segíteni kellett neki az evésben. A lista végtelen volt. Hogyan mondhatná el ezeknek a nőknek, hogy kitépik őket gyökerestől az egyetlen világból, amit ismernek, ami vigasztaló és ismerős számukra, s hogy egy idegen és ismeretlen közegbe kerülnek. Miközben választ keresett, a kék kristályt nézte. Megszállottan faggatta színeit, és amikor festéket kevert, megpróbálta létrehozni az árnyalatait. A félig átlátszó követ a fénybe tartva ciánkék kitöréseket, égszínkék és búzavirágkék szalagokat, zafír és akvamarin színű tavakat látott. A színek azonban változtak. Megnézte a követ napfényben és gyertyafényben, viharban és napnyugtakor, és látott azúrt, türkizt, tengerkéket, ultramarint, lazuritkéket, tengerészkéket, indigót és pávakéket. Winifredet elbűvölték a kristály színei és szerkezete. A kő nem volt teljesen átlátszó, opálos rész volt a szívében, összegyűlt részecskék, amelyek ragyogtak, ha a napfény jó szögben esett rájuk. Fehéres ezüst, ami változtatta az alakját a megfigyelő szemszögétől függően. Felfüggesztette a kristályt egy vékony fonálra, és hagyta, hogy lassan pörögjön a napfényben. Úgy tűnt, a közepében lévő mag mozog és változik. Varázslatos volt. Ahogy Winifred feszülten figyelte, úgy vélte, egy női alakot lát benne, aki hívogatja...

Szerette volna pergamenen megörökíteni, de ahhoz csoda kellett volna, mert hol a csudában találna üyen kékeket, ilyen fényt és átlátszóságot, ilyen folyékony színárnyalatokat? — Hozzá sem nyúlt a reggelijéhez — mondta Mildred Anya aggódva, miután a nővérek elhagyták az étkezdét, és az íróhelyiségbe indultak. Nem voltjellemző a takarékos Winifred Anyára, hogy nem üríti ki a tányérját; még a reggeli erősítőjét sem itta meg. Winifred hitt a régi gyógyítási gyakorlatban, miszerint a tél úgy űzhető el a vérből, hogy az ember hét gyógynövényből készült főzetet iszik. Fiatal novícia kora óta minden évben úgy frissítette testét, hogy bojtorjángyökérből, ibolyalevélből, csípős csalánból, mustárlevélből, gyermekláncfűből, sáslÜiom hajtásából és vadhagymából készült teát ivott. Borzalmas íze volt, de hatásosan erősített. Úgy látom, az apát látogatása óta nincs valami jól... Mildred Anya Winifredet mindig azokra a kis ölebekre emlékeztette, amiket a hölgyek úgy kedveltek, amiket egy ruhaujj-ban is lehetett vinni, ahonnan nagy, nedves szemekkel kukucskáltak elő. Winifred gyanította, hogy semmi nem kerülte el Mildred figyelmét, főleg miután birodalma annyira a zárda középpontjában volt. A nővérek hozzá fordultak betegségeikkel és bánatukkal, kenőcsöt, erősítőt, gyógymódot és éltető táplálékot kértek tőle. Mildred Anya parányi asszony volt, de mérete ellenére határozottabb, mint a súlyos apát. Ennyire felzaklató hírt hozott? Nem kapunk új tetőt ebben az évben sem - mondta végül Winifred. Ez ugyan nem a teljes igazság, de legalább nem volt hazugság sem. Még nem mondta el a nővéreknek a rossz hírt, imádkozni akart ezzel kapcsolatban. Kis időt nyert azzal, hogy azt mondta az apátnak, az apácák nem lesznek képesek dolgozni a sürgős kéziraton, ha megtudják, hogy hamarosan az új zárdába kell költözniük. így az apát két hónap kegyelmi időt adott, azután viszont menniük kell. Ezalatt Winifred merengeni akart a kék kristály csodáján és rejtélyén, megpróbálta megfejteni üzenetét. Amikor elment, Mildred Anya arcán kétkedő kifejezés ült. Winifred az íróhelyiségbe ment, ahol a nővérek már munkához láttak, csöndben és tisztelettudóan, bibliai jeleneteket festettek olyan ragyogó és vibráló színekkel, amiről Anglia-szerte beszélni fognak. Az emlékezetes iniciálék titka a festékekben rejlett. Végül is mit ér a művészi tehetség, ha gyenge minőségű a festék? Mostanra azonban kevés anyaguk maradt, és ami volt, az is gyenge minőségű. Winifred megpróbált kicsikarni néhány garast az apátból, hogy új készletet vásároljon, de az megtagadta a kérését, mondván, hogy abból is csodálatosat fog alkotni, amijük maradt, ahogy eddig is tette. Winifred az új gyűrűre gondolt, amit az apát kezén látott. Kétségtelenül az apátság támogatójának ajándéka. Annak az egyetlen ékszernek az értékéből az apácák a legjobb minőségű festékből egy évre való mennyiséget vehetnének. Talán még malachitra is telne, amelyből lélegzetelállító zöld keverhető. O és nővérei azonban be kell érjék a varjútövisből és eperfából, az erősen préselt lonc bogyójából, meg a nadragulya leveléből készített zöldekkel. Lehet, hogy a nőszirom nedvét is használniuk kell, amit csak gyengéd eljárással lehetett kinyerni, és ami nagy türelmet és ügyességet igényelt. A sötétkék virágok nem tűntek a legmegfelelőbb zöldfestékforrásnak, mert az első préselés lilás volt, így nem volt túl ígéretes. De ahogy összekeverték timsóval, világos és gyönyörű zöld tündökölt fel. Winifred tudta, a titok nyitja az, hogy az összes pollent el kell távolítani. Igazságos, hogy az apát gyönyörű gyűrűjével arra kényszeríti nővéreit, hogy ennyi többletmunkát végezzenek? Az is világos, hogy idén a sárgáikat is maguknak kell elkészíteniük almafakéregből. Bárcsak megengedhetnék maguknak a sáfrányt. A sáfrány az arany imitálásának egyik nélkülözhetetlen összetevője. Ha egy tálba csipetnyi száraz sáfrányt tesznek, befedik tojásfehérjével, majd állni hagyják, hogy átitatódjon, csodás, átlátszó, erős sárga színű festéket kapnak. Winifred szerette ezt az üvegszerű sáfrányt, arra használta, hogy

hangsúlyozza a színezett iniciálék körüli díszítő tollvonásokat, az iniciálémezővel ellátott könyvek aranyszerű kereteihez, a vörössel és feketével meghúzott vonalak aranyozott glazúrozásához és kiemeléséhez. De nem volt sáfrányuk, az apátnak viszont gyönyörű rubingyűrűje volt! Majdnem elsírta magát a csalódottságtól és kétségbeeséstől. Az apát elvárta tőle, hogy kocafülből selymet készítsen, és most mindezt még tanítsa is meg a fiatal apácáknak! Nem csak azt, hogyan rajzoljanak, fessenek, vagy miként készítsenek festéket, de azt is, hogyan vásároljanak hozzávalókat, és mi módon vegyék elejét, hogy becsapják őket. Nem látja az apát, hogy a tanulási folyamat alatt a tanulók gyenge minőségű iniciálékat fognak készíteni? Nem látja előre, hogy könyveinek hírén esik csorba, mire a novíciák elérik éppen azoknak a nővéreknek a kiváló művészi színvonalát, akiket ki akar csapni a mezőre? Előrelátásának hiánya felbőszítette. Mint a legtöbb férfi, gondolta keserűen, az apát is csak a mára tud gondolni. Hagyjunk mindent későbbre, idegeskedjenek addig az asszonyok. Winifred Anya! - hallotta Mildred Anya kiabálását, aki sietve, csattogó szandállal iparkodott az íróhelyiségbe. - Itt van a cigány házaló! Ibn-Abu-Aziz-Jaffar! Winifred rögvest vidámabb lett. Dicsőség az Úrnak! - sóhajtotta. Biztos ez is jel, méghozzá az Isten másik jele. Épp, amikor szűkében vannak a készleteknek, a Mindenható idevezéreli a festékárust az ajtajukhoz! Isten áldása legyen Önnel Jaffar uram! - kiáltotta, miközben lesietett az ösvényen, fekete fátyla csak úgy lobogott körülötte. - És önnel is, drága hölgy! - rikkantotta a férfi, lekapta fejéről a kalapját, és elegánsan meghajlott. A messzi földről származó, olajbarna arcbőrű és rövidre nyírt szakállú házaló mindig úgy üdvözölte a rendfőnökasszonyt, hogy Winifred királyi udvarokra és királyokra gondolt. Hosszú köpenyt viselt, amelyre csillagokat és holdakat hímeztek; kalapja ki volt bélelve és paszomány szegélyezte. Magas volt és tiszteletet keltő, és bár Winifred úgy gondolta, hatvanhoz közelít, háta egyenes, válla széles volt. Öreg lova a legfurcsább kocsit húzta, mennyei szimbólumokkal, zodiákus jegyekkel, üstökösökkel, szivárvánnyal, unikornisokkal és hatalmas, mindent látó szemekkel telefestve. A házalót széltében-hosszában úgy ismerték, mint az álmok és varázslatok, a csillagpor és a remények szállítóját. Az emberek szerették, ahogy feltűnt a színen, gyerekek eredtek a kocsija nyomába, és a nevét skandálták: Ibn-AbuAziz-Jaffar, az asszonyok pedig előbújtak a házakból. Valójában Simon, a Levita volt, egy zsidó. Mindenkinek azt mondta, hogy „messzi Arábiából" származik, valójában azonban Sevillában született. A vásárlók szerint cigány keresztény volt, hosszú köpenye alatt azonban rojtos kendőt viselt, és esténként, amikor egyedül volt, ünnepélyesen szavalta a „Halld ó Izraelt". Simon nem a helyi előítéletek miatt titkolta kilétét (a zsidóüldözés nem igazán virágzott Európában még további háromszáz évig, amikor a Fekete Halálért valakit hibáztatni kellett), hanem mert élvezetesnek találta, hogy egzotikus figurát alakítson, és lubickolt az ezzel járó népszerűségben. Szeretett titkokat és illúziókat árulni; örült, amikor látta, hogy a gyerekek arca felderül szemfényvesztő bűvésztrükkjei láttán, mert Simon szívében ifjú volt. Véletlenül került az angol szigetekre egy hajón, ami Bruges-be tartott, de amit a szél eltérített az útjáról. Amikor felfedezte, hogy más, mint a többiek - otthon egyszerűen a sok hozzá hasonló ember egyike volt, itt azonban különlegesnek számított -, úgy döntött, marad, mert kifizetődőnek látszott egyedinek lenni. Magányos életet élt. Minden évben Londontól a Hadrianus Falig, meg onnan visszafelé utazott. Már várta a napot, amikor nyugdíjba vonulhat saját kis házacskájában, és tizenöt éve hűséges társát, az öreg Seskát kicsaphatja a legelőre. Ibn-Abu-Aziz-JafFarnak egyetlen gyenge pontja volt, ami már nem egyszer majdnem tönkretette: szerette a nőket. Legyenek fiatalok vagy öregek, kövérek vagy soványak, lassúak vagy gyorsak, minden nőben örömet és hihetetlen rejtélyt lelt, akivel csak találkozott. Sokszor

tanakodott azon, vajon ez azért volt-e, mert nyolc fiútestvér egyike volt? A nők Isten ajándékai a férfiaknak - vallotta annak ellenére, hogy a Tóra beszélt Lilitről és Ádám Lilittel kapcsolatos szerencsétlen enyelgéséről. Szerette lágysá-gukat és az illatukat, ingatag természetüket, hogy néha gyengébbek tudtak lenni, mint a férfiak, máskor meg erősebbek. Az anyaság bősz ösztönét. Csélcsap mosolyukat. Hosszú hajukat - ó, a hosszú hajukat. Bár Simon öregedett, annyira azért még nem volt vén, hogy ne értékeljen nagyra egy kemény combot, egy telt mellet és egy meleg szívet. Sosem kényszerített és nem egyezkedett egyetlen nővel sem; a nő vagy jött szívesen, vagy nem kellett. De a nőket mindenfelé izgatta idegensége, és áldott szívükben úgy vélték, a férfi, aki ilyen messziről jött, bizonyára többet tud a szerelem művészetéről, mint a helybéliek. És valóban így volt, többet tudott. Egyedül utazott, mégis csak ritkán zaklatták, mert még az útonállók is respektálták a gyógyítót, néha még nekik is szükségük volt bolondozásra vagy szerencsemondásra. Bár az emberek nem tudtak olvasni, a kocsi oldalára festett szimbólumok alkimista, szerencsemondó, fogorvosi és varázslói képességét hirdették. Mindent árult és mindennel kereskedett gombokkal, tűkkel, gyűszűkkel és cérnával, kenőcsökkel, olajokkal, üvegekkel meg kanalakkal -, csak relikviákkal és vallási árukkal nem. Mert Simon, a Levita ritka fajtába tartozott: becsületes házaló volt. Ezért a szentek hajának, fogának és csontjának árusítását meghagyta a sarlatánoknak és papoknak, bár néha arra gondolt, a kettő között nincs különbség. Megvolt a saját véleménye az Igaz Kereszt szilánkjáról is, amely az új zárdában lelt otthont, fent az út mentén, mert találkozott már hasonló szilánkokkal spanyol és francia földön tett utazásai során, és hallotta mások elbeszélését Európa-szerte és a Szent Földön, s úgy vélte, bármelyik idióta fejben kiszámolhatná, ha az úgynevezett Igaz Kereszt minden szilánkját egymás mellé fektetnék, elérnének a Holdig. Emlékezett arra az őrültségre, ami huszonkét évvel korábban tartotta lázban Angliát, amikor valami ezredfordulónak nevezett esemény bekövetkeztét várták. Simon azon tanakodott, hogy mivel a zsidók naptára szerint nem ezer évnél tartottak, sem felebarátaik, a muzulmánok naptára szerint, akik Mohamed óta tartották számon az éveket, vajon ez azt jelenti, hogy csak a világ egyharmadán lesz világvége, míg a többi részén folytatódik minden, mint korábban? Vitatott kérdés volt. A rettegve várt éjszaka azonban eljött, majd el is múlt kellemetlen esemény nélkül, erre most a papok kijelentették, a következő ezredfordulóról van szó, az elképzelhetetlenül távoli kétezredik évben, Jézus és angyalai akkor fognak alászállni. Simon az angol vidéken utazgatva a különböző embereknek különböző szerepet játszott, óhaj és elvárás szerint, amikor azonban megállt a Szent Amélia szerzetháznál, a Fenn folyó közelében, önmaga volt. Csodálta a rendfőnökasszonyt, tudta, hogy ő átlát a jelmezén, felismeri és tiszteli bölcsességét és tudását. így a paszományos kalapot levette, eltüntette varázspálcáját, és zabolázta látványos, titkot sejtető gesztusait. De a varázslóköpenyt magán tartotta, mert úgy vélte, méltóságot kölcsönöz neki. Egy éve járt itt utoljára, és az apácák életkörülményeinek romlása aggodalommal töltötte el: a düledező falak, a felmagzott földek, a libák és tyúkok hiánya, a zarándokok lába által simára taposott egykori ösvényen mindenfelé gyom sarjadt. Tudta, hogy az új zárda népszerűsége egyre nő, arra azonban nem gondolt, hogy a közeli apátság ennyire elhanyagolja ezeket a nőket. A kövér apátnak látnia kell, hogy a jámbor nővéreknek is étel kell az asztalára és sör a kupáikba. Amikor Winifred meglátta a fehér fogú mosolyt az olajbarna arcon, rájött, nagyon örül, hogy láthatja Jaffart. Winifred világtól elzárkózott ember volt, hiszen húsz mérföldre a szerzetháztól született, és soha életében nem is utazott annál távolabb. Alapszinten ismerte a latint, olvasta a Bibliát, de mást nem. Winifred és nővérei semmit nem tudtak a világ többi részéről, csak amit a zarándokoktól és utazóktól hallottak. Mivel ezek egyike sem fordult meg mostanában a Szent Améliában. Ibn-Abu-Aziz-Jaffar látogatása sokkal értékesebb lett, mert a vándor híreket és pletykákat hozott.

Furcsa ember volt, idegensége már-már ijesztő, viszont különös módon ellenállhatadan személyiség. Ha megengedett volna magának ilyen vüági gondolatokat, azt mondta volna, hogy nagyon jóképű. Miközben Winifred gyanította, hogy nem keresztény, tudta, hogy a legnagyobb tiszteletben tartja Istent. Aztán néha úgy magyarázott el dolgokat, hogy attól kis gyertyák gyúltak Winifred elméjében. Jaffar más volt, mint a többi errefelé járó házaló. Azok koszosak, enyves kezűek és faragadanok voltak, Jaffar viszont tiszta és elegáns, de mindenekfelett, megbízható volt. A múltban más festékárusok becsapták Winifredet. Az olcsó azuritot könnyen rásózták drága lapis lazuliként. A biztos megkülönböztetéshez a köveket vörös izzásig kellett melegíteni, az azurit megfeketedett, a lapis változatlan színű maradt. Az azuritot porként árulták, de akadtak szélhámosok, akik homokot kevertek az őrölt festékbe, hogy növeljék a súlyát, és az tönkretette a színt. Hasonlóképpen becstelen kereskedők a legjobb kéket a zsák tetejére tették, a gyenge minőségűt az aljára. Nem úgy, mint Jaffar, aki most kinyitott egy dobozt kocsija oldalán, és festékek olyan gazdag választékát tárta elé, hogy Winifred csak bámult éhesen, mintha egy lakomás tálat látna. — A Jóisten hozta ide a lehető legjobbkor, Jaffar uram, hiszen nővéreimnek és nekem új készletekre van szükségünk. Iszonyú nagy szükségünk van sárgákra. Örömére a házaló hozott epeköveket. Winifred mély zsebébe nyúlt, és elővett egy vízzel töltött üveggolyót, amit munkáinak felnagyításához használt. Jaffar egyszer megpróbált neki eladni egy új találmányt Amszterdamból - lencsének nevezett polírozott üveget -, de el kellett utasítania, mert túl drága volt. Miközben Winifred a golyón keresztül vizsgálgatta az epekövet, Simon arra gondolt: itt van a nő legigazibb ajándéka, mert Winifred több volt tehetséges rajzolónál és festőnél, titokzatos érzéke volt a színekhez. Ügyes ujjai és éles tekintete alatt Isten teremtményei közül a legközönségesebb dolgok is csodálatos színárnyalattá váltak. Vegyük például a nedvzöldet, ami a ritka és drága patinát helyettesítette. A nedvzöldet érett varjútövis levéből készítették, miután összekeverték timsóval és hagyták, hogy párolgással besűrűsödjön. Az eredmény átlátszó és gazdag olivazöld volt. Bár más monostorok is megtanulták a színkeverést, Winifred ügyessége a tartósság elérésében rejlett. Normálisan a nedvzöld nem tartott sokáig, ami nyilvánvaló volt az alig néhány évtizede készült, gyenge minőségű kéziratoknál. Winifred Anya azonban ismerte a lé megfelelő besűrítésének titkát, és a festéket sűrű szirup formájában tárolta hólyagokban, nem hagyta, hogy beszáradjon. Amikor ezt használta a kéziratokon, a szín nemcsak gyönyörű volt, de tartós is. Miközben egyenként végigtanulmányozta az alapanyagul szolgáló porokat és ásványokat, Simon Winifredet nézte meg alaposan, és úgy gondolta, nincs jó bőrben a nővér. Árnyékok húzódtak az arcán, nyugtalanító karikák sötétítették szemét. Simon mindig higgadt nőszemélynek ismerte a rendfőnökasszonyt, bár egy kicsit besavanyodottnak és humortalannak tartotta. Sosem gondolta, hogy ki lehet hozni a sodrából. Winifred gondosan választotta ki, mit vásároljon meg. Pillanatnyilag nincs pénzem. Feltételezem egy-két napig a közelben lesz, mint szokott. Simon megsimogatta kifogástalan bajuszát, és komolyan eltöprengett. Egyértelmű, hogy a rendfőnökasszony esetleg nem tudja kifizetni, amit kiválasztott. Vajon hogy fog fizetni? De nem hozta volna zavarba azzal, hogy felteszi neki ezt a kérdést. Simon tisztában volt azzal, mennyire fontos az, hogy az apáca megőrizhesse méltóságát. Bárcsak hajlandónak mutatkozna megválni egy-két iniciáléval ellátott könyvétől. Londonban már kérdezték tőle, hogy nem tudna-e szerezni néhány portminsteri kéziratot. Egy iniciáléval megrajzolt könyvéért cserébe az összes szükséges festéket megvásárolhatná. De Simon azt is tudta, hogy Winifred nem válna meg egytől sem, mert úgy vélte, a könyvek az apáthoz tartoznak. Semmi gond, drága Hölgyem, a tranzakciónkat majd három nap múlva rendezzük.

Kíváncsi volt rá, vajon behívja-e egy sörre és esetleg egy kis süteményre, és félreértve tétovázását, arra gondolt Winifred ugyanezen töpreng. Ehelyett meglepetésére, azt kérdezte, hogy alkimista lévén tud-e véleményt mondani egy nagyon különös tárgyról, ami a tulajdonába került. Simon arra számított, hogy egy szent fogát, vagy egy négylevelű lóherét fog látni, de megnémult, amikor Winifred odaadta neki a kék kristályt, ami olyan mélykék volt, mint a Földközi-tenger. Beszívta a levegőt, és egy káromkodást suttogott a saját nyelvén, majd éles szeméhez emelte a kristályt, és közelről is megvizsgálta. Simon alig tudott megszólalni, a kő olyan gyönyörű volt. Ebben a korban, amikor azt tartották, hogy végzetes dolog megcsiszolni a drágakövet, mert azt mondták, tönkreteszi a kő varázserejét, ilyen tiszta, átlátszó kövek ritkán kerültek az ember szeme elé. Simon csak néhányat látott - egyszer egy csiszolt gyémántot is, és alig tudta elhinni, hogy üyen opálos kristálydarab ilyen ragyogást rejthet magába. Úgy tűnt, ez a kő nem volt megcsiszolva, mert sima és határozatlan tojásdad alakú volt, alig nagyobb, mint egy rigótojás, de sokkal látványosabb kék színben pompázott. Lehet ez akvamarin? Egyszer látott egy Kleopátra bányáiból származó smaragdot is. Azt is megcsiszolták, és szemet kápráztatóan ragyogott. De nem, ez nem volt olyan zöld és tiszta a magjában, mint az a smaragd volt. Bár nem tudta azonosítani a követ, érezte, hogy nagyon sokat ér. Ismerek egy embert Londonban - mondta -, egy drágakőárust. Winifred hallott Londonról. A legtöbb ember csekély ismerettel rendelkezett a lakhelyétől bármüyen irányban öt mérföldnél messzebb eső világról, kevesen tudtak arról, hogy más országok is léteznek, az idegenekkel kapcsolatos ismeretük pedig kimerült abban, hogy valaha a vikingek - a tenger túloldalán élő ördögök - veszedelmet hoztak Angliára. Winifred azonban tudta, hogy London egy délen levő város, egy virágzó kereskedelmi központ, ahol a király él. Jaffar hozzátette: - London kitűnő hely az ilyen kövek eladására. Eladásra! Igen, miért? - kérdezte, miközben visszaadta a követ. -Nem erre akart kérni? Eladni Amélia kövét? - döbbent meg a nő, mintha arról lenne szó, hogy a karját vágják le. Aztán a józan ész felülkerekedett. - Ilyen értékes hát? Drága Winifred Anya, egy vagyont szerezhetek önnek ezért a drágakőért. Egyedülállósága aranyban gazdaggá tenné. Winifred szeme elkerekedett, gyakorlatias elméje hirtelen dolgozni kezdett az új gondolatokon és terveken. A sok-sok aranyért megjavíttathatná a tetőt, megerősíthetné a falakat, új ágyakat vehetne, talán ültethetne néhány növényt, meg vásárolhatna néhány kecskét, bérelhetne néhány helyi fickót, hogy segítsenek nekik, és Szent Améliát ismét önellátóvá tehetné. Új novíciákat és hölgyvendégeket vonzhatna, családjaik adományaival és támogatásával. Hirtelen, a kristály káprázatos kék ragyogásával Winifred ragyogó új jövőt látott a Szent Amélia számára. Aztán a homlokát ráncolta. Meg kell beszélnem az apáttal. Mit mondott, mi legyen a kővel? Még nem tud róla. Ibn-Abu-Aziz-Jaffar megsimogatta a szakállát. - Hmm - hümmögte és Winifred értette a jelentését. El kellene mondjam az apátnak - mondta nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában. Nem igaz? Simon megkérdezte, hogy jutott a drágakőhöz, és amikor Winifred elmesélte, Simon, a Levita azt mondta: Nekem úgy tűnik, drága Rendfőnökasszony, hogy ezt a követ egyedül magának szánták. A szentjének ajándéka volt.

Amikor Winifred tanácstalanul beharapta az ajkát, Simon komolyan azt mondta: Nagyon vívódik... Winifred lehajtotta fátylas fejét. - Igen. Őrlődik a hűség és az engedelmesség között. Úgy érzem, Isten valamit megpróbál elmondani nekem. De az apátnak épp az ellenkezőjét mondja. Hogy válasszak? Az, drága Hölgy, öntől függ. Nézzen a szívébe, és hallgassa meg, hogy mit mond. Én Istenre hagyatkozom, nem a szívemre. A kettő nem ugyanaz? - Simon tovább érdeklődött, hogy mit gondolt Winifred arról, hogyan került a drágakő a szent nyakcsontjai közé. Winifred akkor elmondta, hogy Amelia megállította a saját szívét, mielőtt megkínozhatták volna, hogy feladja a többi keresztény nevét. Akkor - mondta Simon - úgy tűnik, a kő üzenetet hordoz, ahogy ön gondolta, és az üzenet az, hogy kövesse a saját elképzelését. Winifred arca felderült. - Én is erre gondoltam! Winifred ekkor váratlanul megvallotta Simonnak azt az álmát, hogy oltárképet szeretne festeni Szent Améliának. Mi aggasztja leginkább? - kérdezte a bölcs idegen. -Az, hogyha átköltözik az új zárdába, elveszti ezt a látomást? Igen — vett mély lélegzetet. - Igen... Akkor a szívére kell hallgatnia. Isten azonban az apáton keresztül szól. Amikor Simon nem szólt semmit, ám Winifred látta arcán a szkeptikus kifejezést, azt mondta: - Jaffar uram, gyanítom, hogy Ön nem keresztény. Simon elmosolyodott. - Jól gyanítja. Az ön vallásában nincsenek papok? Nem úgy, mint az Önében. Nekünk rabbijaink vannak, és ők sokkal inkább lelki tanácsadók, nem pedig közvetítők Isten felé. Mi úgy hisszük, Isten hall minket, és közvetlenül hozzánk szól. - Azt is hozzá akarta tenni, hogy Winifred keresztre feszített ura is rabbi volt, de aztán úgy döntött, a téma megvitatásának nem itt és most jött el az ideje. - A patak mellett táborozom néhány napig, amíg meglátogatom a környékbeli tanyákat, csak azután megyek Portminster felé. Mielőtt elindulok, közölje velem, miként döntött. Imádkozom, drága Rendfőnökasszony, hogy az helyes döntés legyen. Winifred Anya úgy határozott egyedül megy az apátságba. Bár rendjükben az volt a szokás, hogy párosával vagy csoportosan utazzanak, Winifred tudta, hogy ezt az utat egyedül kell megtennie. Még mindig nem fedte fel a rossz hírt a többiek előtt, az apát utasítása ellenére, hogy amilyen hamar csak lehet, el kell hagyniuk a Szent Améliát. Talán habozás nélkül teljesítette volna a kérést, ha nem jön a véletlen baleset az ereklyetartóval, és nem találja meg a kék kristályt. A véletlen baleset azonban megtörtént, és Szent Amélia emlékezetes talizmánja a birtokába került, és kényszert érzett arra, hogy megtárgyalja az apáttal, mi legyen a következő teendő. Egész éjjel imádkozott, és bár nem aludt, különös módon frissnek érezte magát. Lépte határozott volt, ahogy a zárdából kivezető ösvényen haladt, elhatározása és lelke erős, hiszen magával vitte Szent Amélia kék kristályát. Amikor a főútra ért, látta, hogy egyáltalán nem utazik egyedül. Csatlakozott egy csoport zarándokhoz, akik az Igaz Ke¬reszt Zárdájába igyekeztek - épp most haladtak el a Szent Amélia mellett. Délre a zárdába érkezünk - mondta a vezetőjük. - A nővérek ekkor terítik meg az asztalokat. Azt mondták birkahússal és kenyérrel fogunk jóllakni. - Aztán látta Winifred

ruháját, és mivel lassú észjárású volt, csak ekkor jött rá Winifred kilétére. Elvörösödött és akadozva hozzátette: Nem akarunk önökre akaszkodni, Szent Amélia drága hölgyei, hiszen olyan semmirekellők vagyunk. Aztán a csoport élére ment, hogy kiszabaduljon a kínos helyzetből. Ujabb emberekkel találkoztak az úton. Farmerokkal, akik portékájukat vitték a portminsteri vásárra, testőrökkel utazó lovagokkal, befüggönyözött hordszékekben utazó hölgyekkel. Az út galagonya-, szil- és bükkerdőkön kígyózott keresztül, a völgyek hirtelen megnyütak, és feltárták a harangvirágok foltjait, a sötét, és naptarkította pocsolyákba gyűlt patakokat. Csapások vezettek le az útról a tanyaházakhoz és a rétekhez, ahol birkák legeltek. És hébehóba, kőből kirakott ősi építményeket is láttak, amik arra emlékeztették őket, hogy egykor a római légiók is erre haladtak el. És ezek között az emberek között, a tavasz színeiben, az erdő levegőjét belélegezve és reggeli madárdallal kísérve, Winifred érezte, amint önbizalma egyre nő. Helyes dolgot tesz akkor is, ha az apátot ismerve, az engedetlenségnek fogja nevezni. A csoportban az idősebbek a vikingekről meséltek, a magas, sárga szakállú ördögökről, akik piros köpenyt viseltek páncélingjük felett, és akikről az a hír járta, hogy olyan vérszomjas dühhel harcolnak, mint a veszett farkasok. A vikingekre való emlékezés ezeknek az idős embereknek egyfajta tekintélyt kölcsönzött, hiszen harminc év telt el a döntő Maidoni csata óta, amikor a dánok, a legrettegettebb norvég király, Olaf segítségével legyőzték az angolszászokat, és letarolták Angliát. És bár a dán király, Sweyn legyőzte Ethelred királyt, a dán uralkodó, Kanut hatalomra kerülése sokkal újabb keletű emlék volt, a csoport fiatalabb tagjai még sosem tapasztaltak efféle félelmet. Bár továbbra is érkeztek kósza hírek az itt-ott előforduló vikingtámadásokról - akik visszautasították a békekötést Angliával -, az elmúlt száz év állandó rémülete végre véget ért, Anglia újra nyugodtan alhatott, és „az északiak dühétől ments meg, jó Urunk minket" strófát kihúzták a litániából. Elértek egy útjelző táblához, amelyen az egyik nyíl „Port-minster" felé mutatott előre, egy másik meg balra, egy keskeny ösvényre, amelyen „Mayfield" állt, a harmadik, újabb nyü pedig jobbra mutatott és „Az Igaz Kereszt Zárdáját" hirdette. Winifred nem szándékozta meglátogatni az új zárdát, mégis azon kapta magát, hogy lába arra vette az irányt, a zarándokok egy csoportjával együtt, akik most azt találgatták, hogy vajon mire számíthatnak az apácák ebédlőasztalán. Megpillantották a fákon keresztül a falakat, és az első dolog, amit Winifred meghallott, a nevetés volt. Női kacagás, és a zárdából jött. Aztán hangokat is hallott - fecsegést, kiabálást, mintha izgatott tyúkok kárálnának. A homlokát ráncolta. Hogyan koncentrálhat valaki lelkigyakorlatra üyen ricsajban? Ahogy áthaladtak a külső réten, megállt, és elképedve bámult: novícia ruhába öltözött két fiatal labdázott, nevetgéltek, ruhájuk szemérmetlenül repdesett a szélben. A harmadik egy kiskutyával incselkedett, úgy tett, mintha csontot dobna, majd nevetett, ahogy a jószág utánaszaladt. Két másik fiatal apáca egy-egy létrán állt, szoknyájukat feltűrték, és boldogan kiabáltak egymásnak, miközben almát szedtek. Winifred áthaladt a főbejáraton, és bement a belső udvarba. Döbbenten látta, micsoda kufárkodás folyt a zarándokok, városi emberek, hölgyvendégek és szent nővérek körében. Fabódékat állítottak a zárda ajándéktárgyainak árusításához — hímzett jelvényeket a zarándokok számára, ami igazolta, hogy meglátogatták a szentélyt, szenteltvizes fiolákat, rózsafüzéreket, szobrokat, jószerencse amuletteket, édességet és kenyeret — és az apácák részt vettek a pénzváltásban! Ahogy Winifred Anya áthaladt a tömegen, ami leginkább egy falusi vásárra emlékeztette, kezdeti döbbenete aggodalommá alakult. Ezen a helyen nem volt áhítat, sem méltóság, sem illem. Az apát biztosította róla, hogy ezek a nővérek is Szent Benedek Szabályait követték, de Winifred nem tapasztalt mérsékletet, szegénységet, alázatosságot vagy csendet.

Ahogy felment a gyűlésterembe vezető lépcsőn, némiképp gunyorosan állapította meg, hogy lám a gazdagság gazdagságot vonz. Az ő zárdáját látva akármelyik arra járó azonnal megmondta volna, hogy a Szent Améliának nagy szüksége van pénzre, ám az apátsági kiadásokat egyértelműen erre a gazdag báró által alapított új zárdára pazarolták, bár maga a báró sem spórolt a költségeken. A gyümölcsöskert a falakon kívül! Winifred korgó gyomrára szorította a kezét, mintha meg akart volna nyugtatni egy nyűgös gyereket. Átfutott az agyán, hogy elcsen néhány almát, és hazaviszi éhes nővéreinek. A gyűlésterem belseje olyan volt, mint egy gazdag ember otthona, ezüst gyertyatartókkal, elegáns bútorokkal, és faliszőnyegekkel. És amikor Rosamund Anya odajött hozzá, hogy üdvözölje, Winifredet újabb sokk érte. Az emberek azt mondták: amikor a dán Kanut Anglia királya lett, Merciai Oswald más angolokat arra szólított fel, hogy fejezzék ki iránta való hűségüket. Ezért cserébe a Portminster megyében levő földekkel jutalmazták. És amikor Kanut azon buzgalmában, hogy „a legkeresztényebb király legyen" bejelentette, hogy új monostorokat fog építtetni, Oswald azt a kiváltságot kérte, hogy új hűbéresei tiszteletére hadd építtethessen egy új zárdát. A dán hódítót Oswald meséje győzte meg, amely arról szólt, hogy egyik évben Glastonburybe utazott, a városba, amelyről azt állították, maga Arimateai József hozta ide Krisztus Szent Grálját, és ahol egy éjszakát az út mellett táborozva, Oswald álmot látott, amiben feltárult előtte egy értékes relikvia rejtekhelye. Egy mély barlangban, vasládába zárva hevert Krisztus keresztjének egy darabja, amit maga József rejtett el a barlangban. Oswald hazahozta családi kápolnájába. Azt is mondták, hogy legidősebb lánya, Rosamund igazán vallásos volt, ezért végig imádkozott a dánok és az angolok közt dúló csaták alatt, és a lány úgy vélte, a dánok győzelme Isten akarata volt — vagy valami ilyesmi, mondta Oswald. A lány imái és az Igaz Kereszt darabja miatt Kanut nagylelkűen hozzájárult ahhoz, hogy a nevében lerakják az új zárda alapjait. Ez a történet terjedt el. De az igazság más volt. Merciai Oswald velejéig gyáva ember volt, és az angol Ethelred király oldalán harcolt, amikor meglátta, hogyan alakul a háború. Átállt a másik oldalra, hátat fordított angol társainak. Mivel lánya, Rosamund pedig nem volt olyan vallásos, hanem inkább csak nem kedvelte a férfiakat jobban szerette a nők társaságát, megtagadta, hogy férjhez menjen, hiába félemlítette meg és zsarolta az apja. O is hatalmat akart. Így Oswald tökéletes megoldást talált: hadd vezesse hát ő a zárdát. Nem lehetett közönséges zárda, presztízse és jelentősége kellett legyen. Hogyan lehetne jobban elhinteni egy intézmény jelentőségét, mint úgy, hogy egy nagyon fontos ereklyét helyeznek el falai között - és mi lehetne annál magasztosabb, mint az a kereszt, amelyen maga Jézus halt meg? Természetesen nem volt Glastonburybe tett látogatás, nem volt álom vagy barlang, sem vasládika az Igaz Kereszttel. Az új zárda kápolnájának oltárán álló ereklyetartó nem tartalmazott semmit, csak levegőt. Winifred most szemtől szemben állt a Szent Améliát romlásba döntő zárda főnöknőjével. Rosamund Anya megdöbbentően fiatal volt. Nem lehetett a rend tagja hat évnél régebb óta. Winifrednek majdnem harminc évbe telt, hogy elérje a rendfőnöki tisztséget. Egy elkóborolt gyönyörű vöröses aranyszínű hajfürt kiszabadult Rosamund fátyla alól, és Winifrednek az a nem éppen jóindulatú gondolat futott át az agyán, hogy ez szándékosan történt. Winifred elképzelte, amint a hiú fiatal nő a tükör előtt áll, és a keményített fehér szövet alá nyúl egy varrótűvel, hogy épp a megfelelő hajtincset húzza elő. A legmegdöbbentőbb azonban a fiatal nő keze volt — mint két őrült pillangó. Hadonászott, le-fel, előre-hátra, széles gesztusai során ruhaujja visszacsúszott, és felfedte a karját a könyökén felülig. Egyértelmű volt, hogy Rosamund nem kapott szabályos képzést a bencés fegyelemből. És ha ez így van, hogyan tudja, mint rendfőnökasszony tanítani nővéreit? Winifred szíve elnehezült. Hogyan okíthatná ezeket a komolytalan lányokat az áldott iniciálékészítés művészetére? Egyszerűen képtelenség. Meg fogja mondani az apátnak, hogy

az új zárda meggyalázta a szerzetesrendet, és személyesen kell közbelépnie, és helyreállítania a rendet. Winifredet nem érdekelte, milyen gazdag Rosamund apja, ez a zárdatámadás Isten ellen. Drága Winifred Anya, bizonyára örül, hogy nyugalmas éveknek néz elébe az Isten szolgálatában töltött annyi év után, és leveheti végre a rendfőnöki köpenyt, s újra nővér lehet. Winifred rámeredt. Miről beszél a lány? Aztán megvilágosodott, mint Amélia kövének kristálykékje: természetesen nem lehet két rendfőnökasszony egy zárdában! Mivel az apát erről semmit nem mondott, nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Winifred majd maga levonja a logikus következtetést. Ettől függetlenül sokkoló hatású volt. Elvegyék a titulusát, és megint közönséges nővérnek fokozzák le, arra kényszerítsék, hogy egy lánynak, aki az unokája lehetne, azt mondja „Anya" - elképzelhetetlen volt. — Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek kötelezettségei! - tette hozzá könnyedén a fiatal nő. - A lányaim alig várják, hogy megtanulják, hogyan kell azokat a csodás iniciálékat megfesteni. Winifred szédült. Rosamund szájából úgy hangzott, mintha az egész gyerekjáték lenne. Több az, mint egyszerű festés - felelte. — Meg kell tanítsam a festékkészítést, azok megfelelő használatát... — O, az apám ellát majd minket festékkel! Ugyanazzal, amit Winchesterben használnak! Minden hónapban külön hozatni fog! Winifred érezte, hogy a csontjai megdermednek. Olyan festéket használjon, amit más kevert be? Én mindig Jaffartól veszem a nyersanyagot - mondta majdnem könyörgésnek tűnő hangon. Vele semmi dolgunk - jelentette ki megvetően Rosamund. - Megsértette az apámat. Az az aljas gazember nem léphet be a birtokunkra, márpedig az egészen a főútig terjed. Winifred úgy érezte a föld megdőlt alatta. A szoba szélei elhomályosultak. Majdnem elájult attól a megrendüléstől, amit a tudomására jutott dolgok váltottak ki benne. Ne legyen tovább rendfőnök, ne legyen többet ellenőrzési joga a festékek előállításában, márpedig ez volt létezésének fő értelme. És most: sose lássa többet Jaffart! Miközben Rosamund körbevezette vendégét az új zárdában, boldogan mutogatva a csodás kényelmet és luxust, Winifred alig hallotta a szavakat. Megroskadt, botladozott, mint aki hirtelen két évtizedet öregedett. Feje szomorúságtól, csalódottságtól és a döbbenettől szédült. Ahogy azonban szobáról szobára vezették, át a kerengővel körülvett kerten, le a kockaköves ösvényen, döbbenete lassan csillapult, végül fokozatosan kinyílt a szeme, és végre tisztán látott, és ekkor megkérdezte magát: hogyan gondolhatta, hogy ő és a nővérei sosem fognak ideköltözni? Ez egy másik világ, egy csodás világ. Minden vendégszobához tartozott egy külön necessarium - egy kis fülke, ami a falon kívül épült, és tartalma egy vezetéken keresztül pottyant az alattuk levő árokba. Ilyen luxus, nem kell gyalogolni, ha a természet szava szólít! Más különlegességek is voltak, amik csak a gazdag nemesek otthonát jellemezték eddig: jelekkel ellátott, az idő múlását mutató gyertyák, átlátszó ökörszarvból készült lámpások, és a frissen felsöpört padló, amelyet édes illatú gyékény borított. És más luxus: a konyha mögötti udvaron szolgák forrázták az ágyneműt, a ruhákat és az alsóneműt egy fateknőben, fahamuból és nátronlúgból készült oldatban. Fiúk dolgoztak a veteményeskertben, nők etették a kövér tyúkok és libák csapatait. Egy öregembert azért tartottak, hogy édes illatú szappanradakat készítsen. A konyha ötször akkora, mint a Szent Amélia konyhája, és kamrája, élelmiszerraktára tele volt, és bár a zárda már öt éve épült, mindennek friss fa és mész illata volt. Winifred szeme kidülledt, amikor meglátta az ebédhez terített asztalt: egész sonka, nagy marhahússzeletek, ropogós kenyér, sörös és boros hordók. Amikor Rosamund elétett egy bőségesen megrakott

tálat, Winifred azt mondta, hogy mielőtt elindult a Szent Améliából, jóllakott, de hogy ne sértse meg, ezt az ételt visszaviszi egy ruhában és elteszi későbbre. Valójában szét akarta osztani a többiek között, akik már nagyon régóta nem ettek lekvárt. Aztán átkísérték a nagy kápolnába, ahol a zarándokok - lovagok, koldusok, lordok és papok, betegek és nyomorékok - hosszú sorban várakoztak, hogy könyöröghessenek az Igaz Kereszt pompás szentélye előtt. Ennek a templomnak volt valamije, amije az ő kápolnájuknak nem: festett üveg ablaka. És mennyi arany! Mennyi gyertya, mind fehér és egyenes. Mind egy darab fa tiszteletére, miközben egy valódi asszony - aki mártírhalált halt a hűségéért csontjainak csak egy szerény hely jutott, ahol a gyertyák laposak és erősen füstöltek. Winifred nem érzett keserűséget az éles ellentét miatt, inkább csak szomorúságot, és hirtelen karjába szerette volna ölelni Szent Améliát, s odasuttogni neki: „Ez talán nagyszerűbb, de téged jobban szeretnek." Végül a zárda rendelkezett betegszobával is, ami a Szent Améliának nem volt. Nyolc ágy és egy ápolónővér, aki a betegségekre szakosodott. Winifred szeme elkerekedett a gyógyszeres szekrény láttán: italok és oldatok, olajok és kenőcsök, pirulák és porok. Több fiola gyógyító szemcsepp. Gyógyszerek az ízületi gyulladásra. Csipkebogyó-készítmény a veseproblémákra. A hatalmas mennyiségű gyógyszeren csodálkozva, Winifred arra gondolt, hogy Edit nővérnek lehetne egy, a saját szobájából nyüó necessariuma, így nem lenne szüksége éjszakai kíséretre, és a fiatal férfiak mindig készen állnak arra, hogy vizet húzzanak a kútból, így elfeledtetnék Odelyn Anyával a kutak iránti félelmét. Winifred sóhajtott. Ezt nem lehetett visszautasítani. Mennyország lenne ez idős nővéreinek. Jóllakhatnának, ápolnák őket. Mindegy, hogy nem lenne többet dolguk. A béke és a nyugalom fontosabb volt. Meghívták, hogy az éjszakát töltse ott, a vendégeknek fenntartott helyen, ahol a matracokat pehelyrécetollal töltötték meg, de Winifred égett a vágytól, hogy visszatérjen saját otthonába még sötétedés előtt. Megköszönte Rosamund Anyának a kalauzolást és a kedvességét, és olyan gyorsan sietett ki a kápolnából, ahogy az illem megengedte. Aztán áthaladt a főkapun, az ösvényt követte a főútig, megállt egy lombos bükkfa alatt, és az árnyékban elővette a kék kristályt a zsebéből. Ahogy a markában feküdt, és a lombon átszűrődő napfény ráesett, Winifred rájött, hogy a kristály egyáltalán nem jel volt. Nem Améliától jött üzenet volt, nem volt fontos, hogy felfedezte a követ. Véletlen volt, semmi más. Winifred most már tudta, hogy neki és a nővéreinek ide kell költözniük, és itt kell leélniük az életüket. Megteszi, ami tőle telik, a lehető legjobban megpróbálja átadni az iniciálékészítés művészetét a novíciáknak, de tudta, hogy a tökély, ami valaha tükröződött munkáin, nem lesz már meg, mert már most érezte, hogy az alkotókedv tüze halványulni kezd. Ez a Szent Améliától kapott adottság, ami oly sokáig éltette, kezdett kimerülni. Mostantól Winifred közönséges miniátor lesz, közönséges lányokat fog tanítani, hogy közönséges festményeket készítsenek. És félresöpri egyszer s mindenkorra bolond ötletét, hogy megfesse a pompás oltárképet Szent Améliának. Ibn-Abu-Aziz-Jaffar három nap múlva visszatért, ahogy ígérte. Winifred megszerezte a pénzt, amivel tartozott, mert eladta gazdagságuk utolsó darabját, egy mutatós unikornis szőttest, amely a gyűlésteremben lógott - mi szükségük van rá most, hogy a Szent Améliát úgyis bezárják. Simon azt mondta, szomorúan hallja, hogy elvesztik otthonukat, és azt ígérte, imádkozni fog boldogságukért és sikerükért az új helyen. Aztán valami meglepő dolgot tett: ajándékot adott neki, valamit, amit bizonyára jó pénzért el is adhatott volna, egy drága spanyol cinóberdarabot. A rendfőnökasszony festékes, munkától érdes kezébe tette.

Winifred szótlanul nézte az ajándékot. A vörös kő összezúzva kiváló karmazsinvörös festéket fog adni, amire nagy szükségük volt. - Köszönöm, Jaffar - mondta végül a legnagyobb alázattal. Aztán Simon azzal döbbentette meg, hogy két tenyere közé fogta Winifred kezét. Winifred negyven éve nem érzett emberi érintést, különösen nem férfiét! És abban a pillanatban a legkülönösebb érzés lepte meg. Érezte a meleg bőrt az ujjai alatt, és életében először az ellenkező nem tagját nem apaként, testvérként, kereskedőként vagy papként látta, hanem férfinak. Simon sötét, élénk szemébe nézett, és érezte, hogy valami szokatlan dolog mozdul meg a mellkasában. Aztán látomása támadt, a kelta öröksége mozdult meg benne, ami egyszer az elveszett kanalakhoz és húspástétomhoz vezette, de ez alkalommal valami olyat látott, amit a múltban veszített el: egy szemvillanás alatt lepergett előtte, hogyan találkozott ezzel az emberrel egy nappal azelőtt, hogy először meglátogatta a Szent Améliát, negyven évvel ezelőtt. Simon fiatal vándorárus volt, aki zsonglőrlabdákat és bűvészdobozokat árult. Tekintetük találkozott, ahogy elhaladtak egymás mellett, aztán mindketten folytatták útjukat. De később a kápolnában, a Szent Améliában, ahelyett hogy felfedezőútra indult volna, a tizennégy éves Winifred a fiatal, jóképű férfira gondolt, akivel az úton találkozott. Nem barangolja be a zárdát, nem nyit be az íróhelyiségbe, helyette hazatér anyjával és nővéreivel, hogy másnap a városi piacra menjen, ahol másodszor is találkozik a fiatalemberrel. Most már beszélgetnek is, és a varázslat azonnal megszületik közöttük. A férfi erős akcentussal beszél, és idegen a ruhája is. Azt mondja, Sevillából jött, és be szeretné utazni az országot, álmokat és örömet szeretne hozni az embereknek. Megígéri, hogy egy napon visszatér, így Winifred vár rá. Öt év telik el, mire Winifred újra látja, akkor az udvarház kapujában áll, egy vadonatúj kocsival és lóval, és arra kéri, menjen vele. Együtt fogják bejárni a világot, mondja, sok gyerekük lesz és sok kalandban lesz részük. Winifred megszökik az idegennel, és sosem néz vissza. Hunyorgott, visszatartotta a lélegzetét, majd Jaffar szemébe nézett. Rájött, hogy futólag átélhette, hogy mi történhetett volna. Hová megy innen? - kérdezte hirtelen. A kérdés meglepte Simont. - Az apáthoz, Rendfőnökasszony. Gyógyszert árulok a szerzeteseknek. Az ország belseje felé induljon inkább - mondta. - Először Mayfieldbe menjen. — De Mayfield messze esik az utamtól, jó kétnapos utazás. Aztán vissza is kell jönnöm... — Kérem! — sürgette az apáca. — Meg tudja mondani, miért? — Rossz előérzetem van. Megérzés. Innen az ország belseje felé kell mennie. A Bryer erdőn menjen keresztül. Simon megfogadta a szavait. - Majd megbeszélem Seskával, Rendfőnökasszony - felelte a lovára mutatva. - Ha egyetért, megejtjük a kitérőt. Aztán felmászott a kocsijára, megfogta a kantárszárat, és még egyszer utoljára búcsút intett. - Hol van Ágnes nővér? Ideje indulnunk. Müdred Anya utolsó összecsomagolt batyuját is lecipelte a gyűlésterembe - öreg edényekkel és serpenyőkkel, törött sodrófával, használhatatlan darabokkal, amelyeknek érzelmi értéke volt csupán, de nem volt szíve itt hagyni semmit, még ha Winifred meg is mondta, hogy többet már nem kell főznie. — Ágnes a temetőben van - felelte Mildred, kifulladva az erőlködéstől. Nem volt hajlandó egyetlen kanalat sem itt hagyni, egész konyháját zsákokba pakolta. A férfinak, aki a nővéreket az új zárdába szállította, még egy kocsira szüksége volt. Jóllehet a nővérek szegénységet fogadtak, ám az új zárdába kerüléshez pénzben és a közösség által

használható áruban kellett fizetniük. És bár Winifred és nővérei szegények voltak, mindazonáltal a generációk óta velük élő asszonyok ingóságai alaposan felhalmozódtak a zárdában. Winifred nem lepődött meg, amikor meghallotta, hogy Ágnes a zárda temetőjében van. Minden vasárnap odalátogatott, hatvan éve. Most el kell hát búcsúzzon tőle. Amikor a rendfőnökasszony rátalált az idős nőre, az egy sír mellett térdelt, egy megfoltosodott levelű szilfa vetett árnyékában. Ágnes ízületi gyulladásos ujjaival leseperte a száraz leveleket a sírról, és zokogott. Winifred mellé térdelt, keresztet vetett, behunyt szemmel imádkozott. A parányi koporsóban egy csecsemő feküdt, aki alig néhány órát élt. Hatvanegy évvel ezelőtt, amikor a norvégok feldúlták Portminstert, Ágnes és unokatestvérei egy csoport viking karjába rohant a folyó mellett. A többi lány el tudott menekülni, Ágnest azonban elkapták és megerőszakolták. Amikor néhány héttel később kiderült, hogy teherbe esett, a lányt a Szent Amélia zárdába hozták, ráparancsoltak, hogy maradjon is ott, mert az apja szerint szégyent hozott a családra. Az apácák befogadták, de a gyermek nem sokáig élt. Miután a zárda temetőjében eltemették a babát, Ágnes itt maradt, és soha többet nem látta viszont a családját. Belépett a szerzetesrendbe, megtanult iniciálékat festeni, és élete hátralevő részében minden vasár¬nap a sírra öntötte szeretetét, amelyen csak egyszerű felirat állt: „John — Anno Domini 962". Winifred felnézett a csupasz ágakra, és azon tanakodott, vajon Isten miért épp most sújtotta a fát a foltosodással, hisz levelei esőként hullottak a parányi sírra, és órákon belül teljesen be fogják fedni. Ha a nővérek elmennek, senki nem lesz, aki a sárga levelektől megtisztítsa a sírt. Szegén kicsi Johnnymat betemetik, és el fogják felejteni. Már most volt egy összesöpört kupac a sír közelében, amit Andrew később akart elégetni, de hát Andrew nem lesz itt, ő is átköltözik velük az új zárdába. Winifred talpra segítette az idős apácát. Andrew azt mondja, az új zárda nagyon nagy — motyogta Ágnes. Igen, Ágnes nővér, és szép és új is. És — könnyein keresztül felhunyorgott a beteg fára — minden fa egészséges és zöld. Sosem fogom ott megtalálni a helyemet. Winifred a többi apácától ugyanezt a félelmet hallotta. Ö maga is rettegett attól, hogyan igazodik majd el a folyosók, az udvar és az épületek labirintusában. És soha többet nem fogok festeni - mondta Ágnes, és megtörölte a szemét. Ideje, hogy pihenj. Egész életedet Isten szolgálatában töltötted. A nyugdíjbavonulás az öreg lovaknak való - csattant fel Ágnes ingerülten. — Ennyire értéktelen vagyok? Még mindig látok. Még kézben tudom tartani az ecsetet. Mihez kezdek majd magammal? És itt ki fogja a kis Johnnyt gondozni? Gyere - nógatta Winifred gyengéden. - Mennünk kell. Mindenki ott volt a gyűlésteremben, ahol a hatalmas kandalló állt, amelyet kétszáz évvel korábban egy olyan rendfőnökasz-szony építtetett, aki különösen érzékeny volt a hidegre; gazdag bátyja állta a szobához túl hatalmas, kirívó tűzhely költségeit, de a fűtéshez szükséges fát és szenet már nem biztosította, így a kandalló használhatatlan volt. A kandallópárkányra Krisztus azon szavait vésték, amelyek szerint Winifred és nővérei élni próbáltak: „Mandátum nóvum do vobis: ut diligatis invicem." - „Új törvényt adok nektek, azt, hogy szeressétek egymást." Mildred Anya sírt, hogy hatalmas párolófazekát itt kell hagynia. Évek óta nem használták, annyira lecsökkent a zárda lakóinak száma. Jó edény - bosszankodott. - Sok-sok kemény télen etetett minket. Nem kellene itt hagynunk. Túl nagy, nővérem - vigasztalta Winifred kedvesen. - Mi magunk nem bírjuk el. Talán később megkérhetünk néhány férfit, hogy hozzák utánunk.

Mildred Anya bizonytalanul pislogott, szomorú tekintettel nézett a konyha felé, mintha egy gyermeket hagyna magára. Hirtelen kiabálás szakította félbe a diskurzust, és az udvar kövén lópatkók dobogtak. Andrew sietett be falfehér arccal, valami támadásról beszélt össze-vissza. Miközben Winifred odasietett hozzá, egy másik ember rontott be, arca vörös volt a kimerítő vágtától. Az apátság címerét viselte a mellvértjén, és alabárd volt nála. Bocsánat - lihegte. - A vikingek támadtak, azért küldtek, hogy önt és a hölgyeket elvigyem az apátságba, hogy ott biztonságban legyenek. Vikingek! Winifred keresztet vetett, a többiek jajveszékelni kezdtek. A férfi gyorsan elhadarta, mi történt: a norvégok Bryer Point-nál szálltak partra, és végigmasíroztak az Igaz Kereszt Zárdájához vezető rövid úton. A jelentések csak vázlatosak voltak, de úgy vélték, az egész létesítményt kirabolták és felgyújtották. Nem sokat tudott a zarándokokról és a nővérekről, csak annyit, hogy Rosamund Anya el tudott menekülni, és figyelmeztette az apátságot a veszélyre. Azt mondta, az apácái a kápolnában kerestek biztonságot, de az ördögök megtalálták őket, és ott helyben lemészárolták valamennyiüket, mint a ketrecben levő libákat. Engem azért küldtek, hogy vigyem el innen önt és a hölgyeket. Jöjjenek gyorsan, nincs időnk. De az apátság messze van ide! - tiltakozott Winifred. — Nem lehet, hogy találkozunk a vikingekkel útközben? Nos, itt biztosan veszélyben vannak, Rendfőnökasszony — türelmetlenkedett a férfi. Siessenek, elkísérem önöket. Elvisszük a férfi kocsiját, amivel az új zárdába költöztek volna. Miközben a nővérei sírva futkostak össze-vissza a pániktól, Winifred gondolkodni próbált. A vikingek nem a kikötővárost támadták meg, nem is az apátságot, hanem egy védtelen zárdát választottak. Mi akadályozza meg őket abban, hogy erre vegyék az irányt egy újabb könnyű préda reményében? Ha így van, akkor ez a katona tehetetlen védenceivel együtt egyenesen belerohan a betolakodóba. Minden ösztöne azt súgta, itt nagyobb biztonságban vannak. Ha belebotlanak a vikingekbe az úton, az kész öngyilkosság, ha a Szent Améliában maradnak, Oswald katonáinak talán lesz még idejük arra, hogy üldözőbe vegyék és időben megfutamítsák a betolakodókat. Winifred megérintette a kék követ a zsebében, és emlékeztette magát arra, hogy Szent Amélia bátran nézett szembe sorsával, nem hagyta, hogy a férfiak megkínozzák. Szent Amélia nem csupán egy egyszerű apát parancsát tagadta meg, de a római császár egész hatóságával szembeszállt. Nem - mondta hirtelen. - Itt maradunk. Az őr szeme kiguvadt. - Megőrült? Nézze, utasítást kaptam, és végre is fogom hajtani. Mindannyian legyenek szívesek felszállni a kocsira. De mintha nem hallották volna. Az idős apácák és a két hölgy Winifred köré csoportosultak, mint csirkék a kotlós köré. Mit tegyünk? Winifrednek eszébe jutott egy régi történet: amikor még kislány volt, és a vikingek megtámadtak egy falut északra a tengerparton. Akkor a falusiak egybegyűltek a templomban, meghúzták magukat. A vikingek felgyújtották az épületet, és mindenki, aki bent volt, odaveszett. Visszaemlékezett arra, amikor még nagyon kicsi volt, és a vihartól megrémülve összebújtak a testvéreivel. Nem bújhatunk össze, mert éppen azt várják tőlünk, hogy így tegyünk. Figyeljetek, drága nővéreim! Emlékezzetek rá, hogy áldott szentünk ennél keményebb megpróbáltatáson ment keresztül, mert akkor a hitét és a testét tették próbára. De bátorságot lelt, és túljárt kínzói eszén. Mi is ezt fogjuk tenni. De Winifred Anya - szólt Mildred Anya remegő hangon. - Hogyan?

Mindannyian keressetek magatoknak rejtekhelyet, olyat, amiről senki emberfiának eszébe se jutna, hogy oda egy hölgy elbújhat. Ne az ágy alá bújjatok vagy a ruhásszekrénybe, mert a dánok ezeket a helyeket fogják átkutatni elsőként. — Nem rejtőzhetünk el együtt? Nem — szögezte le Winifred határozottan. — Legfőképp azt nem tehetjük. Még párokban sem. Az apáttól érkezett katona közbevágott. - Rendfőnökasszony, az apát utasítása az... — Tudom, mi a legjobb a nővéreimnek. És ön is marad. — Én?! — döbbenten mutatott magára. — Vissza kell mennem az apátságba. — Itt marad - adta ki az utasítást Winifred. - Maga is keres egy rejtekhelyet, ott marad, csendben és mozdulatlanul, amíg meg nem adom a „tiszta a levegő" jelzést. — Én az utasítást... Fiatalember, az én házamban van, és itt én vagyok a hatóság. Tegye amit mondok, mégpedig gyorsan. Pillanatnyi zűrzavar és kapkodás, szaladgálás után a nők kirohantak a gyűlésteremből. Mindegyik arra a helyre szaladt, amit a legjobban szeretett, arra gondolva, hogy ez megvédi őket, vagy amitől a legjobban rettegtek, arra gondolva, hogy attól a gazemberek is félnének. így Mildred Anya szeretett konyhájába sietett, Ágnes nővér imádott Johnnyjának sírjához, Odelyn Anya gyűlölt kútjához és így tovább. Végül a Szent Amélia mind a tizenegy tagja eltűnt az apátságból jött őr döbbent szeme elől, aki azt gondolta, hogy ez őrültség, le fogják mészárolni őket, mint a birkákat. De alábecsülte Winifred Anya találékonyságát. Apácái kisebbek voltak, mint a vikingek, így be tudták préselni magukat olyan zugokba is, ahova a fosztogatók nem fértek volna be. Olyanok voltak, mint a kisegerek a falrepedésben. Mildred Anya óvatosan felemelte a pókhálót hatalmas főzőüstjéről, belemászott, majd visszaigazgatta a pókhálót a feje fölé. Gertrúd nővér váratlan találékonysággal fürgén felmászott a gyűlésteremben álló hatalmas kandalló kéményébe, és megkapaszkodott, mint egy riadt denevér, a kürtő peremében. Agatha nővér a hálóterembe rohant, ahol feltépte az egyik matrac szegélyét, kiszedte a tömés egy részét, kiszórta a keskeny ablakon, majd belemászott a matracba, és a szétszakadt szegest az ujjbegyeivel fogta össze. Odelyn Anya arra gondolt, hogy leereszkedik a rettegett kútba a vödörrel, aztán eszébe jutott, hogy a kút mélyén levő vödör áruló jel lehet, így fáradságos munkával lemászott a mélybe, a kút falának egyenetlen köveibe kapaszkodva. Ágnes nővér a pici Johnny sírjára vetette magát, magára kaparta a lehullott leveleket, és a kupac alján reszketett. Edit nővér, aki mindig nehezen találta meg a necessariumhoz vezető utat, egyenesen odasietett, és bepréselte magát a bűzös helyre az ülés és a fal közé. Csak miután meggyőződött arról, hogy minden egyes nővére, Andrew és az apátságból érkezett ember is biztonságosan elrejtőzött, bújt el maga Winifred is, mégpedig az oltár fölötti állványzatra. Abban a minutaban megérkeztek a vikingek. Berobogtak az előkertbe, közben vadul és vérszomjasán kiabáltak. Úgy türem-kedtek a gyűlésterembe, a kápolnába, a hálóterembe, az ebédlőbe meg az íróhelyiségbe, mint az őrjöngő bikák. Ahogy Winifred megjósolta, fáradhatatlanul keresték a nővéreket a gyóntatóhelyi-ségben, az oltár és a faliszőnyegek mögött, a szekrényekben és tároló ládákban, meg az ágyak alatt. Odelyn anya a kútban, arcát lefelé fordítva, látta maga alatt a vízben, hogy egy vörös hajjal keretezett arc pillantott a kútba fentről, de nem vette észre a nőt, mert a sötétkék köntös beleveszett a sötét árnyékba. A konyhában egyetlen férfi nem vette a fáradságot, hogy belenézzen a hatalmas főzőüstbe, amelynek nyílását pókhálók fedték. Gertrúd nehéz lépteket hallott, ekkor visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, hogy az ajtó kivágódik, és érezte, hogy egy tekintet végigpásztázza a szobát, majd hallotta, hogy a léptek a másik szoba felé indulnak. Minden megrémült nő meghúzta magát különleges rejtekhelyén, figyelemmel kísérve, ahogy a gazemberek

végigrobogtak a házon, fosztogattak, harácsoltak, amit csak tudtak, és átkozódtak, amiért egyetlen nőt sem találtak. Winifred, aki az állványzat mögé bújt, a kék követ markolta, miközben visszatartott lélegzettel leste, ahogy a viking vezér átdübörög a kápolnán, és lassan körülnéz. O volt a legnagyobb férfi, akit valaha látott, dinnyényi izmokkal és tűzvörös hajjal. Megfogta Amélia ezüst ereklyetartóját, felfeszítette, kiöntötte a csontokat, majd a lábával széttúrta. Kutatni kezdett az oltár mögött és alatt, a gyóntatóban, minden zugba és mélyedésbe benézett, ahol nő rejtőzhetett, majd hóna alá kapva az ereklyetartót, kiviharzott. Winifred nem engedte elernyedni izmait. Bár minden porcikája sajgott a keresztgerendák között felvett kényelmetlen póztól, mozdulatlan maradt, amennyire csak tudott, és azért imádkozott, hogy a betolakodók gyorsan fejezzék be a rombolást, és távozzanak. Erezte, hogy egész testét kiveri a víz. Izzadság csurgott a fejtetőjéről és a fátyla alól. Keze nyirkos lett. Legnagyobb rémületére, a kék kristály kicsúszott nedves ujjai közül, és lepottyant a padlóra. A nyelvébe kellett harapjon, nehogy felkiáltson, és minden erejével azért imádkozott, hogy ne jöjjön több dán a kápolnába. Rémületére a viking vezér visszatért, mintha elfelejtett volna valamit, vagy mintha megérzett volna valamit. Winifred rémülten nézte, ahogy a hatalmas szőke óriás, szarvakkal ékesített sisakjában, hosszú léptekkel körbejárja a központi hajót, és az oltár végéhez megy. Ott megfordult, de közben lábával a kristályba rúgott. Winifred visszafojtotta a sikolyát. A dán lenézett, felemelte a ragyogó drágakövet, majd körbepillantott, hiszen az előbb még nem volt ott a kő. Felfelé fordította az arcát, és a feje fölötti sötétet kémlelte, a deszkák, tartóbordák és támasztékok szerkezetét. Hosszú, hosszú pillanatok teltek el. Winifred látta az éles, kék szempárt, de nem tudta megmondani, hogy vajon az is látja-e őt. A kutató tekintet hirtelen megállt, és találkozott Winifred tekintetével. A nő már lélegezni sem mert, miközben a korhadt fába kapaszkodott, és megpróbálta nem felkavarni a gerendákon leülepedett port. A pillanat sosem akart véget érni, a barbár felfelé meredt a rettegő apácára. Majd idegen nyelvén kiáltott valamit az embereinek, Winifred jól látta, a keskeny ablakon keresztül, hogy a többiek összeszedték, amit zsákmányoltak. Amikor két férfi bejött fáklyákkal, pattogó utasításokat osztogatott, majd intett, hogy távozzanak. Miután azok kifutottak a kápolnából, a férfi újra felnézett. Kis szikra gyúlt a szemében, és mintha elmosolyodott volna. Más a bátorság és találékonyság előtti tisztelgést olvasta volna ki ebből a tekintetből, Winifred azonban csak úgy látta, hogy Szent Amélia munkálkodott. Sokáig várt, mielőtt lemászott volna. A csontjai tiltakoztak, ahogy végül kiegyenesedett az összegörnyedt testtartásból, és majdnem megcsúszott, miközben a földre mászott. Aztán felsietett a keskeny lépcsőn a harangtorony tetejébe, és kinézett. A távolban patadobogást hallott — Oswald katonái vágtattak a menekülő vikingek után. Majd a hangzavar elült, csönd és mozdulatlanság ereszkedett a délutánra. Előszólította a nővéreket a rejtekhelyükről, segített nekik kimászni szűk helyeikről, ahová pár órája bújtak el, majd összegyűltek a kápolnában, hogy imádkozzanak. Amikor elmondták, miként úszták meg, hogy észrevegyék őket, Winifred az öt évvel ezelőtt tetőjavításhoz emelt állványzatra gondolt, meg arra, mennyire átkozta egész idő alatt, és lám, végül a megmentőjévé vált. Miközben Odelyn rettegett kútjára, meg az Edit életét megkeserítő necessariumra gondolt, meg a szegény Johnny sírját belepő levelekre, az jutott eszébe, hogy az emelvény, a főzőüst, a megsárgult fa, a kút — a bosszúságot és szívfájdalmat okozó dolgok — nem lehettek csupán a véletlen művei. Ezek csodás dolgok voltak. Ahhoz, hogy megmeneküljünk, csupán venniük kellett a bátorságot ahhoz, hogy használják őket. Amélia bátorságát. Winifred a kék kőre gondolt, amit a dán eltett, és remélte, hogy Szent Amélia kegye is vele tart, és egy napon valamilyen módon fényt gyújt majd a barbár szívében.

Az apát pompás lován az úton baktatva, arra gondolt, mennyivel megfelelőbb volt az új, az Igaz Kereszt zárda az apátságnak. Sajnos teljesen lerombolták a vikingek, miközben a Szent Amélia, valami csoda folytán, megmenekült. És mivel megmenekült, most ez volt az egyetlen zárda Portminsterben. Ha mindkettő odavész, akkor persze csakis a másikat építették volna újjá, és a Szent Améliát hagyják teljesen tönkremenni. Amikor a mellékútra tért, csatlakozott a szerzetházba tartó zarándokok folyamához. Az Igaz Kereszt szilánkja a tűz martaléka lett, Szent Amélia volt újra az egyetlen ereklye a környéken. Az apát belátta, hogy itt bizony csoda történt. A vikingek vajon miért nem gyújtották fel ezt a helyet is? Mindenki azt mondta, Szent Amélia állította meg őket. De a megfékezhetetlen Wini-fred Anyára gondolva, azon tanakodott... A dánok betörése óta történtek bizonyos változások. Most csodás illatok terjengtek a levegőben, a konyhában ízletes pörkölt rotyogott Müdred Anya hatalmas üstjében. Kint egy fiatalember vizet mert a kútból, és a vödröt odaadta Odelyn Anyának. Egy másik fiatal a leveleket gereblyézte le a kis sírról. Mindenütt munka folyt, az élet újra virágzásnak indult. Az apát azonban nem azért jött, hogy gratuláljon a Szent Amélia apácáinak. Azért jött, mert nyugtalanító híreket kapott: Winifred Anya nem maga tanította a fiatal novíciákat az iniciá¬lé művészetére, hanem az idősebb apácákra hagyta a feladatot. És mit művelt vajon mindeközben a rendfőnökasszony? Azt a nyavalyás oltárképet festette! Nos, azért jött, hogy egyszer s mindenkorra megtiltsa. Nem tűr el több ellenkezést attól a nőtől. Arra számított, hogy Winifred a kapuban fogja várni, s üdvözli, mint régen, most azonban nem volt ott. Rosamund nővér várta, aki immáron a Szent Amélia lakója lett, rendfőnökasszonyi rangjától megfosztva, de úgy látszott, ezt csöppet sem bánta. A rendfőnökasszony segédjeként szolgált tovább, és szívesen foglalta el magát azzal, hogy az utazók, a tanulók és hölgyvendégek kényelméről gondoskodjon, valamint a felújítási munkálatokat, a kecskék, birkák és tyúkok elhelyezését felügyelje, és gondoskodjon arról, hogy az ebédlőasztal mindig tele legyen étellel. Rosamund boldogan kísérte az apátot abba az új lakószobába, ahol Winifred Anya egy festőállvány mellett ült, és festett. Az apát már épp nyitotta a száját, amikor ránézett a táblára és elakadt a szava. Aztán valami még megdöbbentőbb dolgot látott: Winifred Anya mosolygott! Leült hát, és csöndben maradt, amíg Winifred dolgozott. A nő egy különleges Szent Améliát festett, ragyogót és alázatosat, aki a szegényeket szolgálta, és Krisztus igéjét terjesztette. Az új oltárkép negyedik tábláján Szent Amélia egy kék kristályt tartott, amelyet épp a torkába tett. Az apát nem értette, de a kép gyönyörű és ellenállhatatlan volt, elállt tőle az apát lélegzete. Amikor egy novícia sört hozott neki, és szórakozottan kiitta, Edman Atya nemcsak azt határozta el, hogy engedélyezi az oltárkép befejezését, de már most azokra a jövőbeli festményekre gondolt, amelyeket majd Winifredtől rendel, meg a patronálókra, akik majd szép summát fizetnek értük. Interim Az apát Winifred oltárképének szépsége láttán gyors pálfordulást tett, és minden eszközzel azon volt, hogy bátorítsa Winifredet, majd rögvest megrendelt egy triptichont saját templomába. Sosem lett belőle püspök, két évvel később meghalt; egy halszálka akadt a torkán, amikor a húsvéti vacsorából harmadszor szedett. Winifred Anya további harminc évet élt, és rengeteg gyönyörű festményt, oltárképet festett, és számtalan miniatúrában örökítette meg a keresztre feszítést és Krisztus születését. Valamennyiről könnyen meg lehetett mondani, hogy az ő keze munkája, jóllehet akkoriban a

művészek még nem szignálták műveiket, mert mindegyiken szerepelt egy csodaszép kristály kő. Nem sokkal a viking rajtaütés után Ibn-Abu-Aziz-Jaffar visszatért a Szent Améliába egy utolsó látogatásra, hogy megköszönje Winifred Anyának a figyelmeztetést, miszerint ne menjen az apátságba azon a bizonyos napon. Azzal, hogy a szárazföld belseje felé vette az irányt, Mayfield felé, elkerülte a vikingeket, és így megmenekült. Winifred Anya megfeledkezve a kelta ősöktől örökölt látóképességéről, mindent Szent Améliának tulajdonított, és meghívta a vándorló kereskedőt, hogy pihenjen a zárdában, ameddig csak akar. Simon úgy döntött, nyugdíjba vonul, és egy kis házikóban telepedett le, ott élt hűséges lovával, Seskával, aki öreg napjait egy bekerített karámban töltötte. Simon, a Levita alkalmanként segített a zárda körül, kedvelt volt a vendégek és zarándokok körében, és továbbra is Winifred Anya barátja és tanácsadója maradt. Rászoktak arra, hogy minden délután találkozzanak egy kis csendes beszélgetésre - Simon, a zsidó és Winifred, az apáca — egészen a férfi tizennégy évvel később bekövetkező haláláig. Bár Simon sosem tért át a keresztény hitre, Winifred ragaszkodott hozzá, hogy öreg barátja megkapja az utolsó kenetet, és megszentelt földbe temessék el. Winifred Anya továbbra is festett, látása és keze végül a kor előrehaladtával meggyengült, így néha meg kellett állnia a munkájában. Ilyenkor arra a vikingre gondolt, aki felvette a kék követ, és azon tanakodott, vajon mit tett vele Szent Amélia hatalma. A következő történt: amikor a vikingek visszatértek a kikötőbe, hajójukat lángokban állva találták, Merciai Oswald katonái körbevették őket, és az utolsó szálig lemészárolták a dánokat. Oswald maga is részt vett a holtak kirablásában, és megtalálta a különös, hihetetlenül szép kék követ. Egy kard markolatán díszlett ezután, amely később egy végzetes sorsú keresztes lovaggal Jeruzsálembe került, ahol kifeszítették a markolatból, és Bagdadba vitték ajándékba egy kalifának, aki pedig egy időre kedvenc turbánjába illesztette. Egy gyenge pillanatában a kalifa egy templomi táncosnőnek adta a kristályt, aki a köldökében viselte, miközben a kalifának táncolt, majd egy éjjel megszökött titkos szeretőjével. A kristály ezután utazott zsebekben, pénztárcákban, megismert férfi és női gazdákat, eladták és megvették, majd megint ellopták, egészen addig, amíg egyszer egy keresztes háborúból hazatérő katona visszavitte Angliába a La Manche csatornán. Ez a katona megvakult egy Jeruzsálem melletti csatában, gyógyulást remélve csatlakozott a Canterburybe tartó zarándokhoz. Útonállók támadtak rájuk, akik zsákmányukat eladták északon. Itt egy fiatalember gyöngyház ékszeres doboz tetejére rakatta a kristályt, abban a reményben, hogy ezzel a pazar ajándékkal elnyeri egy fiatal hölgy kegyeit. Amikor azonban a fiatal hölgy visszautasította házassági ajánlatát, elhagyta Angliát, és Európába ment, ahol megesküdött, hogy véget vet életének, ha egy arra megfelelő helyet talál. Aztán egyszer csak találkozott egy Assisiből származó férfival, akit Ferencnek neveztek, s aki új szerzetesrendet szervezett, és a csüggedt férfi egy belső hangtól vezérelve csatlakozott a szegénységi fogadalmat tett rendhez. Minden tulajdonától megszabadult, beleértve az átkozott ékszeres dobozt is. A paraszt, aki megtalálta a dobozt a ferencesek adományai közt, lefeszítette a kék követ a fedélről, és vett rajta egy vekni kenyeret. Amikor a pék felesége meglátta az elragadó drágakövet, becserélte egy másik újdonságra, egy tükörre, mert azt hitte, hogy az a tárgy, amelyik a tükörképét mutatja, értékesebb, mint az, amelyik nem. Amikor 1349-ben a Fekete Halál elpusztította Európa népességének egyharmadát, a kék kristályt tartották felelősnek hét halálesetért és hat gyógyulásért, miközben halottaktól élőkhöz, betegektől orvoshoz került. Közel száz évvel később, egy Johanna nevű fiatal lányt eretnekségért máglyán megégettek Franciaországban. Egy, a tömegben figyelő férfi nem vette észre, hogy a zsebeit kiürítette egy tolvaj, ellopott tőle két arany érmét és egy kék kristályt. 1480-ban, egy meleg nyári napon, óriási tömeg gyűlt össze a Firenzéhez közeli hegyekben, hogy egy huszonnyolc éves művész-feltalálót csodáljon, aki legújabb találmányát, az

ejtőernyőnek nevezett dolgot akarta bemutatni. A szemtanúk boldogan fogadtak, vajon kitörie a nyakát a fiatal idióta, de amikor Leonardo da Vinci baleset nélkül földet ért egy füves réten, a kék kristály egy Medici herceg kezéből egy vándor tudós kezébe került, aki visszavitte a ragyogó drágakövet Jeruzsálembe, szeretett lányának szánta ajándékként, de a lánya szülés közben meghalt, amíg ő távol volt. Annyira szomorú volt halála miatt, hogy elrejtette a gyűlöletes kristályt, mert az egyetlen gyermekére emlékeztette. így a kő egy aranydobozban hevert a jeruzsálemi Szikla-templomra néző gyönyörű otthonban, és várta következő tulajdonosát, várta következő sorsát.

HATODIK KÖNYV Németország

i. sz. 1520 Ha megkérdeznék, Katharina Bauer azt felelné, azért megy férjhez Hans Roth-hoz, mert szereti. Valójában azonban azért, mert már nagyon vágyott arra, hogy egy család tagja legyen. Katharina álma az volt, hogy egy nőt nővérnek, húgnak, nagynéninek szólíthasson végre, vagy egy férfit fivérnek, nagybácsinak, s legyenek rokonai. Egy özvegyasszony egyetlen tizenhét éves lánya volt, egyszerű szobában lakott a Hofbrauhaus felett. Katharina minden csillag vagy szerencsés jel láttán azt kívánta, hogy egy nagy, boldog családhoz tartozhasson. És Hans Roth, a huszonkét éves búzavirág szemű férfi éppen ilyen családdal rendelkezett. Herr Roth-nak, a korsókészítőnek és feleségének három fia és két lánya volt. Házuk mindig zsúfolásig megtelt rokonokkal, hozzátartozóikkal és további családtagokkal, mindegyikük részt vett a söröskorsó készítésében és eladásában. Most, hogy a legnagyobb dologidőben megengedték, hogy Katharina besegítsen (bár nem fizettek neki érte), aki úgy érezte, része a Roth családnak, a leány titokban abban reménykedett, hogy jövő üyenkor Herr Roth-ot, már „Papának" szólíthatja. Ilyen az igazi szerelem, mondogatta Katharina magának, miközben szívesen segédkezett Hansnak a szárítószobában. Ez a csendes öröm, a béke és a megelégedettség. Látta ezt idősebb pároknál, akik örökre házasok voltak. Milyen szerencse ez neki és Hansnak, hogy már ilyen korán elkezdhetik ezt az életet. Micsoda tökéletes jövő vár rájuk! A házasság egyéb szempontjait véve figyelembe — az ágyat és a gyerekeket — Katharina jobb szerette, ha ezt a kérdést nem firtatják, mert a Harissal való csókolózásnál nem szeretett volna továbbmenni. Azokban a ritka ellopott pillanatokban, amikor kettesben voltak az erdőben vagy lent a folyó mellett, mások tekintetétől távol, és Hans a szokásosnál mohóbb volt, Katharina megállította a kezét és figyelmeztette a férfit, hogy még nem házasok. Majd ha a megfelelő idő eljön, megteszi a kötelességét, elszenvedi a gyermekek létrehozásához szükséges rövid fizikai egyesülést.

Miközben leemelték az újonnan formázott söröskorsókat a szárítópolcokról, csodás illatok érkeztek a nyitott ablakon keresztül: tűzön sistergő sertésszeletek, edényben párolódó káposzta, krumpli és a sütőből kivett friss kenyér illata - Frau Roth szokásos nehéz ebédjüket készítette. Katharina tudta, hogy őt nem fogják meghívni, Frau Roth nem nagylelkűségéről volt ismert. Katharina amúgy sem evett volna velük, amíg az anyja otthon várja sajttal és tojással. Általában ezzel kellett beérniük, de hébe-hóba egy-egy elégedett vevő Isabella Bauernek kolbásszal és krumplival fizetett, amiből az asszony egy hétre való élelmet készített magának és Katharinának. Kenyerük viszont mindig bőségesen volt, és sörük is, mivel szerencsére a Hofbrauhaus felett éltek, akinek a tulajdonosát, Herr Müllert, Katharina anyja elbűvölte. - Ezek Itáliába mennek - mondta Hans, miközben a megszáradt korsókat az égetőkemencébe tették. Katharina észrevette hangjában a tiszteletet és a csodálatot, ahogy az „Itália" szót kiejtette, mert Hans arra vágyott, hogy világot lásson. Katharina számára a világ Badendorfból állt, ahol a központi piactéren egy szökőkút uralkodott, két oldalon üzletek és favázas homlokzatú épületek sorakoztak. A harmadik oldalon a Hofbrauhaus és a negyediken a háromszáz éves Rathaus, amelynek bejárata a második emeleten volt, s egy veszély esetén elmozdítható lépcsőn lehetett elérni. E mellett állt a román stüusú templom, amelynek alapjai még az ötödik században épültek, állítólag a régi rómaiak idejében. A Markplatz volt az évenként megrendezett fesztiválok, esküvők, ünneplések, gyümölcs- és zöldségkereskedők és alkalmanként a vallásos színdarabok színhelye. Ami Katharina Bauert illeti, neki Badendorf volt az egész világ. Katharina nem tudta mi van a folyókanyaron túl, az út végén vagy a hegy túloldalán, de nem is érdekelte. Nem hallott az Achennek nevezett városban épp lezajlott koronázásról, ahol V. Károlyt koronázták királlyá, és arról sem, hogy Nagy Károly trónra lépése óta ez volt a legnagyobb esemény. Arról sem tudott, hogy egy másik férfit, egy Luther Mártonnak nevezett Ágostonrendi szerzetest, eretnekséggel vádoltak meg. A pápa azt állította, hogy új és veszélyes nézeteket terjeszt, és protestációja futótűzként terjedt el egész Európában, egy Johannes Gutenbergnek nevezett harmadik férfi felfedezésének köszönhetően. Katharina Bauer csak a saját városát, az erdőt, a várat és Badendorf lakóit ismerte. És ennyi elég is volt. Amikor Hans elvett tőle egy korsót, ujjaik összeértek, és a lány látta, hogy Hans elpirul. O nem pirult el, mert az a szerelem, amit ő érzett a fiatalember iránt, nem az a „lángoló" fajta volt, ahogy a fiú gondolta. Katharina abban sem volt biztos, hogy az a fajta szerelem valóban létezik a dalokon, költeményeken és romantikus történeteken kívül. A gyengédség, a ragaszkodás és az érzés, hogy valaki vigaszt nyújt - ezek számítottak. Mivel egész életében ismerte Hansot, ez a szerelem velük együtt cseperedett, és amikor a szüleik házasságot emlegettek, olyan természetesnek tűnt, hogy életüket együtt folytatják. Tökéletes házasság lenne, tudta, ő lehetne a legkeresettebb varrónő Badendorfban, Hans pedig tovább vihetne a híres Roth söröskorsó-manufaktúrát.

Évszázadokkal korábban az egészségükre jó hatással levő hőforrások hozták a rómaiakat erre a területre. Bár a források kiszáradtak, helyükön olyan agyag maradt, amely tökéletesen megfe¬lelt kőedények előáhításához. így Badendorf söröskorsóiról lett ismert. Mindegyik egy marék nyers agyagként indult, amit megformáztak, megfaragtak, majd kézzel megfestettek, később kiégettek és mázzal vontak be. Az agyag kiszárításához és állagának eléréséhez az edények sok-sok órán keresztül a szárítószobában álltak, mielőtt az égetőkemencébe kerültek volna. Az egész folyamat több napot vett igénybe, és sok türelem kellett hozzá. Ez volt a Roth-korsók titka: minél lassabban párolgott el a víz az agyagból, annál keményebb lett a korsó. Így a Roth-korsók keresettek voltak egész Európában és azon túl is. Ez azt

jelentette, hogy egy napon Hans nagyon gazdag emberré válhat. Akkor Katharina vehetne anyjának egy nagy házat és gondoskodna róla, hogy soha többet ne kelljen dolgoznia. Reggeli munkájukat befejezve, Katharina követte Hansot a műterembe, ahol a legutóbb kiégetett edényeket illesztették össze a kupatetőkkel. Kétszáz évvel ezelőtt az orvosok rájöttek, hogy a pestist legyek terjesztik, ezért, hogy megelőzzék a betegség terjedését, életbe lépett egy törvény, miszerint az italokat le kellett fedni. A gondot az jelentette, hogy a levehető tető elvonta a sörivás örömétől a figyelmet, mert a korsóhoz két kéz kellett. Egykezes korsóra volt szükség, így felfedezték a sarokcsuklós tetőt, ami lehetővé tette, hogy az emberek egyik kezüket használják csak az iváshoz, mégis eleget tegyenek a törvénynek. Roth korsói ismertek voltak gazdag díszítésű tetőikről, amelyek mindig magán a korsón levő mintát egészítették ki. Katharina a két Roth unokanővérnek segített, s egy ormótlan, a csomagoláshoz való szalmabálával foglalatoskodott. Hans mögé lépett, megfogta a derekát, és valamit a fülébe súgott. Katharina kuncogott, kisiklott az ölelésből, tettetve, hogy élvezi a flörtölést. Titokban abban reménykedett, hogyha egyszer összeházasodnak, Hans nem fogja olyan sokszor megérinteni. És különben is, nem is lenne illendő egy tekintélyes házaspártól. Már épp meg akarta jegyezni, hogy ebédidő van, és az anyja várja, amikor hirtelen kiabálást hallottak kintről. Valaki a nevét ordította. Kilépve a házból látta, amint Manfred, a Hqflraumaster fia, rohan át a téren, és integet. Katharina! - kiabálta. - Gyere gyorsan! Baleset történt. Az anyád... Katharina futni kezdett. Manfred kifogyott a szuszból, mire elérte. Egy söröskocsi mögött állt, és a ló megugrott. Egy hordó legurult a kocsiról. Ráesett az anyádra. Az arab orvos van nála. Katharina némán köszönetet mondott Istennek ez utóbbiért. Az idős orvosban bízott a világon a legjobban. Dr. Mahmoud huszonnyolc évvel ezelőtt menekült el Spanyolországból, amikor Izabella királynő elűzte a mórokat. Északon volt orvosságot vásárolni, amikor meghallotta a hírt, hogy az egész családját kiirtották, és hogy túl veszélyes lenne visszatérnie Granadába. Miután egy évig Európában vándorolt, mennyországot talált Badendorfban, ahol Isabella Bauer, aki tudta, milyen érzés idegennek lenni egy idegen városban, kedvességet mutatott irányában, és sokat tett azért, hogy az emberek elfogadják a messziről jött orvost. Most Dr. Mahmoud volt az első ember, akit Katharina meglátott, amikor elérte a Hoßrauhaus feletti szobájuk nyitott ajtaját- megöregedett alakján a mórokra jellemző egzotikus ruha, fehér haján turbán. Pastorius barát, a gyenge testfelépítésű és dongalábú fiatal vallásos testvér a sarokban imádkozott. Amikor meglátta, hogy anyja eszméletlenül fekszik, s véres kötés borítja a homlokát, Katharina az ágyhoz rohant, és térdre esett. Isabella Bauer, Badendorf és vidékének legremekebb varrnője, harmincnyolc éves volt, és bár nélkülözéssel teli, kemény élet volt mögötte, megőrizte fiatalos kinézetét. Most azonban csukott szemmel, a halálos kómában fekve, még fiatalabbnak látszott, arcáról eltűntek az aggodalom és a kor ráncai, arcszíne sápadt és makulátlan volt. - Mama? - Katharina megfogta anyja hideg, petyhüdt kezét. —Mama? - mondta kicsit hangosabban. Felnézett Dr. Mahmoudra, aki elkeseredetten ingatta a fejét. Katharina úgy érezte, megáll a szíve. Anyja volt az egyetlen családtagja, akit ismert. Katharina alig tudott valamit az apjáról. Még akkor meghalt az északi falun végigsöprő heves lázban, amikor ő még csecsemő volt. Még sírja sem volt, amit meg lehetett volna látogatni, a halottakat el kellett égetni, hogy megállítsák a láz terjedését. Anyja és ő elmenekültek, délre jöttek, hogy Badendorfban telepedjenek le. Amikor Katharina idősebb lett, néha-néha észak felé merengett, a folyókanyar irányába, ama világ felé, amelyet sosem látott, és elképzelt egy falut meg egy jóképű, mosolygós férfit, aki az apja volt.

Noha Katharina és anyja nem tartozott a prosperáló német kereskedők közé, mert naponta meg kellett küzdeniük a betevőért, és gyakran nélkülöztek is (Izabellának olykor úgy kellett kikönyörögnie kuncsaftjaitól a járandóságát), nem tartották magukat szegénynek. A Hqfbrauhaus felett laktak egy kis szobában, az egyetlen otthonban, amit Katharina ismert, és a megjavított ruhákból és megfoltozott cipőkből éltek, néha éheztek, néha télen fáztak, mivel nem volt fűtésük, de áldottnak érezték magukat, amiért nem parasztnak születtek, akiket a nemesek túlhajtottak és agyonhasználtak. Isabella Bauer gyakran mondogatta lányának, hogy jóllehet, nincs pénzük, de van méltóságuk. És az élet, egészében véve, jó volt. Volt egy kis fallal körülvett kert a Hqfbrauhaus mögött, ahol Pastorius barát latinra tanította a fiúkat, és Dr. Mahmoud a betegeit fogadta. A fény is itt volt a legjobb, így Katharina és az anyja itt varrtak. Közben az idős arab a betegekkel konzultált a szobájából lecipelt, hordozható paraván mögött, Pastorius barát pedig a latin nyelv alapjait verte a konok kereskedőifjak fejébe. Egy tipikus reggelen, miközben Katharina és Isabella finom mintákat hímeztek, a levegőt madárdal és a barát tanítványainak kántálása töltötte be: „Anima bruta, anima divina, anima humana...", amit alkalmanként egy-egy köhögés ellenpontozott az orvosi paraván mögül, így Katharina fiatal és gyors elméje, miközben rózsákat és leveleket szőtt a vászonba, magába szívta a fiúknak szánt leckéket: „Leone fortior fides." Katharina idegesen térdelt anyja ágya mellett, hallotta a nyitott ablakon keresztül a kertből felhallatszó madárdalt, és hirtelen rossz érzése támadt — lehet, hogy a kertben töltött idilli napoknak vége. Végül Isabella szemhéja rebbenve felnyüt. Tekintete bizonytalan volt, majd meglátta Katharinát, szőke haja körül az ablakon beömlő napfény fényudvart szőtt. Isabella mosolygott. Milyen gyönyörű lány lett. Haja, amely egykor halvány volt, mint a kukorica, most mély arany színben ragyogott. Hibátlan bőr. Tiszta zöld szemek. Isabella kezét a sima archoz emelte és erőlködve mondta: - Isten úgy döntött, hogy magához szólít, lányom. Azt hittem több időm lesz... Mama - zokogott Katharina, és a hideg kezet arcához szorította. - Rendbe jössz. Dr. Mahmoud gondoskodik róla. Isabella szomorúan mosolygott, és elfordította a fejét a párnán. Tudom, hogy már csak perceim vannak hátra. Évekre számítottam, de Isten a bölcsességében... Katharina várt. Dr. Mahmoud éles sötét szemével a beteget figyelte, miközben Pastorius barát egy percre sem hagyta abba a kántálást. Kíváncsi tömeg verődött össze az ajtónál, de Herr Müller kívül tartotta őket. Isabella mély levegőt vett és újra megszólalt: Valamit tudnod kell, gyermekem, valamit el kell mondanom neked... Katharina szeméből könnyek hulltak a véráztatta lepedőre. Ott - suttogta Isabella - a szekrényben. Egy bútorra mutatott, amely sajátjuk volt, és a szöveteket, cérnákat, tűket és ollókat tárolták benne. - A szalagos doboz. Hozd ide. Amikor Katharina visszatért az ágyhoz a szalagos dobozzal, Isabella folytatta: Valamit el kell... mondanom neked, Katharina. Légy erős. Kérj erőt Istentől. Itt az ideje, hogy megtudd az igazat. A lány várt. Dr. Mahmoud előrehajolt. Egy méhecske repült be a nyitott ablakon, ide-oda repült döngicsélve, mintha keresett volna valamit, majd kiszállt. Mi az mama? - kérdezte Katharina gyengéden. Könnyek csillogtak Isabella szemében. Nem az igazi anyád vagyok. Nem az igazi lányom vagy. Katharina rámeredt. Aztán a homlokát ráncolta. Felnézett Dr. Mahmoudra, majd Pastorius barátra, aki abbahagyta a kántálást. Jól hallotta? így igaz, Katharina - erőlködött Isabella. - Nem a testemből származol. Egy másik nő gyermeke vagy.

Mama, félrebeszélsz. Dr. Mahmoud azt mondta, csúnyán beverted a fejed. Ép eszemnél vagyok, Katharina. Figyelj rám, nincs túl sok időm. Isabella nehézkesen, zihálva vette a levegőt. Tizenkilenc évvel ezelőtt pestis söpört végig a falumon, északon, elvitte a férjemet és két gyermekemet. Egyedül maradtam. Mi túlélők, szétszóródtunk. Egy fogadóban kötöttem ki, ahol szobalányként dolgoztam, és kézimunkáztam. Egyik éjjel egy család érkezett, a nő áldott állapotban volt. Megbíztak egy keresztelőköpeny hímzésével a csecsemőnek. Az asszony viszont belehalt a szülésbe. A férj odajött hozzám, a bánat porig sújtotta. Még sosem láttam férfit így sírni. - Újabb kapkodó sóhaj. - Azt mondta, úton vannak... ő és a fiai messzire utaznak, nem tudják a csecsemőt magukkal vinni. Az éjszaka közepén jött, Katharina, úgy sírt, mint egy gyermek, és megkért, hogy őrizzelek meg neki, megígérte, hogy visszajön. Az a csecsemő te voltál, Katharina. Az ajtó előtt álló tömeg felhördült, Herr Müller csendre intette őket. Dr. Mahmoud felemelte Isabella csuklóját, és megmérte a pulzusát. Arckifejezése még komorabbá vált. Tekintete azt mondta Katharinának, hogy már nincs sok idő hátra. Isabella folytatta: Átvettem tőle a csecsemőt, és megígértem, hogy gondját viselem, amíg visszatér. Egy idő után elmentem a fogadóból. Nem bíztam a tulajdonosban, úgy gondoltam, lop tőlem, mert az idegen férfi arany érméket adott, hogy abból neveljelek. Idejöttem Badendorfba, ahol mindenkinek azt mondtam, özvegy vagyok, ami igaz volt, és hogy a csecsemő az enyém, ami viszont nem volt igaz. Azt gondoltam, az apád majd megtalál, hiszen nem mentem túl messzire... Isabella hangja elhalt, nyelvét végigfuttatta száraz ajkain. Dr. Mahmoud óvatosan a feje alá csúsztatta a kezét, és egy csésze vizet tartott a szája elé, de Isabella nem tudott inni. Egy hosszú pillanat után megint beszélni kezdett: A férfi... az apád, Katharina, adott nekem valamit... Nyisd ki a dobozt, és vedd ki a szalagokat. A doboz alja... Emeld fel. Van benne valami. Az a tied. Katharina meglepődött, amikor megtalálta az álgombot a szalagos doboz alján, és amikor felemelte, egy zsebkendőbe csomagolt tárgyat talált. Kibontotta, és könnyes tekintetén át egy tenyérméretű miniatúrát, vallásos festményt látott. Ez egy párnak az egyik része, egy diptichoné, mint ami a templomban az oltár fölött látható. Csak sokkal kisebb. Látod a kék követ a képen, lányom? A másik felén is ott van. Együtt mesélnek el egy történetet. Anya... — Katharina hangja megbicsaklott. — Nem értem. Apád... a kis képekből egy pár volt nála... Egy miniatűr diptichon, a két kép egy forgópánttal illeszkedett egymáshoz. Kettétörte... - Isabella behunyta a szemét, és maga előtt látta azt a tizenhét évvel ezelőtti, ünnepélyes éjszakai rituálét. — ...nekem adta ezt a darabját, ezt a kis képet, és azt mondta, ha ő maga nem tudna érted jönni, akkor küld maga helyett valakit, aki fel fogja mutatni a másik felét, és ha összeillenek, akkor tudni fogom... Katharina összezavarodva nézett az anyjára, aztán a homlokát ráncolva a kezében levő kis képre. Ez az Áldott Szűz? A képen középkori ruhába öltözött nő egy kék kristályt emelt a torkához. Rejtélyes mozdulat. De a kő félreismerhetetlenül értékes volt ragyogó színei és átlátszósága miatt. Isabella hangja messziről jött, mintha szelleme már távolodóban lenne. Megmutatta nekem a másik képet. A tetején latinul az állt: „Sancta Amélia, ora pro nobis." Szent Amélia, imádkozz értünk - motyogta Katharina, és nem tudta levenni a tekintetét a miniatúráról, amely egykoron az apjáé volt.

Azt mondta... a kék kristály a képen Szent Amélia köve, és mágikus gyógyító erővel bír, mert azt Amélia magától Jézustól kapta. Katharinát megbabonázta a festmény. Hogyan lehet megfesteni egy kő színét? Nem égszínkék, mert ahhoz túl sápadt, nem is óceánkék, mert az túl mély. És nem is csak egy réteg volt, hanem egymásra felhordott rétegek, mintha nem is kőről készült festmény lenne, hanem maga a kő. Katharina nem tudta, hogy a festményt Angliában, egy Winifred Anyának nevezett rendfőnökasszony festette ötszáz évvel korábban. Az apád úgy öltözött, mint egy gazdag ember - suttogta Isabella. - Nemesember lehetett. Egy zacskó aranyat hagyott nálam. Csak néhányat költöttem el, csakis annyit, hogy megtelepedhessünk itt Badendorfban. Nem nyúltam a pénzhez, mert az a te örökséged. Minden évben, a születésnapodon... megígértem magamnak, hogy elmondom neked az igazat. De nem bírtam magam rávenni. Akkor jöttél az életembe, amikor tele voltam szomorúsággal és fájdalommal a saját gyermekeim elvesztése miatt. Isten bocsássa meg nekem, egy részem azt remélte, a a férfi sosem fog visszajönni érted. Most azonban, hogy haldoklóm, jogod van tudni az igazat. Sssh, Mama. Tartalékold az erődet. Majd később beszélünk. Isabella megrázta a fejét, olyan mozdulat volt, ami nagy erőfeszítést igényelt tőle. Sosem voltál az enyém, nem tarthatlak meg most, Katharina. Csak a gondodat kellett viselnem, amíg visszajön érted. De még nem jött vissza, és ez csak azért lehet, mert megsérült, beteg vagy börtönben van valahol. Talán most is azért imádkozik Istenhez, hogy vezessen el téged hozzá. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Katharina aranyszínű fürtjeit. A haja színe olyan, mint a tiéd. Csodálatos aran színű szakálla volt, mint a napfény. Nézd meg a festmény hátulján. Katharina megfordította a képet, és elolvasta a feliratot: „von Grünewald". Az a családneved - mondta Isabella. - Látod... Sosem nekem szántak. A sorsod valahol máshol van. Meg kell találnod az apádat, Katharina. Lehet, hogy megsérült. Talán beteg. El kell menned hozzá. De nem hagyhatlak itt téged! - kiáltott fel. Gyermekem, ezt mind nem így tervezték. Talán, ha el¬mondtam volna neked az igazat réges-régen, a dolgok máshogy alakulnak. De önzőn csöndben maradtam. Most kárpótlást kell fizetnem. Az idegen... megérdemli, hogy lánya legyen. Katharina zokogni kezdett. — Hogyan találom meg? Azt mondta az a férfi, hogy a képen látható kék követ keresi. Azt mondta, Jeruzsálembe utazik, mert úgy véli, ott a kő. Találd meg... - mondta Isabella, levegőért küzdve. Találd meg a kék követ, és megleled az apádat. Amikor a miniatúrát a párjához illeszted, tudni fogod, hogy rátaláltál. Isten akaratából. Törékeny keze, ami oly sok csodás virágot, madarat és pillangót hímzett, remegve ért lánya arcához. ígérd meg, hogy elmész, Katharina. Mert bárhová vezet is a kék kő, ott a te sorsod. Ezen szavak után Isabella még egy utolsót lélegzett. Katharina az anyja testére borulva zokogott. Dr. Mahmoud és Pastorius barát csendesen elküldték Herr Müllert és az ajtó előtt szótlanul toporgó tömeget. Isabella Bauert a helyi temetőben temették el. Egykori vevői pedig nem győzték dicsérni ügyességét, és az általa hímzett elegáns gallérokkal, zsebkendőkkel és vásznakkal büszkélkedtek. Részvétükről biztosították Katharinát, férfiak és nők, azok, akik nem is olyan régen Isabella Bauert és lányát órákon át várakoztatták a cselédbejárónál, és akik gyakran nem fizettek a hetekig tartó varrónői munkákért. Ám most, meghallván, hogy a lány ereiben esetleg nemes vér folyik, és kisebb vagyonhoz jutott, hirtelenjében nagy tisztelettel kezdtek viseltetni irányában.

Katharina fásultan élte meg a következő napokat, a hirtelen és váratlan fordulat döbbenetétől megnémult. Amikor egy kicsit enyhülni kezdett a szomorúsága, eltűnődött a hihetetlen történeten, és azon töprengett, vajon igaz-e. Így Dr. Mahmoud és Hans Roth kíséretében, Katharina életében először elhagyta Ba-dendorfot, északra utazott a mindössze tízmérfoldnyire levő, de a tizenhét éves lány számára teljesen más vüágnak számító faluba. Megtalálta a fogadót, ahol született. Elment a közeli templomhoz, és talált egy idős papot, aki emlékezett egy asszonyra, aki belehalt a szülésbe, egy másik megyéből származó nemes hölgy volt. Aztán elment a közeli temetőbe. Itt Katharina egy sírkövet lelt: a halál dátuma Katharina születésnapja volt. A vezetéknév pedig: von Grünewald. Ahogy ott térdelt a sír mellett, megpróbált valamit érezni az eltemetett nő iránt, de nem tudott. Szomorúsága annak a varrónőnek szólt, aki valódi anyja volt. Mindazonáltal itt feküdtek annak a nőnek a csontjai és hamvai, aki életet adott neki, és Katharina érezte, hogy különös új érzések lepik el. Ahogy kezét ráfektette a huszonhat évesen meghalt Maria von Grünewald sírkövére, megfogadta, hogy megkeresi az apját - ennek a szegény nőnek a férjét -, és gördüljön elébe bármüyen akadály, egyesül valódi családjával. Egész Badendorf erről beszélt. Katharina Bauer Jeruzsálembe utazik! Hans a boldogtalannál is boldogtalanabb volt. — Miért kell elmenned? Mivel az elképzelhetetlen volt, hogy egyedül utazzon, először Hanst kérte meg, hogy tartson vele, de természetesen ő nem mehetett; nélkülözhetetlen volt a korsógyár működtetéséhez. Aztán Pastorius barátot kérte meg, a szegény fiatalember viszont nem volt elég erős ahhoz, hogy ekkora útra keljen, bármennyire is szerette volna látni a szent várost, Jeruzsálemet. Végül Dr. Mahmoudtól kért tanácsot, aki azt felelte, hogy szerinte nagyon fontos, hogy valaki ismerje és tisztelje az apját. Meg azt is mondta, hogy éppen arra gondolt, Kairóba utazik, mert ott szeretne meghalni, és öregember lévén már nem halogathatja sokáig a dolgot. Ezért úgy döntöttek, együtt utaznak. ígéretet tettem, Hans - mondta Katharina elszántan, miu¬tán visszatértek a Badendorfot körülvevő erdőben tett utolsó sétájukról. - Meg kell találnom a családomat. — De én vagyok a családod. Amikor hozzám jössz... Megfogta a kezét, és szomorúan mosolygott. Igen, tudom, Hans. De az apám vissza akart jönni értem. Csak valami nagy szerencsétlenség lehetett az oka, hogy nem tette. Almaim vannak - egy börtönben látom őt, egyedül és elfelejtve, vagy egy távoli faluban betegen. Meg kell találnom. Tartozom neki ennyivel. Meg az anyámnak is. Mindkét anyámnak. Ha ezeket megtettem, visszajövök hozzád. Frau Roth, aki szerint senki sem volt elég jó ahhoz, hogy a gyerekeivel kössön házasságot, és aki kelletlenül tanúskodta végig az oltár előtt tett esküjüket, titokban abban reménykedett, hogy Hans, a fiacskája, sosem fog megházasodni. Mindenki tudta, hogy Herr Roth szíve gyengélkedik, és Frau Roth, aki robusztus testfelépítésű és vasakaratú volt, nagy valószínűséggel túléli a férjét. Nem szándékozott egyedül maradni, és főleg nem egy meny kegyelmére kényszerülni - nem is beszélve arról, hogy Katharina egy egyszerű varrónő lánya (Frau Roth egyetlen pillanatig sem hitte el a gazdag nemesember meséjét.) Katharinának el kell mennie fiam - jelentette ki a tőle telhető legmelegebb hangon. — Az a dolga, hogy az apja mellett legyen. Akkor ígérd meg, hogy visszajössz hozzám — kérte Hans olyan szenvedéllyel, hogy zavarba ejtette Katharinát. — Tedd, amit tenned kell, találd meg az apádat, köss békét a múltaddal, aztán gyere vissza és légy a feleségem.

És így a két anyának tett súlyos ígéretein felül - egyiket a halálos ágynál, másikat a sír mellett tette - Katharina még egyet bevállalt: azt, hogy visszatér Badendorfba és Hans Roth felesége lesz. A karaván érkezésekor egész Badendorf kitódult, hogy kikísérje Katharinát. Frau Roth nagy hűhót csapott, ezüst tallérokkal és érmékkel töltött erszényt mutogatott, amelyet meglepetés ajándéknak szánt Katharinának. Az erszényt körbeadták, hogy mindenki belenézhessen és emlékezzen rá, müven nagylelkű Frau Roth, aki azonban, amikor senki nem látta, kivette az érmék felét, titokban zsebre vágta, és a megkönnyített erszényt adta oda a lánynak. A hatalmas kereskedelmi karavánt egy kereskedő liga és befektetők hozták létre, akik azért fogtak össze, hogy megvédjék áruikat az úton. Szőrme és borostyán utazik az északi partokról, hogy gyümölcsre, olajra és fűszerekre cseréljék délen, amit aztán visszaszállítanak északra. A karavánt zsoldos katonák őrizték, akik az erős lovakkal vontatott hatalmas kocsik mellett lovagoltak. Az út során bizonyos banditák „védelmi pénzt" kaptak, és cserébe ők tartották távol a többi tolvajt. Civilek is csatlakoztak ezekhez a hatalmas karavánokhoz, mert csak így lehetett biztonságosan utazni. Úgy volt, hogy Katharina és Dr. Mahmoud Herr Roth legutolsó söröskorsó export szállítmányával utaznak együtt, és miközben könnyes búcsút váltottak, Hans egy különleges korsót adott Ka-tharinának. Középen egy kis hegyvidéki tájkép, Badendorf várost ábrázoló kis kámeával: maga Herr Roth készítette és festette meg fáradságos munkával. Pastorius barát, zavarában szégyenlősen, piruló arccal szintén hozott ajándékot Katharinának: egy lapos bőrerszényt, amelyet olajjal és viasszal kezeltek vízhatlanná, s egy bőrszíjon lógott, így ruha alá rejtve lehetett viselni. Épp megfelelő méretű volt Szent Amélia miniatúrájához. Aztán elindult az egy mérföld hosszú karaván, amely Antwerpenből indult, és keresztülhaladt Nürnbergen, Európa pénzügyi és kereskedelmi központján. Az egyik fő szárazföldi kereskedelmi útvonalon haladtak, és nyárra várták, hogy az Alpokba érnek, amikor a hágók járhatóak. Az utat Borostyán útként ismerték már azelőtt is, hogy a rómaiak betörtek Európába. Évezredekkel korábban kapta a nevét, amikor a régvolt emberek, messze északon drága borostyánt gyűjtöttek, és a szárazföldön át az Északi-tengertől a Földközi-tengerig és az Adria partjaihoz szállították. A római légiók további utakat és hidakat építettek hozzá, és járhatóvá tették az Alpok hegyeit. A keresztes hadjáratok és a középkori zarándoklatok tovább növelték az utak forgalmát, és mire Katharina Dr. Mahmouddal elindult, már kereskedők, vándorok, zarándokok, kéregetők, csavargók, lovagok és királyi postakocsik díszfelvonulásának részévé váltak. Színes menet volt, ahol férfiak fújták sípjaikat, nők kenyeret és gyermekeket cipeltek, gyerekek kutyákat kergettek. Nyikorgó kocsikat, kordélyokat és szekereket vontató hangos csoport, néhányan lóháton, a legtöbben gyalog utaztak. Állandóan változtak, mert minden útkereszteződésnél utazók szakadtak le, és mások csatlakoztak a menethez. A haladást számos megállás késleltette, mert minden új határnál és határátkelőknél ellenőrizték a papírokat, és azt, hogy az utazók között nincs-e pestises. Az éjszakai megállók vagy a szabad ég alatt voltak, vagy kezdetleges fogadóknál, amelyek túlzottan magas árat szabtak. Az Alpok hágóin különösen kimerítő fuvarozásra szakosodott helyi emberek segítették át őket. Katharina csodás kalandnak gondolta az utat, mert élvezte a virágzó kereskedők védelme alatti biztonságos utazást, amit a kereskedők bérelt íjászai biztosítottak. Élvezte a zárt kocsi kényelmét, ahol az éjszakai szállása is megvolt. És esténként a csendes tábortűznél, Dr. Mahmoud megtanította neki a nyelvét, mert úgy vélte, az arab nyelv ismerete előnyt jelenthet a Szent Földön. Miközben történeteket mesélt neki a fiatalságáról, emlékei szó szerint megédesedtek, mert mesélt a Spanyolországban narancsnak, meg datolyának nevezett gazdag, egyiptomi gyümölcsről, amilyet Katharina még soha életében nem kóstolt. De viszonylag

könnyű, dél felé tartó utazásuknak vége szakadt, amikor Dr. Mahmoudnak és Katharinának el kellett válniuk utastársaiktól Milánóban. Herr Roth, akinek kirendeltsége volt Genovában, azt tanácsolta, hogy ne hajóval utazzanak tovább Genovából, mert az hetekkel tovább tart, és azzal a kockázattal járhat, hogy barbár kalózok megtámadják őket. így másik kereskedelmi karavánnal utaztak tovább, ami francia textilt vitt, hogy Velencében velencei üvegre cseréljék, majd a Po folyó termékeny síkságán utaztak, amíg északra nem fordultak Padova, majd pedig az Adria partja felé. Bár Badendorfból az Alpokig barátok közt voltak, most már idegenekkel utaztak együtt, így magukra voltak utalva. Dr. Mahmoud régen megtanulta, hogy a csönd a túlélést jelentheti. Sosem árulta el, hogy muzulmán, mert ezekben a napokban és ebben a korban ellenségnek számított, különösen, ahogy egyre közelebb jártak a Mediterranumhoz, ahol a gyűlölt törökök uralták a tengert. Velence döbbenetes volt. Bár útjuk során áthaladtak nagyobb városokon, még a lélegzetelállító Nürnbergen is, ezek apró látványosságok voltak Velencéhez képest. Katharina még sosem látott ennyire lapos várost. Nem volt se domb, se hegy, az emberek a csatornák mentén éltek, és apró, különösen megfaragott orrú csónakokkal utaztak. A lakók fényűzőbben öltöztek, mint bármelyik északi városban. A felső osztályba tartozó nők magas talpú cipőkben tipegtek, nem fedték le a hajukat, mint ahogy az Németországban divat volt, büszkén mutogatták aranyhálókkal és szalagokkal díszített fürtjeikét és fonataikat. Katharina még sosem látott ilyen hosszú hajú férfiakat, különösen nem fiatalembereket, és ezt nagyon nőiesnek tartotta. Viszont semmi nőies nem volt azokban a tekintetekben, amit Katharinára vetettek. Katharina haja is nagy vonzerő volt. Bár aranyszínű fürtjei valamelyest még Badendorfban is egyedülállóak voltak, ott azért nem volt olyan feltűnő. Minél délebbre mentek azonban, annál különlegesebb lett. Bár látott szőke nőket, de azoknak láthatóan festett és mesterséges hajuk volt, így Katharina örökösen vonzotta az idegen férfiak csodáló pillantását. Közel maradt Dr. Mahmoud-hoz, batyuikat szorosan fogták, miközben a hatalmas lagúnában utaztak a kikötőhöz. Ahogy a keskeny utcákon a csatornák mentén haladtak, az egyik fényűző palotánál esküvői rendezvénybe botlottak. Az erkélyről a menyasszony és a vőlegény boldogan szórt ételt az alattuk álló tömegnek: egész sült fácánok, aranyszínű kenyércipók, cukrozott gyümölcsök és cukrozott mandula záporoztak a boldog megajándékozottakra. Dr. Mahmoud gyors döntésére csatlakoztak a tömeghez, és sajtdarabkákat, vörösszőlőfürtöket kaparintottak meg, amit aztán a kikötő felé haladva megettek. A gazdagság és bőkezűség efféle fitogtatása, amint azt később megtudták, tipikus volt a nagyhatalmú tengerparti városban. Ugyanilyen fejlett volt, mint Katharina és Dr. Mahmoud megtudták, a velenceiek igazságérzete. Mert ahogy befordultak egy utcasarkon, egy dühös tömegbe botlottak, akik pülanatokkal korábban támadtak meg két férfit. Az áldozatok mellkasát felvágták, és még gőzölgő szívüket egy kis templom ajtajára szögelték. Bosszú volt, tudta meg Katharina egy szemlélődőtől. A két férfi az előző héten gyilkolta meg Velence leghatalmasabb családjának fejét. A kikötő felé siettek, ahol még megdöbbentőbb látvány fogadta őket: árbocok, vitorlák és kötélzetek erdeje, különböző típusú és méretű vitorlások, kereskedelmi hajók, hadihajók, kenuk, kétevezős csónakok, bárkák, tutajok, és egy pár megviselt, vörös vitorlás kínai dzsunka úszott. A rakparton zarándokok tömege nyüzsgött, keresztények és muzulmánok, akik vízre szálltak, hogy szent helyeik felé hajózzanak, vagy onnan érkeztek. Tengerészek, kereskedők, tanítók, hivatalnokok, rongyos ruhájú személyzet, bálákat, hordókat, állatokat és mindenféle árut a fedélzetre vontató dokkmunkások. A levegőt az idegen országokból érkezettek bábeli hangzavara és különös szagok töltötték be. Katharina még valami olyasmit is felfedezett, amit könyvesboltnak neveztek. Bár látott már nyomtatott könyveket korábban a badendorfi templom büszke volt arra, hogy Bibliáját nyomdagépen készítették —, annyit sosem, amennyivel ez a bolt dicsekedett: több mit négyszáz kötet!

Katharina sosem álmodozott utazásról és kalandról, de lám, ez most mind rászakadt. Lelkét a szomorúság és az öröm különös kettőssége uralta, egyrészt mert szomorkodott az anyja, Badendorf és Hans elvesztése miatt, ugyanakkor izgatott volt, hogy találkozik saját vérszerinti családjával. Sosem hitte, hogy valaki egyszerre nézhet hátra és előre, de ő most éppen ezt tette. Hajózási irodákba mentek, ahol Dr. Mahmoud arabjának és rozsdás spanyoljának nem sok hasznát vették, de Katharina németé és felszínes latinja kapóra jött. Sajnos bárhol érdeklődtek, különböző válaszokat kaptak: kapitányok, akik megtagadták a muzulmánok szállítását, kapitányok, akik megtagadták nők szállítását, kapitányok, akik megtagadták mindenféle utas szállítását. A babona volt a tengerészek életének második legrettegettebb dolga: ha egy pogány nem süllyeszti el a hajót, egy asszony biztosan megteszi. A nap hanyatlóban volt, akárcsak a reményük. Dr. Mahmoud azt javasolta, keressenek szállást éjszakára, és másnap reggel próbálkozzanak újra. Katharina ekkor pillantotta meg az idegent. Azért vonta magára a lány figyelmét, mert más volt, mint a kikötőben levő többiek, bár nem tudta volna megmondani, miért. Nemesembernek nézett ki fehér, bélelt zekéjében, kék bricsesznadrágjá-ban és kék harisnyájában. Különös köpenyt viselt, ódivatút, hiszen a férfiak akkoriban már nem viseltek ilyesmit. Teljesen fehér volt, és nyolcágú kék keresztet hímeztek a hátára, mintha egy vallási rendhez tartozott volna. Rövidre nyírt barna haj és rövidre nyírt szakáll nyakfodros gallérja felett. Magas volt és izmos. Elegáns kard lógott az övéről a bal csípőjén. Egyértelműen vagyonos embernek tűnt. Volt azonban valami a nézésében, ahogy a tengert figyelte; valami titok lengte körül, talán a vágyódás volt az, ami felkeltette Katharina érdeklődését. A férfi hirtelen megfordult, hogy az egyik hordárral beszéljen, és Katharina szomorúság árnyékát vette észre a szemében. Tragédia kísérti ezt a férfit — gondolta, és meglepődött magán. Az idegenek Badendorfban ritkán vonták magukra a figyelmét, és a képzeletét. Mégis, ez az ember éppen ezt tette, és a lány nem értette, miért. Ahogy Dr. Mahmoudhoz fordult, hogy megkérdezze, hova menjenek, útonállók kerültek elő a semmiből, félrelökték őket, és elragadták csomagjaikat. Katharina felkiáltott, és elkapta idős társát, aki majdnem elesett. A köpenyes idegen látván a történteket, azonnal üldözőbe vette a rablókat. — Megvagytok, férges fattyak! — kiáltotta, miközben elkapta és a gallérjuknál fogva vonszolta vissza őket. Ahogy a tolvajok eldobták prédájukat, elmenekültek, és eltűntek a tömegben. — Megsérült? — kérdezte az idegen Katharinától latinul, a keresztény utazók egyetemes nyelvét használva. — Jól vagyunk uram, köszönjük - felelte Katharina, sokkal inkább az idegen közelségétől izgatottan, mint a rablók támadásától. — Don Adriano vagyok Aragonból, a Mária Lovagrend lovagja. Ő török? — bökött fejével Dr. Mahmoud felé. Katharina az idegenen legeltette a szemét. Közelről még meglepőbb volt. Nem annyira jóképű, mint inkább érdekes arckifej ezésű. És a vágyódás és magány árnyai még egyértelműbbek voltak. — Dr. Mahmoud Spanyolországból való, akárcsak ön. Ez láthatóan nem érdekelte. — Hová utaznak? — Haifába, majd Jeruzsálembe. A férfi újra tanulmányozni kezdte a lányt. Egy lány aranyból szőtt hajjal és egy újszülött naivitásával. Mit keres vajon egy öreg arab társaságában Jeruzsálem felé tartva? Csak azért tartozik rá, mert a keresztény lány a Szent Földre tart, és ő fogadalmat tett, hogy segít a zarándokoknak eljutni Jeruzsálembe. — Elvihetem Haifába — mondta, majd gyorsan hozzátette —, de csak önt, az öreget nem.

— Én viszont nem hagyhatom magára Dr. Mahmoudot. Don Adriano meglepődött a szavaiból kicsendülő érzelem hallatán. Nem lehet vér szerinti rokonság a lány és az öregember között, de akkor milyen kapcsolatban vannak? Tovább töprengett. Don Adriano családja azért harcolt, hogy a mórokat kiverjék Spanyolországból. Az apja meghalt a muzulmánok elleni harcban. És a lovagrend tagjai, akikhez tartozott, és akiknek egy Kréta szigetén levő erődben volt a szállásuk, annak szentelték életüket, hogy kiűzzék a barbár muzulmánokat a Szent Földről, és visszaállítsák a kereszténységet. Végül úgy döntött, kötelessége egy keresztény zarándoknak szól, így röviden bólintott. Az öregember hadd jöjjön velük. Az már nem Don Adriano felelőssége. — Várjon itt — mondta, majd öles léptekkel elment, kék keresztes fehér köpenye hullámzott az enyhe szélben. Katharina figyelte, ahogy egy hajó kapitányával alkudozik, és úgy látszott, mérges vitába keveredtek, mert a kapitány folyamatosan a fejét rázta. Don Adriano fellépése azonban hatásosnak bizonyult -nem lehetett félreérteni a rangját és státuszát -, végül győzött, és a kapitány vonakodva bár, de beleegyezően bólintott. Amikor a spanyol visszatért, így szólt: — Meggyőztem a kapitányt arról, hogy egy muzulmánt felengedni a fedélzetre jó szolgálatot tehet, ha barbár kalózokkal találkoznának, mert szent emberüket és a társaságában levő bármely személyt sértetlenül továbbengednék. Az, hogy a barátja orvos, szintén segített. A kapitány azt mondta, a személyzet nem akar nőket látni a fedélzeten. A tengerészek babonásak. Bármi probléma adódna, önt hibáztatnák, senorita. A kapitány csak akkor viszi el önt is, ha álcázza magát. — Álcázzam magam? Hogyan? — Úgy utazik, mint az öregember fiú unokája. Don Adriano egy kis vendéglőbe vezette őket, adott a tulajdonosnak egy aranyat, hogy tartsa a szemét rajtuk, majd rövid időre távozott. Amikor nem sokkal később visszatért, Katharinát és Dr. Mahmoudot kivezette egy sikátorba, ahol meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, és senki nem látja őket, odaadott a lánynak egy büdös fekete masszát tartalmazó üveget. — Ettől a haja barna lesz - mondta, és hagyta, hogy a lány elvégezze a munkát. Miközben Katharina bemasszírozta fejbőrébe és hosszú hajába a festéket, Dr. Mahmoud beletúrt utazótáskájába, elővett egy félretett galabeyát, egy hosszú, egyenes egyiptomi köntöst, ami lazán lógott anélkül, hogy felvette volna a test körvonalát. Katharina kendőjéből megfelelő turbánt készített, hogy eltakarja frissen festett, feje tetejére tornyozott fürtjeit, és a kóbor tincseket bedugdosta alá. Amikor átöltözve előjött egy hordókupac takarásából, Mahmoud egy orvos szemével vizsgálta a munka eredményét. Látta, hogy a női mellekkel gond lesz, így elővett egy tekercs kötszert orvosi felszereléséből, és utasította, hogy szorítsa olyan laposra a melleit, amilyenre csak tudja. Diszkréten hátat fordított, miközben Katharina befejezte az álcázást. Amikor visszatértek a dokkokhoz, Don Adriano sietett feléjük. Tekintete Katharinára esett, és a lovag szája kinyüt az enyhe csodálkozástól. Olyan jól sikerült a jelmez, hogy bárki fiúnak nézte volna. Adriano vásárolt vizespalackokat, cipókat, sajtot, valamennyi gyümölcsöt, szárított marhahúst, mert az utasoknak magukat kellett ellátniuk. Mire felmásztak a hajópallón, az idős muzulmán, unokája és a keresztény lovag, a nap a látóhatárra süllyedt, és a tengerészek a vitorlakötélzeten voltak. Portugál hajón utaztak, amely nemrégiben elefántcsontot hozott Afrikából, és most Indiába tartott réz rudakból álló rakományával, amit a bombayi rézműveseknek vittek. Némi késéssel indultak, mert a kapitány megparancsolta, hogy a rakomány egy részét vigyék le és pakolják újra, mert a vitorlákig felérő rakomány hajótörést okozhat. Amikor elégedett volt, mert a rezet elég alacsonyan sikerült elpakolni ahhoz, hogy a hajó stabil legyen, megadta az engedélyt a vitorlabontásra. Ő vezette a legénység imáját, és Katharina őszinteséget hallott ki

miatyánkjukból, mert bár a tengeri volt a leggyorsabb utazási forma, az volt egyben a legveszélyesebb is. Aztán két fiú fuvolázni és dobolni kezdett, a tengerészek nekifeszültek a köteleknek és a csörlőknek a zene ritmusára mozogva. Végül kivitorláztak a lagúnából, ki a nyüt tengerre. Katharina a hajó orrában állt, arcát a szél felé fordította, közben nem a maga mögött hagyott faluban élő emberekre gondolt, hanem az ismeretlen földön rá várakozó családjára. Úgy aludtak, mint a tengerészek, a hajó rakterében levő bálák közé fellógatott függőágyakban. A hely olyan szűkös volt, hogy az étkezést két ágyú közé ékelt kis asztalkán tudták megejteni. Az idő legnagyobb részében, mivel az időjárás megengedte, a három utas ideje javát a friss levegőn töltötte. Katharina segítőjükön csodálkozott, mert bár Don Adriano mindig vele és Dr. Mahmouddal volt, és jelenlétével éreztette, hogy védelme alatt állnak, amúgy semmit nem kezdett velük. Észrevette, hogy a férfi sem a húshoz, sem a borhoz nem nyúlt, és kíváncsi volt rá, hogy vajon ez a lovagrendnél tett fogadalma miatt volt-e így. Máskor azt figyelte, hogyan imádkozik - fél térdre ereszkedve, kardját két kézzel maga előtt tartva, amelynek markolata egy keresztre emlékeztetett —, arra gondolt, hogy a férfi mélyen vallásos ember. Egy szomorú ember. Az arcán húzódó barázdákat először a bölcsesség és a tapasztalat vonásainak tulajdonította. Később azonban úgy gondolta, nem, ezeket a fájdalom véste arcára. És ott volt vágyakozó tekintete, miközben órákon át a tengert nézte. Mit nézett? Mit keresett? Adriano a napnyugtát nézte, a sötétedő eget és az egyenként megjelenő csillagokat. Arcát felemelte, mintha arra várna, hogy egy írott üzenetet pillant meg. Csöndet teremtett maga körül lovagi köpenyével. Be volt burkolva ebbe a csöndbe. Vajon ez valamit kint tartott, vagy valamit bent? Vagy tán mindkettőt. Katharina korábban még sosem volt kíváncsi senkire. Még sosem volt kíváncsi arra, mit gondol Hans, sosem akart a mélyére hatolni. Amit a felszínen látott, arra számított az egész ember esetében. Soha meg sem fordult a fejében, hogy titkok és érzelmek forrhatnak a felszín alatt. Most azonban nem bírt elszakadni attól, hogy ezen a titokzatos idegenen töprengjen, aki úgy tűnt, napról napra nem ezen a vüágon, hanem lelkének belső tájain vándorolt. Gondolatai megriasztották. Meglepte, mert ezek egy felnőtt bölcs és emelkedett gondolatai voltak. A maga mögött hagyott mérföldekre gondolt, a látott városokra és emberekre, és arra, hogy most a hatalmas tengeren van, és hirtelen úgy érezte, felnőtt. Tizennyolcadik születésnapját a Borostyán úton ünnepelte, és most már nem lánynak, hanem nőnek érezte magát. Tetszett az érzés, és úgy hitte, most már mindent ért az élettel kapcsolatban. Oly sok mindenen ment keresztül olyan rövid idő alatt, elvesztette az anyját, megismerte születése történetét, és most az Adria közepén meg volt győződve arról, hogy a világ zömét már látta. Jeruzsálemre gondolt, és arra, hogy müyen felemelő lesz majd a találkozása ott élő apjával és családjával. Elképzelte, hogy visszamegy Badendorfba, ahol különleges emberként fogadják, mert oly messzire utazott, és mert most már bölcs asszony. Elképzelte, hogyan mesél majd mindenkinek Jeruzsálemről, sorokban álló hatalmas templomairól, jámbor és vallásos lakóiról, ahol mindenki latinul beszél, és magától értetődően áldást oszt. És mivel ő lesz a legnagyobb élettapasztalattal rendelkező személy Badendorfban, az emberek tanácsért fordulnak hozzá, még Benedek Atya is, akinek jó híre egyetlen Rómába tett útjának volt köszönhető. De az atya sosem volt Jeruzsálemben, ahol maga Jézus is sétált. Miközben a napok teltek, és a horizont előttük nyújtózott, Katharina tengeribeteg lett, de Dr. Mahmoud könnyített rajta, mert egy gyömbérből készült orvosságot adott neki. Kényelmetlenül érezte magát a legénység pillantásai miatt is, akik olvashatatlan kifejezéssel nézték. Amikor a hajóról már elég régóta nem látszott szárazföld, különös félelem lett úrrá Katharinán. Vigaszként gyakran húzta elő a miniatűr festményt a Pastorius baráttól kapott bőrerszényből, amit egyiptomi köpenye alatt viselt. A fedélzeten ült, felhúzott térdekkel,

kezében tartotta a miniatúrát, tekintetét a kék kristályra szegezte, és azon tanakodott, mi lehet a kőben, ami az apját arra késztette, hogy elhagyja csecsemőjét és a keresésére induljon. Vajon a kristály ereje kitörölte az ösz-szes emléket, a németországi kötelezettséget apja elméjéből? Arra vágyott, bárcsak a Hanstól kapott korsót is a kezébe vehetné, mert ebben az idegen és riasztó környezetben vigaszt merítene egy üyen ismerős tárgyból és Badendorf agyagának érintéséből. De a korsó ruhái közé volt csomagolva, szoknyák és pruszlik, kendők és sálak közé, hogy ne törjön el. Egészen addig nem láthatja, amíg el nem éri szálláshelyét Jeruzsálemben. Az apja házát? Közösen fognak inni a korsóból, és mivel apja német nemesember és oly régóta van távol az otthonától, sírni fog egy ilyen különleges darab, a söröskorsó láttán. Egy héttel azután, hogy elhagyták Velencét, vihar csapott le rájuk. A tengerészek fele fel akarta húzni a fővitorlát, a másik fele azt mondta, nem ez az alkalmas pillanat, mert a szél erősödik. Vita kerekedett, amelynek végén úgy határoztak, hogy mégis felhúzzák, de addigra már túl késő volt. A vászon kettészakadt. Minden tüzet eloltottak: a szakács tüzét és a lámpásokat. A tenger háborgott. Dr. Mahmoud és Katharina egymásba kapaszkodtak. Zengett az ég, villámlott és szakadt az eső. A szél továbberősödött, a végén a főárboc egy hatalmas reccsenéssel a fedélzetre zuhant. A tengerészek térdre estek, és hangosan imádkoztak. Óriási hullámok emelkedtek, és söpörték végig a hajó oldalát, elárasztották a fedélzetet. Hordók és bálák szabadultak el, csúszkáltak ide-oda, majd a tengerbe zuhantak. A hajó lesüllyedt a víz alá, majd kiemelkedett, mintha szökőár tetején táncolt volna. Fel és le himbálódzott a viharban, legénysége rémülten kiabált, imádkozott és drága életéért küzdött. Katharina egy homokos tengerparton találta magát, amikor felébredt, ruhája átázott, hosszú hajába hínár gabalyodott. Az ég szürke volt, de nem esett az eső. A tenger zavaros volt, folyékony fém színű és habos. Fagerendák és vitorlamaradványok lebegtek a hullámok tetején. Jobbra-balra nézett a lakatlan tengerparton, és meglátta a hajó és rakományának maradékát, szétszórva a homokdűnéken. Embert azonban nem látott. Lábra állt, és rémülten nézett körül. Hol a hajó? Hol a legénység? - Dr. Mahmoud! - kiabálta. Egyeden válasza a hullámok gúnyos dübörgése volt. Végigván-szorgott a parton, köntöse rongyokban lógott, vizes csíkot húzott utána a homokon. Egy holttesthez ért. A kapitány volt, már rákok lakmároztak belőle. Távolabb faládák maradványaira bukkant, de tartalmukból nem sok maradt. A homokból kiállt egy fehér kerámiadarab. Kihúzta, és lesöpörte. A söröskorsó darabja volt, amit Haristól kapott. A többi részét kereste, de semmit nem talált. A döbbenettől még mindig némán a markába fogta a kis ovális darabot - a hegyekben fekvő Badendorf miniatűr festményét. Aztán elől meglátott egy alakot, a homokban botladozott, köpenye körülötte hullámzott és kavargott. Don Adriano! Katharina rohanni kezdett, integetett és kiabált, és megbodott elszakadt galabeyája szélében. Dicsőség Istennek! - kiáltotta a férfi, amikor egymáshoz értek. Katharina zokogva omlott a karjaiba. Adriano nedves köpenyébe burkolta, és együtt sírtak, remegtek, aztán végül a férfi térdre húzta a lányt, és együtt imádkoztak, hogy megköszönjék életben maradásukat. Hol vagyunk? - kérdezte Katharina. Ajka berepedt és kiszáradt a sótól. Adriano a komor tenger és a láthatatlan horizont felé hunyorított. Elképzelésem sincs, senorita.

Látta Dr. Mahmoudot? A férfi szeme megtelt szomorúsággal. Láttam, hogy elsüllyedt. Utánanyúltam, de lemerült. Sajnálom. Katharina újra sírni kezdett, a homokban ült, térdeit a melléhez húzta. Don Adriano lovagi köntösét ráterítette, és száraz fát kezdett keresni a tűzhöz. Egy kis idő eltelt, mire eszébe jutott Szent Amélia festménye. Örömében felkiáltott, amikor megtalálta a nyakába akasztott vízálló erszényben, és amikor Don Adriano pislákoló tüzének fényébe tartotta, reményt merített Amélia és a kék kristály vigasztaló képéből. Adriano felfedezte a környezetüket, és rájött, hogy egy parányi szigeten vannak, ami alig volt nagyobb egy sziklás kiemelkedésnél, és ahol se növény, se vadvüág nem élt. Viszont talált a hajóról a partra mosott vizeshordókat, és elég uszadékfát ahhoz, hogy a tüzet tovább táplálhassa. Katharinával együtt rákokat ástak elő meg kagylókat, amit forró kövek és nedves hínár között meggőzöltek. Lement a nap, besötétedett, de felhők takarták a csillagokat, és a tenger felől köd kúszott rájuk. Don Adriano megrakta a tüzet, hogy lobogjon. Katharina úgy bámult a lángokba, mint aki transzba esett. Dr. Mahmoudot látta maga előtt, ahogy a hullám lesodorta a hajóról, turbánja lerepült, arcán rettegés tükröződött. Hetekig tartó közös utazásukra gondolt, kedves türelmére, meg azokra a dolgokra, amiket neki tanított. Abban bízott, még a múltban, hogy rá tudja beszélni, hogy maradjon vele Jeruzsálemben ahelyett, hogy Kairóba menne, mert minden ismerőse közül az arab orvos állt a legközelebb hozzá, szinte mint egy vér szerinti rokon. Elöntötte az anyja halála miatt érzett szomorúság is, és ezen meglepődött, mert azt hitte, ezen már túl van. Az újabb haláleset felszakította a régi sebet, Katharina tenyerébe zokogva nemcsak Dr. Mahmoudot siratta, hanem az anyját is, a szülőanyját, a legénységet és a portugál hajó kapitányát. A következő néhány napban a legénység több tagjának holtteste partra sodródott, és a hajótörött pár keresztény módon eltemette őket. Adriano még mélyebb hallgatásba burkolózott, Katharina szomorúsága és kétségbeesése továbbnőtt. Végül egyik reggel, amikor a furulyázó és doboló fiúk egyikének testébe botlott, úgy érezte, nem bírja tovább. Arra gondolván, hogy életben maradása véletlen csupán, és a tenger fenekén lenne a helye Dr. Mah-moud mellett, a hullámokba gázolt, hogy maga is vízbe fúljon. De Adriano utánarohant, és némi küzdelem után visszavitte és letette a homokos parton. Megfogta a vállainál, és szenvedélyesen megszólalt: - Nem ismerjük Isten célját. Nem kezdhetjük találgatni a tervét. Csak végre kell hajtanunk a parancsát. Megmentett minket, senorita, valami oknál fogva, amit nem ismerek. Kétségbe esni azt jelenti, hogy szembeszállunk Isten akaratával. Az Ő kedvéért életben kell maradnia. Napok óta ezeket a szavakat mondta ki először a lovag, és pusztán azzal, hogy megszólalt, visszahozta a lány erejét. Katharina ezután sokáig sírt, és bár továbbra is úgy vélte, meg kellett volna halnia Dr. Mahmouddal, nem tett több kísérletet arra, hogy vízbe fojtsa magát. Keveset evett és keveset ivott, a távoli látóhatárra függesztve tekintetét vándorolt a parton, és arra gondolt, hogy ő és Adriano mégiscsak olyanok, mintha meghaltak volna. Együtt aludtak, hogy melegítsék egymást, és végül eljött a reggel, amikor Katharina úgy ébredt, hogy a lovag karjaiban feküdt, teste az övé mellett, és mellkasán nyugvó feje alatt hallotta erős szívdobogását. Felemelkedett, és a férfi arcát tanulmányozta a pirkadat halvány fényében, és észrevette, hogy homok és sókristályok ragadtak sűrű barna szempillájához és szemöldökéhez meg lenyírt szakállához. Müyen zavaró álmok - gondolta - kergetik a szemét a

szemhéja alatt? Müyen érzelmek hajtják, hogy életben maradjon, és vezetik, hogy őt életben tartsa, mert tudta, Adriano nélkül már biztosan megölte volna magát. Aztán eszébe jutott, hogy éjjel sikoltozva ébredt, és Adriano magához szorította és vigasztalta. Mi miatt sikított? Vízbefulladt álmában. Napok óta először a hajnal napfényt hozott, mert a felhők oszlani kezdtek, és a tenger helyenként ragyogott. Miközben Adrianónak sikerült megszigonyoznia néhány halat a közeli sekély vízben, Katharina a parton keresgélt, és talált egy újabb hordó vizet. Azon töprengett, mennyi ideig tudnak életben maradni egy olyan szigeten, ahol egy árva fa sem nő. Tengeri élelmük volt, de semmi más. Még madarak sem jöttek, hogy éjjelre megpihenjenek. Növények sem nőttek a sziklarepedésekben. Aztán eszébe jutott, hogy vajon helyes-e, ha egy férfi és egy nő együtt él, ha nincsenek megesküdve. Vajon az egyház a hajótörötteket számításba vette, amikor lajstromba vette a bűnöket? Amikor egy újabb nap ért véget úgy, hogy egyetlen hajót sem láttak a távolban, s megint csak azzal szembesültek, milyen messzire sodorta őket a vihar a tengeri utaktól, Adriano megtalálta a hangját és a szavakat. Miért utazik Jeruzsálembe? - kérdezte, és felszította a tüzet. Katharina hosszú haját fonta, ami meglepetésére még barna volt a festéktől, mert a tengervíz nem mosta le, közben elmesélte neki a történetét. Így most az apámat keresem. Egy férfit, aki magára hagyta? Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette. Vissza akart jönni értem. És az a fiatalember, akit említett, Hans Roth. Hozzámehetett volna feleségül, és kényelmesen élhetne. Kockáztatja, hogy mindent elveszít? Állhatatos tekintettel nézett rá. Az apám megsérülhetett vagy gonosz emberek kezére kerülhetett. Az én kötelességem, hogy megtaláljam. Szavai miatt a férfinak el kellett gondolkodnia valamin. Az igazat megvallva, Don Adriano keserűen gondolt a nőkre. Csak egyetlen egyszer volt szerelmes életében, és amikor a nő megcsalta egy másik férfival, megesküdött, hogy sosem fog úgy szeretni, ahogy őt szerette, és soha többet nem fog megbízni egy nőben. Miután belépett a Mária Lovagrendbe, és cölibátust fogadott, kiverte a nőket a fejéből. Katharina a kék hímzésre mutatott. — Ön pap? Meglepetten nézett a lányra, majd arcát mosoly lágyította el. Nem, senorita, nem vagyok az. Csak az Úr egy szolgája -elhallgatott és rosszkedvűen nézte a lángokat. — Megöltem egy férfit, aki nem volt az ellenségem, és tönkretettem egy asszony életét. Egy napon és éjjelen át az oltár előtt feküdtem, arra kértem az Áldott Anyát, hogy küldjön jelet. Látomás képében jelent meg, egy lovagrendről beszélt, amelynek tagjai annak szentelték életüket, hogy visszaállítsák trónját a Szent Földön. Megkerestem őket, és beléptem tagjaik sorába. Ez húsz éve volt, és még mindig a rendet és az Áldott Anyát szolgálom. Kifejező szemeivel újra Katharinára nézett. — Ki az az öregember, akit Mahmoudnak hív? Amikor árva lettem, ő lett az oltalmazom. Egy pogány? Hisz Istenben, és imádkozik. Gyakrabban, mint én. Dr. Mahmoud jó ember - könnyek szöktek a szemébe. - Volt - tette hozzá csendesen. Don Adrianónak megvolt a saját véleménye a jó emberekről és az istentelen emberekről, de ezt most megtartotta magának. Micsoda ártatlan gyermek ez a lány, aki egyedül utazik a világban, és akinek egyetlen védelmet egy törékeny öreg pogány jelentett. Don Adriano érezte, hogy ritka érzelem kavarja fel a szívét, amit hosszú ideje nem érzett azóta, hogy Maria tönkretette az életét, és akkor megfogadta, hogy sosem fog újra szeretni.

Gyorsan emlékeztette magát erre, és elfordult. Vallásos keresztes hadjáraton levő férfinak fejében nincs helye nőknek. Ahogy Katharina a közömbös csillagok felé pattogó szikrákat nézte, emlékek támadtak rá: amikor anyja elmesélte neki Rapunzelt, a Piroska és a farkast, ahogy kettesben sétáltak a hóban. Az az este, amikor Isabella hazasietett, miután elvitte kézimunkáját az egyik kuncsaftjának, és még meleg rétest hozott, csodás lakomát csaptak. Együtt aludtak hideg éjszakákon, és miközben Katharina azt nézte, hogyan hullik az ablak előtt a hó, biztonságban és szeretve érezte magát. Megpiszkálta a parazsat, és halkan megszólalt: —Az anyám elvehette volna az arany érméket, és otthagyhatott volna a fogadóban, és talán találhatott volna egy gazdag férjet. De nem tette. Megtartott, felnevelt és szeretett. Éhezett, pedig az érmék ott rejtőztek a szobánkban. Feláldozta magát és nélkülözött, de az aranyat megőrizte nekem, én meg most elvesztettem a tengerben. Úgy érzem, cserbenhagytam. Adriano komoran bólintott. — Az Anya az első, aki szeret minket, és mi is őt szeretjük elsőnek. Az Atya csak azután következik — mondta a látóhatárt nézve. - Istent szolgálom, de az Áldott Anyát szeretem, és neki szenteltem egész életemet és lelkemet - visszanézett Katha-rinára. - Úgy érzek, mint Ön, hogy cserbenhagytam az anyámat. De majd elhagyjuk ezt a szigetet, senorita. Nem maradunk itt. Katharina a mögöttük emelkedő meddő sziklákra nézett, a rögös, sötét és akadályt jelentő sziklákra, és arra gondolt, semmi nem nő itt, semmi nem él meg, hogyan maradhatunk akkor mi életben? Aztán Adrianóra nézett, és csodálta ezt a férfit, akinek a hite továbbra is olyan erős volt, mint az apostoloké. Adriano, miközben a lány aludt, szemével a fekete tengert pásztázta azt figyelve, nem közeledik-e veszély, amiről tudta, hogy ott kint ólálkodik. Nem mondta el a lánynak, hogy bár túlélték a hajótörést, volt mitől félniük, mert fennáll az a lehetőség, hogy barbár kalózok találják meg őket vagy egy török hadihajó, és ez a veszély sajnos igen csak fenyegető. Ez esetben —Egy tehetetlen lány és egy keresztény lovag — meglehetősen kíméletlen sors vár rájuk. Ettől függetlenül imádkozott, reményt merített abból, hogy Istenre gondolt, meg arra, hogy talán velencei hajó jön erre először. Aztán a megmentők se nem kalózok, se nem törökök voltak, hanem egy kis gyors görög vitorlás. A számos szolgalelkű haszonleső hajók egyike, ami bármit felkutatott a Mediterránumban, aminek kereskedelmével profithoz lehetett jutni. Most a kapitány rabszolgákat árult a szultán udvarának. Értéket látott abban, hogy a lányt megőrizze szűznek, ezért megfenyegette a legénységet, hogy megöl bárkit, aki hozzá mer nyúlni, és hasonlóképpen jó kondícióban akarta a lovagot is tartani, mert tudta, hogy a törökök különleges kínhalált tartogattak a keresztény lovagok számára. Így ahelyett, hogy kelet felé, Jeruzsálem és Szent Amélia kék kristálya felé folytatták volna útjukat, a vitorlás észak felé indult és Konstantinápoly, a Török Birodalom központja felé hajózott. -Hová visz minket? Kérem, nekem Jeruzsálembe kell mennem. Ha pénzt akar, az apám... Katharina könyörgése süket fülekre talált. Megkötözve és semmibe véve ült összehúzva magát a sötét rémülettől és gyötrelemtől, azért imádkozva, hogy Adriano biztonságban legyen, és ez a rémálom minél hamarabb véget érjen. A görög vitorlás abban a reményben állt meg a névtelen szigetnél, hogy vizet találnak. Most rakterében megláncolva és ismeretlen jövő elé nézve, Katharina nem tudta, hogy megköszönje Istennek a jószerencséjüket, vagy átkozza balsorsukat. Végül is már nem hajótöröttek, helyette rabszolgahajón voltak. Ha a görög vitorlás történetesen nem halad el mellettük, őt és

Adrianót talán sosem találják meg, és akkor azon a meddő kiemelkedésen kell élniük, és ott is haltak volna meg. Mire a vitorlás kikötött Konstantinápolyban, raktere megtelt emberi áruval: gyerekektől kezdve az idősekig, mindenféle nemzetiségű és nyelvű emberekkel, mert útközben megálltak fosztogatni, rabolni, lopni és rabszolgát vásárolni a szultánnak. Az utazás alatt Katharinát a többiekhez hasonlóan a raktérben tartották, bezsúfolva egy sötét, büdös helyre, kevés élelmet és vizet kapott, nem volt kapcsolata a külvilággal, borzalmasan szenvedett a tengeribetegségtől, és biztosra vette, hogy meg fog halni. Nem látta Adrianót, egészen addig, amíg a napfényre nem vonszolták őket a nyüzsgő kikötőben. Bár a napfény bántotta a szemét, látta, hogy Adriano egy csapat szerencsétlen emberből álló sorhoz van kötözve, kiemelkedett közülük magassága és büszke tartása miatt. Félig meztelen volt, és látszott, hogy durván bántak vele, mégis felszegett fejjel állt, és látta, hogy lehajolt, hogy segítsen az egyik fogolynak, aki megbotlott. Katharina mepróbált jelezni neki, de aztán korbáccsal kétfelé terelték őket, és a lovag eltűnt a hangos, színes tömegben. A napfény és a friss levegő csak kevéssé frissítették fel. Festett haja csapzott volt, és élősködők hemzsegtek benne, galabeyáját hányásfoltok tarkították, mezítláb támolygott a macskakövön síró-jajveszékelő társai között. Az út rövid volt a császári kapuig, a lenyűgöző fehér márvány boltív mindenki előtt nyitva állt. Háromszáz lábnyira emelkedett a lóversenypályától és a Hagia Sophia bazilikától, amelyet mecsetté alakítottak át. A kapu elejére kitűzve bűnözők rothadó fejei figyelmeztették az embereket. Ezen a masszív bejáraton keresztül mindenféle ember áramlott, magas rangú tisztségviselőtől a legalacsonyabb osztályba tartozókig — muzulmánok és keresztények, helybeli lakosok és idegenek. Mindenkit szablyával, lándzsával és nyilakkal felfegyverzett szigorú őrök figyeltek. Korbácsos felügyelők hajtották a síró lányokat és nőket egy kisebb udvarra, amit dárdás, hatalmas fekete emberek őriztek. Itt a foglyokat levetkőztették és hagyták, hadd reszkessenek az ég alatt. Katharina tiltakozni akart. Elvették Pastorius barát bőrerszényét, amelyben ott lapult Szent Amélia miniatúrája és a badendorfi kerámia darabkája. Egy pici darabka volt az otthonból, egy kis agyagmaradvány, amit német földből készítettek ügyes német kezek, és amit német szeretettel festettek. Bárhol legyen is a teste, a szíve odatartozott. Most azonban elvették, a festménnyel együtt, ami azonosíthatta volna az apja előtt. Hogyan fogja visszakapni? Egy testes nő jelent meg, nagyon magas talpú cipőt és kúp alakú fejdíszt viselt, amitől még magasabbnak látszott. Minden egyes fogoly előtt megállt, és megkérdezte, hogy „Hívő vagy nem hívő?". Az elmotyogott válasz után felületesen megvizsgálta és szétválogatta a szegény nőket és gyerekeket. Ehhez egy-egy szót ejtett ki: „konyha", „mosoda", „kaszárnya" vagy „rabszolgapiac". Mire a nő Katharinához ért, a lány levonta a következtetést, hogy azok, akik hívőnek mondták magukat, munkát kaptak a palotában, míg a nem hívőket a rabszolgapiacra, vagy ami talán még rosszabb volt, a közeli őrök kaszárnyáiba küldték örömlányi feladatokra. Mielőtt a nő feltehette volna neki a kérdést, Katharina kifakadt: La illaha illa Allah — ami azt jelentette: „Nincs más Isten, csak Allah", az alapvető muzulmán imát, amit Dr. Mahmoudtól tanult. A nő szemöldöke felszaladt. — Muzulmán vagy? Katharina beharapta az ajkát. Dr. Mahmoud eleget tanított neki a mohamedán vallásról és a Koránról ahhoz, hogy tudjon annyit, mint bármelyik muzulmán nő. Aztán Adrianóra gondolt, a Szűz iránti elkötelezettségére, meg a keresztény utazók segítésére tett fogadalmára, és mivel tudta, hogy Adrianóra hite miatt kínzás vár, és a lovag soha nem tenne úgy, mintha nem Krisztus követője lenne, Katharina lehajtotta a fejét, és azt suttogta: — Nem Hölgyem, keresztény vagyok. De tudok olvasni és írni — tette hozzá gyorsan, abban reménykedve, hogy ez megmenti a többi nő sorsától, mert azt gyanította, hogy a palota konyhájában és mosodájában az élet kemény és rövid volt.

A nő egy pillanattal több időt töltött el Katharinával, mint a többi asszonnyal, megvizsgálta a kezeit, a fogát, és megkérdezte, milyen vérvonalból származik, mire Katharina azt felelte, hogy nemes származású. Végül a nő intett egy segédjének, aki Katharinát egy ajtón keresztül elvezette. Meglepetésére egy gőzfürdőbe, ahol nők és lányok nyüzsögtek meztelenül vagy majdnem meztelenül. Itt lesikálták, megnézték nincs-e tetve, közben a kísérője morgolódott, hogy a keresztények nem túl gyakran mosakodnak. Aztán további döbbenetére, végig kellett szenvednie minden testszőrzetének eltávolítását, bár később megtudta, hogy ezt minden muzulmán nőtől és férfitól megkövetelték a Korán parancsa értelmében. Tiszta ruhákat kapott - hosszú köpenyből, nadrágból és az arcát eltakaró fátyolból álló különös ruhát - és rövid kikérdezés, valamint varrónői ügyességének bizonyítása után, Katharinát beosztották a Kosztüm Asszony felügyelete alá. Hamarosan rájött, hogy ez a pozíció bár egyszerű cselédi beosztás, lehetővé tette, hogy a palota egész női oldalát bejárja a varrónőkkel, akik mind különböző feladatot végeztek. Katharinának azt mondták, hajói végzi a munkáját, valamikor a Fonal Asszonya rangra emelkedhet. Ez a személy volt felelős a hímzőfonalak beszerzéséért, rendben tartásáért, és segédei voltak. Bár ez az információ jó hírnek számított, és azért mondták neki, hogy felvidítsák, mégis börtönt jelentett, azt, hogy élete hátralevő részét a palotában kell töltenie. Így kezdte meg új életét a nagy szultán palotájában, Konstantinápolyban. Senkit nem érdekelt, hogy az apja tehetős német állampolgár, hogy jogokkal rendelkező, szabadnak született nő volt, hogy talán nemesember. Valójában senkit nem érdekelt vele kapcsolatban semmi, még a neve sem, mert a szultán palotájában szolgák és rabszolgák ezrei éltek, akik egykor mindannyian fogolyként érkeztek ide. Ezek között a magas falak között élték le életüket, beletörődéssel, és sokan még előnyükre is fordították a helyzetüket, és saját körükben magas rangra emelkedtek, meggazdagodva és politikai státuszt szerezve. Egy épületegyüttes terült el a zöld környezetben magas falakkal körülvéve. A szeráj, amely egy dombon állt és Theodosius fórumára tekintett, valamint a szultán hatalmas istállója, ahol négyezer lovat helyeztek el. Ebben az elzárt és egzotikus világban Katharina életében először kóstolt rizst, és megismerte a reggeli, déli és esti kávéivást. Azt is megtanulta, hogy naponta ötször letérdeljen és imádkozzon, és minden alkalommal sírt a szíve, mert Dr. Mahmoudra gondolt, aki ugyanígy imádkozott a badendorfi kertben, utazásuk során a Borostyán úton, meg a balsorsú portugál hajó fedélzetén. Imáiban megemlékezett Adrianóról is, akiről kétségbeesve remélte, hogy még életben van valahol a közelben, meg az apjáról, és megújította elhatározását, hogy Jeruzsálembe megy és megtalálja. A nők, akik az uralkodói háremben laktak, két csoportra voltak osztva, az ágyasokra és azokra, akik őket szolgálták. Az ágyasok olyan nők, akiket — ha megfeleltek a szigorú szépség, testtartás és báj feltételeinek — félretettek, hogy a szultán örömforrásai legyenek. A szolgák, akik kemény munkásoktól képzett tanult emberekig terjedtek, gondoskodtak az ágyasok ezernyi kívánságáról. Katharina feladata az volt, hogy még jobban kicicomázza és feldíszítse azokat a szöveteket és anyagokat, amelyek már amúgy is képzeletet felülmúlóan gazdagon és fényűzően díszesek voltak. De legalább nem a konyhában kellett dolgoznia, vagy a fürdők alatt, ahol a vizet forrón tartották (más társadalmakban ezt a munkát férfiak végezték, de itt, a szeráj falai közé férfiak nem léphettek). Katharina tudta, hogy másik vüág — egy valódi kereskedelmi, tudományos és férfivilág — is létezik a palota másik részében. Volt egy titkos szoba a Császári Kapu tetején a szultán hölgyei számára, ahonnan láthatatlanul figyelhették a felvonulásokat, és ahonnan Katharina nézhette az idegen méltóságok, látogatók, követek, államfők, tudósok és művészek végeláthatatlan vonulását. Ez a felfedezők és feltalálók kora volt, s mivel a szultán felvilágosult uralkodónak tartotta magát, ezért szívesen fogadta a világot a küszöbén. A márvány boltív alatt elvonultak spanyol hódítók, akik indiánokat hoztak ajándékba, aztékokat és inkákat az Új Világból. VIII. Henrik udvarának küldöttei csillagászati könyveket és maga a

király által komponált zeneszámokat vittek a szultánnak. Itáliából művészek érkeztek festmények és szobrok sokaságával. Amikor Katharina lent meglátta ezeket az európaiakat lóháton, kiáltani akart nekik, hogy „Itt vagyok! Kérlek, vigyetek el innen!" És bár a valódi világtól csak néhány magas fal választotta el, lehetett volna a csillagok között is, olyan elérhetetlen volt az Uralkodói Háremben élő nők számára. Katharina sokszor gondolta, hogy megőrül ebben az aranyketrecben, és gyakran sírt éjjel a párnájába, csendben maradt és beleolvadt ennek a valószerűtlen világnak a rutinjába, követte a varrónőket, szépen varrt, figyelt és hallgatott, de közben számolta a napokat, és a szökés lehetőségére várt. Óvatosan érdeklődött egy férfi iránt, aki vele együtt esett fogságba, és érkezett Konstantinápolyba, ugyanazon a rabszolgakereskedő hajón. Egy keresztény spanyol lovag, mondta. Érdeklődött a foglyoktól elvett tárgyak után is, mondván, hogy valami különleges dolog volt közöttük, amire neki égető szüksége lenne. Kérdéseit azonban közömbös és üres tekintetek fogadták. Így magának kell megtalálnia: Adrianót és Szent Amélia miniatúráját. Bár egyfajta börtönben élt, ennek a börtönnek megvolt a maga szabadsága, mert amíg a szeráj falai között maradt, azon belül oda mehetett, ahová akart. A vég nélküli folyosók, hatalmas kőoszlopaikkal és szökőkútjaikkal, a márványpadok és egzotikus nyári lakok, a kertek, ahol örökké zenészek játszottak, a váratlan terek, ahol zsonglőrök és táncosok szórakoztattak, a lakosztályok és fürdők labirintusai, mind olyanok voltak, mint egy mérhetetlen luxussal megáldott önálló város, dédelgetett lakóit arra serkentette, hogy ne akarjanak semmit. Az egész területet finom citromillat árasztotta el, mert a márványoszlopokat és falakat naponta lemosták citromlével, hogy ragyogjanak. Egyetlen hely volt, ahova Katharina nem mehetett: egy csodásan ívelt oszlopsor, amit Gyöngy Kapunak neveztek. Ez vezetett, figyelmeztették, Safiya szultána — a szultán kedvenc ágyasának — magánlakosztályaihoz, ahova csak az léphetett be, akit meghívtak. Mindig volt valami izgalmas esemény a palotában, vagy egy zenével és lakomával tűzdelt vallási ünnep, vagy valakinek a születésnapját ünneplő vendégség, vagy a szultán tiszteletére tartott összejövetel. Az Uralkodói Háremben a legizgalmasabb esemény az volt, amikor kiválasztottak egy lányt a szultánnak. Bár a palota asszonyai, a legalacsonyabb rangú rabszolgáktól a szultánáig, mind a szultán személyes tulajdonának számítottak, és elvárták tőlük, hogy az ő óhaja szerint cselekedjenek, csak néhányan voltak, akik valójában látták a férfit. Ezért élt olyan kevés gyermek a háremben: csak kislányok, akiknek az apja a szultán volt. Három fiú meghalt még csecsemőkorban, így a szultánnak csak egy fia maradt, egy olyan ágyastól, akit Katharina sosem látott. Az olyan nők, akik teherbe estek (általában egy belopakodott őrtől vagy vendégtől), halálra lettek ítélve. Lányok léptek ezek közé a falak közé szűzként, és úgy élték le életüket, hogy soha nem ért hozzájuk férfi. Ezért, amikor a szultán kiválasztott egy lányt (és senki nem tudta pontosan, hogyan történt ez a választás, mert a szultán sosem látogatta meg őket a háremben), a készülődés napjai voltak a legelevenebb napok az ünneplések között. A bekövetkező eseménnyel kapcsolatban sok-sok izgalom, pletyka és töprengés járt. A szerencsés jelöltet megfürdették, megmasszírozták, a legszebb ruhákba és ékszerekbe öltöztették, úgy bántak vele, mint egy királynővel, és burkolt figyelmeztetéseket suttogtak a fülébe, hogyan kényeztesse a szultánt. Az izgalom másnap reggel is magasra hágott, amikor mindenki részesült az ajándékokban, amit a lány kapott. A szultán nagylelkűségén morfondíroztak, mindenki őszintén boldog volt, és a lány jószerencséjét ünnepelte, hallani akarta, hogyan telt az előző éjszaka. Bár a lányt soha többet nem hívták újra a szultán hálószobájába, ettől függetlenül különleges személy lett, mert egyszer kiválasztották, emelkedett rangját pedig megőrizte a háremben.

A nők másik kedvenc időtöltése a csónakázás volt a hatalmas belső tavon, leütötték az eunuchok fejéről a turbánt, és figyelték, melyik csapat tudja a turbánt messzebb beütni a vízbe. Vég nélkül szórakoztak majmokkal, papagájokkal meg idomított galambokkal, amelyek apró, gyöngy bokaperecet viseltek és trükköket adtak elő. Végtelen órákat töltöttek sakkozással, ruhákat, fátylakat, papucsokat és ékszereket próbálgattak, egymás haját fésülték vagy kozmetikumokkal kísérleteztek, parfümöket kevertek, krémeket próbáltak ki, és képzelt szőrszálakat csipkedtek ki testük bármely részéből. A hárem egyik fő erőssége a pletykálkodás volt, mivel az ágyasok és szolgáik mohón várták a pletykákat, mint a cukrozott gyümölcsöt, ki kivel aludt (Jamila és Sarah), ki kinek a szívét törte össze (az a gonosz Farida a szegény kis Yasminét), ki ügyeskedte be magát Safiya szultána kegyeibe, ki hízott, és ki öregedett meg. Az egyik hetekig tartó téma a Mariam és az egyik afrikai eunuch közötti botrányos szerelem volt — amikor rajtakapták őket, mindkettőt lefejezték —, holttestük az Uralkodói Kapun lógott, figyelmeztetésül mások számára. A legfőbb időtöltés a semmittevés volt. Katharina legalábbis annak tartotta, hogy a nap részét a fürdőkben töltik — mosakodtak, masszázst kaptak és eltávolították testszőrzetüket. A nők órákat töltöttek a szaunában, gyümölcsöt ettek és ittak, közben pletykáltak. Nem voltak kádak ezekben a fürdőkben, mert a törökök úgy hitték, gonosz dzsinnek ólálkodnak az állóvízben, így a nők márványpadokon ültek, rabszolgák szappanozták és dörzsölték le testüket. Katharinát az is meglepte, hogy ezek a nők csöppet sem voltak tartózkodóak, öltésnyi ruhát sem viseltek, hanem meztelenül feküdtek, vagy le-fel parádéztak, kemény mellüket és feneküket mutogatva. Mivel ezeket a kéjvágyó nőket ritkán ölelte igazi férfikar - az eunuchok általában nem mutattak érdeklődést —, a testi örömöt egymás közt keresték, és gyakran jött létre köztük szenvedélyes, romantikus kötelék, ami heves féltékenységhez és gyűlölködéshez vezetett. Így nagy unalom, bágyadtság és céltalanság uralta Katharina napjait, de ugyanakkor bizonytalan nyugtalanság töltötte el. Ezeket a nőket mind akaratuk ellenére hozták ide, és most elégedettnek, sőt boldognak látszottak, mintha szívük és emlékezetük elnémult volna. Olyan életet éltek, ami egyfajta kellemes halál volt, és Katharina attól félt, ha elég sokáig marad ezen az elbűvölő helyen, ő sem tud ellenállni varázsának. Ennek viszont sosem szabad bekövetkeznie. Halálos ágynál tett fogadalmat, hogy megtalálja az apját. És az életével Adrianónak tartozik. Látomások gyötörték, hogy mi történhet a lovaggal éppen most, és Katharinát bántotta a lelkiismeret, amiért ő olyan luxus életet élhet. Minden reggel, a nap öt imájának elsőjében emlékeztette magát arra, hogy a szigeten Adriano nem mondott le róla. így most ő sem mond le a férfiról. így vagy úgy, vissza fogja fizetni az adósságát. Megint ott volt, az eltorzult eunuch, és őt leste. Katharina most már biztos volt benne, hogy nem volt véleden. Miután hetekig furcsa helyeken botlott bele, meg volt győződve róla, hogy őt figyeli. És ez megrémisztette. Miután nyolc hónapot töltött az Uralkodói Háremben, Katharinának sikerült eszességgel és ravaszsággal távol tartania magát attól, hogy kusza kapcsolatokba bonyolódjon, szerelembe és féltékenységbe, politizálásba és összeesküvésbe meg ellen-összeesküvésbe, amelyek állandóan ott pezsegtek a mélyben a klikkek és rivális csoportok között. A rangsor kialakítása alapvető fontosságú volt, és úgy változott, mint a homokdűnék, ágyasok emelkedtek ki, majd süllyedtek le a hárem hierarchiájában, élvezték a többség kegyeit, majd a szeszély miatt elvesztették. Csak Safiya szultána, a szultán kedvence, állt mindezek felett, de Katharina ezt a kiemelkedő személyt még nem látta. Miközben mások megpróbálták bevonni Katharinát különböző klikkekbe, neki sikerült semlegesnek maradnia, és egy idő után respektálták ezért, mert tudták, hogy bízhatnak benne, és számíthatnak becsületességére. Sikerült temperamentumos úrnőjének - a Selyem, a Fonal és a Papucsok Asszonyának - kegyeiben is

megmaradnia, és bár kimondott barátságot nem kötött senkivel, ellenségei sem voltak a háremben. Az eunuchokkal más volt a helyzet, és még nyolchónapnyi küzdelem után, amit azért folytatott, hogy hozzászokjon ehhez a képtelen világhoz, ami annyira más, mint a külvilág, sem tudta kiismerni ezeket a nőket őrző furcsa teremtményeket. A háremet kizárólag fekete eunuchok őrizték, akik szándékosan csúnyák vagy torzak voltak, hogy elejét vegyék a nők romantikus érdeklődésének. Fiatalon fogságba ejtették őket Afrikában, kasztrálták valamennyit út közben, általában a sivatagban, ahol a forró homok volt a nagyon gyakori halálos vérzés egyetlen gyógyszere. A műtét brutális volt: az Uralkodói Háremben szolgáló eunuchnak a hímvessző és a herék teljes eltávolításán kellett átesnie (emiatt aztán egy csőre volt szükségük a vizeléshez, amelyet a turbánjukba rejtve viseltek). Az eunuchok nagy hatalomhoz juthattak, nekik is dukáltak szolgák, félelmetes ellenségnek bizonyultak, ha valaki kiesett a kegyeikből, Katharina ezért aggódott amiatt, aki őt figyelte, és aki nyilvánvalóan követte és kémkedett utána. Vajon kinek jelentett róla, és miért? Gyanújára egy éjjel kapott választ, arra ébredt a hálóteremben, hogy valaki hirtelen befogta a száját. Nem volt szokatlan, hogy lányok tűntek el rejtélyesen, akikről soha többet nem hallottak - a pletyka szerint az ok mindig szabályszegés, kegyvesztés és féltékenység volt. Azt, hogy ezek a szerencsétlen lányok hová tűntek, senki nem tudta, és senki nem is merte megpró¬bálni kideríteni. Katharinát kivitték a hálóteremből, miközben a lányok alvást színleltek, attól rettegve, hogy már az a tény, hogy szemtanúk, ugyanilyen sorsot hoz rájuk. Amikor kint voltak a holdfényben, az eunuch letette a földre, intett neki, hogy maradjon csöndben, és jelezte, hogy kövesse. Az eunuch a hárem egyik külön szárnyában levő lakosztályba vezette, ahol a legnagyobb kegyben álló hölgyek éltek, és Katharina elképedt a pazarságán. Ez a belső birodalom pompásabb volt, mint bármi, amit eddig látott, gazdag szőnyegeivel és falikárpitjaival, párnákkal tömött díványaival és aranyozott bútoraival. Akárki lakik itt, gazdag és hatalmas kell legyen. Aztán Katharina meglátta őt - a fiatal lányt, aki nem sokkal volt idősebb nála. Karcsú és bájos teremtés, ragyogó, arany szegélyű karmazsin és cinóbervörös színű selyembe öltözve. Isten békéje veled - mondta a fiatal nő mosolyogva. - Kérlek, vedd le a fátyladat. Katharina engedelmeskedett, felfedte hosszú haját, ami bonyolult fonatokban volt feje köré tekerve. És a fejfedőt is - jött a második parancs, bár inkább kérésnek hallatszott, így Katharina levette a kis dobozszerű selymet, ami a feje tetejét borította. Az ágyas egy pillanatig tanulmányozta, majd kellemes hangon nevetni kezdett. Úgy nézel ki, mintha sárga pileolust viselnél! Katharina elpirult. Minden lány ezzel incselkedett. Szerették azt a mesét hallani, miként álcázta magát fiúnak, s festette be a haját, hogy úgy nézzen ki, mint egy egyiptomi. Még mulatságosabb volt, hogy mivel a haja részben lenőtt, az első néhány inch saját természetes aranyszínében ragyogott, míg a hosszabb fürtök továbbra is barnás színűek maradtak. — Az eunuchom azt mondta, szőke vagy - mondta a fiatal nő, és kinyújtotta a kezét. — Kérlek, ülj le. Helyezd magad kényelembe. Aztán intett a szolgáknak, öntsenek kávét a parányi csészékbe, de Katharina ezt még mindig ihatatlannak találta. — Figyeltelek — közölte a rejtélyes vendéglátó. — Vagyis inkább az eunuchom figyelt, és jelentett nekem. — Kecsesen kortyolt az italából. - Nem csatlakoztál egyik klikkhez sem. Állítólag nincs egyetlen ágyas sem, aki azt mondhatná, hogy a zsebében tart. Ez elárul valamit a jellemedről, mert némelyikük nagyon meggyőző tud lenni, amikor új kegyelteket keres. Önálló vagy, és ez ritka a háremben. Arabul beszélt, amit Katharina tökéletesen megtanult a hónapok során.

— Mit kíván tőlem szultána? — kérdezte Katharina tudta, hogy a török szultánok már nem foglalkoztak a házassággal, és ebben a dinasztiában már évszázadok óta nem volt feleség. A kedvenc ágyasok azonban különleges státuszba emelkedhettek, és jobb titulus híján, az éppen kedvenc nő a megtisztelő szultána címet kapta. A fiatal nő kijavította Katharinát. — Nem a szultána vagyok. Hanem a második kedvenc asszonya. Asmahannak hívnak, és azért hozattalak ide, hogy tegyél nekem egy szívességet. Katharina azonnal éber lett. — Egy szívességet, Hölgyem? Asmahan halkan, édes hangon beszélt. — Nyolc éve raboltak el Szamarkandból, és a szultán házában adtak el. Mint te, én is a hárem rabja lettem, hátralevő napjaimat itt kell eltöltenem. De szerencsés voltam — kiválasztottak, hogy töltsek egy éjszakát a szultánnal. Mint tudod, az ilyen nők rangja megnő, még ha soha többet nem is látják a szultánt újra. Esetemben, áldás Istennek, terhes lettem. Kilenc hónapig babusgattak, kényeztettek és figyeltek, miközben mindenki azt várta, hogy fiút vagy lányt szülök. Ha lány lett volna, a háremben nevelik, és egy jövőbeli politikai házasságra készítették volna fel. De fiú lett... Katharina már hallotta, hogy a szultánnak van egy fia egy kedvenc ágyasától. Asmahant az egész hárem irigyelte. — A szultán nagyon boldog lehet - mondta, mert semmi más nem jutott az eszébe, és azon tanakodott, vajon milyen szívességet fog kérni ez a befolyásos nő tőle. Igen. Rajong a fiunkért. Bulbult gyakran viszik a szultán lakosztályába egyszerre akár több napra is. Asmahan elmélázva kortyolt az italból. Katharina várt. Asmahan előrehajolt, és feszültté vált a hangja. - A szultána szintén terhes. Biztos tudod. Katharina azt akarta mondani, hogy még egy vörösbegy sem tud egyetlen tojást sem tojni anélkül, hogy a hárem ezer lakójának mindegyike ne értesülne róla. — Hallottam — felelte végül. Safiya szultána volt a Török Birodalom leghatalmasabb asszonya, mert egyedül őt hívták rendszeresen vissza a szultán ágyába. Már nem az első terhessége - folytatta Asmahan a suttogásnál alig hangosabban. Katharina elképzelte, hogy ezer láthatatlan szem figyeli őket, és száz fül hallgatózik a függönyök mögött. - A többi terhessége vagy vetéléssel végződött, vagy lányai születtek. Az asztrológusok azonban azt mondják, most fia lesz. Tudod, mi történt a másik nővel, aki terhes lett a szultántól? Katharina hallotta a történetet. Egy szerencsétlen teremtés, csak hetekkel ezelőtt, az ötödik hónapjában volt a terhességének, amikor odarendelték Safiya szultána lakosztályába, majd soha többé nem látták. A híresztelések szerint, Safiya hasba rúgta a lányt, és ettől olyan súlyos vetélése lett, hogy ő és a gyermek is belehalt. — A szultána különböző módszerekkel tisztán tudta tartani az utat a saját gyermeke előtt. Nekem szerencsém volt - és okos voltam. Amikor közelgett az időm, megkértem a szultánt, hadd legyen kéznél a személyes orvosa. Safiya nem tudott hozzám érni, és a gyermekemhez sem. Tudom, hogy gyűlöli a fiamat. De még ő sem olyan arcátlan, hogy megpróbálja eltávolítani. Ha azonban fia születik, akkor legálisan elmozdíthatja az enyémet. Meg fogja ölni? - kérdezte Katharina. — Bárcsak úgy lenne. De rosszabb sors vár az én kis Bulbu-lomra, ha a szultána fiút szül. Asmahan körülnézett, bár egyedül voltak a pazar szobában. — Ebben a palotában van egy szoba, amelyet Ketrecnek neveznek. Nagyon kicsi szoba, egy hosszú folyosó végén. Az ajtókat és ablakokat lezárták, így nem lehet kijutni a külvilágba. Itt élnek a török hercegek, akik nem örökölhetik meg a trónt. Teljes elszigeteltségben nevelik fel őket süketnémák, és sok-sok év után általában megőrülnek. Micsoda kegyetlenség! Miért van ez?

A törököknek van egy törvénye, miszerint annak a fiúnak, aki a trónt örökli, el kell távolítani a fiútestvéreit. Ezt azonban vérontás nélkül kell véghezvinni. Az életfogytig tartó bebörtönzés a Ketrecbe az ő ítéletük. Ez fog történni Bulbulommal, ha Safiya fiút ad a szultánnak. Nem értem, Hölgyem. Az Ön fia idősebb. Én viszont alacsonyabb származású vagyok, mint Safiya. Az ő családja nemes és ősi török, míg az én családom nomád - a saját országunkban gazdagok és hatalmasak vagyunk, de ez itt nem számít. Safiya minden alkalmat megragad, hogy erre emlékeztesse a szultánt, és már látom rajta, hogy sikerül befolyásolnia. Hogyan segíthetek én? Ha Isten is úgy akarja, visszaviszed Bulbult a családomhoz Szamarkandba. Katharina mély levegőt vett. - Szamarkandba! De Hölgyem! Miért én? A falak között lakó hölgyek százai közül, miért én... Mert te vagy az egyetlen, aki el szeretne szökni. Láttam benned a vágyat arra, hogy elmenj innen. Valami vár rád ezeken a falakon túl. A nők általában boldogok itt, mint bizonyára észrevetted. Sokukat kopár falvakból rabolták el, ahol kemény élet várt volna rájuk, meg egy zsarnok férj. Itt luxusban élnek, és legalábbis ezek között a falak között szabadságot élveznek. És a sorsukba még azok is beletörődnek, akik nem boldogok. Azért is téged választottalak — folytatta, miközben félrehúzta rafinált vörös fátylát a fejéről, és felfedte arany színű haját - mert neked is világos a bőröd és szőke vagy, mint én. Bulbul lehetne a te fiad is. Katharina elámult, hogy olyan hajszínt látott, mint az övé. Az Uralkodói Háremben nem voltak szokatlanok a szőkék, mivei azonban a szőke hajat a gyengeség és a szenvedélynélküliség jelének tekintették, a világos hajú nők nagy fájdalmaknak vetették alá magukat, hogy vörösre fessék hajukat. Megtenném ezt Önnek, Hölgyem, mert igaza van, valóban el szeretnék menni innen. De nem tehetem meg. A finoman megfestett szemöldökök felszaladtak. - Miért nem? Tényleg el akarsz menni erről a helyről, nem? Ó igen, Hölgyem — mondta Katharina szenvedélyesen. -A családomat keresem. Mint Önt, engem is elválasztottak a családomtól, réges-régen — sosem ismertem az apámat és a fivéreimet, és nagyon vágyom rá, hogy megismerjem őket. Asmahan komolyan bólintott. A vérrokonoktól elszakadni szomorú dolog. Ezért kell Bulbulnak a rokonaival lennie. De miért nem tennéd ezt meg a kedvemért? Van itt egy keresztény lovag, akit velem együtt raboltak el, és hoztak Konstantinápolyba. Nélküle nem mehetek. Asmahan a homlokát ráncolta. Egy keresztény lovag nem marad életben sokáig egy török városban, annyira gyűlölik őket. Már régen megkínozták és megölték. Isten kegyelme legyen vele. De ezt nem tudhatom biztosan. Nem mehetek el addig, amíg nem tudom, mi lett a sorsa. És ha él, akkor velem kell jönnie. Asmahan elgondolkodott ezen. Majd érdeklődöm felőle — mondta. Katharina folytatta: Kérhetek egy szívességet, Hölgyem? Amikor a palotába hoztak, volt egy kis tulajdonom, egy kis bőrerszény, érzelgős emlékek voltak benne. Ezt az erszényt elvették tőlem. Elképzelhető, hogy Ön megtalálhatná ezt nekem? Asmahan erősen gondolkodott. Rendszerint a foglyok tulajdona annyira jelentéktelen a szultáni udvartartás számára, hogy fizetségként a foglyokat idehozó férfiaknak adják, vagy szétosztják a város szegényei

között, a szultán jótékonyságának bizonyítékaként. Majd meglátom, mit tehetek. Ez Istentől függ. A hangja figyelmeztetővé vált: — Figyelj ide. Veszélyes dologba kezdtünk. Mindenhol kémek lapulnak. A szultána figyeltet. Most, hogy a barátom lettél, már nem vagy biztonságban, vigyázz magadra. Holnap este megint gyere el. Hozd a hímzőkészletedet. Az Asmahan lakosztályába tett második látogatásakor Katharina meglátta, hogy Pastorius barát bőrerszénye csodával határos módon a díványon hevert. Odaugrott, gyorsan kinyitotta. Szent Amélia miniatűr festménye még mindig ott volt. Meg Badendorf kámeája is. A melléhez szorította őket, és sírva fordult Asmahanhoz: — Isten áldja meg, Hölgyem. Visszaadta az életemet. Asmahan csöndben arra gondolt, túl gonosz dolog lenne elmondani a lánynak, hogy ezek olyan jelentéktelen vackok, hogy senkinek nem kellettek, még azoknak sem, akik ingyen ruháért és egy csésze gyógyborért jöttek. De együtt érzett a lánnyal, mert ő maga is minden aranyát és ékszerét odaadta volna azért, hogy megérinthesse apja hatalmas nyájának egyetlen birkáját. Bölcs mondásnak bizonyult, hogy ami az egyik embernek kincs, az a másiknak értéktelen kavics. Katharina esténként Asmahan lakosztályába járt, magával vitte hímzőkészletét, mintha valami varrónői munkát végezne az ágyasnak, a valóságban azonban megismerkedett Bulbullal, a pufók, szőke és kedves természetű kisfiúval, hogy amikor a szükség úgy hozza, gyorsan és készségesen távozzon új anyjával. Hűvös, felhős reggel volt, szemerkélő eső hullt egész Konstantinápolyra. A Kosztümök Asszonya sietve jött a Galambok Pavilonjába, ahol segédei egy háromrészes ruhát varrtak annak a szerencsés lánynak, akit a szultán ágyának meglátogatására választottak, és kikapta a tűt és a cérnát Katharina kezéből. — A szultána! Érted küldött! Katharina szíve nagyot dobbant. A szultána! Vajon rájött Asmahan tervére? Egy eunuch várta, hogy elkísérje, egy félelmetes kinézetű férfi, akit még sosem látott. Elegáns köpenyt viselt, gazdag tolldíszítésű turbánja aranyszövetből készült. Orrát régen levágták, és aranycsőrrel helyettesítették, ettől misztikus teremtménynek látszott. Egyetlen szót sem szólt Katharinához, miközben megfordult és elindult előtte. Katharina követte, kíváncsian, de amikor elérték a tiltott Gyöngy Kaput, reszketni kezdett a félelemtől. Hányan haladtak át alatta, hogy aztán soha többet ne térjenek vissza! Ha a szultána rájött titkos összeesküvésükre Asmahannal, reménye sem lehet arra, hogy élve elhagyhatja ezeket a termeket. Katharina nem tudta elképzelni, hogy egy lakóhely még As-mahanénál is pazarabb tud lenni, de a szultána magánlakrészétől elállt a lélegzete. Hallotta, hogy a szultána imádja a gyöngyöket, de ami a szeme elé tárult, az minden elképzelést felülmúlt. A falifüggők, a falikárpitok, a zsámolyok, a díványpárnák, még a földön fekvő szőnyegek is rózsaszín, fehér és fekete gyöngyökből készültek. Trónushoz hasonló széken ült (szintén gyöngyök százaival díszítve) egy gyöngyökkel teleszórt ruhába öltözött asszony, aki úgy nézett ki, mintha hóviharban állna. Katharina még sosem látott ennyi gyöngyöt egyetlen emberen. Hogy képes járni ekkora súly alatt? Safiya tekintete kemény és rezzenéstelen volt, mint értékes gyöngyei, és leplezetlen nyíltsággal tanulmányozta a varrónő segédet. Katharina megpróbált nem nyugtalankodni és nem bámulni a hideg pillantás alatt. Erős fekete szemfesték emelte ki a nő alsó és felső szempilláit, már majdnem elrejtették a szemét, és annyi rúzs volt az ajkán, hogy úgy nézett ki,

mintha lekvárt evett volna, amit azán elfelejtett letörölni. A vastag festék alatt is egyértelműen látszott azonban, hogy a szultán kedvenc ágyasa öreg - meglepően öreg. Katharina hallotta, hogy Safiya már majdnem negyven éves. Milyen különös, hogy a szultán ezt a nőt visszahívja az ágyába, amikor házasságra érett lányok százaiból választhatna. Safiya terhessége már a vége felé járt. A hangja ostorcsapásként jött, élesen és engesztelhetetlenül. - Meglátogattad Asmahant. Miért? Katharina megpróbált nem reszketni. — Tetszik neki a hímzésem, Hölgyem. — Szerintem a munkád silány. Asmahannak nincs ízlése. A fekete kontúros szem Katharinát fürkészte. Katharina érezte, hogy a szíve a torkában dobog. — Miért reszketsz, lány? — Még sosem - Katharina megnyalta kiszáradt ajkait — voltam ilyen fényűző személy társaságában, Hölgyem. Olyan, mintha egy istennőre néznék. Katharinának elképzelése sem volt, honnan vette ezeket a szavakat, de nagy hatásuk volt. Úgy tűnt, a szultána kicsit megenyhült; még egy ilyen fennkölt személy sem volt védett a hízelgéssel szemben. — Valamit meg kell tenned nekem — közölte a nő, nem vesztegetve idejét. — Végezd el jól, és bármilyen kívánságodat teljesítem. Katharina alig tudta leplezni döbbenetét. — Mit óhajt, Hölgyem? — Asmahan után kell kémkedned. Figyeld, mit tesz, kikkel találkozik, és miket mond. Aztán jelentsd nekem. Megértettél? — Igen, Hölgyem. Van valami külön... — Bármi - csattant a hangja. — Mindenről számolj be, ami vele kapcsolatos. Majd én eldöntöm, mi fontos és mi nem. Egy pillanatig elgondolkodva nézte Katharinát. — Talán lojális és hűséges vagy Asmahanhoz. Ez a te dolgod. Ez azonban ne akadályozzon meg abban a feladatban, amivel most megbíztalak. De, ha a szíved elgyengülne, gondolj az ígéretemre, hogy bármely kívánságodat teljesítem, ha a jelentésed kedvemre való. A szultána sóhajtott, és ékszerekkel gazdagon díszített kezét duzzadt hasára tette. — A szultán örökösét viselem — mondta, ami szükségtelen bejelentés volt, de nem hagyott kétséget afelől, hogy Asmahan fiának nincs esélye. Katharina már távozni készült, de a szultána éles hangja utolérte: — Vigyázz, lány, mert miközben te Asmahant figyeled, téged is figyelni fognak. Minden lépésedről tájékoztatnak! Katharina továbbra is minden este eljárt Asmahanhoz, eljátszva, hogy hímzést készít neki, de most már egy új és borzalmas titok terhe is nyomta a vállát. Miközben Bulbullal játszott, meséket mondott és énekelt neki, Asmahan szomorúan figyelte őket, mert ezek voltak utolsó együtt töltött napjaik. Katharina azon tanakodott, miről számoljon be Safiyának. Vajon bízhat-e Asmahanban annyira, hogy ezt az új fejleményt megossza vele, és megtalálják-e valaha Adrianót. Napközben, bárhova ment, úgy képzelte, láthatatlan szempárok százai figyelik. A palota falai titkos ajtókat rejtettek, eldugott átjárókat és kémlelőnyüással ellátott válaszfalakat. Kémeket kémlelő kémeket. Minden este, amikor Asmahan lakosztályába ment, megkérdezte van-e hír Adrianóról. A válasz minden este azt volt, hogy nincs. Katharina komolyan azon kezdett gondolkodni, hogy a szultánának több hatalma van, mint Asmahannak. Ha beszámolok erről neki, vajon a kedvemért kiszabadítja Adrianót, és mindkettőnket szabadon bocsát? „Teljesítem bánnilyen kívánságodat." — mondta a hatalmas Safiya. Aztán egy este Asmahan azt mondta:

A fiamra leselkedő veszély egyre nagyobb. Safiya megfogadta, hogy sosem lesz a szultán örököse. Mi van akkor, ha a szultána lányt szül? Akkor féltékenységből megöleti a fiamat. Az élete minden nappal egyre nagyobb veszélyben van. Egyre jobban félek. Az eunuchom talált egy testőrt, akiben megbízhatunk. A férfi Bulbullal lesz minden percben, az indulásig. Hogyan lehet biztos abban, hogy megbízhat benne? - Még bennem sem bízhatsz meg. Katharina átkozta a sorsát, amiért üyen helyzetbe került. Segítsen Asmahannak vagy fordítva, kémkedjen utána és a szultánától kérjen segítséget Adriano megtalálásához? Katharina, jó emberismerő vagy? Talán te magad is megmondhatod, hogy bízhatok-e ebben a férfiban? - Asmahan kimutatott a magánkertjébe, ahol Bulbul szeretett játszani kis csónakjaival a halastavon. Katharina kiment és az esti égbolt alatt nézte a szomorúfűz mellett álló, köpenybe öltözött magas alakot - a férfit, aki vékony volt és nyurga, bozontos szakállal és vállain túl lógó hajjal. Amikor az megfordult, a lány látta mélyen beesett szemét és a mosoly talán ajka körüli árkokat. A férfi egy pillanatig a lányra meredt, majd a felismerés átsuhant arcán. Áldott legyen Isten az O kegyelmében - suttogta, és botladozó lépést tett felé. Katharina ért hozzá előbb, lesoványodott karok ölelték a leglágyabb öleléssel. Katharina érezte, hogy a köpeny alatt csont és bőr, és a férfi elsorvadt vállára borulva zokogni kezdett. Adriano is elsírta magát, hiszen azt hitte sosem fogja újra látni a lányt. Hogyan? - dadogta Katharina, hátrébb lépett, és valósággal itta a férfi látványát. Az letörölte a könnyet az arcáról. Amikor a rabszolgahajó bűzös rakterében ültem, arra a lányra gondoltam, akivel találkoztam, arra a nagyon bátor lányra, aki elhagyta városa biztonságát, kényelmes és biztonságot nyújtó életét, és nekiindult a nagyvilágnak, hogy megtalálja az apját. Semmilyen veszély nem tántorította el az ösvényéről, még az sem, hogy hajótörést szenvedett egy szigeten egy idegennel. Amikor hallottam az elszántságot a hangjában, és láttam lelke erejét, arra gondoltam, talán én is lehetek olyan, mint ez a tiszta lány. Imádkoztam az Áldott Szűzhöz, megújítottam fogadalmamat, hogy vissza szeretném állítani uralmát Jeruzsálemben, elmondtam, hogy csatlakozni szeretnék lovagtestvéreimhez Krétán, és amíg aludtam, az Áldott Anya meglátogatott álmomban, és azt mondta, semmire nem tud használni, ha meghalok, mert a mártírok nem építenek templomokat, márpedig neki élő katonákra van szüksége. Így lovagi köpenyemet már a rabszolgahajón eldobtam, megszabadultam mindentől, ami eredeti rangomat igazolhatta volna, így amikor kihoztak a hajó rakteréből a dokkra, senki nem tudta, ki vagyok. Némának tettettem magam, és izomzatom láttán a felügyelő a téglagyárba küldött, mert a palota építése olyan munka, aminek sosincs vége. Azóta éppen azokat a falakat építem, amelyek fogva tartanak minket. Megkérgesedett kezébe fogta Katharina lágy kezét. — A Szűznek tett fogadalmam tartott életben, mert vissza kell térnem Jeruzsálembe. Aztán rád is gondoltam, Katharina, és ez is segített életben maradnom, mert tudtam, neked lenne erőd és kitartásod ahhoz, hogy legyőzd ezt a szerencsétlenséget - mosoly játszott az ajkán. — Aztán arra gondoltam, hogy én, a Mária Rend lovagja, bizonyára képes vagyok arra, amire egy lány képes. Asmahan kijött a kertbe, megállt, hosszan nézte a hihetetlen párt a holdfényben — a gömbölyded lányt a selyemruhában és a csontváz férfit rongyokban - és azt mondta: Úgy döntöttem, Katharina, nem utazhatsz egyedül, mert felhívhatod magadra a figyelmet. Férfitársaság kell, akire azt mondhatod, a férjed. Védelmet jelentene neked és a fiamnak. Elég pénzem és barátom van ahhoz, hogy helyet találjak kettőtöknek és Bulbulnak

egy karavánban. Leveleket adok nektek, amit elvisztek a családomhoz. Az apám, Ali Sayaid Sejk gazdag és hatalmas ember. Bőségesen meg fog jutalmazni benneteket azért, amit tesztek. Katharina könnyes szemmel nézett Asmahanra. Safiya szultána, a kémkedés és a cselszövés mind kisiklottak elméjéből. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, a kezeit tartó durva, kérges kézre. Asmahan újra megszólalt: A kémeim azt jelentették, hogy indul egy karaván Szamarkandba az első teliholdkor. Megkérem a szultánt, hadd látogassam meg a mecsetet azon a napon. Azt mondom, akkor van az apám születésnapja, és hogy kifejezzem előtte a tiszteletemet, imát szeretnék felajánlani neki. A szultán nem fogja ezt megtagadni. A gyereket magammal viszem, és természetesen kíséretnek hölgyeket és eunuchokat, hogy megvédjenek. Te és a spanyolod köztük lesztek. Mi nők egy válaszfal mögött imádkozunk, hogy a férfiak ne láthassanak meg minket. Megszökhetsz a fiammal, nem fognak észrevenni, és az eunuchom odakísér téged és Adrianót, ahonnan a karaván indul. Aztán én visszatérek a palotába. Katharina végül meglelte a hangját, bár nehezen ment ezen a varázslatos éjszakán. — A szultán biztos észreveszi, hogy a fiú hiányzik. A szultán mostanában azzal van elfoglalva, hogy rodoszi lovagokat űzzön ki a birodalmából - mondta Asmahan Adrianóra pislantva —, így fiunk látogatásai nem olyan gyakoriak. Mire megtudja, hogy a fia hiányzik, ti és Bulbul már messze jártok, és senki nem fogja tudni, hová tüntetek. Katharina meg akarta kérdezni, meg kellett tegye, mert ésszerű kérdés volt: Miért nem Ön megy? Ha én tűnnék el, azt azonnal észrevennék, és azonnal keresni kezdenének. A szultán emberei napok alatt megtalálnának. De hetekbe telhet, amíg kiderül, hogy Bulbul elment, de addigra már túl késő lesz ahhoz, hogy a nyomotokra bukkanjanak. Asmahan egy csomagot adott Katharinának. Először Bagdadba utaztok, ott van a Török Birodalom határa. Addig a szultán védelme alatt fogtok utazni. Passzusom garantálja biztonságos utazásotokat. Bagdadban csatlakoztok egy Szamarkandba induló karavánhoz, azon az útszakaszon pedig az apám védelme alatt állótok. Titkos tárgyalásban vagyok a szamarkandi követtel. Megszövegezte a szükséges dokumentumokat. Apám hatalmas ember, félnek a nevétől. Biztonságban lesztek. Ha megérkeztek Szamarkandba, bőségesen megjutalmaz benneteket. Ha átadtátok Bulbult a családomnak, szabadon elmehettek, ahová csak szeretnétek. Bagdad, Szamarkand... Oly messze Jeruzsálemtől, mennyi mérföld, mind rossz irányba! Aztán Katharina a kis Bulbulra gondolt, meg arra a csecsemőre, akit majd tizenkilenc éve egy megözvegyült apa elhagyott, mert egy kék kő keresésére indult. A kisfiú helyzete majdnem olyan volt, mint az övé. És itt az élete veszélyben forgott. Hölgyem — mondta - nem találok szavakat arra, hogy kifejezzem hálámat. Azért, hogy megtalálta Adrianót, és azért... Asmahan felemelte ékszerekkel díszített kezét: A fiamért teszem, semmi másért. Tartsd biztonságban, és gyakran mesélj neki rólam. Katharina ezután nem látta Adrianót, mert mint férfi, nem lehetett nők társaságában. Továbbra is látogatta esténként Asmahant, magával vitte a selymet és a hímzést, reggelente pedig arról jelentett a szultánának, hogy Asmahan a többi ágyasról pletykált, meg a hárempolitikáról, és azon töprengett, vajon az éles szemű nő átlát-e ravaszságán. Hálófülkéjében a hálóteremben minden este megnézte Szent Amélia festményét, és érezte, hogy szíve reménykedve dobog. Most már nagyon hamar ő és Adriano újra szabadok lesznek, és újra úton lehet a kék kristályhoz, és Isten akaratával, a családjához.

Két nappal tervezett menekülésük előtt futótűzként terjedt el a hír a palotában, hogy Safiya szülni kezdett. Minden tevékenységet felfüggesztettek, és mindenki idegesen várta a híreket. Asmahan a közelében tartotta Bulbult, Katharina pedig a hálóteremben várta az üzenetet. Aztán megérkezett a hír: a szultán első ágyasa fiút szült. Kifogytak az időből. Abban a pillanatban, ahogy az újszülöttet a mellére tették, Safiya törvényes jogát kérhette, hogy Asmahan fiát zárják be a Ketrecbe. A fiatalabb ágyas szolgái és őrei szinte azonnal cserbenhagyták Asmahant. Már nem volt kérdés, hogy elmegy-e a mecsetbe, hogy imádkozzon az apjáért. Már csak órák kérdése volt, hogy a szultána eunuchjai megjelenjenek, és elvigyék Bulbult. Bár Adriano továbbra is hitt abban, hogy minden török istentelen pogány, és esküdt ellensége, ez az ágyas azonban megmentette őt, és újra összehozta Katharinával, így bevallottan a védelmezője lett. Legalábbis fiának védelmezője, mert végül is semmit nem tehetett, hogy Asmahant megvédje. A hűséges eunuch segítségével Adriano felmászott a kert falára Bulbul, akit máklével ízesített tejjel elaltattak, a hátára volt kötözve -, átmászott a falon, és segített a mögötte levő Katharinának. Az éj leple alatt követték az eunuchot a palotát körülvevő külső falak és sikátorok útvesztőjében, végül pedig a város utcáinak és nyomortanyáinak labirintusában. Mielőtt elváltak, Asmahan adott Katharinának egy arany dinárokkal - a Török Birodalom érméjével teli fa ladikot. Megölelték egymást, és Asmahan utoljára megcsókolta a fiát. Most, hogy Katharina és Adriano az eunuchot követte a hatalmas karavántáborba, tudták, milyen sors vár Asmahanra, ha egyszer fondorlatára fény derül: minden a szultán törvényeit megszegő háremhölgy büntetése azonos volt. Zsákba kötözik egy macskával és egy kígyóval együtt, és bedobják a Boszporusz vizébe. Az ezer tevéből álló karaván hajnalban indult, parfümöt és kozmetikumot vitt Egyiptomból. Az út során még felvesz színes üveget Szíriában, prémet az eurázsiai sztyeppéken - és mindet elviszik Kínába, ahol az emberek szenvedélyesen vágynak ilyen dolgokra - és selyemre és jade kőre cserélik, amit aztán visszahoznak a nyugati nemzeteknek, ahol az emberek meg ezekért bolondultak. Az úton találkoztak Kínába tartó mutatványosokkal - zsonglőrökkel, akrobatákkal, énekesekkel és bűvészekkel — és kelet felől jövő, Európába tartó szerzetesekkel, tanítókkal és felfedezőkkel. Bár találtak volna elejthető vadat az út során, Katharina és Adriano vittek magukkal kenyeret, szárított gyümölcsöt, sózott húst és kemény sajtot, valamint rengeteg vizet. És örültek, hogy gond nélküli hármasban vannak: Adriano, az oltalmazó, Katharina, a nevelő és Bulbul, a „gyerekük". Ahogy Konstantinápolyt és a borzalmakat maguk mögött hagyták, és a szabad ég alatt, a friss levegőn utaztak, és egészséges táplálékot ettek, millió dolgot láttak, amin nevetni lehetett, az életerő visz-szatért Adrianóba. Teste megizmosodott, szeméből kiolvasható volt, hogy szelleme megint ragyogni kezdett. Katharina csak egyszer mondta neki, hogy szabadon elmehet Jeruzsálembe, ne érezze kötelességének, hogy megtegye a hosszú utat Szamarkandba vele, de a férfi elhallgattatta, a fogadalmára hivatkozott, hogy nem hagyja őt magára, amíg nem teljesíti Asmahannak tett ígéretét. Azután - mondta - együtt mehetnek Jeruzsálembe. Ahogy a karaván kelet felé haladt, Katharina — aki valamikor néhány mérföldnyi hajózás után az Adrián azt gondolta, hogy a világ javát látta - először találkozott sivataggal, meg a homokviharok szörnyű csodájával, ami olyan hirtelenséggel csapott le rájuk, hogy halált hozott az éberségéről elfeledkező utazóra. O és Adriano hamarosan megtanulták figyelni a tevéiket; ha a jószágok dühösen morogni kezdtek, és pofájukat a homokba fúrták, azt jelentette, hogy homokvihar közeledik, még akkor is, ha az idő tiszta. A hajcsárok azonnal betakarták orrukat és szájukat ruhával, és a kegyetlen és gyors vihar már ott is volt.

Az út során leggyakrabban a csillagos ég alatt táboroztak oázisokban és útkereszteződésekben. Néha helyőrségeknél, karavánszerájoknál álltak meg, ahol fogadókban megfelelő ágyat kaptak, és zenészek szórakoztatták őket. Ahogy az arany homokban haladtak a mélykék ég alatt, a futó fehér felhők és smaragdzöld pálmafák árnyékában, utazásuk Katharina számára kezdett valószerűtlennek tűnni. Katharina a karjában tartotta Bulbult, és tevéjük himbálása félálomba ringatta őket. Az előtte haladó Adriano széles vállát és egyenes hátát figyelte, a férfiét, aki mélyen hitt Istenben és Neki szentelte életét, és aki ugyanakkor rejtélyes is volt. Nem tudta volna megmondani, mikor lett szerelmes. Talán már akkor, amikor először megpillantotta a velencei kikötőben. Vagy amikor azt nézte, hogyan imádkozik a portugál hajón, vagy amikor egymás karjában aludtak a kietlen szigeten, és úgy érezték magukat, mintha ők lettek volna az utolsó két ember a földön. Bármikor és bárhol lett is szerelmes, titokban tartotta, mert Adrianónak is megvolt a maga útja, meg neki is a sajátja. Sosem árulta volna el, mi rejtőzik a szívében, de a szerelmét közel tartotta magához, egy olyan kamrába tette, ahol az anyját tartogatta, meg az apját és most már a tragikus sorsú ágyast, Asmahant, aki megmentette az életüket. Ezek az új érzelmek azonban meglepték, mert sosem tapasztalta korábban ezt a szenvedélyt Hans Roth iránt. Most, hogy Adriano minden pillantásától és minden szavától lángra gyúlt, el sem akarta hinni, hogy valamikor a romantikus szerelmet mítosznak gondolta. Adriano utáni vágya erősebb volt, mint az eddig megtapasztalt éhség vagy szomjúság; az elméjét éjjelnappal uraló szellem sóvárgása volt. Muszáj volt szerelmét valahol levezetnie, és erre egy új köpeny elkészítését találta megfelelőnek. Titokban Ankarában a piacon vásárolt egy fehér köpenyt, selyemfonalat meg tűket, és este pihenőkor szerelmi zálogát készítette, miközben Adriano vadászni ment a férfiakkal, vagy a tűzhöz fát gyűjteni. Tudta, hogy mély fájdalmat hordoz magában, mélyebbet, mint a megkínzott testén látható sebhelyek, a fájdalmat, amit akkor pillantott meg először az arcát szántó mély barázdákban, és amit hangjában hallott, amikor a kietlen szigeten arról az asszonyról beszélt, akit egykor szeretett. Bár Katharina tudta, hogy sosem remélhet, hogy nem űzheti el a férfi lelkéből ezt a mély fájdalmat, azért imádkozott, hogy az új köpeny visszaadja majd hajdani méltósága egy részét. Adriano azért is foglalkoztatta, mert valami nem hagyta nyugodni. Egy rejtély, ami napról napra egyre mélyült. Adriano egyszer azt mondta, hogy cölibátust és önmegtartóztatást fogadott, amikor csatlakozott a lovagrendhez, és hogy a fogadalmakat egy férfi megöléséért vezeklésnek szánta. Most azonban, hogy szoros közelségben töltötték a nappalokat és az éjszakákat, megosztották az élelmet és a szállást, úgy tettek, mintha a bűbájos Bulbul szülei lennének, Katharina jobban átérezte ezeknek a fogadalmaknak az igazi értelmét és mélységét. A portugál hajón eltöltött napok, és a szigeten a hajótörés utáni éjszakák nem voltak elegendőek ahhoz, hogy valóban megfigyelje a férfit. Itt azonban a végtelen sivatagban, a végtelenbe nyúló ég alatt Katharina olyan tisztán belelátott Adrianóba, mintha üvegből lett volna. Úgy látta, Adriano önmegtartóztatása indokolatlan mértéket öltött, nemcsak húst nem evett és bort nem ivott, de elég ételt sem fogyasztott. Úgy tűnt, mintha éheztetné magát, hogy büntesse a testét, túlhajszolta magát, sokkal tovább dolgozott, vadászott és aprította a fát, mint a többiek, akik megpihentek tábortüzeiknél. A bűntett, amit elkövetett (bár Katharina nem volt biztos benne, hogy bűntettet követett el, mert ha egy szeretett nőért harcolt, az nem a jogaiért való harcot jelentette?) több, mint húsz éve történt. Nem bűnhődött még eleget? Vagy — és gyanúja a kelet felé haladó karavánnal megtett és maguk mögött hagyott mérföldekkel egyre nőtt - története több volt, mint amennyit elmesélt? Rájött, hogy az iránta érzett megszállottsága beárnyékolta életcélját: hogy megtalálja apját. így egyre többet és többet kellett Szent Amélia portréjára támaszkodnia, hogy emlékeztesse magát céljára. Mint egy imákat őszintén felkínálni vágyó esdeklő a templomban, akinek szeszélyes elméje a festett üveg ablakokon túli százszorszép mezőkre kóborol, Katharinának

egyre többször kellett akaraterejét latba vetnie, hogy szívét az útirányon tartsa. Estéről estére, már rituálészerűen, elővette a kis festményt, és a kék kristályt nézte, miközben litániáját mondta: Ez az én rendeltetésem. Ahogy visszaadja Bulbult anyja népének, Katharina megfordul, és visszaindul Jeruzsálembe, megkeresi a kék kristályt, és megtalálja az apját. És Adrianónak is követnie kell a saját csillagát, bárhová is vezeti. A karaván egy örökké mozgó, változó folyam volt, emberek távoztak belőle és csatlakoztak hozzá teljes törzsek, magányos lovasok, ettől aztán hol összezsugorodott, hol meg hosszú kígyóként tekergett a sivatagban, legelőkön és hegyvidéken. Mivel álcájukban biztonságban érezték magukat, és messzire jártak Konstantinápolytól és a maguk mögött hagyott veszélytől, Katharina és Adriano barátságot kötöttek a jövevényekkel, megosztották velük tüzüket és ételüket, majd búcsút intettek, és társaságukban új jövevényeket üdvözöltek. Ahogy kelet felé haladtak a nyelv egyre komolyabb problémát jelentett, mert új dialektusokkal és nyelvváltozatokkal találkoztak. Az arab egyre nehezebben ment Katharinának, és Adriano görögje is egyre kevésbé volt használható. Bár a latint több, mint ezer évig terjesztették keleten, Katharina és Adriano egyre nehezebben tudta megérteni, hiszen az ősi nyelv a helybéliekéhez idomult. Egymást azonban megértették, szavak nélkül is, mozdulatokkal, arckifejezéssel és sokatmondó pillantásokkal. És mindössze erre volt szükségük - jöttek rá — hiszen éjszakákat és nappalokat töltöttek együtt. Észak-Perzsiában a karaván megállt egy csipkés hegyvonulatok között elterülő kis völgyben, ahol találtak egy meglepő folyót. Partjai mentén nem nőttek növények, minden sziklás és meddő, de a víz meleg volt, és mindenki elképedésére ragyogó zöld színben játszott. Ez a forrásnál található ásványianyag-lerakódásnak volt köszönhető, magyarázta a karaván vezetője. Ez adta a víz meglepő smaragd színét. Ráadásul még iható is volt, sőt, néhány ember szerint egészséges is. így a smaragd folyó mellett táboroztak le a holdfényben, ezernyi sátorral és tábortüzek százaival. Katharina nagyon örült, hogy végre rendesen megmoshatja a haját. Bár az elmúlt hetekben néha-néha leöblítette, a vízkészletek elég szűkösek voltak. Hajának tisztán tartásához eltanult egy trükköt a helyi beduin asszonyoktól, akik hamut és szódát dörzsöltek a hajukba, majd órákat töltöttek azzal, hogy alaposan eldolgozzák. így a sötét festék, amit még Velencében kent magára, hogy arab fiatalembernek nézzen ki, lassan világosbarna lett, újonnan nőtt haja pedig szőke sapkaként övezte a fejét. Most viszont megfelelő szappant használt, jól átdörzsölte és kiöblítette, majd az egészet megismételte. Amikor kész volt, és a szélben szárítani kezdte a fürtjeit, amelyek arany sörényként szálldostak, annyira lenyűgözte az embereket, hogy a táborban majdnem mindenki megállt, és bámulni kezdte. Leginkább Adriano. Éjjel, a fénylő hold alatt a lány átadta Adrianónak az új köpenyt, amit hímzett, és a férfit ez olyan mélyen megindította, hogy szavakat sem talált rá. Visszakapta az életének értelmet adó rend sötétkék, nyolcágú keresztjét. Rangját újra öltözék formájában viselhette, és hirdethette a világnak, hogy életét az Áldott Szűznek szentelte. És végül itt, a csillagok alatt Adriano elmesélte teljes történetét Katharinának. Húsz évvel ezelőtt, még Aragóniában, szenvedélyesen szerelmes volt egy Maria nevű nőbe, akiről azt hitte, feleségül fogja venni, aztán a nő beismerte, hogy valaki mást szeret. Adriano haragra gerjedt, és kihívta a másik férfit. Harcoltak. Adriano megölte, és Maria szomorúságában visszavonult egy kolostorba, és feltételezhetően ma is ott él — Katharina ennyit tudott a történetéről. Ezen az éjszakán a hatalmas, kövér és méltóságteljes hold alatt, és

a lágyan csobogó smaragd folyó partján Adriano meggyónta fájdalmát, ami életének minden napját betöltötte. Tudtam - mondta halkan, és maga köré fonta lovagi köpenyét -, szívem legmélyén tudtam, hogy Maria nem szeretett. A büszkeség és a gőg elvakított. Azt hittem, majd idővel elérem, hogy szerelmes legyen belém. De a másik férfi... bárki másról lett volna szó, hagytam volna. Szemet hunytam volna felette, várva, hogy Maria mégis hozzám jöjjön. De a másik férfi a fivéem volt, és ezt nem tudtam elviselni. Meggyötört tekintettel nézett Katharinára. - Igen, a férfi, akit megöltem, a testvérem volt. Vak féltékenységből megöltem. Ártatlan volt, semmit nem követett el ellenem. Nincs jogom arra, hogy boldog legyek, Katharina. Nincs jogom arra, hogy szeresselek, vagy hogy te szeress engem. Keservesen sírni kezdett, ekkor Katharina megölelte. Arcát a lány tiszta, aranyló hajába temette, érezte meleg, fiatal testét, ajkát az arcán és nyakán, könnye keveredett az övével. Ajkuk egymásra talált, és a kék keresztes köpeny alatt fekve végre enyhülést találtak a szerelemben. Később, amikor felébredtek, Adriano felkelt, kézen fogta Ka-tharinát, és a smaragd folyó partjára vezette. Ledöfte kardját a földbe, a kecses, arany markolatú fegyvert, amelyet Asmahan adott, hogy védje vele a fiát. Itt Katharina és Adriano letérdeltek, mintha egy kereszt előtt tennék, és a férfi kezébe véve a lány kezét így szólt: Bár messze vagyunk a papoktól és templomoktól, Isten, az Áldott Anya és az összes szent lát minket. Őelőttük kijelentem, hogy az én szeretett Katharinámat feleségemnek tekintem és magamat a férjének, és felajánlom testemet és lelkemet neki, szerelmemet és a hódolatomat, életem hátralevő részére, és azutánra is, amikor majd meghalunk és egyesülünk a Mennyekben. Katharina elmondta ugyanezt az esküt, és tudta, történjen bármi a jövőben, ő és Adriano mindig össze lesznek kötve. Egy hetet töltöttek el szerelemben, mint férj és feleség, és mindketten csodálkoztak azon, mivel érdemeltek ki ekkora boldogságot, és mindketten megígérték Istennek, hogy ezért az örömért meg fognak szolgálni. Aztán egy nap hajnalban kimásztak a sátorból, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni. Adriano maga köré kanyarította lovagi köpenyét, Katharina csatlakozott a többi asszonyhoz és gyerekhez a folyó egy másik partszakaszán. Bulbullal játszott a vízben, és elmesélte neki, mint mindennap, hogy hamarosan találkozik a nagypapájával meg az unokatestvéreivel. Amikor Bulbul megkérdezte, mint minden alkalommal, hogy az anyukája is ott lesz-e, Katharina azt válaszolta, „hogy nem tudja, talán", amiben legalább egy kis igazság volt, de aztán hozzátette: „azt szeretné, ha a nagypapáddal lennél, aki majd megtanít lovagolni". Most először sajnálta, hogy vissza kell adja a fiút a családjának, mert a Konstantinápoly óta eltelt hetekben megszerette. Épp egy törülközőbe bugyolálta be, amikor meghallotta az első sikolyt. Amikor megfordult, lovasokat látott, hatalmas kardokat forgattak, és átvágtattak a táboron. Katharina felkapta a gyereket, és rohanni kezdett. Elérte a folyópartot, ahol a karaván férfitagjai fürödtek, és a kitört zűrzavarban meglátta Adrianót a fehéren tündöklő lovagi köpenyében. Odakiáltott neki, de ebben a pillanatban kardot döftek a férfi hátába, éppen a nyolcágú kék kereszt közepébe. Elborzadva nézte, ahogy szerelme széttárja karjait, térdre esik, majd arccal a földre zuhan, hátából vércsík szivárog. Látta, hogy a kard újra felemelkedik, majd a nyaka felé sújt le. Elfordult, eltakarta Bulbul szemét, és meghallotta azt a borzasztó hangot, ami akkor hallatszik, amikor a fejet elválasztják a törzstől.

Katharina megfordult, és rohanni kezdett, de egy martalóc elkapta. A fiút kitépték a kezéből. Iszonyodva nézte, ahogy a kis Bulbult feldobták a levegőbe, mintha súlytalan madár lenne, majd fejjel előre egy nagy görgeteg kőre zuhan, ahol koponyája szétnyílt, mint egy dinnye. Aztán éles fájdalom nyilallt a fejébe, feketeség ölelte körül, mintha hirtelen éjszaka borult volna rá. Amikor Katharina visszanyerte eszméletét, más asszonyok társaságában találta magát, némelyikük jajveszékelt, némelyikük dühös volt, néhányan csüggedtek és reményvesztettek. Semmire nem emlékezett. Fájt a feje és hányingere volt. Hol van? Megdörzsölte a szemét, és körbenézett. Abból, amit látott, arra döbbent rá, hogy ő és a többiek egy oldalról kecskebőrrel borított rögtönzött ketrecben vannak. Nem volt menedék az erős nap ellen, egy száraz, törékeny ágaival az ég felé nyújtózkodó, lomb nélküli fát leszámítva. A kecskebőr falon kívül durva sátrak álltak, és tábortüzek füstje látszott. Kiáltozást és vitatkozó hangokat hallott, meg vágtató lovak patadobogását. Amikor a feje kezdett kitisztulni és hányingere csökkent, de emlékei még nem tértek vissza, látta, hogy férfiak lépnek a foglyok közé, és durván vizsgálják a lányokat, lemeztelenítve őket. Mivel úgy tűnt, nem saját örömszerző céljaikra válogatnak, eszébe jutott, hogy bizonyára rabszolgakereskedők. A görög vitorlás! A szultán palotája! Már megint! Jaj, ne! Katharina hátrálni kezdett, aztán megbotlott, és egy öreg fa törzsének esett. Amikor kezét mellkasára szorította, megérzett valamit a ruhája alatt. Amikor elővette, meglepődött a szíjon lógó kis bőrerszény láttán. Bizonytalanul ismerősnek tűnt, gyanította, hogy fontos lehet neki, így gyorsan lekapta a nyakából, és a fatörzsbe rejtette, miután meggyőződött róla, hogy senki nem látja. Addigra a férfi hozzá ért, és izgatottan mutogatott a hajára. Bár nem értette a nyelvét, mozdulataiból Katharina kikövetkeztette, hogy némi értéket jelent számukra. Levetkőztették őt is, megvizsgálták, és miután végeztek az összes fogollyal, összegyűjtötték az összes ruhát és egyéb tulajdonukat, majd durva, olcsó gyapjúból készült köpenyeket osztottak szét közöttük. Amikor a foglyokat magukra hagyták, és a nap is lenyugvóban volt, a többi nő jajveszékelt vagy sírt, de Katharina visszakúszott a fához, kivette az eldugott erszényt, nyakába akasztotta és ruhája alá rejtette. Éjjel jött vissza minden emlék hozzá. Adrianóval és Bulbullal álmodott, sikoltva ébredt, és amikor kitisztult elmével rájött, mi történt, milyen helyzetbe került, az egész olyan nyers erővel taglózta le, hogy keserű és vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, amiért mindenkit elveszített. Katharina ettől kezdve kábulatban élt, nem törődött a többi nő közeledésével, nem reagált a kérdésekre, vizet is csak akkor ivott, ha az ajkaihoz tették. Az ételt visszautasította, csak ült és a távoli horizontot bámulta. Adriano holtan fekszik, és egy kard áll ki a lapockái közül. Bulbul feje szétloccsan egy nagy kövön. Igen, ő élt, és újra rabszolga volt. Amikor egy törzsi asszony odajött a lányhoz, hogy megmossa a haját, Katharina nem kérdezett semmit, nem is tiltakozott. A nő erősen, alaposan végezte a munkáját, és a megszáradt haját megfésülte, majd másokat is a ketrecbe hívott, hogy nézzék meg és csodálják a nap színű fürtöket.

Másnap a nő visszatért, hozott szappant és egy éles kést, és óvatosan leborotválta Katharina fejét, a haját egy kosárba gyűjtötte. Katharina megint csak nem tiltakozott, kibámult a végtelenbe nyúló sivatagba. Egy héttel később látott egy nőt, aki a viselt érmék számából ítélve a vezér első felesége kellett legyen, és aki büszkén divatozott egy durván elkészített szőke parókában. Némaságában Katharina határozadanul azon tanakodott, miért viselnek ezek a nők parókát, amikor a fejüket eltakarják. Aztán, amikor azon az éjjelen gyönyör hangjait hallotta kiszűrődni a vezér sátrából, fájdalmasan emlékezett arra, mennyire szerette Adriano a haját simogatni. Másnap reggel a férfi hatalmas léptekkel sietett a ketrechez, és dühöngeni kezdett. Megmarkolta Katharina fejét, mintha diny-nye lett volna. Aztán elkezdett kiabálni azzal a nővel, aki megborotválta. Bár nem értette a nyelvüket, Katharina gyanította, miről vitatkoztak. A „Zhandu" szó újra meg újra elhangzott, és a férfi dühösen folyton kelet felé mutogatott. Katharina megtudta a fogolytársaitól, hogy ezek az emberek a Kosh népének tagjai, és a terület híres rabszolgakereskedői, egy büszke és gőgös nép, amely azt hitte, az istenek őket teremtették meg először, és az összes többi embert utólag, és csak azért, hogy a Kosh népét szolgálják. Egy harcos-nomád társadalom, nem keveredik más fajtákkal, mert úgy hitték, ők magasabb rendűek. A Koshok lapos, kerek arcú, ferdeszemű emberek, és nekik volt a legvörösebb hajuk, amit Katharina életében látott. Heves természetű, gyapjas és bozontos sörényű lovakon száguldoztak. Amikor tábort bontottak, és elindultak egy kelet felé vezető ösvényen, Katharina megint csak nem tiltakozott, nem is érdeklődött a sorsa felől. Rövid időre meg-megálltak a településeken, hogy eladják emberi portékájukat, de őt mindig elkülönítették, lassan rájött, hogy a Koshok addig tartják maguk között, amíg újra kinő a haja, és Zhanduba viszik. Miközben lovaik és kétpúpú tevéik mellett menetelt, Katharina megfeledkezett a csupasz lábát égető homokról, fájó tagjairól, kimerültségéről és éhségéről. Egyedül Adrianóra gondolt, arra, hol van a lelke? Vajon visszaszállt Spanyolországba, és szeretett Aragóniájában van? Vagy elment Jeruzsálembe, s az Áldott Anyának szentelt kis templom egyik árnyéka? Vagy Kréta szigetén rendtársainak feje felett lebeg, arra sürgetve őket, hogy a pogányok ellen harcoljanak? Olykor késő éjjel, amikor a szél gyászosan nyöszörgött, és Katharina felnézett a csillagokra, már-már érezte, hogy Adriano vigasztaló szelleme mellette van, és azután vágyakozik, hogy a karjaiba vegye. Aztán egyik este jött egy férfi, megvizsgálta, és lelkesen alkudozott azzal a nővel, aki a gondozója lett. Katharina már elég Kosht hallott ahhoz, hogy értse az alapvető szavakat, és rájött, hogy a nő nagyon magas árat kért érte. Amikor a férfi tudni akarta miért, a nő Katharina gömbölyödő hasára mutatott, és azt mondta: - Gyerek van benne. Es Katharina egyből kiemelkedett némaságából. Csodálkozva nézett le a hasára, és rájött, hogy a nő igazat beszél, csak ő feledkezett meg arról, miközben lét-nemlét határán lebegett, hogy havibaja nem jelentkezett, és az sem tűnt fel neki, hogy bár keveset evett, a hasa mégis nőtt. Adriano gyereke. Legalább újra képes volt arra, hogy elővegye Pastorius barát bőrerszényét szennyes köpenye alól, és megnézze, mi van benne, és amikor meglátta Badendorf kis kámeáját meg Szent Amélia miniatúráját a kék kristállyal, megint sírva fakadt. Most azonban szomorúságába a remény szikrája keveredett — Adriano egy része még él.

A Koshok hatalmas karavánja kelet felé haladt, és csak annyi időre álltak meg, hogy eladják rabszolgáikat és készleteket vegyenek fel, majd továbbhaladtak ismeretlen területek felé, egyre messzebb attól a világtól, amit Katharina ismert. Bár fogva tartói etették, az alig volt elég ahhoz, hogy életben maradjon, pedig Katharina most már nagyon is élni akart. így újabb morzsákért harcolt, lopott másoktól, hogy táplálhassa a benne növekvő új életet. Katharina úgy gondolta, a Koshok egy isten nélküli, barbár, és kifejezhetetlenül brutális nép. Amikor egy bűnözőt lefejeztek, a törzs labdázott a levágott fejjel. Az esküvők is primitívek voltak: a leendő menyasszony felugrott egy lóra, elvágtatott, mire udvarlói üldözőbe vették. A férfi, aki elkapta és lebirkózta, lett a férje. A Koshok halálra dolgoztatták rabszolgáikat, majd holttesteiket maguk mögött hagyták, temetetlenül. Emellett sokat nevettek, táncoltak és énekeltek, és olyan erős italt ittak, hogy Katharina már attól is szédült, ha az ital gőzéhez közel került. Ám miközben figyelt és hallgatta őket, megtanulta idegen nyelvüket, mint valamikor a latint és az arabot, mert az a túlélését és a születendő gyermek túlélését jelenthette. Végül, miközben a Koshok egy fennsíkon teleltek egy elfeledett törzs ősi településének omladozó falai között, Katharina gyermeke megszületett, egy sápadt hajú lányka, aki egyetlen nyávogó sírásával rést ütött a Katharina szíve körüli kőfalon. A lányt apja után Adrianának nevezte el, és ahogy a napok és hetek teltek, ahogy szoptatta, karjában tartotta és dúdolgatott neki, érezte, hogy szomorúsága olvadni kezd, váratlan új örömöt kezdett felfedezni magában. Adriano gyerekének a haja olyan volt, mint a gyapjú. De a baba a normálisnál kisebb súllyal született, és lassan gyarapodott. Katharina teje hamar elapadt, s megint harcolnia kellett az élelemért. Amikor a vezér és az asszonya megvizsgálták, és meglátták a kicsi arany haját, elégedetten bólintottak, és Katharina megint hallotta, hogy kiejtették a „Zhandu" szót. Tudta, hogy őt és gyermekét valami különleges dologra tartogatják. Miközben keresztülhaladtak a Nagyobb Bosszúság Hegyen, és egy hófödte csúcsokkal körülvett, magas hágón táboroztak, egyik éjjel mennydörgésnek hallatszó robajt hallott, ami megriasztotta Katharinát, de ami csak kisebb izgalmat keltett a Koshok között. Hajnalban továbbgyalogoltak, még magasabbra másztak a hágón, végül elértek a lavinaomláshoz. Őrült ásásba kezdtek a hóban, és ebben mindenkinek részt kellett vennie, még a foglyoknak is, amíg erőfeszítésük el nem nyerte jutalmát. A rabszolgatartók örömkiáltásokat hallattak, mert kiásták egy lavina alá került szerencsétlenül járt karaván embereit és áruit. Katharina először azt hitte, túlélőket keresnek, de amikor még élő áldozatra bukkantak, bunkós bottal agyoncsapták őket, mert a Koshokat csak a zsákmány érdekelte. A visszataszító fosztogatást nézte, és a hó alól kiszűrődő segélykiáltásokat hallgatta, fogvatatói megfosztották a halottakat és a haldoklókat ruháiktól, ékszereiktől, és rengeteg értéket összegyűjtöttek, mert egy Kínából érkező, aranyat és selymet szállító karavánt találtak. Amikor folytatták útjukat, másik útvonalat választottak, mert ez a hágó egészen tavaszig járhatatlan, amíg a hó el nem olvad, és a tetemeket el nem mossa a víz. Katharina csodálatos és borzalmas dolgokat látott a Koshokkal eltöltött évek során, és kétféle emberként figyelte őket: Kathari-naként, aki csodálkozott a világ sokféleségén, és Katharinaként, aki Adriano gyermekét a melléhez szorítva zokogott. Csak egyszer próbált meg elszökni. Egy útkereszteződésben egy nagy tábor mellett haladtak el, ahol lovak, tevék és teherhordó pónik százait itatták, és tűzhelyek ezreiből szállt fel a füst az égig. Amikor a vörös hajú rabszolgatartók távolabb sátrat vertek a folyóparton, talán tízmérföldnyire az útkereszteződéstől, Katharina várt, amíg az egész tábor elcsendesült és

elaludt, akkor kilopódzott a foglyok sátrából, elkötött egy lovat, és a mellére kötözött Adrianával ellovagolt. Elkapták a tábor peremétől néhány méterre, visszavonszolták és alaposan megverték az összegyűlt tömeg előtt. Ezután valahányszor más utazók vagy település közelében táboroztak, elvették tőle Adrianát, és indulásig maguknál tartották a gyermeket. Ez biztosította, hogy többet ne próbáljon meg megszökni. Atkeltek az átkozott Takla-Makán sivatag vörösesarany színű mozgó dűnéin, ahol délibábok és titokzatos hangok csalogatták halálba az elővigyázatlan utazókat. Itt a homok olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a nyomokat gyorsan el lehetett veszíteni. Ezért, amikor emberek haladtak errefelé, állati csontokból tornyot építettek, hogy megjelöljék az utat mások számára. Amikor a Koshok építettek ilyen tornyokat, azok emberi csontból készültek. A karaván párás folyószurdokokon és tágas magaslati legelőkön vándorolt keresztül. A nyári hőségben csak éjjel utaztak, télen a hóval és a jéggel harcoltak. Még két évébe telt a Koshoknak, hogy elérjék úti céljukat, magasan fenn a hegyekben, egy távoli helyen, messze a Selyem-úttól, ahol őrszemek álltak őrt különös kőtornyokban. És amikor végre útjuk végéhez értek, egy rejtelmes felhőkkel borított fennsíkra, ahol azt mondták, ide már idegenek nem mehetnek, Katharina már majdnem négy éve volt a rabszolgatartókkal. Haja hosszan lelógott a hátára, és huszonhárom éves volt. Lánya, Adriana pedig három. Az út Zhanduba, egy meredek és keskeny hágón vezetett keresztül, ami egyre keskenyebbé és meredekebbé vált. Libasorban vonultak a szakadék szélén, amelynek mindkét oldalán hatalmas, acélszürke sziklafalak emelkedtek. A kockázatos út végén egy több karvastagságú és vashegyekkel ellátott fakapu tornyosult, előtte lándzsás férfiak álltak. A fennsíkra csak a kapun keresztül lehetett bejutni, ehhez viszont a Mennyei Uralkodó engedélyére volt szükség. Ily módon Zhandu évszázadokig érintetlen maradt. Miután átengedték a fakapun, a Kosh-karaván folytatta útját a Mennyei Hídig, a technika márványból és gránitból készült remekéig, ami masszív oszlopokon ívelt át a hegyekben olvadó hó miatt áradó, vad folyó felett, amelynek smaragdzöld vizét fehér tajték borította. Itt terült el a fennsík, amelyről az utazó úgy vélhette, a vüág tetején jár zöld fák között, termékeny mezőkön. Katharina szeme elkerekedett a csodálkozástól, amikor meglátta a gyümölcsfákkal, virágokkal és fűvel borított területet, mert még semmi nem hasonlított ennyire az Édenkerthez. És ennek a mesés fennsíknak a közepén emelkedett egy kupolákból, csúcsokból és fehér falakból álló város, ami a nap által felhevített levegőben reszketni látszott. A Koshok a megtámadhatatlan fallal körülvett, káprázatos kristály tornyos, türkizkupolás Zhandu árnyékában táboroztak. A városba senkit nem engedtek belépni, ezrek sátoroztak a síkságon, és csak ámuló pillantásokat vethettek a városra, amelyet néha alacsonyan szálló felhők öleltek körül, s ettől úgy festett, mintha lebegne. Amikor egy képviselő küovagolt a városból, hogy találkozzon a Kosh-vezetővel, Katharina megkérdezte az egyik asszonyt, mit akartak a Koshok és a fennsíkon táborozó többi kereskedő Zhandutól. Mi miatt érte meg végigjönni ezen a hosszú és veszélyes úton erre a világ végén levő helyre? A kurta válasz az volt, hogy a Zhanduk olyan gazdagok, hogy nem tudtak mit kezdeni a gazdagságukkal. Bármilyen árat kifizettek, és sosem alkudoztak. És amikor Katharina csodás fehér szőrmékkel megpakolt jakokat látott, és azt mondták, ezt őértük fizették, visszaemlékezett, milyen értékesek voltak ezek a hermelinnek nevezett prémek Konstantinápolyban, vagy akár Európában, és elképedve tapasztalta, hogy a helyieknek nem jelentenek többet, mint a közönséges kenyércipók. Amit fogva tartói mondtak, igaz volt. A zhanduiak mindenért alku nélkül fizettek, bármilyen túlzott is volt az ár, és nem érdekelte őket, hogy méltányos összeg volt-e, vagy sem.

Katharinát felsegítették egy öszvérre, Adrianával az ölében, és hozzákötötték ahhoz a kétpúpú tevéhez, amelyen a városi elöljáró ült lefüggönyözött hordszékében, hogy senki ne láthassa. Száz tökéletesen szabott kék nadrágos, skarlátvörös mellényes és kanárisárga turbános testőr kísérte őket. Ahogy a különös csapat álhaladt a hatalmas városkapukon, Katharina visszapillantott és látta, hogy a Koshok már szedték is a sátorfájukat, távozáshoz készülődtek. Kétségkívül alig várták, hogy visszatérjenek nyugatra, ahol százszoros haszonnal túladhatnak szőrméiken. Ot és Adrianát a városba érve szinte azonnal kékbe és vörösbe öltözött és furcsa, felkunkorodó orrú papucsot viselő szolgák csapata szállította le az öszvérről. Egy falban levő ajtóhoz kísérték, ahol egy káprázatos ruhába öltözött kincstárnok vette át őket, aki szó nélkül sietett velük lefelé egy hosszú folyosón, majd felfelé három csigalépcsőn, lefelé még több folyosón, embernél sokszorta nagyobb boltívek alatt és ajtókon át, míg végül szertartásosan, ámde szó nélkül, egy kertbe terelte őket, ahol a legkülönösebb kinézetű madarak ácsorogtak egy lábon - hatalmas élénk rózsaszín lények. A semmiből egy hihetetlen kinézetű nő úszott elő selyemtengeren. Kerek lapos arca és ferde szeme volt, mint a Koshok-nak, és zárt szájjal mosolygott. Hajviselete megdöbbentő volt: a hosszú vörös fürtöket két hatalmas kerék formában rendezték el a feje két oldalán, és színes szalagokkal és ezüsttel, arannyal és gyöngydíszekkel fűzték át. Selyemköpenyén a hímzés káprázatos volt, még Katharina számára is, aki pedig kiváló hímzéseket látott a szultán palotájában. A türkiz és aranyszínű páva a nő köpenyén úgy nézett ki, mintha hirtelen ki akarta volna tárni a szárnyait, hogy peckesen lesétáljon a szövetről. Boldog, reményteljes arckifejezéssel érkezett, vette észre Katharina, de mosolya lehervadt, ahogy meglátta a foglyokat. Az asszony a homlokát ráncolta Katharina hosszú szőke haja láttán, majd a szemébe nézett, és így szólt: -Bah! Aztán megfordult, hogy távozzon. — Kérem, Hölgyem — mondta Katharina kosh nyelven. A nő megfordult, és meglepődve nézett rá. — Beszéled a nyelvünket? — kérdezte. — Négy évig voltam a népével — felelte Katharina a nő jelleg¬zetes kinézete alapján azt feltételezve, hogy ő is Kosh. — Kérem, én és a lányom elmehetünk? A nő úgy nézett Katharinára, mintha az együgyű lenne, és egy újabb türelmetlen mozdulatot tett, majd elvitorlázott selyemfelhőjén. A kincstárnokhoz fordult, aki hosszú skarlátvörös selyemköntöst viselt meg egy kis selyemkalapot. - El kell mennem. Nem tarthatnak itt - mondta. A férfi ugyanúgy nézett rá, mint korábban a nő, és közönyösen mondta: — Mehettek. A Legfőbb Nővér nem akar titeket. Ugyanúgy koshul beszélt, de más nyelvjárásban, így Katharinának egy kis időbe tellett, mire megértette. Pislogott. - Elhagyhatom ezt a helyet? Elhagyhatom Zhandut? A lányom és én? Nem vagyunk rabok? — El kell mennetek. Nem tartunk rabokat, a vendégeket meg nem szeretjük. Összeráncolta az orrát, mintha megcsapta volna valami szag. — Az őrök visszavisznek benneteket a kapuhoz. — Most? Nincs pénzünk, és nincs élelmünk. — Az nem a mi gondunk. — Akkor miért hoztak minket ide? Legyintett. - Hiba történt - mondta bizonytalanul. - Most menjetek. Katharina távozó hátát nézte, és tiltakozni próbált, amikor színes selyempantallóba és mellénybe öltözött férfiak kilökdös-ték őket a kertből. Nem néztek ki fenyegetőnek, mint a

szultán palotájában levő őrök és eunuchok, de türelmetlenek voltak, mint azok a férfiak, akik az ebédjük miatt aggódnak. Megpróbálta meggyőzni őket. — Az emberek, akik idehoztak, a Koshok, elmentek. Sosem fogom utolérni őket. Hová mehetnék a gyermekemmel? A férfiak kituszkolták a kertből, a végén Adrianát a karjába vette, és végigsietett egy hosszú folyosón, amely úgy nézett ki, hogy még több folyosóra vezet. Amikor visszafordult, az őrök már nem voltak sehol. Tanácstalanul nézett körül. Mit kellene most tenniük? Nem mehetnek el, de nem is maradhatnak! Amikor Adriana azt mondta „Anya", és fejét Katharina vállára fektette, Katharina rájött, hogy a megpróbáltatás kimerítette. Szegény kicsi Adriana, koraszülött volt, most kicsi a korához képest, kemény és elnyomott életük miatt a Koshok közt. És mivel a Koshok nem foglalkoztak azzal, hogy enni adjanak nekik aznap reggel, mert valószínűleg arra gondoltak, az csak ételpocsékolás lenne, hiszen a párt el akarták adni Zhandunak, Adriana még gyengébb lett. Katharina elhatározta, hogy éjszakára keres valami rejtekhelyet, és másnap reggel megpróbálja kitalálni, mit tegyen. Ahogy továbbment a végeláthatatlan folyosókon, rájött, hogy Zhandu olyan, mint egy méhkaptár, elegánsan öltözött udvaroncok jöttek-mentek, nők is, nem különültek el, mint a konstantinápolyi udvarban. Mindannyiuknak ázsiai arcvonásuk és vörös hajuk volt, mit a Koshoknak, és Katharina azon tanakodott, vajon a két népcsoport ugyanattól a távoli őstől származott-e. A férfiak hatalmas kalapot hordtak, akkorát, mint egy kocsikerék, a peremét szőrmével szegélyezték, felül pedig magas és hegyes volt. A nők hosszú hajukat hihetetlenül bonyolultan viselték, egyik frizura furcsább volt, mint a másik, és úgy tűnt, mindenkinek van valami sürgős dolga, hiszen papírokkal és könyvekkel, zeneszerszámokkal és ételekkel megrakott tálakkal siettek el mellettük, és egyikük sem fordított figyelmet a rongyos nőre és csüggedt gyermekre. Katharina megpróbálta elkerülni az őröket és mindenkit, aki kiutasíthatta volna őket a városból. Fényezett márványfolyosókon iparkodott keresztül, amíg végül elért egy lakatlannak tűnő épületszárnyhoz. Látta, hogy az ajtónyílás felső részén pókháló feszül, ezért arra gondolt, ez egy ritkán látogatott szoba, egy biztonságos hely, ahol meghúzhatják magukat, így meglökte az ajtót, és besurrantak. Fény áradt a magas keskeny ablakokon a kerek toronyszobába, amely a padlótól a mennyezetig fegyverekkel volt töltve: kardokkal és lándzsákkal, fejszékkel és dárdákkal, nyilakkal, íjakkal, különféle páncélingekkel és vértekkel. Egyértelműen a fegyverraktárba botlott, de volt még valami furcsaság, mindent vastag por lepett, és mindent pókháló borított, mintha évtizedek óta semmit nem használtak volna. Katharina odalépett az ablakhoz, és kinézett. A kőtorony aljától egy meredek lejtő indult, s szaladt a nagy síkságig, amely a látóhatárig terjeszkedett. Mindkét oldalán örökké hósapkás csúcsókkal tűzdelt, égbe nyúló hegyek emelkedtek. Visszaemlékezett arra, hogy azt mondták, Zhanduba csak a keskeny hágón keresztül lehet bejutni, így Katharina rájött, nincs olyan ellenség, ami megtámadhatná ezt a hegytetői királyságot, és talán erre nem is került sor generációk óta. így e mesés város lakói nem találkoztak betolakodókkal, nem foglalkoztak hadviseléssel évszázadok óta. Gyapjúköpenyekre bukkant az egyik szekrényben, és gyapjúba csomagolt régi bőrsisakra, amelyeket párnákként használhattak. Adrianát biztonságba helyezte, és miután figyelmeztette, hogy ne nyúljon semmihez, kiosont a szobából, vissza a folyosóra, mert emlékezett, hogy valami istennőszentély-félét látott. A fülkében álló szobor egy karcsú, őzike szemű, könyörületes mosolyú nőt ábrázolt. Ételt és égő gyertyákat hagytak a lábánál. Az Áldott Szűzre való hasonlóságot észrevéve, Katharina elsuttogott egy imát, és elvett egy kevés élelmet és egy gyertyát, tudván, hogy az istennő nem bánja.

Fügét és süteményt ettek, és egy kis kancsóból langyos gyümölcslészerű italt ittak. Miután végeztek az evéssel, Katharina hozzákezdett esti rituáléjukhoz, amit majdnem akkor kezdett el, amikor Adriana megszületett: elővette Szent Amélia képét, Badendorf kámeáját, és elmesélte lányának életét. Beszélt Hans Roth-ról, Isabella Bauerról és városának többi lakójáról, mesélt Adrianának arról a családról, aki ott várta őket, ahol a kék kristály volt — a kislány nagyapjáról, és talán sok-sok unokatestvérről, mert Isabella említette, hogy a nemesembernek voltak fiai, akik azóta megházasodhattak, s már saját gyerekeik lehetnek. Hogy hívnak? — kérdezte Katharina lányát minden este. És a kislány minden este a következőt válaszolta: Adriana von Grünewald vagyok. Amikor látta, hogy lánya ásított, Katharina tudta, hogy a gyermeknek olyan mesére van szüksége, ami békés álmot hoz, mert Adriana gyakran ébredt fel a Koshokkal kapcsolatos rémálmokból. Egyszer volt, hol nem volt... - kezdte. Katharina megtanította Adrianának fogva tartóik nyelvét, mert egy nap szüksége lehetett erre a túléléshez, így ezen az estén Kosh nyelven kezdte elmesélni Amélia és a kék kristály történetét. De mert Katharina anyja haláláig sosem hallott Szent Améliáról, és nem tudta a szent igaz történetét, kitalált egyet. — Élt egyszer egy kedves és jó hölgy, akit Améliának hívtak, és aki a Badendorfhoz közeli erdőben lakott. Amélia nagyon szegény volt, egyetlen értékes kincse egy tökéletes kék kristály, amit Jézustól kapott. Jézus az erődben sétált, és amikor megéhezett, Amélia adott neki kenyeret és kolbászt. Fent a hegyekben állott egy vár, és ebben a várban élt egy gonosz király, aki meg akarta magának szerezni a kék követ... Az elhagyott fegyverraktárban rejtőzködő menekültek nem tudták, hogy egy fehér papucsos, hosszú fehér köpenyes idős férfi látogatta a palota folyosóit, és hangot hallván kíváncsian közelebb húzódott. Megállt hallgatózni, fülét az ajtóra tapasztotta. És amikor néhány perccel később meghallotta a szavakat: „És aztán Amélia és a jóképű herceg boldogan éltek, amíg meg nem haltak" - belökte az ajtót, és tapsolni kezdett. Katharina összerezzent. — Mondj el egy újabb mesét - mondta a zhanduiakra jellemző kosh tájszólással, majd keresztbe tette a lábát, és leült a padlóra. Katharina rámeredt a betolakodóra. Nagyon öreg férfi volt, feje tökéletesen kerek, mint egy narancs, és kopasz, kivéve egy fehér hajtincset. Szeme ferde metszésű volt, mint a Koshoké, és hunyorogva pislogott, amitől úgy nézett ki, mintha mosolyogna, bár nem tette. Minden kereknek tűnt rajta. Kerek pocak a fehér köpeny alatt, orra vége is kerek volt, meg az orcái is, amelyek megemelkedtek, ha mosolygott, ami úgy tűnt minden ok nélkül nem következett be. Vajon együgyű? — tanakodott Katharina. — Egy másik történetet — mondta ezúttal kicsit haragosan. Katharina Adrianára nézett, aki a különös vendéget bámulta. A Koshok közt eltöltött rövid élete során megtanulta, hogy idegenekjelenlétében maradjon csöndben, és ne vonja magára a figyelmet. Mivel látta, hogy a fura figura nem távozik, amíg nem hall egy újabb történetet, Katharina úgy döntött, elmondja a „Piroska és a farkas" meséjét, ami rövid volt, és remélte, hogy utána elmegy. Amikor a végére ért, és a vadász megölte a farkast, az öregember tapsolt, fogatlan ínyű szájával nevetett, és noszogatta Katharinát, hogy mondjon még mesét. Katharina tiltakozott, hogy a gyermeke álmos. Az öreg bosszankodott. Végül Katharina azt mondta, másnap szívesen látja, de az öreg kiabálni kezdett, és hirtelen lándzsás őrök léptek elő a semmiből. Katharina talpra ugrott, ölébe kapva Adrianát hátrálni kezdett az arany végű lándzsák elől. Miközben az öreg zavarosan tovább beszélt, és Katharina egy kukkot sem értet belőle,

hirtelen megjelent egy újabb személy, mintha a levegőből került volna ide. Katharina azon töprengett, vajon az öreget keresték-e. Ugyanaz a nő volt, akivel a kertben találkozott, és akit a kincstárnok Legfőbb Nővérnek nevezett. Ezúttal olyan ragyogó virágokkal hímzett selyemköpeny volt rajta, hogy Katharina úgy gondolta, vonzani fogja a méheket. Miért vagy még mindig itt, és miért fárasztod ki a bátyámat? — tudakolta a nő. Nem volt hova mennünk... A nő utasításokat adott az őröknek, akik egy lépést tettek előre. Kérem, Hölgyem - kérte Katharina. - Hadd maradjunk még egy kicsit. A gyermekem nincs jól. Az nem tartozik ránk - mondta nyers hangon. De igen! A Koshok hoztak ide. Eladtak Önnek. Igen, de nem tudunk használni téged. így mennetek kell. Nem mehetek, a gyermekem nincs jól! A mandulavágású szem Adrianára pislantott. - Mi a baj vele? A Koshok nem etettek minket rendesen. Olyan maradékokat vetettek nekünk, amit a kutyájuk sem evett meg. Nem kapott elég ételt már akkor sem, amikor csecsemő volt. Rendbe kell hoznom. A Koshok disznók — mondta a nő, és a Kosh szót valósággal kiköpte. - Akkor is mennetek kell. Dolgozhatok, hogy megkeressem a betevőnket - mondta gyorsan Katharina, elkeseredetten. - Tudok hímezni. Jól bánok a tűvel. Bah! Sok nő hímez. Én magam is, és mondhatom, jobban, mint te. Ahogy a Legfőbb Nővér távozni akart, az öreg megállította, megrángatta a ruhája ujját, és súgott neki valamit. A nő megfordult, összeszűkült szemmel nézte Katharinát. A bátyám azt mondja, meséket mondasz. Milyen meséket? Katharina azonnal védekezni kezdett. Vajon a meséket bűnös sértésnek tartották ezen a helyen? Csak gyerekmeséket, tündérmeséket mondtam, nem ártanak. Mondj el egyet nekem. Milyen emberek ezek, hogy félnek a meséktől? — De ezek csak tündérmesék! Nem okoznak bajt, Hölgyem. Hallani akarom — közölte a nő, majd Katharina meglepetésére ő is keresztbe tette a lábát, és leült a padlóra, mint az öreg¬ember. Katharina megpróbálta kigondolni, melyik a legkevésbé ártalmas mese, amit ismert, mert ha a története akaratlanul megsértené ezeket az embereket, Adrianát és őt egy föld alatti börtönbe vetnék. Rapunzelt választotta, és azonnal elbűvölte hallgatóságát: saját lányát, az öreget, nővérét és az őröket, akik mind közelebb hajolva figyeltek. És amikor a végéhez ért, és azt mondta, hogy Rapunzel eltaposta a boszorkányt, mindenki nevetett és boldogan tapsolt, Adrianától a legkegyetlenebb őrig. A nő hozzáállása azonnal megváltozott. Jó történet volt - mondta, és arca ragyogott a mosolytól. — Mondj egy másikat! De Hölgyem, a gyermekem fáradt és gyenge, kimerültek vagyunk. Még egy történet, aztán mehettek aludni. Mire Katharina „A teknős és a nyúl" című mese feléhez ért, Adriana már szunyókált a karjaiban. De furcsa hallgatósága éber volt, és elragadtatott, alig vettek levegőt, alig pislogtak, és csüngtek minden kiejtett szón. Amikor Katharina a mese végéhez ért, nevettek és éljeneztek a teknősnek. Katharina csodálkozott az emberek egyszerű, szerinte mindenki által ismert mesére adott reakcióján. Otthon, ezeket a meséket csak a legkisebb gyerekeknek lehet elmondani, akik még sosem hallották, mert a hallgatóság hamar megunná, és valami újat követelne. Vajon Zhandu

önként vállalt elzárkózása a világ többi részétől az új történetek iránti kínzó vágyat eredményezte, ahogy ők is megunták a saját meséiket, és új mondákra és legendákra vágytak? Legfőbb Nővér felállt. — Maradhatsz. Történeteket fogsz nekünk mesélni. Katharinában remény gyúlt. - Kaphatunk saját szobát? — Amíg történeteket mondtok. — És ételt a gyermekemnek. A nő hunyorgott, és felhúzta az orrát. — Vézna. Fel kell hizlalni. Mondj szép történeteket, és szép szállást, szép ruhát és finom ételeket kaptok - nevetett saját játékos szavain. — A bátyám nagyon boldog - mondta, és megsimogatta az öregember karját. - Ügyelni fog rá, hogy cserébe ti is boldogok legyetek. Amikor Legfőbb Nővér hozzátette: „Örökre velünk fogtok élni", Katharina megkönnyebbülése pánikba csapott át. — De nekem el kell mennem Jeruzsálembe. — He? Az hol van? Katharina egy pillanatra elnémult. A világon mindenki hallott Jeruzsálemről. — Egy város — kezdte, de egy türelmetlen kézmozdulat félbeszakította. — Ha végeztél a történetekkel, mehetsz. — Pénzre lesz szükségem az utazáshoz. A nő vállat vont. — Sok pénzünk van. Mondj történeteket és távozz gazdagon. Aztán Katharina megtudta, hogy Mennyei Uralkodónak, Zhandu királyának és Nyári Rózsának, a nővérének mesélt történeteket. A történetmondás első estéjén, amikor őt és Adrianát bekísérték a királyi lakosztályba, Katharina megdöbbent. A király és nővére helyett, több száz hallgatóval találta magát szemben. Nem rémült meg. Egy mesét ugyanolyan elmondani egyetlen gyereknek, mint háromszáz felnőttnek: meg kell ragadni az érdeklődésüket, hősre van szükségük, lázas várakozásban kell tarta¬ni, majd meg kell őket jutalmazni egy kielégítő befejezéssel. Miközben Katharina a meséit szőtte, írnokok ültek díszesen faragott asztaloknál, tekercsekkel, tollakkal és tintával, és feljegyezték Katharina történeteit Zhandu bonyolult írásjeleivel. Ezeket majd lemásolják, mondták, és elterjesztik a királyságban, hogy más mesemondók is felolvashassák a távol lakó polgároknak. Katharina Mennyei Uralkodónak és udvartartásának otthona meséit mondta el. A Békakirályt, a Hófehérkét és a Tizenkét táncoló hercegnőt. Amikor kifogyott a német népmesékből, elmondta Jézus és a szentek életét, majd Mohamed történeteit, amiket Konstantinápolyban hallott. A kedvencek azok a történetek voltak, amelyek tele voltak csodás lényekkel, például beszélő békákkal, táncoló szamarakkal, repülő lovakkal, meg emerevő óriásokkal, akik hidak alatt bújtak meg, hogy elkapják az óvatlan járókelőket. No meg azok, amelyek sok-sok csodáról és átokról szóltak. Minden este örömöt szerzett egyre növekvő hallgatóságának, és mindennap a megígért arany érmével, bőséges élelemmel jutalmazták, és szabadon járhatott a városban. Aztán Katharina rájött, hogy az emberek mindenütt egyformák, legyenek parasztok egy német tanyán, vagy varázslók egy ősi hegyi kiályságban, mert a zhandui emberek nevettek, amikor az egerek túljártak a macska eszén, sírtak, amikor a gyönyörű hősnő meghalt, és éljeneztek, amikor a délceg hősök győzedelmeskedtek. Elrémülve tartották vissza a lélegzetüket, amikor azt hitték, a gonosz királynő megeszi Hófehérke szívét. „Vigyázz!" kiáltottak fel, amikor Piroska találkozott a farkassal az erdőben. Reszkettek, amikor Katharina leírta a nagy sötét erdőt, ahol gonosz békák és emberevő óriások éltek, és gúnyosan kacagtak, amikor a szegényes zsákmányt ejtő róka azt mondta, savanyú a szőlő, és tapsoltak, amikor a hősies Siegfried elnyerte a varázslatos kincset a Niebelungoktól. Legkedvesebb meséjük egy

lányról szólt, akinek haldokló anyja azt mondta, hogy az apja keresésére kell indulnia, és a lány sok-sok kalanddal és szerencsétlenséggel találkozott az út során, és amikor Katharina nem fejezte be a történetet, mind azt kérdezték: „Megtalálta a lány az apját?" - Katharina elmondta nekik, hogy ez az ő története, és akkor tapsoltak, és azt mondták, ez volt a legjobb az összes közül. A smaragd folyó melletti táborozás óta először tapasztalt Katharina megint boldogságot. Zhandu mesés látványt nyújtott havas hegycsúcsaival, mohos völgyeivel, arany kupoláival és elefántcsont templomtornyaival. Mindennek gyönyörűségesen hangzó neve volt: Jade Kapu, a Mennyei Boldogság Palotája, A Boldog Merengés Terme. Azt a kevés látogatót, aki a kinti világból érkezett, a Rejtett Igazság Tükre elé állították, és egy boszorkány — akit Wu-nak neveztek, ami ősi nyelvükön varázslót jelent - megvizsgálta a tükörképét, hogy eldöntse, becsületes-e a személy. Minden este egy sereg szakács varázsolt ételcsodákat: vattacukor tornyokat, virágnak és állatnak formázott marcipánt, és a nyelven szétolvadó színes tortákat. Ritka és drága halikrát, amit fáradságos úton hoztak a messzi északról, s rendeztek el ízletes kenyéren és kekszen. A bort a hegyekből lehozott hóban hűtötték le. Amikor Katharina először megérkezett a Koshokkal, csodálkozott azon a rengeteg hermelinprémen, amit a Koshok érte kaptak, és azon töprengett, hogy vajon a zhandui emberek tényleg olyan gazdagok, hogy nem érdekli őket a pénz. Aztán rájött, hogy a külvüág semmit nem tud kínálni, a zhanduiaknak egész évben termő gyümölcs- és diófáik voltak, gabona- és zöldségfoldj eik, rengeteg vadjuk, megszámlálhatatlanul sok — mézet adó — méhkaptáruk, és friss, egészséges vizük, ami az örök forrásokból bugyogott fel. Nagyon kevés embert engedtek be, még kevesebbet hívtak meg, hogy kereskedjenek velük. Megbízottak utaztak ki és vizsgálták meg a kínálatot, és legtöbbször üres kézzel jöttek vissza. Zhandunak megvolt minden selyme, ékszere, bőséges étele, bora és emberi kényelme, amire szüksége volt. Csak történeteik nem voltak. Generációk óta első alkalommal egy idegen hozott nekik valami újat. Katharina és lánya mesés szobákat kaptak, hatalmas selyem ágytakarókkal fedett ágyakkal, új ruhákat és ékszereket, annyi ételt, amennyit csak meg bírtak enni, és a város szabadságát — egészen addig, amíg minden este megjelentek a palotában, hogy Mennyei Uralkodónak történetet meséljenek. Hozzászoktak a zhandui élethez. És Katharina felfedezte a nők hihetetlen hajviseletének titkát. Először egy vékony jade kőből készült fejdíszt erősítettek hozzá a hajas fejbőrhöz, majd a hosszú hajat felfésülték a keretre, a fürtöket és fonatokat úgy rendezték el, hogy a nefritkő ne látsszon ki, és ettől úgy nézett ki, mintha a haj magától állna úgy, ahogy elrendezték. Az egészet kötőtűkhöz hasonló, hosszú elefántcsont tűkkel rögzítették. Az idegen anya és lánya hosszú selyemköpenyt viselt, és felkunkorodó orrú papucsot. Katharina minden este megszámolta mesemondás után a lassan gyűlő pénzkupacot, és arra a napra gondolt, amikor majd elindulhatnak és folytathatják utazásukat. Ahogy hozzászoktak az ottani élethez, Adriana rémálmai kezdtek megszűnni. Elhalványultak a pusztán szórakozásból meggyújtott férfiak, a kutyákkal vívott küzdelem az élelemért, és azok az alkalmak, amikor büntetésként eltávolították az anyjától. Kezdett egészséges formát ölteni, megerősödött. Az udvari orvos megvizsgálta a gyereket, és azt mondta, vérszegénységben szenved a terhesség alatti alultápláltság miatt, így felírt neki egy speciális zhandui teát, ami a vízzel - amiről Nyári Rózsa azt tartotta, varázserejű — és a magaslati tiszta levegővel együtt csodás gyógy-erővel hatott a kislányra. Az orvos azonban azt is mondta, veszélyes lehet a gyerekre nézve, ha elhagyja Zhandut, mert egészségét a városnak köszönheti, és megromolhat, ha a hely jótékony hatása megszűnik. Katharina megszívlelte a tanácsot, különösen azért, mert egy életet töltöttek el olyan veszélyben, amiről Katharina úgy gondolta, lánya nem is éli túl, és látta, hogy Zhanduban gyermeke végre egészségben és biztonságban él. Adriana először ismerte meg az állandóságot

és azt, mit jelent az otthon, amit Katharina valamikor régen ismert, amikor még Isabella Bauerrel élt Badendorfban. Joga van mindezt elvenni tőle? így minden este, miután Adriana elaludt, és a palota elcsendesedett, Katharina a lámpa mellé ült, Szent Amélia festményét és rajta a kék kristályt bámulta. Jeruzsálem oly messzinek tűnt, mintha nem is létezett volna, s már majdnem huszonöt év eltelt azóta, hogy apja egy pénztelen varrónőre hagyta. Vajon él még egyáltalán?

Amikor már egy éve itt voltak, és Katharina az érméit számolva azon tanakodott, vajon elég-e ahhoz, hogy elutazzanak Zhanduból, Nyári Rózsa odajött hozzá. — Gyere velem. Katharina automatikusan Adriana kezéért nyúlt, de Nyári Rózsa azt mondta: — Hagyd itt a gyermeket. Meg fog rémülni. Katharina viszont soha nem ment sehová a lánya nélkül, így Adrianát magával vitte az ismeretlen folyosón a palota még sosem látott részébe. Itt egy zárt és őrzött ajtónál Nyári Rózsa megállt, és komolyan azt mondta: — Először meg fogsz ijedni tőle, de nem fog bántani. — Kivel fogok találkozni, Hölgyem? — A fiammal, Zhandu koronahercegével. Katharina megdöbbent. Soha nem hallotta említeni a herceget, senki nem beszélt trónörökösről. Továbbá azon is meglepődött, hogy még két másik zárt és őrzött ajtón vezették keresztül, majd egy olyan furcsa szobába lépett, amilyet még sosem látott. Egyetlen ablak nem volt a falakon, egy fénysugár nem hatolt be sehol. Ehelyett lámpák százai lógtak a magas mennyezetről, és lángok lobogtak a fali gyertyatartókban. A hatalmas szoba te¬tejét egy kékre festett kupola zárta, s fehér felhők díszítették. A padlót egy mesterséges tó uralta, aminek felszínét aranyhalak fodrozták, és még egy csodás fehér gém is sétált a nád közt. Hatalmas edényekben fák és bokrok nőttek, mindenféle növények virágoztak a tó körül, az egész olyan benyomást keltett, mintha kint lennének a természetben, bár nem valódi ég borult föléjük. Fűfoltok nőttek itt-ott, és kőösvényeket fektettek le mindenfe¬lé. Nyári Rózsát követve egy csodás pavilonhoz értek, éppen olyan volt, mint a kintiek a kertben, és ragyogóan megvilágították a lámpákkal. Katharina alig hitt a szemének: gazellák legeltek a bokrok közt, és egy madár repült el a feje fölött. El volt képedve. Olyan volt, mintha egy megfejthetetlen ok miatt a külvilágot behozták volna ide. — Légy nyugodt - mondta Nyári Rózsa. — Először mindenkit megrémít. De biztosíthatlak róla, hogy ártalmatlan. Katharina azon töprengett, ez egyfajta börtön-e, ahol a koronaherceget tartották, védve a napfénytől és alattvalói tekintetétől, meg azon, hogy vajon mi lehet a bűne. Szorosabban markolta Adriana kezét, és későn jutott eszébe, hogy vajon jó döntés volt-e őt idehozni. Lo-Tannak hívták, ami „Félelmetes Sárkányt" jelent, és Nyári Rózsa elmondta Katharinának, hogy minden este, amikor Zhandu udvarának meséket mondott, a herceg egy paraván mögé rejtőzve hallgatta. Most viszont szerette volna személyesen megismerni a történetmondót. Nyári Rózsától megtudta, hogy először is a fia miatt hozták ide Zhanduba, mert Mennyei Uralkodó üzenetet küldött szét, hogy olyan nőt keressenek, aki megfelel bizonyos leírásnak, és azzal a szándékkal, hogy hozzámenjen örököséhez. Amikor Lo-Tan megjelent, Katharina azonnal tudta, miért utasította el őt első pillantásra Nyári Rózsa: mert bár szőke és sápadt volt, Katharina mégsem volt olyan fehér, mint ez a fiatalember, aki olyan fehér és színtelen volt, amiről Katharina úgy tudta, hogy az ilyet albínónak nevezik. Vajon a nevét abban a reményben kapta, hogy egyszer egy félelmetes sárkánnyá fejlődik? Katharinát meglepetésként érte, hogy olyan volt, mint egy galamb, egy tiszta fehér galamb,

makulátlan, lágy és kedves, hófehér színével. És rabul ejtette a tekintete - a piros pupilla a rózsaszín íriszben. Állhatatos, magabiztos tekintete fogva tartotta az övét, mosolya barátságos és lefegyverző volt. Mielőtt Katharina viszonozhatta volna lágyan kiejtett üdvözlését, Adriana kitépte kezét anyja markából és ahelyett, hogy elszaladt volna, amitől Nyári Rózsa félt, odaszaladt a herceghez és megrángatta sárga nadrágját. Nyuszi vagy? Adriana! - mondta Katharina. A herceg azonban felnevetett. Fél térdre ereszkedett, és az ötéves kislányhoz fordult. Ügy nézek ki, mint egy nyuszi? Adriana összeráncolta a homlokát. - Hát, nincsenek füleid. Szélesen elmosolyodott. - Mert nem mindig viselem őket. Adriana arca felderült. — Tényleg? Hol tartod őket? Lo-Tan felállt és Katharinához fordult, szavai lágyak voltak, akár a felhők. - A fiatal hölgy megtisztelne azzal, hogy elmond nekem egy történetet? Katharina elpirult, majd válaszolt: — Nekem lenne megtiszteltetés. Nyári Rózsa könnyes szemmel és hálás tekintettel mosolyodott el. Katharina és Adriana délutánokat töltöttek az elragadó belső kertben, felfedezték a tavakat, vízeséseket, még több szabadon röpdöső madarat és szelíd őzeket láttak. Mivel az udvari orvos azt mondta, a napfény megbetegítheti, akár meg is ölheti a férfit, Lo-Tan sosem hagyta el ezeket a falakat. Katharina azonban nem bánta, jelenlétében békét és nyugalmat talált, és Adriana, akinek a férfi a Boldog Bolha becenevet adta, imádott szemfényvesztő csodaországában játszani. Félelmetes Sárkány szégyenlősen bevallotta a lánynak, hogy szerinte a Katharina név nem illik hozzá, és nehéz is kiejtenie, így új nevet adott neki: a Wei-Ming nevet, ami Arany Lótuszt jelent. Ezért, amikor egy délután Nyári Rózsa odajött Katharinához a Békés Tükröződések Kertjében, Arany Lótusznak nevezte, és komolyan szólt hozzá: — Arra gondolsz, hogy elhagysz minket. Katharina látta a szomorúságot az idősebb nő kerek arcán, és rájött, mennyire megkedvelte Nyári Rózsát, és hogy mennyire hiányzik majd neki. — Igen. Elég pénzem van, hogy megfizessek egy karavánutat Jeruzsálembe. — És magaddal viszed a lányodat? Katharina nem válaszolt azonnal, mert még nem döntött. Adriana ötéves volt, boldog és egészséges gyerek, sok baráttal, és Félelmetes Sárkány volt a kedvence. Olyan vidám része volt az udvarnak, parányi selyemköpenyében és göndörödő arany haja loknijaival, olyan pergőn csacsogott kosh-nyelven, mintha itt született volna, hogy mindenki kedvence volt. Katharina ugyan mindig mondta, hogy csak átmenetileg tartózkodnak itt, és egy napon el kell menniük. — Hadd javasoljak neked valamit — mondta Nyári Rózsa kedvesen, és megértve a fiatal nő düemmáját. Mert melyik anya hagyhatja hátra gyermekét, és indulhat egy hosszú ismereden útra? - Ez a Jeruzsálem, amiről beszéltél, nagyon messze van. Sok minden történhet, amíg odaérsz. Már elraboltak, kétszer eladtak, és ez megint megtörténhet. Akkor Boldog Bolha árván maradna, ha itt hagynád. Ha magaddal viszed, megölhetik, eladhatják rabszolgának, vagy legalábbis megint legyengülhet, ha Zhandu jótékony hatásától távol kerül. Katharina bólintott. Nyári Rózsa semmi olyat nem mondott, amire ő eddig ne gondolt volna. Úgy tűnt, nincs megoldás, neki mennie kell, de nem képes a gyermeket sem itt hagyni, sem elvinni.

Aztán Nyári Rózsa olyan szavakat mondott, amitől életében először megnémult: — Menj feleségül a fiamhoz, és mi megkeressük neked az apádat. - Amikor a fiatal nő nem válaszolt, Nyári Rózsa gyorsan tovább beszélt: — A dinasztiánknak egészséges örökösökre van szüksége. Látod, hogy bátyámnak nem maradt életben utóda, és Lo-Tan az egyetlen fiam. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor Lo-Tan tizenkettő volt, szétküldtünk egy hírt, hogy keressenek számára egy olyan nőt, mint amilyen ő. Azt hittük, így kell tennünk. De már úgy gondoljuk, sosem találunk üyet. Katharina felocsúdott. - De... én nem szeretem őt. Nyári Rózsa meglepetten nézett rá. - Mi köze a szerelemnek a házassághoz? Nem szerettem én sem Lo-Tan apját. És már van férjem - mondta Katharina halkan. Nyári Rózsa megsimogatta a kezét. - Drága gyermek, szíved férfije halott. A saját életedet kell élned. Ő is azt szeretné, biztos vagyok benne. Mondd, legalább kedveled a fiamat? — O, igen! - Katharina úgy is gondolta. Mély gyengédséget érzett a kedves Lo-Tan iránt. Nem élt nála szerényebb és kedvesebb ember, és olyan jó volt Adrianához is. Ha hozzámész - folytatta Nyári Rózsa -, Zhanduban maradhatsz, és szétküldjük a parancsot, ahogy egy albínó nőért is megtettük. Láttad, milyen messzire eljutott a hirdetményünk. Perzsia mélyéből kaptunk téged, nem? Elérhetjük Jeruzsálemet is. Minden karaván megáll itt, és minden karavánvezető ismeri a gazdagságot, amit tőlünk kap, ha azt hozza, amit kérünk. így hát, Arany Lótusz, nem kell elválnod a lányodtól, nem kell kockáztatnod egy ilyen hosszú és veszélyes utazást, és mégis megtalálhatod az apádat! Katharina azt felelte, hogy gondolkodnia kell a dolgon, és aznap éjjel Szent Améliához imádkozott útmutatásért, miközben a kezében tartotta a kis festményt, amelynek valahol a világban van egy párja, egy másik Szent Amélia, a kék kövével, nagy valószínűséggel egy európai nemesember tulajdonában, akinek napszínű szakálla van, és aki várja, hogy a lánya megtalálja. Don Adriano lelkéhez is imádkozott, akit élete végéig szeretni fog, és végül alvó kislánya, Boldog Bolha felett is imádkozott, aki ragyogó egészségnek örvendett, és végre megszabadult a rémálmoktól. Ahogy a napfény beragyogott hálószobájuk selyemfüggönyén másnap reggel, és Katharina meghallotta az udvaroncok suttogását, a szökőkutak csobogását, a csodás madárdalt, azon csodálkozott, hogy egy pillanatig is miért habozott. Amit Nyári Rózsa mondott, bölcs volt: Zhandu hirdetése elérte a vüág végét, és ha valaki megtalálhatja az apját, akkor az e hegyi királyság küldötteinek biztos sikerül. És végül is, kedvelte Lo-Tant. Így igent mondott, és egy ragyogó nyári napon, amikor Zhandu minden lakója megjelent, hogy részt vegyen a nagy ünnepélyen, a németországi badendorfi Katharina Bauer von Grünewald, a spanyol Aragóniái Don Adriano, a Mária Lovagrend lovagja lányának anyja hozzáment a Mennyei Uralkodó albínó unokaöccséhez, Nyári Rózsa fiához, Lo-Tan herceghez, és így Zhandu Wei-Ming Hercegnője lett. Ahogy ígérte, Mennyei Uralkodó férfiakat küldött szét, hogy keressék meg a kék követ és az apját: hírnökök és küldöttek vitték a hírt, és gazdag jutalmat ígértek bárkinek, aki információt hoz a kék kőről, vagy magát a kék követ, vagy egy sárga szakállú férfit. A hír terjedt. Terjedt tevén és jakon, Zhandu gazdagságáról álmodó férfiak száján, helyőrségeken, karavánszerájnál és útkereszteződésnél elhangzott beszélgetésekben. Ahol két utazó találkozott egy tábortűz mellett, ott Zhandu kék kristályáról és a sárga szakállú idegenről beszéltek. Ahogy a szél átsöpör a dűné-ken, úgy szaladt a hír, s egy év múlva: mindenféle kék követ hoztak a fennsíkra Zhandu tövébe, némelyik akkora volt, mint egy

dinnye, némelyik kicsi, mint egy borsó, pávakék és égszínkék, némelyik zöldhöz közeli, mások majdnem feketék. Az őrök mindennap kimentek, összegyűjtötték a köveket, visszavitték Katharinának, aki megvizsgálta, és a díjat egyik nap sem tudták kifizetni. Aztán Mennyei Uralkodó udvari művészeivel lemásoltatta Szent Amélia diptichonját papírra, a kópia nagyon jól sikerült, azt leszámítva, hogy nem tudták megragadni a kristály élő kékségét, a szentnek pedig ázsiai kinézete volt. Ezeket a másolatokat is szétküldték Zhanduból tekercsek formájában, és ráírták kosh-nyelven, latinul, arabul és németül, hogy jutalmat érnek. Évek teltek el. Bár Katharina Lo-Tan iránti szeretete soha nem közelítette meg azt a szenvedélyt és vágyat, amit Adriano iránt érzett, kedves férje iránti érzelmei nagyon elmélyültek. Megosztotta vele napfénytől mentes világát, Adriana nőtt és virult, nővére lett egy kisfiúnak, egy kislánynak, majd megint egy kisfiúnak. Amikor eljött az ideje, az udvar többi gyermekével együtt járt iskolába, megtanult számolási alapműveleteket végezni egy abakusznak nevezett eszközön, és elsajátította az írásjelek betűinek és képeinek kezdetleges festési módját. Semmit nem tanult földrajzból, mert a zhanduiak úgy vélték, a Föld lapos és Zhandu állt a középpontjában, viszont tanult csillagászatot, matematikát, költészetet és festészetet. Továbbra is hoztak kék köveket Zhanduba - nagyokat és kicsiket, átlátszókat és opálosakat, kobaltkéktől királykékig - és ezekkel együtt érkeztek történetek sárga szakállú férfiakról is. Katharina ugyanolyan figyelemmel hallgatta mindegyiket, mint amilyen figyelemmel a kék köveket vizsgálta, de egyik sem illett a német nemesre, aki Jeruzsálembe ment, hogy megkeresse a varázslatos kék kristályt. Végül a hír szétkürtölése utáni tizedik évben, amikor Katharina, bár boldogan élt Lo-Tannal és zhandui gyermekeivel, már azon kezdett merengeni, hogy talán neki magának kellett volna útra kelnie, egy hírnök érkezett, hogy kereskedők találtak egy férfit, aki a kék követ kereste. Katharina mindig reménykedve és mindig kételkedve kérdezte: Megtaláltátok az apámat? És idehoztuk önnek. Az idegent az Örök Boldogság Kertjébe vitték, ahol a királyi család izgatott kíváncsisággal gyűlt össze. Katharina szíve idegesen dobogott, és agyában kérdések kergetőztek: Mit fogunk mondani egymásnak? Minek szólítsam? Vajon a testvéreim vele vannak? Aztán keresztülsietett a boltív alatt, és kilépett a ragyogó napfénybe. Felkiáltott. Először a köpenyt látta meg, amely bár elnyűtt és foltos volt, és már nem is olyan fehér, mint egykor a smaragd folyó partján, még mindig jól és tiszteletet parancsolóan nézett ki. Adriano bőre lebarnult, de haja megőszült és a válláig ért. A szeme sötétlett, és arca sem egy öregemberé volt, hanem egy sokat utazott férfié. Katharina a karjába vetette magát. Mindenki elképedve és megilletődve nézte őket. Adriano elmondta, hogy Taskentben volt, amikor találkozott a kis festményt mutogató férfival. Azonnal tudta, hogy megtalálta Katharinát. Katharina képtelen volt betelni a férfi látványával, megfogta a karját és ölelte szikár testét, és csendben megköszönte Istennek ezt a csodát. De hát megöltek a smaragd folyónál! Láttam! Adriano sem bírta levenni szemét Katharináról, aki még mindig az ő Katharinája volt, mégis idegenül festett selyemköntösében és arany hajával, amely egy egzotikus madárketrecként ült a feje tetején. Volt egy ember a karavánunkban, aki sóvárgott a köpenyem után, és amíg fürödtem, elrabolta és magára vette. Szerencsétlenségére abban a pillanatban támadtak a Koshok. Én is megsebesültem, majdnem a folyóba fulladtam. De a nomádok rám találtak, sátrukba vittek és meggyógyítottak. Miután rájöttek, hogy történetet hallanak, Mennyei Uralkodó, Nyári Rózsa, Lo-Tan és a gyerekek köréjük gyűltek, és figyeltek.

— Ahogy felépültem - folytatta Adriano - és elköszöntem megmentőimtől, elkezdtelek téged keresni, Katharina. De nem találtam semmi nyomot, elképzelni sem tudtam, merre keresselek, már ha egyáltalán életben vagy még. így Jeruzsálembe mentem, mert arra gondoltam, ha valahol megtalállak, az ott lesz. Kerestem a kék követ, de az már nem volt ott. Találkoztam egy férfival, aki beszélt egy szász nemesről, von Grünewald báróról, aki szintén járt Jeruzsálemben a kék követ keresve. Tizenöt évvel kerültük el egymást, Katharina. A férfi azt mondta, a német Bagdadba ment, és én követtem a nyomát. Ezekben az években az apád nyomát kerestem, abban reménykedve, hogy az elvezet hozzád. — De sosem találtad meg? — Nem, de téged megtaláltalak — mondta mosolyogva. — És mi van a hivatásoddal Krétán? Mi van a lovagrendeddel? Nem kellett volna hozzájuk menned? — Amíg Jeruzsálemben voltam, hallottam, hogy a törökök elfoglalták Krétát, ahol a rendem tagjait az utolsó szálig kiirtották. — Megállt, és úgy nézett a hallgatóságra, mint aki egy csodálatos titok birtokában van. — És most jön a hír... Katharina, bár nem találtam meg az apádat, tudom, hol van. Mindenki nagy levegőt vett, mert mindenki ismerte Katharina hosszú-hosszú keresésének történetét. — Mondd gyorsan! — Amikor Taskentben voltam, találkoztam egy férfival, aki beszélt egy apáról, akinek három fia volt, németek, és akiknél egy olyan festmény volt, mint a tied. A kék követ keresték. Azt mondta, megtudták, hogy a követ keletre, Kínába utazó szerzeteseknek adták el, akik a császár udvarába tartottak. Ide ment az apád is, Katharina, Kínába, és nagy valószínűséggel most is ott van. Élelmet hoztak és bort, a valószínűtlen emberek kápráztató selyemruháikban úgy cikáztak és nyüzsögtek Adriano körül, mint az egzotikus madarak. Bár a haja fehér volt, ő maga pedig elcsigázott, Adriano még így is a zhanduiak fölé tornyosult. Nevetett a kitüntető figyelmen, mert az igazat megvallva, elképzelése sem volt arról, mire számítson, amíg ide kísérték ebbe az égben levő, elszigetelt királyságba. Aztán egy fiatal lányt vezettek elé, aki tiszteletteljesen meghajolt előtte és az apjának szólította. Adrianónak torkára forrt a nevetés. Csend telepedett a kertre, úgy tűnt, még a madarak és a csobogó szökőkutak is elhallgattak, és áhítattal lestek, mit szól a férfi ahhoz, amiről álmodni sem mert, hogy gyermeke van. Eltelt néhány perc, mire meg tudott szólalni. Hangja tele volt érzelemmel. — Otthon Aragóniában, lóg a falon egy anyámról festett portré, amit még fiatalkorában készítettek róla. Lehetnél ő is, Adriana, annyira hasonlítasz hozzá. Apa és lánya összeölelkeztek, mindenki sírt, de senki nem olyan hangosan, mint Mennyei Uralkodó, aki úgy zokogott, mint egy gyermek, és makulátlan fehér ruhaujjával törölgette arcát. Aznap éjjel, amikor Katharina Lo-Tan karjaiban feküdt, a férfi suttogni kezdett hozzá: — Ha vissza akarsz térni Adrianóhoz, mint a felesége, megértelek és elengedlek, mert ő az első férjed. És ha úgy döntesz, hogy Kínába utazol, hogy megkeresd az apádat, áldásomat adom rá. De imádkozom Kwan Yinhez, szeretett Arany Lótuszom, hogy mindig a szívedben maradjak. Katharina azonban azt felelte: Adriano és én sosem voltunk igazából házasok. Nem a törvényeink szerint. Te vagy a férjem, Lo-Tan, és mindig is az leszel. Katharinának nehéz volt a szíve, miközben beszélt. Egy kék kő többet jelentett az apámnak, mint a saját lánya. Nemcsak egy idegenre bízott, de el is hagyott. És ha most utánamennék, akkor a saját gyermekeimet hagynám el.

Apámmal ellentétben, nekem a gyermekeim többet jelentenek, mint egy csalóka kék kő. Nem megyek utána. Az én helyem itt van, melletted és a családom mellett. Másnap reggel felkereste Adrianót, aki még mindig nem tudott napirendre térni Zhandu gazdagsága és pompája felett. Katharina kezébe fogta Adriano kérges kezét és megszólalt: — Nem megyek Kínába, nem keresem az apámat. Úgy vélem, a kék kristály megszállottja lett, ahogy én az övé. És azt hiszem, valahol útközben elvesztettem igazi célomat, ahogy ő is elveszítette az övét. Az apám megválasztotta a saját útját, Adriano, és én is megválasztottam az enyémet. Én itt maradok. Nagy örömet okozna nekem, ha befejeznéd hosszú utazásodat, és letelepednél ezen a helyen. Itt maradsz... mint drága barátom? - tette hozzá, mert a tény, hogy Lo-Tan felesége volt, kettejük között állt, és mindketten tudták, hogy nem éleszthetik újjá azt a meghittségét, amiben valamikor részük volt. Adriano hangja mély és őszinte volt. - Amikor először találkoztál velem, Katharina, türelmetlen ember voltam. Gyűlöletet hordtam a szívemben minden ember iránt, aki más vallású volt. A vallást használtam egy ember megítéléséhez. Ha nem Krisztust választotta, akkor az az ember számomra nem ért semmit. És önteltségemben azt gondoltam, az a sorsom, hogy mindenkit az igaz Istenhez vezessek, szóval vagy karddal. Amikor visszanyertem eszméletemet a smaragd folyónál történtek után, és tűzimádók társaságában találtam magam, a halál szélén álltam, ők gondomat viselték, ápoltak, hogy meggyógyuljak, és kedvesen bántak velem. Valamikor azt mondtam volna, hogy démonimádók, de felgyógyulásom alatt láttam, hogy csak ugyanolyan emberek, mint az emberek bárhol másutt, akik az életben maradásért küzdenek, félelemben és reményben élnek, és olyan erőket imádnak, amiben hisznek. Boldog lennék, ha maradhatnék és megismertethetném a zhanduiakat Jézussal, Katharina, és boldog lennék, ha elfogadnák Őt, ez az igazság. De már nem hiszem, hogy koponyákat kell leütni ahhoz, hogy az embereket az igaz valláshoz vezessük, mert már nem vagyok meggyőződve arról, hogy csak egyetlen igaz vallás van. Adriano folytatta, azt állítván, nem volt joga feleségül venni Katharinát évekkel ezelőtt. Megszegte a fogadalmát, és úgy vélte, hogy ami a smaragd folyónál történt, az az ő büntetése volt. Az elmúlt tíz évben vezekelt a bűnéért azzal, hogy a kék kristályt és Katharina apját kereste, és megtartotta szüzességi fogadalmát. Katharina ugyan elfogadta ezt a magyarázatot, de amikor látta, hogy az udvar hölgyei milyen szemeket meresztenek az izmos idegenre, és mennyit kuncognak, sutyorognak kacérul rezegtetett legyezőik mögött, kíváncsi volt, mennyi ideig fog tartani Adriano megújított szüzességi fogadalma. Katharina elmerengett a sors rejtélyén. Mi lett volna, ha anyja, Isabella Bauer, meghal, mielőtt Katharina odaér hozzá? Mi lett volna, ha a Katharina születésével kapcsolatos titkokat magával viszi a sírba? Katharina feleségül ment volna Hans Roth-hoz, beköltözött volna a söröskorsó gyár mögötti házba, és úgy élte volna le hátralevő napjait, hogy azt hiszi, Badendorfból áll a világ. Azt mondta Adrianónak: - Álcáztak fiúnak, éltem a török háremben, hajótörést szenvedtem, elraboltak, rabszolgának adtak el, voltam keresztény, voltam muzulmán, és istennő imádó, szerettem egy férfit, elvesztettem, majd megint megtaláltam. Megismertem az extázist és a fájdalmat, a beteljesülést és a veszteséget. Beszélek németül, arabul, latinul és Zhandu nyelvén. Elutaztam a világ végeihez és leírhatatlan csodákat láttam. Ettől függetlenül Badendorf az otthonom. És valami módon, mindig is az marad, színes Markplatzá-val és ismerős Rathausával, a folyóval, az erdővel és a várral. De Zhandu is az otthonom. És bár kétlem, hogy valaha megtalálom igazi apámat, mégis van apám, és ő Mennyei Uralkodó. Benned fivérre leltem, Nyári Rózsában meg egy nővérre és egy harmadik anyára. Unokatestvéreim, nagynénikéim és nagybácsikáim is számtalanul sokan vannak itt Zhanduban, és ez a család sokkal nagyobb,

mint a badendorfi Roth család. Itt van nekem Adriana és Lo-Tan, meg a tőle született gyermekeim. És bár ezekben az években a családom után kutattam, csak most veszem észre, hogy végig velem voltak. Kutattam a kék kristály után, de az is végig velem volt, Szent Amélia ezen csöppnyi festményén. Ezért itt maradok, Zhanduban, mert én ide tartozom. Interim Katharina életének hátralevő részét az elszigetelt hegyi királyságban élte le. Nézte, hogyan nőnek fel a gyermekei, elfoglalta a trónt Lo-Tan oldalán, amikor Mennyei Uralkodó után férje következett. Amikor Nyári Rózsa meghalt és nyugalomba helyezték, Katharina megint az összes anyát siratta, akiket szeretett. Amikor Adriano meghalt kilencvenhárom évesen, az egész nemzet gyászolt, mert annyira szerették a történeteit. Még két generáció jött és ment, akik elmondták, majd újra elmondták Katharina von Grünewald történeteit, aztán végül Zhandut nem egy betolakodó hadsereg döntötte romba, hanem maga a természet — egy olyan földrengés, amely ereje elég volt ahhoz, hogy ledöntse a mesés város falait, kupoláit és templomtornyait, és megölje minden lakosát. Aztán viharok jöttek, esővel és hóval, sarat, követ és futóhomokot hoztak Zhandu romjaira. Ahogy évtizedek, majd évszázadok teltek, az éghajlat megváltozott, végül a sivatagi homok betemette az utolsó templomtorony utolsó csúcsát is. Ötszáz évvel később régészek érkeztek, kutakodtak a kőtörmelékek között, és megpróbálták elképzelni az egykor itt állt várost. Johann von Grünewald báró valóban Kínába ment a fiaival, miután egy taskenti kereskedőtől megtudta, hogy a kék kristály egy keresztény térítő szerzetesekből álló társasággal a császár udarába utazott. Sosem felejtette el, hogy egy lányt bízott Németországban egy varrónő gondjaira, és szívében azt hitte, egy nap visszatér érte. De a báró vándorlásra született férfi volt, semmi másra nem vágyott, csak keresésre. Ahogy Krisztus Grálja, amely más nemes embereket arra csábított, hogy idegen országokba menjenek, ugyanúgy jelentett Szent Amélia köve csábítást az ő számára. Amikor végül megtalálta egy császári kurtizánnál, aki ügyesen művelte a szerelem művészetét, és ahogy ujjait a köré a kő köré szorította, amelyet csaknem egész életében keresett, elvesztette célját. Bár továbbra is fogadkozott, hogy hazatér, és megkeresi a lányát, Johann von Grünewald a távoli Kínában halt meg anélkül, hogy még egyszer betette volna lábát szeretett Európájába. Kínából a kék kristályt egy fűszert szállító hajón Holland Indiába vitték, ahol a drágakövet, ami ekkorra minden kapcsolatát elvesztette a keresztény szentekkel, Kína CsÜlagának nevezte el egy romantikus lelkületű tengerészkapitány, aki hitt abban, hogy a kő szerelmi varázserővel bír, és abban reménykedett, hogy rá tud beszélni egy Amszterdamban élő fiatal hölgyet arra, hogy legyen a felesége. India partjaitól távol, a hajó szerencsétlenül járt, kapitányát eladták rabszolgának, és Kína Csillaga egy bombayi templomba került, ahol egy isten szobrára illesztették, s egy ideig Krisna Szemeként emlegették. Amikor a templomot megtámadták, és egy vallási háború során kifosztották, a kék kristályt ismét kivették a helyéről. Egy holland hajóskapitány Amszterdamba vitte, a követ eladta egy Hendrick Kloppman nevű drágakő-kereskedőnek. A fűszert szállító hajó kapitánya évekkel korábban leveleket írt az ékszerészek céhének, és azt kérte, becsüljék fel a kő értékét. Kloppman Kína Csillagaként azonosította a követ, és a levelekből arra következtetett, hogy a szerelmes kapitány egy bizonyos fiatal lányhoz tartozott, aki a Kiesersgracht utcában lakott. Becsületes és lelkiismeretes lévén, Kloppman megkereste a fiatal lányt, és felajánlotta neki a követ. A lány már nem volt fiatal, és már nem is akart férjhez menni, ezért közömbösen fogadta a követ, még azt is bevallotta, hogy már csak halvány emlékei vannak a szerencsétlen fűszeres hajó kapitányáról. Eladta a követ Kloppmannak, és elegendő pénzt kapott érte ahhoz, hogy megnyissa saját textilüzletét, és

örök életére független maradjon a férfiaktól. Kloppman Párizsba utazott. Abban bízva, hogy tízszeres haszonért eladhatja a kristályt, romantikus történetet szőtt Kína Csillaga köré. Kitalált egy történetet a kínai császár udvarában élő varázslóról, meg arról, hogyan hozta létre a kristályt északi gleccserekből, sárkány csontokból, egy főnix madár véréből és egy szűz szívéből. Voltak Párizsban olyanok, akik hittek neki.

HETEDIK KÖNYV Martinique szigete

1720 Brigitte Bellafontaine-nek volt egy titka. Tiltott szerelmi kapcsolat fűzte egy sötétszemű idegenhez. Megpróbált nem gondolni rá, miközben toalettasztalánál ülve a haját fésülte, és letörölte arcáról a festéket. De a titkos bűn terhe napról napra nehezebbé vált. Gondolataiból durva hang riasztotta fel. Henri. A tükörből látta, hogy férje az ágyon elnyúlva hortyog. Megint részeg. Brigitte felsóhajtott. Nincs rosszabb egy franciánál, aki nem bírja a bort. Pedig megígérte. Ma este, miután a vendégek távoznak, mondta, egy különleges éjszakát töltünk a csillagok alatt. „Úgy, mint régen, ma chérie, amikor friss szerelmesek voltunk." Aztán megjöttek a vendégek, egyik pohár bort töltötték a másik után. És most Henri hanyatt feküdt az ágyon, parókája félrecsúszva, mellényén az esti menü maradványai, sült tőkehal és palacsintafoszlányok olvadt csokoládécseppekkel. Brigitte letette hajkeféjét, és reményvesztetten meredt a vacsoránál viselt ékszerre. A pompás fehérarany melltű közepébe egy gyémántokkal és zafírokkal körülvett kék kristályt foglaltak. Kína Csillaga, aminek oly sok romantikus ígéretet tulajdonított ártatlan gyermekkorában. Kína Csillagáról azt tartották, hogy romantikus szerelmet hoz viselőjének. Nem megjósolta a cigány előre? És hozott is... egy darabig. Brigitte nászéjszakáján — Henri (a férfi, aki most az ágyban horkolt) elragadó szerető volt, karjában a tizenhét éves Brigitte azt hitte, hogy meghalt és a mennyországba került.

Most azonban, húsz évvel később, hét gyermek anyjaként még a reményt is feladta, hogy újra átélje az igazi szenvedélyt. Henri jó ember volt, de kiveszett belőle a tűz. Brigitte viszont sóvárgott a tűz után. Mivel túlzottan nyugtalan volt ahhoz, hogy aludjon, felállt és a hálószoba erkélyre nyíló ajtajához ment. Kilépve a pluméria és mimóza illatát árasztó trópusi éjszakába, lehunyta a szemét, és elképzelte őt — nem Henrit, hanem a sötétszemű idegent, aki magas, arisztokrata vonásokkal, kifogástalan öltözékű, kiváló vívó és pajkos szerető. Egyszer csak hirtelen és váratlanul felbukkan majd, amikor ő éppen a kertjében sétál, vagy egzotikus halakban gyönyörködik a lagúnában. Úgy ölt testet a forróságban, mint a gyors és sötét viharfelhők

szoktak a sziget felett, enyhet adó trópusi záporral végigsimogatják Martinique-ot, aztán továbbsodródva emlékké foszlanak. O is épp ilyen volt. Az idegen ölelése, mint a trópusi vihar, heves, forró és ellenállhatatlan. Hacsak rá gondolt, beleremegett a teste. Sajnos azonban nem létezett. Brigitte úgy érezte, megőrül, ha nem élheti át újra a romantikus szenvedélyt. De hogyan is tehetné? Elképzelhetetlen, hogy kapcsolatot kezdjen valamelyik helyi lakossal. Jó híre volt, férjére is gondolnia kellett. És mivel más nem maradt, kitalált szeretőhöz menekült, a képzeletszülte ördögi férfihoz, akinek neve attól függően változott, hogy éppen milyen kedve volt, és milyen történetet talált ki. Általában francia volt, talán Pierre-nek vagy Jacques-nak hívták, épp csak egy napra érkezett a szigetre. A barlangban találkoztak, szenvedélyes szeretkezéssel töltötték az egész délutánt, aztán elvitorlázott, de megígérte, hogy egy nap visszatér. Ez az ígéret tartotta benne a lelket, ez éltette. Fantáziája nemcsak szerelmet hozott életébe, de ifjúságát is visszavarázsolta. A fiatal, karcsú, gyönyörű Brigitte volt ismét, a férfiak is úgy forogtak utána, mint hajdanán. Sajnos azonban, ez a gyönyörűséges ábrándozás bűntudatot is ébresztett benne. Jó katolikus lévén hitt abban, hogy amint a papok prédikálták, a gondolatban elkövetett bűnös cselekedet éppolyan, mintha a valóságban is megtörtént volna. A házasságon kívüli kéjsóvár gondolat pedig bűn volt. Ha elképzeli, hogy a helyi lakosok valamelyikével szeretkezik, az házasságtörés. Vajon akkor is az, ha ez a szerető nem létezik? Ragyogó éjszakai égbolt fent, fekete, rémisztő óceán lent. És a fekete horizonton túl, messzemessze... Párizs. Négyezer mérföld távolságra innen, ahol a barátai, a családja és a gyermekei élnek, egy olyan világban, amely annyira különbözik a nyugatindiai szigettől, mintha csak a Holdon élnének. Bárcsak a gyermekeivel tarthatott volna. A hideg és a párizsi tömeg ugyan nem hiányzott neki, annál inkább vágyódott a kulturális és társasági élet után. Mivel nemesi családba született, ismerte a királyok és királynék és a francia társadalmi élet elitjét. Hiányoztak neki Molière és Racine darabjai, a Comédie Française pompás, látványos előadásai, azok a ragyogó idők, amikor a Napkirály bőkezűen támogatta a művészetet. Vajon müyen darabokat játszanak ma? Milyen a legújabb párizsi humor? Milyen ruhát viselnek a hölgyek a királyi udvarban? Martinique lakosai minden efféléről a levelekből értesültek, ezek azonban, a tengerek, az időjárás és a kalózok szeszélyétől függően, néha késtek vagy egyáltalán nem érkeztek meg. Három éve értesültek arról, hogy királyuk, XIV. Lajos meghalt - és akkor már két éve halott volt! Most dédunokája, XV. Lajos, egy tízéves fiú ült a francia trónon. Éjszakai szellő támadt, megrázta a pálmaágakat és a banánfák hatalmas leveleit, és fodrot vetett Brigitte muszlinköntösének redőin. Amint a fuvallat csupasz bőrét simogatta, mint egy szerető sóhajtása, érezte, hogy fájdalma elmélyül. Ez megrémisztette. Gyengének és sebezhetőnek érezte magát. A gyermekek hazaküldése bevett szokás volt a kolóniájukban, így biztosították, hogy úrinőkként és úriemberekként nőjenek fel. Brigitte is Párizsba küldte életteli gyermekeit a nővéréhez, hogy megfelelő iskoláztatásban és illemtanoktatásban részesüljenek. Most azonban nagyon hiányoztak neki. Túl sok ideje maradt, túl sok volt a napfény, a trópusi illat, és a balzsamos passzátszél. Henrinak ott voltak a cukornádültetvényei, a cukorfinomítója és a rumgyára, ezek elszórakoztatták. Mivel a gyerekek elmentek, és a szolgálók minden mást elintéztek, mi egyéb tennivalója akadt egy nőnek a szigeteken? Brigitte falta a könyveket, de az utóbbi időben ezen a szórakozásán is visszatükröződött növekvő elégedetlensége. Érdeklődése egyre inkább a tragikus sorsú szerelmespárok - Heloise és Abelárd, franciák, mint ő; a két veronai, de nem kevésbé tragikus sorsú ifjú, Rómeó és Júlia; két angol a régmúltból, Trisztán és Izolda; egy római katona és egy görög királynő, Antonius és Kleopátra - felé fordult. Úgy falta ezeket a szomorú romantikus történeteket, ahogy barátai a zamatos gyümölcsöt és rumot. Nincs jobb szomorúság, mint az édes szomorúság, gondolta. Saját fantáziájában őt is elválasztották szeretőjétől, és a szívét betöltő

gyönyörű fájdalom terhétől sóhajtozott a forró délutánokon. Próbálta magát meggyőzni arról, hogy az álmok sokkal kielégítőbbek, mint a valóság. Emellett az álmok biztonságosak, míg a valóság veszélyeket rejthet magában. Hiába volt Martinique trópusi éden, megvoltak a maga veszélyei. Hirtelen támadó pusztító viharok, a Mt. Pelée fenyegető kitörése, egzotikus betegségek, és valamennyi közül a legrosszabb: a kalózok. Ezen az estén is, vacsora közben, amikor éppen nem a rum vagy a rabszolgák áráról beszéltek, a kalózokra terelődött a szó, később azok közül is egyre, egy Christopher Kent nevű angol fickóra. Egyik vendégüknek, egy ananásztermesztőnek csupán néhány nappal korábban gyűlt meg a baja Kenttel, amikor annak Bold Ranger nevű kétárbocosa megtámadta kereskedőhajóját. A kalózok megcsáklyázták a hajót, a matrózokat a vízbe dobták, majd kereket oldottak az arannyal. Senki nem tudta, milyen is valójában Kent, bár támadásainak néhány túlélője szerint, nagyon magas, és úgy néz ki, mint az ördög. Az éjszaka hirtelen a rabszolgák szálláshelye felől érkező kiáltásokkal telt meg - férfiak hangjával, akik mongusz -, kígyópárviadalra fogadtak. Csakúgy, mint a passzátszél suttogása és a pálmák zizegése, ez is a sziget hangja volt, amely őt hívogatta. A hangok hallatán Brigitte a réges-régen itt élt bennszülöttekre gondolt, a doboló, meztelen indiánokra, akik úgy éltek, ahogy Isten megteremtette őket, mint Ádám és Éva. Szellemük még most is itt lebegett - az erdőkben, a patakokban és a ködbe burkolódzó hegycsúcsokon. Mostanra Afrikából érkezett, tábortűz fényénél táncoló, pucér emberek töltötték meg dobveréssel és ősi ritmusokkal az éjszakákat. Nehéznek érezte a levegőt, s ez emlékeztette Brigitte-et, hogy beköszöntött a hurrikánok évadja. Bement a szobába, becsukta a dupla ajtót, és a toalettasztalához lépett, hogy Kína Csillagát visszategye zárható dobozába. Az évek során a kék kristály az őt körülvevő kék tengerek, a fölébe boruló kék ég szimbólumává vált. Amikor pedig a gyémántporos szívre nézett, tüzet és szenvedélyt látott. Csapdába esett, szabadulásáért küzdő szenvedélyt. Az ágyhoz lépett, és lehúzta férje cipőjét. Henri elmosolyodott álmában. Brigitte megint sóhajtott. Ahogy mellé bújt a takaró alá, lehunyta szemét, és bár titkos ábrándozásai miatt bűntudatot érzett, megint felidézte kitalált szeretője képét. Aztán elaludt, s az álom vizeire sodródva eljött hozzá Ő. Henri Bellafontaine tudatában volt annak, hogy a felesége az utóbbi időben elégedetlen. Végül is, már nem voltak vele a gyermekei, hogy lekössék az idejét. Henrinak viszont ott voltak az ültetvénnyel kapcsolatos teendők. Bellafontaine cukrot termelt és rumot exportált, emellett pedig mellékesen még fahéj-, szegfűszeg- és szerecsendió-termesztéssel, valamint exportálással is foglalkozott, amelyekre nagy igény mutatkozott Európában, ahol fűszerként, valamint parfümök és gyógyszerek előállítására használták őket. Ezért aztán Henri Bellafontaine nagyon gazdag, ugyanakkor nagyon elfoglalt is volt. De mi maradt Brigittenek? Szerető és figyelmes férjnek tartotta magát, ám felesége gyakori sóhajait és nyugtalanságát a honvággyal és gyermekei hiányával magyarázta, s ebbéli hitének megfelelően, vásárolt neki ajándékot. Egy távcsövet. Egy speciális tetőteraszon állt a Hollandiából importált remek sárgaréz távcső, amelyet egy háromlábú állványra erősítettek, oly módon, hogy 360 fokos kilátást biztosított a szigetre és azon túl. Henri nagyon elégedett volt magával ragyogó ötlete miatt. Brigitte ezentúl majd nem érzi úgy, hogy az isten háta mögött, elszigetelten él, mivel a távcső karnyújtásnyira hozza hozzá a világot. A horizontot, amelynek határán éppen csak egy kicsivel túl fekszik Franciaország a gyermekeivel; a közeli szigeteket (jácintkéken úszó smaragdzöld foltokat); Martinique forgalmas kikötőit és vízparti településeit az érkező és induló hajókkal; és végül a gátakat, csipkés házoromzatokat, szűk utcákat, sikátorokat és a teraszos dombokra felkúszó háztetőket. A gesztus meghatotta Brigitte-et, mivel Henri drága ember volt, akinek helyén a szíve, és hát nem a világ legnyomorultabb szegletébe hozta őt. Végül is Martinique a Francia Antillák

kulturális központja, gazdag, arisztokratikus sziget, híres buja trópusi vegetációjáról, mély szurdokairól, tornyosuló szikláiról, valamint arról, hogy kellemes ott az élet. Saját otthonuk egy elragadó ültetvény volt a Mt. Pelée nyúlványának lankáin. A vulkán időnként gőzt lövellt a levegőbe, és a föld úgy morajlott, mintha csak halandóságukra akarta volna emlékeztetni a hegy lábánál élő embereket. A ház tipikus nyugat-indiai stílusban épült, a hálószobák az emeleten voltak, a többi helyiség pedig a földszinten. Mesebeli szőnyegként ölelte körül a pázsit, amit pálmafák szegélyeztek, a passzátszélben suttogó levelekkel. Brigitte szerette trópusi otthonát és szerette Martinique-ot. Senki sem tudta biztosan, hogy miért hívták így a szigetet. Volt, aki úgy tartotta, a név indián eredetű és „virágokat" jelent, mások szerint Szent Martinról kapta a nevét. Brigitte Bellafontaine, romantikus lélek lévén, úgy gondolta, hogy amikor Kolumbusz felfedezte, fantasztikus szépsége láttán titkos szerelméről nevezte el. Brigitte mindennapos szokásává vált, hogy naplementekor felkapaszkodjon tetőbirodalmába. Ez volt kedvenc napszaka, amikor a munka befejeződött, s kezdetét vette az esti szórakozás. A karib világban, a ragyogó nappali égbolt ekkor engedte át a terepet a csillagokkal teleszórt éjszakainak. Brigitte utasításokat adott a konyhai szolgálóknak a vacsora elkészítéséhez, majd hosszú, ábrándos fürdőt vett. A fehérnemű és az alsószoknya után magára öltötte habkönnyű hálóingét, és felmászott a tetőre, hogy onnan szemlélje a nap látványos hanyatlását. Felhörpintett egy pohárka rumot, majd a távcsőbe nézett. A tengert és az öblöt pásztázta, a hegyeket és a felhőket, a kis halászfalvakat, miközben a közelgő estére gondolt. Ma nem lesznek vendégek, mivel vasárnap van. Csak ő és Henri. Vajon vele marad, vagy elhívja a sziget szerencsejáték képében megjelenő ördöge Saint-Pierre-be? Aznap reggel Henri felébredve rádöbbent, hogy mielőtt teljesíthette volna romantikus ígéretét, részegen elaludt, s ezért bűntudatot érzett. Ma chèrie! Ma puce! Nem érdemellek meg téged - mondta, aztán megpuszilta asszonyát, majd lovaglóruhájában a cukornádföldekre indult. Brigitte látta a kikötőváros kigyúló fényeit, a naplementekor sarkig nyitott ajtókat, kis csónakokat, amelyek éhes vendégeket hoztak a horgonyzó hajókról. Már-már hallotta a zenét és nevetést, érezte a készülő ételek illatát, látta az emberek mosolyát. A várostól elfordítva a távcsövet a buja zöld hegycsúcsokat és hegygerinceket pásztázta, amelyek úgy emelkedtek és süllyedtek, akár az óceán hullámai, a trópusi őserdőt, ami a zöld színnek, az emberi szem számára érzékelhető valamennyi árnyalatában pompázott. A bíborvörös égtől keletre, a sziget szélcsendes oldala felé fordulva, amit kis fövények, zöld lagúnák és apró eldugott öblök tarkítottak - egyszer csak megállt. Árbocok? Bevont vitorlák? Élesre állította a távcsövet, hogy a hajó képe tisztán rajzolódjon ki, és tüzetesen megvizsgálta. Két árboca, karcsú törzse és sekély vizeken való hajózást is lehetővé tevő kis merülése alapján egy amerikai szkúnernek kellett lennie. Brigitte a homlokát ráncolta. Vajon miért ott vetett horgonyt? Finoman mozdította a távcsövet, felfelé a főárboc és a kötélzet mentén, amíg megpillantotta a lobogót. Nem lehetett összetéveszteni, a franciák gúnyosan joli rouge-nak, csinos vörösnek, az angolok pedig vidám gazfickónak nevezték. Egy kalózhajó! Az effélék lobogóján általában koponya és egymást keresztező csontok díszlettek, ezen azonban rövid, vértől csöpögő kard. — Mon Dieu! — suttogta. Tudta, melyik hajó ez — a Bold Ranger —, a vérszomjas Christopher Kent hajója. Nem látott legénységet a fedélzeten. Elfogta a remegés. Vajon hol vannak? Hallott már Kent módszeréről — a gyors és brutális támadásról. Megtámadni, elragadni, majd kereket oldani, még mielőtt az áldozatok védekezhetnének.

Kétségbeesetten pásztázta távcsövével az öböl és az ültetvény között két mérföld hosszan elterülő dombokat. Henri és emberei ott voltak valahol a zöldben, hogy felmérjék a cukornádtermést, de nem találta őket. Christopher Kent minden telepes rémálma volt. Azok közé a kalózok közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán hajók megtámadására korlátozódott, hanem vakmerő szárazföldi rajtaütéseket is végrehajtottak. Minden ültetvény tulajdonos elrejtve tartotta vagyonát valahol a birtokán. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy biztonságát garantálják. Kent nagyon jól tudta ezt. Éjszaka jött, elkapta a mit sem sejtő szerencsétlen áldozatokat, és arra kényszerítette őket, hogy elárulják, hol tartják az aranyat. Általában kínzással ért célt. Kérlek, Istenem - suttogta, miközben hirtelen kiszáradt a torka. — Ne engedd őket erre jönni! Aztán meglátta a kalózokat, amint a munkafelügyelőket és a rabszolgákat terelve felfelé kapaszkodtak a domboldalon, át a cukornád ültetvényen. Köztük Henri, gyalogosan, lovától megfosztva. .. Colette, hozd a puskámat! Tudta, hogy semmit nem talál el ilyen távolságból, de talán figyelmeztető lövéseket leadhat. Azon töprengett, vajon a katonák az erődben tudnak-e a kalózokról. Kételkedett benne. Akkor a templom harangjait félreverték volna figyelmeztetésül, és dörögnének az ágyúk. Kent a sziget szeles partja mentén lopakodott hajójával a kis öbölbe. Két gerinc takarta el a fennsíkot, ahol Bellafontaine földjei terültek el sok hektáron. A kalózok mesterei voltak a csendes, gyors támadásnak és gyükolásnak, ami után gyorsan köddé váltak, csupán holttesteket és füstölgő romokat hagyva maguk mögött. A katonák leghamarabb egy nap múlva tudnák meg, hogy mi történt, és addigra Kent hajója már messze kint járna a tengeren. Mi történt asszonyom? — kérdezte a fiatal fekete nő a lépcsőmászástól lihegve és esetlenül lóbálva a hosszú lőfegyvert. Colette harmadik generációs afrikai rabszolga volt. Martinique szigetén született, csakúgy, mint az anyja, de nagyanyját Afrikából hurcolták ide több ezer társával együtt, hogy a francia telepesek cukor- és dohányültetvényein dolgozzon. Küldd Hecule-t az erődbe - kezdte Brigitte, miközben megpróbálta szabad szemmel is megkeresni a kalózokat. De a nap már lebukott a horizont mögött, és vele együtt a fények is kihunytak. Mondd neki, hogy rohanjon, Colette! Mondd neki, hogy kalózok vannak... Aztán a távcsövön keresztül megpillantotta Christopher Kentet, egy magas, ijesztő, talpig feketébe öltözött alakot. Szűk nadrágot és hosszú köpenyt viselt, mellényének fénylő aranygombjai ragyogtak a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. Arcára árnyékot vetett háromszögletű kalapjának széles karimája, amin elegáns fehér tolldíszt borzolt a szellő. Amikor megfordult, és arca részben a fényre került, megrökönyödve vette tudomásul, hogy ábrándjai fantomszeretőjére emlékeztette. Brigitte agya gyorsan járt. Az erőd legalább tíz mérföld távolságra van, hegyes területek mögött, az éjszaka pedig feltartóztathatatlanul közeledik, hogy a dzsungel ösvényeit teljes sötétségbe borítsa, még mielőtt szolgálója eliramodhatna az erőd felé. A kalózok fáklyákkal világítottak, amelyek most fényesen égtek a leereszkedő homályban, és a lángok folyamatosan kígyóztak felfelé a dombon. Amint a távcsövön keresztül egy utolsó pillantást vetett Kentre - alig volt kivehető a gyorsan fogyatkozó fényben -, a fantom öles léptekkel gázolt a buja növényzeten keresztül, akár egy hódító. Felejtsd el! - mondta Brigitte, és félretette a puskát. De asszonyom - siránkozott Colette. - Kalózok! Mindenkit figyelmeztetnünk kell! Csitt! - förmedt rá Brigitte, miközben lefelé indult a lépcsőn, hálószobájába. Senkinek ne szólj, Colette! A helyzet más stratégiát kívánt. De ehhez is hideg fejre volt szükség.

Brigitte-nek volt egy gyönyörű ruhája, amelyet még sosem viselt. Franciaországból hozta magával még húsz évvel korábban. Különleges alkalomra tartogatta, a király születésnapjának ünnepére. De Martinique-ra tartva a hajóúton teherbe esett. Gyermeke születése után nem tudta a ruhát felvenni. Aztán újra és újra állapotos lett, míg végül már lemondott arról, hogy valaha viselje. Egyébként is, már új királyuk volt, akit ő nem ismert. A selyemfelső ragyogó püspöklila volt, a mellkendő vörös és bíbor árnyalatokkal gazdagon hímezve, ezzel szemben a szoknya napsárga, a korábbi ízlésnek megfelelően, amikor a ruhák arra szolgáltak, hogy elkápráztassák az embereket, ezért színük a lehető legfeltűnőbb és legharsányabb volt. Nagyon hasonlított a trópusi naplementéhez, amint az aranyló nap lángol a bíbor égbolton. Hetedik gyermekének születése után a ruha derekát kiengedtette, így (szoros fűző segítségével) végre magára tudta ölteni, de addigra reménytelenül idejétmúlt lett. Az üyen választékos, nehézkes stüus XIV. Lajos halálával kiment a divatból. Hova vehette volna fel? Így a ruha a megfakult ifjúság és az elszalasztott lehetőségek szimbólumává vált. Elég volt rápillantania, hogy eszébe jusson az ifjúkori szenvedély, a nyári kertekben lopott csókok. Szíve vadul kalapált, amint a ruhát kivette dobozából, és utasításokat osztogatott a meglehetősen összezavarodott Colette-nek. Nem lehetett kapkodni egy üyen bonyolult ruhakölteménnyel — fűzők és szoknyák, turnűrök, csipkék meg kapcsok, és mindehhez Colett olyan rémült volt, hogy legszívesebben bezárkózott volna valahová. Magát Brigitte-et is félelem töltötte el, de Kent képe lebegett szeme előtt — a sötét, fenyegető alak. Lélegzetét visszatartotta, mialatt Colette az utolsó csipkéket erősítette a helyükre, közben pedig gyors számításokat végzett: a kalózok a lepárlóüzem sarkánál járhatnak. Onnan a főépületig fél mérföld a távolság. Végül megnézte magát a tükörben, de a homlokát ráncolta, amikor meglátta a tükörképét. Bár a ruha ragyogó volt, ő maga hervadtnak és kövérkésnek nézett ki. Kent aligha méltatja egy második pillantásra. És ekkor eszébe jutott Kína Csillaga. Remegő ujjakkal tűzte fel a brosst dekoltázsának legalsó pontjára, így a gyémántok és zafírok olyan külsőt kölcsönöztek a kék kristálynak, mintha egy csapkodó pillangó lett volna, amely remegő szárnnyal keblének szabadon lévő részére szállt. Az átváltozás azonnal bekövetkezett. Egy új asszony állt a tükör előtt. A kristálynak valóban varázsereje volt! Brigitte Bella-fontaine újra fiatal, karcsú és gyönyörű volt. Mielőtt lement volna a földszintre, erősen megszorította Colette kezét, és így szólt: — Figyelj rám. Váratlan vendégeink lesznek. Ne félj, és ne próbálj meg elszaladni. — De asszonyom... - Colette! Figyelj jól, mert pontosan azt kell tenned, amit mondok... Mielőtt elhagyta a hálószobát, még egyszer megnézte magát a tükörben, és elégedetten elmosolyodott. A falnak támasztott puskájára pillantott, és arra gondolt, hogy olykor egy ruha többet ér, mint egy figyver. Bár több, mint száz rabszolga dolgozott Bellafontaine birtokán - a földeken, a cukorfinomítóban és a rumlepárlóban -, csupán egy maroknyi puskával és pisztollyal felfegyverzett férfira volt szükség ahhoz, hogy félelemben tartsák és engedelmességre kényszerítsék őket. Amint Brigitte áthaladt a nappalin, lábdobogást, dörmögő parancsszavakat és alkalmanként ostorcsattogást hallott kintről. A rabszolganők, akiknek a munkája gazdájuk családjára, házára, a zöldségeskertre és a baromfiudvarra koncentrálódott, futásnak eredtek, amikor meglátták, hogy férjeik a ház udvarába tántorognak, miközben pisztolyok és kardok szegeződnek rájuk. Azonnal siránkozó jajveszékelésbe kezdtek. A házi cselédek rémült szemmel lapultak az ablakokhoz. Brigitte megállt, hogy összeszedje magát. Alig kapott levegőt. Kintről sikoltások és lövések hallatszottak. Ő, a nagy belépőjére váró színésznő azonban, a csukott bejárati ajtó mögött állt, és közben nyugtatni próbálta magát. Bár ösztönei azt súgták, fusson el, uralkodott magán. Még egy hosszú percet várt, aztán az ajtóhoz lépett,

és lassan kinyitotta. A kalózok félelmetes látványt keltettek fegyverarzenáljukkal: puskáikkal, mordályaikkal, rövid kardjaikkal és pisztolyaikkal. Néhányan még a hajó tartozékainak kifaragásához használt fejszét is lóbáltak kezükben. Úgy gondolta, ötvenen lehettek, rongyokat viseltek, hajuk hosszú volt és mocskos. A lobogó fáklyák háttere előtt a sátán ördögökből és démonokból álló hadseregére emlékeztettek, legalábbis Brigitte így gondolta. A megkötözött Henrit térdre lökték. Brigitte-nek erőt kellett vennie magán, hogy ne rohanjon oda hozzá. A tornácot a szivárvány színeiben pompázó kúszónövények díszítették, és az oszlopok vastagok voltak a zöld indáktól. A növények egymással keveredő illata erős és bódító volt, az utolsó szorgos méhek még a virágok körül zümmögtek. Ahogy eltervezte, mintha csak egy színpadon lenne, Brigitte nem szólt egy szót sem, hanem addig állt ott, amíg az emberek egyenként észrevették, és elnémulva bámulták. Kent kapitány éppen az első lépcsőfokhoz ért, amikor feltűnt, hogy mindenki elcsendesedett. Megállt, és felnézett. Most a félhomályban, a lámpások fényénél, Brigitte tisztábban látta vonásait: élesek és kemények voltak. Hosszú, fekete, előkelő szabású köpenyt viselt, amely majdnem a bokájáig ért. Gazdagon hímezték selyem- és aranyszálakkal, aranygombjai ragyogtak. Fekete nadrág, makulátlan fehér kamásli és ápolt, aranycsatos cipő volt rajta. Csuklójánál és nyakánál fehér fodrok. Széles karimájú háromszögletű kalapja alatt nem viselt parókát, de saját hosszú haját lófarokban hordta, oldalsó fürtjei a fülét takarták, a legújabb divat szerint. ízig-vérig úriember, gondolta Brigitte, mintha csak egy operaelőadásra, nem pedig a ház kifosztására érkezett volna. Amikor Kent tekintete találkozott az övével, hirtelen megdöbbentő gondolata támadt: Valamikor régen Versailles-ban nagy ünnepséget rendeztek a király születésnapja tiszteletére, színészekkel, bűvészekkel és karnevállal. A jövendőmondó sátrában az öreg cigány azt mondta a 16 éves Brigitte-nek: „Ebben a kék kőben hatalmas tűz van. Látod? Magába zárja. Egy nap ez a tűz kiszabadul és elemészt. Szerelemben. Szenvedélyben. Egy férfi karjaiban. Egy férfiében, aki úgy fog szeretni, hogy csaknem belehalsz az extázisba." Brigitte szorosan összekulcsolta a kezeit, majd a tornác széle felé indult, olyan könnyedén, és félelem nélkül, ahogy csak tellett tőle. — Üdvözlöm otthonomban, uram. Kent rábámult, aztán elmosolyodott. És ahogy méregette -Brigitte tudta, hogy egy órával korábban nem tette volna. De a kék kristály varázserejének köszönhetően most gyönyörű volt. Megbabonázta és átváltoztatta őt a kő. — Méltóságos asszony — mondta, széles mozdulattal megemelte kalapját és egyik lábát előre nyújtotta, miközben meghajolt. Brigitte a suttogásnál alig hangosabban szólalt meg, de az összegyűlt emberek olyan csendben voltak, hogy mégis mindenki hallotta. Felajánljuk házunk vendégszeretetét. Brigitte némán hálát adott Istennek, amiért neki és nővéreinek angol házitanítójuk volt lánykorukban, mivel apja úgy gondolta, teljes körű oktatásban részesíti őket, hogy otthonosan mozoghassanak a legjobb és legműveltebb körökben is. Egyik nővére aztán egy angol báróhoz ment feleségül, és Britanniába költözött. így az elmúlt húsz évben Brigitte - megint csak Istennek hála - angolul levelezett unokahúgaival és unokaöccseivel. Angolsága nem volt kiváló, de megértette magát. Kent felhúzta a szemöldökét. Vendégszeretet! Nem maradunk, Hölgyem. Az aranyért jöttünk, aztán megyünk az utunkra. Ekkor a tőle néhány méterre lévő, térdre kényszerített férje felkiáltott: Védd magad, Brigitte! Brigitte megnedvesítette ajkát mielőtt megszólalt.

A vendéglátást visszautasítani illetlen dolog, uram. És én úgy hallottam, hogy ön úriember. A férfi erre elmosolyodott. Szóval tudja, hogy ki vagyok. Christopher Kent kapitány. És nem fél tőlem? De igen - mondta olyan tárgyilagos hangon, amüyenen csak tudta, de szíve rémülten kalapált. - Függetlenül attól, kicsoda ön, vagy mi a szándéka, az én köreimben az a szokás járja, hogy a látogatónak felajánljuk a vendéglátást. Rövid száraz nevetés volt a válasz. Azt hiszi, némi élelemmel megmentheti az aranyát? Felemelte az arcát. Félreérti a szándékomat, uram. Megkaphatja az aranyunkat, mivel nyilvánvaló, hogy ebben úgysem tudom megakadályozni. Viszont azt hittem, úriemberként tisztában van a civilizált viselkedés szabályaival. Kent sötét szeme megrebbent, és a nő tudta, hogy érzékeny pontra tapintott. Kalóz vagy nem kalóz, Christopher Kent szíve mélyén úriembernek tartotta magát. Különben miért öltözött volna így, amikor emberei úgy néztek ki, akár az állatok. — Van hat szopós malacom, arra várnak, hogy megsüssük őket — tette hozzá. Kent csípőre tette a kezét. - Nos, ez új trükk! - mondta nevetve. Az emberei közül néhány vele nevetett, de az egyik, aki idősebb volt nála, hosszú szürke hajfonatait feltekerve hordta, és orra egyik oldalán egy daganat nőtt, előlépett és így szólt: — Má' megbocsásson hő'gyem, oszt hogy csináná' meg azokat a malacokat? Brigitte ügyet sem vetett rá. Továbbra is Kenthez beszélt. — Szegfűszeggel, fokhagymával, kapribogyóval és oregánóval sütöm meg, forró fokhagymás pecsenyelében áztatott kenyérrel, fűszeres kecskesajttal és hideg gyömbérlevessel tálalom őket. Csokoládészósszal leöntött mangólepény lesz a desszert. — És mi van inni? - kérdezte gorombán a zord külsejű. — Francia bor és konyak - mondta Kentnek. Az ember megvakarta orrának ép felét, és kapitányához fordult. — Lehet, hogy nem rossz ötlet, Chris. Isten tuggya, mióta nem zabáltunk normális ételt. — A katonák meg elkapnak bennünket, mialatt az őrszemeink velünk vannak? Nem látja, hogy ez csak egy trükk, Mr. Phipps? — Nem hiszem, hogy a katonák tuggyák, hogy itt vagyunk, Chris. De leellenőrzöm. Aztán halkabban hozzátette: - És nem hiszem, hogy ez trükk lenne. A nő üzletel velünk. Assziszi, hogy könyörületesek leszünk. Kent elgondolkodott. Ezalatt Brigitte mélyet lélegzett, amitől a mellét ékesítő kristálykitűző kék tüze megvillant. Pontosan, ahogy szerette volna, Kent észrevette. A fehér keblekre pillantott, aztán jelt adott Phippsnek, aki erre két embert felküldött a fákra, hogy őrködjenek. Aztán Kent egy másik intésére, embereinek egy csapata sietve előlépett, felviharzott a tornác lépcsőin, és berohant Brigitte mellett a házba. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne vegyen tudomást a bent folyó fosztogatásról és vandalizmusról. Otthona ebben a pillanatban semmit sem jelentett; drága bútorai és porcelánjai, drapériái és ékszerei. Mind a kalózoké lehet. Mr. Phipps visszatért, hogy jelentsen. — A megfigyelőink szerint minden csendes, semmi lárma, semmi kiabálás, az élet a kikötőben olyan, mint máskor. Mi lesz a lakomával, Chris? Kent felment a lépcsőn, egész közel Brigitte-hez. Alig mert levegőt venni, amint felnézett az előtte magasodó férfire.

— Honnan tudom, hogy nem mérgez meg bennünket? — kérdezte. - Egyszer már rászedett egy gyönyörű asszony. Elállt a lélegzete. Gyönyörű asszonynak nevezte! — Érthető az óvatossága uram. Nos, ölesse le az állatokat a saját embereivel, és végezzék ők a nyársra húzást is, ellenőrizzék, hogyan készülnek a szószok és a pecsenyéié, és mindent kóstoltassanak meg a szolgáimmal. Brigitte látta a férfi borús tekintetét, ahogy felmérte a váratlan helyzetet. — Remélem, nem járatja velem a bolondját! - mondta nyájasan. Tekintetük találkozott, és egy darabig egymást fürkészték. Hosszúra nyúlt a pillanat. Brigitte visszatartotta a lélegzetét. Ez volt a kritikus perc. Aztán Kent megenyhült, száját mosolyra húzta, és így szólt. — Rendben, eszünk! Emberei éljeneztek, és Kent Brigitte felé hajolt, majd azt mondta: — Most térjünk az üzletre! Hol az arany, Hölgyem? Vagy csikarjuk ki a férjéből? Felidézte, amit Kentről hallott, hogyan akasztották fel emberei az ültetvényeseket csuklójuknál fogva a tűző déli napsütésben, amíg azok el nem árulták, hol rejtették el értékeiket, és ezt mondta: — Kérem, ne bántsa a férjemet! Ha megígéri, hogy nem esik baja, elvezetem a kincsekhez. Miután ellenőrizte a sült malacok elkészítését, megbizonyosodott róla, hogy konyhai szolgálói megértették utasításait, és megnyugtatta őket, hogy amíg mindenki együttműködik, addig nem esik bántódásuk, Brigitte Kentet és egy maroknyi emberét lefelé vezette egy kockakővel kirakott ösvényen. Az ösvény egyike volt annak a sok gyalogútnak, amelyek elszórtan hálózták be ezt a trópusi paradicsomot, kertekhez, házakhoz, a cukorfinomítóhoz és a rumlepárlóhoz vezettek, és a rabszolgák ezeken túl elhelyezkedő szállásaihoz. Brigitte kecses léptekkel haladt „vendégei" előtt, még lánykorában tanult meg így sétálni, réges-régen. Terebélyes lila és sárga szoknyái úgy siklottak az ösvényen, mintha nem is emberi láb mozgatta volna őket. Az egykor Versailles parkjaiban fiatalemberek hódolatát kivívó járásmódjával most azokat bűvölte el, akik a kincseire vadásztak. Egy tisztáshoz értek a buja növényzetben, és az elébük táruló látványban még ezek a durva tolvajok is elkerekedett szemmel gyönyörködtek. Egy nyári lak állt előttük, amely a ráeső csillagfényben fehéren sziporkázott az éjszakában. Brigitte könnyedén félreállt, mintha csak teát szolgált volna fel. — Ott - mutatott az építmény padlójára. — A deszkák alatt. Miután lobogó fáklyáikat a földbe szúrták, a férfiak előresiettek, fejszéik csapásai nyomán forgácsok és szüánkok repkedtek szanaszét. Felhasították a padlót, és előhúzták az alatta rejtőzködő ládákat. Brigitte szótlanul nézte, amint zsákmányukat visszacipelték a házhoz, ahol már máglya lobogott, s a tüzet, ahogy észrevette, a házból származó bútorokkal tápláltak. A lángok fényénél a rablók felfeszítették a ládákat, és hatalmas ujjongásban törtek ki, amikor az arany érméket meglátták, mivel a kalózok a pénznek örültek a legjobban. Ez láthatóan jeladás volt az ünneplés megkezdésére, mivel előkerült egy hegedű a semmiből, és valaki egy gyönyörű nótába kezdett. Mások betörtek a lepárlóba, és hatalmas rumoshordókat görgettek felfelé az ösvényen. A női szolgálók idegesen siklottak a boros üvegeket és kupákat szorongató férfiak között, míg a tűz másik oldalán már perzselődtek a malacok a nyársakon. Brigitte látta, amint férjét és a többi foglyot a disznóólba terelték, és a trágyába lökték, és hangosan röhögtek rajtuk. Mialatt a cukornádültetvényekről erőltetett menetben a házhoz ért, Henri valahol elhagyta gyönyörű, nagy, fekete parókáját, amelynek gondosan elrendezett fürtjei a hátára és a vállára omlottak. A szigetre újonnan érkezők megjegyezték, hogy az ilyen paróka már idejétmúlt, de

Henri nem törődött vele. Tartotta magát a régi hagyományokhoz, amelyek szerint egy úriembernek mindig a lehető legjobban kellett kinéznie, ezért folyamatosan viselte a parókát, függetlenül attól, hogy müyen volt az idő és mit tett éppen. De leverték a fejéről, amelyet most csupán saját szürkülő haja fedett, s az is kócosan állt, miközben a kalózok szórakozásból lökdöstek és rugdosták. Brigitte körmeit tenyerébe vájta, és megőrizte nyugalmát. Legszívesebben az egyik égő fáklyával a kalózok közé rontott volna, hogy agyonverje őket. A következő pillanatban azonban ránézett Kent, erről eszébe jutott elhatározása, meg az, hogy ez az éjszaka az egyeden esélye. — Hm - fordult hozzá a férfi, és figyelmesen nézte a fáklyák pislákoló fényénél. — Arra lennék kíváncsi, miért nem fél? Ez a megjegyzés megrémítette Brigitte-et. Nem látja, hogy szíve a torkában dobog, a félelmet a szemében és remegő kezét? — De félek - mondta, az igazságnak megfelelően. De, hogy mitől félt, az már más kérdés volt. — Amikor kijött a házból, nem lepődött meg azon, hogy itt talált bennünket. Majdnem úgy tűnt, mintha várt volna minket. — A tetőteraszon van egy távcső. Azon keresztül néztem, ahogy jönnek a partról — mutatott a tetőre. Érdeklődve pillantott fel. — Szeretném látni a távcsövet. A nő bólintott, és mutatta az utat. Átmentek az udvaron, ahol a malacok forogtak a faágakból készített nyársakon, és Kent emberei boldogan munkálkodtak a rumoshordók kiürítésén. Két nagyon magas pálmafa tetejéről őrszemek figyelték távcsővel az erődöt és Sant-Pierre városát. Ha csak megmoccannak a katonák, Kent eltűnik az embereivel együtt. Brigitte azon imádkozott, hogy ilyen riasztásra ne kerüljön sor. A házat teljesen kifosztották, a porcelánokat összetörték a kifényezett fapadlón, a bútorokat felforgatták, az ezüst- és aranytárgyak az ajtó mellé gyűjtött halomban várták, hogy elszállítsák őket. Brigitte szótlanul vezette Kentet a hátsó kertbe, ahol bíborszínű orchideák és narancssárga bougainvilleák keveredtek vörös hibiszkusszal és halványrózsaszín leanderrel. Kent előtt haladt a szűk lépcsőn, egyenes háttal és felemelt fejjel, mintha csak büszke lenne arra, hogy bemutathatja otthonát. De tisztában volt azzal, hogy a férfi derekáról éles kard lóg, övébe pedig tőr és pisztoly van tűzve. Hátán szaladgált a hideg. Úgy érezte, mintha egy vadállat követné, olyan, mint az a fekete jaguár, amelyiket a kormányzó tartott ketrecben, otthonában. A tetőn található alacsony korláttal határolt különös teraszra érve, látták a felkelő teliholdat. Jó kilátás nyílt az udvarra is, ahol Brigitte rémült szolgálói készítették az ételeket, Kent embereinek fürkésző tekintete által felügyelve, akik mindent megkóstoltattak velük a főzés során, még a malacok locsolására használt zsiradékot is. A nagy zene-bona közepette Brigitte furcsán nézett Kentre. Ő mosolygott. - Szerencsés a legénységünk, mert muzsikusok is vannak köztünk. Minden kalózhajó vágya, hogy legalább egy dudás és egy hegedűs legyen köztük. - Kent áthajolt a korláton, és az odalent folyó vigadalmat szemlélte. - Jó legénységem van - tette hozzá. Phipps, aki sok fonatban hordta a haját, volt a kormányos -a hajó erős embere, a hajó felügyelője, a kisebb vétségek megtorlója. A zsákmány kiválasztásáért és felosztásáért is ő volt a felelős. Jeremy volt a navigációért felelős parancsnok, Mulligan, a fedélzetmester, Jack, a tüzér, Obadiah pedig a vitorlamester végül Luké, az ács. Még egy sebészorvosuk is volt, bár a trópusi vizeken nem sok hasznát vették, mert legtöbben a gyógyíthatatlan sárgalázban, maláriában és hasmenésben haltak meg. Fő feladata az amputálások elvégzése volt.

Brigitte megmutatta Kentnek a távcsövet, és észrevette, a férfinak egészen le kellett hajolnia, hogy bele tudjon nézni, mert olyan magas volt. Azt is érezte, hogy a hosszú köpeny és a nadrág erős testet takar. A francia telepesek, akik minden munkát rabszolgákkal végeztettek, és dúskáltak az ételben és italban, elpuhultak, elfeledkeztek a sportról, a párbajról és a lovaglásról. Brigitte feltételezte, hogy Christopher Kent teste ezzel szemben csupa erő, izom. Kent belenézett a távcsőbe, és elégedetten nyugtázta, hogy nem küldtek katonákat a távoli erődből. Felegyenesedett, és a zavarba ejtő háziasszonyhoz fordult. Szeme megakadt a keblét ékesítő melltűn. Szép darab — mondta. Híres kő uram, Kína Csillagának hívják. A távoli Kínában készítette egy varázsló, a legenda szerint azért, hogy megnyerje egy hölgy szívét. Úgy tartják, hogy szerelmet és romantikát hoz birtokosának. Kent mosolygott, és értenyúlt. Brigitte védelmezőn takarta el kezével. Még nem kaphatja meg! Még egy ideig szépnek kell lennie. Ha a férfi most megkaparintaná a követ, szépsége is elillanna vele, és terve meghiúsulna. Önnek ajándékozom, amikor elmegy. Kent nevetett, tekintete a nő kezén időzött, amely nemcsak a brosst, de keblét is védte. És mire gondol, hogy nekem adja ajándékba? A melltűre vagy a mögötte megbújó kincsre? Brigitte megpróbált nem félrenézni, ehelyett bátran állta a férfi vakmerő tekintetét, és a kihívásra kihívással válaszolt. így bánik az asszonyokkal a szigeten, ahol él? Kent a távoli horizont felé fordította tekintetét, és úgy tűnt, a válaszon gondolkodik. Nem szigeten lakom, hanem egy amerikai telepen, Virginiában. A nő láthatóan megdöbbent. Civilizált emberek között él? Valójában azok az úgynevezett civilizált emberek teszik lehetővé a kalózkodásomat — mosolygott gúnyosan. - Végül is, a zsákmány csak addig zsákmány, amíg el lehet adni. Vevők nélkül nem lenne értelme a kalózkodásnak. Nem értem. Az amerikaiak veszik meg az árumat. Angliában könyörtelenül bánnak a kalózokkal, de Amerikában védelmet élvezünk a kikötőkben, sőt vendégszeretetet. Az amerikaiak élelmezik a hajómat, és ők találnak vevőt a kincseimre, jutalék ellenében, természetesen. Így általam az amerikaiak is meggazdagodnak. Ez hihetetlen - ráncolta homlokát Brigitte. Ez a politika. A magamfajta kalózok támogatásával az amerikaiak csapást mérnek a britekre, olyan küzdelem ez, ami egyre keményebbé és keserűbbé válik. Az angolok megalkották a Hajózási Törvénynek nevezett szabályt, és az úgy rendelkezik, hogy bármüyen árut csak angol legénységgel ellátott angol hajók szállíthatnak az angol területre. Az amerikaiak ezt nem tartják igazságosnak, ezért kijátsszák a brit törvényt, amikor csak tudják. Tehát a csodálatos gyertyáim és anyám porcelánjai... Valószínűleg egy kandalló párkányán kötnek ki Bostonban. Ez a férjem ajándéka! - szólalt meg Brigitte, amikor a férfi hozzálátott a távcső lecsavarozásához. Kent nevetett, amint a kezében lévő sárgaréz eszközt méregette. Szentimentális ember a férje. Nem értheti ezt, uram - csattant fel indulatosan. Megértem, hogy az asszonyok szeretik a szép vagy érzelmes ajándékokat, de egy távcsövet?

Több ez puszta távcsőnél, uram. Ez a hatalom eszköze. Hogyan? Láttam önt, nemde? És ön ezt nem tudta. Igen - mondta lassan. - Ez igaz. Látta, hogy jövünk, és mi ezt nem tudtuk. Mégsem fújt riadót, és ez a legkülönösebb. A lépcsőhöz lépett, és jelezte a nőnek, hogy menjen előre, így Brigitte leereszkedett, és előrement a nappaliba, ahol, meglepetésére, Kent levette a kalapját és valami italt kért. Haja éjfekete volt a legcsekélyebb szürke vagy ősz árnyalat nélkül, Brigitte mégis úgy gondolta, közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz, mivel közelről nézve látta, hogy arcát az élet és az időjárás mélyítette ráncok barázdálták. A kapitány visszautasította azt az üveg bort, amely már nyitva állt, és ragaszkodott hozzá, hogy Brigitte hozasson egy másik még bontatlant. Kent kiment a tornácra, ahol rövid tanácskozást tartott Mr. Phippsszel. Még mindig semmi szokatlan az erődben vagy a városban. Továbbra sem vettek észre bennünket - mondta Brigitte-nek a házba visszatérve. Az első ablak üvegtábláján keresztül Brigitte látta, hogy a továbbemelkedő Hold beragyogja az udvart, ahol Kent emberei egyre hangosabbak lettek, és megpróbálták néhány szolgálónőjét magukhoz édesgetni. Még nem láttak hozzá az evéshez, de a levegőt füst és a készülő ételek ülata töltötte be. Kent a kandalló feletti meghitt témájú képet nézte - Henri és Brigitte Bellafontaine egy terebélyes tölgyfa alatt ültek, gyermekeiktől körülvéve. Mikor megjegyezte, hogy az ifjú Bellafon-taine-ek sokkal inkább az anyjukra hasonlítanak, semmint apjukra, Brigitte így szólt: — Gyermekeim a világot jelentik számomra. Életem értelmét. — Mégis elküldte őket. — Megbántam ezt a döntést. Egy tálcát hozott két konyakkal teli pohárral. Kent mindkettőt megkóstoltatta vele, mielőtt elvette volna az egyiket. — Ön megsért, uram - suttogta. — Hölgyem, egy embert ezerféleképpen meg lehet ölni, a nők a mérgezéshez értenek. És a mérgezésnek is ezer módja van. Rakunk tüzet? Kezd hűvösödni az éjszaka. Brigitte egyik szolgálóját hívta, hogy gyújtson tüzet a kandallóban. A lángok Christopher Kent magas árnyékát rajzolták a falra. Megkóstolta konyakját, és a pohár peremén keresztül nézte a nőt. — Tehát a férje egy olyan istenverte helyre hurcolta el, ahol nem tudja felnevelni gyermekeit. — A férjem nem hurcolt. Azért jöttünk ide, hogy felépítsünk valamit. A Bellafontaine régi nemesi család, de az előző generáció rosszul kezelte a vagyont, így a férjemnek nem jutott föld örökségül. Elfogadta a király ajánlatát, hogy jöjjön ide, és segítsen a kolónia felépítésében. Cserébe megkaptuk a földet. Itt az igazi otthonunk, uram, amelyet a gyermekeinknek építettünk, mivel visszatérnek Martinique-ra. Párizsi tartózkodásuk csupán átmeneti, ami nevelésüket szolgálja. És ez az, amiért könyörgök, hogy ne ölje meg a férjemet. Gyermekeinek szüksége van az apjukra - tette hozzá lélegzet-visszafojtva. Kent az ablakon kinézve látta, ahogy Mr. Phipps az egyik asz-szonnyal megkóstoltat egy nagydarab frissen sült kenyeret, mielőtt maga is beleharapna. Mindent ellenőrzésük alatt tartottak, semmi rendkívüli. Az olyan embereket, mint az ön férje, a gazdag, hatalommal bíró embereket meg kell leckéztetni - mondta Kent komor, éles hangon, majd mogorva hallgatásba burkolódzott. Arckifejezése viharossá és kiismerhetetlenné vált, mialatt a máglya körül táncoló embereit figyelte. Aztán megfordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy hol van, és kissé megenyhült hangnembén folytatta.

Különben is, férjének a sorsa nem rajtam múlik, hanem az embereimen. De biztosan megparancsolhatná nekik... Láthatóan nincs tisztában a tengerek törvényeivel, Hölgyem. Lehet, hogy én vagyok a legénységem kapitánya, de a mi hajónk demokratikus hajó, ahogy minden kalózhajó az. Amit az embereim elhatároznak, azt cselekszik. Nem adok parancsokat, és nem is fogadják el. Ami történik, nem az én felelősségem. A hátsó kertbe vezető ajtóhoz lépett, ami nyitva állt, és az éjszakai levegőből mélyet lélegezve megkérdezte. Mi ez az illat? Jázmin, liliom, bíbor- és rózsaszín frézia meg lila lonc részegítő keveréke volt. Melyik kalóz vállalja a felelősséget tettéért? - kérdezte a mögötte álló Brigitte. Megfordult. Asszonyom, fogadni mernék, hogy ön semmit nem tud sem rólam, sem a vüágról. Azt gondol, amit akar. Miért törődnék vele? Szóval a világot okolja a sorsáért? Mit tett a világ értem valaha? Bosszúból öl, nemde? Az ártatlanokat is? Ez a túlélés törvénye. Ahogy a sólyom is megöli a kígyót, csakúgy, mint a kígyó a patkányt. Csak az erős marad életben, ezt nagyon jól megtanultam. És miért támad franciákra? Én mindenkit megtámadok. Az emberiség az ellenségem. Nem teszek különbséget angol, francia, spanyol vagy arab között. Szabad herceg vagyok, Hölgyem, és éppen annyi jogom van háborúzni az egész világgal, mint azoknak, akik egy egész hajóhadat vezetnek a tengereken vagy sereget a szárazföldön. Brigitte szótlanul elfordult. A kertjében nyíló virágokat nézte, amelyek úgy ragyogtak a holdfényben, mintha csak nappal lett volna. Hallotta a fülemüle elbűvölő énekét. A sziget tovább aludt a ragyogó holdfényben. Nem hallatszott ágyúszó az erőd felől. Semmi jele hajóknak vagy a domboldalon közeledő fáklyáknak. A pálmafák tetején figyelő őrszemek sem riasztottak. Odalent csípős füst és kellemes ételszag, valamint részeg éneklés és hegedű hangja töltötte be a levegőt, amelyet időnként hangos női kacaj szakított meg. Kent hallgatott, úgy tűnt, gondolataiba merült. Különös — mormogta egy idő után. - Az összes környékbeH szigetet meglátogattam az elmúlt évek során, jártam a földjükön, ittam a forrásaikból, horgonyoztam a vizeiken és ettem a gyümölcsükből. Valójában azonban sosem láttam ezeket a szigeteket. Brigitte várt, és mintha az éjszaka is vele várakozott volna. Maga elé képzelte az egzotikus madarakat színes tollruhájukkal, a trópusi virágokat rövid életű levelükkel és szirmaikkal, a szikrázó csillagokat és a kövér elefántcsont holdat, sőt még a távoli partokon megtörő nagy fehér hullámokat is, és úgy képzelte, az egész univerzum megállt egy pillanatra, hogy vele várjon. Most úgy tűnik, hogy látom őket. Legalábbis Martinique-ot. Müyen varázsa van ennek a helynek. - Kent pillantása a nő mellét ékesítő kék kristályra esett. - Ez titokzatos kő. Soha nem láttam hozzá hasonlót. Se gyémántot, se zafírt. Mint egy kék topáz, de mélyebb és opálosabb. És mi lakik a szívében? Mintha egy maroknyi csillag ragyogna benne. Amikor tekintetét feljebb emelte, és az találkozott a nő tekintetével, csendesen megszólalt: Itt varázslat működik. De vajon a sziget teszi? Vagy talán ön, Hölgyem? Milyen bűbájosságot alkalmaz rajtam? - Szemöldökét ráncolta és gondterheltnek tűnt. — Az embereimnek és nekem mennünk kell - mondta határozottan. - Idegesség fog el, ha túl sokáig időzünk egy helyen. Azt hiszem, elcsábultunk. Brigitte szíve majd kiugrott a helyéről. Nem mehet el. Az emberei még nem ettek.

Magukkal vihetik az élelmet. A malacsült még nincs teljesen készen. És néhány embere... Hangja elhalt, a házat körülölelő sűrű erdőre nézett. Kent értette, mire gondol, hiszen maga is látta, amint néhány embere rabszolganőkkel tűnt el a sűrű lombok között. Újra egy hosszú furcsa pillantást vetett Brigitte-re. Miért nem fél tőlem? Félek. Már mondta, de nem hiszem. Soha nem láttam még nőt úgy viselkedni, mint ön. Sikítozáshoz, futáshoz és ájuláshoz szoktam. Vagy ahhoz, hogy férjük mögé bújnak. Ont azonban másfajta fából faragták. Szemét a nő arcáról a vállára irányította, ami fedetlen volt és fehér a holdfényben. De hiszen ön reszket, asszonyom. Lehűlt a levegő. Ezen a vidéken — mondta akadozó lélegzettel, mintha csak az éghajlat nehezítette volna meg a légvételt - éjszaka lehűl a levegő, bár napközben nagyon meleg van. Elvezet csillant Kent szemében. És hogyan melegszik meg éjszaka? Martinique-on vannak meleg helyek. Kent látta a kihívást a szemében, és amint a nő kissé megmozdult, látta keblén megcsillanni a kék tűzet. Szintén egy kihívás? Mutassa meg nekem ezeket a meleg helyeket - kérte halkan. Amint ismét átvágtak a füstös udvaron, párosuk láttán Kent néhány embere élcelődő, trágár megjegyzésekre ragadtatta ma¬gát. Nagy kenyérdarabokat vágtak maguknak, ananászt és kókuszdiót daraboltak. Brigitte látta, hogy saját tőreiket használják a szolgák által hozott konyhakések helyett. Azt is észrevette, hogy Mr. Phipps megtalálta azt a ládát, amelyikben a vadonatúj ónserlegek voltak, még szalmába csomagolva, amelyek nemrég érkeztek Franciaországból, s ebből ittak a kalózok, megint csak azért, nehogy megmérgezzék őket. Valójában semmit nem kockáztattak, mivel minden hagymát, minden ételbe kerülő csipetnyi fűszert előbb kipróbálták az embereken, és amikor a malacok megsültek, saját biztonságos tőreikkel darabolták fel a húst. Végre ettek-ittak, amitől, ahogy Brigitte eltervezte, egyszerre nem lett olyan sietős a távozás, jóllehet megszerezték az aranyat. Ha egyszer elmennek, sosem látja újra Kentet. Nem nézett férje felé, miközben emelt fővel vezette át a kalózok kapitányát az ünneplő tömegen, keresztül a szépen ápolt gyep szegélyén, a hűvös, sűrű dzsungelbe. Amint a sűrű levélzet összezárult mögöttük, a hangok elhaltak, furcsa csend borult rájuk. Hallotta, amint mögötte Kent előhúzta tőrét a hüvelyéből. De továbbhaladt előre, a holdfényben alig látható ösvényen. A fák föléjük boruló koronája csak egy-egy pillantást engedett a teliholdra; lábuk alól láthatatlan állatok nesze hallatszott, és sárga szempárok villogtak a sötétben. Végül a zöld sűrűség szélére értek, és furcsa zajt hallottak maguk előtt. Brigitte előrement, Kent pedig követte, de aztán hirtelen megtorpant, a halkan felmordult. Mindketten az eléjük táruló, minden képzeletet felülmúló látványt bámulták. A lagúna talán harminc méterrel előttük terült el, nagy sima kövek, nádasok, fűvel benőtt dűnék és rövid homokos part határolta. Az égről lenéző kövér hold ezüst korongként lebegett a víz felszínén, s koncentrikus körökben hullámzott a vízesés körül. Egy gejzír táplálta, amely magasan a fejük felett lévő sziklák közül bugyogott elő, és forró gőz által körülölelt fehér tajtékként zuhogott alá. Kent látta, hogy itt sem állítottak neki csapdát, ezért tőrét hüvelyébe csúsztatta, és előrelépett. Soha életemben nem láttam ilyen helyet! Olyan, mintha egy fürdőben lennénk! Hogyhogy üyen forró a víz?

Vulkáni források melegítik, mélyen a föld alatt - mondta Brigitte, és észrevette, hogy a férfi homlokán apró izzadságcsep-pek gyöngyöznek. A fülledt melegben vadorchideák tömege, olajzöld indák, flamingóvirágok, sokféle hibiszkusz, és húsos levelű, duzzadó szárú növények virítottak. Kent a vízpartra sétált, és csípőre tett kézzel szemlélte a hihetetlen látványt. A forró levegőtől göndörödött a haja, apró izzadságcseppek jelentek meg szája körül. Levette kalapját, majd hosszú fekete köpenyét, és gondosan összehajtva a földre tette. Brigitte észrevette, hogy fehér vászoninge nedves bőréhez tapadt, és alatta kirajzolódtak izmai. Kent zavartan dörzsölte a homlokát. A forró pára és a virágillat megzavarta tisztánlátását. Ez a buja zöldellő paradicsom megfosztotta logikus gondolkodásától és józanságától. Egész életében nem volt még így megbabonázva, sőt nem is gondolta, ilyesmi megtörténhet. Elbűvölő társát bámulta, aztán megint megakadt a szeme a mellén ragyogó kék tűzön. A kristály babonázta meg, vagy maga a nő? Vagy mindkettő? Hozzá lépett, átölelte, és fátyolos hangon megszólalt: Megérkezésünk pillanatától kezdve az volt az érzésem, hogy itt akar tartani bennünket. Csapdára gyanakodtam. Azt hittem, valakit elküldött az erődbe. De azóta elég idő telt el ahhoz, hogy a katonák ideérjenek, és az őrszemeink észrevették volna őket. Nem küldött üzenetet, ugye? Brigitte a fejét rázta. Azt akarta, hogy itt maradjak? Lassan bólintott. Esküdjön meg! Mindenre, amije csak van, kedves. Esküdjön meg, hogy igaz, azt akarta, hogy itt maradjak. Esküszöm - suttogta a nő. - Gyermekeim életére esküszöm, azt akartam, hogy itt maradjon. És ez volt az igazság. Kent magához húzta, és megcsókolta. Csak egy pillanatra váltak el egymástól, hogy gyorsan levegőt vegyenek, majd ismét összeborultak, közben a víz gőzölögve zuhant alá, s a hold szórta fényét a földre. Brigitte átadta magát a férfi csókjainak, a cigány jósra gondolt, akivel oly régen találkozott, és rájött, hogy a legenda igaz; Kína Csillaga a szerelem és a szenvedély erejét hordozza. Tudta, hogy a kristály nélkül ez az éjszaka sosem jött volna el. Kimerülten feküdtek a nyirkos fűben, miután úsztak a meleg lagúnában, és ölelkeztek a bukdácsoló vízesés alatt. Kent így mormogott: Ön varázslatos és ritka kincs, mint ez a kék drágakő, és egyszerűen gyönyörű. Jöjjön velem Brigitte! Éljen velem az ültetvényemen, Virginiában! Nagyon boldoggá tenném. Aztán egy darabig Amerikában lévő otthonáról mesélt, majd az álom vizeire sodródott, a karjai közt fekvő Brigitte-tel, aki a trópusi holdat nézte, amint kérlelhetetlenül vándorol a nyugati horizont felé. Kent madárhangra ébredt. Az égbolt még fekete volt, de a hold már lenyugodott, és közelgett a hajnal. Látta, amint Brigitte felöltözve a víz mellett áll, már amennyire boldogult a csipkékkel és fűzőkkel szobalánya nélkül. Kent csendesen öltözött, a vele történt csoda és varázslat hatása alatt állt. Miközben az erdei ösvényen haladtak vissza az ültetvény és a valóság felé, Kent két dologban biztos volt: hogy meg akarja tartani ezt a nőt, és hogy farkaséhes. Legtöbb embere a már alig pislákoló máglya körül hevert, és nyitott szájjal horkolt. Néhányan pedig nyöszörögve, öklendezve támolyogtak körülöttük. A nők eltűntek. Hirtelen megjelent

Colette, mintha csak úrnőjének visszatérését várta volna, kezében egy tál meleg étellel és egy bögre rummal. — Megmentett önnek valamennyit - mondta Brigitte Kent-nek, és elvette a tálat, hogy odaadja neki —, különben csak a lerágott csontok maradtak volna. Kent mosolyogva ült le a fűbe, és hozzálátott a zamatos húshoz. Tökéletesen volt fűszerezve és megsütve. Emberei, ha kijózanodnak, megesküsznek majd, hogy életükben nem esznek még egyszer üyen jót. Kelet felé fordította arcát, ahol már pirkadt. — Lassan indulnunk kell. Bár a hajóm jó helyen van, mégis felfedezhetik. Brigitte az ólak felé nézett, ahová a férfiakat zárták. Legtöbbjük aludt, miután sokat ivott a rumból, amit az asszonyok vittek nekik. Enni viszont nem kaptak a foglyok, Colette szigorú parancsa szerint, aki viszont Bigitte-től kapta az utasításokat. Látta a megalázott és szomorú Henrit, aki még mindig a csirkeólhoz volt láncolva. — Szedje össze, amit magával akar hozni, amilyen gyorsan csak lehet - mondta Kent, amint végzett a szaftos malachússal, és rummal leöblítette. - Nem lesz sok mindenre szüksége, kedves, minden ruhát és ékszert megkap tőlem, amit csak akar. Brigitte látta a tornácon álló Colette fekete arcán az ünnepélyes tekintetet. A fiatal nő keresztbefont karral állt, mintha az éjszaka eseményei nem érintették volna meg. Az égbolt tovább világosodott, az esőerdő majmok rikácsolásával és hangos madárdallal telt meg. Kent, aki éppen a szaft maradékát törölte ki egy darab kenyérhéjjal, nem vette észre, hogy az utolsó kalózok is a földre rogynak. Teli szájjal kérdezte: Nem vagy éhes, szerelmem? Brigitte végül mellé térdelt, szoknyája körülötte tornyosult, ruhája színei a napkeltét idézték arany, rózsaszínnel. Martinique híres a virágairól, uram. De még így is, sokan magunkkal hoztuk kedvenc növényeinket otthonról. Ismeri a leandert? - A magas, rózsaszínű virágokkal terhes bokrokra mutatott. A korábban levágott ágak helyén kerek csonkok fehérlettek. Kent leszopogatta az utolsó csontot is, majd egy maradék, ropogósra sült bőrt kezdett rágcsálni. Várj csak, majd meglátod Amerika virágait, drágám. Brigitte a tűz mellett heverő nyársakra mutatott. Azokon az ágakon sütöttük meg a malacokat. Megparancsoltam Colette-nek, győződjön meg arról, hogy a kérgüket teljesen eltávolítsák, mielőtt nyársra tűzik a malacokat. Kent nagyot húzott a rumból és zavartan nézett rá. Mi közöm hozzá? A leander mérgező. Minden része. Kent tekintete üressé vált. Az emberei nem alszanak, uram. Halottak. Intett Colette-nek, aki tudta, mit vár tőle, futásnak eredt. Embertől emberig haladt az udvaron heverő testek között. Mindegyiknek röviden megérintette a nyakát, aztán folytatta az útját. Amikor végzett, széles, diadalittas mosolyt küldött úrnőjének. Kent hunyorgott. Halottak? Miről beszélsz? Aztán, ahogy a hajnal áttört a hegyeken, és fénysugarakkal árasztotta el az ültetvényt, az ő elméje is megvÜágosodott. Most már látta, amit eddig, a hajnal előtti füstös félhomályban nem láthatott: emberei természetellenes testtartásban feküdtek, és túl csendesek voltak ahhoz, hogy aludjanak. Talpra ugrott, tálcáját és bögréjét a földre hajította. Nem hiszem el. A sütéskor mindent felügyeltünk, mindent megkóstoltattunk. Csak arra a méregre gondolt, amelyik kívülről kerül az ételbe. Sosem gondolt arra, amelyik belülről terjed kifelé. Sütés közben a leanderágak nedve átszivárgott a húsba.

Nem hiszek neked. Nézze meg az embereit. Lassan megfordult, hunyorogva nézte a szétszórtan heverő testeket a halvány hajnali fényben. Brigitte hangja a máglya átható füstjén keresztül ért el hozzá: Azt mondta, hogy ezer módja van egy ember megmérgezésének. Tévedett, uram. Ezer és egy módja van. Nem ismerte a leandert. Hitetlenkedve nézett rá. Mikor határozta el, hogy így cselekszik? Abban a pillanatban, amikor megláttam a távcsövön keresztül. Még azelőtt, hogy az embereivel elérte volna az ültetvényt. Mindvégig igaza volt, uram. Csapda volt. Amikor láttam, hogy közelednek a domboldalon, és tudtam, nincs idő segítségért küldeni az erődbe, rájöttem, hogy az egyetlen reményünk, ha mindannyiukat megmérgezzük. De ehhez az kellett, hogy itt maradjanak. Ezt pedig csak úgy érhettem el, hogy elcsábítottam. Istenemre, asszony, nem maga csábított el engem! Épp fordítva volt! Brigitte a kidobott nyársakra mutatott. Azok már akkor készen voltak, amikor még el sem érték az ültetvényt. Nem csodálkozott azon, miért nem küldtem valakit futva az erődbe, amikor megpillantottam magukat? Igaz, a katonák nem értek volna ide időben, de mégsem furcsállotta, hogy meg sem próbáltam? A férfi nem felelt, csak kezével letörölte az izzadságot az arcáról. Falfehérré változott. Úgy döntöttem, nem küldök futárt az erődbe, mert amint a katonák elindulnak, ön az embereivel elmenekült volna. Hogy a tervem valóra váljon, el kellett érnem, hogy itt maradjanak, amíg el nem fogynak a malacok. Tehát kockáztattam. Kent arca haragosra gyúlt. Akkor, amit az éjszaka átéltünk, az önnek semmit sem jelentett? Valamit jelentett, uram. Férjem életének a megmentését jelentette. Gyermekeim örökségének a megmentését is jelentette. — Az arannyal telt ládára mutatott, amit Kent emberei a nyári lak alól ástak ki. - Az az arany a gyermekeimé. A férjem gyűjtötte ezt a vagyont, hogy továbbadja fiainknak és lányainknak. Azt hitte, hagyom, hogy elvigye? A férfi a fejéhez kapott. Nem érzem jól magam. Gyorsan végez magával. Az embereitől eltérően, nem sok mást evett, csak húst. És keveset ivott. Ugye nem gondolja komolyan, hogy itt fog állni és végignézi, ahogy meghalok? Az az ön dolga - mondta, hangjában a sajnálat legcsekélyebb jele nélkül. Képes ezt mondani... azok után, ami kettőnk közt történt? Hiszen élvezte] Csak mímeltem, uram. Érintése hitvány volt. Akkor maga nem különb egy ringyónál. Nem uram, egyszerűen olyan nő vagyok, aki bármit megtesz, hogy megmentse családját. Akár egy kígyóval is hál. Kent homlokáról csorgott a verejték. Hibáztam, amikor nőszámba vettem. Az volt a hibája, hogy alábecsülte, milyen messzire képes elmenni egy nő, hogy megvédje a családját. Kent a gyomrához kapott, és felkiáltott. Az Isten szerelmére! Brigitte hűvös közönnyel szemlélte, mintha csak azt figyelte volna, hogyan forr fel egy fazék víz. Amikor látta, hogy a férfi arca fehérből hamuszínűre vált, majd furcsa bíbor pír jelenik meg a nyakán, így szólt:

Szolgálóim már útban vannak az erőd felé, hogy riasszák a katonákat. Nemsokára ideérnek. De ön addigra már halott lesz. A kalózkapitány Brigitte felé nyújtotta kezét, ő azonban hátralépett. Kent ujjai, estében, a melltűre fonódtak, és letépték Brigitte kebléről. A földre zuhant, öklében ott szorította a kék kristályt, amelynek elbűvölő színei megcsillantak az ujjai között, a felkelő nap fényében. — Ma chou, az egész Antillákon rólad beszélnek. Egy hős vagy. Lefekvéshez készülődtek. Bár vendégeket fogadtak az este, Henri józan maradt, és most új szerelemmel és vággyal a szemében nézett hitvesére. Hát nem furcsa, Henri? Ha megmondtam volna neked elégededenségem valódi okát, sosem veszed meg nekem a távcsövet, és a távcső nélkül az az éjszaka teljesen másképpen végződik. Akkor hát, Istennek hála, a korlátoltságomért. Brigitte bebújt a takaró alá, és elfújta a gyertyát. Henri, vissza akarom hozni a gyerekeket Párizsból. Tudom, hogy ez nem szokás. A telepesek nem a szigeteken nevelik fel a gyermekeiket. De mi leszünk az elsők. Majd kiváló nevelőket, tanítókat és lovasoktatókat fogadunk melléjük. Lehet, hogy iskolát alapítok. Igen, ezt fogjuk tenni. Igen, ma chou — felelte Henri, aki elhatározta, hogy ezentúl felesége minden kérésére igent fog mondani, mert olyan elbűvölő volt. Brigitte felé nyúlt, de az asszony visszahúzódott. Mi baj, ma chou? Azért szerettél belém, mert gyönyörű voltam. Aztán láttad, milyen gyönyörű voltam azon az éjszakán is Kenttel. De az Kína Csillaga volt. Az tett széppé, és így voltam képes arra, hogy elég sokáig félrevezessem Kent kapitányt. Henri tapintatosan nem érdeklődött aziránt, mi történt a lagúnában, és annak ellenére, hogy Brigitte ruhája rendetlen volt másnap reggel (Brigitte nyilván megküzdött a gazfickóval, és sikeresen megvédte tisztességét), meggyőzte magát arról, hogy mivel felesége ügyes társalgó, csupán beszélgetett az angollal egész éjszaka. Brigitte pedig természetesen nem ábrándította ki ebből az elképzelésből. — Te gyönyörű vagy — mondta. — Semmilyen drágakő nem tehet szebbé. - Egy pillanatig elgondolkodott, majd így folytatta: — Nos rendben. Felkelt, majd egy kicsivel később visszatért. Brigitte érezte ujjait a hálóruhája fűzőjén. — Mit csinálsz? — Gyönyörűvé teszlek. Itt a kék kristályod. Es Brigitte azonnal érezte, hogy varázsereje működésbe lép, és Kína Csillaga elvarázsolja őt. Boldogan fogadta Henri ölelését, ismét gyönyörűnek érezte magát, mert hát, ami hat egy kalózra, az éppúgy hat egy férjre is. Miután szenvedélyüket lecsillapították, és Brigitte megállapította, hogy az élet Martinique szigetén végül is egy paradicsom, Henri meggyújtotta a lámpát, hogy megvilágítsa az előbb felesége mellére tűzött ékszert -nem a kék kő volt, hanem egy elefántcsont kámea. A kék kristály a dobozában pihent. Brigitte lágyan felnevetett, és újra magához ölelte. Interim ■ Kent bukása után Martinique nem szenvedett többé a kalózok támadásaitól. A kalózkodás úgynevezett aranykora hamarosan véget ért, mert a vüág hadiflottái összefogtak, hogy visszaszerezzék a tengert. Henri és Brigitte boldog öregkort éltek meg, hatvan és hatvanhárom

évet, jólétet és megbecsülést hagyva örökül gyermekeikre. A Bellafontaine ültetvény földrengéseket és hurrikánokat élt túl, valamint a Mt. Pelée vulkánkitörését, hogy napjainkra, népszerű turistalátványossággá váljon, ahol vidám fiatal idegenvezetők mesélik el a látogatóknak Mr. és Mrs. Bella-fontaine izgalmas történetét, akik csupán egy távcsővel és egy puskával felszerelkezve vereséget mértek száz vérszomjas kalózra, egyetlen éjszaka leforgása alatt. 1760-ban, Brigitte fia, az akkor már züllött, köszvénytől és nemi betegségtől szenvedő öregember, egy James Hamilton nevű emberrel pókerezett. Bellafontaine-nek ekkorra már csak egy kék kristály maradt a birtokában, amely korábban az anyjáé volt. Fogalma sem volt az értékéről, csak annyit tudott, hogy Kína Csillagának ismerték. Veszített, és a kristály James Hamilton-hoz került, ő pedig szeretőjének, Rachelnek, adta, aki két házasságon kívüli fiút szült neki, egy Nevis nevű nyugat-indiai szigeten. Nem sokkal azután, hogy a család St. Croix szigetére költözött, James Hamilton elhagyta Rachelt és a két fiút, Alexandert és Jamest. A kék kristályt biztosítékként használva, Rachel kölcsönt vett fel, és egy kis üzletet nyitott a sziget legnagyobb városában. Jamest inasnak adta egy ácshoz, Alexander pedig, tizenegy évesen, hivatalnoki munkát vállalt a kereskedelmi ügynökségen. Üzletük virágzott, és Rachel — érzelmi okokból — vissza tudta vásárolni a kék kristályt. Amikor a fiatalabb fiú tizenhét éves lett, egy helyi lelkész pénzzel látta el, és New Yorkba küldte tanulni. Mialatt a Kings College-ban tanult, Alexander Hamilton találkozott Molly Prentice-szel, egy metodista lelkész lányával, és egymásba szerettek. Örök hűséget fogadott Mollynak, és fogadalmát egy kék kristály odaajándékozásával pecsételte meg, amit anyjától kapott búcsúzóul, amikor elhagyta Nyugat-Indiát. Molly apja azonban ellenezte lánya kapcsolatát egy kétes származású elszegényedett fiatalemberrel, ezért elküldte Mollyt Bostonban élő rokonaihoz, ahol az később beleszeretett, majd házasságot kötött Cyrus Hardinggal, akit nyolc gyermekkel ajándékozott meg. Sosem látta Hamiltont újra, de a kristályt, mint első szerelmének szépséges zálogát, megtartotta. Am amikor értesült róla, hogy egykori udvarlója egy Aaron Burr nevű emberrel vívott párbajban életét vesztette, nem tudott többé a kristályra nézni, ezért nászajándékként lányának, Hannah-nak adta. Hannah vonzódott a misztikus dolgokhoz. Azt állította, hogy képes kommunikálni a halottakkal, s ebben a kristály nagy segítségére van. NYOLCADIK KÖNYV Az amerikai nyugat

1848 Kelet, dél, észak, nyugat, Szellem, a jó út merre mutat? A magában elmormogott mondóka végeztével Matthew Lively még egy pillanatig csukva tartotta a szemét, aztán kinyitotta, hogy megnézze, hol állt meg a forgó kristály. Matthew mindig így döntötte el a fontos kérdéseket - megkérdezte az Áldást Hozó Követ. Kinyitotta szemét. A kő nyugat felé mutatott. Enyhe izgalmat érzett. Már korábban is szeretett volna nyugatra menni, hogy megnézze az új országot a Sziklás-hegység másik oldalán, talán még új életet is kezdhet odaát. Ha az Áldást Hozó Kő azt mondta volna, hogy keletre menjen, akkor Európába hajózott volna, dél Floridába vitte volna, észak pedig Kanada vad tájaira.

De a kő a „nyugat" felé mutatott, amit a „dél", „kelet" és „észak" szavakkal együtt nyomtatott betűkkel felírt egy nagy, fehér, négyzet alakú lapra, egy iránytűvel jelölve a négy égtájat. Azután letette középre, és megforgatta a simára csiszolt kristályt, amit anyja nevezett el Áldást Hozó Kőnek. Amikor megállt, keskenyebb hegyével nyugat felé mutatott. Örömében majd kiugrott a bőréből. Összegyűrte a papírt, visszatette a kristályt különleges, bársonnyal bélelt dobozába, és rohant elújságolni a hírt anyjának. A lépcsőn azonban megtorpant. A nappali előtt be volt húzva a függöny, ami azt jelentette, hogy odabent éppen szeánszot tartottak, és üyenkor nem zavarhatta anyját.

Matthew nem bánta. Fiatal volt és éhes, ezért aztán a konyhába ment, hogy addig is süteménnyel és tejjel ünnepelje a döntést, amíg anyja szellemek után kutató vendégei elmennek. Jókora szelet csokoládétortát vágott magának, közben abban reménykedett, hogy ezen a délutánon anyja kapcsolata jól alakul a szellemekkel, és elengedi őt az útra — semmi kedve nem volt ugyanis veszekedni. Matthew-nak mennie kellett. Ha nem megy el, meghal itt Bostonban. Mindez Honoria miatt volt. Majdnem megölte azzal, hogy visszautasította házassági ajánlatát. Szíve halálosan fájt. Erre a sebre nem létezett gyógyír vagy balzsam. Nemcsak arról volt szó, hogy nemet mondott, hanem arról is, ahogyan mondta. Halálra vált hangon: — Nem lennék képes olyannal együtt élni, aki nap mint nap halottakkal foglalkozik. Matthew nem hibáztatta. Honoria törékeny volt - fél életét kereveten töltötte, ahol látogatóit fogadta. Ráadásul ő maga sem volt igazán daliás alkat. Matthew Lively nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit látnak az emberek, amikor ránéznek: egy sápadt, gátlásos fiatalembert, aki gyakran dadogott, és diplomája ellenére meglehetősen híján volt az önbizalomnak. Mégis, nagyon megsebezte a visszautasítás, így aztán Matthew Lively, aki huszonöt éves volt, és éppen kiitta a tejét, elhatározta, hogy soha többé nem kezd nőkkel. Hannah Lively, annak a Molly Prentice-nek a lánya, aki iránt egykor Alexander Hamilton heves érzelmeket táplált, belépett a konyhába. Egyszerű asszony volt, fekete gyapjúruhában, kis csipkekalappal a fején. — Jól ment, anya? — kérdezte Matthew. Büszke volt, hogy anyja az egyik legkeresettebb spiritiszta a Keleti parton. — Ma nagyon tisztán jöttek át a szellemek. Még az Áldást Hozó Kő segítsége nélkül is — válaszolta anyja, azután várakozóan ránézett. — Anya, a kő nyugatra mutatott. Az anyja bölcsen bólintott: — A kristály Vezérlő Szelleme tudja, hol kell a sorsodnak beteljesülnie. Hatvanévesen, számos barátjuk és szomszédjuk szemében igazi prófétaként, Hannah Lively eltökélten hitt a kristály erejében, így hát Matthew nem árulta el, hogy tizenegyszer kellett megpörgetnie, amíg végre nyugatra mutatott. Úgy vélte, csak fel kellett melegednie a kőnek. — Azonnal indulnom kell Independence-be — mondta izgatottan. — Azt mondják, nem szabad május elseje után indulni. Az első szekerek után indulóknak már nem jut olyan jó legelőfű az út mentén, és mindenképpen el kell érni a kaliforniai hegyekbe, mielőtt leesik az első hó - abbahagyta, amikor rájött, hogy elárulta, hogy nyugati útját egészen távoli vidékre tervezte. Anyja nem bánta. Amíg a kő szentesíti, fia szabadon mehet, ahová csak akar. Nyílt a bejárati ajtó, majd léptek neszét hallották az előszoba szőnyegén. Matthew apja volt az, magas, ezüsthajú úriember, foglalkozásához illő méltóságteljes tartással. Lerázta az esőcseppeket cüinderéről.

— Meghalt a Simson fiú. Tüdőgyulladás, nem lehetett megmenteni — közölte ünnepélyesen, majd bement a könyvtárba. Jacob Lively leült az íróasztalhoz, és szokás szerint, mielőtt bármi másba kezdett volna, elintézte hivatali ügyeit. Mint aki mindig precízen rögzíti az adatokat, az idősebb Lively elővett egy üres halotti bizonyítványt, belemártotta tollát a tintába, és gondosan kitöltötte a részleteket. A halál beállta időpontjának megállapításához elővette zsebóráját: pontosan hat perc alatt sétált haza Simsonéktól. Csak akkor fordult családjához, amikor végzett az adminisztrációval, és férjjé, apává változva, mosolyogva emelkedett fel. — Arra kell következtetnem fiam arckifejezéséből, hogy döntés született? — Nyugatra megyek, apám! Jacob átölelte Matthew-t, és szokatlanul érzelmes hangon azt mondta: — Hiányozni fogsz, fiam, Isten a tanúm rá. De arra születtél, hogy idegen földön eressz gyökeret. Ezt mindig is tudtuk, anyád és én. A Lively család látta az egyre növekvő nyugtalanságot a legkisebb fiún, és megértették azt a vágyát, hogy oda menjen, ahol szükség van rá. Úgy gondolták, a messzi nyugat az a hely, ahol a legnagyobb szükség van a tudására. — Most, hogy eljött az idő, fiam, szerencsés utat kívánok. Szüleitől kapott ajándékba egy fekete táskát, amelyre arannyal rányomtatták nevének kezdőbetűit. Benne szikék, ollók, hús és bőr összevarrására szolgáló tűk, selyemből és macskabélből készült sebvarrócérnák, kötések és pólyák, fecskendők és katéterek — mind vadonatúj. Tágra nyílt szemmel vett ki egy értékes műszert a táskából: Egy sztetoszkóp! Eredeti francia — mondta apja büszkén kihúzva magát. Az Atlanti-óceánnak ezen a partján még nagyon kevés ilyen eszköz volt forgalomban. A hosszú facsövet, amelynek tölcséresen kiszélesedő végét a beteg mellkasára kellett helyezni, csak néhány éve találták fel. Az eredeti darabok sokkal rövidebbek voltak, később azonban az orvosok rájöttek, hogy hosszabb hallgatózó cső esetén, a nagyobb távolság miatt, nem tudnak rájuk ugrani a betegek bolhái. Anyja úgy gondolta, hogy a Boston és Oregon közti háromezer mérföldön Matthew-nak bizonyára nagyobb szüksége lesz az Áldást Hozó Kőre, mint neki, ezért neki akarta adni, ám szerette volna még utoljára megkérdezni a kristályt. Mialatt Hannah egyedül faggatta az Áldást Hozó Követ, Matthew fel-alá járkált a nappaliban. A rá váró kaland egyszerre hozta izgalomba, és ijesztette meg. Ez volt az első alkalom életében, amikor magától kezdeményezett valamit. Totyogó kisgyermek kora óta mindig is inkább másokat követett. Még abban is követte bátyjait, hogy apja foglalkozását választotta (és ha valaha is eljátszott azzal a gondolattal, hogy más hivatást választ, hamarosan elnyomta magában, hiszen az effajta bátor kezdeményezések távol álltak tőle). Miután Hannah befejezte bensőséges beszélgetését a kő szellemével, megfogta fia kezét, beletette a kristályt, s rásimította ujjait. — Hallgass rám, fiam — mondta szomorúan -, nagy megpróbáltatás vár rád. Erősnek, bátornak és bölcsnek kell lenned. Tudom, anyám. Hosszú és kiszámíthatatlan az út Oregonig. Nem, fiam, nem az útról van szó. Igen, nehéz lesz, de melyik út nem az? Valami másról beszélek, egy váratlan fordulatról az út során — arcán aggodalom tükröződött. Valami szörnyűről és sötétről. Matthew megijedt. Elkerülhetem? Anyja megrázta a fejét. Vár rád, ez a sorsod. Azért van, hogy próbára tegyen. Engedd, hogy a kristály vezessen, fiam, és el fogsz jutni a fényhez és az élethez.

Aztán eljött az indulás ideje. Hosszú út elébe nézett: gyalog, lovon, szekéren, hajóval és vonaton — Bostontól Independence-ig, ahol a sorsa beteljesüléséhez vezető út kezdődött. - Mondtam má'- kiáltotta elég nagy hangon a karavánvezető -, nem veszek fő' férj nélküli nőket, és kész. Emmeline Fitzsimmons dühös és elkeseredett pillantást vetett Amos Tice-ra. Az elmúlt két hetet Independence-ben töltötte, az Oregonba vezető út induló állomásán, bejárta a hatalmas táborhelyet a Missouri mellett, ahol a családok várták, hogy megkezdhessék a nagy utazást nyugat felé, és még mindig nem talált egyetlen vezetőt sem, aki hajlandó lett volna elvinni. Ez nem igazság! Rengeteg egyedülálló férfi kapott helyet a szekérkaravánban. De egyetlen magányos nő... Legszívesebben sikított volna. Amos Tice kapitány a hegyekből származott, és ez meglátszott az öltözékén: hosszú, rojtos szarvasbőr kabát, alatta csíkos nadrág, csizma, flaneling és egy gyöngyökkel kirakott indián öv, amelyről hosszú vadászkés lógott. Izzadságfoltos, széles karimájú kalapja, naptól vöröslő arcra, kortól és gondoktól szürke szakállra vetett árnyékot. Senki sem tudta pontosan, miféle kapitány, de úgy hírlett, becsületes ember, aki gondoskodik arról, hogy telepesei célhoz érjenek. Tice végigmérte a vakmerő fiatal nőt: noha Emmeline Fitzsimmons nem volt kifejezetten szép, ő maga pedig nem kedvelte különösebben a lobogó vörös hajat és a szeplőket, mégis úgy vélte, a lány csinos, és tetszett neki erős, telt alakja. Bárki láthatta azonban, hogy csak bajt hoz rájuk. — Sajnálom, kisasszony - mondta még egyszer —, de ez a szabály. Hajadon lány nem utazhat egyedül. Emmeline már meg sem lepődött. Tice volt a hetedik karavánvezető, aki visszautasította, és egyre kevesebb reménye maradt. Az első szekérkaravánok már elmentek. Néhány hét múlva már nem is indul több a Sierrákon lehulló hó miatt. — Szükség lehet rám. Bába vagyok — karját a nők és gyermekek sokasága felé lendítette. - Ahogy elnézem némelyik asszonyt, biztosan szükségük lesz a szolgálataimra. Tice rosszalló tekintetet vetett rá. Illedelmes nő nem hozakodik elő olyan kényes témával, mint egy asszony előrehaladott állapota. Abban sem volt biztos, hogy valóban bába. Túl fiatal, túl előkelő. És egyedülálló. Tipikus bajkeverő. Az út Oregonig kétezer mérföld, és Isten segedelmével is négy hónapig tart. Túl sok mérföld és túl sok éjszaka ahhoz, hogy egy ilyen lányt magukkal vigyenek. Elfordult, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a társalgást. — Ha találok valakit - hadarta a lány -, ha találok egy családot, aki magával visz, megengedi, hogy csatlakozzam a karavánjához? Tice megvakarta a szakállát, és dohánylevet köpött a sáros földre. — Rendben, de előbb a család ügyébe' döntök. Independence nyüzsgő határváros volt, ahová mindenfelől összegyűlt mindenféle ember: szőrmébe öltözött kanadai prémvadászok; élénk kék zakót és fehér nadrágot viselő mexikói öszvérhajcsárok; pónikon lovagoló, elnyűtt ruhájú kanza indiánok; ügyeskedő, minden elképzelhető dologgal kereskedő jenkik; telepesek ezrei szekereikkel és fényes reményeikkel. A tavaszi levegő zsongott a kovácsszerszámok kongásától, a sáros utcákon bolyongó kalandorok kurjongatásától és a kocsmából kiszűrődő zongoramuzsikától. Az emberek sietve járták az árukkal telipakolt boltokat, az utcákon indiánok gyűltek össze, hogy portékájukat árulják. Emmeline a forgalmas, szárított ételeket árusító üzlet előtt álldogálva épp azon töprengett, hogy folytassa útját, amikor meghallott egy férfit, amint azt mondja a másiknak: — Igen uram, közvetlenül a bátyámtól hallottam. Azt mondja, Oregonban szabadon rohangásznak a disznók, gazdátlanul, kövéren és kereken, meg is vannak sütve, és kés-villa áll ki belőlük. Az ember, ha megéhezik, csak levág egy darabot.

Ekkor vette észre az utca túloldalán a patikába belépő fiatal orvost. Hirtelen ötlettől vezérelve átvágott az úttesten, és utána ment. Amíg várta, hogy szeme hozzászokjon a benti homályhoz, különböző hirdetéseket böngészett: Windham epetablettái, Dr. Solomon Gilead balzsamja, Holloway kenőcse. A pult mögötti polcok tele voltak folyadékokkal és porokkal, amelyek a köszvénytől a rákig minden betegséget garantáltan meggyógyítanak. Emmeline felvett egy üveg csecsemőknek való nyugtatószirupot. A felirat szerint morfium és alkohol volt benne. A javasolt adag: „amíg a baba megnyugszik". Aztán meglátta a fiatal orvost, a patikussal beszélgetett. A fekete táskából következtette ki a foglalkozását — ugyanolyan volt, mint apjának és nagybátyjainak is, az orvosok örökös fekete táskája, amit mindig magukkal vittek, ha hívták őket. A fiatalember vékony volt és sápadt, öltönye lógott rajta. És Emmeline szerint idegesnek tűnt. Amikor a vevők közt odaért és megállt mellette, a fiatalember éppen kinyitotta fekete táskáját, és elővett egy üveget, hogy a patikus megtöltse. Emmeline észrevette a gézt és a kötszereket, a cérnát és az ollót. — Elnézést, Doktor úr, segítene nekem? Matthew csodálkozva fordult felé. — Hozzám beszél? - kérdezte, és arca elpirult a keményített fehér inggallér felett. Emmeline elég jó nevelésben részesült ahhoz, hogy tudja, soha nem illik megszólítani egy idegent, ha nem vagyunk bemutatva. Ezek azonban különös idők voltak, és ez itt a vadon széle volt. Tehát bátran ezt mondta: — Emmeline Fitzsimmons vagyok, nyugatra szeretnék menni. De mert egyedülálló nő vagyok, a karavánvezetők nem hajlandók magukkal vinni. Engedje meg, hogy magával utazzam, Doktor. A segédje lehetnék. Szakképzett bába vagyok — felmutatta bőrtáskáját, amelyben saját mesterségének eszközei és szerei voltak. — De sokkal többet tudok - tette hozzá sietve, mivel Matthew még mindig tátott szájjal bámult rá. - Apám orvos volt, és gyakran segítettem neki. Orvos szerettem volna lenni, de nem mehettem orvosi egyetemre - tette hozzá keserűen -, csak a férfiakból lehetnek orvosok — aztán elmosolyodott. - De nagy segítségére lehetnék önnek. Matthew nem tudta, mit gondoljon a vakmerő fiatal nőről. Szeretett Honoriával ellentétben, aki karcsú volt és törékeny, Miss Fitzsimmons erős alkattal és meglehetős mellbőséggel rendelkezett. Piros ajka telt volt, szemét hosszú pillák szegélyezték. Olyan nőies illata volt, hogy Matthew majdnem beleszédült. Nyelt egyet. Emmeline szembeötlő nőiessége miatt kényelmetlenül érezte magát, és elszörnyedt attól az elképesztő javaslattól, hogy két idegen, egy férfi és egy nő, együtt utazzon. Bo... bocsánat — dadogta. Nézze — Emmeline kinyitotta a táskáját, és üres születési bizonyítványokat vett elő. Láttam a halotti bizonyítványokat az ön táskájában. Hogyan lehetne két ember ennél összeillőbb? Én ezt jelnek tekintem! Matthew azonban csak valami bocsánatkérést mormogott, elvette a megtöltött üveget a patikustól, és kisietett. Emmeline nem nyugodott bele a vereségbe, visszatért a folyó mentén lévő hatalmas táborba, és még egyszer felmérte a terepet. Sok szekérkaraván már elment, a többiek készülődtek. Nagyon szeretett volna Tice csoportjához csatlakozni, akik reggel akartak indulni. Ellentétben a legtöbb karavánvezetővel, Tice már megtette az utat Oregonba és vissza, ismerte a járást, meg az indiánokat. Ezért kért több pénzt, mint a többiek, de bármennyit is ajánlott Emmeline, nem volt elég. A lány megállt, mert észrevette, hogy egy elegáns fiatalember kockás mellényben és pökhendi keménykalapban háromlábú állványra állított fényképezőgéppel ügyeskedik, miközben kisebb csoport figyeli. A szekéren tábla hirdette: „Silas Winslow fényképész. Csak előnyös képek." Az új találmány volt a legújabb divat. Maga Emmeline is készíttetett egy portrét, mielőtt eljött

otthonról, Illinois-ból, emlékül nővéreinek. Sajnos, ők nem engedhették meg maguknak, hogy róluk is készüljön kép, így Emmeline csak a szívében vihette magával arcukat. Tovább bolyongott a szekerek között, ahol a férfiak a készleteket ellenőrizték, a kocsikerekeket zsírozták, a nők pedig felügyelték a bútorok, ládák és az ágynemű elhelyezését. Amikor észrevett egy újonnan érkezett családot, ahol a terhessége vége felé járó asszony éppen a gyerekeket, csirkéket és a szekeret próbálta kézben tartani, odament a zaklatott nőhöz, és olyan derűs arccal, amennyire csak hangulata engedte, bemutatkozott. — Képzett dajka vagyok, nagy segítségére leszek, ha eljön az ideje, ami szinte biztos, hogy útközben lesz. A nő azt mondta, hogy Ida Threadgoodnak hívják, és hálás lenne a segítségért. — Isten áldása lenne, ha velünk utazna, Miss Fitzsimmons. Igazi áldás. Épp úgy, mint ahogy ez az ember - mondta Ida keserűen, sötét pillantást vetve férjére, aki épp járomba fogta az ökröket - igazi átok. 1848. május 12-én, ezen a tiszta tavaszi reggelen mindenki felvette legjobb vasárnapi ruháját, a nők szorosan befűzve, virágos kalapban, kesztyűben, napernyővel és legyezővel, a férfiak frissen borotválva, lenyalt hajjal, nadrágtartóban, vadonatúj csillogó övcsattal. Előző este nagy volt a nyüzsgés Independence fürdőiben; a telepesek vettek egy utolsó alapos fürdőt az út előtt. Tűzijáték fényei mellett egy zenekar a „Yankee Doodle"-t és „A csillagos-sávos lobogót" játszotta, miközben Silas Winslow csoportképeket készített azokról, akiknek volt rá pénzük. Búcsúzkodó családok és barátok törölgették könnyeiket, ahogy a nagy ismeretlenbe induló szeretteiktől elköszöntek. Aztán a telepesek egymás után nekivágtak az útnak. Kétezer mérföldes utazás várt rájuk, óránként kétmérfoldes sebességgel, vászonfedelű ökrösszekerekkel, amelyeket prérivitorlásnak neveztek, mert amikor magasra nőtt füvön gázoltak át, úgy néztek ki, mintha kibontott vitorlájú hajókkal siklanának a zöld tengeren. Hetvenkét szekérből, százharminchat férfiból, hatvanöt nőből, százhuszonöt gyerekből, valamint hétszáz marhából és lóból állt a társaság. Mindegyik szekér megpakolva személyes holmikkal és bútorral, valamint az Independence-ben vásárolt élelmiszertartalékkal: kétszáz font liszt, száz font szalonna, tíz font kávé, húsz font cukor, tíz font só. Emellett volt még rizs, tea, bab, szárított gyümölcs, ecet, savanyú uborka és mustár. A telepesek eladásra szánt árut is vittek magukkal: vég vásznakat az indiánoknak, akikkel az úton találkozhatnak, csipkét és selymet a spanyoloknak, könyveket és szerszámokat azoknak a jenkiknek, akik már letelepedtek nyugaton. A nők hoztak asztalterítőt, porcelánt, és elhozták a családi bibliát is. A férfiak fegyvert, ekét és ásót. Mindenféle kutya, csirke és liba kísérte őket. A menet nyugat felé indult, a Shawnee területen keresztül, a Kansas folyó mentén, ahol a helyi indiánok segítettek átvinni a szekereket a folyón (az indiánok hetvenöt centet kértek egy szekérért, amit az utasok rablásnak tartottak). Amíg a férfiak lovagoltak, a legtöbb asszony gyalog ment a szekerek mellett, akárcsak a kocsisok, akik az ökröket vezették; szekéren csak az öregek és a gyerekek utaztak. Az első nap végén a szekerek, ökrök, lovak, öszvérek és marhák kavalkádja nagy zajt csapva megállt, hogy éjszakára letáborozzanak, vacsorát készítsenek, aludjanak, legeltessék az állatokat, azután másnap reggel fölszedelőzködjenek és folytassák útjukat. Ez várt rájuk a következő négy hónapban, akár egy nagy mozgó falu. Útközben találkoztak olyanokkal, akik Kaliforniába tartottak, most hogy az Egyesült Államokhoz csatolták, és már nem háborúzott Mexikóval. De az Oregonba tartó telepesek nem sok értelmét látták Kaliforniának, amelyről azt hallották, hogy „értéktelen vadon, ahol a mexikói embereken és az indiánokon kívül nincs semmi". Egy tempósan ügető fickó olyasmit mondott, hogy aranyat találtak, de mindenki kinevette, és hiszékeny bolondnak tartotta.

Előttük terült el a lapos, füves préri, helyenként, ahol korábban esett az eső, mocsarakkal tarkítva. A szekerek és ökrök mellett haladó telepesek a horizontot kémlelték. Mindegyik család kitartóan követte az előtte levőt és vezetve a mögötte haladót: Tim és Rebecca O'Ross és korábbi házasságaikból született gyerekeik; Charlie Benbow és felesége, Florine, a csirketenyésztők; Sean Flaherty, az éneklő ír, barátságos, fekete, mosómedvék vadászatára beidomított kutyájával, Daisyvel; a négy Schumann fiú Németországból, akiknek szekere tele volt öntöttvas ekékkel és egyéb földműves szerszámokkal (a Schumannok alig beszéltek angolul, és sokáig azt hitték, hogy az „öszvért" úgy mondják, hogy „affrancba"). A kezdetben egymást idegenül méregető telepesek hamarosan összeismerkedtek. Amos Tice kapitány nem foglalkozott az emberek magánéletével, csak az érdekelte, hogy befizették-e a pénzt, és hajlandók-e nekiveselkedni és részt venni a napi teendőkben, a vadászatban és az indiánok elleni védekezésben, azzal már nem törődött, hogy az útitársakat bemutassa egymásnak. Idővel kiderült, ki jött Ohióból, Illinois-ból vagy New Yorkból; kinek mi a foglalkozása; ki az, aki megözvegyült és újraházasodott, és hányszor. Egyik délután egy Jeb nevű kentuckyi kocsikísérő odament Matthew Livelyhoz, és azt mondta: Mrs. Threadgood úgy tudja Miss Fitzsimmonstól, hogy ön orvos. Tud fogat húzni? Jeb feldagadt állát dörzsölgette, és kicsit zöldnek tűnt. Matthew azt válaszolta, hogy nem praktizál fogorvosként, de hallotta, hogy az utolsó szekéren utazó Osgood Aahrens borbély. Ida és Barnabás Threadgood, mint a legtöbb házaspár a szekérkaravánban, a harmadik illetve negyedik házasságában élt, kétszeres illetve háromszoros özvegyként, sok gyerekkel. Ida hálás volt, hogy Miss Emmeline segített neki a főzésben, mosásban, és vigyázott a gyerekekre, cserébe egy ágyért a szekéren, és a család nyújtotta védelemért (a férfiak ugyanis hamar rájöttek, hogy van egy egyedülálló hölgy a társaságban, és ménekként kezdték körülzsongani). Ez nem kerülte el Albertina Hopkins figyelmét, aki kijelentette: Ez a lány feldúlja majd a nőtlen férfiak nyugalmát. Én előre megmondtam, viták lesznek Miss Emmeline Fitzsimmons miatt. A többi asszony egyetértett, mert ők is gyanúsnak tartották, hogy egy fiatal nő egyedül utazik, különösen, ha még csak nem is szabadkozik amiatt, hogy hajadon. Az asszonyok szemében Miss Fitzsimmons, aki nem volt se szégyenlős, se úrinő, kissé túl szabadon érintkezett a férfiakkal. Albertina, mialatt megfordította a szalonnát a serpenyőben, kijelentette, elég hangosan ahhoz, hogy bárki, akár Emmeline is meghallja: Tisztességes fiatal nő nem mászkál fedetlen fővel, hogy szabadon lobogjon a haja. Mindnyájan ismerjük a bibliai Jezabel történetét. Albertinának másról is megvolt a maga véleménye. Amikor az úton találkoztak egy néger családdal, akik mindössze három szekérrel, egyedül próbáltak eljutni nyugatra, szavazással döntötték el, csatlakozhatnak-e a Tice csoporthoz. Bár Emmeline, Silas Winslow, Matthew Lively, valamint Ida és férje megszavazták, hogy tartsanak velük, mindenki más visszautasította őket. így hát Amos Tice-nak el kellett magyaráznia a felszabadított alabamai rabszolgáknak, hogy jobban tennék, ha Kaliforniába mennének, ahol befogadják a feketéket. Oregon nem fogadja be a négereket - mondta, és ez így is volt. Ahogy elhagyták a három ócska szekeret, hat ökröt, két lovat, egy tehenet és az öt felnőttből és hét gyerekből álló családot a nyílt prérin, Albertina Hopkins kijelentette: Ha a feketék nyugatra akarnak menni, én nem bánom. Semmi kifogásom nincs ellenük. Csak úgy gondolom, lehet, hogy jobb szeretnének inkább saját fajtájukkal menni. És nem tudom felfogni, miért megy valaki oda, ahol nem várják. Albertina buldog arcú, nagydarab nő volt, termetéhez illő hanggal. Ugyanolyan vehemens volt keresztény hitében, mint Emmeline Fitzsimmons kétes erkölcseiről alkotott véleményében; két gyermekét is arámi fiyelvű bibliai kifejezés után nevezte el — lányát Thalita Cuminak, ami azt jelenti, „Kelj fel, kislány", fiát pedig Maranathának, amelynek jelentése „Eljő az Úr". Albertina, aki folyton saját jócselekedeteit emlegette - talán, mert más

nem tette - úgy hitte, azért kell nyugatra mennie, hogy az Úr szavát és a civilizációt elvigye a pogányoknak (bár az soha nem derült ki pontosan, kik is azok az oregoni pogányok). Ezzel szemben Mr. Hopkins csendes, kedves és szimpatikus ember volt. Mivel korábban mindketten megözvegyültek, hozta első házasságából született gyerekeit az új házasságba. Albertina szintén hozott három gyereket, és volt két közös ivadékuk is. Az egész csapat csupa neveleden kölyök volt a többiek szemében. Ide-oda szaladgáltak, ételt loptak, és kínozták az állatokat. Saját gyerekei hibái fölött azonban Albertina szemet hunyt, és többször fennhangon kijelentette, hogy igazi angyalok. A társaságban minden férfi sajnálta a csöndes Mr. Hopkinst, és csodálkoztak türelmén, amellyel mindezt elviseli. Egy este aztán, pár nappal Ft. Laramie után, a Schumann testvérek meglátták, amint egy nyárfa mögött üldögélve titokban olcsó whiskyt iszogat. A negyedik tábori estén Albertina, a forró aprósütemény fölött a következő kijelentést tette: — Ez az Emmeline Fitzsimmons azt mondta nekem, hogy huszonöt éves. El tudjátok ezt képzelni? — Olyasmivel folytatta, mint „hoppon maradt", „nem kellett senkinek". Egyáltalán nem helyeslem, hogy egy hajadon lány szüléseknél segédkezzen. Nem érdekel, milyen bábaiskolát végzett. Egy olyan lány, aki még nem ment férjhez, nem érti ezeket a dolgokat - tette hozzá sóhajtva. - Szegény Ida Threadgood. A többiek egyetértettek. Albertina nagy hangjának köszönhetően Matthew Lively meghallotta ezt a beszélgetést. Biztosra vette, hogy Mrs. Hopkins téved abban, hogy Miss Fitzsimmons hoppon maradt. Az út első néhány napján bőven volt alkalma megfigyelni a fiatal nőt, rakon-cádan vörösesszőke fürtjeivel, mivel a Threadgood szekér csak hárommal előtte haladt a sorban. Gyanította, Miss Fitzsimmons nem hagyta, hogy őt válasszák a férfiak, hanem ő maga akart választani. És ha nem ment férjhez, az nem azért volt, mert nem kérték meg a kezét. Nem tudta, miért szentel akkora figyelmet Miss Fitzsimmons-nak. Nem kedvelte különösebben. Úgy tűnt, nem tud úrinő módjára viselkedni, és amikor meglátta, milyen jó étvággyal eszik, egyenesen taszítónak találta. Szerelmetes Honoriája alig vett ételt magához. Olyan vékony volt, hogy arc- és kulcscsontja fájdalmasan kidudorodott. És olyan gyenge, hogy még egy legyezőt is alig tudott felemelni, hogy lehűtse magát. Nem csoda, ha Boston fiatalembereinek a fele halálosan szerelmes volt belé. De ezzel együtt volt valami vonzó Miss Fitzsimmonsban, és a fiú gyanította, hogy ezt a szimpátiát az táplálja, hogy a lány ugyanazért indult nyugatra, mint ő — megtalálni azt a helyet, ahol szükség van rá. Ahogy a szekérkaraván eltökélten haladt előre Kansas sík vidékén, Ida Threadgood, kezét domborodó hasára téve, azt mondta Emmeline-nek: — Istennek hála, hogy velünk tart. Ez az egész nem az én ötletem volt. Az az esztelen bolond férjem egyszer csak eladta a farmot anélkül, hogy egy árva szót szólt volna nekem. Ott álltam, gyökértelenül, öt kicsivel, és a hatodik is már útban volt. Emmeline igyekezett leplezni megdöbbenését. Azelőtt soha nem hallott asszonyt ilyen tiszteletlenül beszélni a férjéről, de hamar rájött, hogy nem Ida az egyetlen, aki üyen érzelmeket táplál. Sok asszony saját akarata ellenére csatlakozott a szekérkaravánhoz, férjüket vagy apjukat követve nyugatra, mivel nem volt más választásuk. Halkan zsörtölődve panaszolták el sérelmeiket a főzéshez rakott tüzek és a mosódézsák fölött, amikor a férfiak nem hallhatták. A férfinépnek kalandot jelentett egy ilyen út, de a nőknek szükségük volt a gyökerekre, egy állandó helyre, főleg, amikor már jöttek a gyerekek. Mivel mást nem tehettek, azzal vigasztalták magukat, hogy elhitték, holnap jobb lesz az életük, ha ma keményen dolgoznak. Százhatvan kilométerre Independence-től, az út tizenkettedik napján, Mrs. Biggs vajúdni kezdett. Amikor Emmeline segítségére akart sietni, Albertina Hopkins elviharzott mellette, majdnem feldöntötte, és elállta az útját. Emmeline majdnem nekiugrott az álszent Albertinának, de visszafogta magát a szegény vajúdó Mrs. Biggsre való tekintettel.

Másnap hatalmas fekete felhők tűntek fel a láthatáron. Ahogy a vihar sebesen közelgett, a csoport egy nagy kört alakított a szekerekből, hogy elkerítsék a lovakat és a marhákat, aztán reszketve gubbasztottak a szélcibálta vásznak alatt, miközben felettük dörgött az ég, és villámok cikáztak. Mivel a hirtelen lezúduló eső pont akkor érte őket, amikor segített kifogni Threadgoodék ökreit, Emmeline a legközelebbi szekérnél keresett menedéket, ami történetesen Matthew Livelyé volt. A félelemtől elnémulva, szorosan összebújva hallgatták, ahogy a természet az állatokat riogatta. Az asszonyok, attól való félelmükben, hogy felborulnak a szekerek, sikítoztak, mire a legtöbb gyerek sírni kezdett. Aztán, ugyanolyan gyorsan, ahogy érkezett, a vihar elvonult, s nyomában a legcsodálatosabb szivárvány maradt, amit valaha is láttak. Albertina Hopkins, miután kimászott a szekerükből, és kihessegette rakoncátlan pereputtyát a sárba játszani, felnézett a felhők közül kibukkanó kék égre, és olyan büszkén szólalt meg, mintha legalábbis ő maga idézte volna elő a jelenséget: - Ah, kisütött a nap. Ahogy előbújt a szekér menedékéből, Emmeline rájött, hogy egyre jobban érdekli a fiatal Dr. Lively. Hosszúkás arca úgy nézett ki, mintha túl sok temetésen vett volna részt. Lehet, hogy sok betege halt meg — gondolta. Nem tudhatta, hogy ebben a pillanatban Matthew meg arra gondolt: Miért mosolyog állandóan Miss Fitzsimmons? Honnan van ennyi életereje? Soha senki nem mondta még neki, hogy egy jól nevelt lánynak nem illik ennyit beszélnie? Május huszonkilencedikén, két és félheti vándorlás után, elérték a Nagy Kék folyó partját, amely észak felől torkoDott a Kansas folyóba, és csüggedten vették tudomásul, hogy a nagy esőzések miatt a folyó annyira megáradt, hogy lehetetlen rajta átkelni. Mivel a szekérkaraván veszteglésre kényszerült, a telepesek kihasználták a lehetőséget, és az út során először mostak és fürödtek. Bőven használták a faggyúszappant testükre és ruháikra, a gyerekeket együtt sikálták tisztára a szutykos ingekkel, ruhákkal, takarókkal és azokkal az alsóneműkkel, „amelyeket nem illett megnevezni". Aznap este megjelent az égen a sarló alakú hold, és a telepesek tábortüzek sokasága körül zenével, történetekkel és ártatlan flörtöléssel szórakoztak. Silas Winslow, mint jövedelmező foglalkozású, férjjelöltként szóba jövő agglegény, a hajadon lányok és anyjuk érdeklődésének középpontjában találta magát, akárcsak Matthew Lively, miután elterjedt róla, hogy orvos. Winslow persze alaposan kiélvezte a hercegi bánásmódot, egyre-másra nyelte a süteményeket, és megengedte a hölgyeknek, hogy varrjanak és mossanak rá, Matthew Lively alaposan zavarba jött. Mivel eleve szégyenlős volt, és társaságban nehezen találta fel magát, eddig soha nem irányult rá a hölgyek figyelme. Ráadásul, a törékeny Honoria emléke még mindig gyötörte szívét, és változatlanul szenvedett a kikosarazástól. így hát a farmerek és telepesek rámenős fiatal, férjvadász lányai kínos helyzetbe hozták. Az egyeden kivétel a figyelemreméltó Miss Emmeline Fitzsimmons volt, akinek Matthew véletlenül meghallotta azt a kijelentését, hogy nem hisz a házasságban. Ida Threadgoodnak mondta ezt, arról beszélve, hogy a házasság mesterséges intézmény, amit a férfiak a nők leigázásának egyik eszközeként találtak ki. Ezért aztán, noha Emmeline nem ugyanúgy hozta zavarba, mint a telepesek lányai, akik mosolyogva flörtöltek, s mindenáron süteménnyel akarták tömni, azért mégiscsak kényelmetlenül érezte magát miatta. Végül járható lett a folyó, de a szekerek átszállításához tutajokra volt szükség. Ezért hatalmas nyárfákat vágtak ki, hogy fatörzsekből és rönkökből óriási tutajokat készítsenek, amelyek elég nagyok a „prérivitorlások" szállítására. Mivel a folyó mély volt és gyors, kemény küzdelem várt rájuk. A lovak és marhák átúsztatása szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Két napba tellett, míg mindent átszállítottak, és közben egyvégtében zuhogott az eső. Ezalatt többször elszabadultak az indulatok, két kocsikísérő majdnem megkéselte egymást. Sárosan, csuromvizesen és kimerülten értek át a túlpartra, ahol az elcsigázott társaság éppen megpróbálta befogni az ökröket, összeterelni a lovakat és marhákat, és valami főzésre alkalmas tüzet rakni, amikor Barnabás Threadgood hirtelen felkiáltott, és a földre rogyott.

Mindenki az eszméletlen ember köré gyűlt, amíg Emmeline elfutott Matthew Livelyért. Ida csípőre tett kézzel megállt a férje fölött, és azt mondta: — Ilyet még sose csinált. Matthew átfurakodott a tömegen, fél térdre ereszkedve megtapogatta Barnabás nyakát. A körülállók csöndben nézték, ahogy Matthew kinyitja fekete táskáját, és előveszi a sztetoszkópot. Senki nem látott még üyet. Tátott szájjal figyelték, ahogyan a cső végét a szerencsétlenül járt ember mellkasára helyezi, és belehallgat. Egy pülanat múlva felnézett, és szomorúan közölte: — Asszonyom, a férje meghalt. — Biztos? - kérdezte Ida. Az asszony egy percig férje arcát nézte, aztán tekintetét nyugat felé fordítva egy percig arrafelé bámult, majd kicsit hosszabban ismét vissza keletre, végül pedig így szólt: — Miután eltemettük, visszamegyek Missouriba. Emmeline legnagyobb megdöbbenésére négy másik feleség is csatlakozott Idához gyerekestül, valamint hat kocsikísérő. Ha tiltakoztak is a férjek, nem nagyon lehetett hallani. Emmeline pedig ismét magára maradt, a semmi közepén, 160 mérföldre Independence-től. Amikor Amos közölte vele, hogy vissza kell fordulnia Idával, sarkát a sárba mélyesztve kijelentette, hogy Oregonba megy. Ami ezután történt, még a tapasztalt Tice-ot is megdöbbentette: négy kocsikísérő, két özvegy farmer, Silas Winslow, a fényképész, és egy nyakigláb tinédzser mind odasietett, hogy felajánlja Miss Fitzsimmonsnak a kíséretet Oregonig. Látva, hogy hamarosan ökölre mennek, hogy eldöntsék, ki védelmezze mostantól az ifjú hölgyet, Matthew visszatért szekeréhez, és titokban elővette az Áldást Hozó Követ. Ahogy tenyerében tartotta, csodálkozott saját viselkedésén. Végül is annak eldöntése, hogy mi legyen Miss Fitzsimmonsszal, Amos Tice dolga, vagy az eltökélt ifjú hölgyé, de semmiképpen nem az övé. Valami legbelül, valami furcsa és szokatlan érzés azonban arra ösztökélte, hogy lépjen közbe, és cselekedjen. Lelkiismerete késztette döntéshozatalra, márpedig ehhez Matthew nem volt hozzászokva. Persze így se teljes egészében az ő dolga. Azt fogja tenni, amit az Áldást Hozó kő mond. Szertartásává vált, hogy minden elalvás előtt és minden felkelés után belenéz a kristályba, mert nem tudta kiverni a fejéből anyja ijesztő jóslatát, amely szerint nehéz próba vár rá, „szörnyű és sötét". Egyfolytában reménykedett, hogy megtalálja a módját annak, hogy elkerülje a dolgot, bármi legyen is az, de a Vezérlő Szellem semmit nem mondott. Most azonban másik kérdése volt a kék kőhöz. Elővett egy iskolai palatáblát, amit kifejezetten arra használt, hogy a kőnek kérdéseket tegyen fel, meg egy krétát. A tábla egyik szélére felírta, hogy „igen", a másikra pedig azt, hogy „nem". Azután középre helyezte a kristályt, és azt kérdezte: — Felajánljam Miss Fitzsimmonsnak, hogy elviszem Oregonba? - majd megpörgette a kristályt. A kristály az „igen" felé mutatott. Újra megpörgette. Azután még egyszer. Sorozatos igenek után úgy döntött, nem faggatja tovább a Vezérlő Szellemet, nehogy balszerencsét szabadítson magára. Visszatért az összetűzés helyszínére. Tice éppen két veszekedő férfit próbált szétválasztani, amikor a fiatal orvos dobogó szívvel, izzadó tenyérrel, csodálkozva a reá egyáltalán nem jellemző vakmerőségen, felajánlotta, hogy magával viszi Emmeline-t a szekerén. A lány azonnal elfogadta. Eltemették Barnabás Threadgoodot az ösvény mentén, sietve elmondtak egy imát. Utána Ida Threadgood fészekalja gyerekével, másik háromszekérnyi asszonnyal és gyerekkel, néhány kocsikísérővel, akik meggondolták magukat, és már nem akartak nyugatra menni, elindult visszafelé az úton, vissza a civilizációba.

Amint az Oregonba tartó szekerek elindultak, Albertina Hopkins mindenki tudtára adta, nem helyesli, hogy egy nőtlen férfi és egy hajadon együtt utazik. Semmi köze hozzá — bosszankodott Emmeline, ahogy fellépett a szekérre Matthew mellé. Matthew nem mondott semmit. Titokban egyetértett Mrs. Hopkinsszal. Albertina azonban nem bírt napirendre térni a dolog felett, és ezt minden adandó alkalommal Tice kapitány tudtára adta. Néhány asszony csatlakozott hozzá, de mások nem bánták, sőt arra kérték Tice-ot, hagyja békén a két gyógyító embert. Mindkettejükre szükségünk lehet — mondta Florine Ben-bow, nem tudván, hogy a próféta beszél belőle. A karaván keresztülvágott Kelet-Kansas és Nebraska magas fűvel benőtt vidékein, ahol a préri a végtelenbe veszett. Emmeline és Matthew a helyzethez képest legillendőbb módon rendezték el az életüket. Mindenki láthatta, hogy Emmeline Matthew szekerén aludt, Matthew pedig hordozható ágyon a földön, mindig ügyelve a jó modorra és a helyes viselkedésre. Együtt étkeztek, együtt vertek és bontottak tábort, gondozták az ökröket, javították a szekeret, hordták a vizet. Követték a szekérkaraván napirendjét: hajnalban kürtszóra ébredtek, aztán a férfiak, akik éjszaka legeltettek, beterelték a marhákat és lovakat, a nők pedig tüzet raktak a főzéshez, és kenyérből, szalonnából és kávéból reggelit készítettek. Ha már mindenki evett ez egyébként általában kellemes része volt a napnak -, lebontották a sátrakat, mindent felraktak a szekerekre, összeterelték és befogták az ökröket. Reggel hét órára úton volt a csoport, hogy kihasználják a nap hűvösebb részét, és minél több mérföldet tegyenek meg délelőtt. Délben megálltak pihenni egy órára, aztán újabb öt órát haladtak. Amikor Tice kapitány végre kiadta a jelet, hogy megállhatnak éjszakára, megkönnyebbült sóhajjal és némi rezignált éljenzéssel vették tudomásul. Körbeállították és összeláncolták a szekereket az esetleges indiántámadások ellen, bár az indiánok inkább az úton lévő szekérkaravánokat támadták meg. Az állatokat kicsapták legelni, a nők pedig hozzáfogtak a vacsora elkészítéséhez. Vacsora után következett a nap legkellemesebb része, ilyenkor egymást látogatták, esetleg volt zene és tánc is, de pletyka mindenképpen, meg tréfás történetek a tűz körül. Mindez álomszerűnek tűnt azok számára, akik a farmok és házak zárt világához voltak szokva. A nappalok kemények, de az esték békések, és a táborozás, akár egy piknik: az emberek barátkoztak, a gyerekek szabadon futkostak, az ételt pedig jószívűen megosztották egymás közt. A féltékenység még nem ütötte fel a fejét, az irigység nem vert gyökeret, a panaszok még nem kezdtek el szállingózni Amos Tice sátra felé. Később, nem is olyan sokára, az indulatok lassan elszabadultak, egyre nőtt az idegesség, és hamarosan azzal vádolták Tice-ot — ahogy egy idő után minden karavánvezetőt -, hogy igazságtalan és kivételez. Nem volt hálás feladata. A csoport életének minden elemét ő határozta meg: a szekerek sorrendjét az úton, kinek mikor kell részt vennie a fa és víz beszerzésében, az éjszakai őrködésben, vagy a legeltetésben. A következő napokban a sor végén haladók panaszkodni kezdtek, hogy az elöl utazók porát kell nyelniük, és bár Tice úgy osztotta be, hogy egymást váltva mindenki mehessen elöl is, senki sem volt elégedett. Igazságot is kellett szolgáltatnia. Amikor Sean Flaherty kutyája rátámadt Benbow-ék csirkéire, és hatot megölt, mielőtt elkapták volna, Benbow-ék azt követelték, hogy lőjék le. Sean azonban magához szorította a kutyát, és könnyek közt rimánkodott, hogy Daisy az egyetlen, amije van a világon. Végül a társaság szavazott, és Daisy megmenekült, Flaherty pedig méltányos árat fizetett Mr. Benbow-nak az elpusztított szárnyasokért.

Bánatban is volt részük. Jeb, a kentuckyi kocsikísérő végül belehalt a gennyes tályogba, ami az állkapcsában keletkezett, miután Osgood Aahrens, a borbély kihúzta a fogát. Eltemették az ösvény mentén, és folytatták útjukat. Gyarapodott a sírok száma is: gyerekek haltak meg kanyaróban, férfiakat zúztak agyon szekerek, újszülötteket kellett eltemetniük, gyakran az anyjukkal együtt. Útközben mások sírjai mellett haladtak el, amiket a korábban induló telepesek ástak. A következő évtizedekben az Oregoni út mentén keresztek és fejfák ezreit lehetett látni. Matthew a lovak mögött ült, a bakon, Emmeline mellette a szekéren, arcát a nap felé fordította, és elképzelte a rájuk váró ígéret földjét, ahol a férfiak és nők majd egyenlőségben élnek. Matthew, kantárral a kezében arra figyelt, hogy kellő távolságot társon az előttük haladó szekértől, hogy ne kelljen az ő porukat beszívniuk. Alig tudott betelni a síkságot beragyogó napfénnyel. Ez az élmény az életnek új oldalát ismertette meg vele, ami különbözött azoktól a szalonoktól, ahol Boston spiritiszta szeánszai zajlottak. Ott az élet a halottak körül forgott, itt az élők voltak a főszereplők - a legelő marhák, a magasan szálló sólymok, a szaladgáló, nevetgélő gyerekek és Daisy, a nyulakat és a röpüléshez is buta pulykákat megugató vadászkutya. Az orvos lánya Illinois-ból és a bostoni fiatalember nem sokat beszélt az úton. Egymás mellett ültek a szekéren, szemüket a látóhatárra szegezték, sohasem képzelték volna, hogy a föld ennyire hatalmas lehet, az ég ennyire határtalan. Úgy érezték, lelkük minden egyes megtett mérfölddel kitágul, mintha ifjúságukat egy padlásszobába száműzve élték volna le, s most kiszabadultak a napfényes végtelenbe. Mivel a horizont változatlanul távoli és elérhetetlen maradt, a szekér pedig tovább zötykölődött, Emmeline úgy érezte, épp itt az ideje, hogy beszélgessenek egy kicsit. Kíváncsi volt, mi az a kék kő, amit Dr. Lively időnként elővesz, és nézeget. Ezért megkérdezte. Áldást Hozó Kő a neve — mondta Matthew a gyeplőt tartva és a napba hunyorogva. Anyám kapta az esküvőjén. Azt mondja, nagyon régi, talán olyan régi, mint maga a világ, és benne van mindazok ereje, akik az idők folyamán valaha is birtokolták. Anyám mindig a kőhöz fordult, ha tanácsra volt szüksége, és én is így teszek. Azt már nem tette hozzá, hogy anyja a halottakkal történő érintkezésre is használta a követ. Az ijesztő jóslatról sem beszélt Emmeline-nek, ami szerint nagy próba vár rá, sötét és szörnyű. Talán már el is érkezett, és túl van rajta. Lehet, hogy az volt a próba, hogy eldöntse, magával vigye-e Emmeline-t, hiszen ez egyáltalán nem tette népszerűvé a többiek - akár nők, akár férfiak — szemében. A lányt felcsigázta a dolog. És tényleg megmondja a kristály, hogy mit kell tenni? Elveszettnek érezném magam nélküle. Időnként megijedek attól — tette hozzá zavartan —, hogy milyen gyávának születtem. Nem vagyok képes egyedül dönteni. Maga egyszerűen csak óvatos, Dr. Lively - válaszolta a lány. - Az én problémám meg éppen az, hogy túl vakmerő vagyok. Semmitől nem ijedek meg. Ez aztán néha bajt hoz rám. Levette a kalapját, és szétrázta hosszú fürtjeit a szellőben. Nem tudja, milyen szerencséje van, hogy férfinak született. Bármilyen foglalkozást választhat, előítéletek nélkül. Orvos szerettem volna lenni, de nem lehetek, mert nő vagyok. Ez nem igazságos. Ezért megyek nyugatra. Ott toleránsabb és demokratikusabb a légkör. Igazi szabadság van arrafelé. Az országban új szellemiség van kialakulóban, a nők feleszmélnek. Nagyszerű gyűlésen vettem részt Seneca Fallsban, ahol született egy Véleménynyilatkozat, ami a nők hátrányos megkülönböztetésének tizenhat fajtáját sorolja fel, köztük a szavazást, az egyenlő munkáért egyenlő bér kérdését, a saját magunk és gyermekeink feletti rendelkezést. Mi nők kezdünk mozgolódni, Dr. Lively. Matthew kényelmetlenül fészkelődött. Ismerte már Miss Fitz-simmons radikális nézeteit. Bár csak nemrég hagyták el Indepen-dence-t, Emmeline kezét már többen megkérték. Mindegyik

Schumann testvér (Mr. Hopkins volt a tolmács), Sean Flaherty, aki kijelentette, hogy övé lesz a legnagyobb krumplifold egész Oregonban, és a fiatal Dickie O'Ross, akinek elcsuklott a hangja lánykérés közben. Emmeline azonban mindet visszautasította. Azt mondta, nem bennük talál kivetnivalót, hanem mert úgy tervezi, soha nem megy férjhez. Bárkinek elmagyarázta, aki meghallgatta, hogy nem szándékozik egy mesterséges intézmény fogságában élni, amit a vallás és a társadalom a nők kordában tartására talált ki. Ha gyerekei lennének, egyedül nevelné őket anélkül, hogy közben alkalmazkodnia kellene egy férjhez. A szekérkaravánban a feleségek - egyszerű gazdálkodók vagy falusi asszonyok —, akik soha nem hallottak üyen radikális nézeteket, vagy nem olvastak olyan könyveket, mint A nők jogainak védelme Mary Shelley-től, úgy vélték, Emmeline túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit akar, vagy éppen hiányzik egy kereke (bár néhányan titokban irigyelték energikus függetlenségét, és szerencsét kívántak neki). Matthew viszont találkozott már Miss Fitzsimmonshoz hasonló nőkkel Bostonban, akik feministának nevezték magukat, és kényelmetlenül érezte magát miattuk. Mennyire vágyakozott csöndes, sápadt, törékeny Honoriája után, aki oly ritkán szólalt meg! Neki aztán nem volt egyeden politikával kapcsolatos gondolata sem! Esténként, amikor a tábor már aludt, egyedül maradva az Áldást Hozó Követ faggatta. Szerette volna olyan tisztán látni a Vezérlő Szellemet, mint az anyja (de valahogy sosem sikerült), ezért elővette Honoria fényképét is. A lány olyan vékony volt, szeme olyan beesett, hogy szinte kísértetnek tűnt. Mivel alig evett, testetlennek tűnt ruhájában. Csuklója vékony, madárcsont, arca sápadt és beesett, egész lénye éterinek tűnt. Edgár Allén Poe gyönyörű, csontsovány Ligeiája volt. — Mi a véleménye az anesztéziáról? — Emmeline, olyan váratlanul váltott témát, hogy Matthew-t készületlenül érte a kérdés. - Vagyis a kloroformról és az éterről - tette hozzá, mielőtt választ kaphatott volna. — Forradalmasítani fogja a sebészetet. Apám asszisztált egy műtétnél, ahol egy melldaganatot távolítottak el. Az asszony végig aludt. A következő forradalmi lépés pedig az lesz, amikor majd egy nőből is orvos lehet. Keleten túl sok az előítélet. Nyugaton más lesz a helyzet. - Némi szünet után hozzátette: — Dr. Lively, önnek többet kellene mosolyognia. Matthew pedig ezt gondolta magában: Önnek pedig kevesebbet beszélnie. Amikor a póni indiánok földjére értek, a férfiak készenlétbe helyezték puskájukat és pisztolyukat, kovás és gyutacsos flintájukat töltve, félig kibiztosítva tartották. De az indiánok csak kíváncsiságból, és némi adományért mentek oda hozzájuk. Ahogy a levegő forróbb, az út porosabb, az emberek pedig türelmetlenebbek lettek, egyre nehezebben tudták betartani a kulturált és civüizált viselkedés normáit, de az asszonyok eltökéltek voltak. Sokan továbbra is fűzőt viseltek, bár néhányan csendben elpakolták ezt a szűk ruhadarabot. A virágos kalapok eltűntek a bőröndökben, helyettük a praktikusabb kartonfejfedők kerültek elő. És, bár az asztalterítőről már lemondtak, s a drága porcelánt is biztonságosan elcsomagolták (már amelyik túlélte a viharos átkeléseket a folyókon), a férfiak és gyerekek még mindig mosakodtak evés előtt, és imát is kellett mondaniuk, mielőtt befalták az ételt. És amikor találtak egy nyárfára felakasztott embert — körülbelül három napja lehetett halott, tehát az előttük haladó szekérkaravánhoz tartozott -, nyakában „Csalt a kártyában" feliratú táblával, akkor megálltak, készítettek egy koporsót, és méltó módon eltemették. Amikor letáboroztak a Kis Kék folyónál, Victoria Correll vajúdni kezdett első gyermekével. A dolgokat Albertina Hopkins, az önjelölt bába vette kézbe, két másik asszony helyett, akik szintén szerettek volna segíteni. A szekeret borító vászon alól hallani lehetett, ahogy rászól a sikoltozó Mrs. Correllre, hogy ne viselkedjen már úgy, mint egy gyerek:

— Shhhh. Micsoda butaság. Hát nem azt tanítja a Biblia, hogy Isten úgy teremtette az asszonyt, hogy kínban és fájdalomban szüljön? Ez a viselkedés sérti a Mindenható fülét. Amikor Albertina leszállt a szekérről, hogy felkeresse a közeli nyárfaligetben a nők számára készített latrinát, Emmeline besurrant Victoriához, és a magával hozott üveg tetejét lecsavarva azt mondta a szegény vajúdó asszonynak:

— Lehet, hogy Isten fájdalommal sújtott minket, de azt is megmutatta, hogyan enyhítsük a szenvedést. Apám mindig ezt a gyógynövény főzetet adta a szülő nőknek. Megkönnyíti a vajúdásod, és a babád számára is egyszerűbb lesz a világrajövetel. Albertina tajtékzott, de ezután az asszonyok sorra keresték fel Emmeline-t különböző női bajokkal. Mindenféle gyógyír volt nála: fájdalomcsillapítók, idegnyugtatók és általános gyengeség elleni szerek. A Cheyenne terület keleti határán megint egy megáradt, veszélyes áramlatokat rejtő folyóhoz értek. Rendes körülmények között letáboroztak volna, amíg a folyó vissza nem húzódik, de a férfiak nyugtalankodtak az ellenséges indiánok közelsége miatt, így megszavazták, hogy megkísérlik az átkelést. Albertina Hopkins tiltakozott, mondván, vasárnap van, és az Úr napján nem végezhetnek ilyen munkát, de tütakozása süket fülekre talált. Amikor aztán a délután közepe felé Correllék szekere felborult, és Mrs. Correll újszülöttjével együtt a hullámok közt lelte halálát, Albertina diadalmas tekintete azt sugallta: „én előre megmondtam". Emmeline és Florine Benbow gondoskodtak a holttestekről: felöltöztették őket, megfésülték Mrs. Correll haját, a csecsemőt bebugyolálták a legszebb takaróba, amit csak találtak. Silas Winslow pedig ingyen lefényképezte őket, emlékül Mr. Correllnek, aki szomorúan elfogadta a Schumann testvérek egyik lovát, és elindult vissza Missouriba, hogy aztán többé sose lássák. A szekérkaraván továbbvonult. Silas Winslow, a fényképezéshez használt rézlemezektől és vegyszeres üvegcséktől csörömpölő szekerén, továbbra is jövedelmező üzletet folytatott a halottakról emlékbe készült fényképekkel, mivel ezután is sok szerencsétlenség érte a társaságot: tüdőgyulladás, vérhas, gyerekek estek le a szekerekről, és lelték halálukat a kerekek közt. Senki sem hibáztatta Dr. Matthew Livelyt azért, mert egyiküket sem volt képes megmenteni. Mindenki tudta, hogy egy orvos nem sokat tehet végzetes betegség vagy tragikus baleset ellen. De segített koporsót készíteni, és kiállította a halotti bizonyítványokat a családoknak, hogy vigyék magukkal Oregonba - ezt is egyfajta emléknek. Június kilencedikén elérték a Platte-t, egy széles és sekély folyót, háromszáz mérföldre Independence-től, ami azt jelentette, hogy a telepesek megtették az út első szakaszát. Ettől kezdve másféle vidék várt rájuk, ahol rövidre nőtt fű, zsályacserjék, kaktuszok, és egyre nagyobb szárazság jellemezte a tájat. Először itt találkoztak az üzenethagyás egy furcsa módjával, napszítta bölénykoponyákat láttak az út mentén, amelyekre üzeneteket írtak az előttük vándorló szekérkaraván utasai. Az egyik ilyen koponya arra figyelmeztette a később jövőket, hogy a közeli pónik veszélyesek lehetnek, és az út csupa sár. Az utazás egyre nehezebbé vált. A nyári hőség elviselhetetlen volt, és különféle kórságokat okozott. Egyre többször robbantak le a szekerek, a kerekek elvástak, a fa szétforgácsolódott. Már csak ritkán lehetett fát vagy bármiféle növényt látni, így aztán a tábortüzekhez bölénytrágyát gyűjtöttek. Ha nem volt trágya, a szekerek mögötti porfelhőben kellett botorkálniuk, hogy felszedjék a gazt a tűzhöz. Az asszonyok vadon termett bogyókat gyűjtöttek, a szekérbakokon tésztát gyúrtak, s a forró köveken sütötték meg, ezzel téve

változatosabbá az étkezéseket, amelyek egyébként főleg babból és kávéból álltak. A férfiak időnként elmentek vadászni, olykor egy-egy lúddal tértek vissza, gyakran pedig üres kézzel, és a végén kénytelenek voltak néhány ingüket pisztrángra és szárított bölényhúsra cserélni az indiánokkal. Újabb frissen ásott sírok mellett haladtak el, de rendíthetetlenek maradtak. Amikor pedig az éjszakánként őrködő Vak Billyt (aki nappal alig látott valamit, éjjel viszont mindenkinél élesebb volt a látása, ezért ő őrizte az állatokat, amíg a többiek aludtak) holtan találták egyik reggel, hátában egy nyíllal, és hiányzott a lova, a telepesek nem estek kétségbe, hanem hagytak egy bölénykoponyára írt üzenetet az utánuk érkezőknek. A tönkrement szekerek, a megszökött ökrök, az ételmérgezés és kutyaharapás, a kígyók és a kanyaró, a vérhas és láz, gyermekágy és késelés okozta halál közepette Matthew kötszerei és cérnái alaposan megfogyatkoztak. Emmeline tudományára is nagy szükség volt, mivel sok nő elpártolt Albertina Hopkinstól, és az ő segítségét kérte vajúdáskor. Amint azt Florine Benbow megjósolta, a „gyógyító pár" nélkülözhetetlennek bizonyult. És, noha nem állt szándékukban, Emmeline és Matthew más tekintetben is kezdtek párt alkotni. A legtöbben korán lefeküdtek, csak néhányan, főleg a fiatalok maradtak fenn tovább. Matthew szerette kihasználni ezt az időt, olvasott a lámpás fényénél, leginkább verseket, néha pedig a Bibliát. Emmeline ilyenkor a csillagokat bámulta. Honnan tudjuk, hogy jó irányba haladunk? - kérdezte egyik este. Matthew letette a könyvét, és felmutatott az égre. Ismeri a Göncölszekeret? Azok a csillagok ott, amelyek hatalmas szekeret formáznak. Látja azt a két csillagot a szekér végénél? A Sarkcsillag felé mutatnak, az pedig mindig egy fokon belül van az igazi északtól. Emelline elismerő pillantást vetett rá, és azt mondta: Komolyan mondom, Dr. Lively, maga igazán művelt ember. Két nappal később, este Matthew, horgas sebvarrótű és orvosi cérna segítségével, megpróbált egy gombot felvarrni az ingére. A dolog reménytelennek tűnt. Amikor felnézett, és látta, hogy Emmeline őt nézi, azt hitte, a lány ki fogja nevetni. Ehelyett azonban, legnagyobb meglepetésére, letelepedett mellé kis varródobozával, és tapintatosan megjegyezte: Én magam is elég kétbalkezes vagyok, ha valamit rendbe kell hozni, de talán mégis több tapasztalatom van. Tökéletesen végezte el a munkát. Ahogy fogytak a mérföldek, a forró, poros, légyzümmögéssel teli nappalok és a farkasüvöltéstől vészterhes, szélzúgástól nyugtalan éjszakák során megváltozott Matthew véleménye Miss Fitzsimmonsról, aki egyetlen egyszer sem panaszkodott, hogy férfimunkát kell végeznie. Ha a szekerek megfeneklettek egy-egy kiáradt patakban, gondolkodás nélkül vetette bele magát a vízbe, szoknyái körülötte lebegtek a víz színén, ahogy erejét megfeszítve próbálta kiszabadítani a kerekeket a sárból. A férfiakkal együtt noszogatta az ökröket, mosott, részt vett a törött tengelyekjavításában, és úgy nyúzta a bölényeket, olyan szakértelemmel varrta a vásznat, mintha világéletében ezt csinálta volna. Ahogy teltek a napok, Matthew egyre nagyobb csodálatot érzett iránta. Egyre kevesebb pillantást vetett a törékeny Honoria fényképére, és amikor mégis elővette a fotográfiát, az jutott eszébe, vajon hány napig bírta volna ki ezt az utat. Az biztos, hogy inkább teher lett volna, mint segítség. Matthew más tekintetben is megváltozott. Észrevette, hogy inge alatt izmok domborodnak, és ha tükörbe nézett, napbarnított arcot látott. A sötét szalonokban divatos sápadtságot eltüntette a napfény, a forróság, a por és a vihar. Az Emmeline Fitzsimmonsszal közösen végzett munka miatt kezén bőrkeményedések keletkeztek. Aztán, egy este, Sean Flaherty kutyája, Daisy elmart egy húspástétomot Rebecca O'Rosstól. A nagy adag pástétommal a szájában rohangászó kutya, és a sodrófával a nyomába eredő pöttöm Mrs. O'Ross látványa mindenkire derítő hatással volt. Ahogy Matthew is bekapcsolódott a kacagásba, ránézett Emmeline-re, és látta, hogy a nagy nevetéstől könnyek gördülnek végig

az arcán. Hirtelen ráébredt, hogy a lány minden porcikáját, minden tettét áthatja ez a szenvedély, nemcsak amikor eszik, vagy amikor a nők jogairól beszél. Emmeline Fitzsimmons az életet mindig azzal az áradó lelkesedéssel üdvözölte, ölelte magához és élte át, amivel a Jóisten megajándékozta. A következő pillanatban váratlanul belehasított Matthewba, hogy a lány minden bizonnyal a szerelemben is ilyen szenvedélyes. Égett az arca, elakadt a lélegzete. Amikor Emmeline hirtelen odafordult, és tekintetük összetalálkozott, óriásit dobbant a szíve. Június huszonhatodikán a szekérkaraván Ft. Laramie közelében táborozott le, a langyos, tiszta ég alatt. A tábort sziú indiánok látogatták meg, akik éppen a szomszédos Varjú törzs elleni háborúra készülődtek. A telepesek gyöngyökért és tollakért cserébe megosztották velük húsból és kenyérből álló reggelijüket. Barátságos hangulatban búcsúztak el egymástól, és az amerikaiak bennszülöttekkel szembeni félelme némileg csökkent. Amikor azonban egy Jean Babtiste nevű francia prémvadász egy napra csatlakozott a karavánhoz, és említést tett a hegyekben várható korai havazásról, új félelem fészkelte be magát szívükbe (mindenki ismerte azokat a történeteket, amelyekben a telepesek hóborította hegyek csapdájába estek, és éhen haltak), ezért aztán Amos Tice közölte, hogy célszerű lenne gyorsabban haladniuk. Július negyedikén a nemzet hetvenkettedik születésnapját a telepesek sörrel és tűzijátékkal, hazafias beszédekkel és imádsággal ünnepelték. Az a kétezer, tollaktól és kövektől ragyogó bivalybőrbe öltözött sziú harcos, aki lovas hadseregként vonult, hogy összecsapjon az ellenséges varjú indiánokkal, megállt, hogy végignézze a sápadt arcú idegenek különös ünnepségét. Matthew Lively, Mr. Hopkins brandyjét kortyolgatva, amit a békés ember kifejezetten erre az alkalomra tett félre, a társaság többi tagjával kelet felé fordult, hogy megemlékezzen otthon maradt barátairól és szeretteiről. Matthew-nak eszébe jutott anyja és a szeánszok, a mellette álló Emmeline Fitzsimmons pedig, kezében Charlie Benbow borával (amelynek hordója túlélt egy folyón való viharos átkelést) szüleire gondolt, akik egymás melletti sírban nyugszanak a farmon, amit a lány örökölt és eladott. Sean Flaherty Írországra emelte poharát, Tim O'Rossnak egy vörös hajú New York-i lány járt az eszében, a Schumann testvérek pedig megemlékeztek Bajorországban maradt családjukról. Mindnyájan együtt köszöntötték hátrahagyott otthonukat, azután nyugat felé fordultak, és eljövendő, új otthonukra ittak. Július tizenhetedike a South Pass, a Sziklás-hegységben - vagyis a kontinens gerincén áthaladó széles völgy legmagasabb pontján találta a társaságot. Ez a javítások, szerelések, igazítások, és az előttük álló szakaszra való felkészülés ideje volt, sőt számba vették azt is, hogy innen már nincs visszaút, mivel a South Pass éppen félúton volt. A nagy vízválasztó keleti oldalán a folyók a Mississippibe torkollnak, a másik oldalon pedig nyugati irányban a Csendes-óceánba ömlenek. Előkerültek a játéktáblák, kártyák, vidám harmonika- és hegedűszó hallatszott. Mr. Hopkins csendben itta whiskyjét, felesége pedig szokásos udvartartása közepén trónolt, mit sem törődve a táborban össze-vissza szalagáló gyerekeivel. Emmeline éppen a szoknyáját varrta a lámpás fényénél, amikor a legidősebb Hopkins lány félénken odasomfordált hozzá. A lány Mr. Hopkins első feleségétől született, Albertina a mostohaanyja volt, és erősen tartott tőle. Ezért Emmeline-nek, a bábának mondta el titkos aggodalmait. A szégyenlős vallomás első tétova szavai után Emmeline gyorsan felfogta a helyzetet. A lány kettesben maradt az egyik kocsikísérővel, és megtörtént az elkerülheteden.

Attól tartok, lehetséges — mondta halkan a megrémült lány kezét veregetve. — Ha kimarad a havibaj, ez az első jele annak, hogy kisbaba fog születni. Amikor a lány zokogni kezdett, leginkább mostohaanyja haragjától való félelmében, Emmeline gyakorlatiassá vált. Azt hallottam, hogy az eggyel előttünk utazó szekérkaravánban, van egy pap. Majd megkérem Dr. Livelyt, hogy lovagoljon előre, és hívja ide. Össze fogtok házasodni, akkor senki nem szólhat egy szót se. A pap, aki több sír fölött állt már, mint amennyit valaha el tudott volna képzelni, boldogan gyalogolt hátra pár mérföldet, hogy a Tice-csoportban esküvői szertartást celebráljon, sőt, néhány család is vele tartott a változatosság végett, és mert szívesen vettek részt az ünnepségen. Miután a Hopkins lány és a kísérő elmondták fogadalmukat - Albertina, aki semmit sem tudott mostohalánya titkáról, királynő módjára trónolt fölöttük —, vidám mulatság kerekedett a csillagos ég alatt, hegedűszóval és tánccal. Silas Winslow elkészítette a boldog pár képét. Az ünneplés közben, amíg ették a cukormáz nélküli tortát és itták a meleg almabort, Emmeline a tábortűz fényénél ránézett Matthew-ra és ezt gondolta: Sokkal magabiztosabb lett. Már nem az a három hónappal ezelőtti ideges fiatalember. És jól áll neki a napszítta bőr. Ezután azt próbálta megfejteni, mi az Dr. Livelyban, ami annyi férfi közt — akik közül a legtöbb erősebb és szívósabb volt, mint Matthew — számára különlegessé teszi. És azt gondolta, hogy a kedvessége. Mert bármüyen körülmények között, bármely szorult vagy nehéz helyzetben, Matthew-ra mindig lehetett számítani anélkül, hogy kérni kellett volna. Szívesen megosztotta ételét és szekerét, gyakran felvette a kimerült asszonyokat, amikor férjeik észre sem vették, hogy mennyire elfáradtak, és még akkor is érdeklődött mások egészsége és közérzete iránt, amikor a kimerült emberek már csak a maguk bajával voltak elfoglalva. Ugyanabban a percben, amikor Emmeline Dr. Livelyra gondolt, és kezdte úgy érezni, hogy talán nem is néz ki olyan rosszul, sőt, még az is lehet, hogy jóképű, Matthew-nak Emmeline Fitzsimmons járt az eszében, de az ő gondolatai nem voltak olyan szerteágazóak, leginkább csak egy dolog körül forogtak. Most, hogy jobban meggondolja, Miss Fitzsimmons telt idomai végül is eléggé vonzóak. Az alapító Jim Bridgerről elnevezett Ft. Bridger az elmúlt öt évben kereskedelmi állomásként szolgált. A kezdetleges fakuny-hókból álló megerősített településen szarvasbőrbe öltözött indiánok, prémvadászok, erdei emberek és nyugatra tartó telepesek bukkantak fel. Az állomás közelében a Tice vezette csoport egy keletre tartó szekérkaravánnal találkozott, a csüggedt telepesek feladták a reményt, és elhatározták, hogy hazatérnek. Leginkább a súlyos emberveszteség miatt törtek meg és adták fel álmaikat. A húszszekérnyi csoport főként nőkből, gyerekekből és néhány idős férfiből állt. Tice-ék is elvesztettek tizenkét szekeret és harminckét lelket, és miután majdnem három hónapja úton voltak, jóval rendetlenebb benyomást keltettek, mint amikor elindultak Independence-ből, noha igyekeztek ügyelni a civüizált megje¬lenésre és viselkedésre. A gyerekek mezítláb voltak, és kínosan elhanyagolt állapotban, a férfiak hosszú, gondozatlan szakállt növesztettek, ruháik foltosak és szakadtak voltak. Még Silas Winslow, a piperkőc fotográfus divatos kockás mellényén is foltok éktelenkedtek, és egykor drága ruháin olyan kerékzsírnyomok, amit már szóda vagy hamu sem tudott kitisztítani. Mostanra megkopott az a vidám hangulat is, amely egykor szinte szórakozásnak tekintette ezt a vándorlást, mivel az út során felütötte fejét a féltékenység és a gyűlölet, a vita és a veszekedés, a sértődés és kemény rivalizálás, így sok korábbi barát ellenséggé vált. De azért örültek, hogy megérkeztek oda, amit az út utolsó szakasza kezdetének tekintettek. Innen kellett északra fordulni, Oregon felé.

És az is itt történt, hogy egyesek olyan döntést hoztak, amely halálos ítéletükké vált. Az állomáson átutazóban megállt egy hegyi ember, aki már az egész utat megtette nyugat felé, és most visszafelé tartott. Ez az ember mindenkit figyelmeztetett, aki hallgatott rá, hogyha esetleg egy új, rövidebb útról hallanak, semmiképpen ne menjenek arra. — Haladjanak a szokásos útvonalon, soha ne térjenek le - tanácsolta Amos Tice-nak és a többi karaván vezetőnek. - Az út lerövidítése végzetes lehet. De Tice másképp gondolta. Ha létezik rövidebb megoldás, ostobaság lenne a kerülőutat választani. Úgy beszélt, mintha a gondjára bízott telepesek érdekeit tartaná szem előtt, valójában azonban történt valami Amos Tice-szal néhány mérföldnyire Ft. Bridger előtt. Egyik percről a másikra teljesen megváltozott a hozzáállása a dolgokhoz, bár erről egyik utastársa sem tudott. Jean Babtiste, a francia prémvadász, aki egy napig együtt haladt a szekérkaravánnal, nem csak szőrmét hozott magával a Sierra-hegységből. Hanem a kaliforniai Sutter's Sawmill nevű helyről származó plakátot is. Tice komoly összeget fizetett Babtiste-nak, nehogy megmutassa azt francia utastársainak vagy az utánuk jövő szekérkaravánnak. Lelke mélyén Tice meglehetősen kapzsi ember volt. Az egyetlen ok, amiért telepeseket kísért Oregonba az volt, hogy annyi ingyen földhöz jusson, amennyihez csak lehet, és hogy a telepesek reményeiből és álmaiból hasznot húzzon. De mindez megváltozott, amikor meglátta a francia prémvadásznál a hirdetményt, amely hírül adta, hogy Kaliforniában aranyat találtak. Tice megvette hát a plakátot, és amikor a francia továbblovagolt, megtartotta a hírt saját magának. Az utolsó néhány mérföldön Ft. Bridgerig azon törte a fejét, hogyan juthatna el Kaliforniába. Ha otthagyja a szekérkaravánt, egyedül kell utaznia, ami meglehetősen veszélyes vállalkozás lenne. A nagy létszámú úti társaság egyfajta biztonságot jelentett, leginkább ezért utaztak a telepesek karavánban. Így hát titokban elhatározta, hogy Kaliforniába vezeti az embereket. Mihelyt odaér, faképnél hagyja őket, és alaposan meggazdagszik az ottani aranyból. De hogyan győzze meg a társaságot, hogy a másik útvonalat válasszák? Furcsa módon a legalkalmasabb ötletet épp az a hegyi ember juttatta eszébe, aki mindenkit figyelmeztetett, hogy ne hallgasson az Oregonba vezető rövidebb útról szóló mendemondákra. Tice kiszínezte a szóbeszédet, hozzá téve, hogy azt hallotta, az új út nem csak rövidebb, de kellemesebb is, és az Oregonba tartó telepeseknek nem kell többé elszenvedniük azokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyek elődeiket sújtották. Ezután készített egy térképet. Eredetinek látszott. Egy egész nap és éjszaka dolgozott rajta titokban, és arról is gondoskodott, hogy eléggé használtnak, szakadtnak és megbízhatónak tűnjön. Ügyelt rá, hogy az ösvény, amelyen át kell haladniuk, elég távol legyen a mormonoktól, akik csak egy éve telepedtek le a közelben. Amos Tice egyike volt azoknak a katonáknak, akik elfogták és bebörtönözték (és később megölték, bár a kivégzést nem maga Tice hajtotta végre) Joseph Smith-t három évvel korábban, úgyhogy nem volt valami népszerű az Utolsó Napi Szentek körében. Aztán előadta új tervét, és megmutatta az „eredeti" térképet a Ft. Bridgeren kívüli táborhelyen egybegyűlt társaságnak. Hangjából őszinte lelkesedés és izgalom áradt, mivel lelki szemei előtt aranyrögökkel teli folyómedrek lebegtek. Napnál is világosabb - mondta, miközben kiterítette a térképet, hogy mindenki lássa. Az eredeti Oregon útvonal erre kanyarodik, veszélyes hegyek közt, aztán pedig egy folyón, tutajon kell folytatni a kockázatos utazást, amelyben már sokan odavesztek. Én ezt a másik utat javaslom. Nézzék, kellemes sík vidéken halad át, utána pedig egy hegyszoroson. Kaliforniában északra fordulunk, és síkságon megyünk tovább, ahol hűs tengeri szellők fújdogálnak, és ameddig a szem ellát, mindenütt gyümölcsfák teremnek. De nem hosszabb ez az út? - kérdezte Charlie Benbow. Mérföldekben számolva igen, de a másik út több időt, szenvedést és veszélyt jelent. Ugye emlékeznek South Pass-ra a Sziklás-hegységben? Müyen könnyű és kellemes volt. A

Sierra semmiség a Sziklás-hegységhez képest! Az átkelés olyan lesz, mint egy séta a parkban. Hittek neki. De azért szerették volna meggondolni, hiszen ez volt a legutolsó lakott terület, utána úttalan vadon következett. Mialatt az emberek Tice ajánlatát fontolgatták, kihasználták ezt a néhány napot, hogy rendbe hozzák a szekereket és lószerszámokat, pihentessék, megetessék a lovakat és a marhákat, ennivalót készítsenek az előttük álló útra. A hangulat reménykedő volt. A Paradicsomtól csupán egy hegygerinc választotta el őket, a kaliforniai Sierrák. Tice karavánja szinte érezte, ahogy a Csendes-óceán felől áradó lágy szellő az arcukat simogatja. De többüknek kétségeik támadtak. Matthew Lively sem kapott azonnal Tice új tervén. Először meg szerette volna kérdezni az Áldást Hozó Kőben lakozó Vezérlő Szellemet (bár ösztönösen az volt az érzése, hogy a rövidebb út nem jó ötlet). Megengedte, hogy Emmeline csatlakozzon hozzá. Már gyakran megmutatta neki a követ, és elmagyarázta, hogyan működik. A szekér hátulsó részén ültek, egy lámpás meleg fényében, amíg a tábor zajosan élte a maga életét a csillagos ég alatt. Matthew megint a táblát használta, amelyre az „igen" és „nem" szavakat írta. Halkan megkérdezte: Válasszuk a rövidebb utat? A mellette ülő Emmeline ünnepélyesen nézte, hogyan pörög a kristály, amíg meg nem áll az „igen" szó előtt. Matthew összeráncolta a homlokát. Nem szívesen vonta kétségbe a kristály bölcsességét, de valami mélyen belül mégis azt súgta, hogy az utat a régi, északi irányban kell folytatniuk. Emmeline egyetértett. Noha úgy ismerte magát, mint aki természeténél fogva kedveli a kalandokat, és szívesen kipróbál minden újat, számára is ostobaságnak tűnt, hogy a biztos utat elhagyják a járatlanért, bármilyen ígéretesnek is hangozzék. Forgassa meg újra — mondta. A válasz megint „igen" volt. Matthew megdörzsölte az állát. Az Áldást Hozó Kő azt mondja, kövessük Amos Tice-ot. És maga mit gondol, mit tegyünk? Matthew nem tudta. Valójában soha egyetlen önálló döntést nem hozott még életében. Amikor kisfiú volt, és anyja döntött helyette, ő is mindig először megkérdezte a kristályt. — Anyám mindig azt mondta, a szellemek vezetnek minket, és hallgatnunk kell rájuk. — Még akkor is, ha saját megérzése mást mond? — Az én megérzéseim, szégyellem ugyan kimondani, de mindig gyengék voltak. Kisgyerekkoromban hagytam, hogy a bátyáim vezessenek. Amikor nagyobb lettem, a kortársaimat kezdtem utánozni. Attól tartok, én amolyan követő típus vagyok, Miss Fitzsimmons, és arra megyek, amerre a vezérek, mint Amos Tice vagy a kristály mutatják. Ránézett a lányra a lámpás fényénél, és észrevette, milyen gyönyörű borostyánszínű szeme van. — És ön mit fog tenni, Miss Fitzsimmons — kérdezte torkában gombóccal, mert tartott a választól. Csak ebben a pillanatban -amikor meg kellett hozni ezt a nagy horderejű döntést döbbent rá Matthew, hogy milyen komoly érzelmeket táplál Miss Fitzsimmons iránt. — Ön kellemes útitárs, Dr. Lively — felelte halkan a lány — és azt hiszem, jól tudunk együtt dolgozni. Ha most elhagyom önt, mindenképpen kellene találnom valakit, aki hajlandó magával vinni. Ezért aztán akármerre megy, önnel tartok, Dr. Lively. Matthew úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéből. Nyelt egyet, és megnyalta ajkát. — Miss Fitzsimmons - mondta gyorsan — van valami, amit tudnia kellene... — Hahó! — hangzott a sötétből. Süas Winslow sétált oda hozzájuk, szokásos öntelt arckifejezésével, szemébe húzott keménykalappal. — Miss Fitzsimmons, én nem tartok Ticeszal — közölte, mintha Matthew ott se lenne, noha Emmeline kegyeiért folytatott küzdelemben riválisának tekintette az ifjú doktort. — Észak felé megyek egy új csoporttal, amelyet Stephen Collingsworth vezet majd. Amennyiben nincs kísérője, nagyon örülnék, ha

velem tartana Oregonba. — Kezét színpadiasan szívére tette. — És biztosíthatom, kedves Miss Fitzsimmons, hogy amíg az én védelmem alatt áll, mindig úriemberhez méltó bánásmódban fog részesülni. Emmeline ránézett, és éppen meg akart szólalni, amikor hirtelen kiáltásokat hallottak. - Dr. Lively - hallatszott a sötétből. - Dr. Lively, Joe Strickland csúnyán megsérült! A kocsikísérő a fájdalomtól eszméletlenül, nyöszörögve feküdt a szekerén. Elmagyarázták Matthew-nak, hogy egy nyakas ökör nem akarta hagyni, hogy igába fogják, és rátaposott a lábára. Még egy tapasztalatlan embernek is elég lett volna egyetlen pillantás, hogy lássa, súlyos baleset történt. A csont átfúrta a húst, és bár a vérzés kezdett abbamaradni, a lábujjaktól ijesztő lilás szín terjedt felfelé. Matthew Emmeline segítségével megmosta a sebet, bekente fájdalomcsillapító krémmel, és tiszta kötést rakott rá. Amikor megpróbálta a helyére illeszteni a kiálló csontot, Joe felüvöltött, és a fájdalomtól eszméletét vesztette. Arca riasztóan elszürkült, ömlött róla a víz. Mivel Joe egyedül utazott, Emmeline vállalta, hogy gondját viseli. Aznap este súlyos döntések születtek. Néhány szekérkaraván feloszlott. A Tice-csapat egy része úgy határozott, hogy Collingsworth-szel tart, és észak felé folytaják útjukat, az újonnan érkezett karavánokból pedig többen csatlakoztak Tice-hoz a rövidebb úton. Silas Winslow, akit Miss Fitzsimmons megigézett, végül is úgy döntött, hogy Tice-ékkal tart. Elköszöntek azoktól, akikkel Missouritól együtt utaztak, megfogadva, hogy Oregonban majd találkoznak. Noha újak csatlakoztak, szekerekkel és marhákkal, asszonyokkal és gyerekekkel, a Tice-csapat megfogyatkozott: harmincöt szekér, hatvankilenc férfi, harminckét asszony, hetvenegy gyerek, valamint háromszáz marha és ló. Nagy bizakodással néztek a jövő elé, amíg a szekerek pisztrángtól hemzsegő patakok, vadvirág szőnyeggel borított mezők, rezgőnyárral és fűzzel teli buja ligetek mellett haladtak el. Most, hogy „friss vérrel" egészültek ki, a társaság erősebbnek érezte magát, mivel az újonnan érkezettek erősek és egészségesek voltak. Matthew Livelyt azonban balsejtelmek gyötörték. Valami nem stimmelt, de nem tudott rájönni, mi az. Arra gondolt, lehet, hogy anyja sötét és félelmetes jóslata miatt érzi így. Mindenesetre kételyeit megtartotta magának. Mindenki más úgy vélte, Tice ötlete kiváló, és bizakodó hangulatban mentek tovább. De az idill nem tartott sokáig. Az első néhány kellemes nap után megérkeztek a Wasatch-hegység magas, hófödte csúcsokból és mély kanyonokból álló vonulatához. A kanyonok oldalát fűzfák, áthatolhatatlan tüskés bokrok, sűrűn nőtt nyárfák, kőrislevelű juharok és égerfák borították, a folyómedrek keskenyek voltak és teli nagy, gömbölyű kövekkel. Minden épkézláb emberre szükség volt, hogy utat vágjanak maguknak. Szekercékkel, fejszékkel, láncokkal és lapátokkal fölfegyverkezve vágták, küzdöttek keresztül magukat a fűzek, nyárfák és juharok sűrű erdein. Esténként a férfiak holtfáradtan rogytak le takaróikra, a nők pedig férjeik, bátyjaik és fiaik felhólyagosodott bőrét és sebeit próbálták gyógyítani kenőcsökkel, bátorító szavakkal. Legalább vizük van, mutatott rá Tice, és fű az állatoknak. De voltak szúnyograjok és csípős legyek is. Naponta csak öt mérföldet tudtak megtenni, végül kénytelenek voltak kettesével befogni az ökröket, hogy a Wasatch csúcsán át tudják húzni a szekereket. Amikor pedig leereszkedtek a túloldalon, a telepeseket elborzasztotta az eléjük táruló félelmetes látvány: a Nagy-Sóssivatag. Az éjszakai táborokat a korábbi vidámság helyett komor csönd ülte meg. Nappal lassan haladtak, mivel a sivatag forrón izzott. A Wasatch-hegységben szerzett sebesülések is lassították a menetet, hiszen kevesebb munkaképes ember maradt az ökrök ki- és befogására, és gyakrabban volt szükség pihenőre. Az asszonyok a férfiak miatt aggódtak. Emmeline

legjobb tudása szerint ápolta Joe Strickland sérülését, ennek ellenére a férfi lába kezdett elgennyesedni. Amos Tice-nak is megvolt a maga titkos félelme: nem tudják tartani a tervezett iramot. Előttük a Sierrák és a rettegett hó. Lassan vánszorogtak a kopár tómedren keresztül a kegyetlenül tűző nap alatt. Mindegyre nőtt a perzselő forróság, mintha kemencében lettek volna. A telepesek úgy érezték, új pokol tüze égeti őket. Vizes rongyokkal törölgették az állatok nyelvét, mert a legcsekélyebb nedvességnek is híján volt ez a kiszáradt vidék, és attól féltek, az eltikkadt ökrök és marhák megkergülnek a szomjúságtól. Elhagyatott, kopár, szikes táj volt ez, ahol egyetlen élőlényt sem láttak. A forró levegő vibrálásában óriásinak látszottak az előrébb haladó szekerek. Úgy tűnt, a távoli hegyek a levegőben lebegnek. A déli nap kalapácsként sújtott le rájuk. Vulcan kohója, gondolták a műveltebbek. Naplementekor mérföldekre nyúltak az árnyékok. Az éjszakai levegő, mint valami jéghideg fogó a takarón keresztül is csípte őket. A gyerekek sírtak, az állatok bőgtek. A talaj annyira tömör, hogy kemény, sós és szikes felszínén az állatok patája alig hagyott nyomot, de amikor a szekerek elérték a sivatag közepét, sekély tavat találtak, amely a szikes réteget kásássá változtatta. Most olyan volt, mintha zabkásában jártak volna. Minden egyes lépésnél erőt kellett gyűjteni, hogy kihúzzák a lábukat a sárból. A ragacsos mocsok úgy tapadt a lábukra, mint a csiriz, vastagon ráragadt a kerekekre, az ökrök csak botladozva tudtak haladni. A telepesek azonban rendületlenül mentek tovább, keresztül a katlanon, kiszáradva, és a forróságtól izzadva. Joe Strickland lába egyre rosszabb lett. Miközben a fertőzés és a láz kínozta a szerencsétlen embert, Emmeline a Hamersmith család szekerén utazott, ölében Joe fejével. A csoport más tagjai is betegeskedtek, de tudták, muszáj továbbmenniük, hiszen a megállás a halálukat jelentette volna. Egy kisebb, a többiek által szószólónak választott társaság bejelentette Tice-nak, hogy úgy döntöttek, a mormonokhoz fordulnak segítségért (noha senki sem tudta, pontosan hol is telepedtek le Brigham Young emberei). Tice azonban, mivel tisztában volt vele, hogy nagyon rossz hírnévnek örvend az Utolsó Napi Szentek között, megfellebbezhetetlenül kijelentette, túl messze vannak, és már az is öngyilkosság lenne, ha keresésükre indulnának. Mentek hát tovább, kitartóan a perzselő nappali hőségben és a csontig hatoló éjszakai hidegben, cserepes, vérző szájjal, feldagadt nyelvvel, kanalanként adagolva a vizet. A Schumann testvérek ökrei végül már nem bírták tovább, a földre rogytak, és csak bőgtek a szomjúságtól. Így hát a négy német ott helyben, a homokban elásta az ekéket és egyéb földműves szerszámokat, azzal a szándékkal, hogy visszajönnek majd értük, ha földhöz jutottak Oregonban. Biggék kisbabája, akit Albertina Hopkins három hónappal korábban segített a világra, nem élte túl a nagy hőséget, a homokba temették el. A Benbow család csirkéi sorra hullottak el a meleg és a kiszáradás miatt, és még Daisy, az egyébként mindig élénk kutya is kornyadozott Sean Flaherty szekere mellett. Ügy érezték, a Nagy-Sós-sivatag soha nem ér véget. Aztán mégiscsak véget ért, és amikor az elcsigázott szekérkaraván eljutott az első vízmederhez a hegyek lábánál, amikor a forró nappalt felváltotta a hűvös este, amikor az állatok a vízhez rohantak, az emberek pedig igyekeztek elkerülni, hogy rájuk tiporjanak, Matthew Lively pedig épp arra gondolt, hogy ez volt az a sötét és ijesztő próbatétel, amelyet anyja megjósolt, akkor odajött hozzá Emmeline, és ezt mondta: Joe Stricklandnek üszkösödik a lába. Amputálni kell. Matthew hirtelen úgy érezte, az egész világ súlya, a Föld összes lakójával együtt az ő vállát nyomja. Lerogyott a földre, ahol az imént épp tüzet akart gyújtani, megrázta a fejét, és így szólt: Nem tudom elvégezni.

Emmeline leült mellé, kezét karjára tette. Akárcsak ő maga, akárcsak a többiek mind, Matthew arca is vörös volt és csupa hólyag, szeme homályos, ruhája pedig egészen merev az izzadságtól és a piszoktól. Segítek - biztatta a lány. - Egyszer már asszisztáltam apám mellett, amikor valakinek amputálta a lábát. Dr. Lively, én egyáltalán nem irtózom az ilyesmitől. Matthew ránézett, és sírni szeretett volna. Miss Fitzsimmons, nem vagyok orvos. A lány döbbenten nézett rá: Ezt meg hogy érti? Úgy, hogy nincs orvosi végzettségem. Ezt csak ön hitte rólam, még Independence-ben, én pedig nem javítottam ki. A lány összevont szemöldökkel nézett rá: — Hát akkor micsoda? — Temetkezési vállalkozó vagyok - mondta halk, megtört hangon. Emmeline szeme megvülant. Még szigorúbban nézett: — Temetkezési vállalkozó? Aki a halottakat eltemeti? — Pontosan. Aki a halottakat eltemeti. — De hát... az orvosi táska...? — Annak, aki gyógyítja, ugyanazok az eszközei, mint annak, aki örök nyugalomba helyezi a testeket. Főleg, ha a halált baleset okozta. Ugyanúgy kell varrnunk és kötöznünk, mint bármely orvosnak. A sztetoszkóp pedig - nos, azzal állapítjuk meg, hogy biztosan beállte a halál, mielőtt eltemetnek valakit. — Láttam, hogy gyógyszert vesz a patikában! — Magamnak vettem. Télen mellkasi problémáim vannak. Emmeline annyira megdöbbent, hogy csak nagy nehezen tudott megszólalni: — Miért nem mondta meg az igazat? Miért hagyta, hogy mindenki azt higgye, maga orvos? Matthew csüggedten nézett rá. — Ha egy csomó ember önre bízná az életét, elmondaná nekik, hogy a foglalkozása temetkezési vállalkozó? Miss Fitzsimmons, mennyit panaszkodott a női nemet illető előítéletek és megbélyegzések miatt. Hát én ugyanezekkel az előítéletekkel és megbélyegzésekkel szembesülök a foglalkozásom miatt. Emmeline elgondolkodott: — Igen - bólintott -, azt hiszem értem, amit morid. — Az emberek kényelmedenül érzik magukat — mondta Matthew szomorúan. - Arra emlékeztetem őket, amire a legkevésbé sem szeretnének. Ez a családi vállalkozásunk. Apám is temetkezési vállalkozó, meg a két bátyám is. Nekem sem maradt más választásom. — Drága Matthew - mondta Emmeline kedvesen, először szólítva a férfit keresztnevén. — Nem kell szégyenkezned, sem zavarban lenned azért a foglalkozásért, amelyet apád tanított neked, hiszen nincs abban semmi szégyellnivaló. Tiszteletreméltó foglalkozás, az embereknek szükségük van az olyanokra, mint te, akik tisztelik a halottakat és a gyászolókat, hisz én láttam, hogyan viselkedsz, amikor valaki meghal. Apám és nagybátyáim olyan temetkezési vállalkozókról meséltek nekem, akik kirabolták a halottakat, becsapták a hozzátartozókat, gyászukon és bűntudatukon élősködve olyan koporsókat adtak el nekik, amelyeket alig tudtak kifizetni. Te bebizonyíthatod, hogy más vagy. A segítség, amit nyújtasz, fontos az embereknek, hiszen az élet egyik legijesztőbb, legfájdalmasabb helyzetében hívnak. Matthew csak bámult rá, és eszébe jutottak Honoria szavai mikor házassági ajánlatát visszautasította: „Nem lennék képes olyannal együtt élni, aki nap mint nap halottakkal foglalkozik." — Akkor... nem zavar a foglalkozásom?

— A legrosszabb fajta képmutató lennék, ha zavarna. Akkor határoztam el, hogy nyugatra megyek, amikor rájöttem, keleten mennyire mélyen gyökeredzik az előítélet és a maradi hagyomány. Az embereket beskatulyázzák, és ott is kell maradniuk. Orvos szerettem volna lenni, de semmi mást nem hallottam, csak azt, hogy a nő feladata, hogy feleség és anya legyen. Ezért úgy döntöttem, elmegyek oda, ahol a gondolkodás szabad és mentes a vak előítéletektől. Milyen feminista lennék én, ha nyitottságot kérnék számon másoktól, miközben én magam nem vagyok az? — És nem gondolod - köszörülte meg Matthew a torkát, és arca elpirult - hogy a nevem* /A „lively" szó jelentése: eleven, élénk, (a fordító)/ nem túl szerencsés? Nem szeretném megváltoztatni. Emmeline egy percig nézte, aztán felfogta a kérdést. — O! — kapta a szája elé a kezét. — Látod, nem csak kitaszított leszek, de még nevetség tárgya is. Emmeline mosolygott. — A név apádat nem zavarta, ugye? Téged sem kellene, hogy zavarjon. — Itt más a helyzet — mondta Matthew szomorúan. — Bostonban a Livelyk generációk óta temetkezési vállalkozók. Az első telepesek óta. Senki nem gondolkodik a néven. De itt! Lehet tisztelni egy Lively nevű temetkezési vállalkozót? Emmeline elismerte a probléma jogosságát, de nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy Matthew Lively neve miatt aggódjanak. Joe Strickland meg fog halni, ha a lábát nem sikerül meg¬menteni. Visszamentek Hammersmithék szekeréhez, és bár Joe Strickland két napja eszméletlen volt, kinyitotta a szemét, és a halál küszöbén a tiszta pillanatok egyikében ezt mondta: — Rendes magától, amit értem tett, doki, és bár tudom, hogy segíteni akar rajtam, nem hagyhatom, hogy levágja a lábam. Állatokat hajtottam egész életemben, mióta az eszemet tudom. Semmi máshoz nem értek. És nincs fölöslegesebb, mint egy féllábú öszvérhajcsár. így, ha meg nem sértem, elbúcsúzom. Joe aznap éjjel meghalt, de senki nem okolta Matthew-t — azt mondták, mindent megtett. Emmeline új csodálatot érzett Matthew iránt azon az éjjelen, mert bár Matthew-nak lelkiismeret furdalása volt, hogy hivatását eltitkolta, mások érzéseit mégis a sajátja elé helyezte. Emmeline megtartotta a titkát, és továbbra is Dr. Livelynak szólította. Ami Matthew-t illeti, az elkövetkező hetekben visszagondol majd erre az éjszakára és rádöbben, hogy ez volt az a pillanat, amikor szerelmes lett. Mentek tovább. Még több ökör rogyott össze a sós síkságon, a marhák pedig vizet keresve elkóboroltak. A családok otthagytak újabb négy szekeret azzal, hogy később visszajönnek értük, elásták azokat a dolgokat, amiket már nem bírtak továbbcipelni. Utazóládák kerültek a föld alá tele ruhákkal és emléktárgyakkal, családi ereklyékkel, paplanokkal, vajköpülőkkel és serpenyőkkel. Az úton, hogy pénzüket biztonságban megőrizzék, sokféle módszert kitaláltak a telepesek. Voltak, akik egyszerűen a ládába tették többi holmijuk mellé, mások lyukakat fúrtak a szekér rúdjaiba és így rejtették el érméiket. Süas Winslownak volt egy fém doboza, amelyen ez a felirat állt: „Maró vegyszer! Felnyitáskor bőr- és szemsérülést okoz." Ebbe rejtette az összes pénzét. Most, hogy ott kellett hagynia a szekerét, a nehéz fényképészfelszereléssel együtt, a súlyos, arannyal teli fémdobozt a hátára szíjazta. Ráadásul az egész kompániát hatalmába kerítette az az érzés, hogy sietniük kell. Napokat veszítettek azzal, hogy eredménytelenül keresték az elveszett marhákat. A nyár már a vége felé járt, a közeli hegycsúcsokat hó lepte, fogytán volt az élelmük, és még mindig előttük állt a Nevada-sivatag több száz mérföldje. Mikor elhagyták Utah kopár vidékét, hegyek tornyosultak előttük. Egy magasan fekvő hágóról egy újabb sivatagos völgyet láttak, azon túl pedig megint egy hegyvonulatot, ami

mögött egy másik völgy húzódott. Ilyen volt Nevada: egymást váltó hegy¬láncok és a völgyek, a sós sivatagtól egészen a Sierra-hegységig. Minden völgy egy újabb sivatag, és minden hegyvonulat egy újabb fal. A telepesek pedig semmi mást nem tehettek, mint egyik lábukat a másik után tették, és reménykedtek, hogy a megmaradt ökrök kibírják az utat. Elérték a pajut indiánok földjét, ahol a fosztogatás mindennaposnak számított. Éjszaka marhákat loptak tőlük, fényes nappal lovaikat ejtették csapdába. Ahogy fogytak az ökrök, úgy kellett lemondaniuk újabb és újabb szekerekről. A többség már gyalogolt, dolgaik nagy részét hátrahagyva. A gyerekek kettesével ültek a lovakon, a megmaradt holmikat az utolsó szekerekre halmozták. Charlie Benbow csirkéiből megint elpusztult egy-kettő, de még maradt néhány jó tenyészállat, amiket éjjel-nappal őrzött. A Hopkins lány, aki South Pass-ban ment férjhez, titokban Emmeline-hez fordult, hogy fájdalmai vannak. Mivel négy hónapos terhes volt, Emmeline aggódott. Félelmét azonban nem mutatta, nyugtató folyadékot adott a lánynak. Sean Flahertynek még megvolt a kutyája, Daisy, de igencsak megfogyatkozott a burgonyája, amivel hozzáláthatott volna oregoni farmjának beültetéséhez. Osgood Aahrens minden borbélyfelszerelése egy mocsárba veszett. Mikor a csoport végül elindult felfelé a kanyargó Truckee-folyó mentén, a megmaradt marhák csontig lesoványodtak, és alig bírtak lépni a sziklákon. Az emberek is legyengültek, élelmiszerkészleteik vészesen megcsappantak, és amikor végre megpillantották a Sierra Navadát, a hegylánc sötét, baljóslatú fellegekbe burkolózott. Október harmadik hetében a kimerült csapat egy széles völgybe ért, ahol hó kavargott a fenyőfák között. Itt rendezték soraikat, megpihentek, és legjobb tudásuk szerint tábort vertek. Másnap hajnalban azonban kisebb hóesésre ébredtek, s rádöbbentek, hogy minél hamarabb el kell érniük a Sierra csúcsát, amelynek másik oldalán Kalifornia terült el. Öt nap múlva egy kis hegyi tóhoz ékeztek, ennek túloldalán vezetett át a hágó a Sierrán. Megpróbálkoztak az átkeléssel, de a hó miatt feladták, visszatértek a tó partjára, ahol egyenletes volt a talaj, találtak építkezéshez alkalmas fát, és úgy tűnt, vadászni is lehet. Ideiglenes kunyhókat építettek sátrakból, paplanokból, bölénybőrből és letört ágakból. Százötvenkilenc ember kuporgott a kezdetleges építményekben reménykedve, hogy a korai hó felolvad, és át tudnak kelni a hágón. Várakoztak és imádkoztak, felmérték, mijük maradt. Volt még néhány szekerük, marhájuk és lovaik, meg valamennyi élelmük: bab, liszt, kávé és cukor. Eldöntötték, hogy mindent beadnak a közösbe, még Benbowék csirkéit és Flaherty burgonyáját is, aztán egyenlően szétosztják a családok között. Aznap éjjel, mikor Albertina Hopkins éles tekintetét Emmeline Fitzsimmonsra szegezve tiltakozott, mondván, hogy a hajadon nők külön kunyhóban aludjanak, férje halkan figyelmeztette: - Tartsd a szád, asszony. És Albertina elhallgatott. Matthew képtelen volt aludni. Jeges szél vágott be a sátor hasadásain és résein, ettől képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni. De más is ébren tartotta: gyötörte a rossz érzés, hogy valamit végzetesen elhibáztak, és ettől nem tudott szabadulni, mióta tíz héttel ezelőtt elhagyták Ft. Bridgert. Átlépett az alvókon, felrázta Amos Tice-t, és indulatosan suttogva követelte, hogy jöjjön ki a sátor elé beszélgetni, ahol a tiszta égen a fényes hold szerencsére megvilágította a havas tájat. Matthew szokatlanul határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy megnézhesse Tice térképét, mondván, ez egyáltalán nem az a könnyű útvonal, amit Tice ígért. A karavánvezető morgott, de odaadta a térképet, remélve, hogy Matthew nem igazodik el rajta jól a holdfényben. Matthew fogta a papírdarabot, a jeges levegőben gomolygó lehellete

ködjén át is jól ki tudta venni a vonalakat. És meglátott valamit, amit Ft. Bridgerben nem vett észre: a térképet egy amatőr rajzolta, és még csak méretarányos sem volt. — Honnan vette ezt, Amos? - kérdezte gyanakodva. Tice kerülte a tekintetét. — Ft. Bridgerben szereztem. — Szóval ott, ahol az az idős hegyi ember mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy ne dőljön be semrmlyen útlevágásról szóló mendemondának? Meglátta ezt a térképet, és hitt neki? Hiszen ez hamisítvány, Amos! Bárki láthatja! Valami megvülant Tice tekintetében, mohó hatalomvágy suhant át kimerült arcán. Kárálva felkacagott, Matthew szinte megriadt, és így szólt: — Azt hiszem, most má' mindegy. Benyúlt őzbőr kabátjába, előhúzott egy vastag, elnyűtt papírt, amelyről, miután széthajtogatta, kiderült, hogy a Sutter's Sawmillnél talált aranyról tájékoztató plakát. Matthew döbbenten nézte. — Meg kellett volna kérdeznie a többieket, hogy érdekli-e őket az arany! Tice csak újra felnevetett, és visszament a sátorba. Másnap reggelre a karavánvezető és még öt férfi eltűnt. A telepesek magukra maradtak. Tábort bontottak, megrakták a megmaradt szekereket, és eltökélten továbbindultak, hogy elérjék a hegycsúcsot. De még több hó állta útjukat, és többszöri próbálkozás után sem sikerült átkelniük a Sierrán. Az időjárás egyre hidegebb lett, nagy felhők ereszkedtek a ponderosa fenyőkre. A telepesek ruhája átnedvesedett, s a csontig hatoló hidegben alig tudták elejét venni a kitörni készülő pániknak. Elkeseredésükben már csak azért fohászkodtak, hogy az időjárás ne forduljon rosszra. Aztán egy váratlan zápor lepte meg őket, néhányan azt bizonygatták, hogy az eső jó jel, de Matthew emlékezett arra, amit Jim Bridger mondott az erődben: „Ha a Sierra völgyében esik, akkor a hágón havazik." Matthew életében először érzett igazi rémületet. Fiatalkorában sokszor volt dolga holtakkal apja halottasházában, meg anyja szeánszain, de saját halandóságával még soha nem kellett szembesülnie. És ettől megrettent. Emlékezett, mennyire bátornak érezte magát, ahogy szekerén ülve elhagyta a Missouriban lévő Independence-t, indulásukat hősies emberek kivonulásának látta, akik meg akarják hódítani a vadont. Hirtelen rádöbbent, hogy szó sem volt igazi bátorságról, hiszen az egész utazást viccnek, vidám kalandnak hitték, ahol majd útközben meg-megállnak egy-egy piknikre. Erre senki sem számított. Rossz hangulatban építették az új tábort, a telepesek imádkoztak, hogy az eső mossa el a havat, de másnap reggel még nagyobb hóra ébredtek. Az előttük magasló hegy ijesztő volt, de tudták, hogy nem állhatnak meg. Az ökrök elgyengültek, mert fenyőággal etették őket, ezért újabb szekerekről kellett lemondaniuk. Amit tudtak, felpakoltak a megmaradt jószágokra, a többit maguk vitték. Még a gyerekek is kaptak a vállukra kisebb csomagokat. A hó ekkor három láb mély volt. Hiába igyekeztek, az utolsó hegycsúcs fehér falként meredt előttük. Az elkeseredett, fásult, kimerült csoport nem tudta folytatni az utat. Egy kis tónál megálltak, ahol tomboló hóviharban a szekerek léceiből, sátorvászonból építettek maguknak kunyhókat, még paplanokat és bölénybőröket is felhasználtak, hogy kiszorítsák a hideget. Belül tüzet gyújtottak, de hamarosan úgy elárasztotta őket a füst, hogy köhögve, levegő után kapkodva kellett kitámolyogniuk. Végül a szellőzést úgy tudták megoldani, hogy az állatbőrökbe

lyukakat vágtak, de így a hideget is beengedték. Vadászni itt nem nagyon lehetett. Mathewnak sikerült elejtenie egy prérifarkast, az inas állatot megették egy bagollyal együtt, amelyből húslevest készítettek, de a levesből csak a gyerekek és a betegek ehettek. Reménytelen volt szarvasra vadászni, mert a szarvasok lejjebb költöztek. A babot és a lisztet beosztották, és sovány adagokban porciózták. Benbowék utolsó csirkéit is megették, Sean Flaherty burgonyái is mind elfogytak. Mégis minden sovány étkezés előtt hálaadást mondtak. Hétezer láb magasságban a tengerszint felett alig tudtak tüzet gyújtani és tüzet táplálni. A gyengébbek nehezen lélegeztek ebben a magasságban. Szegény frissen házasodott Hopkins lány öthónapos terhesen elvetélt, és majdnem belehalt. A magzatot keresztény szertartás szerint eltemették, és Albertina Hopkins, aki jó néhány küót leadott Independence óta és halkszavúbb lett, komoran ápolta mostohalányát. Hét nap folyamatos havazás után előbukkant a nap, és a bizakodó telepesek megszavazták, hogy néhányan közülük menjenek a hágóhoz, talán át tudnak vágni és eljutnak Sutter's Millbe, ahonnan majd mentőcsapatot küldenek az itt maradtakért. A nyolc legerősebb férfit választották ki, de amikor Matthew Lively is jelentkezett, mindenki úgy gondolta, a „doki" jobban teszi, ha a nőkkel és a betegekkel marad. A felderítők a legmelegebb ruhákba öltöztek, és szárított marhahúst kaptak. Mindenki igyekezett vidáman búcsúzni tőlük. Estére visszajöttek. Képtelenség előre menni, mondták. A hóviharok minden utat eltorlaszoltak. Valaki úgy számolta, nagyjából december ötödike lehetett, amikor elkezdték levágni a megmaradt marhákat, de sok állat elcsatangolt a viharban, és betemette a hó. A férfiak olyan kevés sikerrel jártak a vadászatokon, hogy a telepeseket egyre inkább egy új, dermesztő gondolat aggasztotta: ha a télre itt rekednek, nem lesz elég élelmük, amivel kihúzhatják. Florine, Charlie Brown felesége éjjel álmában megfagyott. Mivel a föld túl kemény volt ahhoz, hogy megássák a sírt, testét halotti lepelbe burkolták, két deszka közé fektették, majd kövekkel borították be. Még egy menekülési kísérlettel próbálkoztak, ezúttal asszonyok is csatlakoztak a csoporthoz, de a hóvihar most is visszaűzte őket. Összekuporodva ültek széllelbélelt sátraikban, jéggé fagyva és a hidegtől kivörösödve próbáltak valami meleghez jutni a tűzrakások körül, amelyek minden nappal kisebbek lettek, mert egyre nehezebb volt száraz fát találni. A lelki vigaszt adó Bibliákat is a tűzre tették a testi vigasz érdekében, és minden mást is, ami nem volt ehető vagy viselhető. Üres kétségbeeséssel figyelték, ahogy a Zsoltárok könyve, az Énekek éneke, az evangéliumok és Szent Pál levelei füstté váltak. A gyerekek kapták a legvastagabb takarókat, és hogy jobban átmelegedjenek, együtt aludtak a még életben lévő kutyákkal. Az éjszaka frissen hullott hó betemette elrejtett húskészleteiket, és egy teljes napig tartott, amíg hosszú póznákkal sikerült megtalálniuk. Másnap reggelre az összes hús eltűnt. Farkasok nyomai voltak a hóban. Silas Winslow, valami tőle teljesen szokatlan sugallatra, amelyet nyilván a kínzó éhség váltott ki, hősiesen elhatározta, hogy egyedül feljut a hegycsúcsra, és kerüljön bármibe, hoz segítséget. Két nap múlva találtak rá. Még élt, de a hó megvakította. Mikor visszavitték, szemét bekötötték egy vászondarabbal, hogy látása ne romoljon tovább. Egész jókedvű volt, és azzal viccelődött, hogy reméli, csak átmenetileg vesztette el a látását, hiszen mit ér egy vak fényképész? Emmeline mindent megtett, hogy tartsa a lelket a társaságban. Énekeltette, meséitette, terveikről faggatta őket, hogy mihez kezdenek majd Oregonban. Az első esték jól sikerültek, de ahogy egyre hidegebb lett, és a tűz meg a takarók ellenére is mindenki vacogó fogakkal reszketett, már beszélni sem volt annyira kedvük.

Matthew félelme továbbnőtt, ahogy a többieké is, mert egy rémisztő gondolat kimondatlanul ott lebegett közöttük. A táj a sziklatömbökkel, fenyőkkel és a kis tóval mostanra teljesen fehér lett. Nem volt nyoma se madárnak, se halnak, se fenyőmagnak. Mikor elfogytak az élelmiszerkészletek, mást kellett enniük. És amikor ezeket is - a megmaradt kutyákat, Schumannék almamagjait, főtt bőröket megették, valami mást kellet találniuk. Matthew éjjel-nappal kesztyűs kezében szorongatta a kék kristályt, ahogy társai üres tekintetébe nézett. Az éhezés egyre közeledett. Szenvedtek a testükön lévő fagyásoktól. Amikor Daisyt, az utolsó kutyát is levágták, Sean Flaherty a fájdalomtól őrjöngve rohant ki sátrából, és fel akarta akasztani magát egy fára. A megfagyott faág azonban letört, és a férfiak vissza tudták vinni a sátrába. Az Áldást Hozó Kő néma maradt, bármennyire is szuggerálta Matthew. Szikrányit sem lehetett érezni abból a fantasztikus erőből, amit állítólag birtokolt, Matthew egyetlen elsuttogott kérdésére sem adott választ. Sokan belázasodtak, és tüdőgyulladást kaptak. Két fiatalember, Freddy Hastings és Abe Waterford, mindkettőjük édesanyja aggódva várta leveleiket Oregonból, a vízben lelték halálukat, amikor lyukat próbáltak vágni a tó jegén, hogy halat fogjanak. A többiek túl gyengék voltak ahhoz, hogy kihúzzák a két fiút, így a tavaszi olvadásig otthagyták őket. Amikor a Schumann testvéreknek sikerült egereket fogniuk, amelyeket forró parázson sütöttek meg, visszataszító harc folyt az ételért - csontokért, egérfarkakért és a többiért. Ennek ellenére Osgood Aahrennek sikerült egy imát elmondatnia velük, mielőtt leerőltették torkukon az undorító falatot. Végül minden étel elfogyott. Bőrt főztek, és megették a lábos aljára lerakódott ragasztót. A parázson megsütötték bőr cipőfűzőiket, és elrágták a ropogós zsinegeket. Most először nem mondtak áldást. Egyre gyengébbek lettek. Ennivalókról álmodtak. Az egyik férfi az éhségtől őrülten kirohant a nedves sátorból, órákkal később holtan találták a hóban. Otthagyták, a szélhordta hó majd befedi. Charlie Benbow társalogni kezdett Florine-nal, halott feleségével. Matthew és Emmeline egymás karjában összebújva aludtak. Nem gondoltak semmüyen romantikus idillre vagy testi szerelemre, csak meleget, érintést és szeretetet próbáltak kapni a másiktól. Karácsony első napjának hajnalán újabb hóvihar támadt. A szél éles kardként hasított át a sátrakon, fájdalomtól gyötört kísértetként üvöltött. A rozoga kunyhók üveges tekintetű lakói alig tudtak tüzet gyújtani, és a már égő tüzeket a kialvástól megvédeni. Átkutatták mindenüket, hátha találnak valami ehetőt. Féledobták az aranyat és a pénzt, hisz nem volt ezeknek már se értéke, se értelme. Két hete nem ettek semmit, csak olvadt jeget ittak kortyonként. A nem éppen erős felépítésű Rebecca O'Ross volt az első felnőtt, aki éhen halt. Férje, Tim annyira magánkívül volt a fájdalomtól, hogy négy férfinak kellett a sír mellől elvonszolnia, nehogy ott fagyjon meg. Fia, Dicki a sátor sarkában kuporogva sírt, amíg el nem némult, üveges tekintettel bámulva maga elé. Amikor egy héttel később a Schumann fivérek egyike tüdőgyulladásban meghalt, először mutatkozott némi habozás a túlélők részéről a temetéssel kapcsolatban. A szavakat nem mondták ki, kerülték egymás tekintetét, de a szörnyű, kimondatlan gondolat így is ott lebegett közöttük olyan hangosan, mint az üvöltő szél, amely szünet nélkül kínozta őket. Friss hús feküdt itt Helmut Schumann személyében.

Istenem, ezt nem! - kiáltotta Matthew, amikor a néma csend jelentését hirtelen felfogta. - Nem vagyunk állatok. De igen - mondta halkan, szomorúan Hopkins. - Talán emberi lények vagyunk és Isten gyermekei. És ugyanakkor állatok is, és ennünk kell. Felesége, Albertina arcát tenyerébe fúrva zokogott. A lötyögő ruhát hordó csontvázszerű teremtésben nem lehetett ráismerni arra a zsarnokoskodó asszonyra, aki nyolc hónappal korábban elindult Independence-ből. De két gyermeke halott volt, lelke megtört. És én mit egyek? - kiabált Manfréd Schumann. - Nem ehetem meg a saját fivéremet! Az újabb jelentőségteljes csend adta meg neki a választ: Helmut csak az első, biztos, hogy mások is sorra kerülnek. Matthew támolyogva rohant el a hóban, arcára ráfagytak a könnyek. Térdre rogyott, és ziháló zokogással sírt. Amikor Emmeline utánament, karjával magához vonta a nőt. A ruharétegek, a takaróból készült kabátja ellenére érezte az asszony bőrét és csontjait. Már nem volt az az erőteljes fiatal nő. De az élet még ott csillogott a szemében, ahogy együttérzéssel és aggodalommal fürkészte a férfi arcát, és ott volt az ajkán, ahogy megkereste a férfiét, hogy megcsókolja a száját. Ezt nem tehetjük - zokogta Matthew a nő nyakába. - Idáig nem süllyedhetünk! Van választásunk? Hagyjuk, hogy meghaljunk? Matthew, csapdában vagyunk. És tavaszig itt maradunk. Nincs élelem. Nincs - aztán ő is sírva fakadt, a hóban egymásba kapaszkodva előre, hátra ringatóztak, elkeseredett jajgatásuk a rideg, közömbös égboltig hatolt. Végül önuralmát visszanyerve, Emmeline talpra segítette Matthew-t, és így szólt: Szükségük van egy vezetőre. Szükségük van valakire, aki testben és lélekben összetartja őket. Téged tisztelnek. Én nem vagyok vezető. Te vagy a bátor, Emmeline. Az vagy az elejétől fogva, már Independence-ben is bátor voltál, amikor elhatároztad, hogy egyedül megteszed ezt az utat. Emmeline űzött tekintettel nézett rá. Nem vagyok bátor, Matthew. Már nem. Halálosan rémült vagyok. Az a bátorság - csak beszéd volt, mert olyan könnyű volt. De szembesülve azzal, hogy most szükség van az igazi bátorságra, rájöttem, hogy bennem fikarcnyi sincs. Szerencsés vagy, neked itt van az Áldást Hozó Kő, amely utat mutat számodra. Azonban én magam vagyok, és én bizony nem tudom, hogy merre kell tartanom. Matthew elővette zsebéből a kristályt, de hiába próbálta meglátni a Vezérlő Szellemet, amit anyja mindig látott benne. Hirtelen a remény és a hit helyébe éhség és elkeseredés lépett. Hamisítvány! Átverés! - kiáltotta, és messzire hajította a követ. Ne! - sikított Emmeline, mert bár ő maga nem hitt a kristály mágikus erejében, tudta, hogy Matthew még mindig hisz benne. Keresztülvergődött a havon, eszelősen kutatva a kristály után. Várj! - szólt Matthew a lány után. Végre megtalálták, és ahogy Emmeline lehajolt, hogy felvegye, Matthew megpillantott valamit a hóban. Összeráncolta a homlokát. Hunyorgott, és lehajolt. Megdörzsölte a szemét, és pislogott. Nem tévedett: medvenyomok voltak. Mi ez? - kérdezte Emmeline, amikor meglátta Matthew tekintetét. Matthew kiegyenesedett, és körülnézett. A táj vakítom fehér volt, és szinte egybefolyt. Egy pillanatig figyelt. Aztán beleszagolt a levegőbe. Érzed? Emmeline is beleszippantott a levegőbe. Micsoda szörnyű bűz! Azt hiszem, tudom mi ez.

Elindult a mély hóban, Emmeline követte. Egy kupac medveürüléket találtak. Még gőzölgött, ami azt jelentette, friss — a medve a közelben lehet. Szólnunk kell a többieknek! - mondta Emmeline. - Megölhetjük! Lesz élelmünk. Ne! Ha többen idejönnek, elriasztják az állatot, és többé nem találunk rá. Ha óvatosan a közelébe tudnék kerülni egy puskával... Matthew, te nem vagy vadász! De Matthew tudta, hogy ezt neki kell megtennie, egyedül és gyorsan. Szíve hangosan vert a félelemtől, berohant az egyik sátorba, megragadta Charlie Benbow puskáját. Nem akart szólni a többieknek, akik túl fásultak és kimerültek. Kegyetlenség lenne felkelteni bennük a reményt. Emmeline-t megkérte, hogy bent várjon rá a melegben. És hogy imádkozzon. Matthew tudta, őrültség egyedül egy elöltöltős puskával szembeszállni a medvével, de az adott pillanatban nem tudott ésszerűen gondolkodni. Felhúzta a puskát és a másik, egyben utolsó töltényt a kesztyűjébe tette, hogy szükség esetén gyorsan újratölthesse a fegyvert. A medve nyomait követte, de nagyon nehezen haladt, mert a vakító hótól alig látott. Minden levegővételnél éles szúrás hasított a tüdejébe, már nem érezte a lábát sem. Időről időre megállt és figyelt, de a hófehér erdőben csend honolt. Elkeseredett. Meg kell találnia a medvét! Nem hagyhatja, hogy a többiek megtegyék azt a szörnyűséget, amit fontolgatnak. Matthew-t a holtak tiszteletére nevelték. A szentségtörés visszataszító. A halottak nem tudnak védekezni, az élőknek kell megvédeniük őket. De az emberek a táborban már alig éltek. Maguk is két lábon járó halottak voltak. Hirtelen megdermedt. Ott volt, körülbelül száz yardra tőle egy hatalmas grizzly medve, a hóban ásott. Matthew lassan kúszott előre, aztán egy fa mögé bújt, felhúzta a fegyvert, óvatosan célzott, és lőtt. A medve felüvöltött, és megtántorodott. Megpillantva Matthew-t, két lábra emelkedve a férfi felé rontott. Matthew gyorsan puskaport töltött a fegyverbe, és beletette a töltényt. Célzott, és újra lőtt. A medve nagyot bömbölve megingott. Aztán négy lábra ereszkedett, és elfutott. Várj! - nyögte halkan Matthew, nem akarta elhinni, hogy majdnem sikerrel járt, és most elveszti a zsákmányt. - Kérlek -sírta el magát. Mennyi élelem! Mindenkit megmenthetett volna. De rosszul célzott. Elszalasztottá. Aztán a hóban meglátta a vérnyomokat. Amilyen gyorsan csak tudott, a hóban bukdácsolva visszarohant a táborba. Több férfi Helmut Schumann holtteste körül állt, Benbow egy henteskést tartott a kezében. Az asszonyok a tűz körül guggoltak, és zokogtak. Állj! - kiáltotta Matthew. Mikor sietve elmondta nekik, mi történt, és kérte, hogy menjenek vele, nem mindenki akarta követni. Egy sebesült medve túl veszélyes - tiltakozott Aahrens, a borbély. Charlie Benbow hozzátette: Láttam mán mire képes egy vérző medve az emberrel. Ez maga az öngyilkosság, doki. Bret Hammersmith így szólt: Miért nem maga megy utána? Nézze meg, mi a helyzet. Aztán jöjjön vissza értünk. Matthew látta üres tekintetüket és komor arcukat, amelyen mély barázdákat szántott az éhség okozta őrület. Tudta, hogy nem várják meg, amíg visszatér és elmondja, mi van a medvével, meg akarnak szabadulni tőle. Gyenge vagyok - mondta és ez volt az igazság. - Egyszer még keresztül tudom vágni magam a havon, de többet már nem bírok. Kérlek titeket, hogy gyertek velem. Jól eltaláltam azt a medvét. Már nem húzza sokáig. És ahol megtaláljuk, ott élelmet találunk. És életben maradunk. Itt - körülnézett a pokolban, ahová alászállt - még, ha testünk tovább él is, a lelkünk elpusztul. De Emmeline is rettegett elhagyni a tábort. Matthew megfogta jéghideg kezét, és azt mondta:

Most bátornak kell lenned, Emmeline. A többiek miatt. Ha te jössz, a többiek követni fognak. De félek! Vigyázni fogok, hogy ne essen bajunk. Ne aggódj, drágám! Végül követték, a kiéhezett, egymásba kapaszkodó emberek, vállukra támaszkodó szeretteikkel támolyogtak keresztül a havon félholtan az éhségtől. Alig vittek magukkal valamit - csak takarókat és paplanokat, lábasokat és a tűzből kivett forró parazsat, amire gondosan vigyáztak. Többször fel akarták adni, mert úgy tűnt, eltévedtek a pokol vakítóan fehér tornácán. De Matthew megtalálta a vérnyomokat, a hóban vöröslöttek, és bíztatta szedett-vedett csapatát, hogy folytassák az utat, mert a végén sült húsos lakoma várja őket. Leírta, hogyan serceg a zsír a serpenyőben, amíg már mindenki érezte az illatát, és csurgott a nyáluk. Emmeline követte példáját, karon fogott mindenkit, aki térdre esett, felsegítette, és arról mesélt nekik, hogy látta a sebesült medvét -hazudott - és azt mondta, biztos benne, hogy mostanra már halott. Itt van előttünk... még néhány méter... még néhány lépés, ne add fel, kapaszkodj a karomba... Ruth Hammersmith belesüllyedt egy hótorlaszba, zsákként elterülve mozdulatlanul. Férje melléje rogyott, és azt mondta a többieknek, hogy menjenek tovább. Mélyen ülő, karikás szemmel bámult rájuk. Az emberek félholtan vonszolták magukat tovább, már nem is gondolkodtak, alig hallották Matthew bíztató szavait, lélektelenül taposták a havat, a csontig hatoló hidegtől kezük, lábuk elzsibbadt, arcuk kifehéredett. Mások is összerogytak karjukon gyermekükkel. Emmeline megpróbálta lábra állítani őket, de már maga is túl gyenge volt, épp hogy követni tudta Matthew-t. És amikor már Emmeline és Matthew is reménytelennek érezte az utat, megtalálták a barlangot, ahová a véres nyomok vezettek. Amíg a többiek biztonságos távolságban várakoztak, Matthew és Manfréd Schumann óvatosan bement, hangokra, szagokra figyelve, megtöltött, felhúzott fegyverrel. Megtalálták a medvét, már elpusztult. Manfrednek és Osgood Aahrensnek még maradt annyi ereje, hogy késükkel felvágják az állat hasát. Az emberek bemerészkedtek a barlangba, és a földre hulló porhanyós, nyers belsőségek látványától a gőzölgő, véres darabokra vetették magukat. Önfeledt, hipnotikus mámorban falták a meleg, nyers medvehúst és vért, aztán némiképpen megerősödve visszamentek az úton, hogy megkeressék hátramaradt társaikat. Hammersmithék már mindketten halottak voltak, de a többieket összeszedték, és bevitték a barlangba, amit átjárt az emberi test melege, miközben megtöltötték gyomrukat a grizzly medve húsával. Aznap éjjel kimerülten aludtak az állat teteméhez dőlve, a gyerekek, hogy több meleget kapjanak, szinte belebújtak. És amikor felébredtek, tüzet raktak a parázsból, hálaadó imát mondtak Istenhez, és elkezdték feldarabolni a medvét. Egy-egy szelet húst a tűzre dobtak, és megették, de hosszú, vékony csíkokat is vágtak belőle, ezeket addig füstölték, amíg meg nem száradtak, hogy így tartósítsák őket az elkövetkező hideg hetekre. A csontokat és a koponyát eltemették, nehogy odavonzzák a farkasokat. Az állat merev bőrét, amely szinte befedte a barlang alját, meleg takarónak használták. Még hatan odavesztek a meleg és az ennivaló ellenére. Amikor már úgy látszott, hogy a többiek megmaradnak, Matthew megszámolta őket: ötvenöt férfit, huszonnégy nőt és ötvenhárom gyereket számolt. Negyven lélekkel kevesebbet, mint ahányan elhagyták Ft. Bridgert. Aztán egyszer, amikor először érezték melegnek a napsütést, és egy patak mellett felfedezték a hóolvadás első nyomait, Matthew Emmeline felé fordult, kezébe fogta a nő arcát, és szenvedélyesen ezt mondta: - Szeretem a hangod, Emmeline. Soha ne hagyd abba a beszédet. Soha ne hallgass el. Az út elején lehangolt voltam és túl komoly. Úgy tartottam, sokat mosolyogsz. De az életerődnek

köszönhetem, hogy nem süllyedtem el. Halottak között, sötétségben nőttem fel, de te fényt és örömet hoztál az életembe. Én meg neked köszönhetem, hogy nem szállok el a földről, drága Matthew, hiszen könnyelmű és túlzottan magabiztos voltam. Te vagy az én sziklám és biztonságom. Sutter's-ből a mentőcsapat március közepén érkezett meg, az egyik férfi vezette, azok közül, akik Amos Tice-szal elszöktek. Amikor elérték a civilizációt, a férfit elkezdte gyötörni a rossz lelkiismeret, és bejelentette a hatóságnál, hogy telepesek egy csoportja elakadt az utolsó hágónál. Rögtön jelentkeztek önkéntesek, akik puskákkal és élelemmel megrakodva rekordidő alatt megtették az utat. A 172 férfiből, asszonyból és gyerekből, akik augusztusban elindultak Ft. Bridgerből, 120-nál kevesebben élték túl az utazást. Az önkénteseknek mindenki arról beszélt, hogy Lively doktor mentette meg az életüket bátorságával és bölcsességével, mert a legnagyobb csapások közepette is mindig helyesen döntött. Senki nem említette a Helmut Schumann holttestével kapcsolatos incidenst. Végre megérkeztek Sutter's Millbe és látták, hogy a fejlődés és az újrakezdés földjét találták meg, ahol minden és mindenki aranylázban égett. Matthew még egyszer utoljára kivette a zsebéből az Áldást Hozó Követ. Nem látom - mondta határozottan. Mit nem látsz? A Vezérlő Szellemet. Látod azt az opálos részt a kristály közepében? Olyan, mint a gyémántpor. Megváltozik az alakja, amikor a fényben megfordítod a követ. Anyám szerint ez a szellem, de én csak ásványi lerakódást látok - átnyújtotta a követ Emmeline-nek. - Te mit látsz? Emmeline belepillantott a kristály közepébe, és azt mondta: Egy völgyet. A buja növényzetű, zöld völgyet, ahol letelepedünk, és új életet kezdünk - a követ visszaadta Matthew-nak. Nem tudom - morfondírozott Matthew, miközben igyekezett megpillantani az Áldást Hozó Kőben Emmeline völgyét. - Egészen mostanáig azt hittem, a kristály mondja meg nekem, mit tegyek. De lehet, hogy én magam mondtam, én voltam az, aki döntött, és nem a kő. Én akartam nyugatra menni, ezért tizenegyszer forgattam meg a követ, egészen addig, amíg nyugatra nem mutatott. És amikor Ida Threadgood otthagyott téged a folyónál, és szükséged volt egy utastársra - rámosolygott Emmeline-re -, már rég eldöntöttem, hogy megkérlek, csatlakozz hozzám. Először is, ha nem akartam volna, meg se kérdeztem volna az Áldást Hozó Követ. De nem volt elég önbizalmam, hogy én magam döntsek. A kő volt a mankóm. Már nincs rá szükségem. Ne ítélj olyan hirtelen - csitította Emmeline, mert sokat gondolkodott azon a csodán, ami a hegyi tónál történt. - Az Áldást Hozó Kő vezetett minket a medve nyomára. Nélküle már mindannyian halottak lennénk. Matthew mélyen elgondolkodva bólintott, majd így szólt: Azon gondolkodom, Emmeline, hogy furcsa, ha egy temetkezési vállalkozót Livelynek hívnak, de ez a név tökéletesen illik egy bábaasszonyhoz. Aztán nagyon komolyan folytatta: Tudom, megesküdtél, hogy soha nem mész férjhez, de... Emmeline ujját Matthew ajkára tette, és mosolyogott:

Persze, hogy feleségül megyek hozzád, drága Matthew, hiszen mi tökéletesen összeillünk, mint bába és temetkezési vállalkozó. En vüágra segítem az embereket, te pedig kikíséred őket onnan. Még egyszer elvette Matthew-tól az Áldást Hozó Követ, és a napfény felé tartotta. Azokon az embereken gondolkodom, akik valaha birtokolták ezt a kristályt, akik irányítást, védelmet vagy szerencsét vártak tőle. Vajon ők is olyanok voltak, mint te, Matthew, vagy nem vették észre saját erejüket, és hittek egy élettelen kődarabban? De te végül rájöttél, hogy erős vagy, hogy benned is megvan a lelkierő, mint mindenki másban, amellyel le lehet győzni a balsorsot. Az emberek erősek, Matthew, én már tudom. Bármilyen megpróbáltatással kerülnek szembe, győzhetnek. Igazad van, már nincs rá szükségünk - mondta, és zsebébe csúsztatta. - De később talán valakinek még jól jön, segíthet neki, hogy saját erejét, bölcsességét és hatalmát felismerje. Matthew megcsókolta Emmeline-t, aztán megrántotta a kantárt, és elindította a szekeret a zöld völgy irányába, jövőjük és az új remény felé. Interim A Lively házaspár földet vásárolt, aranybányákba és vasutakba fektette pénzét, és meggazdagodott. Matthew vezető szerepet játszott közösségében, és később befolyásos, tiszteletet parancsoló kongresszusi képviselőjelölt is volt. Amikor megkérdezték, mit tanácsol azoknak a jövőbeli telepeseknek, akik az Oregon-Kalifornia útvonalat választják, ezt válaszolta: Ne rövidítsék le az utat! Őt is, Emmeline-t is hosszú élettel ajándékozta meg a sors, Kaliforniában Livelyville-ben temették el mindkettőjüket. Az Áldást Hozó Követ legidősebb fiúk, Péter örökölte, aki lányának, Mildrednek ajándékozta, mikor a lány megkapta orvosi diplomáját. Dr. Lively magával vitte Afrikába a szerencsehozó kristályt, ahol harminc éven át orvosi missziós munkát végzett, mielőtt visszatért az Egyesült Államokba, hogy kezeljék ritka betegségét, amit egy ugandai szafari során kapott. Mivel Mildred Livelynak nem volt gyermeke, a kristályt egy Toki Yoshinaga nevű japán¬amerikai asszonyra hagyta, aki odaadóan ápolta utolsó hónapjaiban. Pearl Harbour bombázása után Tokinak és családjának el kellett hagynia San Fransiscó-i otthonukat, és egy Manzanar nevű helyre kellett költözniük. A háború után a család rákényszerült, hogy mindenüket, amijük még megmaradt, eladják, hogy újra talpra állhassanak. A kék kristály száz dollárt hozott a konyhára, ami akkoriban, 1948-ban, komoly pénznek számított. Egy Homer nevű könyvelő vette meg, akinek a drágakövek tanulmányozása volt a hobbija. Amikor a garázsban lévő munkaasztalán megvizsgálta új szerzeményét, a gondolat, hogy talán egy új ásványt fedezett fel, nagyon felvillanyozta. Homer tudományos vizsgálatnak vetette alá a kristályt, első ízben azóta, hogy 1698-ban Amszterdamban egy Kloppman nevű holland megállapította, hogy a Mohs-skála szerint 8,2-es keménységű, metsző fényű, könnyen hasítható kő. Kék színe a topáz és a turmalin változataira emlékeztetett, de a közepén a zafírokra jellemző „csillag" volt látható. Évek óta először érzett izgalmat, és néhány más kővel együtt becsomagolta a kristályt, hogy elvigye egy drágakövekkel foglalkozó konferenciára az Új Mexikóban lévő Albuquerque-be, ahol reménye szerint felfedezését elismerik, és talán elnevezik utána - „Homerite"-nak, ami igazán jól hangzik. Itt az első este Homer megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki élénken érdeklődött a drágakövek iránt, és rávette Hornért, hogy hotelszobájában mutassa meg neki a kőgyűjteményét. Sajnos a vüág

dolgaiban járatlan könyvelő félreértette a csinos, fiatal hölgy szándékát, és szerelmi együttlétre számítva végzetes szívinfarktust kapott. Homer gyűjteménye elhanyagolva hevert a garázsban, amíg özvegye el nem határozta, hogy Floridába költözik egy nyugdíjas otthonba, és el nem adta „az egész értéktelen vacakot" egy Sunbeam nevű szabad léleknek, aki a Hollywood Boulevard legfelkapottabb üzletei számára készített gyöngyökből ékszereket és alternatív stílusú kiegészítőket. így került 1969-ben az Áldást Hozó Kő egy Woodstock nevű helyre, egy Argyle névre hallgató hippi jointos csipeszének nyelére drótozva. Aztán Argyle életét vesztette Délkelet-Ázsiában, egy hadüzenet nélküli háborúban, nővére pedig átkutatta a személyes dolgait, megtalálta a csipeszt, és a drótokat elvágva kiszabadította a kristályt. Azt gondolván, hogy a kő nem több egy üvegdarabnál, odaadta nyolc éves lányának, aki ragasztó és alufólia segítségével koronát készített belőle az egyik babájának. Amikor a kislány egyetemista lett, és elköltözött otthonról, az összes babáját az Üdvhadseregnek adományozta, ahol a kőre lecsapott egy asszony, aki rendszeresen járta a használtruha boltokat és zsibvásárokat a kevésbé szemfüles vásárlók által észre nem vett szerinte legalábbis - értékes holmik után kutatva. A kristályban fantáziát látott, mivel New Age hívő volt, és amikor megfogta a követ, egyértelműen vibrálást érzett. Így az áldást hozó kék kő, amely galaxisokon és csillagködökön átjutott el a korai Földre - a kozmikus kristály, ami a Sudár-nak nevezett előembernek bölcsességet adott ahhoz, hogy tudja, mikor kell népét kivezetnie a veszélyből, ami megvigasztalta Laliarit, és megvüágosodást hozott Avramnak, hitet adott a római Améliának, és bátorságot Winifred Anyának, hogy szembeszálljon az apát parancsával, Katharinának pedig reményt, hogy megkeresse apját, majd segített Brigitte Bellefontaine-nek, hogy rejtett szenvedélyének a gyakorlatban vegye hasznát, végül Matthew Livelyt saját sorsa kovácsává tette - egy kaliforniai tengerparti közösség kis üzletében kötött ki. Most is ott van a kirakatban, gyógyító kristályok, tarot kártyák és füstölők szerény társaságában. Ha nem rohansz el az üzlet mellett, ha éppen nem digitális naptárad, újságod vagy mobiltelefonod köti le a figyelmed, észre fogod venni. És ha úgy érzed, meg kell találnod belső erődet, bátorságodat vagy bölcsességedet, lépj be az üzletbe, nézz rá a kőre, vedd a kezedbe, és figyelj arra, mit mond. A tulajdonos várja, hogy reális áron eladhassa... a megfelelő embernek.