Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése Igen érdekes részletekre hívja fel a figyelmet: Pannenberg, Wolfhart: Die Augsburgische Konfession und die Einheit der Kirche. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 15-21. o. Az Ágostai hitvallás négyszázéves jubileumán írta id. Prőhle Károly: „Ha tökéletesnek mondjuk azt, ami a maga céljának hiánytalanul megfelel, akkor bizonyára jogunk van tökéletesnek mondani az Ágostai hitvallást, mert rövid, tömör, világos, határozott formában, de egyúttal az Isten fiaihoz illő békességre igyekezésnek szellemében mondja el azt, amit ebben a konkrét világtörténelmi helyzetben a tiszta evangéliom híveinek elmondaniok kellett, – sem többet, sem kevesebbet.”1

A hitvallás német és latin nyelven megírt szövegei közül nem lehet bármelyiknek az elsőbbségét kijelenteni. Egyszerre dolgoztak mindkét szövegen. Melanchthon nagyobb gondot fordított a latin szöveg megfogalmazására és a latin szöveget legtöbbször előbb készítették el, mint a németet, néha azonban éppen fordítva. Az előszót kivéve sohasem az egyik szövegnek a másik nyelvre fordításával van dolgunk. A hitvallás előszava, valamint az első és második fő rész vége nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nincs szó sem elszakadásról, sem új vagy másik egyházról a régi mellett vagy helyett, hanem a meglevő egyházon belüli vitáról. Miközben a korabeli egyházban elterjedt téves tanításokat igazítja helyre, határozottan elítéli a korábban már elítélt óegyházi tévtanításokat, 2 de elítél a korabeli tévtanításokat is, amelyeket összefoglalóan több esetben az anabaptistáknak tulajdonít.3 Egy alkalommal konkrét megnevezés nélkül csak a másképpen tanítókat veti el.4 Az Ágostai hitvallás nem valamilyen érdektelen tanítás kifejtése kíván lenni, hanem Krisztusról szóló aktuális bizonyságtétel. Bár számos helyen idézi a Szentírást, mégis jellemzője, hogy az egyház vagy a gyülekezetek tanítását fejti ki. A Szentírási helyek sokkal részletesebb magyarázatát találjuk az Apológiában. Abból indul ki, ami az egyház tanítása, ezért nemcsak kordokumentum, amelyet történetileg kell vizsgálni, hanem a keresztyén hit kifejtése, amelyhez teológiailag kell közeledni. Az Ágostai hitvallás a Szentírást ért támadást akar elhárítani. Ez a tévtanítás elterjedt az akkori egyházban és ennek következtében az Írás tulajdonképpeni tartalma elhalványult. Más fegyver ebben a harcban nem áll rendelkezésre, mint a hit megvallása. Jogos a figyelmeztetés, hogy a hitnek egy bizonyos időben történt hitvallását nem szabad – mintegy az igei kinyilatkoztatás mellé téve – második ki1 2 3 4

Prőhle 1930, 53-54. I., II., VII., VIII. és XII. cikk. V., IX., XII., XVI. és XVII. cikk. Általános értelmezés szerint ez a svájci reformátor Zwinglire és követőire vonatkozik.

Reuss András: Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

2015. november 26.

1/27

nyilatkoztatásnak tekinteni.5 Ez megtörténhet akkor, ha a 16. század reformátori bizonyságtételét korából kiszakítva minden időre szóló válasznak tekintik. Ma az igazi, biblikus, keresztyén hit frontvonala minden bizonnyal nem pontosan ott húzódik húzódik, mint a reformáció idejében. Az egykori hitvallások puszta ismétlésével ezért nem teljesítjük a mai bizonyságtétel feladatát. Az Ágostai hitvallás aláíróinak neve és az egyházatyáktól vett idézetek arra emlékeztetnek, hogy a földrajzilag és időben eltérő keresztyének összekapcsolódnak, mindannyian alá vannak vetve az Írásnak. Nem új tanítást kívánnak adni a maiaknak, hanem az egyház meglévő tanítását fejezik ki egy adott korban világosan és tisztán. Az egyház, amely konkrét embereket jelent, akik aláírták, illetve, ahol nagy egyetértéssel így tanítanak, vallja meg itt hitét az evangéliumban. Ez elengedhetetlen, belső késztetés. Ilyen értelemben az Ágostai hitvallás csak írásmagyarázat, tanúskodás az Írás mellett. Nem elég az egyénnek megvallania a hitét, ezt az egyháznak közösségként is meg kell tennie. 6 Föltehető a kérdés, hogy miért nem vallotta meg az egyház a hitét más korokban is, például a felvilágosodás idején, amikor ugyancsak támadások érték az evangéliumot? Edmund Schlink úgy véli, hogy ez hiba volt.7 Felépítését tekintve szembeötlik – mivel az alcímek is utalnak rá –, hogy a hitvallás két részből áll, az első (A fő hitcikkek) alapvető tantételeket (I-XXI. cikk), a második (Cikkek a megszüntetett visszaélésekről) gyakorlati kérdéseket (XXIIXXVIII. cikk) tárgyal. Az egyes cikkek sorrendjét figyelve egy másik felépítés is kirajzolódik. Az Apostoli és a Nicea-konstantinápolyi hitvallás szentháromsági szerkezetéhez hasonlóan, az Ágostai hitvallásban is először Istenről, az Atyáról (I. cikk), utána a Fiúról (III. cikk) van szó, majd a Szentlélek munkájával és eszközeivel kapcsolatos (V.-XVI.), a vitatott kérdésekről szóló cikkek következnek. Ha ezeket indokolt kitérőknek tekintjük, akkor az egyetemes hitvallások felépítésének megfelelően logikus helyen van a Krisztus visszajöveteléről szóló cikk (XVII). A csupán néhány tömör mondatból álló és az „ingyen, Krisztusért, hit által” való megigazulásról szóló IV. cikk az egész hitvallás tartalmi közepe. 8

ELŐSZÓ A mottóként szereplő zsoltárvershez (Zsolt 119,46) Luthernak a Cordatus Konrádhoz intézett 1530. július 6-i levelében 9 úgy értékeli az Ágostai hitvallás felolvasát a birodalom fejedelmei és rendje előtt, hogy ezzel a zsoltárvers teljesedett be. Azóta minden kiadás tartalmazza, de nem volt benne a gyűlésen benyújtott szövegben. A hitvallás szövegének történetéből kiviláglik, hogy Georg von Brück szász választófejedelmi kancellár előszava elsősorban nem stílusjegyekben különbözik Melanchthon korább megírt, tervezett előszavától. Nem bonyolultabb és nem hi5 6 7 8 9

Schlink 1949. Schlink 1949. Schlink 1949. Vö. Beisser 1993, 77. o. jegyzete. LVM 7: 539-540 (WA.B 5: 441-442 (1626. sz.)


2015. november 26.

2/27

vatalosabb, mint akkor akármelyik másik szöveg, 10 hanem összeszedett, udvarias hangvétele mellett is tömör, világos és érthető. Az előszóból kiderül, hogy az evangélikus rendek, mint hajthatatlan, de békülésre kész párt, „pártfelek” (2. 10.) jelennek meg. Számolnak azzal a lehetőséggel, hogy a császár – még 1526-ban, az első speyeri birodalmi gyűlésen fel is olvastatott üzenete szerint – közbenjár a zsinat ügyében a pápánál (15-17). Ha pedig „ezek az ellentétek köztünk és a másik fél között barátságos módon nem rendeződnének” (21), készek az összehívandó zsinat előtt megjelenni. 11 Egy összehívandó zsinathoz már korábban is fellebbeztek (22). A zsinatra mint fellebbviteli fórumra hivatkozni nem volt rendkívüli. Az augsburgi kihallgatás után és később a zsinatra hivatkozott maga Luther is. 12 1527-ben V. Károly is a pápával szemben ezzel fenyegetőzött. Ezt tették 1529-ben a protestánsok Speyerben. 13 Korábban tanúsított álláspontjuktól eltérni nem akarnak (23-24). Az előszóból egyértelmű az összehívott birodalmi gyűlés kettős célja. Egyrészt a török elleni védekezés (1), másrészt tanácskozás a keresztyén hit ügyében támadt ellentétekről (2). A megbeszélések kiindulási alapja egyfelől, hogy „a pártfelek egymás véleményét és álláspontját a vallás kérdésében kölcsönös szeretettel, jóakarattal és türelemmel nyilvánosan meghallgassák, megismerjék és mérlegre tegyék” (2) és rendezzék, és „visszajussanak az egyetlen, egyszerű igazsághoz és a keresztyén egyetértéshez” (3); másfelől pedig az alap a meglévő egység, hogy „amiképpen egy Krisztus alatt vagyunk és küzdünk, ugyanúgy egy keresztyén egyházban is élhessünk, egységben és egyetértésben”(4), és hogy „valamennyiünknek az egy Krisztus alatt kell lennünk, küzdenünk s az egy Krisztust kell vallanunk” (11). A békülékeny hangot megütő császári meghívásra, amely a protestáns tábor felértékelését is jelentette, békülékeny hangon válaszolnak, amely nemcsak abban jut kifejezésre, hogy a közös hitre utalnak (4. 11), hanem abban is, hogy hajlandók eleget tenni a császár akaratának (8), és készek tanácskozni, megegyezni és a pártviszálynak véget vetni (10), mert amint mondják „semmit sem utasítunk viszsza, ami valamiképpen a keresztyén egyetértés elérésére vezethet” (13). A tárgyalások esetleges kudarcára tekintve a zsinatra hivatkoznak (16. 19. 21), de ez is csak arra utalás, hogy nem szakadásról, hanem az egyházon belüli ellentétről, nézetel térésről van szó. A hitvallás tartalmát az előszó így foglalja össze: „így tanítottak nálunk mindeddig a Szentírás és Isten tiszta igéje alapján” (8).

Szemben a KK 1957, 1: 17. o. jegyzetének megállapításával. A fellebbezés megfelelt a lat. concilium, 'zsinat' szóból konciliarizmusnak nevezett és az – egyháztörténet folyamán többször állított és vitatott – egyházfelfogásnak, amely szerint az egyetemes zsinat az egyház legfőbb hatalmi szerve, és neki a pápa is alá van vetve. MKL 12 Heinrich Bornkamm: Das bleibende Recht der Reformation (1967), 110. o. 13 18b-20: a Speyerben 1529. március 15-én hozott határozat javaslat szó szerinti idézése, vö. Wenz 1996, 1: 469. Utalás az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen történt protestálásra. 10 11


2015. november 26.

3/27

A hitvallás két fő része A hitvallás első fő része a fő hitcikkeket tartalmazza (I-XXI), a második a megszüntetett visszaélésekről (XXII-XXVIII) szól. A hitvallás keletkezése során sokkal többet foglalkoztak a második részben foglalt kérdésekkel, amelyek tárgyalását az első rész alapozza meg és megértésüket is az segíti. Az első rész magyarázatának és kifejtésének tekinthető a második rész.14

I. RÉSZ: A FŐ HITCIKKEK Az első rész az I.-XXI. cikket tartalmazza. (Tartalmilag ezen belül ilyen csoportosítás lehetséges: I-VI. a megigazulással, VII-XVII. az egyházzal kapcsolatos cikkek, XVIII-XXI. különféle cikkek.) I. Istenről (De Deo / Von Gott) Groó Gyula: „... a három személyről ...” (Az Isten I.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 19-20. A bevezető szavak nem emelik ki a hitvallást beterjesztők és aláírók személyét, hanem a gyülekezetek gyakorlatára utalnak: „A gyülekezetek nálunk nagy egyetértéssel tanítják” („Ecclesiae magno consensu apud nos docent”). Az ezután következő cikkek csaknem mindegyike ebből a mondatból érthető: a „tanítják továbbá” alanyai a „gyülekezetek”, amelyek a hitvallást aláíróknál találhatók. Különösnek tűnhet, hogy a hitvallás kifejezésére a tanítani igét használják, ami azonban helyénvaló, mert az egyházi életnek arra a gyakorlatára utal, amit nem lehet elmarasztalni.15 A niceai zsinat határozatát említi (2), és ezzel az egész addigi egyházzal való közösséget fejezi ki. Nevének említése nélkül utal az Athanasiusi hitvallásban említett tanokra is (3). Nevének említése nélkül elutasítja a modalizmus tanítását (4), mely az isteni személyekkel kapcsolatosan a személy szóval Istennek három egymást követő megjelenési módját értette. Ezután – mint csaknem mindegyik cikkben – az elítélések következnek. (Az egyes eretnekségekkel kapcsolatos tudnivalók a lábjegyzetekben találhatók.) II. Az eredeti bűnről (De peccato originis / Von der Erbsünde) Az eredeti bűnre használatos még az eredendő bűn, áteredő bűn, örökletes bűn kifejezés is, amelyek mindegyike a latin peccatum originale fordítása. A gondolatmenet belső logikája már itt eltér az Apostoli és a Nicea-konstantinápolyi hitvallásnak a Szentháromság személyeit sorra vevő menetétől. Isten 14 15

Wenz 1996, 1: 393 (109. jegyzet). „A reformációnak »tanítása«, igehirdetése közelebb áll az evangélizációhoz, mint az ortodoxia és korunk prédikációjához.” Urbán 1941, 6-7.


2015. november 26.

4/27

után az Istentől elfordult emberről szól a hitvallás. A XIX. cikk újra foglalkozik a témával, de másik szempontból, amikor a bűn okát tárgyalja. A fenti magyar kifejezés, de a német elnevezés is olyan értelmet hordoz, hogy öröklött bűnről van szó: „Ádám bűnbeesése óta a származás természetes rendjében minden ember bűnnel születik” (1). A folyamat Ádám, azaz az első emberpár bűnbeesésével kezdődött. Nem a teremtéstől fogva volt tehát így. A jelen állapota más, mint kezdetben volt. A bűn az embernek nem teremtésbeli tulajdonsága. Nincs kivétel az emberek között, minden emberre vonatkozik a megállapítás. Származás szerint: vagyis nincs a földi életnek olyan pillanata, amikor még azt mondhatnánk az emberre, hogy nem bűnös. Bűnös: elsősorban nem erkölcsi, pedagógiai vagy jogi értelemben, hanem Isten előtt állva, a megigazulás szempontjából, az Istenhez való viszony tekintetében. Mit jelent az embernek ez a bűnössége? Azt, hogy minden ember „istenfélelem és Istenbe vetett bizodalom nélkül és bűnös kivánsággal” (1; sine metu Dei, sine fiducia erga Deum et cum concupiscentia) születik. Ez a bűn tehát valaminek a hiánya, nem aktívan elkövetett cselekedet, de következnek belőle az aktív cselekedetek. Mi ennek a bűnnek a következménye? „ez az eredeti betegség vagy romlás valóban bűn, amely kárhoztat, és most is örök halált hoz most azoknak, akik nem születnek újjá a keresztség és a Szentlélek álta” (2). Tehát életveszélyes betegség, melyből ki kell gyógyulni, mert különben végzetes lehet. Újjá kell születni! A skolasztikus Bonaventura (1218 – 1274) meghatározása: „Dicendum, quod absque dubio tota natura, hoc est natura in omnibus hominibus, seminaliter ab Adam descendentibus, corrupta est, non solum poenaliter, sed etiam culpabiliter. Hoc enim manifestat visionis Dei carentia, rationalis crubescentia, concupistentiae praedominantia. – Carentia visionis Dei hoc manifestat, quia nullus debet aeterno bono,, ad quod factus est, privari, nisi in se habeat aliquid, per quod indignus sit divino aspectui praesentari; tale autem non est nisi culpa. Si igitur omnes, quotquot sunt, visione Dei privantur, nisi per baptismum fluminis vel flaminis renascantur; planum est, quod omnes, quotquot sunt, contrahunt ex sua origine culpam.” (dist 30, art. 1, q. 2, conclusio; 1885, 719. Commentaria in quatuor libros sententiarum magistri Petri Lombardi. Tomus 2 in secundum Librum Sententiarum. Ad Claras Aquas (Quaracchi) prope Florentiam ex Typographia Collegii S. Bonaventurae, 1885. Elérhetősége a világhálón: http://www.archive.org/stream/doctorisseraphic02bona

Elítélik Pelagius (5. századi brit szerzetes) és követői tanítását, akik tagadták az ember öröklődő bűnösségét, és „másokat”, akik az eredendő bűnön csak a teremtésbeli tökéletesség hiányát, fogyatkozást értettek, mely önmagában nem számít kárhozatos bűnnek. Több, név szerint meg nem nevezett skolasztikus teológusra és Zwinglire gondolhattak. Az eredeti bűn tagadását Krisztusra utalással érvelve helyteleníti a hitvallás, ugyanis Krisztus érdemét és jótéteményeinekdicsőségét kisebbítik ezáltal (3). Tehát nem teológiai szőrszálhasogatásról, hanem alapvető krisztológiai kérdésről van szó. A modern korban is számosan tagadják az eredeti bűnt, amikor úgy beszélnek az emberről, hogy csak ki kell bontakoztatni a minden emberben jelen levő jót, amint az erkölcsi idealizmus vallja, vagy hogy minden ember a tudása szerint jót cselekszik, amint az erkölcsi optimizmus tartja. Sokratesre és követőire szoktak hivatkoznia, akik szerint senki sem cselekszik tudatosan és akaratlagosan rosszat. Reuss András: Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

2015. november 26.

5/27

III. Az Isten Fiáról (De filio Dei / Von dem Sohne Gottes) Madocsai Miklós, „... valóságos Isten és valóságos ember ...” (Az Isten Fia III.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 20-22. A gondolatmenet belső logikája szerint arról van itt szó, aki által a bűnös ember megváltást, szabadulást nyer. Csak az Apostoli hitvallást nevezi meg, de tartalmilag a Niceai és az Athanasiusi hitvallásra is utal. Azokhoz képest hangsúlyos, hogy Krisztus „nem csak az eredeti vétekért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is” (3) áldozattá lett, és feltámadásának célja, hogy az embereket „vezesse, vigasztalja, megeleve4nítse” és „védelmezzen az ördöggel és a bűn hatalmával szemben” (5). Szembeötlő, hogy a feltámadt Krisztusnak a művét a Szentlélek által a jelenben milyen széles terjedelemben fejti ki (4-5), és ezután említi visszajövetelét ítéletre (6). IV. A megigazulásról (Von der Rechtfertigung / De iustificatione) Prőhle Károly: „... ingyen kegyelemből, Krisztusért, hit által ...” (A megigazulásról IV.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 22-24. A IV-V. cikkek számozásának kérdése: Schäfer, Rolf: Melanchthon zwischen den Konfessionen. Materialdienst des Konfessionskundlichen Instituts Bensheim 1/1997, 3-8. A német és a latin szöveg eltérései! Az első három cikk semmi olyat nem tartalmazott, amiben különbség vagy vita lett volna a vitában részvevő felek között. A IV. cikkben tér rá arra a pontra, amelyben eltér a felek álláspontja. Ennek érdekében egy újszövetségi kifejezést vezet be, amely tehát azelőtt is ismert volt, de a 16. századi viták egyik kulcsfogalma lett. A vita alapkérdése az volt, hogy miként viszonyul egymáshoz Isten Fiának a tette és a vallásos ember cselekvése. Senki sem vitatta az Isten Fia tettének páratlan jelentőségét. Viszont megoszlottak az álláspontok az ember cselekvésének jelentőségét tekintve. Ez nem pusztán tudósok elméleti vitája volt, hanem nagyonis kézzelfogható gyakorlati következményekkel járt az egyházi életre nézve. A IV. cikk tagadást és állítást tartalmaz. A tagadás, hogy „az emberek nem tudnak megigazulni Isten színe előtt a saját erejükből, érdemeik vagy cselekedeteik alapján” (1).16 Az állítás ezzel szemben, hogy „ingyen, Krisztusért, hit által igazulnak meg” (1).17 A kulcsszó a megigazulás. Mit jelent a megigazulás szó? Igaznak azt tekinti az ószövetségi szemlélet, aki az Isten és népe között kötött szövetségnek (például 5Móz 5,31-33; 28-30) megfelelően él. Aki tartja magát a szövetséghez, számíthat Is16 17

„non possint iustificare coram Deo propriis viribus, meritis aut operibus” „sed gratis iustificantur propter Christum per fidem.”


2015. november 26.

6/27

ten áldására. Amiatt, hogy az Ószövetség népe nem engedelmeskedett Istennek, tehát nem bizonyult igaznak, sokszor volt része büntetésben. Isten azonban a nép bűnei ellenére tartotta magát a szövetséghez, nem taszította el népét, hanem kegyelmesen odafordult népéhez. Luther számára a menny ajtaja nyílt meg, amikor megértette Hab 2,4 igéjét: az ember számára az jelenti a megváltást, hogy Isten kegyelmes és megtartja szövetségét. Ez az alapja, hogy az ember megújult viszonyban lehessen Istennel.18 A megigazulás tehát az ember megújulásának kifejezése, de Isten szempontjából, az Istenhez való viszony szempontjából. A magyar nyelvben nem tudjuk egyetlen szóval visszaadni a latin iustificatio (és a német Rechtfertigung) kettős értelmét: megigazítás és megigazulás. A cikk a hitre utal: az emberek „hit által igazulnak meg, ha hiszik, hogy (Isten) kegyelmébe fogadja őket és megbocsátja bűneiket a Krisztusért, aki halálávabűneinkért eleget tett” (2; vö. V,3). A félreértések és félreértelmezések ismeretében jogos a kérdés, hogy hanem „saját erejükből, érdemeik vagy cselekedeteik alapján” igazulnak meg az embere, hanem „ingyen, Krisztusért”, akkor miért kell még az ember hitét is megemlíteni. Itt nem szerepel a „csak” vagy „egyedül” („sola”) szócska! A válasz az, hogy kegyelmét Isten nem kényszeríti ránk, azt el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Minden embernek magának kell válaszolnia és elfogadnia.19 Ez a cikk az Augustana legfontosabb cikke, a lutheri reformáció foglalata. A hitvallás minden megállapítása ebből a cikkből következik, minden helyeslésének vagy elítélésének ez a mértéke. A kopernikuszi fordulathoz mérhető roppant jelentőségű felismerés a teológiában,20 de nem új találmány, hanem az Újszövetség tartalmának megszólaltatása olyan időben, amikor ismét elfelejtették. 21 A probléma súlyát mutatja, hogy az Ágostai hitvallás védőiratában, az Apológiában ez a cikk az egész iratnak mintegy harmada.22 „Keresztyénekké nem valami még oly vallásos »öngondoskodás« révén, hanem felülről jövő esemény révén leszünk. Ez a felismerés egész pontosan az ellentéte a zsidóságban általánosan elfo gadott teljesítmény és ellenszolgáltatás sémának. Pál azonban a saját környezetének beszédmódján fejezi ki magát, amely szeretett Isten igazság(osság)áról beszélni: »Ajándék, ha Istennek megfelelőek (igazak) vagyunk.«” Gerhard Schade: Biblische Wörter neu gehört, 1953, 67-68. – „... a megigazulás abban áll, hogy Isten szeretetének szabad tettével az embert ... oly kapcsolatba hozza önmagával, amelyet szent Istenként az embertől megkövetel, és amelyet az ajándékozó kegyelem Isteneként kész is megadni neki.” Rahner–Vorgrimler 1980, 470. 19 „Allein aus Gnaden, warum noch allein aus Glauben? Weil diese Gnade mir nicht aufgezwungen wird, sondern ich sie annehmen oder ablehnen kann, weil ich Ja sagen muß zu Gottes Ja zu mir. »Allein der Glaube« heißt: Das Heil ist jedem einzelnen zugesagt, nicht einem Kollektiv, jeder einzelne ist in die Entscheidung gerufen, die ihm niemand abnehmen kann.” Pöhlmann 1997, 3. 20 Hafenscher 1980, 82. 21 Gabriel Biel (1418-1495) úgy vélte, hogy Krisztus keresztjének érdeme sohasem egyetlen és teljes érdemszerző oka üdvösségünknek. Duns Scotushoz hasonlóan tanítja, hogy az ember saját erejével kiérdemli a kegyelmet és ehhez még a megelőző kegyelem kezdő segítségére sincs szükségeÖvé lehet a kegyelem, ha megteszi, amire képes. Az ember megszabadíthatja magát. Pöhlmann 1997, 3. 22 Nem szentel tehát Melanchthon nagyobb teret ennek a cikknek a védelmére, mint az összes többi cikkére együttvéve, ellentétben Hafenscher 1980, 83 megállapításával. 18


2015. november 26.

7/27

V. Az egyházi szolgálatról (De ministerio ecclesiastico / Vom Predigtamt) Dantine, Wilhelm: Die Ökumene der Zukunft. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 23. o. Balikó Zoltán: „... hogy erre a hitre eljussunk ...” (Az egyházi szolgálat V.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 24-26. A Confutatio az egyes cikkeket pontosan végigszámozta. A CA eredeti szövegében nem voltak címek és számok (I-XIX, XXI). A felolvasáshoz ez nem volt szükséges. Talán úgy gondolták, hogy szétszabdalná a gondolatmenetet, talán kicsinyesnek és fontoskodónak is tartották volna. Az egyes cikkeket világosan elhatárolta egymástól ugyanis azonos bevezetésük („tanítják továbbá”) és befejezésük („elvetik”). A címek beszúrása következtében különválik IV. és V. cikk, noha a kettő logikai egységet alkot (IV,1: „Tanítják továbbá...” és „Elítélik...” (V,4). Az első cikkek tartalma trinitárius. Feltehetően nem akart Melanchthon a Szentlélek ajándékozásáról a megigazulás előtt beszélni, ezért a Szentlélekről mondottak a megigazuláshoz kapcsolódnak. A IV. cikk a bírói (forenzikus) megigazulással 23 kezdődik. A negyedik cikk (IV,1-3) tagadó és állító mondattal a megigazulásnak létrehozó okát (causa efficiens) nevezi meg, az ötödik (V,1-3) az eszközi okot (causa instrumentalis). A cikk végén az elítélés (V,4) a IV. cikkben mondottakra is utal. Sem az anabaptisták kegyes előkészületei, sem a pápa híveinek a cselekedetei nem hozzák el a Szentlelket, ezt egyedül az ige teszi.24 A Cáfolat szerzői által végrehajtott kétfelé osztás kettős következménnyel járt. Egyrészt azt a benyomást keltette, hogy a forenzikusan értett megigazulás nem kapcsolódik semmi emberi tevékenységgel a szívben és értelemben. Másrészt elhomályosítja, hogy Melanchthon az augustinusi tanítást veszi át, amely a megigazulást nem a cselekedetekhez, hanem a hithez köti. Ugyanakkor azonban helyesen óvakodik attól, hogy a Lélek által létrejövő törvénybetöltést tekintse az isteni megigazítás alapjának.25 A szövegben a szolgálat (ministerium) szó szerepel, ami elsősorban a funkcióra, az elvégzendő tevékenységre utal. Nem utal viszont a szolgálat megszervezésének és végzésének a rendjére, amivel később a XIV. cikk foglalkozik (Az egyházi rendről). Az eddigiekből következik a kérdés: Hogyan jutunk el erre a megigazító hitre? Stilisztikai szempontból nem szép kötőszóval kezdeni egy mondatot. „Azért, hogy erre a hitre eljussunk, rendeltetett ...” Azonban német és a latin szövegben is így kezdődik a szöveg. A cikk elsődleges témája, hogy miképpen juthat A forenzikus megigazulás a megigazulásnak az az értelmezése, amely csak Isten mintegy bírói döntésével azonosítja a megigazulást, ti. nem tekinti bűnösnek („kegyelmébe fogadja őket és megbocsátja bűneiket Krisztusért”), hanem igaznak nyilvánítja az embert. A forenzikus megigazulás szűken értelmezett fogalmában nincs szó az ember megújulásáról. 24 Schäfer 1997. 25 Schäfer 1997. 23


2015. november 26.

8/27

el az ember a megigazító hitre. Az egyházi szolgálat rendeltetése, hogy az emberek erre a hitre eljussanak. Az egyházi szolgálat rendeltetése az evangélium tanítása és a szentségek kiosztása. Az ige és a szentségek a hitet támasztó Szentlélek eszközei. Azért éppen ez a kettő, „Mert az ige és a szentségek mint eszközök által kapjuk a Szentlelket” (2). Nem kell tehát az igéhez és a szentségekhez még valami más, hogy a Szentlelket kapjuk, hanem éppen ezek által kapjuk! Lehetetlen a hit az evangélium meghallása nélkül. Az az összefüggés az evangélium hirdetése és a Szentlélek munkája között, hogy a Szentlélek „hitet támaszt – ahol és amikor Istennek tetszik 26 – azokban, akik hallják az evangéliumot..." (2; vö. 4: anabaptisták). A hit ébredése tehát nem automatikusan következik az evangélium hirdetéséből és meghallásából, hanem Isten tetszésétől függ. Egyedül a hit, de csak ahol és amikor Istennek tetszik! A hit hal lásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által: Róm 10,17. Az a kifejezés, hogy „ahol és amikor Istennek tetszik” nem predestinációs értelmű.27 Sokkal inkább az a jelentése, hogy az ember semmilyen módon nem érdemelheti ki vagy nem kényszerítheti ki, hanem mindig megmarad Isten szuverén döntéspének. A cikk elején az evangélium szinonimája Isten igéjének, a közepén az evangélium szűkebb értelemben olvasható, miszerint az az „...hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket Krisztusért kegyelmébe fogadja” (V,3; vö. IV. cikk). Elítélik az anabaptistákat stb., akik szerint „az ember külső ige nélkül, saját előkészületei és cselekedetei útján nyeri el a Szentlelket” (4; vö. 2-3). Ez a nézet mindmáig nagyon népszerű és nem köthető feltétlenül csak valamilyen csoportosuláshoz. A Szentlélek ajándékát azonban elszakítja a hirdetett igétől, viszont azzal a veszéllyel jár, hogy a Lélek ajándékát önkényes emberi módszereknek és emberi erőfeszítéseknek tulajdonítja, és nem Isten ajándékának tekinti. VI. Az új engedelmességről (De nova oboedentia / Vom neuen Gehorsam) Keveházi László: „... a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie ...” (Az új engedelmesség VI.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 26-27. A hitvallás gondolatmenetének belső logikájában a VI. cikk a IV. és V. cikkben említett megigazító hit gyümölcseiről vagy következményeiről szól. Tétele, hogy „ennek a hitnek (vö. IV. cikk) jó gyümölcsöket kell (latin: debeat; német: soll) teremnie” (1). A jó cselekedetek azok, „amelyeket Isten rendelt”. Ez az egyszerű megállapítás vitázik azokkal, akik emberek által kitalált jó cselekedetekkel akarnak Istennek tetszeni, miközben esetleg nem teszik meg azokat, amelyeket Isten kifejezetten megparancsolt. 26 27

ubi et quando visum est Deo Maurer 1976, 2: 150. Az CA variatából azonban hiányzik, vö. BSLK 59; RB 2006, 1-2: 157.


2015. november 26.

9/27

A jó cselekedetek megtételét egy egyszerű pozitív és egy negatív állítással indokolja. Pozitív, hogy „Isten akaratáért” (1), vagyis mivel ezt Isten kivánja. A negatív állítás helyteleníti azt a bizakodást, amely abban bízik, „hogy ezekkel a cselekedetekkel Isten színe előtt érdemessé lehetünk a megigazulásra.” (1). Tehát semmiképpen sem a megigazulás eléréséhez kell a jó cselekedet, hanem a megigazlásból fakad, ezért is új engedelmesség. Idézi Lk 17,10 igéjét, de nem teljesen. A folytatás így hangzik: „azt tettük, ami kötelességünk volt”, tehát érdemről nincs és nem is lehet szó. Hivatkozik Ambrosius szavaira. Ezzel is igazolja, hogy nem új tanítás ez, nem kopernikuszi fordulat. Teljes az összhang a régi atyák és a reformáció között. A hit és jó cselekedetek viszonyának kérdését még kifejti később a XX. cikk. A VII. és VIII. cikk is logikai egységet képez, amint a fentiekben a IV-VI. cikk. A számozás nem az eredeti szövegnek megfelelő, hiszen ott nem volt. A Confutatio számozása különítette el ezt a két cikket. VII,2-4: egyház egysége; VIII,1-2: egyház szentsége. A beosztás körüli bizonytalanság abból adódhatott, hogy a VIII,1 német szövegében szereplő item (továbbá) latin szót, a VII,1 latin szövegének „Tanítják továbbá” (item docent) kifejezésének értelmében új cikk kezdeteként értették. 28 VII. Az egyházról (De ecclesia / Von der Kirche) Schlink, Az Ágostai hitvallás ökumenikus jellege (1949).

Szabó József: „... az evangéliumot tisztán ...” (Az egyház VII.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 27-29. Schäfer, Rolf: Melanchthon zwischen den Konfessionen. Materialdienst des Konfessionskundlichen Instituts Bensheim 1/1997, 3-8., itt 3-4. „Tanítják továbbá, hogy az egy szent egyház minden időben megmarad”. 29 A reménység kifejezése, hogy nem lesz szakadás? Inkább a hité. Ennek a hitnek az az alapja, hogy „az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. 30 Megmarad, mert a Szentlélek közvetítő eszközei jelen vannak (vö. V. cikk). Nem lehet, hogy ne legyen egyház ott, ahol ige és szentségek vannak. A magyar fordítás a „szentek gyülekezete” kifejezést használja, ami pontosan megfelel a latin és a német eredetinek, 31 Az Apostolicum kifejezése a „szentek

Schäfer 1997. una sancta ecclesia perpetuo mansura sit / dass alle Zeit musse ein heilige christliche Kirche sein und bleiben 30 in qua evangelium pure docetur et recta administrantur sacramenta 31 congregatio sanctorum / die Versammlung aller Glaubigen 28 29


2015. november 26.

10/27

közössége”32, a Nicea-konstantinápolyi hitvallás nem tartalmaz ezeknek megfelelő kifejezést. Nem szűkíti le a meghatározást olyasfajta értelemben, hogy ahol úgy hirdetik, mint mi, de abban a meggyőződésben szól, hogy a reformáció pártján az evangélium hirdetése tisztán, a szentségek kiszolgáltatása helyesen történik. Az állítás szembenéz az egyház sokféleségével (3). A szokások vagy emberi hagyományok hasonlóságát nem tartja szükségesnek, mert: „Az egyház valódi egységéhez elegendő 33 egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában.” (2) Tehát nem döntő a liturgia, a szervezet egysége. De nem jelenti azt, hogy mindenképpen másságra kell törekedni. A megállapítás az egyház egységének szempontjából nézi a kérdést. Nem abból a gyakorlati szempontból, hogy teljesen más liturgia, szervezet vagy szokások mennyiben akadályozzák esetleg az egyes hívőt, hogy otthon érezze magát a helyi gyülekezetben és egyházban. Megjegyzendő, hogy az Ágostai hitvallás nem része saját egyházfogalmának, vagyis nem állítja, hogy az az igazi egyház, amely ezt a hitvallást vallja. A lutheri ortodoxia és a 19. században Wilhelm Löhe – tévesen – így tartotta. Mégis nyilvánvaló az az igénye, hogy a tiszta tanítást adja elő. Ezért mondható az Au gustana ökumenikusnak. Bár az Apológia olykor az egyház egyik ismertetőjeleként említi a hitvallást, de Melanchthon nem az írott hitvallásról beszél, nem az Augustanáról, hanem a hitvallás funkciójáról, a hitvallás eseményéről. 34 VIII. Mi az egyház? (Quid sit ecclesia? / Was die Kirche sei?) Kovács Géza, „... a szentek és igazán hívők gyülekezete”. (Mi az egyház? VIII.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 29-30. Kapcsolódik az előző cikk állításához, mely az egyházról, mint a szentek gyülekezetéről szólt. Ennek az állításnak nyugtalanító tényekkel kell szembenéznie. Az egyik nyugtalanító tény az egyháznak az a valósága, hogy a szentek és igazán hívők gyülekezete az egyház,35 „azonban ebben az életben sok képmutató és gonosz keveredik közéjük” (1). 36 Erre a tényre a mindennapos tapasztalaton kívül olyan bibliai helyek is emlékeztetnek, mint a búzáról és a konkolyról szóló példázat. Nem foglalkozik a cikk azzal, hogy ebben a helyzetben mi a teendő. Lehet, hogy a megoldás benne van abban, hogy az egyházban tisztán tanítják az evangéliumot, és ez nem marad hatástalan. A másik nyugtalanító tény, hogy ilyen körülmények között a szentségekkel szolgálók sem feddhetetlenek. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e élni szolgálatukkal (1)? A válasz Krisztus szavát idézi, aki az írástudók és farizeusok tanítását köve-

sanctorum communio satis est, ist gnug 34 Schlink 1949. 35 congregatio sanctorum et vere credentium / die Versammlung aller Glaubigen und Heiligen 36 multi hypocritae et mali admixti sint / viel falscher Christen und Heuchler, auch offensichtlicher Sünder unter den Frommen bleiben 32 33


2015. november 26.

11/27

tendő, példájukat viszont elvetendőnek mondta (Mt 23,2 37). Nyomós érv az is, hogy a szentségek hatékonyságát nem a velük szolgálók élete adja, egyáltalán nem emberek hite vagy életfolytatása, hanem Krisztus rendelése és parancsa (2). Ezért lehet élni a hitetlen szolgák által nyújtott szentséggel is. Donatust (karthagói püspök 313-355) és követőit, a donatistákat elítélte az egyház és elítéli az Augustana is (3), mert ők az ember milyenségétől – az üldözésekben tanúsított helytállásuktól vagy bukásuktól – tették függővé a szentségek hatóerejét. Ez az elítélés azonban nem megalkuvás, hanem krisztocentrikus gondolkodás, mely bizonyosságot ad a bizonytalankodó embernek. Nem foglalkozik a cikk azzal a kérdéssel, hogy a szolga méltatlansága milyen próbák elé állítja azt a hívőt, aki él a szentséggel. Ha méltatlan a szolga, ma ezt sokszor úgy mondják, hogy nem hiteles, és nem ritkán van ilyen, az gyötrel mes helyzet az egyénnek és az egyháznak, gyülekezetnek. Alapvető szempont, hogy az igével és a szentséggel kapcsolatosan a hívőnek nem kell vizsgálnia a kiszolgáltató személyét, hitét, életét. Mi is lenne vele, ha ezt kellene tennie? Nagy és fontos kérdés, hogyan intézi el a gyülekezet, az egyház a kiszolgáltató személyének problémáját, mert hagyni nem lehet, hogy nyilvánvaló bűnben legyen Isten szolgája. Augustinus szerint a keresztelő hite alapvető a saját személyes üdvössége, de nem a megkeresztelendő szempontjából. Egy további kérdés, hogy mit jelent mindez a lelkésznek saját személyére nézve. Az ő számára személyesen ez semmiképpen sem jelent megnyugtatást vagy felmentést. De ez már nem ennek a cikknek a témája. IX. A keresztségről (De baptismo / Von der Taufe) Ferenczy Zoltán, „... a keresztség által kegyelmét adja ...” (A keresztség IX.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 31-32. Magassy Sándor [1931]: A keresztség szentsége. Amire az Ágostai hitvallás tanít. Lelkipásztor (53) 1978/6, 341-346. „... szükséges az üdvösséghez, és Isten a keresztség által kegyelmét adja” 38 – hiszen Krisztus parancsa a keresztség. Ennyiben tehát nincs tetszésünkre bízva, hogy alávethetem magamat, de el is utasíthatom. Szükséges, mert jel az elfogadásról, mert jel Isten kegyelméről. A megkeresztelkedés az elfogadás aktusa, amelyet Krisztus parancsa elvár, de amelyre mégis az embernek van szüksége, hogy bizonyossága legyen. Nem lehetséges úgy elfogadni a kegyelmet, hogy közben elutasí tom a jelét, legalábbis egészen kivételes helyzetektől eltekintve nem lehetséges. „... a gyermekeket meg kell keresztelni”. 39 Milyen érveket lehet felsorolni a gyermekek elutasítására, ha a szülők őszintén kívánják? A hit nem feltétele a keA szöveg nem idézi a folytatást, csak utal rá: „amit tehát mondanak, azt mind tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert mondják, de nem teszik” (Mt 23,3). 38 sit necessarius ad salutem quodque per baptismum offeratur gratia Dei / notig sei, und daß dadurch Gnad angeboten werde 39 pueri sint baptizandi / dass man auch die Kinder taufen soll 37


2015. november 26.

12/27

resztségnek, nem feltétele Isten kegyelmének. Az evangélikus keresztelési rendben a gyermekek evangéliumára (Mk 10,13-16par) hivatkozunk. Ez a hely nem áll közvetlen összefüggésben a kereszteléssel, de kifejezi Isten feltétel nélküli szeretét. A XIII. cikk tisztázza a szentségekkel élés és a hit viszonyát, amikor azt állítja, hogy azokkal úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, tehát szó sincs a hit mellőzéséről, hanem megfelelő helyéről. Az anabaptisták magatartásának alapja az az állítás, hogy „a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek”. Ezt annak alapján állították, hogy tagadták az ember eredeti bűnösségét és a kisgyermekek bűntelenségét vallották. X. Az úrvacsoráról (Vom heiligen Abendmahl / De coena domini) A meghatározás rövid és tömör: „Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek”. 40 Nincs tehát vita vagy magyarázkodás, hanem csak állítás. A római egyház az átlényegüléssel magyarázza Krisztus úrvacsorai jelenlétét, Zwingli pedig tagadta Krisztus jelenlétét. Kálvin ekkor még nem volt a színen. A protestantizmus egysége, az egyház egysége érdekében Melanchthon később változtatott a szövegen. Ennek nyomán a hitvallás változtatott szövege ez lett: „Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy a kenyérrel és a borral Krisztus testét és vérét osztják ki azoknak, akik magukhoz veszik az úrvacsorát.” (CA variata X.) 41 Az Ágostai hitvallás invariatahoz képest kimaradt „a valóságosan jelen van” kifejezés és a más nézetet vallók elutasítása, valamint belekerült, hogy „a kenyérrel és a borral”. XI. A gyónásról (De confessione / Von der Beichte) Vö. Reuss András: Az Ágostai hitvallás cikkei a gyónásról (XI.) és a bűnbánatról (XII.). Előadás a Fébé konferenciáján, Piliscsaba, 2009. június 27. Fagerberg, Holsten / Jorissen, Hans: Buße und Beichte. In Confessio Augustana. Bekenntnis des einen Glaubens (1980), 228-255. A cikk arra vonatkozik, amit az evangélikusok magángyónásnak, a római katolikusok fülbegyónásnak vagy titkos gyónásnak neveznek. Csak abban a két kérdésben foglal állást a cikk, amit a legfontosabbnak tartottak a reformátorok. Az egyik kifogásolt kérdés, hogy „a magánfeloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben”. Ezzel hárítják el azt a szemrehányást, hogy amikor a gyónás idejének és gyakoriságának meghatározását kifogásolják, akkor a gyónás egészét vetik el. A másik kifogás, hogy „a gyónásban nem szükséges az összes vé-

corpus et sanguis Christi vere adsint / dass wahrer Leib und Blut Christi wahrhaftiglich unter der Gestalt des Brots und Weins im Abendmahl gegenwärtig sei 41 „De coena domini docent, quod cum pane et vino vere exhibeantur corpus et sanguis Christi ves centibus in coena domini.” BSLK 65. 40


2015. november 26.

13/27

tek felsorolása”, ez ugyanis lehetetlen. A római gyakorlat pedig csak a felsorolt bűnökre nézve hirdetett bocsánatot.42 XII. A bűnbánatról (De poenitentia / Von der Buße) Csepregi Béla, „... töredelem és hit ...” (A bűnbánat XII.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 32-33. Fagerberg, Holsten / Jorissen, Hans: Buße und Beichte. In: Confessio Augustana. Bekenntnis des einen Glaubens (1980), 228-255. Elégtétel címszó = Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár. 10., Kuno Füssel közreműködésével teljesen átdolgozott, új kiadás. Szent István Társulat: Budapest, 1980. 146-147. CA XII. és Denzinger / Hünermann (2004), *1704. Pannenberg, Wolfhart: Die Augsburgische Konfession und die Einheit der Kirche. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 15-21. 16. o. Dantine, Wilhelm: Die Ökumene der Zukunft. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 21-xx. 22. o. Ha a keresztség szükséges az üdvösséghez és a keresztség Isten felkínált kegyelmét nyújtja, akkor súlyos kérdés, hogy mi a helyzet azokkal, akik a keresztség után „bűnbe estek”. A latin szöveg nem egyszerűen valamilyen hiba elkövetésére utal, hanem elesésre (lapsi). A hitvallás a megtérőknek (convertuntur / zur Buße kommen) nyitva hagyja a bűnbocsánat lehetőségét azzal, hogy az ilyeneket az egyház köteles feloldozni. A bűnbánat annyiban feltétele a bűnbocsánatnak, hogy az embernek, hogy bocsánatot nyerjen, el kell határolódnia bűnétől. A helyes értelemben vett bűnbánatnak két részét különbözteti meg a hitvallás. Az egyik rész „a töredelem (contritio / Reue), vagyis az a rettegés (terrores / Leid und Schrecken), amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben”. A bűnbánatnak ezt a részét nem liturgikus cselekményként vagy betanult formulák elmondásaként írja le, hanem mint az ember belső hozzáállását, mint lelki állapotot. Ezt nyilván annak felismerése váltja ki, hogy bűnével az ember Isten ellen vétkezett, vele került szembe. A másik rész „a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja a rettegésektől.” Egyáltalán nem szabad és a szöveg alapján nem is lehet ezt a két részt úgy értelmezni, hogy itt csak a bűntudat nagyságának érzékeltetéséről van szó, hiszen a bűnbocsánat vigasztalását és felszabadító hatását is hangsúlyozza. Jeléül annak, hogy a lutheri reformáció sem el nem vetette, sem le nem becsülte a cselekedeteket, csak más jelentőséget tulajdonított nekik, a bűnbánat két részének említése után nem marad el az utalás a jó cselekedetekre sem. A jó csele42

Tanulságos Canisius Szent Péter (1521-1597) mondata: „Aki jól gyónik, üdvösségnek fia, aki roszszul gyónik, kárhozatnak fia”. Péter 1993, 56-57.


2015. november 26.

14/27

kedetek a bűnbánat gyümölcsei, de nem a bűnbánat részei, hanem következményei. Csekély különbségnek és ezért szőrszálhasogatásnak tűnhet, hogy a hó cselekedetek a bűnbocsánat után a bűnbánathoz tartoznak vagy következményei annak. Mivel azonban a római egyház a szív töredelmét (contritio cordis), a száj vallomását (confessio) és a bűnökért való elégtételt (satisfactio) tartotta a bűnbánat részeinek, de a hitet nem, a megigazulás döntő kérdésévé lett a bűnbánat értelmezése is. Ehhez járul még, hogy ha a jó cselekedeteket, akár mint az új élet megnyilatkozását, akár mint elkövetett bűneink helyrehozatalát, hiszen az elégtétel ilyen gondolatra utal, a bűnbánat részének tartanánk, akkor – ha csak valamilyen kis részben is –, de emberi erőfeszítés eredményének tekintenénk az életújulást, ez pedig kisebbíti Krisztus érdemét és dicsőségét. Két csoport nézeteit ítéli el: az anabaptistákét és a novaciánusokét. Az anabaptistákként megjelöltek csoportját, akik a keresztyén tökéletességet vallották. Ezt úgy értették, hogy az egyszer már megigazult ember többé nem veszítheti el a Szentlelket, különben is lehetetlen vétkezniük. Számukra tehát ennek az egész cikknek nincs jelentősége (7-8). A novaciánusok pedig azt vallották, hogy a keresztség után nem lehetséges bűnbánat (9). Az ilyen nézetet vallók álláspontjukat olyan bibliai helyekre alapozták, mint Zsid 6,4-8; 10,26-31. XIII. A szentségekkel élésről (De usu sacramentorum / Vom Gebrauch der Sakramente) Egy tagadásból és egy állításból indul ki a cikk. Tagadja azt a felfogást, amely Zwingli nevével kapcsolható össze, de nevét mégsem említi. E tanítás szerint a szentségek – csak – „ismertetőjelei … a hit megvallásának az emberek közt” (1). A hangsúly tehát azon van, amit emberek tesznek. Az állítás ezzel szemben arra utal, hogy a szentségek „jelei és bizonyságai … Isten irántunk való jóakaratának”, és rendeltetésük, hogy „felkeltsék és erősítsék a hitet mindazokban, akik élnek velük.” (1) Egyértelmű, hogy itt az V. cikk gondolatmenetét viszi tovább és alkalmazza azokra, akik a szentségekkel élnek. Itt következik egyetlen mondatban a cikk témájának kifejtése: „A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk elé tárt ígéretekben.” (2) Az Isten és ember közötti szerepeket tehát nem szabad és nem lehet felcserélni: Isten az, aki ad, az ember pedig hittel elfogadhatja.43 XIV. Az egyházi rendről (De ordine ecclesiastico / Vom Kirchenregiment) A cikk az egyházi szolgálatról (De ministerio ecclesiastico) mondottak folytatásaként azt írja le, hogy kinek a dolga a nyilvános egyházi szolgálat végzése. Megkülönböztették a minden megkeresztelt hívő papságát, amelyben ki-ki mint családfő vagy egyszerű gyülekezeti tag keresztyén hívő vallást tesz hitéről, és az egyházi rendet, amelyre az egyház elhív, felkészít és kiküld egyeseket, hogy élethivatás43

Luther fáradhatatlanul tanítja, hogy az úrvacsora szentségében nem a cselekményt, nem az elemeket, nem az ember liturgikus viselkedését kell nézni, hanem az igéket, vö. A Krisztus szent teste szentségének imádásáról (1523), in: LM 4: 43-44.


2015. november 26.

15/27

ként az evangélium hirdetésének szenteljék magukat. Ez azonban nem másoktól megkülönböztetett méltóságot jelent, hanem sajátos feladatot egy meghatározott rend szerint. A latin szöveg (nemo debeat … docere) két fordítást enged meg. Az egyik: „ nyilvánosan senki más ne tanítson és szolgáltassa ki a szentségeket”, a másik: „senki sem tartozik … tanítani, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak”. A német szöveg és az Apológia XIV. cikkének latin és német szövege is az első változat szerint értelmezi a szöveget.

A szabályszerű elhívást (rite vocatus / ordentlicher Beruf) 1530-ban még úgy érthették, hogy az a püspök joga. Amikor a reformáció irányát követő jelölteket a Rómához hű püspökök nem avatták fel, akkor kezdtek arról beszélni, hogy ebben a helyzetben „a gyülekeztetek visszakapják ezt a jogukat. Mert ahol egyház van, ott megvan a jog is arra, hogy az evangélium hirdettessék. Szükséges azért, hogy az egyháznak megmaradjon az a joga, hogy elhívhassa, megválaszthassa és felszentelhesse az ige szolgáit” – amint 1537-ben Melanchthon megfogalmazta az Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről készült és hitvallásnak tekintett iratában.44 Az anabaptisták és más rajongók elvetették a külön egyházi hivatalt, és úgy tartották, hogy a gyülekezetben bármelyik hívő prédikálhat és kiszolgáltathatja a szentségeket. XV. Az egyházi szokásokról (De ritibus ecclesiasticis / Von Kirchenordnungen) Három állítást tartalmaz a cikk az egyházi szokásokról, amelyeket emberek rendeltek el. Meg kell őrizni azokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók, amelyek az egyház békéjét és jó rendjét szolgálják, mint az ünnepnapok stb. Nem szabad lelkiismereti teherré tenni ezeket a szokásokat azzal, hogy az üdvösséghez szükségeseknek tartják őket. Minden olyan emberi hagyomány, amelyről azt tanítják, hogy kiengeszteli Istent, kiérdemli a kegyelmet vagy elégtételt ad a bűnökért, ellenkezik az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Az ilyenek ellenkeznek az evangéliummal. XVI. A közügyekről (De rebus civilibus / Von der Polizei und weltlichem Regiment) Baranyai Tamás: „... a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai”. (A világi dolgok XVI.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 34-35. A cikk hátterében az olyan rajongók fellépése állt, mint Thomas Müntzer (1490 körül – 1525) vagy Andreas Karlstadt (1480-1541), akik minden tudományos képzettséget ártalmasnak, sőt ördöginek tartottak, és alapjaiban akarták megváltoztatni a közrendet. Emögött az a meggyőződés volt, hogy az a keresztyén hívő, aki már új teremtés lett, nem foglalkozhat ennek a világnak és a hozzá tartozóknak az ügyeivel. Elveti tehát a cikk azt a gondolkodást, amely hátat fordít a jelenvaló világnak, és felsorolja azokat az intézményeket és rendeket, amelyeket a hívő ember is elfo44

KK 1957 2: 226-227.


2015. november 26.

16/27

gadhat mint „Isten jó alkotásait”, amelyekkel élhet és amelyeknek alávetheti magát (1-3). Ma visszatetszést kelt a jogos halálos ítélet és a jogos háború említése a felsorolásban, amely éppen azokat a dolgokat említi, amelyeket a rajongók elvetettek. Nem volna helyes úgy értelmezni ezeket, mint olyan dolgokat, amelyek mellett a hitvalláshoz ragaszkodó keresztyén embernek feltétlenül ki kellene tartania még akkor is, ha a világi rend – amint például a halálbüntetést az Európai Unióban és Magyarországon – már elvetette azokat. Inkább illusztrációknak tekintendők, amelyekről ma lehet, esetleg kell is vitatkozni. Mindezt azonban nem úgy értelmezi, mintha semmiféle elkötelezettséggel nem járna a hit. Csak éppen nem a világi rend felforgatásával, hanem a meglévő rendekben kell az Isten rendelései iránti engedelmességet gyakorolni (4-6). A világi rend elfogadásának és az irántuk tanúsított lojalitásnak a határát is megvonja a cikk ApCsel 5,29-re utalva. Sem a felsőbbségnek, sem a törvényeknek nem kötelesek engedelmeskedni, „ha azt követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el” (7).45 Szó sem lehet tehát arról, hogy a keresztyén életet és a világban való életet egybemossuk, de elszakítani sem lehet egymástól e kettőt. 46 XVII. Krisztus ítéletre való visszajöveteléről (De reditu Christi ad iudicium / Von der Wiederkunft Christi zum Gericht) A III. cikk már említette, hogy Krisztus a Szentlélek által vezeti, vigasztalja, megeleveníti és védelmezi övéit az ördöggel és a bűn hatalmával szemben, és „egyszer majd nyilvánvalóan visszatér, hogy megítélje az élőket és a holtakat”. Az Apostoli hitvallással egybecseng, hogy visszatér ítélni, halottakat feltámasztani. Választottainak „örök életet és soha el nem múló boldogságot” ad, az istenteleneket és az ördögöket vég nélküli gyötrődésre kárhoztatja. A cikk nem részletezi sem az ítélet lefolyását, sem a jutalom és büntetés pontos kritériumát, sem a hit és a cselekedetek viszonyát. Krisztus ítéletre jöveteléről szól a cikk, nem a világ végéről, nem a végső beteljesedésről. Egyértelműen az ún. kettős kimenetről – örök élet és kárhozat kettősségéről – van itt szó. Ezt úgy kell érteni, hogy elveti a mindenek helyreállítása gondolatát. Elveti az anabaptistáknak azt a nézetépt, hogy az elkárhozottak büntetése egyszer véget ér. Ha nem így lenne, akkor megkérdőjeleződne Krisztus keresztjének értelme. Kifejezett elveti a cikk az ún. kiliazmust, amikor a halottak feltámadása előtt a hívők ezer évig uralkodnak az istentelenek teljes leigázásával, amit a Krisztus ezeréves birodalmaként is szoktak emlegetni Jel 20,1-4-re hivatkozva. 47 Ezt zsidós nézetnek tartja.

A 20. századtól ismert ún. polgári engedetlenség azonban mindig az igazságtalannak és jogtalannak tartott törvénnyel szembeni engedetlenséget jelenti, sohasem az egész rendszerrel szemben. 46 Beisser 1993, 79. 47 Beisser 1993, 77-80. 45


2015. november 26.

17/27

XVIII. A szabad akaratról (De libero arbitrio / Vom freien Willen) A cikk két világosan megfogalmazott állítást tartalmaz: Az egyik szerint „az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak.” (1) A másik szerint az emberi akaratnak „arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül megvalósítsa az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot, mert a természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait.” (2) Az állítást Augustinusra hivatkozva támasztja alá, aki szintén azt tanította, hogy megvan az értelem ítélőképessége a jelenvaló élet dolgaiban, de nem azokban a dolgokban, melyek Istenre, Isten és ember viszonyára tartoznak. Elveti a pelagiánusok és mások tanítását, hogy a Szentlélek nélkül is, tehát pusztán teremészetes erejével képes az ember Istent mindennél jobban szeretni, és Isten parancsolatait megtartani. XIX. A bűn okáról (De causa peccati / Von Ursach der Sünden) Az eredeti bűnről már szó volt a II. cikkben, amelynek alapján azt a benyomást kaphattuk, hogy az ember, minden ember – születésétől kezdve – ki van szolgáltatva a bűnnek. Ez a cikk nem az eredeti bűnnek, hanem általában a bűnnek okát vagy eredetét tárgyalja. A kérdés élét az adja, hogy Isten teremti és tartja fenn a természetet, hiszen ő teremtett mindent, és ennek ellenére van bűn a világban. Magyarázatként azt állítja a cikk,. Hogy a bűn oka nem Isten, hanem „a gonoszok, vagyis az ördög és az istentelenek akarata, amely – Isten segítsége nélkül – elfordult Istentől”. A német szöveg így fogalmaz: Ez nyomban azután, hogy Isten a kezét levette róla, Istentől odafordult a rosszhoz.” A bűn forrása az emberi akarat. Nem lehet Istent, Isten teremtő vagy fenntartó munkáját okolni a bűn miatt. Nem lehet a bűnt Istenre visszavezetni. A válasz azonban nem magyarázza meg azt a titkot, hogy mégis miként került a bűn a világba. XX. A hitről és a jó cselekedetekről (De fide et bonis operibus / Vom Glauben und guten Werken) Sárkány Tibor: „... szükséges jót cselekedni, de nem azért ...” (A hit és a jó cselekedetek XX.) Az Ágostai hitvallás legfontosabb cikkei. Evangélikus Naptár 1980, 35-36. Az előzőkben már kétszer is volt azó a hit és a jó cselekedetek összefüggéséről. Az új engedelmesség (VI. cikk) kapcsán, hogy „ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie,” „Isten akaratáért”, nem pedig érdemszerzésben bizakodva. A bűnbánat (XII. cikk) két részének, a töredelemnek és a hitnek az említése után pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy „ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei”. Itt, a XX. cikk arra a reformációval szemben ismételten hangoztatott vádra tér ki, hogy a reformáció tiltja a jó cselekedeteket. A vádra az ellenvetés, hogy míg Reuss András: Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

2015. november 26.

18/27

korábban az igehirdetők alig szóltak valamit erről, illetve „gyerekes és szükségtelen cselekedeteket” sürgettek. A reformáció oldalán ezzel szemben a reformátorok „hasznosan tanítottak valamennyi életformáról és kötelességről, arról, hogy az élet milyen formái és az egyes hivatásokban milyen cselekedetek kedvesek Istennek.” (2) Az ellenfelek elkezdtek felhagyni a rossz gyakorlatukkal és most már azt hirdetik, hogy „a hit és cselekedetek álta igazulunk meg”. (7) Mivel a hitről szóló tanítás ismeretlen marad, ezért két tételben foglalják össze, hogy a reformátori gyülekezetek mit vallanak. Az első tétel (9-26) szerint az ember cselekedetei „sem Istent nem engesztelhetik ki, sem a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé”, mert ezt csak hittel nyerheti el az ember, ha hiszi, hogy Krisztusért kegyelmet nyer (9). Aki nem ezt hiszi, „az megveti Krisztus érdemét, kegyelmét, és Krisztus nélkül, emberi erővel keresi az utat Istenhez” (10). Hivatkozik Augustinusra és Ambrosiusra (1314). További érv, hogy a cselekedeteink nem nyugtatják meg a lelkiismeretet, mert nem adnak bizonyosságot, mert az ember soha nem tudja, hogy mikor elég a cselekedete (15-22). Ismét hangsúlyozza, hogy a hit nem a történet ismeretét jelenti, hanem olyan hitet, amely abban bízik, „hogy Krisztus által mienk a kegyelem, az igazság és a bűnbocsánat (23). A második tétel (27-34) kijelenti, hogy „szükséges a jót cselekedni, de nem azért, hogy abban bizakodjunk, hogy ezáltal érdemessé válunk a kegyelemre, hanem azért, mert ez Isten akarata (27; vö. VI. cikk). A hitben megújult szív képes jó cselekedeteket teremni (29). Az összefoglalás (35-40) ismét elveti azt a vádat, hogy tiltanák a jó cselekedeteket. A valóság éppen az ellenkezője ennek: „megmutatja, hogyan tudunk jó cselekedeteket tenni” (35). Hit nélkül ugyanis a természetes ember nem tudja megtenni az első és a második parancsolatban követelt jó cselekedeteket (36). XXI. A szentek tiszteletéről (De cultu sanctorum / Vom Dienst der Heiligen) Érdekes módon a fő hitcikkekben tárgyalja, vagyis azt tartalmazza, amiben egyetértés van, nem mint megszüntetett visszaélést. 48 Nem tiltották, nem vetették el, hanem megengedhetőnek tartják a szentekről való megemlékezést azért, „hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint” (1). Ez azonban nem jelenti, hogy a Szentírás tanítaná a fohászkodást a szentekhez, és hogy segítségüket kérjük, „mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelésül, főpapul és szószólóul” (2). Az első rész befejezése Összefoglalva az első rész semmit nem tartalmaz, ami a Szentírástól, az egyetemes keresztyén egyháztól vagy akár a római egyháztól eltérne. Vita olyan visszaélések körül folyik, „amelyek biztos tekintély nélkül csúsztak be a gyülekezetekbe”. Az eltérő véleményeket meg lehetne tűrni, hiszen a kánonok sem kívántak teljes egy48

Pannenberg 1980, 17.


2015. november 26.

19/27

séget. A reformáció gyülekezetei mégis gondosan megőrizték a régi szokások jó részét, és csak abban változtattak, amit jó lelkiismerettel nem lehetett megtűrni.

II. rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről Bevezetés A reformátori gyülekezetek „egyetlen hittételben sem térnek el az egyetemes egyháztól,” (1) csupán néhány elterjedt visszaélést hagytak el. A második rész ezekről ad számot és megindokolja, miért nem kényszerítik a népet ezek betartására. Az ellenfelek azonban gyűlöletet szítanak, rágalmakat hintenek, viszálykodásra adnak alkalmat és az ellentéteket növelni igyekeznek. XXII. A két színről (De utraque specie / Von beider Gestalt des Sakraments) A X. cikk már foglalkozott az úrvacsorával, amikor frappáns meghatározását adta. A változtatás, amit a reformáció bevezetett, a mindkét szín alatt nyújtott úrvacsora, „mert ez a szokás felel meg az Úr parancsának Mt 26,27 szerint”. A két szín mellett hivatkozik Pál apostolra (1Kor 11,26) és több egyházi íróra, akik arról tanúskodnak, hogy a régi egyházban ez volt a rend (3-7). Az egyetlen szín osztása csak újabb szokás (8), de „semmiféle szokást nem szabad jóváhagyni, ha Isten parancsaival ellentétben vezették be” (9). Korábban nem kényszerítették az embereket, hogy lelkiismeretük ellenére egy szín alatt vegyék magukhoz az úrvacsorát (11). Helytelenítik a szentség kettészakítását, ezért elhagyták az úrnapi körmenetet is (12).49 XXIII. A papok házasságáról (De coniugio sacerdotum / Vom Ehestand der Priester) A papi cölibátussal kapcsolatos kérdések nemcsak a reformáció híveit foglalkoztatták, hanem a rómaiakat is, a reformációt megelőzően is. Ezért helytálló a kiinduló megállapítás: „általános volt a panasz az olyan papok rossz példája miatt, akik nem éltek önmegtartóztató életet” (1).50 A papnőtlenséget ezért korábban sem Számos bizonyíték alapján feltételezhető, hogy ez a mondat annak a döntésnek a megindoklására került bele a szövegbe, hogy a protestánsok a császár nyomatékos kívánságára sem voltak hajlandók az ő kíséretében részt venni a június 16-i körmeneten. A szász választófejedelem teológusai a tőlük kért szakvéleményben két dolgot kifogásoltak ezzel kapcsolatban. Az egyik kifogás az volt, hogy nemcsak a szerzési igéknek, tehát az isteni rendelésnek, hanem a hagyományozott egyházjoggal is ellentétesen csak az egyik jegyet vitték a körmeneteken. A másik kifogás pedig az, hogy rendeltetése nem a körülhordozás és az imádás, hanem az elemek vétele és úrvacsorai közösség. BSLK 86,14-16. és jegyzete; Wenz 1: 368-369. 50 A papnőtlenséggel kapcsolatos helyzet visszás voltát érzékelteti az a körülmény is, hogy például V. Károly ragaszkodott azokhoz a jövedelmekhez, „amelyek Spanyolországban – birodalma legszigorúbb erkölcsű országában – a »papi fattyúkért« adott diszpenzációk fejében befolytak.” (Friedenthal 1973, 265.) Feltehetően ennek a momentumnak is szerepe volt abban, ha a későbbi tárgyalások során késznek mutatkoztak a papok házasságát elfogadni. A század közepén az 49


2015. november 26.

20/27

ítélték meg egyoldalúan. II. Pius pápa (1458-1464) szerint, „ha voltak is bizonyos indítóokai annak, hogy a papoknak megtiltották a házasságot, sokkal súlyosabb érvek vannak rá, amiért meg kellene engedni nekik” (2).51 Amikor a reformáció oldalán nem tiltják a házasságot, két érvre hivatkoznak. Az egyik: Pál apostol is úgy tartotta, hogy minden férfiúnak legyen felesége (1Kor 7,2) (4). A másik: nem mindenki alkalmas nőtlenségre, ezt pedig Krisztus mondta (Mt 19,11) (5). A férfi és nő vonzalma teremtési rend, amelynek megváltoztatására az embernek nincs hatalma (6). A papnőtlenség új dolog (10-14). A régi időben a papok házas emberek voltak (10). Erre utal Pál, amikor házas embert tart alkalmasnak, hogy püspök legyen (1Tim 3,2) (11). A cölibátust csak négyszáz éve erőszakolták rá a papokra (12). Ezt embertelenül vitték keresztül, mert a meglévő házasságokat érvénytelenítették, ellentmondva ezzel „minden isteni és emberi jognak”, sőt korábbi egyházi törvényeknek is (13). A házasság orvossága az emberi erőtlenségnek (14-17). Óvakodni kell, nehogy még több bűn kapjon lábra (14). Az egyházi törvények is előírják, hogy szükség esetén enyhíteni kell azokon, most ilyen helyzet van (16). A házasság Isten rendelése, amit nem szabad tiltani (18-23). A papnőtlenség botrányokat és házasságtöréseket okozott (18). Még a pogányok is tiszteletben tartják (20). Emberi törvény, így a fogalmak sem érvényteleníthetik Isten parancsát (2426). Méltányosságból még a fogadalmak alól is felmentették a régiek, akik fiatalon tettek fogadalmat (26). XXIV. A miséről (De missa / Von der Messe) A mise szó az oltári szentség kiosztásával járó istentiszteletet jelenti. Ilyen értelemben nem áll helyt az a vád, hogy eltörölték volna (1). Megtartottak majdnem minden megszokott szertartást, csak a latinul énekelt részekhez néhány helyen német énekeket kapcsolták, hogy a népet tanítsák (2-4). Egyszerre él a nép a szentséggel, vagyis együtt, miután megvizsgálták és meghallgatták (5-6) és tanították, intették (7-8). Két visszaélést kifogásolnak (10-20. 21-23. 24-27.): 1. A miséket pénzszerzésre használják fel (10-20). A miséket díjazás kedvéért vagy alapítványi haszonért végzik, különösen a magánmiséket. Ezeket megszüntették (10-13). A püspökök ismerték ezeket a visszaéléseket, mégsem tettek ellenük semmit (14-20). 2. A miséket élők és holtak vétkeit eltörlő cselekménynek tartják (21-23). Ezt az a nézet tette lehetővé, hogy Krisztus az eredeti bűnért tett eleget, a mise pedig a mindennapi bűnöket törli el. Ezek a nézetek „ellenkeznek a Szentírással, és megsértik Krisztus szenvedésének dicsőségét” (24). Krisztus nemcsak az eredeti vétekért, hanem valamennyi augsburgi püspöknek évi 1500 arany forint jövedelme volt a hozzá tartozó papokra a konkubinátusuk miatt kirótt büntetésekből. Koch 1980, 11. 51 BSLK 87. jegyzete: „Sacerdotibus magna rationa sublatas nitpias maiori restituendas videri.” Reuss András: Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

2015. november 26.

21/27

bűnért áldozat és elégtétel volt (24-27). Ha a mise bemutatása törölné el élők és holtak vétkeit, akkor nem hitből történik a megigazulás, ez pedig ellenkezik a Szentírással (28). A mise helyes értelemben (30-33): hittel megemlékezni Krisztus jótéteményeiről52 és így megvigasztalódnia a rettegő lelkiismeretnek. A megemlékezés nem csupán a történetre irányul, hanem azt a meggyőződést jelenti, hogy Krisztus az ő jótéteményeit valóban nekünk adja (31). A reformátori gyakorlat nem példa nélküli az egyháztörténetben (34-39). Ezért végső soron „csak a misék számában van eltérés” (40). XXV. A gyónásról (De confessione. Von der Beicht) Fagerberg, Holsten / Jorissen, Hans: Buße und Beichte. In Confessio Augustana. Bekenntnis des einen Glaubens (1980), 228-255. A gyónással röviden már foglalkozott a XI. cikk, amelynek két fő állítását, hogy meg kell őrizni (1), és hogy nem szükséges a vétkek teljes felsorolása (7-11) itt megismétli. Nem törölték el a gyónást. Megelőzi az úrvacsorát (1). Tanítanak a feloldozásban való hitről (ezt feljebb részletesen kifejtették: XX, 8-26), mert a feloldozás Isten szava és úgy kell fogadni (2-4). Azelőtt az elégtételeket dicsérték és a hitről, Krisztus érdeméről és a hitből származó igazságról hallgattak (5). Az ellenfeleknek nem lehet kifogása a bűnbánatról szóló tanítással szemben (6). A vétkek felsorolása nem szükséges, amint a régi írók is vallották, de nem is lehetséges (7-11). A bűnbánat, tudniillik emberi jogon alapul, 53 mégis megtartják, mert végtelen nagy jótétemény és hasznos a lelkiismeretnek (12). XXVI. Az ételek közötti különbségtételről (De discrimine ciborum. Von Unterschied der Speis) Általános nézet szerint az ételek közötti különbségtétel, vagyis a böjtölés hasznos a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre. Ennek a nézetnek hármas következménye volt (1-3): 1. „elhomályosult a kegyelem és a hitből származó megigazulás tanítása, amely az evangélium fő része”. Csak az elégtételről beszélnek és a hitről megfeledkeztek (4-7). Ez a gondolat már XXV,5-ben is megjelent.

52 53

Melanchthon: Loci communes előszava. A Decretum Gratiani De poenitentia (Dist. 5, c. 1; 1879–2007, 1045) glosszája szerint: „Inkább tartják azt, hogy [a gyónást] az egyetemes egyház valamely hagyománya, mint az Ó- vagy Újszövetség tekintélye rendelte el.” Idézi: BSLK 100.


2015. november 26.

22/27

2. „elhomályosították ezek a hagyományos szokások Isten parancsolatait is”, háttérbe szorult az Istentől kapott hivatás (család, gyermeknevelés, gyermekvállalás, az ország kormányzása), amelyet kevésre becsültek (8-11). 3. Mivel lehetetlen volt minden hagyományt megtartani, ezzel nem segítettek a lelkiismeretnek, hanem megterhelték azt. A hitből származó igazságot nem tanították (12-14). A hagyományok annyira lekötötték a teológiai iskolákat is, hogyháttérbe szorult a Szentírás tanulmányozása is (15-17). A kérdés felvetésében nem meggondolatlanság vagy gyűlölet vezette őket, hanem a kegyelemről és hitbeli igazságról szóló tanítás ügye, amelyről helyesen kell tanítani (20). Ezért tanították, hogy „emberi haqgyományok megtartásával sem a kegyelemre érdemessé lenni, sem bűneinkért elégtételt adni nem tudunk.” (21) Ezért ezek a hagyományok nem szükségesek, amint ezt a felsorolt bibliai helyek is igazolják (22-29). Mindez nem jelenti, hogy megvetnék az önfegyelmezést és a test megöldöklését, mert erre minden keresztyén embernek szüksége van, „hogy se jólét, se tétlenség ne ingerelje vétkezésre” (33). Önmagunk megfegyelmezése ezért nem korlátozódhat csak bizonyos napokra (34). Tehát nem magát a böjtöt vetik el, hanem a hozzá kapcsolódó hamis várakozást, amit ezekhez kapcsolnak (39). Megtartják a legtöbb olyan hagyományt, amely a rendhez szükséges. De nem tartják szükségesnek az Isten előtti megigazuláshoz, és nem ragaszkodnak a szokások egységéhez sem (40-45). Ezzel az utóbbi kérdéssel foglalkozott VII,3-4 is. XXVII. A szerzetesi fogadalmakról (De votis monasticis / Von Klosterglübden) A. A cikk először azokat a korabeli kolostorokban található állapotokat vázolja fel, amelyek változtatásokra késztette (1-10):54 • a kolostorok kezdetben szabad társulások voltak (2), • a fegyelmet később fogadalmakkal és sok más rendszabállyal igyekeztek megerősíteni (3), • a törvényes életkor elérése előtt kiskorúakat is kényszerítettek kolostorba (4), • a felnőtt korúak között olyanok is kolostorba vonultak, akiknek hiányzott a döntéshez szükséges ítélőképességük (5), • azokat, akik magukat meggondolva felhagytak volna a kolostori élettel, maradásra kényszerítették (6-7) • serdülőket a megélhetés miatt kényszerítettek kolostorba (8), • ebben a dologban még az egyházi törvényeket is figyelmen kívül hagyták (9), • mindezt a fogadalmakkal igazolták (10). B. A fogadalmakkal kapcsolatos visszás tanítások (11-14): • a fogadalom egyenlő értékű a keresztséggel (11a), 54

A kolostori élethez és a róla folyó vitához: LUTHER: Megokolása s megvilágítása annak, hogy az apácák a zárdákat isteni jog alapján elhagyhatják, 1523, in: LM 3: 411-424; FRIEDENTHAL 1973, 53-65.


2015. november 26.

23/27

ez az életforma érdemessé tesz Isten előtt a bűnbocsánatra és megigazulásra (11b), • nemcsak a parancsolatokat, hanem az evangéliumi tanácsokat is megtartják (12), • a szerzetesi élet magasabb rendű a világi hivatásnál (13). C. A kolostorok nem a szent tudományok és egyéb tanulmányok iskolái már, hanem az a hely, ahol kiérdemelhető Isten kegyelme és a megigazulás (15-17). D. A reformátori kifogások a szerzetességről (18-35): • Mindenkinek szabad házasságot kötnie, aki nem alkalmas arra, hogy házasság nélkül maradjon, mert a házasság Isten teremtési rendje és parancsa. Nem vétkeznek tehát azok, akik ennek a parancsnak engedelmeskednek. A fogadalom nem írhatja felül Isten parancsát. A pápák is adtak felmentést a fogadalmak alól (18-26). • Az ellenfelek a fogadalom kötelező voltát hangsúlyozzák, de hallgatnak arról, hogy a) a fogadalomnak teljesíthető dolognak kell lennie, b) önként kell történnie, c) saját elhatározásból és megfontolásból kell születnie. Az életre szóló szüzesség teljesíthetősége kérdéses, kivált ha fiatalkorúakat kényszerítenek ilyen fogadalomra (27-33). • A fogadalmak betartásának követelése még nem jelentiazt, hogy az ilyen személyek házasságát fel kell bontani (34-35). E. A szerzetességgel kapcsolatos eddigi felfogás kritikája (36-60): • A házasság isteni parancsa elég lehetne a fogadalmak alóli szabadításra, de súlyosabb érv, hogy „istentelen dolog Isten tiszteletének minden olyan formája, amelyet emberek a megigazulás és kegyelem kiérdemlése végett Isten parancsa nélkül rendeltek el és választottak (36). • A szerzetesek éppen ezt tanították: „Mi más ez, mint Krisztus dicsőségét kisebbíteni s elhomályosítani és a hitből származó igazságot tagadni?” (38) • Aki fogadalmakkal akar megigazulni, elszakad Krisztustól: „Mert akik a fogadalmaknak tulajdonítják a megigazulást, azok is saját cselekedeteiknek tulajdonítanak olyat, ami igazában Krisztus dicsőségéhez tartozik.” (43) Botrány, ha Isten tisztelésének emberektől kigondolt formáját Isten parancsa nélkül ajánljgatják megigazulásul az embereknek (48). • Amikor a szerzetességet a tökéletesség állapotával azonosítják, akkor elhomályosítják Isten parancsolatait és Isten igaz tiszteletét. „A keresztyén tökéletesség ugyanis ez: Istent igazán félni, és mégis erősen bízni és hinni Krisztusért, hogy Isten kiengesztelődött irántunk” (49). Tévelygés azt tanítani, hogy „minden hivatal, minden világi kötelességteljesítés méltatlan a keresztyénekhez és ellenkezik az evangélium tanácsával” (55). F. Összefoglalás: Istentelen nézet, hogy a fogadalmak „megigazulást szereznek, hogy ez a keresztyén tökéletesség, hogy a szerzetesek egyszerre töltik be a tanácsokat és a parancsolatokat, és hogy a megköveteltnél több jó cselekedettel rendelkeznek.” (61) •


2015. november 26.

24/27

XXVIII. Az egyházi hatalomról (De potestate ecclesiastica / Von der Bischofen Gewalt) A. Bevezetés (1-4) A püspöki hatalomról sok vita volt és összekeverték az egyházi hatalmat és a kard hatalmát, amiből sok zavar támadt. B. A püspöki hatalom (5-7) vagy a kulcsok hatalma Istentől eredő hatalom az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására, és a szentségek kiszolgáltatására. C. Az egyházi és a világi hatalmat meg kell különböztetni (8-19): • a püspöki hatalmat „csak az evangélium tanítása vagy prédikálása és a szentségek kiszolgáltatás útján lehet gyakorolni”: ezek nem testi, hanem örök javak (8), amelyek csak az ige és a szentségek szolgálatán keresztül nyerhetők el (9). • az állami kormányzat az emberek testét és javaikat védi a nyilvánvaló jogtalanságok ellen, fegyverrel és testi büntetésekkel tart rendet az emberek között (11). • Az egyházi hatalom tartsa tiszteletben a világi rendet, ne érvénytelenítse azt, és ne akarjon törvényeket szabni a világi hatóságoknak (13). • Ha a püspökök világi hatalommal bírnak [mert világi fejedelmek is], ezt nem püspökként birtokolják, hanem emberi jog alapján. D. A püspökök joghatósága (20-33): • A bűnbocsánat hirdetése, az evangéliummal ellenkező tanítás elvetése, a nyilvánvalóan gonoszokat az egyház közösségéből kirekeszteni – nem emberi erővel, hanem az igével, és a gyülekezetek ebben isteni jog alapján engedelmeskedni kötelesek (20-22). • Ha a püspökök az evangéliummal ellentétesen tanítanak, akkor Isten parancsa megtiltja a gyülekezetnek az engedelmességet (23-28). • A püspököknek joga van szertartásokat bevezetni és törvényeket hozni ételek, ünnepek, papi rangfokozatok, papi rendek stb.dolgában (29-33). E. A püspöki joghatóság korlátja (34-68) • Nincs hatalmuk arra, hogy az evangéliummal ellentétben rendeljenek el valamit, sőt ez ellenkezik a Szentírással is (34-38). • Nincs hatalmuk arra, hogy bűnnek nevezzenek valamit, ami közömbös dolog (39-41). • Nincs hatalmuk szokásokat bevezetni Isten kiengesztelése céljából, érdemszerzésre, vagy ilyeneket az üdvösség feltételének szabni (42-68). F. Ami a püspököktől elvárható (69-78): • Ne kívánják olyan hagyományok megtartását, amit jó lelkiismerettel nem lehet megtartani (69-70). • Nem kívánjuk, hogy tekintélyüket feláldozzák az egyetértés helyreállítása érdekében, bár jó pásztoroktól ez is elvárható lenne (71). • Változtassák meg az igazságtalan és a régi szokásokkal ellentétes terheket, vagy a tévedésből elfogadott határozatokat (72-74). Reuss András: Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

2015. november 26.

25/27

•

Nem várjuk, hogy lemondjanak hatalmukról, hanem csak azt, hogy engedjék meg az evangélium tiszta tanítását (77).55

Befejezés A záró részt cím nem különíti el az előzőktől. Csak a fő kérdéseket foglalták össze, hogy ne legyen a szöveg hosszadalmas, de elmondják a legfontosabbat (1-3). Nem sértő szándékkal szóltak (4), hanem azt akarták megmutatni, hogy semmit sem fogadnak el, „ami ellenkeznék a Szentírással vagy az egyetemes egyházzal”, mert óvakodtak attól, hogy új tanítás „lopózzék gyülekezeteinkbe” (5). Kívánságra készek további felvilágosítást adni (7). Aláírások Hét fejedelem és két város mint előterjesztők aláírása. Rövidítések BSLK = RB 2006 = Reformierte Bekenntnisschriften Bd. 1/2, 1535-1549. Bearbeitet von Mihály Bucsay†, Eberhard Busch, Emidio Campi, Zoltán Csepregi, Hans Helmut Eßer, Andreas Marti, Christian Moser, Andreas Mühling, Wilhelm H. Neuser, Peter Opitz, Ernst Saxer, Jan Gerard Jakob van Booma und Anette Zillenbiller. Neukirchener Verlag: Neukirchen-Vluyn, 2006.

Irodalom Beisser 1993, Friedrich: Hoffnung und Vollendung. Gütersloher Veragshaus Gerd Mohn: Gütersloh. (Handbuch Systematischer Theologie. Hg. Carl Heinz Ratschow. Band 15) Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Ford. Terényi István. Gondolat: Budapest, 1973.

55

A témához lásd: A püspök feladata és hatalma. Traditio Apostolica III. In: ÓÍ 5: 84. – Alighieri Dante: Az egyeduralom. Ford. Sallay Géza. Kossuth Könyvkiadó: 1993. (73-87, 101-103). – Luther: A keresztyén gyülekezet jogáról és hatalmáról. 1523, in: LM 4: 74. – Luther: A világi felsőségről. 1523, in: LM 3: 398! – Luther: Intés az ágostai birodalmi gyűlésen egybegyűlt papokhoz, 1530, in: LM 6: 48, 49 (A püspökök engedjék meg az evangélium hirdetését), 62 (Luther hajlandó mindenben engedni, csak az evangéliumot hagyják). – Cromwell: Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport. Lutheri reformáció: bízz Istenben. A bűnbocsánat hirdetése nem hatalom, hanem szolgálat.


2015. november 26.

26/27

Hafenscher 1980, Károly: Az Ágostai Hitvallás ma. In: Fabiny Tibor / Hafenscher Károly: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás. Budapest: Evangélikus Sajtóosztály, 71-98. Koch, Ernst: Der Weg zur Konkordienformel. In: Vom Dissensus zum Konsensus 1980, 10-46. Maurer 1976, Wilhelm: Historischer Kommentar zur Confessio Augustana. Band 1: Einleitung und Ordnungsfragen. Band 2: Theologische Probleme. Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn: Gütersloh, 1976. Pannenberg, Wolfhart: Die Augsburgische Konfession und die Einheit der Kirche. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 15-21. Péter Katalin: Hitújítók és hitvédők. Kossuth Könyvkiadó, 1993. Pöhlmann 1997, Horst Georg: Vorkämpfer, nicht Buchhalter. Philipp Melanchthon und seine Bedeutung für die Gegenwart. Lutherische Monatshefte (36) 1997/2, 25. Rahner, Karl / Vorgrimler 1980, Herbert: Teológiai kisszótár. 10., Kuno Füssel közreműködésével teljesen átdolgozott, új kiadás. Szent István Társulat: Budapest. Schäfer 1997, Rolf: Melanchthon zwischen den Konfessionen. Materialdienst des Konfessionskundlichen Instituts Bensheim 1/1997, 3-8. Schlink 1949, Edmund: Az Ágostai Hitvallás ökumenikus jellege. Vendégprofesszor előadás a svédországi Lund egyetemének teológiai karán 1949. március 8-án. (Lejegyezte 1949. március 8-án, Lundban Pósfay György, majd 2001. augusztus 15-én a szöveget egyes szavak és mondatok kiegészítése révén érthetőbbé tette.) 4 o.


2015. november 26.

27/27

Az Ágostai hitvallás tartalmi áttekintése

Recommend Documents