Az 1985-ben kezdődő másfél évtizedben, Oroszországban a külpolitika feltételrendszere

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig Gecse Géza

A

z 1985-ben kezdődő másfél évtizedben, Oroszországban a külpolitika feltételrendszere drasztikusan megváltozott. Míg a nyolcvanas években a Szovjetunió még a világ második legnagyobb szuperhatalma volt, az 1985 és 1991 közötti Gorbacsov-időszak e szuperhatalmi lét felmorzsolódásának az időszaka.1 1992-től kezdődően, amikor Jelcin immár lényegében egyedül vezeti az országot, Oroszország a korábbi szovjet államnál lényegesen kisebb jelentőségű hatalommá válik, és Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra jutása ezt a folyamatot csupán mérsékelni képes.2 Oroszország XX. századi történelmében ekkora mértékű törést az első világháború, illetve az utána következő forradalom és a polgárháború idézett csak elő. A Mihail Gorbacsov nevéhez köthető glasznoszty, vagyis nyilvánosság, nyíltság politikája nem új keletű fogalom. Ez a XIX. századból származó szó3 nem kis mértékben járult hozzá 1985 után a szovjet ideológia monopolhelyzetének a felszámolásához. Később ennél is színesebbé válik a kép: az 1990-es évek elejére nemcsak az 1917 előtti, hanem a XX. század közepétől emigrációba kényszerített orosz gondolkodók külpolitikai elképzelései is sorra megjelenhettek, immár a szülőföldjükön. Azért szerencsés, ha „régiek”-nek vagy „régi-újaknak” nevezzük őket, mert a gorbacsovi glasznosztyot megelőzően reakciósnak s ezért hivatalból üldözendőnek számítottak, így az orosz közvélemény számára hos�szú idő után csupán ezekben az években, oroszországi újramegjelentetésük után váltak valóban hozzáférhetővé.4

A Gorbacsov-éra (1985–1991) A XX. század meghatározó ideológiái közül a kommunizmus és a liberalizmus közös abban, hogy mindkettő elfogadja a közös emberi természet létezését.5 Mindkét ideológia alapvetően materialista elvekből indul ki, a kommunizmus ezért akkor bukott meg, amikor állampolgárainak nemhogy a megígért „földi mennyországot” nem tudta biztosítani, hanem hiánygazdaságával a civilizált hétköznapokat sem.6 2006. tavasz–nyár

191

Gecse Géza

Nem ért váratlanul ez senkit, hisz így volt már az 1970-es évek Szovjetuniójában is, de a helyzet 1979 végétől vált lényegesen rosszabbá, amikor Moszkva katonákat küldött Afganisztánba, a bevonulásból ugyanis rövidesen jókora háború kerekedett, amelyet már nem lehetett gyorsan lezárni.7 A Kremlnek további kellemetlenséggel járt, hogy megválasztása után Ronald Reagan amerikai elnök a Gonosz Birodalmaként8 jellemezte a Szovjetuniót, amelyet főként gazdasági eszközökkel kívánt térdre kényszeríteni. Csillagháborús programjának egyik fő célja az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államoknál fejletlenebb gazdasági viszonyok között élő orosz társadalom a fegyverkezési versenybe belerokkanjon.9 A XX. század orosz történelme egészen Leonyid Brezsnyev haláláig azt a tételt lát­­szott alátámasztani, hogy a vezetői megbízatás a Szovjetunióban hosszú időre szól. 1982 vége és 1985 márciusa között ez a tétel megdőlt, hiszen viszonylag rövid idő alatt három szovjet pártfőtitkárt kellett eltemetni.10 Az 1985-ben hatalomra került új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov érzékelte a Szovjetunió súlyos gondjait, és bár kezdetben még méltatta „Sztálin szerepének egészét”, 1986ban a szovjet sajtó már tömegével közölt bíráló cikkeket a sztálini korszak bűneiről, ami azért hatott a meglepetés erejével, mert hasonló esetre 1964 óta nem volt példa.11 Gorbacsov jelszavai közül az első, az uszkorenyije, vagyis a gyorsítás volt,12 amelynek nem volt sok köze a reformhoz, hisz magához a struktúrához nem kívánt hozzányúlni, ilyen értelemben tehát rendszer-átalakítási kísérletnek sem tekinthető. Ennek ellenére már ezek a kezdeti lépések is igen nagy nemzetközi érdeklődést váltottak ki.13 Hogy országa kiléphessen a nemzetközi elszigeteltségből, a párt első embere „új politikai gondolkodás” meghonosítására tett kísérletet. Lemondott – többek között – a proletár internacionalizmusról, és abból indult ki, hogy megszűntek a tömbök, a világ egységessé vált.14 A gazdasági reform koncepcióját az 1987. júniusi SZKP központi bizottsági ülésen fogalmazták meg.15 Utoljára és viszonylag későn fogtak a Szovjetunió politikai rend­­szerének reformjába 1989–1990 folyamán.16 1989 február közepére a szovjet hadsereg kivonult Afganisztánból.17 Ekkorra azonban már a Szovjetunió politikai reformja együtt járt a párt hatalmának a kikezdésével is. 1990 márciusában Gorbacsovot megválasztották ugyan a Szovjetunió államelnökének, de a balti államok szinte ezzel egy időben kinyilvánították a függetlenségüket. Hegyi Karabahban, Grúziában és Moldáviában pedig fegyveres konfliktusok robbantak ki. Az ország „magterülete” sem maradt nyugodt: Oroszország is megalakította a saját kommunista pártját.18 A tárgyalt időszakban párhuzamos hatalmi struktúra kialakulásának lehetünk a tanúi. Hiába küldött már 1990 áprilisában ultimátumot Gorbacsov a litván parlamentnek, májusban hiába érvénytelenítette az Észt Legfelsőbb Tanács döntését a függetlenségről, a baltiakat nem sikerült lecsillapítania. A szovjet hatóságok 1991 januárjában Vilniusban fegyvereseket vetettek be a litvánok ellen. A februári népszavazáson a litvánok a köztársaságnak a Szovjetuniótól való elszakadása mellett 192

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

döntöttek. Márciusban Lettország, áprilisban Grúzia követte példájukat. Logikus, hogy az említett államok bojkottot hirdettek a március 17-i népszavazásra.19 1991. júniusában megtartották az első szabad választásokat Oroszországban, és Borisz Jelcint az Orosz Föderáció elnökévé választották.20 A Varsói Szerződés államairól (köztük Kelet-Németországról) már 1989-ben lemondott Moszkva, s 1990 folyamán ezekben az országokban mindenütt szabad választásokat tartottak.21 Ennek ellenére a Szovjetunióból kiválni szándékozó köztársaságok mozgalma annyira felbőszített az SZKP vezetői közül néhányat, hogy „a rend helyreállítására” 1991. augusztus 19-én fegyveres puccsot szerveztek az orosz fővárosban, miközben Gorbacsov a Krímben nyaralt. A szovjet pártfőtitkárnak Borisz Jelcin, pontosabban a közben párhuzamosan kialakított orosz vezetés sietett a segítségére. Jelcin lesz majd az is, aki 1991. december 8-án, Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz és Leonyid Kravcsuk ukrán elnökkel „áldását adja” a Független Államok Közösségének megalakítására, kihúzva ezzel a szőnyeget Gorbacsov lába alól, aki azt, hogy nincs mit csinálnia immár a Kremlben, csupán 1991. december 25-én látta be, s akkor le is mondott. Ezzel formálisan is megszűnt a Szovjetunió.22 Végeredményét tekintve az amerikai Francis Fukuyama „védelmi modernizációként” jellemezte a gorbacsovi reformot, az „átépítést” (orosz nevén a peresztrojkát), amelynek egyik fontos eleme volt a korábban már említett glasznoszty.23 A glasznosztypolitika egyik maradandó eredménye, hogy kiadták, illetve újra megjelentették olyan szerzők műveit, amelyeket korábban nem lehetett vagy nem volt szabad olvasni. A peresztrojka, illetve a Jelcin-korszak publicistái jelentős mértékben támaszkodtak rájuk munkáikban.

A legjelentősebb külpolitikai irányzatok

Részben az ortodoxia hagyományára épülve jött létre a XIX. század folyamán a pán­­szlávizmus oroszországi változata, amelynek tartalma az első világháborúig tartó évek során módosult. Ez volt az a külpolitikai iskola, amelynek tanításait követve Oroszor­­szág belépett az első világháborúba, és a második világháború idején és utána is használt belőle bizonyos elemeket.24 Az elmélet legjelentősebb kidolgozói Mihail Pogogyin, az Akszakov testvérek, Fjodor Dosztojevszkij, Mihail Katkov, Nyikolaj Danyilevszkij, Alekszandr Sztronyin, Rosztyiszlav Fagyejev, Oreszt Miller, Vlagyimir Lamanszkij, Alekszandr Kirejev voltak. Műveik közül rendszerezettsége és kidolgozottsága miatt érdemes a figyelmet felhívni Nyikolaj Danyilevszkij Oroszország és Európa, valamint Alekszandr Sztronyin A politika mint tudomány című könyvére. Társadalmi támogatottsággal rendelkező külpolitikai iskolává az irányzat a krími háború kudarca után, az 1850-es évek második felétől válhatott. Sajátságos átmenetet képez a pánszlávizmusból egy másik iskola felé Fjodor Dosztojevszkij és Konsztantyin Leontyev tevékenysége. 2006. tavasz–nyár

193

Gecse Géza

A következő szempontok miatt érdemes az említett XIX. századi gondolkodókkal itt foglalkozni: a) valós súlyánál jelentősebb kudarcként dolgozták fel a krími háborús vereséget, ráadásul ideológiájuk utána alakult irányzattá.25 b) Oroszországnak missziót elsősorban Európában szántak, tehát külpolitikai célkitűzéseik főként kontinensünkhöz kötik őket. c) A Szovjetunió majdnem akkora volt, mint a cári Oroszország, vagyis a földrajzi „kiindulási alap” hasonló. d) A második világháború idején, illetve az után a szovjet állam „használta” az említett szerzők külpolitikai örökségét. A másik karakteres orosz külpolitikai irányzat az „eurázsiaiaké”, akiket az eurázsiai imperializmus kidolgozóiként is szokás emlegetni. Nyikolaj Trubeckoj, Pjotr Szavickij, Georgij Vernadszkij és Lev Gumiljov munkáinak nagyobbik része emigrációban főként a két világháború közötti Európában és az amerikai kontinensen jelent meg, Oroszországban viszont csak az 1980-as évek végétől kezdve juthatott hozzájuk a szélesebb orosz közvélemény.

A pánszlávizmus

A tárgyalt korszak „újrafelfedezettje” Nyikolaj Danyilevszkij. Oroszorszország és Európa [Rosszija i Jevropa] című műve először 1869-ben Szentpéterváron jelent meg.26 Orosz földön elsőként hirdette a kétpólusú világ szükségességét, amelynek egyik pólusát Oroszországban, a másikat pedig az Amerikai Egyesült Államokban vélte felfedezni. Danyilevszkij szerint e két állam volt hivatva megteremteni a világ harmonikus egyensúlyát. A könyvet – amelyet a pánszlávizmus bibliájának is neveztek –, az olasz és az északnémet egység friss létrejötte „ihlette”. Danyilevszkij pánszlávizmusát olyan szellemi irányzatként jellemezhetjük, amely az Európa feletti orosz hegemónia megteremtésében erőteljesen kívánt támaszkodni az Osztrák–Magyar Monarchia és az akkori Oszmán Birodalom, vagyis Közép-Európa és a Balkán szláv népeire. Ebből következik, hogy a nem szláv vagy ellenségesnek tekintett népeknek (ilyenek voltak a magyarok, illetve a lengyelek) nem tudott igazán semmit sem ígérni.27 Nem tekinthető természetellenesnek, hogy nemcsak ő, hanem az orosz pánszlá­vok általában e szövetség működését orosz vezetéssel képzelték el. Tudományos igénye, az orosz birodalmi gondolat színvonalas kifejtése lehetett az oka Danyilevszkij tartós oroszországi népszerűségének, hisz az Oroszország és Európa 1895-ig összesen öt kiadást ért meg. Oroszországban Danyilevszkijt megelőzően nemcsak Mihail Pogogyin, Alekszej Homjakov, az Akszakov testvérek (Konsztantyin és Ivan) és Jurij Szamarin írt Európa szláv szempontok szerinti újjászervezésének szükségességéről,28 hanem – hogy csak az oroszoknak kitüntetett szerepet szánó, nagyobb összefoglaló műveket említsük – a 194

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

szlovák Ljudovit Stur29 és a később Szerbiában harcoló Rosztyiszlav Fagyejev tábornok is. Alekszandr Sztronyinról pedig azért sem szabad megfeledkeznünk, mert amellett, hogy erősen hatott rá Danyilevszkij, tőle eltérően értelmezte azt, ami Európában történt, és a receptje is más volt, amit a bajok orvoslására ajánlott.30 Ami a Zarja nevű szentpétervári folyóiratban 1869-ben folytatásokban megjelenő Oroszország és Európában az említetteken kívül alapjában véve új volt, hogy Danyilevszkij a tervezett kelet-európai szláv szövetséget alkotó népeket, illetve államokat nem kívánta közvetlenül Oroszországhoz csatolni. Úgy gondolta, hogy az Oszmán- és a Habsburgbirodalom elpusztítása után a területükön létrehozott államok laza szövetségi szálakkal kötődnek majd az Orosz Birodalomhoz, és erre a kelet-európai államszövetségre támaszkodva biztosítható az Európa fölötti orosz hegemónia, és ennek köszönhetően Oroszor­­szág az Amerikai Egyesült Államokkal az egész világon meg tudja teremteni a világ harmonikus erőegyensúlyát. Mérsékelt világuralomról van tehát itt szó, bár el kell ismernünk: a kortársak számára a könyv alapvetően mást üzent, hisz a két év múlva Péterváron külön kötetként megjelent Oroszország és Európa Oroszországban nem ekkor (vagyis 1871-ben) hanem az 1877–78-as orosz–török háború során, illetve Danyilevszkij 1885-ben bekövetkezett halála után, 1888-ban, illetve 1889-ben vált igazán népszerűvé.31 A XIX. század második felének egyik termékeny és bevallottan reakciós alkotója Konsztantyin Leontyev saját korában nem volt annyira népszerű, mint Gorbacsov és Jelcin idején. Az orosz diplomáciai szolgálatban is álló Konsztantyin Leontyev az 1860-as években a pánszlávoktól indult, de programjában egy velük élesen szakító külpolitikai irányzatot készített elő, főként az 1870-es évek második felétől. Konsztantyin Leontyev „A pánszlávizmus és a görögök”[Panszlavizm i greki] című cikkét 1873-ban, vagyis az 1870 és 1872 közötti, a konstantinápolyi görög egyházi vezetéssel a bolgár önálló egyházmegyei vezetésért vívott, bolgár győzelemmel végződő konfliktus után írta. Leontyev említett írása pánszláv munkának tekinthető, hisz igen röviden és hatásosan fejti ki, hogy Oroszország mire számíthat e térségben.32 Az említett „ortodox belviszály” Leontyevet korábbi elképzeléseinek a felülvizsgálatára késztette, és e tanulmánya az első, amelyben mást mond, mint amit korábban állított. Az 1880-as években közölt cikkei pedig már arról tanúskodnak, hogy pontosan felismerte: a különböző szláv nemzeti közösségek külön nemzetek. Ez addig – legalábbis az oroszoknak – nem volt egyértelmű. Leontyevnek nem voltak illúziói sem a pán­­szlávok feltételezte délszláv, sem pedig a csehszlovák nemzet egységét illetően sem.

Ideologikus imperializmus

Konsztantyin Leontyev 1878-as Templom és egyház című tanulmánya – Fjodor Dosztojevszkijnek az ugyanebben az időszakban írt cikkeivel párhuzamosan – méltán tekinthető az eurázsiai irányzat szellemi előkészítőjének. 2006. tavasz–nyár

195

Gecse Géza

Míg Leontyev két évvel korábban írt egyik cikkében a szláv származást és az ortodox hitet tartotta az orosz államiság alapjának,33 1878-as cikkében a származást már elha­­nyagolható tényezőként értékelte: „Ha Tibetben vagy Bengáliában a mongolok vagy hinduk szilárd és bölcs ortodox egyházi vezetés alatt élnének, akkor nekünk – a szláv mag szilárd fegyelme érdekében – ezt a mongol vagy hindu egyházvezetést előnyben kellene részesítenünk, akár egy egész milliónyi… liberális intelligenciával rendelkező szláv népességgel szemben!”34 A XX. századi orosz eurázsiai imperializmus szellemi előkészítőjének tekinthető Konsztantyin Leontyev munkásságának egyik fő tanulsága, hogy ő már nem gondolja úgy, hogy pusztán az etnikai rokonság elegendő lesz a különböző szláv népeknél ahhoz, hogy Oroszország számíthasson rájuk külpolitikai céljainak megvalósításában. A szorosabb ideológiai kötődés szükségszerűségét hangsúlyozza, sőt ennek oltárán hajlandó lenne akár az etnikai rokonság eszméjét is feláldozni. Munkásságának vége felé tehát Konsztantyin Leontyev nem pusztán eltávolodik a klasszikus pánszláv elképzelésektől, hanem kifejezetten szembekerül velük. Figyelmének központjában viszont javarészt továbbra is Európa marad, nem így Dosztojevszkijnél, akivel viszonylag sokat vitatkozik is.

Ázsia – Oroszország Amerikája

Fjodor Dosztojevszkij Az író naplója [Dnyevnyik piszatyelja] című folyóiratát 1876 és 1881 között jelentette meg. Utolsó számát a regényíró és publicista 1881-ben már nem láthatta, mivel csak a halála utáni napokban jelent meg, viszont igazi népszerűséget hozott neki minden lapszám.35 1875-ben Boszniában felkelés tört ki, 1876-ban a bolgárok fogtak fegyvert, de a felkelést májusban a törökök kegyetlenül leverték. 1876 nyarán Szerbia és Montenegró üzent hadat a portának, de annak ellenére, hogy külföldről is érkezett segítség (orosz tisztek jelentkeztek a szerb hadseregbe), Isztambul gyors sikert tudott elérni. A pétervári és moszkvai újságokban valóságos sajtóhadjárat indult, amelynek következtében 1877 áprilisában megszületett az Oszmán Birodalom elleni orosz hadüzenet, majd 1878-ban az orosz győzelem. Az 1878. márciusi San Stefano-i béke, majd 1878 nyarán a berlini kongresszus mérföldkőnek számít az orosz nemzettudat szempontjából is.36 A tárgyalt időszakban Dosztojevszkij nézetei azért érdekesek, mert egyszerre támadta a törököket és a Nyugatot, s bírálata különbözik attól, amit a többi orosz gondolkodótól megszokhattunk. Dosztojevszkij szerint a racionális Nyugat válságából pravoszláv vallásával Oroszország jelentheti a kivezető utat. „…a katolicizmus elárulta Krisztust, és feláldozta az evangéliumi szeretet tanát, így… a materializmus, a szocializmus, a teljes istentelenség előkészítőjévé vált.” Így kerül a szocializmus és a katolicizmus közös nevezőre. Az író leginkább Franciaországot gyűlölte, amely „egyaránt fészke a katolikus konspirációnak és a szocializmusnak… Mivel az igazi németnek a legnagyobb ellenség a szocializmus és a katolicizmus, a németek számára a legjobb szövetséges az ortodox Oroszország. A németek terjeszked196

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

hetnek nyugat felé, míg az oroszok ugyanezt keleten teszik. „A reakció győzelme [ezért Dosztojevszkijnél] egyet jelentett Konstantinápoly orosz birtoklásával.”37 1877–78 folyamán Dosztojevszkij számol azzal, hogy Konstantinápolyt sikerül Oroszor­­szághoz csatolni. Ennek elmaradása és a berlini kongresszus mérsékelt eredményei, éppúgy mint pánszláv kortársainak többségét, csalódással töltötték el. A Dnyevnyik piszatyelja utolsó számában már úgy gondolja, hogy Ázsián keresztül kell menetelni, amely kerülőút a Nyugattal szemben kialakítandó fölény ösvényén. „Ázsia segítségével Oroszország elég erős lesz ahhoz, hogy világtörténelmi hivatását teljesítse. Ázsia Oroszország Amerikája lesz.”38 Az említett szerzők tevékenysége ellenére külpolitikai kérdésekben a XIX. század folyamán alapvetően a szlavofil-nyugatos megosztottság, illetve ennek a pánszlávizmusban való ötvöződése volt a meghatározó.

Szlavofilek, nyugatosok, a pánszlávizmus és a földrajzi tér

A szlavofilekkel hadakozó nyugatos irányzat alaptézise az 1840-es években az volt, hogy Oroszország csupán elmaradottságában különbözik (Nyugat-)Európától. Ezért érdekes, hogy az irányzathoz tartozó Szergej Szolovjov, Lev Mecsnyikov és Vaszilij Kljucsevszkij írásai a földrajzi tényező döntő befolyását hangsúlyozzák a moszkvai, illetve a pétervári központú állam életében.39 Tagadhatatlan, hogy az 1850-es, ’60-as években a pánszlávok derékhadát a szlavofilek adták, de ugyancsak pánszlávvá vált az 1860-as évek egyik legbefolyásosabb főszerkesztője, a nyugatos Mihail Katkov is, aki népszerűségét a lengyel felkelés idején írt brutális lengyelellenes cikkeivel szerezte. Katkov volt az államnacionalista doktrína talán leghatásosabb népszerűsítője, míg Alekszandr Sztronyin A politika mint tudomány [Polityika kak nauka] (1870) című könyv szerzője, a doktrína legjobb rendszerbe foglalója. Ráadásul Sztronyin könyvének éppen geopolitikai értelemben alapvetően más az üzenete, mint Danyilevszkij Oroszország és Európájának, hisz – Amerika-barátsága mellett – ő nemcsak Európa egy részének, Kelet-Európának, hanem egész Európának a meghódítására készül, igaz, csak hosszú távon. Rövid távon – orosz kortársai többségéhez hasonlóan – a németekkel való együttműködés híve.

Sztronyin „politikája”

Gorbacsov és Jelcin idején az orosz olvasóközönség kevésbé fedezte fel Alekszej Sztronyin munkásságát, pedig a maga korában Danyilevszkij, illetve Leontyev munkásságához sok szálon kapcsolódott. Sztronyin – Danyilevszkij germán–román és szláv–görög Európa-felosztásától eltérve – nem kultúrtörténeti típusokra, hanem nemzeti kultúrákra osztja Európát. Az Egyesült Államokkal azért nem foglalkozik, mert egyértelmű előtte, hogy az „a jövő országa”. Az európai országok közül korábbi súlyából Franciaország veszített jelentőségéből a leginkább.40 2006. tavasz–nyár

197

Gecse Géza

Párhuzamot vont „Moszkva és Berlin zsenialitása” között – erénynek tudva be, hogy mindkét állam „etnikai alapszövete” kevert. Sztronyin nem tekintette erénynek, hogy Oroszországban önkényuralom van, ezt a tatár hódítás következményének, „kényszerű örökségének” tartotta. Világképében nem jutott olyan jelentős szerep a szláv népeknek, mint a pánszlávizmus etnocentrikus változatának híveinél. Ő „a világuralom szükségszerű megszerzése felé vezető úton” elsősorban az orosz állam erejére kívánt támaszkodni, és mint valami mellékes tényezőt említette: „Bizonyára harcaink közben eredeti célkitűzéseinken túl jutunk… a Kárpátok, a Duna, a Rajna mögé… el egészen az Atlanti-óceánig.”41

A geopolitika megjelenése Európában

A klasszikus geopolitika megalapítói: a brit Sir Halford J. Mackinder, a svéd Rudolf Kjellén, a német Friedrich Ratzel és a francia Vidal de la Blache a XIX. és a XX. század fordulóján jelentették meg alapműveiket, amelyekben a földrajzi környezet és a politika viszonyára vonatkozóan állapítottak meg törvényszerűségeket.42 A magyarul megjelent orosz geopolitikai szöveggyűjteményt egy éve összeállító Ljubov Siselina szerkesztő bevezető soraiban a következő megállapítással találkozunk: „A nemzetpolitika az orosz geopolitika egyik központi témája.”43 A mondat megfordítva sokkal pontosabban adja vissza a valóság lényegét: „A geopolitika az orosz nemzetpolitika egyik központi témája.” Ez a megállapítás napjaink Oroszor­­szágára még a múlt század tapasztalatainál is jobban illik.

Klasszikus orosz geopolitika

A századforduló utáni Oroszországban Venyiamin Szemjonov-Tyan-Sanszkij egyike volt azoknak, akik nagy szakértelemmel hódoltak e diszciplinának, és megállapításai – annak ellenére, hogy 1915-ben jelentek meg – ma is időszerűek. Részletesen ismerteti az orosz Távol-Kelet etnikai értelemben vett sérülékenységét,44 illetve arra talál „meggyőző” érveket, hogy miért van szüksége Oroszországnak Konstantinápolyra, valamint a tengerszorosokra. Ez a szinte már-már monomániás hevület Dosztojevszkijtől kezdve csaknem mindegyik orosz szerzőre jellemző, és mint alapjában véve pánszláv programmal csak az első világháborús vereség után számolnak le vele az eurázsiai iskola képviselői. A cári rend­­szer bukása és a bolsevik Oroszország megszületése nélkül aligha került volna erre sor. A bolsevikoknak azért nem kellett ezzel a külpolitikai irányzattal „bíbelődniük”, mert az első világháború után büszkén vallották, hogy semmi közük a cári Oroszország külpolitikai hagyományaihoz,45 ők az egész világon fogják megvalósítani a proletárdiktatúrát. Ivan Szolonyevics, Pjotr Szavickij, Nyikolaj Trubeckoj, Georgij Vernadszkij és Lev Gumiljov viszont kivétel nélkül a bolsevizmus mint politikai rendszer ellenségei voltak. A Szovjetunióból 1922-ben kiutasított monarchista Ivan Iljin például így vall erről: 198

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

„Az orosz kommunista forradalom… az európai szellemi rothadás gyümölcse… a Nyugat halálos ajándéka volt Keletnek, aztán… az egész világnak.”46 Iljinhez hasonlóan a szintén fehéremigráns Ivan Szolonyevics – majd Argentínában írja meg főművét –, az őt korban megelőző szerzőktől eltérően nem tagadja meg az orosz hódítást: „A hódító országok közül Oroszország az első helyet foglalta el: huszonkétmillió négyzetverszta nem pottyan le csak úgy az égből”47, és bár „…a Lenineket és a Sztálinokat… idejében fel kell akasztani”, a következtetése az, hogy „Sztálin 1947-ben nem tudott másként cselekedni, mint ahogy cselekedett. (…) Magyarország, Lengyelország vagy a többi kiürítése… azt jelentette volna, hogy Magyarországon, Lengyelországban vagy egyebütt… a kommunista hódítókkal szemben határtalan gyűlöletet tápláló kormányok és hadseregek jöttek volna létre.48 (…) Keresztet vethettek volna a világforradalomra, és várhatták volna az egész világ kapitalista konszolidációját… amely végső soron torkon ragadta volna a világforradalmi söpredék orosz osztagát – valamennyi kommunistát, enkávédést, keretlegényt és hóhért”.49 Végkövetkeztetése ezek után rendkívül meglepőnek tűnik: „a szovjetek utáni Oroszországnak könyörtelenül centralizált és irgalmat nem ismerő hatalomra lesz szüksége.” Az eurázsiaiak, akiket úgy ismernek, hogy főként Szófiában, Belgrádban, Berlinben, Prágában és Párizsban munkálkodtak, és létezésük kifejezetten az emigráns léthez kötődik, sem gondolkodtak alapvetően másként a szovjetrendszerről, mint az imént idézett szerzők. Aki közülük nem volt elég ügyes vagy szerencsés, úgy járhatott, mint a Prágában élő Pjotr Szavickij: ő a cseh főváros felszabadulása után tíz évet töltött különböző szovjet lágerekben, pedig írásai lényegében a szovjetrendszer létjogosultságát támasztották alá. A húszas években ugyanazt állítja, amit a bolsevikok: „alaptalan a szláv-orosz világról mint kulturális egészről beszélnünk… [mert] nem szlávok és nem turániak vagyunk, hanem oroszok.” Az eurázsiaiak érvei címmel 1933-ban írja: „Az orosz forradalom leszámolt a magát Európának tekintő Oroszországgal… A kommunista hatalom… az egészséges és alkotó eurázsiai hagyományokhoz kapcsolódik azzal, hogy szabadságot és teret ad Eurázsia sok különféle nyelvének a használatához és fejlődéséhez.”50 Az orosz történelemben nagy szerepet betöltő tatárjárásról – lényegében Nyikolaj Trubeckojjal együtt állítja –, hogy „tatár uralom” nélkül nem lett volna Oroszország. Sőt, Trubeckoj számára az sem okoz problémát, hogy a moszkvai államot Dzsingisz kán örökösének tekintse. Élesen szemben áll a pánszlávizmussal, amely „az oroszosítással együtt [sic!] a birodalmi Oroszország történelmi hagyományainak teljes elárulása volt”, s a szovjethatalmat nem tekinti alapvetően másnak, mint a Romanovok „nemzetellenes monar­ chiáját” megdöntő rezsimnek.51 Pusztán az említett idézetek érzékeltetik az alapellentmondást: bár az eurázsiaiaknak nem volt alapvetően ínyükre mindaz, ami Szovjet-Oroszországban történt, végkövetkeztetéseikben mégiscsak be kellett látniuk, hogy azt, amit eredetileg ők találtak ki, végül is a Szovjetunió valósította meg. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy a harmincas években válságba került az irányzat. 2006. tavasz–nyár

199

Gecse Géza

A Trubeckoj-utód, az Egyesült Államokba emigráló Georgij Vernadszkij, illetve a Szovjetunió lágervilágát megjárt Lev Gumiljov írásainak többsége később született.52

Új orosz geopolitika

Alekszandr Dugin esetében nyugodtan beszélhetünk új orosz geopolitikáról, és ne feledjük, hogy a geopolitikának mint oroszországi fogalomnak az elterjesztéséhez nagymértékben járult hozzá a Liberális Demokrata Párt elnöke, Vlagyimir Zsirinovszkij, aki az 1993. decemberi választásokon pártjával igen sikeresen szerepelt.53 Dugin elismeri, hogy összeomlott a szovjet–amerikai kétpólusú rendszer, de ennek ellenére amellett tör lándzsát, hogy ilyenre mégis szükség van.54 Mackinder frazeológiáját követve az úgynevezett parti területeket kívánja Oroszország szövetségesévé tenni, miközben azt is kijelenti, hogy „Oroszország egyik leglényegesebb geopolitikai igénye a birodalomépítés”.55 Szerinte Oroszország az első és a második világháborúban „öngyilkos konfliktusba keveredett a saját természetes geopolitikai szövetségeseivel, a kontinentális közép-európai hatalmakkal: Ausztria-Magyarországgal és Németországgal”.56 Lényegében tehát visszatér ahhoz a korábbi orosz hagyományhoz, amelynek lényege, hogy Európát Németországgal közösen kell felosztani. Az úgynevezett „köztes” zónát, amelyről megállapítja, hogy elsősorban szláv térség, nem érzi a sajátjának,57 ami főként azért érdekes, mert – ezek szerint nem számít komolyan a térségben élő szláv népek támogatására sem. Dugin úgy gondolja, hogy „a szlavofil geopolitika helyett vissza kell térni az Oroszország németellenes politikáját Nyugaton, és japánellenes politikáját Keleten kizáró eurázsiai tervekhez, szakítani kell a magát „orosz nacionalizmusnak álcázó atlanti vonallal”. Dugin egyértelműen a Moszkva–Berlin tengely mellett kötelezi el magát.58 Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij könyvét oroszul 1993-ban adták ki.59 Zsirinovszkij a klasszikus európai hatalmi politika szabályainak megfelelően – Duginhoz hasonlóan – a Németországgal való klasszikus jó viszonyra épít, mert úgy gondolja, hogy tud Berlin részére területi kompenzációt nyújtani, egyébként nemcsak az oroszok, hanem a lengyelek rovására is Kelet-Poroszországban. Franciaországnak az „amerikai és a cio­ nista befolyástól való megszabadulásban való segítséget” tudja ajánlani, nekünk ma­­gyaroknak némi területet Romániából, a románoknak egy darabot Moldovából. Sőt a Szentpétervár melletti Viborg városát, finnül Viipurit, amelyet a Szovjetunió a második világháború után csatolt el, hajlandó lenne visszaadni Finnországnak.60 Írásai tükrözik, hogy mi történik az országban, hisz támaszkodva az oroszok birodalmi nosztalgiáira, élvezettel sértegeti az Amerikai Egyesült Államokat és Jelcin elnököt, a baltikumi és a krími orosz kisebbség helyzetére utalva pedig próbál együttérzést kelteni otthoni közönségében, és ami talán ennél is nagyobb fogékonyságot vált ki az oroszokból, azzal riogat, hogy amennyiben a „demokraták maradnak hatalmon, ötven év 200

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

múlva… azok, akik a Csendes-óceántól az Urálig terjedő területen élnek majd, kínaiul fognak beszélni”.61 Zsirinovszkij a pánszláv ideológiából is vesz át egyszerűen érthető mondatokat,62 azonban ebben ki is merül e doktrína iránti elkötelezettsége. Főként belpolitikai üzenete van annak, hogy Oroszországot egységes, erős államnak akarja látni, amely nem osztható „ukrajnákra, belorussziákra, tatársztánokra, jakutiákra, de semmi másra sem.”63 Igen jellegzetes, hogy – talán ezzel összefüggésben is – meleg szavakkal emlékezik meg Sztálin kegyetlen nemzetiségi politikájáról.64 Nyilván belpolitikai okai vannak, hogy a kommunistákkal kapcsolatban az álláspontja kifejezetten semleges.65 Az utolsó csapás délre című írásában írja le a kiutat, azt, hogy szerinte mit kell csinálni: „Oroszország… végrehajtja az utolsó nagy hadjáratát délre, kijut az Indiai-óceánra, hisz szövetségesként – Zsirinovszkij szerint – az oroszok szövetségesei délen az arabok lehetnek, mindenekelőtt Irak.66 Észrevehető, hogy az orosz külpolitika irányultságát tekintve Zsirinovszkij a pán­­szlávokhoz, illetve az eurázsiaiakhoz képest a déli irányt tartja kifejezetten kedvezőnek. Koncepciója azért állt gyenge lábakon, mert a Szovjetunió évtizedes háborúja Afganisztánban már megmutatta e politika kudarcát, a világpolitika legdinamikusabban fejlődő térsége nem abban az irányban van, amerre Zsirinovszkij terjeszkedni szeretett volna.

A Szovjetunió halott – Jelcin Oroszországa él! 1989-től kezdve Gorbacsovnak nem volt Kelet-Európa-politikája, és decemberben, amikor Málta szigetén Bush elnökkel találkozott, lényegében lemondott a térségről.67 Ez az egy évvel korábbi előzmények után nem volt különösebben meglepő. Barszenkov Gorbacsov kudarcának legfőbb okát abban látja, hogy nem ismerte fel a nemzeti kérdés „destruktív potenciálját a maga idejében”, ami mély válságot idézett elő a társadalomban.68 1989 augusztusában zajlottak a baltikumi „élőláncos” tüntetések,69 Hegyi Karabahból, Moldovából és Grúziából pedig fegyverropogás hallatszott.70 1990 februárjában a visegrádi országok bejelentették, hogy a Varsói Szerződést fel kell oszlatni, ám a formális aktusra csupán 1990. július 1-jén Prágában került sor.71 Ezt megelőzően a szovjetek hozzájárultak Németország egyesítéséhez. Erre 1990. október 3-án a berlini fal lerombolásával a németek látványosan sort is kerítettek.72 1990 nyarán a NATO kijelentette, hogy nem tekinti a továbbiakban ellenségnek a Szovjetuniót.73 Az 1991. augusztusi katonai puccsot Borisz Jelcin jól fel tudta használni az orosz hatalmi struktúrák megerősítésére és a „szovjet struktúrák” gyengítésére.74 2006. tavasz–nyár

201

Gecse Géza

A Szovjetunió 1991-es decemberi feloszlatásakor az Oroszország területén élők nyertek is és veszítettek is. Az ország népessége csaknem a felére zsugorodott, viszont területi és gazdasági vesztesége nem volt ekkora mértékű.75 Ráadásul az ország lakosságán belül az oroszok száma – minden korábbinál nagyobb arányúra –, 84 százalék körülire növekedett.76 Igaz, jelentős, 25 millió körüli orosz diaszpóra jelent meg a volt Szovjetunió nem Oroszországhoz tartozó országaiban.77 1992 és 1993 állandó bizonytalanságot hozott a Kreml életébe. Jelcin rá volt szorulva a külföld támogatására, hisz nem lehetett tudni, hogy az ország feldarabolódása megáll-e az Orosz Föderáció határainál. A külpolitika térvesztését súlyosbította, hogy a korábbi szilárd pártirányítás helyett további párhuzamos struktúrák alakultak ki. A külügyminisztérium mellett FÁK-ügyi minisztériumot hoztak létre, és az ország elnöke is kialakította saját külügyi kabinetjét. Kozirjev külügyminiszter is az elnöknek tartozott számadással.78 Miközben az európai hadszíntéren 1991 óta dúlt a boszniai háború, a volt Varsói Szerződéshez tartozó közép-európai országok területéről 1992 végéig kivonták a szovjet csapatokat.79 A Varsói Szerződés feloszlatása után logikus lett volna a NATO-t is megszüntetni, hisz a kétpólusú világ, a két nagy tömb szembenállásának megszűnte után semmi nem látszott indokolni a NATO európai jelenlétét. Így gondolták ezt kezdetben az Atlantióceán túlpartján az amerikaiak is. Ezzel szemben a visegrádi országok 1992 nyarán hivatalosan kérték a teljes körű NATO-tagságot, ez nemcsak az oroszokat, hanem az amerikaiakat is meglepte.80 A NATO-bővítés mellett szólt, hogy az 1991-ben mészárlásokba torkolló boszniai válságban az Európai Unió nem rendelkezett az atrocitások megfékezéséhez szükséges eszközökkel.81 1992 nyarán új szó született mindarra, ami Boszniában zajlott: etnikai tisztogatás.82 Oroszország ugyanebben az időszakban, vagyis az után, hogy 1992 januárjától Borisz Jelcin kezébe került a főhatalom, továbbra is meglehetősen amorf állam benyomását keltette. 1992 közepén itt is új szó született: a közel-külföld, amely az egykori Szovjetunió nem oroszországi részét jelentette. 1993–1994 folyamán Oroszországban dúlt az alkotmányvita,83 a helyzetet 1994 decemberétől csak súlyosbította a csecsen háború. 1992 januárja és 1993 októbere között az elvi lehetőség adott volt ahhoz, hogy az or­­szág az orosz nemzeti ideológia mentén rendezkedjen be. Ebbe beletartozott volna az új orosz határok kiigazítása, az azok mentén élő oroszság egyesítése, az ukrán–orosz–fehérorosz egység kialakítása. Azonban ezek az elképzelések konfrontálódtak az orosz politikai osztály ekkor még meghatározó törekvéseivel. Egészen biztos, hogy az orosz nacionalista alternatíva konfliktust idézett volna elő Oroszország etnikai kisebbségeivel, ami Oroszország szövetségi rendszerének a szétzilálódásával fenyegetett. A kommunisták a teljes szovjet térséget helyre kívánták állítani, s ezzel Oroszország nemcsak 202

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

a környező államokkal került volna összeütközésbe, hanem a világpolitika meghatározó hatalmaival is.84 Ezek az erők csak az 1993. októberi leszámolás után veszítettek erejükből, miután Jelcin szétlövette a parlamentet.85 Az 1993. őszi parlamenti választásokon Zsirinovszkij Liberális Demokrata Pártja aratta a legnagyobb sikert.86 Ilyen körülmények között nem csoda, hogy „…a jelcini időszak első két-három évében a külpolitikával szemben támasztott egyik legfőbb elvárás a konfliktuscsökkentés… volt. (…) „A korai orosz külpolitika mozgásterét erősen csökkentette, hogy szüksége volt arra, hogy a területén lévő egységek önállóságát a külföld ne ismerje el.”87 Az orosz gazdaság termelése a legdrámaibban 1992-ben esett vissza.88 Az ország politikai vezetésének ezekről a belső feltételekről pontos információi voltak. Oroszország külügyminisztere Andrej Kozirjev volt, akinek elkötelezett atlanti irányvonala már 1992-ben megbukott, de Jelcinéknek szükségük volt rá a parlament 1993-as ostroma után is, ezért csak 1995 legvégén–1996 elején állítják fel székéből.89

Partnerségi stratégia – a Kozirjev-doktrína

Kozirjev abból indul ki,90 hogy mivel megszűnt a két ellenséges tömb; az Amerikai Egyesült Államok és a többi nyugati demokrácia Oroszország természetes barátja és szövetségese.91 Eredményként tekint az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó fegyverzetkorlátozási tárgyalásokra, de elismeri, hogy Oroszországnak még nincs stratégiája, csupán arról van szó, hogy felismerte, hogy szükség van a partnerségre. „Az egyik feladat a világ felé nyitott, demokratikus orosz állam megteremtése, a másik pedig az instabil, posztkonfrontatív világ stabilizálása.” Úgy gondolja, hogy itt elsősorban az Egyesült Államokról és Oroszországról van szó, amelyek „történelmileg megalapozott lehetőséggel” rendelkeznek a világ sorsának befolyásolására.92 A partnerség ellenfeleinek tekinti Oroszországban azokat, akik „már nem is annyira a kommunista vörös zászló alatt gyülekeznek, hanem inkább az ultranacionalista zászlók alatt, olykor leplezetlenül barna színekben.” Ezek az erők – Kozirjev szerint – egyetértenek a következő két tézisben. „Az első: Oroszország arra van kárhoztatva, hogy konfrontálódjon a nagyvilággal. A másik: a Nyugat és a Kelet végzetesen összebékíthetetlen.”93 „Az orosz politikai és társadalmi erők többsége erős, független, virágzó Oroszországot akar. Ebből következően a Kreml és a Nyugat viszonyában csak az a politika lehet sikeres és megbízható, amelyik elismeri a két fél egyenjogúságát és kölcsönös előnyeit, valamint Oroszország nagyhatalmi státusát és jelentőségét.” E megállapítással csak az volt a baj, hogy az orosz külpolitikának nem volt meg a vázolt politika megvalósításához szükséges feltételrendszere. Ami az 1993. decemberi választások mérlegét illeti, Kozirjev a következőképpen vonta meg: „az orosz választók… nem a birodalom visszaállítására vagy netán a »meleg tengerek meghódítására« szavaztak – annak ellenére, hogy csaknem egyharmaduk Zsirinovszkijra adta voksát –, hanem sokkal inkább a piaci reformok aránytalanul magas ára ellen.”94 2006. tavasz–nyár

203

Gecse Géza

Kozirjev a fegyverkezési verseny mérsékléséből számított további forrásokra: „Nem az orosz nép, hanem a totalitárius kommunista hatalom volt az, amelyik eltékozolta a nemzet szellemi és intellektuális erőit az esztelen fegyverkezési hajszában és a csehszlovákiai, a magyarországi, az afganisztáni kalandor akciókban.” Az orosz közvéleménynek tett engedmény lehet következő megállapítása: „Oroszor­­szágnak az a missziója, hogy nagyhatalom legyen.”95 Ismételten hangsúlyozza az együttműködésen alapuló partnerségi viszony szükségességét, és sokpólusú világot ígér. Úgy gondolja, ennek azért van létjogosultsága: „mert az Egyesült Államok nem lenne képes arra, hogy egymagában irányítson mindent a világon… Másrészt azért, mert Oroszország… továbbra is nagyhatalom: nemcsak atom-, illetve katonai erő tekintetében, hanem a legújabb technológia terén is, természeti erőforrásairól és geostratégiai helyzetéről nem is beszélve.” Kozirjev szerint a sokpólusú világ előnyei közé tartozik, hogy az agresszív nacionalizmusok ellen hatékonyabban tud fellépni: „Az agresszív nacionalizmus ma legalább akkora veszélyt tartogat, mint a közelmúltban az atomháborús fenyegetés.”96 A teljes körű stratégiai partnerség összetevőiről beszélve Kozirjev néhány ellentmondásra mutat rá. Ilyen az, hogy annak ellenére, hogy a „NATO… a kommunista expanzió visszaszorítására jött létre… A mostani célokra… legyen… bármennyire is hatékony… azért sem alkalmas, mivel nincs katonai ellenfele, miközben Oroszország magának a NATO-nak nem tagja”. A Partnerség a békéért programról Kozirjev azt állítja, hogy az mostani fázisában megfelel Oroszország és a szövetség közti közeledés igényének. Ugyanakkor az „egységes, blokkmentes Európa” kialakításában úgy látja, hogy az EBESZ-nek kell főszerepet kapnia, továbbá fokozottan kíván támaszkodni az ENSZ-re, illetve azon belül az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaira.97 Kozirjev szerint – mivel a bizalom sohasem lehet egyoldalú, ezért –, az említett „szervezetek és Oroszország között… nem csupán a döntésekről való kölcsönös tájékoztatás, hanem az előzetes egyeztetés kötelezettségét is be kell tartani”. Ami a boszniai válságot illeti, úgy látja, hogy a „NATO Oroszország részvétele nélkül hozott döntést a boszniai szerbekhez intézendő ultimátumról és a légicsapásokról”.98 A volt szovjet területek megítélésében elvi különbség van a mostani orosz vezetés és a birodalmi politika hívei között – hangsúlyozza az orosz külügyminiszter: „az orosz demokraták nem privilégiumokat, hanem normális állampolgárságot és egyenlő jogokat követelnek az itt élő oroszoknak. Oroszország nagy nehézségek árán elérte, hogy az EBESZ nevezzen ki nemzeti kisebbségekért felelős főbiztost, bár annak ajánlásait Lettország és Észtország hatalmi körei nem teljesítik”.99 A kozirjevi külpolitikára a gajdari sokkterápia100 és a Független Államok Közösségének a kudarca mért jelentős csapást, továbbá az, hogy a gazdaság irányatói képtelenek voltak megszervezni az áruellátást.101 A külpolitika első korrekcióját a Kül- és Védelempolitikai Tanács 1992 augusztusában publikált Stratégia Oroszország számára című koncepciója foglalta össze. Hivatalos 204

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

dokumentumban Oroszországban először jelentették ki nyíltan, hogy az ország már nem nagy-, hanem csupán középhatalom. A stratégia „már az első bekezdések egyikében Franciaországhoz, Nagy-Britanniához, Indiához hasonlította Moszkva világpolitikai lehetőségeit… érzékeltette, hogy a nemzetközi státus erodálódása még nem befejezett folyamat. …nem tartotta sem helyénvalónak, sem fenntarthatónak a kozirjevi Amerika-centrizmust.” Kifejtette, hogy Moszkva nem érdekelt Oroszország izolációjának további fokozásában, Oroszor­­szágnak a saját lábára kell állnia. Megállapította, hogy: „A nukleáris fegyverzet… Moszkva világpolitikai tőkéjének központi eleme marad.” Leszögezte, hogy a térség, ahol Oroszország a békéltető szerepét játszhatná, marginális a világpolitika szemszögéből. Továbbra is fontosnak jelentette ki a Nyugattal fenntartott kapcsolatokat. Az előzmények ismeretében nem meglepő talán, hogy 1992 második felében az addig mindenható, Andrej Kozirjev irányította Külügyminisztérium elvesztette a külpolitika irányítása felett korábban élvezett monopóliumát. Az egyik meghatározó riválissá a keményvonalas Jurij Szkokov titkársága alatt működő Nemzetbiztonsági Tanács vált. Ez a szerv 1992 májusában, a Honvédelmi Minisztériummal párhuzamosan jött létre, és eredetileg az erőszakszervezetek képviselői, a szűken vett biztonság- és katonapolitikai kérdések tartoztak a hatáskörébe. A hadsereggel kapcsolatos kérdéseken túl „hamarosan ez az intézmény lett a közel-külföld-politika legfőbb döntéshozó fóruma. Végül 1993 első felében a biztonságpoltikai doktrína kidolgozásának leple alatt a külpolitika minden kérdésének formálására igényt jelentett be.102 1992. május 6-án Václáv Havel, Lech Walesa és Antall József, vagyis a közép európai, úgynevezett visegrádi országok vezetői bejelentik, hogy a teljes jogú NATO-tagság a céljuk.103 Az év végén tartották az amerikai elnökválasztásokat. Amikor az Amerikai Egyesült Államok új elnökét, Bill Clintont 1993. január 20-án hivatalába beiktatták, három kérdéssel kellett szembesülnie: Európában a Balkánon vérontás folyt, a középeurópai országok szerettek volna a NATO teljes jogú tagjaivá válni, Oroszországban pedig bizonytalanság uralkodott.104 Bill Clintont alapvetően Oroszország érdekelte. 1993 áprilisában Vancouverben találkozott Jelcin elnökkel, és 1,6 milliárd dolláros segélycsomagot nyújtott át neki. Az amerikai közvéleményt közben a hírtévék boszniai képsorai a holocaustra emlékeztették. 1993. május 1-jén feloldották a fegyverszállítási embargót, és légitámadásokat indítottak a boszniai szerb állások ellen.105 Clinton hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország mellett a NATO-val is kezdeni kell valamit, pontosabban Oroszország és a NATO kérdését egyszerre kell kezelni. A boszniai háború alkalmat biztosított a NATO számára egy olyan új feladatra, amely addig nem szerepelt a feladatai között: ez a békefenntartás – pontosabban: béketeremtés – volt. 1993. augusztusában a NATO-n belüli és a NATO-n kívüli országok közeledése érdekében létrehozták a Partnerség a Békéért elnevezésű programot.106 Lech Walesának az 1993 augusztusában Varsóba látogató Borisz Jelcinnel sikerült aláíratnia egy olyan kommünikét, amelyben az orosz elnök nem ellenezte Lengyelor­2006. tavasz–nyár

205

Gecse Géza

s­ zág NATO-tagságát. A szemtanúk állítása szerint az orosz elnök józan volt. Walesának e váratlan lépése elgondolkodtatta, és cselekvésre késztette az amerikai vezetést.107 Ebben a folyamatban szerepük volt az év végi orosz választási eredményeknek, továbbá a republikánusok aktív nyomásának és a tízmilliós amerikai lengyel diaszpórának is. 1994 elejére a Clinton-kormányzat határozottan eldöntötte: nem az a kérdés, hogy bővíteni fogják-e a NATO-t, hanem az, hogy mikor.108 Az amerikaiaknak fontos volt, hogy Oroszország ne ellenségként tekintsen a NATOra, ezért kívánták a Partnerség a békéért programon keresztül az oroszokat is bevonni a boszniai béketeremtésbe. 1994 őszén Európában két megoldatlan kérdés volt. Az egyik Bosznia, a másik Oroszország. 1994 decemberében Budapesten Borisz Jelcin mindenkit meglepett, amikor élesen kikelt a NATO-bővítés ellen. Az amerikaiak és európai szövetségeseik arra a következtetésre jutottak, hogy 1996-ig, vagyis az orosz elnökválasztásokig várnak a NATO kiterjesztésével, addig a jelölt államokkal mindössze a csatlakozás gyakorlati kérdéseit tisztázzák.109 1994 márciusának végén a NATO légitámadásokat indított a boszniai szerb állások ellen, ami orosz tiltakozást váltott ki, de 1995 első felében az IFOR keretei között már NATO- és nem NATO-országok, így Oroszország is közösen vettek részt a boszniai békefenntartásban. A boszniai szerbek viszont 1995 májusában több száz ENSZ-katonát ejtettek túszul, és telefonoszlopokhoz láncolták őket, hogy elriasszák a NATO-t a további akcióktól. A frissen megválasztott francia elnök, Jacques Chirac valósággal tombolt a dühtől. „Ami sok, az sok! – ezzel fogadta Clintont – ideje keményen fellépni ellenük.” Az amerikai elnök is hasonló következtetésre jutott, különösen amikor 1995. július 17-én hozzá is megérkezett a srebrenicai vérengzés híre.110 Augusztus végén a Szarajevót ostromló boszniai szerb csapatok ellen megindították a Deliberate Force hadműveletet. Október elejére a boszniai szerbek vis�szavonultak.111 1995. november 25-én írták alá a daytoni szerződést, amely Bosznia etnikai jellegű megosztásával pontot látszott tenni a boszniai háború végére.112 1995. október 23-án Jelcin Clintonnak kifejti, hogy az orosz emberek allergiásak a NATO-ra.113 Jelcint azonban hamarosan más gondok kezdik el ismét foglalkoztatni. A decemberi dumaválasztásokon a kommunisták fölényesen győztek114, Jelcin támogatottsága pedig a közvélemény-kutatók szerint csak ötszázalékos volt.115 Az oroszországi választások eredménye az amerikai vezetés számára is meglepő volt. 116 A NATO Boszniában összesen hatvanezer katonát állomásoztatott. Jelcin 1996. január 6-án Kozirjev külügyminiszter helyére a külföldi hírszerzés főnökét, Jevgenyij Primakovot nevezte ki, akit az orosz sajtóban az eurázsiai irányzat hívének tartottak, és akiről köz­ ismert volt, hogy Bush öbölháborúja idején Szaddám Huszein mellett állt ki.117

A Primakov-doktrína

Jevgenyij Primakov118, amint azt a következő hónapok is bizonyították, a NATO bővítésének elszánt ellenzője volt.119 Íróasztalán II. Sándor külügyminiszterének, Gorcsakov 206

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

hercegnek a mellszobra állt, akinek jelmondata az volt: „Oroszország nem duzzog, hanem összeszedi magát.”120 Primakov tanulmányában abból indult ki, hogy: „Megszűnt a nagy blokkok konfrontációja, de ez nem jelenti azt, hogy a demokratikus elvek automatikusan érvényre jutottak a nemzetközi kapcsolatokban… Kiterjedt a regionális konfliktuszóna, megjelent a terrorizmus. A kétpólusú világrend… többpólusúvá vált. A Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió felbomlása után a kelet-európai országok többsége feladta korábbi orientációját, Oroszországgal… lazább kapcsolatot tart. Oroszország és a FÁK… véletlenszerű kapcsolatban vannak egymással.” Primakov úgy látja, hogy Nyugat-Európában az „eurocentrizmus” iránti vonzalom fokozatosan felülkerekedik az euroatlanti integráción. Japán pozícióinak megszilárdulásával párhuzamosan lazul Európa katonai-politikai függősége az Egyesült Államoktól. Primakov megállapítja, hogy Kína önállósága megerősödött. Mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy: „egyelőre nem állíthatjuk, hogy a többpólusú világ már kialakult,” sőt arról sem beszélhetünk, hogy a nemzetközi kapcsolatok jellege átalakult volna. Az új világrendre való áttérés feltételeiről beszélve a reálpolitikai iskola híveinek álláspontjából indul ki: „A szándék… a politikában… változó érték, miközben… a potenciál nagyon is állandó.”121 Emlékeztet arra, hogy: 1989–1990-ben a nyugai államok… ígéreteket tettek a Szovjet­ uniónak arra, hogy Németország egyesítése esetén nem kerül sor a NATO érdekszférájának keleti irányú kiterjesztésére.122 (Az 1990-es esztendőre az oroszok és az amerikaiak egészen másként emlékeznek. Az amerikai diplomaták határozottan állítják, hogy szó sem volt ilyesmiről, hiszen nekik csak Németország jövőjéről volt felhatalmazásuk tárgyalni, a NATO-éról nem.)123 Primakov kitér a nemzetközi terrorizmus visszaszorításának feladatára is, amelynek ellátására az ENSZ kereteit tartja a legjobbnak.124 Nem igaz, hogy a hidegháborúból egyes országok győztesen, egyesek pedig vesztesen kerültek volna ki, hisz a vasfüggöny mindkét oldalán (az oroszok és a nyugatiak – G. G.) közös erőfeszítéssel szabadultunk meg a konfrontációs politikától. Szükség van a nemzetközi közösség akcióinak koordinálására a konfliktusok rendezése, a fegyverzetcsökkentések terén, továbbá a biztonság humanitárius, jogi komponenseit erősítve támogatni kell azokat az országokat, amelyeknek a fejlődése nehézségekbe ütközik.125 Amellett, hogy Oroszország örül a daytoni rendezésnek, hisz békét hozott BoszniaHercegovinában, elégedett a Dnyeszter menti térségben, Abháziában, Dél-Oszétiában és a Hegyi Karabahban megteremtett tűzszünettel is. Megállapítja, hogy tartós béke egyelőre még nincs. A palesztin, a szíriai és a libanoni térségben a „területért békét” elv alapján az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataira építve lehet sikereket elérni. Primakov megállapítja, hogy az 1996. szeptember 14-i választások után Bosznia-Hercegovinában megnőtt a tartós béke esélye, de nem zárható ki egy újabb konfrontáció kirobbanása sem.126 Kijelenti, Oroszország is hajlandó hozzájárulni a várhatóan tartós 2006. tavasz–nyár

207

Gecse Géza

bosznia-hercegovinai katonai és rendőri jelenléthez. Hangsúlyozza Jugoszlávia nemzetközi életbe való bevonásának a szükségességét, hogy helyre kell állítani Belgrád tagságát az ENSZ-ben és az EBESZ-ben. Kitér arra is, hogy aláírás előtt áll az atomfegyver-kísérletek általános betiltásáról szóló szerződés, melynek értelmében atomarzenált csak atomhatalmak területén lesz szabad tárolni.127 Primakov szerint a „posztkonfrontációs periódus” beköszöntével fontossá válik az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződés korszerűsítése. Elvi szinten úgy gondolja, hogy a nemzetközi biztonsági koncepciókban továbbra is az emberi jogok helyzete az egyik legfontosabb kérdés, de egyre nagyobb szükség van a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére, bár a helyzetet bonyolítja, hogy a nemzeti kisebbségi jogok védelmét szigorúan össze kell egyeztetni az érintett állam területi integritásának sérthetetlenségével. Ez a megállapítás vonatkozik a balti államokra, különösen Észtországra és Lettországra is, ahol diszkriminációs politika folyik az orosz ajkú lakossággal szemben. Primakov hangsúlyozza, hogy ebben a kisebbségvédelmi munkában az ENSZ-re és a nemzetközi jogvédő szervezetek aktívabb tevékenységére lesz szükség.128 Az orosz külügyminiszter visszanyúlva az elmúlt évek gyakorlatához azt vizsgálja, hogy a kialakult sikeres európai biztonsági rendszernek mi volt a titka. Úgy látja, hogy a hidegháború idején az európai színtéren az erőegyensúly teremtett stabilitást. De az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada a hidegháború utolsó évtizedében már belátták – állapítja meg Primakov –, hogy alá kell írni a helsinki záró nyilatkozatot, amelynek legfőbb rendelkezése az volt, hogy rögzítse a második világháború után kialakult államhatárokat. A hidegháború végével néhány európai állam – a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia – széthullott, a területükön kialakuló új államok határait viszont a helsinki egyezmény már nem rögzíti és nem is szavatolja, és ennek következtében Európa re­ gionális konfliktusövezetté vált.129 A külpolitikai szintéren az Európát fenyegető globális veszélyek között az atomfegyver mellett majdnem ennyire veszélyesnek tartja a regionális-lokális konfliktusokat, s csak ezek után következnek a nem tradicionális veszélyforrások, amelyek a nemzetközi terrorizmussal, a szervezett bűnözéssel függenek össze, illetve a nemzeti kisebbségi jogok megsértéséből fakadnak. Primakov úgy látja, hogy az EBESZ az egyedüli valóban univerzális, közös európai szervezet,130 és a felsorolt konfliktusok megoldásában ragaszkodik az ENSZ BT-hez.131 Szerinte a NATO és Oroszország között különleges viszony alakult ki, amelynek szabályozására szükség lesz. Különös tekintettel arra – és ez ismét a Primakov álláspontja –, hogy a NATO a hidegháború óta még nem alakult át. Úgy látja, hogy Oroszország lehetséges NATO-tagsága afféle „ravasz mellébeszélés”.132 208

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

Ebből a tanulmányából is kitűnik, hogy Primakov igyekszik beleszólni a NATO-bővítés menetébe.133 A primakovi koncepció központi eleme, hogy az EBESZ-en kívül, amely csak az európai problémákra szakosodott szerv, a legfontosabb nemzetközi szervezet az ENSZ, és azt kívánja továbbfejleszteni. Azért tartja alkalmasnak a világszervezetet nemzetközi szinten a problémák kezelésére, mert az „ENSZ rendelkezik a legfőbb mechanizmussal, amely biztosítja a kétpólusú világrendről a többpólusú… világrendre való akadálytalan áttérést”. Primakov meggyőződése, hogy továbbra is az ENSZ feladata a nemzetközi béke és biztonság fenntartása. Felhívja a figyelmet a világszervezet egyik fő hiányosságára, amit szankciószindrómaként említ, vagyis hogy nincs eljárásmódja annak, hogyan szüntethető meg egy szankció. Úgy látja, hogy továbbra is az ENSZ lehet az egyetlen olyan szervezet, mely „engedélyezheti az erő alkalmazását – minden más, az ENSZ Biztonsági Tanácsát megkerülő akció lehetőségét teljességgel ki kell zárni”.134 Oroszország szerepéről szólva Primakov úgy látja, hogy az ENSZ-nek jóval nagyobb figyelmet kell fordítania a FÁK-térségére, ahol „a legnagyobb szerepet egyelőre kénytelen Oroszország és a többi FÁK-tagállam vállalni”.135 A Primakov-doktrína Kozirjev „egységes világ” elméletéhez képest többpólusú világról, vagyis több kicsi világról beszél. Míg Kozirjevnél – legalábbis kezdetben – nincs önálló orosz külpolitikai vonalvezetés, tehát lényegében alkalmazkodik az amerikai külpolitika elvárásaihoz136, addig Primakov fontosnak tartja az Amerikai Egyesült Államokon kívüli pólusokat, köztük Európát is, amelyet akár az Egyesült Államokkal szemben is felhasználhatónak tart. Míg Kozirjev lényegében bevallja Oroszország gyengeségét azzal, hogy a vörös-barna orosz erők imperializmusával riogatja a világot, és a térség agresszív nacionalizmusait veszélyforrásként ábrázolja, Primakov nem beszél ilyesmiről, hanem együttműködik a boszniai béketeremtésben a NATO-val. És ha már nem sikerült megakadályozni a NATO bővítését, igyekszik azt legalább feltételekhez kötni. A FÁK-térségben béketeremtői szerepre pályázik, a világpolitika színterén az ENSZ-et illetve az ENSZ BT-t kívánja fejleszteni, ahol Oroszország állandó tag, vagyis befolyása van arra, ami ott történik. Lényegesen több konkrét javaslattal találkozhatunk tehát Primakovnál, akinek koncepciója épít az ország által birtokolt pozíciókra, és érezhető benne a törekvés a világ sorsának formálására. Közös a két koncepcióban a Baltikum témája, ahol mindkettő emberi jogi alapon beszél az orosz nyelvű közösség ottani gondjairól, viszont Primakovnak e kérdés kezelésére Kozirjev terveinél konkrétabb javaslatai vannak. Primakovnál érdekes helyen szerepel a kisebbségek ügye, amelyet igen áttételesen köt össze a határok sérthetetlenségének a kérdésével.137 Hasonló megfogalmazással Kozirjevnél nem találkozunk. Deák András könyvében az orosz nagyhatalmi politika időszakaként jellemzi az 1996. januárjával, vagyis Primakov külügyminiszterré való kinevezésével kezdődő időszakot.138 2006. tavasz–nyár

209

Gecse Géza

Úgy látja, az, hogy Jelcin 1995. decemberi népszerűségi mélyrepülése (öt százalék) ellenére vállalta, hogy 1996 nyarán megméretteti magát az orosz elnökválasztáson, 1996 márciusára dőlt el.139 A NATO-bővítést Deák András szerint az oroszok túldimenzionálták, Moszkva a jugoszláv rendezéstől eltekintve negligálta az öreg kontinens diplomáciai folyamatait. Ezáltal azonban a partnerkeresés és befolyásolás szempontjából leginkább perspektivikus térséget zárta ki a szövetségesek köréből.140 Az orosz vezetésben 1996 folyamán Jurij Baturin, a Védelmi Tanács titkára fogalmazott meg igen érdekes elképzeléseket – többek között – az oroszok mozgásterére vonatkozóan.141 Primakov idejére egyrészt az orosz nagyhatalmiság milyenségéről folytatott viták légüres térbe kerültek, másrészt a kilencvenes évek kezdetének orosz atlantizmusa átalakult, az orosz vezetés immár tudatosan vállalta a szovjet-orosz nagyhatalmi örökséget.142 Az 1998 őszén kirobbanó oroszországi pénzügyi válság amellett, hogy levette a napirendről a nyugati integrációt, kivetette az ifjúliberális csoportokat a hatalomból. A szellemileg és fizikailag egyaránt leépült Jelcin képtelen volt érdemben befolyásolni a folyamatokat. Semmi jót nem ígért az 1999–2000-es választási szezon, és erősen homályosak voltak a Jelcin utáni Oroszország távlatai is. Radikálisan megromlott Moszkva nyugati megítélése. Ezek a folyamatok az 1999. tavaszi koszovói konfliktus idején kulmináltak, de az 1999-es parlamenti választásokat még két jelcini csoport viaskodása dominálta.143 1999. március 12-én a három közép-európai ország: Csehország, Lengyelország és Magyarország NATO-csatlakozása befejezett ténnyé vált.144 A boszniai és a koszovói háború, illetve ezzel összefüggésben a NATO-bővítés alkalmas volt arra is, hogy a pánszláv elképzeléseknek is táptalajául szolgáljon.

A Balkán – orosz pánszláv szemüvegen át

Natalija Narocsnyickaja, aki a New York-i szovjet misszió munkatársaként az 1980-as években hosszabb időt töltött az Amerikai Egyesült Államokban, az 1878-as berlini kongresszusról, illetve az első és második világháború körüli eseményekről a pánszláv értelmezést tette a magáévá.145 A szerbeket a „pravoszláv civilizáció” előőrseként említi, elítéli a „védtelen Belgrád” 1999-es NATO-bombázását, majd megjegyzi, hogy a NATO és a pángermánok 1911-es tervei egybecsengtek.146 Narocsnyickaja úgy gondolja, hogy a marxista doktrína eredetileg alkalmatlan volt az államépítésre, ezért Sztálin idején a harmincas években az orosz múlthoz kellett fordulni, a nemzeti érdekek védelmének doktrínájához. Ezért aztán az orosz történelmet részlegesen rehabilitálták, s 1939-ben a bolsevikok vallásellenes intézkedéseit is visszavonták.147 210

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

Érdekes részletekkel szolgál a ruszinkérdés tárgyalásában, és kesereg azon, hogy Jugoszlávia 1999-es bombázásakor Bulgária átengedte légterét a NATO-nak.148 A hagyományos pánszláv elképzelésekből Narocsnyickaja csupán a szerbek iránti rokonszenvet említi. Nincs szó a horvátok, szlovének, bosnyákok iránti szimpátiáról, amennyiben kifejezetten a Balkánra koncentrálunk. A történtek mélyebb összefüggéseinek feldolgozására nagyobb mélységű, filozófiai igénnyel készült művek is kísérletet tettek. Több politológiai és filozófiai könyv szerzőjeként Alekszandr Szergejevics Panarin A történelem revánsa: orosz stratégiai kezdeményezés a XXI. században című monográfiája az első ilyenek közé tartozik.149

Alekszandr Panarin

Míg Alekszandr Dugin és Vlagyimir Zsirinovszkij főként Európára, illetve Indiára, Narocsnyickaja csupán a Balkánra, addig a filozófus Alekszandr Panarin150 elsősorban a Keletre, főleg Kínára, Japánra és Indiára koncentrál. Potenciális szövetségesként ugyanis ezekre az államokra számít. Ebben egyébként Vlagyimir Zsirinovszkijtól is különbözik, hisz kijelenti: „Az új kezdeményezést nem a gazdaságilag szegény Déltől, hanem a szellemileg gazdag Kelettől kell várni.” Az egypólusúvá vált világban veszélyesnek ítéli meg a fogyasztói típusú migrációt, mert „a társadalom dinamikus elemei, különösen az elit tagjai levedlik nemzeti hovatartozásukat, és úgy viselkednek, mint a világban sikert hajhászva kóborló nomádok…”151 A Szovjetunió – Panarin szerint – katasztrófák következtében jött létre, és a Nyugattal való szembenállásában a Kelet előretolt hadállása lett, azonban továbbra is a nyugati elv, a „nihilista modernitás rabja” maradt. Miért nem alkalmas Kína az új normarendszer kezdeményezésére? A választ Oroszországról kialakított képe adja meg: ez az ország, ahol „együtt van jelen a morális, vallási, értékelvű kihívás és az annak gyakorlati súlyt adó anyagi erő”. Ami a Közép-Európa jövőjével kapcsolatos fejtegetéseit illeti, érdemes szó szerint idézni: „Amíg létezett a Szovjetunió, mely a szuverenitások ellen a »proletár internacionalizmus« nevében követett el merényleteket, addig Közép- és Kelet-Európa országainak nacionalizmusa kommunistaellenes volt. A Szovjetunió széthullása után azonban azonnal liberalizmusellenessé és perspektíváját tekintve az atlantizmus ellenzőjévé vált.” Huntingtonra is hivatkozik. Úgy látja, hogy Kelet-Európa az oroszok számára a szláv népekkel együtt elveszett, és Közép-Európát Németország fogja összekovácsolni.152 Panarin aligha gondolja megalapozatlanul, hogy „a globális hatalom totalitárius elfajzása összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívást jelent az emberiségnek, mint a korábban nemzeti és regionális szinten megjelenő totalitarizmus.”153

2006. tavasz–nyár

211

Gecse Géza

Összegzés A glasznoszty révén a Gorbacsovtól Jelcinig tartó időszak lehetőséget biztosított arra, hogy az orosz múlt nem bolsevik külpolitikai elképzeléseivel is megismerkedhessen az orosz közvélemény. A Szovjetunió szétesésével azonban Oroszország soha nem látott területcsonkulást szenvedett el, amelynek következményeit azóta sem volt képes feldolgozni. A szovjet birodalmi múlt legalább olyan erősnek bizonyult, mint az egykori szovjet időszak előtti, azonban a folyamatosan romló gazdasági paraméterek az orosz állam működőképességét 1992 óta ciklikusan többször is megkérdőjelezték. Közvetlenül a jelcini Oroszország megszületése után először a belpolitikai problémák, majd fokozatosan főként a geopolitikai indíttatású elképzelések kerültek előtérbe, azonban a megvalósított politikát alapvetően a gyakorlati szempontok uralták, amelyek a szovjet időszakhoz kapcsolódó nukleáris fegyverzethez154 és a hagyományos NATO-ellenségképhez kapcsolódtak. Ezzel magyarázható Oroszország ellentmondásosnak tekinthető balkáni szerepvállalása is, amennyiben először nem volt mondanivalója a kialakult válsággal kapcsolatban, majd az orosz atlanti politikának megfelelően részt vett a „béketeremtésben”, igaz, úgy, hogy mind Horvátországban, mind Boszniában a krajinai szerbeket igyekezett támogatni, majd utána a belgrádi vezetést, miközben a térség többi – ugyancsak szláv – nemzetéről kevésbé vett tudomást.155 Főként a súlyos gazdasági visszaesés következtében az 1990-as évek második felére, az erőteljesen beszűkült orosz mozgástérben a moszkvai politikusok szakítottak a korábbi időszak egyoldalú atlanti elkötelezettségével, és igyekeztek inkább Oroszország mozgásterét növelni. Primakov sikere részben ennek köszönhető, bár a NATO-bővítéssel kapcsolatos álláspontjával saját lehetőségeit is korlátozta. Az érdemi orosz külpolitika elképzelhetetlen Oroszország gazdasági talpra állása nélkül. Moszkva horizontját a kilencvenes évek közepén a közel-külföld problematika uralta156, és alighanem ez fogja a közeljövőben is. Ebben az Oroszország határain túlra került „oroszul beszélők” mindenképpen szerepet kapnak, a kérdés az, hogy mekkorát. És kérdés az is, hogy az ország gazdasága milyen mértékben, szerkezetben és ennek megfelelően milyen irányban kezd el fejlődni, mert egy európai orientációjú orosz külpolitika is nagyon sokféle arcot ölthet, amelyben az eddig kialakult külpolitikai irányzatoknak akár egymással vegyítve is helyük lehet. Az 1998 nyarán kibontakozó orosz pénzügyi válság felriasztotta a politikaformálókat. A politikusokban tudatosult, hogy a Gorbacsov és Jelcin idején megtollasodott újgazdagoknak, vagyis az oligarcháknak súlyosan destabilizáló befolyásuk lehet olykor, és személyes érdekeiket követve néha hajlandók az orosz állam érdekeit feláldozni. Vlagyimir Putyinnak, az új orosz elnöknek egyik célja éppen az volt, hogy megzabolázza e független üzletembereket, és rászorítsa őket a kormány szolgálatára.157 212

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

Jelcinnek korábban ez nem sikerülhetett, igaz, ő még kísérletet sem próbált tenni rá. A 2000-es választásokon győztes új orosz elnök politikája azonban már egy másik történet, és ebben a tekintetben élesen különbözik a tárgyalt időszak kezdeményezéseitől. Vlagymir Putyin főként az oroszországi földgáz- és kőolajágazatra támaszkodva próbál az orosz külpolitika számára újabb eszközöket találni, és így másfajta, a korábbinál hatékonyabb és a hagyományos katonai erőnél jóval „olcsóbb” eszközökkel befolyásolni az Oroszországot körülvevő térség sorsát, sok tekintetben visszanyúlva olykor a szovjet korszak hagyományos módszereihez is. Ennek vizsgálata azonban túlmutat a tanulmány keretein.

Jegyzetek   1 A Szovjetunió idején a rendszer sikerét világpolitikai teljesítményében mérték. „A szovjet rendszer birodalmi logikájának megfelelően a hatalom maximalizálásának szinte egyetlen eszközévé lépett elő a tágabban értelmezett külpolitikai siker. (…) A Szovjetunió stratégiai helyzete a világban soha nem volt olyan kimagasló, mint a gorbacsovi reformok hajnalán. (…) a nyolcvanas évek végére ez a helyzet alapvetően megváltozott… a külpolitika már a késői gorbacsovi korszakban lekerült a hatalmi piramis tetejéről. A szovjet elit feláldozhatónak tartott 1989-re bizonyos pozíciókat… a kül- és belpolitika közötti ok-okozati viszony megfordult.” Deák András: Az orosz külpolitikai gondolkodás története (1992–1997) Akadémiai Kiadó, Budapest 2005 (a továbbiakban Deák) 30–31. o.   2 Oroszország a Szovjetunió örököseként, a birodalom területének, népességének és iparának több mint a felét tudhatta magáének. Mindez az 1991-es évet követően, egészen a vizsgálat tárgyává tett korszak végéig korábban nem tapasztalt mértékben züllik szét. A helyzet különlegessége, hogy minderre békeidőben kerül sor, a az elszenvedett veszteségek pedig világháborús mértékűek.   3 A krími háború (1853–1856) kudarca után II. Sándor cár úgy gondolta, hogy a glasznoszty alkalmas eszköz lesz arra, hogy „…felszínre kerülhetnek a legtehetségesebb emberek, meg lehet büntetni a visszaéléseket…” stb. Részletek a II. Sándor cárt nevelő moszkvai történész, Mihail Pogogyin politikai leveleiből. Honfi József: Oroszország a kapitalizmus és imperializmus korában. (Válogatott dokumentumok). Olvasókönyv a Szovjetunió története tanulmányozásához. II. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest 1958. 15. o.   4 Narocsnyickaja, Natalija Alekszejevna: Rosszija i russzkije v mirovoj isztoriji. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 2004. 536. o. (a továbbiakban: Narocsnyickaja) művének hivatkozásai meggyőzően tanúskodnak arról, hogy e művek hatása a tárgyalt időszakban alighanem na­­­g yobbnak mondható, mint keletkezésük idején.   5 Ellentétben a nemzetiszocializmussal vagy a fasizmussal, amely ezt másként gondolta. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Budapest 1994 (a továbbiakban Fukuyama) 43. o.   6 „…az amerikai munkás sokkal kevésbé volt a szükségletek rabja, mint szovjet szaktársa. …akárcsak a nyugati fogyasztói társadalmakban, a kommunista társadalmakban is egyre szélesedett az igények horizontja, ám az eszközök nem voltak meg a kielégítésükhöz. (…) Ha az ember elsősorban „gazdasági állat”, akit vágya és értelme vezérel, akkor a történelmi fejlődés folyamatának meglehetősen hasonlónak kell lennie a különböző társadalmakban…” Fukuyama 199–200. o.

2006. tavasz–nyár

213

Gecse Géza   7 Afganisztánban évente átlagosan 2000 szovjet katona esett el, ez viszonylag szerény szám. Mihail Heller–Alexandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó – 2000, Budapest 1996. (a továb­ biakban Heller–Nyekrics) 551. o. A nyolcvanezer fős megszálló haderő azonban csupán alig néhány nagyvárost és főutat tudott az ellenőrzése alatt tartani. Heller–Nyekrics 533. o.   8 Narocsnyickaja 377. o.   9 Mart Laar hatásosan ismerteti, hogy Reagan mellett Margaret Thatcher és Helmut Kohl a szaúdarábiaiak segítségével hogyan mérsékelték a kőolaj világpiaci árát és így az egyik legfontosabb szovjet exportcikk árának leszorításával hogyan járultak hozzá a szovjetek további bevételcsökkenéséhez. Mart Laar: Vissza a jövőbe. Tíz év szabadság Közép-Európában. XX. Század Intézet, é. n. 81., 94. o.  10 1982. november elején halt meg Leonyid Brezsnyev, az SZKP élén Jurij Andropov követte. Andropov 1984. február 9-én halt meg, Konsztantyin Csernyenko 1985 márciusában hunyt el. Heller–Nyekrics 543–545., 557. o.  11 Gorbacsov 1987-re eljutott az olyan korlátozott liberalizálásig, amelyet Buharin és Lenin szorgalmazott a húszas években. Lásd az 1987. november 7-i beszédét. Idéz belőle Fukuyama 490. o.  12 Gorbacsov ilyen értelemben tett felszólalásait az SZKP 1985 márciusa és júniusa közötti dokumentumaiban találhatjuk meg. A. Sz. Barszenkov: Reformi Gorbacsova i szugyba szojuznogo goszudarsztva 1985–1991. Izdatyelsztvo Moszkovszkogo unyiverszityeta, 2001. Moszkva 362. o. (a továbbiakban: Barszenkov) 63. o.  13 Barszenkov 9. o.  14 Isztorija Rossziji XX-nacsala XXI.v. Filologicseszkoje obscsesztvo „Szlovo” Izdatyelsztvo Ekszmo. Moszkva, 2004. (a továbbiakban: Isztorija) 386–387. o.  15 Barszenkov 103. o.  16 Barszenkov 118. o.  17 1989-ben már Gorbacsovot is szabadon lehetett bírálni a szovjet sajtóban. Fukuyama 55–56. o.  18 Heller–Nyekrics 565–566. o.  19 Font Mária–Krausz Tamás–Niederhauser Emil–Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas, 1997. 689. o. (a továbbiakban: Font–Krausz–Niederhauser–Szvák) 616–617. o.  20 Fukuyama 58. o.  21 Impulzust adva persze közben a baltiaknak is.  22 Heller–Nyekrics 572–574. o.  23 Mellesleg a II. Sándor cár idejéből származó jelszóról, illetve a reformátor cár tevékenységéről is tudni kell, hogy az is lényegében „védelmi modernizáció” volt. Pogogyin 1854-ben kelt levelében ezzel támasztja alá a glasznoszty szükségességét: „nyilvánosságra, reformra azért van szükség, hogy Oroszországnak jobb ágyúi legyenek.” Idézi P. A. Zajoncskovszkij: Pravityelsztvennij apparat szamogyerzsavnoj Rosszijiv XIX.veke. Izdatyelszvo „Miszl”, Moszkva 1978. 179. o.  24 Az amerikai Hans Kohn pánszlávizmusról írt könyvében (Hans Kohn: Pan-slavism. Its History and Ideology. Second edition, revised. New York, Vintage Books, A Division of Random House, 1960. 468. o. /a továbbiakban Kohn/) az első világháború utáni korszakot a nyugati szlávok győzelmeként, míg a második világháború utáni korszakot a keleti szlávok győzelmekén említi. Kohn 255–324. o.  25 Az orosz kortársakra a krími háború azért bírt sokkhatással, mert Oroszország technológiai elmaradottságát tudatosította bennük (G. G.).  26 Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij Oroszorszország és Európa [Rosszija i Jevropa]című könyvének címét kölcsönözte a több orosz szerzőtől válogató, művéből sok részletet tartalmazó magyarul megjelent kiadvány: Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Zrínyi Kiadó, 2004. Szerkesztette: Gazdag Ferenc és Ljubov Siselina (a továbbiakban: Gazdag–Siselina). Danyilevszkij könyvének legfontosabb részeit lásd. magyarul Gazdag–Siselina 71–144. o.  27 A lengyelek esetében igen ellentmondásos, hogy Danyilevszkij szláv szövetségében egyáltalán külön államként szerepelnek-e, vagy közvetlenül az Orosz Birodalomba fogják őket beolvasztani.

214

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig A magyarok állami függetlensége nem kérdés, sőt a trianoninál talán némileg kedvezőbb országhatárokat kapott volna Magyarország, ellenben az állam feldarabolása négyzetmérföldre bontva szerepel a kötetben. Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből. Interetnica. Budapest 1993. Összesen 253 old. [a továbbiakban: Gecse (1993)] 61., 102. o.  28 Danyilevszkij sikere azért is meglepő, mert az 1869-es állapotokhoz képest a világ a XIX. század végére jelentősen megváltozott, ráadásul a művet – nyelvi nehézkessége miatt erőfeszítést igénylő munka olvasni. A pánszlávizmust egyébként mint ideológiai irányzatot az 1830-as években kialakított hivatalos népiség, illetve őutánuk a szlavofilek képviselői „fejlesztették” doktrínává. Fontos szerepet játszott ebben a „munkában” a moszkvai egyetem történészprofesszora, a majdani II. Sándor cár nevelője: Mihail Pogogyin, akinek a hivatalos népiség egyik képviselőjeként a szlavofilekhez is köze volt, hisz a Moszkvityanyin folyóirat főszerkesztőjeként ő közölte cikkeiket. Gecse (1993) 32–36. o. Ennél is fontosabb azonban, hogy a moszkvai egyetemen a szláv nyelvjárások tanszéke nélküle aligha jött volna létre már 1836-ban. Őt lehet a „modern” orosz pánszlávizmus első apostolaként említeni, és bár kétségtelen, hogy a cikkeiből, tanulmányaiból néhány írást 1958 óta olvashatunk magyarul, nézeteinek összefoglalója magyarul még nem jelent meg.  29 Gecse (1993) 55–57. o.  30 Uo. 40–41., 63–70. o.  31 Köszönhetően az akkor kialakult háborús feszültségnek is (G. G.).  32 A dolog pikantériája, hogy a bolgároknak a Portára támaszkodva sikerült saját egyházmegyei önkormányzatukat kiharcolniuk. Leontyevet a vita elszomorította. Észrevette továbbá, hogy: „a szláv nemzetek többsége… ahhoz szokott, hogy Oroszország segítségében, saját államiságának Oroszország közreműködésével történő fejlesztésében reménykedjen.” Gazdag–Siselina 145. o. Leontyev tehát szintén szláv államszövetség létrejöttében gondolkodik az egykori Oszmán-, illetve Habsburg-birodalom területén, amelynek „védelmi, kereskedelmi… vám és egyéb értelme volna Nyugat-Európával szemben.” Gazdag–Siselina 146. o. Érdemes megjegyezni azt is, amiben pánszláv társainak többségétől Leontyev már ekkor eltér. Úgy látja: „Oroszország a független államoknak ezzel a keleti föderációjával fenntartott kapcsolataiban sokkal inkább meg fog férni ennek a szövetségnek az idegen törzseivel, a románokkal, a görögökkel, sőt még a magyarokkal is, mint a délnyugati szlávokkal…, akik mohók, kitartók és hataloméhesek.” Gazdag–Siselina 147. o.  33 Leontyev, K. N.: Vizantyizm i szlavjansztvo [A bizantizmus és a szlávság] Moszkva 1876. Gecse (1993) 73–75. o.  34 „Hram i cerkov”, Grazsdanyin 1878, N°10–12. Gecse (1993) 84. o.  35 Az 1877–78-as orosz–török háború előtt, alatt és után megjelent folyóirattal a regényíró anyagilag sem járt rosszul. A témakörünket érintő cikkei magyarul is megjelentek. Gazdag–Siselina 165–200. o.  36 Gecse Géza: Irányváltás az orosz külpolitikai gondolkodásban a XIX. század második felében. In: Erdődy Gábor–Pók Attila (szerk.): Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. Korona Kiadó, Budapest 2000. 249–262., de különösen 251. o.  37 Gecse (1993) 76–77. o.  38 Idézi Gecse (1993) 80., 84. o.  39 Gazdag–Siselina 33–70. o.  40 „Népessége alkotóelemeinek sokfélesége miatt eddig az angol nemzet tudta a legvirágzóbb kultúrát felmutatni, míg a franciák már szegényesebb kultúrával rendelkeznek…” Gecse (1993) 70–71. o.  41 Idézi Gecse (1993) 71. o.  42 A témáról lásd Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Csizmadia Sándor–Molnár Gusztáv– Pataki Gábor Zsolt. Budapest, második kiadás, 2002. Kiadja a Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal.  43 Gazdag–Siselina 23. o.  44 Idézet Tyan-Sanszkijtól: „A mi viszonyaink között… a kolonizáció egy fokozatosan keskenyülő, fogazott,

2006. tavasz–nyár

215

Gecse Géza keleti végén elvékonyodó és elgyengülő kardra hasonlít, mely beékelődött Ázsia éghajlati értelemben zord északi területei és a sárga faj legnagyobb kiterjedésű államának ősi földjei közé. Minden egyes összecsapáskor… egy ilyen kard hegye nagyon könnyen letörhet.” Gazdag–Siselina 316. o.  45 Lásd Mihail Pokrovszkij egész tevékenységét. Néhány példa: leleplezte „…az orosz cárok összes vétségét: a szifiliszes I. Pétert, Rettegett Iván szörnyeteg jellemét, aki „magabiztosan kijelentette, hogy ő nem orosz, hanem német…” Heller–Nyekrics 244. o.  46 Gazdag–Siselina 230. o.  47 Uo. 248. o.  48 Uo. 235. o.  49 Uo. 236. o.  50 Uo. 257–258. o.  51 Uo. 287–289. o.  52 Uo. 311., 436., 440. o.  53 A 1993.december 12-i dumaválasztásokon a Liberális Demokrata Párt (LDPR), vagyis Zsirinovszkij pártja 22,9% -kal a pártlistán a legjobb eredményt érte el, ennek ellenére az Oroszország Választása (Vibor Rossziji) alakított kormányt Jegor Gajdarral az élen. Isztorija 414. o.  54 Gazdag–Siselina 336. o.  55 Gazdag–Siselina 337–338. o.  56 Dugin lényegében leszámol az orosz tradícióban igen kitartó tengerszoros-orientációval és a pán­­­szlávizmussal is: „A szerb követelések támogatása, a Boszporusz és a Dardanellák felelőtlen mítosza… Oroszországot olyan politikai szerep betöltésére kényszerítette, ami nemcsak hogy nem az övé, hanem egyenesen ártalmára van. (…) A szlavofil geopolitikai utópia Oroszországnak a cárjába, az egyházába és a birodalmába került, és csak az eurázsiai orientációjú bolsevikok eljövetele mentette meg az országot attól… hogy… regionális hatalommá degradálódjon.” Gazdag–Siselina 345. o.  57 Arra is hajlandó, hogy Nyugat-Ukrajna néhány régiójáról, így Kárpátaljáról is lemondjon. Finnor­­szágban viszont a svéd–finn és norvég–finn határon orosz csapatokat állomásoztatna, miközben a balti államokról, Litvániát leszámítva inkább lemondana. Romániát köztes államként kezeli. Gazdag–Siselina 355., 361. o.  58 Uo. 353. o.  59 Vlagyimir Zsirinovszkij: Oroszország sorsáról (O szugybah Rossziji) Moszkva, Izdatyelsztvo „Rajt”, 1993. Írás Kiadó, é. n. (a továbbiakban: Zsirinovszkij). A magyarra fordított könyv Budapesten év­­szám nélkül jelent meg.  60 Zsirinovszkij 203–204. o.  61 „Grúzia és Abházia független állam. Oldják meg ők maguk gondjaikat… Az amerikai állam mindössze két­­száz éves. Amikor ott még csak prérik voltak és tolldíszben pompázó indiánok, Oroszországnak már hatalmas kultúrája… volt, Oroszország már nagyhatalom volt – Orosz Birodalom… Minden állam számára a tengeri határok jelentik a legmegfelelőbb határokat… Az, hogy Oroszország kétszáz év alatt erős állammá fejlődött, éppen a tengereknek köszönhető. Borisz Nyikolajevics Jelcin az ő uráli csőlátásával ezt nem képes felfogni. Tőlünk pedig szép lassan még a tengereket is elvették. Valamikor mi vittük a civilizációt a Krímbe. Milyen alapon kell az oroszoknak a Krímben idegen nyelvet tanulni? (…) Ez tehát nem más, mint megaláztatás. Ha a demokraták maradnak hatalmon, ötven év múlva az önök unokái, azok, akik a Csendes-óceántól az Urálig terjedő területen élnek majd, kínaiul fognak beszélni.” Uo. 227–231. o., továbbá: „ha nem változtatunk a jelenlegi politikánkon, a kínaiak békésen elfoglalják ezt a vidéket, egyszerűen azért, mert nálunk a primorszki határterületen csak hatmillió ember él, a kínaiak pedig Mandzsúriában százmillióan vannak.” Uo. 232. o. „Ma Konstantinápolyban törökül beszélnek. Ötszáz évvel ezelőtt görögül, olaszul, bolgárul beszéltek, ma már mindenki törökül. 1915-ben a törökök lemészároltak másfél millió örményt. Így csináltak történelmet a törökök Uo. 233. o.  62 De a „pravoszláv szerbek, hős testvéreink, nem adják meg magukat egykönnyen, férfiasan szembeszállnak a veszedelemmel, akárcsak mi, oroszok. (…) ENSZ-zászló alatt gyilkolják szláv testvéreinket.” Uo. 239. o.

216

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig  63 Uo. 234. o.  64 „Mi sohasem voltunk hívei Sztálinnak, de… a nemzetiségi kérdés megítélésében neki volt igaza.” Uo. 244. o.  65 „…létre kell hozni Oroszország erős államát. (…) A mi pártunkban nincs antikommunizmus, de nem va­­gyunk a kommunista ideológia elkötelezettjei sem.” Uo. 233. o.  66 Uo. 190., 257. o.  67 Font–Krausz–Niederhauser–Szvák 628. o. Az amerikai Bugajski azt hangsúlyozza, hogy Gorba­­csov már az ENSZ közgyűlésének 1988. december 7-i ülésén kijelentette, hogy a „kelet-európaiak számára biztosított a választás szabadsága”. Janusz Bugajski: Cold Peace. Russia’s New Imperialism. 2004 by Center for Strategic and International Studies, Praeger Publishers, Westport, Connecticut–London 302. o. (a továbbiakban: Bugajski) 6., 237. o.  68 Barszenkov 357. o.  69 Font–Krausz–Niederhauser–Szvák 616. o.  70 Heller–Nyekrics 565. o.  71 Ronald D.Asmus: A NATO kapunyitása. Az új korszak és a szervezet átalakítása. Zrinyi Kiadó, Budapest 2003. 464. o. (a továbbiakban: Asmus) 40–41. o.  72 Baker amerikai külügyminiszter 1990. február 9-én azért utazott Moszkvába, hogy meggyőzze Gorbacsovot, hogy a Szovjetunió jobban jár egy NATO-n belüli egyesített Németországgal, mint egy semlegessel. Asmus 33. o.  73 Uo. 34. o.  74 Jelcin 1991. augusztus 23-án felfüggesztette az OFSZK kommunista pártjának tevékenységét, majd 1991. augusztus 20-án az Oroszország területén lévő szovjet fegyveres erők főparancsnokává nyilvánította magát. Heller–Nyekrics 572–573. o.  75 Az Orosz Föderáció a Szovjetunió területének 76%-át, lakosságának 51%-át, gazdasági poten­ ciáljának 59%-át örökölte. Ásványkincsei a világ gázvagyonának harmada, az olajkészletek 5%-a. Eltekintve a balti államoktól, pusztán gazdasági szempontból Oroszország a legnagyobb nyertese a Szovjetunió szétesésének. 1990-ben Oroszország adta a köztársaságok közötti transzferek 68%-át. Idézi Deák 39–40. o.  76 Uo. 44. o.  77 Narocsnyickaja 12. o., továbbá Pap Norbert–Tóth József: Európa politikai földrajza. JPTE TTK University Press, Pécs, 1997. (a továbbiakban Európa politikai földrajza) 146. o. A tanulmány szerzője emellett megállapítja, hogy Ukrajna lakosságának 20,3%-a, Kazahsztánban 36%-a, Lettországban 34%-a, Észtországban 30,3%-a, Kirgisztánban pedig 21,5%-a orosz ajkú.  78 A FÁK-ügyi minisztérium például rivalizált a Külügyminisztériummal. Deák 67. o.  79 Asmus 39. Magyarországról 1991 júniusában, Csehszlovákiából 1992 júniusában, Lengyelországból 1992 októberében, Litvániából 1993 augusztusában, Észtországból és Lettországból pedig 1994 augusztusában vonultak ki. Bugajski 237. o.  80 Antall József, Václáv Havel és Lech Walesa 1992. május 6-án az amerikai vezetés tudomására hozta Prágában, hogy céljuk a teljes körű NATO-tagság. Asmus 49. o.  81 Uo. 43. o.  82 Angolul „ethnic cleansing”-nek mondják. Uo. 54. o.  83 „Az oroszországi »szuverenitások forradalma« csúcspontján, 1993 nyarán, az országot majdhogynem konföderációvá minősítő alkotmánytervezetet hagytak jóvá. Bár ennek szentesítésére sohasem került sor, így is egészen 1994 elejéig nem lehetett megnyugtatóan lezárni az orosz államforma körüli vitákat. Az 1994 decemberében indított csecsenföldi háború már csak e folyamat utolsó láncszeme volt. …a jelcini időszak első két-három évében a külpolitikával szemben támasztott egyik legfőbb elvárás a konfliktuscsökkentés és az ország centripetális nyomatékának növelése volt. A korai orosz külpolitika mozgásterét erősen csökkentette, hogy szüksége volt arra, hogy a területén lévő egységek önállóságát a külföld ne ismerje el.” Deák 40–42. o.  84 „…a posztszovjet térség határainak az etnikai kritériumok szerint való újrarajzolása sem volt összeegyeztethető a térség orosz égisz alatt történő újraszervezésének céljaival. A teljes szovjet térséget reintegráló törek-

2006. tavasz–nyár

217

Gecse Géza vések és a nemzeti határok mentén való országépítés közti konfliktus nagyban megosztotta a nemzeti tábort, csökkentve érdekérvényesítési képességét. Ennyiben a klasszikus értelemben vett nacionalista alternatíva az évtized közepére fokozatosan kikerült a látómezőből. Ugyancsak jelentős tábort mondhatott maga mögött a Szovjetunió helyreállítását követelő politikai irányzat. A szovjet identitás ilyen maradéktalan képviselete reális ellenzéki erővé tudott fejlődni főleg a korszak első felében… ez az elképzelés is… nyitva hagyta a teljes reintegráció útjára, a revízió megteremtésére vonatkozó kérdéseket.” Uo. 44. o.  85 Uo. 45. o. Meg kell továbbá említeni hogy a Legfelsőbb Tanács és az elnöki hatalom között egészen 1993 októberéig tartó szembenállás a közvélemény számára a patrióta-kommunista és a nemzetáruló jelcini rezsim közötti címkével volt jellemezhető. Uo. 65. o.  86 Lásd a 46-os hivatkozást. Érdemes továbbá megjegyezni, hogy a kommunisták és a nacionalisták együttesen kétszer annyi szavazattal rendelkeztek az orosz parlamentben, mint a többiek, a választások igazi nyertese Vlagyimir Zsirinovszkij volt. Asmus 99–100. o.  87 Deák András megfogalmazása szerint szükség volt „az ország centripertális nyomatékának a növelésére”is. Deák 42. o.  88 „Az orosz potenciál erodálódása, a gazdasági erőforrások katasztrofális megcsappanása… a SZU-hoz képest ötödére, az 1992-es orosz szinthez képest harmadára csökkent Moszkva világgazdasági súlya Különösen súlyos volt az ipari termelés csökkenésének a szintje, 1997 végére már megközelítette az 50%-ot.” Idézi Deák 49–50. o.  89 (1993 őszén) „összességében a belpolitikai ellentét, illetve a vele párhuzamos külpolitikai megosztottság az egyre gyakoribb kritikák ellenére is legalább az alkotmányos krízis végéig bebetonozták az atlantista kurzust.” Uo. 85. o.  90 Andrej Kozirjev: A partnerségi stratégia – és akiknek nem kell. [Sztratyegija partnyorsztva] Mezsdunarodnaja zsizny, N°5. 1994, magyarul lásd Kiss Ilona–Tatjana Sakleina–Andrej Kortunov (szerk.): Doktrínák és alternatívák. Az orosz külpolitikai gondolkodás: 1992–1998. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI), Budapest 1998. (a továbbiakban: Doktrínák) 19–32. o.  91 „…mind Oroszország, mind a Nyugat… egyrészt közös demokratikus meggyőződésünk folytán, másrészt azért, mert a demokratikus nagyhatalmak hosszú távú nemzeti és állami érdekei… a nemzetközi kérdések túlnyomó többségében… kiegészítik egymást.” Doktrínák 19. o.  92 Uo. 20. o.  93 Uo. 21. o.  94 Uo. 22. o.  95 Uo. 22–23. o.  96 Uo. 24–25. o.  97 Uo. 26–27. o.  98 Gazdag–Siselina 29. o.  99 Doktrínák 28., 31. o. 100 Vagyis az emberek a belpolitikájuk miatt veszítették el bizalmukat az orosz liberálisokban. Jegor Gajdar 1992 decemberéig töltötte be a miniszterelnök-helyettesi posztot, s e minőségében alkalmazta a sokkterápiát. Deák 55. o. 101 Uo. 64. o. 102 Uo. 76–79. o. 103 Asmus 49. o. 104 Uo. 51., 53. o. 105 Uo. 55., 57. o. 106 Uo. 74. o. 107 Walesa Jelcinnek felvetette, hogy Lengyelország vagy Ukrajnával lépne szövetségre, vagy belépne a NATO-ba. Rögtön ki is jelentette, hogy szívesebben lépne be a NATO-ba, hisz egy lengyel–ukrán szövetségnek automatikusan oroszellenes éllel kellene rendelkeznie. Uo. 76–77. o. 108 Uo. 104. o. 1993 végére Moszkva megértette, hogy a NATO-bővítés Németország egyesítése után folytatódni fog, és hogy a szövetséget nem alakítják ártalmatlan politikai intézménnyé. Bugajski 13. o.

218

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig 109 Asmus 120., 147., 150., 157. o. 110 Uo. 191–192. o. A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 1995. július 12-e és 16-a között 7079 boszniai muzulmánt öltek meg Srebrenicában. A legtöbb áldozat fegyvertelen volt. 111 Uo. 193–194. o. 112 Uo. 158., 195. o. 113 Uo. 198. o. 114 Az 1995. december 17-i dumaválasztások végeredménye: kommunisták 22,3%, LDPR: 11,2%, a Nas Dom–Rosszija: 10,1%. Isztorija 417. o. 115 1994-ben a gazdaságot nem sikerült rendbehozni, az 1995. decemberi parlamenti választások idején Jelcin népszerűsége 5% körüli volt. Deák 109. o. 116 1995 szentestéjén Clinton félrevonta Strobe Talbott külügyminiszter-helyettest, és megkérdezte tőle: „Még hány választásra van szükség ahhoz, hogy ne fasisztákat és kommunistákat válas�szanak?” „Sokra – válaszolta Talbott. – A lényeg az, hogy választásokat tartanak. Végül majd jól választanak.” Asmus 200. o. 117 Uo. 209. o. 118 Jevgenyij Primakov: Nemzetközi kapcsolataink a XXI. század küszöbén: Problémák és perspektívák. Je. Primakov: Mezsdunarodnije otnosenyija nakanunye XXI. veka: problemi, perszpektyivi. Mezsdunarodnaja zsizny, N°10. 1996. Gazdag–Siselina 33–45. o. 119 Asmus 211., 215. o. 120 Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Budapest 1994. História-MTA Történettudományi Intézete (a továbbiakban Diószegi) 115. o. Az 1990-es évek elejének oroszországi viszonyai an�nyiban hasonlítottak a XIX. század közepén bekövetkezett változásokhoz, hogy míg a kilencvenes évek elején a Szovjetunió, illetve Oroszország szuperhatalmi státusát veszítette el, addig 1856-os párizsi béke Oroszország európai hegemóniájának vetett véget. Diószegi 112. o. 121 Doktrínák 33–34. o. 122 Uo. 35. o. 123 Asmus 35. o. 124 Doktrínák 35. o. 125 Uo. 36. o. 126 Uo. 37. o. 127 Uo. 38. o. 128 Uo. 39. o. 129 Erre utal az is, hogy Európa közepén robbant ki a jugoszláviai válság; s a Karabahban kirobbant örmény–azeri, továbbá a többi: a grúz–abház, a grúz–oszét konfliktus, továbbá Moldova és a Dnyeszter-menti köztársaság súrlódásai is olyan példák, amelyek ezt a megállapítást támasztják alá. Primakov a menekültkérdést is tételének igazolására használja fel: „Az EBESZ-tagországok… 4,5 millió polgárt fogadtak… csaknem félmillió ember Oroszországba érkezett. Uo. 40. o. 130 Uo. 41. o. 131 Uo. 42. o. 132 Uo. 43. o. 133 „Oroszország számára elfogadhatatlan kiindulópont, hogy a NATO-bővítés tartalma, határideje és feltétele eleve meghatározott.” Uo. 43. o. 134 Uo. 44. o. 135 Uo. 45. o. 136 Lássuk be, nem is nagyon tud mást tenni, hisz a tárgyalt időszakban Oroszországot súlyos belpolitikai problémák kötik le. G. G. 137 „A világ számos régiójában egyre nagyobb szükség van a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a nemzeti kisebbségi jogok védelmét szigorúan össze kell egyeztetni az érintett állam területi integritásának sérthetetlenségével. Oroszország erre az elvre alapozza politikáját, s ez teljes mértékben vonatkozik a balti államokra is.” Doktrínák 39. o.

2006. tavasz–nyár

219

Gecse Géza 138 Deák 109. o. 139 Uo. 110. o. 140 Uo. 113. o. Az ún. Karaganov-jelentésben 1995-ben az állt, hogy le kell bénítani a NATO-bővítést. Uo. 112. 141 Az 1996-ban, a Nemzetbiztonsági Tanácsban elkészült egyik doktrínatervezet Németország és az Egyesült Államok mellett Kínát és Japánt is a nemzetbiztonságra potenciálisan veszélyes országként említette. Jurij Baturin, a védelmi tanács titkára fogalmazott a következőképpen: „sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem akarja Kínát domináns tényezőnek látni Ázsiában. Japán szintén nem érdekelt Kína túlzott megerősödésében, tehát a mi partnerünk.” Ami a „…távol-keleti demográfiai folyamatokat illeti… az orosz mozgástér a Távol-Keleten drámaibban szűkült, mint Európában.” A kilencvenes években az orosz gazdaság teljesíménye évente 10%-kal csökkent, Kínában ugyanennyivel növekedett, ennek következtében az orosz Távol-Kelet még marginálisabb lett a térségben. Másrészt gazdaságilag a kínai és az orosz gazdaság azért nem illeszthető harmonikusan, mert a felek semmilyen olyan stratégiai terméket nem tudtak egymásnak szállítani, amelyről adott esetben a felek ne tudtak volna lemondani. Uo. 118–120. o. 142 Uo. 134–135. o. 143 Uo. 151–152. o. 144 Asmus 13. o. 145 Narocsnyickaja 155., 311. o. foglalkozik a Nyugat „oroszellenességével” a Balkánon. 146 Uo. 400., 210., 225. o. 147 Uo. 236–237., 243. o. 148 Uo. 434., 435., továbbá 422. o. 149 A. Sz. Panarin: Revans isztorii:rosszijszakaja sztratyegicseszkaja inyiciatyiva v XXI veke című műve az első kísérlet arra, hogy megvonja a civilizáció mérlegét és felvázolja perspektíváit a XXI. század küszöbén. Gazdag–Siselina 438. o. Az alábbiakban A világtörténelem ciklusaiban [Rosszija v ciklah mirovoj isztorii. Moszkva 1999, Izdatyelsztvo moszkovszkogo unyiverszityeta.] című kötetéből idézünk. Gazdag–Siselina 377–416. o. 150 Alekszandr Szergejevics Panarin 63 esztendős korában, 2003-ban elhunyt. Gazdag–Siselina 438. o. 151 Uo. 387. o. 152 Nagyon jó meglátásai vannak, amikor a globalizálódó világban a hatalom demokratizálódásáról és legitimizációjának problémájáról ír, amely a globális hatalom szintjén „…önhatalmúan alakul az erőviszonyok elve, és nem tekinthetjük sem demokratikusnak, sem legitimnek.” Uo. 413. o. Rámutat: „Megoldatlan a hagyományos nemzeti hatalom (szuverenitás) és a formálódó globális befolyási övezet-megosztás elméletileg sem világos kérdése is, ami mellett még a káosz, az anarchia fogalma is létezik, s ennek következtében »a társadalmakba az új barbárság erői furakodnak be«.” Uo. 413–414. o. 153 Uo. 414. o. 154 Richard Pipes amerikai történész megfogalmazása szerint a Független Államok Közösségén belül Oroszország egy módosított Brezsnyev-doktrína értelmében a „korlátozott szuverenitás” szerint igyekszik diktálni. Moszkva és Washington erőlteljes nyomására Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán lemondott a nukleáris fegyverekről, biztosítva ezzel, hogy Oroszország legyen a kizárólagos posztszovjet atomhatalom. Bugajski 52. o. 155 1995 után a horvát uralom visszaállítása a szerb fennhatóság alá került területeken Moszkva Jugoszlávia-politikájának súlyos kudarca volt. Még kellemetlenebb volt a NATO viszonylagos sikere Bosznia-Hercegovinában 1995 nyarától kezdve. A NATO Szerbia elleni katonai hadműveletét 1999 tavaszán pedig mint a testvérnemzet elleni agresszív háborút ítélték el Oroszországban. Uo. 170., 175. o. 156 Oroszországnak nem állt érdekében a FÁK-országok teljes bekebelezése, mivel ezt gazdaságilag drága megoldásnak tekintették. Ezért inkább „szelektív dominanciára” törekedtek a kulcsszférákban: az energetikában, az üzleti életben és a hadügyben. Ilyen csatornákon keresztül erőteljesen befolyásolni tudták egy-egy ország kül- és biztonságpolitikáját.

220

Külügyi Szemle

Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig

A kommunistáktól és a nacionalistáktól eltérően… a Kreml hosszú távú folyamatnak látta a FÁKintegrációt… A biztonsági érdekekeket összhangba kellett hozni a költségvetési követelményekkel és …szakadék tátongott az ambíciók és a lehetőségek között… A FÁK és más eszközök képessé tették Moszkvát arra, hogy felhasználja az Egyesült Államok Monroe-doktrínájának eurázsiai változatát egykori domíniumaiban. E doktrínát elsőként Jevgenyij Abarcumov, a duma külügyi bizottságának elnöke hirdette meg nyilvánosan még 1992-ben. A meghirdetett cél értelmében Oroszországnak ismét integrálnia kell az egykori szovjet területeket az orosz mag körül, méghozzá elsősorban gazdasági eszközökkel. Uo. 54. o. 157 Uo. 17. o.

Résumé Old and New Elements in the Russian Foreign Political Thinking from Gorbachev to Yeltsin How did the Soviet Union, a global empire, which was once competing with the United States, shrink to a regional power in its successor, Russia? The essay discusses the various stages of this process. It started with Gorbachev’s accession to power in 1985, then continued with Yeltsin’s presidency, and finished when Putin became President of Russia in 2000. The author analyzes the process in the mirror of the views of the Russian foreign political thinkers of the 19th and the 20th centuries, whose works, which had been banned previously, could be published as a result of the emerging freedom of the press since the mid-1980s. At the same time, he also pays attention to the ideas of the new Russian theorists, as well as to those of such officials as Andrei Kozyrev and Evgeny Primakov.

Alte und neue Elemente im russischen außenpolitischen Denken von Gorbatschow bis zu Jelzin Wie ist das mit den Vereinigten Staaten von Amerika im Wettkampf stehende einstige Weltreich zur regionalen Macht der Sowjetunion im als sein Erbe auftretenden Russland geschrumpft? In seiner Abhandlung zeigt Géza Gecse die Stationen dieses Prozesses, der mit dem Gelangen an die Macht Gorbatschows im Jahre 1985 beginnt, sich mit der Präsidentschaft Jelzins fortsetzt und mit diesem, mit dem Gelangen an die Macht Putyins vom Jahre 2000 auch zu Ende geht. Der ungarische Autor untersucht den Prozess parallel zum Auftreten der sich in der Sowjetunion von der Mitte der 1980er 2006. tavasz–nyár

221

Résumé

Jahre an herausbildenden Pressefreiheit, ungarisch unter den Umständen der Glasnost’ auftretenden, unter den klassischen sowjetischen Verhältnissen der früher verbotenen Anschauungen der russischen außenpolitischen Denker des 19. und 20. Jahrhunderts, vor allem im Spiegel der außenpolitischen Prozesse der behandelten Epoche; auch die Vorstellungen der neuen russischen Denker bzw. der in der Außenpolitik determinierenden russischen Amtsträger, so von Andrej Kosyrew und Jewgenij Primakow, werden nicht außer Acht gelassen.

222

Külügyi Szemle