AUGUSZTUS VÉGÉN Szabó Marcinak
Már foszlik a fűben a lágy pihepaplan. Már ömlik a toll a szalon teraszán. Nagy szárny ma az éj: simogat szakadatlan, Friss pelyhe lehull, kavarog dekaszám. Szétrebben a fürge idő, s eliramlik, Tust fúj, s hazatér, aki haknizenész: Elhalnak a fákon az esteli sramlik, Hűs talpam alatt kifehérlik a mész. Ím, itt ülök újra e parkban a nyárral, Hol messzire vágy a merész utazó; Fúvószenekar: koraesti madárraj Elszáll: puha szélben a trombitaszó. Ugyanígy szálltál te is egykor elébem, Most én vagyok az, ki mohón hazavár, S míg jössz, muzsikálok a lombok ölében, Hol balga zenészeit űzi a nyár.
FILM HELYETT Ma film helyett megnéztük azt a fát. A híres részt, mikor vörösre vált, és már nem önmaga többé a sárga. Az arcodról visszaverődött a levelek filmkocka-villogása. Még az a pergő hang is járt vele – mint egy némafilm, ha nincs zene. Aztán láttuk, ahogy egy korhadt törzstől három sorstársa egyre távolabb dől. Az egyik, a legszélső, egész távol: sorozatfelvétel a pusztulásról. Majd néhány őszi vágóképpel később egy elég bátortalan ölelés jött, valami furcsa szerelmi történet: csókolóztak benne egy fa törzsének támaszkodva – lehet, hogy épp mi ketten: néma szereplők egy képzelt ligetben.
JÖVŐRE HARMINC „én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint.” Jelenések könyve 2:23
Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen. Viharlámpásod csontig átvilágít. Jövőre harminc – szívem visszadöbben. Ellátni innét már a másvilágig. Felelj dübörgő, fémes tapsaiddal, valómban járjon át az égi szólam! Nézd, félrever a szív, remeg a pitvar – defibrillálj, ma még ne mondj le rólam!
MÉG MA VELEM LESZEL maradhasson a testben benn a létra szökhessen a hormonszint egyre feljebb a prepubertásban a neurózis hogy évek múltán vélt helyén kezeljed maradhasson a pálca bűntelenség a tehetség a gyász hiperbolája maradhasson az öreg tölgy a kertben vessen árnyékot a gyerekszobára
INDIÁN NYÁR Mint napsütötte reklám-indián, oly barna most az árnyas Orczy tér. Folt egy fakó dagerrotípián – s csak állsz, ahogy a lábadon kifér. Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér. A szeptemberre külön színvilág van: összekutyulva barna és fehér, rumos kóla egy részeg indiánban.
NUGÁT „A Sztratoszférába feljutó vulkáni eredetű savak szintén elősegíthetik a gyöngyházfényű felhők kialakulását…”
A nyári űr ma díszdoboznyi bonbon: rumos, diós, kering a sok planéta, hegyekben áll a tejnugát a Holdon, zsebembe szárad édes olvadéka. De holmi krémre, mondd babám, ki gondol, e gejl, cukorkagyári hordalékra? te vagy, kiért ma fájva fáj a gyomrom - savaktól ég, akár az égi szféra. Legyél csokimba málnagrannulátum, leszek csigádba jó fahéj, igérem, s ha jő papírod oldalán a dátum, mi majd bután kacagva, kéz a kézben, akár egy-egy falatka, föl-le járunk a zord idő metálprotézisében.
BOLDOG ÓRA 16h–20h-ig korsó Soproni 190 HUF Élek, s ez ritka alkalom. A fény kisujjnyi, törtfehér sugár a kerti asztalon. Tán megjössz, mire körbeér. E nyári kert az árnyaké. Nyugodt ez így ma. Gondolom. A fény, akár az árpalé szivárog át a lombokon. Ma mégse jössz. A sarkon állsz. A nap korongja fölragyog: ezernyi égi vaskohász locsolja szét a sörhabot. Tudom, hogy ez nem épp vidám: e nemjövés, ez ócska szesz – élek, s ez nem az én hibám. Ígérem, orvosolva lesz.
ÁTMENETI RENDEK Beszélik még, hogy csak egy anticiklon. Te úgy látod, tavasz, tartós derű. Már dolgozik valami andalítón friss, vegetációrítusszerű a természetben. Egy tragikus ritmus, hogy most a Nap egy álhalál után majd föltámad, mint Ámon-Ré, vagy Krisztus, s legyőzi a sötétet Új-Budán. De mindezek csak átmeneti rendek. A konyhában hétről-hétre kiég egy villanykörte. Újat kéne venned. Közértbe mész, de nem tudod, miért. Süt a tavasz a körút menti fákról, szél borzolja a fürtös lombokat, mint nők haját egy roppant ventilátor, s nem marad belül semmi gondolat. Egy tócsa vagy csak. Fölszárít az orkán. Csészényi tea – halkan párologsz. Felhő leszel, vízgőz az Úrnak jobbján. A földre hullasz, mint a záporok.
EGYSZER BETÖRT Délelőtt csordultig telt habos éggel. Estére lecsapolt akvárium volt. A nagyszekrényben már semmi se fért el – anyád mindent kék nejlonokba zsúfolt. Faltól-falig széles összetett ablak: egy felnőtt pár és annak két kis ikre. Egyszer betört: őrült nehéz üveglap – gyalog cipeltük föl az ötödikre. Később egy összkomfortos téli este. Megint a panelbéli szoba-konyha. Kiálltunk az álerkély-félszigetre, onnan bámultunk le a forgalomra. Homályos érvelésként folyt az utca. Benne az autók: ismétlődő témák. A piroson egy nő vágott át futva, súlyos szatyrokkal – féltünk, hogy nem ér át. A város sűrű tejködökre gondolt, s hogy egy év alatt mennyi mindent átélt. Kivittem, ami még az asztalon volt: két borospoharat, pár piszkos tányért. Izzósort hoztál, megnéztük, hogy ég-e. Úgy mondtam ki a halált, mintha várnám. Lucfenyőnk volt – némán meredt az égre: világító nyíl egy Kijárat-táblán.
FOKOK KÖZÖTT Mire elkezdem, talán meghalok. Megint sokat iszom, sokat dohányzom. A szemeim bedobott ablakok. Keresztüllátni a hideg szobákon. Mire megszületsz, tán befejezem. Mindig is egy kislányt szerettem volna. Nem gondolkodtam még a neveken. Bármi lesz is, a léted indokolja. Te elkezded, s én is megszületek: apró darázslárva egy mászókában. A fokok között tartok szünetet. Komoly, nyugodt hídpillér lesz a lábam. Eldöntöm, hogy éppen Lili vagy Hanna – füzetbe vésik majd az angyalok. Új szavam lesz már minden szavamra. Talán elkezdem, mire meghalok.
AHOL MEGSZAKAD Kémlelni meg-megvillanó eget. Fraktálokat: belül hány új határ van. Utazni, venni villamosjegyet, állni rohanó órák huzatában. Belőled magamba áthallani egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen. Kopottas portré, lámpa – asztali –, köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem. Anyajeggyel az életvonalon ingázni, leszállni tragédiáknál. Ahol megszakad, filccel folytatom: megrajzolom a bőr drapériáját. Lemodellezni egy-egy érzeten, hogy tűnik a hús-vér valóság léggé – mint teherdaru, csóválom fejem: tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé.
KLAUZÁLIA Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog. A tegnap üres telek két ház között – kutyával őrzik. Szeretsz itt lakni. Lassan már én is ismerek minden buktatókövet, murvával felszórt parkolót. Ez a virágágyás, ahol elmondtad, hogy térképnyelved van – a széle rojtos, mély és gondterhelt barázdák szántják – és talán pont a hetedik kerületé. Behunytuk a szemünket, és én a nyelvemmel ráböktem egy pontra csak úgy vaktában: itt fogunk élni! Régi titkokról van szó, mint mikor a sövényt megkerülve pókháló ment a szádba. Vidéki nyarakról hallgatunk. Aztán az autók visszapillantó tükre – mintha direkt könyökölnének oldalba –, és a romos, hátukat mutató bérházfalak; sietve tör közöttük utat a járda aszfaltcsíkja. Sötétedik. Ismerlek: lassan gyereket szeretnél, saját lakást; talán tényleg pont itt, a Klauzálon. Jobb kézzel a mobilt markolva, a ballal a csípőd fölött keresztbenyúlva kettesbe kapcsolni egy japán gyártmányú környezettudatos kisautón. Épp itt áll egy melletted. Én vagyok az az autó. Benézel, üres ülésen bekapcsolt biztonsági öv, mint mikor valakit hátulról átkarolnak.
SPRINT Spáh Karcsinak
elértél végül gyűrött kézfejedig fáradt-kék vénák, kihalt futópálya megvártad: ma is múltad következik megint a jövőt hagytad utoljára visszafelé jössz már, ha ennél messzebb a kanyarban gyér fű, vérpiros padok a lomha szív-erekben salak serceg lám, körbeértél, megint ugyanott lassíts, az embert úgyis utolérik gáncsoló sorsok, könyöklő holnapok ne kapkodj, ne vágj fel, lefutod végig szép ez a verseny, szép és vontatott lábad nyomán fürge falevél sprintel szél duruzsol csak: hűvös, halk zene tudd, hogy ha volt is cél, ma már nincsen húzd meg a végét, hajrázz, halj bele
REGRESSZIÓ Csak körvonal, pár elmosódó kontúr. Nem gyújt bennem lámpát az érzelem. Hájas homály dereng a ráción túl. Mi bánt s miért? Nem látom élesen. Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr, problémánk gyökeréig, édesem! Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul? Mért van, hogy napra nap beléd esem? Bár lent e nyirkos gondolat-talajban se látom majd sokkal világosabban: hogy bántanál, mért nem veszem zokon? Tán mégis fölfelé okos haladni a fényre, túl a vak tudatalatti halmozta, néma földrakásokon.
HOMMAGE A PINOCCHIO ne hagyj így darabokba az éjjel lapszabászat már túráztatja tompa körfűrészét a bánat végleg lemorzsolódok minden perc egy szálka már nincs velem a dolgok régi viszkozitása csak fásulok itt richtig míg az ablakban a gitt kötögeti mint mindig gumipulóvereit széthullok mint a farost ne nézd ősz-öreg arcom várom a hajnalt, kisiparost hogy összeragasszon
SZEMCSAPÁGY Ki érti, mondd, az ősi formulát: miért a nyárra ősz, s az őszre tél? Az ón az új mi végre fordul át, mint két fogaskerék, mi összeér? Ki érti, mondd, talán az alkotó, miért a késztetés, a görcs, a vágy? Miért rotál tucatnyi vasgolyó, s kering az év, e lomha gömbcsapágy? Miért követsz, s miért követlek én? Önzéseink körhinta-tengelyén csupán a kattogás kering velünk. Miért, ha míg e verset gépelem, akárha két parányi gépelem, egymáson elforog tekintetünk.
VALAMI FÉNYES Mikor ezerkilencszáz-negyvennégyben Danzigban megfőtt a pipereszappan, a lélek rózsaszínű gőzként szállt föl: része volt a krisztusi áhítatban. Mert noha megpróbált férfiak voltak, és temethettek volna zsugorítva, épp az üdvösség alternatíváját hagyták a gyötört lélek előtt nyitva. A porhüvelynek sem volt makulája, színezüst tálcán csillogott fehéren: maga volt a tisztálkodási kényszer egy hanyatló nép idegrendszerében. Akkor még halvány gondolat se voltál. Nagyapának Edit csak később tűnt fel, miután a világ már megtanulta, hogy lehet lemosni a bűnt a bűnnel. A nő, aki hónapokig nem beszélt a háború után. Egy árva szót se. Mondták: beleszorult valami fényes, mint az a híres kard abba a kőbe. Nagyapa próbálkozott – mintha ujjat szappannal a jegygyűrűből –, hiába. A család felszólító módja volt az. Te kellettél, a lánya, hogy kirántsa.
TŐLÜNK JOBBRA Az ablakunk a régi alkatrészgyár ablakaival néz farkasszemet. Filmként pereg le benne az egész nyár: látszik az égből egy keskeny szelet s az erkély alatt a franciaudvar: a mélyéből kanyargó vaklépcső fut fel a dombra – rozsdás vaskapuval zárul. Nem a miénk a legszélső ablak az emeleten: tőlünk jobbra van még egy, aztán már csak a mecset. Megbújik hátul – nem verik nagydobra. Velünk nem játszanak isteneset. Fénytelen lakás. Gyorsan megszerettem: a félhomályt, hogy nem vág be a szél még ősszel sem – a függöny meg se rebben, s akár az edzett, orvosi acél, olyan kékek télen a délutánok. Csak én vagyok bennük tájidegen, ahogy körözök – sohasem találok szabad helyet. A járdaszigeten ramadánkor szürke Range Rover parkol. Senki nem fér el: nyomják a dudát. A többségüket ismerem már arcról, félig-meddig ők viszik Újbudát. Az egyik srác a nonstopban törzsvendég. Én még mindig a helyem keresem. Talán itt élem le, amennyi van még: azt a remélem, nem is kevesem. Lesz verseskönyvem, feleségem, autóm, s találok végül valamit, amit éppen csak hagyni kell, nem kell akarnom: mert maga a steril, vegytiszta hit. És az se bánt majd, hogy egy paradoxon, csak belenyugszom, mint egy kisgyerek, hogy olyan istenre kell hagyatkoznom, kit sem nem értek, sem nem ismerek.
KONKÁV Még viszonylag későn is sokan érkeznek, a testek fölfogják a zajt, a szoba tompán morajlik: mint mikor valaki tele szájjal beszél. Hamar elfáradok. Majd otthon folytatjuk – gondolom, meg hogy a közös emlékek tehát szükségszerűen egymásba nyíló szobák. Aztán szó nélkül ülünk valami villamoson, és eszünkbe jut, hogy a félelem konvex tér – nincs hova elbújni. Egy ideje gyakran alszol nálunk. Ez is feltűnt. Foglalt helyem van az álmaidban: operában a bérleteseknek. Kint visszhangos, nagy hidegek járnak: a házak falának kutyaugatás csapódik, hajnalra fagypont alá süllyed a hőmérséklet, megdermed a főterek zaja, mint mikor beleüvöltenek egy hűtőszekrénybe. Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett megvigasztalj, amiért nem szeretlek. Éjjelente keresztbe fordulok a matracon, mint az óra lapján a nagymutató. Te meg a letört kicsi vagy. Azt álmodom, hogy ok és okozat vagyok egyben, önmagára utaló félmondat, pihenő anafora, saját rebbenésétől megriadó madár, fölszeletelt kés. Aztán egyszer csak reggel lesz – már hány ilyen hétfő rontott rám hívatlanul –, és fény vág be a redőny vetemedett lécei között, mint amikor létrákat mosnak egyenes, ipari vízsugárral.
