MEG CABOT
Átlagméret nem akadály HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 1.
CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ A MŰ EREDETI CÍME Size 12 IS Not Fat A Heather Wells Mystery FORDÍTOTTA Lacza Katalin Copyright © Meg Cabot, 2006 Published by arrangement with Avon Books a division of HarperCollins Publishers © Lacza Katalin, Hungarian translation, 2006 © Magyar kiadás, Ciceró Könyvstúdió, 2006
Heather Wells, az egykori tini popsztár, miután szakított vőlegényével és énekesi karrierjével is valamint fölszedett néhány kilót-, új életet kezd a New York-i Főiskola Diákotthonában az igazgató asszisztenseként. Ám amikor a kollégiumban holtan találnak egy diáklányt a liftaknában, Heather ismét reflektorfénybe kerül - ráadásul volt vőlegényének jóképű bátyja, Heather átmeneti szállásadója, Cooper segítségével, aki egyszersmind magánnyomozó. A világsikerű, A neveletlen hercegnő naplója szerzőjének új sorozata ezúttal a felnőtt olvasóknak kínál izgalmat, feszültséget, könnyed szórakozást.
Benjaminnak
1. Ahányszor meglátlak, Rögtön elönt a vágy, Olyan vagy, mint a cukor, Menten megkívánlak. Azonnal annyi a diétának, Helyet kell adni ennek a vágynak, Ennek a vágynak. Eredeti cím: „Sugar Rush” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Sugar Rush című albumról Kiadja a Cartwright Records
− Öhm, hahó! Van valaki odakint? – A lány a mellettem lévő próbafülkében mintha az Alvin és a Mókusokat próbálná utánozni. – Hahó! Kiköpött Alvin és a Mókusok. Hallom, hogy egy eladó siet a segítségére, a kulcstartóján a lánc szinte dallamosan csilingel. − Igenis, hölgyem! Segíthetek valamiben? − Hogyne – a lány most már kevésbe hangos, ám továbbra is mókusok vinnyogását idéző hangja akadály nélkül szűrődik át a fülkéinket elválasztó paraván felett. – Van esetleg ez a farmerjuk nullásnál" kisebb méretben? ( Az amerikai mértékegységeknél a 0–ás kb. a magyar 32–esnek felel meg. Szerk.) A meglepetéstől szinte lebénulok, egyik lábam még csupaszon, a másikon már rajta a nadrág, amelybe épp megpróbáltam belepréselődni. A mindenit! Csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg létezik ilyen?
Mert hát mi van a nullás méret alatt? Valami negatív szám, nem? Jó, rendben, valóban sok idő telt már el a másodikos matek– órák óta. De határozottan emlékszem, hogy volt ez a számegyenes–dolog, középen a nullával, és... – Csak azért – magyarázkodik a negatív méretű kismókus az eladónak - mert normál esetben kettes méretet hordok. De ezek a kettesek mind leesnek rólam. Ami felettébb különös. Tudom, hogy egy dekát sem fogytam azóta, mióta utoljára itt jártam. Meg kell hagyni, ennek a Miss Negatívméretnek van valami igazsága, állapítom meg, miközben felhúzom az éppen próbálni szándékozott nadrágot. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy belefértem egy nyolcas farmerba. Jó, ha nagyon akarok, akkor emlékszem. De az nem igazán az a korszak volt az életemben, amelyből kedves emlékeket dédelgetek. Aztán most meg mi van? Általában tizenkettes méretet hordok... de ma, amikor felpróbáltam egy tizenkettest, szinte elvesztem benne. Sőt, a tízesben is. Ami igen különös, tekintve, hogy az utóbbi időben nem voltam épp diétán, ha csak azt a kis Canderelt nem számítjuk annak, amit a habos tejeskávémba tettem cukor helyett ma reggel. De az is biztos, hogy a baconszalonnás, krémsajtos zsemle enyhén szólva is semlegesítette a Canderel fogyókúrás hatását. És edzésen sem igazán voltam mostanában. Nem mintha nem szoktam volna tornázni, persze hogy szoktam. Csak nem megyek el emiatt a konditerembe. Mert hát sétával is el lehet égetni ugyanannyi kalóriát, mint futással. Akkor meg minek futkosni, nem igaz? Már jó régen rájöttem, hogy ha elsétálok a Bleecker utcába a Murray sajtboltig, hogy megnézzem, mi az aznapi ebédajánlatuk, az pont tíz percet vesz igénybe.
A következő menet Murraytől a Betsey Johnsonig a Wooster utcába, hogy felmérjem az akciós kínálatot (imádom a sztrecsbársony gönceiket!) – újabb tíz perc. A Betseytől a Dean & Delucáig a Broadwayn, ahol az ebéd utáni kapucsínómat szoktam meginni, és megnézem, van–e csokiba mártott kandírozott narancshéjuk, amit annyira, de annyira szeretek – ismét csak tíz perc. És így tovább, míg észre sem veszem, és már le is tudtam egy hatvanperces edzést. Ki mondja, hogy nem lehet eleget tenni a kormány legújabb egészségügyi ajánlásainak? Ha én képes vagyok rá, akkor bárki megteheti. De lehetséges volna, hogy ezeknek a sétáknak köszönhetően két egész méretet fogytam azóta, mióta utoljára farmert vettem magamnak? Azt tudom, hogy a napi zsírbevitelemet körülbelül a felére csökkentettem, amióta az asztalomon álló cukorkatartóban a Hershey Kisses csokicsókocskákat lecseréltem az iskolai egészségügyi központ által ingyen osztogatott óvszerekre. De akkor is. − Nos, hölgyem – tájékoztatja az eladó Miss Negatívméretet , ezek a farmerok úgynevezett sztrecs nadrágok. Ami azt jelenti, hogy két számmal kisebbet kell belőlük vennie, mint a normál mérete. − Hogy mi? – Miss Negatívméret hangja némi zavarról árulkodik. Hát, ezen egy cseppet sem vagyok meglepve. Hisz én is ugyanígy érzek. Megint csak azok a fránya számegyenesek... − Arról van szó – magyarázza az eladó türelmesen –, hogy ha normál esetben négyes méretet hord, ezekből a nadrágokból nullásra van szüksége. − Nem lenne egyszerűbb akkor, ha a szokásos méretet tüntetnék fel rajtuk? – tudakolja Miss Negatívméret, véleményem szerint abszolút logikusan. –
Hogyha egy ilyen nullás valójában négyesnek felel meg, miért nem írják rá egyszerűen, hogy négyes? − Ezt úgy nevezik, hogy hiúsági méretezés – világosítja fel az eladó, suttogóra fogva a hangját. − Hogy milyen méretezés? – kérdez vissza Miss Negatívméret szintén visszafogott hangon. Már amennyire egy mókus képes visszafogni a hangját. –Tudja... – suttogja az eladó Miss Negatívméret fülébe, de úgy, hogy azért még hallom. – A nagyobb darab vásárlók jobban örülnek, ha elmondhatják magukról, hogy jó rájuk a nyolcas méret. Holott valójában az tizenkettes lenne. Érti... Na várjunk csak! Hogy micsoda? Mielőtt végiggondolnám, hogy mit teszek, kicsapom a próbafülkém ajtaját. − Nekem tizenkettes a méretem – hallom magam, ahogy ráförmedek az eladóra, aki döbbenten néz rám. Ami persze érthető, azt hiszem. De akkor is. – Mi rossz van a tizenkettesben? –Semmi! – vágja rá rémülten. – Semmi az ég adta világon! Csak arról van szó, hogy... –Azt akarja mondani, hogy a tizenkettes méret kövérnek számít? – vetem a szemére. − Nem, dehogy – erősködik tovább az eladó. – Félreértett. Csak arra akartam kilyukadni, hogy... − Mert az átlag amerikai nőnek éppen tizenkettes a mérete – tájékoztatom. Ezt tudom, mert olvastam a People magazinban. – Azt akarja mondani, hogy tulajdonképpen nem átlagosak vagyunk, hanem kövérek? − Dehogyis! – tiltakozik az eladó. – Egyáltalán nem mondtam ilyesmit! Csak... Ekkor a mellettem lévő próbafülke ajtaja is kitárul, és végre megpillanthatom a mókushang tulajdonosát. Olyasmi korú lány, mint akikkel én dolgozom. És nem csak a hangja olyan, mint egy mókusé, állapítom meg. Hanem éppen úgy is néz ki. Tudják... Olyan kis helyes,
huncut teremtés. És olyan picike, hogy egy normál méretű leányzónak elférne a zsebében. − És az milyen dolog, hogy az ő méretében nem is gyártanak semmit? – faggatom a kiszolgálót, miközben Miss Negatívméret felé bökök az ujjammal. – Úgy gondolom, sokkal szívesebben vagyunk átlagos méretűek, mint hogy ne létezzünk egyáltalán! Miss Negatívméret, úgy tűnik, kissé meghökkent. De aztán csak megszólal: − Öhm... Igen! – erősíti meg, amit mondtam. Az eladó idegesen nyeldekel. Jól hallhatóan. Szemmel láthatólag ez nem az ő napja. Munka után minden bizonnyal betér majd egy kocsmába, és panaszosan előadja, hogy „aztán ezek a nők majdnem leharapták a fejemet, amikor megemlítettem nekik a hiúsági méretezést... Rettenetes volt..." De nekünk csak ennyit mond: –Öhm, azt hiszem... öhm... megyek és megnézem, hogy van–e ebből a nadrágból, amit kérdezett... öhm... a raktárban. Aztán elviharzik. Miss Negatívméretre pillantok. Ő pedig rám. Úgy huszonkettő körül lehet, és erősen szőke hajú. Magam is szőke vagyok – ebbe persze némi Bellady is besegít –, de a húszas éveim elejét már jó régen magam mögött hagytam. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy leszámítva a kor– és méretbeli különbségeket, Miss Negatívméret és én olyan közös kötelékkel rendelkezünk, amelyet nem lehet megbontani. Mégpedig, hogy mindkettőnket teljesen kiakasztott ez a hiúsági méretezés dolog. − Megveszi? – tudakolja Miss Negatívméret, és a rajtam lévő nadrág felé biccent. − Azt hiszem – bólogatok. – Mindenképpen kell már vennem egy újat. Amit eddig hordtam, azt valaki lehányta a munkahelyemen.
–Jézusom! – fintorítja el mókusszerű orrát Miss Negatívméret. – Maga meg milyen helyen dolgozik? − Hát... – sóhajtok fel – egy kollégiumban. Akarom mondani: diákotthonban. − Komolyan? – néz rám Miss Negatívméret érdeklődő tekintettel. – A New York–i Főiskolán? Mikor bólintok, lelkesen felkiált: –Tudtam, hogy ismerem magát valahonnan! Én is a New York–i Főiskolán végeztem, épp tavaly. Melyik kollégium? –Öhm... – krákogok kissé feszélyezetten. – Én csak most nyár óta vagyok ott. – Komolyan? – Miss Negatívméret úgy tűnik, zavarba jött. − Ez fura. Csak mert olyan ismerősnek tűnik... De még mielőtt esélyem nyílna rá, hogy megmagyarázzam, miből is gondolhatja, hogy ismer, a telefonomból felcsendülnek az első hangok a Go–Go's együttes Vakáció című számának refrénjéből. (Ezt a dallamot azért választottam, hogy fájdalmas emlékeztetőül szolgáljon, hogy én azt egyelőre elfelejthetem -mármint a vakációt legalábbis, amíg le nem töltöm a hathónapos próbaidőmet a diákotthonban, amelyből még három hónap bőven hátravan.) Látom a kijelzőn, hogy a főnököm keres. Ilyenkor. Szombaton. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy fontos ügyről van szó. Nemdebár? Attól eltekintve, hogy valószínűleg egyáltalán nem. Úgy értem, szeretem a munkámat, meg minden – főiskolásokkal dolgozni irtó élvezetes, mert egy csomó olyan dolog iránt képesek lelkesedni, amelyek a legtöbb embert teljesen hidegen hagyják, mint például Tibet felszabadítása, vagy az, hogy a munkásnyúzó üzemek dolgozói is kapjanak fizetett gyermekgondozási szabadságot, és hasonlók. De annak, hogy a Fischer Hallban dolgozom, megvan az a határozott hátránya, hogy csupán egy saroknyira
lakom tőle. Amitől egy icipicit könnyebben vagyok elérhető bárki számára, mint amennyire azt én kellemesnek találnám. Úgy értem, az egy dolog, hogy otthoni hívásokat kap az ember, ha – mondjuk – orvos, és egy betegének szüksége van rá. De az már egy egészen másik dolog, ha otthon hívogatnak, mert az üdítőital–automata elnyelte valakinek az apróját, és nem találják a pénzvisszatérítési kérelem formanyomtatványát, így azt szeretnék, ha beugranál és segítenél megkeresni. Bár, gondolom, sok embernek ez olyan lehet, mint egy valóra vált álom. Mármint, tudják, hogy olyan közel lakjanak a munkahelyükhöz, hogy minden további nélkül beszaladhassanak, ha kitör az aprópénzválság. New Yorkban aztán meg különösen. Mert én mindössze két percre lakom onnan, ahol dolgozom, s ezt a távolságot könnyűszerrel meg is teszem gyalog (így újabb négy percet adhatok hozzá a napi edzésmennyiségemhez). De ami az álmok valóra válását illeti, az embereknek azt is számításba kellene venniük, hogy ez nem a létező legnagyszerűbb dolog a világon, mivel az éves keresetem mindössze 23 500 dollár (amiből marad nagyjából 12 000 az állami és önkormányzati adók levonása után), és itt, New Yorkban, 11 000 dollárból épp hogy az ebédedre futja, meg tán egy ilyen farmerre, amelyre épp el akarom szórni a pénztárcám csekély tartalmát, akár hiúsági a méretezése, akár nem. Ennyiből nem is tudnék Manhattenben élni, ha nem lenne másodállásom, amiből a lakbéremet fizetem. Nekem nem jár „bentlakás", mert a New York–i Főiskolán csak a diákotthon igazgatója kap juttatásként lehetőséget arra, hogy bent lakjon a kollégiumban akarom mondani, a diákotthonban –, az asszisztensek már nem. Akárhogy is, én elég közel lakom a Fischer Hallhoz, hogy a főnököm úgy érezze, bármikor felhívhat, hogy ugorjak be, amikor épp szüksége van rám.
Mint például egy ilyen napfényes szeptemberi szombat délutánon, miközben farmernadrágot próbálok, mert előző nap egy elsőéves, aki kicsit több koktélt ivott a kelleténél a Stoned Crow bárban, úgy döntött, hogy miközben épp fölé hajolok és a pulzusát próbálom számolni, juttat belőlük nekem is egy keveset. Mármint a nadrágomnak. Magamban gyorsan mérlegelem, mi szól mellette, illetve ellene, hogy felvegyem a telefont – mellette: Rachel talán azért hív, hogy fizetésemelést ajánljon (ez azért nem túl valószínű); ellene: Rachel valami beivott félájult húszévest akar kórházba vitetni velem (na, ez már valószínűbb) amikor Miss Negatívméret hirtelen felvisít: – Jaj istenem! Már tudom, honnan ennyire ismerős! Mondták már magának, hogy kiköpött úgy néz ki, mint Heather Wells? Tudja, az az énekesnő! Ezen körülmények közt úgy döntök, hogy hagyom a főnökömet a hangpostafiókra. Úgy értem, már így is jutott ma nekem épp elég ezzel a tizenkettes méret dologgal, most meg még ez is. Miért nem maradtam inkább otthon, és rendeltem meg a farmeromat az interneten?? − Komolyan? – vetem oda Miss Negatívméretnek nem különösebben lelkesen. De neki abszolút nem tűnik fel, hogy nem igazán dob fel a téma. –Jaj istenem! – visong tovább. – Még a hangja is pontosan olyan! Micsoda különös véletlen! De – teszi hozzá nevetve – mi a csodáért gályázna Heather Wells egy kollégiumban, nem igaz? − Diákotthonban – javítom ki automatikusan. Jobban szeretjük, ha így nevezik, mert a diákotthon szó már maga a meleg hangulat és a baráti közösség érzetét kelti a lakók között, akik egyébként egy kollégiumnak nevezett valamiben túlságosan hidegnek és intézményszerűnek találnák az életet.
Nem mintha a padlóhoz csavarozott hűtőszekrények sora nem lenne éppen eléggé árulkodó jel... –Vagyis hát... – józanodik ki hirtelen Miss Negatívméret. – Nem mintha bármi baj lenne ezzel a dologgal. Mármint hogy valaki egy kollégium igazgatójának az asszisztense. És, ugye nem sértődött meg, vagy valami, hogy azt mondtam, hasonlít Heather Wellsre? Nekem abszolút megvolt az összes lemeze. És egy óriási poszter a falamon. Tizenegy éves koromban. − A legkisebb mértékben sem vagyok megsértve – felelem. Miss Negatívméret láthatóan fellélegzik. − Akkor jó – sóhajt. – Azt hiszem, most megyek, és keresek egy olyan boltot, ahol tartanak is valamit a méretemben. –Aha – bólintok, és már éppen javasolni akarom a Gap Kidst, de aztán meggondolom magam. Mert hát, végül is, nem az ő hibája, hogy ilyen vékonyka. Legalábbis nem jobban, mint amennyire az enyém az, hogy egy átlagos amerikai nő méreteivel rendelkezem. Már a pénztárnál állok, amikor lehallgatom a hangpostafiókomat, hogy megtudjam, mit akart Rachel, a főnököm. És hallom, hogy a hangja, amely mindig maximálisan visszafogott, most szinte hisztérikus. „Heather, azért hívlak, hogy elmondjam, haláleset történt. Ha meghallgatod ezt az üzenetet, kérlek, hívj vissza, amilyen hamar csak tudsz." A nyolcas méretű farmert magam mögött hagyom a pulton, s újabb 15 percet letudok a napi edzésadagomból azzal, hogy kirohanok – igen rohanok – a boltból, s futok tovább, egészen a Fischer hallig.
2. Láttalak titeket, Átölelt, megcsókolt Azt mondtad, ő csak egy Unokatesód volt. Vágyak Vágyak, Vágyak Ha engem akarsz, Légy őszinte. Ez most egy kapcsolat, Vagy csak szinte? Vágyak Vágyak, Vágyak Eredeti cím: „You Wish” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Sugar Rush című albumról Kiadja a Cartwright Records
Az első dolog, amit megpillantok, amikor befordulok a sarkon a Washington Square Westre: egy tűzoltóautó, amely a járdán parkol. Azért a járdán és nem az úton, mert teljesen elzárja az utat az a bódé, ahol ezeket a tigrismintás tangákat árulják, öt dollárért darabját – igazán jó vétel, ha azt vesszük, leszámítva, hogy amikor az ember közelebbről is szemügyre veszi, kiderül, hogy a pántok valami fekete csipkével vannak szegve, amitől minden bizonnyal viszketést kapunk, ha bekerül, nos... tudják, hová. A Washington Square West, ahol a Fischer Hall is található, szinte soha nincs lezárva. De ezen a bizonyos szombaton a helyi lakosság valószínűleg
behajtott egy régi tartozást a városi tanácson, vagy valami hasonló, mivel valahogy elintézték, hogy a parknak ezt az egész oldalát elzárják a közlekedés elől egy kirakodóvásár miatt. Tudják, milyenre gondolok: füstölős standok, zokniárusok, karikaturisták és cirkuszi bohóc kinézetű dróthajtogató művészek. Amikor először voltam egy ilyen manhattani kirakodóvásáron, olyasmi korú lehettem, mint azok a srácok, akikkel most dolgozom. Akkoriban még teljesen odavoltam: „Hű, kirakodóvásár! Milyen klassz!" Akkor még nem tudtam, hogy a Macy's-nél még olcsóbban is lehet zoknit kapni, mint amennyibe egy ilyen helyen kerül. De az igazság az, hogy ha az ember egyszer látott egyetlen Ilyen manhattani kirakodóvásárt, akkor tulajdonképpen látta az összeset. Egyébként ez a tangaárus bódé meglehetősen furcsa látvány a Fischer Hall előtt. Sehogy sem illik össze a tanga meg ez az épület, na. Az 1850–ben épült vöröstéglás ház fenségesen tornyosul a Washington Square park fölé. Amikor megkezdtem itt az új munkát, az első napomon találtam egy pár prospektust az íróasztalom fiókjában, amelyekből megtudhattam, hogy egy városi rendelet szerint a főiskolának ötévente hívnia kell egy céget, kivésetni a régi habarcsot a falból, és újat tölteni a helyébe, hogy a Fischer Hall téglái egészen biztosan ne potyoghassanak az emberek fejére. Ami szerintem igen jó gondolat. Eltekintve attól, hogy a városi tanács minden erőfeszítése ellenére a Fischer Hallból így is, úgy is mindenféle dolgok potyognak az emberek fejére. És most nem a téglákról beszélek. Számos jelentést olvastam ablakokból kirepkedő üvegekről, konzervdobozokról, ruhadarabokról, könyvekről, CD lemezekről, sőt zöldségekről, zacskónyi cukorkáról, és egyszer még egy egész sült csirkéről is.
Én mondom, akárhányszor elmegyek a Fischer Hall előtt, mindig vetek egy pillantást felfelé, biztos, ami biztos. Leszámítva a mai napot. Ma a tekintetem eltéríthetetlenül az épület bejáratára szegeződik. Megpróbálom kitalálni, mi módon fogom magam átverekedni rajta, tekintetbe véve a hatalmas tömeget – és a New York–i rendőrség embereit, akik előtte tömörülnek. Úgy néz ki, mintha a kirakodóvásáron bámészkodó több tucatnyi turista mellett a diákok fele is az utcán tömörülne, arra várva, hogy visszaengedjék őket az épületbe. És fogalmuk sincs arról, mi történik. Ez teljesen nyilvánvaló az elkapott kérdésekből, amelyeket egymásnak kiabálnak, megpróbálván túlüvölteni a pánsípok hangját, mely a ház előtt álló másik bódéból árad, ahol, nos... pánsípzenét tartalmazó kazettákat árulnak: − Mi folyik itt? − Dunsztom sincs. Talán tűz van? − Valami hülye biztos megint túlforralta a potpourrit... − Aáá... szerintem Jeff volt. Megint belőtte magát. − Jeff, te idióta! − Esküszöm, ehhez most semmi közöm! Nyilvánvalóan nem tudják, hogy valaki meghalt odabent. Ha tudnák, nem poénkodnának holmi narkóval. Gondolom. Na jó, remélem. Aztán felismerek egy arcot, amelynek a tulajdonosa EGÉSZEN BIZTOSAN jól tudja, mi folyik odabent. Ez lerí róla. A lány nem csak azért van maga alatt, mert a tűzoltók nem engedik vissza a házba. Azért vág ilyen képet, mert TUDJA, mi történt. − Heather! – Magda, mihelyst megpillant a tömegben, alaposan kimanikűrözött kezével hevesen integetni kezd. – Jaj, Heather! Ez rettenetes! Magda az ebédlőben hordott rózsaszín munkaköpenyben és leopárdmintás macskanadrágban
toporog, ide–oda dobálja melírozott fürtjeit, és idegességében mélyeket szippant ötcentis körmei közé csippentett ultravékony cigarettájából. Minden egyes körmét az amerikai zászló kicsinyített mása ékesíti. Mert, bár Magda olyan sűrűn látogat haza a Dominikai Köztársaságba, ahol született, ahányszor csak alkalma adódik, mindazonáltal nagyon is hazafias érzelmekkel viseltetik második otthona iránt. s ezen kötődését körömdíszek révén fejezi ki. Tulajdonképpen így is ismerkedtem meg vele. Közel négy hónappal ezelőtt, a manikűrösnél. És ott szereztem tudomást erről munkáról is a kollégiumban (akarom mondani, diákotthonban). Az előttem ott dolgozó asszisztenst – Justine-t – éppen akkor rúgták ki, mert elsikkasztott hétezer dollárt az intézmény kasszájából, amin Magda, a kollégium – akarom mondani, diákotthon – ebédlőjének pénztárosa mélységesen felháborodott. − Ki hitte volna! – siránkozott Magda bárkinek, aki kész volt meghallgatni, s közéjük tartoztam én is, mivel éppen ott festettem a lábkörmeimet lángvörösre – mert hát, tudják, még ha az életünk nem is ér többet, mint hogy egy mozdulattal lehúzzuk a vécén, már amilyen az én helyzetem volt akkoriban, legalább az ember lábkörmei nézzenek ki valahogy. Magda néhány asztallal arrébb épp mini Szabadság– szobrot pingáltatott festékszóróval a hüvelykujja körmére a háborús hősök emléknapjának tiszteletére, és megállás nélkül árasztotta magából a szitkokat Justinera, az elődömre. − Huszonhét kerámiamelegítőt rendelt az irodaellátóból, és mind odaadta nászajándékként a barátainak. A mai napig fogalmam sincs, mi lehet az a kerámiamelegítő, és vajon miért akarhat bárki is egy ilyet nászajándékba. De amikor meghallottam, hogy valakit épp elbocsátottak Magda munkahelyéről, ahol az állással járó egyik juttatás – az évenkénti húsz
szabadnap és a teljes egészségügyi és fogászati ellátás mellűi az oktatásban való ingyenes részvétel, kapva kaptam a lehetőségen. Tényleg nagyon sokat köszönhetek Magdának. És nem csupán amiatt, hogy segített nekem állást szerezni (meg mert megengedi, hogy ingyen kajáljak a kantinban, ahányszor csak akarok – ami részben magyarázatul szolgálhat arra, miért nem vagyok már távolról sem nyolcas méret, hacsak nem a hiúsági táblázatot nézzük), hanem mert Magda azóta az egyik legjobb barátnőm lett. − Mag! – tudakolom, miután sikerült valahogy melléfurakodnom. – Kiről van szó? Ki halt meg? Mert hát nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valaki olyan, akit ismerek, mondjuk, valamelyik karbantartó, aki mindig olyan készségesen ugrik, ha oda nem illő testfolyadékokat kell eltávolítani valahonnan, annak ellenére, hogy ez a tevékenység nem szerepel a munkaköri leírásában. Vagy az egyik diákmunkás, akit irányítanom kellett volna – és itt a „kellett volna" a kulcsszó, hiszen, a három hónap alatt, amióta a Fischer Hallban dolgozom, alig egy maroknyi diákmunkásom tette ténylegesen azt, amit mondtam neki (egy csomóan közülük még mindig ahhoz az enyves kezű Justine–hoz húznak). És ha valamelyikük véletlenül tényleg azt tenné, amit kérek tőle, az csak azért lehet, mert olyasvalamiről van szó, mint például, hogy az előző lakók után takarítsanak ki, és távolítsák el a szemetet, ami általában félig teli piás üvegeket is jelent. Így, amikor másnap bemegyek dolgozni, már egyiküket sem tudom rávenni, hogy jöjjenek le és válogassák szét a leveleket, mert mindannyian totál másnaposak. De azért van néhány srác, akiket nagyon megszerettem: az ösztöndíjasok, akik nem lobogtatják a hitelkártyájukat, amit a mama meg a papa lelkesen tölt fel minden hónapban, és akiknek valóban meg kell
dolgozniuk azért, hogy ki tudják fizetni a tandíjat és a könyveiket. Ezért minimális könyörgésembe kerül csak, hogy elvállalják a délután négykor kezdődő éjszakai műszakot a portán. − Jaj, Heather! – suttogja a fülembe Magda. (Bár ő igazából úgy ejti: Heythar.) Azért suttog, mert nem akarja, hogy a kölykök megtudják, mi folyik itt valójában. Akármi is legyen az. − Az egyik kis filmcsillagom! − Egy diák? – Látom, hogy néhány ember a tömegből kíváncsi tekintettel fürkészi Magdát. És nem azért, mert furán néz ki − Jó, az igazat megvallva, valóban kissé különös látványt nyújt, mivel annyi smink van az arcán, hogy hozzá képest Christina Aguilera maga a merő természetesség, s ehhez jönnek még a tízcentis körmök, meg minden. De mivel Greenwich Village–ben vagyunk, ha jobban belegondolunk, Magda kinézete igazából szolidnak mondható. Ez a „filmcsillag"–dolog az, amit az emberek nem fognak fel. Ahányszor csak egy diák belép a Fischer Hall ebédlőjének ajtaján, Magda elveszi az azonosító kártyáját, elhúzza a leolvasó tinit és sápítozni kezd: „Lám, milyen csodááálatos filmcsillagok járnak hozzánk enni! Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok csodááálatos filmcsillagot láthatunk vendégül itt, a Fischer Hallban! Először azt gondoltam, Magda a New York–i főiskola dráma szakosainak akar csak hízelegni – és azokból aztán akad itt . és kamionra való; sokkal, de sokkal többen vannak, mint a medikusjelöltek vagy a gazdaságtant hallgatók. Aztán az egyik „Mixelj magadnak fagyikelyhet" napon Magda bedobta a hírt: a Fischer Hall tulajdonképpen iszonyú híres. Na nem arról, amiről gondolnánk, hogy a történelmi nevezetességű Washington Square–en
található, ahol valamikor Henry James, a híres író is lakott, vagy mert éppen szemközt áll a hírhedt Akasztófával, amelyen a tizennyolcadik században kivégzéseket hajtottak végre. És még csak nem is az az oka, hogy a park egykoron a város szegényeinek temetőjeként szolgált. Hogy mi van akkor a padokkal meg a hotdogárusok bódéival? Úgy van, ezek mind halott emberek sírjai fölött terpeszkednek. De nem erről van szó. Magda szerint a Fischer Hall onnan szerezte hírnevét, hogy itt forgattak egy jelenetet a Tini nindzsa teknőcökből Donatello vagy Raphaello, vagy melyik a teknőcök közül – már nem igazán emlékszem, hogy ki is volt az – a Fischer Hall tetejéről átvetette magát a szomszédos épületre, az ide járó diákok statisztaként működtek közre a felvételnél: mindannyian felfelé bámultak, és elképedten mutogattak az elfajzott teknős akrobatamutatványára. Nem semmi. A Fischer Hall története egész izgalmas. Eltekintve attól az apróságtól, hogy azok a diákok, akik abban a filmben statisztáltak, már réges–régen végeztek, és jó ideje kiköltöztek már a Fischer Hallból. Szóval, azt hiszem, az emberek egy kissé furcsának találhatják, hogy Magda ennyi év elteltével még mindig felemlegeti ezeket a dolgokat. De tényleg, ebből is láthatjuk, hogy az, hogy egy nagyszabású mozifilm egy jelenetét az ő munkahelyén forgatták, olyasvalakinek, mint Magda, egy újabb adalék azokhoz a dolgokhoz, amik Amerikát naggyá teszik. De az is nyilvánvaló, hogy azoknak a szemében, akik nem ismerik a történet hátterét, ez az egész „kis filmcsillagom"–os szöveg egy kissé... hogy is mondjam... hibbantságnak tűnik. Ami máris magyarázatul szolgálhat arra, miért bámul felénk ennyi ember kíváncsian, amikor meghallják Magda kirohanását. Mivel nem akarom, hogy a diákok rájöjjenek, hogy valami komoly baj van, megragadom Magda karját, és az
egyik cserepes fenyő felé húzom, amely az épület mellett áll – és amelyet a diákok egy csoportja sajnos a saját különbejáratú hamutartójának tekint –, hogy egy kicsit négyszemközt beszélhessünk. − Mi történt? – tudakolom halkan. – Rachel hagyott egy üzenetet, hogy valaki meghalt odabent, de ennél többet nem mondott. Tudod, hogy ki? És hogy hogyan? − Nem tudom – csóválja a fejét Magda suttogva. – Békésen ülök a pénztárgépemnél, amikor sikoltást hallok, és valaki azt kiabálja, hogy egy lány fekszik a liftaknában, és hogy meghalt. − Ó, istenem! – hallgatom döbbenten. Valami olyasmire számítottam, hogy valaki túladagolta magát, vagy esetleg brutális bűntény történt – vannak ugyan biztonsági őrök, akik huszonnégy órában felügyelnek a rendre, de ez persze nem jelenti azt, hogy időnként egy– egy rossz szándékú alak nem találja meg a módját, hogy valahogy besurranjon. Végül is New Yorkban vagyunk... De hogy haláleset a liftben? Magda szemét elhomályosítják a könnyek, de minden igyekezetével azon van, hogy ne sírja el magát, nehogy a kölykök, akik amúgy is hajlamosak a drámázásra, levegyék, hogy valami IGAZÁN NAGY baj van (na és persze a százrétegű szempillafestékének sem tenne jót). − Azt mondják – teszi hozzá hogy ööö... hogy is nevezik ezt? Amikor valaki a felvonó tetején utazik? − Szörfözött? – Ha lehet, még jobban úrrá lesz rajtam a döbbenet. - Liftszörfözött? − Az az. – Magda gyönyörűen manikűrözött körmével óvatosan a szeme sarkába nyúl, és kitöröl onnan egy könnycseppet – Ezért nem engednek be senkit. A kis filmcsillagoknak szükségük lenne a liftre, hogy feljussanak az öltözőkbe, de most... Magda hangja zokogásba fúl. Átölelem a vállát, és magam felé fordítom, egyfelől, hogy megnyugtassam, másfelől, hogy tompítsam a sírás hangját. Számos diák tekintget kíváncsian felénk Nem akarom, hogy
megtudják, mennyire komoly a baj. Hamarosan úgyis rájönnek. Csak nekik valószínűleg nem lesz majd olyan nehéz elhinni a történteket, mint nekem. Igazság szerint nekem sem kellett volna ennyire meglepődnöm. A liftszörfözés régóta problémát jelent mindenhol a kollégium területén – és nemcsak a New York–i Főiskolán, hanem a többi egyetemen és felsőoktatási intézményben is szerte az országban. Egy csomó hibbant kölyöknek nincs jobb dolga, mint hogy kimásszanak a magasba, és arra biztassák a másikat, hogy a sötét és veszélyeket rejtő liftaknákban fel–lejáró fülkék tetejére ugráljanak. Egyre–másra érkeznek a jelentések olyan diákokról, akik a nyakukat szegik részeg vagánykodásuk közben. Azt hiszem, ennek természetszerűleg a Fischer Hallban is meg kellett történnie egyszer. Leszámítva, hogy... Leszámítva, hogy Magda folyamatosan egy lányról beszélt. Egy lány volt az, aki meghalt. Ami igen különös, mert én még egyszer sem hallottam olyanról, hogy egy lány liftszörfözött volna. Legalábbis nem a Fischer Hallban. Aztán Magda felemeli a fejét a vállamról, és meglepetten csak annyit mond:–O–hó! Megfordulok, hogy lássam, miről van szó, és nyomban elakad a lélegzetem. Mert Mrs. Allington, annak a Phillip Allingtonnal a felesége, akit tavasszal iktattak be az egyetem tizenhatodik elnökének, éppen felénk igyekszik a járdán. Elég sok mindent tudok Allingtonékról, mert Justine papírjai közt – mielőtt még kihajítottam volna az összeset – találtam egy New York Timesból kivágott cikket, amelyben hatalmas főcímbetűkkel tüntetik fel, hogy az újonnan megválasztott elnök egy diákotthonban akar lakni, s nem az iskola tulajdonában álló valamelyik luxusépületben.
„Phillip Allington" – írja a cikk – „olyan akadémikus, aki nem akarja elveszíteni a kapcsolatot a diákok közösségével. Amikor hazatér az irodájából, ugyanabban a liftben utazik, mint a diákok, akiknek a szobája mellett van a szállása..." Amit a Times totálisan elfelejt megemlíteni, hogy az elnök és a felesége az egész huszadik szintet elfoglaló különálló lakosztályban él a Fischer Hall tetején, s mivel állandóan arra panaszkodtak, hogy a lift minden emeleten megáll, hogy az ott lakó diákok kiszállhassanak, Justine végül adott nekik egy kulcsot, amelynek segítségével kézi vezérlésűvé vált a fülke. A lifttel kapcsolatos panaszkodáson kívül Allington elnök feleségének szemmel láthatólag nem sok egyéb dolga akad. Akárhányszor látom, vagy az Ötödik sugárúton lévő Saks áruházból tér haza, vagy épp oda indul. Fura mód megszállottan veti bele magát a vásárlásba – valahogy úgy, mint ahogy egy olimpiai sportoló szenteli az életét az edzésnek. Csakhogy Mrs. Allington választott sportága – a vásárolgatás mellett – úgy tűnik, nem más, mint őrületes mennyiségű vodka elfogyasztása. Amikor dr. Allingtonnal hazatérnek az igazgatósági tagokkal elköltött késő esti vacsorájukból, Mrs. Allington kivétel nélkül mindig hatalmas ribilliót csap az előcsarnokban, általában a házi kakadui miatt – legalábbis így hallottam Pete–től, a kedvenc biztonsági emberemtől. „A madaraim" – mondta egyszer neki. – „A madaraim nem bírják a burádat, dagikám!" Ami, ha jobban belegondolunk, elég randa dolog volt tőle. Ráadásul még pontatlanul is fogalmazott, mivel Pete egy cseppet sem mondható kövérnek. Egyszerűen csak, tudják... átlagos Mrs. Allington részeg handabandázásai rengeteg mulatság forrásául szolgálnak a recepción, ahová a nap 24 órájában diákmunkások vannak beosztva – azok, akiket elméletileg nekem kellene felügyelni. Késő
éjszaka, ha dr. Allington nincs otthon, az asszony időnként letelefonál a portára, hogy mindenféle fura dolgokat jelentsen be, mint például, hogy valaki megette az összes töltött articsókáját, vagy hogy prérifarkasok szállták meg a teraszát, sőt egyszer még azt is kitalálta, hogy láthatatlan törpék ütögetik kalapáccsal a fejtámlát az ágyán. Pete szerint a diákok először nem tudtak mit kezdeni ezekkel a bejelentésekkel, így rendszeresen riasztották az ott lakó folyosófelügyelőket, azokat a felsőbb éveseket, akik az ingyen szállás és ellátásért cserében afféle felelős pozíciót töltenek be, Minden emeleten egyvalaki. A folyosófelügyelők ezután értesítették igazgatót, aki beugrott a liftbe, és felment a huszadikra, hogy körülnézzen, mi a helyzet. De amikor Mrs. Allington ajtót nyitott, homályos tekintettel talpig velúrban – Tudom! Velúr! Majdnem olyan jó, mint a sztrecs–bársony! –, csak annyit vetett oda: „Fogalmam sincs, miről beszél, dagikám." Eközben mögötte (több folyosófelügyelő egybehangzó állítása szerint) a kakaduk őrülten rikácsoltak. Hátborzongató. De nyilvánvalóan Mrs. Allington szemében ez a dolog távolról sem olyan hátborzongató, mint számunkra, hisz másnapra sohasem emlékszik semmire az egészből, s úgy indul a Saksba. majd tér vissza, mintha ő lenne a királynő – a Fischer Hall királynője. Mint például most is. Mrs. Allington egy halom szatyorral a kezében sértődötten bámul a Fischer Hall bejáratát elálló rendőrre, és felmordul: − Bocsánat, de én itt lakom! − Sajnálom, asszonyom – szánakozik a rendőr. – Csak a helyszínelőket engedhetem be. A lakók egyelőre nem térhetnek vissza az épületbe. − Én nem egyszerű lakó vagyok. – Mrs. Allington szinte kimagasodik a szatyrai közül. – Én... én... – Úgy tűnik,
nem igazán találja a szavakat, hogy meghatározza, ki is ő tulajdonképpen. De a rendőrt ez szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli. − Sajnálom, asszonyom – ismétli meg. – Menjen és élvezze egy kicsit a vásárt! Vagy vannak arrafelé a parkban helyes kis padok. Menjen és pihenjen egy kicsit, amíg le nem fújják a készültséget, és vissza nem engedjük az embereket, rendben? Mrs. Allington megnyúlt arccal áll, én pedig a segítségére sietek. Otthagyom Magdát, mert úgy tűnik, az elnök feleségének most nagyobb szüksége van rám. Az asszony csak áll ott a kissé szűkre szabott márkás farmerében, selyem felsőben és tonnányi arany ékszerrel, a bevásárlószatyrok bágyadtan lógnak a kezében, s a száját hol eltátja, hol becsukja zavarában. És határozottan sápadtnak tűnik. − Hallotta, amit mondtam, asszonyom? – próbálkozik ismét a rendőr. – Senkit nem engedhetek be. Látja ezeket a gyerekeket itt? Ok is a bejutásra várnak. Szóval, vagy csatlakozzon hozzájuk, vagy menjen tovább! Csakhogy Mrs. Allington láthatólag nem képes továbbmenni. Sőt, ha engem kérdeznek, a lábán sem áll túlságosan biztosan. ' Odalépek hozzá, és belekarolok. Észre sem vesz. Azt is kétlem, hogy egyáltalán tudja, ki vagyok. Bár minden áldott hétköznap, amikor elindul mulatni – úgy értem, bevásárló körútra - és kilép a liftből az irodám ajtaja előtt, odabiccent nekem, és fennhangon köszön: „Jó reggelt, Justine!" (annak ellenére, hogy rendszeresen kijavítom). Attól tartok, az, hogy hétvégén találkozik velem, ráadásul az épületen kívül, egy kissé megzavarja. − A hölgy férje a főiskola elnöke, biztos úr – bökök a fejemmel Mrs. Allington felé, aki, úgy tűnik, épp egy közelben álló, lila hajú, szemöldökpiercinges diákot bámul. – Tudja, Phillip Allington. Odafent lakik a tetőn. És azt hiszem, Mrs. Allington nem érzi túlságosan jól magát.
Megengedi, hogy... megengedi, hogy bekísérjem az épületbe? A rendőr alaposan végigmér. − Ismerem magát valahonnan? – tudakolja. És ez nem holmi évődés. Ha rólam van szó, ez a kérdés soha nem az. − Valószínűleg a környékről – felelem kissé túlzásba vitt vidámsággal. – Itt dolgozom, ebben az épületben. – Felvillantom előtte a személyzeti belépőkártyámat, azt, amelyiken az a fénykép van, amin úgy nézek ki, mintha be lennék rúgva, holott nem is. voltam. Amíg meg nem pillantottam a képet. – Látja? Én vagyok a diákotthon igazgatójának asszisztense. Láthatólag nem hatja meg a rangom, de megvonja a vállát. − Ahogy gondolja. Kísérje be, ha akarja. De azt meg nem mondom, hogy juttatja fel a tetőre. A felvonókat ugyanis lezártuk. Magam sem tudom, hogy jutunk fel, tekintettel arra, hogy Mrs. Allington a lábán is alig áll. Gyakorlatilag cipelnem kell majd A vállam fölött hátrapillantok Magdára, aki, látván, hogy milyen kellemetlen helyzetben vagyok, az égre emeli a tekintetét. De azért eltapossa a cigarettáját, és határozott léptekkel elindul, hogy segítségünkre legyen, amiben tud. De még mielőtt ideérne hozzánk, két fiatal nő – olyan öltözetben, amelyet én szokványos New York–i szerelésnek minősítenék: csípőig érő farmernadrágban és köldökékszerrel – ront ki zihálva az épületből. − Istenem, Jeff! – támad neki az egyikük az imént emlegetett narkósnak. – Mi a csoda van a liftekkel? Tizenhét emeletnyit kellet t legyalogolnunk! − Mindjárt kinyúlok – jelenti ki a másik. − De komolyan! – kapkod levegő után az első hangosan. Amennyit tandíjra meg szállásra fizetünk, az ember azt gondolná, hogy az ELNÖK azért képes
legalább olyan felvonót üzemeltetni, amelyik nem döglik be minden alkalommal. Nem kerüli el a figyelmemet az ellenséges pillantás, amelyet Mis, Allington felé vet, aki korábban elkövette azt a hibát, hogy engedélyezte, hogy betegyék a fényképét az iskolai újságba, és ezáltal mindenki számára felismerhető célponttá vált a kollégiumban. Akarom mondani, a diákotthonban. –Jöjjön, Mrs. Allington! – rántom meg gyorsan, de finoman a könyökét. – Menjünk be! – M á r épp itt az ideje! – csattan fel az asszony, s egy kissé bizonytalanul elindul, miközben Magda melléje lép és belekarol a másik oldalon. Ketten bekísérjük a kapun, s közben halljuk a diákok hangját: – „Hé! Ők miért mehetnek be, ha mi nem? Mi is itt lakunk!" És hogy: „Ez nem tisztességes!", meg hogy: „Fasiszták!" Abból, amilyen óvatosan lépked előre lapos sarkú cipőjében, egészen biztosra veszem, hogy kissé már becsípett, bár még dél sincs. A gyanúm megerősítést nyer, amikor belépünk az épületbe, s Mrs. Allington hirtelen előrehajol, és az előcsarnokban álló egyik virágcserépbe továbbítja korábban elfogyasztott reggelijét. Határozottan úgy tűnik, hogy az elnök felesége a reggeli tojás j mellé bedobott néhány Bloody Maryt is. –Santa Maria! – szörnyülködik Magda. És hát ki is kárhoztathatná ezért? Nem tudom, mások hogy vannak vele, de amikor nekem hánynom kell (és sajnos, azt kell mondjam, ez minden egyes szilveszterkor megtörténik), jólesik egy kis együttérzés, még akkor is, ha tulajdonképpen az egészet magamnak köszönhetem. Így hát megveregetem Mrs. Allington válltöméses vállát, és megszólalok: − Jól van, semmi baj. Jobban van egy kicsit? Úgy néz rám, mint aki akkor lát először életében. − Maga meg ki a fene? – tudakolja.
− Öhm
– felelem. – Én vagyok ebben a szárnyban az igazgató asszisztense. Heather Wells. Nem emlékszik? Néhány hónappal ezelőtt találkoztunk. Mrs. Allington zavartnak tűnik. − Mi történt Justine–nal? –Justine másik munkát talált – magyarázom, ami persze hazugság, mivel Justine–t egyszerűen kirúgták. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ismerem a történet Justine felőli oldalát. Ki tudja, talán tényleg nagy szüksége volt arra a pénzre. Lehet, hogy él néhány rokona Boszniában vagy valami nagyon hideg helyen, ahol nincs semmi fűtés, és azok a kerámiamelegítők jelentették a túlélést számukra a télen. Sose tudhatja az ember. Mi Allington még meglepettebben néz rám. − Heather Wells? – pislog rám még néhányszor. – De hát...nem maga az... az a lány? Aki mindenhol ott énekelt ezekben a bevásárlóközpontokban? Ekkor jövök rá, hogy az elnök felesége végre megismert. Rendben... ...De nem mint a lakásának otthont adó épületszárny igazgatójának asszisztensét. Hűha. Sohasem gondoltam volna, hogy Mrs. Allington szereti a t i n i popzenét. Inkább olyan Barry Manilow– fannak tűnik – ami, úgymond, sokkal régebbi tini pop. − Én voltam – felelem kedvesen, mivel valahol még mindig sajnálatot érzek iránta a rosszulléte miatt, meg minden. – De már régen nem lépek fel sehol. − Miért? – érdeklődik az asszony. Magda és én összenézünk. Úgy tűnik, Magda kezdi visszanyerni a humorérzékét, mert szájkontúrral körberajzolt ajkainak sarka határozottan felfelé húzódik. − Ö h m – felelem. – Ez hosszú történet. Alapvetően arról van szó. hogy megszűnt a szerződésem a lemezkiadóval... − Azért, mert elhízott? – teszi fel a kérdést Mrs. Allington.
Amitől – el kell hogy ismerjem – nyomban elszállt minden inalom, amit iránta éreztem.
3. Megmondtam, hogy nem tudok, De téged ez nem érdekelt, Megmondtam, hogy nem fogok, Elengedted a füled mellett. A végtelenségig nem tudok várni, A végtelenségig nem fogok várni. Bébi, most vagy soha, Mondd, hogy szeretsz, Vagy azt mondom, mehetsz. Eredeti cím: „I Can’t Előadó: Heather Wells Szerző: O’Brien/Henke A Sugar Rush c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Szerencsére megmenekülök attól, hogy bármilyen megjegyzést kelljen fűznöm Mrs. Allington súlyomat kritizáló észrevételéhez, mivel a főnököm, Rachel Walcott érkezik oda hozzám sietve épp abban a pillanatban; lakkcipője hangosan kopog az előcsarnok kövén. − Heather! – szólít meg, mikor észrevesz. – Nagyon köszönöm, hogy bejöttél! – Valóban úgy látszik, mintha nagy kő esett, volna le a szívéről, mikor meglátta, hogy itt vagyok, ami igen jólesik. Tudják, hogy tényleg szükség van rám, még ha ez 23.500 dollárt ér is csak egy évben. − Ez csak természetes – felelem. – Annyira sajnálom! Olya valaki volt – akarom mondani, olyan valaki –, akit ismerünk?
De Rachel csak egy figyelmeztető pillantást vet rám – mintha azt mondaná: „Ne teregessük ki a családi ügyeket idegenek előtt.”s itt idegenek alatt Mrs. Allingtont és Magdát kell érteni, tekintve, hogy a menzai alkalmazottakat nem szokás a diákotthon személyzetéhez számítani, hasonlóképpen a főiskola elnökének feleségei HATÁROZOTTAN nem tartoznak közénk - és Mrs. Allingtonhoz fordul. − Jó reggelt, asszonyom! – Rachel szinte kiabál, mintha valami nyanyához beszélne, bár az elnök felesége nem lehet több hatvanévesnél. – Nagyon sajnálom a történteket. Jól érzi magát? Mrs. Allington messze áll attól, hogy jól érezze magát, de - annak ellenére, hogy a testsúlyomra való megjegyzése igen lehangolt – nem áll szándékomban ezt kikürtölni a nagyvilágnak. Mert hát, végül is, ő az elnök felesége. Így hát csak annyit mondok: − Mi Allington nem érzi túl jól magát. És ezt kijelentésemet a virágcserép felé vetett jelentőségteljes pillantásommal támasztom alá, amelyet a hölgy az imént megtisztelt, s remélem, Rachel veszi az adást. Nem dolgozunk együtt olyan régóta, mármint Rachel és én. Őt is csak egy- két héttel az előtt vették fel, hogy engem alkalmaztak, annak az igazgatónak a helyére, aki Justine elbocsátása után azonnal felmondott - igaz, nem éppen a Justine iránti szolidaritásból, vagy ilyesmi. Azért lépett ki, mert a férje elnyert valami erdőőri állást Oregonban. Tudom, tudom. Egy férj, aki erdőőr. Hmmm. Hát, én is kiléptem volna, hogy vele mehessek. De annak ellenére, hogy Rachel még új a Fischer Hall igazgatói posztján, a felsőoktatás területén nem mondható épp újoncnak (így mondják azt, amikor valaki részt vesz a főiskola igazgatásában, de tanítani nem tanít – legalábbis ezt olvastam Justine egyik feljegyzésében). A legutóbbi kollégium – akarom
mondani, diákotthon – amelyet a Yale–en végzett Rachel igazgatott, az Earlcrest College volt az indianai Richmondban. Rachel elmondása szerint kisebbfajta kulturális sokkot jelentett a számára, hogy New Yorkba kellett költöznie egy olyan helyről, mint Richmond, ahol az emberek még éjszakára se zárják be az ajtóikat. De amennyire én meg tudom ítélni, Rachelnek hosszú távon nem származott különösebb nehézsége abból, hogy korábban a távoli Indianában végezte a munkáját. Olyan ruhatárral rendelkezik, amellyel bármelyik New York-i karrieréhes liba boldog lenne: tele Armanival és Manolo Blahnikkal, ami – számításba véve, hogy mennyit keres (nem sokkal többet, mint én, mivel az igazgatóknak juttatásként ingyen lakosztályt biztosítanak az épületben, ami szerződés szerint a fizetésük részét képezi) – elég szép eredmény. Az, hogy minden héten állhatatosan elzarándokol a nagy divattervező mintadarabjainak kiárusítására, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Rachel mindig a leges–legdivatosabban tudjon megjelenni. S mivel szigorúan ragaszkodik a zónadiétájához és a mindennapi kétórás edzéshez, biztosra veheti, hogy megmarad kettes mérete, s garantáltan belefér a modellek levetett gönceibe. Rachel azt mondja, ha leszoknék arról, hogy ennyi szénhidrátot egyek, és naponta legalább fél órát töltenék a lépcsőzőgépen, könnyedén visszanyerhetném a nyolcas méretemet, ezt különösebb erőfeszítés nélkül meg is tehetném, mivel a jut tatásaink részeként ingyen belépőt kapunk a főiskola tornatermébe. Csakhogy én már jártam a főiskola tornatermében, és azt kell, hogy mondjam, félelmetes. Tele van ezekkel a csont és bőr tinilányokkal, akik aerobic–, jóga– és hasonló órákon hadonásznak pálcika karjaikkal. De komolyan, egyszer még valamelyikük kiböki a másik szemét.
Akárhogy is, ha kellőképpen lefogynék, állítja Rachel, tuti fix, hogy valami nagyon menő pasit találnék magamnak, olyat, amilyet ő is szándékozik begyűjteni, amint talál egy olyan fickót New Yorkban, aki nem homokos, megvan még az összes haja, és évente legalább százezer dollárt keres. Hogy a csudába képes valaki lemondani a hideg szezámmagolajas spagettiről? Akár még egy olyan fickó kedvéért is, aki százezer dollár fizetést visz haza egy évben. Ráadásul... khm... mint ahogyan erre rendszeresen felhívom a figyelmét, a tizenkettes méret egyáltalán nem kövér. Ez az átlag amerikai nők mérete. Hahó! És nagyon sokan vagyunk (mármint tizenkettes méretűek), akiknek van barátja, köszönjük szépen. Persze nem szükségszerűen nekem. De sok más lánynak, akik hasonló méretekkel rendelkeznek, mint én, vagy még nálam nagyobbal. Annak ellenére, hogy Rachel és én különböző dolgokat tartunk fontosnak – ő pasit akar, én egyelőre a diplomámat, s még abban sem jutunk közös nevezőre, hogy mi számít egyáltalán ételnek: neki a fejes saláta öntet nélkül, nekem a falafel, extra adag tahinivel, előételként pita és humusz, desszertnek pedig, mondjuk, jégkrémszendvics -, úgy érzem, egész jól kijövünk egymással. Rachel, úgy tűnik, az elnök feleségével kapcsolatos pillantásomat is azonnal megérti. − Mrs. Allington – szólal meg. – Hazamegyünk, jó? Én majd felkísérem. Jó lesz így, asszonyom? Mrs. Allington bágyadtan bólint, s már meg is feledkezett a karrieremet érintő változásról. Rachel belekarol, Pete pedig, aki épp arrafelé lebzsel, visszatart egy csapat tűzoltót, hogy helyet biztosítson nekik a liftben, amelyet kizárólag az elnök felesége kedvéért kapcsoltak vissza egy időre. Amint az ajtó kinyílik, akaratlanul is ideges pillantást vetek a fülke belsejébe. Mi van, ha vérfoltok vannak
odabent? Tudom, azt mondták, hogy a liftakna alján találták meg a lányt, de mi van akkor, ha bizonyos maradványai még mindig ott vannak a felvonón? De nem látok semmiféle vért. A fülke pontosan úgy néz ki, mint bármikor máskor, ugyanaz a mahagóni– utánzatú borítás sárgaréz szegélyekkel, amelybe diákok százai vésték bele a kulcsaik hegyével a monogramjukat és mindenféle változatos káromkodást. Amint a felvonó ajtaja becsukódik, hallom, hogy Mrs. Allington nagyon halkan megszólal: − A madarak! − Istenem! – sóhajt fel Magda, miközben az ajtó felett egymásután felvillanó számokat figyeljük, ahogy a lift halad a tető feli − Remélem, odabent már nem fog hányni. − Na ja – bólintok. Az enyhén szólva kellemetlenné tenné a húszemeletnyi utat. Magda megrázza magát, mintha valami kellemetlen gondolatot próbálna elhessegetni – minden valószínűség szerint Mrs. Allington rosszullétével kapcsolatban és körbepillant. − Olyan csend van – szólal meg, s megdörzsöli a karját. – kor volt itt utoljára ilyen csend, amikor még egyetlen kis filmcsillagom sem iratkozott be. Hát, mond valamit. Egy olyan épületben, ahol ennyi lakik – konkrétan hétszáz, s a legtöbbjük még tizenéves csönd ebben az időpontban felettébb szokatlan. Senki nem morgolódik amiatt, hogy mennyit szöszmötölnek a diákmunka sok a levelek szétválogatásával (nagyjából hét órát. Az a hír járja, hogy Justine idejében két óra alatt elkészültek. Néha arra gondolok, hogy Justine minden bizonnyal valamiféle titkos szerződést kötött a Sátánnal); senki nem panaszkodik a nem működő pénzváltó automaták miatt odalent a játékteremben; senki nem rollerezik a márványköves folyosón; senki nem veszekszik Pete–tel a látogatók bejelentkezési kötelezettségi miatt.
Nem mintha nem járna senki errefelé. Az előcsarnokban hemzsegnek az emberek. Zsaruk, tűzoltók, főiskolai dolgozók, kollégiumi biztonsági őrök babakék egyenruhában, és diákok is - mindannyian folyosófelügyelők – nyüzsögnek a mahagóni– márvány előcsarnokban, halálra vált arccal... ...de csendben. Tökéletes csendben. − Pete – lépek oda a biztonsági őrhöz a pultnál. – Tudja, hogy ki az áldozat? A biztonsági őrök mindig mindennel tisztában vannak, ami az általuk felügyelt épületekben történik. Akár akarják, akár nem. Minden ott van a monitoron az orruk előtt, a lépcsőfordulókban titokban dohányzó diákoktól kezdve a liftben az orrukat piszkáló dékánokon keresztül a könyvtárosokig, akik a tanulófülkékben szexeinek... Izgi dolog. − Persze. – Pete, mint mindig, fél szemmel most is az előcsarnokot kémleli, a másik szemét pedig az asztalán álló rengeteg monitoron tartja, amelyek mindegyike a kollégium (akarom mondani, diákotthon) más–más területét mutatja a bejárat előtti folyosótól Allingtonék lakhelyén keresztül az alagsorban található mosodáig. − Szóval? – tudakolja Magda türelmetlenül. – Ki volt az? Pete elővigyázatosan a portáspult felé pillant, hogy megbizonyosodjon róla, egyetlen diákmunkás sem hallgatózik. − Kellogg. Elizabeth Kellogg. Az egyik gólya. Kissé megkönnyebbülök. Sohasem hallottam a nevét. Aztán rögtön el is szégyellem magam, amiért így érzek. Hisz mégis csak egy tizennyolc éves, aki meghalt – akár az én diákmunkásom, akár nem! − És hogy történt a dolog? – érdeklődöm. Pete gúnyos tekintetet vet rám. − Mégis, mit gondol?
− De
hát... – makogok. Nem tehetek róla, de valami borzasztóan zavar ebben az ügyben. – Lányok nem szoktak ilyet csinálni Mármint liftszörfözni. − Ez mégis megtette – von vállat Pete. − De miért csinált ilyesmit? – értetlenkedik Magda. – Egy ilyen buta dolgot. Benarkózott, vagy mi? − Honnan tudjam? – Úgy tűnik, Pete–et már kissé bosszantja a tengernyi kérdés, amivel bombázzuk, de én tudom, hogy ez csak azért van, mert ő is éppolyan ideges, mint mi vagyunk. − Ami azért különös, mert az ember azt gondolná, ő már mindent látott. Húsz éve dolgozik itt, a főiskolán. Hozzám hasonlóan ő is határozott előnyei miatt választotta ezt az állást: özvegyemberként, négy gyerekkel – akik számára elsőrangú (és nem utolsó sorban ingyenes) oktatást tudott így biztosítani – egy oktatási Intézményben kötött ki a New York–i rendőrségnél szerzett térdsérülése után, amely véglegesen íróasztal melletti munkára kényszerítette. A legidősebb lánya, Nancy, gyerekorvos szeretne lenni. De ez nem akadályozza meg Pete–et abban, hogy az arca céklavörösre váltson minden alkalommal, ahányszor csak egy diák bérzsarunak meri nevezni. Ami egyáltalán nem tisztességes, mivel Pete szuper jól végzi a munkáját. A pizzafutár fickóknak csak akkor nyílik rá lehetőségük, hogy beosonjanak a Fischer Hallba, és kéretlenül mindenkinek az ajtaja alá csúsztassák heti menüt, amikor Pete nincs szolgálatban. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne neki lenne a legnagyobb szíve a világon. A diákok sokszor undorodva hozzák ki a szobájukból a ragadós egérfogókat, melyekben élő egerek ficánkolnak, s közismert, hogy Pete ilyenkor kiviszi a csapdákat a parkba, és olajat önt rájuk, hogy a szegény kis állatok ki tudják szabadítani a tappancsaikat, és elfuthassanak. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy bárki – vagy bármi – elhalálozzon, mialatt ő felügyel.
−A
halottkém majd biztosan végez alkohol– és drogtesztet – jelenti ki. Igyekszik közömbösnek mutatkozni, de nem igazán sikerül neki. – Már ha egyszer bejut oda. Megdermedek a rémülettől. –Azt akarja mondani, hogy... még mindig ott van? Úgy értem... a holttest? Pete bólint. − Odalent, bizony. A liftakna alján. Ott, ahol megtalálták. –Ahol megtalálták. De ki? – tudakolom. − A tűzoltók – tájékoztat Pete. – Amikor valaki bejelentette, hogy látta. − Hogy látta, amint leesik? − Nem. Látta, ahogy ott fekszik. Valaki lenézett a résen – tudja, a fülke és a folyosó közti kis nyíláson –, és megpillantotta. Ez döbbenetes. − Úgy érti, senki nem jelentette az esetet, amikor történt? A társai, akik vele voltak? − Miféle társai? – csodálkozik Pete. –Azok, akikkel együtt liftszörfölt – magyarázom. – Biztos, hogy voltak vele mások is. Senki sem játssza ezt az idióta játékot egyedül Nem jött le senki, hogy bejelentse? − Engem senki nem tájékoztatott semmiről – jelenti ki Pete - egészen ma reggelig, amikor az egyik gyerek meglátta a lányt a résen keresztül. Nem hiszek a fülemnek. − Azt akarja mondani, hogy lehet, hogy már órák óta ott fekszik? - A hangom egy kissé elcsuklik. − Élve biztosan nem – nyugtat meg Pete, aki rögtön megértette, mire gondolok. – Fejjel lefelé érkezett a földre. − Santa Maria! – szörnyülködik Magda, és gyorsan keresztet vet. Én sem tértem még teljesen magamhoz.
− Akkor... honnan tudják, hogy ki ő? − A diákigazolványa benne volt a zsebében – tájékoztat Pete. − Nos, hát, legalább előrelátó volt – állapítja meg Magda. − Magda! – szörnyülködöm, de ő csak vállat von. − Úgy van, ahogy mondom. Ha ilyen buta játékot játszol, legalább tartsd magadnál az igazolványodat, hogy később majd azonosítani tudják a holttestedet, nemde? Még mielőtt akár Pete, akár én válaszolhattunk volna, Gerard, az élelmezési igazgató, ront ki az ebédlő ajtaján, és a kissé hóbortos pénztárosát keresi. − Magda! – csattan fel, amikor végül észreveszi. – Maga meg mi a csodát művel? A nyomozók azt mondták, most már bármelyik percben engedélyt adhatnak, hogy újra kinyissunk, a kasszánál meg nincsen senki! − Jaj, máris ott vagyok, aranyom! – kiált vissza Magda. Aztán, amint a férfi hallótávolságon kívülre kerül, nyomban hozzáteszi: Marha. – Majd bocsánatkérően felém és Pete felé lendíti manikűrözött ujjait, és újból elfoglalja a helyét a biztonsági őrök asztala mellől nyíló ebédlő pénztárában. − Heather! Körbepillantok, és észreveszem, hogy az egyik diákmunkás a recepciós pultnál kétségbeesetten integet felém. A recepciós pult az épület legfontosabb pontja, ott válogatják szét a lakók postáját, a látogatók onnan telefonálhatnak fel a barátaik szobájába, és az épületben adódó összes problémát ott kell jelenteni. A felvételem után az egyik legelső feladatom az volt, hogy készítsek egy hosszú listát azokról a telefonszámokról, amelyeket a portán dolgozóknak bármiféle szükséghelyzet esetén hívniuk kell (úgy tűnik, Justine–t túlságosan elfoglalta a főiskola pénzének elherdálása a barátainak szétosztott kerámiamelegítőkre, és erre már nem jutott ideje).
Tűz ütött ki valahol? A tűzoltóság telefonszáma ott van aj listán. Erőszak történt? A kollégiumi segélyvonal száma is ott van. Lopást jelentettek? Hívják a rendőrőrsöt. Valaki leesett a felvonó tetejéről? Hát, erre nincs megfelelő telefonszám. –Heather! – A diákmunkásom, Tina hangja ma éppolyan nyafogós, mint az első nap, amikor közöltem vele, hogy nemi rakhatja félre a kagylót, és várakoztathatja meg az embereket addig, amíg befejezi a Tetris kört a Game Boyban (úgy hallottam, Justine–nak ilyesmivel sem volt soha problémája). – Mikor viszik már el innen annak a lánynak a testét? Állandóan veszítek, míg tudom, hogy OTT VAN LENT! –Találkoztunk a szobatársával. – Brad, az a szerencsétlen folyosófelügyelő, akit éppen mostanra osztottak be, ami azt jelenti, hogy nem hagyhatja el az épületet, mert bármikor szükség lehet rá... mondjuk, ha egy diák meghal, vagy ilyesmi – cinkosan suttogóra fogja a hangját, miközben áthajol felém a pulton. – Azt mondta, azt se tudta, hogy Beth – ő a halott lány –, szóval, azt mondta, azt se tudta, hogy Beth egyáltalán hallott már olyasmiről, hogy liftszörfözés. Szerinte Beth inkább olyan jókislány volt. –Hát... – nyögöm bizonytalanul. Nyilvánvaló, hogy a srácok most tőlem várnak néhány megnyugtató szót. De honnan tudhatnám, mit kell ilyen esetben mondanom, ami segíthetne a gyerekeknek feldolgozni egy csoporttársuk halálát? Engem legalább annyira sokkolt a dolog, mint őket. – Azt hiszem, ez csak azt mutatja, hogy sosem ismersz valakit olyan jól, mint amennyire gondolnád. Nincs igazam? − Na igen, de egy lift tetején utazgatni? – Tina a fejét csóvál– Tuti nem volt normális. − Lehet,hogy egy Prozac–várományos volt – helyesel komoran Brad, kimutatva ezzel, mennyit ér a
folyosófelügyelők empátiatréningje, amelyre a kollégium oly nagy hangsúlyt fektet. − Heather! Megfordulok, és látom, hogy Rachel végzős helyettese, Sarah igyekszik felém, kezében egy vastag iratköteggel. Öltözete, mint mindig, a New York–i főiskola végzős csinibabájához méltón a legutolsó divat szerinti: kezeslábas és puficsizma. Elkapja a karom, és megszorítja. − Jaj istenem! – sápítozik, s meg sem próbálja halkabbra fogni a hangját, hogy esetleg ne hallja mindenki, aki az első emeleten tartózkodik. – El sem hiszem! Odabent az irodában a telefonok szinte leugrálnak az asztalról, olyan veszettül csörögnek! A összes szülő tudni akarja, hogy biztosan nem az ő gyereke–e az áldozat. De Rachel azt mondja, nem erősíthetjük meg az elhunyt személyazonosságáról szóló információkat, amíg a halottkém meg nem érkezik. Akkor sem, ha tulajdonképpen tudjuk, hogy ki az. Rachel elküldött az aktájáért, és megkért, hogy adjam oda dr. Flynnek. És hát... vetne erre egy pillantást? Saah meglóbálja a gondosan összecsomagolt pakkot. Elizabeth Kelloggnak aktája volt az igazgató irodájában, ami azt lenti, hogy vagy valamiért bajba keveredett, vagy beteg volt valamikor a tanév folyamán... Ami felettébb különös, mivel Elizabeth csak elsőéves volt, és a szemeszter még alig hogy elkezdődött. − Idenézzen! – Sarah örömmel oszt meg velem, Tinával és Braddel mindent, amit tud. Utóbbi kettő elkerekedett szemmel hallgatja. Pete, kissé távolabb, a biztonsági őrök asztalánál, úgy tesz, mintha elmélyülten tanulmányozná a monitorokat. De én tudom, hogy ő is errefelé fülel. – Az anyja felhívta Rachelt, és teljesen ki volt akadva, mert megtudta, hogy itt engedélyezik a lakóknak, hogy bármilyen vendéget fogadjanak, ő pedig nem akarta, hogy Elizabeth fiúkat is beengedhessen magához. Úgy látszik, Anyuka azt gondolta, hogy a kicsi
lánya majd szűzen fog férjhez menni. És rá akarta venni Rachelt, hogy Elizabethnek csak nőnemű látogatókat engedélyezzen. Jó, persze akadnak még ma is ilyen családok, de azért... A végzős helyettesek dolga, hogy segítsék az igazgatót a diákotthon mindennapi ügyeinek intézésében. Ennek fejében ingyen szállást és ellátást kapnak, valamint némi gyakorlati betekintést a felsőoktatásba, ahol a legtöbben később el szeretnének helyezkedni. Hát Sarah aztán egészen biztosan több gyakorlati betekintést nyer a Fischer Hall ügyeibe, mint amennyiről valaha is szó volt, most, hogy itt van ez a halott lány, meg minden. − Szemmel láthatóan valamiféle anya–lánya versengés folyt itt – tájékoztat Sarah mindenkit. – Úgy értem, Mrs. Kellogg nyilvánvalóan féltékeny volt Elizabethre, mert az ő szépsége már halványodni kezdett, míg a lánya... Sarah a középiskolában pszichológiát tanult. Ennek következtében úgy gondolja, hogy kisebbségi érzéssel küszködöm. Ezt rögtön aznap közölte velem, amikor először találkoztunk a beiratkozásnál, két héttel ezelőtt. Odalépett hozzám, kezet fogtunk, ő pedig felkiáltott: − Istenem, maga AZ a Heather Wells? Amikor bevallottam, hogy én vagyok, aztán – arra a kérdésére, hogy mi a csodát csinálok egy főiskola diákotthonának alkalmazásában (velem ellentétben Sarah sohasem hívja kollégiumnak) – elmondtam, hogy szeretném megszerezni a diplomámat, rögtön rávágta, hogy: „Magának nem kellene főiskolára járnia. Magának a magányosság–érzésével kellene foglalkoznia, meg azzal a problémával, hogy alkalmatlannak találja magát mindenre, mivel a kiadója dobta, az anyja pedig kihasználta".
Ami elég vicces, mert úgy érzem, a probléma, amelyen valójában dolgoznom kellene, az leginkább az az ellenszenv, amit Sarah iránt érzek. Szerencsére dr. Flynn, a diákotthon alkalmazott pszichológus éppen errefelé igyekszik, irattáskájából szinte kidőlnek a papírok. − Ez az elhunyt aktája? – tudakolja köszönésképpen. – Belenéznék, még mielőtt beszélek a szobatársával és a szülőkkel. Sarah átnyújtja a csomagot. Miközben dr. Flynn átfutja a papírokat, hirtelen szimatolni kezd. − Mi ez a szag? − Ööö... – dadogok. – Mrs. Allington, hogy is mondjam... szóval... − Kidobta a taccsot – fejezi be helyettem a mondatot Brad. - Oda, a cserépbe. Dr. Flynn felsóhajt. − Már megint! – Ebben a pillanatban megszólal a mobilja. - Elnézést! – mondja, és felveszi. Ugyanebben a másodpercben a portáspulton is megcsörren a telefon. Mindenki odakapja a fejét. De mivel senki sem nyúl oda, hogy felvegye, megteszem én. − Fischer Hall – jelentkezem be. A vonal túlvégén megszólaló hang nem tűnik ismerősnek. − Ez az a kollégium a Washington Square Westen? − Diákotthon, igen – felelem, mert ez egyszer nem felejtkezem meg arról, amire okítottak. − Szeretném tudni, hogy beszélhetnék–e valakivel arról a tragikus esetről, amely ma reggel történt – érdeklődik az ismeretlen hang. Tragikus esetről? Nyomban feltámad bennem a gyanakvás. − Maga valami riporter? – kérdezek vissza. Jelen helyzetemben egymérföldnyi távolságból is kiszagolom őket. − Nos, igen. A Postnak dolgozom...
− Akkor
a sajtóirodával kell felvennie a kapcsolatot. Itt senkinek nincs mondanivalója. Viszhall – és lecsapom a kagylót. Brad és Tina elkerekedett szemmel bámulnak rám. − Hűha! – szólal meg Brad. – Maga aztán nem semmi! Sarah visszalöki a szemüvegét, mivel egy kissé lejjebb csúszott az orrán. − Muszáj neki – kommentálja a dolgot. – Ha azt vesszük, hogy miken kellett keresztülmennie az utóbbi időben. Ezek a paparazzók nem túl kedves emberek, igaz, Heather? Különösen akkor nem voltak azok, amikor ott találtad Jordan Cartwrightot, amint éppen orálisan szexeit, kivel is? Ja igen... Tania Trace volt az. − A mindenit! – Őszinte meglepetéssel nézek a lányra. – Igazán komoly hasznát veszi a fényképmemóriájának, nemde, Sarah? Ő csak halványan elmosolyodik, de Tinának szabályosan leesik az álla. − Heather, maga járt Jordan Cartwrighttal?. – sikít fel. − És rajtakapta Tania Trace–szel? – Brad úgy vigyorog, mintha csak egy százdolláros pottyant volna valahonnan az ölébe. − Khm... – krákogok. Nem mintha túl sok választásom lenne. Nem kerül nekik semmibe, hogy rákeressenek a Google–ban. – Igen. De ez már nagyon régen volt. Aztán elnézést kérek, és lelépek. Megpróbálok fellelni valahol némi üdítőt, abban a reményben, hogy egy löket a koffein és a mesterséges édesítők keverékéből lelohasztja bennem a késztetést, hogy újabb haláleset történjen az épületben.
4. Ne mondd el, Könyörgök, Ez titok, és ha Megtartod, Ígérem, lesz benne Örömöd. Ne mondd el, Hisz senki sem tudja, Hogy szívem-lelkem A tiéd, Ne mondd el.. Eredeti cím: „Don’t Tell” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Sugar Rush c. albumról Kiadja a Cartwright Records
A legközelebbi üdítőautomata a tévészobában található, ahol jelenleg a főiskola válságkezelő bizottsága gyülekezett. Nem mertem megkockáztatni, hogy kérek egy italt ingyen az ebédlőből Magdától, mert már így is problémái vannak a főnökével. Csak néhányat ismerek a hallban nyüzsgő rengeteg dolgozó közül, és őket is csak onnan, hogy jelen voltak a felvételi beszélgetésemen. Az egyikük, dr. Jessup, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó osztály vezetője, mihelyt észrevesz, ellép egy másik hivatalnok mellől, és odasiet hozzám. Eléggé másképp néz ki lezser rövid ujjú ingjében és Dockers nadrágjában, mint a szokásos szénfekete öltönyében.
– Heather! – szólal meg. Mély hangja kissé keményen cseng. – Hogy mennek a dolgok? − Minden rendben – felelem. Már betuszkoltam egy dollárt az italautomatába, úgyhogy késő lenne menekülőre fogni, bár leginkább azt szeretném, tekintve, hogy mindenki a teremben engem bámul, mintha csak azt kérdezné: „Ki ez a nő? Nem ismerem én valahonnan? És vajon mit keres itt?" Futás helyett inkább kiválasztom az italt, amit szeretnék. Az automata kiadónyílásában koppanó dobozos üdítő hangja végigvisszhangzik a szobán, ahol az elhunyt és a gyászolók iránti tiszteletből a beszélgetés hangja elnémult, s ahol a tévét, amelyben máskor heti hét nap, napi huszonnégy órában üvölt az MTV, most kikapcsolták. Kiveszem a dobozt a gépből, s csak szorongatom a markomban. Nem merem kinyitni, nehogy ezzel a zajjal még jobban magamra vonjam az ott tartózkodók figyelmét. − Milyennek látja a gyerekeket? – tudakolja dr. Jessup. – Úgy általában. − Még csak most érkeztem – felelem. – De úgy tűnik, mindenki elég zaklatott. Ami, tudja, teljesen érthető, figyelembe véve, hogy egy halott lány fekszik a liftakna alján. Dr. Jessup szeme elkerekedik, és int, hogy fogjam halkabbra a hangom, bár már eddig is szinte suttogtam. Körbepillantok, és észreveszem, hogy néhány nagykutya is a tévészobában tartózkodik. Dr. Jessup irtó érzékeny rá, hogy az ő osztályáról mindig az legyen a benyomás, hogy maximálisan gondoskodó és diákcentrikus. Büszke arra, hogy mennyire képes azonosulni a fiatalabb generációval. Erre az első beszélgetésünk alkalmával jöttem rá, amikor szürke szemével összeszűkült tekintettel fürkészett, és feltette az elkerülhetetlen kérdést, amelytől nyomban késztetésem támad, hogy tárgyakat hajigáljak a kérdező fejéhez, de amely alól,
úgy tűnik, sohasem tudok kibújni: „Ismerem én magát valahonnan ?" Mindenki úgy érzi, látott már engem valahol. Csak arra nem tudnak rájönni, hogy hol. Olyasmikkel bombáznak rendszeresen, mint: „Nem téged vitt a bátyám a szalagavatójára?", vagy „Nem jártunk egy órára valamikor a főiskolán?" Ami különösen furcsa, mivel életemben nem jártam még szalagavatón, főiskolai előadáson pedig még annyira sem. − Énekesnő voltam – tájékoztattam tömören dr. Jessupot a munkainterjún. – Öhm... popénekesnő. Mikor még... tudja... tizeenéves koromban. − Ah, igen – nyugtázta dr. Jessup. – A „Sugar Rush". Gondolom, de nem voltam egész biztos benne. Kérdezhetek valamit? Kényelmetlenül fészkelődtem a széken, mert már tudtam, mi következik. − Persze. − Miért jelentkezett egy diákotthoni munkára? Megköszörültem a torkom. Harcsak a VH1 velem is készítene egy Zenei háttér című műsort. Mert akkor többé nem kellene. Mármint magyarázkodnom az embereknek. De úgy néz ki, én nem vagyok jó alany a Zenei háttérhez. Sohasem voltam egy Britney Spears vagy akár egy Christina Aguilera. Még csak Avril Lavigne–hoz sem közelítettem. Csak egy egyszerű tinilány voltam, aki megfelelően egészséges tüdővel rendelkezett, s jó időben volt jó helyen. Dr. Jessup, úgy tűnt, megértette ezt. Legalábbis tapintatosan ejtette a témát, mikor megemlítettem, hogy az anyám elhagyta az országot a menedzseremmel – ja, igen, és az összes félretett pénzemmel –, a kiadóm ejtett, meg a barátom is, szépen, ebben a sorrendben. Amikor felajánlották ezt az állást a Fischer Hallban, s kezdő fizetésként azt az összeget, amit nagyjából egy
hét alatt hoztam össze egy koncertkörúton, tétovázás nélkül elfogadtam. A pincérkedésben ugyanis nem sok hosszú távú karrierlehetőséget láttam – ami ráadásul egy olyan lánynak, aki még arra is lusta, hogy felkeljen, mert meg kell mosnia a haját, embertelenül megterhelő is –, viszont beiratkozni a főiskolára jó megoldásnak tűnt. Meg kell várnom, míg letelik a hathónapos próbaidőm – amiből már csak három van hátra –, de aztán annyi kurzust veszek fel, amennyit csak akarok. Az első, amire mindenképpen beiratkozom, az a pszichológia. Úgyhogy hamarosan megtudom, hogy tényleg annyira neurotikus vagyok–e, mint ahogyan azt a főnököm és Sarah gondolják. Dr. Jessup most Rachel hogyléte iránt érdeklődik. − Hogy bírja? – tudakolja. − Azt hiszem, jól van – mondom. − Vennie kellene valami virágot neki, vagy ilyesmi – javasolja a doktor. – Valamit, ami egy kicsit felvidítaná. Esetleg cukorkát. –Ó, ez jó ötlet! – hagyom rá, bár a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. Miért kellene virágot vagy cukorkát vennem Rachelnek! Elizabeth Kellogg halála vajon miért rázná meg jobban Rachelt, mint Juliót, a karbantartók főnökét, akinek minden bizonnyal később majd fel kell mosnia Elizabeth vérét a liftaknából? Juliónak is vesz cukorkát valaki? Lehet, hogy mindkettőjüknek virágot kellene vennem. − Rachel még nem szokott hozzá a városi élethez – teszi hozzá dr. Jessup, gondolom, magyarázatképpen. – Ez biztosan nagyon megrázta. O még nem egy megcsömörlött New York–i, mint közülünk néhányan. Igazam van, Wells? – És kacsint hozzá. − Hogyne – felelem, bár még mindig fogalmam sincs, mit akar mondani. Egy doboz bonbon vajon megteszi, vagy azt várja tőlem, hogy elzarándokoljak a Dean and Deluca csemegeboltjába, és vegyek egy tálca mignont? Ami ellen, persze, nem lenne kifogásom, mivel akkor
magamnak is beszerezhetnék egy adag csokoládéba mártott, kandírozott narancshéjat. Csakhogy... Rachel nem eszik cukorkát. Nem fér bele a zónadiétába. Lehet, hogy inkább valami mogyorófélét kellene vennem? De a beszélgetésünk hirtelen félbeszakad, amikor az elnök, Phillip Allington, ront be az előcsarnokba. Az igazat megvallva, első pillantásra sohasem ismerem fel az elnököt, annak ellenére, hogy június óta, amióta munkába álltam a Fischer Hallban, minden áldott reggel látom kiszállni a liftből. Az ok, amiért rendszeresen nem ismerem meg, az az, hogy Allington elnök nem éppen úgy öltözködik, ahogyan azt egy főiskola vezetőjétől elvárná az ember. A kedvenc ruházata a következőkből áll: fehér nadrág–amit jóval május elseje után is kitartóan hord, a protokollajánlások ellenére –, a New York–i főiskola aranyszínű pólója (nagyon meleg és párás napokon ugyanez ujjatlan változatban), Adidas tornacipő, és ha zord az idő, a főiskola fehér–arany baseballdzsekije. Egy cikk szerint, unit Justine papírjai között találtam, az elnök úgy érzi, közvetlenebb lehet a kapcsolata a diákokkal, ha úgy öltözik, mintha közülük való lenne. Én azonban még sohasem láttam, hogy egy New York–i diák a főiskolája egyenruháinak színeiben járt volna. Ők inkább feketét hordanak, amivel remekül beolvadnak a többi New York–i fiatal közé. Allington elnök ma az ujjatlan helyett inkább a pólót választotta, bár a hőmérséklet odakint jóval meghaladja a húsz fokot. Lehet, hogy valami igazgatósági gyűlésre kell mennie, és úgy Öltözött, hogy oda is megfeleljen. Csak amikor már az összes hivatali dolgozó odarohant hozzá, hogy biztosra vehessék, az elnök tisztában van vele, milyen fontos szerepet töltenek be annak a problémának a megoldásában, amelyről hétfőn a diákújság minden bizonnyal úgy számol majd be, mint „A tragédia", akkor szólalok meg:
− Nicsak,
itt az elnök! Dr. Allington tudomást sem vesz a többiekről, hanem egyenesen dr. Jessuphoz fordul és kijelenti: − Valamit tenned kellene az ügyben, Stan. Ez így nincs rendben. Nagyon nincs rendben. Dr. Jessup úgy néz vissza rá, mintha azt kívánná, bárcsak ő feküdne a liftakna mélyén. És az igazat megvallva, nem is kárhoztatom ezért. − Phil – feleli az elnöknek. – Ilyesmi történik néha. Ahová annyi ember jár, mint ide, időnként törvényszerűen történik haláleset. Csak tavaly hárman haltak meg, az ezt megelőző évben pedig ketten... − De nem az én épületemben – háborog Allington elnök. Nem tehetek róla, de az az érzésem támad, hogy megpróbál úgy tenni, mint Harrison Ford Az elnök különgépében („Tűnés a repülőmről!"). De mégis inkább olyan hatást kelt, mint Pauly Shore a Kő kövönben. Ez remek alkalomnak tűnik számomra, hogy visszaosonjak az irodámba. Ahol ott találom Sarah–t az asztalomnál, amint éppen telefonál. Senki más nincs a közelben, mégis valamiféle kellemetlen feszültség uralkodik a szobában. Mintha Sarah–ból áradna, aki lecsapja a kagylót, és rám emeli a tekintetét. − Rachel szerint le kell mondanunk a ma esti bált – tájékoztat, s látszik rajta, hogy mindjárt felrobban. − És? – Ez teljesen normális kérésnek tűnik számomra. – Akkor mondja le. − Maga ezt nem érti. Egy igazi bandát szereztünk az alkalomra. Ha elmarad a rendezvény, úgy tizenötezer dollárunk úszik el. Döbbenten nézek rá. − Sarah! – figyelmeztetem. – Egy lány ma meghalt. Meghalt! − De azzal, hogy megváltoztatjuk a szokásos menetrendünket az ő önző tette miatt – dühöng Sarah –,
csak azt érjük el, hogy a diákok szemében romantikus fényben tüntetjük fel a halálát. – Aztán egy pillanatra leszáll a végzős diákok magas lováról, és hozzáteszi: – Azt hiszem, az elveszett bevételt behozhatjuk a pólók eladásából. Ennek ellenére nem látom be, miért kellene lemondanunk a buliról, csak mert valami buggyant levetette magát a lift tetejéről. És még azt mondják, hogy a showbiznisz kemény. Akik ezt állítják, nyilvánvalóan még sohasem dolgoztak kollégiumban. Elnézést, úgy értem, diákotthonban.
5. Nem tudom, hogy lehet, Hogy így elveszítettelek, Mintha csak tegnap lett volna, Az a „bébi” még nekem szólna, Most már egyedül vagyok, S önmagamban zokogok. Adj még egy esélyt, Azt akarom, Még egy esélyt, Mert még nem vagyok kész, Arra, hogy elmész. Eredeti cím:” Do Over” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Sugar Rush c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Mivel ez itt New York, ahol naponta számtalan nem természetes haláleset történik, négy órába telik, hogy a halottkém végre megtekintse Elizabeth holttestét. Három óra harminckor érkezik meg, s három óra harmincötkor Elizabeth Kellogg már hivatalosan is holttá van nyilvánítva. A halál okaként, mivel a vizsgálat még folyik, s a boncolás is hátravan, akut traumát jelöl meg, konkrétan nyakcsigolya–, gerinc- és medencecsonttörést, az arcon található számos zúzódás és egyéb külsérelmi nyom mellett. Mondják, hogy naiv vagyok, de nem hinném, hogy a diákok közül bárki számára is „romantikus fényben tűnne fel" a halála, ha a tudomásukra jutnak ezek a dolgok.
S ami még rosszabb, a halottkém azt állapítja meg, hogy Elizabeth már közel tizenkét órája halott. Ez azt jelenti, hogy már tegnap este óta a liftakna mélyén feküdt. Oké, persze azt is állítja, hogy azonnal meghalt, amikor a beton aljzatba csapódott, szóval nem feküdt ott egész éjjel sebesülten. De akkor is. Mivel különösebben nem rejtegették sem a halottkém kocsiját, sem a holttestet, melyet végül csak kigörgettek az épületből és elhelyeztek az autóban, négy órára a Fischer Hall összes diákja tisztában van vele, hogy valaki meghalt a házban. S miután a liftet újra üzembe helyezték, és végre visszajuthattak a saját emeletükre, már azt is tudják, hogy történt a dolog. Úgy értem, ezek főiskolai hallgatók. Szóval nem hülyék. Össze tudják adni a kettőt a kettővel, s rájönnek, hogy az eredmény négy. De nem köthet le túlságosan az azon való aggódás, hogy vajon hogyan éli majd meg a Fischer Hall hétszáz diákja az Elizabeth haláláról szóló hírt. Ugyanis túlságosan lefoglal az a probléma, hogy Elizabeth szülei hogyan fogadják majd a lányuk halálhírét. Éppen ezért dr. Jessup úgy döntött – s ezt a döntését dr. Flynn is támogatta –, hogy mivel Rachel már korábban is beszélt Mrs. Kelloggal Elizabeth látogatóinak ügyével kapcsolatban, ő lesz az, aki felhívja az elhunyt lány szüleit. − Így talán valamivel enyhébb lesz a sokk – biztosít mindenkit dr. Flynn hogy Kelloggék egy ismerős hangtól hallják majd meg a hírt. Miután meghozták a döntést, Sarah–t minden teketória nélkül kiküldik az irodából, de engem dr. Jessup megkér, hogy maradjak. − Jobb, ha támaszt nyújt Rachelnek – magyarázza. Nyilvánvaló, hogy velem ellentétben ő nem látta Rachelt intézkedés közben az ebédlőben, amikor melegebb éghajlatra küldte a salátáspultnál dolgozókat,
mert véletlenül teljes zsírtartalmú öntetet tettek a csökkentett zsírtartalmú öntet adagolójába. Pont az a fajta, akinek szüksége van támaszra. De hát ki vagyok én, hogy bármit is mondjak? Az egész valahogy fájdalmasan szomorú, s mire Rachel leteszi a kagylót, olyan érzésem van, hogy mindjárt rám tör a migrén, s a gyomrom is erősen kavarog. Persze, ezt akár a reggeli helyett elfogyasztott tizenegy Jolly Kancher cukorka meg a zacskó Fritos kukoricachips is okozhatni. De sosem lehet tudni. És ezeken a tüneteken, hogy úgy mondjam, dr. Jessup sem igazán segít. Annyira letaglózták dr. Allington megjegyzései, hogy minden elővigyázatosságot sutba dobva és a New York–i egészségügyi előírásokat figyelmen kívül hagyva a hátát Rachel íróasztalának támasztja, és szivarozik. Senki nem ajánlja fel, hogy kinyitja az ablakot. Ami azért van, mert az irodánk a földszinten található, az ebédlő mellett, és ahányszor kinyitjuk az ablakot, valami okostojás mindig bekiabál, hogy „Kaphatnék ehhez sült krumplit?" Ekkor végre eljut a tudatomig, hogy Rachel befejezte a telefonálást, és rám már nincs szükség. Egyéb segítséget már nem nyújthatok. Úgyhogy felállók és bejelentem: – Most már hazamegyek. Mindenki rám emeli a tekintetét. Szerencsére dr. Allington már régen elment, mivel a feleségével van egy nyaralójuk Long Islanden, és amikor csak tehetik, kijárnak oda. Csakhogy Mrs. Allington ma nem a bejárati ajtón keresztül távozott, mivel ott állt a halottkém autója a járdán, közvetlenül a tűzoltóautó mögött. Ki kellett kapcsolnom a riasztót, hogy kimehessen az ebédlőből nyíló vészkijáraton, ugyanazon az ajtón, amelyen a biztonsági őrök, amikor Allingtonék vacsorát adnak, a közmegbecsülésnek örvendő vendégeket – mint például
Schwarzeneggeréket – szokták kikísérni, hogy ne zaklassák őket a diákok. Allingtonék egyetlen gyermeke, Christopher – egy fölöttébb jóképű, húszas éveinek végén járó, kissé konzervatívan öltözködő fiatalember, aki a továbbképzősök szálláshelyén lakik, miközben a főiskola jogi karára jár – ült a sötétzöld Mercedes kormánya mögött, amikor végül elindultak. Dr. Allington gondosan elhelyezte a feleségét a hátsó ülésen, az utazótáskáik betette a csomagtartóba, aztán bepattant az anyósülésre a fia mellé. Christopher Allington olyan sebességgel lőtt ki, hogy a vásáron sétálgató emberek – ja, igen, a vásár zavartalanul folytatódott tovább, mit sem törődtek a tűzoltóautóval és a halottkém kocsijával – rémülten ugráltak fel a járdára, mert azt hitték, valami ámokfutóval van dolguk. Mellesleg, ha Allingtonék volnának a szüleim, én is ámokfutásba kezdenék az utcán. Dr. Flynn lassan magához tér a bejelentésem után, amely szerint én mindenkinél előbb távoznék. − Természetesen, Heather – szólal meg. – Menjen csak haza. Már nincs szükségünk rá, ugye, Stan? Dr. Jessup kifúj egy adag kékesszürke füstöt. − Menjen haza – mondja. – És igyon valamit. Valami erőset. –Jaj, Heather! – kiált fel Rachel. Felugrik a forgószékből, és legnagyobb meglepetésemre átölel. Azelőtt még sohasem csinált ilyesmit. – Annyira hálás vagyok, hogy bejöttél! Nem is tudom, mit csináltunk volna nélküled! Te olyan józan tudsz maradni, még válsághelyzetben is. Halvány gőzöm sincs, hogy miről beszél. Nem is csináltam semmit. De virágot biztosan nem vettem neki, ahogy dr. Jessup javasolta. Na jó, lehet, hogy egy kicsit megnyugtattam a diákmunkásokat, és talán lebeszéltem Sarah–t arról, hogy megtartsa a bált, amit tervezett, de
ennyi, nem több. Semmi életmentő, de komolyan. Mindenhová nézek, csak az emberekre nem, miközben Rachel ölelget. Rachelt átkarolni épp olyan, mintha egy... hogy is mondjam... pálcikát ölelgetne az ember. Mert hogy olyan vékonyka. Egy kissé sajnálom is őt. Mert hát ki akarna egy pálcikát ölelgetni? Tudom, persze, az összes olyan fickó, aki modellek után koslat. De úgy értem, miféle normális ember szeretne egy kupacnyi szúrós csontot tapogatni? Az még csak elfogadható lenne, ha természetesen lenne ilyen csontos. De véletlenül tudom, hogy Rachel szándékosan koplal, hogy ilyen legyen. És ez így nincs rendben. Megkönnyebbülésemre Rachel szinte azonnal elenged, és én ész nélkül kirohanok az irodából, leginkább azért, mert attól tartok, ha megszólalnék, kitörne belőlem a zokogás. Na nem azért, mert Rachel ilyen csont és bőr, hanem mert ez az egész, úgy tűnik, teljesen hiábavaló. Úgy értem, egy lány meghalt, a szülei meg totálisan kikészültek. S mindez miért? Egy hátborzongató utazás miatt egy lift tetején? Ennek az ég adta világon semmi értelme. Mivel a riasztóberendezést a vészkijáratnál még nem kapcsolták vissza, ott megyek ki az épületből, így, hála istennek, nem kell elhaladnom a portáspult előtt. Mert komolyan attól tartok, hogy ha bárki egy szót is szólna hozzám, azonnal összeomlanék. Végig kell sétálnom a Hatodik sugárútig, és megkerülnöm a háztömböt, ha azt akarom, hogy ne fussak bele ismerősbe – így elmegyek a Banana Republic üzlete mellett, ahol elvileg tartanak tizenkettes méretű ruhákat, de elég ritkán van raktáron; mivelhogy ez a leggyakoribb méret, soha nem tudnak annyit rendelni belőlük, hogy elegendő maradjon a polcokon –, de megéri. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy bárkivel is cseverészni kezdjek.
Ám mikor odaérek az ajtómhoz, sajnos rájövök, hogy nincs menekvés. Mert a bejárat előtti lépcsőn nem más ül, mint az ex– vőlegényem, Jordan Cartwright. Komolyan úgy érzem, hogy ma már ennél rosszabb nem történhet. Amikor megpillant, feláll, és elteszi a telefont, amelybe eddig fecsegett. A késő délutáni napfény aranyosan csillog szőke haján, és akaratlanul is megállapítom, hogy az indián nyár forrósága ellenére makulátlan fehér inge és a hozzá illő fehér nadrág – sajnálom, de azt kell mondjam – tökéletes látványt nyújtanak. Ezzel a hófehér szereléssel, és nyakában az arany lánccal, úgy néz ki, mintha valami dezertőr lenne egy irtó pocsék fiúbandából. Ami, sajnos, pontosan így van. − Heather! – üdvözöl, amikor meglát. Halványkék szeméből nem tudok kiolvasni semmit, mivel gondosan egy Armani napszemüveg mögé rejtette őket. De feltételezem, hogy mint mindig, gyengéd aggodalmat sugároznak, hogy vajon jól vagyok–e. Jordan remekül ért ahhoz, hogy elhitesse az emberekkel, hogy törődik velük. Ez az egyik oka, hogy az első szólólemeze, a Baby, be Mine kétszeres platinalemez lett. És a belőle készült klip hetekig az első helyen állt az MTV videós slágerlistáján, a Totál Request Live–ban. − Hát itt vagy! – állapítja meg. – Már kerestelek. Azt hiszem, Coop nincs itthon. Jól vagy? Azonnal jöttem, amint meghallottam, mi történt. Csak pislogok rá. Mi a csodát keres itt? Mi már szakítottunk. Nem emlékszik? Lehet, hogy nem. Nyilvánvalóan gyúrt. Mint mindig. Ami határozottan meg is látszik a bicepszén. És lehet, hogy a fejére esett egy súlyzó, vagy ilyesmi. − A te épületedben lakott, ugye? – folytatja a mondókáját. – Az a lány, akiről a rádióban beszéltek. Aki meghalt.
Annyira nem fair az élettől, hogy valaki, aki ilyen jól néz ki, ennyire... nos, ennyire híján legyen mindennek, ami távolról is emlékeztet emberi érzelmekre. Előbányászom a kulcsomat a farmerom elülső zsebéből. − Nem kellett volna idejönnöd, Jordan – felelem. Az emberek minket bámulnak – bár leginkább csak a drogkereskedők. Egy csomóan vannak errefelé, mert a főiskola, azért, hogy megtisztítsák a Washington Square Parkot a diákok miatt (és, ami még fontosabb, a szülők miatt), hatalmas nyomást gyakorol a helyi rendőrőrsre, hogy takarítsák el az összes kábítószer–kereskedőt és hajléktalant a parkból, ha máshová nem, hát a környező utcákba... mint, mondjuk, abba, amelyikben én lakom. Természetesen, amikor elfogadtam Jordan bátyjának az ajánlatát, hogy költözzem hozzá, fogalmam sem volt róla, hogy ez egy ilyen rossz környék. Úgy értem, végül is Greenwich Village–ben vagyunk, ami már réges–rég nem az éhező művészek menedéke; mióta a yuppie–k ideköltöztek, előkelő ficsúrok negyedévé változtatták a helyet, és a lakbérek az egekbe szöktek. Azt gondoltam, olyasmi lesz, mint a Park sugárút, ahol Jordan–nel laktam, s ahol „ez a népség", ahogy Jordan nevezi őket, egyszerűen nem üt tanyát. Ami igen jó dolog, mivel „ez a népség" láthatólag nem képes levenni a tekintetét Jordanről – és nem csak a nyakában lógó feltűnő aranylánc miatt. − Hé! – kiabál ide az egyikük. – Maga az a fickó? Hékás, tényleg maga az? Jordannek, aki már teljesen hozzászokott, hogy paparazzók zaklatják, a szeme se rebben. − Heather! – folytatja a létező leglágyabb hangján, azon, amelyet abban a duettben is használt, amit Jessica Simpsonnal énekelt a „Get Funky" turnéjukon a nyáron. – Ugyan már! Gondolkozz racionálisan! Csak azért, mert köztünk a romantikus dolgok nem működtek, még nem ok arra, hogy ne legyünk barátok. Olyan sok mindenen
mentünk keresztül már mi ketten. Hisz együtt is nőttünk fel. Akárhogy is, ez legalább igaz. Akkor találkoztam Jordannel, mikor először írtam alá szerződést az apja lemezkiadójával, a Cartwright Recordsszal, amikor én abban az érzékeny tizenöt éves korban voltam, Jordan pedig már betöltötte a tizennyolcat. Akkoriban komolyan elhittem a szenvedő művész meséjét. Hittem neki, amikor váltig állította, hogy hozzám hasonlóan ő is gyűlöli azokat a dalokat, amelyeket a lemezkiadó énekeltet vele. Hittem neki, mikor azt mondta, hogy ő is, mint én, felhagy velük, és azokat a számokat fogja énekelni, amelyeket ő maga írt. Egészen addig hittem neki, míg válaszút elé nem állítottam a lemezkiadót: vagy az én dalaim, vagy semmi. És a lemeztársaság a semmit választotta... Jordan pedig, ahelyett, hogy bejelentette volna a tulajnak (más szóval az apjának) ugyanezt, csak annyit mondott: „Lehet, hogy erről még beszélnünk kellene, Heather." Körbepillantok, hogy megbizonyosodjam róla, a mostani előadása nem valami rejtett kamerának szól–e. Nem lennék meglepve, ha leszerződött volna valami valóságshowba. Az a fajta ember, aki egyáltalán nem bánná, ha a hétköznapi életét az országos televízióban látná viszont. Ekkor veszem észre a ház előtt, a tűzcsap mellett parkoló ezüstszínű, lehajtható tetejű sport BMW–t. − Ez új – állapítom meg. – Az apádtól van? Amiért felszedted Tania Trace–t? − Jaj, Heather – sóhajt fel Jordan. – Már mondtam neked. Ez a dolog Taniával – nem az, aminek gondolod. − Persze – nevetek fel. – Gondolom, csak úgy lepottyant az égből, és a feje egész véletlenül a nadrágodban landolt. És ekkor Jordan valami meglepőt tesz. Lekapja a napszemüvegét, és átható tekintettel kezd méregetni. Ez arra emlékeztet, amikor legelőször találkoztunk – a Mail
of Americában. A lemeztársaság – konkrétan Jordan apja – úgy szervezte, hogy Jordan együttese, az Easy Street meg én együtt turnézzunk annak érdekében, hogy a lehető legtöbb kiskamaszt – és persze a szüleiket meg a szüleik pénztárcáját – csábítsuk ki a koncertekre. Jordan ugyanezzel az átható tekintettel fürkészte az arcomat, mint most. A „Bébi, neked van a legkékebb szemed a világon" akkor egyáltalán nem úgy hangzott, mint ha csak azért mondaná, mert fel akar csípni. De hát mit tudtam én akkor? Egyszerűen kivettek a középiskolából, rögtön az első évben, onnantól kezdve folyamatosan az országot jártam, s mindig szigorúan felügyeltek rám, magamkorú srácokkal csak akkor találkoztam, amikor autogramot kértek tőlem. Honnan tudhattam volna, hogy az olyan mondat, mint a „Bébi, neked van a legkékebb szemed a világon," csak arra jó, hogy felcsípjék az embert? Erre csak tíz év elteltével jöttem rá, amikor a „Bébi, neked van a legkékebb szemed a világon"–t meghallottam az egyik számban. Jordan első önálló albumán. Kiderült, hogy elég sokat gyakorolta már. Totálisan őszintén. Hát, rajtam mindenesetre működött. − Heather! – szólal meg végül, miközben a nyugati oldalon álló házak és a fák csúcsai közt átszűrődő napsugarak játékosan csillannak meg hibátlan, még mindig egy kicsit kisfiús arcán. – Valamikor volt köztünk valami, közted és köztem. Biztos vagy benne, hogy véglegesen magad mögött akarod hagyni mindezt? Tudom, hogy nem voltam teljesen vétlen a dologban. Az az eset Taniával... nos, tisztában vagyok vele, hogy minek látszott. Hitetlenkedve bámulok rá. − Arra gondolsz, amikor a micsodádon lógott? Mert én ezt pontosan annak láttam. Jordan úgy rándult össze, mintha arcul ütöttem volna.
− Látod?
– fonja keresztbe a karját a mellén. – Látod, pontosan erről beszélek. Amikor először találkoztunk, sohasem mondtál ilyeneket. Megváltoztál, Heather. Hát nem látod? Részben ez okozza a problémát. Te már nem az a lány vagy, akit évekkel ezelőtt ismertem... Úgy érzem, hogy ha a csípővonalam felé tekintget, ahol a legtöbbet változtam a tíz évvel ezelőtti énemhez képest, nem állok jót magamért. De nem teszi. –Olyan... nem is tudom, milyen lettél. Kemény, azt hiszem, ez a jó szó – folytatja a mondókáját. – És azok után, amit az anyád és a menedzsered tettek veled, ki is kárhoztathatna ezért? De, Heather, nem mindenki akarja lenyúlni az összes pénzedet, és meglépni vele Argentínába, ahogyan ők tették. Hinned kell nekem, amikor azt mondom, én sohasem akartalak bántani téged. Egyszerűen csak eltávolodtuk egymástól, te meg én. Különböző dolgokra vágyunk. Te a saját dalaidat akarod énekelni, és szemmel láthatólag az sem érdekel, ha ezzel véget vetsz a karrierednek – illetve annak, ami még maradt belőle. Míg én... nos, én azt akarom... − Hé! – kiált oda nekünk az egyik drogkereskedő. – Maga JORDAN CARTWRIGHT! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez történik velem. Először Elizabeth, most meg ez. Csak tudnám, mi a csodát akar tőlem Jordan. Erre nem vagyok képes rájönni. A fickó harmincegy éves, 185 centi magas, és egy halom pénzt keres – sokkal, de sokkal többet, mint az a százezer, amit Rachel az ideális jelöltjétől elvárna. Úgy értem, tudom, hogy a szülei nem voltak épp elragadtatva, amikor mi ketten összeköltöztünk. Nem vette ki túl jól magát, hogy a két legnépszerűbb tinisztárjuk összeállt egymással... De vajon a mi egész kapcsolatunk nem csak egy alaposan kidolgozott terv része volt? Hogy Jordan visszavágjon Mr. és Mrs. Cartwrightnak, amiért elengedték arra a meghallgatásra a Mikiegér Klubba,
amiért olyan nagyon könyörgött kilencéves korában, s ami miatt aztán örökké szégyenkeznie kellett? Mert természetesen a komoly rockerekről nem jelennek meg a Teen People magazinban minden második héten olyan fotók, amelyeken Mikiegér–füleket viselnek... –Jordan! – szakítom félbe, miközben azokat a dolgokat sorolja, amiket ő akar az élettől, s amiknek a legtöbbje olyasmivel van kapcsolatban, mint napfényt vinni az emberek életébe. És hogy mi rossz van ebben? Nem mintha én valaha is azt mondtam volna, hogy van. – Megtennéd, hogy most elmész? Kezemben a kulcsommal elfurakszom mellette. Azt hiszem, az volt a szándékom, hogy kinyitom az ajtót, és gyorsan besurranok, mielőtt még megállíthatna. De három zárral az ajtón a gyors menekülés nem egyszerű dolog.–Tudom, hogy nem veszel komolyan, mint művészt, Heather – folytatja zavartalanul Jordan. És csak mondja és mondja. – De biztosíthatlak, hogy pusztán azért, mert nem én írom azokat a dalokat, amelyeket előadok, még nem vagyok kevésbé kreatív, mint te. Gyakorlatilag most már minden koreográfiát én csinálok magamnak. Az a mozdulatsor a „Csak te meg én" klipjében... Tudod, ez. – Tesz egy csípőrázással egybekötött gyors sasszét a ház tornácán. – Ezt teljesen én találtam ki. Tudom, hogy a te szemedben ez esetleg nem túl sok, de nem gondolod, hogy itt lenne az ideje, hogy végre a magad életét is vizsgálat alá vedd? Úgy értem, te mit tettél az utóbbi időben, ami annyira nagyon művészi volt? Ez az ostoba kollégium... Két zárral végeztem. Már csak egy van hátra. –...és hogy itt laksz, ahol drogosok ülnek a lépcsődön... ráadásul Cooperrel! Annyi ember közül pont Cooperrel! Tudod, hogy a családom milyen véleménnyel van Cooperről, Heather... Nagyon is jól tudom, hogy a családja milyen véleménnyel van Cooperről. Ugyanúgy éreznek iránta, mint Cooper nagyapja iránt, aki hatvanöt éves korában
állt a világ elé azzal, hogy ő bizony meleg, vett egy rózsaszín stukkókkal díszített homokkő házat Greenwich Village–ben, amit aztán a végrendeletében a család fekete bárányának számító unokájára hagyott, aki beköltözött a földszinti lakásba, a középső emeleten nyomozóirodát nyitott, és amikor megtudta, hogy rajtakaptam Jordant és Taniát, felajánlotta nekem a felső szintet, és még lakbért sem kért érte (annak fejében, hogy rendben tartom a számláit). − Úgy értem, tudom, hogy nincs köztetek semmi – jelenti ki Jordan. – Nem is ez az, ami miatt aggódom. Nem vagy Cooper esete. És milyen igaza van. Sajnos. − De nem tudom, tisztában vagy–e vele, hogy Coopernek priusza van. Vandalizmusért. És igen, akkor még fiatalkorú volt, de akkor is. Az isten szerelmére, Heather, egyáltalán nem tiszteli a köztulajdont! Tudod, egy Easy Street reklámtáblát rongált meg. Tisztában vagyok vele, hogy mindig is neheztelt rám azért, mert tehetséges vagyok, de nem az én hibám, hogy ilyen rendkívüli adottságokkal születtem... A harmadik zár is kinyílik. Szabad vagyok! − Viszlát, Jordan – vetem oda, besurranok az ajtón, és gondosan becsukom magam mögött. Mert hát azért nem akarom az orrára csapni az ajtót, hogy esetleg megsérüljön, vagy valami. Na nem mintha még mindig érdekelne, csak mert az durva dolog lenne. Ráadásul az apja be is perelhet érte, vagy ilyesmi. Sosem lehet tudni.
6. Titkos hódoló... Én vagyok a te titkos hódolód Tudom, hogy Mennyire szereted, És akarod őt. És azon tűnődöm, Mit tennél, Ha tudnád, Hogy szeretlek? Ha tudnád, hogy igaz, Hogy én vagyok az, A te titkos hódolód. Eredeti cím: „Secret Admirerer” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Sugar Rush c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Jordan hangosan dörömböl az ajtón, de én tudomást sem veszek róla. A homokkő épület belsejében kellemesen hűvös van, s enyhén érezni lehet a Coop irodájában működő fénymásológépből áradó festékszagot. Elindulok felfelé a lépcsőn a lakásom felé, s közben arra gondolok, hogy Lucy – említettem már Lucyt? Ő a kutyám – már szeretné, ha kiengedném, amikor véletlenül lepillantok a hallba, és észreveszem, hogy a hátsó teraszra nyíló kétszárnyú ajtó tárva–nyitva. Mégsem megyek fel, hanem lesietek az előtérbe – ahol Cooper nagyapja fekete–fehér csíkos tapétát
tetetett a falra, ami úgy látszik, a hetvenes melegek közösségében szinte kötelező divathóbort – és ott találom a ház urát, amint éppen egy kempingszékben ücsörög a hátsó teraszon, kezében egy üveg sör, a kutyám ott fekszik a lábánál, mellettük pedig egy piros műanyag iglu alakú mini hűtő. A rádióban – ahogyan általában, amikor itthon van – a jazz– csatorna szól. Cooper az egyetlen a családjukban, aki lemondott az Easy Street és a Tania Trace–féle zenéről, s helyette inkább Coleman–Hawkins és Sarah Vaughn édeskés dallamait választotta. − Elment már? – érdeklődik Cooper, amikor észreveszi, hogy ott állok az ajtóban. − Nemsokára el fog – felelem. Aztán hirtelen rájövök, mi az ábra. – Csak nem rejtőzködsz előle itt hátul? − Eltaláltad – bólint Cooper. Kinyitja az iglut, és kivesz előle egy sört. – Tessék! – nyújtja felém. – Szerintem jólesne most egy. Hálásan nyúlok a hideg üvegért, és lehuppanok a közelben álló egyik kovácsoltvas szék kipárnázott zöld ülésére. Lucy abban a pillanatban előreugrik, a lábam közé dörgöli a fejét, és boldogan szimatol. Megvakargatom a fülét. Ez a jó abban, ha az embernek kutyája van. A kutyák mindig örülnek, ha látnak. Ráadásul egészségügyi haszna is van a dolognak. Az emberek vérnyomása csökken, ha a kutyájukat simogatják. Vagy akár a macskájukat. Ez dokumentált tény. A People magazinban olvastam. Természetesen nem a háziállat az egyetlen megoldás, hogy alacsonyan tartsuk a vérnyomásunkat. Ha valami igazán csendes helyen ücsörgünk, az is megteszi. Mint például Cooper nagyapjának a teraszán, vagy a kertben odalent, ami tutira a legtitkosabb helyek egyike Manhattanben. A teraszon rengeteg a zöld növény, s magas, borostyánnal futtatott falak veszik körül. Ez a rejtett
oázis egy tizennyolcadik századi istállóudvarból lett átépítve. Még egy kis szökőkút is van a kertben, amit Cooper, úgy látom, már be is indított, s most megnyugtatóan zubog a késő délutáni csendben. Miközben Lucy fülét vakargatom, érzem, hogy a szívverésem lassan visszatér a normál ritmusához. Talán ha túlleszek a hathónapos próbaidőmön, és végre beiratkozhatok a suliba, akkor felveszem az egészségügyi szakot. Na igen, nem lesz egyszerű teljes állás mellett csinálni – nem is szólva a számlázásról Coopernél. De valahogy majd találok rá módot, hogy működjön. Aztán később lehet, hogy kapok valami ösztöndíjat vagy hasonlót az orvosira. És amikor végzek, magammal vihetem Lucyt a vizitekre, ő pedig megnyugtatja majd a betegeimet. Teljesen fel fogom számolni a szívbetegségeket, pusztán azzal a módszerrel, hogy a páciensek simogathatják a kutyámat. És híres leszek! Mint Marie Curie! Csak én nem fogok uránláncot hordani a nyakamban, és nem halok meg sugárzási ártalomtól, ahogyan Marie Curie. Coopernek nem beszélek erről a tervemről. Valamiért úgy érzem, nem tudná a dolog minden oldalát teljesen elfogadni. Habár elég nyitott gondolkodású fickó. Arthur Cartwright, Cooper nagyapja, miután haragra gerjedt attól, ahogyan a családja bánt vele az után, hogy bevallotta, hogy meleg, hatalmas vagyonának legnagyobb részét AIDS–kutásra hagyományozta; az egész világraszóló gyűjteményét árverésre bocsátotta a Sothebynél, azzal a kikötéssel, hogy az eladásokból származó összes bevételt a God's Love We Delivernek utalják át, annak a szervezetnek, amely AIDS–es, rákos és egyéb súlyos betegségekkel küzdő emberek speciális élelmezésével foglalkozik; és szinte az összes ingóságát az alma materének, a New York–i főiskolának ajánlotta fel...
...kivéve a szívéhez oly közel álló rózsaszín homokkő házikóját Greenwich Village–ben, amelyet végrendeletében Cooperre hagyott – egy csinos kis egymillió dolláros summával egyetemben, mert Cooper volt az egyetlen tagja a Cartwright családnak, aki csak annyit mondott, mikor eljutottak hozzá a hírek a nagyapja új barátjáról, Jorge–ról: „Amitől neked édesebb a sütemény, Papa..." Nem mintha Jordan, vagy a többi Cartwright különösképpen aggódott volna amiatt, hogy Arthur kisemmizi őket. Még így is éppen elegendő pénz maradt a bankszámláikon a Cartwright család minden tagja számára. Ettől függetlenül, ennek a végrendeletnek a következtében Cooper, aki már amúgy is a család fekete bárányának számított, mivel számos középiskolából kirúgták, majd ahelyett, hogy belépett volna az Easy Streetbe, inkább a főiskolai tanulmányokat választotta – arról nem is beszélve, hogy rendszerint igen vonzó szívsebészekkel vagy galériatulajdonosokkal randizgatott, akiket Saundrának vagy Yokikónak hívtak –, nem lett épp a Cartwright klán legnépszerűbb tagja. Ami, az igazat megvallva, a legkevésbé sem izgatja a fiút. Sohasem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire meg lett volna elégedve a saját életével, mint Cooper Cartwright. Igazából még csak külsőre sem hasonlít a többiekre. Ám annak ellenére, hogy haja sötét, míg mindenki más szőke, Cooper ugyanúgy rendelkezik a családban kötelező jeges kék szempárral és vonzó megjelenéssel, mint bármelyikük. De az összes hasonlóság a testvérével, Jordannel, ezzel a szempárral véget is ér. Ugyan mindkettő magas, vékony, atlétatermetű, de Jordan az izmait az otthoni tornateremben eltöltött hosszú óráknak és a személyi edző kitartó munkájának köszönheti, míg Coop az övéit a Hatodikon és a Nyugati
Harmadikon lévő kosárlabdapályákon szerezte, valamint – bár ezt el nem ismerné – sokat segítenek a rendszeres üldözések is a Grand Centralon keresztül az éppen aktuális megbízó érdekében. Tudom, hogy ez az igazság, mert, mivel én végzem a számlázást, az én kezemen mennek keresztül a költségszámlák is. Nem létezik, hogy valaki kiszáll egy taxiból 5 óra 01 perckor – hatdolláros számla és eljut egy jegyárus bódéba az északi metróban – menettérti jegy Stamfordba, indulás: 5:07 – anélkül, hogy futnia kellene. És mindezeknek köszönhetően – a jóképűsége, a szeme, a hétvégi kosarazások... nem beszélve a jazzről – természetesen totálisan belezúgtam Cooperbe. De tisztában vagyok vele, hogy teljesen értelmetlen a dolog. Ő azzal a barátságos közömbösséggel viseltetik irántam, ahogyan az ember az öcsikéje barátnőjét kezeli, aminek én nyilvánvalóan mindig is megmaradok a számára, tekintve, hogy összehasonlítva azokkal a nőkkel, akikkel randizgat – akik mind csontsoványak, tündöklően szépek és a reneszánsz irodalom vagy a mikrofizika professzorai én leginkább olyan lehetek, mint egy adag vaníliapuding, vagy ilyesmi. És ki akarna sima vaníliapudingot, amikor finom trüffelt is kaphat? Úgyhogy azonnal bele fogok szeretni valaki másba, amint csak tudok. Esküszöm. De mi rossz van abban, ha a közbeeső időben azért még élvezem a társaságát? Cooper nagyot kortyol a söréből, s a körülöttünk magasodó épületek tetejét bámulja... amelyek közül az egyik történetesen a Fischer Hall. Arthur Cartwright hátsó udvarából a tizenkettediktől egészen a huszadik emeletig látszik az épület, beleértve az elnök lakosztályát is a tető alatt. Meg a liftakna nyílásait. − Szóval – szólal meg Cooper. – Nagyon szörnyű volt?
És most nem a Jordannel történt találkozásra gondol. Ez nyilvánvaló abból, ahogyan a fejével a kollégium épületei felé biccent. Nem vagyok meglepve, hogy tud már a lányról, aki meghalt. Nyilván hallotta a szirénákat és látta a felgyülemlett tömeget. Amennyire én ismerem, azon sem csodálkoznék, ha egy rendőrségi radart épített volna be valahová. − Hát, nem volt egy leányálom – felelem, s kortyolok egyet a sörömből, miközben a szabadon maradt kezemmel tovább vakargatom Lucy hegyes fülét. Lucy egy korcs, akit úgy szedtem össze az állatvédő egyesület menhelyén, röviddel azután, hogy az anyám lelépett. Sarah biztosan azt mondaná, hogy valamiféle családtagpótlékként szereztem be, mivel az összes sajátom elhagyott. De az igazság az, hogy mivel azelőtt folyamatosan turnékra jártam, sohasem volt lehetőségem állatot tartani, s akkor úgy éreztem, eljött az ideje, hogy végre magamhoz vegyek egyet. Lucy úgy néz ki, mintha egy skót juhász és egy róka ivadéka lenne, s olyan mosolygós pofácskája van, hogy egyszerűen nem tudtam neki ellenállni – annak ellenére, hogy Jordan mindig is fajtatiszta állatot szeretett volna, ezen belül is leginkább egy cocker spánielt. Nem is volt túlságosan boldog, amikor egy Lady helyett egy Lassie– vel állítottam haza. De ez így is volt rendjén, mert hát Lucy amúgy sem szerette Jordant sohasem, és nyomban ki is fejezte az iránta való ellenszenvét, és apró darabokra cincálta az egyik szarvasbőr nadrágját. Furcsa mód, úgy tűnik, Cooperrel nincs semmi baja, amit én magamban annak tulajdonítok, hogy Cooper sohasem vágott hozzá egy Us Weeklyt, mert megrágta a Dave Matthews Band cédéjét. Coppemek még csak nincs is Dave Matthews Band cédéje. Ő Wynton Marsalis rajongó.
− Tudja − Nem,
valaki, hogy mi történt? – tudakolja Cooper. senki – felelem. – Vagy ha valaki tudja is, nem siet előrukkolni a történettel. –Hát... – Cooper nagyot húz a sörből. – Ezek még csak gyerekek. Valószínűleg félnek, hogy bajba kerülhetnek. –Tudom – mondom. – De mégis... hogy voltak képesek egyszerűen... csak úgy otthagyni? Úgy értem, órákig feküdhetett ott. A többiek meg simán elsétáltak. − Milyen többiek? − Akikkel együtt volt. − Honnan tudod, hogy volt vele valaki? − Senki sem megy liftszörfözni egyedül. Ebben az egészben az a pláne, hogy egy csapat kölyök kimászik a felvonó tetejére a fülke plafonján található karbantartónyíláson keresztül, és arra biztatják a többieket, hogy menet közben ugorjanak át a mellettük elhaladó másik fülke tetejére. Ha nincs ott senki, aki szurkol neked, akkor nincs semmi értelme. Coopernek könnyű elmagyarázni a dolgokat, mert igen figyelmes hallgatóság. Sohasem szakít félbe senkit, és mindig úgy fest, mint akit rendkívül érdekel az aktuális történet. Ez egy újabb olyan tulajdonsága, amely megkülönbözteti a családja többi tagjától. S gyanítom, hogy a munkájában is nagy segítségére van. Nagyon sokat lehet megtudni, ha hagyod az embereket beszélni, és figyelsz arra, amit mondanak. Legalábbis ezt olvastam egyszer egy magazinban. − Az a lényeg az egészben, hogy egyre nagyobb és bátrabb ugrásokra ösztökéljék egymást – magyarázom. – Épp ezért az ember sohasem megy egyedül liftszörfözni. Úgyhogy kellett vele lenni valakinek. Hacsak... Cooper figyelmesen néz. − Hacsak mi? − Hacsak szó sem volt liftszörfözésről – adok végre hangot annak, ami egész nap bennem motoszkált. – Úgy értem, lányok egyáltalán nem szoktak ilyesmit csinálni. Mármint liftszörfözni. Legalábbis én még sohasem
hallottam ilyenről, a New York–i főiskolán biztosan nem. Ez amolyan részeg srácokra jellemző dolog. − Aha – Cooper előredől a kempingszékben. – De ha nem liftszörfözött, akkor hogyan kerülhetett a liftakna aljába? Gondolod, hogy kinyílt a liftajtó, de a fülke nem állt ott, ő pedig anélkül, hogy odanézett volna, belépett az aknába? − Nem tudom. De akkor nem kellene kinyílni az ajtónak, nem? Az ajtó addig nem nyílik, amíg a fülke nincs ott. De ha még meg is történne ilyesmi, ki az a balga, aki úgy lép be, hogy nem néz oda? Cooper ekkor szól közbe. − Ha csak valaki be nem lökte. Döbbenten nézek rá. A ház hátsó fertályában csend honol – a Hatodik sugárút zaja oda már nem szűrődik be, sem az üvegek zörgése, miközben a hajléktalanok a szemétben guberálnak a Waverly Place–en. Mégis az az érzésem, hogy nem jól hallottam, amit mondott. − Belökte??? – ismétlem meg. − Erre gondoltál, nem igaz? – Cooper kék szeme semmiféle érzelmet nem árul el. Ettől olyan jó nyomozó. És ezért reménykedem még mindig, hogy közte és köztem kialakulhat még valami romantikus – mivel még sohasem tudtam semmi olyasmit kiolvasni a szeméből, amiből az ellenkezőjére következtethetnék. – Lehet, hogy nem is úgy halt meg, hogy megcsúszott és leesett. Lehet, hogy lelökte valaki. Az a helyzet, hogy PONTOSAN ez járt a fejemben. Ugyanakkor az is, hogy ez annyira... nem is tudom... abszurdnak hangzik, hogy meg se merném említeni. − Ne is próbáld tagadni – jelenti ki Cooper. – Tudom, hogy ezen elmélkedsz. Rá van írva a képedre. Megkönnyebbülten tör ki belőlem: − Lányok nem liftszörföznek, Coop. Egyszerűen nem, és kész. Úgy értem, lehet, hogy más városokban talán igen, de itt, a New York–i Főiskolán egészen biztosan
nem. Ráadásul ez a lány, Elizabeth, olyan jókislány–fajta volt. Most Cooperen a sor, hogy meglepve nézzen rám. − Hogy micsoda? − Olyan jókislány – ismétlem meg. – Tudod. Rendeske. Az ilyen kis rendeskék nem liftszörföznek. De mondjuk, hogy mégis. Akkor viszont a társai simán OTTHAGYTAK. Ki tenne ilyet a barátjával? − Gyerekek – vonja meg a vállát Cooper. − Ezek már nem gyerekek – tiltakozom. – Tizennyolc évesek! Cooper ismét vállat von. − Az én szememben a tizennyolc éves is gyerek – jelenti ki. – De mondjuk, hogy igazad van, és túl... jókislány volt ahhoz, hogy liftszörfözzön. Tudsz valakit, akinek oka lett volna arra, hogy lelökje a liftaknába... feltételezve, hogy először is rájön, mi módon tudja ezt megtenni? –A róla szóló feljegyzésekben egyedül annyit olvastam – mondom - hogy az anyja egyszer betelefonált, és arra kért minket, hogy korlátozzuk a jogait, és csak nőnemű látogatókat fogadhasson. − Miért? – tudakolja Cooper. – Volt valami durva ex– barátja, akit az anyja úgy akart távol tudni tőle, hogy PNG–nek nyilváníttatja? A PNG a persona non grata – azaz nemkívánatos személy – rövidítése a figyelmeztetésekben, amelyeket a kollégiumi biztonsági őröknek adunk, mikor egy lakó – vagy akár a szülei, vagy az alkalmazottak közül valaki – úgy kívánja, hogy egy bizonyos személyt ne engedjenek be az épületbe. És mivel ahhoz, hogy valaki akár az előcsarnokba is bejusson, diákigazolványt, személyzeti belépőt, jogosítványt vagy útlevelet kell bemutatni, az őrök könnyűszerrel megtilthatják a belépést bárkinek, akinek a neve a PNG listán szerepel. Egy alkalommal, még az első héten, amikor elkezdtem itt dolgozni, a
diákmunkások beterjesztettek egy hamis PNG kérvényt ellenem. Tréfából, ahogy mondták. Lefogadom, hogy Justine–nal sohasem tettek volna ilyesmit. És azt sem akarom elhinni, hogy Cooper annyira figyelt a csacsogásomra az őrült munkámról a Fischer Hallban, hogy még arra is emlékszik, mi az a PNG. − Nem – felelem kissé elpirulva nem volt szó semmiféle volt barátról. − Ami nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen. A diákok látogatóinak be kell jelentkezniük, nem? – tudakolja Cooper. – Ellenőrizte valaki, hogy Elizabethnél nem járt–e a barátja – esetleg egy olyan, akiről az anyja nem is tud – múlt éjjel? Megrázom a fejem, de közben nem tudom levenni a tekintetem a Fischer Hall épületéről, amely vörösen ragyog a lenyugvó nap sugarainak fényében. − Van egy szobatársa – magyarázom. – Aligha töltheti az éjszakát egy fiúval, miközben a szobatársa ott alszik a szomszédos ágyon. − Mert a jókislányok nem tesznek ilyet? Kissé kényelmetlenül fészkelődöm a széken. − Úgy van... nem tesznek. Cooper vállat von. − Lehet, hogy ez a szobatárs valaki mással töltötte az éjszakát. Erre nem gondoltam. − Meg fogom nézni a bejelentkezési ívet – mondom végül. – Az semmiképp sem árthat. − Úgy érted – helyesbít Cooper -, hogy szólsz a rendőrségnek, hogy ellenőrizzék a bejelentkezési ívet. –A rendőrségnek? – döbbenek meg. – Gondolod, hogy a rendőrséget bele kell vonni ebbe? − Valószínűleg – bólint Cooper. – Már ha ők is ugyanazzal a gyanúval élnek, mint te, mármint, hogy „a jókislányok nem csinálnak ilyesmit".
Vágok egy grimaszt, de ebben a pillanatban megszólal a csengő, és Jordan ordítása hallatszik be odakintről: –Heather! Gyerünk, Heather! Nyisd ki! Cooper még csak a fejét sem fordítja az ajtó felé. − Megható, ahogy ragaszkodik hozzád – jegyzi meg. − Ennek semmi köze hozzám – jelentem ki. – Csak téged akar felbosszantani. Hogy kidobj innen. Addig nem nyugszik, míg egy kartondobozban nem fogok élni a Houston Street közepén. − Úgy hallom, köztetek tényleg mindennek vége – húzza el a száját Cooper. − Egyáltalán nem erről van szó. Egy kicsit sem szeret már. Csak meg akar büntetni azért, mert elhagytam. − Vagy – állapítja meg Cooper – azért, mert neked volt bátorságod ahhoz, hogy a saját utadat járd. Ami neki sohasem lesz. –Jó meglátás. Cooper nem a szavak embere, de az a kevés, amit mond, mindig a helyén van. Amikor megtudta, hogy rajtakaptam Jordant és Taniát, felhívott a mobilomon, és közölte, hogy ha új lakást keresek magamnak, a háza felső szintje – ahol a nagyapja és a házibarátja éltek – nyitva áll számomra. S mikor arról beszéltem, mennyire le vagyok égve – köszönhetően az anyámnak Cooper felajánlotta, hogy megválthatom a lakbéremet azzal, ha kiállítom a számlákat az ügyfeleinek, és a szanaszét heverő nagy halomnyi költségszámlát beviszem a nyilvántartóprogramba, így nem kell a könyvelőjének óránként 175 dollárt fizetnie érte. Úgyhogy egyszerűen elhagytam a Park Avenue–i lakást, ahol Jordannel éltünk, és beköltöztem Cooperhez. És rögtön az első éjszaka után, amelyet itt töltöttünk, Lucy és én máris úgy éreztük, mintha világéletünkben ide tartoztunk volna. Persze a munka nem mondható épp könnyűnek. Coop azt mondta, ő azt gondolta, olyan heti tízórányi faladat
lesz, de valójában közelebb áll a húszhoz. Általában az egész szombatot és jó néhány éjszakát töltök azzal egy héten, hogy megpróbálok rendet tenni a halomba dobált papírfecnik, levélgyufák hátoldalára firkantott feljegyzések és gyűrött költségszámlák között az irodájában. Ennek ellenére, amilyenek mostanában a lakbérek, heti húszórányi adatrögzítés a lakhatás fejében igazán semmiség. Hisz egy Greenwich Village nyugati részében álló ház egy teljes emeletéről beszélünk, amiért a szabadpiacon könnyedén elkérnének háromezret egy hónapban. És igen, tudom, hogy Coop miért segített. Nem azért, mert valahol a szíve mélyén titkos rajongást érez a tizenkettes méretű ex–popsztárok iránt. Valójában – mint ahogy most Jordan dörömbölésének az ajtón – a dolognak semmi köze sincs hozzám. Cooper egyetlen indoka arra, hogy felajánlja, lakjam vele egy fedél alatt, az volt, hogy ezzel végképp kiakaszthatta a családját – s legfőképpen az öcsikéjét. Coop nagy kedvét leli abban, ha bosszanthatja Jordant, cserébe Jordan ki nem állhatja Coopert. Azt mondja, azért, mert Coop felelőtlen és teljesen éretlen. De én azt hiszem, a valódi ok inkább az, hogy Jordan irigy Cooperre, mert amikor a szüleik azzal próbálták meg rávenni Coopot, hogy lépjen be az Easy Streetbe, hogy megvonták tőle az összes anyagi támogatást, úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekelte, hogy onnantól kezdve szegény ember lett belőle, hanem egyszerűen megkereste a saját útját a világban a Cartwright Records segítsége nélkül is. Én mindig is gyanítottam, hogy Jordan – akármennyire is imád színpadon lenni – legszívesebben már rég megmondta volna a szüleinek, hogy hová menjenek, ahogyan azt Cooper, és végső soron én is, megtettük. És Coopernek nyilvánvalóan ugyanez jár a fejében.
–Nos – szólal meg, miközben a háttérből halljuk Jordan kiabálását, hogy „Gyerünk már! Tudom, hogy odabent vagytok!" –, akármennyire is jó itt ücsörögni és hallgatni, hogy az öcsém őrjöng a tornácomon, most már mennem kell dolgozni. Nem tudom levenni róla a szemem, ahogy leteszi a sörét, és feláll. Cooper tényleg egy kivételes példány. A lenyugvó nap fényében a bőre különösen barnának tűnik. De ez a barnaság, jól tudom, nem a szoláriumnak köszönhető, mint ahogyan Jordané, hanem a többórás ücsörgésnek a bokrok mögött, kezében egy motelszoba ajtajára irányított teleobjektívvel... Na nem mintha Cooper valaha is elmesélte volna nekem, mit is csinál tulajdonképpen egész nap. − Dolgozol? – sandítok fel rá. – Szombat este? Mit csinálsz? Coop felhorkan. Ez amolyan kis szokásos játék kettőnk között. Én megpróbálom kicsalni belőle, milyen ügyön dolgozik épp, ő pedig nem ugrik be. Nagyon komolyan veszi a titoktartást az ügyfeleit illetően. Aztán meg, úgy gondolja, hogy az esetei nem valók a kisöccse exbarátnője fülének. Cooper szemében, azt hiszem, én mindig csak egy tizenöt éves kis fruska maradok, pántos topban, lófarokkal, aki egy áruház színpadáról kiabálja ki a világnak, hogy cukorkára vágyik. − Ügyes kísérlet – állapítja meg a fiú. – És te mit csinálsz? Ezen el kell gondolkodnom. Magda két műszakot húz le a pénztárban az ebédlőben, onnan egyenesen haza akar menni, hogy kimossa a burgonyafánk szagát a hajából. Felhívhatnám a barátnőmet, Pattyt – az egyik háttértáncosomat a Sugár Rush turnéról, azon kevesek egyikét, akik megmaradtak barátnak a zeneiparban töltött időkből. De ő mostanra férjhez ment, gyereke is született, így túl sok ideje nem marad már a szingli barátaira.
Rá kell jönnöm, hogy valószínűleg ezt az éjszakát is ugyanazzal fogom tölteni, mint a legtöbbet – vagy Cooper számláit rendezgetem, vagy előveszem a gitáromat, egy ceruzát meg néhány üres kottalapot, és megpróbálok egy olyan nótát komponálni, amitől nem leszek rosszul, mint a Sugar Rushtól, ahányszor csak meghallom. − Ó – vetem oda közömbösen - semmit. − Hát akkor ne csináld ezt a semmit túlságosan későig! – szólít fel Cooper. – Ha Jordan még mindig itt van, amikor kimegyek, hívom a zsarukat, és elvontattatom a járgányát. Meghatottan mosolygok rá. Majd ha tényleg megkapom az orvosi diplomámat, az első dolog az lesz, hogy randira hívom Coopert. Úgy tűnik, a hű, de képzett nők mindig leveszik a lábáról, szóval, sosem lehet tudni... Még az is lehet, hogy igent mond. − Köszi – hálálkodom. − Ugyan, nincs mit. Cooper bemegy a házba, magával viszi a rádiót is, így ott maradunk Lucyval a lassan teret hódító szürkületben. Még egy darabig ücsörgök, miután elment, megiszom a maradék sörömet, s közben bámulom a Fischer Hall épületét. Olyan otthonosnak tűnik, olyan nyugodtnak. Nehéz elhinni, hogy ma délelőtt milyen tragédia történt itt. Csak amikor már annyira besötétedik, hogy a Fischer Hall ablakaiban sorra kigyulladnak a fények, akkor megyek be a házba. És amikor odabent vagyok, hirtelen mellbe vág a felismerés, hogy amit Coopernek mondtam arról, hogy aznap este semmit sem csinálok majd, elég vicces kijelentés. Lehetséges, hogy tisztában van vele, hogy igazából nem gondoltam komolyan? Lehetséges, hogy jól tudja, mit művelek éjjelente? És hogy ez egyáltalán nem mondható semminek? Vajon eljut hozzá a gitárom hangja olyan távolra?
Kizárt dolog. De akkor miért ejtette ki azt a szót, hogy semmit olyan hangsúllyal? Olyan... nem is tudom. Jelentőségteljesen. Hát, halvány fogalmam sincs. De – nézzünk szembe az igazsággal – a férfiak tulajdonképpen mindig is egyfajta rejtélyt jelentettek számomra. Mindenesetre, amikor aznap előhúzom a gitáromat a szekrényből, szokatlanul halkan kezdem el pengetni, ki tudja, hátha Cooper váratlanul haza talál jönni. Nem szeretném, ha bárki – akár Coop is – meghallaná a legújabb szerzeményeimet. Azután, ahogyan az apja kinevetett, amikor lejátszottam neki a dalokat, nem sokkal azt követően, hogy szakítottunk Jordannel, semmiképp sem. „Kellemes kis szemét egy dühöngő rockerlánytól" – minősítette Grant Cartwright a számaimat. – „Miért nem hagyod a nótaírást a profikra – vágta hozzám –, te meg maradsz annál, ami a legjobban fekszik neked: hogy slágerlistás dalokat és rockballadákat engedsz ki a torkodon? Mellesleg, nem szedtél te magadra néhány kilót?" Egy szép napon majd megmutatom Grant Cartwrightnak, milyen is egy dühöngő rockerlány valójában. Később, miközben lefekvés előtt még lemosom az arcomat, kinézek az ablakon, és látom, hogy a Fischer Hall kivilágítva pompázik a sötét éjszakában. Látom az apró, egyenruhás diákalakokat, ahogy fel–alá járkálnak a szobákban, és alig kivehetően, de elszűrődik hozzám, hogy néhányan zenét hallgatnak. Igaz, valaki ma meghalt abban az épületben. De az is igaz, hogy mindenki más számára az élet megy tovább. És tényleg megy is tovább. Lányok szépítkeznek a fürdőszobai tükör előtt, készülődnek az esti programra,
és fiúk pöfögtetik az autóikat, miközben a barátnőikre várnak. És közben az épület oldalában található réseken keresztül látom a fel–felvillanó fényeket, amint a liftek csendesen suhannak fel–alá az aknában. És önkéntelenül is az jár az eszemben, ami történt. Mi késztethette azt a lányt erre? Vagy még inkább... Ki?
7. Rocket Pop Méz a léből / kicsorog Rocket Pop Nélküled biztos / meghalok. Rocket Pop Próbáld ki / ez jó dolog Rocket Pop Tudom, hogy akarod / hiába tagadod Rocket Pop Ha meglátom, bezsongok Ő az álmom / Rocket Pop Eredeti cím: Rocket Pop Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Rocket Pop c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Hétfő délelőtt Sarah meg én bemegyünk Elizabeth szobájába, hogy összepakoljuk a holmiját. Mivel a szülei túlságosan zaklatottak, hogy ők maguk intézzék el a dolgot, azt kérték a diákotthon igazgatói irodájától, hogy tegyük meg ezt helyettük. Amit én tökéletesen megértek. Úgy értem, a legutolsó dolog, amire az ember számítana, amikor főiskolára küldi a lányát, hogy alig három hét elteltével kap egy telefonhívást, amelyben közlik vele, hogy a gyereke meghalt, és menjen be összeszedni a holmijait. Különösen, ha a gyereke olyan erkölcsös, mint amilyennek Elizabeth tűnt... legalábbis azokból a dolgokból ítélve, amelyeket Sarah számba vett (hogy ha később Kelloggék észrevennék, hogy valami nincs meg, ne vádolhassanak meg azzal, hogy mi loptuk el, amire
dr. Jessup elmondása szerint már volt példa diákok halála esetén), mialatt én pakoltam. Példának okáért hét Izod pólót számoltunk meg. Hetet! De egyetlen fekete melltartót sem találtunk. És az összes bugyija sima fehér pamut volt. Sajnálom, de azt kell mondjam, azok a lányok, akik ilyen fehér pamutbugyit viselnek, nem járkálnak liftszörfözni. Csakhogy ezzel a véleményemmel nyilvánvalóan kisebbségben maradtam. Sarah, miközben nyilvántartásba vesz minden egyes darabot, amit előhúzok Elizabeth szekrényéből, a skizofrénia jellemzőiről szerzett tudását fitogtatja, amiről éppen most tanulnak az egyik kurzuson. A skizofrénia tünetei általában nem mutatkoznak a betegeken, csak ha már elérték azt a kort, amennyi Elizabeth is volt a halálakor, tájékoztat Sarah. Aztán azzal folytatja, hogy valószínűleg aznap éjjel, amikor meghalt, ez volt az, ami olyasvalaminek a megtételére ösztökélte Elizabethet, amit jellemzően nem mert volna. Mármint a hangok, amelyeket a fejében hallott. Lehet valami abban, amit Sarah mond. Legalábbis nyilvánvalóan nem Elizabeth állítólagos barátja volt a ludas, mint ahogy azt Cooper gyanította. Ezt onnan tudom, hogy hétfő reggel első dolgom volt – még az előtt, hogy magamhoz vettem volna a bagelemet és a kávémat az étkezőben –, hogy ellenőrizzem a péntek esti látogatók listáját. De semmit sem találtam. Elizabeth nem fogadott vendéget. Míg Sarah meg én az egész napot azzal töltjük, hogy a lány holmiját csomagoljuk össze – közben egyszer sem találkozunk a szobatársával, aki, úgy tűnik, a nap minden percét valamilyen órán tölti Rachel azon fáradozik, hogy megszervezze a búcsúztatási szertartást, valamint elintézze a gazdasági osztályon, hogy visszatérítsék
Elizabeth erre az évre befizetett tandíját és szállásköltségét. Nem mintha Kelloggék értékelnék, amit tesz. Néhány nappal később, a diákkápolnában tartott búcsúztatón (amelyen én nem veszek részt, mert Rachel azt akarja, hogy mindenképpen legyen egy felnőtt az irodában, mialatt ő távol van, arra az esetre, ha egy diák tanácsadásra szorulna, vagy ilyesmi- a diákotthon dolgozói nagyon aggódnak amiatt, hogy vajon Elizabeth halála milyen hatást gyakorol az épületben lakó többi diákra, bár eddig még senki sem mutatta jelét, hogy ne tudná elviselni a dolgot) Mrs. Kellogg mindenkit metsző hangon biztosít róla, hogy a főiskola nem viszi el szárazon a lánya halálát, és hogy ő maga addig nem nyugszik, míg minden felelős meg nem kapja a büntetését (legalábbis Pete elmondása szerint, aki túlórában őrizte a kápolna bejáratát az esemény alatt). Mrs. Kellogg nem hajlandó elhinni, hogy Elizabeth felelőtlen viselkedésének része lett volna a halálában, és ragaszkodik hozzá, hogy ha a vérvizsgálat eredménye két hét múlva megérkezik, mindenki meglátja majd, hogy igaza volt: a lánya soha nem ivott, drogot meg aztán bizonyosan nem fogyasztott, így nyilván nem lógott együtt semmiféle beszívott liftszörfözőkkel a halála éjjelén. Nem. Mrs. Kellogg szerint Elizabethet belökték a liftaknába – és senki nem tudja meggyőzni az ellenkezőjéről. De nem Mr. és Mrs. Kellogg voltak az egyetlenek, akik nehéz időket éltek meg a lányuk halála utáni időszakban. Amikor láttam, hogy Rachel min megy keresztül azon a héten, kezdtem megérteni, mire gondolt dr. Jessup. Mármint a virágokkal kapcsolatban. Rachel abszolút megérdemelt egy csokrot. Így hát csütörtökön, a búcsúztató utáni napon, kiszaladok a sarki delikáteszbe, és a szokásos csomag cukorkám, a csábító délutáni habos tejeskávém és a napi
lottószelvényem helyett felkapom a legszebb rózsacsokrukat, amelyet aztán elhelyezek egy vázában Rachel asztalán. Szinte rémisztő, mennyire úrrá lesz rajta az izgalom, mikor besétál a mit tudom én milyen értekezletről, ahol épp volt, és észreveszi a virágokat. – Nekem? – csodálkozik, és – nem viccelek – a könnyek szinte patakzanak a szeméből. − Hát – felelem –, igen. Úgy sajnáltalak amiatt, amiken keresztülmentél mostanában... Ez után a kijelentés után a könnyek azon nyomban felszáradnak. − Ó, szóval tőled – nyugtázza immár egészen más hangon. − Öhm – krákogok. – Igen. Azt hiszem, Rachel talán arra gondolt, hogy valami férfi küldte neki a csokrot, vagy ilyesmi. Talán találkozott valakivel a tornateremben. Bár, ha ilyesmi történt volna, biztos vagyok benne, hogy Sarah és én már rég tudomást szereztünk volna róla. Rachel nagyon komolyan gondolja ezt a dolgot – mármint azt, hogy találjon magának egy fickót, aki mellett megállapodhat végre. Hetente jár manikűröshöz és pedikűröshöz, és kétszer egy hónapban elmegy tőfestésre (a haja eredetileg barna), így, azt mondja, az ősz hajszálak nagyon meglátszanak. És persze úgy edz, mint egy megszállott, vagy a főiskola tornatermében, vagy fut a Washington Square Parkban. Azt hiszem, négy kör a parkban egy mérföld, vagy ilyesmi. Rachel kábé tizenkétszer fut körbe fél óra alatt. Már felhívtam a figyelmét, hogy ugyanezt az eredményt érhetné el, ha csak sétálna a parkban, mint így, hogy fut, de úgy elkerülhetné a csonthártyagyulladást a lábában és a későbbi problémákat a térdével. De akárhányszor megemlítem ezt, csak néz rám.
–Mindannyiunknak nehéz volt, Heather – mondja, és átkarolja a vállamat. – Neked sem volt könnyű, ne is tagadd. Igaza van, de nem azért, amiért gondolja. Ő azt hiszi, az jelentette a gondot, hogy nekem jutott az aljamunka, hogy dobozokat kellett kérjek a gondnokságról, hogy valamibe el tudjam rakni Elizabeth holmiját, aztán össze kellett pakolnom, majd elcipelni a postára és feladni, arról nem is beszélve, hogy az én feladatom volt átütemezni Rachel fogadóóráit, amelyeken a diákok nyújthatják be panaszaikat (a diákmunkások ragaszkodnak hozzá, hogy megkapják a közeli hozzátartozó elhunyta miatt járó szabadnapokat a postázóban – annak ellenére, hogy valójában egyikük sem ismerte személyesen az elhunytat s arra hivatkoznak, hogy Justine biztosan megadta volna). De az igazság az, hogy ezek közül a dolgok közül egyik sem hatott rám olyan szörnyen, mint az, hogy rá kellett jöjjek, hogy a Fischer Hall, amelyet a munkám kezdete óta már a világ egyik legbiztonságosabb helyének tartottam, valójában... egyáltalán nem az. Na persze, nem mintha lenne rá bármiféle bizonyítékom, hogy Elizabethet tényleg lelökték, ahogyan azt Mrs. Kellogg állítja. De már maga a tény, hogy meghalt... az is elegendő volt ahhoz, hogy megingassa a bizalmamat. Azok a diákok, akik a New York–i Főiskolára járnak, eléggé elkényeztetett csemeték, legalábbis a legtöbbjük. És ezeknek a kölyköknek fogalmuk sincs, hogy milyen jó nekik... Szerető szülők, stabil anyagi háttér, semmi miatt nem kell aggódniuk azonkívül, hogy átmenjenek a félévi vizsgákon és megússzák a hazautazást hálaadáskor. Én azóta nem éreztem magam ennyire gondtalannak, mióta... nem is tudom... tán kilencedikes korom óta. És az a gondolat, hogy az egyikük valami olyan hihetetlen ostobaságot követett el, hogy kimászott a felvonó tetejére, és ott utazgatott – vagy ami még
rosszabb, megpróbált az egyik fülkéről a másikra átugrani –, és hogy valaki más elkísérte és tanúja volt ennek az egésznek – azaz látta, ahogy Elizabeth megcsúszik és lezuhan a halálba, és mégsem jött és jelentette be a történteket... Ez az, amitől a legjobban kiakadtam. Coopernek persze minden bizonnyal igaza van. Valószínűleg, akárki is volt a lánnyal a halála időpontjában, azért nem jelentkezett, mert attól félt, hogy bajba kerülhet. És, azt hiszem, talán Sarah–nak is igaza van, és Elizabeth a skizofrénia korai stádiumában lehetett, vagy talán mániás depresszióban szenvedett, amit a hormonháztartás egyensúlyának megbomlása, vagy ehhez hasonló okozhatott, s ez késztethette arra, amit tett. De ezt már sohasem tudjuk meg. Ez a helyzet. Sohasem tudjuk meg. És ez így egyszerűen nincs rendben. De ez szemmel láthatólag senkit nem izgat, kivéve Mrs. Kelloggot. Meg engem. Azon a pénteken – közel egy héttel Elizabeth halála után – Sarah és én az igazgatói iroda halljában ülünk, és az irodaellátóból rendelünk mindenféléket. Nem kerámiamelegítőket, hogy aztán elajándékozhassuk őket a barátainknak, hanem olyasmiket, amikre ténylegesen szükségünk van: tollat, papírt a fénymásológépbe, ilyesmit. Na jó, tulajdonképpen én csinálom a rendelést. Sarah pedig oktatást tart nekem arról, hogy a súlygyarapodásom minden valószínűség szerint a tudatalattim kísérlete arra, hogy a másik nem szemében kevéssé vonzóvá tegyem magam azért, hogy senki se tudjon úgy megbántani, mint annak idején Jordan.
Visszafogom magam, és nem hívom fel Sarah figyelmét arra, hogy ha szó szerint vesszük, én nem vagyok kövér. Ezt már vagy százszor elmondtam neki, ráadásul Sarah nagyon is tisztában van vele, hogy a tizenkettes méret az átlagos amerikai nők mérete, hiszen, ha már erről van szó, ő is pont tizenkettes ruhákat hord. De mostanra már világossá vált számomra, hogy Sarah azért beszél, mert szereti hallani a saját hangját, így hagyom, hadd mondja, mivel jelen pillanatban nincs más, akihez beszélhetne, Rachel ugyanis az ebédlőbe ment egy reggelivel egybekötött fogadásra a New York–i Főiskola kosárlabdacsapatával, a Fiúkákkal. Igen, tényleg ez a nevük. Fiúkák. Régebben Pumáknak, vagy minek nevezték magukat, de úgy húsz évvel ezelőtt néhányukat csaláson kapták, így az Országos Főiskolai Sportszövetség az első osztályból átsorolta őket harmadosztályba, és kötelezte őket, hogy megváltoztassák a nevüket. És ha önmagában az, hogy Fiúkáknak nevezik őket, nem lenne épp elég ciki, Allington elnök annyira odáig van, hogy megnyerjék a harmadosztályú bajnokságot az idén, hogy felvette a csapatba a legmagasabb embereket, akiket csak talált. De mivel az összes jó játékos az első és másodosztályban játszik, neki már csak a maradék jutott, az olyanok, akik a legrosszabb tanulmányi eredménnyel dicsekedhetnek az egész országban. De komolyan. Néha ezek az emberkék küldenek nekem panaszlistát arról, hogy valami nem stimmel a szobájukban, a kézírásuk szinte olvashatatlan, a helyesírásuk pedig pocsék. Teszem azt, egy ilyet: „Ketves Heather. Van valami probléma a vécével. Nem lehett lehúzni és álandoan ijen hangott ad. Légyszives segicsen." Vagy mondjuk: „Annak akire tartozik: az ágyam nem elég hoszu. Kaphatnék ujj ágyat. Kössz."
És esküszöm, ezeket nem én találom ki. Sem Sarah, sem én nem halljuk a sikítást, bár később megtudjuk, hogy a lány egész végig sikított. Amit mi hallunk, az a léptek dobogása, aztán az egyik folyosófelügyelő, Jessica Brandtlinger, ront be az irodába. − Heather! – kiabál a lány. Az arca, amely általában kissé sápadt, most olyan fehér, mint a fal, és zihálva veszi a levegőt. – Megint megtörtént! A liftakna! Sikítást hallottunk. És látszik a lába a padló és a fülke közti résen... Még mielőtt a mondat feléig jutott volna, én már felpattantam. –Hívd a 911–et! – kiáltom oda Sarah–nak, miközben kifelé rohanok. – Aztán keresd meg Rachelt! Követem Jessicát a hallon keresztül a biztonsági őrök asztaláig, az alagsorba vezető lépcsők felé. Ahogy látom, Pete nincs az őrhelyén. Már az alagsorban van, ott bukkanunk rá, a felvonók előtt, amint épp az adóvevőjébe kiabál valamit, miközben Carl, az egyik pedellus, egy feszítővassal próbálja kinyitni a lift ajtaját. − Igen, egy újabb lány – ordítja Pete az adóvevőbe. – Nem, nem tréfálok. Azonnal küldjenek mentőt! – Mikor megpillant minket, leengedi az adóvevőt, ujjával Jessica felé bök, és rákiabál: – Maga! Menjen fel, és hívja ezt a liftet – rácsap a bal keze felőli ajtóra – az elsőre, és tartsa is ott! Senkit ne engedjen se be, se ki, és akárhogy is, de ne engedje becsukódni az ajtót, míg a tűzoltók ide nem érnek és le nem kapcsolják! Heather, keresse meg a kulcsokat! Átkozom a butaságomat, hogy miért nem hoztam őket már eleve magammal. Tartunk egy sorozatot a lifthez való kulcsokból a recepción: egyet a kézi vezérléshez, olyat, amilyet Allingtonék is kaptak, amikor beköltöztek, hogy ne kelljen minden emeleten megállniuk a huszadikig, egyet a gépházhoz a szerelőknek, és egy olyat, amely kívülről nyitja az ajtókat.
− Rendben!
– kiáltok, és sietve elindulok vissza a lépcső felé, közvetlenül Jessica mögött, aki azért rohan felfelé, hogy felhívja a liftet az elsőre, és ott tartsa. Amikor odaérek a recepcióhoz, feltépem az ajtót és berohanok, s egyenesen a kulcsos szekrényhez tartok, amelynek mindig zárva kell lennie – és csak az éppen szolgálatban lévő portásnál lehet a kulcsa. De az épület–karbantartók és a folyosófelügyelők miatt, akik folyton elviszik a kulcsokat, hogy megjavíthassanak dolgokat vagy kitakaríthassanak, vagy beengedjék a szobájukba azokat, akik kizárták magukat, a kulcsos szekrény szinte soha nincsen zárva, ahogyan lennie kellene. Miközben elszaladok a mai portaszolgálatot ellátó Tina mellett, látom, hogy a szekrényke ajtaja tárva–nyitva. − Mi folyik itt? – tudakolja Tina idegesen. – Igaz, hogy már megint van valaki a liftakna alján? Tudomást sem veszek róla. Ami azért van, mert erősen összpontosítok. A kézi vezérlés kulcsa ugyanis a helyén van, és a gépházé is. De a liftajtó kulcsainak nyoma sincs. És amikor ellenőrzöm az aláírási listát a kulcsos szekrény mellett, senkinek a neve nem szerepel rajta, sőt, igazából még annak sincs nyoma, hogy egyáltalán valaki is elvitte volna valaha. − Hová lett a kulcs? – esek neki Tinának. – Kinél van a liftajtó kulcsa? − Én... én... nem tudom – dadogja Tina. – Már akkor sem volt ott, amikor átvettem a műszakot. Megnézheti az átadási naplót! Egy másik különbség a között, ahogy Justine meg én intézzük a dolgokat, hogy én a felvételem után azonnal kötelezővé tettem a recepciósok számára, hogy – a kulcsok hollétének nyilvántartása mellett – dokumentáljanak mindent, ami a műszakjuk alatt történt. Ha valaki elvisz egy kulcsot – még akkor is, ha ezt felvezette a szekrényke melletti papírra –, a
recepciósnak ezt az eseményt be kell jegyeznie a műszaknaplóba. És az első dolog, amit a dolgozónak tennie kell, amikor felveszi a munkát, hogy ellenőrzi, melyik kulcs van bent és melyik nincs. − Akkor kinél van? – kiabálok, miközben megragadom a naplót, és az előző műszakos feljegyzéseihez lapozok. De míg az összes többi kulcsról, amelyeket az előző dolgozó munkaideje alatt vittek el, megtalálom a bejegyzéseket, a liftajtó kulcsairól egy árva szó sincs. − Fogalmam sincs! – Tina hangja veszélyesen közelít a hisztérikushoz. – Esküszöm, én nem adtam oda senkinek! És el is hiszem neki. De ez nem segít megoldani a helyzetet. Megpördülök, hogy lerohanjak a lépcsőn, és megmondjam Carlnak, hogy ha szükséges, törjék fel nyugodtan az ajtót. De az utamat Allington elnök állja el, aki néhány irodai dolgozóval egyetemben előbújt az ebédlőből, hogy megnézze, mi ez a hatalmas felbolydulás. − Éppen egy megbeszélést próbálunk tartani odabent – förmed rám. − Nem mondja... – hallom magam, amint visszavágok. – Tudja, mi éppen valaki életét próbáljuk megmenteni idekint. Nem fordulok meg, hogy halljam, amit válaszol. Felkapom az elsősegélynyújtó csomagot az asztalról, és nekiiramodok lefelé a lépcsőn... ám most a halálsápadt Pete–be botlom, aki lassan felfelé igyekszik. − Nem
találtam meg a kulcsot – tájékoztatom. – Valaki elvitte. Carlnak fel kell feszítenie az ajtót... De Pete csak a fejét rázza. − Már megtette – kapaszkodik bele a karomba. – Jöjjön fel velem.
− De
nálam van az elsősegélynyújtó csomag – tiltakozom, és meglóbálom a piros műanyag dobozt. – Ha... − Már nincs rá szükség – feleli Pete. Most már szinte húzza a karom. – Jöjjön! És ne nézzen oda. Nem hinném, hogy ezt látni szeretné. Én pedig hiszek neki. Hagyom, hogy felrángasson magával a lépcsőn. Amikor belépünk az előtérbe, látom, hogy az elnök még mindig ott áll, körülötte néhány srác a kosárlabdacsapatból, meg az előbbi firkászok a szürke öltönyeikben. Mellettük Magda, aki előjött a pénztárgép mögül, hogy megnézze, mi történt, szinte virít köztük rózsaszín köpenyében és ciklámenszínű forrónadrágjában. Magda csak egy pillantást vet az arcomra, és elfehéredik. –Jaj nem! Egy újabb kis filmcsillagom! Pete egy pillantást sem vet rá, csak odamegy a biztonságiak asztalán lévő telefonhoz, a magasba tart egy kulcscsomót, amelyen az egyik diák igazolványa lóg – meg egy gumiból készült képregényfigura, Ziggy és elkezdi beolvasni az adatokat a feletteseinek. − Roberta Pace – olvassa kifejezéstelen hangon. – A Fischer Hall diákja. Elsőéves. Igazolványszám: 5–5–7, 3– 9... Én egy kicsit távolabb állok mind a biztonságiak asztalától, mind a recepciós pulttól, és érzem, hogy úrrá lesz rajtam a remegés. Nem tudom, hogy hívták, nem kérem, hogy megnézhessem a fényképét az igazolványán. Nem akarom tudni, hogy felismerem–e az arcát. Ekkor Rachel fordul be a női mosdó felőli sarkon. − Mi folyik itt? – kérdezi, és a tekintete az arcomról Pete–ére, majd Allington elnökére vándorol. De aki válaszol, az Tina az asztalnál.
− Egy
újabb lány esett le a lift tetejéről az aknába – suttogja. – És meghalt. Rachel arcából minden szín kiszalad a gondosan felvitt alapozó alatt. De amikor néhány másodperccel később megszólal, a hangja egyáltalán nem remeg. − Feltételezem, a hatóságokat már értesítették. Rendben. Megvan az igazolványa? Köszönöm, Pete. Tina, csörgesse meg a gondnokságot, hogy állítsák le az összes felvonót. Heather, felhívnád dr. Jessup irodáját, és elmondanád nekik, mi történt? Allington elnök úr, nagyon sajnálom a dolgot. Kérem, térjenek vissza a reggelijükhöz... Miközben érzem, hogy reszketek, és a szívem nagyjából egymilliót ver percenként, visszaosonok az irodámba, és nekikezdek a telefonálgatásnak. De először, ahelyett, hogy dr. Jessup irodáját hívnám, Cooper számát tárcsázom. − Cartwright Nyomozóiroda – jelentkezik be, mivel a munkahelyi számát hívtam, gondolván, hogy ilyenkor ott van. − Én vagyok – szólok bele a kagylóba halkan, mivel Sarah ott ül Rachel irodájában, közvetlenül az ajtó mögött, a folyosófelügyelőket értesíti a mobiltelefonjaikon arról, ami történt, és megkéri őket, hogy menjenek vissza a saját emeletükre amilyen hamar csak tudnak. – Egy újabb eset. − Egy újabb milyen eset? – kérdez vissza Cooper. – És miért suttogsz? − Egy újabb haláleset a liftaknában – súgom. − Komolyan beszélsz? − Ühüm – felelem. − Meghalt? Pete arca rémlik fel előttem. − Ühüm – mondom. − Jézusom, Heather! Nagyon sajnálom.
− Ühüm
– felelem immár harmadszor és egyben utoljára. – Figyelj... ide tudnál jönni? − Odamenni? Minek? A 9–es létrához tartozó tűzoltók éppen ekkor masíroznak el az iroda ajtaja előtt, sisakban és kabátban. Az egyikük egy kézifejszét cipel. Nyilvánvalóan senki sem tájékoztatta a nemzet bátor ifjait a helyzet mibenlétéről, amikor kihívták őket. − Odalent – mondom nekik, és az alagsorba vezető lépcső felé mutatok. – Egy újabb, khm... liftbaleset. A tűzoltóparancsnok meglepettnek tűnik, de csak bólint, elvezeti a hirtelen nagyon gyászos képet öltő menetet a portáspult mellett, és elindulnak lefelé a lépcsőn. Odasúgom Coopernek: − A végére akarok járni, hogy mi folyik itt, és jól jönne egy profi nyomozó segítsége, Cooper. − Hűha – csodálkozik Cooper. – Lassítsunk egy kicsit, te buldózer. Nincs ott a rendőrség? És ők nem elég profi nyomozók? −A rendőrök most pontosan ugyanazt fogják mondani, mint a múltkori esetnél – felelem. – Hogy liftszörfözött és leesett. − Mert valószínűleg éppen ez történt, Heather. –Nem! – ellenkezem. – Ez alkalommal nem. Egészen biztosan nem. − Miért? Ez a mostani is olyan jókislány? − Nem tudom – mondom. – De ez egyáltalán nem vicces. − Nem is állítottam, hogy vicces lenne. Én csak... − Szerette Ziggyt, Coop – a hangom egy kissé elcsuklik, de nem törődöm vele. − Mit szeretett? − Ziggyt. Azt a képregényfigurát. − Sose hallottam róla.
− Mert
ez tán a legnépszerűtlenebb képregényfigura a világon. Egy olyan valaki, aki szereti Ziggyt, tuti biztos nem fog lift– szörfözni, Coop. Kizárt dolog. − Heather... − És ez még nem minden – suttogom, miközben Rachel irodájából átszűrődik Sarah fontoskodó hangja: „Kérem, jöjjön vissza az épületbe, amilyen hamar csak tud. Egy újabb haláleset történt. Jelen pillanatban nincs jogosultságom, hogy felfedjem ön előtt a részleteket, de elengedhetetlen fontosságú, hogy... − Valaki elvitte a kulcsot – tájékoztatom Coopert. − Milyen kulcsot? – kérdez vissza. − Azt, amelyik a liftek ajtaját nyitja. – Már nem tudok uralkodni magamon. Érzem. Szinte már sírok. De minden erőmmel azon vagyok, hogy ne remegjen a hangom. – De senki nem írta alá, hogy elvitte volna, Coop. Pedig bárki is volt, meg kellett volna tennie. De nem tette. Ami azt jelenti, hogy akárkinél van is, az illető nem akarja, hogy tudjunk róla. És azt is jelenti, hogy akárkinél van is, az illető akármikor kinyithatja a felvonó ajtaját... akár akkor is, amikor a fülke még nincs ott. − Heather! – szólal meg Cooper olyan hangon, amelyről még ebben a felkavart állapotban is meg kell állapítsam, hogy milyen megnyugtató. És szexi. – Ez olyasmi, amit el kell mondanod a rendőrségnek. Most azonnal. − Oké – suttogom. Rachel irodájában Sarah folytatja a mondókáját: „Nem érdekel, hogy ma van a nagymamája születésnapja, Alex. Az épületben haláleset történt. Mi a fontosabb a maga számára: a nagyanyja születésnapja vagy a munkája?" − Menj, és mondd el a rendőrségnek ugyanazt, amit nekem az előbb elmeséltél – duruzsolja Cooper megnyugtató, szexi hangja a fülembe. – Aztán pedig igyál meg egy nagy bögre kávét sok tejjel és cukorral, de addig, amíg még meleg. Ez utóbbi megjegyzése kissé meglep.
− Miért?
– tudakolom. –Azért, mert a munkám során azt tapasztaltam, hogy az édes, tejes italok jót tesznek a sokk ellen, ha éppen whiskyt nem ihatunk. Rendben? − Rendben. Szia. Leteszem a kagylót, aztán következő lépésként felhívom dr. Jessupot, és elmondom az asszisztensének – mert dr. Jessup valami megbeszélésen van –, hogy mi történt. Amikor meghallja a híreket, az asszisztens, Jill, a helyzethez illő, kétségbeesett hangon válaszol: − Ó, istenem! Azonnal tudatom dr. Jessuppal! Megköszönöm a segítségét, és leteszem a telefont. Aztán csak bámulom a készüléket. Coopernek igaza van. Tájékoztatnom kell a rendőrséget a kulcsról. Szólok Sarah–nak, hogy mindjárt jövök, és kimegyek az irodából. A hallba kilépve hatalmas káoszt találok. Kosárlabdázók keverednek tűzoltókkal. Irodai dolgozók lógnak minden elérhető telefonvonalon, még Pete–én és a recepciós pultnál lévőn is, és kárelhárítást végeznek. Rachel épp bólogat valamire, amit a tűzoltóparancsnok mond neki. Az épület bejárata felé pillantok. Ugyanaz a rendőr áll ott, mint aki Elizabeth halálának napján is, és egyetlen diákot sem enged be az épületbe. − Akkor jöhetsz be, amikor majd azt mondom, hogy bejöhetsz – mordul rá az őr egy skinhead ifjoncra, aki visszavág: − De nekem be kell jutnom a szobámba a házi dolgozatomért! Ha nem adom le ma délig, egyest kapok! − Elnézést! – szólítom meg a rendőrt. – Meg tudná mondani, ki itt a parancsnok? A fickó rám néz, aztán hüvelykujjával Rachel felé bök. − Amennyire én tudom, ő ott – feleli. − Nem – mondom. – Úgy értem, van itt valami nyomozó, vagy valaki...
− Ja,
úgy! – A rendőr egy magas, ősz hajú férfi felé biccent, aki kordbársony kabátot és skótkockás nyakkendőt visel, s a falnak támaszkodik – és, bár ő ezt valószínűleg nem tudja, az egész háta tiszta csillámpor, mivel épp egy olyan plakátnak dörgölőzik, amely arra biztatja a diákokat, hogy menjenek el egy meghallgatásra a Pippinre, és amely tele van csillámos ragasztóval. Leszámítva egy meggyújtatlan szivart a szája sarkában, amin rágódik, az ég adta világon semmit sem csinál. − Canavan nyomozó – tájékoztat az őr. − Köszönöm – vetem oda a fickónak, aki már egy másik itt lakóval közli: − Nem érdekel, ha a feje tetejére áll is, akkor sem megy be ebbe az épületbe, amíg én azt nem mondom, hogy mehet. A szívem a torkomban dobog, miközben odalépek a férfihoz. Még soha életemben nem beszéltem rendőrnyomozóval. Illetve... leszámítva azt az egyetlen esetet, amikor a mamámat jelentettem fel nagy értékű lopás miatt. − Canavan nyomozó? – szólítom meg. Azonnal rájövök, hogy az első benyomásom – mely szerint az illető nem csinál semmit – egyáltalán nem állja meg a helyét. Canavan nyomozó a legkevésbé sem a semmit teszi. Hanem nagyon is meredten bámulja a főnököm lábát, mely igen formásán domborodik térdig érő, egyenes szoknyája alatt. De most elkapja a tekintetét Rachel lábáról, és helyette engem kezd bámulni. Őszes színű, szúrós bajusza, meg kell hagyni, meglehetősen jól áll neki. Pedig az emberek arcszőrzete igen ritkán szemet gyönyörködtető. − Eegen? – szólal meg cigarettától érdes hangon. − Helló – üdvözlöm. – A nevem Heather Wells. Én vagyok itt, a Fischer Hallban, az igazgató asszisztense. És, khm... csak szeretném bejelenteni valakinek, hogy a
liftajtó kulcsa eltűnt. Lehet, hogy ez nem jelent semmit... errefelé a kulcsoknak állandóan nyoma vész. Csak gondoltam, valakinek tudnia kellene róla. Mert hát ez a dolog elég különösnek tűnik számomra. Arra gondolok, hogy a lányok liftszörfözés közben haltak meg. Mert hát, tudja, ezek a lányok nem tesznek ilyet. Mármint nem liftszörföznek. Tapasztalatom szerint. Canavan nyomozó, aki végig figyelmesen hallgatott, amíg beszéltem, megvárja, míg befejezem a mondókámat, aztán kiveszi a szájából a szivart, és nekem szegezi. − Sugar Rush, nemde? – teszi fel a kérdést. Annyira meglepődöm, hogy szinte leesik az állam. Végül csak kinyögöm: − Öhm, igen. − Gondoltam. – A szivar visszakerül a foga közé. – A gyerkőcömnek volt egy posztere magáról a szobája falán. Minden egyes alkalommal magát kellett bámulnom abban a nyavalyás miniszoknyában, amikor bementem hozzá rászólni, hogy halkítsa le a nyamvadt magnóját. Mivel egyáltalán semmi értelmeset nem tudok erre a megjegyzésre válaszolni, így inkább csendben maradok. − Mi a fenét csinál maga itt? – tudakolja Canavan nyomozó. − Hosszú történet – felelem, és őszintén remélem, hogy nem akarja, hogy elmeséljem. Nem akarja. –Ahogy a lányom mondta volna – folytatja Canavan nyomozó még akkoriban, amikor a maga legnagyobb rajongója volt: nekem nyolc. Na szóval, mi van ezzel az eltűnt kulccsal? Újból elmagyarázom neki az egészet. Futólag azt is megemlítem, hogy Elizabeth amolyan jókislány volt, Roberta pedig szerette Ziggyt, és hogy éppen ezek miatt a dolgok miatt felettébb valószínűtlen, hogy részt vettek volna bármiféle liftszörfözésben. De leginkább a hiányzó kulcs problémáját elemezgetem.
− Na,
hadd foglaljam ezt össze – szólal meg Canavan nyomozó, mikor végre befejezem. – Maga nem hiszi, hogy ezek a lányok – akik, ha jól értem, mindketten elsőévesek, újak itt a városban, és, ahogy a lányom mondaná, „totál hepik" – liftfülkék tetején utazgatnának csak úgy élvezetből. Úgy gondolja, hogy valaki itt ólálkodott, és kinyitotta a liftakna ajtaját, mikor a felvonó még nem érkezett meg, és lelökte ezeket a lányokat az aknába, ezért haltak meg. Jól értettem? Most így összerakva már magam is hallom, milyen ostobának is hangzik az elméletem. Sőt, több mint ostobának. Mondhatni, teljesen agyamentnek. Leszámítva... leszámítva Ziggyt! –Tételezzük fel, hogy igaza van – folytatja Canavan nyomozó. – Hogyan tudta az illető, akárki is volt az, aki mindezt tette, megszerezni a liftajtó kulcsát? Azt mondta, hogy egy zárható szekrénykében tartják a... mi mögött is? A pult mögött? − Ühüm – nyugtázom. − És ahhoz kinek van hozzáférése? Bárkinek? − Nem – felelem. – Csak a diákmunkásoknak és a személyzetnek. − Szóval azt feltételezi, hogy valaki maguk közül lányokat öldös? És melyikük lenne az? – Pete–re mutat, aki épp az egyik tűzoltóval beszélget a biztonságiak asztalánál. – Ő ott? Vagy talán inkább az a fickó? – Az ujja Carl felé vándorol, aki láthatóan még mindig falfehér, ennek ellenére egy egyenruhás rendőrnek ecseteli épp, hogy mit látott a liftakna alján. − Na jó – sóhajtok, és úgy érzem, legszívesebben meghalnék. Mert rájövök, milyen ostoba voltam. Alig öt perc alatt ez a fickó annyi lyukat lőtt az elméletembe, hogy az már úgy néz ki, mint egy jó darab ementáli sajt. De akkor is. − Na jó, lehet, hogy igaza van. De lehet, hogy... − Lehet, hogy inkább meg kellene mutatnia, hol is tartják azt az elveszett kulcsot – vág közbe Canavan
nyomozó, és kihúzza magát. Vidáman konstatálom, miközben követem a portáspult felé, hogy igazam volt: az egész válla tiszta rózsaszín csillám, mintha tündérporral szórták volna be odafentről. Miközben a porta felé haladunk, észreveszem, hogy Tina nincs ott. Kérdő pillantást vetek Pete–re. − Csomagok – Pete egy pillanatra felfüggeszti a tűzoltóval folytatott eszmecserét, hogy tájékoztasson. Arról van szó, hogy Tina a csomagkihordót kíséri el ahhoz a teremhez, ahová a beérkező küldeményeket zárjuk el addig, amíg a diákokat nem értesítjük, hogy jöjjenek le a portára, és kérjék ki őket. Bólintok. Ha esik, ha fúj, ha törik, ha szakad, a postának meg kell érkeznie... még akkor is, ha egy halott lány fekszik a liftakna alján. Tudomást sem veszek a veszettül csörgő telefonokról, belépek a pult mögé, és egyenesen a kulcsszekrény felé veszem az irányt. − Itt tartjuk a kulcsokat – magyarázom Canavan nyomozónak, aki követett az ajtón át a recepcióig, és most ott áll mellettem a pult mögött. A nagyméretű, fémből készült szekrény a falra van erősítve. Belül pedig akasztósorok akasztósorok hátán. Háromszáz ilyen akasztó van, az épületben található minden egyes szobához egy, plusz jó néhány olyan, amely a kizárólag a személyzet által használható kulcsoknak van fenntartva. Alapvetően ezek mind ugyanúgy néznek ki, leszámítva a liftajtók kulcsát, amely úgy néz ki, mint egy imbuszkulcs, és a legkevésbé sem hasonlít bármiféle hagyományos kulcsra. − Szóval, ahhoz, hogy valaki elvigyen egy kulcsot, először be kell jutnia ide hátra – állapítja meg Canavan nyomozó. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy ősz szemöldöke a lábunk előtt rendetlenül a padlóra halmozott napi posta láttán a magasba szalad. A recepció nem mondható épp a legbiztonságosabb területnek az épületben. – És ahhoz, hogy ide bejusson
az illető, el kell haladnia a biztonságiak asztala előtt, ahol napi huszonnégy órában tartózkodik valaki. − Úgy van – ismerem el. – A biztonsági őrök tisztában vannak vele, kinek van joga bemenni a recepciós pult mögé, és kinek nincs. És nem is engednének be senkit, aki nem dolgozik itt. Ráadásul általában egy diákmunkás is ül az asztalnál, és ők sem engednék senkinek, hogy hozzányúljon a kulcsokhoz, ha az illető nem a személyzethez tartozik. És még ebben az esetben is be kell vezetni a naplóba. Mármint a kulcsok elvitelét. De senki nem jegyezte fel, hogy magával vitte volna a felvonó kulcsát. Egyszerűen csak... eltűnt. − Ühüm – nyugtázza Canavan nyomozó, amit mondtam. – Ezt már említette. Nézze, vár rám néhány valódi bűnügy – köztük egy hármas késeléses eset egy csemegebolt fölötti lakásban a Broadwayn –, amit ki kell vizsgálnom. De azért kérem, mutassa meg, hogy ennek a csalfa kulcsnak, amely bizonyítaná, hogy a kérdéses fiatal hölgy nem véletlen balesetben halt meg, normál esetben hol kellene lógnia. Kutakodni kezdek az akasztók között, és közben arra gondolok, meg fogom fojtani Coopert. Úgy értem, nem hiszem el, hogy képes volt rábeszélni erre. Ez a fickó itt egy pillanatig sem hisz nekem. Sajnos, emlékszik arra a képre, amely még a Sugar Rush–os időkben készült rólam. És ha van valami, ami képes aláásni egy ember szavahihetőségét, az egy őt ábrázoló életnagyságú poszter, amelyen tigrismintás miniszoknyában üvölt a mikrofonba a Mail of Amerika bevásárlóközpontban. És rendben, lehet, hogy a meggyőződésemet, mely szerint lányok nem szoktak liftszörfözni – különösen az olyan jókislányok, akik szeretik Ziggyt nem nevezhetnénk épp sziklaszilárd bizonyítéknak. De mi van az eltűnt kulccsal? Az már csak valami, nem? Leszámítva azt az apróságot, hogy amikor ahhoz a helyhez érek, ahol a felvonó kulcsa általában lógni
szokott, meglátok valamit, amitől megfagy a vér az ereimben. Mert egészen pontosan azon a helyen, ahol lennie kell – és pontosan azon a helyen, ahol pár perccel ezelőtt nem volt ott lóg a lift kulcsa.
8. Akarom Akarom Azt a fiút akarom Bújnál te a bőrömbe Amikor őt megkapom Megkapom Megkapom Azt a fiút megkapom Eredeti cím: „That Boy” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Rocket Pop c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Azt mondja, öt perc múlva itt van, de nem telik bele három, már meg is jelenik a hallban. Még sohasem járt ebben az épületben korábban, és valahogy kissé ide nem illőnek is tűnik... talán azért, mert ő nincs kitetoválva, és nem hord semmiféle piercinget, ahogyan mindenki más, aki a pult előtt elhalad. De az is lehet, hogy csupán azért, mert annyival jobban néz ki a többieknél, ahogy itt áll, a haja olyan, mintha épp most kelt volna ki az ágyból (bár én tudom, hogy már órák óta fent van – reggelente mindig fut), elnyűtt bőrkabátban és farmerban. − Helló! – üdvözöl, amint megpillant.
− Szia!
– Megpróbálok mosolyogni, de mivel ez reménytelen kísérlet, végül csak annyit mondok helyette: – Kösz, hogy eljöttél. − Szívesen – feleli, miközben tekintete a tévészoba felé vándorol, ahol Rachel és az időközben hozzá csatlakozott hamuszürke arcú dr. Jessup a diákotthon fél tucat halálra vált dolgozójával együtt komor arckifejezéssel járkál föl s alá. − Hová lettek a zsaruk? – kérdezi. − Elmentek – felelem, s igyekszem a keserűséget kiszűrni a hangomból. – Történt valami hármas késelés egy csemegebolt fölötti lakásban a Broadwayn. Csak ez az egy maradt itt, aki a liftaknát őrzi, amíg a halottkém meg nem érkezik, hogy elvigye a holttestet. Mivel ők már eldöntötték, hogy baleset történt, szerintem úgy gondolták, hogy nincs okuk itt maradni. Azt hiszem, ez elég diplomatikus válasz volt, tekintetbe véve, hogy legszívesebben mit mondtam volna Canavan nyomozóról meg a sleppjéről. − De te úgy gondolod, nincs igazuk – jelenti ki Cooper. És ez állítás, nem kérdés. − Valaki elvitte azt a kulcsot, Coop – ismétlem meg. – Aztán pedig visszatette, amikor senki sem figyelt. Ezt nem én találtam ki. Nem vagyok bolond. Bár, ahogy a hangom elvékonyodik, amikor azt a szót ejtem ki a számon, hogy „bolond", ez az állítás tulajdonképpen megkérdőjelezhető. De Cooper nem azért van itt, hogy ezt vitassa. –Tudom – mondja kedvesen. – Én hiszek neked. Hisz itt vagyok, nemde? − Tudom, hogy hiszel – felelem, és már bánom, hogy így kikeltem magamból. – És köszönöm. Na, akkor menjünk. Cooper, úgy tűnik, elbizonytalanodik. − Várjunk csak! Hová?
− Roberta
szobájába – felelem. Felmutatom a pótkulcsot, amelyet a kulcsszekrényből emeltem el. – Azt hiszem, először ott kellene körülnéznünk. − Minek? − Nem tudom – ismerem be. – De valahol el kell kezdeni a dolgot. Cooper először a kulcsra néz, aztán rám. − Csak hogy tudd – szólal meg szerintem ez rossz ötlet. − Tudom – mondom. Mert tényleg tudom. − Akkor miért csináljuk? Kábé öt másodpercre vagyok attól, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Azóta érzek így, mióta Jessica berontott a szobámba, hogy közölje a hírt az újabb halálesetről, és a Canavan nyomozó előtti megszégyenülésem a legkisebb mértékben sem segített a dolgon. De minden erőmmel azon vagyok, hogy a hangomon ne hallatsszon ez a kétségbeesett izgatottság. − Azért, mert ez az egész az én épületemben esett meg. Az én lányaimmal. És meg akarok bizonyosodni róla, hogy valóban úgy történt minden, ahogyan a rendőrök és mindenki más is állítja, és nem arról van szó... tudod... amit én feltételezek. − Heather – szólal meg. – Emlékszel, amikor a Sugár Rush albumod kijött, és hirtelen milliónyi rajongói levél árasztotta el a Cartwright Records irodáit, te pedig ragaszkodtál hozzá, hogy minden egyes írást elolvasol, és személyesen válaszolsz rájuk? Hirtelen felszalad bennem a pumpa. Nem tehetek róla. − Hahó! – csattanok fel. – Akkor tizenöt éves voltam! − Az nem számít – jelenti ki Cooper. – Mert tizenöt év alatt egy fikarcnyit sem változtál. Még most is úgy érzed, hogy személyes felelősséggel tartozol mindenki iránt, akivel valaha is kapcsolatba kerültél – még olyan emberek iránt is, akikkel adott esetben még csak nem is
találkoztál soha. Mintha csak azért teremtettek volna erre a földre, hogy mindenki másra te vigyázz. − Ez nem igaz! – tiltakozom. – Különben is, csak tizenhárom év... Heather! – vág közbe, meg se hallva, amit mondok. – A gyerekek néha ostobaságokat csinálnak. A társaik pedig, lévén, hogy ők is csak gyerekek, utánozzák őket. És ezért meghalnak. Az ilyesmi megesik. Ez nem jelenti azt, hogy bűncselekmény történt. − Nem? – Most már rettentő dühös vagyok. – És mi van a kulccsal? Azzal mi a helyzet? Még mindig nem úgy néz ki, mint akit meggyőztem. − Azt akarom, hogy tudd – mondja –, hogy ezt az egészet csak azért csinálom, hogy megakadályozzam, hogy még nagyobb kalamajkába sodord magad, mint amekkorában már vagy – amihez, mellesleg, szemmel láthatólag remek érzéked van. − Tudod, Coop – felelem –, hálás vagyok, hogy bizalmat szavazol nekem. Komolyan. − Csak nem szeretném, ha elveszítenéd a főállásodat – jön a válasz. – Egészségbiztosítást már nem tudnék felajánlani a szállás és ellátás mellett. − Köszi – húzom el a számat. – Igazán nagyon köszönöm. De mindez nem számít. Mert végül velem jön. Igen–igen hosszú a séta Roberta szobájáig a tizenhatodik emeletre. A liftet természetesen nem használhatjuk, hiszen lezárták. Az egyetlen hang, amit hallok, amikor végül felérünk a hosszú, üres folyosóig, az a saját zihálásunk. Az enyém különösen hangos. Ezt leszámítva mindenütt csend honol. Síri csend. De persze még dél sincs. A legtöbb lakó – azok, akiket nem ébresztett fel a mentők és a tűzoltók szirénázása – még javában a tegnap esti sörözést próbálja kialudni. Előrebökök a kulcsommal, mutatván az utat, és elindulok az 1622–es szoba felé. Cooper ott jön a nyomomban, közben a falon lévő plakátokat nézegeti,
amelyek arra biztatják a tanulókat, hogy keressék fel a legközelebbi egészségügyi központot, ha olyan gyanújuk támad, hogy esetleg elkaphattak valami szexuális úton terjedő betegséget, vagy tájékoztatja a lakókat az ingyenes filmvetítésről a diákközpontban pénteken este. A folyosófelügyelő a tizenhatodikon kissé rá van kattanva Snoopyra. Mindenhol újságból kivágott Snoopyk hemzsegnek. Még egy karton Snoopy is áll a folyosón, valódi kartontálcával a kezében, melyen egy nyíl mutatja, hogy „Ingyen óvszer, a New York–i Főiskola egészségügyi központjának ajándéka: 40.000 dolcsiért egy évben, igazán lehet már valami ingyen!" A tálca, mondanom sem kell, üres. Az 1622–es szoba ajtaján egy citromsárga üzenőtábla lóg, az a letörölhető fajta, amire semmit sem írtak. És egy Ziggy matrica. De valaki piercinget rajzolt Ziggy orrába, egy másik illető pedig odafirkantotta a feje fölé egy buborékba, hogy „Hová tűnt a gatyám?" Felemelem a kulcscsomómat, és hangosan dörömbölni kezdek vele az ajtón. –Az igazgatói irodából vagyunk! – kiabálom. – Van valaki odabent? Semmi válasz. Még egyszer próbálkozom, aztán bedugom a kulcsot a zárba, és kinyitom az ajtót. Odabent a komódon a ventillátor hangosan zümmög, annak ellenére, hogy a szoba, ugyanúgy, mint az összes többi a Fischer Hallban, légkondicionált. A ventillátort leszámítva semmi mozgás. Roberta szobatársának semmi nyomát nem látjuk. Valószínűleg kissé meg fogja viselni, hogy amikor visszatér onnan, ahol van, rá kell jönnie, hogy az év hátralévő részét egyedül kell majd töltenie a szobában. A helyiségnek csak egy ablaka van, nagyjából két méterre tőlünk, úgy másfél méter magasan. Az ablaktáblákat egy ikerkallantyú nyitja. A távolban, a háztetők és a víztornyok felett, idelátszik a Hudson folyó,
mely méltóságteljesen hömpölyög tova, miközben a nap sugarai meg–megtörnek tükrös felszínén. Cooper megpillant néhány családi fényképet az egyik éjjeliszekrény tetején. − A halott lány – szólal meg. – Hogy is hívták? − Roberta – felelem. − Akkor ez az ő ágya. A nevét ráíratta egy pergamentekercsre valami utcai művésszel, szivárványszínű betűkkel, és a papírt felakasztotta az ablaknál álló rendetlenebb ágy fölé. Mindkét ágyban aludtak, s szemmel láthatólag a szoba egyik lakója sem aggódott túlságosan a rend miatt. A lepedők gyűröttek, és az ágytakarók – természetesen rosszul párosítva, amint ez az egy szobában lakóknál igen gyakran előfordul – félrecsúsztak. Roberta oldalán a dekoráción erősen túlteng a Ziggy–motívum. Mindenhol ziggys jegyzetpapírok, ziggys naptár a falon, és az egyik íróasztalon egy csomó ziggys füzet és írószer. Mindkét lány, állapítom meg, Jordan Cartwright– rajongó. Teljes gyűjteményük van az Easy Street CD–iből, plusz a Baby, be Mine. De egyiküknek sincs egyetlen lemeze se tőlem. Ami persze nem nagy meglepetés. Én mindig is sokkal népszerűbb voltam a nyolc–tizenkét évesek körében. Cooper térdre ereszkedik, és kutatni kezd a halott lány ágya alatt. Ez rendkívül zavaró. Megpróbálok a szaglászásra összpontosítani, de Cooper hátsója különösen formás darab. Ahogy ott domborodik a kopott Levis alatt, miközben előrehajol, nagyon nehezemre esik bármi másra is figyelni, akármennyire is komoly ez az ügy, meg minden. − Ezt nézd! – húzza ki a fejét Roberta ágya alól. A haja kissé összekócolódott. Gyorsan odakapom a tekintetem, hogy ne úgy nézzen ki, mintha eddig a dereka alatti részeket bámultam volna. Remélem, nem vette észre. − Mit? – kérdezem értelmesen. − Nézd!
Egy ziggys ceruza végéről, amelyet Cooper Roberta ágya alól húzott ki, egy halvány színű, löttyedt valami lóg. Közelebbről szemügyre veszem, és nyomban rájövök, mi az. Egy használt óvszer. − Hmm – mondom. – Pfuj. − Még egészen friss – állapítja meg Cooper. – Véleményem szerint Robertának igen tüzes randija lehetett tegnap este. A szabad kezével felvesz egy ziggys borítékot a Roberta asztalán álló halomból, és beleejti az óvszert. − Mit művelsz? – kérdezem rémülten. – Ez nem bizonyíték visszatartása? − Mire bizonyíték? – Cooper néhányszor összehajtja a borítékot, és belesüllyeszti a kabátja zsebébe. – A rendőrség már megállapította, hogy nem történt bűncselekmény. − Akkor meg minek teszed el? Cooper vállat von, majd ledobja a ceruzát. − Egy dolgot megtanultam már a munkám során: az ember sose tudhatja... Körbepillant Roberta szobájában, és a fejét csóválja. − Valahogy olyan furcsa ez. Ki az, aki szex után elmegy lift– szörfözni? Még ha fordítva lenne, akkor talán megérteném – tudod, az adrenalin, vagy mit tudom én, mi, ami felszabadul attól, hogy életveszélyes dolgokat művelsz, megeshet, hogy felkorbácsolja a vágyakat. Na de előtte? Ha csak nem valami perverz dologról van szó. Elkerekedik a szemem. − Arra gondolsz, hogy az a fickó először lefekszik az áldozatokkal, aztán lelöki őket a lift tetejéről? − Valami ilyesmire – jön zavarba Cooper. Nem igazán örül neki, hogy ilyen perverz dolgokat kell velem megvitatnia, így gyorsan témát vált. – És mi a helyzet a másik lánnyal? Az elsővel. Azt mondtad, megnézted, és nem jelentett be látogatót aznap éjjel.
− Nem
– felelem. – De mielőtt idejöttél, ezt a lányt is ellenőriztem, és ő sem írt fel senkit tegnap estére. – Aztán eszembe jut valami. – Ha... ha lett volna valami ilyesmi Elizabeth szobájában – úgy értem, egy óvszer, vagy hasonló –, a rendőrök biztosan megtalálták volna, ugye? − Nem, ha csak nem külön azt keresték. És ha valóban meg voltak győződve róla, hogy a lány halála baleset volt, úgy, ahogyan ez a mostani is, akkor nem hiszem, hogy egyáltalán körülnéztek volna. Beleharapok az alsó ajkamba. − Még senki nem költözött be Elizabeth helyére. A szobatársa most egyedül birtokolja az egész szobát. Körülnézhetnénk egy kicsit. Cooper tekintete kétségeket tükröz. − Elismerem, hogy különös, ahogyan ez a lány meghalt, Heather – szólal meg. – Különösen az óvszer és a kulcs–ügy fényében. De amire te próbálsz célozni... − Te céloztál rá először – emlékeztetem. – És mindentől függetlenül azért körbenézhetünk, nem? Kinek fájna az? − Még ha meg is tennénk, már egy hét telt el azóta, hogy meghalt – hívja fel a figyelmemet Coop. – Kétlem, hogy találnánk bármi érdemlegeset. –Nem tudhatjuk, amíg meg nem próbáltuk – jelentem ki, és elindulok az ajtó felé. – Gyere! De Cooper csak áll és néz. − Miért olyan fontos neked, hogy bebizonyítsd, hogy ezek a lányok nem saját maguknak köszönhetik a halálukat? – tudakolja. Döbbenten nézek rá. − Hogy mi? –Jól értetted. Miért próbálod ilyen eltökélten bizonyítani, hogy nem baleset történt? Persze nem magyarázhatom meg neki. Mert nem akarom, hogy pszichopatának tűnjek – aminek Sarah minősítene, ha tudna erről. Mert tisztában vagyok vele,
hogy teljesen úgy hangzana, ha elmondanám, mit érzek... hogy tartozom azzal a háznak – magának a Fischer Hallnak –, hogy kiderítem, mi folyik a falai közt valójában. Mert a Fischer Hall – ahogyan Cooper is –, ha úgy vesszük, megmentette az életemet. Jó, rendben, tulajdonképpen csak attól mentettek meg, hogy életem hátralévő részét pincérnőként kelljen eltöltenem valami gyorsétteremben. De ez nem éppen elég? Tudom, hogy ennek nem sok értelme van – hogy Sarah bizonyára megállapítaná, hogy a szüleim vagy az ex–pasim iránti érzelmeimet vetítem ki egy halom téglára, amit 1850–ben hánytak egymásra –, de én tényleg úgy érzem, hogy az én felelősségem bebizonyítani, hogy ami most itt történik, az nem a Fischer Hall hibája – nem az itt dolgozóké, akik, mondjuk, nem vették észre, hogy ezek a diákok elindultak lefelé a lejtőn, vagy ilyesmi és nem is a lányoké, akik túlságosan szendének tűnnek ahhoz, hogy ilyeneket műveljenek –, de nem is az intézményé, magáé, mert nem volt elég otthonos számukra, vagy mit tudom én. Az iskolai újság már meg is jelentetett egy „mélyinterjút" a liftszörfözés veszélyeiről. Ki tudja, holnap miről fognak írni. No ugye mondtam, hogy ostobán hangzik. Mégis így érzek. De ezt nem fogom tudni elmagyarázni Coopernek. Tudom, hogy még csak megpróbálni sem lenne értelme. − Mert a lányok nem liftszörföznek – végül csak ennyit tudok felhozni. Először azt hiszem, hogy Cooper is mindjárt kisétál, ahogy Canavan nyomozó tette, egyetlen szó nélkül, dühösen, hogy vesztegetni mertem az idejét. De ő felsóhajt, és csak annyit mond: − Jól van. Azt hiszem, van még egy szoba, amit meg kell néznünk.
9. Rázd a pomponod Rázd a pomponod Rázzad bébi Amíg csak bírod Eredeti cím: „Shake It” Előadó: Heather Wells Szerző: O’Brien/Henke A Rocket Pop c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Elizabeth Kellogg szobatársa az első kopogásomra kinyitja a 1412–es ajtaját. Óriási fehér póló és fekete macskanadrág van rajta, az egyik kezében mobiltelefon, a másikban égő cigaretta. Mosolyt erőltetek az arcomra, és megszólítom: –Jó reggelt! Én Heather Wells vagyok, ő pedig... – Helló – vág közbe a szobatárs, és a szeme elkerekedik, mikor megpillantja Coopert. De hát miért is ne? Végül is egy egészséges, forróvérű amerikai lány. És Cooper nem is kicsit hasonlít Amerika egyik legnépszerűbb szívtiprójára. − Cooper Cartwright – szólal meg Coop, és olyan mosolyt villant a szobatársnőre, hogy ha nem ismerném ennyire, meg mernék rá esküdni, hogy rengeteget gyakorolja a tükör előtt, és kizárólag ilyen különleges alkalmakra tartogatja, mint ez a mostani. Csakhogy Cooper nem az a gyakoroljuk–a– mosolygást–a–tükör–előtt típus. − Marnie Villa Delgado – mutatkozik be a szobatárs. Marnie nagydarab lány, mint én, csak ő szélesebb mellben, mint fenékben, és rengeteg nagyon sötét, nagyon göndör, hosszú fekete hajfürt keretezi az arcát. –
Láthatólag megpróbál felmérni, ahogyan sok nő szokta, hogy vajon Cooperrel járok–e, vagy megmarad szabad prédának. –Arra gondoltunk, Marnie, hogy váltanánk veled néhány szót a volt szobatársnődről, Elizabethről – mondja Cooper, s közben annyi fogát villantja ki mosolygás közben, hogy szinte vakít. De Marnie–t nyilvánvalóan nem vakította el, mivel szemmel láthatóan eldöntötte, hogy Cooper és én nem vagyunk egy pár (honnan a csodából tudja? De komolyan? Hogy lehet, hogy más lányok – mint Marnie, Rachel vagy Sarah – tudják, hogy kell ezt csinálni, én meg nem?), beleszól a telefonba, hogy „mennem kell", és leteszi. Aztán, miközben folyamatosan elbűvölten bámulja Coopert, csak ennyit mond: − Jöjjenek be! Ellépek mellette, Cooper pedig követ. Azonnal észreveszem, hogy Marnie elég gyorsan átrendezte a szobát Elizabeth halála után. A két egyszemélyes ágyat egymás mellé tolta, így most egy óriási franciaágy lett belőle, amit letakart egy hatalmas tigrismintás ágyterítővel. A két komódot egymás tetejére tette, így most nyolc fiókja lett négy helyett, csak neki egyedül, Elizabeth asztala pedig jelenleg szórakoztató egységként funkcionál, azon áll a tévé, a videó és a CD–lejátszó, egy karnyújtásnyira az ágytól. − A rendőrséggel már beszéltem róla. – Marnie lepöcköli a hamut a tigriscsíkos ágyelőre, amelyen mezítláb ácsorog, és egy pillanatra Cooperről felém fordítja a tekintetét. – Mármint Bethről. Hé! Várjunk csak egy kicsit! Nem ismerem én magát valahonnan? Nem színésznő véletlenül, vagy ilyesmi? − Én? Nem – felelem az igazságnak megfelelően. − De a szórakoztatóiparban dolgozik. – Marnie hangja meggyőződésről árulkodik. – Csak nem valami filmet akarnak forgatni Beth életéről?
Mielőtt még Cooper egy hangot is kiejthetne a torkán, visszakérdezek. − Miért? Úgy gondolja, Beth életében benne rejlik egy mozifilm lehetősége? Marnie megpróbál lazának látszani, de én meghallom, ahogy köhög, amikor beleszippant a cigarettába. Minden kétséget kizáróan ő is csak a drámai hatás kedvéért dohányzik. − Ó, igen! Úgy értem, már látom is, hogyan lehetne fölvezetni a témát. A kisvárosi lány feljön a nagyvárosba, de ez túl sok neki, és végül egy ostoba bátorsági próbában az életét veszíti. Játszhatnám én a szerepét? Minden tapasztalatom megvan hozzá... De Cooper kipukkasztja a lufit. − Nem a szórakoztatóiparból vagyunk. Heather az igazgató asszisztense ebben az épületben, én pedig az egyik barátja vagyok. − De én azt hittem... – Marnie most már tényleg átható tekintettel méreget, megpróbálja felidézni magában, hol is láthatott azelőtt. – Azt hittem, maga színésznő. Már biztosan láttam valahol... − Nyilván a beiratkozásnál – vágom rá sietve. − A szobatársa... – néz fel Cooper a kis konyhai részben végzett kutakodásból. Marnie itt tartja a mikrohullámú sütőt, a villanyfőzőt, a konyhai robotgépet, a kávéfőzőt és egy olyan mérleget, amelyen a fogyókúrázók szokták ellenőrizni, hány deka az ebédre szánt csirkemell. – Hová valósi volt? − Hát – feleli Marnie – Mysticbe. Tudja, Connecticutban. Cooper most már a konyhaszekrény ajtóit nyitogatja, de Marnie annyira össze van zavarodva, hogy még tiltakozni is elfelejt. –Hé, már tudom! Szerepelt a Melrose Place–ben, ugye? – kérdezi. − Nem én – hűtőm le. – Ha jól értettem, azt mondta, Eliz... úgy értem, Beth, nem érezte magát itt jól.
− Hát,
nem. Nem igazán – erősít meg Marnie. – Beth egyszerűen nem illett ide, tudja? Úgy értem, ápolónő szeretett volna lenni. Cooper meglepve pillant a lányra. Nyilvánvaló, hogy nem sokat lóg együtt olyanokkal, akik a New York–i Főiskolára járnak, mert felteszi a kérdést: − Mi a baj az ápolónőkkel? − Minek jön valaki a New York–i Főiskolára tanulni, ha aztán nővér akar lenni? – Marnie hangja tele van megvetéssel. – Minek fizet valaki egy halom pénzt, hogy ide járhasson, amikor simán elmehetne valami olcsó helyre, ahol ápolónőnek tanulhat. –Magának mi a fő szakja? – tudakolja Cooper. − Nekem? – Úgy tűnik, Marnie majdnem hozzátette, hogy „Bah", csak nem akart udvariatlan lenni. Mármint Cooperrel. Inkább elnyomja a cigarettáját egy emberi kezet formázó hamutartóban, és csak annyit mond: – A színjátszás –, aztán leül az újdonsült franciaágyra, és továbbra is átható tekintettel méreget. – Tudom, hogy láttam már magát valahol. Felveszem a kéz alakú hamutartót, csak hogy eltereljem a figyelmét – egyfelől arról, hogy megpróbáljon engem elhelyezni valahol, másfelől pedig arról, hogy észrevegye, mit művel Cooper, azazhogy erősen kutakodik. − Ez a magáé vagy Elizabethé? – kérdezem, bár előre tudom a választ. − Az enyém – feleli Marnie. – Természetesen. Beth összes cuccát elvitték. Ráadásul ő nem is dohányzott. Beth tulajdonképpen semmit sem csinált. − Hogy érti azt, hogy semmit sem csinált? − Ahogy mondom. Nem csinált semmit. Nem járt el. Nem jöttek ide barátai. Az anyja nem engedte neki, hogy randizzon. Hallotta, hogy mit művelt a búcsúztatáson? Mármint az anyja. Cooper már a fürdőszobában nézelődik. A hangja elég tompa, mikor kiszól.
− Mit
csinált? – kérdezi. Marnie turkálni kezd egy fekete bőr hátizsákban az ágyon. − Egész idő alatt azzal fenyegetőzött, hogy bepereli a New York–i Főiskolát, mert nem alakították át úgy a lifteket, hogy biztonságosabban lehessen szörfözni rajtuk. Maga meg mit művel a fürdőszobámban? − Úgy hallottam, Elizabeth anyja azt akarta, hogy a lánya csak női látogatókat fogadhasson – mondom, mintha meg sem hallottam volna a megjegyzését a fürdőszobában tartózkodó Cooperről. − Beth nekem ezt sohasem említette. – Marnie végre megtalálja a cigarettásdobozát. Am az, hála istennek, üres. Bosszús arccal ledobja a földre. – De egyáltalán nem lettem volna meglepve. Ez a lány mintha a múlt században élt volna, de komolyan. Nem hiszem, hogy akár egyszer is megcsókolt volna egy fiút, egészen a halála előtti egy–két hétig. Ekkor Cooper megjelenik a fürdőszobaajtóban. Úgy tűnik, mintha sokkal nagyobb lenne annál, hogy átférjen rajta, de valahogy mégis sikerül neki. − Kiről van szó? – tudakolom, mielőtt még Coopernek lehetősége lenne közbeszólni. – Miféle fiúról? − Fogalmam sincs – von vállat a cigaretta nélkül maradt Marnie. A cigi nyilván remek kelléknek bizonyult volna a gyászoló szobatárs szerepének eljátszásához. –Volt valami fickó, akiről áradozott nekem, mielőtt... tudják. – Marnie valami füttyszerű hangot hallat, és a padló irányába mutat. – Szóval, csak most találkoztak. De amikor a srácról beszélt, az arca egészen... nem is tudom, hogy írjam le. − Maga találkozott ezzel a fiúval? – kérdezősködöm. – Tudja, hogy hívják? Ott volt a búcsúztatón? Ő volt az, aki rábeszélte Elizabethet a liftszörfözésre? Marnie hátrahőköl. − Jézusom, mennyi kérdés!
Cooper siet a megmentésemre. Mint mindig. Marnie, ez tényleg nagyon fontos. Van valami ötlete, ki lehetett ez a fickó? Velem olyan, mint a jégcsap. Coopernek meg a kezét–lábát töri, hogy segíthessen. –Lássuk csak... – ráncolja a homlokát. Nem mondhatnám, hogy csinos, de érdekes arca van. Lehet, hogy jó lenne karakterszerepekre. A duci legjobb barátnő... Vajon a legjobb barátnő miért mindig kövér? A hősnő pedig sohasem. Vagy ha nem is kövér, de mondjuk, tizenkettes méret. Vagy akár tizennégyes. A hősnőnek miért kell mindig kettes méretet hordania? − Hm, talán Mark volt, vagy valami ilyesmi – szakítja félbe Marnie a méretezésről való elmélkedésemet. – De én magam sohasem láttam. Úgy értem, csak egy–két héttel az előtt kezdtek el járni, mielőtt meghalt. Moziba vitte Bethet. Valami külföldi filmre az Angelicába. Azért gondoltam, hogy olyan fura... − Micsoda? – Megrázom a fejem. – Mi volt olyan fura? − Hát, arra gondolok, hogy egy fiú, aki, tudják, a külföldi filmeket szereti, liftszörfözni akarna. Ez olyan... gyerekes. Ilyesmit csak elsőévesek csinálnak. Tudják, a buggyos gatyások, akik kábé tizenkettőnek néznek ki. De ez a srác idősebb volt. Tudják. Olyan művelt, kifinomult fajta. Legalábbis Beth szerint. Szóval, hogy jön ez össze azzal, hogy arra biztatta Bethet, hogy liftek tetején ugráljon? Leülök Marnie mellé a hatalmas ágyra. − Ezt ő mondta magának? – kérdezem. – Mármint, hogy a fiú akarta, hogy liftszörfözzön vele? − Nem – feleli Marnie. – De csak ő lehetett, nem? Úgy értem, Beth sohasem tett volna ilyesmit magától. Azt is kétlem, hogy egyáltalán tudta volna, mi az. − Talán azokkal az elsőévesekkel ment, akiket említett – veti fel Cooper. Marnie elhúzza a száját.
− Kizárt
dolog – jelenti ki. – Azok a srácok sosem hívták volna magukkal. Ők túlságosan menők – vagy legalábbis azt hiszik magukról, hogy azok – ahhoz, hogy olyasvalaki iránt érdeklődjenek, mint Beth. A másik meg az, hogy ha velük lett volna, tutira nem esik le. Azok a fickók nem hagyták volna. Állati jók ebben. − Maga, ugye nem volt itt aznap éjjel, amikor Elizabeth meghalt? – kérdezem. –Én? Nem, én egy meghallgatáson voltam. Elsőévesként nem lenne szabad meghallgatásokra járnunk, tudják? – teszi hozzá gúnyosan. – De én azt gondoltam, csak megpróbálom. Ne csináljuk már! Hiszen ez a Broadway! Ha bejutnék egy Broadway showba, egy szempillantás alatt itt hagynám ezt a helyet. − Szóval, Elizabeth egyedül lehetett a szobában aznap éjjel – teszem fel a kérdést. − Aha. Fel is hozta. Mármint a fickót. Teljesen fel volt lelkesülve a dologtól. Tudják, még egy romantikus vacsorát is összedobott a rezsón. – Marnie gyanakodva néz ránk. – Hé! Ugye nem köpnek be? Mármint, hogy rezsónk van. Tudom, hogy ez tűzveszélyes, meg minden, de... − Az a fiú, Mark... – vágok közbe. – Vagy akárhogy is hívják. Eljött? Aznap este? − Aha – bólint Marnie. – Vagy legalábbis azt hiszem. Mire hazaértem, már elmentek, de a vacsoraedényeket a mosogatóban hagyták. Nekem kellett elmosogatnom, hogy ne jöjjenek rájuk a bogarak. Tudják, az ember azt gondolná, hogy azért a pénzért, amit fizetünk, hogy ezen a helyen lakhassunk, csak tartanak rendszeres rovarirtást... − Esetleg valaki más nem találkozott vele? – szakítja félbe Cooper. – Mármint ezzel a Mark gyerekkel. Valamelyik közös barátjuk? − Bethnek és nekem nem voltak közös barátaink – jegyzi meg Marnie kissé csípősen. – Mondtam már, hogy amolyan lúzer típus volt. Úgy értem, igaz, hogy a
szobatársa voltam, de a világért sem barátkoztam volna vele. Azt sem tudtam, hogy meghalt, csak úgy kábé huszonnégy órával az eset után jutott el hozzám a hír. Aznap éjjel nem jött haza. Azt hittem, annál a fickónál alszik. − Ezt a rendőrségnek is elmondta? – érdeklődik Cooper. –Mármint, hogy Elizabethnél itt járt ez a fiú aznap éjjel, amikor meghalt. − Aha – von vállat Marnie. – De úgy tűnt, nem nagyon izgatta őket. Úgy értem, nem valószínű, hogy ez a srác ölte meg őt. A saját ostobasága okozta a bajt. Úgy értem, mindegy, hogy mennyi bort dönt magába az ember, akkor sem ugrál egy felvonó tetején... Elakad a lélegzetem. − Ittak is? Mármint Mark és a maga szobatársnője. − Aha – bólogat Marnie. – Megtaláltam az üres üvegeket a szemétben. Kettőt is. És igencsak drága italok voltak. Biztosan Mark hozta őket. Úgy húsz dolcsit kóstálhatott mind a kettő. Ez a fickó egy kicsit sokat költ ahhoz képest, hogy egy ilyen patkányfészekben lakik, mint ez. Újabb meglepetés. − Várjunk csak! Itt lakik a Fischer Hallban? –Aha. Úgy értem, itt kell laknia, nem? Hiszen Beth nem írta fel a vendéglistára. Atyaég! Hogy én erre nem is gondoltam! Hogy Bethnél tényleg járt egy fiú aznap éjjel, de azért nem volt nyoma annak, hogy bejelentkezett, mert nem is kellett bejelentkeznie. Hiszen itt lakik az épületben! Ő is a Fischer Hall lakója! Cooperre nézek. Még nem vagyok biztos benne, hogy hová vezet mindez, de szentül meg vagyok róla győződve, hogy vezet valahová... valami fontoshoz juttat el minket. De fogalmam sincs, hogy Cooper is ugyanígy érez–e.
− Marnie!
– teszem fel a kérdést. – Van még valami, amit el tudna mondani arról a fiúról, akivel a szobatársa találkozgatott? − Minden, amit tudok – jelenti ki Marnie kissé bosszúsan az az, amit már elmondtam maguknak: hogy a neve Mark, vagy valami ilyesmi, szereti a külföldi filmeket, a drága borokat, és hogy elég valószínű, hogy itt lakik az épületben. Ja, és Beth állandóan azt mondogatta, hogy milyen jóképű. De vajon tényleg az volt? Úgy értem, miért érdeklődne egy jóképű fiú pont Beth után? Az a lány egy bányarém volt. A diákújságunk, a Washington Square Reporter, a halála utáni hétfőn megjelentetett egy képet Elizabethről, azt a fotót, amely az elsősök évkönyvében szerepelt, és Marnie, azt kell hogy mondjam, sajnos nem túlzott. Elizabeth egyáltalán nem volt szép lány. Semmi smink, vastag szemüveg, divatjamúlt, Farah Fawcett stílusú frizura, erőltetett mosoly. De persze az iskolák által megbízott fotósok sosem túl hízelgő képeket csinálnak az emberről, úgyhogy feltételeztem, hogy Elizabeth valójában azért kicsit szebb volt annál, mint amit ez a fénykép sugallt. De lehet, hogy ez a feltételezésem nem állja meg a helyét. Vagy az is lehetséges, csak lehetséges, hogy Marnie csupán féltékeny, mert a szobatársnőjének volt barátja, neki meg nem. Hát, az ilyen néha megesik. Nem kell hozzá szociológiai diploma – vagy magánnyomozói papír –, hogy erre rájöjjünk. Cooper és én megköszönjük a segítséget Marnie–nak, és távozunk – bár nem sikerül megúsznunk, hogy a lány, még mielőtt elhagyjuk a szobát, bele ne kezdjen a „tudom, hogy ismerem magát valahonnan" kezdetű nótába. Mire végre kijutunk a folyosóra, százszor elátkozom, ahogyan azt nap mint nap teszem, a
döntésemet – vagy még inkább az anyám döntését hogy abbahagytam a középiskolai tanulmányaimat a zenei karrieremért. Miközben csendben vánszorgunk visszafelé a lépcsőn, azon tűnődöm, hogy vajon Coopernek igaza van–e. Tényleg megbolondultam? Úgy értem, valóban azt hiszem, hogy valami őrült pszichopata vadászik a Fischer Hall elsőéves lányaira, rábeszéli őket, hogy liftszörfözzenek, miután lefekszik velük, aztán lelöki őket a halálba? Amikor elérünk a tizedik emelet lépcsőfordulójára, próbaképpen megjegyzem: − Egyszer olvastam egy cikket az újságban a kéjgyilkosokról. Tudod, azokról a fickókról, akik élvezetből ölnek. − Na ja – feleli Cooper szárazon. – A filmekben. Azért a való életben ez nem túl gyakori. A legtöbb bűncselekményt felindulásból követik el. Az emberek azért nem olyan betegesek, mint amilyennek szeretjük elképzelni őket. A szemem sarkából felé pillantok. Fogalma sincs róla, hogy az én fantáziám mennyire beteges. Hogy éppen ebben a pillanatban is az jár a fejemben, hogy ledöntöm, és a fogammal szaggatom le az összes ruháját. Na jó, nem erre gondoltam. Vagy legalábbis nem pont. De gondolhattam volna. − Valakinek talán beszélnie kellene a másik lány szobatársával is–jegyzem meg, és határozottan elhessegetem magamtól a Cooper ruhájáról és a fogaimról szóló gondolatokat. – Tudod, azét, aki ma halt meg. És megkérdezhetné, hogy mit tud az óvszerről. Talán tudja, hogy kié volt. Cooper ultrakék szemével rám pillant, a tekintete szinte belém fúródik. − Hadd találgassak – feleli. – Arra gondolsz, hogy esetleg egy Mark nevű fickóé lehetett, aki szereti a külföldi filmeket és a drága bordói bort.
− Ha rákérdezünk, az nem − Van valaki a személyzet
árthat. tagjai közt, akire ráillik ez a
leírás? – tudakolja Cooper. − Hát... – gondolok bele. – Nincs... Nem hiszem. − Akkor hogy szerezhette meg a kulcsot a portáspult mögül? Összeszalad a szemöldököm. − Ezt a részét a történetnek még nem dolgoztad ki teljesen, igaz? – állapítja meg Cooper, még mielőtt válaszolhatnék. – Nézd, Heather! Ez a nyomozás dolog egy kicsit többől áll, mint hogy körbeszaglászunk és kérdéseket teszünk fel. Azt is tudnunk kell, hogy mikor érdemes egyáltalán elkezdeni szaglászni. És sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de most nem ezt látom. Elakad a lélegzetem. − De... de az óvszer! A titokzatos férfi! Cooper a fejét csóválja. − Szomorú, ami ezekkel a lányokkal történt. Tényleg az. De gondolj bele, milyen volt, amikor te tizennyolc voltál, Heather. Te is csináltál őrültségeket. Talán nem akkora őrültséget, hogy felmássz egy lift tetejére, hogy a bátorságodat fitogtasd, de... − Ők sem tették – jelentem ki indulatosan. – Én mondom, ezek a lányok nem tettek ilyet. − Hát, valahogy mégis a liftakna mélyén végezték – mutat rá Cooper. – És, bár tudom, hogy te szeretnéd azt hinni, hogy valami gonosz pasas lelökte őket, de figyelmeztetlek, hogy kábé ezer srác lakik ebben a kollégiumban, Heather. Gondolod, hogy egyikük sem vette volna észre, ha egy fickó lelöki a barátnőjét a liftaknába? És gondolod, hogy senkinek sem mondta volna el, mit látott? Csak pislogni tudok. –De... de... De nem jut eszembe semmi más, amit még hozzátehetnék. Aztán az órájára néz.
–Figyelj! Már így is elkéstem egy találkozóról. Folytathatnánk ezt a Gyilkos sorok játékot egy kicsit később? Mert most mennem kell. − Aha – hagyom rá alig hallhatóan. – Azt hiszem. − Oké, akkor szia! – veti oda, és olyan gyorsan robog tovább a lépcsőn, hogy esélytelen, hogy utolérjem. De a lépcsőfordulóban odalent megtorpan és felnéz. A szertic valami hihetetlenül kék. − Ja, és még valami... – mondja. − Igen? – Izgatottan hajolok át a lépcsőkorlát fölött. Azért vagyok annyira ellene, hogy magad nyomozz ebben az ügyben – várom, na jó, remélem a folytatást mert nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy veszélybe sodrod magad. Tudod, szeretlek, Heather. Mindig is szerettelek. − ...elfogyott a tej – fejezi be a mondatot. – Ha nem felejted el, hazafelé vegyél, jó? − Rendben – felelem erőtlenül. És már el is tűnt.
10. Szökjünk el valahová, Valami Meleg helyre, Ígérem, nem bánod meg, Ha eljössz velem erre. Azt mondtam, Fussunk el, Hagyjuk el minden gondunk, Azt teszünk, Amit akarunk, Most csak te Meg én vagyunk. Eredeti cím: „Run Away” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/ryder A Rocket Pop c. albumról Kiadja a Cartwright Records
− Ki volt ez? – érdeklődik Sarah. – A fickó, aki épp most ment el. − Ja, ő? – ülök le az asztalomhoz. – Ő Cooper. − A szobatársad? – Gondolom, Sarah meghallhatta egy telefonbeszélgetésünket, vagy ilyesmi. − Lakótársam – helyesbítek. – Illetve, tulajdonképpen a főbérlő. Az ő házának a felső emeletén lakom. − Szóval jóképű és gazdag? – Sarah szinte a nyálát csöpögteti. – Miért nem vetetted már rá magad? − Csak barátok vagyunk – hűtőm le, de minden szó olyan, mint egy fejbevágás. Csak. Bamm. Barátok.
Bamm. Vagyunk. Bamm. – Ráadásul nem vagyok épp az esete. Sarah döbbenten néz rám. –Csak nem homokos? A melegradarom egyáltalán nem jelzett... − Nem, nem homokos! – tiltakozom. – Csak... csak azokat a nőket szereti, akik már jutottak valamire. –Te már jutottál valamire! – jelenti ki Sarah méltatlankodva. – Az első lemezed platinalemez lett, amikor még csak tizenöt voltál! − Úgy értem, tanultak – mondom, s közben arra vágyom, bárcsak valami – bármi – másról beszélnénk –, az olyan nőket szereti, akiknek, tudod... egy csomó papírjuk van. És akik lélegzetelállítóan vonzók. És vékonyak. − Ó – sóhajt fel Sarah, érdeklődését vesztve. – Mint amilyen Rachel, ugye? − Aha – bólintok, s a szívem valamiért elszorul. – Mint amilyen Rachel. Tényleg igaz lenne? Cooper valóban az olyan nőket szereti, akiknek a táskája színben mindig passzol a cipőjükhöz? Azokat a nőket, akik tudják, mi az a PowerPoint, és azt is, hogy kell használni? Azokat a nőket, akik úgy eszik a salátát, hogy az öntetet kitolják a tányér szélére, és több száz felülést tudnak megcsinálni anélkül, hogy kifogynának a szuszból? Azokat a nőket, akik a Yale–re jártak? Akik zuhanyoznak fürdés helyett, velem ellentétben, aki túlságosan lusta vagyok ahhoz, hogy ilyen hosszú időt állva töltsek? De még mielőtt lehetőségem lenne elgondolkodni a dolgon, Rachcl rohan be hozzánk, a haja kissé összekuszálva, de még így is szexi. − Jaj, Heather, hát itt vagy! Hol a csodában jártál? − Odafent voltam az egyik nyomozóval – felelem. És ez még igaz is. Többé–kevésbé. – Be kellett jutniuk a halott lány szobájába...
− Aha
– Rachel hirtelen elveszíti az érdeklődését. – Viszont most, hogy itt vagy, felhívnád a tanácsadó szolgálatot, és megkérdeznéd, hogy tudnak–e fogadni valakit most azonnal? Roberta szobatársa olyan állapotban van, hogy... Azonnal magamhoz térek. − Persze – bólintok, és már nyúlok is a telefon után. A Coopernek tett ígéretem, mely szerint felhagyok a Gyilkos sorok játékkal, azonnal feledésbe merül. – Semmi gond. Akarod, hogy odakísérjem? − Ó, az jó lenne. – Rachelnek bármilyen tragikus eseménnyel kell is foglalkoznia, ezt ránézésből senki meg nem mondaná. A testre csavarható Diane von Furstenberg ruháján a redők mindenhol épp a megfelelő helyen vetnek hullámot karcsú testén, és nem ott, ahol nem kellene nekik (ahogyan az én ruháim teszik), az arcán pedig fényes pír. – Gondolod, hogy megoldható a dolog? − Örömmel segítek – nyugtatom meg. Persze némi bűntudat suhan át rajtam, amikor ezt mondom. Úgy értem, a lelkesedésem, hogy segíthessek, inkább szól annak, hogy rettentően szeretném kikérdezni a halott lány szobatársát, mint annak, hogy az ő problémáját szeretném megoldani. De elég gyorsan suhan át rajtam ahhoz, hogy ne akadályozzon meg a szándékomban. Felhívom a tanácsadó szolgálatot. Természetesen már hallottak a „második tragédiáról", úgyhogy megkérnek, azonnal kísérjem át a szobatársat, Lakeisha Greent. Az egyik munkaköri kötelességem, hogy azokat a diákokat, akik a tanácsadó szolgálat segítségére szorulnak, magam kísérjem át a szolgálatnak helyet adó épületbe, mert egyszer az egyik lány, akit egyedül küldtek át, eltévedt, és a Washington Heightsben kötött ki, ahol a fejére húzta a melltartóját, és mindenkivel közölte, hogy ő Kleopátra.
De komolyan. Az ember magától nem talál ki ilyesmit. Lakeisha az ebédlőben ücsörög egy sarokban, egy kiscicás poszter alatt, amelyet Magda ragasztott ki, hogy egy kicsit vidámabbá tegye a helyet, mivel, ahogyan ő fogalmaz, az antik ólomüveg ablakok és a mahagóni falburkolat egyszerűen „randa látványt nyújtanak". Magda ott áll mellette, és megpróbálja rábeszélni, hogy egyen egy kis maci alakú gumicukrot. − Naa, csak egy kicsit... – unszolja Magda, miközben egy nejlonzacskót lóbál Lakeisha orra előtt. – Légyszi! Ingyen adom! Tudom, hogy szereted, tegnap éjjel vettetek egy csomaggal a barátaiddal. Lakeisha elveszi a zacskót, de – ez jól látszik – csak udvariasságból. − Köszönöm – motyogja. Magda arca felragyog, aztán, mikor észrevesz, odasúgja: − Az én kis filmcsillagom! Egy falatot sem akar enni. Aztán még ennél is halkabban megkérdezi: − Ki volt az a férfi, akivel ma láttunk Pete–tel? Az a jóképű pasas? − Ő Cooper – felelem, mivel Magdának korábban már mindent elmeséltem Cooperről... ahogyan az szokás, amikor az ember ebédszünetben a hamburgere fölött az ügyeletes szépfiúkról cserél eszmét. –Ez volt Cooper? – Magda meghökkenten bámul rám. – Jaj, drágám, nem csoda, ha... − Nem csoda, ha mi? − Eh, mindegy. – Magda megsimogatja a karomat, ami meg megnyugtató is lenne, ha nem rettegnék attól, hogy – persze nem szándékosan – belém mélyeszti a körmét. – Végül minden jóra fordul. Talán. − Öhm, köszi. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy értem, miről beszél... vagy, hogy akarom–e egyáltalán érteni. Inkább Roberta Pace szobatársához fordulok.
Lakeisha nagyon, de nagyon levertnek tűnik. A haja az egész fején varkocsokba van fonva, és minden fonat alját élénk színű gyöngy ékesíti. Lakeisha akárhányszor egy kicsit is megmozdítja a fejét, a gyöngyök egymásnak ütődnek. − Lakeisha – szólalok meg kedvesen. – Tudom, hogy épp arra vár, hogy beszélhessen valakivel a tanácsadó szolgálattól. Én azért jöttem, hogy odakísérjem. Indulhatunk? Lakeisha biccent a fejével. De nem áll fel. Magdára pillantok. − Lehet, hogy egy kis pihenésre lenne szüksége – állapítja meg Magda. – Az én kis filmcsillagom pihenni szeretne? Lakeisha egy pillanatig tétovázik. Aztán megszólal: − Nem, minden rendben. Menjünk. − Biztos vagy benne, hogy nem kérsz egy szelet Dove csokit? – tudakolja Magda. – Mert a Dove csoki tulajdonképpen a világegyetem szinte minden bajára gyógyír. De Lakeisha csak megrázza a fejét, amitől a gyöngyök a hajában dallamosan csilingelni kezdenek. Minden bizonnyal ezért ilyen vékony. Mármint, hogy visszautasítja a csokit, ha kínálják. Én nem tudok visszaemlékezni olyan esetre, amikor akár egyetlen ingyen fagylaltra vonatkozó felkínálást is visszautasítottam volna. Dove csokit meg aztán pláne nem. Komor hangulatban és meglehetősen lassan sétálunk ki az épületből. Most már kezdik visszaengedni a lakókat a házba, de egyszerre csak néhányat, és mindannyiukat figyelmeztetik, hogy lépcsőn kell majd felmenniük a szobáikba. Ahogyan az egy ilyen kis közösségben várható, gyorsan híre ment, hogy újabb haláleset történt, és amikor a diákok észreveszik, hogy Lakeisha meg én együtt hagyjuk el az épületet, nyomban kezdetét veszi a suttogás. „Ő a szobatárs" – hallom valahonnan.
Egy másik hang válaszol is rá:'„Ó, szegény!" Lakeisha vagy nem hallja ezeket a megjegyzéseket, vagy úgy döntött, elengedi őket a füle mellett. Egyenes háttal lépeget, de a tekintetét a földre szegezi. Már az utcasarkon állunk, és várjuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, mikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy előhozakodjak a témával. –Lakeisha! – szólalok meg. – Tud róla, hogy Robertának volt–e randija tegnap este? Lakeisha úgy néz rám, mintha most látna először. Aprócska teremtés, csupa arccsont és térd. A kis zacskó gumicukor, amit Magda ráerőltetett, és amit még mindig magával cipel, mintha hatalmas súllyal nehezedne rá. − Tessék? – kérdez vissza halkan. − A szobatársa. Randizott valakivel tegnap este? − Azt hiszem. De igazából nem tudom – feleli Lakeisha olyan bocsánatkérően suttogó hangon, hogy a közlekedés zajától szinte alig hallom. – Tegnap este nem voltam otthon – nyolckor kezdődött a táncpróbám. Bobby már aludt, mire hazaértem. Nagyon késő volt, éjfél is elmúlt. És még akkor is aludt, amikor lementem reggelizni. Bobby... Ilyen jóban voltak, mármint Lakeisha és a Ziggy– rajongó szobatársa? Jóban kellett lenniük, ha egyszer Bobbynak hívja. Mi a csodát művelek én, hogy ilyen vallatásnak vetem alá ezt a szerencsétlen teremtést, amikor ekkora sokk érte? Vajon Jordannek igaza lenne? Abban, amivel a múltkor megvádolt. Tényleg annyira megkeményedtem? Bizonyára, hiszen máris azon kapom magam, hogy tovább próbálkozom. − Azért kérdezem, Lakeisha – erőltetem tovább a dolgot, s közben rongy alaknak érzem magam. Lehet, hogy ez így van rendjén, hogy az ember szemétnek érzi magát. Úgy értem, arra akarok kilyukadni, hogy azt olvastam, hogy a dilisek – bocsánat, a mentálisan zavart emberek – sohasem tartják magukat mentálisan
zavartnak. Hasonlóképpen talán a valódi szemét alakok sem tartják magukat szemétnek. így az a tény, hogy saját magamat szemétnek tartom, azt bizonyítja, hogy valójában nem lehetek az... Ne felejtsem el majd megkérdezni erről Sarah–t. − Azért kérdezem, mert a rendőrség – kisebb hazugság, de mit számít a rendőrség talált egy használt óvszert Roberta ágya alatt ma reggel. És, khm... elég frissnek tűnt. Ettől mintha egy kicsit felszállt volna a köd Lakeisha agyáról. Rám emeli a tekintetét, és ez alkalommal észrevehető, hogy valóban lát is. − Hogy micsoda? – kérdez vissza most már kissé erőteljesebb hangon. − Találtak egy óvszert. Roberta ágya alatt. És múlt éjjel kellett odakerülnie. − Kizárt dolog – jelenti ki Lakeisha határozottan. – Az nem lehet. Bobby nem lehetett. Ő még soha... – Hirtelen elhallgat, és a tornacipőjét kezdi bámulni. – Nem – ismétli meg, és akkora erővel rázza meg a fejét, hogy a hajfonatok végét ékesítő gyöngyök olyan hangot adnak, mint egy kasztanyetta. − Hát, valakinek ott kellett hagynia azt az óvszert – mutatok rá. – Ha nem Roberta volt, akkor ki... − Ó, istenem! – szakít félbe hirtelen Lakeisha, s a hangja valódi izgatottságról árulkodik. – Csak Todd lehetett! − Ki az a Todd? − Todd, a pasi. Bobby pasija. Az újdonsült pasija. Bobbynak még sohasem volt senkije. − Ó! – Kissé meglep ez az információ. – Akkor ő... khm... − Még szűz volt, igen – fejezi be a gondolatot Roberta zavartan. Még mindig azt a hírt próbálja megemészteni, amit az előbb közöltem vele. – Bizonyára... bizonyára akkor csinálták, mikor én már elmentem. Todd biztosan átjött! Bobby tuti, hogy nagyon fel volt dobva!
Aztán Lakeisha lelkesedése kihuny, és újból megrázza a fejét. − Aztán meg biztos ment, és elkövette ezt az ostobaságot... Oké, most már előbb–utóbb kilyukadunk valahová. Kissé lelassítok, Lakeisha pedig ösztönösen igazodik hozzám. Már alig két háztömbnyire vagyunk a tanácsadó központtól. − Szóval a liftszörfözés nem volt gyakori szórakozása a szobatársának? – teszem fel a kérdést, holott jól tudom a választ. – Bobbynak? – Lakeisha hangja elcsuklik. – A liftszörfözés? Dehogy! Soha! Miért csinált volna ilyen hülyeséget? Bobby okos lány – akarom mondani, okos lány volt – helyesbít. – Túlságosan is intelligens ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Ráadásul – teszi hozzá – Bobby félt a magasban. Még az ablakon sem nézett ki soha, mert tériszonya volt. Tudtam. Tudtam. Biztos, hogy valaki lelökte. Ez az egyetlen magyarázat. − Szóval, ez a Todd fiú... – próbálkozom, s igyekszem figyelni, nehogy túlzott érdeklődést mutassak. És hogy az se látszódjon, hogy a szívem percenként vagy ezerrel dörömböl a mellkasomban. – Hol találkoztak Robertával? − Ja, hát a múlt héten, a bálban. − Bálban? − Az ebédlőben, a bálban. Végül úgy döntöttünk, hogy mégsem marad el a táncos est Elizabeth halálának napján. Mint már mondtam, Sarah őrjöngeni kezdett a javaslat hallatán – ráadásul a diákönkormányzat is tiltakozott, így Rachel beadta a derekát. Végül igen sokan jöttek el, és csak egyetlen kellemetlen pillanat volt az egész est folyamán, amikor néhány Jordan Cartwright–rajongó felkapta a vizet a zeneválasztás miatt, és majdnem összeverekedtek pár másik lakóval, akik inkább Justin Timberlake–et részesítették előnyben.
− Todd
is ott volt – tájékoztat Lakeisha. – Ő meg Bobby aznap éjjel jöttek össze. − Ez a Todd... – folytatom –, tudja a vezetéknevét? − Nem. – Lakeisha arcán egy pillanatra mintha nyugtalanság futna át. Aztán felderül. – De itt lakik az épületben. − Igen? Honnan tudja? − Onnan, hogy Bobby sohasem írta fel a vendéglistára. − És ez a Todd fiú... – gyakorlatilag nem veszek levegőt. – Maga találkozott vele? − Nem találkoztam, de Bobby megmutatta, melyik az, még ott, a bálon. Igaz, elég messze volt. − Hogy nézett ki? − Magas volt. Mivel Lakeisha nem folytatja, rákérdezek: − Ennyi? Hogy magas volt? Lakeisha megvonja a vállát. − Fehér srác volt – teszi hozzá végül bocsánatkérő hangon. –A fehér srácok pedig... mind olyan... Tudja... Rendben. Mindenki tudja, hogy a fehér fiúk mind teljesen egyformák. − Gondolja, hogy ennek a Todd fiúnak – most már Lakeisha is „Todd fiú"–nak hívja – lehet valami köze ahhoz... ami Bobbyval történt? Nem tudom – felelem. És ahogy ezt kimondom, észreveszem, hogy megérkeztünk a kollégium tanácsadó szolgálata elé. Ilyen gyorsan! Csalódottság lesz úrrá rajtam. – Szóval, Lakeisha, itt vagyunk. A lány úgy néz a duplaszárnyú ajtóra, mintha nem is látná. Aztán megszólal: –Csak nem gondolja... csak nem azt gondolja, hogy ez a Todd fiú... lelökte, vagy ilyesmi, ugye? A szívverésem lelassul, aztán mintha teljesen meg is szűnne.
− Nem
tudom – felelem óvatosan. – Miért? Maga úgy gondolja? Mondott Roberta valami olyasmit, hogy... durva lett volna vele? − Nem – csóválja a fejét Lakeisha. A gyöngyök csattognak és csörögnek. – Bobby annyira boldog volt. Miért tett volna ilyen ostobaságot? – Lakeisha szemét elárasztják a könnyek. – Miért tett volna ilyesmit, amikor végre megtalálta álmai férfiját? Épp erre gondolok én is. Egészen pontosan erre.
11. O-la-la-la O-la-la-la-la Mondom O-la-la-la O-la-la-la-la. Ezt mondom Mindig, mikor rám néz Azt mondom Nekem ebből hadd jusson O-la-la-la-la. Eredeti cím: „O-la-la-la” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Rocket Pop c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Az ebédszünetben mindent töviről hegyire elmesélek Magdának és Pete–nek. Elmondom, mi folyik itt, és kitérek Cooperre is... Na persze arról nem beszélek, hogy őrülten bele vagyok zúgva, meg ilyesmi. Aminek következtében persze az egész történet jóval rövidebb és sokkal kevésbé érdekes. Pete egyetlen reakciója, hogy felemel egy villányi chilit, és kétkedő tekintettel méregeti. − Ebben meg sárgarépa van? Tudjátok, hogy utálom a répát. − Pete, nem hallottad, amit mondtam? Arról beszélek, hogy azt hiszem... − Hallottam – vág közbe Pete. –Ah. Szóval, nem gondolod, hogy...
–Nem. − De még csak nem is... − Heather – jelenti ki Pete, miközben gondosan a tányérja szélére helyezi a bűnös sárgarépát azt hiszem, egy kicsit túl sokat nézed az Esküdt ellenségek szexuális bűncselekményekkel foglalkozó sorozatát. − Tudod, hogy én szeretlek – fűzi hozzá Magda de nézzünk szembe a tényekkel. Mindenki tudja, hogy egy kicsit... – megforgatja a mutatóujját a halántékánál – dilinyós vagy. Tudod, hogy értem? Nem akarom elhinni, hogy egy olyan nő, aki öt órát tölt el azzal, hogy a Szabadság–szobrot rápingáltassa minden egyes körmére, dilinyósnak nevez engem. − Jaj már! – nézek rájuk átható tekintettel. – Két lány, akikről eddig semmilyen feljegyzés nem mutatta, hogy valaha is részt vettek volna liftszörfözésben, két héten belül ilyesmiben veszíti életét? − Megesik az ilyen – von vállat Pete. – Megeszed a savanyúdat? − Hé, srácok! Komolyan beszélek! Én tényleg azt hiszem, hogy valaki lelökte ezeket a lányokat a liftaknába. Úgy értem, sok mindenben hasonlít a két eset. Mindkét lány későn érő típus volt. Egyiküknek sem volt még fiúja azelőtt. Aztán, hirtelen, egy héttel azelőtt, hogy meghalnak, mindketten felszednek egy srácot... − Lehet – veti fel Magda –, hogy azért történt, mert miután annyi évig őrizgették magukat a megfelelő férfinak, rájöttek, hogy a szex valójában nem is olyan hihetetlenül jó. Ekkor azonban a társalgás abbamarad, mert Pete–nek a torkán akad a kólája a röhögéstől, és fulladozni kezd. A nap további része totális zűrzavar. Mivel két haláleset is történt egymás után, a sajtó teljesen ránk száll, leginkább a Post és a News, de még a Timestól is felhív egy újságíró. Aztán ott van még az a tájékoztató, amelyet Rachel kérésére mindenkinek ki kell küldeni, arról, hogy egy
tanácsadó huszonnégy órában a rendelkezésükre áll a hétvégén, hogy segítsen nekik feldolgozni a sokkot. Ez azt jelenti, hogy hétszáz másolatot kell készítenem, aztán megmondanom az épp szolgálatos diákmunkásnak, hogy tömködje be őket vagy háromszáz postaládába, a kétszemélyes szobáknak kettőt, és az olcsóbb háromszemélyeseknek hármat. Tina, az asztalnál ülő diákmunkás kerek–perec visszautasít. Justine, úgy tűnik, egyszerűen fénymásolt egyet minden emeletnek, és kifüggesztette őket a felvonók mellé. De Rachel azt akarja, hogy minden tanuló saját példányt kapjon. Meg kell mondanom Tinának, hogy engem nem érdekel, hogy Justine idejében hogy mentek a dolgok, én így akarom. Mire Tina színpadiasan kifakad: – Az bezzeg senkit sem érdekel, hogy mi történt Justine–nal! Ő volt a legjobb főnök a világon, és minden ok nélkül kirúgták! Én láttam zokogni aznap, amikor megmondták neki! Én tudom! A New York–i Főiskola annyira igazságtalan hely! Megfordult a fejemben, hogy felhívom a figyelmét arra, hogy Justine minden bizonnyal a megkönnyebbülés könnyeit ejtette, hogy pusztán csak kirúgták, és nem küldték bíróság elé azért, amit tett. De munkakörömből kifolyólag nem említhetem a diákok előtt, hogy Justine–t lopás miatt bocsátották el – nagyjából azon okból kifolyólag, amiért nem hívhatjuk ezt a helyet kollégiumnak. Mert az nem sugározna valódi biztonságérzetet. Ezért inkább megígérem Tinának, hogy másfélszeres pénzt kap, ha szétosztja a tájékoztatókat. Ettől nyomban jókedvre derül. Mire hazaérek – tejjel együtt már majdnem hat óra. Coopernek nyoma sincs – bizonyára valami megfigyelésen van, vagy micsodán, amivel a magánnyomozók a napjaikat töltik. Ami jól is van így,
mivel rengeteg dolgom van, amivel elfoglaljam magam. Hazacsempésztem egy névsort az épületben lakókról, és most átnézem, és minden Todd vagy Mark nevű hallgatót bekarikázok. Az épület telefonkönyvének segítségével mindegyiket fel fogom hívni, és megkérdezem tőlük, hogy ismerték–e Elizabethet vagy Robertát. Azt még nem igazán tudom, mit fogok mondani, ha valamelyikük is igennel felel. Azt hiszem, nem támadhatok nekik rögtön azzal, hogy „Szóval, maga lökte le a liftaknába?" De biztosra veszem, hogy kitalálok valamit, ha eljön az ideje. Épp leülök a névsorral, kezemben egy pohár borral és némi ánizsos keksszel, amit a szekrényben találtam, amikor megszólal a csengő. És akkor eszembe jut, pontosabban, szinte belém hasít, hogy aznap estére elvállaltam, hogy felügyelek Patty gyerekére. Patty csak egy pillantást vet rám, mikor kinyitom az ajtót, és azonnal tudja. − Mi történt? – tudakolja. − Semmi – biztosítom, és átveszem a kezéből Indyt. – Illetve, hát, úgy értem, történt valami, csak nem velem. Egy másik lány is meghalt ma. Ennyi. − Egy másik? – Franknek – Patty férjének – felragyog az arca. Van valami az erőszakos halálban, ami néhány embert teljesen lázba hoz. Frank nyilvánvalóan ezek közé tartozik. – Hogy csinálta? Túladagolás? − Leesett a lift tetejéről – felelem, miközben Patty a könyökével úgy oldalba böki Frankét, hogy az hangosan felnyög. – Vagy legalábbis egyelőre ez tűnik a legvalószínűbbnek. Egyébként nincs semmi baj. Tényleg. Jól vagyok. − Légy kedves vele – szólítja fel Patty a férjét. – Igen rossz napja volt. Patty rendszerint átmegy nyűgösbe, ha elindulnak valahová. Nem érzi jól magát az estélyi ruháiban – talán
azért, mert még mindig van rajta valamennyi fölösleg a gyerekszülés után. Egy ideig együtt próbáltunk sétával fogyókúrázni a SoHóban esténként, a kormány általjavasolt napi hatvan perces edzésadagunk részeként. De Patty láthatólag nem volt képes úgy elmenni egy kirakat mellett, hogy meg ne álljon, és fel ne tegye a kérdést: „Gondolod, hogy ez a cipő jól mutatna rajtam?", aztán be ne menjen, és meg ne vegye. Én pedig nem tudtam úgy elmenni egy pékség mellett, hogy be ne térjek, és ne vegyek egy bagelt. Így hát felhagytunk a sétákkal, mert Patty szekrénye már így is eléggé tele van, és ki a csodának van szüksége annyi kenyérre? Ráadásul Patty sehová sem tudja felvenni az újonnan vásárolt gönceit. Alapvetően otthonülő fajta, ami egy rocksztár feleségét illetően nem annyira jó tulajdonság. És hát Frank Robillard abszolút rocksztár. Mellette Jordan csak egy Yanni. Patty akkor találkozott vele, amikor mindketten a David Letterman–showban léptek fel – Frank énekelt, ő pedig az egyik lány volt azok közül, akik a hidegtálakat kínálják körbe és szerelem volt első látásra. Tudják, az a fajta, amilyenről mindig olvasunk, de velünk sohasem történik meg. Na olyan. − Fejezd be, Frank – szólítja fel Patty egyetlen szerelmét. – El fogunk késni. De Frank már az irodában kutakodik Cooper holmijai között. − Van már gyanúsítottja? – kérdezi, s nyilván Coopra gondol. − Ha van is, nekem nem árulta el – felelem. Amióta Cooperhez költöztem, a megítélésem sokat javult Frank szemében. Jordant sohasem szerette, de Coopert hősnek tartja. Még egy ugyanolyan bőrdzsekit is beszerzett, mint Cooperé – használtan vette, így már be is van törve. Frank nem fogja fel, hogy a magánnyomozók élete a valóságban nem olyan, mint
amilyennek a tévében látjuk. Úgy értem, Coopernek még csak pisztolya sincs. Ehhez a munkához nincs szükség másra, csak egy fényképezőgépre, és arra, hogy bele tudjunk olvadni a környezetünkbe. És Cooper, mint az rendre bebizonyosodik, igen jó a beleolvadásban. − Szóval, ti ketten már együtt jártok? – szegezi nekem a kérdést minden előzmény nélkül Frank. – Te meg Cooper. − Frank! – csattan fel Patty. − Nem, Frank – tájékoztatom, nagyjából háromszázadszorra csak ebben a hónapban. − Frank! – erősít meg Patty. – Cooper és Heather lakótársak. És a lakótársaddal nem járhatsz. Tudod, hogy van ez. Úgy értem, minden romantikának annyi, ha egyszer meglátod a másikat fürdőköpenyben. Nincs igazam, Heather? Csak pislogok rá. Ez még nem is jutott eszembe. Mi van, ha Pattynek igaza van? Cooper sosem gondolna rám, mint alkalmas randialanyra, még ha el is nyerném az orvosi Nobel–díjat, akkor sem. Mert túlságosan sokszor látott már tréninggatyában! Smink nélkül! Patty és Frank végül elköszönnek, én pedig integetek nekik Indyvel, míg lemennek a lépcsőn, aztán beszállnak a várakozó limuzinjukba. A drogkereskedők az utcában tisztes távolból figyelik őket. Mind bírják Frank bandáját. Meg vagyok róla győződve, hogy Cooper házát azért nem firkálták össze graffitivel, és azért nem törtek be hozzá soha, mert a környéken mindenki jól tudja, hogy jó barátságban vagyunk Frank Robillard– dal, a nép hangjával, így ez a hely tiltott területnek számít a szemükben. De az is lehet, hogy ez inkább a riasztónak és a földszinti meg az első emeleti ablakokon található rácsoknak köszönhető. Ki tudja?
Indyvel remekül töltjük az estét, nézzük a Törvényszéki aktákat és a Törvényszéki szakértőket a tévében a hálószobámban, ahol egyszerre tudom rajta tartani a szemem a legjobb barátnőm gyermekén és a Fischer Hallon. Ahogy felnézek a magas téglaépületre, amelynek oly sok ablakában világít a fény, akaratlanul is az jut eszembe, amit Magda mondott – az a kis tréfája Elizabethről és Robertáról, hogy azért vetettek véget mindennek, mert rájöttek, hogy a szex egyáltalán nem akkora durranás, amilyennek hitték. Bobby még szűz volt... legalábbis a szobatársa szerint. És valószínűnek tűnik, hogy Elizabeth Kellogg szintén az lehetett. Ez lenne az? Ez lenne a kapocs a két lány között? Valaki a Fischer Hall szüzeire vadászik? Vagy csak túl sokat nézem a Helyszínelőket. Mikor Patty és Frank közvetlenül éjfél után megérkeznek, hogy begyűjtsék ivadékukat, a bejárati ajtónál adom át a srácot. Bealudt a Nyughatatlan Jordan – Sorozat a törvényszéki nyomozók világából alatt. − Hogy viselkedett? – érdeklődik Patty. − Tökéletesen – felelem. – Mint mindig. − Hát, lehet, hogy nálad talán – morogja a barátnőm, miközben átveszi az alvó gyereket. Frank odalent vár a limuzinban. – Te olyan jól kijössz vele. Neked is kellene már egy gyerek. − Forgasd csak bennem a kést, miért is ne? – sóhajtok. − Ne haragudj – szánakozik Patty. – Én nagyon örülök, ha vigyázol a kisfiunkra, de nem vetted még észre, hogy sohasem kellett nemet mondanod, mert valami programod volt? Vissza kellene térned az életbe, Heather. És nem csak a zenére gondolok. Hanem találkoznod kellene már valakivel. − Egy csomó emberrel találkozom – vágok vissza védekezőn. − Úgy értem, olyan valakivel, aki nem elsőéves a New York–i Főiskolán.
− Hja
– vonok vállat. – Te könnyen beszélsz. Te megkaparintottad a tökéletes férjet. Neked fogalmad sincs, milyen a valódi élet. Azt hiszed, Jordan kirívó eset? Patty, elárulom, ő a normális. − Ez nem igaz – ellenkezik Patty. – Találni fogsz magadnak valakit. Csak nem kellene félned attól, hogy kockázatot vállalj. Mi a csodáról beszél? Mást sem teszek, csak kockázatot vállalok. Megpróbálom megakadályozni, hogy egy pszichopata ismét gyilkoljon. Ez nem elég? Emellé még gyűrűt is kellene húznom az ujjamra? Vannak, akiknek semmi sem elég.
12. Titkosügynök vagyok én Szíven szúrlak én Éjszaka is látok én Szíven szúrlak én Ó Menekülj előlem Mert hogyha végeztem Enyém lesz A szíved Eredeti cím: „Staking Out Your Heart” Előadó: Heather Wells Szerző: O’Brien/Henke A Staking Out Your Heart c. albumról Kiadja a Cartwright records
Akármennyire is el akarom hessegetni magamtól a gondolatot, egész hétvégén ott motoszkál az agyamban. A Fischer Hall szüzei. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De nem tudom kiverni a fejemből. Lehet, hogy Pattynek igaza van, és a srácok a kollégiumban – akarom mondani, diákotthonban – betöltik azt a helyet a szívemben, amely a saját gyerekeimnek lenne fenntartva, már ha lennének nekem olyanjaim. Mert megállás nélkül értük aggódom. Nem mintha olyan sok szűz maradt volna még az épületben - pozíciómból adódóan ezt jól tudom. Amióta az asztalomon lévő cukorkatartóban a Hershey Kisses csokicsókocskákat lecseréltem egyesével csomagolt Durexekre, azóta a diákok rendszeresen botorkálnak le
hozzám reggel kilenckor pizsamában - és ha valaki azt gondolná, hogy a reggel kilenc főiskolai normák szerint nem számít koránnak, akkor az illető még sohasem járt főiskolán - és minden mentegetőzés nélkül kikapnak egyet a tartóból. Semmi zavar. Semmi bocsánatkérés. Sőt amikor ideiglenesen elfogy az óvszer, és a tálka, mondjuk, egy napig üresen áll, amíg újabb adagot nem szerzek be az egészségügyi központtól, azon nyomban jelzik. Egyenesen nekem rontanak: „Hé, hol vannak a gumik? Elfogyott az óvszer? Most meg mit csináljak?" Akárhogy is, a végeredmény az, hogy eléggé tisztában vagyok vele, kik használnak óvszert az épületben. És elmondhatom, rengetegen. Egyáltalán nincs már olyan sok szűz a Fischer Hallban. De egy fickó valahogy mégiscsak megtalált és megölt közülük kettőt is. Nem hagyhatom, hogy más lányok is meghaljanak. De vajon hogy fogom ezt megakadályozni, ha halvány elképzelésem sincs, hogy ki lehet ez az illető? A névsor dologgal semmire se jutottam. Három Mark, viszont egyetlenegy Todd sem lakik az épületben, bár egy Tadet találtam. Az egyik Mark a három közül fekete (ő Jessica szintjén lakik – felhívtam Jessicát és megkérdeztem), egy másik pedig koreai (az ő szintjén lakó folyosófelügyelőt is felhívtam), így mindkettőjüket kihúzhattam a listáról, mivel Lakeisha biztos volt benne, hogy a fiú fehér. Tad pedig olyan nyilvánvalóan meleg, hogy amikor felvette a telefont, csak dadogtam valami bocsánatkérés–félét, és azt mondtam, rossz számot tárcsáztam. A harmadik Mark a szobatársa szerint hazautazott a hétvégére, de hétfőn már itt lesz. De az ottani folyosófelügyelő szerint csak százhetven centi, amit aligha mondanánk magasnak. Azt hiszem, a nyomozás itt zsákutcába jutott.
És mivel Cooper egész hétvégén nincs itthon, nem igazán kérhetem ki a szakmai tanácsát a kérdésben. Nem vagyok benne biztos, hogy csak előlem bujkál, vagy tényleg a munkával –vagy esetleg, khm... valami mással–van elfoglalva. Amióta itt lakom, Coopernek egyetlenegyszer sem volt vendége éjszakára – ami, legalábbis, ha hihetünk Jordannek – rekordidejű önmegtartóztatás. De ha azt vesszük, hogy milyen gyakran hagyta el a várost napokra, csak azt tudom elképzelni, hogy ilyenkor az aktuális szeretőjéhez megy látogatóba – akárki legyen is az. Ami teljesen jellemző rá. Mármint, hogy nem dörgöli az orrom alá, hogy neki van szeretője, amikor nekem nyilvánvalóan nincs. Ennek ellenére, elég nehezen viseltem a tapintatosságát, ahogy telt a hétvége, és még mindig nem jutottam közelebb ahhoz, hogy vajon ki gyilkolja a Fischer Hall szüzeit. Ha, khm... egyáltalán valaki. Ezért aztán, amikor végre beköszönt a hétfő reggel, én vagyok ez első az irodában – a tejeskávém és a bagelem elfogyasztása után –, és belemerülök Roberta Pace aktájába. A dosszié tartalma feltűnően hasonlít Elizabethére, bár a két lány az ország két különböző pontjáról érkezett – Roberta Seattle–ből. De mindkettőnek az anyja bele akart szólni az életébe. Robertáé azért hívta fel Rachelt, hogy bejelentse az igényét, miszerint Robertának új szobatársat kellene kapnia. Amin meglepődöm. Hogy lehet, hogy valaki nem kedveli Lakeishát? De az „eseménynapló" feljegyzése szerint – amit minden alkalommal ki kell tölteni, amikor az alkalmazottak közül valakinek ügye van valamelyik lakóval amikor Rachel beszélt Robertával, kiderült, hogy valójában Mrs. Pace–nek volt problémája Lakeishával, nem Robertának. „Nem arról van szó, hogy nem
szeretem a feketéket" – mondta Mrs. Pace Rachelnek a feljegyzés szerint. – „Csak nem akarom, hogy a lányom egy szobában lakjon velük". Ez az, amivel a felsőoktatásban dolgozóknak, ahogy megfigyeltem, nap mint nap meg kell küzdeniük. A jó a dologban az, hogy általában nem a diákokkal van probléma, hanem a szüleikkel. Amint a szülők visszatérnek békés otthonaikba, minden szépen megoldódik. A rossz viszont az – nos... hogy ilyen emberek, mint Mrs. Pace egyáltalán léteznek. Erőt veszek magamon, és tovább olvasok. A feljegyzés szerint Rachel behívta Robertát az irodájába, és megkérdezte tőle, akar–e másik szobába költözni, ahogyan azt az édesanyja állítása szerint kérte. Roberta azt mondta, hogy nem, és hogy ő szereti Lakeishát. Rachel jelentése szerint ő ezek után visszahívta az anyját, és előadta neki az ilyenkor szokásos szövegünket: „A főiskolai oktatás jelentős része tantermen kívül zajlik, így a diákjaink új kultúrákkal és életmódokkal ismerkedhetnek meg. Itt, a New York–i Főiskolán, mindent megteszünk annak érdekében, hogy a kulturális sokszínűségre fogékonnyá tegyük a tanulóinkat. Nem szeretné, hogy a fia/lánya mindenféle fajta emberrel jól kijöjjön majd, ha bekerül egy munkahelyre?" Aztán Rachel közölte Mrs. Pace–szel, hogy Roberta nem kap másik szobát, és letette a kagylót. Ennyi. Ez volt az egyetlen feljegyzés Roberta aktájában. Az egyetlen nyoma annak, hogy bármiféle problémája is volt a főiskolai életbe való beilleszkedéssel. Leszámítva, persze, hogy meghalt. Hallom a lift csilingelését, aztán Rachel cipősarka kopog a márványpadlón odakint az iroda előtt. Egy perccel később meg is jelenik az ajtóban, egyik kezében
egy bögre gőzölgő kávéval, amit otthonról hozott magával, a másikban pedig a reggeli Timesszal. Meglepetten konstatálja, hogy már ilyen korán ott ülök az asztalomnál. Annak ellenére, hogy csak négy percre lakom a munkahelyemtől, rendszerint öt perccel később érkezem, mint ő. − Mi a csoda! – szólal meg Rachel, és úgy néz ki, örül, hogy lát. – Ilyen korán bent vagy? Jól telt a hétvégéd? − Aha – felelem. Becsukom Roberta dossziéját, és igyekszem feltűnés nélkül a többi holmi alá csúsztatni az asztalon. Nem mintha nem lenne jogom beleolvasni. Egyszerűen csak valahogy nem szívesen mondanám el Rachelnek, hogy mire gyanakszom – mármint, hogy ezeket a lányokat lelökték, meg minden. Úgy értem, akkor valószínűleg beszélnem kellene a kulcsról, vagy legalább az óvszerről, vagy, hogy mindkét lány mostanában találkozgatott egy fiúval... De akarva–akaratlanul azon tűnődöm – mi van, ha Coopernek igaza van? Mi van, ha Elizabeth és Roberta tényleg csak leestek, én meg csinálom itt a fesztivált, hogy megölték őket, meg minden. Lehet, hogy Rachel fel is jegyezné a kartonomra, hogy paranoiás téveszmék gyötörnek. Lehet, hogy egy ilyen megakadályozná, hogy rendben letöltsem a hathónapos próbaidőmet? És lehet, hogy ezért kirúgnak, ahogyan Justine–t – annak ellenére, hogy a közelébe se mentem semmiféle kerámiamelegítőnek? Nem, ezt nem kockáztathatom meg. Úgy döntöttem, hogy megtartom a gyanúimat magamnak. − Nagyjából – felelem Rachel hétvégémmel kapcsolatos kérdésére. Mert eltekintve a Markok és Toddok utáni telefonálgatásoktól, nem csináltam mást, csak megsétáltattam Lucyt, néztem a tévét, és babráltam a gitárommal. Aligha olyasvalami, ami említésre érdemes. – És neked? − Szörnyen – csóválja a fejét Rachel. Bár, ahhoz képest, hogy milyen rettenetes hétvégéje volt,
kifejezetten jól néz ki. Új kosztümöt visel, igen jó szabásút. Az anyag fekete színe kiemeli porcelánfehér bőrét, és a haja ettől még sötétebb gesztenyebarnának tűnik. – Roberta szülei meglátogattak – folytatja Rachel –, hogy elvigyék a lányuk holmijait. Egyszerűen rémálom volt. Szerencsétlen emberek! Annyira sajnáltam őket. − Aha – bólogatok. – Borzasztó lehetett. Ekkor Rachel asztalán megcsörren a telefon. − Ó, helló, Stan! – szól bele Rachel a kagylóba. – Nagyon köszönöm, de jól vagyok, tényleg. Igen, valóban rémes volt... Hűha. Rachel már a keresztnevén szólítja dr. Jessupot. Azt hiszem, ha az ember kollégiumában – hoppá, bocsánat, diákotthonában – néhányan meghalnak, igen jól megismeri a részlege vezetőjét. Elkezdem átlapozni a tennivalók listáját, amelyet a hétvégi ügyeletesek hagytak nekem hátra. Általában a fizetési jegyzékekkel, a költségvetéssel, a legépelendő emlékeztetőkkel és a beszámolókkal tizenegyre készen szoktam lenni. A nap további része pedig megmarad az interneten való szörfözésre, némi pletykálkodásra Magdával, vagy Pattyvel, vagy jelen esetben arra, hogy megpróbáljam kitalálni, vajon ki gyilkolászhatja a lányokat a munkahelyemen. Csak még azt nem találtam ki pontosan, hogyan is kivitelezem a dolgot. Éppen végzek a fizetési jegyzékekkel, amikor egy pár Nike-ba bújtatott láb tűnik fel a látóteremben. Felemelem a fejemet, s arra számítok, hogy egy kosárlabdázó áll az ajtóban – remélhetőleg egy félig– meddig olvashatatlan fecnivel a kezében, amelyet hozzátehetek a gyűjteményemhez. Ehelyett azonban Coopert pillantom meg. − Szia! – üdvözöl. Én tehetek róla, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből? Úgy értem, már egy ideje nem találkoztunk. Közel hetvenkét órája. Ráadásul az az igazság, hogy
teljesen ki vagyok éhezve a férfiakra. Minden bizonnyal ez az oka, hogy képtelen vagyok levenni a tekintetem a farmerjáról, mely mindenütt kissé kifehéredett, ahol az anyag igénybevételnek volt kitéve, például a térdénél, és más, érdekesebb helyeken. A kopottas bőrkabátja alatt kék inget visel – pontosan ugyanolyan kéket, mint a szeme, mely körül már apró ráncocskák jelentek meg. − Mmm... – ezt tudom összesen kipréselni a számon, a gatyának köszönhetően... és persze annak, hogy egy totális lúzer vagyok, aki veszettül belezúgott a pasiba. Csak nézek, miközben előhúzza az újságot a hóna alól, kihajtogatja, és leteszi elém az asztalra. –Mmm... – nyökögöm újra. Legalábbis én így hallom saját magamat. – Biztos akartam lenni benne, hogy eljut hozzád ez – szólal meg Cooper. – Tudod, mielőtt még a Us Weekly felhív, téged meg meglepetésként ér a dolog. Lenézek az újságra. A New York Post egyik példánya. A címoldalon egy hatalmas, kinagyított fotó az ex– vőlegényemről és Tania Trace–ről, amint épp ebédelnek valahol a SoHóban. A kép alatt pedig a szöveg, minimum tizennyolc pontos betűnagysággal: ELJEGYEZTÉK EGYMÁST!
13. Lerázott téged Mit tettél, hogy ezt érdemelted? Lerázott téged Fejedhez vágta, hogy véged, véged. Azt hitte, hogy beadod majd a kulcsot? Azt hitte, hogy játszod majd a bohócot? Én sosem ráználak le téged Hinned kell nekem Én sosem ráználak le téged Te kellesz nekem Bébi, hát nem látod? Ne rázz le engem. Eredeti cím: „Shout You OuT” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Staking Out Your Heart c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Hűha! Ez nem tartott túl sokáig. Úgy értem, mennyi ideje is szakítottunk? Négy hónapja? Vagy talán öt? –Mmm... – Úgy látszik, csak ezt vagyok képes kipréselni magamból. –Aha – nyugtázza Cooper. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Csak ülök ott, és bámulom a képet Tania gyűrűjéről. Pontosan úgy néz ki, mint az ÉN gyűrűm. Az, amelyiket lekaptam az ujjamról, és hozzájuk vágtam, amikor rajtakaptam őket a hálószobámban.
De ez nem lehet ugyanaz a gyűrű. Jordan kicsinyes alak, de ENNYIRE azért tán mégsem. Kinyitom az újságot, és arra az oldalra lapozok, ahol a cikk található. Ez aztán nem semmi! Nem csak hogy eljegyezték egymást, de együtt indulnak turnézni is. − Jól vagy? – tudakolja Cooper. − Aha – felelem, és boldog vagyok, hogy végre mást is képes vagyok már kinyögni, nem csak azt, hogy „mmm". − Ha ez egy kicsit is segít – tájékoztat Cooper - a kislemeze lekerült a Totál Request Live toplistájáról. Több eszem van annál, mint hogy rákérdezzek, vajon miért nézi Cooper a Totál Request Live–ot, inkább csak annyit mondok: − Ha valamelyik klip már túl sokáig volt a listán, akkor azt leveszik. Ettől még a szám ugyanolyan rettentő népszerű marad. –Ó! Cooper körbepillant, szemmel láthatólag keresi, hogyan válthatna témát. Az én irodám többé–kevésbé Rachel fogadóirodájának is számít. Rachel irodáját az enyémtől egy csinos kis fémrács választja el, melyet azóta próbálok kicseréltetni a karbantartókkal, amióta megérkeztem, és, bár Rachel azt akarta, hogy cseréljem le Monet giverny–i vízililiomait erőszak ellen kampányoló és közösségépítő poszterekre, nem hagytam magam. Egyszer egy magazinban azt olvastam, hogy Monet képei nyugtató hatásúak. Ezért láthatjuk annyi festményét mindenféle orvosi rendelőkben. − Kellemes hely – állapítja meg Cooper. Aztán a pillantása az óvszeres tálkára esik az asztalomon. Érzem, hogy az arcom rákvörössé válik. Rachel ezt a pillanatot választja, hogy letegye a telefont, kihajoljon az irodájából, és megkérdezze: − Segíthetek? Amikor észreveszi, hogy a látogatónk az erősebb nem prominens képviselője, száznyolcvan centinél magasabb,
de negyvenévesnél nem több – arról nem is beszélve, hogy egyenesen döglesztő egészen más hangon teszi hozzá: –Ó, helló! –Jó reggelt! – üdvözli Cooper udvariasan. Coop mindenkihez kivétel nélkül nagyon udvarias, leszámítva a közvetlen családtagjait. – Maga bizonyára Rachel. Cooper Cartwright vagyok. − Örvendek – rázza meg Rachel Coop felé nyújtott kezét üdvözült mosollyal az arcán. – Cooper... Cooper... Ó, igen! Cooper! Heather barátja. Már sokat hallottam magáról. Cooper felém pillant, és kék szeme körül még a szokásosnál is több ráncocska jelenik meg. − Tényleg? Bárcsak megnyílna alattam a föld, és úgy, ahogy vagyok, elnyelne. Megpróbáltam felidézni az emlékezetemben, mit is mondhattam Rachelnek Cooperről. Úgy értem, azt leszámítva, hogy ő a főbérlőm. Mert mi van, ha elővigyázatlanul elárultam neki dolgokat, mint például, hogy szerintem Cooper lenne az ideális társ a számomra, vagy, hogy néha arról álmodozom, hogy a fogammal rángatom le róla a ruhát? Közismert rólam, hogy néha tudok ilyesmiket mondani, olyankor, amikor túl sok fánkot eszem, megspékelve egy nagy adag koffeinnel. De Rachel csak annyit mond: − Gondolom, hallott már arról, milyen gondjaink vannak. Cooper bólint. − Hallottam. Rachel újból elmosolyodik, ez alkalommal azonban egy kissé kevésbé boldogan. Lerí róla, hogy magában azt számolgatja, vajon mennyibe kerülhetett Cooper órája – egy mindenféle kütyükkel ellátott fekete műanyag karóra –, és arra a következtetésre jut, hogy minden
valószínűség szerint ez a fickó nem keres százezer dollárt egy évben. Aztán ismét megszólal az asztalán a telefon, ő pedig visszalép, hogy felvegye. − Tessék, Fischer Hall. Rachel vagyok. Segíthetek valamiben? Cooper rám néz, és felhúzza a szemöldökét, nekem pedig azonnal eszembe jut, mit mondott Magda, hogy Rachel menynyire Cooper esete. Nem! Ez nem fair! Rachel MINDENKINEK az esete! Úgy értem, vonzó, sportos, mindene a helyén van, sikeres nő, aki a Yale–re járt, és nélküle szegényebb lenne a világ. De mi van VELEM? Mi van az olyan lányokkal, mint én, akik egyszerűen csak... helyesek? Mi van a szimplán helyes lányokkal? Hogyan vehetnénk fel a versenyt ezekkel a tanult, sportos, zuhanyozós nőkkel, a diplomáikkal, a palmtopjaikkal meg az icipici fenekükkel? De még mielőtt megszólalhattam volna, hogy bármit is mondjak a magunkfajta védelmében, az egyik karbantartó ront be az irodába. − Heythar! – kiabálja Julio, miközben a kezét tördeli. Apró termetű fickó, barna egyenruhában, aki minden áldott nap önszántából egy fogkefével megpucolja Pán istenség bronzszobrát az előcsarnokban. − Heythar, áz á fiú mekint ázt csinál! Értetlenül nézek. − Úgy érti, Gavin? –Sí. Tekintetem Rachelre siklik. Még mindig a telefonba szenveleg. − Jaj, Allington elnök úr! Kérem, ne aggódjon miattam! A diákokért én... Lemondóan sóhajtok, hátratolom a székemet, és felállók. Kénytelen leszek szembenézni azzal a ténnyel, hogy ahányszor Cooper a képbe kerül, én mindig úgy
nézek ki, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebb lúzere. És ez ellen semmit sem tehetek. − Majd én elintézem – mondom. Julio Cooperre pillant, s miközben egy pillanatra sem hagyja abba a kéztördelést, idegesen megkérdi: − Akar, hogy én megyek magával, Heythar? − Miről van szó? – kérdi Cooper gyanakvón. – Mi folyik itt? − Semmi – vetem oda. – Köszönöm, hogy beugrottál. Most mennem kell. − Hová? – érdeklődik Cooper. –Csak el kell rendeznem ezt az ügyet itt. Később találkozunk. Aztán kisietek az irodából, és a teherlift felé veszem az irányt, amelyet kizárólag a karbantartók használhatnak, és amelynek a külső ajtaja előtt egy másik erős fémajtó található a diákok távoltartására... Én azonban tudom, melyik az a fogantyú, amelynek a meghúzásával kinyithatom azt az ajtót. Meg is rántom, aztán hátrafordulok. − Én kész vagyok, ha maga is! – szólok Juliónak... Csakhogy nem Julio volt az, aki utánam jött. Hanem Cooper. − Heather! – szólal meg bosszúsan. – Mi a csoda történik itt? − Hol van Julio? – sziszegem. − Nem tudom – feleli Cooper. – Ott maradt, azt hiszem. Hová igyekszel? A liftaknából kurjongatás hangja hallatszik. Miért én? Istenem, miért? De semmit sem tehetek ellene. Úgy értem, ez a munkám. És ha valahogy kibírom, végül ingyen orvosi diplomát kapok érte cserébe. –Tudod, hogy kell működtetni egy teherliftet? – kérdezem Coopert.
− Azt
hiszem, valahogy csak kitalálom – feleli Coop, ha lehet, még bosszúsabban. Újabb kurjongatás az aknából. − Oké – nyugtázom. – Akkor menjünk! Cooper most már legalább olyan kíváncsinak tűnik, mint amilyen mérgesnek, lehajtja a fejét, hogy be ne verje az alacsony ajtófélfába, és követ a liftbe, én pedig lehúzom a rácsot, és megrántom az indítókart. Amint a lift nyikorogva elindul felfelé, fellépek a korlátra, nekirugaszkodom, és megkapaszkodom a felvonó tetején lévő széles nyílás peremében, ahol a tetőpanelnek kellene lennie, de nincs, mert valaki eltávolította. Innen már látom a kábeleket és a liftakna csupasz téglafalát, s magasan odafent vakító fényfoltokat, ott, ahol a tűzvédelmi nyílásokon át bekukucskál a nap. Cooper kíváncsisága hamar elszáll, így nem marad más, csak a bosszúság. − Mit képzelsz – csattan fel - mi a csodát művelsz? − Ne aggódj! – nyugtatom meg. – Semmi gond. Már csináltam ilyet máskor is. – A fejem és a vállam már átdugtam a felvonó tetején lévő nyíláson, és egy újabb nekirugaszkodással átpréselem a csípőmet is. Aztán kicsit pihennem kell. Mert ez egy kicsit sok testgyakorlás egy olyan lánynak, amilyen én vagyok. –Te ezt csinálod egész nap? – morgolódik Cooper odalent. – Hol van az benne a munkaköri leírásodban, hogy a te felelősséged liftszörfözők után rohangálni? − Sehol sincs leírva – nézek le rá kissé meglepetten a két térdem közti résen. Ahogy emelkedünk, a liftakna sötét falai úgy suhannak el mellettem, mintha valami vízesést látnék. – De valakinek ezt is meg kell tennie. – És ha nem teszem meg, hogy fogom kitölteni a hathónapos próbaidőm? – Hányadik emeletnél járunk? Cooper a rácson keresztül kukucskál kifelé a liftajtók belsejére festett számokra, melyek sorban haladnak el mellettünk.
−A
kilencediknél – feleli. – Tudod, ha csak egy kicsit is megcsúszol, máris úgy végzed, mint azok a szegény halott lányok, Heather. –Tudom – felelem. – Éppen ezért kell megállítanom őket. Valaki még megsérülhet. Úgy értem, valaki más. Cooper motyog valamit az orra alatt. Úgy hangzik, mintha káromkodna... ami elég meglepő, mert igen ritkán tesz ilyet. Egy emelettel feljebb a liftakna két falában nyílás található, ami lehetővé teszi, hogy átlássak az épület többi liftjére. Az egyik a tizediknél várakozik, és ha egy kicsit nyújtogatom a nyakam, akkor láthatom a másikat is, úgy öt emelettel magasabban. A kiáltozás egyre hangosabb. Ebben a pillanatban a kettes számú lift ereszkedni kezd, én pedig a fülke tetején csimpaszkodva, a kábelek és az üres sörösdobozok között megpillantom Gavin McGorent, az elsőéves, filmrendező szakos, elborult Mátrix–rajongót és megrögzött liftszörfözőt. − Gavin! – kiabálok rá, mikor a kettes számú lift elsuhan mellettem. Velem ellentétben ő felegyenesedve áll a fülke tetején, és arra készül, hogy amikor az egyes számú lift elhalad mellette, átugorjon rá. – Gyere le onnan, de azonnal! Gavin meglepett pillantást vet rám, aztán felhördül, amikor a kábelek közt engem ismer fel. Egy halom hadonászó kart és lábat látok, azokét a társaiét, akikkel együtt szörfözik, s akik gyorsan visszabújnak a tetőnyíláson a fülkébe, nehogy azonosítani tudjam őket. –Ó, a francba! – sóhajt fel Gavin, mivel ő nem volt elég gyors, és nem tudott felszívódni, ahogyan a barátai. – Lebuktam. − Akkorát bukott, hogy ma éjjel a parkban fog aludni – dörrenek rá, holott még soha senkit nem tettek ki az otthonból liftszörfözés miatt... legalábbis mostanáig. Ki tudja, hogy a legutóbbi események fényében az igazgatótanács nem keményít-e be. Mert ahhoz, hogy
eltanácsoljanak a diákotthonból, valami igazán nagy disznóságot kell elkövetnie az embernek, mondjuk, egy húsvágó bárdot hozzávágni egy folyosófelügyelőhöz, ahogyan azt az egyik diák tette tavaly, egy kezembe került feljegyzés tanúsága szerint. És még ezek után is visszaengedték az iskolába a szóban forgó diákot a következő ősszel, miután be tudta bizonyítani, hogy a nyarat a tanácsadóval töltötte. − A rohadt életbe! – harsogja Gavin a liftaknába, de engem nem izgat. Gavin már csak ilyen. − Gondolja, hogy ez jó vicc? – tudakolom. – Tudja, hogy az elmúlt két hétben két lány is az életét vesztette eközben? Maga meg csak úgy felébred reggel, és elhatározza, hogy akárhogy is, de ma mókázni megy? − Azok amatőrök voltak – vág vissza Gavin. – Tudja, hogy nekem meg diplomám van ebből, Heather. − Azt tudom, hogy maga egy kretén – jelentem ki. – És ne beszéljen úgy, mint aki a Harlemben nőtt fel, holott mindenki tudja, hogy az elit Nantucketből jött. Most pedig lefelé! És ha nem találom Rachel irodájában, amikor leérek, lecseréltetem a zárat az ajtaján, és az összes holmiját lefoglalom. − A fenébe! – Gavin eltűnik a szemem elől. Visszacsúszik a a felvonó tetején lévő nyíláson, és a helyére illeszti a zárópanelt maga után. A kettes számú lift lassan elkezd ereszkedni a magasból a hall felé, én meg csak ülök ott egy percig, és élvezem a sötétséget és a csendet. Csakugyan szeretem a liftaknát. Ez a legbékésebb hely az egész kollégiumban – akarom mondani, diákotthonban. Mármint, amikor nem zuhannak bele emberek. Amikor végre elszánom magam, hogy visszamásszak - jelzem, egyetlen bíró sem adna tíz pontot a mutatványomért Cooper a fülke egyik sarkában áll, a karját keresztbe fonja széles mellkasán, és erősen ráncolja a homlokát.
− Ez
meg mi volt? – teszi fel a kérdést, miközben meghúzom az indítókart, és elindulunk lefelé. − Csak Gavin – felelem. – Állandóan ezt csinálja. − Ezt nem veszem be! – Úgy tűnik, Cooper komolyan dühös. – Szándékosan csináltad! Hogy bemutasd, milyen egy valódi liftszörföző, és hogy az a két lány mennyire nem illik bele a képbe. Döbbenten nézek rá. − Hát persze – mondom. – Előre elrendeztem ezt az egészet Gavinnel. Előre tudtam, hogy majd beugrasz az irodámba, hogy az arcomba vágd az ex–vőlegényem eljegyzésének hírét, és előre felhívtam Gavint, valahogy így: „Hé, mi lenne, ha tennél egy kört a kettes liften, én meg jól utánad mennék és lebuktatnálak, hogy a barátom, Cooper, lássa, mi a különbség egy valódi liftszörföző és egy amatőr között? Cooper kissé zavarba jön... de nem azért, amiért én gondolnám. − Nem azért jöttem, hogy a képedbe vágjak bármit is – tiltakozik. – Csak azt akartam, hogy mindenképpen tudj róla, mielőtt egy újságíró a Startól rád zúdítja az egészet. Talán egy kissé túl nyers voltam, így gyorsan helyesbítek: − Na, igen. Hiszen mondtad is. − Hja – erősíti meg Cooper. – Mondtam. Szóval sokszor csinálod ezt? Mármint, hogy liftek tetején mászkálsz. − Nem mászkáltam. Ültem – tiltakozom. – És csak akkor csinálom, ha valaki jelenti, hogy hangokat hall a liftaknából. Ami egy újabb adalék, hogy miért olyan különös, ami Elizabeth– tel és Robertával történt. Senki sem jelezte, hogy hallotta volna őket. Legalábbis addig, amíg Roberta le nem esett... − És épp te vagy az, akinek mindenképpen utánuk kell mennie – tudakolja Cooper ha valaki meghallja őket? − Hát, a folyosófelügyelőket nem kérhetjük meg rá. Hisz ők is tanulók itt. És nem szerepel a karbantartók
szakszervezet által elfogadott munkaszerződésében sem. − És a tiédben? − Én nem vagyok tagja a szakszervezetnek – emlékeztetem. Fogalmam sincs, vajon mire akar kilyukadni. Talán tényleg aggódik értem? És ha igen, akkor csak úgy, mint egy barátért? Vagy valami több is lehet? Vajon meghúzza a féket, megállítja a liftet, és a karjaiba kap, hogy forrón a fülembe suttogja, hogy szeret, és hogy a gondolattól, hogy elveszíthet, meghűl a vér az ereiben? − Heather, komolyan meg is sérülhettél, sőt akár meg is halhattál volna! – vágja a fejemhez, és elég nyilvánvaló, hogy az a „karjaiba kap" dolog nem fog megtörténni. – Hogy tudtál... – Aztán a kék szempár egészen résnyire szűkül, úgy kezd méregetni. – Vááárjunk csak egy percet! Te élvezed ezt! Csak nézek rá. − Hogy mi van? – Na igen, ez vagyok én. A Frappáns Visszavágások Mestere. –Te ezt élvezed. – Döbbenten csóválja a fejét. – Valójában nagyon is bírtad ezt a dolgot az imént, nem? Megvonom a vállam, mert nem vagyok egészen biztos benne, miről beszél. − Mindenesetre érdekesebb, mint a fizetési jegyzékek – hagyom rá. − Élvezed – folytatja Cooper, mintha nem is mondtam volna semmit –, mert hiányzik az az izgalom, hogy ott állsz a színpadon több ezer kölyök előtt, és kiénekled a tüdődet. Egy–két másodpercig csak meredten nézem. Aztán kitör belőlem a nevetés. − Ó, istenem! – csak ennyit vagyok képes kinyögni hahotázás közben. – Te most komolyan beszélsz? Csakhogy, mikor ránézek, látom rajta, hogy nagyon is.
− Nevess
csak, ha akarsz – jelenti ki. – Utáltad azokat a szemeteket, amiket a lemezkiadó erőltetett rád, de magáért az éneklésért majd megőrültél. Ne is próbáld tagadni. Teljesen lázba jöttél tőle. – Kék szeme felém villan. – Erről szól ez az egész, nemde? Gyilkosokra vadászni, meg liftszörfözőket hajkurászni. Hiányzik az izgalom... Torkomon akad a nevetés, és érzem, hogy ismét tűz önti el az arcomat. Fogalmam sincs, miről beszél. Na jó, lehet, hogy mégis. Az valóban igaz, hogy nem az a fajta vagyok, aki ideges lesz attól, ha tömegek előtt kell szerepelnie. Kérjenek meg, hogy cseverésszek úgy harminc emberrel egy koktélpartin – ennyi erővel arra is kérhetnének, hogy bizonyítsam be a Pitagorasz–tételt. De adjanak egy dallistát és lökjenek egy mikrofon elé... Gond egy szál se. Valójában... Nos, tulajdonképpen még élvezem is. De nagyon. De hogy hiányozna? Talán egy kicsit. De annyira nem, hogy újrakezdjem. Ó, nem. Sohasem fogom újrakezdeni. Csak ha én mondhatom meg, mit énekeljek és hogyan. − Egyáltalán nem ezért mentem Gavin után – tiltakozom. Mert tényleg nem látom az összefüggést. Liftszörfözők után kajtatni egyáltalán nem hasonlítható össze azzal, amikor az ember háromezer sikoltozó gyerek előtt énekel. A legkevésbé sem. És különben is, nincs részem már így is épp elég pszichoanalízisben minden áldott nap Sarah jóvoltából? Most még Cooper is kezdi? – Meg is halhatott volna odafent... − Te is meghalhattál volna odafent. − Nem, én nem – jelentem ki a lehető leghiggadtabb hangon. – Én nagyon óvatos vagyok. És ami a – hogy is mondtad? – gyilkosokra vadászást illeti, elmagyaráztam neked, hogy nem hiszem, hogy ezek a lányok...
− Heather!
– Cooper a fejét csóválja. – Miért nem hívod fel az ügynöködet, és kéred meg, hogy szervezzen neked egy fellépést? Tátva marad a szám. − Hogy mi? Mi a csodáról beszélsz? − Nyilvánvaló, hogy majd megveszel, hogy visszakerülj. Tisztelem az elképzelésedet, hogy diplomát akarsz szerezni, de, tudod, a főiskola nem való mindenkinek. –De... – Nem hiszek a fülemnek. A kórházi osztályom! A Nobel–díjam! A randijaink! A közös magánnyomozó– irodánk meg a három gyerekünk: Jack, Emily és Charlotte! –Az... az lehetetlen! – csattanok fel. Aztán előrángatom az egyetlen épkézláb indokomat, amire képes vagyok: – Nincs is elég számom egy új műsorhoz. − Majdnem rászedtél – motyogja Cooper, miközben szédítő sebességgel siklunk el az emeleteket jelző ajtók előtt: 14, 12, 1 1 . . . –Ezt... ezt meg hogy érted? – dadogom, és a vér hirtelen meghűl az ereimben. Tehát igaz. Tényleg hallja, amikor gyakorolok. Ám most Cooperen a sor, hogy zavarba jöjjön. A gondterhelt arckifejezéséből egyértelműen kiderül, hogy azt kívánja, bárcsak meg se szólalt volna. − Semmi, semmi – nyögi ki végül. – Felejtsd el. –Nem. Valamire csak gondoltál... – Miért nem mondja ki egyenesen? Miért nem vallja be, hogy hallott játszani. Már tudom, miért. Tudom, hogy miért, és azt kívánom, bárcsak meghalnék. Mert utálja őket. A dalaimat. Hallotta őket, és úgy gondolja, mind vacak. − Halljuk, mire gondoltál? − Nem érdekes – tart ki Cooper. – Igazad van. Nincs elég dalod egy új műsorhoz. Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Oké?
A felvonó megérkezik a földszintre. Cooper felhúzza a rácsot, és nyitva tartja az ajtót nekem, de a tekintete inkább tűnik gyilkosnak, mintsem udvariasnak. Remek. Most már dühös is rám. Ott állunk az előcsarnokban, és mivel még mindig elég korán van – legalábbis a tizennyolc éveseknek mi vagyunk az egyetlenek errefelé, leszámítva Pete–et és a recepción dolgozó diákot; az előbbi mélyen elmerül a Daily News egy példányában, az utóbbi elragadtatva hallgat egy Marilyn Manson CD–t. Egyszerűen rá kellene kérdeznem. Vennem kellene a bátorságot, és ki kellene kérnem a véleményét. Ő nem mondaná azt, hogy szemét. Ő nem az apja. És nem is Jordan. De hát éppen ez az. Cooper apjától el tudom viselni a kritikát. És a testvérétől is. De Coopertől? Nem. Nem, mert ha netán nem tetszik neki... Jaj, istenem, ne légy már ilyen gyerekes, és TEDD MEG! KÉRDEZD MEG TŐLE! − Heather! – szólal meg Cooper, miközben az ujjaival beletúr sötét hajába. – Figyelj! Azt hiszem... De még mielőtt megtudhatnám, mit is gondol, Rachel fordul be a sarkon. − Ó, hát itt vagy! – kiált fel, amikor észrevesz minket. – Gavin ott ül a tárgyalószobámban. Máris előveszem. Hálásan köszönöm, hogy rávetted, hogy jöjjön le. De közben az jutott eszembe, hogy megkérhetnéd a diákmunkást, hogy járjon körbe, és ragassza ki ezeket a szórólapokat. Ezzel átnyújt egy köteg papírt. Rájuk pillantok, és látom, hogy egy hirdetés a Tátika énekversenyről, amelyet a diákönkormányzat szervezett a Fischer Hall étkezőjébe ebéd utánra. − Először nem akartam engedélyezni. – Rachel úgy érzi, magyarázattal tartozik. – Úgy értem, ezt a buta rendezvényt, mint a Tátika énekverseny, amikor két ilyen tragikus haláleset történt az otthonban... de Stan
úgy gondolja, a gyerekeknek szükségük van valamire, amivel elterelhetik a gondolataikat a dologról. És ezzel egyet kell értenem. Stan. Hűha! Rachel meg a főnök, úgy látszik, puszipajtások lettek. − Felőlem rendben – bólintok. − Csak le akartam ugrani az ebédlőbe egy kávéra, mielőtt előveszem Gavint. – Rachel a magasba tartja az Amerikai Mentálhigiénés Tanácsadó Egyesület bögréjét. – Nem akar valaki esetleg csatlakozni? Mindkettőnkhöz szól, de a tekintetét Cooperre szegezi. Ó, istenem! Rachel épp most hívta el kávézni Coopert. Az én Cooperemet! Na persze Rachel nem tudja, hogy ő az én Cooperem. És hát valójában nem is az én Cooperem. És ahogyan a dolgok láthatólag alakulnak, valószínűleg nem is lesz soha... Mondd, hogy nem! Megpróbálom a gondolathullámaimat eljuttatni az agyába, ahogyan a Star Trekben csinálják. Mondd, hogy nem! Mondd, hogy nem! Mondd, hogy nem! Mondd, hogy... − Köszönöm, de én nem mehetek – feleli Cooper. – Vár rám a munka. Siker! Rachel elmosolyodik. − Akkor tán majd máskor. − Persze – hagyja rá Cooper. Rachel pedig, kipp–kopp, elsiet. Amikor eltűnik a szemünk elől, anélkül, hogy bármiféle jelét adnám annak, hogy az imént a vulkánok agykontrollját alkalmaztam rajta, megszólalok: –Figyelj! Vissza kell mennem dolgozni. – Remélem, nem hozza ismét elő, amiről a liftben beszéltünk. Nem hiszem, hogy képes lennék megbirkózni vele. Jordan eljegyzésének bejelentése tetejébe. Úgy értem, vannak határok, hogy mennyit képes egy nő elviselni egy nap.
Lehet, hogy Cooper megérezte ezt. Vagy ez az oka, vagy az, hogy abszolút kerülöm a tekintetét. Akárhogy is, csak ennyit mond: − Oké. Akkor később találkozunk. És Heather... A szívem hatalmasat dobban. Ne! Kérlek, most ne! Már olyan közel voltam a meneküléshez... − A gyűrű – mondja. Várjunk. Hogy mi? − A gyűrű? − Taniáé. Ja! Tania eljegyzési gyűrűje! Az, amelyik pontosan úgy néz ki, mint amit az öccse fejéhez vágtam. − Igen? − Nem a te gyűrűd – tájékoztat. Aztán távozik.
14. Azt hiszed, hű de Kifinomult Szerintem inkább Csak befordult Miért választod őt Énhelyettem Diliházba való Szerintem Mit tud ő, amit én nem? Mit ad ő neked, amit én nem? Miért ő a te nőd helyettem? Eredeti cím: .”What’s She Got?” Előadó: Heather Wells Szerző: O’Brian/Henke A Staking Out Your Heart c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy a diáktanács úgy döntött, Tátika–versenyt rendez a Fischer Hallban. Mert – nézzünk szembe a tényekkel – a New York–i Főiskola alapvetően olyan diákokkal van tele, akik, hozzám hasonlóan, imádnak szerepelni És valószínűleg ez lehet az oka, hogy engem is felkértek zsűritagnak, amely megtiszteltetést készséggel el is fogadtam. De nem azért, mert szükségem van rá – ahogy azt Cooper feltételezi hogy ismét érezzem az előadás izgalmát, hanem mert rájöttem, hogy ha valaha is esélyem adódik megtalálni ezt a rejtélyes Markot/Toddot (már ha létezik egyáltalán), az minden bizonnyal egy iskolai rendezvényen lesz a Fischer
Hallban, mivel a fickó nyilvánvalóan itt lakik az épületben. És még az is lehet, hogy itt is dolgozik, amire Canavan nyomozó – tudom, csak hogy ugrasson – volt szíves felhívni a figyelmemet. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy bárki, akivel együtt dolgozom, gyilkos lenne. De mi mással magyarázhatnánk, hogy láthatólag hozzáfért a kulcsszekrény tartalmához? Arról nem is beszelve, hogy mindkét lánynak volt aktája az igazgatói irodában. Nem mintha ennek szükségszerűen köze lenne a halálukhoz. De, ahogyan Sarah kétségkívül megállapítaná, mind Elizabeth– nek, mind pedig Robertának voltak ügyei... És ezekről az ügyekről a feljegyzések ott voltak az aktáikban. Az a helyzet, hogy a tizenöt folyosófelügyelőnek, csakúgy, mint a karbantartó személyzetnek, van kulcsa a Rachellel közös irodánkhoz. Úgyhogy, ha tényleg létezik egy olyan fickó, aki az aktákban kotorászik, hogy lelkileg sérülékeny, tapasztalatlan lányokra bukkanjon, akiket aztán könnyedén elcsábíthat, akkor az csak olyasvalaki lehet, akit ismerek. Csak az a kérdés, hogy ki az? Kit ismerek, aki képes lenne ilyen szörnyű tettre? Az egyik folyosófelügyelő lenne? A tizenötből heten fiúk, és egyiküket sem nézném különösebben elvarázsoltnak, még kevésbé pszichopata gyilkosnak. Sőt, igazság szerint, ezek a folyosófelügyelők hagyományosan inkább a naiv fajtából valók – olyanok, akik elhiszik az itt lakóknak, hogy szegfűszeges cigarettát szívtak, nem marihuánát. Komolyan nem veszik észre a különbséget. Mindemellett az egész épületben mindenki tudja, kik a folyosófelügyelők. Úgy értem, ezek a srácok rendszeresen tartanak előadásokat az ebédlőben a biztonságosabb szexről, meg ilyenek. Ha Mark vagy Todd közülük való lenne, Lakeisha biztosan ismerte volna már legalább látásból. Ami pedig a karbantartó személyzetet
illeti, hát azt nyugodtan elfelejthetjük. Mindannyian latin– amerikaiak, túl vannak az ötvenen, és csak Julio beszél annyira angolul, hogy megértse az is, aki nem kétnyelvű. Ráadásul mindannyian már évek óta dolgoznak a Fischer Hallban. Miért kezdenének el hirtelen embereket gyilkolni éppen most? Amiből az következik, hogy maradnak a női alkalmazottak. A másság tudomásulvételének fényében őket sem húznám ki a gyanúsítottak listájáról... Csakhogy közülük egyik sem hagyhatta Roberta szobájában azt az óvszert. De azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki furcsának találja, hogy két lány – akiknek van már aktája az irodában, és akik véletlenül pont egymás utáni héten találtak maguknak barátot – hogy, hogy nem, egymástól függetlenül elhatározzák, hogy most már aztán liftszörfözni akarnak, aztán lezuhannak és meghalnak, nagyjából ugyanabban az időpontban, amikor a felvonó kulcsa valahogy eltűnik, majd nem sokkal a holttest – legalábbis az egyik holttest – felfedezése után érdekes módon megkerül. Ezért este hétkor kiosonok a házból – Coopernek a reggeli liftes incidens óta hírét sem hallottam, amit nem is bánok, mert őszintén szólva fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, ha majd tényleg találkozunk. És következésképpen egyenesen belesétálok Jordanbe, aki éppen felfelé igyekszik a bejárat előtti lépcsőn. − Heather! – kiált fel. Buggyos ing van rajta és bőrnadrág. Igen. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam. Bőrnadrág. És ami még rosszabb, tényleg egész jól néz ki benne. − Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy – mondja, s a hangjából szinte csöpög az aggodalom a szellemi épségem iránt.
–Jól vagyok – nyugtatom meg, behúzom magam után az ajtót, és a zárral kezdek babrálni. Vajon miért van ennyi zár az ajtón, amikor riasztónk is van, meg kutyánk is, és saját raszta polgárőrségünk? Na, mindegy. − Szép estét! – köszön oda az egyik drogkereskedő. − Magának is – felelem. Aztán Jordanhez fordulok. – Ne haragudj, de most tényleg nincs időm cseverészni. Épp indulok valahová. Jordan a nyomomban trappol lefelé a lépcsőn. − Csak annyi – mondja,- hogy nem tudom, hallottad–e már. A hírt Taniáról és rólam. Már a múltkor el akartam neked mondani, de olyan ellenséges voltál. Nem akartam, hogy így tudd meg, Heather – folytatja Jordan, s tartja velem a lépést a járdán. − Azt szerettem volna, ha tőlem hallod először. − Emiatt ne aggódj, Jordan – nyugtatom meg. Mi a csodáért nem megy már el? – Tényleg ne. − Hé! – Egy kábítószer–kereskedő állja el az utunkat. – Nem maga az a fickó? − Nem – veti oda Jordan a dílernek. És tovább mondja nekem. – Heather, lassíts már egy kicsit! Beszélnünk kell. − Nekünk nincs miről beszélnünk – biztosítom a lehető legvidámabb hangon. – Jól vagyok. Minden oké. − Semmi sem oké! – csattan fel Jordan. – Nem bírom nézni, hogy így szenvedsz! Belülről mardos... − Hékás! – kiáltok oda a kábítószer–kereskedőnek, aki a nyomunkba szegődött. – Ő itt Jordan Cartwright. Tudja, az Easy Streetből. − A fickó az Easy Streetből! – rikkant fel a díler, s az ujjával Jordan felé bök. – Tudtam! Hé, idesüssetek! – kiabál oda a cimboráinak. – Itt az a fickó az Easy Streetből! − Heather! – Jordant elnyeli az autogramkérők tömege. Heather!
Én meg csak megyek tovább. De hát mit kellett volna tennem? Úgy értem, Jordan már eljegyzett valakit. ELJEGYZETT. És nem engem. Mit lehet itt még mondani? Pláne, hogy most sokkal fontosabb problémáim is akadnak. Rachel kissé meglepettnek tűnik, amikor megpillantja, hogy ilyenkor sétálok be a Fischer Hall ajtaján. Épp az előcsarnokban áll, amikor belépek, a szeme erősen elkerekedik. − Heather! – kiált fel meglepetten. – Mit keresel te itt? − Felkértek zsűritagnak – felelem. Úgy látom, mintha valamilyen oknál fogva megkönnyebbülne. Egy másodperccel később rá is jövök, hogy miért. − Ó, istenem! Van még egy zsűritagunk a Tátika– versenyre! Ez nagyszerű! Reménykedtem benne, hogy Sarah–nak és nekem nem egyedül kell majd bíráskodnunk. Mert mi van, ha holtverseny alakul ki? − Heather! – Ebben a pillanatban Jordan ront be az épületbe. És körülöttünk mindenfelé elakad az ott állók lélegzete, ahogy azonnal felismerik. Aztán elkezdődik a suttogás: „Ez nem a... – nem, nem lehet ő. De, mégis! Nézzétek!" − Heather! – siet oda hozzánk Jordan. Az aranylánc a nyakában fel–le táncol a buggyos ing alatt, ahogyan zihál. – Kérlek! Beszélnünk kell. Rachelhez fordulok, aki ha lehet, még tágabbra nyílt szemmel bámul Jordanre, mint ahogyan az engem nézett az imént, amikor beléptem. − Íme, még egy zsűritag a versenyre – ajánlom be Jordant. Így jutunk oda, hogy Jordannel együtt ülünk a nagyjából háromszáz ebédlői szék közt az első sorban, arccal a lezárt grill– és salátabár felé, táblával az ölünkben. Ez némileg megnehezíti Jordan dolgát, hogy a kapcsolatunkról beszélgessen velem.
De ez engem egyáltalán nem zavar. Úgy értem, az igazság az, hogy én csupán azért vagyok itt, hogy a rejtélyes Mark és/vagy Todd után nyomozzak, és az, hogy zsűritag vagyok ezen a versenyen, nem mondhatnám, hogy túlságosan segít ebben. De ha ezzel elérhetem, hogy ne kelljen Jordanre figyelnem, miközben magyarázkodni próbál a viselkedése miatt – bár hogy miért érdekli, mit gondolok róla, amikor már teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar többé velem lenni, azt fel nem foghatom... talán Sarah majd megmagyarázza akkor már nyertem. A diákok totál izgalomba jöttek Jordantől. Nem is tudták, hogy lesz egy híresség is a zsűriben. (Én nem számítok. Azt a néhány gyereket, aki felismert a bejelentkezéskor, egy fikarcnyit sem érdekelte a dolog.) Jordan jelenléte mintha valahogy hivatalossá tenné ezt a versenyt, holott előtte szó sem volt erről. És úgy tűnik, a másik következmény, hogy a versenyzők még idegesebbek lesznek. A salátabár fölé bonyolult hang– és fényrendszert építettek, és diákok sokasága nyüzsög mindenfelé, cseverésznek, meg az ingyen üdítőből és harapnivalóból lakmároznak. Körbenézek és párocskákat keresek, hátha meglátok olyan fiúkat és lányokat, akik bizalmas beszélgetésbe merülnek, mert arra gondolok, hogy ha Mark vagy Todd ismét le akarna csapni, itt aztán igen bő a választék elsőéves lányokból. De csak csapatokba verődött diákokat látok, fehéreket, feketéket, ázsiaiakat, mindenféle nációt, lógó nadrágban és pólóban, akik vidáman kiabálnak egymásnak, és tömik magukba a kukoricachipset. Mmmm. Kukoricachips. Sarah Jordan mellett ül, és le nem veszi a szemét róla. Folyamatosan kérdéseket tesz fel neki a zeneiparról, ugyanazokat, amelyeket tőlem is megkérdezett, amikor először találkoztunk. Például, hogy nem érezte–e úgy, mint akit kiárusítottak, amikor azt a
Pepsi–reklámot csinálta? Vagy, hogy nem gondolja–e, hogy az, hogy a Super Bowl félidejében kellett fellépnie, a zenészi hivatásának a lealacsonyítása? És hogy is van ez azzal a zenészi pályával? Nem zavarja, hogy énekelni ugyan jól tud, hangszeren azonban egyetlenegyen sem képes játszani? És ez tulajdonképpen nem azt jelenti–e, hogy ő nem is zenész, csak egy hangszóró, amelyen keresztül a Cartwright Records közvetítheti határtalan kapzsiságának üzenetét? Mire a fények kialszanak, és Greg, a verseny főszervezője feláll, hogy üdvözölje a jelenlévőket, egy kicsit már sajnálom Jordant. Aztán elkezdődik az első jelenet, egy háromfős lánycsapat adja elő Christina Aguilera legújabb számát, koreográfiával, meg mindennel. Én pedig a sötétben észrevétlenül pásztázhatom végig a közönséget. Nagyon sok diák gyűlt össze. Majdnem minden széken ül valaki, és az ebédlőbe négyszázan férnek be. Még a terem végében is állnak egy csomóan, s olyan lelkesen füttyögnek és tapsolnak, mint a tizennyolc évesek, akik először vannak távol az otthonuktól. Mellettem Jordan a Christina Aguilera–jelölteket bámulja, s szorosan markolja a pontozólapot. Ahhoz képest, hogy csak úgy belerángatták ebbe a szerepbe, úgy tűnik, nagyon is komolyan veszi. Vagy tán csak azért tesz úgy, mint akit érdekel a dolog, hogy Sarah végre hagyja abba a kérdezősködést. Az első jelenet némi erotikus csípőriszálással véget ér, és egy fiúkból álló négyes perdül a reflektorfénybe. Dübörgő basszus szólam rázza meg az ebédlő falait – a Bye Bye Bye–t adják elő az 'N Synctől, én pedig magamban sajnálni kezdem a Fischer Hall szomszédságát, köztük az episzkopális egyház egyik templomát. A fiúk mindent beleadnak az előadásba. A koreográfiát annyira tökéletesen adják elő, hogy majd összepisilem magam a nevetéstől.
Feltűnik, hogy Jordan egyáltalán nem nevet. Úgy látszik, nem veszi észre, hogy ezek a srácok itt kifigurázzák a fiúbandákat. Ő csak nagy gonddal pontozza az eredetiséget, meg hogy milyen pontosan tudják a szöveget. Ez nem vicc. Miközben a fiúkat pontozom – többnyire ötöket adok nekik a tízből, mivel nincs jelmezük –, felnézek, és a táblám fölött megpillantok egy magas férfit, amint besétál a terembe, kezét mélyen barna nadrágjának zsebébe süllyesztve. Először azt hiszem, Allington elnök az. De az elnök sohasem visel barna nadrágot, ő, azt hiszem, ezt már említettem, a fehér Dockers híve. Az új jövevény összességében véve is túlságosan jól öltözött ahhoz, hogy ő lehessen az iskola elnöke. Azonban, amikor olyan helyre ér, melyet a kólaautomatából kiszűrődő fény megvilágít, felismerem, hogy Christopher Allington az, az elnök fia. Így már érthető, hogy miért kevertem össze őket. Egyáltalán nem szokatlan, hogy Christopher felbukkan errefelé. Hiszen a szülei odafent laknak. Valószínűleg most azért jött le, hogy megnézze, mi ez a nagy zaj. De amikor odasétál egy csapat diákhoz, akik a falnak támaszkodva cseverésznek, és lazán beszédbe elegyedik velük, szöget üt a fejembe a gondolat. Tulajdonképpen mit keres itt Christopher? Hisz ő joghallgató, nem ide tartozik... Pete mesélte, hogy amikor Allingtonék megérkeztek arról a főiskoláról, ahol Allington elnök azelőtt dolgozott, valahol Indianában, azt suttogták, hogy Christopher nem szerzett elég pontot a felvételin, hogy bejusson a New York–i Főiskolára. De úgy tűnik, az apja kijátszott néhány kártyát a felsőbb körökben, és valahogy mégis bejuttatta.
De hát mit várhatunk? Egy alkoholista anyával és egy olyan apával a háta mögött, aki ujjatlan trikóban mászkál nyilvános helyeken, a szegény kölyök bizonyára nem örökölt túl sok tehetséget az Allington vérvonaltól, s nyilvánvalóan szüksége volt nemi külső segítségre. Az 'N Sync műsor a végéhez ér, és egy Elvis–imitátor következik. A „Viva Las Vegas" interpretációja közben valami jobb elfoglaltságot igyekszem találni magamnak, így Christopher Allingtont figyelem. Átverekedi magát a tömegen, és letelepszik egy székre az egyik olyan sor mögé, ahol csak lányok ülnek. Mindannyian elsőévesek – ez jól látszik abból, ahogy zavartan kuncognak. Még nem illeszkedtek be teljesen a New York–i Főiskola csapatába, erről tanúskodik piercing nélküli arcuk, festetlen hajuk és Gap szerelésük. Egyikük, aki egy kicsit talpraesettebbnek tűnik a többinél, hátrafordul a széken, és beszédbe elegyedik Christopherrel, aki előrehajol egy kicsit, hogy jobban hallja. A mellette lévő széken ülő lány látványosan nem akar részt venni a társalgásban, mereven bámul előre. De lerí róla, hogy a fülét rettenetesen hegyezi. „Elvis" méltó taps kíséretében befejezi előadását, aztán Marnie Villa Delgado – igen, Elizabeth szobatársnője – lép a színpadra. Őt még nagyobb tetszésnyilvánítás fogadja. Akaratlanul is arra gondolok, hogy ez az ováció vajon nem annak szól–e, hogy sikerült magának egyszemélyes szobát szereznie a félév hátralévő részére. Marnie, aki hosszú szőke parókát és csípőfarmert visel, udvariasan meghajol. Aztán belekezd egy dalba, amely halványan ismerősnek tűnik valahonnan. De elsőre nem tudom hová tenni. Csak azt tudom, hogy egy olyan nóta, amit nem szeretek túlságosan... Aztán hirtelen beugrik. A „Sugar Rush". Marnie abba a nótába veti bele minden erejét, amelyik minden házban ismertté tette a nevemet... tíz évvel ezelőtt. És feltéve, hogy a házban lakott legalább egy kislány...
Jordan a mellettem lévő széken felnevet. És néhány diák, aki ismeri a múltamat, vele nevet. Még maga Marnie is lopva felém pillant, miközben azt a sort énekli, hogy „Azonnal annyi a diétának / Helyet kell adni ennek a vágynak". Mosolygok, és próbálok nem olyan zavartnak tűnni, mint amilyen valójában vagyok. így inkább ismét Christopherrel foglalkozom. Még mindig az előtte lévő sorban ülő lányokkal cseverészik. Végre sikerült magára vonnia a figyelmét annak a félénk lánynak, akinek, bár csinosnak nem mondható, az arca sokkal érdekesebb, mint nyüzsgőbb társának. Már hátra is fordult a székén, és szégyenlősen Christopherre mosolyog, miközben karjával átkulcsolja a térdét, és időnként kisimít az arcából egy–egy rakoncátlan vöröses fürtöt. Odafent a színpadon Marnie úgy dobálja szőke műhajzuhatagát – a csípőjéről már nem is beszélve –, hogy a közönség harsányan kacag, én pedig csak remélni merem, hogy az előadás nem annak akart pontos utánzata lenni, amilyen én voltam annak idején. És ebben a pillanatban belém hasít a gondolat – csak úgy, a semmiből –, hogy netán Christopher Allington lehet Mark. Vagy Todd.
15. Mint a tornádó Szívemben tombolsz már, Mint a tornádó Rákezdtél, s nincs megállj. Összetörsz mindent, Mi utadba akad, Azt hiszed, te leszel, Ki utoljára kacag. Mint a tornádó Elsöpörsz engem... Eredeti cím: „Tornado” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Staking Out Your Heart c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Mondhatnám, megfagyott a vér az ereimben. Na jó, valójában azért nem. De olyan érzés futott át rajtam, mintha valaki jéghideg diétás kólát öntött volna a nyakamba, vagy ilyesmi. Hirtelen úgy megizzad a tenyerem, hogy a pontozótáblát is alig tudom megtartani. A szívem összevissza kezd verni, pontosan úgy, mint amikor a saját szerzeményű dalaimat adtam elő Jordan apjának, ő pedig kinevetett. Christopher Allington? Christopher Allington? Kizárt dolog! Csakhogy... Csakhogy Christopher Allingtonnak mindenhez van hozzáférése a Fischer Hallban. Sohasem kell be– vagy kijelentkeznie, és megvan hozzá a joga, hogy utasítson
valakit, hogy engedje be az igazgatói irodába, amikor csak akarja. Ezt onnan tudom, hogy egyszer, amikor a folyosófelügyelők panaszkodtak, hogy miért nem marad egyetlen papír sem a fénymásolóban hétfő reggelre, Rachel azt mondta, ez azért van, mert Christopher Allington vasárnap este mindig megkéri az egyik karbantartót, engedje be az irodába, hogy lemásolhassa a csoporttársai jegyzeteit. Minden lehetősége megvolt rá, hogy kedvére tanulmányozhassa Rachel dossziéit, s hogy összerakhassa magának, ki lehet potenciális áldozat, kik azok a lányok, akik eléggé tapasztalatlanok, akiket egyszerűen a hálójába keríthet, és könnyedén elcsábíthat. Aztán nekiindul, hogy találkozzon velük: ártatlan beszélgetéseket kezdeményez, és hamis néven mutatkozik be... mindezt azért, hogy mihamarabb ágyba bújhasson velük, minden teketória nélkül. Egész kis háremet gyűjt maga köré, szolgálatkész elsőévesekből, akik közül kedvére válogathat! Istenem! Ördögi terv. Zseniális. Egyszerűen... Túlzás. Cooper biztosan teljesen nevetségesnek találná az ötletet. De Cooper most nincs itt... És Christopher Allington igen vonzó fiú. Több mint száznyolcvan centi magas, félhosszú, hátrafésült szőke hajjal, olyan kisfiús kinézetű, mintha... mintha csak egy fiúbandából lépett volna elő. Melyik elsőéves lány ne ájulna el, ha kitünteti a figyelmével... olyannyira, hogy akár rövidke ismeretség után is lefeküdjön vele? Istenem, hisz jó külsejű, idősebb, művelt valaki... Bármelyik tizennyolc éves lány megőrülne érte. Sőt, bármelyik huszonöt éves lány is megőrülne érte. Ezzel a sráccal minden rendben van. De miért ölte meg őket? A csajok becserkészése egy dolog, de hogy utána eltenni őket láb alól? Ez nem tesz keresztbe egy
Kisse a célnak? Hisz ha már meghaltak, nem lehet őket újból ágyba bújtatni. És ami még fontosabb, hogyan ölte meg őket? Úgy értem, persze, tudom, hogyan tette – már ha tényleg igaz a feltételezésem –, de vajon hogy sikerült felnőtt lányokat lelöknie a liftaknába, miközben azok minden bizonnyal küzdöttek ellene? Talán kábítószer? De a halottkém akkor nem találta volna valami nyomát ennek? Az arcom szinte lángol. A pontozótáblával legyezgetem, miközben ismét Marnie–ra igyekszem összpontosítani a figyelmem. Éppen a nagy befejezésre készülődik, ami olyan csípőrázásokat jelent, amilyeneket Shakira legutóbbi MTV Music Video Awards díjátadásán nyújtott előadása óta nem láttam. Határozottan nem engem utánoz. Én mindig gyalázatos táncos voltam, minden koreográfus rémálma, akikkel valaha is találkoztam. Nekem mindig problémám volt azzal, ahogyan ők fogalmaztak, hogy függetlenítsem a testemet az agyamtól, és csak hagyjam, hogy menjenek a dolgok maguktól. Marnie bedob egy Carly Patterson–féle kézenátfordulás–izét hátrafelé, melyet egy remekbeszabott spárgával zár, s az ebédlőben az egész közönség állva éljenzi. Én is felállok a székről... és elindulok Marnie felé. Lehet, hogy Lakeisha már hazament, de ő még itt van, és megerősítheti, hogy Christopher Allington volt–e az, akivel a szobatársa összeszűrte a levet, vagy sem. De Jordan megragadja a karomat, még mielőtt két lépést tehetnék. − Te meg hová mész? – tudakolja aggodalmasan. – Ugye nem próbálsz meg kisurranni innen, amíg le nem tudtuk a mi kis beszélgetésünket, Heather? Jordanből árad a Drakkar Noir illat, ami elég zavaró. Amikor velem volt, Carolina Herrerát használt, szóval a Drakkar Noirt nyilvánvalóan Taniától kapta.
− Egy
perc, és itt vagyok – lapogatom meg megnyugtatóan a karját. Az igen izmos karját. A következő turnéjára erősít, és ez meg is látszik. Jó értelemben. – ígérem. − Heather – kezdene bele Jordan, de én nem hagyom, hogy folytassa. − Ígérem – ismétlem meg. – Ha ennek a végére járok, beszélgetünk egy szép hosszút. Jordan, úgy tűnik, belenyugszik. − Rendben – hagyja rám. – Jól van. Látom, hogy Marnie oldalra sétál az ebédlőben, oda, ahol a többi fellépő is várakozik a bírák ítéletére, és miközben a következő csoport készülődik az előadására, odasietek hozzá. − Marnie – szólítom meg. – Jó kis műsor volt. − Ó, köszi! – vigyorog. – Attól féltem, hogy dühös lesz. Végül csak rájöttem, ki maga, amint látja. –Aha – bólintok. – Nézze, kérdeznem kell valamit. Előfordulhat, hogy azt a fickót, akivel Elizabeth találkozgatott közvetlenül azelőtt, hogy meghalt... szóval, lehet, hogy Chrisnek hívták? Marnie, aki szemmel láthatólag csalódott, hogy az egyetlen ok, amiért megkerestem, az az, hogy a szobatársnőjéről kérdezősködjek még egy kicsit, közönyösen vállat von. − Nem tudom. Valami ilyesmi volt. Chris vagy Mark. − Köszönöm – hálálkodom. Marnie elfordul, hogy valami sértő megjegyzést tegyen egy másik szereplőre a Christina Aguilera–jelöltek hármasának. Úgy kell utánanyúlnom, hogy az ingujjánál fogva visszarángassam. – Öhm, Marnie! − Hm? – néz vissza rám. − Látja azt a lányt ott az ötödik sorban, úgy a tizedik szék környékén, aki azzal a szőke fiúval beszélget? Marnie odanéz. És a szemöldöke a magasba szökken. − Az a srác szívdöglesztő. Ki az? − Szóval nem ismeri?
− Még
nem – jelenti ki, nyilvánvalóvá téve, hogy ezen a helyzeten hamarosan változtatni fog. Igyekszem leplezni csalódottságomat. Talán ha valahonnan tudnék szerezni egy fényképet Christopher Allingtonról, lecsaphatnék Lakeishára valamelyik órája után, és rávehetném, hogy azonosítsa... Aztán eszembe jut valami. − És a lányt ismeri? – kérdezem Marnie–tól. Összeszorítja az ajkát. − Nagyjából. A tizenkettediken lakik. Azt hiszem, Ambernek hívják, vagy valami ilyesmi. Amber. Tökéletes. Most már van egy nevem és egy hozzá tartozó emeletszámom. Visszatérek a helyemre, miközben két fiú női ruhában belekezd a „Dude Looks Like a Lady" című számba. Jordan odahajol hozzám, és a fülembe súgja: – Ez meg mi a csuda volt? Én csak mosolygok, és megvonom a vállam. Semmi értelme nem lenne, hogy megpróbáljam túlkiabálni a kihangosítót, ráadásul Sarah megrovó tekintettel néz rám a pontozótáblája mögül. Nem hiszem, hogy túlságosan örülne neki, hogy a versenyzőkkel cseverészem, mert ettől olybá tűnhet, hogy nem vagyok épp pártatlan bíró. Így hát tehetetlenül ülök a székemen, mialatt Christopher Allington a lehetséges következő áldozatát fűzi. Amber – amennyire én látom, hozzátéve, hogy csak röpke pillantásokat vetek rá, mivel nem akarom, hogy úgy látsszon, hogy bámulom – szinte kivirul Christopher kitüntető figyelmétől. Vörösesbarna tincseit csavargatja, fészkelődik a székén, és általában véve is úgy viselkedik, mint egy olyan lány, akinek még életében nem szentelt figyelmet egyetlen helyes fiú sem. Az alsó ajkamat harapdálva aggodalmasan figyelem, s arra gondolok, hogy holnap reggel vajon ott találjuk–e Ambert a liftakna alján.
Csakhogy Christopher számomra nem igazán tűnik gyilkos típusnak. Liliomtiprónak, annak igen. De gyilkosnak? Na persze Evita Peron férje is közismerten kéjenc volt, és azt olvastam valahol, hogy egy csomó embert eltett láb alól Argentínában, ezért nem akarta Madonna abban a dalban, hogy az emberek sírjanak érte. A Tátika–verseny végül befejeződik. Greg, a főszervező, előlép és bejelenti, hogy a zsűri most tanácskozni fog. A többiek pedig felpattannak, és rávetik magukat a kukoricachipsre (a szerencsések). Rachel megfordítja a székét, így szembe kerül velem, Jordannel és Sarah–val. − Nos – villant rám egy mosolyt - mit gondolsz? Azt hiszem, van itt egy kis probléma. Akarom mondani. Sőt, egy igen nagy probléma. És nem a versennyel kapcsolatban. De ehelyett csak annyit mondok: − Nekem Marnie tetszett. Jordan azonnal közbevág. − Naná! De azok a fiúk, akik az 'N Sync számot adták elő, sokkal jobbak voltak. Igazán tökéletesen adták vissza a koreográfiát. Én tíz pontot adtam nekik. − Ahogy olyan ironikusan utánozták azt a fiúbandát, az nagyon szórakoztató volt – teszi hozzá Sarah. − Öhm – jegyzem meg - nekem akkor is Marnie tetszett. − És az a lány olyan sok mindenen ment keresztül mostanában – ért egyet Rachel megfontoltan. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk, nem gondoljátok? Mivel túl akarok lenni már az egészen, amilyen hamar csak lehetséges, hogy előállhassak végre valami kifogással, és beszélhessek végre Chrisszel, felvetem: –Jó, akkor rendben. Tegyük Marnie–t az első helyre, az 'N Syncet a másodikra, és a Christina Aguilera triót a harmadikra.
Jordant láthatólag kissé bosszantja, hogy az ő megjegyzését alapjában véve figyelmen kívül hagytuk, de nem tesz ellenvetést. Rachel kisétál, hogy közölje Greggel a döntést, én pedig hátrafordulok a széken, hogy figyelhessem még egy kicsit Christophert... ...még épp időben ahhoz, hogy lássam, amint távozik, miközben egyik karjával mellékesen átöleli Amber vállát. Úgy pattanok fel a székemről, mint akit kilőttek, anélkül, hogy egyetlen szót is szólnék Jordanhez vagy bárki máshoz. Hallom, hogy utánam kiabál, de most nincs vesztegetnivaló időm holmi magyarázkodásra. Christopher és Amber már a tévészoba közepénél járnak. Ha nem teszek gyorsan valamit, akkor az egésznek egy szép nagy folt lehet a vége a felvonó gépházának padlóján. De akkor, legnagyobb döbbenetemre, ahelyett, hogy a liftek felé vennék az irányt, Amber és Christopher kisétálnak az épület kapuján. Elrohanok a folyosón gyülekező diákok csoportjai mellett, és követem őket. A diákotthon éjszaka kel csak igazán életre. Olyan lakók támaszkodnak a recepciós pultra, akiket még sohasem láttam azelőtt, és a szolgálatban lévő diákmunkással csevegnek. A biztonsági őr – nem Pete, ő nappal dolgozik – egy csapat kölyökkel huzakodik, akik azt állítják, hogy ismernek valakit az ötödik emeleten, akinek nem emlékeznek a nevére. Vajon az őr miért nem mutat némi szolidaritást, és engedi be őket? Mindannyiuk mellett elsuhanok, kicsapom az ajtót, és kibotorkálok a meleg őszi estébe. A Washington Square Parkban így estefelé nyüzsögnek a rendőrök. Rendőrök és turisták, drogkereskedők és sakkjátékosok, akik a körben sorakozó sakkasztaloknál ülnek éjfélig, míg a park be nem zár, és az utcai lámpák fényénél játszanak. Középiskolások Westchesterből, akik a szüleik Volvóiban
száguldoznak az utakon, s közben üvöltetik a rádiót, olyannyira, hogy csendháborításért néha még le is foglalják az autóikat. A tér mozgalmas látványt nyújt, ezért kér oly sok diák olyan szobát, amelynek az ablaka erre néz... amikor épp nincs semmi a tévében, a parkot mindig bámulhatják. Christopher és Amber is pontosan ezt teszik. A Fischer Hall egyik kinti virágládájának támaszkodnak, cigarettáznak, és a városi rendőrség razziáját figyelik. Christopher keresztbe fonja a karját a mellkasán, és úgy pöfékel, mintha Johnny Depp, vagy ki lenne, míg Amber úgy csicsereg, mint egy kismadár, s a cigarettáját úgy tartja, mint aki egyáltalán nem szokott hozzá, hogy ilyesmi legyen a kezében. Egy perc vesztegetnivaló időm sincs, ez nyilvánvaló. Közelebb lépek hozzájuk, és igyekszem úgy tenni, mintha csak véletlen járnék arra. Úgy képzelem, hogy Cooper pont így viselkedne ebben a helyzetben. − Helló – szólítom meg barátságosan Christophert. – Kérhetek egy szálat? − Persze – feleli Christopher. Előhúz egy doboz Camel Lightsot az ingzsebéből, és ad egyet. − Köszönöm – mondom. Számba veszem a cigarettát, és előrehajolok, hogy Christopher meg tudja gyújtani a Zippo öngyújtójával, amelyet előkapott. Sosem dohányoztam. Egyfelől, mert ha az ember énekel, kárt tehet a hangszálaiban. Másfelől sohasem értettem, hogy lehet jobb egy szál cigaretta, mint egy Mars szelet, így, ha már valamire mindenképp rá kell szokni, miért ne inkább egy finom karamellás csoki legyen az? De azért csak állok ott, és úgy teszek, mint aki szívja a füstöt, s közben azon tűnődöm, mi legyen a következő lépés. Mit tenne Nancy Drew? Vagy Jessica Fletcher a Gyilkos sorokból? Vagy az a másik, mi is volt a neve? A Nyughatatlan Jordanból Istenem, totál tehetségtelen nyomozó vagyok. Mi lesz, ha Cooper meg én összejövünk
– ha majd meglesz a diplomám, meg minden? Hogy leszünk majd Nick és Nora Charles, ha Nora képtelen elvégezni a rá jutó munkát? Elég elkeserítő gondolat. Meg is próbálom elhessegetni. Az utca túloldalán a rendőrök egy részeget igazoltatnak, aki úgy gondolta, jó móka lesz, ha mutogatóst játszik a sakkasztaloknál ülőknek. Nem tudom, néhány férfi miért érez rá késztetést, hogy közszemlére tegye a micsodáját. És kivétel nélkül azok, akiknek a legkevésbé van mutogatnivalójuk. Ezt közlöm is Christopherrel és Amberrel. Hogy beszélgetést kezdeményezzek. A lány kissé meghökken, de Christopher csak nevet. − Na ja! – jelenti ki. – Törvényt kellene hozni. Csak azoknak a részegeknek kellene engedélyezni, hogy letolják a gatyájukat, akiknek legalább tizennyolc centi. Ránézek, és a szemöldököm a magasba szalad. „Letolják a gatyájukat". Ez a Christopher Allington vicces gyerek. Vajon Ted Bundynak, a hírhedt sorozatgyilkosnak is volt humora? Abban a filmben, amit valamelyik este láttam a Lifetime csatornán Mark Harmonnal, bizony volt... A túloldalon a részeg mindenféle sértéseket vág a rendőr lejéhez, aki megbilincselte, a sakkozók közül pedig többen visszakiabálnak neki. A sakkozók, ugyebár, nem mindig olyan linóm modorúak, mint amilyeneknek a tévé lefesti őket. − Ó, jaj! – sóhajt fel Amber, amikor egy különösen cirkalmas káromkodás üti meg a fülünket. – Odahaza nem beszélnek így a rendőrökkel. − És hol van az az odahaza? – tudakolom, s közben közönyösen a járdára hamuzok. Legalábbis, remélem, hogy közönyösnek tűnök. − Boise–ban, Idahóban – feleli Amber, mintha legalábbis több Boise lenne − Boise–ban – ismétlem meg. – Még sosem jártam ott. – Ami abszolút nem igaz. A Sugar Rush turnéján ötezer
visítozó kiskamasz előtt énekeltem Boise városközpontjában. – És maga? − Én sem – jelenti ki Christopher. – Sohasem jártam Boise– ban. Hé, nem ismerem én magát valahonnan? –Engem? – Megpróbálok úgy tenni, mintha meglepődtem volna. – Nem hinném. − De – folytatja Christopher. – Pedig ismerem. Nem joghallgató véletlenül? − Nem – felelem, és ismét lepöckölök egy kis hamut. Lehet, hogy rákot okoz, meg minden, de a cigi tényleg nagy segítséget nyújthat, ha lazának próbálsz látszani. Mondjuk, ha egy feltételezett gyilkost próbálsz elkapni. − Tényleg? – Christopher halvány füstgomolyagot enged ki az orrán. Ez nem ér! Még dohányzós trükköket is ismer! – Mert meg mernék rá esküdni, hogy láttam már valahol ezelőtt. − Valószínűleg valahol errefelé találkozhattunk. Én már elég sokszor láttam magát. Maga Allington elnök fia, Christopher, nem igaz? Azt gondolhatnánk, hogy egy nagy zacskó gumicukrot vágtam az arcába, annyira meglepettnek tűnik. Egy másodpercig attól félek, mindjárt lenyeli a cigarettáját. De igen hamar összeszedi magát. − Ohm, igen – ismeri el. A szeme szürke, és a tekintete ebben a pillanatban még barátságos. – Honnan tudja? − Valaki mondta – felelem. – Maga is itt lakik? A többiekkel? Ez talál. Christopher gyorsan rávágja: − Nem, nem. Úgy értem, van saját lakásom, de az a városközpontban van, és mivel ide járok suliba... − Akkor te nem ide jársz? – csodálkozik Amber. Láthatólag a gyors kapcsolás nem az erőssége. – Joghallgató vagy? − Aha – ismeri el Christopher, és már egyáltalán nem tűnik olyan magabiztosnak, mint mielőtt rájuk rontottam,
és bedobtam az én kis bombámat. Szegény fiú. Fogalma sincs, hogy van még ennél jóval több is a tarsolyomban. − Nem is tudtam, hogy Allington elnök úr fia vagy – ámuldozik Amber, némi rosszallással Minnie egér–szerű hangjában. − Hát, ez nem olyan dolog, amit szeretek reklámozni – motyogja Christopher. − És azt hittem, azt mondtad, hogy a neved Dave. − Tényleg? – Christopher a végére ér a cigarettának, ledobja a csikket a járdára, és eltapossa. – Bizonyára rosszul hallottad. Elég nagy zaj volt odabent. Biztos vagyok benne, hogy azt mondtam: a nevem Chris. Az utca túloldalán a rendőrök épp befelé tuszkolják a nadrágjától megszabadult részeget egy járőrkocsiba. Aztán kör– beállnak, és táblákra csíptetett nyomtatványokat töltögetnek ki, miközben a kávét kortyolgatják, amit valaki a szomszéd csemegeboltból hozott. A részeg az ablaküveget csapkodja: ő is kávét akar. De senki sem törődik vele. Oké, ez gáz. Úgy néz ki, én vagyok a világ legrosszabb detektívje. Tuti biztos, hogy felveszek majd néhány kurzust bűnügyi igazságszolgáltatásból. Miután letöltöttem a hathónapos próbaidőmet, és végre elkezdhetek órákra járni ingyen. − Ez annyira szomorú, nem? – kérdem olyan hangon, amely– ml még én magam is azt gondolom, hogy túlságosan nyávogó. I emlékeztet arra, amit Miss Negatívméret produkált nemrégiben abban a farmerboltban. – Mármint, hogy ennyi szerencsétlen alak van ebben a városban. Mint ez a gatyaletoló részeg, akit éppen most rángattak elfele a túloldalon. Vagy azok a buta lányok itt az épületben. Akik meghaltak... mi is volt az? Ja, igen. Liftszörfözés. Ki gondolná, hogy valaki képes ilyen ostobaságban részt venni?
Chrisre pillantok, hogy lássam, hogyan reagál az áldozataira való közvetlen utalásra. De egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki zavarba jött volna... ...hacsak az, hogy előhúz egy újabb szál cigarettát, és meggyújtja, a zavar jelének nem tekinthető. Ami, azt hiszem, valóban tekinthető annak. Bizonyos szempontból. De egyáltalán nem abból, amire én gondoltam. − Öhm... – szólal meg Amber, aki minden erejével azon van, hogy ne essen ki a beszélgetésből. – Hallottam! Olyan szomorú. Ezt a második lányt ismertem is. Hellyel–közzel. Egyszer együtt ragadtunk benn a liftben. Alig egy perc lehetett csak, de teljesen kiakadt, mert félt a magasságtól. Amikor megtudtam, hogyan halt meg, rögtön az jutott eszembe: „Hogy mi?" Miért tenne valaki, aki így fél a magasban, ilyen veszélyes dolgot? − Roberta Pace–re gondol? – A szemem sarkából Christ figyelem, hogy hogyan reagál a névre. De ő azzal van elfoglalva, hogy az óráját tanulmányozza – egy Rolexet. Valódi, nem olyan, amilyet az utcán dobálnak utánunk negyven dolcsiért. − Aha, így hívták. Istenem, hát nem elkeserítő? Olyan helyes lány volt! –Tudom – bólintok komoran. – És ami még különösebb annál, hogy félt a magasban, de mégis liftszörfözött: azt hallottam, hogy éppen az előtt való nap, hogy meghalt, találkozott valami fickóval... De a mondatot már nem tudom befejezni. Mert ebben a pillanatban acélkeménységű ujjak kulcsolódnak a karomra, és hirtelen valaki erősen hátraránt.
16. Tízkor kelünk, Strandra megyünk, Vásárlás, mozi, A napnak annyi. Este eljárunk, Kacagunk, mókázunk, Csillagok az égen Mondják meg, miért nem... Nyár van mindig, Nyár van mindig, Nyár van mindig, ..Lehetek veled.
Eredeti cím: „Summer” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Elveszítem az egyensúlyomat, valamiben meg kell kapaszkodnom, és érzem, amint a sziklakeménységű – és edzőteremben formált – hasizmok összetéveszthetetlenül megfeszülnek a kezem alatt. Van egyáltalán Jordan Cartwrightnak olyan testrésze, amely nem kemény? Beleértve, úgy látszik, a fejét is? Egy kissé arrébb rángat Christől és Ambertől. – Mi a csudát művelsz? – csattan fel Jordan, miközben kitépi a cigarettát a kezemből, és rátapos. – Most már dohányzol is? Néhány hónapja élsz csak azzal a
degenerált Cooperrel, és máris rászoksz a cigire? Van fogalmad róla, milyen káros ez a hangszálaidra? –Jordan! – Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. És a legfőbb gyanúsítottam szeme láttára! Megpróbálok halkan beszélni, hogy Christopher ne hallja, amit mondok. –Nem tüdőztem le – suttogom. – És nem élek Cooperrel, oké? Úgy értem, nála élek, de egy másik emeleten. – Aztán már nem suttogok, mert hirtelen elönt a düh. Úgy értem, ki a fenének képzeli ez magát? – Különben is, neked meg mi közöd van hozzá? Emlékeztetlek, hogy te már vőlegény vagy! És nem az enyém! − Lehet, hogy valaki mást jegyeztem el, Heather – jelenti ki Cooper –, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy számomra továbbra is nagyon–nagyon fontos. Tudod, apám azt mondta, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetsz a szakmában, de ezt azért nem gondoltam. Egy ilyen fickó, Heather? De komolyan! Úgy értem, kábé annyi érzéke van a divathoz – futó pillantást vet Chris khakiszínű nadrágjára, és elborzad –, mint Coopernek! − Nem erről van szó, Jordan. – A vállam fölött hátrapillantok. Chris és Amber még mindig ott állnak, de – szerencsére – olyan távolságra, hogy nem hallhatják még a felemelt hangunkat sem. Christ, úgy tűnik, viszonylag hidegen hagyta az iménti beszélgetésünk, de azt észreveszem, hogy a szürke szempár időről időre felénk pillant. Talán fél? Attól tart, hogy a stiklijeinek most már végképp annyi? Vagy csak az jár a fejében, hogy Jordan vajon hol vehette remek buggyos ingét? − Ne nézz oda – mondom halkan Jordannek. – De az a fiú, akivel az előbb beszéltem... Azt hiszem, egy gyilkos. Jordan azonnal Chris felé fordítja a fejét. − Kicsoda? Az a fickó? − Kértem, hogy ne nézz oda!
Jordan elkapja a tekintetét Chrisről, és most engem méreget áthatóan. Aztán hirtelen a mellkasához szorít. − Ó, szegény, drága kislány! – sóhajt fel. – Mit művelt veled ez a Cooper? Megpróbálom kiszabadítani magam a fojtogató ölelésből – de legalábbis úgy megszólalni, hogy a mellkasáról a szőr ne kerüljön a számba. − Ennek az egésznek semmi köze Cooperhez–jelentem ki, és észreveszem, hogy a diákmunkás a recepciónál minket figyel az ablakon át, s igyekszik elrejteni egy mosolyt. – Lányok halnak meg az épületben, és én azt hiszem... − Szóval ide tűntetek, ti ketten! Mindketten megpördülünk, és meglepve nézünk Rachelre, aki úgy lépett ki a házból, hogy egyikünk sem vette észre. − Elszalasztottátok a díjátadást – dorgál Rachel tréfásan. − Marnie annyira odáig volt, hogy nyert, hogy sírva fakadt. − Hűha – nyugtázom az érdeklődés legkisebb jele nélkül. − Szép. − Titeket kerestelek – folytatja Rachel - mert arra gondoltam, ihatnánk valamit nálam... Összenézünk Jordannel. A tekintete aggodalmasan csillog. Fogalmam sincs, ő mit lát az enyémben. Valószínűleg zavarodottságot. Rachel eddig csak egyetlenegyszer hívott meg magához, amikor az elsőévesek először iratkoztak be a félévre, én pedig nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és nem csak amiatt, hogy Rachel a főnököm, és én kétségbeesetten igyekeztem mindent megtenni, amit csak kellett, hogy biztosra vehessem, hogy kitölthetem a hathónapos próbaidőmet, de azért is, mert... Nos, Rachel lakása kínosan tiszta. Nem mintha én rendetlen lennék, vagy valami, de...
Na jó, egy kicsit tényleg rendetlen vagyok. Elismerem, hogy egy csomó holmi hever összezsúfolva a szekrényemben, az ágyam alatt, és, khm... mindenfelé szerte a szobában. Rachelnél azonban minden precízen a helyére volt téve. Egyetlen szétszórt Us Weekly sem volt a vécé mellett, mint nálam, melltartók sem csüngtek a kilincsen, sem cukorkapapírok nem voltak az éjjeliszekrényre hajítva. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha Rachel várna valakit. Vagy valóban ez volt a helyzet, vagy ő mindig ilyen rendet tart a lakásában... De nem. Ez nem lehet így. Ez annyira nem emberi... Ráadásul észrevettem, hogy az a néhány CD, ami véletlenül megvolt neki – gondosan egymásra téve, ábécé–sorrendben – olyanoktól voltak, mint Phil Collins vagy Faith Hill. PHIL COLLINS. ÉS FAITH HILL. Nem mintha bármi baj lenne velük. Tulajdonképpen nagyon lehetséges művészek. Azért a „Circle of Life" című dalért teljesen odavoltam az első ötven alkalommal, amikor hallottam... − Igazából, Rachel – szólalok meg óvatosan –, elég fáradt vagyok. − Én is – kontráz rá gyorsan Jordan. – Nagyon hosszú volt ez a nap. − Ó – sóhajt fel Rachel kissé csalódottan. – Akkor talán majd máskor. − Persze – felelem, és nem nézek Jordanre, mert hát valójában ez az egész az ő hibája. Ha Jordan nincs, Rachel engem sosem hívna meg magához mindenféle italokra. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki ő, de véletlenül épp hallottam, amikor az egyik folyosófelügyelő felvilágosította. Holnap biztosan nekem esik majd a Jordan partiképességével kapcsolatos kérdéseivel. Mert hát ő SOKKALTA többet keres évi százezernél.
− Hát
akkor – zárom le a beszélgetést –, holnap találkozunk. − Rendben. Jó éjt! – mosolyog Rachel. Jordannek pedig csak ennyit mond: – Örülök, hogy találkoztunk, Jordan! − Szintúgy – nyugtázza Jordan, egészen úgy, mintha komolyan is gondolná. Aztán belekarolok, és elindulunk a Waverly Place felé, még mielőtt a beszélgetés még az eddigieknél is rosszabb irányt venne, és még ennél is jobban zavarba nem hozna azok előtt az emberek előtt, akikkel együtt dolgozom. − Ó, istenem! – sóhajtok, miközben sétálunk. – Szerinted mit kellene tennem? Mármint Amberrel kapcsolatban. Mi van, ha kiderül, hogy ő a következő áldozat? Sohasem bocsátanám meg magamnak... bár totálisan leégettem a srácot a lány előtt ezzel az egész „Dave" dologgal. Nem gondolod, hogy valamennyire tényleg bekavartam? Nem gondolod, hogy Amber talán kicsit jobban tart már tőle? Jaj, istenem! Szerinted nem kellene elmennem a rendőrségre? Bár semmi bizonyítékom nincs rá, hogy ő lenne a tettes. Kivéve... kivéve, ha Coopernek még megvan az az óvszer. Használhatnám arra, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból, például mondhatnám neki, hogy „Valld be, mit tettél, vagy elviszem ezt a rendőrségre!" Vagy valami ilyesmi. Mellettem Jordan teljesen ledöbben. − Óvszer? Heather, mi a csudáról... − Már mondtam – dobbantok a lábammal. – Egy gyilkost próbálok elkapni. Legalábbis, azt hiszem, hogy gyilkos. De nem lehetek biztos benne. A bátyád azt gondolja, kissé túl élénk a fantáziám. De szerinted is furcsa, nem, Jordan? Két lány is meghal ilyen rövid időn belül, egyik sem épp arról híres, hogy rendszeresen liftszörfözne, és mindkettőjüknek először van pasija. Úgy értem, neked ez nem tűnik gyanúsnak?
Bekanyarodunk a sarkon a Waverly Place–re, és egy raszta lép oda hozzánk, gondolom, abban a reményben, hogy végre meggondoltam magam, és elfogadom az ajánlatát, hogy „Cigit? Cigit?" Jordan azonban ahelyett, hogy keresztülnézne rajta, és a kérdésemre válaszolna, ráüvölt a drogdílerre, aki igazán nem jelent túl nagy fenyegetést, hogy „Tűnés!" Úgy értem, még én is magasabb vagyok, s valószínűleg tíz kilóval nehezebb is, mint ő. Nem meglepő, hogy szegény fickó olyan döbbenten veszi tudomásul Jordan kirohanását. Ekkor értem meg, hogy valójában ki is áll előttem. Nem egy barátom. Még csak nem is egy ismerősöm. Hanem az ex–vőlegényem. − Jó, felejtsd el az egészet! – engedem el a karját, még mielőtt hazafelé veszem az irányt. Az egyetlen gond csak az, hogy Jordan jön utánam. − Mit tettem? – tudakolja. – Heather, mondd már meg! Sajnálom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit vársz tőlem, mit csináljak. Halott lányok, óvszerek, drogkereskedők! És most már dohányzol is. Milyen élet ez, Heather? Milyen élet? Elindulok felfelé Cooper házának lépcsőjén, s közben az utcai lámpa fényénél kotorászom a kulcsom után. − Nézd – mondom. Olyan gyorsan nyitom a zárakat, amilyen gyorsan csak bírom, közben látom, hogy Jordan feljött utánam a lépcsőn, és eltakarja a lámpa minden fényét a hatalmas, buggyos ingével. – Ez az én életem, oké? Sajnálom, ha kissé zavaros. De tudod, Jordan, neked is van valami részed abban, hogy ez így alakult... − Tudom – emeli fel a hangját Jordan. – De te nem voltál hajlandó eljönni velem tanácsadásra, emlékszel? Én könyörögtem neked... Mindkét súlyos keze a vállamon nyugszik, ám ez alkalommal nem akar megrázni, csak maga felé fordít. Csak pislogok rá, nem igazán látom a vonásait, mert a
lámpa a háta mögött fény–udvart rajzol a feje köré, s minden, ami előtte található, sötétségbe borul. − Heather – folytatja Jordan - minden párnak vannak gondjai. De ha nem dolgoznak együtt a megoldáson, nem tart ki a kapcsolat. − Így igaz – helyeselek szarkasztikusan. – Ahogy a mi esetünkben. − Úgy van – mér végig Jordan. Nem látom tisztán a szemét, de érzem, ahogy a tekintete szinte belém fúródik. Mi a csodáért néz így rám? Mintha... mintha... − Ó, nem – lépek hátra sietve, s ütközöm neki egyenesen az ajtónak. A kilincs beleáll a hátamba. – Jordan... mit keresel itt tulajdonképpen? Úgy értem, mit keresel itt valójában? − A szüleim eljegyzési partit tartanak nekem – feleli, s a hangja hirtelen rekedtessé válik. – Mármint hogy Taniának és nekem. Odahaza. A házunkban. Éppen most. Mr. és Mrs. Cartwright semmiféle partit nem rendeztek, amikor Jordan meg én eljegyeztük egymást. Ezzel szemben Mrs. Cartwright megkérdezte, hogy nem vagyok–e terhes. Azt hiszem, semmi más okot nem tudott elképzelni, hogy a fia vajon miért jegyez el egy olyan lányt, akinek a karrierje leáldozóban, a derékbősége azonban növekedőben van. − Akkor nem ott kellene tán lenned? − De igen – bólint Jordan. És hirtelen ráébredek, hogy a hangja nem csak rekedtes. Inkább kétségbeesett. – Tudom, hogy ott kellene lennem. De... de egész nap semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád. Nagyot nyelek, és megpróbálok racionálisan gondolkodni. Végül is, nyomozó lennék, vagy mi. És a nyomozóknak ez a dolguk. Hogy racionálisan gondolkodjanak.
De van valami Jordan közelségében – nem beszélve a kétségbeesésről... és a nyers vágyról... a hangjában –, ami különösen megnehezíti a dolgomat. És a kezének a súlya a vállamon igen kellemes érzés. És hirtelen már nem is zavar annyira a Drakkar Noir illata. És a sötétben természetesen nem látom az arany nyakláncát meg a dögcédulás karkötőt a csuklóján. − Én... – dadogom, miközben megpróbálok úrrá lenni a hisztériahullámon, amely mindjárt magával ragad. – Én azt hiszem, csak az izgalmak – a bejelentés, az újságírók – vannak rád ilyen hatással. Talán ha hazamennél, és bevennél egy idegcsillapítót... − Nem akarok semmiféle gyógyszert – motyogja Jordan, és közelebb húz magához. – Nem akarok semmi mást, csak téged! –Nem! – kiáltok fel rémülten, ahogy a buggyos ing az arcomhoz ér. – Nem, te nem akarsz engem. Emlékszel? Folyton azt mondogatod, hogy mennyire megváltoztam. Nos, valóban megváltoztam, Jordan. Mindketten változtunk. Tovább kell lépnünk, és el kell kezdenünk a saját külön életünket élni. Ezt teszed te Taniával, és ezt teszem én... én... – Kivel is? Nekem nincs senkim! Ez nem fair, hogy neki van valakije, nekem meg nincs! − Szóval, Lucyval – fejezem be a mondatot elég frappánsan, azt hiszem. − És te ezt akarod? – tudakolja Jordan, s a szája hirtelen veszélyesen közel kerül az enyémhez. – Hogy Taniával legyek? Nem hiszek a fülemnek. − És ezt most jut eszedbe megkérdezni? A következő pillanatban Jordan lehajol, és a száját az enyémre tapasztja. Rendszerint képes vagyok elég tiszta fejjel gondolkodni az ilyen helyzetekben. Úgy értem, általában, amikor egy srác megcsókol – nem mintha ez olyan gyakran történne meg velem van annyi
lélekjelenlétem, hogy vagy leállítsam, ha nem tetszik a dolog, vagy visszacsókoljam, ha igen. De most annyira meglepődöm, hogy szinte megdermedek. Még mindig érzem, hogy a kilincs a hátamba fúródik, és azt is látom, hogy a házban egy lámpa sincs felkapcsolva, ami azt jelenti, hogy Cooper még nincs itthon – hála istennek! De ezen és némi kis zavaron kívül amiatt, hogy a drogkereskedők az utcán biztatóan kurjongatnak, hogy „Hajrá, ember!", nem érzek... semmit. Úgy értem, csak azt, hogy ez jó. Ugyanúgy tudom, mint azok a drogkereskedők ott, hogy jó ideje már, hogy nem volt ilyesmiben részem. És Jordannek sem juthatott ebből mostanában (a másik lehetőség az, hogy Tania nem túl súlyos jelenség az ágyban... ami persze nem is lenne meglepő, tekintve, hogy úgy ötvenöt kiló lehet, maximum), mert pusztán annyit teszek, hogy átkarolom a nyakát – csak a szokás hatalma, esküszöm –, és már csak azt érzem, hogy nekilöki a hátamat az ajtónak, a bőrnadrágja eleje úgy simul hozzám, hogy minden egyes kis szegecset érzek a slicce körül... ...nem beszélve a keményedő, khm... izmairól azok alatt a szegecsek alatt. Aztán a nyelve már a számban is van, a keze pedig a hajamba túr... És csak arra tudok gondolni, hogy Ó, NEM! Mert hát ő már vőlegény. És nem az enyém. Én pedig... én pedig NEM VAGYOK az a fajta lány. NEM vagyok. De ez a kis hang a fejemben csak nem hagyja abba: „Lehet, hogy ennek pont így kell lennie," és „Hmmm, emlékszem, milyen jó érzés," és „Láthatólag nem igazán zavarják azok a plusz kilók," ami NAGYON megnehezíti, hogy azt tegyem, ami helyes, azazhogy eltoljam magamtól.
Az igazat megvallva... ez a kis hang tulajdonképpen lehetetlenné teszi, hogy eltoljam magamtól. Azt hiszem, az összes koreográfus tévedett. Úgy értem, azzal kapcsolatban, hogy képtelen vagyok függetleníteni a testemet az agyamtól, és hagyni, hogy menjenek a dolgok maguktól. Mert a testem bizony teljesen jól működik magában, anélkül, hogy az agyam a legkisebb mértékben is támogatná... Kezd a helyzet úgy kinézni, hogy kénytelenek leszünk bemenni a házba, figyelembe véve a drogkereskedők lelkesítő kurjongatását, így megfordulok, és végre sikerül kinyitnom az ajtót, aztán szinte bezuhanunk a sötét előszobába... ...ahol mindkét kezemmel nekifeszülök a mellkasának, összeszedem józan eszem utolsó maradványait, és megszólalok: – Tudod, Jordan, igazán nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnunk... De már túl késő. Már kihúzta a blúzom alját a farmerom öve alól. Aztán már csak azt veszem észre, hogy a melltartóm csipkéjén át a tenyerébe fogja a mellemet, és közben megcsókol. Szenvedélyesen. Egészen úgy, mintha komolyan gondolná. És jól van, igen, tényleg eszembe jut – egy pillanatra –, hogy emlékeztessem, hogy éppen aznap reggel olvastam az újságban az eljegyzéséről – valaki mással. De vannak olyan pillanatok, amikor az ember teste átveszi az uralmat ott, ahol az agya már nem képes irányítani. És az én testem, úgy tűnik, automata irányításra váltott, emlékezvén azokra a szép időkre, melyeket azzal a testtel töltött, amely épp hozzásimul. És folytatásért esdekel. Aztán egy percre már mintha egyáltalán nem lennék képes gondolkodni. Leszámítva, hogy... Nos, egy gondolat azért csak befészkeli magát a fejembe. Egy gondolat, amelynek nagyon nem örülök.
Mégpedig az, hogy ő nem a megfelelő testvéri Ennyi. Pusztán csak az, hogy határozottan és letagadhatatlanul nem a megfelelő testvérrel hempergek itt a padlón. És erre nem vagyok túl büszke. A legrosszabb az egészben, hogy még csak nem is annyira jó. Azt hiszem, a legpozitívabb jelző, amit mondhatok rá, az az, hogy gyors – hála istennek, mert az előszobai szőnyeg alattam nem éppen a legkényelmesebb fekvőalkalmatosság a házban, la, és hogy biztonságos – Jordan felkészülten érkezett, mint egy rendes Easy Street taghoz illik. Ettől eltekintve nem sokban más, mint az azelőtt minden hétfőn, szerdán és szombaton szokásos szexelésünk... ...azt a nyilvánvaló különbséget leszámítva, hogy ez alkalommal én vagyok a másik nő. Arra gondolok, vajon Tania valaha is érzett–e olyan bűntudatot emiatt, mint én most. Valahogy ezt kétlem. Tania nem olyan ember benyomását tette rám, mint aki valaha is lelkiismeretfurdalást érez valami miatt. Egyszer láttam, amint a földre hajít egy rágógumi–papírt a Central Parkban. Még a szemetelés miatt sem érez bűntudatot. Egy másik fontos különbség a szakítás utáni együttlétünkben a szakítás előttihez képest, hogy Jordan szinte nyomban felkel, amikor végzünk, és elkezd öltözködni. Amikor még együtt jártunk, ilyenkor csak a másik oldalára fordult, és elaludt. Mikor felülök és ránézek, csak annyit mond: – Bocs, de most mennem kell – mint akinek épp az imént jutott eszébe, hogy fontos jelenése van a fogorvosnál. És ami tényleg zavaró az egészben: valahogy szomorúnak érzem magam. Mintha egy részem biztos lett volna benne, hogy Jordan kijelenti, hogy megy és
felhívja Taniát, és MOST AZONNAL szakít vele, mert örökre velem akar lenni. Na nem mintha visszamentem volna hozzá. Valószínűleg Oké, egészen biztosan nem. De olyan... magányos tud lenni az ember, ha nincs senkije. Úgy értem, nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha ugyanazt szajkóznám, mint Rachel. Nem állítom, hogy ha lenne egy barátom – még ha Cooper lenne is az, álmaim férfija –, az megoldaná minden problémámat. És eszemben sincs mostantól salátát enni öntet nélkül, mert ez kell ahhoz, hogy szerezzek magamnak egyet – annyira azért nem vagyok magam alatt. De azért... olyan jó lenne, ha lenne valaki, aki törődne velem. Persze, minderről egy szót sem szólok Jordannek. Úgy értem, belém is szorult némi büszkeség. Ezért, amikor bejelenti, hogy mennie kell, csak annyit mondok: –Oké. − Úgy értem, én maradnék – magyarázkodik Jordan, miközben az ingét húzza át a fején –, de lesz egy sajtófogadásom holnap korán reggel. Az új lemezemmel kapcsolatban, tudod. − Oké – nyugtázom. − De holnap felhívlak – biztosít, miközben begombolja a sliccét. – Ebédelhetnénk együtt, vagy valami. − Oké – felelem. − Akkor hívlak – szól vissza Jordan az ajtóból. − Persze – hagyom rá. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy hazudik. Miután bezárom utána az ajtót, felmászom a lépcsőn a lakrészemig, ahol szembetalálkozom a szokatlanul virgonc Lucyval, aki már alig várja, hogy kezdődjön az esti séta. Miközben a pórázát keresem, kinézek a konyhaablakon, egyenesen a Fischer Hall felső emeleteire. Azon tűnődöm, vajon sikerült–e Christopher Allingtonnak bedumálnia magát Amber bugyijába, olyan
könnyedén, ahogyan Jordan Cartwrightnak sikerült az enyémbe. És ekkor eszembe jut, hogy az említett ruhadarab még mindig odalent van a földszinten, és lesietek, hogy még időben eltávolítsam onnan, mielőtt Cooper hazaér, és rábukkan mélységes ostobaságom ékes bizonyítékára az előszobaszőnyegen.
17. Megmondtad / Hogy vége Nem akartam / Elhinni Azt mondtad / Balek vagyok Csak veled akartam lenni Aztán láttam / Vele voltál Nem mondok mást / Nem érdekel Nem érdekel / Nem érdekel Nem mondok mást / Nem érdekel Eredeti cím: „Whatever” Előadó: Heather Wells Szerző: Valdez/Caputo A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Egy dologban biztos igazam van: Rachel állatian kíváncsi Jordanre, és a vele való kapcsolatom természetére. Másnap reggel, abban a pillanatban, hogy belépek az irodába – nedves haj, a kezemben egy bögre gőzölgő kávé az ebédlőből, hatalmas skarlát betű a blúzomon (na jó, ez utóbbi csak vicc volt), Rachel máris nekem esik: – Szóval, te meg a volt pasid, úgy tűnt, egész jól kijöttetek egymással tegnap este. És neki még fogalma sincs, mennyire igaz, amit mondott. − Aha. – Ez minden, amit mondok erre, miközben leülök, és megpróbálom megkeresni Amber szobájának számát.
De Rachel a legkevésbé sem veszi a lapot. − Láttalak titeket odakint – folytatja. – Hogy beszéltetek Allington elnök fiával. − Chrisnek hívják – felelem. – Igen. – Felemelem a kagylót, és tárcsázom Amber számát. − Rendesnek tűnik – mondja Rachel. – Mármint az elnök fia. − Szerintem is – hagyom rá. Legalábbis egy gyilkoshoz képest. Amber telefonja kicsöng. És csak csöng... − És helyes is. – Rachel nem hagyja abba. – És úgy hallottam, elég gazdag. Örökölte a vagyont a nagyszülőktől. Ez utóbbi hír újdonság számomra. Istenem, lehet, hogy Christopher Allington olyan, mint Bruce Wayne! De komolyan. Csak gonoszban. Lehet, hogy itt van egy egész barlang kiásva a Fischer Hall alatt, ő meg oda hurcolja le az ártatlan lányokat, kiszórakozza magát velük, aztán bedrogozza őket, majd felhurcolja az emeletre, és lehajítja őket a liftaknába... Csakhogy én rengeteg időt töltöttem már a Fischer Hall aljában a rovarirtókkal, és ott nincs semmi, csak egerek meg egy csomó régi matrac. Amber szobájában valaki felveszi a telefont. Egy lány hangja szól bele álmosan a kagylóba: − Halló! − Halló – mondom. – Amber? − Ühüm – hallom az álmos hangot. – Amber vagyok. Ki beszél? − Senki – felelem. Csak meg akartam győződni róla, hogy még életben van. – Menjen, feküdjön vissza! − Oké – nyugtázza Amber kótyagosan, és leteszi a telefont. − Nos, Amber legalább még életben van. Egyelőre. Szóval, te és Jordan megint összejöttök? – tudakolja Rachel. Úgy látszik, egy cseppet sem találja különösnek, hogy diákokat hívok fel, és ébresztem fel őket minden ok
nélkül. Ami tulajdonképpen elég sokat elárul arról, milyen furcsa helyen dolgozunk, és magáról a munkánkról. – Nagyon szép pár vagytok. Szerencsére a telefonom megment attól, hogy válaszolnom kelljen, mert ebben a pillanatban megszólal. Felveszem, és arra gondolok, Ambernek biztos van számkijelzős készüléke, és szeretné megtudni, mi a fenét képzelek, hogy kilenckor felébresztem egy tanítási napon. De a vonal túlsó végén nem Amber hangját hallom. Hanem Pattyét. Oké, mesélj el mindent részletesen! − Mit meséljek? Nem érzem magam valami jól. Ma reggel, amikor felébredtem, másra sem vágytam, csak hogy visszahúzzam a takarót a lejemre, és ágyban maradjak a világ végeztéig. Jordan. Lefeküdtem Jordannel. Miért, istenem, miért? − Hogyhogy mit mesélj? – Patty hangja döbbenten cseng. – Nem láttad a mai újságot? IHuszonnégy órán belül már másodszor érzem úgy, hogy megfagy a vér az ereimben. − Milyen újságot? − A Postot – feleli Patty. – Van benne egy fotó rólatok, amint épp csókolóztok. A címlapon. Illetve, nem látszik egészen tisztán, hogy te vagy az, de az minden kétséget kizáróan felismerhető, hogy nem Tania Trace. És határozottan Cooper házának lépcsője... Olyat mondok, hogy Rachel is kidugja a fejét az irodájából, hogy megkérdezze, minden rendben van–e. − Minden oké – nyugtatom meg, miközben remegő kézzel fogom be a kagylót. – Nincs semmi baj, komolyan. Mindeközben Patty szorgalmasan duruzsol a fülembe. –A főcím az, hogy Tisztátalan Utca. Gondolom, azért, mert hogy Jordan nem a menyasszonyával csókolózik. De ne aggódj, téged csak úgy említenek, mint „az
ismeretlen nő"–t. Istenem, az ember azt hinné, hogy ennyit már csak kitalálnak. Bár ez a kép nyilvánvalóan amatőr felvétel, és az arcod sötétben van. De akkor is, ha Tania ezt meglátja... − Nem szeretnék most erről beszélni – vágok közbe, s a gyomrom gombóccá szűkül. − Nem akarsz? – kérdez vissza Patty meglepetten. – Vagy nem tudsz? − Öhm. Az utóbbi. − Értem. Ebéd? − Rendben. − Tiszta dilis vagy – jelenti ki Patty. De közben kuncog. – Akkor beugrom úgy dél körül. Magdát sem láttam már egy ideje. Alig várom, hogy meghallgassam, NEKI mi erről a mondanivalója. Ahogyan én is. Pont, amikor leteszem a kagylót, Sarah lép be az ajtón, egy csomó kérdéssel a tarsolyában – na kiről? Jordanről. Semmi másra nem vágyom, csak hogy összegömbölyödhessek és sírjak. Miért? MIÉRT? MIÉRT voltam ennyire GYENGE? De mivel az ember nem sírhat a munkahelyén anélkül, hogy hetven ember oda ne menjen hozzá, és neki ne álljon vigasztalni, hogy „Mi baj van? Ne sírj! Minden rendbejön...", előhúzok egy csomó visszatérítési kérelmet az automatákhoz, és inkább nekiállok kitölteni őket, a számológépem fölé hajolok, és megpróbálok úgy tenni, mint aki irtó felelősségteljes munkát végez és nagyon elfoglalt. Nem mintha Rachelnek ne lenne hasonlóan sok dolga. A héten a tudomására jutott, hogy jelölték az Árvácska–díjra. Az Árvácska–díj az a virág alakú kitüntetés, amelyet a főiskola ítél oda az ott dolgozóknak minden félévben, ha többet tettek, mint ami a kötelességük lett volna. Példának okáért, Pete is kapott egyet, mert betörte annak a lánynak az ajtaját, aki
elbarikádozta magát a szobájában, és megnyitotta a gáztűzhely csapját odabent. így megmentette az életét. És Magdának is van egy, mert – akármilyen furcsa is ezzel a filmcsillag dologgal – a diákok, legalábbis a legtöbbjük, imádják őt. Olyan otthonos érzést teremt bennük, különösen decemberben, amikor minden kollégiumi szabályozás ellenére Magda a pénztárgépé mellett elhelyez egy plüss télapót, egy miniatűr betlehemet, egy menórát és néhány kwanzaa gyertyát. Én magam azt gondolom, rendes dolog, hogy Rachelt jelölték a díjra. Olyan sok mindennel kellett már megbirkóznia, amióta itt van a Fischer Hallban, beleértve, hogy két diák is meghalt két hét leforgása alatt. Két családot kellett értesítenie arról, hogy a gyermekük nincs többé, két szobányi holmit kellett összecsomagoltatnia (jó, igaz, ezt mindkét alkalommal én tettem meg), es két búcsúztató szertartást is meg kellett szerveznie. Ez a nő megérdemli az Árvácska–díjat, és ez még a legkevesebb. Szóval, mivel Rachelt nevezték erre a díjra, automatikusan meghívást kapott az Árvácska bálra, arra a csokornyakkendős eseményre, amelyet minden évben a főiskola könyvtárának földszintjén rendeznek, ő pedig teljesen ki van borulva az egésztől, mivel a bál ma este lesz, és makacsul ragaszkodik hozzá, hogy nincs mit felvennie. Azt mondja, elugrik a Bloomingdale's– be ebédidőben, hátha talál valami megfelelőt. Természetesen jól tudom, hogy ez mit jelent. A legszebb ruhával fog visszajönni, amit bármelyikünk valaha is látott. Akinek kettes a mérete, akármelyik boltba besétálhat, és biztosan több száz szebbnél–szebb holmiból válogathat. Amikor végzek a visszatérítési kérelmekkel, bejelentem, hogy lemegyek a pénztárba, hogy beváltsam őket, Rachel pedig csak int, hogy mehetek, szerencsére nem észrevételezi azt a tényt, hogy én általában gyűlölök a vonalnál várakozni a pénztár előtt
(ami persze Justine kedvenc helye volt), és általában egy diákmunkást küldök, hogy intézze el a dolgot. A pénztár felé menet természetesen beugrom az ebédlőbe Magdához. Csak egy pillantást vet az arcomra, és máris beszól a főnökének, Geraldnak, hogy tíz perc szünetet tart, s cseppet sem törődik Gerald megjegyzésével, hogy „De már fél órával ezelőtt is tartottál szünetet!" Kisétálunk Magdával a parkba, leülünk egy padra, én pedig előadom az egész ostoba Jordan–sztorit. Miután kikacagta magát, megtörli a szemét, és csak annyit mond: − Szegény drágám! De hát mit vártál? Hogy majd könyörög, hogy térj vissza hozzá? − Hát... – ismerem el – igen. − De visszamentél volna? − Hát... nem. De olyan jólesett volna, ha megkér. − Nézd, drágám, mindketten tudjuk, hogy te vagy a legjobb dolog, amit ettől az élettől kapott. De ő? Ő olyan lányt akar, aki gondolkodás nélkül azt teszi, amit mond. És ez nem te vagy. Úgyhogy hagyd csak, hadd maradjon Miss Csontosseggűvel. Te meg várd ki, hogy egy rendes férfi akadjon az utadba. Sose tudhatod. Lehet, hogy közelebb van hozzád, mint gondolnád. Tudom, hogy most Cooperről beszél. − Mondtam már – magyarázkodom szerencsétlenül. – Nem vagyok az esete. Vagy négy diplomát kellene ahhoz össze– gyűjtenem, hogy felvegyem a versenyt az előző barátnőjével, aki még egy törpe napot, vagy mit is felfedezett, amit aztán róla neveztek el. Magda csak megvonja a vállát. − És mi van ezzel a Christopher Allingtonnal, akiről az előbb meséltél? − Christopher Allingtonnal? Magda, én nem randizhatok azzal a sráccal! Hisz lehetséges, hogy gyilkos!
Amikor felfedem a gyanúmat Christopher Allingtonnal kapcsolatban, Magda teljesen lázba jön. − És rá senki sem gyanakodna – kiált fel –, mert ő az elnök fia! Olyan, mint egy filmben! Tökéletes! − Nos, csak majdnem tökéletes – javítom ki. – Úgy értem, miért öldösne ártatlan lányokat? Mi az indítéka? Magda egy időre elgondolkodik ezen, aztán számos elmélettel áll elő, amelyeket mindenféle mozifilmekben látott, mint például, hogy Christophernek azért kell embereket ölnie, mert ez egy beavatási szertartás része valami titkos joghallgatói társaságban, vagy, hogy kettős személyisége van, esetleg elmebajos ikertestvére. Amiből lassan eljut oda, hogy Chris Allington valószínűleg ott lesz az Árvácska bálon, és ha valóban detektívesdit akarok játszani, ki kell harcolnom magamnak egy jegyet, és meg kell figyelnem, hogy viselkedik, amikor elemében van. − Az a jegy vagy kétszáz dollár! – hívom fel a figyelmét. – Nem engedhetem meg magamnak. − Még akkor se, ha egy gyilkost kell elfognod? – kérdi Magda. Csak feltételezett gyilkos. − Fogadni mernék, hogy Coop tudna szerezni kettőt is. – Nekem nem jutott eszembe, hogy Cooper nagyapja a New York–i Főiskola egyik fő támogatója volt, de Magda nem feledkezett meg róla. Magda sosem felejtkezik el semmiről. – Miért nem mentek el ketten? Mostanában nem sok mosolyognivalóm akadt, de az a gondolat, hogy Cooper szmokingot húz, valahogy nevetésre késztet. Kétlem, hogy egyáltalán van neki ilyesmije. Aztán lehervad a mosoly az arcomról, amint arra gondolok, hogy megkérem, jöjjön el velem az Árvácska bálra. Mert sohasem egyezne bele. Tudni akarná, hogy miért akarok mindenáron ott lenni, aztán kioktatna, hogy ne üssem bele az orromat mindenbe, ami nem rám tartozik.
Amikor ezt előadom, Magda felsóhajt. − Oké – hagyja rám sajnálkozva. – De ez olyan lehetett volna, akár egy filmben. A pénztárnál nagyon igyekszem nem gondolni az előző éjszakára – ami határozottan nem hasonlított semmiféle mozifilmhez. Mert ha olyan lett volna, mint egy film, akkor Jordan ma reggel egy rózsacsokorral és két Vegasba szóló repülőjeggyel a kezében jelent volna meg nálam. Nem mintha elmentem volna vele. De, ahogy már említettem, olyan jólesett volna, ha megkér. Már visszafelé sétálok a parkban a Fischer Hall felé, s gondolatban gyakorlom a „Sajnálom, de nem mehetek hozzád feleségül" című szöveget, amelyet Jordannek fogok előadni abban az esetben, ha tényleg felbukkanna a virágokkal meg a jegyekkel, amikor felnézek... és ott van! Nem viccelek. Szó szerint beleütközöm az épület előtt a járdán. − Ó – préselem ki magamból, miközben védekezőn szorítom a bankókkal teli borítékot a mellkasomhoz, mintha ez távol tudná tartani. – Szia. − Heather! – üdvözöl. Egy hosszú, fekete limuzin mellett áll, amely – nem egészen feltűnésmentesen – a kollégium előtt parkol. Nyilvánvalóan egyenesen a sajtófogadásról jött. Rózsacsokor nincs nála, látok viszont pár sor platinaláncot a nyakában, és határozottan bűntudatos kifejezést az arcán. Valahogy mégsem tudom sajnálni. Végül is, én vagyok az, akinek szőnyeg marta nyomok vannak a fenekén. − Idekint vártalak – tájékoztat. – A főnököd azt mondta, egy órán belül itt leszel, de... Hoppá. Már fél tizenkettő, én pedig tízkor jöttem el az irodából. Rachel bizonyára nem számított rá, hogy kimegyek a parkba csevegni Magdával.
–Hát... – felelem – itt vagyok. – Körbepillantok, de még mindig nem látok semmiféle virágot. Ami jó is így, mivel amúgy is elfelejtettem már a beszédemet. – Mi a helyzet? Nem fogsz visszamenni hozzá, jelentem ki magamban határozottan. Nem fogsz visszamenni hozzá. Még ha térden állva könyörög, akkor sem... Na jó, esetleg ha térden állva könyörög. Nem! Akkor sem! O nem a megfelelő testvér, emlékszel? Nem a megfelelő testvér! Jordan kissé feszélyezetten néz körbe. − Figyelj! Beszélhetnénk valahol? − Beszélhetünk itt – felelem. Mert tudom, hogy ha elmegyek vele valahová kettesben, lehet, hogy olyat teszek, amit aztán megbánok. Lehet, hogy? Hisz már meg is tettem. − Jobban érezném magam – próbálkozik Jordan –, ha beülnénk a limuzinba. − Én pedig akkor érezném jobban magam – jelentem ki (légy erős, légy erős!) –, ha végre kiböknéd, hogy mit akarsz. Jordan kissé meglepődik a határozott hangomtól. És igazából én is. Ekkor jövök rá, hogy valószínűleg azt gondolja, hogy mi majd újra összejövünk, vagy ilyesmi. Aha. Aztán már csak azt veszem észre, nekiáll makogni ott, a járda közepén. –Csak az van, hogy... hogy én... én most teljesen össze vagyok zavarodva, Heather – nyökögi. – Úgy értem, te olyan... szóval, olyan nagyszerű vagy. De Tania... Megbeszéltem apával, és én csak... szóval, nem szakíthatok Taniával most rögtön. Most, hogy az új album kijön... Apám azt mondja... − Hogy micsoda? – Egyszerűen nem hiszem cl, amit hallok. Illetve, persze, elhiszem. Csak azt nem akarom elhinni, hogy ezt tényleg ő mondja.
− Komolyan,
Heather. Teljesen kiakadt azon a fényképen a Postban... − Csak nem gondolod, hogy én... − Nem, nem, persze, hogy nem. De nagyon vacakul állnak a dolgok, Heather. A kiadónál jelenleg Taniának megy legjobban a lemeze, és apám azt mondja, hogy ha szakítanék vele, az nagyban rontaná az én új albumom esélyeit... − Oké – vágok közbe. Nem hiszem, hogy képes lennék tovább hallgatni. Ennek aztán köze sincs semmi olyasmihez, amire készültem. – Rendben. Tényleg, Jordan, minden rendben. És a legfurcsább az, hogy ebben a pillanatban valahogy tényleg úgy érzem, hogy rendben is van. Valamiképp az, hogy Jordan kijelentette, hogy azért nem tud visszajönni hozzám, mert az apjának ez nem tetszene, teljesen szétoszlat mindenfajta romantikus érzelmet, amelyet esetleg még tápláltam iránta. Nem mintha tápláltam volna. Többé már nem. Jordan álla szinte leesik a döbbenettől. Világos, hogy könnyeket várt, vagy ilyesmit. És igazából tényleg sírni szeretnék. De nem miatta. De nem látom semmi értelmét, hogy Jordant is beavassam. Úgy értem, szegény fickónak megvan a maga baja enélkül is. Sarah minden bizonnyal egész napos előadást tudna tartani abból, hogy elemezze a mélyen gyökerező neurózisos tüneteit. Jordan szinte gyermeki megkönnyebbüléssel viszonozza a mosolyomat, és csak annyit mond: − Huh. Oké. Ez... ez igazán kedves tőled, Heather. Fura mód, ebben a pillanatban semmi másra nem tudok gondolni, csak Cooperre. És nem arra, hogy milyen szomorú, hogy én mennyire vonzónak tartom, ő pedig szinte azt sem veszi észre, hogy létezem... leszámítva azt az apróságot, hogy az asztalán fekvő számlahalom lassan fogyogat.
Nem. Azon kapom magam, hogy imádkozom, nehogy Coopernek, akárhol is jár, véletlenül a kezébe kerüljön egy ma reggeli Post. Mert a legutolsó, amire vágyom, hogy megtudja, hogy csókolóztam – és hála istennek, a Postnak csupán ennyiről van fényképes bizonyítéka – az öccsével a háza lépcsőjén... Nem tudom, hogy amiatt van–e, mert már ilyen hosszú ideje dolgozom a Fischer Hallban, hogy valamiféle hatodik érzéket fejlesztettem ki magamban ezekhez a dolgokhoz, vagy mi. De ebben a pillanatban megérzek valamit. Egy hirtelen kis fuvallatot, egy árnyékot a szemem sarkában, s gyorsan elengedem Jordan kezét, és felkiáltok: –Vigyázz! – mielőtt még igazából tudatában lennék, mi is történik. Aztán már csak egy őrületes puffanást hallok, majd csörömpölést. Majd por és éles szilánkok röpülnek szét a levegőben. Amikor elveszem a karom az arcom elől, és végre látok is valamit, döbbenten veszem észre, hogy Jordan ott fekszik a járdán a limuzinja mellett, és egy hatalmas repedés látszik oldalt a fején, melyből folyamatosan lüktet ki a vér, s áll össze tócsává a porral, a muskátli szirmokkal és aszfaltszilánkokkal, amelyek a levegőben kavarognak. A sokktól egy–két másodpercre teljesen lebénulok. Aztán már ott is térdelek Jordan mellett. − Jaj istenem! – Egy lány, aki néhány méterrel arrébb épp taxit próbált fogni, odaszalad hozzánk. – Jaj istenem! Én láttam az egészet! Egy virág volt! Egy cserepes virág! Odafentről esett le, a tetőn lévő lakásból! − Menjen be – kérem a lányt olyan higgadt hangon, amelyről nem is gondolnám, hogy az enyém és mondja meg a biztonsági őrnek, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget. Aztán kérje el a portáról az elsősegélycsomagot.
A lány meg is teszi, amit kértem, s magas sarkú cipőjében elbukdácsol. Teljesen úgy néz ki, mint aki állásinterjúra indult, de úgy látszik, most nem törődik vele, hogy nagyon, de nagyon el fog késni. Mit is mondott az az oktató az újraélesztésről, amikor először gyakoroltam erre az állásra? Ó, igen. Ne mozdulj. Figyelj. Fülelj. Nem mozdulok, és megkönnyebbülten látom, hogy Jordan mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Tehát lélegzik. A nyakán érezni a pulzusát, szilárdan és erősen. Eszméletlen, de nem akar meghalni – egyelőre. A cserép megcsúszott rajta, végigszántotta a fejét oldalt meg a füle mögött, és méretes csíkot hagyott a vállán. Még az ingét is átszakította. De a vér még mindig szivárog a fején lévő nyílt sebből, és már éppen azt fontolgatom, hogy levetem a blúzomat, hogy kötésként használjam – ezzel nem tennék szert túl nagy népszerűségre a parkban ülő sakkozók közt, amikor a limuzin sofőrje siet oda az autót megkerülve, s ugyanakkor Pete is kirohan a diákotthon bejárati ajtaján. − Itt van, Heather! – Sötét szeme teljesen elkerekedik, miközben felém dobja a recepciós pulttól elhozott elsősegélycsomagot. – És már a mentőket is hívtam, úton vannak. − Meghalt? – tudakolja a limuzin vezetője idegesen, mobiltelefonnal a fülén. Kétségkívül Jordan apja van a vonal másik végén. Átadom a pénzes borítékot Pete–nek, aztán kotorászni kezdek az elsősegélycsomagban, találok is egy felcsavart sebpólyát, és belenyomom a sebbe. Szinte azonnal sötétvörösre színeződik. − Menjen, hozzon valami törölközőt, vagy ilyesmit – kérem Pete–et, még mindig azon a szokatlan, higgadt hangon, mely oly kevéssé hasonlít a sajátomra. Lehet, hogy ez a jövőbeli hangom. Úgy értem, amit majd az orvosi gyakorlatom során használok, miután megkaptam
a diplomámat. – Maradt néhány lepedő a nyári konferenciáról a tárolóban. Menjen és hozzon párat. Pete úgy iramodik el, mint akit puskából lőttek ki. Körülöttünk már kezdenek gyülekezni az emberek, a Fischer Hall lakóitól kezdve a parkban sakkozókig. És mindenkinek rengeteg orvosi tanács van a tarsolyában. − Emelje fel a fejét! – javasolja az egyik drogárus. − Dehogy, emelje fel a lábát! – veti ellen valaki más. – „Ha az arca veres, emeld fel a fejet. Ha az arca sápadt, emeld fel a lábat." − Hisz vörös az arca, ember! − Az csak a vértől van. − Hé, ez nem Jordan Cartwright? Pete jó néhány tiszta fehér lepedővel tér vissza. Az első úgy egy perc után lesz teljesen piros. A második viszont már megteszi a hatását. A vér már nem dől olyan vészjóslóan a sebből, amikor odanyomom az anyagot Jordan fejéhez. − Hogy történt? – akarja tudni mindenki. Az egyik sakkozó már mondja is: − Én láttam az egészet. Szerencséje, hogy nem lapította ki, hölgyem. Ez az izé egyenesen a maga feje felé tartott. Ha nem ugrott volna el előle... A rendőrség még a mentők előtt megérkezik, vetnek egy pillantást arra, hogy mit csinálok, és láthatólag helyeslik, mert aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy oszlatják szét a tömeget, mindenkivel tudatva, hogy a műsornak vége. Sürgetőleg odaszólok: − Vegyék fel a tanúk vallomását! Ez az izé, tudják, nem csak úgy magától esett le. Valaki lelökte! Az emberek kíváncsian tömörülnek a rendőrök köré, és mindenki elő akarja adni a saját verzióját. Ekkor szalad ki Rachel az épületből, magas sarkú cipője hangosan kopog a járdán. − Jaj, Heather! – kiabálja, miközben megpróbál áttipegni az aszfaltdarabok, sárgöröngyök és muskátli
maradványok között. – Jaj, Heather! Most hallottam, mi történt! Meg fog... meg fog...? − Még lélegzik – felelem. Folyamatosan a végre már nem vérző sebhez szorítom a lepedőt. – Hol van már az a mentő? Ám ebben a pillanatban meg is érkezik, kiugranak belőle az elsősegélynyújtók, és hála istennek, átveszik a tennivalókat. Már nagyon örülök, hogy kikerülhetek a képből. Rachel átkarolja a vállamat, és figyeljük, ahogy a mentősök ellenőrzik Jordan életjeleit. Az egyik rendőr közben bemegy az épületbe, míg a másik felemel egy nagyobb cserépdarabot a földről, és rám néz. − Ki itt a főnök? – érdeklődik. − Azt hiszem, az én lennék – feleli Rachel. − Van valami ötlete, hogy honnan eshetett ez ide? – tudakolja a rendőr, és felmutatja, amit felvett a földről. –Nos, leginkább úgy néz ki, mint az egyik betoncserép Allingtonék teraszáról – válaszolja Rachel. Megfordul, és felmutat a Fischer Hall legfelső emeletére. – Odafentről – nyújtogatja a nyakát. – A huszadikról. Abból a kis épületből a tetőn. – Aztán leengedi a kezét, és rám néz. – El nem tudom képzelni, hogy történhetett. Talán a szél? Átfut rajtam a hideg, de ez egyáltalán nem holmi szélnek köszönhető. Épp olyan langyos az idő, mint bármely más őszi napon. Magda, aki közben csatlakozott hozzánk, úgy néz ki, egyetért velem. − Hisz egyáltalán nem fúj a szél – jelenti ki. – A New York One–on azt mondták, ma teljesen szélmentes napunk lesz. − Még soha, egyetlen ilyen cserép sem esett le onnan – teszi hozzá Pete. – Pedig én már húsz éve itt vagyok. − Hé, csak nem gondolod, hogy valaki lelökte? – döbben meg Rachel. – Hisz a diákok még csak be sem juthatnak oda...
− Diákok?
– csodálkozik a rendőr. – Ez valami kollégium, vagy mi? − Diákotthon–javítom ki automatikusan Rachellel egyszerre. A mentősök először gerincmerevítőre, majd hordágyra teszik Jordant, és betolják a mentőautó hátuljába. Amikor rácsukják az ajtót, Rachelre nézek. − Vele kellene mennem – mondom. Finoman a jármű felé lök. − Persze hogy vele kell menned – erősít meg kedvesen. – Menj csak. Én majd kézbe veszem itt a dolgokat. Aztán hívj majd fel, hogy hogy van. Bólintok, hogy úgy lesz, aztán a mentősök után sietek, és megkérem őket, hadd tartsak velük a kórházba. Nagyon rendesek, és megengedik, hogy elfoglaljam az utasülést a vezetőfülkében. Az első ülésről ezen a kis ajtón keresztül hátralátok, így figyelemmel tudom követni, mit csinál a mentős Jordannel. Éppen megkérdezi tőle, hogy tudja–e, milyen nap van. Úgy néz ki, Jordan visszanyerte az eszméletét. De azt azért még nem tudja megmondani, milyen nap van, csak morog valamit válaszként, mint aki nagyon szeretne visszaaludni. Arra gondolok, talán meg kéne kérdezniük tőle, ki a menyasszonya, de aztán elvetem az ötletet, mert úgy érzem, ez már azért nem lenne szép dolog. Miközben távolodunk az épülettől, látom, hogy Rachel, Sarah, Pete és Magda mind a járdán gyülekeznek, és aggodalmas tekintettel néznek utánam. És akkor hirtelen belém nyilall a felismerés, hogy jó, lehet, hogy barátom, az nincs. De van egy családom. Fura család, meglehet. De akkor is az.
18. Sírok, zokogok Szavaid hazugok Miért kell neked Aljasnak lenned? Bégi, neked Én vagyok A jobbik feled Megríkatsz, Ennyi Jószándék Semmi Bébi, miért teszed Ezt velem? Eredeti cím: „Crying” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Abban a közel négy hónapban, amióta itt dolgozom a New York–i Főiskolán, szinte már az összes sürgősségi osztályon megfordultam Manhattanben, mindenféle beteg és sérült diákkal. A St. Vincent nem tartozik igazán a kedvenceim közé. A várószobában van tévé, meg ilyesmik, de csakis szappanopera–csatornákra van állítva, a csokiautomatából pedig mindig kifogy a Mars szelet.
Ráadásul egy csomó narkós jár ide, akik megpróbálják meggyőzni a felvételes nővért, hogy égető szükségük van némi morfiumra, mert valami rejtélyes fájdalmat éreznek a lábukban. Ezek a narkósok egy darabig szórakoztatóak, de egy idő után elkezdenek műsort csinálni, és a biztonsági őröknek kell kidobniuk őket, de még akkor is az ablakon dörömbölnek, és megnehezítik, hogy a Jane magazinra, vagy bármely más újságra koncentráljak, amelyet épp olvasok. Bár a St. Vincent váróterme rettenetes, az egészségügyi személyzet kiváló. Mindenféle kérdést tesznek fel Jordanről, amelyekre nem tudok válaszolni. De abban a pillanatban, hogy elárulom a teljes nevét, azonnal betolják soron kívül az intenzívre, mert még az orvosok is hallottak már az Easy Streetről. Az intenzív szobákba látogatókat nem engednek be, csak minden óra első öt percében, így visszazavarnak a váróba. De én okosan töltöm az időmet itt is, felhívom Jordan apját, hogy beszámoljak neki a baleset részleteiről. Mr. Cartwrightot érthetően megrázza a hír, hogy a legnépszerűbb énekesének – ó, igen, aki egyben a fia is – a fejére esett egy cserép muskátli, így nem veszem magamra, hogy kurtára fogja a velem folytatott telefonbeszélgetést. A legutóbbi csevegésünk sem ment túl simán – amikor előadta, hogy ő majd elintézi, hogy Jordan dobja Taniát, és „jó irányba húzzon", ha felhagyok a követelőzéssel, hogy a következő lemezemen a saját dalaimat énekelhessem. Mr. Cartwright alapvetően egy szemétláda. Ami nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Cooper már vagy egy éve nem áll szóba vele. Miután befejeztem a telefonbeszélgetést Jordan és Cooper apjával, azon töprengek, kit kellene még felhívnom. Azt hiszem, jó lenne, ha Cooper is tudna róla, hogy az öccsével baleset történt.
De Cooper biztosan megkérdezi majd, hogy mi a csodát csinált az öccse a Fischer Hall előtt. És az igazság az, hogy nem vagyok épp a világ legjobb hazudozója. Valahogy az az érzésem,hogy Cooper azonnal keresztüllátna bármiféle kísérletemen, hogy hályogot húzzak a szeme elé. Így hát leülök egy műanyag székre a váró egyik sarkában, és nem telefonálok többet, hanem élvezettel figyelem, ahogy a többi balesetest tologatják. Egészen olyan, mint a Trauma a sürgősségin a Learning Channelen, csak igaziban. Látok egy vérző kezű, jókedélyű részeget, egy hullafáradt anyukát, karján kisbabával, akire ráöntötte a forró kapucsínóját, egy vérző állú gyereket iskolai egyenruhában, akit egy apáca kísérget, egy földmunkást, aki eltörte a lábát, meg egy csapat spanyol nőt, akiknek semmi látható bajuk nincs, viszont olyan hangosak, hogy a felvételis nővérnek rájuk kell szólnia. Még úgy húsz percig üldögélek ott, aztán a biztonsági őr bejelenti, hogy minden várakozónak öt perce van, hogy meglátogassa a szerettét az intenzíven. Úgyhogy csatlakozom az apácához, az ideges anyukához és a spanyol asszonyságok csoportjához, belépek a kétszárnyú ajtón, és tekintetemmel Jordant kutatom. Ismét nincs eszméleténél, legalábbis a szeme csukva, a fehér kötés a fején erős kontrasztot alkot barnára sült bőrével. (A szüleinek igen szép kis nyaralójuk van a Hamptonsban. A medencéhez vízesés is tartozik, meg minden.) Eléggé elkülönítve fekszik az ágyon a sürgősségi szoba egy csendes sarkában, és amikor rákérdezek, a nővér azt mondja, hogy épp előkészítenek neki egy ágyat az emeleten. Még várják a röntgen eredményét, de úgy néz ki, valószínűleg agyrázkódást kapott. Azt hiszem, nagyon aggodalmasnak tűnhetek, vagy ilyesmi, mert a nővér rám mosolyog, megsimogatja a karomat, és hozzáteszi:
– Ne aggódjon! Biztosra veszem, hogy rövid időn belül ismét rázhatja magát a színpadon. A nővér biztató szavai ellenére sem vagyok képes elmenni. Hihetetlen, hogy a családjából még senki sincs itt! Szóval, mikor az engedélyezett öt percem letelik, visszaülök a műanyag székre a váróban. Addig maradok, határozom el, amíg fel nem viszik az emeletre, vagy amíg egy családtagja végre fel nem bukkan. Elleszek én itt, amíg ideérnek. És akkor... És akkor rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem. Mert meg vagyok győződve róla – száz százalékig biztosan, biztosabb vagyok benne, mint bármiben valaha is, amivel, tulajdonképpen nem mondok sokat, de mindegy –, hogy valaki megpróbált megölni. Nem igaz? Úgy értem, nem az történt, amit az egyik sakkozó mondott? „Jó, hogy elugrott, hölgyem, különben magát találta volna el", vagy valami ilyesmi? És az a valaki, aki meglökte azt a cserepet odafent, nem lehetett más, csak Christopher Allington. Ki más juthatott volna be a szülei teraszára? És ki másnak lehetett volna rá oka, hogy cserepes muskátlikat hajigáljon a fejemre? Másrészt viszont nem előre kitervelt gyilkossági kísérlet volt – nem is lehetett az. Hisz honnan tudhatta volna, hogy éppen akkor pont odalent vagyok? Nem. Bizonyára az történt, hogy lenézett, és úgy találta, hogy a jószerencse mellé szegődött, így gyorsan adott egy kis lökést annak a cserépnek. És ha nem hajolok el előle, akkor engem talál el, nem Jordant. És bizonyára meg is öl, mivel az én fejem közel sem annyira kemény, mint az övé. De miért akarna Chris eltenni láb alól? Csak azért, mert gyanítom róla, hogy gyilkos? Az két teljesen különböző dolog, hogy valakiről azt gyanítják, hogy gyilkos, és hogy tényleges bizonyíték van rá, hogy az illető valóban az. És mit gondolhat Chris, milyen
bizonyíték van a kezemben? Úgy értem, leszámítva az óvszert – ami csak arról tanúskodik, hogy egy kéjenc, arról nem, hogy meg is ölt valakit semmit sem tudok felmutatni ellene. Tulajdonképpen még azt sem tudom alátámasztani semmivel, hogy valóban gyilkosság történt. Szóval, miért próbálna megölni? Nem jelent–e jóval több kockázatot, ha megpróbál megszabadulni tőlem, mint ha csak csendben lapítana? Különösen így, hogy igazából senki nem is gyanítja, hogy Elizabeth és Roberta halával kapcsolatban bármiféle bűncselekmény történt volna... Senki, leszámítva engem, persze. Egy ismerős mély hang szakítja félbe meditálásomat. Elkapom a tekintetem a horkoló narkósról, akit eddig kifejezéstelen szemmel bámultam, és felnézek Cooper higgadt, mosolygós arcára. ...és hirtelen elfog a rosszullét. − Heather – veti oda hanyagul, de barátságos hangon, miközben lehuppan a mellettem álló műanyag székre. − Öhm. – Csak ennyit tudok kipréselni magamból. Frappáns, mi? Hosszas agytorna után végül hozzáteszem: – Szia. Cooper mérsékelt érdeklődést mutat a horkoló narkós iránt. Hétköznapi, ám feszes farmerjában és fekete bőrkabátjában iszonyúan ennivaló. Még a nyalókánál is jobban. Természetesen Cooper, nem a narkós. − Szóval – folytatja ugyanazon a társalgási hangon. – Mi újság veled? Először átfut rajtam a hideg, aztán melegem lesz. Ez annyira nem tisztességes! Mármint, hogy milyen hatással van rám ez a fickó. És még csak randira sem hívott soha! Jó, persze, megkért, hogy költözzek hozzá, de az csak szánalomból volt. És egy teljesen másik emeleten lakom, mint ő. Egy halom más kulccsal nyíló zárral az ajtómon. Amiket ugyan sohasem használtam,
de talán vette a fáradságot akár egyszer is, hogy meggyőződjön erről? Nem! − Semmi különös – felelem, s remélem, nem veszi észre, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből a pólóm alatt. – Felhívott a... khm... az apád? − Nem – mondja Cooper. – A barátnőd, Patty hívott. Amikor beugrott az irodádba, hogy elmenjetek ebédelni, Magda elmesélte neki, mi történt. Pattyvel ott volt a gyerek, különben ő is eljött volna. –Ó! – sóhajtok fel. Teljesen kiment a fejemből az ebéd Pattyvel. A váróterem órájára pillantok, és látom, hogy már elmúlt két óra. − De azt nem igazán tudta elmondani – folytatja Cooper hogy egészen pontosan mi is történt. És akkor minden kitör belőlem. Nem akarom, hogy így történjen. Egyáltalán nem akarom. Csak... hát azt hiszem, Cooper ezért ilyen jó nyomozó. Van valami a mély hangjában, ami előcsal belőled mindent, amit tudsz. Na jó, mindent azért nem. Azt azért sikerült magamban tartanom, amit Jordan meg én műveltünk titokban Cooper előszobaszőnyegén. Ezt az információt harapófogóval sem húzzák ki belőlem, az biztos. Ja, és persze azt a dolgot, hogy egy másik énem szeretné a fogammal letépkedni Cooper ruháját. De minden más áradatként ömlik elő belőlem, ahogyan a forró csoki szokott a kollégium ebédlőjében, közvetlenül az után, hogy Magda beleöntötte a keveréket, de még az előtt, hogy valaki megkeverte volna... Elmondok neki mindent, az előző esti Tátika versenytől kezdve, ahol először kezdtem gyanakodni, hogy Christopher Allington lehet Elizabeth és Roberta gyilkosa, a muskátliig, amely betörte Jordan fejét, csak azt a részt ugrom át, amikor az öccsével eljátszottuk a kéthátú szörnyet az előszobájában.
Jó párszor hallottam már Coopert az ügyfeleivel tárgyalni. A mosó– és szárítógép ugyanazon a szinten található, ahol az irodája, közvetlenül a konyha mellett, és éppen a hasszorítós bugyimat mostam (amit csak különleges alkalmakkor viselek, mint például a vevőszolgálati gyakorlat szemináriumokon vagy a kulturális különbségekkel való együttélés műhelyórákon), amikor az ügyfeleivel találkozott. Azon a teljesen higgadt, figyelmes hangján beszél hozzájuk... ...no persze teljesen másképp, mint ahogy azokkal az ügyfeleivel tárgyal, akik nem akarnak fizetni. − Heather, te megőrültél? – Komolyan dühösnek látszik. És annak is hallatszik. – Odamentél és beszéltél azzal az alakkal? Jó lenne azt gondolni, hogy azért olyan mérges rám, mert most, hogy megsuhintott a halál szele, végre ráébredt, mit is érez igazából irántam. De azt hiszem, valójában az volt az oka, hogy végképp megerősítettem a gyanúját, miszerint totális idióta vagyok. − Miért velem üvöltesz? – csattanok fel. – Én az áldozat vagyok! − Nem, az nem te vagy. Az Jordan. És ha hallgattál volna rám... − De ha hallgattam volna rád, akkor most nem tudnánk, hogy Chris Allington a veszélyes pszichopata, akit keresünk! − Amely állításra még mindig nincs semmiféle bizonyítékod – csóválja a fejét Cooper. Sűrű, sötét haja van, és szinte soha nem jár fodrászhoz, így mindig a gallérja alá ér, s ez kissé nonkonformista külsőt kölcsönöz neki. – Azt a cserepet bárki lelökhette. Honnan tudod, hogy nem Allingtonék kertésze locsolta éppen a virágokat, és lökte meg véletlenül azt az izét? − Egyenesen az én fejemre? Nem túl sok a véletlenből egy kicsikét? Figyelembe véve, hogy épp előző este kérdezősködtem Chris Allingtonnál?
Esküszöm, úgy látom, hogy Cooper szája sarka ennél a pontnál kissé megrándul. − Ne haragudj, Heather, de kétlem, hogy a kikérdezési képességeid olyan remekek lennének, hogy Chris Allingtont rögtön hatalmába kerítené a gyilkos őrület. Oké, lehet, hogy tényleg nem vagyok egy Miss Marple. De azért nem kell ezt az orrom alá dörgölni. − Én mondom, megpróbált megölni. Miért nem hiszel nekem? – hallom magam kiabálni. – Nem látod, hogy már nem vagyok többé egy buta kis tinisztár, és lehetséges, hogy tudom, miről beszélek? Már miközben kimondom ezeket a szavakat, azt kívánom, bárcsak tartottam volna őket magamban. Mit művelek? Mi a csodát művelek? Ez a fickó, anélkül, hogy erre kértem volna, felajánlott egy helyet, ahol lakhatom, amikor nem volt hová mennem... jó, leszámítva a vendégszobát Frank és Patty padlásán. De... Akkor is. Milyen hálátlan vagyok már? − Nagyon sajnálom – mondom, s érzem, hogy a szám teljesen kiszáradt. – Nem úgy értettem. Nem is tudom, honnan jött. Én csak... azt hiszem, kissé kimerült vagyok. Tudod. A stressztől. Cooper csak ül ott, és a tekintetéből abszolút nem lehet kiolvasni semmit. − Egyáltalán nem gondolom, hogy egy buta kis tinisztár lennél – jelenti ki végül olyan hangon, mely mintha némi meglepetésről tanúskodna. − Tudom – vágom rá gyorsan. Ó, istenem, miért van az, hogy sosem vagyok képes befogni a számat? MIÉRT? − Csak néha aggódom miattad – folytatja Cooper, még mielőtt bármi mást mondhatnék. – Úgy értem, mindig belekevered magad valamibe. Ez az egész ügy az öcsémmel... Milyen egész ügy? Csak nem arra gondol... csak nem a kapcsolatomra az öccsével? Vagy a múlt éjjelre? Ó, istenem, ugye nem látta a tegnapi Postot...
− És
nem úgy néz ki, mintha lenne valakid. – Újból a fejét csóválja. – Akár családod, akár bárki más, aki vigyázna rád. − Ahogy neked sem – emlékeztetem. − Az más – jelenti ki. − Nem látom, miben lenne más – mondom. – Úgy értem, eltekintve attól, hogy én fiatalabb vagyok nálad. – De komolyan, mi az a hét év? Károly herceg és Lady Diana közt tizenkét év korkülönbség volt... és, oké, az nem sült el túl jól, de mennyi a valószínűsége annak, hogy mi is elkövetnénk az ő hibáikat, ha egy pár lennénk? Úgy értem, ha Cooper és én valaha is összejönnénk. Hisz egyikünk sem szereti még csak a lovaspólót sem. − Ráadásul – teszem hozzá, emlékezvén arra, amit a mentőautó ablakából láttam. – Van is családom. Legalábbis valami olyasmi. Úgy értem, itt van Rachel és Magda, meg Pete és Patty, meg te... Ezt az utolsót nem akartam hozzátenni. De mégis kimondtam, s most itt lebeg kettőnk közt a levegőben. Te. Te is része vagy a családomnak, Cooper. Az új családomnak, most, hogy a valódi családtagjaim mind börtönben ülnek, vagy épp szökésben vannak. Gratulálok! Cooper úgy néz rám, mintha elment volna az eszem (mily szokatlan). Szóval, ügyetlenül hozzáteszem: − És Lucy is. Cooper mély levegőt vesz. − Ha tényleg komolyan úgy érzed, hogy ami veled történt, az nem baleset volt – szólal meg végül –, hangsúlyozottan kerülve a „Mi egy család vagyunk" témát –, és ha tényleg azt hiszed, hogy valaki meg akar ölni, akkor azt javaslom, menjünk el a rendőrségre. − Azt már próbáltam – hívom fel a figyelmét. – Emlékszel? − Igen. De ez alkalommal én is veled tartok, és teszek róla, hogy...
A torkán akad a szó, mivel egy törékeny, vonzó, bőrszoknyás barna lány szalad oda a pulthoz a várószobában, levegő után kapkodva –, akinek a bal kezét szinte lehúzza egy hatalmas gyémántgyűrű. Jó, rendben, onnan, ahol ülök, tulajdonképpen nem látom a gyűrűt. Ettől függetlenül tudom, hogy ki ő. És tisztán látom magam előtt szájában az exem tudják mijével. Ez a kép örökre beégett a látóhártyámba. − Bocsásson meg – lihegi a rideg arcú recepciósnak. – De azt hiszem, a vőlegényem önöknél van. Jordan Cartwright. Mikor láthatnám? Tania Trace, aki elfoglalta a helyem Jordan szívében és lakásában – nem is beszélve a pozíciómról a zenei toplistákon. − Vicces – állapítja meg Cooper. – Úgy néz ki, elég jól viseli a fájdalmat. Kíváncsian nézek rá, aztán eszembe jut, hogy arra utal, amit egyszer régebben mondtam neki, nem sokkal az után, hogy beköltöztem. –Ja, igen – felelem. – Mert telenyomja magát fájdalomcsillapítóval. De én mondom, Coop, nem lehet ennyi plasztikai műtéted úgy, hogy aztán azt várd, hogy mindenféle fájdalom nélkül tudj élni tovább. Úgy értem, szinte teljesen átszabták. Eredetileg tizennyolcas méret volt. − Hát, igen – bólint Cooper. – Úgy tűnik, az öcsém most már jó kezekben van. Mehetünk? És megyünk. De már jóval korábban kellett volna.
19. Kiabálj A lányoknak Kiabálj A barátaimnak Kiabálj Azoknak, akik szeretnek, Azoknak, akik ölelnek Kiabálj A lányoknak Akik maguknak vesznek Átkozott gyémántgyűrűket Kiabálj mindenkinek Én mindig veled leszek Eredeti cím: „Shout Out” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Az első ember a hatodik körzet rendőrőrsén, akinek előadom a történetemet, egy csinos, de fáradtnak tűnő hölgy az első asztalnál. Lófarokban hordja hosszú fekete haját, ami, feltételezem, a kötelező hajviselet a rendőrnőknél. Igyekszem nem elfelejteni, hogy sohase akarjak a bűnügyi igazságszolgáltatásban szerepet vállalni.
Aztán ez a nő odavezet egy pocakos fickóhoz egy másik asztalnál, akinek elismétlem az egészet. A recepcióshoz hasonlóan ő is unott arcot vág... ...amíg el nem érek a Jordanról szóló részig. Mindenki felkapja a fejét, ha az Easy Street kerül szóba. A pocakos fickó megkér, hogy várjunk pár percet, aztán bekísér egy szokatlanul tiszta irodába. Egy igen rendes asztalnál várakozunk úgy egy–két percet, amikor végre belép az iroda tulajdonosa, aki nem más, mint a szivarvég–rágcsáló Canavan nyomozó. − Maga az?! – kiáltok fel. − Maga az?! – kiált ő is vissza. A kezében egy csésze kávé hőtartó pohárban, és – mi más? – egy fánk. Krispy Kreme–es, ha jól látom. Szerencsés fickó. –Szóval, ez alkalommal minek köszönhetem az örömteli látogatást, Miss Wells? – érdeklődik. – Várjon, ne árulja el! Csak nem arról van szó, hogy valaki feltette a koronát az egyik Backstreet Boy fejére, vagy igen? − Az egyik Easy Street tag fejére – helyesbítek. – És igen, arról van szó. Canavan nyomozó leül az asztalhoz, kiveszi a meggyújtatlan szivart a szájából, leszakít egy darabot a fánkból, és belemártja a kávéjába. Aztán a kávétól elázott fánkdarabot a szájába tömi, megrágja, lenyeli, csak aztán szólal meg: − Kérem, világosítson fel. Cooperre pillantok, aki egy szót sem szólt mellettem, mialatt már kétszer is előadtam a történetemet. Mivel látom, hogy ezúttal sem várhatok tőle semmiféle segítséget, harmadszorra is belekezdek a mondókámba, és immár nem először elgondolkodom azon, hogy vajon mi ilyen fenemód vonzó Cooperben, hisz néha annyira zárkózott tud lenni. Canavan nyomozó a tarkójára kulcsolja a kezét, miközben hallgat, s annyira hátradönti a széket, amennyire csak lehetséges. Igen erősen izzad –
hatalmas izzadtságfoltok ékesítik a hónalját. Nem mintha ez valamennyire is zavarná. − Szóval – állapítja meg Canavan nyomozó a beázott mennyezet felé fordulva, amikor befejezem a sztorit. – Arra a következtetésre jutott, hogy a New York–i Főiskola elnökének csemetéje egy gyilkos. − Hát... – bizonytalanodom el. Mert így fogalmazva olyan... elég ostobán hangzik. – Igen. Azt hiszem, igen. − De nincs rá bizonyítéka. Jó, ennek a fickónak van egy óvszere. Egy óvszere, amelyről valószínűleg be tudjuk bizonyítani, hogy az övé. Ami nem lenne elfogadható a bíróságon. De magának arra semmiféle bizonyítéka nincs, hogy egyáltalán bármilyen bűncselekményt is elkövettek, leszámítva a cserepet a terasz melletti járdán, ami persze véletlen baleset is lehetett... − De azok a cserepek már évek óta odafent vannak – vágok közbe. – És még sohasem esett le egyik sem, egészen a mai napig... − A halottkém jelentése szerint mindkét lány halálát baleset okozta. – Canavan nyomozó a tekintetét a plafonról most már rám irányítja. – Idefigyeljen, Miss... még Miss? Érzem, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elpirulok. Talán azért, mert ha nem lett volna Tania Trace, mostanra már Mrs. lennék. Bár valamiért kétlem, hogy ez az állapot sokáig tartott volna. − Maradjunk a Ms–nél – felelem határozottan. Canavan nyomozó bólint. − Rendben. Szóval, idefigyeljen, Ms. Wells. A gyerekek ebben a korban mind szédültek. Tizenhét és huszonöt éves kor között az ilyen balesetek a halálozások fő okozói. A kölykök megpróbálják megtalálni önmagukat, és ostoba kockázatokat vállalnak... − De nem ezek a lányok... – jelentem ki határozottan. − Lehet, hogy ők nem. De a lényeg az, Ms. Wells, hogy nincs semmi a kezében ez ellen a srác ellen. Még egy
gyilkosság sem, amelyet megpróbálhatna a nyakába varrni. Ha ez a Backstreet Boy meghalna, talán akkor lenne valamink. Talán. De a halottkém ezt is könnyűszerrel balesetnek minősítheti, mint az előzőeket. − Jól van – bólintok. Be kell valljam, nagyon megalázottnak érzem magam. Canavan nyomozó ez alkalommal nem nevetett a képembe, azt elismerem, de még arra sem vette a fáradságot, hogy akár egy sort is lejegyezzen. Felemelem a hátizsákomat. − Sajnálom, hogy ismét feleslegesen raboltam az idejét – Felállók, Canavan nyomozó pedig úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. − Most meg hová megy? – csattan fel. – Üljön le! Meg nem végeztem magával. Döbbenten ülök vissza. − Mi a bánatnak? – vetem oda Canavannek kissé nyersebben, mint az talán feltétlenül szükséges lenne. – Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy valami sültbolond vagyok. Akkor meg minek lábatlankodjam itt? Ha ki akarom nevettetni magam, azt a szívességet a saját barátaim is megteszik nekem – gondosan kerülöm Cooper tekintetét. – Ezért nem kell eljönnöm a rendőrségre. Canavan nyomozó eltünteti a szájában, ami még a fánkból maradt, aztán felemeli a szivarját. A tekintete Cooperre vándorol. − Tüzes egy menyecske – jegyzi meg, s közben felém biccent. − Ó, igen, az – ért egyet Cooper józanul. − Na várjunk csak! – Egyikről a másikra nézek, és szöget üt a fejembe a gyanú. – Ti ketten ismeritek egymást? Cooper megvonja a vállát. − Láttam már a környéken – mondja. − Egy döglött macskát nem tudok meglóbálni úgy, hogy ebbe a fickóba bele ne botlanék egy parkoló autó vagy egy utcai postaláda mögött, amint éppen valami
szegény nyomorultat kap lencsevégre, akit el akar hagyni a felesége – tájékoztat a nyomozó. − Nagyszerű – nyugtázom, s még borzasztóbban érzem magam, mint eddig. – Egyszerűen remek. Hát, remélem, jól szórakoztak a káromra... − Úgy nézek ki, mint aki jól szórakozik? – tudakolja Canavan nyomozó. – Lát akár egy halvány kis mosolyt is az arcomon? És a barátja ott... őt se úgy nézem, hogy nevetgélne. − Részemről semmi szórakoztatót nem találok a dologban – jelenti ki Cooper. Felé pillantok. A legkevésbé sem nevet. És azt is észreveszem, hogy egyáltalán nem tiltakozott, hogy a nyomozó a barátomnak nevezte. Visszakapom a tekintetem Canavanre. − Nem a barátom – javítom ki hangosan. Hogy mi ezzel a célom, azt elképzelni sem tudom. De abban biztos vagyok, hogy az arcom lángvörös. Canavan nyomozó úgy bólint, mintha valami olyasmit mondtam volna, hogy „Az ég kék". − Nos, Ms. Wells – tér a tárgyra. – Igen sok sültbolond fordul meg nálunk, ahogyan ön nevezi őket, akik azért jönnek, hogy mindenféle bűntényeket jelentsenek be, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem. Némelyik ilyen úgynevezett sültbolond tisztes állampolgár, aki segíteni akarja a rendőrséget a munkájában. Én magát ebbe a kategóriába helyezném. Megtette a kötelességét azzal, hogy a tudomásomra hozta az elképzeléseit, én pedig ki is vizsgálom a dolgot, majd ha eljön az ideje − Tényleg? – kapom fel a fejemet. – Komolyan kivizsgálja? Kikérdezi Christ? − Úgy van – tömi vissza a szivart Canavan nyomozó a szájába. – Szépen, finoman. Ez a dolgom. És véletlenül sem a magáé. Erősen javaslom, Ms. Wells, hogy a továbbiakban tartsa magát távol az ügytől.
− Mert
úgy gondolja, hogy Christopher Allington esetleg ismét megpróbál megölni? – tudakolom elcsukló hangon. − Mert úgy gondolom, hogy Christopher Allington esetleg megpróbálhatja beperelni magát hamis vádaskodásért, és egy ilyen pert jó eséllyel meg is nyerne. – Canavan nyomozó ügyet sem vet csüggedt arckifejezésemre. – Maga, Ms. Wells, azt állítja, hogy Christopher Allington nem csupán sorozatgyilkos, hanem olyan intelligens és ügyes bűnöző is, hogy nem csak hogy nem hagy maga után olyan nyomokat, amelyek kapcsolatba hozhatnák őt a bűntényekkel – leszámítva egy állítólagos óvszert de még arra utaló jeleket sem, hogy egyáltalán bűncselekmény történt volna. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de tapasztalatom szerint a gyilkosok közel sem ilyen okosak. Igazából inkább nagyon is ostobák. Azért ölnek, mert a szellemi képességeik annyira korlátozottak, hogy nem látnak más kiutat. Canavan nyomozó sötétszürke szemöldöke elgondolkodva összeszalad, úgy folytatja: − És annak ellenére, hogy a média ekkora reklámot csinál nekik, én magam még egyetlen sorozatgyilkossal sem találkoztam, pedig már több mint hétszáz emberölési esetben nyomoztam. Úgyhogy azt javaslom, fogja vissza magát Christopher Allingtont illetően, Ms. Wells. Sajnálnám, ha elveszítené az állását egy ilyen ügy miatt. Annyira csalódott vagyok, hogy nem hiszem, hogy képes lennék bármit is tenni, hogy ezt leplezzem. A vállam megroskad, s a fejem szinte eltűnik a vállaim közt, úgy dünnyögöm: − Köszönöm, nyomozó. Canavan átnyújtja a névjegykártyáját, és azt mondja, hívjam, ha bármi más eszembe jut, ami még segíthetne a vizsgálódásban, és miután még feltesz néhány kérdést
Coopernek egy olyan ügyről, amelyben látta, hogy szimatol a környéken, utunkra bocsát minket. Cooper leint egy taxit, és egész úton hazafelé különösen komoly arcot vág. Úgy tűnik, szívére vette a vádamat – mely szerint még mindig csak egy buta kis tinisztárnak tart –, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy bizonyságot adjon róla, hogy ez nem igaz. Még azt is mondja az autóban, hogy Canavan nyomozót jó embernek és ügyes rendőrnek tartja, és ha van valami, aminek a mélyére kéne ásni a Fischer Hallban, akkor ő a megfelelő ember erre a feladatra. Amitől rögtön jobban érzem magam. Egy kicsit. Amikor hazaérünk – tudom, hogy igazából az irodába kellett volna mennem, de mivel már otthon vagyok, úgy döntök, hogy gyorsan megsétáltatom Lucyt egy pillanatra megállok az antik, aranyozott keretes tükör előtt az előszobában, hogy kiigazítsam a rúzsomat, Cooper pedig bemegy az irodájába, hogy lehallgassa az üzenetrögzítőjét. Már korábban vetettem körbe egy pillantást, hogy megbizonyosodjam róla, nem maradt–e valami áruló jele az előző esti szerelmi csatározásunknak Jordannel a szőnyegen. Ennek ellenére, amikor Cooper egy perccel később kilép az irodából, és rákérdez: − Mi folyik közted és Jordan közt pontosan? – majdnem eláll a szívverésem. − M–mire gondolsz? – dadogok. − Nos, például mi a csodát keresett ma a Fischer Hall előtt? − Ó! – sóhajtok fel megnyugodva, hogy erről van szó. – Semmit. Csak beszélgettünk. − Értem. – Cooper az ajtófélfának támaszkodik, és kék szeme fényesebben csillog, mint általában. – Szóval, még véletlenül sem tudsz semmit arról a szőke nőről, akivel a Post lefényképezte, miközben a házam lépcsőjén csókolóztak?
A nyelvem majdnem a torkomon akad. Nem hiszem el, hogy látta! Egyszer is történik valami úgy, ahogy én szeretném? Vagy már az összes szerencsémet elhasználtam? Azt a tízévnyi szerencsét, amelyről egyszer azt olvastam egy magazinban, hogy mindenkinek jut – egy olyan varázslatos évtized, amikor semmi rossz nem történik... legalábbis semmi egetverő. Vajon az én évtizedem már letelt? És ha igen, nem lehetne megismételni? Mert ha valaki megkérdezné, hogy „Hé, Heather, mikor szeretnéd inkább a szerencsés éveket: tizennégy és huszonnégy éves korod, vagy huszonnégy és harmincnégy között?", én ez utóbbit választanám. De tényleg. Mert hát ki akarná a legjobb éveit pont a középiskolára időzíteni? Végtelen megdöbbenésem valószínűleg az arcomra lehet írva, mert egy másodperccel később Cooper felegyenesedik, és olyan hangon kérdi meg, hogy „Mi a baj", mely – szinte – úgy hangzik, mintha tényleg érdekelné. Amitől csak rám tör a sírhatnék, ott és akkor azonnal. − Semmi – felelem. – Tényleg. De szó sincs arról, hogy ne lenne semmi. Úgy értem, bárki más tagadhatja, de én tudom – tudom –, hogy valaki meg akart ölni. Lefeküdtem az exemmel, aki eljegyzett valaki mást, akinek sokkal magasabbra ívelt a karrierje – és jelentősen kisebb a hátsó fele –, mint nekem. És ami a legrosszabb: Cooper fényképes bizonyíték révén meggyőződhetett róla, milyen ostobaságot követtem el... vagy legalábbis arról, ami ahhoz vezetett. − Valami nincs rendben – jelenti ki Cooper, miközben mellém lép a tükör elé. – Ne is tagadd. Tapasztalt megfigyelő vagyok, nem emlékszel? Megjelenik egy kis ránc a két szemöldököd közt, amikor szomorú vagy... – a tükörképemre bök. – Látod?
Te jóságos ég! Igaza van. A két szemöldököm közt ott egy kis aggodalom–vonal. Istenem, ha így folytatom, harmincéves koromra tiszta ránc leszek. Összeszedem magam, hogy kisimuljon az arcom. − Az nem jelent semmit – kapom el gyorsan a tekintetem a tükörről. – Komolyan. Az a dolog Jordannel a múlt éjjel... csak egy jóéjt–puszi volt. Cooper hitetlenkedve néz rám. –Jóéjt–puszi... – ismétli meg. − Aha. Mert, tudod, köztünk már tényleg mindennek vége. Mármint Jordan és énköztem. – Megköszörülöm a torkom. – Tudod. Tényleg, komolyan vége. Cooper bólint, bár úgy tűnik, még mindig nem hisz nekem. − Rendben – mondja. – Ha te mondod... − Már mindketten készek vagyunk továbblépni – vágok közbe, belemelegedve a mondandómba – végre. Tudod, szükségünk volt valami lezárásra, mert ahogyan ez az egész végződött köztünk – hogy én úgy kirohantam, meg minden szóval, az nem volt valami egészséges dolog. Most már minden rendben van köztünk. Mindketten tudjuk, hogy már tényleg... vége. − Szóval, hogyha már mindennek tényleg, de komolyan vége köztetek – tudakolja Cooper akkor mit keresett Jordan a Fischer Hall előtt ma reggel, amikor az a virágcserép a fejére esett? Paff. Erről megfeledkeztem! De nincs semmi gond. Ura vagyok a helyzetnek. − Ja? – nevetek fel könnyedén. Igen! Még egy laza nevetésre is képes vagyok. Lehet, hogy úgy teszek, mint Britney vagy Mandy, és valamikor a jövőben filmes karrierbe kezdek. Lehet, hogy fel kellene vennem a színház szakot, mint Marnie. Lehet, hogy egy szép napon megkapom az Oscart, amit majd a Nobel-díjam mellé tehetek a polcra. De várjunk csak! A Nobel–díj szobor vagy érem? Nem is emlékszem.
− Igen
– folytatom, még mindig fesztelenül. – Csak visszahozott egy öhm... CD–t, amit ottfelejtettem nála. Tudod, amikor elköltöztem. − Egy CD–t – bólint Cooper. –Aha – felelem. – A khm... Tank Girl zenéjét. És azt már nem lehet megkapni sehol. Nagyon ritka darab. − Értem – nyugtázza Cooper. Megpróbálom nem észrevenni, hogy most, hogy levette a bőrdzsekijét, a bicepsze – mely a halványszürke pólója rövid ujja alatt jól látható – ugyanolyan kidolgozott, mint az öccséé... Csak éppen valódi munkától lett olyan, nem edzőtermitől. Ha az ember magánnyomozó, nem csak abból áll a feladata, hogy fényképezőgéppel a kezében leskelődik. El tudom képzelni, hogy Coopernek néha... emelgetnie is kell dolgokat. Meg ilyesmi. Az jár a fejemben, hogy ha egyszer megizzad közben, és le kell vennie az ingét, mert olyan melege van... Húha. Tényleg vissza kellene mennem már dolgozni. De ez az egész detektívesdi eszembe juttatott valamit. − Úgy van – mondom. Most, hogy elmúlt annak a veszélye, hogy könnyek szökjenek a szemembe, kissé felbátorodom. – Tulajdonképpen most, hogy Jordan és köztem minden elrendeződött, úgy érzem, hogy ezt meg kellene ünnepelni. − Megünnepelni – visszhangozza Cooper szenvtelenül. − Aha. Mostanában sehová sem megyek soha. Úgyhogy arra gondoltam: Hé, miért nem megyünk el az öhm... Árvácska bálra este? − Az Árvácska bálra? – Cooper egy pillanatra sem veszi le a tekintetét az arcomról. Remélem, nem azt akarja kideríteni, hogy hazudok–e. Én tényleg el akarok menni az Árvácska bálra. Csak épp nem abból a célból, amit neki mondtam. − Aha – felelem. – Ezt az összejövetelt az igazgatótanácsnak és azoknak az embereknek a
tiszteletére rendezik, akik Árvácska–díjat kaptak. Tudod, a főiskoláért tett szolgálataikért. És Rachel is kap. Nem a képzeletem játszik velem. A főnököm nevének hallatán Cooper azonnal elveszíti minden érdeklődését ez iránt a beszélgetés iránt. Odalép a levélnyíláson épp az imént becsúsztatott postához – ami azonnal felkeltette Lucy élénk érdeklődését és miután némi küzdelem árán megszerzi tőle, elkezdi válogatni. − Rachel? – morogja. − Aha – mondom. – De a jegyek kábé kétszáz dolcsiba kerülnek. A bálra. És isten látja lelkemet, én ezt nem engedhetem meg magamnak. De arra gondoltam, hogy a nagyapád is itt végzett, nem? Szóval, fogadni mernék, hogy tudnál szerezni néhányat ingyen. Mármint jegyet. − Valószínűleg – bólint Cooper, és átenged a szánalmasan vinnyogó Lucynak egy katalógust, hogy szétcincálhassa. − Szóval, esetleg kaphatnék egyet? – kérdem. Ravasz. Ez vagyok én. Miss Ravaszdi. − Hogy akkor kémkedhess Christopher Allington után? – Cooper még csak fel sem néz a postából. – Kizárt dolog. Leesik az állam. –De... − Heather, te egy szót sem hallottál abból, amit a nyomozó mondott? Majd ő utánajár a dolgoknak. De addig is, te maradj ki ebből az egészből. A fáradozásaid eredményeképp a legjobb esetben is maximum feljelentenek. − Esküszöm, nem beszélek vele – makacskodom. Felemelem a jobb kezemet, és a kiscserkészek becsületszó–szimbólumát mutatom három ujjammal. Csakhogy én sosem voltam kiscserkész, szóval ez nem számít. – Még a közelébe sem megyek. − Javíts ki, ha tévedek – veti fel Cooper de nem vagy róla meggyőződve, hogy megpróbált ma megölni?
− Hát,
épp ez az, amit ki szeretnék deríteni – felelem. – Jaj, Cooper, mi történhetne már az Árvácska bálon, az isten szerelmére? Semmivel sem fog próbálkozni ellenem ott, mindenki előtt... − Nem, nem fog – mondja Cooper. – Mert le nem fogom venni rólad a szemem. Csak pislogok. Várjunk! Mit is mondott az előbb? –Te... te el akarsz jönni velem? − Csak azért, mert ha nem tartom rajtad a szemem, ki tudja, legközelebb mi esik majd a fejedre. – Cooper leteszi a postát. Kék szemének tekintete olyan erővel fúródik belém, mint egy autó fényszórója. – És mert látom a nézéseden, hogy mindenképpen szert tennél egy jegyre valahonnan, még ha azon az áron is, hogy el kell csábítanod valami gyanútlan fajankót a geológia tanszéken. Szóhoz se jutok. Cooper elvisz az Árvácska bálra! Cooper Cartwright elhívott valahová! Olyan az egész, mint egy... Nos, mint egy randi. –Jaj, Cooper! – lihegem. – Annyira köszönöm! Nem is tudod, milyen sokat jelent ez a számomra... Ám Cooper már visszafelé igyekszik az irodájába, és a fejét csóválja. A gondolatait megtartja magának, de lenne egy tuti tippem, hogy velem ellentétben nem az zakatol a fejében, hogy mit fog felvenni este. A pasiknak olyan könnyű.
20. Félreértesz Mindent, amit mondok Félreértesz Mi másért tennéd Amit teszel Félreértesz Azt hiszed, hazudok neked Félreértesz De igazából Te vagy az Akit Félreértenek Eredeti cím: „Misconstrued” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Nem tudom elég gyorsan átverekedni magam azon, ami még hátravan a munkanapból. Mindenki Jordan egészségi állapota után érdeklődik, amitől feltámad bennem a bűntudat, hogy azt sem tudom, mit csinál, mivel kissé meg vagyok zavarodva azóta, hogy elhagytam a kórházat, merthogy nyomozókkal találkoztam, és álmaim férfija (mondjuk úgy) randira hívott, és ki kell találnom, mit vegyek fel a találkánkra az Árvácska bálba, meg minden. Így felhívom a St. Vincentet, és miután vagy egy tucatszor átirányítanak biztonsági okokból, végtére is Jordan egy nagysztár, meg minden, végre kapcsolnak valakit, aki elmondja – miután biztosítom róla, hogy nem a sajtótól vagyok, és még a „Sugár Rush"–ból is
eléneklek neki néhány ütemet, hogy meggyőzzem arról, hogy tényleg én vagyok én –, hogy Jordan már jól van, és az orvosok szerint teljesen meggyógyul majd. Amikor továbbítom ezt a hírt Rachelnek, felsóhajt. − Ó, istenem annyira aggódtam. Milyen szerencse, Heather, hogy az a cserép őt találta el, és nem téged. Te is igen könnyen megsérülhettél volna. Magdát már kevésbé dobja fel a Jordanről adott helyzetelemzésem. − Nagy kár – jelenti ki nyíltan. – Reméltem, hogy feldobja a talpát. − Magda! – kiáltok rá elszörnyedve. − Nézd az én gyönyörű kis filmcsillagaimat! – mutat Magda egy csoport diákra, akik épp most jelentek meg az ebédlőben egy korai reggelire, és az ebédjegyeiket lobogtatják. Magda elveszi a jegyeket, elhúzza a leolvasó előtt, s közben közli: – Hát, megérdemelt egy erős fejbevágást azok után, ahogyan bánt veled. Magda olyan szerencsés. Számára minden fekete vagy fehér. Amerika nagyszerű ország, akármit is mondanak mások. És a fiúbandák tagjai, akik megcsalják a barátnőiket? Hát, ők megérdemlik, hogy muskátlis cserepet hajigáljanak a fejükre. Ez nem is kérdés. Patty fellélegzik, hogy végre hall rólam, amikor felhívom. Azt hiszem, amikor keresztülsétált a parkon, és meglátta azt a rengeteg vért a Fischer Hall előtt a járdán, teljesen kiakadt. Meg volt róla győződve, hogy valami történt velem. Le kellett ülnie az ebédlőben, és a fejét a térde közé kellett szorítania húsz percig – és persze megenni két szelet Dove csokit, amit Magda ráerőltetett –, mire végre annyira összeszedte magát, hogy hívni tudjon egy taxit, és hazamenjen. − Egészen biztos vagy ezzel a főiskolai diploma dologgal kapcsolatban, Heather? – kérdezi aggodalmas hangon. – Mert biztosra veszem, hogy Frank össze tud hozni neked egy találkozót a lemeztársasága embereivel...
− Az
jó lenne – felelem. – Csakhogy, tudod, nem vagyok róla meggyőződve, hogy Frank kiadója mennyire lenne lenyűgözve attól a ténytől, hogy a múltbéli fellépéseim többsége bevásárlóközpontokban zajlott... − Ez őket nem izgatná – jelenti ki Patty. Ami nagyon kedves tőle, meg minden, de ez pontosan az a dolog, ami nagyon is izgatja a lemezkiadókat, amint arra már rájöttem. – Talán szerezhetünk neked egy szerepet valami musicalben, tudod, mint a Broadwayn – folytatja Patty. – Debbie Gibson is ezt csinálja. És egy csomó sztár... − A kulcsszó itt a sztár – hívom fel a figyelmét. – Ami én nem vagyok. − Nem hiszem, hogy tovább kellene dolgoznod abban a kollégiumban, Heather – jelenti ki Patty aggodalmasan. – Túlságosan veszélyes. Lányok halnak meg. Virágcserepek zuhannak az emberek fejére... − Jaj, Patty! – Teljesen meghatódom, hogy így törődik velem. – Nem lesz semmi bajom. − Komolyan beszélek, Heather. Cooper és én megvitattuk a dolgot, és mindketten úgy érezzük, hogy... − Te és Cooper rólam vitatkoztatok? – Bízom benne, hogy a hangom nem tűnik túlságosan lelkesnek. Vajon miről beszéltek? Kíváncsi lennék. Cooper beszámolt Pattynek mély és megingathatatlan szerelméről, amit irántam érez, és amit nem mer kimutatni, mivel az öccse volt barátnője vagyok, és úgymond az alkalmazottja is? És ha így van, vajon Patty azonnal elmondaná nekem? − Cooper és én úgy gondoljuk – és ezzel Frank is egyetért –, hogy ha... szóval, hogy ha kiderül, hogy ez az egész gyilkosság dolog valóban igaz, nagy veszélybe sodorhatod magad... Ez nem úgy hangzik, mintha Cooper bármit is mondott volna arról, hogy mély és megingathatatlan szerelmet táplál irántam. Nem csoda, hogy Patty nem rohant azonnal, hogy elhívjon ebédelni.
– Patty – tiltakozom. – Jól vagyok. De tényleg. Nekem van a legjobb testőröm a világon. – Aztán mesélek neki az Árvácska bálról, és hogy Cooper elkísér. Azonban Patty egyáltalán nincs annyira feldobva a dologtól, mint amennyire számítottam rá. Ja, persze, felajánlja, hogy kölcsönadja a ruháját – azt a piros Armanit, ami a Grammy díjátadón volt rajta, amikor héthónapos terhes volt Indyvel, és amiről remélem, hogy tökéletesen jó lesz rám meg minden, de nem sikít fel, hogy „Hűűűűűű, randira hívott!" Mert, azt hiszem, valójában nem is. Lehet, hogy az tényleg nem számít igazi randinak, ha a srác csak azért megy el az emberrel valahová, hogy biztosra vehesse, hogy nem teszik el láb alól. Istenem. Mióta gondolkodik Patty ilyen éretten? –Szóval, ígérd meg nekem, hogy vigyázol, jó, Heather? – Patty hangja még mindig aggodalomról árulkodik. – Cooper azt mondja, ez az egész gyilkosság dolog, hogy úgy mondjam... valószínűtlen. De én ebben nem vagyok olyan biztos. És nem szeretném, ha te lennél a következő. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy meggyőzzem Pattyt, nem fenyeget veszély – bár természetesen meg vagyok róla győződve, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz. Valaki a Fischer Hallból holtan szeretne látni. Ami azt jelenti, hogy bizony rátapintottam valamire az „Elizabeth Kelloggot és Roberta Pace–t meggyilkolták" elméletemmel. Amikor befejezem a beszélgetést Pattyvel, hirtelen megérzem, hogy valaki figyel. Felnézek és látom, hogy Sarah ül az asztalnál, és kis átlátszó tasakokba cukorkákat gyömöszöl, amit meglepetésnek szán a folyosófelügyelők számára, mondván, szükségük van egy kis szíverősítőre, ha már a félévük ilyen keményen kezdődött a halott lányokkal, meg minden.
Csakhogy nem tudom nem észrevenni, hogy Sarah csak látszólag figyel oda a cukorkák tasakolására, miközben fontoskodva bámul rám vastag szemüvegén keresztül – a kontaktlencséjét csak különleges alkalmakkor viseli, mint például beiratkozáskor (remek lehetőség jóképű, egyedülálló apákkal való ismerkedésre), vagy versfelolvasó esteken a St. Mark– templomban (remek lehetőség jóképű, üres zsebű poétákkal való ismerkedésre). − Nem akartam hallgatózni – jelenti ki Sarah - de mintha úgy hallottam volna, hogy azt mondta, valaki meg akarja ölni − Öhm – hümmögök. Hogy lehetne ezt úgy megfogalmazni, hogy ne keltsek benne szükségtelen félelmet? Hisz végül is én minden este hazamegyek, de Sarah–nak itt kell élnie. Vajon mennyire fogja biztonságban érezni magát, ha megtudja, hogy egy veszélyes pszichopata ólálkodik a Fischer Hall folyosóin? Bár végül is Sarah már elvesztette a szüzességét egy izraeli kibucban, azon a nyáron, amikor elsőéves volt – legalábbis így mesélte, úgyhogy nem hinném, hogy a potenciális áldozatok közé tartozna. Megvonom a vállam, és csak annyit mondok: − Igen. Aztán – mivel Rachel odafent van a lakásában, és a bálra készülődik (sikerült kiugrania a Bloomingdale's–be, és talált valamit, amit felvehet, de nem mutatta meg nekünk, mert „nem akarja elrontani a meglepetést") – elmesélem neki a teóriámat Christopher Allingtonról, valamint Elizabeth Kellogg és Roberta Pace haláláról. − Beszélt erről Rachellel? – kérdezi Sarah, amikor befejezem a mondandómat. –Nem – felelem. – Rachelnek most épp elég egyéb dolog miatt kell aggódnia, nem gondolja? – Ráadásul, bár ezt nem említem Sarah–nak, ha kiderül, hogy tévedtem, ez a történet nem mutatna túl jól az értékelésemben a hathónapos próbaidőm végén ...
mármint hogy a főiskola elnökének a fiát megvádoltam két gyilkosság elkövetésével. − Jó – jelenti ki Sarah. – Ne is tegye. Mert gondolnia kellene arra is, hogy ez az egész – hogy azt hiszi, hogy Elizabethet és Robertát megölték – csak a bizonytalanságának a kivetülése, amit amiatt érez, hogy az anyja elárulta és magára hagyta. Döbbenten nézek rá. − Hogy mi? –Hát... – folytatja a magyarázatot Sarah, miközben feltolja az orrán a szemüvegét. – Az anyja ellopta az összes pénzét, és elhagyta az országot a maga menedzserével. Minden bizonnyal ez volt életének legsokkolóbb élménye. Úgy értem, elveszített mindent – az összes megtakarított pénzét, meg azokat az embereket, akikről azt gondolta, hogy a legjobban számíthat rájuk, arról nem is beszélve, hogy az apja az életének nagy részében nem volt jelen, mivel hosszas börtönbüntetését tölti hamis csekkekkel való manipulálásért. Ennek ellenére, akárhányszor valaki megemlíti a dolgot, maga csak egy legyintéssel elintézi, mintha mindez nem számítana. − Nem, ez nem igaz – tiltakozom. Mert tényleg nem. Legalábbis nem hiszem, hogy így lenne. − De igen – erősíti meg Sarah. – Sőt, még mindig szóba áll az anyjával. Hallottam, hogy telefonon beszélnek valamelyik nap. Arról csevegtek, mit vegyenek az apjának a születésnapjára. A börtönbe. Azzal a nővel, aki lenyúlta az összes pénzét, és elszökött Argentínába! − Hát... – jelentem ki némiképp védekezőn. – Ő akkor is az anyám, akármit is tett. Sohasem vagyok benne biztos, hogy is magyarázzam el ezt a dolgot az anyámmal. Igen, amikor a dolgok nehézzé váltak – amikor közöltem a Cartwright Recordsszal, hogy csak akkor érdekel az üzlet, ha a saját szövegeimet énekelhetem, és Jordan apja válaszképpen
minden teketória nélkül kidobott – nem mintha a lemezeladási statisztikám az egeket ostromolta volna az anyám lelépett. De hát ő már csak ilyen. Természetesen egy ideig nagyon dühös voltam rá. De az anyámra haragudni olyan, mintha valaki azon dühöngene, hogy valamit elmosott az eső. Ő épp annyira nem tehet arról, amit művel, mint amennyire a felhők arról, hogy esik. − De feltételezem, hogy Sarah, ha ezt hallaná, csak azt mondaná, hogy ismét tagadásban vagyok, vagy valami ennél is rosszabb.Nem lehetséges, hogy az ellenséges érzéseit, amelyeket az anyja iránt érez amiatt, amit tett, erre a szerencsétlen Chris Allingtonra vetíti ki? – teszi fel a kérdést Sarah. − Már bocsánat – ellenkezem. Kezdek kissé belefáradni abba, hogy saját magamat ismételgetem. – De az a virágcserép nem az égből pottyant le, tudja. Na jó, valójában onnan, de egyáltalán nem magától. –És nem lehet, hogy csak annyira hiányzik az a figyelem, amit a rajongóitól kapott, hogy kihasznál minden apróságot, hogy fontosnak tüntethesse fel magát, és kitalálta ezt a hatalmas és jelentős rejtélyt, amely magára vár, hogy megoldja, holott tulajdonképpen szó sincs semmi ilyesmiről? Hirtelen eszembe jut, amit Cooper mondott a teherlift előtt. Nem valami ilyesmi volt annak is a lényege? Hogy újból át szeretném élni annak az izgalmát, amikor még a dicsőséges napjaimban a Mail of Amerikában énekeltem. De hogy ki szeretném deríteni, ki a felelős azért, hogy gyilkosságok történnek a munkahelyemen, az egészen más dolog, mint nyüzsgő vásárlók ezrei előtt koncertezni. Vagy nem? –Hmm... – csak ennyit mondok Sarah felvetésére. – Lehet. Nem tudom.
Csak az jár a fejemben, hogy Sarah tulajdonképpen milyen szerencsés, hogy találkozott Yaellel. Arra a kibucos fickóra gondolok. Különben pontosan az a fajta, aki teljesen alkalmas lenne Chris következő áldozatának. Persze leszámítva azt a szokását, hogy állandóan pszichoanalizálnia kell mindenkit. Megtapasztalhattam, hogy ez egy idő után milyen idegesítő tud lenni. Ezer éve nem jártam már kiöltözős buliban, így, mikor aznap este végre hazajutok a munkából, egy csomó készülnivalóm van még. Először is, át kell mennem Pattyhez a ruháért – ami jó rám, hál' istennek, bár csak éppen hogy. Aztán pedikűröznöm és manikűröznöm is kell, mivel arra már nincs időm, hogy szakemberrel csináltassam meg a körmömet. Aztán meg kell mosnom a hajamat, és kondicionálót is kell rá tennem, leborotválnom a lábamat (és a hónom alját, mivel Patty ruhája vállpánt nélküli), aztán, csak a biztonság kedvéért, a bikinivonalamat is, mert bár erősen valószínűtlen, hogy két napon belül kétszer szerencsém legyen, de az ember sose tudhatja. Aztán fel kell raknom valami pakolást az arcomra, utána pedig hidratálókrémet. Majd ki kell igazítanom a szemöldökömet, beszárítani és formázni a hajamat, feltenni a sminket, és beszórni magamat parfümmel. Aztán észreveszem, hogy a piros körömcipőm sarka szerencsétlen balesetet szenvedett valami ráccsal való találkozás alkalmával a metróban, úgyhogy át kell futnom rajta egy piros javítótollal. És természetesen mindeközben időnként meg kell állnom, hogy magamba tömjek néhány dupla töltelékes Oreo kekszet, nehogy megszédüljek, mert nem ettem semmit délután óta, amikor Magda kicsempészte nekem azt a fasírtos szendvicset az ebédlőből. Amikor Cooper kopog az ajtómon, éppen azzal foglalatoskodom, hogy felrángassam a cipzárt Patty ruháján, és azon tűnődöm, hogy lehet, hogy két órával
ezelőtt náluk még jó volt rám, most meg nem akar passzolni... – Egy pillanat – kiáltok ki, és arra gondolok, vajon mi a csodát fogok felvenni, ha nem sikerül teljesen felhúzni a cipzárt Patty ruháján... Végül aztán csak megmozdul a cipzár, én pedig felkapom a sálamat meg a retikülömet, lecsattogok a lépcsőn, s közben arra gondolok, milyen ciki, hogy nincs senki, aki kinyitná előttem az ajtót, és kiszólna, hogy „Egy perc és lent lesz", hogy aztán elsöprő belépővel tarolhassak, mint Rory Gilmore, vagy mit tudom én, ki. De ahogy a helyzet most áll, még Lucyt is arrébb kell löknöm a térdemmel, hogy egyáltalán odajussak az ajtóhoz. De végül észre se veszem, hogyan reagál Cooper a megjelenésemre – ha egyáltalán kiváltok belőle bármiféle reakciót, amit erősen kétlek –, mert engem annyira letaglóz az övé. Igenis van szmokingja... ráadásul igen szép darab. És több mint szexisen mutat benne. Hogy van ez a dolog a szmokingos férfiakkal? Miért áll mindig olyan veszettül jól nekik? Lehet, hogy amiatt, mert olyan remekül kihangsúlyozza a vállukat és a mellkasukat. De az is lehet, hogy a meglepő kontraszt miatt a ropogós fehér ing és az elegáns fekete hajtóka között. De akármi is legyen az oka, még sosem láttam egyetlen férfit sem, aki ne nézett volna ki remekül, ha szmoking volt rajta. Kivéve Coopert. Ő nem néz ki remekül. Ő fantasztikusan néz ki Annyira leköt, hogy őt csodálom, hogy majdnem elfelejtkezem róla, miért is veszek részt ezen az eseményen. Mármint, hogy megfigyeljek egy gyilkost. Egy másodpercre – de tényleg csak egyre – tényleg abban a hitben ringatom magam, hogy Cooper meg én
valódi randira megyünk. Különösen, amikor megjegyzi, hogy „De jól nézel ki!" De nyomban visszazökkenek a valóságba, amikor az órájára pillant, és zavartan megszólal: − Menjünk, jó? Később még találkoznom kell valakivel, úgyhogy, ha túl akarunk esni ezen, akkor jobb lesz, ha sietünk. Belém hasít a csalódottság. Találkozik valakivel? Kivel? Kivel kell találkoznia? Egy ügyfelével? Egy besúgójával? Vagy egy barátnőjével? − Heather! – ráncolja össze Cooper a szemöldökét. – Jól vagy? − Persze – felelem erőtlenül. − Akkor jó – ragadja meg a könyökömet. – Induljunk! Követem lefelé a lépcsőn, ki az ajtón, és közben megállapítom magamban, hogy milyen idióta vagyok. Már megint. Mert mi van akkor, ha később találkoznia kell valakivel? Mit érdekel az engem? Ez nem randevú. Nem az. Legalábbis nem vele. Ha valakivel is randim van ma este, az Elizabeth Kellogg és Roberta Pace gyilkosa. Ezt ismételgetem magamban végig, amíg átvágunk a parkon, elhaladunk a Washington Square emlékmű mellett, és még akkor is, amikor átmegyünk az úton a könyvtár felé, ahol a rendezvényt tartják, és amelyet vörös szőnyegek, színes lámpák és zászlók taktikus elhelyezésével bálteremmé alakítottak az alkalomra. Meg kell kerülnünk pár hosszú limuzint és egy csapat egyetemi biztonsági őrt (Pete–et is megkérték, hogy vállaljon dupla műszakot az esemény miatt, de nemet mondott, mert a lánya, Nancy valami tudományos kiállításon vesz részt ma este), akik mindannyian fehér kesztyűt viselnek, és síp lóg a szájukban, hogy meg tudjuk közelíteni a monumentális, agyagszürke épületet. Körös–körül bársonyszalagokat feszítettek ki, hogy távol tartsák az arra lézengő unatkozó népeket... bár, úgy tűnik, sem a lézengők, sem az unatkozók nem mutatnak
túlzott érdeklődést a rendezvény iránt, csak néhány végzős diák ácsorog ott, kezükben a hátizsákjukkal, és dühösen néznek, mert a bál miatt nem juthatnak be az olvasóterembe. Cooper megmutatja a jegyünket az ajtóban álló fickónak. Bekísérnek minket, és nyomban körülvesznek a pincérek, akik szorgalmasan kínálgatnak mindenféle italokat és rákkal töltött gombafejeket. Igazán nagyon finomak, csakhogy az Oreo kekszecskékkel nem igazán jönnek ki a hasszorítós alsóneműm alatt. Cooper lecsap két pohárra – de nem pezsgőre, csak szódavízre. − Munka közben sose igyál – tanácsolja. Nora Charlesra gondolok, meg az öt Martinira, amit legurított a torkán a Cingár férfiban, mert megpróbált lépést tartani Nickkel. Képzelem, hány gyilkossági ügyet oldottak volna meg, ha Nick követte volna Cooper tanácsát, és józan marad! − A gyilkosságokra! – koccintja Cooper a poharát az enyémhez. Kék szemét felém villantja, nekem pedig szinte elakad a lélegzetem a ragyogásától, ahogyan ez már csak lenni szokott. − Egészségünkre! – felelem, és belekortyolok az italba, miközben körbejártatom a tekintetem a tágas termen, hátha megpillantok valami ismerős arcot. A kézikönyvtár részlegnél a zenekar a „Moon River" jazzesített változatát játssza. A liftek előtt bankettasztalokat állítottak fel, amelyekről a hatalmas méretű rákok rémisztő sebességgel tűnnek elfele. Emberek jönnek–mennek mindenfelé, és szinte természetellenes élvezettel cseverésznek egymással. Látom, hogy dr. Flynn a hallgatók dékánjával beszél, egy nővel, akinek a tekintete vagy az unalomtól, vagy az elfogyasztott alkoholtól fátyolos – nem könnyű megmondani, melyiktől. Egy csoport irodai dolgozót pillantok meg az aranyszínű New York–i Főiskola felirat alatt – úgy néznek
ki, mint egy menekültekből álló család az Ellis Islanden, amint megbújik a Szabadságszobor árnyékában. A főiskolai hivatalnokok, ahogy észrevettem, nem örvendenek túl nagy tiszteletnek sem a diákok, sem a tanári gárda körében. Az épületek igazgatóit a New York–i Főiskolán nem sokkal tartják többre, mintha holmi táborvezetők lennének, és dr. Jessupot meg a koordinátorokból álló csapatát sem övezi sokkal nagyobb tisztelet. Ami nem túl tisztességes dolog, mivel ők – na jó, mi – igazán keményen dolgozunk, jóval keményebben, mint sokan a professzorok közül, akik egyszer egy héten beszaladnak, hogy megtartsanak egy egyórás előadást, aztán az idejük többi részét azzal töltik, hogy sunyi módon kritizálják a kollégáik újságokban megjelent irodalmi cikkeit. Amíg Cooper éppen elmerül valami beszélgetésben az egyik igazgatótanácsi taggal – a Cartwright család egy régi barátjával –, én a feletteseimet bámulom a poharam pereme fölött. Dr. Jessup, úgy tűnik, elég kényelmetlenül érzi magát a szmokingjában. Mellette egy szoborszépségű nő áll, akiről úgy gondolom, hogy a felesége lehet, mert úgy látom, kedélyesen elcseveg egy másik nővel, aki viszont dr. Flynn élete párja. Mindkét asszony csinos, vékony, és csodásan néz ki testre simuló, csillogó ruhájában. De egyikük sem annyira gyönyörű, mint Rachel. Rachel dr. Jessup mellett álldogál, a szeme úgy csillog, mint ahogy a gyöngyöző pezsgő a kezében tartott pohárban. Ragyogóan néz ki az alakjára simuló selyemben. Ruhájának éjkék színe csodás kontrasztban áll porcelán bőrével, mely kiviláglik a feje tetején ékköves csatokkal megtűzött haja sötétje alól. Ahhoz képest, hogy állítólag csak kiszaladt a Bloomingdale's– be, amíg én a kórházban voltam, mivel állítása szerint „nem lett volna mit felvennie", egészen jól néz ki.
Nos, az igazat megvallva, kissé zavarban vagyok amiatt, ahogy Patty ruháját, mondhatni, kitöltőm. És nem a jó értelemben. Beletelik egy kis időbe, amíg felfedezem a főiskola illusztris vezetőjét, de aztán megpillantom a könyvtár kijáratánál. Allington elnök ez egyszer elhagyta az ujjatlan felsőt, ami nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy ennyi időbe telt, míg rátaláltam. Most szmoking van rajta, és meglepően előkelőn fest benne. Sajnos Mrs. Allingtonról – a fekete velúr bővülő szárú nadrágkosztümjében – távolról sem mondhatom el ugyanezt. A kabát széles ujja mindannyiszor hátracsúszik, ahányszor a poharat a szájához emeli... amit, azt kell mondjam, vészes gyakorisággal tesz. De vajon hol lehet, tűnődöm, Allingtonék sarja, a drága Chris/Todd/Mark? Sehol sem látom, bár biztos vagyok benne, hogy fel fog bukkanni, tekintve, hogy egy húszas éveiben járó, jóképű fickó. És hát melyik húszas éveiben járó, jóképű fickó tudna ellenállni egy olyan eseménynek, mint ez a mostani, ahol ingyen lehet vedelni a sört? Cooper épp a rúzsba épített fényképezőgépekről vagy valami hasonlóról értekezik egy idősebb úrral, aki az imént kisasszonynak szólított, és azt mondta, tetszik neki a ruhám (olyan őszinte hangon, hogy le kellett pillantanom, hogy a cipzár vajon tart–e még), amikor hirtelen egy igen vékony, és még annál is vonzóbb, teljesen feketébe öltözött nő lép oda hozzá, és meglepetten szólítja a nevén Coopert. – Cooper? – A nő, aki egyszerre elbűvölő és kissé tanáros megjelenésű, olyan félreérthetetlenül bizalmas mozdulattal ragadja meg Coop karját, mintha a múltban már ennél intimebb helyeken is érintette volna, és minden joga meglenne hozzáérni. – Mi a csodát keresel te itt? Hónapok óta nem hallottam már felőled. Merre jártál?
Nem mondhatnám, hogy Cooper úgy néz ki, mintha különösebben megrémült volna. Inkább úgy, mint olyasvalaki, aki nagyon, de nagyon szeretne most valahol máshol lenni. − Marian! – öleli át Cooper a nő vállát, és lehajol, hogy megcsókolja. Az arcát. – Örülök, hogy látlak! – Aztán megejti a kötelező bemutatásokat. Először az idősebb úrnak mutatja be a nőt, aztán nekem. – Heather, ő Marian Braithwaite professzor. Marian művészettörténetet tanít. Marian, ő Heather Wells. Ő is itt dolgozik a New York–i Főiskolán. Marian kezet nyújt. Az ujjai, mint valami csapdába esett kismadár, úgy bújnak meg az én hatalmas mancsomban. Ennek ellenére lefogadnám, hogy rendszeresen lejár edzeni a főiskola tornatermébe. És azt is, hogy zuhanyozni szokott, nem kádban fürdik. Ez lerí róla. –Tényleg? – csodálkozik Marian, arcán azzal a tökéletes Isabella Rossellini mosollyal. – És mit tanít? –Khm... – krákogok, és magamban azt kívánom, bárcsak valaki a fejemre ejtene egy cserép muskátlit, és megmenekítene a válaszadás alól. Nagy bánatomra senki sem teszi meg. – Igazából semmit. Én vagyok az egyik kollégium igazgatójának asszisztense. Akarom mondani, az egyik diákotthoné. − Ó – Marian tökéletes mosolya egy pillanatra sem rendül meg, de abból, ahogyan Cooperre néz, nyilvánvaló, hogy másra sem vágyik, mint hogy elrángathassa innen, és lecibálhassa róla az összes ruháját, leginkább a szájával, de semmiképpen sem arra, hogy itt ácsorogjon, és a kollégium igazgatójának asszisztensével cseverésszen. És meg kell, hogy mondjam, nem is igazán tudom kárhoztatni ezért. – Az szép. Szóval, Cooper, nem tartózkodtál mostanában a városban? Egyetlenegyszer sem hívtál vissza... De azt már nem hallom, hogy ezután mit mond, mert hirtelen valaki tiszta erőből megragadja a karomat. És
amikor hátrafordulok, hogy megnézzem, ki a támadó, az exem helyett – ami persze lehetetlen is lett volna, mivel épp kórházban van – Rachelt pillantom meg. − Szia, Heather! – rikkantja. Az arca két oldalán két természetellenesen fényes folt ragyog, és rájövök, hogy Rachel valószínűleg rájárt a pezsgőre. Erősen. – Nem is tudtam, hogy itt leszel ma este. Hogy vagy? És Jordan? Annyira aggódtam miatta. Hogy érzi magát? Némi bűntudattal konstatálom, hogy egész este nem is gondoltam Jordanre. Egészen pontosan azóta, hogy kinyitottam az ajtót, és a szemem megakadt Cooperen. − Öhm... jól van – dadogom. – Az állapota kielégítő. Az orvosok szerint teljesen rendbe jön majd. − Micsoda félév, mi? – bök oldalba Rachel a könyökével bizalmasan. – Mindkettőnknek határozottan jól jönne néhány hét pihenés azok után, amin keresztülmentünk. Hihetetlen. Két haláleset két hét alatt! – Aggodalmasan körbepillant, hogy valaki esetleg nem hallotta–e meg, és halkabbra fogja a hangját. – Nem tudom elhinni. Én csak mosolygok. Rachel nyilvánvalóan beivott. Valószínűleg nem is evett semmit, így a pezsgő egyenesen a fejébe szállt. Az előételek, amiket körbekínálnak, például a töltött gombafejek és a hájastésztába göngyölt rákocskák, nem úgy néznek ki, mintha különösebben szénhidrátszegények lennének, szóval Rachel bizonyára távol tartotta magát tőlük. De azért jó Rachelt a változatosság kedvéért végre jókedvűnek is látni – bár elég meglepő, hogy egy ilyen esemény, melyet a magam részéről kissé fárasztónak és unalmasnak találok, ennyire kihozza belőle a bulizós énjét. De hát én nem jártam a Yale–re, úgyhogy lehet, hogy ez az egész csak amiatt van. − Hát én sem – bólogatok. – Viszont te nagyon jól nézel ki. Ez a ruha remekül áll. − Nagyon köszönöm. – Rachel arca csak úgy ragyog. – Teljes áron kellett megvennem, de azt hiszem, megérte.
– Aztán a tekintete Cooperre vándorol, és még jobban felragyog. – Heather – suttogja izgatottan. – Cooperrel jöttél? Te meg ő... A vállam fölött a „randipartneremre" pillantok, aki szemmel láthatólag még mindig azt igyekszik elmagyarázni Mariannek, merre is járt az elmúlt hónapokban (amennyire én tudom, a lista nagyjából kimerült Waverly Place–szel. Azon gondolkodom, hogy Cooper talán a jó öreg húzzuk–vonjuk játékot próbálja–e játszani Mariannel. Máskülönben miért nem hívta vissza? Bár, hogy miért akarna bármilyen pasi is elszalasztani egy ilyen fogást, mint ez a nő, azt el nem tudom képzelni. Sikeres, intelligens, csinos, vékony, zuhanyzós fajta... atyaég, még én is randiznék vele). − Öhm... – dadogom, s érzem, hogy az arcomat elönti a meleg arra a gondolatra, hogy Cooper meg én... szóval egy pár lennénk. – Nem. Csak volt egy felesleges jegye, úgyhogy eljöttem vele. Mi ketten csak barátok vagyunk. És nem is leszünk többek. Úgy tűnik. − Úgy, ahogy Jordannel – állapítja meg Rachel. − Aha – préselek ki magamból egy mosolyt, bár azt nem tudom, hogyan vagyok rá képes. – Ahogy Jordannel. Persze ez nem Rachel hibája. Hisz ő nem tudhatja, hogy épp sót dörzsöl a friss sebbe. − Nos, nekem most mennem kell – mondja. – Megígértem Stannek, hogy szerzek neki egy olyan rákos izét... − Ó! – nyugtázom. – Persze. Szia. Ezzel Rachel rózsaszín ködben tovalibben. Én pedig eltűnődöm, hogy vajon igaz lehet–e a pletyka, amit Pete– től hallottam, hogy egy jó kis fizetésemeléssel is megtámogatják a díját. Senki másnak nem kellett két ekkora sokkot elviselnie ilyen rövid idő alatt. És hát milyen eszköze lenne még a főiskola vezetőségének arra, hogy kifejezze a háláját, mint hogy fizetésemelést ad neki? Egy Árvácska–díj messze nem elég. Magda mesélte, hogy Justine–t egyszer azért jelölték a
kitüntetésre, mert kölcsönadta az egyik diáknak a telefonkönyvét. − Hé, szöszi! Nem törődöm a hátam mögül jövő hanggal, inkább Coopert bámulom. Még mindig Marian Braithwaite–tal beszélget, aki elragadtatott tekintettel csügg minden szaván, és időnként fel-felnevet valamin, amit Cooper mond. Vajon honnan ismerik egymást? Lehet, hogy Marian egyszer megbízta valamivel. Talán azt gyanította, hogy a szintén tanár férje megcsalja őt, és felfogadta Coopert, hogy nyugtassa meg, nincs miért aggódnia, és ezért olyan boldog, hogy látja, és ezért fogdossa folyamatosan a karját... – Szöszi! Valaki megütögeti a vállamat, én pedig meglepetten fordulok hátra, arra számítva, hogy az elnök egyik embere akarja ellenőrizni a jegyemet... ...ehelyett azonban a fia nevető szürke szemébe nézek.– Hé! – mosolyog Chris. – Emlékszel rám? Ijedtségemben csak bámulok, egyetlen hangot sem tudok kinyögni. Christopher Allington. Christopher Allington megkeresett engem. Chris Allington a karomba kapaszkodik, és úgy mosolyog rám, mintha régi barátok lennénk, akik összefutottak egy tekepartin, vagy valami hasonló. Még egy pohár pezsgővel is megkínál! Hát nem lenne túl udvarias dolog, ha nemet mondanék. Némán elveszem tőle a poharat, de a szívem dübörgése közben majd kiszakítja a dobhártyámat. Christopher Allington.
21. Kérj meg, Tudom, hogy akarod. Kérj meg, Várom a mondatod. Kérj meg, Nem kell találgatnod, Kérj meg, Még igent is mondhatok. Eredeti cím: „Ask Me” Előadó: Heather Wells Szerző: Roberts/Ryder A Summer c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Christopher Allington. Istenem, hogy vagy képes így ácsorogni itt és cseverészni, mintha mi sem történt volna? Hisz ma meg akartál ölni! Emlékszel? − Tegnap este találkoztunk a Fischer Hall előtt – magyarázkodik Chris, mivel azt gondolja, nem tudom hová tenni. Mintha képes lennék elfelejteni! – Te voltál az, nem? Úgy teszek, mintha hirtelen eszembe jutott volna. − Ó – bólintok bizonytalanul, habár semmi bizonytalan nincs abban, ahogy a hideg futkos fel–le a karomon Christopher kezének szorításától. – Persze. Hogy vagy? Végre elengedi a karomat. Bár az érintése nem volt kellemetlen. Egyáltalán nem. De hát ez nem különös egy kicsit? Úgy értem, nem kellett volna kellemetlennek éreznem? Tudatában annak, hogy egy gyilkos, meg minden? Furcsa.
− Kösz,
jól – feleli. És tényleg jól néz ki. A szmoking sokkal jobban áll neki, mint az apjának. Bár csokornyakkendő helyett ő hagyományosat vett fel. De rajta valahogy tökéletesen mutat. –Tulajdonképpen, most, hogy megláttalak, még sokkal jobban – folytatja. – Nagyon utálom az ilyesmit. Te nem? –Hát... – vonom meg a vállam. – Nem is tudom. Annyira azért nem rossz. Legalább van ital. Egyetlen hörpintéssel ledöntöm a pezsgőt, annak ellenére, amit Cooper mondott a munkában való ivászatról. Az után a sokk után, amelyet Chris okozott azzal, hogy így a közelembe settenkedett, úgy érzem, valahogy megérdemlem. Chris rám néz, és elneveti magát. − Szóval, kivel jöttél? – érdeklődik. – Ezek a jegyek nem épp olcsók. Vagy a diákokat képviseled? Ismét megvonom a vállam. Canavan nyomozó azt mondta, hogy az ő tapasztalatai szerint azok az emberek, akik emberölésre vetemednek, különösen buták, és kezdem azt hinni, hogy Chris esetében ez valóban igaz lehet. Az az apróság, hogy majdnem tíz évvel idősebb vagyok, mint a diákönkormányzat képviselői, úgy tűnik, nem annyira zavarja... ...ami nekem persze nem baj. Úgy értem, ha azt vesszük, mennyi erőfeszítésembe kerül, hogy megpróbáljam titokban behálózni, és valahogy elérjem, hogy hibát vétsen és mindent bevalljon, meg ilyesmi. Persze nem mintha lenne bármiféle ötletem, hogy hogyan fogom ezt kivitelezni. És Chris legalább – oly sok emberrel ellentétben – szemmel láthatóan elismeréssel adózik a kölcsönruhámnak. Észreveszem, hogy a tekintete sokszor végigsiklik a dekoltázsomon. És nem amiatt, mert a cipzár lecsúszott a hátamon, és minden szabadon lóg. Tudom, mert ellenőriztem.
A zenekar valami lassú dallamot kezd játszani. Meglepetésemre több pár is kisétál a könyvtárszoba közepére, és elkezdenek táncolni... köztük Chris anyja és apja is. Látom, hogy mielőtt Allington elnök kivezeti a feleségét a táncparkettre, olyan mélyen meghajol, hogy az igazgatótanács tagjai nevetve megtapsolják. Tényleg elég aranyos dolog. Legalábbis addig, amíg Mrs. Allington rá nem lép bő szárú nadrágjának aljára, és kis híján orra nem bukik. Szerencsérc Allington elnök gyorsan megforgatja, így sikerül elérnie, hogy az egész olybá tűnik, mint egy szándékosan mókás lépés. Ami még aranyosabb tőle. Lehet, hogy Chris nem is olyan szerencsétlen, mint amilyennek eredetileg gondoltam. Mármint a szüleivel. − Hé! – lep meg ismét Christopher, ez alkalommal azzal, hogy kikapja a poharat a kezemből, és ráteszi egy mellettünk elsétáló pincér tálcájára. – Akarsz táncolni? Olyan gyorsan kapom hátra a fejem, hogy egy hosszú hajtincs a számba repül, és a vége beleragad a szájfényembe. − Hogy mi? – kérdezek vissza, miközben kétségbeesetten próbálom eltávolítani. Mármint a hajat. A számról. − Akarsz táncolni? – ismétli meg a kérdést Chris, ajkán kissé hamiskás mosollyal, hogy lássam, ő épp olyan jól tudja, mint én, hogy a New York–i Főiskola Árvácska bálján táncolni olyan... szóval, kissé snassz. Ennek ellenére tudatja velem, hogy ő benne van. A mosolya egyszerűen szívdöglesztő. Olyan, mint egy középiskolás futballcsapat kapitányáé, a legsármosabb fickóé a suliban, aki olyan biztos magában meg a tökéletes kinézetében, hogy fel sem merül benne, hogy akadhat olyan lány a világon, aki azt mondaná, Felejts el, Jósé, ha ő hívja. Valószínűleg azért, mert eddig még nem is akadt. És nem is én leszek az első.
És nem csupán azért, mert ki akarom deríteni, hogy Chris volt–e az, aki megölte Elizabethet és Robertát. Így hát elmosolyodom, és bólintok. − Persze – mondom, és követem Christ a táncparkettre. Nem mondhatnám, hogy én vagyok a legjobb táncos a világon, de ez nem is számít, mert Chris viszont nagyon jó. Valószínűleg olyan középiskolába járt, ahol mindenkit megtanítanak szteppelni, vagy mi. Olyan jó, hogy még beszélgetni is tud, mialatt táncol. Nekem magamban számolnom kell közben. Egy– két–hár... Egy– két–hár... És sasszé... jaj, várjunk csak, ez egy másik tánc! − Szóval – fog bele kedélyesen Chris, miközben magához szorít, és profi módon megpörget, s csak egy szikrát rezzen össze, amikor véletlenül rátaposok a lábára. – Milyen szakos vagy? A tekintetem – titokban – Coopert keresi. Végül is neki az lenne a dolga, hogy rajtam tartsa a szemét, nem? De nem látom sehol. És Mariant sem, ha már itt tartunk. Szépen ejtve lettem egy volt barátnő miatt? Az után a felhajtás után, amit Cooper csapott amiatt, hogy az életemet veszélyeztetem, ha a Fischer Hall gyilkosa után kajtatok, most csak így itt hagy? Hát jól van! Jó tudni, hogy mennyire érdeklem. Bár ha számításba vesszük, hogy nála lakom, és még lakbért sem kell fizetnem – legalábbis pénzben nem azt hiszem, nincs túl sok jogom panaszra. Úgy értem, vajon hány ember jut hozzá Manhattanben ilyen könnyen egy mosó– és szárítógéphez? Kérdésére, hogy milyen szakos vagyok, csak annyit mondok: − Hát... még nem választottam..- No. ez legalább igaz. − Tényleg? – Chrisnek, úgy tűnik, teljesen felkeltettem az érdeklődését. – Az jó. Nyitva hagyod a lehetőségeket. Azt hiszem, túl sokan jelentkeznek
főiskolára úgy, hogy már régen elhatározták, milyen karriert szeretnének maguknak, ha majd végeznek. És ragaszkodnak annak a fő iránynak a tárgyaihoz, és esélyt sem adnak maguknak, hogy kipróbálhassanak új dolgokat Tudod, hogy rájöjjenek, miben is jók igazán. És lehet, hogy az olyasvalami, amire azelőtt sohasem gondoltak. Mint, mondjuk, az ékszerkészítés. Hűha. Nem is tudtam, hogy fel lehet venni ilyen tárgyat is a főiskolán, hogy ékszerkészítés. Amit csináltál, azt a végén hordhatod is. Milyen praktikus. − És mi felé hajlasz? – tudakolja Chris. Azt akarom mondani, hogy az egészségügy felé, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. − Bűnügyi igazságszolgáltatás – felelem, csak hogy lássam, hogyan reagál. De eszében sincs elszaladni, hogy reszketve bújjon a sarokba, vagy hasonló. Csak könnyedén odaveti: − Aha. Irtó érdekes dolog ez a bűnügyi igazságszolgáltatás. Magam is gondolkodtam rajta, hogy büntetőjoggal foglalkozzak. Hát ebben biztos vagyok. De hangosan csak annyit mondok, kissé évődve: − És mit keres egy ilyen nagy, okos joghallgató egy főiskola diákotthonának a partiján? Legalább elegánsan úgy tesz, mintha zavarba jött volna. − Hát – feleli olyan hangon, mintha azt mondaná „Piha!" – a szüleim itt laknak. –Ahogy egy csomó vonzó lány is – jegyzem meg lazán. Emlékszel? Kettejüket meg is ölted. Mosoly jelenik meg az arcán. − Na igen – mondja. – De nem is tudom. Ahová én járok, ott a lányok nem igazán... Chris válla fölött végre megpillantom Coopert. Braithwaite professzorral beszélget. De komolyan. Úgy veszem észre, igen hevesen vitatkoznak valamiről a
bárpult mellett. És azt is látom, hogy Cooper lopva vet felém egy pillantást. Szóval mégse felejtkezett meg rólam. Továbbra is rajtam tartja a szemét. És közben, úgy néz ki, a volt barátnőjével küzd. De akkor sem téveszt szem elől. Mivel közben rájövök, hogy Coopnak fogalma sincs, hogy néz ki Chris, bizonyára nem tudja, hogy épp a legfőbb gyanúsítottammal táncolok. így Chris hátára mutatok, és a számmal hangtalanul formázom, hogy „Ő Chris". De ez nem egészen azt a hatást váltja ki, mint amire számítok. Ja, persze, Cooper veszi az adást, meg minden. De vele együtt Marian is, aki, amikor észreveszi, hogy már nem élvezi Cooper osztatlan figyelmét, követi a tekintetét, és megpillant engem. Mivel nem tudom, mi mást tehetnék, kissé szerencsétlenül integetni kezdek. Marian hűvösen fordítja el a fejét. Hűha. Bocsi. –A lányok a jogon... Ja tényleg, Chris beszél hozzám. − Szóval, fogalmazzunk úgy, hogy remek időtöltésnek tartják a jogi könyvtárban való ücsörgést minden áldott este és a tanulást éjfélig – kacsint rám. Mi a csodáról beszél? Aztán rájövök. Főiskolás lányok összehasonlítása a joghallgatókkal. Ó, igen. Nyomozás a gyilkossági ügyben. − Hja – bólintok egyetértőn. – Ezek a joghallgatók... A közelükbe sem érnek ezeknek a városba frissen felkerült elsőéves pipiknek itt a Fischer Hallban, mi? Chris hangosan felnevet. − Vicces lány vagy – állapítja meg. – Hányadéves vagy?
Csak megvonom a vállam, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem is...öhm... úgy hét év telt volna el azóta, hogy először ihattam legálisan alkoholt. − Legalább a nevedet elárulhatnád – nógat azon a visszafogott hangon, amelyről a korábbi barátnői biztosan azt mondták, hogy szexi. − Hívj nyugodtan továbbra is Szöszinek – dorombolom. – így könnyebben meg tudsz majd különböztetni az összes többi barátnődtől. Chris szemöldöke a magasba szalad, és elvigyorodik. − Miféle többi barátnőmtől? − Jaj, te! – mérek egy nőies kis ütést a karjára. – Hallottam már rólad. Tudod, Robertával barátnők voltunk. Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. − Hogy kivel? – ráncolja a homlokát. Istenem, jó a srác. Egy szikrányi bűntudat sem tükröződik ezüstszürke szemében. − Robertával – ismétlem meg. Be kell valljam, a szívem majd kiugrik a helyéből, hogy ilyen merész vagyok. Nyomozok! Most aztán tényleg nyomozok! – Roberta Pace–szel. − Nem tudom, kiről beszélsz. Komolyan, nem hiszem el ezt a fickót. − Tudod, Bobby – teszem hozzá. Váratlanul elneveti magát. − Bobby? Ti barátnők vagytok Bobbyval? Nem kerüli el a figyelmemet sem a különös hangsúly azon a szón, hogy „ti", sem pedig az, hogy jelen időt használ. Hisz, végül is, képzett nyomozó lennék, vagy mi. De legalábbis a könyvelését végzem egynek. − Barátnők voltunk Robertával – javítom ki, és most már nem mosolygok, és azt sem akarom többé elhitetni, hogy nem vagyok még huszonegy éves. Mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a fickó ilyen
hidegvérű. Még akkor sem, ha egy gyilkos. – Amíg le nem esett egy lift tetejéről a múlt héten. Chris megtorpan tánc közben. − Várjunk csak! – csodálkozik. – Hogy micsoda? − Jól hallottad – erősítem meg. – Bobby Pace és Beth Kellogg. Mindketten meghaltak, állítólag liftszörfözés közben. I s te mindkettőjükkel lefeküdtél közvetlenül az előtt, hogy ez történt velük. Nem akartam, de egyszerűen kitört belőlem. Biztosra veszem, hogy Cooper sokkal ravaszabb lett volna. De nekem... hát, azt hiszem, kissé elszállt az agyam. Vagy valami ilyesmi. Amiért ilyen pimaszul adja elő magát. Mármint Roberta és Elizabeth halálával kapcsolatban. De attól tartok, egy valódi nyomozó nem veszíti el a fejét. Egy valódi nyomozó mindig képes higgadt maradni. És attól is tartok, hogy abból a társulásból Cooperrel egyáltalán nem lesz semmi. Chris mintha jéggé dermedt volna: egyik lába egy fekete, a másik egy fehér padlólapba gyökerezett. De kezének szorítása a csuklómon egyáltalán nem enyhül. Sőt, ha lehet mondani, inkább egyre erősödik, s úgy húz magához, hogy végül a csípőnk már szinte összeér. – Micsoda? – A szeme olyannyira elkerekedik, hogy azt a hatást kelti, mintha kékesszürke üveggolyók lebegnének két tejjel teli tócsában. Az arcom csak centiméterekre van az övétől. Látom a döbbent hitetlenséget a tekintetében, és – bármilyen vacak nyomozó legyek is, még nekem is feltűnik – a lassan növekvő rémületet. Ekkor hirtelen megértem: Nem tudja. Tényleg. Chrisnek fogalma sem volt – egészen addig, amíg az imént nem közöltem vele, hogy a két lány, aki nemrégiben a Fischer Hallban meghalt, épp az a kettő volt, akikkel az előtte lévő nap, khm... enyelgett.
Vajon tényleg ennyire link selyemfiú lenne, hogy csak a keresztnevét – pontosabban a becenevét – kérdezi meg azoknak a lányoknak, akiket elcsábít? Eléggé úgy néz ki. A bejelentésem hihetetlenül nagy hatást gyakorolt Chrisre. Ujjai görcsösen markolásszák a csuklómat, s a fejét úgy kezdi rázni, mint Lucy egy alapos bundamosás után. − Nem.- tiltakozik. – Ez nem igaz. Nem lehet igaz. Hirtelen rádöbbenek, hogy szörnyű hibát követtem el. Ne kérdezzék, miből jöttem rá. Úgy értem, nincs túl sok tapasztom az ilyesfajta dolgokban. De valahogy akkor is érzem. Ugyanúgy, ahogy meg tudom mondani, mekkora egy Milky Way szelet zsírtartalma. Nem Christopher Allington ölte meg azokat a lányokat. Jó, lefeküdt velük, az igaz. De nem ölte meg őket. Azt valaki más tette. Valami sokkal, de sokkal veszélyesebb alak... − Oké – szólal meg egy mély hang a hátam mögött, és egy súlyos kéz nehezedik a csupasz vállamra. – Elnézést, Heather – hallom Coopert. – De most mennünk kell. Honnan a csodából került ide? Most nem mehetek el. Most nem. − Öhm... – felelem. – Jól van. Csak még egy perc, oké? De Cooper nem úgy néz ki, mint aki egy kicsit is hajlandó lenne várni. Sokkal inkább úgy, mint aki arra készül, hogy az életét mentve meneküljön. − Mennünk kell – ismétli meg. – Most. Ezzel belém karol, és húzni kezd maga után. − Cooper! – tiltakozom, miközben megpróbálom magam kiszabadítani. Látom, hogy Chris továbbra is döbbenten néz. Abszolút valószínű, hogy ha még néhány percig maradnék, ennél egy kicsit többet is ki tudnék
húzni belőle. Cooper nem látja, hogy épp egy nagyon fontos kihallgatást végzek? − Miért nem mész és eszel valamit? – javaslom. – Találkozzunk a büfénél egy perc múlva... − Nem! – jelenti ki Cooper. – Menjünk. Most. Meg tudom érteni, Cooper miért akar ennyire sürgősen távozni. Tényleg. Hisz nem mindenki bánik úgy az exével, hogy lefekszik vele az előszobaszőnyegen. Ennek ellenére úgy érzem, most még nem mehetek. Azok után, hogy megléptem ezt a döntő lépést, nem. Chris tényleg össze van zavarodva – annyira, hogy azt sem veszi észre, hogy itt egy magánnyomozó szimatol épp a táncpartnere után. Mivel közben már otthagyta a táncparkettet, s ebben a percben a lift irányába támolyog. Hová megy? Á huszadikra, az apja irodájába, hogy rávetőd jön valami töményebb alkoholra – vagy csak a telefonra? Vagy egyenesen a tetőre igyekszik, hogy levesse magát? Úgy érzem, utána kell mennem, már csak azért is, hogy megakadályozzam, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Csakhogy, amikor elindulnék, hogy kövessem, Cooper nem enged. − Cooper, még nem mehetek! – próbálok kiszabadulni a szorításából. – Elértem, hogy vallja be, hogy ismerte őket! Robertát és Elizabethet! És tudod, mi van? Azt hiszem, nem ő ölte meg őket. Sőt, szerintem azt sem tudta, hogy meghaltak. − Ez szép – hagyja rám Cooper. – Most pedig induljunk. Mondtam neked, hogy találkozóm van valakivel. És már most is el vagyok késve. − Találkozó? Találkozó? – alig hiszek a fülemnek. – Cooper, nem érted? Chris azt mondta... − Hallottam – vág közbe Coop. – És gratulálok. De most menjünk. Azt ígértem, elhozlak magammal. De azt nem mondtam, hogy egész éjjel itt is maradunk. Tudod,
nekem vannak olyan megbízóim is, akik fizetnek a munkámért. Megértem, hogy hiábavaló lenne győzködnöm. Még ha meg is gondolná magát, és hagyna, hadd menjek, már fogalmam sincs, Chris hová tűnhetett. És vajon mennyire lenne okos dolog tőlem, ha utánamennék? Tekintetbe véve, hogy mi történt azokkal a lányokkal, akikkel a múltkorában, hogy is mondjam... Ja igen, enyelgett. Hé, lehet, hogy inkább az angol irodalom szakot kellene választanom. Igen. Regényíró ÉS orvos. ÉS nyomozó. ÉS ékszertervező... Cooper meg én kiosonunk az épületből. Arra sincs módom, hogy elköszönjek a többiektől, vagy hogy gratuláljak Rachelnek az Árvácskájához. Még sohasem láttam senkit, aki ennyire el akart volna szabadulni egy helyről. − Lassíts már! – szólok rá Cooperre, amikor a járdaszegély felé taszigál. - Az én cipőmnek sarka is van, ha nem vetted volna − Pardon engedi el Cooper a karomat. Aztán a szájához emeli az ujját, és odafüttyent az egyik taxinak, amely a Nyugati Negyedik utcában cirkál. − Hová megyünk? – tudakolom kíváncsian, miközben a kocsi csikorgó fékkel megáll a sarkon. − Te haza – tájékoztat Cooper. Kinyitja a hátsó ajtót, és int, hogy szálljak be, aztán megadja a sofőrnek a nagyapja házának címét. − Hé!- hajolok előre az ülésen. – Hisz ez csak a következő háztömb! Gyalog is mehettem volna... − Egyedül nem – vágja rá Cooper. – Nekem pedig pont az ellenkező irányban van dolgom. − Micsoda? – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Marian, a művészettörténész, éppen most lép ki mögöttünk a könyvtár ajtaján.
De ahelyett, hogy idesietne és csatlakozna Cooperhez, csak egy igen barátságtalan pillantást vet rá, aztán elsiet a Broadway irányába. Cooper, aki háttal áll a könyvtárépületnek, nem is látja a professzornőt, sem a morcos tekintetét. − Találkoznom kell valakivel. – Ez minden, amit Cooper magyarázatként odavet. – Egy kutya miatt. Tessék. – Egy ötdolláros bankjegyet nyom a kezembe. – Ne várj meg, feküdj le nyugodtan. – Miféle kutya? – A taxi közben elindul. – Cooper, milyen kutya? Veszel egy másik kutyát? És mi lesz Lucyval? Mi a baj Lucyval? De közben már elhajtottunk. Cooper pedig már hátat fordított, és elindult a Nyugati Harmadik utca felé. Hamarosan el is tűnik a szemem elől. Hát ez meg mi volt? De komolyan. Tudom, hogy Coopernek fontosak az ügyfelei, meg minden. És azt is tudom, hogy ez az egész dolog velem és az épületemben történt halálesetekkel olyan, mintha csak a képzeletem szüleménye lenne, vagy nem is tudom. De akkor is. Legalább meghallgathatott volna. Ekkor a taxisofőr, aki valószínűleg indiai – indiai, nem indián –, segítőkészen megszólal: − Azt hiszem, ez egy kifejezés. Ránézek a visszapillantó tükörben. − Mármint micsoda? − A „találkozni valakivel egy kutya miatt" – feleli a sofőr. – Ez egy amerikai mondás. Mint hogy „Gördülő kövön nem nő moha". Tudja. Hátradőlök az ülésen. Nem, nem tudtam. Úgy látszik, én semmit sem tudok. Illetve, azt hiszem, ezt tudtam. Úgy értem, nem pont ezért dolgozom a New York–i Főiskolán, hogy némi oktatásban részesüljek? Nos, rendben, most megkapom. És még el sem kezdtem az iskolát.
22. Varázsló vagy, Varázsló Varázslatod velem játszik Rólam ez messziről látszik Varázsló vagy Varázsló Eredeti cím: „Magic” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Miután Cooper meg én – és Chris Allington – távoztunk a bálból, Rachel Walcottnak átadták az Árvácskát a főiskolának tett példát mutató szolgálataiért. Amikor másnap reggel megmutatja nekem a kis virág alakú kitűzőt, büszkeség ragyog szép barna szemében. Fekete vászonkabátjának hajtókáján viseli, mint valami bátorsági érdemérmet, vagy mit. Azt hiszem, az ő szemében ez olyasmi is. Úgy értem, egyetlen félév alatt sokkal több tragikus eseménnyel kellett megbirkóznia, mint a legtöbb igazgatónak az egész munkássága során. Én még életemben nem nyertem semmit. Jó, oké, egy lemezszerződést, de ez minden. Tudom, hogy az olyan dalokért, mint a „Sugar Rush", nem szoktak Grammykct osztogatni. De még egy „Közönség kedvence" díjat sem kaptam soha. Még „Tiniközönség kedvencét" sem. Pedig abszolút én voltam a Tinikirálynő. Legalábbis amg ki nem estem ebből a szerepből. Igyekszem, hogy Rachel ne lássa, mennyire irigylem a díja miatt. Nem mintha valóban annyira irigy lennék. Csak... .
Én hordtam fel az összes dobozt a pincéből. Azokat, amelyekbe Roberta és Elizabeth holmijait pakoltuk. És én csomagoltam össze. És én cipeltem el a dobozokat a postaszolgálatra, és adtam fel őket. Azt hiszem, nekem is kapnom kellett volna valamit ezért. Lehet, hogy nem egy Árvácskát, de egy Pitypangot, talán. Hát jó. Ha majd bebizonyítom, hogy ezek a lányok gyilkosság áldozatai lettek, nem balesetben haltak meg, és ha rájövök, hogy ki volt a valódi tettes, talán én is kapok majd egy „Kulcs városhoz" díjat, vagy valamit. De komolyan! És a polgármester adja majd át személyesen, és a New York One–on is be fogják mondani, és Cooper, amikor meglátja, rájön, hogy bár nem vagyok sem történelemprofesszor, sem nullás méret, azért még okos vagyok, és csinos is, és elhív randira, aztán összeházasodunk, és megszületik majd Jack, Emily és Charlotte Wells– Cartwright... Na jó, tudom... de egy lánynak joga van álmodozni, nem? És én tényleg örülök Rachelnek. Gratulálok neki, és a kávémat kortyolgatva hallgatom, hogy milyen érzés volt ezt a tekintélyes díjat megkapni az összes kollégája előtt. Elmeséli, hogy dr. Jessup megölelte, és hogy Allington elnök személyesen köszönte meg neki a kötelessége teljesítésén túli felbecsülhetetlen értékű szolgálatait. Izgatottan magyarázza, hogy ő az első igazgató a New York–i Főiskola történetében, akit hét különböző személy is javasolt a díjra, a legtöbb eddig, amit feljegyeztek – és mindez az itteni munkája első négy hónapjában! És azt mondja, nagyon örül, hogy a felsőoktatást választotta a gazdaság vagy a jog helyett, ahogyan oly sokan az évfolyamtársai közül a Yale–en. − Hát nem jó érzés – kérdi tőlem hogy tudod, milyen sok ember. megváltozik neked köszönhetően, Heather? − De - felelem. – Persze. Bár eléggé biztos vagyok benne, hogy azok az emberek, akiknek az életében a legnagyobb változást
okozom – a diákmunkások - mit sem szeretnének jobban, mint hogy jöjjön vissza Justine. Miközben Rachel lassan leszáll a földre az Árvácska okozta eufóriából, rávetem magam a telefonra, és megpróbálok elintézni egypár dolgot, amelyekről úgy érzem, mostanában megfeledkeztem. Először is, felhívom Amber szobáját. Amikor a lány álmos hangon belekrákog a telefonba, hogy „Igen?", óvatosan visszahelyezem a kagylót a tartóba. Jól van, Amber még él. Ez kipipálva. Aztánn felhívom a St. Vincentet, hogy megkérdezzem, hogy van Jordan. Megtudom, hogy már jobban érzi magát, de még egy éjszakára bent akarják tartani megfigyelésre. Bár nem igazán vágyom rá, úgy gondolom, mégiscsak beszélnem kellene vele - elvégre bizonyos értelemben az én hibám volt, hogy megsebesült. De amikor a központ a szobájába kapcsol, egy nő veszi fel a kagylót. Tania. Ilyen korán reggel semmi kedvem menyasszonyokkal társalogni, így gyorsan leteszem a telefont. De rögtön bűntudatos is leszek emiatt, ezért rendelek fél tucat „Jobbulást!" feliratú léggömböt az egyik helyi virágostól, és megkérem őket, hogy vigyék a St. Vincentbe azzal az igen személyes üzenettel, hogy Gyógyulj meg hamar, Jordan! Heather. Valószínűleg elvesznek majd a rengeteg más ajándék között, melyeket a rajongók küldenek be neki – akik még éjszakai gyertyás virrasztást is szerveztek a St. Vincent mentőbejárója elé, amint látom a reggeli lapban, de legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam. Jordanről és a betört koponyájáról eszembe jut Christopher Allington. Egy igazi detektív persze utánajárna a beszélgetésnek, amelyet előző este folytattunk. Úgyhogy elhatározom, hogy még egyszer megpróbálkozom vele. Szólok Rachelnek, hogy
kimegyek a mosdóba, azonban beszállok a liftbe, és benyomom a huszadik emelet gombját. A huszadik emeletre senkinek nem lenne szabad betennie a lábát, csak Allingtonéknak és a vendégeiknek, ezért a tetőépület előtti folyosón egy hatalmas szőnyeget helyeztek el, amely valójában mozgásérzékelőként szolgál, és minden alkalommal jelez, amikor valaki rálép, beleértve Allingtonékat. Ez a jelzés beindít egy kamerát, amely aztán továbbítja a betolakodó képét a biztonsági őrök számítógépének képernyőiére az előcsarnokban. De mivel a mai napon Pete van szolgálatban, nem túlságosan aggódom amiatt, hogy lebukom. Már megszámlálhatatlan elsőévest kapcsoltunk le a huszadikon, akiknek többségét ej–v mással összejátszó felsőbb évfolyamosok küldték fel, hogy meg keressék a „Fischer Hall úszómedencéjét." A rejtélyes medence valamikor valóban létezett, de az alagsorban, nem a tetőn, és a felsősök egyik kedvenc tréfája, hogy a gyanútlan elsőéveseket felküldik a huszadikra, hogy ott van, mert tudják, hogy ezzel beindítják a mozgásérzékelőt, és a szerencsétlen gólyák be lesznek gyűjtve, mert az elnök lakosztálya környékén ólálkodtak. Bátran rálépek a szőnyegborításra, és a mutatóujjammal megnyomom a csengőt Allingtonék ajtaján. Valami fura füttyögést hallok odabentről, és rájövök, hogy biztos Mrs. Allington madarai azok, a kakaduk, amik miatt állandóan aggódik, amikor túl sokat iszik. Amikor tovább nyomom a csengőt, a füttyögés őrült rikácsolásba csap át, és egy pillanatra megrémülök. De komolyan. Megfeledkezem róla, hogy tulajdonképpen nyomozó–kötőjel–regényíró–kötőjel–orvos–kötőjel– ékszertervező lennék, és csak az jár a fejemben, hogy vissza kellene rohannom a lifthez... De még mielőtt hátat fordíthatnék és leléphetnék, kivágódik az ajtó, és a homályos tekintetű Mrs. Allington néz velem szembe zöld velúrkaftánban.
− Mi az? - morogja feltűnően barátságtalanul, ahhoz képest, hogy, két héttel ezelőtt én fogtam a kezét, miközben az egyik virágtartóba hányt az előcsarnokban. A háta mögött megpillantok egy majdnem két méter magas, vesszőből font kalitkát, melyből két hatalmas fehér madár rikácsol felém. − Öhm, helló – köszöntöm vidáman. – Christopher itthon van? Mrs Allington püffedt szeme kissé elkerekedik, aztán visszatér eredeti formájához. − Hogy mi? − Chis – ismétlem meg. – A fia, Christopher. Itthon van? Úgy tűnik, Mrs. Allington teljesen kiakad. Először azt hiszem. hogy biztosan amiatt, mert ilyen korán felébresztettem, de kiderül, hogy ez csak egy része a dolognak. Az igazi gond az, hogy Mrs. Allington szerint valószínűleg megsértettem az illendőség szabályait. Na ja, tudom. Ki a csoda gondolta volna, hogy egy cseppet is érzékeny az ilyesmire? De a jelek szerint igen. Olyan hangon, mintha valami külföldihez beszélne, kioktat: − Nem, Chris nincs itthon, Justine. És ha illő nevelésben részesült volna, akkor azt is tudná, hogy felettébb helytelen dolog fiatal lányoknak ilyen sóváran fiúkat hajkurászni. Ezzel az arcomba csapja az ajtót, olyan erősen, hogy a madarai ijedtükben még hangosabban kezdenek rikácsolni. Egy pillanatig csak állok ott, és bámulom az ajtót. Be kell valljam, egy kissé megbántódtam. Eddig azt hittem, hogy Mrs. Allington meg én közel állunk egymáshoz. De még mindig Justine–nak hív.
Lehet, hogy egyszerűen le kellene lépnem. Csakhogy... továbbra is fontos, hogy megtudjam, merre jár Chris. Így újból becsengetek. A madarak visongása már elviselhetetlenül hangossá válik, és amikor Mrs. Allington másodszor is kinyitja az ajtót, már nem csak hogy dühösen, de szó szerint gyilkos tekintettel néz rám. − Mi az? – mordul rám. − Ne haragudjon – fogok bele olyan udvariasan, amennyire csak tudok –, igazán nem akarom zavarni. De meg tudná mondani, merre találom Christ? Mrs. Allington arcbőre igencsak megereszkedett már. Ha itt-ott felvarratná, lehet, hogy az segítene, de tényleg nem az a plasztikai sebészhez szaladgálós típus. Inkább amolyan „sose" mozgasd a szád, miközben beszélsz" New England–i dáma, mint Mrs. Cartwright. Csak rémisztőbb. Akárhogy is, miközben rám bámul, megereszkedett tokája reszketni kezd. Aztán csak annyit mond: − Nem tudnátok, lányok, végre békén hagyni? Folyton a sarkában vagytok, és nyaggatjátok. Nem futhatnátok egy másik srác után? Nincsenek épp elegen ebben a kollégiumban? − Diákotthonban – javítom ki. –Mi? − Diákotthon – emlékeztetem. – Azt mondta, kollégium. Holott valójában ez egy... − Menjen a pokolba! – csattan fel Mrs. Allington, és ismételten az arcomba csapja az ajtót. Hűha. És akkor ki az ellenséges? Sarah is, ahelyett, hogy engem analizálna egész nap, inkább fordíthatna egy kis figyelmet Allingtonékra. Nekik sokkal több problémájuk van. Felsóhajtok, és megfordulok, hogy megnyomjam a lift hívógombját. Nem vagyok biztos benne, de az az érzésem, hogy Mrs. Allington valószínűleg már most a
pohár fenekére nézett... és még nincs reggel tíz se! Azon tűnődöm, vajon máskor is ilyen korán beiszik–e, vagy ez most csak egy különleges alkalom. Mondjuk, esetleg, mert Rachel Árvácska–díját ünnepli. Amikor kiszállok a földszinten, majdnem beleütközöm egy csontsovány lányba a folyosón. Éppen Rachel irodájába igyekszik, úgyhogy megkérdezem, segíthetek– e valamiben, de amikor megfordul, megismerem: Amber az. Jól van. Christopher Allington Amberje Idahóból. Az, akit reggel felébresztettem. − Ó – szólal meg, amikor rájön, hogy én vagyok az. – Helló. – Ez a „Helló” minden, csak nem lelkes. Mivel láthatólag még mindig félálomban van. A pizsamáját sem cserélte még át. − Maga nem...Maga nem az otthon igazgatója, ugye? − Nem - felelem. – Az asszisztense vagyok. Miért? − Most hívott fel valaki, hogy jöjjek le ide, még most, mert Rachel Walcott beszélni akar velem. Ebben a pillanatban Rachel tipeg elő az irodájából. A mellkasához irattartót szorít. − Jaj, Heather,, hát itt vagy! – ragyog fel az arca.– Cooper vár. Azt hiszem, valami hitetlenkedő hangot hallathattam, mert Rachel kíváncsian néz rám, és megerősíti, amit az imént mondott. − Tényleg. – Aztán a mellettem álló lány felé fordul. − Amber? − Igen, asszonyom. – Amber hangja levertnek tűnik. De hát melyik tizennyolc éves első évfolyamos ne lenne levert, ha délelőtt tízkor felébresztenék, hogy a diákotthon igazgatója beszélni akar vele? − Erre, Amber – ragadja meg Rachel a lány könyökét. − Heather, tudnád tartani a hívásaimat egy pár percig?
− Természetesen – bólintok, és belépek az irodába. Hát, elég nyilvánvaló, hogy valóban Coopert látom ott, amint épp a fejét csóválja az asztalomon álló óvszer– tartó láttán. − Helló, Cooper – köszöntöm óvatosan. Ami, azt hiszem, érthető, számításba véve, hogy legutoljára, amikor megjelent az irodámban, azért jött, hogy az orrom alá dörgölje, hogy az ex– barátom eljegyezte magát valaki mással. Vajon most mi történhetett? Aztán hirtelen belém hasít a félelem, mert eszembe jut Marian Braithwaite. Jaj, istenem! Ő és Cooper egymásra talállak, össze fognak házasodni, és Cooper most azért jött, hogy közölje, kérné vissza a kiadott lakrészt, mert ott fogják majd elhelyezni a dadát... –Szia, Heather – üdvözöl, s a farmer–bőrkabát összeállításában sokkal inkább hasonlít önmagára, mint a múltkori szmokingban. – Van egy perced? „Szia, Heather, van egy perced? Szia, Heather, van egy perced?' EZ meg milyen újfajta módja a társalgás bevezetésének? Létezhet három hatékonyabb szó az angol nyelvben arra, hogy az ember szívébe marjon a félelem, mint hogy „Van egy perced?" Hát nem. Nem, NINCS egy percem! Nincs, ha azt akarod közölni velem, amire gondolok. Miért ő? MIÉRT? Csak mert okos, tanult, csinos és vékony... − Persze – felelem, abban bízva, hogy a hangom szándékom szerint hűvös és magabiztos, de fix, hogy inkább hangzik ijedt mekegésnek. Intek Coopernek, hogy üljön le, és közben arra gondolok, bárcsak lenne nekem is abból az üvegből, akármi is legyen az, amelyikre Mrs. Allington ma reggel rájárt. − Figyelj, Heather – szólal meg Cooper. – A múlt éjszakával kapcsolatban... Ne! Mert ha létezik három olyan szó az angol nyelvben, amelyek még a „Van egy perced?"–nél is rosszabbak, akkor az csak a „múlt éjszakával kapcsolatban" kifejezés lehet...
Én pedig megkaptam mind a hatot, közvetlenül egymás után. Ez nem tisztességes! És tulajdonképpen mi is történt tegnap éjjel? Semmi! Kiszálltam a taxiból, amelybe Cooper betuszkolt, és irány az ágy. Na jó, lehet, hogy még úgy egy órácskát fent maradtam, hogy a legújabb dalomon dolgozzak. És meglehet, hogy ez a dal épp róla szólt. De lehetetlen, hogy meghallotta volna. Extra halkan játszottam. És nem is vettem észre, hogy hazajött volna. Jaj, miért én? MIÉRT ÉN? − Úgy érzem, magyarázattal tartozom – érkezik a következő váratlan mondat a szájából. Várjunk csak! „Magyarázattal tartozom?" Ez nem úgy hangzik, mintha annak a bevezetése lenne, hogy megkér, költözzem ki. Sőt, inkább érzem valamiféle bocsánatkérésnek. De mi a csodáért kellene Coopernek bocsánatot kérnie? –Tegnap egy barátommal találkoztam a halottkém irodájából, miután eljöttünk a bálról – fog bele. – És a hölgy azt mondta... Na várjunk! A hölgy? Cooper egy másik lány miatt hagyott faképnél? − Szóval ezért léptél le? – tör ki belőlem, mielőtt még gátat szabhatnék neki. – Hogy egy lánnyal találkozz? Ó–édes–istenem. Mi a baj velem? Miért nem tudok olyan higgadt és magabiztos lenni, mint... mint Rachel? Miért kell nekem mindig ilyen szerencsétlen idiótának mutatkoznom? Szerencsére, mivel Coopernek halvány fogalma sincs a vele kapcsolatos terveimről (úgy értem, arról a dologról, hogy elvesz majd feleségül, és ő lesz az apja három még meg nem született gyermekemnek, sem pedig arról, hogy Nobel–díjat érdemlő orvosi karrierem lesz), így nem is veszi észre a szavaimból kicsengő féltékenységet. Láthatólag úgy gondolja, hogy még
mindig azért vagyok mérges rá, mert miatta kellett korábban eljönnöm a partiról. − Nem akartam neked elárulni előre – folytatja. – Tudod, gondolván arra, hogy mi van, ha semmi eredmény nem lesz. De az a helyzet, hogy tényleg volt valami különös annak a két lánynak a holttestével kapcsolatban. Némán bámulok rá. Mert egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Már nem azt nem hiszem, hogy ez a „barátnő" a halottkém irodájából talált valami furcsát Elizabeth és Roberta testén. Hanem azt, hogy Cooper vette a fáradságot, és beszélt vele, csak és kizárólag miattam. − D–de... dadogom. – De én azt hittem... hogy szerinted ez az egész csak az én képzeletemben létezik. Mert hiányzik az előadás izgalma... − Úgy is van – von vállat Cooper. – Úgy értem, valóban az volt a véleményem. De úgy gondoltam, nem árthat, ha rákérdezek. − És? – hajolok előre türelmetlenül. – Mit találtak? Drogot? Be voltak szívva? Mert én úgy emlékszem, Canavan nyomozó azt mondta, nem találtak kábítószerre utaló nyomokat a szervezetükben. − Nem is voltak – feleli Cooper. – Nem drogról van szó. Hanem égési sérülésekről. Elkerekedik a szemem. − Égési sérülések? Miféle égési sérülések? Mondjuk... cigarettanyomok? − Nem – mondja. – Angié sem biztos benne. Angié? Cooper ismer valakit a halottkém irodájából, akit Angie–nek hívnak. Azt azért megkérdezném, vajon honnan ismerik egymást ezzel az Angie–vel. Ez a név nem úgy hangzik, mintha egy rendőrségi orvosé lenne. Egy egzotikus táncosnőé, talán. De nem egy doktoré... − És azt is figyelembe kell vennünk, hogy a holttestek – folytatja Cooper szóval, kissé össze voltak törve. De Angié azt mondja, ennek ellenére mindkét lány hátán találtak olyan égési nyomokat, amelyeket nem tudnak
megmagyarázni. Arra ez azért nem elég, hogy felülbírálják a halottkém megállapítását – mármint hogy a halálesetek baleset következményei. De mindenesetre... különös. − Különös... – ismétlem meg. − Igen – bólint Cooper. – Különös. –Szóval... – Képtelen vagyok a szemébe nézni. Mert nem tudom elhinni, hogy végre tényleg komolyan vesz. Engem, Heather Wellst, a „Sugár Rush"–os tiniüdvöskét! És ehhez nem is volt másra szükség, csak néhány gyilkosságra... − Szóval, lehet, hogy nem csak kitalálom az egészet, az anyám felé irányuló agresszióm kivetítéseként? – teszem fel a kérdést. Cooper meghökkenten néz rám. − Én ilyet sohasem állítottam. Ja, igen. Az Sarah volt. − De most már hiszel nekem? – nógatom. – Már nem csak az öcsikéd őrült exbarátnője vagyok a szemedben? Hanem az is lehet, hogy tán egy értelmes emberi lény? − Sohasem gondoltam, hogy nem vagy az – villan fel Cooper kék szeme kissé bosszúsan. Aztán, amikor meglátja, milyen arcot vágok, hozzáteszi: – Na jó, kissé őrült, az lehetsz. De azt sosem hittem, hogy nem vagy értelmes. Őszintén, Heather, fogalmam sincs, honnan veszed ezt. Én mindig is úgy tekintettem rád, mint... Mint az egyik leggyönyörűbb, legelragadóbb teremtményre, akivel valaha is találkoztál? Egy szuperintelligens, meglepően édes barátnődre? Sajnos, mielőtt még lehetősége nyílna rá, hogy elmondja, amit mindig is gondolt rólam – vagy hogy fél térdre ereszkedjen és megkérjen, hogy legyek a felesége (Jó, tudom... De egy lány már csak álmodozhat, nem?), megcsörren a telefon. − Szavad ne feledd! – szólítom fel Coopert, és felemelem a kagylót. – Fischer Hall, Heather beszél.
− Heather? – Tina az, a recepcióról. – Tartsa, kérem, Julio akar magával beszélni. És Julio veszi át a telefont. − Oh, Heythar, nagyon sajnál – mondja. – De mekint csinál az. − Ki csinál és mit? – kérdezek vissza. − Az a fiú. Gavin. Mizz Walcott mond nekem... − Oké, Julio – felelem, s figyelek rá, hogy Cooper nehogy megérthesse, miről van szó, mert eszembe jutnak a múltkor történtek. – Találkozunk a szokásos helyen. – Ezzel leteszem a kagylót. Létezik ennél rosszabb időzítés? Éppen amikor Cooper végre azon volt, hogy elmondja, igazából mi a véleménye rólam! Bár, ha jobban belegondolok, nem is vagyok olyan biztos benne, hogy tudni akarom. Mert minden bizonnyal valami olyasmi lenne, hogy „te vagy a legjobb adatfeldolgozó, akit valaha is ismertem". − Maradj itt – utasítom Coopert. − Valami baj van? – kérdezi aggodalmasan. − Semmi olyasmi, amit ne tudnék lerendezni egy pillarezzentésnyi idő alatt – biztosítom. Jézusom, azt mondtam, hogy pillarezzentésnyi? Eh, mindegy. – Máris itt vagyok. Még mielőtt egy szót is szólhatna, kirobogok az irodából, és a teherlift felé veszem az irányt, ahol megragadom az indítókart, és Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Mert minél hamarabb visszaérek, annál hamarabb tudom meg, hogy van–e bármi esélyem Cooperrel kapcsolatban, vagy már teljesen fel kell adnom a reményt a férfiak tekintetében. Talán a New York–i Főiskola indít apácaszakot. Hogy teljesen elfelejtsem a pasikat, és a cölibátust válasszam. Mert most már komolyan kezd úgy kinézni, hogy ez lesz az én utam.
Mialatt Julio felfelé viszi a liftet a tizedikre, felmászom a fülke falán, és kicsusszanok a nyitott tetőpanelen. Odakint a liftaknában meleg és csend uralkodik, ahogy szokott. Csakhogy most egyáltalán nem hallom Gavin nevetését, ami egyáltalán nem szokványos. Talán végül csak lecsapta a fejét valami kósza kábel, ahogyan Rachel már oly sokszor figyelmeztette, hogy megtörténhet. Vagy az is lehet, hogy leesett. Jaj, istenem, kérlek, ne mondd, hogy odalent van az akna alján... Éppen ezen gondolkodom – mármint, hogy mit teszek, ha nem találok mást az egyes számú lift tetején, csak Gavin fej nélküli testét, amikor a felvonó elhalad a másik két fülke mellett. Mindkettő a tizedik emeletnél áll. Ám mikor föléjük érünk, nyomát sem látom Gavinnek – de még a fejétől megfosztott testnek sem. Se üres sörösüveg, se diadalittas nevetés, semmi. Mintha Gavin sohasem járt volna erre... A következő pillanatban villámcsapás rázza meg a liftaknát, a hangja úgy dübörög a fülemben, mint az óceán hullámai, csak ezerszer erősebben. Éppen felálltam – egy kissé bizonytalanul –, hogy jobban lelássak az alattunk álló felvonófülkék tetejére, és amikor érzem, hogy a robbanás a lábam alatt csap be, ösztönösen – és vakon – megragadok valamit – bármit amiben megkapaszkodhatok. Mintha ezer borotvapenge mélyedne a tenyerembe, és akkor rájövök, hogy egy drótkötélbe csimpaszkodom, amely őrülten rázkódik a hatalmas robbanástól. Azért makacsul kapaszkodom az acélsodronyba, mert ez az egyetlen dolog, amely elválaszt az alattam tátongó sötét mélységtől. Mert a lábam alatt már nincs semmi. Az egyik percben még a teherlift tetején ácsorogtam, a következőben a tető beomlik a talpam alatt, és úgy mállik szét, mint egy doboz chips.
Mmmmm. Chips...Fura, milyen dolgokon képes gondolkodni az ember közvetlenül a halála előtt. Hogy elkerül az acéleső a fejem felett, az pusztán a jószerencsémnek köszönhető. A drót, amit elkaptam, továbbra is erősen lengedezik, de én nagyon erősen kapaszkodom mindkét kezemmel és a lábammal is, úgy, hogy egyik lábam átkulcsolom a másikon. Egy mellettem lezuhanó valami olyan erősen vállon ver, hogy majdnem elengedem a drótkötelet, s a lélegzetem is elakad. És amikor a rémülettől elkerekedett szemmel lenézek, azt látom, hogy a felvonó eltűnt. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni, nem tűnt el. Csak szabadon zuhan lefelé, mint egy szemétledobóba hajított üdítős doboz, a meglazult drótok – annak az egynek a kivételével, amelybe kapaszkodom – úgy úsznak utána a levegőben, mint holmi szalagok egy esküvői fátylon. Nem zuhanhat le, csak erre tudok gondolni. Egyszer megkérdeztem a liftszerelőket, hogy amit a Féktelenülben láttunk, megtörténhet–e a valóságban is. És azt mondták, hogy nem. Mert még ha a liftből kijövő összes kábel valami módon egyszerre szakadna is el (amiről azt állították, hogy soha az életben nem történhet meg, de, khm...), a falba mindenhol ellensúlyt építenek, ami egészen biztosan nem engedi a földbe csapódni a fülkét. És érzem is, amint az ellensúly fülsiketítő hanggal a helyébe vágódik, s megakadályozza, hogy a felvonó eggyé váljon a liftakna aljával. De amint az elszakadt drótok aláhullnak a fülke tetejére, az a dübörgés már hihetetlen. Egyik robaj a másik után rázza meg újra és újra a liftaknát. Kétségbeesetten igyekszem kapaszkodni az egyetlen megmaradt drótkötélbe, és csak az jár a fejemben, hogy ebben a hatalmas hangzavarban Juliónak egy árva nyikkanását sem hallottam. Egyetlen hangot se. Tudom,
hogy még a fülkében van. És bár az ellensúly megmentette attól, hogy az akna alján harmonika módjára a betonba csapódjon, a ráhulló drótkötelek szabályosan kilapították a fülke tetejét. Julio pedig ott van abban az acélbéklyóban... És isten tudja, hogy él–e még. A csend, ami a zuhanó fülke recsegését–ropogását követi, még sokkal rémisztőbb, mint a szakadt drótkötelek becsapódásának iszonyatos robaja. Mindig is szerettem a liftaknát, mert ez az egyetlen hely a kollégiumban – akarom mondani, diákotthonban ahol teljes csend uralkodik. Most viszont ez a csend áthatolhatatlan ernyőként feszül köztem és a talaj között. Minél nagyobb a csend, annál erősebben szorongatja a torkomat a kitörni készülő hisztéria. Úgy általában nem vagyok egy ijedős fajta. De most, hogy több mint tíz emelet magasságban lógok a levegőben, a lábam pedig a semmi fölött himbálózik, úrrá lesz rajtam a rettenet. És egyszerre csak ez a szorongató érzés szökőkútként tör ki belőlem, és elkezdek sikítani.
23. Szerelembe zuhanok, Zuhanok Te vagy az oka Kapj el, te buta Láthatod, hogy Zuhanok, Szerelembe zuhanok Eredeti cím: „Falling” Előadó: Feather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Úgy tűnik, mintha órák telnének el, valójában, azt hiszem, hogy egy perce kiabálhatok, amikor egy távoli férfihang jut el a fülembe mélyen odalentről, amint a nevemet kiáltja. − Ide! – kiáltok. – Itt vagyok fent! A tizediken! A hang felel valamit, aztán a bal oldalon a két épen maradt felvonófülke egyszerre elindul lefelé. Ha képes lettem volna gondolkodni, nekirugaszkodtam volna, és ráugrok a legközelebbi fülke tetejére. De több mint másfél méter a távolság – ugyanannyi, amennyit Elizabeth és Roberta is ugorhattak, és el is vétették, hai gaznak veszem a feltételezést, hogy valóban liftszörföztek, amikor meghaltak –, engem pedig megbénít a félelem. Ugyanakkor rájövök, hogy már nem sokáig leszek képes tartani magam. Bármi is volt az, ami a vállamnak vágódott, igen fájdalmas érzés maradt utána, a tenyerem pedig már kisebesedett a rozsdás drótba való
kapaszkodástól, arról nem is beszélve, hogy a vértől síkossá is vált. Homályosan emlékszem az általános iskolai tornaórákra. Sohasem jeleskedtem kötélmászásban – és igazság szerint semmilyen más fizikai tevékenységben –, de az megmaradt bennem, hogy a kötélen úgy lehet hosszabb ideig csimpaszkodni, ha az ember a kötél szabad végét ráhurkolja a lábára. Bár az acélsodrony bokámra hurkolása nehezebb feladatnak bizonyul, mint ötödikes koromban, végül mégiscsak sikerül annak a látszatát keltenem, hogy megvetettem a lábam. Ám tisztában vagyok vele, hogy még így sem fogok tudni öt percnél tovább kitartani. A vállam, de különösen a tenyerem annyira fáj – és a fájdalomtűrési küszöböm mindig is elég alacsony volt, hisz csak egy óriáscsecsemő vagyok, hogy tudom, inkább elengedem a kötelet, és lezuhanok a halálba, mint hogy tovább elviseljem. Nem mintha eddig nem lett volna jó életem. Jó, lehet, hogy bizonyos részei kissé rázósabbak voltak. De a gyerekkorommal minden rendben volt, legalábbis a szüleim mindig gondoskodtak róla, hogy egyszer se kelljen éhesen lefeküdnöm. És sohasem bántottak vagy molesztáltak. Sikeres pályát futottam be – jó, persze, tizennyolc éves koromban értem a csúcsra. De akárhogy is, egy csomó tuti jó étteremben ehettem. És tudom, hogy Lucy is jó kezekben lesz. Cooper gondját fogja viselni, ha bármi is történik velem. De ahogy Cooperre gondolok, rájövök, hogy tulajdonképpen nem igazán akarnék meghalni, legalábbis nem most, amikor a dolgok kezdenek érdekessé válni. Hisz akkor sohasem tudnám meg, valójában mit is gondol felőlem! Már azon volt, hogy elmondja, most meg meghalok, és elszalasztom az alkalmat! Leszámítva persze azt a lehetőséget, hogy ha
az ember meghal, övé lesz a világegyetem minden tudása. De mi van akkor, ha mégsem? Mi van, ha egyszerűen csak meghalunk? Hát, azt hiszem, akkor már mindegy. De mi a helyzet a liftszerelőkkel? Ők mondták, hogy a drótkötelek a liftekben nem szakadnak csak úgy el. Jó, az előfordulhat, hogy az egyik mégis elszakad, de nem mindegyik, és nem egyszerre. Ezek a kötelek nem véletlenül szakadtak el. Valaki szándékosan manipulálta őket. A lábam alól felcsapó lángokból ítélve, valószínűsítem, hogy egy bomba lehetett. Úgy van, egy bomba. Valaki megpróbált megölni. Ismét. Egy időre elgondolkodom rajta, vajon ki lehet az, aki ennyire el akar tenni láb alól, s ez eltereli a figyelmemet a sajgó vállamról és a lüktető tenyeremről – sőt, még Cooperről és a „vajon min gondol rólam" kérdésről is – egy percre. Oké, persze, itt van Christopher Allington, aki lehet, hogy egyszer már megpróbált egy muskátlis cserepet a fejemre hajítani, mert azzal gyanúsítottam, hogy megölt valakit. Nem ártana, ha valami igen remek alibit tuddna igazolni erre a mostani alkalomra. De vajon honnan tudhatta Christopher Allington, hogy ott leszek abban a liftben? Nem sűrűn használom a teherfelvonót. Valójában csak azon alkalmakkor, amikor liftszörfözőkre vadászom. Lehetséges, hogy Gavin McGoren valami módon szerepet játszott Beth Kellogg és Bobby Pace halálában? Ez egy kicsit erőltetett gondolatnak tűnik, de mi más magyarázat lehetne? Julio nem lehet a gyilkos. Feltevésem szerint holtan fekszik odalenn. Miért akarta volna velem együtt magát is megölni? Hirtelen a hozzám közelebbi lift felfelé indul, s ezúttal valaki van a tetején. De nem Gavin McGoren az. Némi pislogás árán - az aknát megtöltötte a füst – kiveszem a
homályban, hogy aki .i megmentésemre siet, nem más, mint a komor arcú Cooper. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy kedvel engem. Legalábbis egy kicsit. Úgy értem, ha hajlandó kockáztatni a saját életét azért, hogy megmentse az enyémet... − Heather! – kiált oda Cooper. Olyan higgadt és határozott, mint bármikor. – Ne mozdulj, oké? –Mintha készülnék valahová... – vágok vissza. Vagy legalábbis ezt próbálom kipréselni magamból. De valójában csak hisztérikus zokogás az, amit hallok. Ez a hang biztosan nem tőlem származik... − Figyelj, Heather! – kiált oda Cooper, aki felmászott az egyes számú lift tetejére, és most az egyik drótkötélbe kapaszkodik. Az arca, még a füstön keresztül is látom, napbarnítottan is sápadt. Vajon miért? – tűnődöm. – Szeretném, ha megtennél nekem valamit. − Oké – mondom. Vagy legalábbis próbálom mondani. –Azt akarom, hogy ugorj át ide. Nem lesz semmi baj. Én majd elkaplak. − Öhm – motyogok, és elkövetem azt a hibát, hogy lenézek. – Nem megyek. Nos, ez legalább elég határozottan hangzott. − Ne nézz le! – szól rám Cooper. – Gyerünk, Heather! Meg tudod csinálni. Nem olyan nagy távolság... − Nem ugrok sehová – jelentem ki, és még erősebben szorítom a drótkötelemet. – Nem mozdulok innen, míg a tűzoltók ide nem érnek. –Heather! – Cooper hangjában ismét megjelenik az az ismerős türelmetlenség. – Lökd el magad a faltól, és ugorj át ide! Majd szólok, mikor engedd el a kötelet. Esküszöm, elkaplak. − Istenem, neked komolyan elment az eszed – a hangom valahogy furán cseng. Kissé elvékonyodott. – Nem csoda, hogy a családod egy centet sem hagyott rád.
− Heather
– szólal meg újra. – A pedellus azt mondta, hogy az a drót, amin lógsz, valószínűleg bármelyik pillanatban elszakadhat, mint a többi... − Ó! – sóhajtok fel. Az mindjárt más. − Most csináld, amit mondok! – Cooper annyira felém hajol, amennyire csak lehet úgy, hogy még meg tudjon kapaszkodni valamiben. – Lökd el magad a faltól a lábaddal, és ugorj át ide! Elkaplak, ne félj! A liftakna teteje felől nyöszörgő hangot hallok. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a hang nem tőlem származik. Sokkal valószínűbb, hogy a drótkötéltől, amelybe kapaszkodom. Kernek. Lehunyom a szemem, és meglendítem a kötelet a liftakna túloldala felé. Kibújtatom a lábam a lelógó kötélvégből, és amilyen erősen csak tudom, ellököm magam a málladozó tégláktól. Mint kő a parittyából, úgy repülök Cooper kitárt karjaiba... .de nem annyira közel, mint szeretném. Azért ő rám kiált: − Engedd el, Heather! Engedd el! Ennyi, gondolom. Most meghalok. I s elengedem a kötelet. És akkor átélem egy másodpercre, mit érezhetett Elizabeth és Roberta – hogy milyen iszonyúan rémisztő úgy vitorlázni a levegőben, hogy nincs az ember alatt védőháló vagy medence, hogy felfogja az esést... De ahelyett, hogy egyenesen a halába zuhannék, ahogyan ők, érzem, hogy hirtelen erős ujjak kulcsolódnak a csuklómra. A karom szinte kiszakad a helyéből, ahogy a testem a felvonófülke oldalának ütődik. A szemem továbbra is szorosan behunyni tartom, de érzem, hogy valaki lassan felemel... Addig keresgélek, hol vethetném meg a lábam, míg a farmerem hátsó része valami keményen meg nem tud pihenni. Csak ekkor nyitom ki a szemem, és látom, hogy Coopernek sikerült felhúznia egy biztonságos helyre. Az erőlködéstől és a félelemtől mindketten levegő után
kapkodunk. Ami engem illet, én biztosan a félelemtől. De élünk. Élek! A fejünk fölül ismét meghalljuk azt a nyöszörgő hangot. aztán már csak azt veszem észre, hogy a drótkötél, amibe eddig kapaszkodtam – a csigával együtt, amelyből lelógott – elszakad a felfüggesztésétől, és lezuhan az aknába, egyenesen az odalent lévő fülke tetejére. Amikor végre el tudom szakítani a tekintetem a roncsoktól a liftakna alján, észreveszem, hogy Cooper ingének elejébe csimpaszkodom, ő pedig óvón ölel át a karjával. Az arca olyan színűre váltott, mint a körülöttünk lévő füstfelhő. Rozsda és vércsíkok éktelenkednek mindenfelé az ingén, ahol a sebesült kezemmel belé kapaszkodtam. –Jaj – szólalok meg, és elengedem a gyűrött és maszatos pamutszövetet. – Bocsánat. − Semmi baj – nyugtat meg. A hangja elég határozottan cseng. De kék szeméből sugárzik valami, amit még sohasem láttam azelőtt... Am még mielőtt pontosan meghatározhatnám, hogy mi is az, egy ismerős hang harsan fel a fülkéből, amelynek a tetején ülünk. − Szóval jól van? Bekukucskálok a nyitott tetőpanelen keresztül, és látom, hogy Pete arcán megkönnyebbülés suhan át. − Összecsináltuk a gatyánkat maga miatt, Heather – korhol. És valóban, vaskos brooklyni akcentusába némi félelem vegyül. – Jól van? − Remekül – felelem, és ezt be is bizonyítom azzal, hogy szinte segítség nélkül, reszketve lemászom a fülke tetejéről. Egy pontnál a vállam fájdalmas figyelmeztetést küld, de Pete erős karja az egyik könyökömnél, és Cooper gondos szorítása az övemen megakadályozza, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Mikor végre biztonságban érzem magam a lift belsejében, rájövök, hogy nehézséget okoz még állni is anélkül, hogy
megtámaszkodhatnék valamiben, mivel a térdem igen erősen remeg. De ügyesen megoldom a dolgot, nekidőlök a falnak. − Mi van Julióval? – tudakolom. Cooper és Pete aggodalmas pillantást váltanak. − Életben van – feleli végül Cooper, de közben az állkapcsát furcsán összeszorítja. − Legalábbis egy perccel ezelőtt még élt. – Pete a kézi vezérlő nyílásába dugott kulcsot rángatja. – De hogy mire kiszedik onnan, addig is kitart–e... A fejem szédelegni kezd. − Hogyhogy kiszedik onnan? − Lemezvágót kell majd használniuk. Cooperre nézek némi részletesebb magyarázat reményében, de ő sem szolgál ilyesmivel. És hirtelen úgy érzem, nem is vagyok biztos benne, hogy akarnám hallani. Két nap alatt már második alkalommal végzem a St. Vincent sürgősségi osztályán. Csakhogy most én szorulok ellátásra. Fekszem egy hordágyon, és várom, hogy megröntgenezzék a v államat. Cooper elment, hogy hozzon nekem egy tonhalsalátás szendvicset, mert a félelemtől megéheztem. Miközben várok, szánakozva bámulom meggyötört ujjaimat t Gézbe bugyolált tenyeremet, amely számos öltéstől sajog. Hetekbe fog telni, tájékoztatott egy szemtelenül fiatal kezelőorvos, mire újra rendesen tudom majd használni. A gitározást akár el is felejthetem. Még egy ceruzát is alig vagyok képes megtartani. Keserűen tépelődöm, hogyan fogom tudni rendesen ellátni a munkámat, ha csak alig, vagy egyáltalán nem tudom használni a kezemet – kétség nem férhet hozzá, hogy Justine megtalálná a módját –, amikor Canavan nyomozó megjelenik a színen. A meggyújtatlan szivar
még mindig ott lóg a szája sarkában. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy még mindig ugyanaz a szivar. Mindenesetre úgy néz ki. − Helló, Ms. Wells – üdvözöl olyan lazán, mintha csak a Macy'snél futottunk volna össze, vagy valami hasonló. – Úgy hallottam, elég mozgalmas reggele volt. − Ó – sóhajtok. – Arra a részre gondol, amikor valaki meg akart ölni? Ismételten? − Az lenne az – bólint Canavan nyomozó, és kiveszi a szájából a szivart. – Szóval dühös rám? Igen, egy kicsit. De végül is nem az ő hibája, tényleg. Úgy értem, az a cserép akár véletlenül is lezuhanhatott volna. És akár Elizabeth és Roberta is meghalhattak volna liftszörfözés közben. Csakhogy nem így történt. Egyik esetben sem. − Nem mondhatnám, hogy kárhoztatom érte – jelenti ki Canavan nyomozó, még mielőtt válaszolhatnék. – Most van egy Backstreet Boyunk betört fejjel, és egy pedellusunk az intenzíven. − És két halott lányunk – emlékeztetem. – Ne feledkezzen meg a két halott lányról. Canavan nyomozó helyet foglal a röntgenlabor külső falához erősített narancssárga műanyag székek egyikén. − Ja, igen – bólint. – És két halott lányunk. Nem is beszélve egy bizonyos igazgatósági asszisztensről, akinek voltaképpen szintén halottnak kellene lennie. – Visszadugja a szivart a szájába. – Szerintünk csőbomba volt. − Hogy mi? – kiáltok fel. − Egy csőbomba. Nem különösebben kifinomult fajta, de hatásos. Egy olyan zárt térben, mint a téglafalú liftakna, sokkal nagyobb pusztítást hajtott végre, mintha egy bőröndben helyezték volna el, vagy egy autóban, vagy ilyesmi. – Canavan nyomozó rendületlenül rágódik a szivaron. – Valaki nagyon, de nagyon szeretné holtan látni magát, édesem.
A hideg végigfut a hátamon, ahogy ránézek. Cooper korábban már a vállamra terítette a bőrdzsekijét, mert valamilyen okból kifolyólag reszketni kezdtem. És amikor a mentősök megérkeztek, még egy takarót is kaptam. De azóta vacogok, amióta a liftakna alján megláttam az összetört roncsot, amely valaha a teherfelvonó volt. A tűzoltók hatalmas fogókkal próbálták meg felfeszíteni az ajtaját, de a felgyűrődött fém hatalmas csikorogással ellenállt. A roncsban odabent Julio hevert, aki, mint később megtudtam, többszörös csonttörést szenvedett, de várhatóan túléli a balesetet. Elég volt ránéznem a szétroncsolódott fülkére, és úrrá lett rajtam a reszketés. A kezem pedig azóta olyan, mint a jég. − Csőbomba? – visszhangozom. – Hogy tudott valaki... − Becsúsztatta a felvonófülke tetejére. Könnyű megcsinálni, lm valaki ismeri a technológiát. Nincs másra szükség, csak egy mindkét végén csavarmenetes acélcsőre, hogy le lehessen zárni. Az ember fúr két lyukat a gyutacsok oldalába, becsúsztat néhány petárdát a lyukakon, ügyesen a helyükre ragasztja őket, beledug pár cigarettát, aztán megtölti az egészet puskaporral. Egyszerű, mint a pofon. Egyszerű, mint a pofon? Ez rémisztőbb, mint egy felvételi vizsga! Amikor Canavan észreveszi magasba szökött szemöldökömet, kiveszi a szivart a szájából, és hozzáteszi: − Bocsánat. Pofonegyszerű, ha valaki tudja, hogyan kell csinálni. Akárhogy is, az illető néhány perccel az előtt gyújtotta be a szerkezetet, hogy maga és az a – hogy is hívják? – A jegyzetfüzetében kezd lapozgatni. – Ja, igen. Mr. Guzman – beszálltak a liftbe. Nos, ha nem bánja, feltenném a kérdést, hogy mi a fészkes fenét csináltak maguk annak az izének a tetején? Zavartan próbálok visszaemlékezni. Egy csőbomba két cigarettagyutaccsal? Halvány fogalmam sincs, hogy
nézhet ki egy ilyen, de az biztos, hogy semmi ilyesmit nem vettem észre, amikor a felvonófülke tetején álltam. De végül is a között a rengeteg szerkentyű között odafent egy kicsinyke bombát gyerekjáték elrejteni. Na de hogy egy csőbomba? Egy csőbomba a Fischer Hallban? A várószobára nyíló duplaszárnyú ajtó mögül egy nővér kiabálása üti meg a fülemet. − Uram, oda nem mehet be! Uram, várjon... A kicsapódó ajtón keresztül Cooper ront be, egy halom papírtasakkal a karjában. Nyomában egy csinos nővér, igencsak dühösen. − Uram, ide nem törhet csak úgy be! – erősködik. – Nem szeretném, ha hívnom kellene a biztonságiakat... − Nincs semmi baj, nővér – villantja elő Canavan nyomozó a jelvényét a tárcájából. – Velem van. − Az sem érdekel, ha a Királyi Orvosakadémiával van – csattan fel a nővér. – Ide akkor sem ronthat így be. − Vegyen egy töltött kiflit – húz egyet elő Cooper az egyik papírzsákból. A nővér úgy néz rá, mintha elmeháborodott lenne. − Na, tényleg – unszolja Cooper. – Vegyen egyet. Meghívom rá. A nő utálkozó arccal elveszi a töltött kiflit, leharap belőle egy jó nagy darabot, aztán rágcsálva kimegy. Cooper megvonja a vállát, aztán leplezetlenül ellenséges tekintettel végigméri a nyomozót. – Csak nem a New York–i rendőrség legnevesebb detektívjéhez van szerencsénk? – gúnyolódik. –Cooper! – szólok rá meglepetten. – Canavan nyomozó éppen arról tájékoztatott, hogy... − Miről? Hogy ez az egész csak a te agyszüleményed? – nevet fel Cooper keserűen, aztán a mutatóujját az elkerekedett szemű nyomozó mellkasának szegezi. – Nos, hadd mondjak valamit, Canavan! Nem létezik, hogy egy felvonófülke mind a hat függesztőkötele egyszerre szakadjon el, ha csak valaki szándékosan...
− Cooper!
– kiáltok rá, de Canavan nyomozó hangosan
felnevet. − Csillapodjon, Rómeó! – lendíti felénk a szivarját. – Már megállapítottuk, hogy valaki másodszor is a barátnője életére tört. Senki nem állítja, hogy ami a liftben történt, az baleset volt. Csigavér! Én a maguk oldalán állok. Cooper csak pislog, aztán rám néz. Arra számítok, hogy valami olyasmit mond majd, hogy „Nem a barátnőm." Csakhogy nem teszi. Hanem azt mondja: − A tonhalsalátás nem tűnt frissnek. Vettem inkább szalámisat. − Hűha – ámulok el. Cooper egy legalább harminc centis szendvicset nyom a kezembe. Nem mintha ezzel bármi gond lenne. Canavan nyomozó a rengeteg papírzsákra pillant, amelyeket Cooper szórt szét a szobában. − Nincs egy kis chips is? – tudakolja. − Sajnálom. – Cooper kicsomagolja a szendvicsemet, és nekiáll harapásnyi darabokra tördelni, mivel még nem igazán tudok tökéletesen megfogni semmit. – Olajbogyó esetleg? Canavan nyomozó csalódottnak tűnik. − Nem, köszönöm. Szóval – folytatja, mintha közben mi sem történt volna. – Ki mondta magának, hogy szálljon be abba a liftbe? Tele szájjal válaszolok, mert olyan éhes vagyok, hogy nem bírok várni. − Csak annyit tudok, hogy kaptam egy hívást a portáról, hogy Gavin – egy srác a diákotthonból – megint liftszörfözik, úgyhogy nekiindultam Julióval, hogy megpróbáljuk begyűjteni a srácot. − Egen? És amikor felértek, mi volt? Elmesélem a robbanást, ami szinte ugyanabban a pillanatban történt, amikor rájöttem, hogy Gavin nincs is odafent.
− Szóval – folytatja a nyomozó. – Ki mondta az ügyeletesnek a portán, hogy hívja magát? − Mindannyian tudjuk, hogy ki tette – szól közbe Cooper. Miért ücsörög itt, Canavan, ahelyett, hogy menne és letartóztatná? − Kit tartóztassak le? – tudakolja a nyomozó. − Hát ezt az Allingtont. Ő a gyilkos. Nyilvánvaló, hogy Heather halálra rémítette. − Elmondanám – csóválja a fejét Canavan –, hogy az a kölyök tegnap este elutazott a városból. A családja hamptoni kúriájába. Nem lehetett rá módja, hogy elhelyezze ott azt a bombát, segítség nélkül semmiképp. A kölyök vagy háromórányi autóútra van ide a Long Island–i autópályán. Valaki holtan szeretné látni a barátnőjét, eddig rendben. De az nem Christopher Allington.
24. A ma éjjel az az éjjel Mely tele lesz szenvedéllyel Bébi, én úgy érzem, Ezért az éjért éltem Boldog vagyok, hogy vártam, Olyan nagyon vártam Ma éjjel itt az idő, Hogy szeresselek Eredeti cím: Tonight Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
A röntgenezés igen fájdalmas dolog, mivel az asszisztensnek mindenféle természetellenes helyzetbe kell csavargatnia a testemet, hogy olyan szögből tudja elkészíteni a felvételt, amilyenből szeretné. De némi Motrintól eltekintve egy fél semmit sem kapok a fájdalmamra. Hahó! Motrint akárhol kaphatok, recept nélkül is. Hol van a Vicodin? Vagy a morfium? Miféle kórházak vannak manapság? Miután megröntgeneznek, begurítanak a váróterembe egy csomó más beteg közé, akik szintén kerekes hordágyakon fekszenek. A legtöbbjük szemmel láthatólag sokkal rosszabb állapotban van nálam. És mindannyiukról lerí, hogy sokkal jobb fájdalomcsillapítót kapnak, mint én. Szerencsére megtarthattam a szendvicsemet. Ez az egyetlen dolog, amitől egy kicsit jobban érzem magam.
Na jó, és attól a két csomag kukoricachipstől, amiket az automatából gyűjtöttem be a röntgen után. Nem tréfadolog bepólyált ujjakkal aprót dobálni a gépbe. De még a Fritostól sem leszek igazán jól. Úgy értem, tulajdonképpen már rég halottnak kellene lennem. Annak a bombának meg kellett volna ölnie. De én nem haltam meg. Nem úgy, mint Elizabeth Kellogg és Roberta Pace. Vajon mi járhatott a fejükben, miközben ott lógtak a kőkemény föld felett tizennégy–tizenhat emelet magasságban? Vajon küzdöttek az életükért, mielőtt lelökték őket? Nem volt semmi nyoma, hogy így történt volna, csak néhány égési sérülést találtak, és ennyi. De milyen égési sérüléseket? És én miért maradtam életben, amikor ők meghaltak? Van valami oka annak, hogy megmenekültem? Van valami, amit még meg kellene tennem? Mondjuk, hogy megtalálom a gyilkosaikat, esetleg? Vagy valami más, még magasabb rendű cél érdekében maradhattam életben? Például, hogy véghezvigyem a tervemet az orvosi hivatással kapcsolatban, és gondoskodjak róla, hogy a csőbombák jövőbeni áldozatai jobb fájdalomcsillapítókat kapjanak, amikor beviszik őket a sürgősségire? Épp, amikor az utolsó falat kukoricachipsszel végzek, jelenik meg a színen egy orvos, aki semmivel sem lehet öregebb nálam, kezében a röntgenfelvételeimmel, és rám mosolyog. Legalábbis addig, amíg alaposabban végig nem mér. − Maga nem... – a hangja rémülten elcsuklik. − De igen – bólintok. – Heather Wells vagyok. – És igen, én énekeltem a „Sugar Rush"–t. − Ó! – nyugtázza kissé csalódottan. – Azt hittem, maga Jessica Simpson. Jessica Simpson! Annyira megdöbbenek, hogy egyetlen szót sem tudok kinyögni, még akkor sem, amikor vidáman tájékoztat, hogy a vállamnak semmi
komoly baja, leszámítva néhány erősebb zúzódást a szövetekben. Ágynyugalomra lesz szükségem, és nem, nem tud felírni semmit a fájdalom ellen. Esküszöm, úgy hallom, hogy a „With You" refrénjét dúdolgatja, amikor távozik. Még hogy Jessica Simpson! Egyetlen porcikám sem hasonlít Jessica Simpsonra! Jó, rendben, mindkettőnknek hosszú szőke– haja van. De ezzel véget is ér a hasonlóság. Keresek egy női mosdót, és bemegyek. A csap feletti tükörben megszemlélem az ábrázatomat, és megkönnyebbülten tapasztalom, hogy a legkevésbé sem hasonlítok Jessica Simpsonra. De egy normális emberi lényre sem. Legalábbis nem túlságosan. A farmerom elszakadt, ráadásul tiszta olaj és vér. Összefogom Cooper vállamra terített dzsekijét meg az élénk narancssárga takarót a vállamon. Vér és piszok borítja az arcomat mindenütt, a hajam pedig zsíros tincsekben lóg. Rúzsnak még csak nyoma sincs a szám körül. Röviden: förtelmesen nézek ki. Igyekszem annyira rendbe hozni magamat, amennyire csak lehetséges. De az eredmény közel sem olyan, amivel dicsekedni lehetne. Azért jó, hogy úgy döntöttem, kissé felfrissítem magam, mert amikor kitámolygok a váróterembe a kórházi számlámmal – mind a hétszáz dollárral, amit majd a New York–i Főiskolának kell rendeznie – a hátsó zsebemben, majdnem megvakulok az ezernyi vaku villogásától. Tucatnyi, számomra ismeretlen ember kiabál felém, hogy „Miss Wells! Miss Wells! Csak egy kérdés, Miss Wells...", miközben a biztonságiak kétségbeesetten próbálják megakadályozni, hogy újabb riporterek szivárogjanak be az épületbe az utcáról. – Heather! – hallatszik egy ismerős hang valahonnan a tömegből, de közben egy nő hatalmasra tupírozott
hajjal és több réteg vakolattal az arcán egy mikrofont tol a képembe, és nekem esik: Miss Wells, igaz, hogy maga és a volt szerelme, a volt Easy Street tag Jordan Cartwright ismét egy pár? De még mielőtt válaszra nyithatnám a számat, egy másik riporter veti rám magát: − Miss Wells, igaz, hogy két nap alatt ez már a második alkalom, hogy valaki megpróbálta megölni? − Miss Wells – érdeklődik egy harmadik. – Van valami igazság abban a pletykában, mely szerint ez a bomba egy alaposan kidolgozott terrorista akció része, amelynek célja Amerika régi kedvelt tinisztárjainak likvidálása? − Heather! A mikrofonállványok és vállra rögzített kamerák fölött ott magasodik Cooper. Egy oldalsó ajtó felé int, amelyen a Kizárólag korházi dolgozók részére felirat olvasható. De mielőtt még elérhetném az ajtót, valaki megragad a fájós vállamnál fogva, és rám kiabál: − Heather, igaz, hogy a Calvin Klein divatcég őszi kollekciójának új illatát reklámozó dallal szándékozik visszatérni az énekesi pályára? Hála istennek, egy rendőr tűnik fel a színen, aki áttör a riporterek falán, és megfogja az épen maradt karomat. Gyorsabb haladásunk érdekében a gumibotját is használva, ahol szükséges, sikeresen kituszkol a tömeg közepéről. − Gyerünk, gyerünk – mondogatja kitartóan azzal a határozott brooklyni akcentussal, amelyet oly jól ismerek már, s amelyben annyira bízom, mióta ideköltöztem New Yorkba. – Engedjék a hölgyet! Mutassanak egy kis együttérzést a beteg iránt, emberek, és adjanak nekünk utat! Az ismeretlen rendőr átvezet a Kizárólag kórházi dolgozók részére feliratú ajtón, aztán kiáll elé, mint egy
Fort Knoxot őrző szuperhős valamelyik Marvel képregényből. Amikor végre kijutok arra a helyre, amelyről kiderül, hogy ugyanaz a folyosó, ahol Coopert és Canavan nyomozót hagytam, amikor elmentem röntgenre, látom, hogy időközben egy csomó ember csatlakozott hozzájuk, többek közt Patty és Frank, Magda és Pete, és, ki tudja, miért, dr. Jessup. Patty és Magda mindketten rémülten sikoltanak fel, amikor meglátnak. Aminek nem látom az okát. Eddig abban a hitben voltam, hogy egész jól sikerült rendbe hoznom magam. Akárhogy is, Patty felugrik a műanyag székről, és magához ölel. Biztos vagyok benne, hogy barátságosnak szánja a mozdulatot, de igazából kissé fájdalmasra sikerül. Sír, és ilyesmiket beszél, hogy „Mondtam, hogy más munkát kellene keresned. Ez nem neked való, túl veszélyes!" Ezalatt Magda a kezemet bámulja, és a szája furán rángatózik. Sohasem láttam még, hogy ennyire rémült lett volna a tekintete. –Jaj istenem! – nyögdécseli, és vádló pillantásokat vet Pete felé. – Azt mondta, hogy csúnya, de azt nem, hogy ennyire! – Jól vagyok – makacskodom, és megpróbálom kiszabadítani magam Patty hihetetlenül hosszú karjai közül. – Komolyan, Patty, jól vagyok... – Jézusom, Pats, ez fáj neki!– próbálja meg Frank lehámozni rólam a feleségét. Aggodalmas tekintettel méreget, miközben Patty karját igyekszik kibogozni az enyémből. – Tényleg nincs semmi baj? Rettenetesen nézel ki. – Jól vagyok – hazudom. Még mindig kissé feldúlt vagyok, és nem is annyira a liftben elszenvedett megpróbáltatásoktól, sokkal inkább a riporterek zaklatásától. Honnan kerültek ezek elő? És honnan hallottak a bombáról ilyen hamar? A New York–i Főiskola
ritkán szerepel a sajtóban, és ha mégis, akkor is csak pozitív fényben. Hogy fogja ez majd kivenni magát a hathónapos teljesítményemről szóló értékelésben? Vajon az én hibámnak róják majd fel? Ekkor dr. Jessup köhögni kezd, és minden tekintet rá szegeződik. A kezében egy hatalmas napraforgócsokor. Nekem. Dr. Jessup virágot hozott nekem. – Wells – szólal meg reszelős hangján. – Magának mindig a középpontban kell lennie, mi? Csak mosolygok, mert annyira meg vagyok hatva, hogy meg sem tudok szólalni. Hisz dr. Jessup nagyon elfoglalt ember, mint az alelnök helyettese, meg minden. El se tudom hinni, hogy szakított rá időt, hogy meglátogasson a kórházban, és hozzon nekem virágot. És ezzel még nem végzett. Lehajol, és arcon csókol. − Örülök, hogy egy darabban van, Wells. Ezt az osztály küldi - löki felém a csokrot, és amikor tehetetlenül felemelem a bekötözött kezem, Magda lép oda, és veszi el helyettem. Dr. Jessup észre sem veszi, hogy Magda a szemöldökét ráncolja, vagy ha mégis, akkor nem törődik vele. És azt sem hallja meg, amit az orra alatt morog: − Virágot ad neki, pedig inkább valami jó vaskos fizetésemelést kellene... − Rachel azt kérte, mondjam meg magának, sajnálja, hogy nem tudott eljönni, de valakinek tartania kell a frontot – vigyorog dr. Jessup, kimutatva az összes fogát. – Persze ő mit sem tudott a paparazzókról. De lefogadom, hogy nagyon fogja sajnálni, ha meghallja, miből maradt ki. Szóval, kinek akarja . leadni a sztorit? Az Entertainment Tonightnok vagy az Access Hollywoodnak? − A Post adná érte a legtöbbet – tájékoztat Magda, aki nem veszi észre, hogy dr. Jessup csak tréfál. – Vagy az Enquirer.
− Ne aggódjatok – mosolyodom el. – Nem fogok kitálalni a sajjtónak. Úgy tűnik, dr. Jessupot nem győztem meg. Az arckifejezése barátian aggódóból gondterhelten gyanakvóvá változik. Ekkor hirtelen megértem: az egyetlen indítéka annak, hogy egyáltalán idejött a kórházba, az volt, hogy kiderítse, vajon nyilvánosságra akarom–e hozni a történteket. Azt hiszem, ezt tudhattam volna. Mármint hogy dr. Jessupot nem az irántam való aggodalma hajtotta. Dr. Jessup csak és kizárólag egyetlen ok miatt volt itt: Katasztrófaelhárítás céljából. Nyilván gyanította, hogy baj lesz – máskülönben miért verekedte volna át magát a közlekedési káoszon ilyen messzire, a West Village–be? –, de nem hiszem, hogy megfordult volna a fejében, hogy ennyire rossz a helyzet. Az, hogy bomba robban a New York–i Főiskola egyik kollégiumában – akarom mondani, diákotthonában csupa nagybetűs hírnek számít. Valami hasonló történt egyszer a Yale–en, arról a CNN riportot csinált, amit az összes helyi kábeltévén fő hírként sugároztak, annak ellenére, hogy később kiderült, semmilyen terrorcselekményről nem volt szó. És hogy a robbanás egyik áldozata egy volt tinisztár? Nos, ez csak még szaftosabbá teszi a történetet. Az eltűnésem a zeneiparból nem észrevétlen történt, és az okai – beleértve az anyám új szarvasmarhafarmját is Argentínában – mind nyilvánosságra kerültek a sajtóban. Lelki szemeim előtt már látom is a főcímet a Postban: A SZŐKE BOMBÁZÓ volt sztárénekesnőt, Heather Wellst, majdnem darabokra szakította egy felrobbanó bomba rosszul fizető munkahelyén a New York–i Főiskolán, ahová azért kényszerült, hogy el tudja magát tartani,
miután zenei karrierje zátonyra futott, s dobta volt vőlegénye, az Easy Streetből ismert Jordan Cartwright is. Azért meg tudom érteni dr. Jessup aggodalmát is. Az, hogy két alkalmazottja is megsérült egy felvonóbalesetben, egy dolog. De hogy bombát robbantottak a kollégium – akarom mondani, diákotthon – egyik épületében? Sőt, ami még rosszabb, abban az épületben, ahol a főiskola elnöke is lakik? Mit fog mondani az igazgatósági tagoknak? Szegény fickó nyilván azt hiszi, hogy ezzel végleg búcsút is inthet az alelnökségnek. Nem is kárhoztatom azért, mert jobban aggódik a saját irhája miatt, mint az enyémért. Végül is, neki már gyerekei vannak. Nekem pedig nincs másom, csak egy kutyám. – Heather – kezd bele ismét dr. Jessup –, biztos vagyok benne, hogy maga megérti a dolgot. Ez az egész iszonyú rossz reklám nekünk. Nem engedhetjük meg, hogy a közvélemény azt gondolja, elvesztettük az irányítást a diákotthonaink fölött. Meglepetésemre Canavan nyomozó szakítja félbe az alelnökhelyettest. Hangosan megköszörüli a torkát, és körbepillant, hová köphetne, de eredménytelenül, így sóhajt és nyel egyet. − Hé! Sajnálom, hogy félbe kell szakítnom a csevegést, de Ms. Wells minél tovább marad itt, annál nehezebben tudják az embereim kordában tartani a tömeget odakint. Érzrm, hogy egy kar öleli át a vállamat. Felnézek, és meglepődve látom, hogy Cooperé. De nézni nem rám néz. Hanem az rajtóra. − Gyere, Heather – szólal meg. – Frank és Patty kocsival jöttek Odalent állnak a garázsban. Majd ők hazavisznek minket. − Igen, menjünk – sürget Patty is. Gyönyörű arcáról csak úgy süt az iszonyat. – Gyűlölöm a kórházat, és az
újságírókat még jobban. – Sötét, mandulavágású szemével dr. Jessupra pillant, kis híján hozzáteszi, hogy De legjobban az idegbajos bürokratákat, ám aztán mégsem mond semmit, csupán miattam, ezt biztosra veszem, mivel ezt a pillanatot választom arra, hogy elég erősen a lábára lépjek, aminek következtében apró, ámde fájdalmas kiáltást hallat. Miután elköszönök Pete–től és Magdától – akik megígérik, hogy addig nem mennek el innen, amíg meg nem látogathatják Juliót egy kórházi dolgozó örömmel megmutatja az utat a parkolóba, mint akinek minden áldozatot megér, csak hogy végre megszabaduljanak tőlünk – következésképpen az összes újságírótól. Egész úton az autó felé csak az jár az eszemben, hogy Jaj istenem! Ki vagyok rúgva. És amikor nem gondolkodom: Jaj istenem, mi ez most a karjával? Mármint Cooperével, na. Csakhogy amikor biztonságba kerülünk az autóban, Cooper leveszi a kezét a vállamról. Úgyhogy már csak egy dolog marad, ami miatt aggódnom kell. –Jaj istenem! – sóhajtok fel kétségbeesetten, összeszorult torokkal a hátsó ülésen. – Azt hiszem, dr. Jessup ki fog rúgni. – Senki nem fog kirúgni, Heather – jelenti ki Cooper. – A fickó csak a saját érdekeit próbálja védeni. Ha az a pasas akár csak csúnyán is néz rád, velem gyűlik meg a baja – mordul fel Patty a kormány mögül. Igen magabiztos – mondhatni agresszív – vezető, ezért van az, hogy ha bejönnek a városba, mindig ő ül a volánnál, nem Frank. Amikor egy taxi elévág, beletenyerel a dudába. – Senki sem húzhat ujjal a legjobb barátnőmmel. Frank hátranéz az elülső ülésről. – Cooper neked adta a dzsekijét? Rápillantok a bőrkabátra, amelyet még mindig ott szorongatok a vállamon. Érzem rajta Cooper illatát: bőr
és szappan. Úgy érzem, soha nem akarom levenni, soha többé. De tudom, hogy muszáj lesz, amint hazaérünk. – Nem – felelem. – Akarom mondani, csak kölcsönbe. – Ó – nyugtázza Frank. – Csak mert, tudod, teljesen összevérezted. – Frank – csattan fel Patty. – Fogd be! – Semmi baj – szólal meg Cooper, miközben az ablakon keresztül a rengeteg fura alakot bámulja, akik benépesítik a West Village utcáit. Semmi baj! A szívem hatalmasat dobban. Cooper azt mondta, nem baj, hogy teljesen összevéreztem a bőrkabátját! Valószínűleg azért, mert ezután randizni fogunk, és amúgy is nekem adná. Én pedig megtartanám – ahogyan Coopert is hogy mindig melegítsen. De ekkor Cooper hozzáteszi: – Ismerek egy vegytisztítót, aki nagyon jó a vérfoltok eltávolításában. Hát ez tényleg nem az én napom.
25. Helló! Jó számot hívtam? Igen, a szerelmem keresem. Halló! Ide tudná hívni nekem? Halló! Tudom, hogy régen itt lakott. Halló! Tudom, hogy régen érdekeltem. Halló! Kérem, hívja ide Nekem a szerelmem. Eredeti cím: „Hello” Előadó: Heather Wells” Szerző: Jones/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Patty kitesz minket a háznál, annak ellenére, hogy Frank szerint egyáltalán nem biztonságos itt, tekintve, hogy valaki meg akar ölni, meg minden. Én nem vágyom másra, csak egy fürdőre, és hogy végre bemászhassak a saját ágyamba, és ezer évig alhassak. Nem akarok hosszú eszmecserét folytatni arról, hogy aki meg akar ölni, bárki is legyen az, vajon tudja–e, hol lakom. Frank azt szeretne, ha hozzájuk mennék. Amíg Cooper fel nem hívja a figyelmét, hogy ezzel veszélybe sodorhatom Indyt. Először eléggé meglepődöm, hogy Cooper ilyen szörnyűségeket beszél. De amikor látom, hogy Frank milyen gyorsan rávágja, hogy igazából tán jobb lenne nekem, ha inkább
Cooperrel maradnék, mivel ő mégiscsak gyakorlott bűnüldöző, meg minden, rájövök, mire is ment ki a játék. Cooper tisztában van vele, hogy haza szeretnék menni. Tudja, hogy nem akarom az éjszakát Patty és Frank vendégszobájában tölteni. És mert ő Cooper, és mindig olyan rendes velem – felajánlja, hogy ingyen lakhatok nála, amikor nem tudok hová menni, de még ha tudnék is, akkor sem lenne pénzem lakbérre; elvisz egy bálba, ahová nem igazán akar elmenni, mert bármikor összefuthat egy volt szerelmével, akivel a dolgok elég rosszul végződtek; az életét kockáztatja, hogy megmentse az enyémet, meg ilyesmik –, megtesz minden tőle telhetőt, hogy megadja nekem azt, amiről tudja, hogy szeretném. Leszámítva persze azt az egy dogot, amit minden másnál jobban szeretnék. De szemmel láthatólag azt – hogy milyen okból kifolyólag, azt valószínűleg sohasem fogom megtudni, de erősen úgy érzem, hogy nem is akarom – nem akarja megadni nekem. Ami jól is van így. Akarom mondani, megértem. Majd megnyitom a SAJÁT orvosi rendelőmet / nyomozóirodámat / ékszerboltomat az ő segítsége nélkül. Persze a gyerekeket egyedül összehozni kicsit nehezebb feladat lesz, de biztos vagyok benne, hogy majd azt is megoldom valahogy. Szerencsére a számom titkos, így egyetlen riporter sem ólálkodik az ajtóm körül, amikor hazaérünk. Csak az ismerős drogárusok. Lucy majd kiugrik a bőréből, amikor meglát – bár Coopert kell megkérnem, hogy kivételesen vigye le ő, mivel a sérült kezemmel sehogy sem tudnám a pórázt megtartani. Amikor már kívül vannak az ajtón, felosonok az emeletre, kihámozom magam a koszos ruhákból, és végre, végre belemerülök a fürdőkádba.
Csakhogy kiderül, hogy varratokkal az ember kezében a fürdés egyáltalán nem tréfadolog. Muszáj kiszállnom a kádból, kimennem a konyhába, elővennem egy pár gumikesztyűt, és felvennem, mielőtt nekiállok hajat mosni, mert az orvos figyelmeztetett, hogy ha víz éri a varratokat, a kezem le is eshet a helyéből, vagy mi. Amikor végül az összes koszt és vért sikerül lemosom magamról, csak fekszem ott, áztatom még egy kicsit a vállamat, és azon tűnődöm, mit tegyek. Úgy értem, a dolgok nem állnak valami fényesen. Valaki megpróbál eltenni láb alól... minden bizonnyal ugyanaz a valaki, aki korábban már két embert megölt. De az egyetlen közös nevező a halott lányokkal, úgy tűnik, a főiskola elnökének a fia. Viszont a rendőrség szerint nem valószínű, hogy Christopher Allington próbált meg felrobbantani, mert ő ebben az időpontban nem is volt a városban. Ami azt jelenti, hogy valaki más próbál meg megölni, nem Chris. És lehet, hogy ez a valaki, és nem Chris volt az, aki a két lányt is megölte. De ki? És miért? Először is, miért akarta volna bárki is holtan látni Elizabeth Kelloggot és Roberta Pace–t? Mit követhettek el. amiért azt érdemelték, hogy meghaljanak? Úgy értem, leszámítva azt, hogy beköltöztek a Fischer Hallba. Ja, és hogy randiztak – bár csak igen rövid ideig – Chris Allingtonnal. Ez lenne az? Ennek köszönhették volna a halálukat? Hogy találkozgattak Chrisszel? Magdának igaza lenne? Mármint nem abban, hogy a lányok maguk vetettek véget az életüknek, mert miután oly sokáig vártak arra, hogy lefeküdjenek valakivel, rájöttek, hogy ez nem is annyira eget rengető dolog, mint ahogyan eddig elhitették velük. Hanem abban, hogy ezek a lányok a szex miatt haltak meg – de nem a saját, hanem egy olyasvalaki keze által, akinek nem tetszett, amit tettek. Olyasvalaki keze által, mint Mrs. Allington, például? Mit is mondott nekem Chris anyja, közvetlenül a
felvonóban történtek előtt? Valami olyasmit, hogy „ti, lányok...". „Ti, lányok, állandóan zaklatjátok őt" – vágta a fejemhez. Vagy valami hasonlót. Ti, lányok. Volt valami mélyen ellenséges Mrs. Allington megnyilvánulásában, valami olyan érzelem, ami sokkal erősebb, mint a szimpla bosszúság amiatt, hogy felébresztettem. Vajon Mrs. Allington is egy olyan féltékeny anya, aki azt gondolja, hogy egyetlen más nő sem elég jó az ő drágalátos fiacskájának? Mrs. Allington lett volna az, aki megölte Elizabethet és Robertát? És vajon ő volt az, aki megpróbált engem is eltenni láb alól, amikor rájött, hogy veszélyessé kezdek válni a szima– tolásommal? Ó, istenem! Ez az! Mrs. Allington a gyilkos! Mrs. Allington! Zseniális vagyok! Meglehet, a legzseniálisabb detektívelme Sherlock Holmes óta! Várjunk csak... Létezett ő egyáltalán? Vagy csak kitalált személy? Kitalált, nem? Jó, rendben. Akkor én vagyok a legzseniálisabb detektívelme... öhm... Eliot Ness, Al Capone börtönbe juttatója óta! Ő már csak valódi, nem? – Heather! Úgy megijedek, hogy egy csomó forró vizet és szappanhabot kifröcskölök a kádból. De csak Cooper az. – Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy – kiabál be a csukott ajtón keresztül. – Nincs szükséged semmire? Öhm, de igen. Rád. Ide a kádba, meztelenül. Most. – Nem, minden rendben – kiáltok ki. Megmondjam neki, hogy rájöttem, ki tette ezt velem? Vagy várjak, míg kimászom a kádból? – Jó. Arra gondoltam, ha kész vagy, rendelek valami vacsorát. Indiai jó lesz? Mmmmm. Zöldséges táska... – Tökéletes – felelem.
Jó, akkor igyekezz! Valamit meg szeretnék beszélni veled. Valamit meg szeretne beszélni velem? Micsoda? Csak nem a valódi érzései irántam? Én mindig is úgy tekintettem rád, mint... Azóta sem fejezte be a mondatot, hogy mit is tart felőlem. Most talán majd elmondja? És én biztosan akarom tudni? Két perccel később már ott ülök a szokásos székemen a konyhaasztal mellett, a frottír fürdőköpenyemben és a vizes hajamra . .avart törölközőben. Igenis tudni akarom. Abszolút. – Ezgyors volt – szólal meg Cooper az asztal túloldalán. Aztán felnyitja a laptopját. Na, várjunk egy percet! A laptopját? Melyik pasi használná audiovizuális szemléltetőeszközként a számítógépét ahhoz, hogy elmondja egy lánynak, mit is gondol felőle? − Mennyire ismered – érdeklődik – Christopher Allingtont? – Christopher Allingtont? – kérdezek vissza rekedt hangon. Talán a sok kiabálástól rekedhettem be a liftaknában. Vagy attól, hogy Cooper valójában nem az irántam való igazi érzéseiről akar beszélni, hanem Christ találja gyanúsnak. Hahó! Ez bosszantó. – De hát nem lehetett Chris – felelem, csak hogy leválasszam Coopert a témáról, és végre visszatérjünk rám. – Canavan nyomozó azt mondta... – Amikor egy ügyben nyomozok – szakít félbe Cooper szenvtelenül –, minden szempontot megvizsgálok. Jelen pillanatban Christopher tűnik az egyetlen közös szálnak az áldozatok között. Csak annyit kérdeztem: mit tudsz róla? –Hát... – gondolkodom el. Talán a vulkánok agykontrollja megint segíthetne. HOGY TEKINTETTÉL RÁM MINDIG IS? – Nem sokat. – Tudod, melyik suliba járt korábban? –
Nem – felelem. HOGY TEKINTETTÉL RÁM MINDIG IS? Aztán, amikor az arcára pillantok, visszakérdezek. – Miért? Te tudod, melyik suliba járt korábban? – Igen – bólint Cooper. – Az Earlcrestre. – Earl micsodára? – lepődöm meg. A vulkánok agykontrollja, úgy látszik, nem működik! Ahelyett, hogy végre elmondaná, mit is gondol felőlem, Chris Allingtonról zagyvál valamit. Kit érdekel Chris? – Az Earlcrest Főiskolára – ismétli meg Cooper. – Chris oda járt azelőtt. – Mi a csodáról beszélsz, Cooper? – Jó lenne, ha az indiai kaja minél hamarabb megérkezne. A gyomrom már erősen korog. – És egyáltalán, honnan tudod, hová járt régebben Chris? Cooper megvonja széles vállát. – DAB – csak ennyit mond. – BAB? – ismétlem meg zavartan. – Nem, DAB. Diák–adat–bázis. – Amikor továbbra is értetlenül bámulok, felsóhajt. – Ja, igen. Hogy is felejthettem el. Te totális számítógép–analfabéta vagy. – Dehogy vagyok! Állandóan az interneten lógok. És én viszem fel az összes számládat... – De az irodádban még mindig teljesen elavult a rendszer. A DAB–ot még nem vitték fel a kollégiumi igazgatóság gépeire. – Diákotthon – javítom ki automatikusan. – Diákotthon – hagyja rám. Cooper mindent viharos sebességgel csinál. Gyorsabban ütögeti a billentyűket a gépen, mint ahogy én húrt váltok a gitáron. – Na, figyelj! Nézz bele ebbe az adatbázisba, hogy lásd, mire gondoltam Christopher Allingtonnal kapcsolatban. Rendben. – Felém fordítja a képernyőt. – Allington, Christopher Phillip. Nézd! A kicsinyke monitorra nézek. Christopher Allington összes tanulmányi adata ott van feljegyezve, egy halom személyes információval egyetemben, mint például a felvételi pontjai a jogra, hogy milyen órákat vett fel, meg –
ilyesmik. Chris, mint kiderül, egy csomó középiskolát megjárt. Egy svájci intézményből csalás miatt rúgták ki, egy másikból Connecticutban meg nem nevezett okok miatt. Ennek ellenére sikerült bejutnia a chicagói egyetemre, ahol pedig, azt hallottam, eléggé megválogatják, kiket vesznek fel. Kíváncsi lennék, milyen szálakat mozgatott meg az apja, hogy besegítse oda. De Chris a „Szeles város"–ban sem talált sokáig menedékre. Az első félév után onnan is kibukott. Aztán egy kis ideig csak lazsált... ha pontosak akarunk lenni, jó négy évig. Aztán hirtelen felbukkant az Earlcrestben, ahol múlt évben végzett is, s bár kissé idősebb volt, mint a csoporttársai, ugyanúgy főiskolai bölcsészdiplomát szerzett. − Az Earlcrest – jut eszembe – az a hely, amelynek az régebben az elnöke volt. Mielőtt átkerült ide, a New York–i Főiskolára. − A jó öreg protekció – vigyorodik el Cooper. – Él és virágzik i egyetemi körökben, mint mindig is. − Jó – állapítom meg még mindig kissé összezavarodva. – Szóul, fiatalabb korában néhány helyről kicsapták, s csak olyan főiskolára tudták benyomni, ahol az apja az elnök. És ez mit bizonyít? Azt biztosan nem, hogy pszichopata gyilkos lenne. – Nem is hiszem el, hogy én vagyok az, aki most Chris ártatlansága mellett érvel. Az anyja tényleg ennyivel gyanúsabb volna? − És egyáltalán hogy jutottál hozzá az adataihoz? Nem kellene ezeknek titkosnak lenniük? − Megvannak a magam módszerei – somolyog Cooper, és újból maga felé fordítja a laptop képernyőjét. − Ó, istenem! – Ez az ember tényleg mindenben ilyen mesésen ügyes? – Betörtél az iskolai rendszerbe!
− Mindig is érdekelt, mit csinálok egész nap – von vállat Cooper. – Most már tudod. Vagy legalábbis egy részét. – Nem tudom elhinni! – ámuldozom. – Hisz te egy számítógépguru vagy! – Ez mindent megváltoztat. így majd orvosi rendelő/nyomozóiroda/ékszerbolt/hackerszolgáltatás lesz a megnyitandó üzletünk profilja. De várjunk csak! Mi lesz akkor a dalaimmal? Cooper nem is figyel rám. – Szerintem lenni kell itt valaminek – jelenti ki, miközben buzgón pötyög a gépen. – Valaminek, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Az egyedüli kapocs a lányok közt, úgy tűnik, Allington. Ő az egyetlen, akiről tudunk, de, figyelembe véve, amit itt látok, lennie kell még valaminek. Úgy értem, amellett, hogy mindkét lány szűz volt, és már voltak feljegyzett ügyeik az egyetemi irataik közt, mielőtt Chris rájuk tette volna a kezét... Mrs. Allington. Már ott van a nyelvem hegyén, hogy megkérdezzem: És mi van Mrs. Allingtonnal? Úgy értem, neki megvolt az indítéka. És nyilvánvalóan van neki némi – hogy is nevezné ezt Sarah? Ödipusz–komplexusnak? Csak az ellenkező előjellel, mert a fia iránt érzi, nem az apja iránt... Jól van, rendben. Mrs. Allington a fejébe vette, hogy a fia irtó népszerű, és utálja a lányokat, akik állandóan a sarkában vannak. De vajon gyűlöli–e őket annyira, hogy meg is ölje őket? És egyáltalán, képes lehetett rá Mrs. Allington, hogy összerakja azt a bombát? Ami a lift tetején volt? Úgy értem, ha az ember csak besétálhatna a Saksba, és a kosarába tehetne egy bombát, tuti, hogy Mrs. Allington meg is tenné. De hát ez nem így működik. Ha bombát akarunk, készítenünk kell egyet. És ahhoz, hogy ilyesmit készítsünk, józan gondolkodásra van szükség. Legalábbis erősen így gondolom.
Mrs. Allington viszont még egyetlenegyszer sem volt józan – amennyire én tudom –, amióta ide költöztek a Fischer Hallba. Felsóhajtok, és kinézek az ablakon. Látom, hogy ég a villany az elnök lakosztályában a tetőn. Vajon mit csinálnak Allingtonék odafent? Kíváncsi lennék. Mindjárt hét óra. Valószínűleg a híradót nézik. Vagy tán azt tervezgetik, hogy újabb ártatlan áldozatokat tesznek el láb alól? Ekkor hangosan megszólal a csengő, én pedig ijedtemben felugrók. – Megjött a vacsora – állapítja meg Cooper, és feláll. – Máris itt vagyok. Lemegy, hogy ajtót nyisson az indiai menünknek. Én meg tovább bámulok kifelé az ablakon, s várom, hogy visszajöjjön. A tetőépület alatt újabb és újabb ablakokban gyullad világosság a Fischer Hall többi emeletén, ahogy a lakók lassan hazatérnek az iskolából, vacsoráról, edzésről vagy próbáról. Azon tűnődöm, vajon a sok apró figura közt, akiket az ablakokban látok, ott van–e Amber, a kis vöröske Idahóból. Vajon a szobájában ücsörög, és Chris hívását várja? S tudja–e, hogy a fiú a Hamptonsban keresett menedéket? Szegény kis Amber. Kíváncsi lennék, mit követett el, hogy Rachel ma reggel behívatta magához. És akkor szöget üt a fejembe valami. Kinyitom a számat, de hirtelen egy hangot sem tudok kipréselni rajta. Amber! Teljesen megfeledkeztem Amberről és a reggeli találkájáról Rachellel. Vajon milyen ügyben kellett Rachelnek behívatnia? Hisz az a lány maga sem tudta, miért volt jelenése a kollégium igazgatójánál. Mit követhetett el Amber? Amber nem csinált semmit. Leszámítva, hogy szóba állt Chris Allingtonnal. Ez minden, amit Amber tett.
És Rachel ezt tudta, mert látott velük az épület előtt a Tátika verseny után. Ahogyan Robertát is látta Chrisszel a bálon. És Elizabethet meg Christ? Vajon hol láthatta őket együtt? Az eligazításon talán? Vagy egy vetítésen? Csakhogy ennek nincs jelentősége. Mint ahogy annak sincs, hogy Rachel kérte meg Juliót, hogy szóljon nekem, mert Gavin megint liftszörfözik. És ahogy az sem számít, hogy Rachel volt az, aki felosont a léteire, és megpróbálta a fejemre ejteni azt a cserép muskátlit. Mint ahogy az sem jelent semmit, hogy amikor a második lány meghalt, Rachel nem volt az ebédlőben, ahol lennie kellett volna. Nem. Épp a női mosdóból jött ki, amikor összefutottunk... a mellett a lépcső mellett, ahonnan lerohant, miután lelökte Roberta Pace–t az aknába. És vajon mi lehetett az oka, hogy a lift kulcsa nem volt a helyén, aztán olyan hirtelen megkerült azon a napon? Az, hogy Rachelnél volt. Rachelnél, az egyetlen személynél a Fischer Hallban, akitől semelyik ügyeletes diák nem kérné, hogy írja fel, ha elvisz egy kulcsot, de még csak azt sem kérdezné meg senki, hogy mit keres a pult mögött. Mert ő az épület igazgatója. És a lányok, akik meghaltak, nem azért haltak meg, mert aktájuk volt Rachel irodájában. Hanem azért volt aktájuk az irodában, mert Rachel kipécézte ezeket a lányokat, hogy eltegye őket láb alól. – Remélem, éhes vagy – érkezik vissza Cooper egy hatalmas I love NewYork nejlonszatyorral. – Összekeverték a rendeléseket, és csirkés meg rákos dansakot hoztak... – a hangja elakad. – Heather? – furcsa tekintettel méreget, s kék szemében aggodalom tükröződik. – Jól érzed magad? – Earlcrest – csak ennyit tudok kinyögni. Cooper leteszi a tasakot a konyhaasztalra, és értetlenül néz rám.
Aha – nyugtázza. – Akkor jól hallottam. Mi van vele? Merre van ez a hely? Cooper a számítógép képernyője fölé hajol. –Öhm... nem lát... de, Richmondban, Indianában. Olyan erősen rázom meg a fejem, hogy a törölköző lecsúszik róla, és a vizes tincsek a vállamra hullanak. Nem. EZ NEM LEHET! – Édes istenem! – sóhajtok. – Édes jó istenem! Cooper úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. És őszintén szólva azt hiszem, így is van. Mármint, hogy elment az eszem. Mert hát hogy lehet, hogy eddig nem jöttem rá, pedig végig itt volt, az orrom előtt... – Rachel is ott dolgozott – tájékoztatom rekedten. – Egy kollégiumban dolgozott az indianai Richmondban, mielőtt ideköltözött. Cooper, aki közben fehér papírtasakokat veszeget elő a nejlonszatyorból, megdermed. – Te meg mi a csodáról beszélsz? – Richmond, Indiana – ismétlem meg. A szívem olyan erősen ver, hogy szinte látom a frottírköpenyem elején, hogy mekkorát ugrik minden dobbanásra. – Rachel legutóbb Richmondban dolgozott, Indianában... Cooper arcára lassan kiül a felismerés. –Rachel az Earlcrest főiskolán dolgozott? Azt hiszed... azt hiszed, Rachel ölte meg azokat a lányokat? – Megrázza a fejét. – De miért? Gondolod, hogy ennyire hajtott volna az Árvácska– díjra? – Nem. – Rachel egyáltalán nem azért lökdös le embereket a Fischer Hall liftaknájába, hogy megszerezze az Árvácskát, vagy bármiféle díjat. Mert Rachel nem kitüntetésre hajt. Egy férfira. Egy heteroszexuális férfira, akinek az éves jövedelme több, mint százezer dollár fölött van, ha beleszámoljuk az örökség hozadékát is. Christopher Allington... Christopher Allington az a férfi. – –
− Heather! – szól rám Cooper. – Heather! Figyelj! Sajnálom, nem lehet. Rachel Walcott nem lehet gyilkos. Meglepve nézek rá. − Honnan tudod? – kérdezem. – Úgy értem, miért ne lehetne ő ugyanúgy, mint akárki más? Mert nő? Vagy mert olyan csinos? − Mert ez őrültség – jelenti ki Cooper. – Nézd, hosszú napod volt, lehet, hogy egy kis pihenésre lenne szükséged. − Nem vagyok fáradt – tiltakozom. – Gondolj bele, Cooper! Tényleg gondolj bele! Elizabeth és Roberta is találkoztak Rachellel a haláluk előtt – fogadni mernék, hogy a feljegyzések aktáikban, tudod, arról, hogy az anyjuk betelefonált, hamisuk. Biztosra veszem, hogy soha nem is hívták az iskolát. És most Amber... − Hétszázan laknak a Fischer Hallban – hívja fel a figyelmemet Cooper. – Akkor mindenki halott lenne, akit Rachel Walcott behívatott magához! − Nem, csak azok, akiknek ezek közül viszonyuk volt Christopher Allingtonnal. Cooper a fejét csóválja. − Heather, próbáld meg logikusan nézni a dolgokat! Honnan lett volna Rachel Walcottnak fizikai ereje ahhoz, hogy lelökjön egy küszködő felnőtt nőt a liftaknába? Hisz ő maga is alig nyom hatvan kilót. Ez egyszerűen lehetetlen, Heather. − Nem tudom, hogy csinálja, Cooper. De azt tudom, hogy egészen furcsa véletlen, hogy mind Rachel, mind Chris tavaly még az Earlcrestben voltak, most pedig már mindketten a New York–i Főiskolán. Sokat mernék tenni rá, hogy Rachel Christopher Allingtont – és a szüleit – követte ide. Amikor továbbra is hitetlenkedve néz, felállók, hátratolom a székem, és azt mondom: − Csak egy módja van annak, hogy megtudjuk, így van–e.
26. Mit tettem, hogy így Megharagítottalak? Mit mondtam, hogy így Elszomorítottalak? Nem úgy gondoltam, Esküszöm, nem igaz, Ha valakit is szerettem, Én mondom, te vagy az. Ne menj el dühösen, Engedd, hogy ügyesen Felvidítsalak.
Eredeti cím: „Hello” Előadó: Heather Wells Szerző: Jones/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
Egyáltalán nem lep meg, hogy Cooper ellenzi az ötletet, hogy hétvégén este hétkor elinduljunk, és lekocsikázzunk egészen a Hamptonsig, pusztán azért, hogy váltsunk pár szót valakivel, akit a rendőrség még csak be sem hívott, hogy kikérdezze. Még akkor sincs meggyőzve, amikor felhívom rá a figyelmét, hogy Chris valószínűleg sokkal szívesebben beszélne velünk, mint a rendőrökkel. Makacsul kitart amellett, hogy a sérüléseimmel, amiket ma reggel szereztem, egy alapos alvásra van szükségem, nem pedig egy hatórás autókázásra East Hamptonig meg vissza.
Amikor emlékeztetem, hogy mint jó állampolgároknak, kötelességünk mindent megtenni azért, hogy ezt a nőt rácsok mögött tudjuk, még mielőtt ismét lecsapna, Cooper biztosít róla, hogy reggel azonnal felhívja Canavan nyomozót, és beszámol neki az elméletemről. − De reggelre Amber lehet, hogy már halott lesz! – kiáltok fel Azt tudom, hogy most még él, mert azonnal felhívom a szobáját, és a szobatársa elmondja, hogy épp tévét néz valaki másnál a folyosó túlvégén. − Ha a diákotthon igazgatója hívatja – kiabálom szinte már hisztérikusan Amber szobatársának –, mondja meg neki, hogy SEMMIKÉPPEN ne menjen. Érti? − Ühüm – nyugtázza a szobatárs. – Rendben. − Komolyan mondom! – kiabálok, mielőtt még Cooper kirángatná a kezemből a kagylót. – Mondja meg neki, hogy a Fischer Hall igazgatójának asszisztense üzeni, hogy ha a diákotthon igazgatója berendeli újabb meghallgatásra, ne menjen. De még csak az ajtót se nyissa ki neki! Érti, amit mondok? Megértette, hogy nagy bajba kerülhet a Fischer Hall igazgatójának asszisztensénél, ha nem adja át ezt az üzenetet? − Öhm – motyogja a szobatárs. – Aha. Át fogom adni. Hát lehet, hogy ez nem a legkifinomultabb módja annak, hogy elérjem a célomat. De legalább tudom, hogy Amber biztonságban van. Legalábbis egyelőre. – Mennünk kell, Cooper! – nógatom, amint letettem a kagylót. – Meg kell tudnom. – Heather! – csattan fel Cooper idegesen. – Esküszöm, soha életemben nem találkoztam még ennyire... Elakad a lélegzetem. Na végre, kimondja! Amit az irodámban is akart. Most végre kimondja! Csakhogy akkor – úgy értem, az irodában – úgy hangzott, mintha valami dicséretre készülne. De abból ítélve, ahogyan most az ajkát összeszorítja, nem
hinném, hogy bármi kedveset akarna rólam mondani. Erősen úgy érzem, hogy nem is akarom hallani, ami következik. Mert az az igazság, hogy ez a Rachel dolog sokkal fontosabb. Ezért csak azt mondom: – Vonatok is mennek a Hamptonsba. Megnézem a menetrendet az interneten, és... Nem tudom, azért adja–e be a derekát, mert rájött, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elhallgattasson, vagy mert nagyon aggódik amiatt, hogy valami bajom eshet a Long Island–i vasútvonalon. Vagy egyszerűen csak ki akar engesztelni egy dilis sebesült lányt. Akárhogy is, miközben felöltözöm, Cooper kihozza a kocsiját a parkolóból – egy 74–es BMW 2002–t, amelyre a drogkereskedők az utcában rendszeresen gúnyos megjegyzéseket tesznek, mivel szerintük csak az új BMW a jó BMW. De egyáltalán nem tűnik boldognak, vagy ilyesmi. Sőt, biztos vagyok benne, hogy magában elátkozza azt a napot, amikor ki tudja, milyen indíttatásból megkért, hogy költözzek hozzá. Rajtam pedig rossz érzés lesz úrrá emiatt. De tényleg. De annyira azért mégsem, hogy azt mondjam neki, felejtse el az egészet. Mert hát végül is egy lány élete forog kockán. Allingtonék hétvégi házát gyerekjáték megtalálni. Úgy értem, benne vannak az East Hampton–i telefonkönyvben. Ha nem akarnák, hogy bárki is meglátogassa őket, titkosították volna a telefonszámukat, nem? Jó, rendben, ott van a hatalmas nagy kovácsoltvas kapu a kocsibejáró végén, beépített kaputelefonnal, meg minden, amiből az egyszeri látogató azt gondolhatná, hogy nem szívesen fogadják a vendégeket.
De ami engem illet, én nem dőlök be ennek. Kipattanok az autóból, odalépek a kapuhoz, és megnyomom a csengőt. S még amikor senki sem válaszol, akkor sem keseredek el. Túlságosan. – Heather – szól ki Cooper a kocsi elülső ablakán. – Nem hinném, hogy bárki is... De ekkor a kaputelefon recsegni kezd, és egy hang szólal meg benne, amely eltéveszthetetlenül Chrishez tartozik: – Mi van?! Meg tudom érteni, miért ilyen ingerült. Hiszen szinte ráfeküdtem a csengőre, arra számítva, hogy azt, aki odabent van, ez jól felidegesíti majd, s kénytelen lesz ajtót nyitni. Ez egy olyan Kis trükk, amit még az újságíróktól tanultam, akik rendszeresen sátort vertek a Jordannel közös lakásunk előtt. − Öhm... helló, Chris – köszönök a kaputelefonba. – Én vagyok az. − Ki az az én? – kérdez vissza Chris még mindig bosszúsan. − Tudod – felelem flörtölő kislány módjára. – Engedj be! Aztán hozzáteszem azt a két rövidke szót, amelyeknek Justine feljegyzései szerint sok diák – és hát, végül is, Chris is közéjük tartozik – nem tud ellenállni: – Pizzát hoztam. Rövid szünet következik. Aztán a kapu lassan nyílni kezd. Visszasietek a kocsihoz, ahol Cooper – öndicséret ide vagy oda – némiképp lenyűgözve néz rám. – Pizza... – ismétli meg. – Ezt megjegyzem. – Mindig bejön – erősítem meg. Azt nem árulom el, honnan kaptam az ötletet. Az az igazság, hogy a gyomrom is majd felfordul Justine–tól. Begurulunk a köríves autóbejárón, s előttünk ott magasodik a Villa d'Allington fehér műmárvány pompájában.
Természetesen jártam már azelőtt is Hamptonsban. Cartwrightéknak is van itt egy házuk, egyenesen rajta a vízen, három oldalról védett madártelep veszi körül, így senki más nem építkezhet oda, és nem teheti tönkre a kilátást. És másoknál is jártam már itt – olyan házakban, amelyek építészeti csodának számítanak, és egyszer még egy olyan villában is, amelyet téglánként szállítottak ide Dél–Franciaországból. Nem viccelek. De még sohasem láttam Allingtonék kúriájához akár távolról is foghatót. Legalábbis nem itt, Hamptonsban. Hófehér, vaskos falak, mediterrán típusú, boltozatos árkádsorokkal, tele színesen pompázó virágokkal, s az egész olyan ragyogóan kivilágítva, mint a Rockefeller Center. Ám egy korcsolyapálya fölé magasodó hatalmas öreg monstrum helyett itt egy hasonlóan hatalmas fehér ház emelkedik egy medence fölé. – Mi lenne – kérdi Cooper - ha a változatosság kedvéért most megengednéd, hogy én beszéljek? Összeszűkült szemmel nézek rá. – De nem akarod megütni, ugye? – Már miért tennék ilyet? – csodálkozik Cooper. – Nem szoktál behúzni néha egyet–egyet? Mármint általában, munka közben. – Nem is emlékszem, mikor tettem ilyesmit utoljára – jelenti ki szelíden. Egy kicsit csalódott vagyok. – Hát, azt hiszem, Christopher Allington pont az a fajta fickó, akinél viszketni kezd a tenyered. Már ha szokott nálad ilyesmi előfordulni. – Tényleg az a fajta – erősíti meg Cooper halvány mosollyal az arcán. – De akkor sem fogom megütni. Legalábbis nem most azonnal. Először csak halljuk őket, aztán meg is látjuk, amint átjutunk az egyik árkádról függönyszerűen lecsüngő folyondárokon. Átbújunk az édesen illatozó indák közt,
és a hátsó udvarban találjuk magunkat. A csillogó medence bal oldalán egy forróvizes dézsa áll, mely látványosan gőzölög az este hűvösében. A dézsában ketten ücsörögnek – szerencsére egyikben sem ismerem fel Allington elnököt vagy a feleségét. Azt hiszem, meg is halnék, ha meglátnám az elnököt fürdőgatyában. Nem vesznek rögtön észre minket, valószínűleg a sűrű gőznek és a reflektoroknak köszönhetően, amelyek fényesen megvilágítják a medence partját, de a dézsa környékét sötétben hagyják. A hátsó kert széles fapalánkjai mentén itt–ott kerti fotelek állnak, halványrózsaszín párnákkal. A medence egyik oldalán egy bár áll, de igazi ám, bárszékekkel és hátulról megvilágított, üvegekkel teli polcokkal. Közelebb lépek a forróvizes dézsához, és hangosan megköszörülöm a torkomat. Chris felemeli a fejét egy lány mellkasáról, és meglepetten néz ránk. Láthatóan be van rúgva. Meg a lány is. Aki megszólal: − Hé, nincs is nála pizza! A hangja csalódottnak tűnik, bár láthatólag eddig elég jól elvoltak pizza nélkül is. − Helló, Chris – üdvözlöm, és leülök az egyik kerti fotel szélére. Alattam a párna kissé nedves. Hamptonsban nemrégiben esett. Úgy tűnik, beletelik pár percbe, mire Chris felismer. És mikor rájön, hogy ki vagyok, nem lesz tőle túlságosan boldog. – Szöszi? – simít ki néhány nedves hajtincset a szeméből. – Te vagy az? Mi a csodát keresel itt? – Csak azért ugrottunk be, hogy megkérdezzünk néhány dolgot – mondom. Lucy is velünk jött, nem hagyhattam egyedül kucorogni a házban egész éjszaka, s most leül mellém, a fejét ráteszi a térdemre, és boldogan liheg. – Hogy vagy?
Jól, azt hiszem – feleli Chris. – Ő meg ki? – néz fel Cooperre. – Egy barát – szólal meg Cooper. Aztán felém biccentve hozzáteszi: – Az övé. – Gondolom, a félreértések elkerülése végett. – Aha – bólint Chris. Aztán, láthatólag azért, hogy mentse, ami még menthető ebben a szörnyű helyzetben, megkérdi: Oké. Kértek egy italt? – Nem, köszönjük – vágja rá Cooper. – Igazából veled szeretnénk beszélni Elizabeth Kelloggról és Roberta Pace–ről. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha Chris megijedt volna. Igazából még csak meglepettnek sem látszik. Hanem nagylelkűen csak annyit mond: – Jó, rendben. Persze. Hé, hát hová tettem a jó modoromat? Faith, drágám, menj be, és dobj össze nekünk egy kis kaját, jó? És ha már ott vagy, ragadj meg még egy üveg bort is, oké? A lány a dézsában felhúzza az orrát. –De Chris... – Na futás, drágám! – De az én nevem Hope, nem Faith. – Tökmindegy – csap a lány fenekére Chris, miközben az, víztől csöpögve, mint egy sellő, kimászik a dézsából. Van rajta fürdőruha, de bikini, és a felső része olyan parányi, a cicije meg olyan hatalmas, hogy az aprócska elasztikus háromszögek mintha csak a képzelet szüleményei lennének. Cooper azon nyomban felfigyel a bikini–kérdésre. Látom rajta, abból, ahogyan a szemöldöke a magasba szalad. Kifizetődő dolog, ha az ember gyakorlott nyomozó. A lány hátsója éppen olyan mély benyomást keltő, mint az elülső fele. Egy gramm narancsbőr sincs rajta. Arra gondolok, vajon ő is lépcsőzőgépen dolgozta–e le az egészet, mint Rachel. –
Szóval, Chris – fog bele Cooper, amint a lány távozik. – Mi a pálya közted és Rachel Walcott között? Chris félrenyeli a korty Chardonnayt, amit éppen iszik. – M–mi van? – köhögi, amikor végre meg tud szólalni. De Cooper csak néz rá, valahogy úgy, mint egy igen érdekes, de ocsmány bogárra, amit a salátájában talált. – Rachel Walcott – mondja. – Ő volt a kollégium – úgy értem, diákotthon – igazgatója az Earlcrestben, ahová azelőtt jártál. Most pedig a Fischer Hallt igazgatja, ahol a szüleid élnek, és ahol Heather is dolgozik. Chris a dézsa permén tapogatózik az otthagyott cigarettája és öngyújtója után, aztán remegő ujjakkal kihúz egy szálat, és rágyújt. Beszívja a füstöt, s a cigaretta vége vörösen felizzik a félhomályban. – A francba – csak ennyit mond. Én nem vagyok gyakorlott nyomozó, se semmi, de még én is úgy érzem, hogy ez a válasz legalábbis... gyanús. – Szóval, mi van kettőtök közt? – ismétli meg a kérdést Cooper. – Közted és Rachel közt? Ugyanis, lehet, hogy te nem vetted észre, de itt emberek halnak meg sorban... – Észrevettem – vág közbe Chris élesen. – Oké? Nagyon is észrevettem. Mégis, mi a francot képzeltek? Cooper nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ez utóbbira egyáltalán nincs szükség. Mármint a randa beszédre. Mert most sokkal durvábban kiált rá Chrisre, mint eddig. – Tudtad? És mióta? Chris a bugyborékoló víz gőzén keresztül mered rá. – Mi? – kérdezi, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta, amit hallott. –Mióta? – ismétli meg Cooper olyan erélyesen, hogy szinte örömmel tölt el, hogy Chrishez beszél, nem hozzám. Ugyanakkor kételkedni is kezdek az állításában. Úgy értem, abban, hogy nem szokott embereket –
megütni munka közben. – Mióta tudod, hogy Rachel ölte meg ezeket a lányokat? Látom, hogy Chris arca olyan sápadttá válik, mint a víz alatti lámpák halovány fénye a medencében, és ez nem a cigarettafüst miatt van. Nem is kárhoztatom érte. Cooper engem is kissé megrémít. – Nem tudtam – jelenti ki Chris elcsukló hangon, amely egy cseppet sem hasonlít a korábbi pimasz hangneméhez. – Nem raktam össze a dolgokat, egészen tegnap estig, amikor te... – néz rám – meg én együtt táncoltunk, és el nem mondtad, hogy Beth és Bobby voltak... voltak azok, akik... – Ugyan már, Chris – vág közbe Cooper. – Azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, hogy minden hírverés ellenére a kollégiumban, ami a feltételezett baleseteket övezte... –Nem tudtam! – csap Chris egyik tenyerével a vízbe, hogy nyomatékot adjon a szavainak, s ezzel a mozdulattal lefröcsköli Lucy mancsait. A kutya csodálkozó tekintettel nézegeti a tap– pancsát, aztán munkába kezd a nyelvével. – Esküszöm az égre, hogy nem tudtam. Nincs túl sok szabadidőm, és azt a keveset, ami van, nem vesztegetem arra, hogy a New York College Reportert olvasgassam. Úgy értem, persze, azt én is hallottam, hogy két lány meghalt a Fischer Hallban, de azt nem tudtam, hogy ők azok voltak, akikkel... – És azt sem vetted észre, hogy egyik lány sem reagál a hívásaidra? Chris lehajtja a fejét. Szégyenében, azt hiszem. – Nem, mert nem is hívtad őket. – Cooper hangja hideg, mint a jég. Chris védekezésbe megy át. – Te szoktad? – veti oda Coopernek. – Te másnap mindig felhívod őket? –Ha azt akarom, hogy legyen következő alkalom – feleli Cooper rezzenéstelenül.
Pontosan. – Chris hangsúlya mindent elárul. Először ugyan nem értem, mire akar kilyukadni. De aztán leesik. Ó! Cooper a fejét csóválja. Látszik rajta, hogy épp annyira taszítja ez a dolog, mint engem. Legalábbis majdnem annyira. – Azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, te nem is tudtad, hogy ezek a lányok haltak meg, egészen addig, amíg tegnap este Heather el nem mondta neked ? – Úgy van – feleli Chris. Egy hirtelen mozdulattal az azáleabokorba pöccinti a cigarettáját, és kimászik a dézsából. Semmi más nincs rajta, csak egy lötyögős, hosszú szárú fürdőgatya. A teste vékony, de izmos, a bőre aranybarnára sült. Egyetlen szál szőr sincs rajta, hacsak nem számítjuk azt, ami a hónalja alól göndörödik elő. – És amikor megtudtam, az első dolgom az volt, hogy idejöttem. – Chris feláll, és magára teker egy széles, halványrózsaszín törölközőt. – El kellett menekülnöm onnan, gondolkodnom kellett, el kellett... – El kellett valahogy kerülnöd, hogy a rendőrök berángassanak kihallgatásra – fejezi be a mondatot helyette Cooper. – Igen, azt is. Nézd, én pusztán lefeküdtem velük... Ezt már nem tudom tovább elviselni. De tényleg. Hányingerem van, és nem csak az indiai kajától, amit a kocsiban tömtünk magunkba idefelé. Nem, ez nem gyomorrontás. Ez puszta undor. − Ne viselkedj úgy, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog Chris – szólok közbe. – Hogy lefeküdtél ezekkel a lányokkal, aztán többé nem hívtad őket. Még a valódi nevedet sem árultad el nekik, nehogy rájöjjenek, ki az apád. Ez igenis nagy dolog. Legalábbis számukra az volt. Te pedig kihasználtad őket. Kihasználtad őket, mert jól tudtad, hogy... hogy... problémáid vannak a teljesítőképességeddel. –
− Micsoda? – csattan fel Chris. – Dehogy vannak! Dehogyis nincsenek – erősködöm. – Mi másért hajtottál volna olyan lányokra, akiknek szexuális téren semmilyen tapasztalatuk nincs, így nem tudják mihez mérni, amit produkálsz? Chris olyan döbbenten mered rám, mintha ráhibáztam volna. És lehet, hogy így vagy úgy, de ez igaz is. Cooper megragadja az ingem ujját, és odasúgja: –Hűha, tigris! Higgadj le! Ne keverjük össze a szerepeinket. Én vagyok itt a rossz zsaru. Te pedig a jó. Aztán finoman végigsimít a hátamon, úgy, ahogyan én szoktam megsimogatni Indyt, amikor meg akarom nyugtatni, és odaszól az elvörösödött Chrisnek: –Nézd, téged senki nem vádol azzal, hogy megöltél volna bárkit is. Mi csak a Rachel Walcottal való kapcsolatodra vagyunk kíváncsiak. – Miért? – Chris már túl van az első rémületen, s visszanyerte bárdolatlan stílusát. A problémás teljesítőképességére vonatkozó megjegyzésem eléggé kiakasztotta. Valószínűleg azért, mert van benne igazság. Chris elsétál Cooper mellett, és a medence felé veszi az irányt. – Mi van vele? – Volt egyáltalán? – tudakolja Cooper. –Mármint kapcsolatunk? – Chris ledobja magáról a törölközőt, felmászik az ugródeszkára, s egy pillanattal később már le is ugrik a medencébe. Alig csap fel néhány cseppet, ahogy hosszú, vékony teste keresztülsiklik a vízen. Kiúszik a medence partjára, ahol állunk, s amikor kiemelkedik a felszínre, úgy néz ki, mintha a víz alatt meggondolta volna magát. – Rendben – szólal meg. – Elmondok mindent, amit tudok. –
27. Azt mondta, Szerinte klassz vagy, Azt mondta, Az idő megoldja majd, Azt mondta, Egy nap az övé leszel, De én megmondtam, Abból nem eszel! Mert te vagy Aki kell nekem Igen, te vagy, Aki kell nekem. Azt mondják, elment az eszem, De akkor is te Kellesz nekem. Eredeti cím: „My Kind Of Guy” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
– Oké – vág bele Chris fogvacogva. – Oké, szóval néhány hónapig lefeküdtünk egymással. Nem kértem feleségül, vagy ilyesmi. De ez a spiné teljesen rám kattant. Azt hittem, lenyisszantja a golyóimat. Felemelem Chris törülközőjét, és ráterítem reszkető vállára. De észre sem veszi. Teljesen beindult. Miután kimászott a medencéből, elindul a ház felé, mi pedig úgy követjük, mint valami slepp egy...híres rocksztárt
Harmadéves koromban kezdődött – meséli Chris. Most, hogy elkezdett beszélni, úgy tűnik, abba sem tudja hagyni. De még csak lassítani sem képes. Csak csodálni lehet Cooper módszereit. Az, hogy nem vágta orrba a fickót, megtette a hatását. – Egy pár sráccal bajba kerültünk, mert marihuánás cigarettát szívtunk a koleszban, tudjátok, és a kollégium igazgatója – Rachel – behívatott magához, hogy megbüntessen. Mindannyian azt hittük, hogy ki fognak minket rúgni a suliból. Úgyhogy néhányan nógatni kezdtek: „Chris, nyomulj rá," mert, nem is tudom, egy kicsit idősebb voltam náluk, és volt némi jó hírem, ami a lányokat illeti, tudjátok. Elképzelem Rachelt – a Manolo Blahnik cipőiben, és a varratott Armani ruháiban –, amint leveszi a lábáról ez a simabeszédű, aranyhajú Adonisz. Nem, valóban nem az a kellemes üzletember–fajta, akit Rachel el akart bűvölni a kőkemény fenekével és a fodrászolt hajával. De bizonyára ő volt a leginkább elérhető pasas, aki valamennyire is közel állt az elképzeléséhez ott, az indianai Richmondban. – Akárhogy is, de megúsztuk. Mármint a füvezést, tudjátok. Azt mondta, ez a mi kis titkunk marad – mosolyodik el Chris, de nem mondhatnám, hogy ez a mosoly vidám lenne. – Először azt gondoltam, hogy azért, mert az apám az, aki. De aztán rendszeresen összefutottunk az ebédlőben, meg minden. Vagyis, hogy inkább ő futott belém, értitek. A fiúk meg bíztattak. „Nyomulj rá, ember! Ha a koleszigazgatóval kezdesz járni, mindent elérhetünk, amit csak akarunk." Nekem meg nem volt éppen semmi folyamatban, tudjátok, ami a lányokat illeti, úgyhogy arra gondoltam, miért ne. Aztán az egyik dolog jött a másik után, amíg végül, azt hiszem, mondhatom így, egy pár lettünk. Lehajtja a fejét egy boltív alatt, mi pedig követjük, át egy nyitott üveg tolóajtón, be egy gyengén megvilágított, szinteltolásos nappaliba, ahol a fő díszítőelem, úgy tűnik, a fekete bőr. A kanapé fekete –
bőr. A dívány fekete bőr. Még a kandallópárkány is mintha fekete bőrrel lenne bevonva. De persze biztosan nem. Úgy értem, az nem lenne kissé gyúlékony? – Aztán kiderült, hogy én voltam neki az első – magyarázza Chris. Odalép a kandallópárkányhoz, és elcsavar egy gombot. A szoba váratlanul földöntúli rózsaszín fénybe borul. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, egy nyilvánosházba kerültünk. Vagy az egyik oxigénbárba a Sohóban. – Nem volt ő mindig ilyen... szemrevaló, amilyen most. Valójában elég... szóval, amikor megismertem, még ott Richmondban, Rachel eléggé... kövér volt. Meglepetten nézek rá. – Micsoda? Cooper figyelmeztető pillantást vet felém. Chris teljesen belelendült, és nem szeretné, ha félbeszakítanám. – Tudjátok – vonja meg a vállát, Rachel kövér volt. Na jó, talán nem kövér, de... duci. És állandóan kardigánt viselt. Nem tudom, mi történt vele, tudjátok, az eltelt időszakban, de nagyon lefogyott, és... nem is tudom... mintha teljesen átalakították volna, vagy mi. Mert ott még... nem is tudom. – Na várjunk! – Nem nagyon tudom feldolgozni a hallottakat. – Hogy Rachel kövér lett volna? – Aha – von vállat Chris. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy kevesebb... nyomás van rajtad, ha olyasvalakivel jársz, akinek nincs kihez hasonlítania. Határozottan volt valami... nem is tudom... izgató abban, hogy ezzel az idősebb tyúkkal lehettem, aki bizonyos dolgokban olyan okos volt, és olyan szerencsétlen másokban... – Rachel kövér volt? – még mindig nem térek magamhoz.
Hisz közel két kilométert fut mindennap! És nem eszik mást, csak fejes salátát. Öntet nélkül. – Hát – vonja meg a vállát Chris- ismét lehet, hogy most így van. De akkor nem ez volt a helyzet. Nekem azt mondta, egész életében túlsúlyos volt, és ezért van az, hogy még soha... értitek. Soha nem volt pasival azelőtt. Hűha. Rachel még a főiskola után is szűz volt? Senkit sem talált a középiskolában? Sőt, még a főiskolán sem? Úgy tűnik, nem. –Szóval, meddig tartott a dolog? Mármint ez a viszony? – kérdi Cooper, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy végre leválasszon erről a „Rachel tényleg kövér volt?" kérdésről. Chris belesüpped az egyik fekete bőr kanapéba, s láthatólag mit sem törődik azzal, hogy esetleg összevizezi a párnákat. Ha az ember olyan gazdag, mint amilyen ő, azt hiszem, az ilyen dolgok már nem számítanak. – Negyedév közepéig. Akkor jöttem rá, hogy tényleg el kellene kezdenem tanulni, hogy, tudjátok, normális pontokat érjek el a felvételin a jogra. Miután a szüleim hagyták, hogy a húszas éveimet elbohóckodjam, most már nagyon rajta voltak, hogy jelentkezzek a jogi egyetemre. Megmondtam neki – Rachelnek –, hogy egy ideig most le kell higgadnom. Ez jó alkalomnak tűnt a szakításra. Úgy értem, úgysem vezetett volna sehová, mármint, hogy ő meg én, miután végeztem. Kizárt dolognak tartottam, hogy Richmondban poshadjak tovább. – Ezt meg is mondtad neki? – kérdi Cooper. – Mármint mit? Látom, hogy Cooper szája sarkában egy kis izom megrándul. – Megmondtad Rachelnek, hogy ez a kapcsolat nem vezet sehová? – fejti ki, türelmet erőltetve magára. – Ja, azt! – Chris nem néz egyikünk szemébe sem. – Aha. –
–És? – Nagyon kiakadt rám, ember! Úgy értem, teljesen, de totálisan kiakadt. Üvölteni kezdett, és nekiesett a dolgaimnak. Felkapta a számítógépem monitorját, és kihajította az udvarra. Nem viccelek. Annyira megrémültem tőle, hogy egy volt kollégiumi haveromhoz költöztem az év hátralévő részére. –És utána nem találkoztatok többet? – Egyik felem nem igazán akarja elhinni Chris sztoriját. De a másik felem nagyon is elhiszi. Nem mintha el tudnám képzelni Rachelt, amint monitorokat hajigál ki az ablakon. De azt sem tudom elképzelni, hogy két lányt – s majdnem még három embert – a másvilágra küldött. − Nem – feleli Chris. – Egészen néhány héttel ezelőttig, amikor visszajöttem Richmondból. Ott töltöttem a nyarat, önkéntes munkával, ez is az egyik része volt a jogi egyetemet illető egyezségünknek az apámmal. Aztán besétáltam a Fischer Hallba, és az első ember, akit megpillantottam, az Rachel volt, a recepciós pultnál, amint éppen lehordott valami kölyköt, ki tudja, miért. Csakhogy... tudjátok... olyan vékonyka lett. Meg kell mondjam, majdnem elájultam. De ő csak mosolygott, olyan normálisan, amennyire csak lehetséges, és megkérdezte, hogy vagyok. Semmi neheztelés, vagy ilyesmi. − Te pedig hittél neki. – Cooper hangja teljesen színtelen. − Hja – sóhajt Chris. – Úgy tűnt, tök jól kezeli a dolgot. Azt hittem, tudjátok, hogy az, hogy lefogyott, az új frizura, a ruhák... Azt gondoltam, ez jó jel, értitek. Hogy továbblépett. − És hogy szándékosan olyan munkát választott, ahol azt az épületet kell igazgatnia, ahol a szüleid laknak – teszi fel a kérdést Cooper az nem ütött szöget a fejedben? Hogy talán nem is vette olyan jól a dolgot, ahogyan te gondoltad?
− Nyilvánvalóan
nem – feleli Chris. – Egészen... szóval, egészen addig, amíg tegnap este megtudtam azt, amit. A háttérből csilingelő hang hallatszik. − Ó, hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek titeket odakint. Nem tudtam, hogy bejöttetek. A lépcsőn lefelé Hope közeleg, egyik kezében egy tálcával, melyen spenóttal töltött fánkocskáknak kinéző – és éppolyan illatú – valami gőzölög, a másikban pedig egy földig érő, leopárdmintás fürdőköpeny. − A melegszendvics elkészült – mondja. – Behozzam ide, vagy vigyem inkább ki a medencéhez? − Ki a medencéhez, oké, drágám? – Chris halványan rámosolyog a lányra. – Egy perc, és ott vagyunk mi is. Hope kedélyesen visszamosolyog, és az üveg tolóajtó felé veszi az irányt. − Ne soká gyertek – figyelmeztet. – Ki fog hűlni. Amint elmegy, Chris folytatja. − Újra és újra végiggondoltam a dolgot – úgy értem, miután tegnap este beszéltem veled és megpróbáltam eldönteni, vajon Rachel képes lehetett–e ilyesmire. Mármint, hogy megölje azokat a lányokat. Mert én jó vagyok, tudjátok... de azért nem pont az a fajta, akiért érdemes lenne gyilkolni. Erőtlenül elmosolyodik saját kis viccén. Cooper nem mosolyog vissza. Azon tűnődöm, vajon még mindig a jó zsaru–rossz zsaru játékot játsszuk–e. S mivel, úgy tűnik, nekem jutott a jó zsaru szerep, én visszamosolygok. Úgy értem, mindennek ellenére, valahogy még mindig kedvelem Christ. Nem tehetek róla. Ő már csak... Chris. − Úgy értem, amikor mi ketten szakítottunk – folytatja Chris, mintha közben mi sem történt volna mondtam már, hogy... szóval, hogy milyen durva volt. Áthajította a számítógépemet az udvaron. Ami több mint negyven méter. Rachel elég erős nő. Egy olyan kistermetű valaki, mint Beth vagy Bobby... Szóval, ők meg se kottyannának neki. Ha kellőképpen dühös.
–És azt gondolod, hogy ez történt a lányokkal? – Cooper, úgy tűnik, egészen biztosra akar menni. – Hogy nem baleset történt velük, hanem Rachel tette el őket láb alól? Chris egyre mélyebbre és mélyebbre süpped a szülei bőr kanapéjába. Lerí róla, hogy legszívesebben elsüllyedne. − Igen – feleli halkan. – Úgy értem, ez lenne az egyetlen magyarázat, nem? Mert ez az egész liftszörfözés dolog... Lányok nem szoktak liftszörfözni. Egy amolyan én–megmondtam–pillantást vetek Cooperre. De ő észre sem veszi. Túlságosan lefoglalja, hogy hidegen bámulja Christ. Az ezután következő csendben hallom, hogy egy tücsök hangosan ciripelni kezd odakint. Be kell valljam, egy kissé... nos, meghatódtam Chris vallomásán. Jó, persze, még mindig az a véleményem, hogy egy disznó, meg minden. De legalább őszintén elismeri. És ez már valami. Cooper azonban egyáltalán nem tűnik annyira lenyűgözöttnek, mint én. − Chris – szólal meg. – Most visszajössz velünk a városba, és holnap reggel elmegyünk a rendőrségre. És ez nem kérés. Ez parancs. Chris elhúzza a száját. − Minek? Mire lenne az jó? Csak engem tartóztatnának le. Sosem hinnék el, hogy Rachel volt az. Soha. − Nem így lesz, ha fel tudsz mutatni valami alibit a gyilkosságok idejére – hívja fel Cooper a figyelmét. − Azt tudok – ragyog fel hirtelen Chris arca. – Éppen órán voltam, amikor a második lány – akarom mondani, Bobby – meghalt. Tudom, mert mindannyian hallottuk a szirénák hangját, és kinéztünk az ablakon. A Fischer Hall épp a jogi egyetem épülete mellett található, ugyanabban az utcában... Aztán mégis megrázza a fejét. A haja száradás közben, mint egy arany sisak, úgy ül a feje tetején.
− De
nem hiszem, hogy komolyan elhinnék, hogy Rachel Walcott sorra gyilkolja a lányokat, akikkel lefeküdtem. Úgy értem, ugyan már! Rachel épp most nyerte meg azt a nyamvadt Árvácska–díjat az irgalmas szamaritánus tetteiért, vagy mi. Cooper meredten néz rá. − Van még olyan lány, akivel együtt voltál, és nem halt meg? Chris kényelmetlenül fészkelődik. − Nincs, de... Hátrapillantok a vállam fölött, a medencéhez vezető árkádokra. − És mi a helyzet Hope–pal? − Mi van vele? − Azt akarod, hogy ő is holtan végezze? − Dehogy! – döbben meg Chris. – De... ő az au pair a szomszédból. Honnan tudhatná Rachel... − Chris – vág közbe Cooper. – Gondoltál már arra, hogy egy kicsit felfüggeszd a randizgatást? Chris nyel egyet. Az igazat megvallva – ismeri el - kezdem azt hinni, hogy ez nem is lenne olyan rossz.
28. Nem akarok virágot, Se sárgát, se kéket, Nem akarok gyémántot, Bár más lányok azt kérnek. Nem akarok pénzt, Láttam, mit tehet, Nem akarok mást, Csak téged, Csak téged. Eredeti cím: „All I Want” Előadó: Heather Wells Szerző: Dietz/Ryder A Magic c. albumról Kiadja a Cartwright Records
− Gondolj
csak bele – mondom Pattynek. – Rachel találkozik ezzel a sráccal, ezzel az igen jóképű sráccal, aki úgy tesz, mintha teljesen odalenne érte, és lehet, hogy egy része tényleg oda is van... − Aha – helyesel Patty, némileg szarkasztikusan. – Az a része, amit a gatyájában hord. − Mindegy. Ez a fickó az első, aki valaha is érdeklődött iránta, nem szólva arról, hogy az összes kritériumnak is megfelel, amiket egy pasival szemben felállított. Tudod, szívdöglesztő, gazdag, hetero. Na jó, egy kissé léhűtő – felemelem az ágyam mellett álló narancslével teli poharat, és belekortyolok - az örökségét éli fel, meg ilyesmik. De ettől eltekintve... –Tartsd egy kicsit! – Patty elfordul, és odakiált a fiának: − Tedd azt le! – Aztán ismét figyel. − Na – kapcsolódik vissza. – Hol is tartottunk?
− Rachelnél
– felelem. –Ja, igen. Szóval, ez a Christopher gyerek. Tényleg olyan szívdöglesztő? − Az. De egyben diák is – világosítom fel. – Az ember nem fekhet le a diákjaival, így mindennek tetejébe még tiltott gyümölcs is. Rachel elkezd álmodozni – de hát miért is ne? Már a harmincas éveiben jár. És modern gondolkodású, huszonegyedik századi nő, mindent akar: karriert, házasságot, gyerekeket... − Bombázó kinézetet. − Azt is. Aztán, amikor végre elindulna valamerre, a jó öreg Cowboy Chris ellovagol a naplementébe egymaga. − Tartsd egy kicsit, Heather! – Patty ismét a fiára kiált: – Indy! Azt mondtam, nem! Indy... Mozdulatlanul tartom a kagylót a fülemhez, miközben Patty a gyerekkel veszekszik. Ha úgy vesszük, egész kellemes dolog, hogy csak heverészem a jó meleg ágyamban, és a változatosság kedvéért még csak nem is gondolok gyilkosokra, amíg mindenki más odakint rohangászik az ügyben, és igyekszik ténylegesen tenni is valamit ellenük. Én is el akartam menni Cooperrel és Chrisszel Canavan nyomozóhoz. Komolyan. Meg is mondtam neki tegnap este, amikor végre ágyba dőltem idehaza, hogy ébresszen fel reggel, mielőtt elindul. De azt hiszem, mégiscsak kimerítettek az előző napi izgalmak - a robbanás, a kórházban tett látogatás, aztán a kocsikázás Long Islandre meg vissza – , mert amikor Cooper bekopogott a hálószobám ajtaján, hogy fent vagyok–e már, rákiabáltam, hogy hagyjon békén. Nem mintha emlékeznék rá, hogy ilyet tettem. Úgy értem, sohasem lettem volna ilyen durva, ha magamnál lettem volna. Cooper hagyott egy cédulát, amelyre ráfirkantotta, hogy mi a helyzet, és a végére odabiggyesztette: NE MENJ BE MA DOLGOZNI! MARADJ ITTHON ÉS PIHENJ! MAJD HÍVLAK. Jó, nem úgy írta alá, hogy szeretettel, Cooper. Csak hogy Cooper.
De akkor is. Most már bizonyára, hogy is mondjam, jobban tisztel egy kicsit. Hogy kiderült, hogy nem csak én találtam ki ezt az egészet. Mármint, hogy valaki meg akar ölni, meg minden. Most biztosan az jár a fejében, hogy micsoda fantasztikus társa lehetnék a nyomozásaiban. És ki tudja, hová vezethet mindez? Úgy értem, nem az lenne a következő logikus lépés a részéről, ha őrülten belém szeretne? Szóval, igen. Jó hangulatban vagyok. Odakint szemerkél az eső, de engem nem érdekel. Csak fekszem a puha meleg ágyban, és Lucyval az oldalamon nézem a reggeli rajzfilmeket a tévében. Lehet, hogy csak azért érzem így, mert olyan közeljártam hozzá, hogy elveszítsem, de az élet, úgy tűnik, igen–igen szép. Legalábbis ezt mondom lelkesen Pattynek. Teljesen lenyűgözte az elméletem – amelytől azt remélem, hogy amikor Canavan nyomozó meghallja Chris mondanivalóját, egyenesen a Fischer Hallba siet egy letartóztatási paranccsal. − Itt vagyok – hallom Patty hangját. – Hol tartottunk? − Rachelnél. Hogy hirtelen ott marad, kezében a lovaskocsi gyeplőjével, egyes–egyedül – folytatom. – Úgyhogy mit tesz egy ilyen modern gondolkodású, huszonegyedik századi nő, mint Rachel? − Várj, várj, hadd találjam ki! – vág közbe Patty lelkesen. – Összeszed egy – hogy is mondják ezt? - Ja, igen. Cserkészcsapatot? − Megszabadul a versenytársaktól – javítom ki. – Mert Rachel kifacsarodott gondolkodása szerint, ha megöli Chris összes új barátnőjét, akkor visszanyeri őt. Tudod, ha nem marad több lány, akkor nem lesz más választása, csak hogy visszatérjen hozzá. − Hűha! – Pattyt, úgy tűnik, sikerült lenyűgöznöm. – És hogy csinálja? –Hogy érted azt, hogy hogy csinálja? Lelökdösi őket a liftaknába.
–Na, igen, de hogyan, Heather? Hogy tud egy ilyen vézna tyúk, mint Rachel, felnőtt nőket – akik nyilvánvalóan egyáltalán nem akarnak meghalni – lelökni az aknába? Úgy értem, én még a nővérem nyamvadt csivaváját sem tudom belegyömöszölni a hordketrecébe, pedig az csak egy aprócska kutya. Van fogalmad róla, milyen nehéz lehet valakit, aki nem akar meghalni, lelökni egy liftaknába? Először is, ki kell nyitnod az ajtót. Vajon mit csinálnak a lányok ez alatt az idő alatt? Miért nem küzdenek? Miért nincsenek karmolások Rachel arcán vagy a karján? A nővérem nyamvadt kutyája keményen összekarmol, amikor megpróbálom betuszkolni a táskába. Megpróbálok visszaemlékezni arra a korszakomra, amikor még a tévéből művelődtem. − Kloroform – jelentem ki könnyedén. – Biztosan kloroformot használt. − De a halottkém nem találta volna ennek nyomát? − Tizenhat emeletet zuhantak – figyelmeztetem. – Mit kutattak volna tovább? Píp. A telefonom bejövő hívást jelez. − Ö, ez Cooper lesz, Patty – mondom. – Figyelj, később még felhívlak. Lenne kedved egy ünnepi reggelihez holnap? Úgy értem, miután a főnökömet lecsukták. − Persze. Várj indulásra készen! – Ezzel Patty leteszi a telefont. Én pedig megnyomok egy gombot, és a kattanás után beleszólok a kagylóba: − Halló? De a hang a telefonban nem Cooperé. Hanem egy nőé. És úgy tűnik, bárki is az, de sír. − Heather? Beletelik egy másodpercbe, de végül rájövök, ki az. − Sarah? Maga az? − I–igen – szipog Sarah.
− Jól
van? – ülök fel az ágyban. – Sarah, mi a
baj? − R–Rachel
– dadogja. Hűha. A rendőrök már oda is értek, és letartóztatták? Nagy csapás lesz ez a többieknek. Először Justine–ról derül ki, hogy kerámiamelegítő–tolvaj, most pedig Rachelről, hogy mániákus gyilkos. De majd csak túllesznek rajta. Lehet, hogy holnap viszek mindenkinek egy kis töltött fánkot. − Igen? – helyezkedem várakozó álláspontra, mert nem akarom, hogy kiderüljön, hogy bármi közöm is van a letartóztatáshoz. Legalábbis egyelőre. – Mi van vele? − M–meghalt. Majdnem kiesik a kezemből a telefon. –Micsoda? – kiáltok fel. – Rachel? Meghalt? Hogyan... Nem hiszek a fülemnek. Ez egyszerűen lehetetlen. Rachel? Meghalt? Hogy a csodában... − Azt hiszem, öngyilkos lett – szipogja Sarah. – Heather, most jöttem be az irodába... és itt lóg. Az irodáinkat elválasztó rácson. Édes istenem! Rachel felakasztotta magát. Rájött, hogy a játéknak vége. De ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább öngyilkos lett. Te jóságos ég! Meg kell őriznem a hidegvéremet. Az intézmény érdekében. Rájövök, hogy ezzel én lettem a főnök. Mivel nincs igazgató. így csak én maradtam, az asszisztense. Nekem kell erősnek lennem. Én jelentem majd mindenkinek a jelzőtüzet az elkövetkező sötét időkben. És ez rendben is lesz, mivel abszolút felkészültem. Semmi különbség nem lesz ahhoz képest, mintha Rachel börtönbe vonult volna. Csak egy másik helyen lesz. Lényeg, hogy nem itt, és ennyi. − Fogalmam sincs, mit csináljak – folytatja Sarah, s a hangja már–már hisztérikus magasságot ér el. – Ha bárki bejön, és meglátja ezt...
− Ne
engedjen be senkit! – kiáltok rá. Ó, istenem. A folyosófelügyelők. Ez lenne a legutolsó dolog, amire most szükségük van. – Sarah, ne engedjen senkit bemenni! És ne érjen semmi hez! – Nem így kell? Nem ezt mondják mindig az Esküdt ellni ségekben? – Hívja a mentőket! Hívja a rendőrséget! MoM rögtön. És ne engedjen be senkit az irodába, csak a rendőrük, i Oké, Sarah? − Oké – szipog bele a telefonba. – De, Heather... − Igen? − Nem tudna bejönni? Annyira... annyira félek. De én már rég kiugrottam az ágyból, s épp a farmerom után nyúlok. –Mindjárt megyek – nyugtatom meg. – Tartson ki, Sarah! Máris ott vagyok.
29. Van egy hely, az otthonunk, Legalábbis azt mondják. Én még sohasem jártam arra, Lehet, hogy csak hazudják. Van egy hely, az otthonunk, Ahol örülnek, ha látnak, Ahol az lehetsz, aki vagy, Így is, úgy is hazavárnak. De én ezt nem tudhatom, Sosem volt még olyanom, Nem tudhatom. Heather Wells: „Place Called Home”
Az én hibám. Mármint Rachel halála. Tudnom kellett volna. Tudnom kellett volna, hogy ez fog történni. Úgy értem, mentálisan láthatólag nem volt stabil. Nyilvánvaló, hogy a legkisebb provokációra robbant. Nem tudom, hogy jött rá – mármint arra, hogy őt gyanúsítjuk –, de valahogy kitalálta. És az egyetlen kiutat választotta, amit el tudott képzelni. Hát, most már semmit sem tehetek. Maximum azt, hogy ott vagyok, azokkal az emberekkel, akiket Rachel halála valószínűleg a legérzékenyebben érint – a kollégáimmal. Megpróbálom felhívni Coopert a mobilján. De nem veszi fel, ezért hagyok egy üzenetet, amelyben elmesélem, amit Sarah mondott nekem. És megkérem,
hogy tájékoztassa Canavan nyomozót. És arra is, hogy amint meghallgatja az üzenetemet, azonnal jöjjön a Fischer Hallba. Természetesen nem találom az ernyőmet. Sosem találok egyetlen ernyőt sem, amikor igazán szükségem lenne rá. Behúzom a nyakamat a kitartó szitálásban, és átsietek a Washington Square Westen, s közben azon álmélkodom, milyen hamar felszívódnak a drogárusok, amint egy kicsit is barátságtalanabbra fordul az idő, s eltűnődöm, vajon hová bújhatnak el ilyenkor. A Washington Square étterembe? Egyszer majd utánajárok. Valószínűleg rendelnek egy isteni pácolt marhaszeletet. Odaérek a Fischer Halihoz, és besietek. A hajamból vízcseppeket rázok szét, miközben kissé émelygősen rámosolygok Pete–re, aki épp a hétvégi ügyeleti díjat szolgálja meg a pult mögött. Vajon ő már tudja? Van fogalma róla, hogy mi történt? − Heather! – kiált fel. – Mit keres maga itt? Azok után, amin tegnap keresztülment, azt gondoltam, kap minimum egy hónap szabadságot. Nem dolgozik, ugye? − Nem – felelem. Szóval, még nem tudja. Istenem, még nem tudja. És el sem mondhatom neki. Mert a recepciós is itt ül, és természetesen minket bámul. − Aha – nyugtázza Pete. – És, hé, Julio is jól van, ha már itt tartunk. Pár nap múlva kiengedik. − Nagyszerű – próbálok meg lelkesedni, amennyire csak lehet. – No, akkor később találkozunk. − Viszlát. Végigsietek a folyosón az igazgatói iroda ajtajáig. Meglepetésemre félig nyitva találom, annak ellenére, hogy külön megkértem Sarah–t, hogy zárja be. így bárki besétálhat, és megláthatja, hogy Rachel ott lóg... hacsak nem a rácsnak az ő irodája felé eső oldalán csinálta. Igen, igazából ez logikusabban is hangzik. Az asztala a
fal mellett áll, a rács alatt, így egyszerűen felmászhatott oda, hogy aztán leugorjon... –Sarah? – szólok be, miközben teljesen kitárom az ajtót. Rachelnek nyoma sincs. A külső iroda teljesen üres. Sarah – és a holttest – bizonyára odabent vannak. – Sarah? Itt van? − Igen – hallom a lány trillázó hangját. A tekintetem a rácsra villan. Semmi sem lóg ott. Sarah biztosan már levágta. Szörnyű lehetett, hogy így találta Rachelt, de akkor sem lett volna szabad hozzányúlnia a testhez. Ez a bizonyíték tönkretétele. Vagy micsoda. –Sarah! – kiabálok, miközben Rachel irodája felé sietek. Mondtam, hogy ne... A hangom elakad. Mert nem a síró Sarah látványa fogad, amint Rachel élettelen teste fölé görnyed. Hanem egy teljesen egészséges Rachelé, aki vadonatúj, szemet gyönyörködtető kasmírpulcsiban és szénfekete nadrágban támaszkodik az íróasztalnak, egyik csizmába bújtatott lábát a székén egyensúlyozva... ...melyhez a telefonzsinór és némi számítógépes drót segítségével előzőleg hozzákötözte Sarah–t. − Á, helló, Heather! – üdvözöl vidáman. – Gyorsan ideértél. − Heather! – Sarah–nak annyira potyognak a könnyei, hogy a szemüvege már teljesen bepárásodott. – Annyira sajnálom! Kényszerített, hogy hívjam fel... − Fogd be! – Rachel dühében egy hatalmas pofont ad Sarah– nak. A csattanásra szinte felugrók. És rögtön fel is ébredek. Csapda. Szépen belesétáltam a csapdába. Automatikusan az ajtó felé fordulok... –Állj! Különben megölöm őt – zeng át Rachel hangja a szobán ridegen. Még Monet vízililiomai sem tudják meglágyítani.
Ott, ahol vagyok, megdermedek. Rachel elrobog mellettem, egészen az iroda külső ajtajáig, és egy mozdulattal becsukja. − Így ni – nyugtázza, amikor hallja, hogy a zár a helyére kattan. – Mindjárt más. Most már lesz némi nyugalmunk. Csak bámulok rá, a kezem a varratok ellenére görcsösen kulcsolódik a hátizsákom szíjába. Talán leüthetném vele. Mármint a hátizsákommal. Nem mintha bármi súlyos lenne benne. Csak egy hajkefe, a pénztárcám és némi ajakrúzs. Ja, és persze egy szelet Kit Kat, arra az esetre, ha később megéheznék. Honnan tudhatta meg? Honnan jött rá, hogy gyanakszunk? − Rachel – szólalok meg. A hangom elég furcsán cseng. Azért, mert a torkom teljesen kiszáradt, állapítom meg. Hirtelen úgy érzem, nem vagyok túl jól. Az ujjaim jéghidegek, és a rajta lévő sebek fájdalmasan lüktetnek. És aztán eszembe jut. Van egy flakon paprikaspray a hátizsákomban. Már több éves, és a szórófej is kissé eltömődött a homoktól a tengerparton. Vajon azért még működik? Csak nyugalom, hűtőm le magam. Mit tenne Cooper, ha egy gyilkossal nézne farkasszemet? Biztosan higgadtan adná elő... − A mindenit – mondom, s remélem, hogy én is látszom annyira higgadtnak, mint Cooper. – Mi a csoda folyik itt, Rachel? Ez valami bizalomépítő játék, vagy mi? Mert ha nem haragszol, felhívnám a figyelmedet, hogy Sarah nem úgy néz ki, mint aki nagyon élvezi a dolgot. − Hagyd ezt a szar süketelést, Heather! – Rachel olyan kemény hangot üt meg, amilyet még sosem hallottam tőle azelőtt, még a kosárlabdásokkal szemben sem, s ez még jobban jéggé dermeszt. És rondán beszélni sem hallottam még. – Lehet, hogy ez az „ostoba szőke tyúk" műsor a többi ismerősödnél működik, de
nálam biztosan nem. Én nagyon jól ismerlek, és a szó, amit a jellemzésedre használnék, egészen biztosan nem az ostoba. – A tekintete lenézően villan felém. – Legalábbis egészen mostanáig nem az volt. És milyen igaza van. Nem is hiszem el, hogy tudtam bedőlni annak a hívásnak. Bár Sarah könnyei tulajdonképpen tényleg valódiak voltak... csak épp nem azért sírt, amiért állította. − Rájöhettél volna – jelenti ki hűvösen hogy mindent tudok a tegnap estédről. Úgy teszek, mint aki nem érti, miről beszél, pedig igazából nagyon is jól tudom. − A tegnap estémről? Rachel, én... − Tegnap este – folytatja kedélyes hangon. – A kis kirándulásodról a Hamptonsba. Ne is próbáld letagadni. Ott voltam. És láttalak. –Te... te ott voltál? Abszolút fogalmam sincs, hogy most hogyan tovább. Minden idegszálam megfeszül, és azt sikítja: Fordulj meg és fuss! De valamiért a földbe gyökerezik a lábam, s az ujjaim még mindig a hátizsákom szíjába kapaszkodnak. Csak Sarah jár az eszemben. Mi lenne, ha elfutnék? Mit csinálna Rachel ezzel a szegény Sarah–val? − Persze hogy ott voltam. – Rachel hangjából csak úgy csöpög a megvetés. - Gondolod, hogy nem tartom rajta a szemem a tulajdonomon? Mit gondolsz, miért ragaszkodtam annyira a Jettám– hoz? Ebben a városban senkinek nincs szüksége kocsira... hacsak nem abból a célból, hogy másokat kövessen az ember Hamptonsba. Istenem. Teljesen megfeledkeztem a buta autójáról, amelyet egy garázsban tart a West Side Highwayen. Halkan szólalok meg, hogy Rachel ne hallhassa, mennyire remeg a hangom. − Jól van. Szóval ott voltam. És tudok rólad meg Chrisről. És akkor mi van? Rachel, én a te oldaladon állok. Teljesen meg tudom érteni a helyzetet. Engem is
pofára ejtettek már a pasik azelőtt. Miért nem beszéljük ezt meg... Rachel a fejét rázza. Az arckifejezéséből süt a hitetlenkedés, mintha nem is ő, hanem én lennék az, aki bekattant. − Semmit sem fogunk megbeszélni – jelenti ki, s hörögve felnevet. – A megbeszélések ideje lejárt. És egyszer s mindenkorra tisztázzunk valamit, Heather. – Rachel leengedi keresztbe tett karját, és egy dudor felé nyúl a kardigánja alatt, amelyet addig észre sem vettem. − Én vagyok itt az igazgató – folytatja. – És én dirigálok. Én döntöm el, hogy valamit megbeszélünk–e vagy sem, mert én szabom meg az összejövetel napirendjét. Mint ahogy én terveztem meg a találkozót Elizabethtel és Robertával is. És ahogyan majd később Amberrel is meg fogom tervezni. És ahogyan ezt is megterveztem, te meg énközöttem. Itt én irányítok. Akarod tudni, mi jogosít fel arra, hogy én irányítsak, Heather? Némán bólintok, s a tekintetemet nem bírom elszakítani a dudortól a kardigánja alatt. Biztosan pisztoly, gondolom. A pisztoly határozottan feljogosítaná Rachelt, hogy ő dirigáljon. De egyáltalán nem pisztolyt tart ott. Amikor előkapja a kezét, látom, hogy egy fekete műanyag valami lapul benne. Két rosszat sejtető fémdarab kandikál ki a tenyeréből, úgy néz ki, mintha egy hatalmas csótány lenne. Elképzelésem sincs, mi lehet az, amíg Rachel meg nem pöccint egy kapcsolót a hüvelykujjával, s a két fém villafog közt hirtelen egy vékony, kék színű elektromos fény fel nem izzik. És akkor már tudom, mielőtt még elárulná. –Heather, ismerkedj meg Kék Villámmal – szólal meg Rachel büszkén, mint némely szülő a beiratkozás napján, amikor a gyerekeiket mutatják be nekem. – Egy másodpercnyi érintkezés a Kék Villám végében futkosó százhúszezer volttal zavartságot, gyengeséget, a
tájékozódó képesség elvesztését, izomgyengülést és egyensúlyzavart okoz hosszú percekre. És ami a csodálatos benne, hogy ha ruhán keresztül sütjük ki, csupán egy aprócska égési nyomot hagy a bőrön. Hihetetlenül hatékony fegyver, és itt, az Egyesült Államokban, katalógusok százaiból rendelhetsz ilyet. Az enyém csak negyvenkilenckilencvenötbe került, beleértve a kilencvoltos elemet is, ami működteti. Természetesen New Yorkban nem legális, de hát kit érdekel? A tekintetem a szikrázó kék fénycsíkra tapad. Szóval így csinálta. Semmi kloroform, semmi baseballütővel fejbevágás. Egyszerűen csak megjelent Beth ajtajában, aztán később Bobbyéban, lebénította őket, aztán lelökte a magatehetetlen testeket a liftaknába. Mi sem lehetne egyszerűbb. És még Canavan nyomozó azt állítja, hogy a gyilkosok ostobák. Melyik gyengeelméjűnek lenne annyi esze, hogy egy ilyen bűncselekményt eszeljen ki és hajtson végre. S mert annyi fiatal kölyök hal meg amiatt, hogy olyan esztelenségeket követnek el, mint a liftszörfözés, soha senki nem gyanakodna arra, hogy amikor a lányokat meggyilkolták, pláne akkor nem, ha semmi gyanús jel nincs a halálukkal kapcsolatban. Senki, leszámítva egy ilyen csodabogarat, mint én. Nem, Rachel egyáltalán nem ostoba. És nem is őrült. Kigondolta a tökéletes módszert arra, hogy megszabaduljon szerelmi riválisaitól. Senki sem gyanakodott volna, ha nem lennék itt én és a hatalmas nagy szám. És ha nem lennék itt én és a hatalmas nagy szám, akkor nem mi lennénk a harmadik és negyedik áldozat Sarah–val. − De nem ez az egyetlen dolog, ami feljogosít rá, hogy én mondjam meg, mi legyen – biztosít Rachel, s egy laza mozdulattal meglendíti a sokkolót, hogy
nyomatékod adjon a szavainak. - Van nekem egy vegyészmérnöki diplomám is. Ezt tudtad, Heather? Megrázom a fejem. Talán az egyik folyosófelügyelő bejön az irodába, hogy felvegye a postát. Igen. Vagy lehet, hogy Cooper már megkapta az üzenetet, amit hagytam neki a mobilján... − Elképesztő, mit össze nem tud hozni az ember egy vegyészmérnöki diplomával a zsebében. Például elsajátíthatja, hogyan kell kisebb robbanószerkezeteket összerakni – végtelenül egyszerűeket, mégis rendkívül hatásosakat. Tudod, hogy milyen egy ilyen robbanószerkezet, Heather? Nem, bizonyára nem tudod. Hiszen annyira el voltál foglalva azzal, hogy a fenekedet riszáld a helyi bevásárlóközpontban, hogy még a középiskolát sem fejezted be, nem igaz? Lássuk, tudod–e erre a választ. Mit kapunk, ha egy csomó szőkét egymás mellé állítunk, úgy, hogy a válluk összeérjen? Sarah–ra nézek. Még mindig sír, de igyekszik csendben csinálni, nehogy Rachel ismét pofon vágja. Megrázom a fejem. Rachel sótlanul felnevet. − Szélcsatornát, Heather. Egy szélcsatornát! − Hűha, Rachel – ámuldozom, felülbírálva az előző gondolatomat. Ez a nő határozottan őrült. Sőt, elmebeteg. – Ez tényleg nagyon vicces. De tudod mit? Most mennem kell. Pete ott vár a biztonságiak asztalánál. Ha túl sokáig elmaradok, tutira feljön, hogy megkeressen. –Azt keres, amit akar – vonja meg a vállát Rachel. – Neki nincs ide kulcsa. Mi pedig nem engedjük be. Hiszen dolgozunk, Heather. Egy csomó fontos elintézendőnk van. –Jól van, tudod mit, Rachel? – próbálkozom tovább. – Ha nem nyitunk ajtót, Pete majd hívja az egyik folyosófelügyelőt. hogy engedje be... –A folyosófelügyelőknek már nincs kulcsuk az irodához. Lecseréltettem a zárat. – Rachel arcán két
vörös folt jelent meg, a szeme pedig olyan fényesen csillog, ahogyan az a vékony elektromos sugár, amely a kezében tartott fegyver egyik végéből ível át a másikba. − Bizony – jelenti ki vidáman. – Tegnap este, mialatt te a kórházban voltál, lecseréltettem a zárat, úgyhogy most én vagyok az egyetlen, akinek van kulcsa hozzá. – Aztán ez a fényes tekintet rám villan. – Világos, ugye, Heather? Úgy értem, ez nem nagy karrier számodra. Ez csak egy szimpla munka. A Fischer Hall igazgatójának asszisztense. Csak egy állomás két nagy dobás között, nemde? Biztos bevételi forrás, míg össze nem szeded a bátorságodat, hogy újból pályára lépj az után a kis összezördülés után a lemezkiadóddal. Ez az állás csak ennyit jelent a számodra. Nem úgy, mint nekem. Nekem a felsőoktatásban való munka az életem. Az életem, Heather. Vagy legalábbis az volt. Amíg... Hirtelen elhallgat, s a tekintete, amely egy kissé elhomályosult, most hirtelen rám szegeződik, s mintha satuba fogna. − Amíg nem jött ő – fejezi be a mondatot. Le szeretnék ülni. A térdem minden alkalommal remegni kezd, ahányszor csak a sokkolóra nézek Rachel kezében. De nem merek. Ha leülök, még könnyebb célponttá válok. Inkább valahogyan meg kellene próbálnom eltéríteni attól, amit velem és Sarah–val szándékozik tenni, akármi is legyen az – bár azt hiszem, elég jól elképzeléseim vannak a dologról. –Ő, Rachel? – kérdem, s megpróbálok barátságos hangot megütni, mintha csak egy csésze kávé mellett cseverésznénk az ebédlőben, amit valójában egyszer– kétszer meg is tettünk azelőtt, mielőtt még a gyilkosságok elkezdődtek. – Christopher– rá gondolsz, ugye? Keserűen felnevet, s ez a nevetés még jobban megrémít, mint eddig bármi, beleértve a sokkolót is.
− Christopherre... – Úgy forgatja a szót a szájában, mintha egy szelet csokoládé lenne – valami, aminek az élvezetét Rachel sohasem engedte meg magának. Mert túlságosan hizlal. – Igen, Chrisre. Te nem érted ezt a dolgot Christopherrel, Heather. Tudod, én szeretem őt. Te még senkit nem szerettél az életben, Heather, csak magadat, így nem tudhatod, hogy milyen ez. Mint ahogy azt sem tudhatod, milyen érzés, amikor minden boldogságod az életben egyetlen személyen múlik – és ez a személy hirtelen hátat fordít, és ellök magától... Az a pillantás, amelyet rám vet, még a kemencéből kihúzott kenyeret is megfagyasztaná. Eszembe jut, hogy megemlíthetném, pontosan tudom, miről beszél... hogy ugyanígy éreztem Jordannel kapcsolatban, aki ebben a szent pillanatban valószínűleg éppen amőbázik Tania Trace–szel a kórházi ágyán. De valahogy az az érzésem, nem érdekelné. – Nem, te ezt nem értheted – jelenti ki Rachel. – Neked mindig megvolt mindened, amire csak vágytál, nem igaz, Heather? Ezüsttálcán felszolgálva. Vagyunk azonban, akiknek keményen meg kell dolgoznunk azért, amit akarunk, tudod? Itt vagyok például én. Azt hiszed, mindig ilyen jól néztem ki? – Rachel végigfuttatja a kezét feszes, kemény, száz–felülést–végzek–egy– nap kinézetű hasán. – A fenébe is, dehogy! Régebben kövér voltam. Hájas seggű. Olyasmi, mint amilyen te vagy most, ha mondhatok ilyet. Tizenkettes méret. – Elneveti magát. – Csokoládéba fojtottam a bánatomat, és sosem jártam edzeni, pont, ahogyan te teszed. Tudod, senki sem hívott randira – soha, egyetlenegyszer sem egészen harmincéves koromig. Mialatt te, mint egy kis ribanc, a Cartwright Recordsnál parádéztál, én a könyveimbe temetkeztem, és olyan keményen tanultam, amennyire csak tudtam, mert jól tudtam, hogy rám senki sem fog lecsapni, és lemezszerződésekkel bombázni. Tisztában voltam vele, hogy ha ki akarok törni a nyomorúságos életemből, az eszemet kell használnom.
Sarah–ra pillantok. Kifelé bámul az ablakon, és szemmel láthatólag kétségbeesetten reménykedik, hogy valaki majd csak arra sétál, és észreveszi, mi folyik odabent. De az eső annyira zuhog, hogy egy lélek sincs az utcán. És az a néhány ember, aki mégis kimerészkedett, mind az esernyője alá húzza a fejét, úgy siet el az ablak előtt. − És vele is ez volt a helyzet – folytatja Rachel. – Akartam őt, ezért megtettem mindent, hogy megszerezzem magamnak. Tudtam, hogy nem vagyok az esete. Pontosabban megértettem, miután... elhagyott. És akkor jöttem rá. Rájöttem, hogy olyanná kell alakítanom magam, hogy igenis az ő esete legyek. Persze, te ezt sem értheted. Te meg Sarah, ti azt hiszitek, hogy a férfiak majd a személyiségetekért akarnak benneteket, nem igaz? De a pasikat a legkevésbé sem érdekli a jellemetek. Higgy nekem! Ha nem azt csináltad volna, amit csináltál, Heather, még mindig magad mellett tudhatnád Jordan Cartwrightot, hidd el. Ez az egész cirkusz, hogy te a saját dalaidat akarod énekelni... Jézusom, azt hiszed, őt ez egy cseppet is érdekelte? A pasikat hidegen hagyják az okos nők. Jut eszembe, mi a különbség egy szőke nő és egy szúnyog között? A fejemet csóválom. − Esküszöm az égre, Rachel, nem... − A szőke nő akkor is tovább szívja a véredet, ha fejbe csapod. – Rachel hátraveti a fejét, úgy nevet. Hát igen. Én már nem vagyok szőke nő. Hanem halott. Ehhez már nem fér kétség.
30. Mikor jön el az én időm, Hogy repüljek, S ne törött szárnnyal? Mikor jön el az én időm, Hogy kibéküljek A világgal? Mikor jön el az én időm, Hogy okos, erős, S ne ily gyenge legyek? Mikor jön el az én időm, Hogy azt mondd, Ha feléd megyek: Eljött az időd... Eljött az időd... Eljött az időd... Heather Wells: „My Turn”
Ez a nő őrült. Úgy értem, csak egy elmebeteg állna itt és mesélne idióta szőke nős vicceket, miközben egy bénítópisztollyal fenyeget. Régebben is találkoztam már elmebajosokkal. Hiszen évekig a zeneiparban dolgoztam. Tíz emberből kilenc ebben a szakmában tutira klinikai eset, beleértve a saját anyámat is.
Vajon le tudom beszélni Rachelt arról, hogy megöljön? Hát, megpróbálni megpróbálhatom. − Nekem úgy tűnik – próbálkozom óvatosan –, hogy akire igazából dühösnek kellene lenned, az Christopher Allington. Ő az, aki rosszat tett neked, Rachel. Ő az, aki elárult. Hogy lehet, hogy őrá még sosem próbáltál rápirítani? − Úgy, hogy ő a leendő férjem, Heather – néz rám értetlenül. – Istenem, hát még mindig nem érted? Tudom, hogy te azt hiszed, a pasik csak úgy cserélgethetők. Úgy értem, mivel Jordannel nem jöttek össze a dolgok, egyszerűen csak továbblépsz a bátyjához. De én, veled ellentétben, hiszek az igaz szerelemben. Abban, ami Christopher és énköztem van. Csak meg kell szabadulnom néhány zavaró tényezőtől, és máris visszatér hozzám. − Rachel – próbálok hatni arra, ami esetleg még megmaradt a józan eszéből. – Ezek a zavaró tényezők... Ők emberi lények! − Hát, arról már nem én tehetek, hogy a szegény páráknak a szíve annyira összetört, amikor Chris dobta őket, hogy akkora balgaságra vetemedtek, hogy kipróbálták a liftszörfözést. Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megakadályozzam őket. És téged is, Heather. Bár senki nem lesz meglepve, ha azt hallják majd, hogy úgy döntöttél, eldobod magadtól az életet. Hisz már úgysem maradt túl sok minden, amiért érdemes lenne élned. A gondolatmenete annyira kifacsart, hogy nem is igazán tudom követni. De most, hogy világossá tette, én leszek a következő áldozata, hadd ne mondjam, igencsak rám jön a beszélhetnék. − De Rachel, ez nem fog bejönni. Már elmentem a rendőrségre... − És hittek neked? – tudakolja Rachel higgadtan. – Amikor majd megtalálják az összetört, vérző testedet,
tudni fogják, hogy az egészet csak azért csináltad, hogy felhívd magadra a figyelmet: Odatetted azt a bombát, aztán, amikor rájöttél, hogy le fogsz bukni, öngyilkosságot követtél el. És nem is lesz túl nehéz megérteni, miért, mivel az egész életed már egy ideje csak lefelé csúszik a lejtőn. Jordan eljegyzi azt a másik lányt. A testvére hát, a testvére sem tűnik úgy, mint akit egy kicsit is érdekelsz, nem igaz, Heather? Pedig mindketten tudjuk, hogy mennyire bele vagy zúgva. Ki van írva az arcodra, ahányszor csak belép ide. Ez tényleg így lenne? Mindenki tisztában lenne vele, hogy bele vagyok esve Cooperbe? És Cooper is tudja, hogy szerelmes vagyok belé? Istenem, ez nagyon ciki. Na várjunk csak! Miért hallgatok én erre az elmebajosra egyáltalán? − Jól van, Rachel – folytatom tovább a játékot, mivel ez tűnik az egyetlen kiútnak. – Helyes. Ölj csak meg. De mi lesz Sarah– val? Mit követett el ellened ez a szegény lány? Ót miért nem engeded el? − Sarah? – Rachel tekintete a végzős segéderőre vándorol, mintha csak most kapna észbe, hogy ő is ott van a szobában. – Ó, igen, Sarah. Tudod, azt hiszem, ő egyszerűen csak... el fog tűnni. Sarah rémülten felcsuklik, de a főnöke jeges pillantása elhallgattatja. − Igen – erősíti meg Rachel. – Azt hiszem, Sarah majd kivesz néhány hét szabadságot, hogy otthon pihenhesse ki a halálod okozta megrázkódtatást. És út közben valahogy eltűnik. Hé, hát megesik az ilyesmi! –Jaj ne, Rachel, kérem! – zokogja Sarah. – Kérem, ne tüntessen el! Kérem... − Pofa be! – csattan fel Rachel. Felemeli a kezét, hogy megint pofon vágja a lányt, de ekkor a telefon megcsörren az asztalomon, olyan hangosan, hogy a keze megáll a levegőben, ijedtében nagyot ugrik, s a sokkoló két vége közt húzódó kék színű elektromos izzás veszélyes közelségbe kerül hozzám. Hátraugrok, és
nekiesem az ajtónak, majd gyorsan megpördülök, és a kilincs után kapok. Egy másodperc tört részén belül Rachel már rám is veti magát, sovány karja a nyakam köré kulcsolódik, és majd megfojt. Meglepően erős ahhoz képest, hogy milyen törékeny kis nő. De még így is le tudnám rázni... ...ha nem lenne ez a szikrát hányó izé, amelyet az orrom alá nyom, s úgy sziszegi: –Ne is próbálkozz! Eszedbe se jusson! Beléd nyomom ezt, Heather, esküszöm. Aztán megöllek mindkettőtöket. Megdermedek, még levegőt is nehezen kapok. Rachel úgy tapad a nyakamra, mint valami gallér. A telefon pedig csak cseng, harmadszor, negyedszer. A hangjából meg tudom állapítani, hogy a hívás házon belülről érkezik. Félelemtől érdes hangon suttogom: − Rachel, ez valószínűleg a porta lesz. Pete–nek már biztosan feltűnt, hol vagyok ilyen sokáig. − Ebben az esetben – jelenti ki Rachel, s végre kiengedi a nyakamat a szorításból, de a sokkolót továbbra is ott tartja pár centire a torkomtól – tesszük, amit tennünk kell. Veled meg – vet egy figyelmeztető pillantást Sarah felé – majd később foglalkozom. Ezzel kinyitja az iroda ajtaját, mindkét oldalra lopva kiles, aztán kituszkol az üres folyosóra... ...de annyira nem lök el magától, hogy ne legyek fegyvertávolságban. Miután ráfordította a kulcsot, az iroda ajtajával szemben levő liftek felé terel – azok felé a felvonók felé, amelyek szerencsétlenségemre egy karcolás nélkül megúszták a tegnapi robbanást a teherlift aknájában és megnyomja a „felfelé" gombot. Azon imádkozom, hogy nyíljon ki az ajtó, lépjen ki rajta egy teljes kosárlabdacsapat, és szereljék le Rachelt. De nincs ilyen szerencsém. A fülke eddig üresen várakozott az első szinten, s amikor az ajtó kinyílik előttünk, senki sincs benne.
− Befelé!
– utasít Rachel, én pedig úgy teszek, ahogy mondja. Aztán belép utánam, betolja a kézi vezérlés kulcsát, és beüti a húszast. A tetőépülethez igyekszünk. És útközben nem lesz egy megálló sem. –Az ilyen lányok, mint te, Heather... – folytatja a mondókáját Rachel, de nem néz rám. – Egész életemben ilyen lányokkal foglalkoztam. Ti, helyeskék, mind egyformák vagytok. Az egész életeteket úgy élitek, hogy közben azt gondoljátok, mindenki tartozik nektek valamivel. Ti kapjátok a lemezszerződéseket, a nagy fizetéseket, az összes jóképű pasit. És mi van a/, olyanokkal, mint én? Mi vagyunk azok, akik az összes munkát végezzük. Tudod, hogy az Árvácska az első díj az életemben, amit a munkámért elnyerek? Döbbenten nézek rá. Ez a nő ki akar nyírni. Semmi okát nem látom, miért lennék vele udvarias. − Aha – mondom. – És miért is kaptad? Mert eltakarítottad a nyomokat a gyilkosságok után, amelyeket te követtél el. Azok a dolgok a lányok aktáiban – hogy Elizabeth anyja szigorítani akarta a lánya jogait a vendégek fogadására, s hogy Mrs. Pace nem kedvelte Lakeishát – ugye sosem történtek meg? Ezek az asszonyok soha nem is hívtak fel. Csak te találtad ki az egészet, hogy később igazolhasd, miért kellett berendelned a lányokat magadhoz. Tényleg, miről beszéltetek, amikor bementek hozzád? Miféle nyakatekert, beteges gondolatokkal terrorizáltad őket? − Heather! – Rachel kritikus tekintettel méreget. – Te ezt sose fogod megérteni, ugye? Egész életemben keményen megdolgoztam azért, amim van. Én semmihez nem jutottam könnyen úgy, mint te. Semmihez. Se férfiakhoz, se munkához, se barátokhoz. És amit megszerzek, azt meg is tartom. Ahogyan Christophert is. És ezt a munkát. El tudod képzelni, milyen nehéz volt ilyen pozícióba kerülnöm ebben az iskolában, s ráadásul ugyanabba az épületbe, ahol ő
van? így bizonyára megérted, hogy miért kell meghalnod. Túl sok mindent veszélyeztetsz az életemben. Ha nem kezdtél volna el szimatolni körülöttem, életben hagytalak volna. Mi ketten jó kis csapatot alkottunk, mindig is úgy gondoltam. Úgy értem, amikor melletted állok, extrán vékonynak látszom. Ami igazi plusz egy asszisztensben. A felvonó jelez, és az ajtó kinyílik. A huszadik emeleten vagyunk, az elnök lakosztályának előterében. Tudom, hogy abban a pillanatban, hogy rálépünk a szürke szőnyegre, a mozgásérzékelő azonnal jelez odalent a biztonságiaknál. Vajon Pete ránéz a monitorra, és észreveszi Rachelt a sokkolóval? Kérlek, Pete, nézz ide! Megpróbálom a vulkánok agykontrollját alkalmazni Pete–en, bár tudom, hogy húsz emelettel lejjebb van. Nézz ide, Pete, nézz ide! Nézz ide, Pete, nézz ide... Rachel kilök maga elé a folyosóra. − Gyerünk! – mordul rám, és előveszi az épület tartalék kulcsait. – Fogadni mernék, hogy mindig is kíváncsi voltál rá, hol él az elnök. Hát most itt a remek lehetőség. Nagy kár, hogy már nem élsz olyan sokáig, hogy ki is élvezhesd. Rachel kinyitja Allingtonék bejárati ajtaját, és beterel az előszobába. Ez az a fekete–fehérre kövezett helyiség, ahol Mrs. Allington állt, amikor azzal vádolt, hogy a fiát hajkurászom, mint egy szajha. Az előszoba egy tágas nappalira nyílik, melynek mindkét oldalán üvegajtók vezetnek a teraszra. Ahogy a Villa d'Allingtonban, az egyetlen dekorációs elem itt is a fekete bőr, de abból jó sok. Mrs. Allington szemmel láthatólag nem egy nívódíjas lakberendező. Hát, valahogy ezt előre sejtettem. − Szép, nem? – kérdi Rachel, mintha csak társalognánk. – Leszámítva azokat az ocsmány madarakat.
Közvetlenül az előszoba mellett egy közel két méter magas kalitka áll, a kakaduk benne füttyögnek, és rázzák a tollúkat, miközben gyanakvó tekintettel méregetnek minket. Rachel nekik szegezi a sokkolót, és hangosan felnevet, amikor a madarak ijedten visítanak fel az ugráló kék fény láttán. − Ostoba állatok! – állapítja meg Rachel. Megragadja a karomat, és az egyik üvegajtó felé vonszol. – Igyekezz már! – kiált rám. – Itt az ideje a nagy finálédnak. Úgy gondolom, egy olyan sztár, mint te, valami igazán drámai kilépőt választana magának. Úgyhogy te nem a szokásos liftes dolgot teszed. Inkább leveted magad a Fischer Hall tetejéről... nagyjából úgy, mint a teknősbéka abban a filmben, amit a dilinyós barátnőd az ebédlőből mindig emleget. Csakhogy téged, sajnos, nem fog megmenteni a páncélod alól kilőtt kötél. Még mielőtt bármit is mondhatnék, a nappali túloldalán lévő ajtó kivágódik, és Mrs. Allington bámul ránk rózsaszín melegítőben. − Mi a fenét művelnek maguk itt? – csattan fel. Rachel kedvesen elmosolyodik. − Ne is törődjön velünk, Eleanor – csicsergi. – Egy perc, és már nem is zavarunk tovább. − Hogy jutottak be ide? – csodálkozik Mrs. Allington, s dühösen elindul felénk. – Azonnal tűnjenek el, különben hívom a rendőrséget. − Bárcsak megtehetnénk, Eleanor – mosolyog Rachel a nőre, aki egy másik világban talán az anyósa is lehetett volna. – De a diákotthon egy hivatalos ügyében vagyunk itt. − Egy cseppet sem érdekel, miért vannak itt! – Mrs. Allington odaért a falra szerelt telefonkészülékhez, s már a kagylót emeli fel. – Nem tudják, ki az én férjem? − Vigyázzon, asszonyom! – kiáltok fel. De már késő. Mint egy támadó kobra, Rachel úgy vetődik rá, kezében a bénítópisztollyal.
Mrs. Allington megdermed, mint aki valami nagyon rossz hírt kapott... talán a fia felvételi pontszámairól, vagy ilyesmi. Aztán átesik az egyik bőr kanapén, s karikába görnyed a parkettán, a pupillája kitágulva, a szája nyitva, s nyál csorog ki rajta. –Istenem! – kiáltok fel. Mert hát, kétségkívül ez a legrettenetesebb dolog, amit valaha is láttam... még annál is szörnyűbb, mint mikor együtt találtam Taniát a volt barátommal. – Rachel, te megölted őt! − Nem halt meg – sziszegi, s a hangja nyilvánvaló undorról tanúskodik. – Ha magához tér, fogalma sem lesz róla, mi üthette ki. Még a nevére sem fog emlékezni, nemhogy rám. De ez nem lesz szokatlan, legalábbis a számára. Na, gyerünk! – ragadja meg ismét a karomat. Most, hogy első kézből láthattam, mire képes ez a fegyver, nem sietek, hogy közelebbről is megismerhessem. Rájövök, butaság volt, hogy nem próbáltam elmenekülni még odalent. Biztos, hogy kiütött volna, aztán bevonszol magával a liftbe. De kemény súlyt jelentettem volna, s kissé megnehezíthettem volna a dolgát. így most neki sokkal könnyebb, nekem viszont sokkul nehezebb lett. Az egyetlen hely, amit megcélozhatok, az a tátongó mélység. Ez a gondolat épp elég ahhoz, hogy menekülőre fogjam a dolgot. Kirántom a karom Raehel szorításából, és futásnak eredek. Nem tudom, miért, de a felé az ajtó felé veszem az irányi, ahonnan Mrs. Allington kilépett. Nem tudok túl gyorsan futni, mivel kissé még mindig merevek a tagjaim attól, ami a liftben történt a minap, meg minden. De amikor Rachel dühödten felkiált, tudom, hogy sikerült meglepnem. És ez jóleső érzéssel tölt el, mert azt jelenti, hogy többé már nem érezheti magát nyeregben. Csak villanásnyi képek jutnak el az agyamig a helyiségekről, amelyeken átrohanok. Egy ebédlő, amely
hosszú ideje nem látott már ebédet, a hosszú mahagóni asztal fényesre polírozva, mellette tizenkét szék, s egy tálalóasztal műgyümölcsökkel. Mű– gyümölcsök! Aztán a konyha, makulátlanul tiszta, kék–fehér csempékkel. Aztán egy dohányzószerűség, két oldalán üvegajtóval, s egy nagyképernyős tévével egy újabb bőrkanapé előtt, mely a változatosság kedvéért avokádózöld. A tévében épp egy Debbie Reynolds film megy. A Tammy és a lovag, ha jól látom. Az ágyon egy kosárnyi fonal és egy üveg Absolut vodka. Mrs. Allington nem vesztegeti akármire a szabadidejét. Átrobogok az egyetlen ajtón, amely nem a teraszra vezet, és egy hálószobában találom magam, egy elsötétített helyiségben, ahol az üvegajtók előtt behúzták a függönyöket. Az extra méretű ágy bevetetlen, az egyik sarkán szürke selyemtakaró – összegyűrve. Egy újabb nagyképernyős tévét látok, ezen épp valami talkshow megy, levett hanggal. A padlón egy fekete rövidnadrág hever. Ez lenne Chris szobája? De hát Chris az egyetem kollégiumában lakik. Ami csak egyet jelenthet: hogy Allingtonék külön hálóban alszanak. Botrány! Itt nincs több kijárat, csak amelyik Allington elnök fürdőszobájába vezet. Csapdába estem. Hallom, hogy Raehel közeledik, csapkodja az ajtókat, és üvölt, mint a sakál. Tekintetemmel kétségbeesetten pásztázom végig a szobát, hátha akad valami, amit fegyverként használhatni. k, de semmit sem találok. A tükrös mennyezetbe rejtett elforgatható világítás miatt – ezen majd később még elgondolkodom – még csak egy lámpa sincs, amit kihúzhatnék a konnektorból, és a fejéhez csaphatnám. Arra gondolok, hogy bemászom az ágy alá, és megbújok egy köteg damasztfüggöny mögött, de tudom, hogy úgyis rám találna. Vajon ki tudnám valahogy dumálni magam ebből? Hisz ennél sokkal rosszabb helyzetekből is kimagyaráztam már
magam. Bár most egy ilyen sem jut eszembe, de szinte biztos vagyok benne, hogy volt már rá példa. Rachel beront a szobába, megbotlik a küszöbben, és pislogni kezd, hogy a szeme hozzászokjon a váratlan sötéthez. Én a szoba túloldalán állok, az óriási ágy mögött, s igyekszem, hogy a figyelmemet ne kösse le teljesen a tükörképem a plafonon. − Nézd, Rachel – zihálom. Halkan beszélek, de gyorsan. - Nem kell, hogy megölj. És Sarah–t sem. Esküszöm, nem beszélünk erről a dologról senkinek. A mi kis titkunk lesz, köztünk, lányok közt. Abszolút megértem az indíttatásodat. Engem is vertek már át pasik. Úgy értem, Chris egyáltalán nem ér annyit, hogy börtönbe kerülj miatta... − Én nem fogok börtönbe kerülni, Heather – jelenti ki Rachel. – A búcsúztatásodat fogom szervezni. És az esküvőmet. És mindkettőn biztosan lejátszom az összes nagy slágeredet. Na persze, ha több is van, mint egy. Vagy nem egy olyan egyslágeres előadócska voltál véletlenül? Jaj, milyen ciki! Kíváncsi vagyok, eljön–e valaki egyáltalán a temetésedre. Végtére is te csak már múlt idő vagy – hány éves korodra is? Huszonöt? Huszonhat? Csak egy ex–popsztár, aki búcsút mondott a világnak. − Huszonnyolc – javítom ki. – És oké. Ölj meg, ha akarsz. De Sarah–t ne bántsd! Ugyan már, Rachel, hisz még gyerek! − Áá! – mosolyog rám Rachel fejcsóválva. – Hát nem édes? Hogy így könyörögsz Sarah életéért, amikor tudom, hogy menynyire idegesít. Látod, ez a baj az olyan lányokkal, mint te vagy, Heather. Túl rendesek vagytok. Semmi gyilkos ösztön nincs bennetek. Amikor a dolgok bekeményednek, akkor egyszerűen elbújtok. Születésetektől fogva minden előny a tiétek, és mégis eldobjátok magatoktól. Elhanyagoljátok a testeteket, engeditek, hogy a pasijaitok lelépjenek, hogy a karriereteket lehúzzák a vécén. Istenem, te még azt is
hagytad, hogy a saját anyád az utolsó filléredet is lenyúlja. És még most is... olyan rendesen állsz hozzá. Vagy mi a helyzet veled és Jordannel? Még mindig jóban vagytok. Ki nem állhatod Sarah–t, és lám, most azért könyörögsz nekem, hogy ne öljem meg. Fogadni mernék, hogy még mindig küldesz anyák napi képeslapot az anyádnak, nem igaz? Nyelek egyet. És bólintok. De hát mi mást mondhatnék? – Látod? – folytatja Rachel. – Hát ez az, ami szomorú. Mert a kedves lányok mindig az utolsó helyen végeznek. Tulajdonképpen nagy szívességet teszek a világnak, hogy megszabadítom tőled. Csak természetes kiválasztódás, de tényleg. Egy szőkével kevesebb, és ennyi. Ezzel Rachel felém vetődik az ágyon át, kezében az előre tartott bénítópisztollyal. Megpördülök, és hátravetem a függönyt. Felrántom a legközelebb eső ajtót, és kirontok a teraszra.
31. Kelj fel, nézz körbe Mindenki a lábát Veti a földbe Kizárt, hogy én is ezt tegyem Túlvagyok rajtad Senkire nem kenem Tűnj el, tűnj el végleg Nem vagyok az anyád Sem a feleséged Menj, azon az ajtón távozz Velem többé Ne szórakozz Vége most már Fogadd el Túl vagyok rajtad Szívódj fel Heather Wells: „Get Out”
Még mindig esik – sőt, sokkal erősebben, mint eddig. Az égbolt mindenhol ólomszürke körülöttem. Eddig nem is vettem észre, de a Fischer Hall a legmagasabb épület a park nyugati oldalán, s a tetőlakás teraszáról csodálatos kilátás nyílik Manhattanre mind a négy irányba, észak felé az Empire State Building, délre az esőcseppek fátyolán át épp hogy csak látható ködbe burkolt üres tér, ahol valaha a Világkereskedelmi Központ állt, keletre és nyugatra pedig az East és a West Village.
Tökéletes helyszín lenne, állapítom meg, egy filmbeli jelenet leforgatáshoz. Mondjuk, a Tini nindzsa teknőcökhöz. Csakhogy ez most nem film. Hanem a való élet. Az én életem. Akármennyi ideig is tart még. A szél a huszadikon igen erős, s az eső az arcomba szitál. Azt is nehezen határozom meg, hogy merrefelé vagyok, mivel akárhová nézek, mindenhol muskátlis cserepeket látok bizonytalanul elhelyezve az alacsony kőkorlátok tetején, amelyeken keresztül el tudom képzelni, milyen könnyen átbukhatok. Mivel fogalmam sincs, hová máshová mehetnék, lehúzom a fejem, elszaladok Allingtonék lakosztályának fala mellett, egyenesen a terasz túloldaláig. Semmi jele, hogy Rachel követne, ezért egy percre megállok, kinyitom a vállamon lógó hátizsákomat, és beletúrok a paprikasprayért, amire meg mernék esküdni, hogy még benne van. Fogalmam sincs, működőképes–e még, de ezen a ponton már bármi, aminek a segítségével esetleg elkerülhetem a találkozást annak a sokkolónak a voltjaival, megér egy próbát. És meg is találom. Épp kioldom a biztonsági zárat, amikor a hátam mögött fülsiketítő reccsenés hallatszik, s faforgácsok meg üvegszilánkok záporának közepette Rachel vetődik ki a teraszra az üvegajtón keresztül, mint Cujo, vagy egy tini nindzsa teknőc – nem is pepecsel azzal, hogy előtte kinyissa. Testének teljes erejével rám esik, s mindketten lekerülünk a nedves kockakőre. Egyenesen a fájós vállamra zuhanok, s a szusz teljesen kiszorul a mellkasomból. De megpróbálok továbbgurulni a fa– és üvegszilánkokon, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Hamarabb ugrik talpra, mint én, és teljes erőből közelít felém. És mindeközben sikerült nem elejtenie a Kék Villámot. Én viszont még mindig szorongatom a paprikasprayt, mélyen a tenyerembe rejtve. Amikor fölém hajol, sötét
haja az arcához tapad az esőben, az ajka pedig olyan vigyorra húzódik, mint Lucyé, mikor egy teniszlabdát huzigálunk előtte, vagy egy Victoria's Secret katalógust. − Olyan gyenge vagy – néz rám megvetően Raehel, és meglengeti a sokkolót az orrom alatt. – Honnan tudod meg, hogy egy nő barna? Megpróbálom olyan helyzetbe tornázni magam, hogy egyenesen az arcába tudjam spriccelni a sprayt. Nem szeretném, ha a szél rögtön visszafújná rám a cuccot. − Fogalmam sincs, miről beszélsz – zihálom, a levegő még mindig kissé belém szorul az esés erejétől. Istenem! Hihetetlen, hogy én egyszer ennek a nőnek virágot vettem. Na jó, csak a közértben. De akkor is. –Tudod, honnan lehet felismerni, hogy egy nő barna– e? – vigyorog Raehel csak néhány centinyire az arcomtól. – Fordíts egy szőkét fejjel lefelé! Ahogy előreveti magát, hogy a százhúszezer voltot belenyomja a jobb csípőmbe, felemelem a kezem, és belespriccelek egy adag paprikasprayt az arcába. Rachel sikoltva hátraugrik, s védekezőn maga elé kapja a kezét... Csakhogy a szórófejet nem sikerült teljesen lenyomnom. Úgyhogy ahelyett, hogy egy jó adag csípős méreg sugárban landolt volna a szemében, a folyadék lassan lecsorog a flakon oldalán, rá a varrataimra, és annyira csíp, hogy felszisszenek: –Aú! Rachel, amikor rájön, hogy tulajdonképpen nem is találtam el, nevetésben tör ki. –Ó, istenem! Hát lehetnél még ennél is szánalmasabb, Heather? De mikor megpróbálja rám vetni magát, már talpra ugrottam, és felkészülten várom. − Rachel! – szólalok meg, miközben nekem esik. – Van valami, amit már régen el akartam mondani neked. A tizenkettes méret – sajgó ujjaimat a flakonra
kulcsolom, és az öklömmel olyan erőset húzok Rachel arcába, emekkorát csak bírok – egyáltalán nem kövér. Az öklöm lüktet a fájdalomtól. Rachel sikoltva tántorodik hátra, mindkét kezével az orrához kap, amiből hihetetlen mennyiségű vér ömlik sugárban. − Az orrom – visítja. – Eltörted az orromat! Te szemét ringyó! A vállam annyira sajog, hogy állni is alig tudok, a kezem pedig valósággal lángol a paprikától. A hátamba üvegszilánkok fúródtak, a jobb kezem szinte béna, s a homlokomon egy vágásból szivárog a vér. Pislognom kell, hogy lássak a szemembe folyó saját véremmel vegyes esővíztől. Nem vágyom másra, csak hogy bemenjek, ledőljek egy kicsit, és bámuljam a tévében a főzőcsatornát, vagy ilyesmi. De nem tehetem. Mert itt van az őrült főnököm, akivel le kell számolnom. Ott áll, egyik kezével az orrát fogja, másikban pedig a sokkoló. Ekkor megragadom a keskeny csípőjét, és lelököm a földre. O megpróbál kiszabadulni a szorításomból, én pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megszerezzem a fegyvert a kezéből. És mindvégig sír. De nem a félelemtől, ahogyan azt az ember gondolná – mert tévedés kizárva: minden vágyam az, hogy megöljem őt - hanem a dühtől. Sötét szeme úgy izzik az irántam érzett gyűlölettől, hogy azon tűnődöm, hogy lehetséges, hogy ezt eddig nem vettem észre. − A kedves lányok mindig az utolsó helyen végeznek, mi? – vetem oda, miközben olyan erősen belerúgok a térdébe, ahogy csak bírok. – Akkor hogy tetszik ez? Elég kedvesnek találod? Csakhogy az egész kísérletem olyan, mintha egy próbababát rugdosnék. Rachel mintha érzéketlen lenne a fájdalomra... leszámítva, ha az arcához van valami köze. Mondjuk, a drágalátos orrocskájához.
És erős is – sokkal erősebb, mint én, még a gyilkos dühöm és a magasság– és súlybeli fölényem ellenére is. Képtelen vagyok kihúzni a sokkolót a kezéből. Olvastam emberekről, akik egy kétségbeesett pillanatukban akkora erőre tettek szert, mint egy náluk kétszer nagyobb valaki – anyákról, akik autókat emeltek le sebesült gyermekeikről, lovas rendőrökről, akik szeretett állataikat rángatták ki mindenféle gödrökből, meg ilyesmi. Rachelnek akkora ereje van, mint egy férfinak... egy férfinak, aki az életét látja semmivé válni a szeme előtt. És nem fogja feladni, amíg valaki meg nem hal. És bennem lassan az a nagyon rossz érzés kezd érlelődni, hogy ez a valaki én leszek. Csak annyit tudok tenni, hogy szorosan fogom a kezét, amelyben a sokkolót tartja. Az ujjaim csúszósak az esőtől meg a vértől, és a paprikalében megáztatott varratok égetően fájnak. Nehezen bírom már. Rachelnek sikerült felállnia, hiába próbáltam meg kirúgni alóla a lábát, s most mindketten állva harcolunk a szakadó esőben a fegyverért. És a nagy küzdelemben veszélyesen közel kerültünk a terasz korlátjához. Rachelnek valahogy sikerült úgy helyezkednie, hogy az én hátam dől neki egy muskátlis cserépnek, amely nem sokban különbözik attól, amelyik majdnem megölte Jordant. Az arcom az ég felé néz, s az eső annyira a szemembe folyik, hogy nem látok. Behunyom a szemem, s arra a szinte lehetetlen feladatra próbálok koncentrálni, hogy Rachel karját magasan a fejem fölött tartsam, nehogy a zümmögő villafogak a testem közelébe érhessenek. Érzem, hogy a cserép meginog, majd ténylegesen lebillen, s bár nem nyitom ki a szememet, tisztán hallom a hatalmas csattanást, ahogy néhány másodperccel később a járdához csapódik odalent. A legrémisztőbb dolog azonban az a hosszú idő, ami attól a pillanattól, hogy a cserép lebillen a teraszról,
addig telik el, amíg meg nem hallom a földbe csapódás robaját. Tízig is majdnem el tudok számolni közben. Tíz másodperc szabadesés. Tíz másodperc, hogy a halálon elmélkedjek. A karom gyengülni kezd. Tudom, hogy sírok, mert érzem, hogy a könnyeimben lévő só belemar a sebekbe az arcomon. És fölöttem Rachel hangosan nevet – érzi, hogy fogytán az erőm. – Látod – szólal meg. – Én megmondtam, Heather. Te túl rendes lány vagy ahhoz, hogy győzz. Túlságosan gyenge vagy. És nem vagy igazán jó formában. Mert a tizenkettes méret igenis kövér. Ó, tudom, hogy most mit akarsz mondani. Ez az amerikai nők átlagos mérete. De tudod, mit? Az átlag amerikai nő bizony kövér, Heather. − Ó, istenem! – köpködök esővizet és vért a számból. – Rachel, te beteg vagy. Valami nagy baj van veled. Engedd, hogy segítsek... − Mi maradt még neked, amiért éled kellene, ha már erről van szó? – tudakolja Rachel, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Mert valószínűleg nem is hallotta. – Az énekes karrieredet már lehúzhatod a vécén. A pasid dobott. A saját anyád hátba döfött. Meg kellett volna halnod, már tegnap este, a liftben. Sőt, már előtte lévő nap, csak nem jól céloztam. Add fel, Heather! A rendes lányok sosem győznek... Arra a szóra, hogy győznek, Rachel lassan elkezdi lehajtani a karomat. Nem tudok már sokáig harcolni a hatalmas ereje ellen. Most már nyíltan zokogok, úgy küzdök ellene, s közben megpróbálok tudomást sem venni a kántálásáról. − Gondolj bele! A halálod hírét bemondaná az MTV News. Lehet, hogy a Times azért nem, de a Post biztosan lehozná. Ki tudja? Még az is lehet, hogy készítenének rólad egy Igaz hollywoodi történet című műsort is... egyslágeres sztárok, akik nem érték meg a harmincat...
Kinyitom a szemem. Megszólalni nem tudok, mert minden fikarcnyi erőmet arra összpontosítom, hogy megakadályozzam, hogy halálra sújtson a sokkolóval. És amikor érzem, hogy a karom megremeg, s az izmaim kifáradtak a nagy erőlködésben, Rachel diadalmasan felnevet, s még egy utolsó tréfát elereszt. − Heather! – rikkantja vidáman. A hangja mintha a távolból szólna, holott még mindig ott magasodik fölöttem. – Hány szőke nő kell hozzá, hogy becsavarjanak egy villanykörtét? És ebben a pillanatban a feje felrobban előttem. Komolyan. Az egyik pillanatban még ott van, és az arcomba röhög, a másikban már eltűnt, akkora erővel csapódik neki valami. A sebből vér fröcsköl rám, és elvakít. A sokkoló már nem izzik a kezében, eldől, s a teste tompa puffanással terül el a nedves kövön. A terasz korlátjába kapaszkodva a kezem fejével – az egyetlen részemmel, amely nem sérült – megtörlöm az arcomat, és zokogok. Az egyetlen hang, amit hallok, az esőcseppek kopogása, és hogy valaki szaggatottan zihál. Beletelik némi időbe, mire rájövök, hogy nem a saját lélegzetvételemet hallom. Amikor végre már látok is valamit, felnézek, és megpillantom Rachelt, aki ott fekszik a lábamnál, a fején lévő sebből vér szivárog, s pirosra festi a tócsákat körülötte. És előttem, kezében egy véres Absolut vodkás üveggel, Mrs. Allington áll, elázott rózsaszín melegítőben, ziháló mellkassal, s a szeméből csak úgy süt a megvetés, ahogy Rachel hason fekvő testére néz. Aztán megrázza a fejét. –Én is tizenkettes méretet hordok.
32. Menj, járd A saját utadat, Ne foglalkozz azzal, Ami már volt tegnap. Senki sem fejtheti Meg az ismeretlent, Egyedül indulsz el, Nincsen, aki megment. De tégy meg sok-sok lépést Sok-sok lépést Sok-sok lépést És egy szép napon majd, Egy szép napon hazaérsz Heather Wells Cím nélkül
Végül csak egy éjszakát kell kórházban töltenem – mert felszakadtak a varrataim, s a számos zúzódás meg az üvegszilánkok miatt, amelyek belém ékelődtek. És még ez is egy éjszakával több a kelleténél. Hogy ezeknek ott milyen elképzeléseik vannak egy desszertről! Szerintük az valami Jell–O diétás zselé. Némi gyümölccsel. Még csak egy zacskó gumicukrot sem adnak. Holott mindenki tudja, hogy a Jell–O minden, csak nem édesség.
Ráadásul még fürdőkádjuk sincsen. Ha az ember tisztálkodni akar, zuhanyozhat, vagy maximum használhat szivacsot. Na, mindegy. Megpróbálom legalább okosan eltölteni az időmet. Mármint itt, a kórházban. Leosonok az emeletről, hogy meglátogathassam Juliót, aki nagy örömömre szépen gyógyul a robbanáskor elszenvedett sérüléseiből. Jövő hónapban már vissza is mehet dolgozni. És Jordan szobájánál is megállok, ha már itt vagyok. Mármint a kórházban. Elég bosszús, amikor meglát. Na és a leendő asszonykája, Tania? Ő már egyenesen ellenséges. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hihetném, legalábbis fél tőlem, vagy ilyesmi. De nem tudom, mi oka lenne rá. A legutóbbi kislemeze, a „Szajha" a napokban felkerült az első tízbe a Totál Request Live–ban. Akárhogy is, minden jót kívánok. Megmondom nekik, hogy szerintem tökéletes pár lesznek. És nem is hazudok. Csak egy éjszakát kell a kórházban töltenem, de kapok két hét – fizetett – betegszabadságot, amíg nem kell bemennem a Fischer Hallba dolgozni. Azt hiszem, a New York–i Főiskolán így honorálják, ha megakadályozod, hogy a főnököd tovább gyilkoljon. Annak ellenére, hogy még nem is jár ennyi szabadnap, vagy hogy is van ez. Amikor visszatérek az íróasztalom mögé, odakint lassan hűvösre fordul az idő. A Washington Square Parkban a fák levelei már kezdik változtatni a színüket, vörösbe és aranyszínbe fordulnak, bár ezek a színek elhalványodnak azok mellett, amilyenekre a Fischer Hall elsőévesei festik a hajukat a szülők napjára való készülődés címszóval. De komolyan. Szeretek a bohócok iskolájában dolgozni, vagy mi.
A dolgok a Fischer Hallban egyéb tekintetben is megváltoztak, mióta elmentem. Egyfelől, mivel Rachel börtönben ülve várja a tárgyalást, új főnököt kapok. Még nem tudom, ki lesz az. Egyelőre még tartanak a meghallgatások. De szerintem dr. Jessup az elsődleges jelölt. Azt hiszem, nem lenne rossz, ha egy férfi mellett kellene dolgoznom, a változatosság kedvéért. Félreértés elkerülése végett, a női főnökök is nagyszerűek, meg minden. De jólesne, ha egy időre megszabadulnék az ösztrogéntúltengéstől az irodában. Ezzel Sarah is egyetért. Ő meg a többi diákmunkás is sokkal kedvesebb velem, miután az életemet kockáztattam, hogy elkapjam az illetőt, aki az iskolatársaikat gyilkolászta. Justine nevét már szinte sohasem hallom emlegetni. Leszámítva, hogy valamelyik nap Tina odafordult hozzám, és azt mondta: –Tudja, Justine sosem viselt farmernadrágot, ha dolgozott, mint maga. Azt mondta, azért, mert sosem talált olyan kis méretűt, ami jó lett volna rá. Az igazat megvallva, mindig is utáltam ezért. Még Gavin is végre hallgatott rám, és teljesen felhagyott a liftszörfözéssel. Helyette inkább a város szennyvízcsatorna hálózatát térképezi fel. Bár, azt hiszem, hamarosan erről is leszokik majd. Úgy értem, az a szag, amit összeszed, nem teszi épp a legnépszerűbb fickóvá az emeleten. Ja, és Allingtonék elköltöztek. Csak a mellettünk lévő épületbe – abba, amelyre Donatello, vagy melyik tini nindzsa teknőc átugrott abban a filmben. De akkor is, ez már elég messze van ahhoz, hogy Mrs. Allington úgy érezze, ő és a madarai kényelmesebben lehetnek ott... különösen, mivel az egy olyan épület, amelyet nem kell megosztaniuk hétszáz kollégistával és a diákotthon dolgozóival. Ezek a kollégisták nem hullattak könnyeket, hogy Allingtonék elköltöztek, de ugyanez nem mondható el a
fiukról. Chris ugyanis amolyan híresség–féle lett, Raehel miatt szerzett hírnevét – hisz minden újságban a címlapon szerepelt – használta ugródeszkának a tervéhez, hogy megnyissa a saját éjszakai mulatóját a SoHóban. A jogi pálya, úgy látszik, csak az apja dédelgetett álma volt, de most, hogy a történetéért a Lifetime csatorna és a Playboy is nagyobb összegeket kínált, Chris leszakadt végre a köldökzsinórról, és a maga útját kezdte járni. Bár, fogadni mernék, hogy ez az út hamarosan a dutyi felé fog kanyarodni. A Fischer Hall tanulói, a diákönkormányzat és az itt dolgozók közösen elhatároztuk, hogy teszünk valamit, ami méltó emléket állít Elizabeth Kelloggnak és Roberta Pace–nek: ültettünk két fát – két egyforma somfát – a park egy szép kis részébe, s elhelyeztünk alatta egy táblát, melyen az alábbi felirat szerepel: Az ő emlékükre: itt felsoroljuk a nevüket, a születésük és haláluk időpontját, s végül azzal zárjuk, hogy Mindannyiunknak hiányoznak. Millió ember fogja látni – mind az emléktáblát, mind pedig a fákat, amelyekről a kertészek azt mondták, tavasszal virágozni is fognak –, ráadásul diákok százai részesülnek majd abból az alapítványból, amelyet szintén mi indítottunk, Beth és Bobby nevében. Izgatottan várom már, hogy fognak kinézni a fák teljes virágpompájukban. Ez az egyetlen dolog mostanában, amire várhatok, mivel azt már megtudtam – végre valahára hogy Cooper mit gondol rólam. Nem mintha ő tudná, hogy én tudom. Valószínűleg fogalma sincs, hogy én emlékszem rá. Akkor történt, amikor kirohant a tetőtéri épület teraszára, alig néhány másodperccel az után, hogy Mrs. Allington kiütötte Rachelt az Absolut vodkás üvegével. Megkapta az üzenetet, amit a mobilján hagytam, és Canavan nyomozóval együtt azonnal rohant a Fischer Hallba, de ott már csak azt tudta meg Pete–től – aki látott minket a monitorján, amint Rachellel együtt bemegyünk a tetőtéri
épületbe –, hogy Rachel nem csak hogy életben van, de velem együtt felment az emeletre, hogy meglátogassuk Mrs. Allingtont (a biztonsági kamera képe nem volt elég tiszta a monitoron ahhoz, hogy Pete észrevegye, Rachel valójában mindvégig egy sokkolót szegez a torkomnak – már dolgozunk rajta, hogy ezt a hibát a diákotthon egész területén kijavítsuk). Mialatt Canavan nyomozó az eszméletlen Rachellel és a dülöngélő Mrs. Allingtonnal foglalkozott, Cooper mellém térdelt az esőben, és afelől érdeklődött, hogy jól vagyok–e. Emlékszem, hogy ránéztem, és azon tűnődtem, hogy amit látok, az nem valami furcsa érzékcsalódás–e, mint az, hogy Rachel feje felrobban. Abban a pillanatban teljesen meg voltam győződve róla, hogy haldoklom, mivel csípős paprikalé marta a sebeimet, a hátamba üvegszilánkok fúródtak, a vállam pedig sajgott, meg minden. Ezért lehetett, hogy csak azt hajtogattam – már amennyire vissza tudok emlékezni – újra és újra, hogy „ígérd meg, hogy gondját viseled Lucynak! Ha meghalok, ígérd meg, hogy vigyázol Lucyra!" Cooper levette a bőrkabátját – azt, amelyiken már amúgy is az én vérem éktelenkedett mindenhol –, és rám terítette. Erre tisztán emlékszem. És az ő illatát éreztem rajta. − Persze hogy a gondját viselem majd – nyugtatott meg. – De nem fogsz meghalni. Nézd, tudom, hogy most fáj. De a mentők már úton vannak. Minden rendben lesz, megígérem. − Nem, nem lesz – tiltakoztam. Mert teljesen biztos voltam benne, hogy a halálomon vagyok. Később a mentőorvos elmondta, hogy sokkos állapotban voltam a fájdalomtól, és a hideg, az eső, meg a többi miatt. De ezt akkor nem tudhattam. − Még csak huszonnyolc vagyok, és meg fogok halni – tájékoztattam a Cooper–szerű álomképet. – Egyslágeres
sztárocska. Ez vagyok én. Gondoskodj róla, hogy felvéssék a fejfámra is: Itt nyugszik egy egyslágeres kis sztárocska. − Heather – erősködött Cooper. És mosolygott. Ebben biztos vagyok. Mármint, hogy mosolygott. – Nem fogsz meghalni. És nem vagy egyslágeres kis sztárocska. − Hát persze – nevettem el magam. Aztán hirtelen rám tört a zokogás. És képtelen voltam abbahagyni. Később kiderült, hogy ez is igen gyakori jelenség, ha valaki sokkos állapotban van. De ezt akkor szintén nem tudhattam. –Rachelnek igaza volt. – Emlékszem, hogy ezt mondtam, kissé keserűen. – Igaza volt! Megvolt mindenem, és eltoltam! Én vagyok a legnagyobb vesztes a világon. Ekkor Cooper erővel felültetett, átölelt, és határozottan kijelentette: − Heather, te egyáltalán nem vagy vesztes. Te vagy az egyik legbátrabb ember, akit valaha is ismertem. Bárki más, ha ilyesmiken ment volna keresztül, mint te, az anyáddal, az öcsémmel, a karriereddel, meg minden, már rég feladta volna. De te nem hátráltál meg. Hanem újrakezdtél mindent. Mindig is csodáltam benned, hogy bármi is történik, te felállsz, és mész tovább. Sajnos, ennél a pontnál beleszóltam: − Úgy érted, mint az a kis rózsaszín nyuszi a dobbal? Szeretném azt hinni, hogy ez is a sokk miatt volt. De Cooper vette a lapot. − Pontosan, mint az a kis rózsaszín nyuszi a dobbal. Heather, te egyáltalán nem vagy vesztes fajta. És a legkevésbé sem fogsz meghalni. Te egy kedves lány vagy, és szépen meggyógyulsz majd. − De... – a sokktól eltompult agyamnak ezzel a kijelentéssel valami nem stimmelt, figyelembe véve korábbi beszélgetésemet azzal a nővel, aki meg akart ölni. – A kedves lányok mindig az utolsó helyen végeznek.
− Én
történetesen szeretem a kedves lányokat – tájékoztatott Cooper. És ekkor megcsókolt. Csak egyszer. És a homlokomon. Úgy, ahogyan a volt barátjának a bátyja csókolja meg az embert, amikor egy mániákus gyilkos támadásának esik áldozatul, és sokkos állapotba kerül, és különben is biztos benne, hogy a lány amúgy sem fog emlékezni az egészre. De én emlékeztem rá. És még most is emlékszem. Cooper azt hiszi, bátor vagyok. Nem, várjunk: azt gondolja, én vagyok az egyik legbátrabb ember, akivel valaha is találkozott. És kedvel is. Mert azt mondta, szereti a kedves lányokat. Hát, tudom én, hogy ez nem túl sok. De ne legyünk telhetetlenek. Épp elegendő. Legalábbis egyelőre. Ja, és még egy utolsó dolog:Soha többet nem mentem vissza abba az üzletbe, és nem vettem abból a nyolcas méretű nadrágból. Egyfelől, mert semmi baj nincs azzal, ha az ember tizenkettes méret. Másfelől pedig túlságosan elfoglalt vagyok mostanában. Letöltöttem a hathónapos próbaidőmet. És januárban kezdem az első félévemet a New York–i Főiskolán. És hogy mi lesz az első tárgyam? Bevezetés a bűnügyi igazságszolgáltatásba. Hát, valahol csak el kell kezdeni, nem igaz?
Még többre vágysz? Háttérinformációk MEG CABOTTÓL Dove csoki = életelixír Nemrégiben, amikor az egyik barátnőmnek elmondtam, hogy mi lesz az új könyvem címe, bizony rákérdezett: „De ha a tizenkettes méret nem kövér, akkor mi az?" Nyilvánvaló, hogy ő még sohasem viselt tizenkettes méretű ruhát. Vagy tizennégyest. Vagy tizenhatost, ahogyan én. Világos, hogy nincs hozzászokva, hogy egy L–es holmit felpróbálva rájön, hogy csak a térdéig tudja felhúzni, és az XL–es sem megy feljebb a csípőjénél. Na igen. Én már ezt megtapasztaltam. Velem már történt ilyen. De ez a kijelentése egy igen fontos problémára hívta fel a figyelmemet: Tulajdonképpen mi is számít kövérnek? Mindannyian tisztában vagyunk a számokkal... a testtömeg-indexünkkel, a magasság–testsúly arányunkkal, a derékbőségünk értékével. Viszont ismerünk egy csomó olyan tökéletesen egészséges embert, akik megcáfolják a számokból levont következtetéseket... olyanokat, akiknek a számok tanúsága szerint időzített bombáknak kellene lenniük, de akiknek a vérnyomása és a koleszterinszintje teljesen normális, és semmivel sem állnak közelebb ahhoz, hogy a túlsúly okozza a halálukat, mint Kate Moss.
És azt is tudjuk, hogy a kövérség nem volt minden társadalomban elítélt tulajdonság. Az elmúlt évszázadokban az extra zsírpárnák nemcsak a jó egészség, de a gazdagság jelei is voltak. Szóval, én egy ennél is jobb kérdést tettem fel a barátnőmnek: Kit érdekel? Úgy értem, ha önök, akárcsak az Átlagméret nem akadály hősnője, olyan egészségesen étkeznek, ahogy az elvárható egy Dove csokival és paprikás Lays chipsszel teli világban, ráadásul mindennap végeznek annyi testmozgást, amennyi javasolt, és mégsem tudják belepréselni magukat egy hiúsági méretezésű nyolcas Gap farmerba... számít az? A legkevésbé sem. Legalábbis addig nem, amíg van tartásuk. És a tartás az, amiből az Átlagméret nem akadály hősnőjének, Heather Wellsnek, bőven jutott. Azóta szerettem volna saját detektívregény–sorozatot írni, mióta a legelső Nancy Drew könyvet olvastam, még negyedikben. Azóta folyamatosan kerestem a saját amatőr nyomozómat: valakit, aki legalább olyan okos, mint Nancy, de a kinézete, a barátja, az élete közel sem olyan tökéletes, mint az övé, mert ezzel tizenegy éves korom után már nem tudtam azonosulni. Annyi amatőr nyomozó rohangál a világban! Tudtam, hogy, az enyémnek valamiben különlegesnek kell lennie. És amikor megláttam Britney Spearst a „Lucky" című szám videoklipjében, éreztem, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. Mi történne Ms. Spearsszel, aggodalmaskodtam, ha Justin Timberlake (az akkori barátja) elhagyná, és a népszerűsége - ami oly gyakran megtörténik azokkal a sztárokkal, akik ilyen fiatalon jutnak el a csúcsra – hanyatlani kezdene (nem mintha nem úgy gondolnám, hogy Ms. Spears tehetséges énekes és színésznő, aki előtt még sok–sok év haknizás áll)?
De tegyük fel – csak tegyük fel –, hogy Britney mindent elveszítene, és kénytelen lenne munkát találni magának a való világban – abban a világban, ahol nem lennének személyes divattanácsadói és senki, aki az esernyőjét vinné helyette? Mi lenne, ha Britneynek tényleg igazi munkát kellene keresnie – ahogyan nekem is kellett, amikor elvégeztem a főiskolát? Az én fő szakom a főiskolán a grafika volt, ami azt jelentette, hogy miután lediplomáztam, a képesítésem abszolút semmire nem volt jó... semmire, leszámítva, hogy aranyos kis képecskéket rajzolgathattam, amire, sajnos, a kilencvenes évek elején igen kis kereslet mutatkozott. Mivel a manhattani lakásom bére egyre tovább maradt kifizetetlen, s az illusztrációim nem hoztak elég bevételt ahhoz, hogy meg tudjak belőlük élni, rájöttem, mit kell tennem: visszaülni az iskolapadba, és valami olyasmit elsajátítani, amiből ténylegesen meg is tudok majd élni. Így a fő indíttatásom abban, hogy jelentkeztem egy állásra, majd el is fogadtam, s egy hétszáz ágyas kollégium igazgatójának asszisztense lettem egy nagy New York–i főiskolán, az volt, hogy a juttatások közt tandíjmentesség is szerepelt. Úgy gondoltam, annyira rossz csak nem lehet. Egy főiskola mellett nőttem fel. Számomra a rohanó tizennyolc éves lányok látványa, akik magas sarkú cipőben billegnek át a diákszövetség fehér oszlopos épülete előtti gyepen, éppolyan megszokott volt, mint... nos, az utcán meztelenül futkosó emberek (hé, én a hetvenes években nőttem fel!). Szóval, számomra egyáltalán nem volt furcsa, hogy egy másik főiskolán kaptam munkát. Igazából, miután a rajzolói hivatásom, mint olyan, megbukott, s egy rövidke ideig egy jelzálog közvetítő cégnél dolgoztam a recepción, az, hogy egy főiskolán kaptam munkát – igaz, hogy egy nagyvárosi főiskolán, nem olyan kis helyen,
mint az indianai egyetem, ahová én jártam –, olyan volt, mintha hazatérnék. De volt azért néhány dolog, amivel természetesen nem számoltam előre. Az egyik, hogy akadt néhány igencsak jóképű diák azok közt, akiket meg kellett volna fegyelmeznem, a másik pedig az a hihetetlen felsőbbrendűségi érzés, amellyel sokan rendelkeztek, s aminek gyakran furcsa... hogy úgy mondjam, virtuskodás lett a vége. Mint például egyszer, amikor hajnali háromkor ránk tört a New York–i rendőrség, követelve, hogy a tizenhetediken lakó diákok azonnal fejezzék be a szórakozást, és ne dobáljanak teli cukorkás zacskókat a fejükre (megtörtént eset). Ennek ellenére nagyon élveztem a munkámat, s miután pár évig csak a helyemet kerestem, és megpróbáltam kitalálni, mi is szeretnék lenni, ha nagy leszek, elhatároztam, hogy egyetemi diplomát szerzek művészetterápiából, mert arra gondoltam, nem lehet túl nagy változás a kollégiumi munkámhoz képest, amely leginkább abból állt, hogy vidám plakátokat terveztem a hirdetőtáblára, és papír zsebkendőt adogattam a lányoknak, akik nem bírták elviselni a megrázkódtatást, hogy valaki mással kell osztozniuk a fürdőszobán. Aztán írtam egy könyvet, A neveletlen hercegnő naplóját (a hirdetőtáblák és a papírzsepi–osztogatások között), és végül úgy alakult, hogy a közelébe sem jutottam a művészetterápia diplomának. Bár A neveletlen hercegnőt nem mondanám önéletrajzi regénynek, mégis, ami szegény Mia Thermopolisszal történik a könyvben, az kétségkívül velem is mind megtörtént valamikor az életem folyamán (leszámítva persze a hercegnő dolgot). És az ezt követő regényeim is igen sok önéletrajzi elemet tartalmaznak – tizenéves koromban egy ideig a kaliforniai Carmelben éltem, mint Suze a Mediátor sorozatban, és laktam Dél– Indianában is, ahogyan Jess a Hívószám 1–800 sorozatban. Rajzórákra is jártam, mint Sam az Egy igazi
amerikai lányban, és imádom a majonézt, mint Jenny a Tinibálvány-ban. Ahogyan Mel A fiú a házból-ban, én is vigyáztam valakinek a dán dogjára, dolgoztam egy irodában egy rémes főnök mellett, mint Kate a Ki nevet a végén?–ben, és részt vettem egy titkos olasz menyegzőn, mint Jane az Esküvő olasz módrá-ban. Természetesnek tűnt, hogy a detektívregényeimben, amelyeket már oly régen szerettem volna megírni, a hősnő egy hatalmas kollégiumban fog dolgozni. így, amint meglett a hősnő figurája (egy fényevesztett volt popcsillag) és a helyszín (egy nagyvárosi kollégium), megszületett az első könyv: az Átlagméret nem akadály . És, bár igaz, hogy valójában én sosem mozogtam az énekesi pályán, mint Heather, egy magánnyomozó mellett viszont dolgoztam, ahogyan Heather is teszi, hogy ki tudja fizetni a lakbérét (és, mint Cooper, az én főnököm is idegesítő módon ügyelt rá, nehogy a legkisebb részletet is elárulja az esetekről, amelyekkel foglalkozott). És, bár az én kollégiumomban nem történtek gyilkosságok, néhányszor azért úgy éreztem, az ott dolgozókkal egyetemben, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. És azt is meg kell jegyeznem, hogy hála a rengeteg ebédnek, amit a kollégium menzáján költöttem el, sikerült annyi súlyfölösleget felhalmoznom, hogy hatos méretről tizenkettesre nőttem (aztán később, a Lyme– kórral való küzdelemnek köszönhetően tizenhatosra. A rengeteg antibiotikum, a kukoricachips teljes bojkottja, és napi fél óra biciklizés után ismét sikerült visszafogynom hatosra... de ez csak addig fog tartani, míg el nem fogyasztom a fióknyi karamellás desszertet, amit arra tettem félre, hogy ünnepeljek, ha befejeztem ezt a könyvet). Még most is hiányzik az a remek sajtos csirke, amit a kollégiumban kaptunk. Nem is beszélve a Dove csokiról.
Remélem, szeretettel fogadják majd a következő írásaimat is, amelyek az amatőr nyomozóról, Heather Wellsről és az Átlagméret nem akadályból megismert barátairól szólnak majd. HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 2. PHAT CHICK (Töltött galamb) írta: Meg Cabot (Eredeti kiadásban megjelenik: 2007. január) A téli szemeszter első napja a New York–i Főiskolán, s az igazgató asszisztensének, Heather Wellsnek nagyobb dolgok miatt kell aggódnia, mint a szobatársak problémái: az egyik pompon lány ugyanis elvesztette a fejét – de szó szerint – a Fischer Hall ebédlőjében, és senki sem találja a többi részét. HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 3. BIG BONED (Kisgömböc) írta: Meg Cabot (Eredeti kiadásban megjelenik: 2008. január) A New York–i Főiskolán kitölt a nyári szünet, de ez nem jelenti azt, hogy az igazgató asszisztense, Heather Wells most már hátradőlhet a székében, és pihenhet. Ott van neki a kollégium, tele tizenkét– tizenhárom éves visongó lánykákkal, ugyanis ott kapott szállást az első„Tania Trace rocktábor," melyet Tania Trace, a popcsillag (és Heather exének újdonsült felesége) vezet. Sajnos valaki (és ez a valaki nem Heather) holtan szeretné látni Taniát... Köszönöm a figyelmüket! Ha friss hírekre, regényrészletekre, vagy az internetes naplómra kíváncsiak, esetleg szeretnének belekukkantani
következő könyveimbe, látogassák meg az oldalamat: www.megcabot.com. És ne mondjanak le a Dove csokiról! Szeretettel, Meg Cabot
