AZ ÁLNOK RÓKA
A
róka egy hatalmas vadkant látott az erdőben csatangolni. – De jó volna egy kis disznóhús! – sóhajtotta. – Csak az a baj, hogy csúnya, hegyes és görbe agyara van és ezért nem tanácsos vele kikezdeni… De hátha a farkas kikaparja nekem a gesztenyét! A gondolatot tett követte. A róka felkereste a vén ordast és ártatlan pofával dicsérni kezdte a remélt zsákmányt. – Egy malacka kóborol az erdőben, kész pecsenye, csak éppen meg kellene fogni. – Miért nem fogod meg magad? – Mert… mert szeretlek, és osztozni akarok veled a pecsenyén. Az ostoba farkas kötélnek állt és a róka társaságában felkereste a vaddisznót. – Különös malac ez! – mondta az ordas mikor a vadkant megpillantotta. – Inkább disznó ez félelmetes agyarakkal! És nagyon vad a tekintete! – Ó, az ilyen agyar inkább csak dísznek számít, és nem is néz olyan haragosan, inkább csak fél tőlünk szegény állat! – bizonygatta a róka. – Előbb-utóbb a szelíd disznó is ilyen lesz, ha sokáig van az erdőben. Ne félj semmit! Támadjuk meg együtt a disznócskát: te elölről, én pedig hátulról. – És miért nem fordítva?
5
– Mert a disznófő a legjobb falat, ezt bármelyik szakácskönyvben olvashatod – mondta a vörös betyár. – Én teljesen igénytelen vagyok, megelégszem a nyomorúságos sonkákkal. – Nem tetszik nekem a dolog – dörmögte a farkas. – Ó, talán csak nem félsz? Hiszen te vagy az erdő fejedelme! Ki állhatna ellen neked? Az ordas nem akart gyávának mutatkozni és végül is nekiugrott a vadkannak. Ez volt az utolsó ugrása, egy perc múlva már feltépett hassal hevert az árokban. – Áruló! – hörögte a haldokló farkas. – Te jól tudtad mi vár rám. – Azt hittem ügyesebb és erősebb vagy – mondta a róka gúnyosan. Ki hitte volna, hogy egy disznó leteríti az erdő fejedelmét! Én szégyenkeznék a helyedben… Máris megyek a tigrishez, ő talán elbánik a sonkák tulajdonosával. A róka alázatos pofával lépett az erdő sárgaszakállú hercege elé. A tigris a barlangja előtt hevert, zöld fény ragyogott a szemében, szájából kivillantak erős fehér fogai. – Fenség, gyönyörű pecsenyét láttam – mondta a róka mézédes hangon. – Hol? – Az erdőben… Persze, a pecsenye még járkál, de ha te is úgy akarod, akkor hamarosan a gyomrodban lesz… – Milyen állatról van szó? – Egy vadkanról. Előtted nincs mit titkolnom: félelmetes, erős állat, éles agyarai vannak. De mit ér az ereje a tiedhez képest? Te vagy az erdő igazi
6
uralkodója, még az elefánt is kitér előled, talpad egyetlen csapásával leteríted a bivalyt is. A tigrisnek tetszett a hízelgés, de tartott a vadkantól és ezért kitérő választ adott: – Mostanában inkább szarvasokra vadászom. – De a vaddisznó kigúnyolt – ingerelte a róka. – Ez nem igaz! – Én magam hallottam… Agyaraival a gyökereket tépte és azt röfögte, még a tigris belét is kiszaggatom, ha úgy adódik. Elvégre bennem királyok vére folyik, ő pedig csak hercegnek született. A zöld fény ijesztően lobogott a tigris szemében, dühösen csapkodott a farkával. – Mit mondott még? – Alig merem megismételni fenséges színed előtt. Kijelentette, hogy azért csíkos a bundád, hogy jobban elrejtőzködhess az üldözőid elől, mert alapjában véve gyáva vagy. – Én gyáva? Hiszen a dzsungel lakói rettegnek tőlem: a majmok vacogva menekülnek a fákra, ha megpillantanak és a bivaly is az iszapba merül. – A vaddisznó mégis gyáva macskának nevezett, aki csak orozva mer támadni. – A gyalázatos! – hörögte a felbőszült tigris. – Végül azt is hozzátette, hogy nincs olyan gyönyörű és hatalmas hangod, mint a királyi oroszlánnak, te csak fújni és morogni tudsz.
7
– Elég! – bömbölte a tigris. – Hol az a vadkan? – Gyere csak velem, fenség! – mondta a róka. – De talán jobb lesz, ha te mész elől, én majd mindig mutatom az irányt. Az erdő egy tisztásán találkozott a két hatalmas állat, a róka odébb sompolygott. A vadkan felemelte nagy fejét, sötét szemében a halál csillogott, sörtés teste olyan volt, mint moszatokkal benőtt korhadó fatörzs. Talán érezte, hogy ez lesz az utolsó harca, de nem adta meg magát és bátran a tigris szemébe nézett. A tigris ugrott – mintha sárga láng villant volna az erdőben – acélos körmei mélyen vágódtak a vadkan nyakába. A vaddisznó leszegte a fejét és villámgyorsan döfött, fehér agyaraival mélyen a tigrisbe hatolt. A tigris akkorát ordított, hogy az egész erdő felfigyelt. A gyilkos küzdelem nemsoká tartott, a vadkan lerogyott a véráztatta földre, de a tigrist is elhagyta az ereje, halálos sebet kapott ő is. A zöld fény eltűnt a szeméből, hangja rekedt mormolássá halkult. – Ugye, mégis csak legyőztem a vadkant? – Gratulálok, fenség – mondta a róka csúfondárosan. – Valóban gyönyörűen harcoltál. Ha nem volnék olyan éhes, akkor hagynék neked is egy darabot a pompás pecsenyéből. – Hálátlan – hörögte a sebesült tigris. – Csak nem akarod az egész vadkant megenni? – Majd szép lassan eleszegetem – válaszolta a róka szemtelenül. – Te csak halj meg nyugodtan, hercegem! Vigasztaljon az a tudat, hogy értem harcoltál. Kötelességedet megtetted, nincs rád többé szükségem.
8
Ezzel kényelmesen letelepedett a fűbe és rágcsálni kezdte a vaddisznó ízletes húsát. Annyira elmerült az evésbe, hogy már nem is törődött a haldokló tigrissel. Ez volt a veszte. Addig-addig forgatta, húzogatta a pecsenyét, míg véletlenül a tigris közelébe került. A dzsungel ura csak erre várt: összeszedte utolsó erejét és talpának egyetlen csapásával agyonütötte az álnok rókát. A dzsungel füve hamarosan belepte a csontvázakat, de a szorgalmas erdei hangyák mégis elmondták a történteket a dzsungel népének.
9
A REPÜLŐ KUTYA
A
kutya egy holdvilágos éjszakán a ház előtt ült és irigykedve nézte a gyorsan cikázó denevéreket, amint elsuhantak a sárga holdkorong előtt. – Hej, ha én is repülni tudnék, mint ők! – sóhajtotta. – Bizony visszasírnád a mostani sorsodat – mondta az öreg varázsló, aki éppen arra járt. – Jó helyed van az ember házában. – Repülni akarok! – vonyította a kutya. – Jó, legyen a kívánságod szerint – mondta a varázsló. – Ezentúl az erdőben fogsz lakni és ott fognak lakni utódaid is. A varázsló megérintette bűvös pálcikájával az ebet. A kutya egyszerre ott találta magát az indiai dzsungelben. Hártyás szárnyai nőttek és hosszú karmai, hogy meg tudjon kapaszkodni az ágakban. Indiában gyakran látni azóta repülő kutyákat, de ritkán emelkednek a magasba, többnyire mozdulatlanul lógnak az ágon. Csak a szemük él, a tekintetük bánatos. Az indiaiak szerint régi életmódjuk után vágyakoznak.
10
A TEKNŐSBÉKA ÉS A SZITAKÖTŐ
A
szitakötő csillogó szárnyakkal repült a mocsár felett. A napfény arannyal vonta be karcsú testét és sokszínű szeme úgy szikrázott, mint a drágakő. A vízben öreg teknősbéka gubbasztott, legalább kétszáz év nyomta a páncélját. Olyan vén volt, hogy már alig tudott mozogni. Éppen csak kiemelte rút fejét az iszapos vízből, hogy rövidlátó szemével jobban szemügyre vehesse a szellő szárnyán sodródó tarka szitakötőt. Az is megpillantotta a vén teknőst, amelyet ellepett a moszat és a hínár. – Boldog teknősbéka! – zizegte. – Neked hosszú életet adott a Teremtő, míg az én életem csak néhány nap! – De ezek a napok évszázadokkal ér fel! – mondta a teknős. – Magasan repülsz a vidék felett, míg én homályban és az iszapban tengetem az életemet. Mit adnék, ha én is felrepülhetnék a magasba! Ne zúgolódj, te a fényben élsz, míg rám csak az árnyék hull. Szívesen letenném nehéz vértemet a te csillogó, finom szárnyaidért! Élvezd a röpke pillanatok örömét, mely nekem nem adatott meg!
11
A MÉZMADÁR
A
dzsungel vadászai jól ismerik ezt az igénytelen, zöldesszürke madarat, amely nem visel különösebb tolldíszt, de hangos csacsogásával annál inkább felkelti az emberek figyelmét. Fáról fára száll és elvezeti a vadászt a vadméhek fészkéhez. Az emberek szívesen követik a kis szárnyas kalauzt, mert rendszerint bőséges mézhez jutnak. A madár is megtalálja számítását: a sejtek kiszedése után kedvére dúskálhat a lárvákban. Egy ilyen mézmadárral történt, hogy egy kígyó megtámadta a fészkét. A madár a magasba röppent, de kicsinyei a kígyó halálos ölelésében vergődtek. – Kegyelmezz a kicsinyeimnek! – könyörgött. – Majd bolond leszek – sziszegte a kígyó – a gyönge madárhús a kedvenc eledelem. A madár látta, hogy a kígyó szívét nem lágyíthatja meg és ezért gondolt egyet: gyors repüléssel felkereste a vadászt, aki az erdőben cserkészett és azután fáról fára röppenve, hangos csacsogással jelezte az utat, amely ezúttal a saját fészkéhez vezetett. A vadász az illatos méz reményében sietve követte a madarat és ugyancsak megdöbbent, mikor megpillantotta a kígyót amint a fiókák halálfélelmében gyönyörködött. De a vadász meglepetése nem tartott sokáig, hirtelen felkapta puskáját és jól irányzott golyóval leterítette a gonosz kígyót. A leleményes mézmadár így mentette meg a fiókáit.
12