Árkádok Bun Zoltán: Eastendism. Helytelen városiasság Debrecen északkeleti belváros megújítása: Piac, Fórum, satöbbi... 32

Szénási Miklós: Alulnézetből ..........................................................   3 Főtér Balogh László Levente: A válság archeológiája . ...............................   4 Herczeg Bálint: Ami felmegy, az le is jön… ....................................   9 Macskakő

Tartalom

Küszöb

Bernard Marie Koltès: Visszatérés a sivatagba    (Ford.: Miklós Eszter Gerda) ....................................................   14 Bálint Péter: Az úrnőnél vendégségben (regényrészlet) . ................   19 Gál Ferenc: Legújabb ünnepünkhöz ..............................................   25    Hév ......................................................................................   25 Kapualj Szénási Miklós: Tábor a város szélén . ...........................................   26 Vajda Mária: Egy az utolsó múzeumi polihisztorok közül ..............   30 Árkádok Bun Zoltán: Eastendism. Helytelen városiasság    Debrecen északkeleti belváros megújítása:    Piac, Fórum, satöbbi… ...........................................................   32 Lépcsők Luffy Katalin: Régi magyarok dilemmái    Bitskey István: Mars és Pallas között  ........................................ 40 Scheibner Tamás: Örkény elbeszélése  ............................................ 43 Műhely Pósán László: A középkori Európa válsága    Klímaváltozás, természeti katasztrófák, éhínségek,    járványok, háborúk  . .............................................................. 47 Novák Zoltán: A Pirenne-tézis mint    a tradicionalizmus cáfolata  .................................................. 52

Toronyszoba Görömbölyi László: Válságos ország  ............................................... 61

DISPUTA

Bódis Zoltán: Széljegyzetek Hamvas Béla    válságelméletéhez  ................................................................ 56

1

E számunk szerzői:

Bálint Péter  író, Debrecen Balogh László Levente  politológus, Debrecen Bódis Zoltán  irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán  építész, Budapest Gál Ferenc  költő, Budapest Görömbölyi László  újságíró, Miskolc Harangi László építész, Budapest Herczeg Bálint  PhD-hallgató, Debrecen Koltès, Bernard Marie  író (1948–1989) Kőszeghy Attila  építész, Debrecen Luffy Katalin  irodalomtörténész, Kolozsvár Miklós Eszter Gerda  PhD-hallgató, Debrecen Novák Zoltán  filozófiai író, Debrecen Pósán László  történész, Debrecen Scheibner Tamás  irodalomtörténész, Budapest Szénási Miklós  újságíró, Debrecen Vajda Mária  néprajzkutató, Debrecen Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 2. szám, 2009. február Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Alulnézetből Szénási Miklós

és a válság összetartozó fogalmak ebben az országban, mely egyébként is lejtőn száguldana 2009 elején. (De erről most ne többet: aki akarja tudni, ami tudható, tudja.) A kérdés az, mit kezdhet a kisember azzal, ami most kialakult. Mert ő az árok és a beton, a tégla és a kötőanyag, a faszerkezet és a tető. (S persze a szeg és a koporsó is.) Mit kezdhet az életével a kis senki, aki persze büszke örökölt családi és szerzett becenevére, házastársára, gyerekére, házára, autójára (amíg tudja fizetni a részleteket), büszke a kalapácsra, amit a nagyapjától örökölt, vagy a telekre, ahol nála szebben gyümölcsfát senki meg nem metsz, vagy a pogácsára, mely épp olyan ízletes, mint a dédié is volt. Velük mi lesz, ha kiderül, a pénz még annyit sem ér, mint amennyi rá van írva, és hogy amit a boltban adnak érte, az kevesebb, mint amire szükség lenne? S mi lesz, ha a természet erői is mind összeesküsznek az ember ellen, és bár a téli hóban kevéssé jut eszünkbe a globális felmelegedés, de a nyári 37 fokban annál inkább, és egyszer csak ugyanúgy berobban a köztudatba, mindegy, hogy eddig mit írtak a lapok, mit ígértek a politikusok, miről magyarázkodtak pro és kontra a tudósok, kiderül, az energiakészletek mégis elfogynak (vagy ami van, még gyémánt félkrajcárokért sem eladó), nincs olaj, gáz, nincs áram, közlekedés, nincs működőképes kormányzat és önkormányzat, nincsenek közszolgáltatások, még tévé sincsen, csak csalódott, éhes és dühös hordák, csupa egyén (de: nem egyéniség!), s mert az elmúlt százötven év szépen szétzilálta a közösségeket, magvaikat a semmibe szórta, esélye sincs belátható időn belül egy egészséges újjászületésnek. Akkor mi lesz? Mit mondunk? Hogy csak egy rossz fikció az életünk? Vagy hogy ez nem válság, csak annak látszik? Az a legkevesebb, ha a filozófia, ha a tudomány hallgatni kényszerül. De ha az ember embernek farkasarcát mutatja, mert nincs már más, sokkal inkább lesz az maga a valódi válság (akár annak a tudata nélkül), mint ami most van.

DISPUTA Küszöb

A

mikor az amerikai bankok jóvoltából kirobbant a hitelválság, és igazolódott a régi népi bölcsesség, miszerint a semmiből nem lesz semmi, vagyis ha fedezet nélkül helyeznek ki számunkra elképzelhetetlen mértékű jutalékban érdekelt pénzügyi szakemberek (lásd: kontárok, dilettánsok, gazfickók) dollárezreket és milliókat, egyszer csak kiderül, hogy az adós meztelen, és ha nem fizet, nincs mit vinni, mert a legfeljebb papíron létező, a becsült árának töredékét (sem) érő ingatlant értékesítve sem folyik be elég pénz, még annyi sem esetleg, ami a kezelési költségekre elég lenne, nem beszélve a jutalékról, a haszonról, a tőkéről és a többiről, ami mind kell ahhoz, hogy ez a szféra zavartalanul működjön, a pénz fialjon, növekedjen (vastagon, mint a guanó), akkor mi nagyjából azt tettük itthon, amit tehettünk: vagyis semmit. Egyrészt, mert a kormányzat megnyugtató prédikációkat tartott farizeus sajtója közreműködésével. Másrészt meg hittünk egy másik, szintén népi eredetű bölcsességben is, miszerint csalánba nem üt a ménkű. Csak azt felejtettük el, hogy mi már rég elhagytuk a törzsfejlődésnek ezt a fokát és túl vagyunk a csaláni lét naiv körein, mi már (javarészt) gerincesek és kétlábúak, eszmélettel bírunk, habár mint hónapokon, de inkább heteken belül kiderült, eszméletlenül kiütött minket, a csendes és jelentősebb többséget a világgazdaság menetrendszerinti válsága. A válság természeténél fogva elsősorban a kisembert csinálja ki. Az örök vesztes, nyomorult senkit, akinek nevét sem a hálás, sem a hálátlan utókor nem jegyzi és nem is jegyezte soha, és ha van valahol hely, ahol talán igazságot nyerhet ez a réteg, az legfeljebb odaát található (hogy némi ideát is belekeverjünk a kisemberek létezésének szürke és porózus történetébe). Amikor akár név szerint is tudható, konkrétan mely bankok és mely vezérek, melyik politikai erő kormányzása idején indították el a lavinát, akkor be kell látnunk, azokat felsorolni, akik valódi vesztesei e pénzügyi tragédiának – lehetetlenség. Erre csak egy könyv lenne képes, annak a könyve, akivel kapcsolatban a keleti mesékben feltett kérdésre, miszerint tudható-e, hány kanálnyi víz van a tengerekben, a válasz az, hogy az ő kanalával mérve csak egy. A kisember

3

A válság archeológiája Balogh László Levente DISPUTA Főtér 4

H

a igaz, hogy a tudományos és hét- nyos leírást. A válságnak nincs tudománya. köznapi szóhasználatra úgy tekint- Ez persze nem azt jelenti, hogy a tudomáhetünk, mint egy adott kor tény- nyok ne foglalkoznának a válságokkal vagy leges állapotának egyfajta lenyomatára, ne próbálnának meg válaszokat adni ereakkor ebből könnyedén azt a következte- detükre, lefolyásukra és következményetést vonhatnánk le, hogy az emberiség a ikre. Az egységes válságtudomány hiánya modern kor kezdete óta folyamatos válság- inkább azt mutatja, hogy nem tudjuk ponban él. E benyomás hátterében az áll, hogy tosan megmondani, miben áll a válság, mia válság fogalma szinte mindenütt elterjedt, után a fogalom határai szinte teljesen elde említése ma már csak a legritkább eset- mosódtak. ben vált ki heves érzelmeket, és csak halványan utal arra, hogy valamilyen döntő Ahhoz, hogy valami általánosan érvényeset jelentőségű fordulóponthoz értünk. Ma- mondhassunk a válságról, legcélszerűbb napság a valóban válságos állapotokat alig a fogalom archeológiájához fordulnunk. lehet megkülönböztetni a A válság – krízis – eredetileg normálisnak és általánosa görög krinó (κρίνω) szónak tekinthető mindennaból és annak főnévi igenévi pi viszonyoktól. A fogalom változatából, a krineinből inflációja nemcsak azt jelzi, (κρίνειν) származik, amihogy a válság mint metanek eredeti jelentése: elváfora kiszélesedett, hanem laszt, kiválaszt, dönt, ítél.1 Egyébiránt a magyar válság azt is, hogy mind a társaszó is erre a jelentéstartadalmi, mind az egyéni élet lomra utal, lévén a krízis változásainak, valamint az nyelvújításkori magyarítáazokhoz való viszonyunk sának eredménye. Mindez állapotleírásainak alapfoarra enged következtetni, galmává vált. A válságnak hogy a válság során olyan e mindenütt jelenvalósáhelyzet alakul ki, amikor az alternatívák ga miatt kénytelen-kelletlen foglalkozunk vele mint az életet meghatározó jelenség- kiéleződnek, és ennek nyomán végső döngel, ugyanakkor – feltartóztathatatlan el- tést kell hozni. A válság tehát azt a pontot jelöli, amikor nem odázható tovább a burjánzása és az életvilág legkülönbözőbb döntés, döntő fordulóterületeire való betöréA válság tehát azt a ponthoz értünk, és az az se miatt – szinte lehetetpontot jelöli, amikor állapot, ami idáig fennállt, len bármi általánosan érnem odázható tovább nem tartható fenn tovább, vényeset állítani róla. De a döntés, döntő forduvalami radikálisan újnak nem egyszerűen válságos lóponthoz értünk… kell következnie. A válállapotok megélésének és ság a szó legszorosabb értúlélésének lehetőségeiről telmében az a fordulópont, amely a jelent gondolkodunk most, hanem arra akarunk választ kapni, hogy mikor és milyen ösz- mind a múlttól, mind a jövőtől elválasztszefüggésben beszélhetünk egyáltalán vál- ja. A kettő közé ékelődik, de önmagának is ságról. Mi különbözteti meg a válságos álla- van tartama. A válság jelentésére ezen a helyen két potot a nem válságos állapotoktól? Milyen példát szeretnék kiemelni, amelyek egytapasztalatok tartoznak hozzá, és milyen szerre hordozzák a válság eredeti és metaviszonyulások jellemzik? Szubsztanciális jelenségről van szó, vagy bizonyos jelensé- forikus jelentését. Az első a hippokratészi iskolához kötődik,2 ahol a krízis mint orgekhez való viszonyulásról? Vajon a válság vosi műszó – mind a mai napig – a betegmennyiben jelöl tudományosan leírható komplex állapotot, és mennyiben tekinthe- nek azt az állapotát jelöli, amikor még nem tő pusztán életérzésnek? Ezeket a kérdése- dőlt el semmi, állapota jobbra vagy roszket annál is inkább jogosaknak tarthatjuk, szabbra is fordulhat. Szó szerint válságos, mert a válságról nem adhatunk tudomá- vagy kritikus állapotban van. (Ez utóbbi 1

2 3

Vö. Reinhart Koselleck: Krise (szócikk). In: Geschichtliche Grundbegriffe – Historisches Lexikon zur politischsozialen Sprache in Deutschland (Hrsg. Otto Brunner). Stuttgart, 1982, 617. Uo., 619. Uo. 618. és uő.: Einige Fragen an die Begriffsgeschichte von „Krise”, in: Begriffsgeschichten. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2006, 204.

4

5

Vö. Beszélgetés Jean Delumeau-val. In: Beszélgetések az idők végezetéről. Ford. Kamocsay Ildikó, Bp., Európa, 1999. Vö. Reinhart Koselleck: Krise (szócikk). I. m., 626–627.

DISPUTA Főtér

egyébként ugyanabból a görög szóból szár- nyul. A múlt csak annyiban játszik szeremazik, és hasonlóan változatos a jelenté- pet benne, hogy éppúgy a haladás eszméje se.) Később a fogalom a teológiában jelent lesz a mércéje, ahogyan a jelené és a jövőé. meg mint az apokalipszis kifejezése, és azt A haladás mint eredeti modern fogalom fejezte ki, hogy a világ állapota a további- szorosan összefügg a válsággal. A haladás akban nem tartható fenn, szükségszerűen azonban nem egyszerűen egy lineáris fejbe kell következnie a végítéletnek.3 Füg- lődési irányt jelent, hanem egy jövőre vogetlenül attól, hogy az ezeréves birodalom natkozó nyitott kérdést is, amely a fejlőföldi paradicsomát várjuk-e, mint a Jelené- dés útjában álló, előre nem látható zavaró sek könyvében, vagy ezt az állapotot Jézus tényezőkre vonatkozó kérdést igyekezett megtestesülésével már elérkezettnek te- zárójelbe tenni. Ebben az összefüggésben kintjük, mint ahogyan Szent Ágoston gon- a válság mint fordulópont a történetfilozódolta, az a legfontosabb momentum, hogy fia lineáris folyamatát tartóztatja fel. Ha a ezzel a döntés pillanatához értünk, és el válságot diagnózisnak és prognózisnak tekell dőlnie a jó és a gonosz végső párvia- kintjük egyben,5 akkor az előbbi esetben inkább a jelenre vonatkoztatjuk, és a szétdalának.4 A betegségmetaforában és a végítélet esés pillanatának látjuk, ha azonban folyametaforájában legalább két olyan közös matnak tekintjük, akkor elsősorban a jövonás található, amelyek minden válság vőre vonatkozik, és ciklikusan visszatérő természetét, illetve a válsághoz való vi- jelenséget jelent. Ez a ciklikusság azonban szonyunkat mind a mai napig alapvetően nem a görögök állandóan önmagába viszmeghatározzák. Az első: mindkettő arra szatérő ciklusa, hanem egy állandóan hulutal, hogy visszavonhatatlanul forduló- lámzó folyamat, aminek kitérései megleheponthoz érkeztünk, választási lehetősé- tősen különbözőek. Ha a válság jelenségét geink leszűkültek, kiéleződtek, hogy így – a fentiekkel ellentétben – nem a haladásvagy úgy el kell dőlniük a dolgoknak; az hoz, hanem a hanyatláshoz kötjük, akkor a az állapot, ami most van, nem válságos időszakokat …az, ahogyan idáig tovább már nem tartható csak átmenetieknek teeljutottunk, mind fenn. A másik közös vonás, kintjük, és ennek követemberi tevékenyhogy az, ahogyan idáig elkeztében saját korunkra ség eredménye, de a jutottunk, mind emberi egészében válságként tefordulóponthoz érve tevékenység eredménye, kintünk. Ebben az esetimmár egy felsőbb de a fordulóponthoz érve ben a hanyatlástörténet hatalom, a sors vagy immár egy felsőbb hatalegfeljebb a haladástörtéIsten kezében lom, a sors vagy Isten kenet megfordításának mivagyunk. zében vagyunk. A továbnősül, különbség csupán biakban már nem vagyunk a válsághoz való viszonyönmagunk urai, ki vagyunk szolgáltatva ban van. Ha a haladás a folyamatok vezéregy magasabb rendű ítéletnek. Nincs többé fonala, akkor általában abból indulunk ki, hatalmunk az események fölött. hogy később jobb lesz, mint korábban volt. A 18. században a fogalom még inkább Ha a hanyatlás a folyamatok vezérfonala, szekuláris értelmet nyert. A fentebb jel- akkor általában egy ideális állapotból inlemzett metaforikus tartalmak elképzelhe- dulunk ki, amelytől a történelem folyamán tetlen mértékben kiszélesednek, és ennek egyre távolabb kerülünk. Az első lehetőség nyomán a válság történetfilozófiai alap- tipikusan modern, míg az utóbbi már jóval fogalommá vált. Innen már csak egyetlen a modernitás kora előtt ismert volt. lépés választotta el attól, hogy átkerüljön A válságok tehát minden történetfiloa politikába, a társadalomba, a gazdaságba, zófiai sémában fordulópontot jelentenek, a kultúrába, azaz az életvilág valamennyi, amelyek a folyamatjelleggel párosulva érváltozásoknak kitett szférájába. Ennek tu- dekes következtetéseket engednek levonlajdonítható, hogy a válság a modernitás ni. A modernitás folyamatai egyre gyorsabegyik kulcsfogalma, valamennyi folyama- ban zajlanak, a gyorsulás pedig azzal járt, tának lényegi eleme lett. A modernitás fo- hogy az egységnyi idő alatt bekövetkező lyamatokban gondolkodik, aminek az újkori változások száma ugrásszerűen megnőtt, történetfilozófia az egyik legnyilvánvalóbb és ennek nyomán a modernitás embere jele, de ez nem egyszerűen a múltra irá- egyre többször érezhette úgy, hogy határ-

5

DISPUTA Főtér 6

helyzethez ért, választania kell, és ennek keznek, illetve folyamatosan újabb és újabb, következtében valaminek véglegesen meg egyre magasabb szinteket érünk el. Ez a kellett változnia. A választások számának gondolat igazából akkor válik veszélyessé, növekedésével együtt megszületett a per- ha a szükségszerűség gondolatával párosul, manens válság, illetve a modernitás mint mert akkor minden természeti és történelválság eszméje is. Ebben azonban az is mi mozgás törvényszerűségévé válik. Ez a megnyilvánul, hogy a válfeltételezés pedig magáA ság végső soron nem egyban hordja, hogy az ezt a választások számának szerűen egy különleges törvényszerűséget felisnövekedésével együtt jelenség, sokkal inkább a merő ember csakis raciomegszületett a permaváltozásokhoz való sajátos nális lehet, azaz cselekenens válság, illetve a viszonyulás. A modernitás detei kiszámíthatóak. Ha modernitás mint válegyik alapkérdése éppen mindezek ellenére beköság eszméje is. az, hogyan képes az ember vetkezik a válság, akkor alkalmazkodni az állandó ezt hajlamosak vagyunk változáshoz, miközben állandóságra vágyik. személytelen erőknek tulajdonítani. Az az Ennek alapján a válság érzése két ponton érzésünk, hogy a felelős nem lehet az ember, léphet fel. Vagy akkor, amikor egy rend- mert az ő szándékai a válsággal alapvetően szertől már semmilyen tekintetben nem ellentétesek voltak. Mindaz, ami bekövetvárjuk el, hogy kedvező irányba változzon – kezett, szándékai ellenére következett be. vagyis amikor teljesen megmerevedik. Vagy E sajátosságok miatt szinte lehetetlen a éppen ellenkezőleg, amikor minden túlsá- válság tudományos vizsgálata – márpedig, gosan hektikusan változik, és képtelen a ha válsággal foglalkozó tudományról gonmegnyugvásra. Mind a változásra való kép- dolkozunk, akkor úgy vélhetnénk, hogy telenség, mind a túl gyors és kiszámíthatat- ennek legfontosabb feladata a válság előlan változás azzal jár, hogy többé már nincs rejelzése lenne. Bizonyára hamar kiderülhatalmunk az események felett. Elveszítet- ne azonban, hogy a tudomány csak akkor tük azt a képességünket, hogy a folyama- képes az esemény elemzésére, ha az már betokat ellenőrizzük. Tehetetlenekké váltunk, következett. Ebből arra következtethetünk, és éppen ez kelti a válság érzését. Itt azon- hogy csak az előzmények utólagos tanulban nem egyszerűen tehetetlenségről van mányozása segíthet a válság megértésében, szó, mint inkább az emberi cselekedetek de ez is csak arra jó, hogy kiválogassuk az következményeinek beláthatatlanságából előzmények közül azokat, amelyekről úgy adódó nehézségekről, ami abban foglalható véljük, hogy hozzájárultak a válsághoz, össze, hogy az emberi cselekedetek az em- aztán oksági sorrendbe rendezzük, és ezzel beri boldogságra irányulnak, mégis boldog- az eseményeket egyfajta szükségszerűségtalanságot eredményezhetnek. nek vetjük alá. Aligha lehet megállapítani, A krízis paradoxona, hogy többnyire vajon az előjelek elégségesek-e ahhoz, hogy tudatos emberi cselekvés nem szándékolt belőlük mindig pontosan előre tudjuk jelezkövetkezménye. Bármennyire is tudatos ni a válság bekövetkeztét és lefolyását. Ha egy cselekvés, a következmények előre lát- egy válság bekövetkeztével kapcsolatban hatatlanok. Mindig fennáll annak veszélye, csak annyit tudunk megállapítani, hogy hogy valaki hibázik, rossz utat választ vagy jön, mert mindig jönni szokott, illetve egyszerűen csak félreért valamit. Ez azon- hogy a fellendülést mindig válság, a válsában csak akkor éleződik ki, ha a modernitás got pedig fellendülés követi, ezzel nem állífolyamatait egyszerű haladványként fog- tunk túl sokat. A jövőre vonatkozó állításajuk fel, és azt feltételezzük, hogy mindig inkat meglehetősen nehezen alapozhatjuk egy jobb korszak következik. Ennek a gon- meg a múlt tapasztalataiból, és nehezen áldolkodásnak a modellje az evolúció, ami lapíthatunk meg belőlük szigorúan igazolazonban maga sem egységes folyamat, hi- ható törvényszerűségeket. A jövőre vonatszen tele van elágazásokkal és zsákutcák- kozó megállapítások pedig sokkal inkább a kal, de a folyamatból naiv következteté- próféták területének tekinthető, mintsem seket levonva, és talán kimondatlanul is, a tudósokénak. éppen a haladás eszméjét tekintjük a legmaradandóbb elemnek.6 Azt, hogy az egy- A modernitás sajátos viszonyban áll minszerű formák után bonyolultabbak követ- den válsággal, mégpedig azért, mert a

6

Vö. Franz Wuketits: Evolution und Fortschritt – Mythen, Illusionen, gefährliche Hoffnungen. In: Aufklärung und Kritik, 1995/2, 39. skk

7 8

Vö. Ulrich Beck: Weltrisikogesellschaft. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2007, 375. skk. Uo.

DISPUTA Főtér

modernitás válságai magának a moder- éppen azokat a problémákat akarja megnitásnak a folyamataiból származnak, és oldani, amelyeket ki akar kerülni, illetve a válságkezelés is sajátosan modern vi- maga okoz. Válságai gyakran abból fakadszonyokhoz kötődik.7 Ezt a sajátos vo- nak, hogy meg akarják oldani az emberi nást a modernitás folyamatai és az emberi kontingencia problémáját, holott az magákontingencia közötti viszony feszültségé- ban az emberi természetben van, hiszen vel lehet talán a legpontosabban bemutatni. az emberi cselekvésből fakad. Márpedig a A modernitás kezdetén az a meggyőződés modernitás folyamatai éppen arra bizonyíáll, hogy az ember és alkotása válhat min- tékok, hogy az, amit tenni szándékozunk, den dolog mértékévé, illetve, hogy a modern csak a legritkább esetben alakul úgy, ahotechnológia korlátlanul bővíthető, és kor- gyan azt előre elterveztük. Úgy tűnik, az látlanul bővíti az ember lehetőségeit. Ezek ember meglehetősen hamar ráébredt, hogy együttesen egy általános fejlődési irány ezek a folyamatok nem hozzák meg a kíalapsémájának tekinthetők. Ebből a felfo- vánt eredményeket, legfeljebb az állandó gásból lineáris időtudat származik, ami az változásokat, amelyek azonban nem feltétállandó változással kapcsolódik össze. Ez a lenül okoznak kevesebb szenvedést, mint a folyamat azt jelenti, hogy minden állandó- megelőző korok. Ebből az érzésből, pontoan változik, de ez ebben az esetben nem sabban az ehhez való alkalmazkodás kényrossz, hanem valami alapvetően jó felé irá- szeréből és az ezzel szembeni tehetetlennyul, aminek vonala előre meghatározott. ségből született meg maga a válság érzése. Ennek következménye történelmileg nézve És így jelenik meg a válság mint személynem más, mint az a fogatelen erők játéka, amivel Ennek az egész folom, amit az egyszerűség szemben az emberi tehelyamatnak a hátterékedvéért haladásnak netetlenség csak még hangben az a meggyőzővezünk. Nem arról van szó súlyosabb lesz. Ez a körüldés áll, hogy a haladás természetesen, hogy minmény abban a tekintetben révén felszámolhatódenki egyformán fejlődésvégzetesnek bizonyul, ak azok a körülmények, nek tekintette volna ezehogy mivel a személyteamelyekből az ember ket a folyamatokat, vagy len erőkkel, a haladással, kontingenciája mint hogy ezzel a hanyatlás foa történelemmel, a tudominden válság végső galmát örökre elfelejtetmánnyal, magyarán az okozója fakad. ték volna, hanem arról, ésszel nem lehet szemhogy saját korukról hobeszállni, az embert kell gyan gondolkodtak. Ennek az egész folya- megváltoztatni. Ez a szemlélet magát az matnak a hátterében az a meggyőződés embert tekinti saját boldogsága akadááll, hogy a haladás révén felszámolhatóak lyának vagy boldogtalansága okozójának, azok a körülmények, amelyekből az ember tehát őt kell kigyógyítani kontingens vikontingenciája mint minden válság végső szonyaiból a válságok elkerülése érdekében. okozója fakad. Le lehet küzdeni azokat a Ennek eszköze pedig nem más, mint az erőnehézségeket, kétségeket, félelmeket és szak, amit a modernitás eredetileg igyekeszorongásokat, amelyekből az emberi álla- zett kiiktatni az emberi viszonyok közül. pot törékenysége szármaLátjuk, hogy az erőszak …az embert kell kigyózik. Ki lehet végre iktatni nem egyszerűen a válgyítani kontingens viaz erőszakot és a sponság szimptómája, hanem szonyaiból a válságok taneitást mint irracionáannak gyakran okozója és elkerülése érdekében. lis, az ész törvényhozásákövetkezménye egyben. Ennek eszköze pedig nak ellentmondó dolgokat, A modern korban a terror nem más, mint az erőamelyekből minden rossz éppen annak bizonyítéka, szak… származik. Minden előre hogy az ember milyen esztervezhetővé, kiszámítközökkel képes kísérletet hatóvá és megvalósíthatóvá válik, a jövő tenni a válság érzésétől való megszabadutehát egyszerűen a „jelen gyarmata”8 lesz. lásra. Mert az erőszak alkalmazása minEnnek a folyamatnak egyetlen rendezőelve dig összefügg azzal a kiélezett helyzettel, az ész, és annak származéka, a technika. amikor választani kell, a haladás eszméKétségtelen, hogy a modernitás alap- je pedig igazolja az erőszak alkalmazását. vető paradoxona abból adódik, hogy A totalitárius rendszerek minden eszközt

7

DISPUTA Főtér

megengedhetőnek tekintettek az ember vedést okoznánk, mint amennyit megelőztermészetéből fakadó kontingenciájának nénk. A legtöbb, amit manapság a válságok és ezzel szabadságának megsemmisítésére, kapcsán tehetünk, hogy megpróbáljuk elhogy elkerüljék a választás lehetőségét és kerülni őket, vagy ha ez már nem lehetsékényszerét. ges, legalább megpróbáljuk megakadályozA mai kor válságai során már másfé- ni elmélyülésüket, mégpedig úgy, hogy le tapasztalatokkal szembesülünk, mivel közben nem áldozzuk fel az emberi szabadezek, bármennyire súlyoságot, és nem adunk teret …ha egyszer s mindensak is, nem mennek életreaz erőszaknak. korra meg akarnánk halálra. Azok a kiélezett A válságok legfőbb veoldani válságainkat, alternatívák, amelyeket a szélye ma már nem abban vagy meg akarnánk válság fogalma kezdetben áll, hogy az erőszak elszüntetni az embefeltételezett, mára hatászabadul, sokkal inkább ri természetben rejlő rozottan eltompultak, a abban, hogy az emberek okait, valószínűleg választóvonalak elhomáelveszítik hitüket egy társokkal több szenvedést lyosultak. A ma társadalsadalmi, gazdasági vagy okoznánk, mint amenymi, gazdasági vagy éppen éppen politikai rendben nyit megelőznénk. politikai viszonyai között és annak igazságosságálehetetlen egyetlen alterban. Elvész a bizalom, ami natív választásra szűkíteni a lehetőségeket. minden emberi együttélés alapja, és ami a Minél összetettebb egy társadalom, minél társadalmat végső soron összetartja. Elvész bonyolultabb hálózatok szövik be, annál a bizalom, mert egyre kevésbé lehet megkevésbé lehetséges viszonyait egyetlen különböztetni egymástól a válság okozóit döntéssel vagy választással irányítani. Ma és a válság „menedzsereit”, akik az egyéni az alternatívák hihetetlen mértékű plura- kapzsiságból származó károkat igyekszelizálódásának vagyunk tanúi. Mindez nyil- nek a legmesszebbmenőkig kollektivizálvánvalóan hatással van a válsággal kap- ni, és ezzel egyben el is terelik a felelősség csolatos alapvető magatartásformáinkra is, egyébként is meglehetősen bonyolult kérhiszen így az lesz az érzésünk, hogy per- dését. Ezzel együtt a mai válság kapcsán manens válságban élünk ugyan, de ezzel egészen világosan látszik, hogy mindaddig, huzamosan együtt lehet élni. Az elmúlt amíg a személyes és kollektív felelősséget csaknem száz év tapasztalata azt mutatja, nem tisztázzuk, és a bizalom helyreállítáhogy ha egyszer s mindenkorra meg akar- sával nem teremtjük meg egy új kezdet lenánk oldani válságainkat, vagy meg akar- hetőségét, addig nemigen leszünk képesek nánk szüntetni az emberi természetben szembenézni a válságokkal és azok okairejlő okait, valószínűleg sokkal több szen- val.

8

Honnan eredeztethető a válság? Az, hogy a mostani világ gazdaságilag szabadabb és összefonódottabb, azaz „kisebb”, mint a történelem során eddig bármikor, mára evidenciának számít, bár bizonyos

Ami felmegy, az le is jön… Herczeg Bálint

mércék szerint csak az 1990-es évek közepén lett a világ újra olyan nyitottá és átjárhatóvá, mint 1910–ben volt. Valószínűleg azzal sem mondok sok újat, hogy válságok korábban is voltak; mindenki hallotta már a 1929–33-as nagy világválsággal történő összehasonlításokat, de válságok voltak korábban is, 1837-ben, 1873 és 1896 között és azóta is, Amerikában, Európában. Mivel az események a pénzügyi piacokról indultak ki, ezért rövid kitérőt kell tenni, és végiggondolni, mi is a feladata a pénzügyi rendszernek a gazdaságban. Ha a megtakarításaimat nem otthon akarom tartani (hiszen könynyen „elvész”, esetleg sok helyet foglal és nem utolsó sorban csökkenhet az értéke az infláció miatt), akkor legegyszerűbb, ha kölcsönadom valakinek. Felvetődik viszont a kérdés, hogy kinek? Legyen persze megbízható, fizessen kamatot és bármikor visszakérhessem tőle a pénzemet, ha mégis szükségem lenne rá. Gondoljuk végig a másik oldalt: most szeretnék valami nagy értékű árut megvenni, mert úgy gondolom, hogy jövőbeni jövedelmem majd kitermeli az árát (esetleg azzal, amit megvettem, több jövedelmem is keletkezhet). Kölcsön kellene kérnem, de kitől? Legyen türelmes, hogy hosszabb távon is törleszthessek, valamennyi kamatot is tudok fizetni, de ki hiszi el nekem, hogy megbízható vagyok? Látható, mennyire nehéz a kölcsönadó és a kölcsönt felvevő kívánságait összeegyeztetni, éppen erre a feladatra alakult ki a pénzügyi közvetítő rendszer, hogy e két fél között közvetítsen és több áttétellel, átcsomagolással a megtakarításokból hitel legyen. Mostantól csupán erre a válságra figyelve, kezdjük történetünket Amerikában. Egyes vélemények szerint a válság első jelei, pontosabban az első hibák, amelyek a mostani válsághoz vezettek, 1998-ban léptek fel, amikor is a Long Term Capital Management nevű hatalmas befektetési alapot a Fed (Federal Reserve System, a jegybank szerepét betöltő szervezet az Egyesült Államokban) az orosz válság után megmentette az összeomlástól, és ezzel azokat a bankokat is kisegítette, amelyek ennek a befektetési alapnak hiteleztek. A Fed, érvelése szerint, természetesen éppen azért segített, hogy a bankok ne veszítsenek annyit, hogy az már árthasson az egész pénzügyi rendszerbe

DISPUTA Főtér

É

rdemes körülnézni most, hogy éppen szétesik körülöttünk az eddig ismert világ. A számok ijesztőek. Mindenki érezheti, hogy válság van, abból, hogy cégek mennek tönkre, emelkedik a munkanélküliség, a természetesnek tartott gyarapodás csökkenésbe, recesszióba csap át. De mitől lett ez, honnan jön ilyen „hirtelen” és miért? Elrontottunk valamit? A közgazdászok általában sokat tanulnak a válságokból, mivel ellenőrzött kísérleteket csak ritkán folytathatnak, és így megfigyelésekből próbálnak következtetéseket levonni a gazdasági szereplők viselkedésére és a köztük lévő kölcsönhatásokra. Szélsőséges jelenségek esetében pedig ez alkalmasint könynyebb, hiszen egy nagy változás szélsőséges következményeit könnyebb azonosítani. A katasztrófák ilyetén kihasználásában talán hasonlítanak egy kicsit a sebészekre, akik a háborúkban szereztek nagy gyakorlatot bizonyos sérülések kezelésében. Tehát közgazdász szemmel nézve érdekes és „csodálatos” esemény ez, amely nagyon ritka és valószínűleg nagy károkat is okoz, de a közgazdász-társadalom egy jelentős része hosszú-hosszú évekig fogja földolgozni a történteket és keresni a tanulságokat. Ez a feldolgozási folyamat már most elkezdődött, pedig még ki tudja, hol a vége a történetnek; már új viták kezdődtek, még gyakrabban pedig régi viták éledtek újra. Szeretném még az elején lehűteni a lelkesedést; nem tudom előre elárulni ezeket a tanulságokat, csak annyira vagyok képes, hogy logikai rendbe szedve elmondjam, mi történt, mi történik. Még azzal is megpróbálkozhatom, hogy kiemeljem, mely területeken fognak kiújulni a viták, de azt végképp ne várják tőlem, hogy megmondjam, meddig fog még tartani. Abban sem igazán érdemes bizakodni, hogy valaki más meg fogja tudni mondani (sőt nagy kétségekkel érdemes fogadni minden „prófétát”, aki azt állítja, hogy ő tudja). Nem szabad jósolni olyan helyzetben, amelyben több milliárd ember döntésein múlik az eredmény.

9

DISPUTA Főtér 10

vetett bizalomnak. Ezzel ott és akkor való- kázatosabb, nem vagy csak korlátozottan színűleg sikerült elkerülni egy kisebb vál- hitelképes ügyfeleiknek. Ekkor született ságot, de ennek az lett az ára, hogy akik és terjedt el a később elhíresült „sub-prime” végiggondolatlanul, felelőtlenül hiteleztek, hitelforma is, amely jelentése szerint „alnem bukták el a pénzüket, s ez (meg)erősí- sóbb legjobb kategória” (ezeket nevezte tette azt a vélekedést, hogy aki elég nagy Király Júlia másodlagos frissességű hiteés elég sok mindenkit rántana magával, azt leknek). A növekvő versenyre a bankok a a jegybank felelőtlen viselkedése ellenére hitelminősítés hanyagolásával reagáltak. is meg fogja menteni. Ezt követően pedig a ki…ez (meg)erősítette Az események közvetadott hiteleket összecsoazt a vélekedést, hogy len gyökerei annak a probmagolva értékpapírrá alaaki elég nagy és elég lémának a megoldásában kították, hogy eladhassák sok mindenkit rántana rejlenek, amely 2000-ben különböző befektető csomagával, azt a jegykezdődött. 2000 tavaszán portoknak. Eladás előtt az bank felelőtlen viselelkezdtek összeomlani értékpapírokat kockázati kedése ellenére is meg azok a várakozások, hogy osztályokba sorolták, de fogja menteni. az internet felfutása, az mivel egyre értékesebb ininternetre alapozott szolgatlanfedezet volt a hátgáltatások alapjaiban új, soha nem látott térben, és mivel az összecsomagolás módprofitabilitást és növekedést hozhatnak a szertani újdonsága miatt nem volt teljesen cégeknek. A felismerés, kiegészülve a tőzs- kiforrott a rendszer, biztonságosnak tardei árak esésével (a New York-i technológiai tották őket és jó minősítést kaptak. Érdetőzsdére bevezetett cégek piaci értéke 2000 mes felfigyelni arra, hogy ebben a formámárcius és 2002 októbere között 5000 mil- ban a bank megszabadul a problematikus liárd dollárral csökkent), általános negatív hitelektől, ami nem biztos, hogy a felelősvárakozásokkal, később vállalati könyvelé- ségteljes hitelezést segíti elő, hanem insi botrányok (például Enron 2001 augusz- kább a rövid távú „nagy forgalom – nagy tus) sorával és nem utolsósorban a szeptem- profit” felfogást. ber 11-ei terrortámadással, nem túl biztató Majdnem egyöntetű a vélemény, hogy gazdasági kilátásokat festett. A Fed több- a Fed nagyon későn kezdte el ismét emelni szöri kamatcsökkentéssel reagált a történ- a kamatokat és hagyta az embereket fenntekre (3,5%-ról 1-ra csökkentette, akkor ez tarthatatlanul eladósodni. Nem vette figyevolt a legalacsonyabb kamatszint az 1950-es lembe például, hogy a Bush-kormányzat évek óta), hogy az egyre alacsonyabb kama- által kezdeményezett 2003-as adócsökkentokkal nagyobb befektetésre és fogyasztás- tésnek szintén kiadást növelő hatása lesz, ra ösztökélje a gazdaság szereplőit. Ennek és nem figyelt fel az ingatlan árának indohatására például a lakosság jelentős része kolatlan emelkedésére. Itt jelentkezik az vagy új hiteleket vett fel, vagy lecserélte első vitatéma, amely biztosan újraéled az a régi jelzáloghiteleit (alacsonyabb kama- események hatására: hogyan lehet biztontozású új hitelt vett fel, amivel törlesztette, sággal megválaszolni azt a kérdést, hogy refinanszírozta a régi hitelét), megmaradt mi számít indokolatlan áremelkedésnek, de pénzét pedig fogyasztásra költötte; emiatt olyan biztonsággal, hogy gazdaságpolitikai érdemes volt egyre többet termelni, egyre lépést merjünk rá alapozni. További nehéztöbb ember kapott munséget jelentett a megfele…mekkora az a minikát, a kiáramló jövedelmelő szabályozói háttér himálisan szükséges szaket pedig újra fogyasztásánya; emiatt ezeknek az bályozás, amely megra költötték és így tovább, új, de az egész pénzügyi véd magunktól (főleg beindítva egy növekedési rendszerben elterjedt eszattól, hogy rövid távú spirált. A megnövekedett közöknek nem ítélték meg célok miatt feláldozkereslet miatt folyamatoegységesen a kockázatoszuk a hosszú távú lesan emelkedtek az ingatságát, és így egyes bankok hetőségeket). lanárak (2002 és 2007 köés pénzügyi intézmények zött átlagosan évi 11%-kal), óriási kockázatokat vállalamelyek látszólag stabil bázist jelentettek tak, gyakran a felügyelet elől a vagyonméraz újabb és újabb hitelek felvételéhez (ha a legen kívülre rejtve őket. És íme a másoház értékének 70%-áig adnak hitelt, de a dik vitatéma, amely szintén régi, érdekes ház értéke folyamatosan emelkedik, akkor kérdésből ered: mekkora az a minimálisan újabb és újabb hitelek fedezeteként szolgál- szükséges szabályozás, amely megvéd mahat az adott ingatlan). Mindezek mellett a gunktól (főleg attól, hogy rövid távú célok bankok egyre több hitelt nyújtottak a koc- miatt feláldozzuk a hosszú távú lehetősé-

1. ábra Nemfizetési arány az amerikai másodrendű jelzáloghiteleknél és a lakásárak alakulása (forrás: MNB)

rendszerben. Maguk a bankok, befektetési bankok és befektetési alapok rengeteget vesztettek az elértéktelenedő jelzálogleveleken, és mivel a bizalmatlanság átterjedt a pénzügyi piacok minden szegmensére, tőzsdékre, devizapiacokra, az ott lévő vagyon nagy része eltűnt (példa: ha valakinek egy OTP-részvény a vagyona és annak az árfolyama 7000 Ft-ról 2300 Ft-ra csökken, akkor a vagyonának közel 70%-a eltűnt; más bankok piaci értékcsökkenéséről lásd még a 2. ábrát). A rendszer összeomlott.

2. ábra Bankok értékcsökkenése (forrás: Bloomberg)

Bár a Fed későn ébredt, az ébredést követően mindent megtett, hogy a tüzet oltsa: hiteleket adott a fizetési zavarba került intézményeknek, kivásárlásokat és egyéb mentőakciókat szervezett, próbálta pótolni azt a hiányt, amit a pénzügyi rendszer egymás közötti hitelezésének elmaradása okozott, újra lecsökkentette a kamatokat. Az amerikai kormányzat is belépett a mentőakciókba, további adósságokat felhalmozva (700 milliárd dollár) próbálta a bankokat plusz tőkével ellátni, részben állami kézbe venni és mindenféle eszközzel helyreállítani a bizalmat, hogy a közvetítő rendszer újra elkezdje ellátni a feladatát – hogy a megtakarításokat hitellé csomagolja át azoknak, akik hitelt szeretnének felvenni.

DISPUTA Főtér

geket), és elkerülhetővé teszi a gazdaság túlzott kilengéseit, de még nem gátolja a kreativitást. Megint utólag tudjuk csak biztosan, hogy ennél jobban oda kellett volna figyelni; a kérdés az, hogy mennyivel? A fent leírt folyamat egészen addig működhetett, amíg a kamatok alacsonyak voltak (olcsó kölcsönvenni és így kölcsönadni) és az ingatlanárak emelkedtek. De ami felmegy, az le is jön. 2004 végén a Fed a növekvő inflációs nyomás miatt elkezdte emelni a központi kamatlábat, ami fokozatosan drágítani kezdte a hiteleket. Az ingatlanok értékének növekedése pedig 2005 végén torpant meg és 2006 végén kezdett csökkenésbe. Addigra viszont már rengeteg embert vett fel jelzáloghitelt, amit magasabb kamatok és alaposabb hitelképesség-vizsgálat mellett nem tudott volna megengedni magának. Ezek a rossz hitelek értékpapírosítás útján mélyen szétterjedtek a pénzügyi közvetítő rendszerben, és világszerte bekerültek befektetési alapok, nyugdíjalapok, biztosítók vagyonába. Ahogy a kamatok elkezdtek emelkedni, a felvett hitelek jelentős részét már nem tudták törleszteni, a zuhanó ingatlanárak pedig elolvasztották a jelzáloghitelekre alapozott értékpapírok fedezetét (1. ábra). Ezekről az értékpapírokról hirtelen kiderült, hogy sokkal kockázatosabbak, mint azelőtt hitték. Akinek volt a birtokában, az szabadulni akart tőle, de mivel igazi kockázatosságát még mindig nem tudta senki felmérni és beárazni, senki nem akarta megvenni. Egy olyan értékpapírnak, amivel nem kereskednek, nem lehet megítélni az értékét, és ez komoly problémákat okozhat, hiszen egy olyan portfolió értékét nem lehet kiszámolni, amely ilyen vagyonelemet tartalmaz, így pedig nem lehet tovább működtetni a befektetési alapokat (BNP Paribas 2007 augusztusában függesztette fel három befektetési alapjának működtetését). Másrészről, ha nem lehet megítélni a másik pénzügyi intézmény anyagi helyzetét és kockázatosságát, akkor nem fog hitelt kapni, ez pedig igen érzékenyen érinthet olyan bankokat, biztosítókat, amelyek rövid távon vettek fel hiteleket, hogy más, hosszabb lejáratú üzleteiket finanszírozzák. Ezek az intézmények fizetésképtelen helyzetbe kerülnek (híres példák: Bear Stearn 2008. március 13., Lehman Brothers 2008. szeptember 9.) és vagy csődbe mennek (Lehman Brothers), vagy felvásárolja őket valaki (a Bear Stearnt a J. P. Morgan vásárolta fel). Mind a két probléma tovább erősítette a bizalmatlanság és a félelem légkörét, és ez hihetetlen pusztítást végzett a pénzügyi

11

DISPUTA Főtér

Érthető ez az igyekezet annak fényében, hogy a gazdaságban nem csak felfelé, hanem lefelé is el lehet indulni egy spirálon. A pénzügyi vagyon elvesztése és az ingatlanok értékének csökkenése miatt az emberek visszafogják a fogyasztásukat és elkezdenek megtakarítani, de a közelmúlt veszteségei miatt a lehető legkisebb kockázatot vállalják, ezért messze elkerülik a tőzsdéket, befektetési alapokat, és inkább a betéteket és állampapírokat vagy az államilag garantált értékpapírokat részesítik előnyben. Mivel közben a pénzügyi közvetítés erősen akadozik – hiszen a veszteségek miatt kialakult bizalomhiány még nem múlt el –, a bankok nem mernek hitelezni sem egymásnak, sem a vállalatoknak, sem pedig a háztartásoknak. Emiatt a vállalatok nemcsak új ötleteket nem képesek megvalósítani, de a bajba jutott cégek is hamarabb tönkremennek. Gondoljunk csak az amerikai autógyárakra; a nagy fogyasztású, közepes minőségű autókat már a válság előtt is nehezen tudták eladni, a válság hatására viszont a korábbi problémák a General Motors és a Crysler esetében fizetésképtelenséggé súlyosbodtak, hiszen a kereslet további csökkenésén túl (az autóeladások 27 éves mélyponton voltak januárban) hitelhez sem tudnak jutni – senki nem vállal mostanában ilyen kockázatot. Ezt tekinthetjük pozitívumnak is, hiszen ez lehetőséget nyit arra, hogy a rosszul működő vállalatok helyén újak jöjjenek létre, amelyek jobb, olcsóbb termékeket gyártanak. Viszont ha vállalatok mennek tönkre, megemelkedik a munkanélküliek száma, s ez további fogyasztáscsökkenést eredményez. Csökken a fogyasztás, csökken a termelés, csökken a foglalkoztatás, tovább csökken a fogyasz-

12

3. ábra Kapcsolatok és kölcsönhatások (forrás: MNB)

tás. Íme a válságspirál. Ha közben az árak is elkezdenek csökkenni, akkor még kisebb az ösztönzés arra, hogy a megtakarítások bekerüljenek a pénzügyi közvetítésbe és átalakuljanak hitellé, ami tovább mélyítheti a válságot. Ezt a folyamatot próbálja mindenki az elején megfogni, mielőtt még nagyobb lendületet venne. Ehhez kapcsolódik a harmadik vita, amely az 1929–33-as válság óta – konkrétabban Keynes ötletei és a New Deal megvalósítása óta – lángol fel újra és újra: milyen módon tudja az állami segítség megállítani és növekedésre ösztönözni a lefelé tartó gazdaságot? Most ez a kérdés a legaktuálisabb, hiszen az új amerikai elnök gazdaságélénkítő csomagja parázs szakmai vitákat váltott ki a tengeren túl. Összegezve: az ingatlan-árbuborék és laza szabályozás nyomán túlzott eladósodást állt elő, ami a buborék kipukkanása után maga alá temette a globális pénzügyi rendszer néhány prominens intézményét, emiatt elakadt a pénzügyi közvetítés, és a vak bizalom korszakát a teljes bizalmatlanság vette át. A közvetítés hiánya és a vis�szafogott fogyasztás pedig válságspirált indított el. Japán a 90-es évek egészét ilyen események kiheverésével töltötte. Minket miért? Felvetődhet a kérdés, hogy milyen módon érint minket ez az esemény, hiszen eddig a mese csak az amerikai történésekről szólt. A 3. ábra alapján megpróbálom végigtekinteni, milyen áttételeken át hatnak a fenti események Magyarországra. Kezdjük a közvetlen hatásokkal. Annyiban szerencsénk van, hogy a magyarországi bankok külföldi tulajdonos bankjait nem vagy csak kis mértékben érinti az alapbaj, a rossz értékpapírok által okozott veszteségek, így a közvetlen hatás kicsi. A közvetett hatások ellenben jelentősek lehetnek. Súlyos gondokat okozhat a kockázatvállalási kedv csökkenése. Emiatt a hazai értékpapíroktól elvárt hozam is emelkedik, kompenzálandó a kockázatot, amit azzal vállal a befektető, hogy nálunk fektet be. Ez együtt járhat a forint árfolyamának gyengülésével. A hitelek megdrágulása azért is érint minket, mivel a magyar gazdaság több okból rá van utalva a külföldi forrásokra. A külső források fontos szerepet játszanak a bankrendszerben, mivel a gyors lakossági eladósodást, aminek jelentős része ráadásul devizában történt, nem kíséri megfelelő mértékű megtakarítás. Ezt a kitettséget ugyan tompítja, hogy a bankok szabadon fordulhatnak segítségért anya-

DISPUTA Főtér

bankjaikhoz, de ennek ellenére is emelked- már utaltam, a világgazdaság integrálódott nek a hitelkamatok, ami korlátozhatja a hi- egész, aminek Magyarország kis nyitott ortelek elérhetőségét. szágként szerves része. Annak, amit itthon Az állam a másik olyan nagy szektor, megtermel, nagy részét exportálja (az examely – a 2007-es konszolidáció ellenére, port értéke eléri az egész évben megtermelt amikor a kormányzat megpróbálta egyen- értékek, a GDP 70%-át), annak pedig, amit súlyba hozni az államháztartás kiadási és elfogyaszt, nagy részét külföldről szerzi bevételi oldalát – továbbra is külső finan- be (szintén kb. a GDP 70%-át). Ennek köszírozásra szorul. Maga az egyensúlyra tö- vetkeztében ha kereskedelmi partnereinkrekvés azért is fontos, mert míg a korlátlan kel történik valami, akkor azt megérezzük. bizalom időszakában elnézték a hitelezők, A legfőbb kereskedelmi partnerünk pedig hogy a költségvetés folyamatosan nagy de- Németország, ahová a teljes exportunk ficittel zár, az államadósság pedig dinami- 30%-a irányult (az EU-ba az export 60%kusan növekszik, ám az amerikai esemé- a, az USA felé pedig csak 2,5%-a). Mivel az nyek után ilyen viselkedés, ilyen kockázat EU pénzügyi rendszere erősen integrálódott mellett már senki sem hitelezne nekünk, az amerikaival (a „fertőzött” papírok majd ez pedig egyet jelentene az államcsőddel és 40%-át európai pénzügyi intézmények veta forint értékvesztésével. A konszolidáció, ték meg), így szintén nagy veszteségek ami önmagában elkerülhetetlen volt (ez érték, annak minden hatásával egyetemnem azt jelenti, hogy nem lehetett volna ben; akadozik a hitelezés, lassul a növemásképpen csinálni), tokedés, csökken a háztarEzek után fel sem mevább csökkentette az ortások fogyasztása és nő a rülhet, hogy adócsökszág növekedési dinamikámunkanélküliség. És ha a kentésekkel vagy nagy ját, ami már a válság előtt vásárlók bajban vannak, beruházásokkal próbális folyamatosan romlott: akkor az eladóra is nehéz ja az állam serkenteni ez többek között a munkaidők várnak. Szerencse a a hazai gazdaságot erőpiac alacsony aktivitási szerencsétlenségben, hogy rátájából, a kiszámíthatataz elmúlt években az exlan és negatív ösztönzőket tartalmazó adó- portban kisebb átalakulás ment végbe, és rendszerből, az alacsony vállalati beruhá- előtérbe kerültek a Kelet-Közép-Európa és zásból származik. Ázsia fejlődő, felzárkózó gazdaságai, ameAz állam és a magánadósság mértéke – lyek várhatóan a válságot is magasabb nöés így rászorultsága a külső forrásra – még vekedési ütemmel és talán élénkebb vásárígy is veszélyesen magasnak tűnhet egy lási kedvvel vészelik át. Összességében a munkáját féltő bróker szemében; így történ- magyar növekedés dinamikáját környezehetett, hogy a befektetők először elkezd- te és a kereskedelmi partnereinek lassulása ték eladni a magyar értékpapírjaikat, majd szintén negatívan érintheti. – további árfolyamesésre spekulálva – továbVégül mi a tanulság? Ki kellene találni a bi forinthiteleket vettek fel és adtak el a pénzügyi intézmények olyan szabályozását, devizapiacon. Mivel ez tovább gyengítette amely kordában tartja a hosszú távon káros, a forintot, nekik egyre könnyebb lett volna de rövid távon nagy profitot eredményező, törleszteni a felvett hiteleket. Ebben a hely- felelőtlen magatartást, s közben nem gátolzetben került sor októberben a rendkívüli ja meg az új ötletek megvalósulását. A cél kamatemelésre és az IMF-hitelek felvételére. egy mainál robusztusabb globális pénzügyi Ezek után fel sem merülhet, hogy adócsök- rendszer kialakítása lenne. Ez nem könnyű kentésekkel vagy nagy beruházásokkal pró- feladat, és nem is biztos, hogy elsőre sikebálja az állam serkenteni a hazai gazdasá- rül (hiszen akkor már megcsinálták volna). got, hiszen egyrészt nem tudjuk, egyáltalán Ha Magyarország helyzetét nézzük, be használna-e (utalnék a korábban emlegetett kell látni, hogy nehéz idők következhetharmadik vitatémára), másrészt az árfolyam nek. Az integráció olyan, mint a házasság: a deficitnövelés említésére is gyengüléssel együtt nevetünk, ha jól megy, együtt síreagál, veszélyeztetve többek között a devi- runk, ha rosszul. Most éppen sírunk. Nehezahitelt felvett háztartások jövedelmi hely- zíti a helyzetet, hogy sikerült olyan helyzetét. Érdekes kérdés, hogy kikényszeríti-e zetbe kormányozni magunkat, amelyben a válság a politikusokból a lassú növekedé- válság idején kellene megszorításokat és resért felelős fentebb felsorolt strukturális té- formokat végigvinni, tudva, hogy nincs sok nyezők megváltoztatását, végiggondolását. hely a tévedésre. Ez a helyzet igazán nem A másik fontos csatorna, amelyen ke- lesz kellemes, de biztatásképpen: a cím resztül a válság hatással lehet a minden- fordítottja is igaz, ugyanis ami lemegy, az napjainkra, a külkereskedelem. Ahogy arra előbb-utóbb fel is jön.

13

Bernard Marie Koltès 1. 1. 1. 1. 1.1.

Visszatérés a sivatagba Vidéki város Franciaország keleti részén, a hatvanas évek elején. MATHILDE SERPENOISE ADRIEN, a fivére, gyártulajdonos MATHIEU, Adrien fia FATIMA, Mathilde lánya EDOUARD, Mathilde fia MARIE ROSÉRIEULLES, Adrien elhunyt első felesége MARTHE, a nővére, Adrien második felesége QUEULEU-NÉ, házvezetőnő AZIZ, bejáró szolga A NAGY FEKETE EJTŐERNYŐS SAÏFI, kávéház-tulajdonos PLANTIÈRES, rendőrfőnök BORNY, ügyvéd SABLON, megyei prefektus 1. A kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban

az ajtó előtt! (Mathilde-nak:) Ki maga? Mit akar? MATHILDE – Engedjen be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde.

DISPUTA Macskakő

kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban AAA kertet fal veszi körül. AMathilde, bejárati ajtó előtt. Hajnalban kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban sok a munka, mert az uraság A kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban AAkertet fal bejárati ajtó előtt. Hajnalban kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban nővére hazajön a gyermekeivel Algériá- Előszoba, nagy lépcső. QUEULEU-NÉ – Aziz, gyere siess! a munka, mert Mathilde, QUEULEU-NÉ Aziz, be,be, siess! MaMa sokasok amunka, munka, mert Mathilde, az az az ból. Mindent– elő kellgyere készíteni, és egyeQUEULEU-NÉ gyere be, siess! Ma sok mert Mathilde, az QUEULEU-NÉ – Aziz, gyere be, siess! Ma sok a munka, mert Mathilde, QUEULEU-NÉ – Aziz, gyere be, siess! Ma sok a munka, mert Mathilde, az uraság nővére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elő kell készíteni, QUEULEU-NÉ –aAziz, gyere be, Algériából. munka,elő azés dül nem boldogulok. MATHILDE –mert Ki ezMathilde, az öreg nő, aki és a lépcsőn uraság nővére hazajön gyermekeivel Mindent kell készíteni, uraság nővére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elő kell készíteni, és uraság nővére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elő kell készíteni, és uraság nővére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elő kell készíteni, és uraság nővére hazajön a gyermekeivel Mindent elő kell készíteni, és egyedül nem boldogulok. AZIZ –boldogulok. Jövök, Queuleu-né! Csak azt hittem, jön lefelé? egyedül nem egyedül nem boldogulok. egyedül nem boldogulok. egyedül nem boldogulok. hogy–boldogulok. lépteket és hangokat hallok, ez hittem, QUEULEU-NÉ – Ő Marthe. egyedül nem AZIZ Jövök,Queuleu-né! Queuleu-né! Csak hogy lépteket és hangokat AZIZ –– Jövök, Csak aztésazt hittem, hogy lépteket éshangokat hangokat AZIZ Jövök, Queuleu-né! Csak azt hittem, hogy lépteket és ebben az órában, ebben az utcában, kissé MATHILDE – Kicsoda? AZIZ –ez Queuleu-né! Csak azt hittem, lépteket és hangokat AZIZ ––Jövök, Jövök, Queuleu-né! Csak hogyfurcsának lépteket és hangokat AZIZ Jövök, Queuleu-né! Csak azt hittem, hogy lépteket és hangokat hallok, és ebben az órában, ebben az utcában, kissé tűnt. hallok, és ez ebben az órában, ebbenaz azutcában, utcában,kissé kissé furcsának tűnt. hallok, és ez ebben az órában, ebben furcsának tűnt. furcsá­ n ak tűnt. QUEULEU-NÉ – Marthe, Marie testvére. hallok, és ez ebben az órában, ebben az utcában, kissé furcsának tűnt. hallok, és ez ebben az órában, ebben az furcsának tűnt. hallok, és ez ebben az ebben az utcában, kissé furcsának tűnt. QUEULEU-NÉ –órában, Az utcák veszélyesek. Gyere be gyorsan! Nem szeretem QUEULEU-NÉ ––AzAz utcák veszélyesek. Gyere begyorsan! gyorsan! Nem szeretem QUEULEU-NÉ – utcák veszélyesek. Gyere MATHILDE – Mit csinál ez itt ebben az óráQUEULEU-NÉ Az utcák veszélyesek. Gyere be Nem szeretem QUEULEU-NÉ – Az utcák veszélyesek. Gyere be gyorsan! Nem szeretem QUEULEU-NÉ – –Az utcák veszélyesek. gyorsan! Nem szeretem nyitva hagyni az ajtót. QUEULEU-NÉ Az utcák veszélyesek. Gyere beebben gyorsan! Nem szeretem nyitva hagyni az ajtót. be gyorsan! Nem szeretem nyitva hagyni ban és az öltözék­ b en? nyitva hagyni az ajtót. nyitva hagyni az ajtót. nyitvaAZIZ hagyni az ajtót. 2 ‫ه‬2 –ْ‫ﺶ‬ ‫َﺎ‬ajtót. ‫ِﻲ ﻓﺑ‬ ْ‫ﻃرْﺎَِﻟﻊ‬ َ ‫َﺎدﻬَﺎاﻟاﻟَﻨَﻨرْﻬَﻬَﺎَﺎ‬ ‫ههاﻟ َﻨ‬22‫َﺎد‬ nyitva hagyni az az QUEULEU-NÉ – Mathilde, Mathilde, ő Adrien AZIZ ––––ajtót. ْ‫ﺶْﻧ‬ ‫ﻃِﻟﺎﺎِﻟِﻟﻣﻊَْﺎﻊْﻊْﻣﻓَﺎﻣﻣَﺎَﺎ‬ ‫َﺎد‬ 2 AZIZ ْ‫ﺶ‬ ْ‫ِﻲﻧْﺑَﺎﺑﺑﺑﻧَْﺎَﺎَﺎﻧ‬ ‫ِﻲ‬ َ‫ﻃ‬ AZIZ ‫ﺶ‬ ْ ‫ِﻲ‬ ‫ﻓ‬ ‫ﺎ‬ ‫ﻃ‬ َ َ ‫ر‬ ْ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﻨ‬ َ ‫اﻟ‬ ‫َﺎد‬ ‫ه‬ AZIZ ‫ﺶ‬ ْ ‫ﻧ‬ ْ ‫ِﻲ‬ ‫ﻓ‬ َ َ ‫ر‬ ْ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﻨ‬ َ ‫اﻟ‬ ‫َﺎد‬ ‫ه‬ 2 AZIZ – felesége. Legyen szánalommal iránta! QUEULEU-NÉ – Aziz, gyere be, siess! Ma

2.

AZIZ – ْ‫ﻃﺎِﻟﻊْ ﻣَﺎ ﻓِﻲ ﺑَﺎﻧْﺶ‬ َ َ ْ‫هَﺎد اﻟ َﻨﻬَﺎر‬ Mathilde belép. Mathilde belép. Mathilde belép. Mathilde belép. Mathilde belép. Mathilde belép. Belép Adrien a lépcső tetején. Mathilde belép. MATHILDE ‫ﺐْ ؟‬ ‫ُﻮنَﺎرْ ﺧَﺎﻳ‬ ‫ُﻮنﻬ‬ ْ‫ُﻮنﻜﻜ ﻧ‬ ‫ِيَﺎَﺎﻏَﺎددﻳدﻜ‬ ‫شْد‬ ‫ ﻋَﻼًشْ ﻏَﺎ‬ADRIEN – Mathilde, nővérem, hát újra itt MATHILDE ––‫ﺐْ؟–؟؟‬ MATHILDE ‫ِي‬ MATHILDE – –– MATHILDE ‫ِي‬ MATHILDE ْ‫َﺎﻳﺐْﺐ‬ ‫ﺧَﺎﻳَﺎﻳ‬ ‫ُﻮنﻧْﻧْﻧْﻧﻬﻬﻬَﺎﻬَﺎَﺎرْرْرْﺧﺧ‬ ‫ُﻮن‬ ‫ِيﻳﻳﻳﻳﻜﻜ‬ ‫ِي‬ ‫شْﻏﻏﻏَﺎد‬ ْ‫ﻋَﻋَﻋَﻼًﻼًﻼًش‬ AZIZ ‫ﺐْهﺧَﺎ‬ ‫رْﺑْﺑْلْﺤﺤَﺎﺤﺧَﺎَﺎلْﺧ‬ َْ‫ْﺖَﺎﺣْﺣ‬ ‫ْﺖﻤ‬ ُ‫شآََْﺎآََﺎﻧَِﺎاﻧِﻧِﻏﻷ‬ ْ‫ﺖ‬ ‫ ءِاذَا‬vagy a mi kedves kisvárosunkban. Jó AZIZ ‫رﺣْﻤﻤﻩَْﺎﻤﻧَْﺎَﺎﺑْﻬَرََر‬ ‫ﻋَِاآَءذَﺎِا‬ AZIZ ––––––........ْ‫ﻪْﻪ‬..ْ‫ﻳْﺑَﻨَﺎﺑﺑﺑﻳَْﺎَﺎﻪَْﺎَﻨﻳْﻳْﻳَْﻨَﻨﻪَْﻨﻪ‬،،‫–َﺎ‬ ‫ْﺖ‬ ‫ﺖْدا‬ َ‫ﻼًَاذﻧِذَاَاآ‬ AZIZ MATHILDE ‫ْﺖﻷُﺧﺧﻳﺧﺧﺣْﻜ‬ ‫ِي‬ ‫ﺖَْﺎ‬ AZIZ ،‫َﺎههَﺎَﺎﺑ‬،‫ُﻮ؟ه‬ ‫َﺎﻳلْلُْﻮﺧ‬ ‫ﺤﻩَْﺎﺑ‬ ‫ْﺖ‬ ُ‫ﺧااﻷُﻷ‬ AZIZ ‫ﺧُﻮُﻮ‬ ْ‫رَرَﺎﻩْﻩْﻩ‬ ‫ُﻮنﺣْﻤَﺎ‬ ُ‫ﻷ‬ ْ‫ﺖ‬ ‫ءءِا‬ MATHILDE – ! ‫َﺎ‬ ‫ه‬ ‫ُﻮ‬ ‫ﺧ‬ ‫ل‬ ْ ‫َﺎ‬ ‫ﺤ‬ ‫ﺑ‬ ْ ‫ﺶ‬ ْ ‫ﻣ‬ ِ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﺘ‬ ْ ‫ْﻓ‬ ‫ر‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻋ‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻧ‬ ‫أ‬ MATHILDE – ! ‫َﺎ‬ ‫ه‬ ‫ُﻮ‬ ‫ﺧ‬ ‫ل‬ ْ ‫َﺎ‬ ‫ﺤ‬ ‫ﺑ‬ ْ ‫ﺶ‬ ْ ‫ﻣ‬ ِ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﺘ‬ ْ ‫ْﻓ‬ ‫ر‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻋ‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻧ‬ ‫أ‬ MATHILDE MATHILDE ‫ﺧ‬ ْ‫ﺶ‬ ‫ ءِاذَا آََﺎﻧِﺖْ ا أأﻧ‬szándékkal érkeztél? Mert most, hogy a MATHILDE ْ‫ﺶ‬ ‫ﻷُﻧَﺎﺧﻋَﺎ‬ AZIZ – .. ‫!!!ﺑَﺎ–ﻳْ–––َﻨ ْﻪ‬،‫ُﻮههَﺎَﺎههَﺎَﺎ‬ ‫ﺶْ ﺑْﺤﺑْﺑَْﺎﺤﺤﺤَﺎلَْﺎَﺎلْلْلْﺧﺧُﻮ‬ ‫ْﺖَﺎررْﻓْﻓﺣْﺘْﺘْﻤﻬﻬَﺎَﺎَﺎ َرِﻣِﻣﻩْ ﺑ‬ MATHILDE ‫ﺧُﻮُﻮ‬ AZIZ – kor kissé nyugodtabbá tett minket, megAZIZ – ‫؟‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﻓ‬ ِ ‫ْﺮ‬ ‫ﻌ‬ ‫ﺗ‬ َ ‫ﻒ‬ ْ ‫وآﻴ‬ AZIZ – ‫؟‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﻓ‬ ِ ‫ْﺮ‬ ‫ﻌ‬ ‫ﺗ‬ َ ‫ﻒ‬ ْ ‫وآﻴ‬ AZIZ – ‫؟‬ ‫َﺎ‬ ‫ﻬ‬ ‫ﻓ‬ ِ ‫ْﺮ‬ ‫ﻌ‬ ‫ﺗ‬ َ ‫ﻒ‬ ْ ‫وآﻴ‬ AZIZ––‫ْﺮﻓِﻬَﺎﻬَﺎ؟؟‬ ِ‫–ﺗَ ﺗَﻌﻌْﺮﻓ‬ ْ‫وآﻴﻒ‬ AZIZ ْ‫ﻒ‬ MATHILDE !‫وآﻴ‬ ‫أﻧَﺎ ﻋَﺎرْﻓﺘْﻬَﺎ ِﻣﺶْ ﺑْ *ﺤأَﺎﻧَﺎلْهِﺧﻲًُﻮﺧْهﺘَﺎ‬ MATHILDE – próbálhatnánk nem bosszantani egymást MATHILDE – ... ‫ُﻮ‬ MATHILDE –َ‫ﺗ‬...ْ‫ﻒ‬ ... MATHILDE –––‫ﻌ‬... ‫ُﻮ‬ ْ‫ﻲًﺘُﻮﺧْﺧ‬ ً‫ﺧْﻲ‬ MATHILDE ‫ﺧْﺘ‬ ً‫أﻧَﺎ أأأﻧهِﻧﻧَﺎَﺎَﺎﻲًهِهِهِﻲ‬ MATHILDE ... ‫وآﻴﺘﺘُﻮُﻮ‬ AZIZ – ‫ْﺮﻓِﻬَﺎ ؟‬ itt­léted rövid ideje alatt. Hozzászoktam Belép Fatima – és ... Edouard távolléted tizenöt éve alatt, hogy nem MATHILDE ‫هِﻲً ﺧْﺘُﻮ‬a bőröndökkel. ‫أﻧَﺎ‬ Belép Fatima és Edouard a bőröndökkel. Belép Fatima és–és Edouard bőröndökkel. Belép Fatima Edouard a bőröndökkel. Belép Fatima és Edouard bőröndökkel. QUEULEU-NÉ Gyere be,aAziz, ne álldogálj Belép Fatima bőröndökkel.

bosszankodom, és nehezen tudnék vis�szaszokni.

QUEULEU-NÉ Gyere be, Aziz, ne álldogálj az ajtó előtt! (MathildeBelép Fatima és–––Edouard bőröndökkel. QUEULEU-NÉ Gyere be,abe, Aziz, ne álldogálj az előtt! (MathildeRészlet a drámából QUEULEU-NÉ –Gyere Gyere Aziz, álldogálj az előtt! (MathildeQUEULEU-NÉ be, Aziz, ne ne álldogálj azajtó ajtóajtó előtt! (MathildeQUEULEU-NÉ be, Aziz, ne álldogálj az ajtó előtt! (Mathildenak:) Ki maga? Mit akar? nak:) Ki maga? Mit akar? nak:) Ki Mit nak:) maga? Mit akar? nak:) KiKi maga? * maga? AZIZ – Rosszul indul a nap. MATHILDE ––akar? Engedjen be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde. MATHILDE Engedjen be,be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde. QUEULEU-NÉ – ezGyere be,Queuleu-né! Aziz, ne azMathilde. ajtó előtt! (MathildeMATHILDE – Engedjen be, Queuleu-né! Énálldogálj vagyok, Mathilde. MATHILDE – Engedjen Én vagyok, MATHILDE – Már miért indulna rosszul? MATHILDE Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde.

– MertMit ha aakar? nővér ugyanolyan hülye, mint a fivér, akkor rossznak ígérkezik. nak:) Ki AZIZ maga? 2.2. MATHILDE – A nővér nem olyan hülye, mint a fivér. – Engedjen be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde. 142.2.2. MATHILDE AZIZ – És honnan tudod te azt? MATHILDE – Mert a nővér én vagyok. Előszoba, Előszoba,nagy nagylépcső. lépcső.

Előszoba, 2. Előszoba, nagy lépcső. Előszoba, nagy lépcső.

MATHILDE MATHILDE––Ki Kiez ezaz azöreg öregnő, nő,aki akiaalépcsőn lépcsőnjön jönlefelé? lefelé? MATHILDE az öreg nő, aki a lépcsőn jön lefelé? MATHILDE – Ki ez nő, aki a lépcsőn jön lefelé? QUEULEU-NÉ – Ő Marthe. Előszoba, nagy lépcső. MATHILDE – Ki ez az öreg nő, aki a lépcsőn jön lefelé? QUEULEU-NÉ – Ő Marthe.

MATHILDE – Kezdjük újra, jó öreg Adrienem, kezdjük újra! ADRIEN – Ne hidd, Mathilde, nővérem, hogy hagyom majd, hogy úgy viselkedj, mint egy tulajdonos, és hogy a folyosókon járkálva mindenhez úgy érj hozzá, mintha a ház úrnője lennél. Nem lehet csak úgy ugaron hagyni a földet, az árnyékban kivárni, hogy egy hülye megművelje, aztán visszajönni az aratáskor és követelni a földet. Ha a ház a tiéd is, a jómód az enyém, és hidd el, nem fogok lemondani erről a részről. Te választottad meg a részedet. Gyengeségből nekem hagytad a gyárat, és lustaságból a házat választottad. De elhagytad ezt a házat, hogy elszökj mit tudom én hová, és mit tudom én mi elől, e ház szokásai pedig nélküled alakultak ki, szaga van, rítusai vannak, hagyományai vannak, felismeri a gazdáit. Nem törhetsz rá, és én meg fogom védeni, ha fel akarod dúlni. MATHILDE – Miért akarnám én feldúlni a saját házamat, ha egyszer benne akarok élni? A jómódból úgy sejtem, a gyárad is igencsak zsíros lehet, biztosan komoly osztalékot hoz, és a bankáraidat a lehető legjobb barátokká teszi, mit ember kívánhat. Ha szegény lettél volna, arra kértelek volna, hogy csomagolj, de mivel gazdag vagy, nem foglak elkergetni, megszoklak majd téged, a fiadat és a többit. De emlékezni akarok majd, hogy az ágy, melyben alszom, az enyém, hogy az asztal, melynél eszem, az én asztalom, és hogy a rend vagy a rendetlenség, amit a nappaliban csinálok, jogos és megengedett rend vagy rendetlenség lesz. És egyébként is, épp ideje volt, hogy hazatérjek, mert ebből a házból hiányzik az asszony. ADRIEN – Ó nem, drága Mathilde-om, nem hiányzik belőle, épphogy mindig is túl sok lesz benne. Ez a ház férfiak háza, és az asszonyok, akik megfordulnak benne, mindig csak vendégek lesznek, akiket majd elfelejtenek. Az apánk építette, és ki emlékszik már a feleségére? Én folytattam, de szegény Mathilde-om, ki emlékszik a te létezésedre? Tessék, vendég vagy a saját házadban, mert bár azt hiszed, hogy az ágyadban a régi családi bútort látod viszont, nem biztos, hogy az ágyad is emlékszik rád. MATHILDE – És én tudom, hogy tizenöt év elteltével, majd még tíz év múltán, évekkel és évekkel később, mialatt máshol éjszakáztam, tudom, hogy belépek majd csukott szemmel a szobámba, lefekszem az ágyamba, mintha mindig is ott aludtam volna, és az ágyam azon nyomban

DISPUTA Macskakő

MATHILDE – Adrien, öcsém, a szándékaim kiválóak. És nagyon örülök, ha a kor téged nyugodtabbá tett: így a dolgok egyszerűbbé válnak azalatt a nagyon hos�szú idő alatt, amit itt akarok tölteni. Mert engem a kor nem nyugodtabbá, hanem idegesebbé tett, a te nyugodtságod és az én idegességem között mindennek jól kell alakulnia. ADRIEN – El akartál menekülni a háború elől, és csak természetes, hogy abba a házba jöttél, ahol a gyökereid vannak, jól tetted. A háború hamarosan befejeződik, és te nemsokára visszatérhetsz Algériába, a szép algériai napsütésbe. A bizonytalanság idejét pedig, melyben mindannyian osztozunk, majd itt vészeled át, e ház biztonságában. MATHILDE – A gyökereim? Milyen gyökerek? Nem vagyok én saláta, lábaim vannak, és nem azért vannak, hogy a földbe kapaszkodjanak. Ami pedig a háborút illeti, drága Adrienem, teszek rá. Nem menekülök semmilyen háború elől, épp ellenkezőleg, magammal hozom, ebbe a kedves kisvárosba, ahol van néhány régi rendeznivaló számlám. És ha ilyen hos�szú időmbe telt, hogy eljöjjek rendezni a számláimat, az csak azért van, mert régen szelíddé tett a sok baj, ám tizenöt gondtalan év után visszatértek az emlékeim és a harag és az ellenségeim arca. ADRIEN – Ellenségek, testvérem? Neked? Ebben a kedves kisvárosban? A távolság biztosan még jobban megnövelte a képzelőerődet, ami persze sosem volt csekély, a magány és Algéria égető napsütése pedig megzavarták az eszedet. De ha jól gondolom, és azért jöttél, hogy visszaköveteld az örökség rád eső részét, hogy aztán újra elmenj, ám legyen, követeld, nézd csak, milyen jól bánok vele, csodáld meg, milyen széppé tettem ezt a házat, és ha jól megnézted, megtapogattad, felmérted, majd előkészítjük az elutazásodat. MATHILDE – De én nem azért jöttem, hogy újra elmenjek, Adrien, öcsikém. Itt vannak a csomagjaim és a gyermekeim. Azért jöttem vissza ebbe a házba, mert egész egyszerűen az enyém, akár szebb, akár csúnyább, még mindig az enyém. Először is szeretném elfoglalni mindazt, ami az enyém. ADRIEN – A tiéd, drága Mathilde-om, a tiéd, rendben. Fizettem neked bérleti díjat, és jókora árat adtam ezért a viskóért. De a tiéd, rendben. Ne akarj feldühíteni, ne akarj kihozni a sodromból! Legyen benned, kérlek, egy kis jóakarat! Kezdjük újra a köszönéstől, mert az egész rosszul indult!

15

felismer majd. És ha mégsem, addig rugdosom, míg fel nem ismer. ADRIEN – Tudtam én, hogy csak azért jössz, hogy bajt hozzál. Bosszút állsz a gondjaidért. Mindig is azért kellettek a gondjaid, hogy bosszút állhass értük, vonzod, keresed a bajt, futsz utána a harag öröméért. Kemény vagy, és hideg a szíved. MATHILDE – Adrien, dühös vagy. Ha sosem bántottál engem, miért akarnék bosszút állni rajtad? Adrien, még mindig nem köszöntöttük egymást. Próbáljuk meg még egyszer! ADRIEN – Nem, nem akarom még egyszer megpróbálni.

DISPUTA Macskakő

Közelebb megy Mathilde-hoz. Belép Marthe és Adrien.

16

MARTHE (Queuleu-néhez) – Ki ez a nő? QUEULEU-NÉ – Mathilde. MARTHE – Szent Szűz, hogy megnőtt! ADRIEN – Elfelejtettem a gyermekeid ne­ vét. MATHILDE – A fiú Edouard, a lány Fatima. ADRIEN – Fatima? Te megbolondultál! Meg kell változtatnom ezt a nevet, találnom kell neki egy másikat. Fatima! És mit mondok majd, ha megkérdezik tőlem a nevét? Nem akarom kinevettetni magam! MATHILDE – Az égvilágon semmit nem fogunk megváltoztatni. Egy nevet nem kitalál az ember, hanem összegyűlik a bölcső körül, benne van a levegőben, amit a csecsemő belélegez. Ha Hong-Kongban született volna, Csouej-Tainak neveztem volna, Shadémiának hívtam volna, ha Bamakóban születik, és ha Amecamecában szültem volna őt, akkor Iztacchihuatl lenne a neve. Ki akadályozott volna meg? Csak nem kaphat egy újszülött gyerek export bélyeget rögtön az elején. ADRIEN – Legalább az ittléted alatt, legalább e helyen, legalább a barátaink előtt. Hívjuk Caroline-nak! MATHILDE – Fatima, gyere, köszönj a nagybátyádnak! Edouard, gyere közelebb! MARTHE – Hogy megnőttek! Megtanultak olvasni? Olvasták a Bibliát? Ez a kislány már elég nagy, áldozott már Mias�szonyunknak? Ismerik Mamma Rózát, a szentet? MATHILDE – Adrien, Adrien, tényleg ezt vetted el? ADRIEN – Mit? MATHILDE – Azt ott, mögötted. Csak tudod, hogy mit vettél feleségül, nem? ADRIEN – Igen, tényleg elvettem. MATHILDE – Egy majom maradtál, Adrien. Elvenni ezt, miután elvetted a nővérét!

Marie, szegény Marie. Mindaz, ami szép és szelíd és törékeny, gyengéd és nemes volt Marie-ban, ebben elfuserált lett. ADRIEN – Az, hogy ez itt van a szemem előtt, megóv attól, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek a másikért. MATHILDE – Mit szól a fiad? Szegény Mathieu! ADRIEN – A fiam nem szól semmit. Soha. Legalábbis nem előttem. És a fiam nem szegény, nem kell sajnálni. MATHILDE – És egy ágyban alszol ezzel? Iszik, ugye? Látom a képén. ADRIEN – Nem tudom. Talán. Úgy látszik. Legalábbis nem előttem. MATHILDE – Hülyébb vagy, mint egy gorilla, Adrien. Jobban szereted a karikatúrákat, jobban szereted a másolatokat, a csúnyát mindannál, ami szép és nemes. Nem, sosem fogok úgy tekinteni rá, mint a feleségedre. Marie meghalt, nincs többé feleséged. ADRIEN – És neked sincs több férjed annál, ahány feleségem van nekem. Honnan vannak azok, az a kettő ott? Te magad sem tudod. Ne ok­tass engem, Mathilde! Testvérek vagyunk, teljes mértékben. Jó napot Mathilde, nővérem! MATHILDE – Jó napot, Adrien! ADRIEN – És én még azt hittem, hogy majd barna és ráncos bőrrel látlak viszont, mint egy arab öregasszonyt! Hogy csinálod abban az átko­zott algériai napsütésben, hogy sima és fehér maradsz? MATHILDE – Az ember védekezik, Adrien, védekezik. Mondd csak, öcsém, még mindig nem hordasz cipőt? És amikor kimész, mit csinálsz? ADRIEN – Nem megyek ki, Mathilde, nem megyek ki. (Belép Mathieu.) Queuleu-né, Aziz, készítsék elő a szobákat! Mathilde a szobájában alszik majd a lányával, a fia pedig az én fiammal, a fiam szobájában. MATHIEU – Nem akarom, hogy ez a fiú a szobámban legyen! Senkit nem akarok a szobámban! A szobám az enyém. Adrien felpofozza Mathieu-t. EDOUARD – A szobád nem a tiéd, seggfej! Anyu, gyertek, menjünk, beköltözünk! IV. MAGHRIB – AZ ÁGY SZÉLÉN Mathilde hálószobája Mathilde és Fatima az ágyban MATHILDE – Fatima! Fatima, alszol? A nagybátyád lépéseit hallom a folyosóról.

tőle, hogy hogyan halt meg Marie! A meglepetés talán ki­csalja a szájából az igazságot, még mielőtt a gonoszság visszazárná. Fé­lek, kedvesem, kicsi lányom. Mielőtt belép – és be fog lépni –, rejtőzz el az ágy alatt, és mikor rám akarja tenni a párnát, húzd meg a lábát jó erő­sen, míg el nem esik! Fatima, szívem, ne hagyj egyedül, mutass nekem egy résnyi fényt a szemhéjad alól, és akkor biztos leszek benne, hogy nem alszol! Mert be vagyok fosva, most aztán tényleg. Be vagyok fosva. Belép Adrien. ADRIEN – Mathilde, alszol? Annál jobb. Mathieu bevonul a seregbe. Végül besorozták. Azt hiszem, elhagytak a barátaim. Hacsak nem te vagy emögött! Lehetséges, végülis nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Bárhogy is legyen, Mathieu el fog menni Algériába, le fogják mészárolni a sivatagban, és darabokban hozzák majd haza a hősi halottat. Akkor nem lesz többé örökösöm. De figyelmeztetlek, öreglány: a gyárat nem fogod megkapni! Először majdnem elmentem a temetőbe, hogy golyót röpítsek a fe­jembe, mint ahogy a nagyapánk tette, mikor a fia bevonult, és ahogy a dédapánk is tette a nagyapánk miatt. Ez egy családi hagyomány és a ha­gyományokat tisztelni kell. De mégsem tettem meg, mert egyrészt az apánk nem tette meg miattam, másrészt esik az eső, és fáj a lábam a ci­pőtől, és végül mert akkor te örökölnéd a gyárat, és azt, öreglány, azt nem akarom. Nem szeretem a gyerekeidet. Rosszul nevelted őket. A gyerekeket pofonokkal és bölcs szabályokkal kell nevelni, különben az első adandó alkalommal le fogják szarni a fejedet. Le fogják szarni a fejedet, öreg­lány, és nem én foglak kimosni belőle. Mathieu halott, vagy legalábbis már majdnem az, gyakorlatilag már lemészárolták egy algériai árokban, szóval most már szarok rá, azért csak nem fogok törődni egy jövendő halottal, nem vagyok az a típus, aki ki­megy a sírjához és azt mondja: Ó, ha élne még… A fiam jövendő holt­teste nem érdekel. Akkor öröklök saját magamtól, kijelölöm magam ál­talános örökösnek, és senki más nem nyúlhat az örökségemhez. Tisztelni kell a hagyományokat. A családunkban a nők korán halnak, és gyakran anélkül, hogy tudnánk, pontosan miért. Eljött a te időd, ahogy Queuleuné mondja, még fiatal vagy; mikor azt mondják va-

DISPUTA Macskakő

Erre jön, az ajtó előtt van, habozik. Azért jön, hogy bántson engem. Éjjel, tanúk nélkül, meg meri tenni azt, amit nappal nem mert. Mozdulj meg, Fatima, morogj, mozdulj, szólalj meg, hogy lássa, hogy itt vagy! És ha bejön, nyisd ki jól a szemed és le ne vedd róla, hogy lássa, hogy ébren vagy! És ha a harag annyira elvakítja, hogy nem is lát, akkor kelj fel és hadonássz! Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagy, senkinek nem fog feltűnni. Fatima, kedvesem, ne aludj vagy ne színlelj tovább, a nagybátyád az ajtó előtt járkál és én be vagyok fosva! Azt hiszed, hogy félrebeszélek, de nem így van, Fatima, esküszöm, hogy nem. Ez a város tele van emberekkel, akik vagy a párnájuk alatt fulladnak meg, vagy kikötözve halnak meg, vagy egy ablakon bemászó szadista csapása alatt, vagy a gyöngyökért betörő tolvaj öli meg őket. És a nagybátyád elég orvost és rendőrtisztet ismer ahhoz, hogy semmit ne kockáztasson. Senki sem tudná meg! Véged, Mathilde, ahogy Marie-nak is, végetek! Hogyan és miért tudnánk meg, hogy az emberek hogyan és miért halnak meg ebben a városban? Ebben a pillanatban az egész vá­ros csukott szemmel horkol, kivéve a gyilkosokat, kivéve az áldozatokat. Nem alszol, felismerem egy alvó lélegzését. Mentél már át éjjel olyan szobán, amelyben alszanak? Fatima, ha meg akarsz undorodni az emberektől, osonj be a szobájukba, nézd őket, és hallgasd, ahogy alszanak! Mire jó, hogy nappal kiöltöznek, mint a polgárok, ha életük felét kite­r ülve töltik, mint disznók a pocsolyában, öntudat, önkontroll nélkül, esz­méletlenebbül, mint egy folyón sodródó farönk, miközben a szem állító­lag teljes sebességgel forog a szemüregben, és mikor felébrednek, nem emlékeznek többé semmire? Rémítő az éjszakának ez az órája, mikor az egész emberiség az ágyában izzad, mikor emberek ezrei ugyanabban az órában böfögnek, köpködnek, csikorgatják a fogukat, csukott szemmel sóhajtoznak, emésztenek, emésztenek, köszörülik a torkukat a mennyezet felé kitátott szájjal. Jobb is, hogy bezárkóznak az alváshoz. Minden embernek viselnie kellene napközben az elmúlt éjjel szégyenét, az álom öntu­ datlanságának szégyenét. Én nem zárom be az ajtómat, mert én nem al­szom. Be kellett volna zárnom, mert hallom a nagybátyádat, aki itt topog az ajtó előtt. Fatima, ha bejön – és azt hiszem, be fog jönni –, ülj fel hirtelen, és kérdezd meg

17

DISPUTA Macskakő

lakiről, hogy még elég fiatal, azt jelenti, hogy már öreg. Talán felakasztod majd magad a kert egyik fájára, ahogy Armelle néni tette, vagy beleugrasz a csator­nába, nyugodtan, váratlanul, miután gondosan összehajtogatod a ruháidat a parton, ahogy a szelíd, a diszkrét, a csendes Ennie. Vagy majd a párnák alatt megfulladva végzed, ahogy a kellemetlen nők szokták. Ezek az ese­tek sosem okoztak kellemetlenséget, a hatóságok elnézőek errefelé, túl régi hagyománya ez a városnak, mindannyiunknak vannak megértő ba­rátai. Legalábbis feltételezem. Azt hiszem, hogy engem elhagytak a ba­rátaim. A te hibád, kevered a szart, mióta csak hazajöttél. Egy ilyen vá­rosban nem lehet barátok nélkül élni. Túl sokszor ütsz, Mathilde. Egy nap bajod fog esni, öreglány. Máris olyan vagy, mint egy repedt korsó, és egy napon majd ezer darabra törsz. Túl erősen ütsz, Mathilde, nem szabad túlságosan megbolygatni sem a nyugodt kisvárosokat, sem a nyugodtan élő családokat. Túl sokat utaztál, öreglány, az utazás megzavarja az elmét, eltorzítja a látást. Túl erősnek hiszed magadat, pedig már nagyon is repedt vagy. Ha a kő ráesik a kor­sóra, az a korsó baja; ha a korsó esik a kőre, az is a korsó baja. És a korsó te vagy, Mathilde. Szeretnéd már megtudni, milyen az örök élet? Nem szeretem, hogy lenézed a feleségemet. Hogy felhúzol, hogy az örökségemet akarod, az rendben van, benne van a vérünkben, hagyo­mány. De hogy lenézed a feleségemet, azt nem viselem el. Ér annyit, mint a másik, igenis, ér annyit. Egyébként sokáig ingadoztam a kettő kö­ zött, és végül az idősebbet vettem el, illemből. Végül aztán elvettem a másodikat is, így aztán nem maradt semmi, amit elvehetnék. De megtil­tom, hogy lenézd, Mathilde, ezért képes lennék megölni téged.

18

Akkor kedvellek a legjobban, mikor alszol: befogod a szádat, nem járatod, okosan hallgatod, amit mondok, ahogy egy nővérnek illik hall­gatnia, mikor a fivére beszél. Talán nappal fogok aludni és éjjel élni, így példás testvérek lehetünk. Addig is aludj, Mathilde, az álmod megvéd! Kimegy. FATIMA – Édes istenem, anyu, ha Edouard ilyen lenne velem, eskü­szöm, jól behúznék neki egyet, ami aztán kiterítené, nem kezdené megint. Miért hagyod, hogy ezt tegyék veled a férfiak? Ez csak maszlag, blöff, felvágás, semmi más. A nő az öv a férfi nadrágjában, ha elengedi, a férfi ott áll teljesen pucéran. A bátyád teljesen pucér lenne, ha elhagynád. Mi­ért nem akarod elhagyni? Mit nyersz vele, hacsak azt nem, hogy teljesen elfordít a gyerekeidtől? Hiszen már ránk sem nézel, túlságosan lefoglal, hogy ordítozz, és Edouard, szegény Edouard, lassan elhagyja a józan esze, megbomlik az agya, nincs jól, és te nem veszel észre semmit. Nem is érdekel? Anyu, vissza akarok menni Algériába. Egyáltalán nem értem az it­teni embereket. Nem szeretem ezt a házat, nem szeretem ezt a kertet, sem az utcát, egyik házat se, egyik utcát se. Éjszaka hideg van, nappal hideg van, a hideg jobban megrémiszt, mint a háború. Miért akarsz maradni, mikor egész nap a testvéreddel ordítasz? Algériában senkivel nem ordí­tottál, jobban szerettelek Algériában, mint Franciaországban, ott erősebb voltál, jobban szerettél minket. Azért jöttél vissza, mert szeretsz ordí­tozni? Mondd meg, szeretsz ordítozni, erről van szó? Miért maradunk itt, hogy megfagyjunk, mikor ott olyan jól megvoltunk? Én ott születtem, vissza akarok menni, nem akarok idegen országban szenvedni, anyu. Anyu, alszol? Tényleg? Fordította: Miklós Eszter Gerda

Bernard-Marie Koltès francia drámaíró. 1948-ban születik Metzben, majd a saint-clément-i jezsuita kollégiumban nevelkedik. Húsz éves koráig be sem teszi a lábát színházba. 1970-ben sokként éri a Maria Casarès főszereplésével bemutatott Médea című előadás. Ekkor kezd a színháznak írni. Megalapítja saját színtársulatát, a Théâtre du Quai-t, és megírja az L’héritage-t (Örökség), amit Maria Casarès olvas fel a rádióban. Latin-amerikai és afrikai utazásai között számos színdarabot ír, köztük a La nuit juste avant les forêts (Éjjel az erdők küszöbén) című hosszú monológot, amelyet versenyen kívül bemutatnak az Avignoni Filmfesz­t iválon. Az 1980-as évek elején találkozik Patrice Chéreau-val, aki Koltès elsőszámú rende­zője lesz. 1989-ben, negyvenévesen AIDS-ben hal meg. Műveit több mint harminc nyelvre fordították; az egyik legtöbbet játszott francia drámaszerző a világon. Legjelentősebb mű­ vei: Quai ouest (Nyugati rakpart), Dans la solitude des champs de coton (A gyapotmezők magányában, ford. Lakos Anna), Le retour au désert (Vissza­térés a sivatagba), Roberto Zucco.

*

megsérteni sem lehet. Az apám még adta is alá a lovat, mintha szánt szándékkal ellenem akarta volna fordítani”. Felzaklatott a kocsmában történt kínos jelenet, az ittas férj ki tudja, men�nyire valós vagy csak megjátszott érzelmeket: szégyent és dühöt, önérzetet és bosszút egyaránt megszólaltató trágár monológja rólunk, az életörömet és asszonyi méltóságot mellettem megismerő Annáról, s rólam, aki sokszor igyekeztem esztétikai fejtegetéseimmel felnyitni a szemét. S felzaklatott az én beszariságom tudata, amit úriemberes emelkedettségnek szerettem volna hinni utólag, holott valójában gyáván viselkedtem, nem merészeltem a festőlegény képébe vágni, hogy igenis Anna szeretője vagyok, az ő magába fogadó szenvedélyének a rabja, s mint fogoly, nem is érzem rosszul magam e szerepkörben, s ha tudni akarja, valójában helyette fogad magába engem. Magába fogad, nem csak úgy, mint test a testet, de mint önmagába, önmaga rejtett teljességébe és titkába befogadó lélek is befogad engem az érintetlen teljességébe és lénye rejtett titkaiba behatolni vágyó lelket. Mindamellett, mint szerető és úrnő és háziasszony oltalmat kereső vendégként, a magam titokzatosságát és másságát vele megosztani vágyó idegent is befogad, vendégül lát, megörvendeztet, kiszolgál és kielégít engem, önmaga teljes odaadásával és feltárulkozásával. Anna igenis helyette kínálja föl magát nekem, helyette részesít önmaga érintetlenségének és titokzatosságának rejtelmeiben, s helyette lát vendégül, védelmez, szolgál és elégít ki engem: az idegenségét a magába fogadás aktusában és Anna gondoskodásában feloldva. Ettől a befogadásban megtapasztalt egyetértéstől, együtt levéstől, együtt lakozástól nem én, a behatoló, a bekérezkedő vagyok idegen Anna számára, hanem az a valaki, aki helyett magába fogad engem, mivel a tökéletes egyet nem értésükből fakadóan átadta nekem a helyét, a szerepét, a kiváltságait és hatalmát, úgyhogy Anna velem helyettesíti őt, helyette gondoskodik rólam és oltalmaz, akár ellenében is, mert helyette s bizonyos értelemben ellenére is részesítettem Annát olyasfajta örömökben, melyek egy férj vagy egy apa kötelességéhez tartoznának.

Részlet a szerző Hangok csupán című készülő regényéből

Bálint Péter

Anna, mit sem törődve az asztalnál maradókkal, a velem szimpatizálókkal és esküdt ellenfeleimmel, karon fogott és kivezetett a dohányfüstös és mocskos kocsmából, sétálni vitt a levegőre, hogy az önérzetemen ejtett csorbát hízelkedésével kiköszörülje és látható felindultságomat lecsendesítse. Mivel aznap este már egyikünknek sem akaródzott még egy nyilvános helyre menni: egy garniszállóra, egy étterembe, egy kerthelyiségbe, magával vitt a szülői házba, s az egykori lányszobájába zárkóztunk be. Annyira elmerültem az ittas férjjel magamban folytatott párbeszédben, „A fene vigye a dolgát! Ha terhelő bizonyítékai vannak Annára és rám, álljon elő! Ha csak kételyei vannak, szaglásszon, járjon a tények után! Szeretem Annát, az engem magához és magába fogadó Annát! Szerelmem önzőség és hiúság, isteni adomány az én koromban. Nem hagyom magam kiakolborítani!”, hogy a lányszobában egyszerűen nem értettem, miként és miért kerültünk ebbe a külvárosi kertes házba, a nyikorgó kertkapun át hogyan jutottunk el a rózsaágyást és sombokrokat keresztezve az oldalsó szárnyban Annának fenntartott szobába, s miért akarja nekem megmutatni a legbizalmasabb, mások előtt rejtegetett édenét: a gyermekszobáját. „Az a szemét, telehányta a babasarkot és heves tiltakozásomra válaszul többször is megütött, amikor az eljegyzésünk estéjén idehoztam, hogy lánytitkaimba beavassam. Soha nem is akart mást, mint kihasználni, másoknak szemérmetlenül mutogatni, a képein tehén formájában lefesteni, örömeivel elhencegni, mert azon kívül, hogy folyton megalázott, semmi más örömet nem tudott felmutatni viszonyunkban. Egy követ fújtak az apámmal! Az apám is örökké csúnyán megszégyenítette, gorombán leteremtette és folyton magára hagyta az anyámat, aki pedig szívből szerette őt. Szívből gyűlöltem a vad és örömtelen embert. Óh, kicsim, el sem hiszed, el sem tudod képzelni, mennyire gyűlölöm őt! Az apámat. Már az első alkalommal, hogy elhoztam a szemétláda férjemet hozzánk, egyszerűen nem tudok más jelzőt mondani arra, aki üti a feleségét, rendszerint kifosztja a pénztárcáját, durva szitkokat szór a fejére, az apám úgy beszélt neki az anyámról és rólam, mint a szolgalelkű és ragaszkodó állatokról, akiket még csak

DISPUTA Macskakő

Az úrnőnél vendégségben

19

DISPUTA Macskakő 20

Ahogy Anna férje elleni kifakadását hallgattam, egyvégtében azzal nyugtattam magam, hogy ellentétben vele, igazi úriember vagyok, aki nem leplezi le mások előtt meghitt kapcsolatát, nem tárja fel közönséges módon a nagy nyilvánosság előtt, hogy szeretői viszonyt tart fenn egy férjezett asszonnyal. „Hiúságunk felülírja szemérmességünket, mások irigysége tapintatlanná tesz. Megőrülök Anna öleléséért, s olykor gyermekként szeretném másokkal megosztani titkaimat”. S ezzel a takarásban hagyással, tulajdonképpen mindkettőjük becsületét védelmezi, nem is beszélve a sajátjáról, vagyis a magaméról, amelyet mégiscsak megsértett ez a szarházi, amikor előhozakodott sejtéseivel és gyanakvásával, amiről csakis én és Anna tudhattuk a bizonyosságot, de cinkosok módjára hallgattunk, mert nem akartuk elveszíteni sem egymást, sem megszokott játékunk gyönyörét, sem az önbecsülésünket. S miközben Anna az apját, a vad és örömtelen embert szidta előttem, hányingerem támadt a babasarokban sorjázó gumibabák ízléstelen színű ruháitól, s persze attól az ízléstelenségtől, hogy a tömör és rituális anyaszobrok idétlen másolatai nemhogy kedvemet szegték volna a megszokott örömre vágyakozástól, épp ellenkezőleg, kedvet ébreszettek bennem, hogy magot támas�szak Annában. „Folyton csak vágyom rád. Megérteném, ha kamasz volnék! Képtelen vagyok ellenállni, meg hát, különben sincs kedvem megfosztani magam egy kis örömtől”. A rakott kockás szoknyája alá bújva rejtettem el magam a tekintete elől, és addig delejeztem mindenféle gesztusokkal, hogy a kamaszkori ágyán eldőlve, halk pihegések közepette fogadott magába engem. Ölelkezéseink óráin, ha apjához hasonlóan vad is voltam, persze másképpen vad, de épp Annának köszönhetően örömtelen sosem, legalábbis, amikor magába fogadott, elfeledtem örömtelenségem és embergyűlöletem, melyekkel megsértettem a környezetemben élőket. „Másokban magadat sérted meg! Haragjuk visszahullik rád, a kései szégyenkezés, ahogy te szoktad mondani, deprimáló ”. Ott, abban a lányszobában értettem meg, hogy Anna bennem az apját látja, azt az apát, akit szeretett volna kedvesnek és boldognak látni, aki képes megcirógatni és becézni a lányát, és aki hajlandó kedvébe járni a feleségének, s nem keresi örökké az alkalmat arra, hogy megszégyenítse őket, mint haszontalan cselédeket volt szokás a majorságban. S mivel apja helyett is engem szerepeltetett kép-

zelete színpadán, nekem szánta azokat a szerepeket, melyek kötelességei és kijárnak egy apának, ezért apja helyett engem részesített abban a rajongásban, tiszteletben és szeretetben, amit az apjának szánt. Csakhogy a felismeréssel egyáltalán nem óhajtottam szembesülni, mert én Annának nem az apja, hanem továbbra is a szeretője akartam lenni. „Az apa szerepe korlátozott, a férjé is bizonyos értelemben, ellenben egy szeretőnek olyasmihez is van joga, amiről a másik kettő csak álmodozik, ha csak nem volt szeretőjük”. Az apaszerep számomra nem tűnt kívánatosnak, egyébként is volt saját lányom, akinek épp elég erős vágya volt arra, hogy valóban az apja legyek, s hiányomat gyakorta vetette a szememre. Mintha sejtette volna, hogy valaki elorozza a szívemet tőle, időnként úgy viselkedett velem, akárha még mindig kisiskolás volna, akinek a görög istenekről és történeteikről kell előadást tartanom; akit egy cukrászdába kell meghívnom fagyizni a legnagyobb kehelyből; akit atyai csókjaimmal kell illetnem, hogy ragaszkodásomat újból bebizonyítsam; akit becéznem kellett, úgy, ahogy senki más nem becézhette, mert becenevét én találtam ki, s nekem volt fenntartva, nekem a különleges becenév kitalálójának. „Tudod, olyan mulatságosak a középkorú férfiak a fiatal lányok mellett. Én nem is tudom, mit lehet szeretni egy vénemberen. Már megbocsáss nekem, tudod, hogy szeretlek, de te is olyan mulatságos és szánalmas volnál egy fiatal lány oldalán”, s kínomban nagyot nyeltem, mint aki békát nyelt le, mivel nem tűnt olyan könnyűnek lenyelni azt a békát, melyet a lányom szánt nekem elrettentésképpen. „Egy fiatal lány oldalán tényleg mulatságos volnál, de én asszony vagyok, hozzád való”, mondta Anna bájosan. Némelykor ölelkezéseink után Anna gyakran kihúzta magát, karjait a tarkójára fonta, oldalt ringatta kemény, asszonyosan érett mellét, szemérmetlenül illegette magát, akárha tükör előtt állna. Én voltam a tükre, melyben feszes mellét és ruganyos testét szemlélte, s hogy a hatást fokozza, két tenyerével megemelte mellét és a sarkára állva forgott, kislányos örömmel az arcán, „Ugye milyen kívánatos vagyok! Bármelyik modell megirigyelhetne, csontváz mind, piszkavas. Nézd a mellem, nézd, és aztán a derekam, a bokám, tudod, minden barátnőm a mellemet és a bokámat irigyli, meg a bőrömet is. Olyan sok nőnek narancsos a bőre, s ennyi idős korára löt�tyedt a melle, igen, a szoptatás miatt”, s ez a rituális tükör előtti tánc valamifé-

ellenállni, védekezni aljas cselszövésükkel szemben, s az egész világ úgy viselkedik, mintha az orvosoknak természetes joguk lenne ez az áldozatválasztás, s itt a keleteurópai régióban olyan természetbeni juttatásként fogják föl ezt az áldozatválasztást, ami ellen nincs apelláta. „Ne zaklasd föl magad, kicsim, mondtam, hogy nem jelentett semmit, az égvilágon semmit a vele való együttlét. Csak arra emlékszem, hogy olyan rémségesen kopasz volt és szőrtelen, akár az egyik plakáton látott orosz katonatiszt feje. Emlékszel, a távárisi konyec plakáton volt látható az a kopasz fej. Engem annyira megrémített, hogy képtelen voltam ellenállni, s hagytam, hogy összerondítson, s nem éreztem belőle semmit. Egy abszolút antiférfi volt!” Undorral képzeltem magam elé ezt a kopasz, köpcös kis emberkét, akiről egyetlen szóval sem állította Anna, hogy köpcös kis emberke lett volna, ahogy az irodalomtanárnőnk sem említette, emlékezetem szerint, hogy Romeo is alacsony, köpcös és izzadékony figura volt eredetileg, de ilyenként senki el nem hitte volna róla, hogy ő a későbbi évszázadok isteni szerelemről szőtt mítoszának felkent alakja. Szinte magam előtt láttam, ahogy ez a kopasz és szőrtelen orvos a szakrendelésen előtte meztelenül ülő vagy fekvő nők testén kurkászik, hajlatokba nyúl és eközben a fehér köpenye alatt erekciója van, a rendelés végén bezárja az ajtót és némi ellenszolgáltatás fejében a magáévá teszi az asszisztensnőjét, akinek zokszó nélkül tűrnie kell, hogy ez az antiférfi szóra sem érdemesíthető vesszejével belehatol és ös�szerondítja a combját, és az arca nevetségesen eltorzul a gyönyörtől, mert úgy érzi, hogy férfiként viselkedett. Hogy igazat adjak Annának, s megerősítsem benne, nem érdemes megbánnia, hogy elmondta az igazat, és később is mondjon inkább igazat, minthogy elhallgassa, elmeséltem neki az egyik barátom esetét, mely, bár rettentően mulatságosnak és tanulságosnak volt mondható, egyedinek viszont semmiképpen sem. A barátom is „antiférfi” volt, bizonyos értelemben, ami valójában azt jelentette, hogy házassága első tíz esztendejében sohasem nézett volna egyetlen betegére vagy ápolónőre sem úgy, mint kiszemelt áldozatra, csakis a feleségét szerette, vele élte a teljesen megszokott és normális életét. Az egyik feltűnően csinos ápolónő, mesebeli boszorka, a fejébe vette, hogy ezt a tűrhetetlen állapotot megszünteti, és bebizonyítja a dokinak, képtelen ellenállni az ő testi kísértésének,

DISPUTA Macskakő

le beavatási szertartás részét képezte az ölelkezésről alkotott képzeletében. S miközben engem delejezett, ez a bennem az Ős-Anyának a képzetét keltő fiatalasszony, az engem magába fogadó szeretőm, azon tűnődtem, mivel is érdemeltem ki figyelmét, én, a majd ötvenéves férfi, minek is köszönhetően tudhatom a magaménak őt, akit oly sok mindenki más szeretett volna a magáénak tudni, akár egyetlen éjszakára is, amíg a Nap el nem szökik az éj fogságából. A tudat, hogy mások is szeretnék a sajátjukénak tudni Annát, örökösen éberré tett vele szemben, állandóan kutattam a múltjában és jelenében, fürkésztem a legkülönfélébb nyomát annak, hogy ki az, ki lehet az, akinek megadatott vagy megadatik a kegy, hogy a magáénak tudhassa a kedvesemet, s vártam, hogy egy óvatlan pillanatban elszólja magát. Mivel tudatában volt féltékenységemnek, a lehető legelővigyázatosabb volt akkor is, amikor arról faggattam, hogy volt-e szeretője előttem, s ki vette el a szüzességét. Egy alkalommal, hogy szintén a tükör előtt játszotta kislányos tükörtáncát, s kamaszosan feszes testét, rugalmas és ringó mellét mutogatta nekem, teljesen váratlanul, vagy nagyon is tudatosan elszólta magát: próbaképpen. „Tudod, a nőgyó­gyász, akihez anyám elvitt az érettségi előtt, én már nem is tudom, miért, de az eszemet vette, és egy szállodába cipelt, ahol elvette a szüzességemet. Annyira nem jelentett számomra semmit, hogy, miként ő mondta, nővé tett, hogy nyugodt szívvel mondhatom neked, olyan volt vele lenni, mintha nem történt volna közöttünk semmi. Az égvilágon semmi. Úgyhogy, amikor újabb találkára hívott, megkértem, ne zaklasson többé, mert semmi örömet nem találtam a vele való együttlétben. Sértettségében lekurvázott, én pedig megfenyegettem, hogy beárulom az anyámnak, aki örökre elveszi a kedvét attól, hogy a betegeit zaklassa”. Vonagló ajkamat és sápadtságomat aggódva szemlélte, s abban a pillanatban valóban igazolva láthatta Anna a sejtését, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal és megfontoltsággal szabad csak velem beszélni a múltjáról, mert ott nyomban elmondtam az orvosokat mindenféle aljas fráternek, akik hol a betegeikkel, hol az ápolónőkkel henteregnek, s a világon a legtermészetesebb dolognak tartják, hogy e két táborból szedjék áldozataikat, arcátlanul hódoljanak érintési szenvedélyüknek, mivelhogy e két táborba tartozó nők oly mértékben kiszolgáltatottak nekik, hogy bátortalanok

21

DISPUTA Macskakő 22

és egy éjszakai ügyeletben rosszullétet színlelve, megvizsgáltatta magát a belgyógyásszal, aminek összeborulás lett a vége. Arról semmi biztosat nem engedett a barátom megtudni, hogy vajon ez a démon zsarolta-e, vagy épp ellenkezőleg, magától érzett rá a gyönyör ízére, mindenesetre megtörtént az a csoda, hogy elvált a feleségétől az ápolónő kedvéért és összeköltözött vele. Ám egy éjszakai ügyeletben megismert orvoskolleginája megértette vele tévedését és megszerezte magának a barátomat, nem különösebben sajnálta az ápolónő elhagyásáért fizetett bánatpénzt, két millió forinttal és egy használt autóval lett szegényebb e francia filmkomédiába illő közjátékért. Ez a történet persze nem altatta el éberségemet, s gyűlöltem magamban azt a kopasz nőgyógyászt, aki az oroszok távozásakor kiragasztott „távárisi konyec” plakátokon látható ismeretlen hősre emlékeztetett ismeretlenül is. Még szerencse, hogy az ismeretlen katona a tarkóját mutatta a nézők felé, mert az emberek dühe így nem az arcán, hanem a tarkóján csorgott le, mivel alig akadt olyan „táváris konyec” plakát, melyet ne köptek volna le, hogy a „vége” valóban, egyszersmindenkorra az orosz megszállás végét jelentse a lelkekben, mert az árulás árán megszerzett és gyűlölt rendszerben az emberek annyi indulatot fojtottak le, hogy csak egyetlen gesztussal: a köpéssel tudtak úrrá lenni indulataikon. Mintha sohasem szakadt volna meg a köpködés hagyománya, amely e kelet-európai régióban a szegénység, a kisemmizettség, a jogfosztottság, a megszállók iránti gyűlölet évszázados fájdalmáról szólt. Nem tagadhatom le, hogy az egyik plakátot látva, magam is köptem egy jó nagyot, pedig gyermekkoromtól fogva gyűlöltem azt, aki úton s útfélen köpköd; a köpködéssel szemben érzett gyűlöletemnél már csak a bolsevik diktatúra iránti gyűlöletem volt hevesebb. Amint leköptem a felnyírt tarkót, emlékezetemben felvillant lengyelországi emlékeim közül, amikor a városi buszra felszálló orosz kiskatonát többen is leköpték, majd a következő megállónál valósággal lesodorták a buszról, a lengyelek emlékezetében ugyanis elevenen élt a Katynban tarkón lőtt katonatisztek ezreinek fájdalmas emlékezete, melyet sokáig megmásítani igyekeztek az oroszok. A pipázókat is azért tartom alábbvalónak nálunk, szivarozóknál, mert mindig hegyeset köpnek maguk mellé, „A padlóra köpni tilos!”. S hogy a kopasz nőgyógyászra gondoltam, újból köphetnékem támadt, szinte remegtem a felindulástól, hogy az én

Annám testét birtokolni merészelte, elvette a szüzességét, amiben egyedül csak az tűnt megbocsáthatónak, hogy nem a férje vette el, akkor ugyanis még jobban kellene gyűlölnöm a festőt, aki, amellett, hogy Anna szerint szemét volt, mégiscsak rendelkezett, s nem is kevés tehetséggel, s a rendszeres alkoholizálás ellenére is képes volt megmutatni valamennyit szunnyadó képességeiből, amit hajlandó voltam elismerni, csakhogy saját bűnöm súlyát kisebbítsem. „Tehetsége realizálásának záloga az önmagával való kibékülés. Ha nem volna ilyen durva Annával, nem mutatna közönyösséget iránta, mellette magára találhatna”. Valószínűleg visszajuthatott a festő fülébe, hogy képességeit dicsértem, mert olykor úgy tűnt nekem, hajlandó fátylat borítani a kettőnk között feszülő konfliktusra, s nem fúj már olyan dühödten ellenem, a vetélytárs ellen, mint korábban, s nem akarja mindenáron firtatni, hogy valóban a szeretőm-e Anna, akkor sem tette, amikor meghívott a műtermébe, s bemutatta újabb alkotásait. „Jöjjön, kérem, s nézze meg, hol tartok valójában! Ne legyen kíméletes hozzám, nagyobb szükségem van a dorgálására, mint az együttérzésére!” A bemutatás egyben mindig megmutatás is: önmegmutatás. A bemutatás az elragadtatottság pillanatában készített képek varázslatának és a lélek végtelen felindulásának a megmutatása valakinek, aki az elragadtatottságból és felindulásból csak egy lenyomatot, az ihlet varázslatának és körülírásának egyfajta leülepedett mását mutatja meg, s annál mélyebb nyomot hagy a szemlélőben, minél tökéletesebben képes reprodukálni saját elragadtatottságának és felindulásának egy pillanatát, melynek révén olyan állapotba került, hogy képes azonosulni a látottakkal. Amikor elfogadtam a meghívást, lélekben felkészültem az önmegmutatás nyomatainak a lelkes befogadására; nem a szeretőm férjéhez mentem látogatóba, ami önmagában botrányosnak tűnt volna, s hogy bármiféle botránynak elejét vegyem, elhatároztam, hogy igyekszem a fiatalember elragadtatottságának és felindulásának valamennyi lenyomatát érzékenyen, s mégis semleges távolságtartásból befogadni. Tagadhatatlanul meglepetésben volt részem, hiszen azt feltételeztem, néhány korábbi képének az ismeretében, hogy az életsóvárgásnak valamifajta elementáris ösztöne vagy az élet egyfajta elkurvulásának megannyi magnetikus vonzású lenyomata kerül előttem bemuta-

s hozzá beszélnek, de nem érti, mit, mert sosem a kérdéseire válaszolnak. A festészetem megfagyott muzsika”. Minél tovább töprengtem, rájöttem, hogy ez a hányaveti magatartás színjáték csupán: a képességek és lehetőségek közötti szakadék áthidalására való adottságát iparkodott megmutatni nekem; ennek ellenére nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem a könnyedség vagy a benne dúló érzelmek birtoklása okán vetette magát hanyatt az ágyon, hanem a kiszolgáltatottság és a kudarc egyfajta lélektani nyomorúsága késztette ebbe a fizikai állapotba, mely inkább szánalmat, mintsem tiszteletet ébresztett iránta. „Nem akarom igazolni a tetszetős színjátékaidat! Saját önhazugságaim tetten érése is elfáraszt. Számosak, magam sem tudok a végükre járni. A hangok engem is megkísértenek, azt jelzik, hogy még működik a lelkiismeretünk”, mondtam magamban. S hogy egészen sokáig tartott ez a hányaveti hanyatt dőlés, megértettem, hogy mégis csak átadja nekem a házigazda, a vendéglátó szerepét, tehetetlensége okán lemond kiváltságairól és jogairól, s cserébe azt várja tőlem, hogy magamba fogadjam elragadtatottságának lenyomatait, s kíméletesen beszéljek alkotásairól, melyek fontosabbak voltak számára a házasság bizonyos konvencióinál, a szerepek leosztásánál. Ebben a különös visszavonultságban egyre kevésbé volt tetten érhető a házigazda uralkodási hajlandósága, de a házba befogadott vendéggel szembeni nagyvonalúsága sem érződött, amely mindig az éberségre és óvatosságra, a tiszteletadásra és a vendégszeretettel való visszaélés képtelenségére inti a befogadottat; ehelyett az ítéletet mondó, a tanácsokat osztó vendég előtti meghunyászkodás, a kedvező bírálat fejében történő önfeladás szándéka sejlett föl előttem. „Nézze, fiatal barátom, annak ellenére, hogy az esztétika profes�szora vagyok, nincs a birtokomban a halhatatlanság receptje. Ám, ha lenne is, ön a saját démonai fogságában leledzik, miként én is, mindkettőnket fogva tartanak. Hol engedünk nekik, hol ellenállunk. A mániáink eltérítenek, félrevezetnek, tévútra terelnek bennünket, nagy kérdés, hogy le tudunk-e mondani róluk önmagunk érdekében”. Hogy rápillantottam az ágyon hányaveti módon hanyatt fekvőre, s a konyakos üveg láttán emlékezetemben felrémlett a kínos kocsmai kirohanása, mikor egy népesebb társaság előtt igyekezett tiszta vizet önteni a pohárba, s csupán mocskolódásra futotta erejéből, hirtelenjében kedvem lett volna megfincogtatni az amúgy is

DISPUTA Macskakő

tásra. Ám a harsány színek: a kék, a vörös és ezek mélyebb árnyalatai helyett, a létezés hidegebb, visszafogottabb és természetesebb aspektusát sugalmazó zöld s megannyi változata uralta a képek színvilágát, amelyben a sárga és lila mintegy kiegészítőként jelent meg, akárcsak Anna öltözködési szokásaiban. Amíg én nézelődtem zöld tónusú kollázsai között, egy konyakos üveggel a kezében hanyatt dőlve ivott azon az ágyon, melyen hanyatt dőlve oly sokszor fogadott magába engem Anna. „Anna a pálinkát szereti, a szilvát, magában, s egy-két pohár után oldódik, hol figyelmesen hallgat, hol megered a nyelve, magát mutatja meg. Istenem, mennyire szeretek Annához bújni ezen az ágyon!”. A festő vendégül látott engem, s ebben a házigazda minőségében egyfelől azt igyekezett sugalmazni, hogy uralja Annát, mint egy ecsetet, mely engedelmeskedik az ujjakon keresztül az értelemnek és az ösztönöknek egyaránt, másfelől azt akarta tudomásomra hozni, hogy bizonyos fajta hatalmi ösztönök élnek benne, amely Anna szexuális birtoklására és lénye fölötti uralkodására egyaránt kiterjednek. „Az ember hajlamos valamiről azt hinni, hogy birtokolja, pedig csak erőszakkal tartja a hatalmában”. Ám az ágyon hanyatt dőlése túlmutatott önmaga vendéglátói és hatalmi ösztöneinek megfékezhetőségén, azon, hogy képes volna kontrollálni tetteit és szavait, viselkedését és szorongásait, emiatt aztán még előttem sem volt képes megerősíteni sem az Annán, sem az általa létrehozott alkotások feletti magabiztos hatalmát, sokkal inkább tehetetlenségét és vergődését leplezte le előttem. „Szeretném azt a hidegséget kivetíteni, amely dermeszti a lelkemet, s amelyen az alkohol sem segít. Ön csak a botrányaim alapján tud ítéletet mondani rólam, s legfeljebb Anna panaszaiból, de a halálfélelem és az ürességtől való vacogás talán soha meg sem érintette önt. Néha olyan démonikus erők tartanak fogságukban, hogy megriadok magamtól, az agyamban megszólaló hangoktól. Minden bizonnyal azt feleli erre, ezek hangok csupán. Tudom, hogy ezek a hangok másaim, de nem a valódi éneim, eleddig nem merészkedtem elég mélyre, a sötét tárnákba, hogy felkutassam őket. Féltem, hogy képtelen volnék visszajönni onnan, a mélységes mélyből. Álmaimban a hangok olykor alakot öltenek, s átszáguldanak a képzeletem színpadán, érthetetlen szavakat kiáltozva felém. Amikor a pszichiátrián kezeltek, egy pacák azt mondta a tévére, hogy ebben a dobozban laknak a hangok,

23

DISPUTA Macskakő 24

előnytelen pozíciót felvett házigazdát, de éppen a saját hatalmi helyzetének és birtokló szerepének a feladása lecsendesítette hiúságomat, s meghunyászkodó képe egyfajta atyás érzelmeket támasztott bennem, holott éppen nem az atyja kívántam lenni, hanem kíméletlen bírája, hogy a kettőnk komikus helyzetét és semlegesnek semmiképpen sem mondható viszonyát egyértelművé tegyem. „Nem szeretném áltatni önt, fiatalember, sem az esztétikai, sem az atyai tanácsaim nem szolgálják a javát. Kételyeire a választ a belső hangjára figyelve találja meg, azt hiszem. Előbb-utóbb a hangok is artikulálódnak, köztük a sajátjára ismer, s akkor kezdődik egy végtelen párbeszéd, amelyik mér régen zajlik önben, csak nem vesz róla tudomást”. Korábban sohasem hittem volna, hogy a vetélytársammal valamiféle meghitt, bensőséges viszonyt kellene ápolnom: a házasságtörő semmiképp se legyen érzelgős, megértő, bizalmas a szeretője férjével szemben, még megtévesztésből sem, mert elveszíti éberségét és méltóságát. „Ha már úgy sikeredett, hogy ismerem a férjed, igyekszem távol tartani magamtól”, „Legalább tudod, hogy mi az, ami elválaszt tőle. Undorodom, ha az ágyba visz és hozzám ér, hunyt szempilláim mögött téged látlak”, s Anna kegyetlen kijelentésén és a magam keserves tapasztalatán elmerengve, megértettem azt a női fájdalmat és iszonyt, melyet a hitvessel való kényszerű ölelkezés közben átélni kénytelen Anna. Ám ez a fiatalember nem harcolni akart velem sem a jogaiért, sem a megtépázott méltóságáért, hanem halálösztönét akarta kifejezésre juttatni, akár egy élhetetlen, kudarcaiért és önhazugságaiért öngyilkosságot is bátran vállaló fiatalember a tizenkilencedik századi regényekben. Atyás érzelmeimet mégis elfojtotta az önző birtoklásvágy, az Anna magába fogadó természete iránti vágyakozás, mely egy korosodó férfiban annál sokkal nagyobb energiákat és színlelési képességet képes mozgósítani, semhogy természetesen viselkedjen, és ne éljen vissza a vendéglátó bizalmával: ne legyen trónkövetelő a ház úrnőjének birtoklásáért. „Az érzelmeidre hallgass, ne akarj jó lenni és jót tenni a férjemmel! Nem árultok egy gyékényen. Nem leszek boldogabb,

hidd el, ha rajta segítesz. Szeretnék a feleséged lenni! Azt hittem, hogy”, írta Anna, talán, talán ez maradt meg az emlékezetemben, mely különös módon mosta össze a valóságot a hangokkal, melyek a festőéhez hasonlóan szólaltak meg a tudatomban. Pedig, ha nem vagyok éber és önző egyszerre, észrevettem volna a hajlandóságot az önfelszámolásra, ha másból nem, hát a képeiből. Olyasfajta kollázsokat festett ugyanis, újságkivágásokat, szövegeket, fotókat és más anyagokat ragasztva a felületre, amely képek legmélyebb titkairól: szorongásai és sérelmei, kudarcai és élhetetlensége okáról szóltak. Az egyik képen Anna az angyalok fehér leplében jelent meg, zöld és lila szalagokkal átkötve a derekát, s cseppet sem tűnt tehénnek, nem is értettem, miért titulálta „tehénnek”, egészen másféle alkatú és természetű nőre as�szociáltam a tehén kifejezés kapcsán, valami rossz ízű tréfának vagy egy általam nem ismert összefüggésnek tulajdonítottam csupán e csúfolkodó kijelentést. Sokkal inkább tűnt egy égből alászállt angyalnak, aki megszabadít a földi pokolból, az összezavarodás világából, csak hát éppen nem sikerült megszabadítania az angyalábrázolást a teatralitástól, ettől valamen�nyi kollázsa inkább a groteszk benyomását keltette bennem, s persze az örökös féltékenységet és vágyakozást erősítette föl, amitől képtelen voltam megszabadulni. Kigondoltam azt a képtelen tervet, hogy megfosztom az Anna-festmény végiggondolásának és megoldásának a lehetőségétől, s megakadályozom, hogy rajtam kívül bárki is birtokolja, akárcsak képzeletben is Annát, egy nem is csekély összegért megvettem tőle a képet, s otthon felakasztottam a dolgozószobám falára, ahol örökösen a szemem előtt volt és van Anna, hogy titkait fürkészhessem. „Már te is csak egy hang vagy csupán, Anna, hangod az enyémmé vált, eltávolodott a sajátodétól, s egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem másítom-e meg. Gesztusaid, öleléseid élnek bennem, a vágyakozás olykor elevenné teszi tested hajlékait, arcod torzulásait ölelkezés közben, angyali mosolyodat. Beleőrülök a sóvárgásba, Anna. Tudtam, amikor elhagytalak, hogy bele fogok őrülni a hiányodba”.

Tavaly ilyenkor a legyőzöttek között vonultam. Lekenve barnítóval, jelmeztárból kiutalt ruhában hallgattam urunkat a fegyvervasba vésett szókról, amelyek értelmüket kölcsönzik a tettnek. Azután a nép gyalázkodása következett harsonaszóig, végül ételosztás. A sötétség beálltával lecsutakolva hazaszállingóztunk, bezárkóztam és elnyúltam a kádban. Az oszladozó gőzben sűrű olajokkal nyomtam el a makacs szagnyomot, a mulatságok lármája és fénye már áthatolt a foltos rolettán, de néhány sort így is papírra vetettem. Elszabadult árnyakról, melyeknek birodalma szónoklatról-szónoklatra tágult, és hogy miként kerültem a menetbe. Csak ha később, amint ez szokásos, mégis elfogna a kétely vagy szorongás. Az évfordulós tivornyán a forgatag magával ragadna, és ébredéskor ámulnék, hogy miként kerülhettem ágyba, és mindez mégis milyen apropóból történt.

Gál Ferenc

Legújabb ünnepünkhöz

Intő jelek korábban is voltak. A hajógyárat és az ágyúöntőt bezárták, zászlónk eltűnt a tengerekről, a hadsereg pedig a sivatagban vesztegel vagy három éve. Az is szóbeszédre adott okot, hogy az öröklétre vágyók csarnoka a liget rovására újabb oszlopsorral bővült. Most azonban végképp nem lehet tovább köntörfalazni. Hisz, megerősítést nyert számos fórumon, hogy a kikötőbe fertőzötten érkeznek a szajhák, amiket máshol meguntak. Immár nem elég az állam hattyúdaláról sugdolózni két futam között a lelátón. Hazatántorogva gúnynevet vizelni a sikátor falára, és jobb, ha ezt a többiek is tudják. És színt is vallanak még ma, mihelyst az iroda és család gondjait lerázták. Ingujjra vetkőztek, zsebüket kiürítették és gurítottak párat, a képernyőkre meredő behemótnak is pózolva kissé.

DISPUTA Macskakő

Hév

25

Tábor a város szélén Szénási Miklós DISPUTA Kapualj 26

A

sajtó számára tavaly több alkalommal is témát szolgáltatott a város szélén található debreceni menekülttábor. Tavaly június 11-én például az volt a hír, hogy öt afgán lakó felmászott az intézmény közelében lévő, közel 30 méter magas mobil átjátszó toronyra, mert véleményük szerint ügyüket az illetékes hatóságok túl lassan intézték. Július végén pedig egy táborlakók közötti tömegverekedés révén szerepelhetett Debrecen többször is a híradásokban.

Világnap Bár a fentiekről alaposan, lehetőleg minden részletre kiterjedően beszámolt a sajtó – különös tekintettel a bulvárhírek iránt fogékony kereskedelmi médiumokra –, jóval kevesebben emlegették azt a jelentést, amelyet Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa készített a menekülttáborban lezajlott eseményekről az esztendő vége felé. Pedig tanulságos olvasmány és az eseményekből levont következtetései is elgondolkodtatóak. Annál is inkább, mert eredendően maga a befogadó állomás státusza is összetett: noha rendszerint debreceni menekülttáborként szokás emlegetni, s ez azt sugallja, mintha egy lenne a megyei jogú város intézményeinek sorában, a tény ezzel szemben az, hogy a Békéscsabán és Bicskén működő intézmények mellett a debreceni Menekülteket Befogadó Állomást is a Bevándorlási és Állompolgársági Hivatal működteti. Mindezeket figyelembe véve volt különös jelentősége a harmadik, szintén a tábort illetve lakóit érintő sajtóhír-sorozatnak – nem annyira tartalmi vonatkozásai, mint inkább kérdésfelvetéseinek viszonylagos egyoldalúsága miatt. A kiindulás a következő volt: a város vezetése elutasította azt a kérést, hogy június 20-án, a menekültek világnapján a befogadó állomás lakói kulturális rendezvényt tarthassanak Debrecen főterén. Míg a Menekültek Egyesülete az indoklás nélküli elutasítást nehezményezte, addig a városvezetés részéről a következő érvelés hangzott el: vannak más, erre a célra szintén alkalmas területek is Debrecenben, valamint a főtérre több ezer programot szeretnének szervezni, amiből értelemszerűen válogatni kell. (Kósa Lajos polgármester nyilatkozata szerint egy évvel korábban még a fideszes aláírásgyűjtőket is kitessékelték onnan karácsonykor.) Vagyis szó sem volt arról, hogy a menekültek ne találkozhatnának a város lakóival, vagy ne kerülhetnének közelebb

egymáshoz. Ahogy Kovács Zoltán kommunikációs tanácsnok nyilatkozott a sajtónak, nem politikai döntés születik, amikor meghatározzák, milyen szervezetek tarthatnak vagy nem tarthatnak demonstrációt a főtéren. „Hat olyan debreceni teret tudok mondani, ahol ilyen rendezvényt tarthatnának” – mondta Kovács Zoltán, jelezve, szó sincs arról, hogy elszigetelt helyre szeretnék kényszeríteni a fesztivált. Patthelyzet alakult ki, és ebben az is szerepet játszott, hogy nem hajlott kompromisszumra a Menedék Egyesület sem – más megoldást, egyéb helyszínt nem akartak elfogadni ugyanis, csakis a debreceni főteret. Ahogy a várost bíráló sajtótermékek sem bizonyultak a tolerancia bajnokainak, hiszen a megjelent cikkekből úgy tűnt, mintha egyfajta cívis kirekesztősdiről lenne szó. S ha már itt tartunk: az interneten megjelent Nem lehet négerbuli Debrecen főterén cikkcím sem feltétlenül a (természetesen nem csupán egy irányban működő) mindent és mindenkit átható toleranciáról árulkodik… Torony-ügy De térjünk vissza a főtérről a menekülttáborba. 2008. június 11-én nem sokkal reggel 8 óra után a debreceni befogadó állomás öt afgán lakója felmászott az intézmény közelében lévő, mintegy 30 méter magas mobil átjátszó toronyra, mert úgy ítélték meg, hogy ügyüket az illetékes hatóságok túl lassan intézték. Közölték: amíg a személyazonosító igazolványukat, valamint a magyarországi lakcímük igazolására szolgáló hatósági igazolványokat meg nem kapják, fent fognak maradni. A befogadó állomás igazgatója kérte őket, hogy jöjjenek le; amikor aztán a katasztrófavédelem kosaras kocsija megközelítette a tornyot, a tüntetők azzal fenyegetőztek: le fognak ugrani. Ahogy az állampolgári biztos jelentésében olvasható: „Időközben a Debreceni Rendőrkapitányság helyettes vezetője értesült arról, hogy az afgán állampolgárok által követelt okmányok elkészítése folyamatban van, amiről a toronyban tartózkodókat tolmács útján tájékoztatták. A demonstrálók erre a hírre sem voltak hajlandóak lejönni, azonban – a hatósági szándék bizonyítékaként – azt kérték, hogy az általuk is követelt okmányokat a földön tartózkodó, szintén oltalmazott jogállású öt társuk számára is állítsák ki, illetve adják át nekik. Az illetékes hatóság képviselője ennek a kérésnek a tel-

biztonsági őröknek –, amikor elkészültek és megérkeztek a kiállított ideiglenes okmányok, melyeket a toronyban tartózkodók először át sem akartak venni. Újabb balhé Bő hónappal később, július 30-án tömegverekedés tört ki a befogadó állomáson. Afgán és szomáliai lakók kezdtek dulakodni az internet-szobában található számítógépek miatt, a szociális csoport és a biztonsági szolgálat munkatársai azonban közbeléptek és lezárták a helyiséget. A szóváltás később (ekkor már lökdösődéssel súlyosbítva) az ebédlőben is folytatódott, ahol az egyik biztonsági őr gázsprayt is bevetett. Ezt követően az udvaron „körülbelül 20–30 késsel, bottal, fadarabokkal felfegyverkezett szomáliai állampolgár rátámadt az afgánok mintegy 25 személyes csoportjára. Egy ilyen méretű tömegverekedést a biztonsági szolgálat, valamint a helyszínen tartózkodó rendőrök már nem tudtak megfékezni, ezért 12 óra után néhány perccel 15 fős rendőri erősítés érkezett.” – ahogy az állampolgári biztos jelentésében olvasható. Az udvari tömegverekedés hatására a női szálló szomáliai lakói is kivonultak, szúró- és vágó eszközökkel felszerelkezve.

„Az 1990-es évek elején a volt szovjet katonai objektumok állami hasznosítása során az 1055/1991. (XI. 26.) Korm. határozattal a debreceni Esze Tamás Laktanyát (Sámsoni u. 149. sz.) a Belügyminisztérium számára rendőri, rendészeti, menekültügyi feladatok céljára adták át. A döntés a környék lakosságának nagy felháborodását váltotta ki, akik sérelmezték, hogy az érintett városrész közbiztonsági szempontból még hátrányosabb helyzetbe kerül. (…) Az elmúlt másfél évtized alatt időnként felfutott a debreceni állomáson elhelyezettek száma, ami nagyobb közbiztonsági kockázattal, illetve oktatási, szociális többletfeladattal járt. (…) A szakosodási struktúrából egyértelműen látható, hogy a 3 befogadó állomás közül a Debrecenben lévő intézmény – s ezzel együtt maga a város – kerül a legkedvezőtlenebb helyzetbe: a Sámsoni úti állomás nem csak, hogy nem lesz zárt jellegű, hanem a jövőben a korábbiaknál sokkal nagyobb számban mozognak majd a városban olyan bizonytalan státusú személyek, akiknek jelentős része nem fogja megkapni a kérelmezett státust, azaz távozniuk kell az országból. Az elismerési eljárás akár egy évig is eltart, mire a végleges döntés megtörténik.  Ilyen körülmények között az itt elhelyezett ill. elhelyezendő menekültek a  legkevésbé érzik otthonuknak Debrecent: ezek a más társadalmi, kulturális környezetből érkezett személyek a határ átlépése után pár héttel – legtöbbször nagyon szűkös anyagiakkal, vagy anélkül – a város utcáira kerülnek. Számukra Debrecen csak egy átmeneti szálláshely, amelynek tradíciói, kulturális, erkölcsi és tárgyiasult értékei semmilyen kötődést nem jelentenek. A helyi befogadó állomás lakói eddig is gyakran követtek el vagyon elleni szabálysértéseket a város boltjaiban, áruházaiban. (2007-ben a bizonyított szabálysértések mintegy 10 százalékát, számszerűen 146 szabálysértést követtek el.) Ma is jellemző állapot, hogy a befogadó állomás környékén sötétedéstől egyedül nem járnak az utcákon, de a szülők még napközben is félnek iskolás gyermekeiket a befogadó állomásig közlekedő autóbuszokon egyedül utaztatni. Az önkormányzathoz eljuttatott lakossági aggályokban kifejeződik, hogy a befogadó állomás személyzete és az oda vezényelt rendőri állomány még a jelenleg befogadott menekült létszám által kiváltott közbiztonsági problémákat sem tudja kezelni; ma nincs garancia arra, hogy a közeli változások következtében előálló magasabb közbiztonsági kockázatra a rendvédelmi szervek készen állnának, amikor pedig az itt elhelyezett menekültek az állomáson kívülre távoznak, végképp kikerülnek a személyük, státusuk miatt szükségszerű közbiztonsági ellenőrzés alól, s lényegében csak annyi közbiztonsági kontroll érvényesül velük szemben, mint ami bármely más debreceni lakos esetében szokásos.” (Részlet Kósa Lajos polgármester 2008. március 8-án kelt felterjesztéséből)

DISPUTA Kapualj

jesítését is vállalta, és az öt személyt elszállították. Az okmányok kiállítása folyamatban volt, azonban a befogadó állomás a torony közelében bámészkodó körülbelül 50 lakója többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó távozni. A demonstrálók kéréseinek teljesítésére vonatkozó ígéretek elhangzását követően mind a toronyban lévők, mind a földön tartózkodók megnyugodtak, leültek és vártak. A helyszínt – a parancsnokon túl – 7 egyenruhás, továbbá két polgári ruhát viselő rendőr biztosította.” A rendőrök elfogadták a menekülttábor vezetőjének (meleg ebédre és hideg üdítőre szóló) meghívását. Ezalatt azonban egy újabb lakó is feljutott a toronyba. (Annak ellenére, hogy az ebédidő során a rendőrök a befogadó állomás területén portás-biztonsági őr feladatot ellátó FALCON 2002 Kft. három munkatársát is bevonták.) A toronyban tartózkodók számával a követelések mértéke is növekedett: immár „a befogadó állomás valamennyi lakója számára követelték a személyazonosító okmányok kiállítását, és a leugrással való fenyegetőzések is újra kezdődtek”. A helyzet délután négy óra körül rendeződött – addig azonban egy verekedés résztvevőit is szét kellett választaniuk a

27

DISPUTA Kapualj 28

Őket a rendőrök „visszaterelték” a lakóépületbe. Közben az egyik nő egy seprűnyéllel az intézkedő rendőrre támadt, aki a halántékán könnyebb sérülést szenvedett. Hamarosan törés-zúzás hallatszott az egyedülálló férfiak lakóépületéből: az ott elszállásoltak bútorokból igyekeztek fegyvereket barkácsolni maguknak. „A rendőri intézkedés vezetője speciális rendőri egység, a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Rendészeti Igazgatóság Bevetési Szolgálat Akció Osztályának bevetését kérte a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság rendészeti igazgatójától.” A 10 személyes rendőri egység elsőként a női, majd a férfihálót kutatta át. Az intézkedésről készült jelentés szerint a külföldiek kiabálással, székek borogatásával jelezték az intézkedéssel szembeni nemtetszésüket. „A speciális rendőri egység összesen 16 darab kést, két ollót, továbbá 16 darab szék-, és bútorlábat, botot, illetve frissen kettétört seprűnyelet szedett össze a két épületben, majd 14 óra 30 perc körül távozott a befogadó állomásról.” Hamarosan ismét a mobil átjátszó toronyé lett a részleges főszerep, 15 óra körül ugyanis 70–80 lakó megpróbált felmászni rá. A menet útjába álló 12 rendőrt kövekkel és botokkal dobálták meg, illetve egy négyméteres fémrúddal fenyegették. Azok válaszul könnygázt, rendőrbotot, testi kényszert, valamint kézbilincset alkalmaztak. Az események este fél hét előtt a befogadó állomás igazgatósági épülete előtti parkolóban folytatódtak, ahol 30–40 fő gyűlt össze, hogy ülősztrájkkal tiltakozzon, amiért a rendőrök „rájuk törtek, a lakóhelyiségeket átkutatták, és az ott tartózkodó személyeket minden ok nélkül bántalmazták, továbbá angol nyelven sértegették őket. Különösen azt sérelmezték, hogy a lakóhelyiségeket átvizsgáló rendőrök kiválogatták az iszlám vallású személyeket, akiket kivétel nélkül megütöttek, közülük többeket hosszan ütlegeltek, és az iszlámra sértő megjegyzéseket tettek.” Másnap reggel folytatódott a menekültek ülősztrájkja. A mintegy 80 főnyi demonstrálót a délelőtt folyamán tolmács tájékoztatta arról, hogy az őket ért rendőri intézkedések miatt panaszt tehetnek. Erre azonban nem került sor. Tanulságok A befogadó állomáson rövid időn belül kétszer is kialakult válsághelyzetet egyértelműen a nem kielégítő jogi szabályozás valamint a rendőrök kiképzésének hiányosságai

okozták. (A menekültekkel foglalkozó képzett személyek száma nagyon alacsony: 400 főre körülbelül 3 szociális munkás jut; a rendőrök pedig nincsenek felkészülve az eltérő kultúrák összeütközésének békés kezelésére.) Ahhoz, hogy értelmezzük az első időpontban történt eseményeket, tudni kell, hogy a hatályos jogszabályok szerint a menekültügyi hatóság a harmadik országok azon állampolgárait, valamint azokat a hontalan személyeket ismeri el menekültként, akiket meghatározott okból üldöznek. Azokat a külföldieket, akik ennek a kritériumnak nem felelnek meg, viszont számítani lehet rá, hogy hazaküldésük esetén otthon sérelem érné őket, oltalmazottnak tekintjük. Annak ellenére, hogy – törvény vagy kormányrendelet eltérő rendelkezésének hiányában – az oltalmazottat a menekült jogai illetik meg és kötelezettségei terhelik, két különböző, egymástól jól elhatárolható idegenjogi tartózkodási jogcímről van szó. Az ombudsman jelentése szerint Magyarországon a kormány feladata, hogy az oltalmazott okmányainak körét, továbbá azok formáját és adattartalmát rendeletben szabályozza. Azaz: nem Debrecen városán múlott, nem a debreceni hivatalokon, men�nyire volt gyors – pontosabban lassú – az ügyintézés. Az állampolgári biztos megállapításai nyomán kiderül, hogy több más hiba is történt a konfliktushelyzet kezelésében. „A Debreceni Rendőrkapitányság munkatársai (…) visszásságot okoztak azzal, hogy a mobil átjátszó tornyot körülvevő terület, illetve az odavezető út lezárásának elmulasztásával lehetővé tették, hogy az ötödik demonstráló is feljusson az építményre.” Ami az afgánok és szomáliaiak közötti konfliktus kezelését illeti: a szakszerűtlen rendőri beavatkozás következményeképpen „a rendőrségnek a konfliktust a befogadó állomás azon lakóira is sikerült kiterjesztenie, akik az összecsapásoktól mindaddig távol maradtak. (…) A női szállás lakóit az is sokkolta, hogy az ő ruházatuk átvizsgálását is az Akció Osztály férfi rendőrei végezték.” Elgondolkodtató az is, ami a lakóhelyiségekben történt: „Miután a speciális rendőri egység a lakóhelyiségekbe akadály nélkül bejutott, nem tudni, mi volt az oka annak, hogy azok átvizsgálása során 5 külföldi 8 napon belül gyógyuló sérülést szenvedett, továbbá a rendőrök egy laptopot és több mobiltelefont is összetörtek.” Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa javaslatot tett, hogy az igazságügyi és rendészeti miniszter a Deb-

receni Menekülteket Befogadó Állomás állománytábláját vizsgálja felül, és tegyen lépéseket további szociális munkások alkalmazása érdekében, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója intézkedjen annak érdekében, hogy a befogadó állomáson hivatalos traumafelmérés, valamint intézményesített pszichés gondozás működjön. Kezdeményezte: Hajdú-Bihar megye rendőrfőkapitánya rendelkezzen arról, hogy munkatársai vegyenek részt békés konfliktuskezelésre, illetve mediációra történő felkészítésen. Nem mellékesen A hétköznapokban – amikor nincsenek a fentiekhez hasonló menekültügyek –, a város nagyobb részének jellemzően nincs túl sok közvetlen tapasztalata a befogadó állomással kapcsolatban. Az ott élők véleménye viszont ennél összetettebb képet mutat. Abban a tekintetben viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az elmúlt évtizedekben nem kellett mindenáron, akár

a zöldhatáron át is szökni Magyarországról. Nem voltak háborúk, sem más olyan kényszerítő körülmények, melyek hatására menekültáradat indult volna meg az országból. (A Brüsszelbe szökő zámolyi romák ügye semmiképpen nem tekinthető sem általánosnak, sem példaértékűnek.) Túl vagyunk az ötvenes évek kemény és az azt követő évtizedek puhább diktatúráján, amikor a szabadság (vagy annak illúziója) érdekében a Nyugatra való menekülés jelentette az egyetlen alternatívát. A kilencvenes években éppen Magyarország vált célponttá, ahova szívesen érkeztek (Erdélyből, Kárpátaljáról például) elsősorban magyar anyanyelvűek (akik később részben tovább is haladtak), ma pedig azt tapasztalhatjuk, hogy inkább a kifejezetten tanult vagy speciális szakképesítéssel rendelkező emberek (orvosok, számítástechnikusok stb.) próbálnak szerencsét külföldön. Ők viszont becsülettel elvégzett munkájukért egyszerűen tisztességes jövedelmi viszonyok közé szeretnének kerülni, és nem folyamodnak sem menedékért, sem oltalmazotti státuszért.

DISPUTA Kapualj

Menekültek a debreceni befogadó állomáson

29

Egy az utolsó múzeumi polihisztorok közül Vajda Mária DISPUTA Kapualj 30

D

ankó Imre, a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet nyugalmazott igazgatója, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora (néprajz), a Debreceni Református Hittudományi Egyetem díszdoktora 2008. december 15-én, életének 87. évében elhunyt. 2009. január 5-én a református egyház szertartása szerint helyezték végső nyugalomra a Debreceni Köztemetőben. A muzeológiával, a történettudomány, néprajz, helytörténet, honismeret szakterületeivel foglalkozók körében talán nincs egyetlen ember sem szerte az országban, akinek Dankó Imre neve ne csengne ismerősen. Nemcsak páratlan tehetségének, sokoldalúságának, széleskörű felkészültségének, egyedülállóan gazdag és szerteágazó tudományos munkásságának köszönhető ez, hanem annak a kivételes kapcsolatteremtő, szervező, korosztálytól függetlenül másokra odafigyelő, segítő egyéniségének is, ami élete utolsó pillanatáig jellemezte. Gazdag életpályát mondhatott magáénak. Röviddel budapesti születése (1922. január 22.) után gömöri származású édesapjával és hajdúböszörményi édesanyjával Kunszentmiklósra költöztek. Ott végezte elemi és középiskolai tanulmányait is. A debreceni és budapesti egyetemi évek után magyar–történelem–angol szakos tanári diplomát (1945) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1946). Gimnáziumi tanár volt Hajdúnánáson, Kecskeméten, Szentendrén. Pályamódosítás Túrkevén történt. Ottani gimnáziumigazgatóként, tanítványaival létrehozta a település múzeumát, s 1953-tól már hivatalosan is muzeológusként végezte munkáját. 1954–57 között a Sárospataki Rákóczi Vármúzeum igazgatója. Ezután rövid ideig a bajai Türr István Múzeum vezetője, 1958–1964 között a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatója. 1964 és 1969 között a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága élén áll. Dankó Imre 1969. július 1-jétől lett a Debreceni Déri Múzeum és egyben a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója, s ezt a felelősségteljes munkát 1983. január 1-jén történt nyugdíjba vonulásáig látta el. Debrecenbe kerülve a tőle megszokott lendületes szervezői, szerkesztői, kiadói munkája mellett is el tudta érni, hogy igaz-

gatása alatt látványosan bővüljön a múzeumi hálózat. Ekkor jött létre a korábban oly sok nekibuzdulás ellenére meghiúsult berettyóújfalui Bihari Múzeum, 1974 októberében. Ugyancsak az ő aktív tevékenységének köszönhetően kapott működési engedélyt s nyílt meg 1974. október 1-jén a Balmazújvárosi Helytörténeti Múzeum (ma Semsey Andor Múzeum). S Dankó Imre ügybuzgalmát dicséri Püspökladányban a Rettegi Istvánné tanárnő által létrehozott iskolamúzeum alapjain kiteljesített Karacs Ferenc Múzeum is, amely a hetvenes évek végén jött létre. Dankó Imre stabilizálta a nagy múltú böszörményi Hajdúsági Múzeum és az erősödő hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum helyzetét is, de említhetnénk a Hortobágyi Pásztormúzeum új kiállítását is. A megyei múzeumi hálózat bővítését szolgálták a hálózat központjaként működő Déri Múzeum szakembereinek közreműködésével megvalósult vidéki emlékházak is. Így Balmazújvároson 1972-ben megnyílt a „népben, nemzetben gondolkodó” népi író, Veres Péter emlékháza, a „Gyepsoron”. Ugyanebben az évben adták át Földi János nyelvújító és természettudós emlékházát Hajdúhadházon. 1978-ban nyílt meg a Káplár Miklós Emlékház Hajdúböszörményben, Káplár Miklós festőművész egykori lakóházában. 1980-ban létesült a Hortobágyi Galéria. 1978-ban, Dankó Imre megyei múzeumigazgatósága alatt Debrecen a Holló László Emlékházzal gyarapodott, melyet a Kossuth-díjas festőművész Debrecennek adományozott anyagából, a művész egykori tócóskerti otthonában rendeztek be a Déri Múzeum munkatársai. Új otthont kapott az irodalmi gyűjtemény: a neves építész, Borsos József hajdani vénkerti villájában 1981 januárjában nyílt meg a Debreceni Irodalmi Múzeum állandó kiállítása: Debrecen és a magyar irodalom címmel. 1982-ben a Péterfia utcában, a felújított egykori Városgazda Házban létesült önálló emlékmúzeum a 20. századi magyar szobrászat egyik legnagyobb mesterének, a debreceni születésű Medgyessy Ferencnek gazdag hagyatékából. Dankó Imre érdeme a megye településeihez kötődő kiemelkedő személyiségek emlékének ápolása, emléktáblákkal, szobrokkal való megjelölése. Jó muzeológusként

tatóját; majd 2000-től a Rálátást, melynek utolsó számát 2008 decemberében még ő szerkesztette). Dankó Imre életének nagyobbik részét ugyan múzeumi szakemberként élte, de egész személyiségétől, lényétől elválaszthatatlan volt a pedagógusi ambíció, a tanítás, legyen szó akár középiskoláról, mint pályakezdése elején, akár – későbbi korszakában – a debreceni tudományegyetem néprajzi, történeti vagy felnőttnevelési tanszékéről. Oktató tevékenységének, tudományos munkásságának elismeréseként 1986-ban a KLTE-n címzetes egyetemi docenssé, 1992-ben a KLTE-n címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. 2000. június 12-én pedig a Nagytemplomban vehette át a Debreceni Református Hittudományi Egyetem díszdoktori oklevelét, amelyet olyan elismert tudósoknak adományoznak, akiknek jó ideje intenzív kapcsolatuk van a Református Kollégiummal, s akik az „ország iskolájának”, a Kollégiumnak szellemiségét képviselve, kiemelkedő munkásságot fejtettek ki. Nemzetközi szinten, országosan is szakmai és társadalmi kitüntetések sorával ismerték el munkásságát. Néhány csupán kiragadva ezek közül: kiváló tanár (1952), kiváló népművelő (1968), Móra Ferenc-emlékérem (1976), Bessenyei közművelődési díj (1979), Honismereti Mozgalom Emlékérem (1980), 1300 éves Bulgária-emlékérem (1981), A Munka Érdemrend arany fokozata (1982), Baranyáért Emlékérem (1982), Cirill és Metód Rend Első Osztálya – arany fokozat (1985), Tájkutató Díj (1987), Györffy István-emlékérem (1988), a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1992), Pro Urbe-érem Kunszentmártontól (1994), Püspökladánytól (1996), a Honismereti Szövetség Bél Mátyás-díja (1995), Pro Museo Déri-érem (1996), Debrecen Kultúrájáért Díj (1999), Pulszky Ferenc-díj (2006), Huszár Gál-díj (2007). Dankó Imre a magyar múzeumügy kivételes egyénisége volt. Egyszerre tudott szigorúan következetes, nagyvonalú és munkatársairól atyaian gondoskodó is lenni (nem véletlenül hívták őt munkatársai, tanítványai Atyának). Tanácsaival a legutóbbi időkig szinte észrevétlenül tudta irányítani, egyengetni, alakítani kollegái, tanítványai szakmai életútját, olykor egyéni boldogulását is. Tájakat, korokat, kultúrákat, generációkat összekötő muzeológiai, tudományos, közművelődési tevékenysége megismételhetetlen a maga nemében. Lelket melengető atyai embersége pótolhatatlan.

DISPUTA Kapualj

kellő érzékenységgel, fogékonysággal viseltetett s elismeréssel adózott a régi korok jeles műemlékei, eseményei és személyei iránt; talán soha nem született annyi emléktábla a Déri Múzeum jóvoltából, mint az ő múzeumigazgatósága idején. Mindig tudott súgni, tanácsot adni, sugallni egy-egy település vezetőinek a közelgő jelesebb évfordulók kapcsán. Dankó Imre vezetése alatt folyt 1973–76 között a Déri Múzeum épületének teljes felújítása, ami együtt járt az óriási muzeális anyag kiköltöztetésével, majd visszatelepítésével, az új raktári rend kialakításával, s a Déri Múzeum új, korszerű kiállításainak megrendezésével. A megyei múzeumi szervezet, amely stabil és jelentős számú múzeumi egységgel gyarapodott, az új állandó kiállítások mellett számos jelentős időszaki kiállítással is büszkélkedhetett Dankó Imre igazgatósága alatt. Nagyszabású kiadói tevékenység is fémjelzi Dankó Imre debreceni korszakát. Nagy érdeme, hogy a Múzeumbarátok Körének újraszervezésével egy időben, 1969-ben megindította annak Múzeumi Kurír című muzeológiai-közművelődési folyóiratát, illetve az éves rendszerességgel kiadott Déri Múzeum-évkönyvet. Maradandót alkotott a hazai és nemzetközi kapcsolatok építése terén is. Szerteágazó kapcsolatai közül egyik legjelentősebb – és országosan is egyedülálló –, ahogyan elindította és szervezte a magyar–bolgár együttműködést. Felbecsülhetetlen érdeme van Debrecen és Sumen testvérvárosi kapcsolatának létrehozásában és abban is, hogy Debrecent a magyarországi bulgarisztikai kutatás központjává tette. Tudományos pályájának kiteljesedése is debreceni időszakához fűződik; ekkor készültek el azok az összefoglaló jellegű feldolgozások – a Hajdúság etnikai kutatásáról, a népi építészetről, lakáskultúráról, a népi kerámiáról és fazekasságról, az életmódváltozás vizsgálatairól, de főképpen az árucsere, a piacok-vásárok néprajzáról –, melyekkel tudományos fokozatait (kandidátus, tudományok doktora) is megszerezte. A Dankó Imre tudományos tevékenységét számba vevő bibliográfiai tételek száma kétezer körül van (köztük kisebb-nagyobb terjedelmű könyvek, tanulmányok, szerkesztések, lektorálások, könyvismertetések). Jelentős eredmények fémjelzik helytörténeti kutató- és feldolgozó munkáját. Még a legutóbbi években is új helytörténeti-honismereti kulturális tájékoztatókat jelentett meg (Itt és Most címmel a biharkeresztesi múzeumbarátok tájékoz-

31

Eastendism. Helytelen városiasság

„Egy olyan városban, ahol még 1968-ban is földszintes volt a lakóépületek 97,1%-a, a város hektáronkénti bruttó laksűrűsége 34 fő volt – falusi laksűrűség –, nyilván azt a hangulatot, amit ez a beépítés adott, lehetetlen megőrizni akkor, […] amikor a 34 fős hektáronkénti laksűrűséget fel kell emelni átlagosan közel 200-ra, ezen belül egyes területeken a nettó laksűrűséget 1200-ra. Ha ekkora a méretkülönbség, akkor egyszerűen nem lehet sem tőlem, sem a kollégáimtól számon kérni, hogy tartsuk meg a régi Debrecen hangulatát.” Mikolás Tibor, 19791 Miután az ezredfordulón elkészült a főutca vitatott formai és funkcionális átalakítása,2 a centrum megújításának folyamatában Debrecen következő céljává a belvárosiasság, a sétálóövezet kiterjesztése vált. Rövid távon olyan közeli, szigetszerű elemek létrehozása tűnt elérhetőnek, mint az északi irányba eső, kulturális-szolgáltató Kölcsey Központ vagy a kereskedelmi tematikájú, kelet felé forduló, megújítandó piactömb. Ezek összekötése a főutcával (gyalogos) hálózattá, homogén városszövetté össze-

32

szövése pedig csak később következik majd a városirányítás koncepciója szerint. Néhány éve elkészült a konferencia-központ– szálloda–MODEM együttese, következhetett hát a főtengely északi végétől, a Nagytemplomtól keletre található, térben jól definiálható tömb. A Piac utca (Kossuth tér), a Kálvin tér, a Hunyadi körút, a Rákóczi út és a Csapó utca által közrefogott egység folyamatos és szó szerint az alapokig hatoló metamorfózisra kényszerül már évtizedek óta – annak ellenére, hogy a centrum szerves része. Évszázados történeti ráncok éppúgy fellelhetők itt, mint vadonatúj kozmetikai nyomok: látható még a korábbi hármas tagoltság, de már csak a tömb belső rendszereként, a felduzzadt (közlekedési) ütőerek által bekerítve. A délnyugati részt belülről a Kálvin tér bevásárlókaréja jelöli ki, mely műemléki jellegű polgárházakat is integrált a – részben panelelemekből, több ütemben létrehozott – kisvárosi struktúrába. A keleti rész belsejében a nyolcvanas évek elején a nagypiac és kapcsolódó létesítményei terpeszkedtek el, míg a maradék harmadon a tanítóképző főiskola épületei és a volt HÁÉV-székház magasodott. És ide, ehhez a régi tömbhöz tartozott a további,

Fotó: Bun Zoltán

DISPUTA Árkádok

Bun Zoltán

Debrecen északkeleti belváros megújítása: Piac, Fórum, satöbbi…

1 2

Unokáink is látni fogják. Szerk.: Osskó Judit, RTV-Minerva, Bp., 1979, 182, 189. Lásd az Új Magyar Építőművészet 2001/5-ös számát, melyben nemcsak építészeti oldalról, hanem komplexebben, a szerkesztői szándék szerint véleményeket ütköztetve szólnak a frissen átadott főtérről.

3

képlet. De valóban ilyen egyszerű? Nyilvánvaló, hogy ilyen léptékben és tempóban (városszerte) az önkormányzat önmagában, de még állami vagy európai uniós támogatások elnyerésével sem fejleszthet, sehol a világon. Ez kompromisszum: ha nagyon erős kézzel és határozott-megalapozott koncepcióval, jól gondolkodó fejjel csinálják, az eredmény nagyságrendekkel jobb lehet a korábbi állapotoknál, és – jelen esetben – mondjuk, a plázanormánál is. Ennek érdekében kapta meg az építészeti megbízást „egy kézbe” a Finta Stúdió az új épületekre – és ennek ellenére nem kapta meg a kapcsolódó közterekre. Mert a nagyberuházások terén szerzett rutinra és a rutin mellé társult korábbi elismerésekre mint garanciára számíthatott a „város”.3 A téma annyira komoly és súlyos, nagyléptékű, komplex, továbbható, hogy ezúttal csak néhány aspektusa emelhető ki. Nem lesz szó például arról, hogy a beruházás Debrecen 2010-es Európa Kulturális Fővárosa pályázatának egyik hangsúlyos elemeként szerepeltetett Kölcsey Központ – a meg nem nyert pályázat ellenére – 2007ben elkészült. Nem lesz tárgya a szövegnek politika és építészet, városvezetés és gazdasági tényezők kapcsolata, vagy a kortárs monumentalizáló reprezentáció és területfejlesztés műfajának problematikussága sem. Külön tárgyalást igényelne az építészet által a lakók irányában, úgynevezett befelé képviselt városarculat-teremtés és a külvilág felé képviselt marketing kritikája is. És folytatható volna a sor még tovább. Ezen összetettség és problémahalmaz ellenére persze sem a piactól vagy a Fórumtól, sem a beruházótól nem várható el, hogy megoldja a belváros összes közlekedési, kulturális, szociológiai, gazdasági, esztétikai, zöldfelületi stb. problémáját. Az viszont igen, hogy érdemben válaszoljon a felvetődő kérdésekre. Elvárható, hogy mintát adjon az új évezred városi életének formálásában – akár Debrecen-léptékben, akár országosan is –, hiszen a terület nem más, mint a radikális városmegújítás kísérleti terepe. Mint ilyen, feltárása esettanul-

A szomszédos, a körútnak már a külső részén elhelyezkedő, szintén teljesen megújítandó, de még jelentős századfordulós karakterrel is bíró tömbre az ottani beruházó ÉME mesteriskolai tervpályázatot írt ki, melynek eredményéről a Disputa 2004/11-es száma tudósított. Ott, nyilvánvalóan ötletszinten, „valamennyi pályázó elkerülte a csak egytömbös plázamegvalósítás kézenfekvő, sematikus gondolkodását” – írta Golda János összefoglalójában. (69.) A projekt azóta nem mozdult előrébb, sőt, a tervpályázat hozadéka is veszendőnek tűnik; hallani Fintáék és mások terveiről is, a helyi és a műemlékes tervzsűri elutasításáról, valamint a szabályozási terv módosításának szükségességéről.

DISPUTA Árkádok

a Péterfia utca és a Rákóczi út közötti szakasz is, melyet a főiskola megépülésekor a mellette vágott körútrész kijelölésével hasítottak ketté a huszadik század első felében. A nagy tömb nyugati oldalához már „rendezett” épületek és részben „rendezett” terek tartoznak. A kisléptékű, átjárható, valamelyest archaizáló ’80-as, ’90-es évekbeli ívelt beépítés még a város által létrehozható bevásárló-szolgáltatóközpont ideája szerint jött létre itt, éppen ezért jóval érzelmesebb, emberközelibb, nyitottabb is, mint a plázák világa. A vele szemben emelkedő egykori építőipari irodaház átalakult Új Városházává, színes-szagos make-upot magára kenve. A keleti részen 2005-ig a mindenféle értelemben elavult parkolóház, a piaccsarnok, a hozzá kapcsolódó, élettel teli bolt-lepény és a mindig is (de 1990 után már szembetűnően) működésképtelen vegyesáruház állt (az egykori Debrecen áruház). És ide kapcsolódott még a Csapó utcán működő, az előbbiekkel szerves egységet képező virágpiac is. Az önkormányzat – a Magyarországon már szokásos huzavona után – számos kikötéssel és cserekéréssel eladta a területet, hogy bevásárlóközpont és irodaház épüljön rajta, de a város új piachoz és új kamaraszínházhoz is jusson. A nagy tömb keleti felének teljes megújítását irányozták tehát elő. Ennek jegyében mára elkészült – a piacépülettel és a Fórum névre keresztelt bevásárlóközponttal együtt – a közvetlen szomszédságban található három iskola közül kettőnek a kisebb-nagyobb mértékű, építészetileg pedig kevéssé értékelhető felújítása. A Csapó utca rekonstrukciója, gyalogoszónává alakítása pedig 2009 tavaszán indul. A cél deklaráltan közös minden fél – önkormányzat, beruházó, használó – számára: profitálni az együttműködésből. A város rohamlépésben újulhat meg, miközben új közösségi, sőt kulturális funkcióval is gyarapodhat. A beruházó pedig a központban építhet jól megtérülő létesítményeket, ezért cserébe megéri neki, hogy viszonylag kis kiegészítő költséggel a közösségnek is adakozzon. Ilyen egyszerű a

33

Fotó: Harangi László A Fórum bejárata a piac, illetve a Csapó utca felől

DISPUTA Árkádok

mány készítését, újabb antropológiai terepmunka elvégzését igényli, amely túlmutat magukon az épületeken. Ekképp az „itt és most” közvetlen vizsgálata ugyanúgy lehet a Disputális Stílusgyakorlatok folytatása, mint az ott elkövetett archigráfiai hamisítás racionális cáfolata.4

34

A (kulturális) antropológia által keresettelemzett „genius loci”-fogalom már nem a kizárólagosan múltbeli kategóriákból eredeztetett és determinisztikus, vagy­ is szendén illeszkedést mímelő történeti linearitásként értendő, hanem a jelent ös�szetettségében értékelő, nyíltabb-befogadóbb érzékenységű, időnként zavarodottellentmondásos aktualitásként.5 Ez utóbbi megközelítés alaptételele az én és a másik, a saját és az idegen mindenkori ütköztetése, az egymás megismerése útján létrejövő kölcsönös változás elfogadása. E módszertan szerint, továbbá a nagyléptékű és radikális városátépítés, a konkrét funkciók és Debrecen karakterének bizonytalansága okán most leginkább a helyet a nem-hellyel való viszonyában analizáló út lehet járható.

Marc Augé Nem-helyek. Bevezetés a szupermodernitás antropológiájába című könyvének6 meghatározása szerint a hely viszonyokkal – így történeti identitással – rendelkező tér; szemben a nemhely-lyel. A nem-hely a globalizáció (a szupermodernitás) terméke – úgy szellemi, mint technikai értelemben. A tömegközlekedés csomópontjai, a bevásárlóközpontok vagy a világháló részei nem végesek, nem befejezettek, nem meghatározottak, hovatovább nem lokálisak. Ugyanakkor az adott hely (szelleme) sem törölhető el véglegesen sosem, vagyis a két kategória két pólust képez, mely egymást írja felül vagy együtt működik. Ezért van meg napjainkban bármely helyben a nem-hellyé válás lehetősége (veszélye), mikor a hely – szellemét, integritását veszítve – pusztán csak mint név vagy kép azonosítható, mikor az élő hely összetettsége passzív-lebegő szöveggé, elbeszéléssé válik és megszűnik aktualitás lenni. Marc Augé elbeszélő szövegként felépített elméletének főhőse, Pierre Dupont (aki lehetne akár Fekete János is) eközben nem idegenként mozog a repülő-

Idegen van közöttünk. Disputális stílusgyakorlatok (kortárs debreceni építészetkritikai sorozat). Debreceni Disputa, 2006/3–2007/1. 5 A változás mibenléte társadalmi-kulturális nézőpontból (György Péter: A hely szelleme. Bp., Magvető, 2007) és kifejezetten építészeti értelmezésben is (Hans Ibelings: Supermodernism. Architecture in the Age of Globalisation. Rotterdam, Nai, 1998) olvasható. 6 Marc Augé: Non-places. Introduction to an Antropology of Supermodernity. London-New York, Verso, 1995. Ford. John Howe. 4

Az új beépítésekre tehát úgy kell tekintenünk, mint a mérleg nyelvére a helyként vagy nem-helyként való működés, létezés között. Ezért is: ez az elemzés nem kizárólag az épületekre figyel, hanem inkább a környezetükkel és használóikkal való kommunikációra.

DISPUTA Árkádok

Egyszerű megfogalmazásban: a piactömbnek nevezett terület megújításakor a betelepítendő alapprogram (a kommersz bevásárlóközpont) szemben állt a célterülettel, a belvárosi negyeddel. A program a nemhely-szerűség, a nyomokban még fellelhető kontextus viszont a helyszerűség felé húzott. Eközben az egészséges egyensúly a hely-minőségre jellemző olyan városi funkciók, mint a piac vagy a színház beillesztésével tűnt megvalósíthatónak. A városvezetés által (a beruházón keresztül) meghirdetett alapötlet szerint az elkerülhetetlen keveredésből hasznot lehet húzni, sőt, értéket lehet teremteni. Amellett, hogy ilyen módon egyfajta „új kultúrafogalom” teremthető, az építés is gazdaságosabban (a városnak olcsóbban) végigvihető; a funkciók pedig inkább egymást erősítik, mintsem zavarják. Az új konfigurációban – a délnyugati sarkot leszámítva teljesen letakarított síkon – három új épület emelkedett ki. A legkisebb, a Pulykakakas üzletház a meglévő, Csapó utca mentén sorakozó, jellemzően századfordulós házak sorát zárja le, telekméretben követve, magasságban természetesen meghaladva szomszédait. Az épület (tűzfal felőli oldalát leszámítva)

Fotó: Harangi László

téren, a tipikus nem-helyen, akkor sem, ha még sosem járt ott: a mesterséges környezetet nem kell látnia, éreznie, megtapasztalnia, hiszen elegendő, ha tudja, ismeri azt a globális sztenderdet, amely szerint az épület létrejött, és ami szerint működik. A bankautomatával, a stewardesszel vagy a bolti eladóval kódok szerinti, bizonyos értelemben személytelen, mechanikus kommunikáció zajlik, a főhős számára az őt körülvevő embertömeg közömbös marad. A szupermodernitás antropológiájának feladata tehát az ember hellyel, illetve nemhellyel való kapcsolatának és ezek egymásba alakulásának vizsgálata. Kelet-Európa ma épp abban a bizonytalan állapotban van, amikor a váro­ sok működtetésének fenntartása érdekében a veszélyesen nagy kísértést jelentő globalizációt – akár túlzott mértékben is – szükséges lehet beengedni. Miközben Debrecen még jó ideig nem akkora (léptékű) tér, ahol ne lehetne ismerősbe botlani az utcán, vagy ne lehetne jól ismerni a város túlsó szegletét is, a szupermodernizálódás folyamatos és biztosabb jövőt akar előkészíteni. Meg kell tehát próbálni felzárkózni a késői kapitalizmushoz, be kell lépni a globális térbe, de úgy, hogy közben helyeink csak a működőképesség megkövetelte mértékig váljanak nem-helyekké. És a másik irányból is óvatosnak kell lenni, nagyon vigyázni kell arra, hogy a hely ne a konzerváló megőrzés módján tartsa meg szellemét, ekképpen annak csak nevét, képét, hisz ebben az esetben a város kirakattá, szimulációvá, „történelemmé” válik – halott területté lesz.

35

Fotó: Harangi László

DISPUTA Árkádok 36

körbejárható, a mellette nyitott sétálóutca a tömbbelsőbe vezet. Ehhez, rá merőlegesen, még egy utcácska csatlakozik a régi telkek végén-hátulján: a három új épület – a kis üzletház, az új piac és a Fórum, benne-rajta a színházzal – a két utca metszéspontjában néz egymásra. A kétszintes piac a merőleges pozíciójú utcácskára van tájolva, ahova nagy üvegfallal nyílik meg, de két rövid oldalán is átjárható. A tetőn még két, sávos tömegben, háromszintnyi magasságban elhelyezett irodaház ül; ezek teteje megfelel az első látásra zárt épülettömbnek tetsző Fórum felső síkjának is. A bevásárlóközpont aztán tovább tagolódik, a belső funkciók kívül is megjelennek: a tanítóképző főiskola felől a parkoló, az alsó két szinten a föld alá is benyúlva a bevásárlóközpont, az őt átvágó üvegezett passzázs, az üzletekre ráülő színházhenger és az ehhez kapcsolódó tetőkert. Az utóbbi két elemen kívül, melyek csak idén készülnek el, az együttes 2008 karácsonyára nyitotta meg kapuit. A már évtizedek óta roncsoltan álló belvárosi terület „régi” beépítését rekonstruálni nyilvánvalóan hiábavaló ábránd, már csak azért is, mert egyértelmű eredetét nem tudjuk helyreállítania: a középkori és a 19. század végi karakter egyaránt elpusztult. Az új épületek ugyan felismerik ezt és önálló rendszert hoznak létre, melybe hatalmas, idegen objektumokként állnak bele a házak, de a megoldás nem elég erőteljes ahhoz, hogy új értéket, hogy

helyet teremtsen. Ráadásul, ambivalens gesztusként: a piac és az üzletház, hogy mégis kapaszkodjon valamiféle karakterbe, a kortárs Debrecen heterogenitásába – de sokkal inkább a heterogenitás, a nőtt jelleg általános képébe, sztereotípiájába – tördelt térfalaival illeszkedni próbál. Egyébiránt ez a fajta (kinyilvánított) alkalmazkodási vagy imitációs irány új a város kortárs építészetének palettáján. Eddig a topológia terén a laposság, a horizontális elnyúlás, a széles-tág egymásba ömlő utcaszerkezet, míg a morfológiában a kálvinista-purista-monolitikus szigorúság jelent meg. Az egyébként oly nagyon különböző táblabíróság vagy az egyetem Élettudományi Intézete, esetleg a MODEM sikerültebb részei ebből a nézőpontból folytatásai voltak a kollégiumnak vagy a városházának. Egy eltűnt világ nemcsak finom formai, de szellemi követői is. A piactömb két kisebb új épülete viszont a ma állapotára, sokszínűségére és ziláltságára próbál reflektálni – több ponton képletszerűen. A piacon a nagy gesztusok egymás ellen hatnak: a lépcsőből tetőbe hajtott lemezbe beszúródnak az irodatömbök, melyeket (például a klasszikus modern funkcionalizmust követve) a külsőre kiültetett lépcsőházak tovább tagolnak. Így a megkomponáltság kézzelfoghatóságának és az esetlegesség deklarációjának együttes hatása és együttes olvashatósága, valamint az önállónak tűnő nagyléptékű ház alkalmazkodni akaró szándéka végül nem természetes heterogenitást, hanem sterilitást teremt. Ezzel ellentétben a kis üzletház teljesíti a feladatot, míg a Fórum teljesen más utat választ, noha a nagy doboz tagolása kézenfekvő megoldás is lehetne. Inkább a már említett példák reduktív módszerét követi, végeredményben valahol az építőjáték és a szobrászat között. Noha a korai tervek még a piachoz hasonlóan kisebb elemekből alkottak heterogén egészet, a megépült formán már homogenizálódott a töredezettség. A Fórum belülről és kívülről egyaránt tapasztalható feszes felületi szikársága magas minőséget ígér, de kozmetikázásként csak tüneti kezelést nyújt, csak első látásra varázsol el. Ugyanígy tesz a belsőben (a kivitelezés minőségétől eltekintve) a matt kő járdaburkolat: meglepő (és felüdítő) ezt itt látni, hisz egyébként minden nem-helyen a polír uralkodik. A csillogó, mindig tiszta, makulátlan felületek hivatottak szolgálni egyfelől az idő természetes múlásával fellépő patina megakadályozását, másfelől a neutralitást, amelyben a

7

Augé, i. m., 79.

tás eseménye kerül középpontba. A Fórum homlokzatán megjelenő denaturált, kifakított márkák és üzletlogók, melyek (az épület újabb meglepetéseként) a kifinomult grafikai homogenitás erős példái, egyben példái a vásárlást megünneplő gesztusnak is. Az épület szerénysége – az, hogy nem harsány reklámként mutatja magát – ezért, sajnos, egyben hazugság is. A semleges háttérnek katalizátorra is szüksége van ahhoz, hogy eseményt generáljon: ilyen katalizátor lehet a kultúra (a Fórum esetében talán a majdani színház) vagy másfajta közösségi tevékenység. A tételt jól illusztrálja a piac közösséget szolgáló funkciója és belső semlegesegyszerű háttere. És mivel fedett köztérnek szánták (az építészeti szándék szerint a zárt vásárcsarnok antitézisének), a nagymértékű nyitottság és a hatalmas tetőlemez elvekben megfelelő megoldást nyújt a városban való elhelyezésre, a vele való aktív kommunikációra is. Azonban az üvegfallal szemben, néhány méteres közelségben, részben ötszintes iskolaépület magasodik, részben a régi telkek végei sorolódnak egyelőre csonkán, féllátványként, mert nincs „kint”, amire tekinteni lehetne. Amint a környezettel való kapcsolatot biztosító másik elem, a tereplépcső is gyakorlatilag használaton kívül helyezett üres formai gesztussá vált. Nyilvánvaló, hogy a piac mint épülettípus sokkal jobban ala-

DISPUTA Árkádok

Fotó: Kőszeghy Attila

magányos vásárló „csak önmaga másik képével léphet kapcsolatba”.7 Az újjáformált terület – a gyakorlatilag mindig – erőszakos-tervezett hatásra létrejövő urbanizáció következménye. A Kölcsey Központtól a Darabos utcai lakótelepen és a Debrecen Plázán át a Fórumig tartó térség problémái azért súlyosak, mert itt még mindig létezik a szinte falusias, de legfeljebb kisvárosi/mezővárosi jelleg (persze sok ponton régi funkcióját vesztett formai karakterként), miközben a város metropoliszszerű pozícióba akar (ki-)törni. Ilyen helyzetben ugyan lehetetlen hagyományos értelemben vett, „szervesnek mondott” kapcsolatot teremteni, de lehetséges az egyes épületek milyensége, formai minősége mellett (legalább olyan súllyal) a köztük lévő kapcsolat feltárására és megteremtésére figyelni. Ebben a térbeli és szellemi köztességben van a lehetőség, itt jöhet létre esemény, itt lehet aktualizálni vagy aktivizálni a hely szellemét. Az új épület háttérbe húzódhat, mint a semleges-fekete modern színpadtér, mely helyet ad a történésnek, a színház kulturális tettjének. Vagy – mint a kortárs színházban –: az erős szellemmel sugárzó hely terében folyó játék, performansz, kiállítás teremthet hozzáadott értéket. Vigyázat azonban: ha túlságosan szó szerint értelmezzük a semlegességet, akkor a bevásárlóközpont épületét tekintve még inkább a fogyasz-

37

Fotó: Kőszeghy Attila

DISPUTA Árkádok 38

kítható, mint a pláza – ennek mutatója az előbbi átjárhatósága és az utóbbi zártsága is. A Fórumnak, nagy mérete ellenére, a gyalogosok számára mindössze két főbejárata van, illetve még egy surranófolyosóval és kiskapuval látták el a piac irányába. A bevásárlóközpont tehát – a köztér, a tágas-kommunikatív korzóhoz képest – kanyon, melyet mindössze a végein található bejáratok kapcsolnak a külvilághoz, míg belül önálló, szakadékkal lerekesztett világ nyílik meg. Ráadásul az épület a piac felé hatszintnyi tömörséggel (nem-)fordul, alul a belső üzletek kiszolgálózónája, felette parkolók rétegződnek egymásra (még a kétszintnyi hátrahúzott épületgépészet sem látszik, még csak nem is sejthető innen). Ez a kollázsszerű falegyüttes ugyan formailag és esztétikailag is tiszta, rendezett, de az általa teremtett újabb kanyon épp olyan halott, mint a Fórum túloldalán a megújult Rákóczi út a hétsávos úttesttel és a „belső üzletek kiszolgálózónájának” utcafronti megismétlésével. A három különböző kanyon egymás mellé sorolódik, de a középső kapja a leghangsúlyosabb szerepet. A fedett sétálóutca, mely nyílegyenesen vágja át az épülettömböt észak–déli irányban, behúzza a Rákóczi utca korábbi nyüzsgését a belsőbe. Ahol a tér megnyúlik, függőlegesen kitágul a pince–földszint–emelet réteges tortájába hintett boltokkal, illetve a még erre felkent habbal. Az összességé-

ben 4–5–6 szint magas doboz a dobozban lélegzetelállító vagy klausztrofóbiás kanyonforma, mindenki fogyasztásfalansztere. A térarányok mellett zavarba ejtő az az egyszerűség vagy szikárság, melyről már a külső kapcsán is szó esett: fegyelmezett ötletesség és profizmus egyesül itt a nemhely exkluzív minőségeként. A piac melletti kanyon folytatásaként megmaradó szabad térrészt – szerfelett fájdalmas módon – feláldozták az infrastruktúra érdekében. A tanítóképző általános iskolája felé eső piacfeltöltés zárt homlokzata és telibe aszfaltozott platója, a parkolóház rámpája és maga a parkolóház fordul, az utcaszerűségnek még a nyoma sem marad meg itt. Az iskola kikozmetikázott homlokzata és felújított előkertje embermagas, tömör kerítésfalak mögé van elrejtve, miközben bejárat gyakorlatilag nincs, csak besurranni lehet az épületbe. A gyalogosan használható utcatípus helyett az új koreográfia a belső kanyon mellett a tetőkertet ajánlja fel alternatívaként: ez utóbbi, a magasba emelt műzöld, a hagyományosan értendő köztérben való részvételt – mind átvitt, mind konkrét értelemben – annak fölébe helyezi. Lenézhetünk a városra, mintegy kívülről figyelhetjük létezését – azaz, jelen esetben a (gyalogos-) életét vesztett Rákóczi út kanyonjának mélyén hömpölygő autófolyamot és a régi városszövetből még megmaradt földszin-

DISPUTA Árkádok

A piactömb átalakításának vizsgálata szemléletesen zárható le egy múltból hozott példával való összehasonlításban. Egészen a huszadik század közepéig ugyanis a Református Kollégium alapvetően zárt világot jelentő és ekképpen várszerűen megjelenő, befelé forduló, a körülvevő (építettnőtt) környezet karakteréről valójában tudomást alig vevő behemótként állt a falusias kontextusban. Formatana korát tükrözte, de léptéke sokszorosan meghaladta a kis házakét, ergo nagysága a fotográfia képkivágatába sem fért bele. Legfeljebb egyszerűségében, egy tömegből kifaragott-

ságában hasonlított a többiekre. Mármost ha ily módon formai-morfológiai és jelentéstani értelemben egy bizonyos tárgynak és környezetének viszonya évszázados távlatban azonos, mi különbözteti meg egymástól a Kollégiumot és a Fórumot, vagy másképpen: lehet-e a Fórum éppolyan értékes, mint a Kollégium? A bevásárlóközpontot Marc Augé bizton nem-helynek nevezné, míg az utóbbit mi egyfajta élő-hely kategóriába sorolhatnánk; amely nem pusztán a múlt elbeszéléséből (bár jelentős mértékben abból is) táplálkozik, de egy meg-megújuló szellemet nevelő közintézmény is. Amely azonos korban jött létre az őt körülvevő világgal. Tárgy és környezete így egyívású, egyik a másik nélkül nem létezhetett, hiszen belőle fakadt. A kommunikáció közöttük folytonos és kölcsönös volt, és talán még az ma is. A Fórumnál teljes mértékben, míg szomszédainál részben hiányzik ez a szimbiózis; mindegy, hogy ezt szellemnek vagy karakternek nevezzük. A Kollégium példájából látszik, hogy a bevezetőben felemlegetett, már alig látszó hármastömb-karakter sem követelheti determinisztikusan a (formai) folytonosságot. De a párbeszédet mindenképpen. Ám az új épületek hátat fordítanak, nem „alkalmazkodnak” értően és nem is írják felül egyedi módon a struktúrát. A mély kanyon és a fennsík (mint a nyelv brutális képzavarai) elbeszél egymás mellett, és helytelen városiasságot eredményez.

Archiv felvétel

tes cívisházak tetőit. Másfelől a félig-meddig ökologikus tetőkert a színház számára meglehetősen exkluzív előteret, nyitott foyer-t ad majd. Csakhogy odabenn kortárs drámaszínházat akarnak működtetni – mely flexibilis, hierarchiamentes, néha mocskos-lucskos, máskor meg absztraktnéma –, s ennek nincs kapcsolata azzal az ünnepélyességgel és monumentalitással, amelyet a megemelt kertplató és a pláza néhány szintjének tetejére pakolt, még zsinórpadlással is megtoldott, égbe kapaszkodó oválhenger szín-ház jelez. Ha az új kulturális intézmény valóban integrálódni tudott volna a bevásárlóközpontba (ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan vágy), akkor az már adekvát építészeti viszonyrendszert teremthetett volna a kritikus és határait feszegető kortárs teátrumnak.

39

Régi magyarok dilemmái

DISPUTA Lépcsők

Bitskey István: Mars és Pallas között

40

A Csokonai Könyvtár sorozat 2006-ban újabb „régi magyaros” kötettel jelentkezett. A jól ismert sorozatnak ez immár a 37. kötete: az eddig megjelent kötetek sora tanúsítja, hogy a sorozat az irodalom, az irodalomtörténet újragondolását, az új (elsősorban, de nem kizárólag debreceni) kutatási eredmények közzétételét vallja céljának. Ebben a sorozatban Bitskey István utoljára 1996ban jelentetett meg tanulmánykötetet (Eszmék, művek, hagyományok. Tanulmányok a magyar reneszánsz és barokk irodalomról), az azóta eltelt időszakban a sorozat általa szerkesztett tanulmánykötetekkel gazdagította régi magyaros kínálatát. Új könyvében a 2000 és 2005 között konferenciákon elhangzott előadásait, valamint korábban magyar és idegen nyelveken megjelent – itt lényegesen kibővített és átdolgozott – tanulmányait adja közre. Az ilyen tanulmányköteteknek nagy előnye, hogy a sokszor nehezen hozzáférhető folyóiratokban, köszöntő- vagy konferenciakötetekben megjelent szövegeket – általában ezek alaposan átdolgozott változatait – egy helyen olvashatjuk, emellett pedig szerzőjük legaktuálisabb kutatási érdeklődését kontúrozzák. A kötetbe beválogatott tanulmányok mindegyike egy vezéreszméhez kapcsolódik: azokat a megoldásokat keresi és mutatja be, amelyekkel a kora újkor szereplői az állandó létfenyegetettség közepette megtalálták a „modus vivendi”-nek nemcsak a fizikai, hanem a szellemi lehetőségeit is. A szerző ezt a küzdelmet fejezi ki a kötet címével is, amellyel azt is büszkén felvállalja, hogy a Klaniczay Tibor nevével fémjelzett iskolához tartozik. Nyilván nemcsak címében kíván rímelni Klaniczay 1985-ben megjelent könyvére (Pallas magyar ivadékai), hiszen kutatása fő feladataként a Klaniczay Tibor által kezdeményezett kutatási témák és irányok, nem utolsó sorban pedig az általa képviselt tudósi magatartás folytatását jelöli meg. Ezt a folytatást Bitskey István azoknak a nyomoknak a feltárásában látja, amelyek a Mars és Pallas közti folytonos választásának, összehangolásának kényszerűségéből eredeztethetőek, és amelyeknek a Kárpát-medencében sajátos közösség- és tudatformáló erejük is volt. Ezek körvonalazása során Bitskey nem vállal könnyű feladatot, hiszen egy olyan kor-

szak olyan jelenségeinek leírására vállalkozik, amelyeket nemcsak nehéz megragadni, de az értelmezésüket segítő magyar vonatkozású terminológia is majdnem teljesen hiányzik. Kutatási témaként a múlt- és a sorsértelmezést jelöli meg, amely nézete szerint legközelebb viheti e közösségtudat elemeinek körvonalazásához, az „önértelmezés és identitáskeresés narratíváinak” megragadásához; a vizsgálatot a legkülönfélébb műfajú, típusú szövegeken végzi. A kötetnek mind a tizenkét tanulmánya jelentős nemzetközi szakirodalomra alapoz; a szerző úgy teremt nemzetközi kontextust témáinak, hogy a korszakkal foglalkozók számára nagy segítséget is nyújt a nemzetközi szekundér irodalomban való tájékozódáshoz. A nemzetközi szakirodalomban való tájékozottság mellett kiemelendő az a törekvés is, amelyet a szerző a magyar irodalomtudomány nemzetközi megismertetéséért tesz. Erről tanúskodnak az eredetileg idegen nyelveken megjelent, magyarul először itt olvasható tanulmányok. E tekintetben is Klaniczay Tibor nyomdokait követi a szerző, akinek ilyen irányú erőfeszítéseit a régi magyaros körök jól ismerik és elismerik. A Bitskey István érdeklődését lekötő témákat, vizsgálati módszereit más köteteiből is jól ismerhetjük, e kötetét olvasva talán nem véletlenül juthat eszünkbe az 1999-es Virtus és religió című könyve. Nemcsak a címek közös gondolati tartalma, hanem a kötetek egyes tanulmányai is egymásra játszanak. Éppen az ilyen egymással érintkező tanulmányok mutatják meg a tudósi magatartás lényegét is: a korábban felvetett ötletek állandó újragondolása, a folyamatosan szélesíthető forrásanyag beépítése (nemegyszer engedve az alapötletet átíró elemi erőnek), valamint az egyre gazdagodó szakirodalom újabb szempontjainak alkalmazása mindig tartogathat meglepetéseket, árnyalhatja a korábbi megállapításokat. Mindemellett pedig azt is megmutatja, hogy megfelelő problémafelvetéssel hogyan képesek mindig új életre kelni a sokszor lelegyintett, „untig ismert” témák. Bitskey István vizsgálódásainak mentalitástörténeti eredményeit az imagológia- és a narratológia-kutatás eszközeivel kívánja felszínre hozni, olyan vizsgálati szempon­ tokkal tehát, amelyeket mostanában szíve-

léltetésképpen pár név: Tinódi, Balassi, Zsámboky, Pázmány – Csabai Mátyás, Christianus Schaesaeus, a Melchior Junius, majd Ungnád András, Thomas Lansius) szoros szövegolvasó-elemző módszerével elemzi a toposz rétegzettségét. Azt mutatja be, hogy a vár védelmének megörökítése hozzájárult az Európa-szerte elterjedt, a magyarságot a kereszténység védelmezőiként elismert, az antemurale és a propugnaculum Christianitatis-toposz kialakulásához. Hasonló témakörrel, a magyar történelem korai mitizálásával foglalkozik a História és politika című tanulmány is. A Krakkóban forgolódó erdélyi szász humanista, Leonhardus Uncius ugyanitt kiadott, latin nyelven versbe szedett magyar történelme nem ismeretlen mű sem a lengyel, sem a magyar szakmai körökben, mégis keveset tudunk mind a szerzőjéről, mind magáról a műről. A műnek még műfaja sem dönthető el egyértelműen (az országismertetés, a humanista múltértelmezés, az alkalmazott költészet vagy a politikai propaganda egyaránt felvetődhet); Bitskey Uncius művének kulturális és politikai kontextusát írja meg, bemutatva, miként ágyazódik a neolatin költészet hagyományába és milyen új politikai helyzetre reagál. Báthory megválasztásában olyan esélyt lát(tat), amellyel nemcsak a nemzeti királyság, hanem erős kelet-közép-európai hatalmi központ is kiépíthető. Báthory népszerűsítését célozza a lengyel és a magyar múltértelmezés ös�szehangolásával (hun–magyar kontinuitás, szarmatizmus). A mitizálás a központi kérdése a következő, ezúttal Bocskai emlékezetét az irodalmi hagyományban vizsgáló tanulmánynak is, amely a kérdéshez kapcsolható historiográfiai elméletek bemutatása után a modern kori irodalomig követi a Bocskai-kép alakulását. A kötet érdeme az is, hogy régi vitákat elevenít fel és újakat is kezdeményez. Régi-új érveket hoz a magyar szakirodalomban már ismert ellenvéleményekre (A nemzetsors toposza… című tanulmányban Ács Pállal vitázik Pázmány kapcsán, amikor a népet ért isteni büntetés okait értelmező korábbi álláspontjához hoz újabb érveket); adatokat helyesbít (például Sugár István adatait cáfolja Balassi egri éveire vonatkozóan a Végvár és kultúra című tanulmányban), vagy – Dusan Kovač munkáiból kiindulva – a nemzeti történetírás különféle elfogultságaira mutat rá; a Felvidék példáján illusztrálja, hogy a többnemzetiségű térség egyes nemzeti szempontú történetírása helyett éppen a többnemzetiségű

DISPUTA Lépcsők

sen választanak a régi magyar irodalom kutatói, körükben mostanában válik „divatos” módszertani eszközökké. A Mars és Pallas között című gyűjtemény első tanulmánya (Válság és reménység) a jól ismert történelmi kontextus felelevenítésével az alapozás szerepét tölti be: Mohács minden szempontból emblematikus kezdete egy új politikai-társadalmi berendezkedésnek, noha mentalitástörténeti szempontból még mindig csak sejtjük közvetlen vagy közvetett hatásait. E hatás feltérképezésére vállalkozik a következő, „a modern nemzetfogalom archeológiáját” (38) vizsgáló tanulmány (A nemzetsors toposzai a kora újkori magyar irodalomban), amelyben a „kortársaknak a múltról alkotott képzetét és ebből következően önszemléletét is” (38) kiolvasni reméli az olyan ismert, toposszá merevedett megfogalmazásokból, mint a fertilitas Hungariae, propugnaculum Christianitatis, flagellum Dei stb. A múltértelmező toposzok egymás összefüggésében alkotnak múltról szóló narrációt, így válhatnak a múltról való beszédnek egy módjává, miközben aktuális helyzetjelentésként is működnek, s teszik ezt oly módon, hogy közben a jövőre vonatkozó tanításként, sokszor jóslatként is szolgálnak. Nem ismeretlen ez a kutatási érdeklődés és irány a hazai szakirodalomban, nagymértékben alapoz is rá a szerző, ennek összekapcsolását kísérli meg a már kevésbé honos imagológia e téren is hasznosítható (főleg német) eredményeivel. Bitskey István több írásában is rákérdez, mennyiben bizonyult igaznak a kora újkori Magyarországon a híres cicerói mondás: „Inter arma silent Musae”. A Végvár és kultúra című tanulmánnyal erre cáfol rá az egri vár környezetében íródott munkák felsorakoztatásával (Balassi Bálinttól, öccsén, Ferencen vagy Kátay Mihályon keresztül a Sásvár bég históriájáig), a tudós vitéz szerzők mellett legalább ilyen ösztönző hatásúnak látja a különböző felekezetek, az erdélyi „recepta religio”-k együttes jelenlétét. Bár az erdélyi és az egri viszonyok ilyen szempontú összehasonlítását a szakirodalom merész kijelentésének tartja, azt elfogadja, hogy az ilyen környezetben kirobbanó hitvitáknak nagy szerepük van abban, hogy a virtus militaris és a religio, a fama és a christianitas az (erkölcsi) értékrend legfontosabb összetevőivé váltak. A következő tanulmány témája továbbra is Eger, az egri diadal toposszá válásának folyamata. Az egri viadal témájával foglalkozó közismert és a köztudatba kevésbé beivódott szerzők munkáinak (szem-

41

DISPUTA Lépcsők 42

jellegből adódó regionális identitás összetettségét lenne érdemes vizsgálni (Kultúrák metszéspontján). A kötet címével kifejezett gondolatot talán a legátfogóbban a Militia et litteraria című tanulmányban találjuk meg, amely a kora újkori Európában felbukkanó magyarságkép változatait követi végig. A 16. század végére – a jezsuitáknak a magyarság jellemrajza iránti fokozott érdeklődésének köszönhetően – már „hagyományos kérdésnek számított annak mérlegelése, hogy […] [v]ajon karakterük Mars és Minerva szolgálatára alkalmas lehet-e?” (141) Bitskey – főleg jezsuita jelentéseken alapuló – következtetése, hogy a barbár és harcias jelzőkben megragadható népkarakterológia mellett a század végére már olyan vélemény is megfogalmazódott, amely a mostoha körülmények ellenére számos magyarországi fiatalnak a tudományok iránti érdeklődését és erre való tehetségét emeli ki. A 17. századból a védőbástya toposzával laudálók és az álnok, barbár jelzőkkel vituperálók vélekedéseit helyezi egymás mellé, így mutatja meg a 17. század európai és hazai nyilvánosság – sokszor az egymásnak legellentmondóbb nézeteket magába foglalni tudó – rétegzettségét és összetettségét. A nemzetkarakterológiák alakulása, a „másik”, az idegen képének kialakítása az ismertség (vagy éppen ismeretlenség) fokozataival van szoros összefüggésben. Az utazási irodalom sok szempontot kínál egy ilyen irányú vizsgálathoz is. A kötetben két tanulmány is foglalkozik az utazás kérdéseivel: a Hungáriából Európába című tanulmányában a hazai utazási irodalmat (naplók, beszámolók, levelek, utazási „kézikönyvek”) tekinti át oly módon, hogy az utazók társadalmi helyzete szerint igen változatos utazási szokásait, úti céljait mutatja be; miközben rávillantva ezek mentalitástörténeti tanulságaira, a mikrotörténet szempontjainak alkalmazását is kínálja. A másik tanulmány (Stúdium, régió, identitás) peregrinációtörténet; amelyet az motivált, hogy bár e témát széles körben ismerik és kutatják, a német nyelvterület magyar diákjairól igencsak szegényes a szakirodalom. A dolgozat a külföldi stúdiumoknak a magyar elit identitástudatára tett hatásait méri fel, ehhez pedig a német szakirodalomban ismert, régiók szerinti felosztást követve tekinti át az egyes egyetemek magyar kapcsolatait (Bécs, Grác, Prága, Olmütz, a Habsburg Birodalom elővidékének, a „vorderösterreichische Kulturlandschaft”nak két egyeteme, Salzburg és Dillingen, valamint Ingolstadt). Bécs és Grác vezető

szerepét eddig is hangsúlyozta a szakirodalom, identitásformáló hatásukat Bitskey István is kiemeli (a 17. század során Bécs vált a magyar arisztokrácia legfontosabb képzési központjává, a korábbi tradíciók továbbélésének is köszönhetően itt alakult ki a közép-európai katolikus mentalitás sajátos magyar változata is; Grác pedig hídként szolgált Magyarország és Róma között). Mellettük viszont nem elhanyagolható a német nyelvterület „kisebb” egyetemeit látogatók szellemi hozadéka sem. Mint a katolikus megújulás egy-egy fellegvára (e tekintetben Ingolstadtot kell kiemelni), részben az előképzést biztosították, részben pedig – az oktatás terén regisztrálható hatásokon túl – a szellemi életet is formáló személyes kapcsolatoknak legalább ennyire fontos tudatformáló erejük volt. A számbavétel statisztikai adatai fontos következtetésekhez vezetnek. A két vezető egyetem mellett a kisebb oktatási központok nemcsak a magyar diákság képzési formáit színesítették, hiszen a más és más fajta idegen környezet a natio hungarica tartalmainak körvonalait is sokféleképpen alakította. A nemzettudat a témája a kötet következő nagy tanulmányának is (Virtus és poézis), amelyben a szerző Zrínyi műveit vizsgálva ebben az összefüggésben teszi fel az önszemlélet kérdéseit. Zrínyiről már könyvtárnyi szakirodalom született; az itt végigvezetett vizsgálat a kérdésfelvetés elméleti beágyazottsága tekintetében újszerű. Az irodalomtörténet-írás körül kirobbant vitákban Takáts József elsődleges kontextuselmélete egyike a legvitatottabb, de – amint ezt Bitskey Zrínyi-elemzése is mutatja – a régi magyaros körökben talán a legalkalmazhatóbb módszereknek. A „szellemi környezet, az intézmények és konvenciók fennálló rendszere” alapvetően meghatározza az írás módját, és közvetíti eszmei tartalmait. Zrínyi önértelmezése – a hadvezér és az író – ilyen kontextusban nyithat utat a virtus-értelmezéseken túl a nemzeti önszemlélet rétegeinek vizsgálata felé. A burke-i kollektívum fogalmának bevezetését a vallásos és a regionális, tehát a nem nyelvi alapokon nyugvó öntudat kollektívumformáló erejének felismerése indokolja. Zrínyi nemzeti önszemléletének vizsgálata a nemzeti sztereotípiák működésének áttekintésével válik az eddig ismertnél sokkal árnyaltabbá. A Török Áfium… „idegeneinek” képe e sztereotípiák lélektani működésére is rámutat. A tanulmány zárórésze a Zrínyi-féle nemzeti öntudatnak és a vele szorosan összetartozó jövőképnek – sok tekintetben átalakult – 19. szá-

zadi továbbélését regisztrálja. Zrínyi széleskörű hatását nemcsak ezzel bizonyítja, éppen ezért emlegeti fel Bitskey is a nem katolikus körökben keletkezett átírásokat, az angol Zrínyi-életrajzot vagy a Comenius köreihez tartozók vélekedéseit. A kötet zárótanulmánya az eddig megjelent Bitskey-kötetek „hagyományát” folytatja: a régi magyar irodalom szöveghagyományának 20. századi szépirodalmi művekben való továbbélését mutatja be. Ezúttal Illyés Gyula Kormos képek a magyar múltból című, négy versből álló versfüzérében mutatja ki a régi magyar irodalmi műveltség reminiszcenciáit – nemcsak a

versszereplőkben, hanem a szövegformálás módjában is. A kötetet nyilvánvalóan nemcsak a szűk szakmai köröknek szánta a szerző, élvezetes és olvasható stílusa bárkit megszólíthat, aki az elmúlt korszakok történéseire kíváncsi. (Bitskey István: Mars és Pallas között. Múltszemlélet és sorsértelmezés a régi magyarországi irodalomban. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006. Csokonai könyvtár, 37., 272 oldal, 1900 Ft) Luffy Katalin

Nem szokványos az a kiadói megoldás, mely egy életműsorozatot az illető szerzőről szóló monográfiával indít. A hagyományápolás vagy akár üzleti megfontolások által ösztönzött gesztus azt sugallja, hogy itt egy kiemelkedő alkotóval, klas�szikussal van dolgunk. Ugyanakkor olyan, remélhetőleg az olvasói kereslet által vis�szaigazolódó feltevés is állhat a háttérben, mely szerint igény van az írókról és költőkről szóló közérthető, aktuális és igényes elemzésekre. Ez a beszédhelyzet azonban veszélyeket is rejt magában: óhatatlanul behatárolja az irodalomtörténész mozgásterét, hiszen munkaadója aligha örülne, ha a sorozatot olyan értekezés nyitná, mely erős fenntartásokat fogalmaz meg az életmű értékeit illetően – ezzel szemben alkalmat ad a kultikus beszédmód felé történő elmozdulásra. A kiadó választásának helyességét igazolja, hogy a feladatra kiszemelt Szirák Péter Örkény Istvánról írt pályaképében kiválóan oldotta meg, hogy egyszerre nyújtson közérthető bevezetést, elmélyült elemzést és finoman differenciált értékelést, miközben a csapdahelyzeteket is sikeresen elkerülte. Örkény pályájának megértéséhez és ábrázolásához a Szirák által is osztott általános vélekedés szerint elengedhetetlenül szükséges életrajzának ismerete. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Szirák az utóbbi időben új lendületre kapott életrajzírói hagyományhoz kapcsolódik: Örkény életének alakulása, már amennyit ismerhetünk belőle, csak annyiban érdekli, amennyiben feltételezhetően hatással volt alkotói felfogására, poétikájára. Örkény

magánélete (leszámítva Radnóti Zsuzsával való kapcsolatát) kevéssé, közéleti szereplése inkább érdemel ebből a szempontból figyelmet, hiszen olyan időszakban élt, amikor egyrészt egyetlen művész és gondolkodó sem függetleníthette magát a politikai eseményektől, a diktatúra az alkotótevékenységet uralni, irányítani kívánta; másrészt Örkény a háború után maga is kereste a kapcsolódást a politikai szférához. Szirák a művek poétikai elemzésének és szerzőjük sorsfordulatainak összekapcsolásával olyasmire vállalkozott, amire kevés magas szintű példa van a huszadik század második felének magyar irodalmát tárgyul választó szakmunkák között. Ez a szerző számára sem rutinszerű feladat, hiszen nagyobb terjedelmű írásai közül kitűnő Kertész Imre-monográfiájában (2003) szinte csak szövegelemzésre alapozva építette föl az író pályaképét, míg korábbi, Grendel Lajosról szóló művében (1995) a prózapoétikai megoldások értékelése kapcsán leginkább az foglalkoztatta, hogy a művek befogadástörténetét hogyan befolyásolta a „prózafordulat” mint kritikatörténeti folyamat. Az eddig megjelent átfogó Örkény-monográfiák sem jártak elöl jó példával, hiszen Lázár István műve (1979) elsősorban életrajznak tekinthető, Szabó B. István (1997) kerüli a szövegszerű műelemzést, és Simon Zoltánnál (1989/1996) sem sok ilyen részletre találunk, ha leszámítjuk a pszichologizáló olvasatokat és a művek tartalmi összefoglalását színesítő idézeteket. Szirák könyvének ellenben legnagyobb erénye, megítélésem szerint, épp a műelemzések finomságában, árnyaltságá-

DISPUTA Lépcsők

Örkény elbeszélése

43

DISPUTA Lépcsők 44

ban, eredetiségében rejlik, s ez avatja az eddigi legjobb Örkény-monográfiává. Történeti munkáról lévén szó, mégis felvetődhet a kérdés, hogy vajon ezek a műelemzések mennyire zökkenőmentesen illeszkednek a könyvben felvázolt irodalomés kultúrtörténeti konstrukciókhoz. Egy szőrszálhasogató irodalomtörténész bizonyára felróná, hogy az Örkény-befogadást túlságosan nagyvonalúan tárgyalja a kötet szerzője (szinte csak a Réz Pál-szerkesztette Örkény-emlékkötetbe beválogatott kritikákra található hivatkozás), s még azokra a kritikatörténeti folyamatokra sem tér ki, amelyek pedig kulcsszerepet játszottak Örkény kanonizációjában – gondolván itt a modernizmus recepciójának kontextusára, de említhető az egzisztencializmus kétségkívül sajátos befogadástörténete is. Ez azonban nem biztos, hogy igazságos bírálat volna, hiszen egyrészt nagyon kevés az olyan részletesebb elemzés, mely a korszak kritikatörténetét a megfelelő távolságtartással és reflexiós igénnyel vizsgálná (Szirák is jóformán csak Standeisky Éva műveire támaszkodhatott, márpedig bármilyen remek munkát is végzett a történész asszony, csupán rá hagyatkozva aligha teremthető újra a kontextus), másrészt nem várható el egy ilyen típusú, a fent jelzett beszédhelyzet által is meghatározott monográfia szerzőjétől, hogy kiterjedt levéltári kutatásokat folytasson, részletesebb kontextuális elemzésekbe bocsátkozzon. Egy efféle, terjedelmi korlátokat is szem előtt tartó könyv kénytelen vállalni, hogy az irodalmi művek esetében egyébként is mindig fontosabb műelemzést részesíti előnyben a történeti szituálás rovására. Azt azonban így is érdemes kiemelni, hogy Szirák nem csatlakozik a korszak politikai hatalmát elszemélytelenítő, csupán általános folyamatokról értekező, és ezáltal az egyes személyek felelősségét elkenő szerzők sorához. Ennek megfelelően a könyvből az is kiderül, hogy milyen szerepet játszott Örkény pályájának alakulásában Antal Helén, Köpeczi Béla, Szirmai István és főleg Nemes Dezső, s bizony magát Örkényt sem mentegeti a szerző ott, ahol menthetetlen (vö. 149–150), így utalva az áldozati és az elkövetői szerep viszonylagosságára. Csillapíthatják az imént jelzett hiányérzetet, hogy Szirák gyakran idéz Radnóti Zsuzsa életműkiadást kísérő jegyzeteiből, melyek sok újdonsággal szolgálnak, s komoly segítséget nyújtanak az olvasók számára az ötvenes-hatvanas évek eseményeinek megértéséhez. Azt is meg

lehet említeni a fent megfogalmazott kifogásokra reagálva, hogy míg a nyomtatásban megjelent művek kritikai visszhangja kevesebb figyelmet kap, a monográfia örvendetes módon nagy súlyt helyez a műértelmezésként felfogott színielőadások elemzésére, s ebben is szakít a korábbi monográfusok gyakorlatával. A kötet, minden újdonsága s később említendő hangsúlyáthelyezései ellenére, nem rajzolja át alapvetően az utóbbi évtizedek szakirodalma által kialakított Örkény-képet, amely ugyan nem tekinthető teljesen egységesnek, a főbb vonások a legtöbb értelmezőnél mégis felismerhetőek. Ennek megfelelően Szirák Örkény pályáját ciklikusnak láttatja, mely jellemvonást Simon Zoltán már említett Örkény-könyvének címében egyszerűen A groteszktől a groteszkig formulával ragadta meg. A felfogás, mint ennyiből is sejthető, arra épül, hogy Örkény fiatalkori írásaiban már felbukkant az a groteszk, ironikus hangvétel, az a különféle értékrendeket ütköztető „kettős látás”, amely a hatvanas-hetvenes években született legnépszerűbb alkotásainak is jellemzője, de amelytől eltávolodott a szerző az ötvenes években, hiszen akkor a szocialista realizmus követőjévé vált egy időre. Ebben a szellemben nyilatkozott Szabó B. István is, igaz, ő engedményt tett a – többek közt a „Sóska” által képviselt – lineáris pályakép felé: az említett „kettős látás”, s voltaképpen az örkényi groteszk kialakulását a viszonylag későn megismert Kafka hatásának tulajdonítja, mely így mintegy visszavezette önmagához a szerzőt. Ezt a groteszk pályafordulatot az Örkény-szakirodalom, még az egyvonalú kibontakozást sejtető értelmezők is, az író „magára találásaként” írják le. A különbség a rendszerváltozást megelőzően mértékadónak tekintett elemzések és az 1989 utáni számvetések között ebből a szempontból annyi, hogy előbbiek a „sematizmus” után még egy „nyugatos-nihilista” kilengést is beiktatnak a pályaképbe, és csak ezután engedik, hogy a szerző hos�szas keresgélést követően végre rátaláljon saját magára, a kádárizmussal kiegyező „humanista groteszk” íróra. Örkény előszeretettel kommentálta saját műveit és pályáját: ez recepcióját is erősen befolyásolta, és a magára találás motívumát voltaképpen e magyarázatokra vezethetjük vissza, ami természetes is, hiszen az önelbeszélések bevett fordulatáról van szó. Csakhogy kérdéses, vajon Örkény hatvanas–hetvenes években kidolgozott, önigazoló önelbeszélését mennyire érdemes követni pályaképe

re, annak is egy sokkal későbbi időpontból mesélő változatára hagyatkozik, s „szerepnek” minősíti Örkény 1947 őszén későbbi feleségének, Nagy Angélának írt önelemző vallomását, melyben azt hangsúlyozza, hogy belső meggyőződésből lett kommunista. Véleményem szerint egyáltalán nem tévedés ezt szerepnek tartani: mindössze azt vitatom, hogy ezt egy olyan „autentikus” Örkény felől lehessen megtenni, aki mentesül a szerepstátusz alól. Ehelyett – mivel meggyőzőnek tartom azokat az elméleteket, amelyek kételkednek egy egységes és eredeti identitás létében – azt tartanám kívánatosnak, ha egy olyan Örkényről beszélnénk, aki különféle szereplehetőségeket élt meg, melyek nemcsak időben, hanem térben – ha úgy tetszik, a diszkurzív térben – is változtak. A pályakép korszakolása természetesen ezzel együtt is végrehajtható. Ugyan rokonszenvezhetünk egyik vagy másik szereppel, de amennyiben Örkény nyíltan és az intim magánbeszéd fórumain is határozottan azonosult az egyik szereplehetőséggel, nem látom okát annak, hogy ezt ne tartsuk éppoly hitelesnek (vagy éppoly kevéssé hitelesnek), mint bármelyik másikat. Szirák könyvével kapcsolatban az a zavarba ejtő, hogy ennek belátását voltaképp a szerző elemzése készíti elő, ő maga mutatja be a szereplehetőségek sokféleségét, és ez nem kis jelentőségű felismerés, mely a későbbi Örkény-recepció útját is kijelölheti. Szirák mégsem szakad el eléggé a kései Örkény, a „Sóska” és az eddigi elemzők által megalkotott elbeszéléstől, noha meglettek volna rá a retorikai eszközei, ha az identitáselvű narratív séma helyett marad az esztétikai fogalmaknál és csak a „korábbi stílusjegyekhez való visszatérést” hangsúlyozza, ahogy a kötet több helyén is teszi. A szereplehetőségek kapcsán pedig, úgy látom, érdemes lenne megfontolni, hogy vajon Örkény kanonizációja mennyire függ össze azzal a kádári kezdeményezéssel, mely tudatosan teret juttatott egyfajta lojális belső ellenzéknek? Az egyes művekről Szirák példaadó távolságtartással mond ítéletet, mindig alapos érvelést követően. Részletesen és érzékletesen elemzi az Örkény-szövegek humorának különféle forrásait, fakadjon az bár paródiából, travesztiából, groteszk ábrázolásmódból, iróniából, helyzet- és jellemkomikumból, vagy éppen a pesti vicc kelléktárának alkalmazásából, s nem meglepő módon e változatos (bár néha erőltetett) humort tartja a valamennyire is értékes Örkény-szövegek mindenkori közös

DISPUTA Lépcsők

felrajzolásakor. Vajon megkérdőjelezhető-e egy bizonyos szerző önazonossága egy későbbi kor értékítéletére hivatkozva? S így vajon kitüntethető-e egy szerző egyik pályaszakasza egy másik rovására? Kijelölhető-e az a mű, amely inkább jellemzi az alkotót, amely az „igazi” arcot mutatja? Ezzel az örökséggel és dilemmával valamelyest Szirák is küzdeni látszik, ahogy többek közt egyik, Örkény saját szavait megidéző fejezetcíme is világosan jelzi („Közelebb kerülhettem önmagamhoz.”), de egyébként is használja a magára találás kifejezést. Érzékelhető továbbá az a törekvés, hogy Örkény „sematikus” korszakát történeti kényszerítő erőknek tulajdonítsa, ne belső meggyőződésből fakadó esztétikai hitvallás következményének, mert csak így igazolható, hogy pályájának egy gyenge és vonalas műveket termő szakasza miért rekesztendő ki az implikált „eredeti”, „igazi” Örkényről alkotott képből. A „Sóska” Örkény-fejezete – egy másik történeti helyzetben – éppen ezért kényszerült maszatoló önellentmondásra: miután megállapítja, hogy Örkény háború utáni kommunista fordulata „logikus következménye volt annak, amit Krasznogorszkban megélt és megírt; mélyen meggondolt, kollektivistává átalakult életfelfogásának és meggyőződésének politikai kifejezése” volt (A magyar irodalom története 1945–1975, szerk. Béládi Miklós, 777), amit íróként kívánt „kamatoztatni”, a következő oldalon már arról értesülünk, hogy „belső meggyőződésére igenis hatottak külső erők, hogy a magyar próza akkor egyedülinek mondott, »kritikai realista«, majd »szocialista realista« útjára térítsék” (778–779). Minthogy Szirák esetében igen jó elemzőkészséggel rendelkező irodalmárról van szó, könyvében a probléma gondos mérlegelés folyamán tárul az olvasó elé: számos irodalmi és irodalmon kívüli szempontot figyelembe vesz véleményének kimunkálásakor. Értelemszerűen fontos kérdéssé válik számára, hogy vajon Örkény önszántából lépett-e be a kommunista pártba, vagy kényszerítő erők működtek-e közre, és az is, hogy 1947/48-ban nyilvános megnyilatkozásait mennyire árnyalják magánlevelei, a kánon erőszakos átalakítása ellen fellépő megnyilatkozásai (az újholdasok és Krúdy kapcsán), a Szabad Nép szerkesztőségében vállalt konfliktusai, vagy később, 1951-től miként lép fel egyre nyíltabban a kultúrairányítás módszerei ellen. Érdekes, hogy míg máskor Szirák példamutató forráskritikával él, ezúttal az utólagosan megkonstruált szerzői önelbeszélés-

45

DISPUTA Lépcsők

jegyének. Az utóbbi évtizedek értelmezőinek többségével szemben Szirák műelemzései inkább a „Sóska” ítéletét látszanak igazolni, mely rámutatott, hogy ha nem is hihetünk Örkénynek, aki 1949re teszi a szemléletváltást, pályafordulata már 1953-ban megkezdődött, és fokozatosan ment végbe. Az életmű csúcspontjait a monográfus a Tótékban, a Macskajátékban és a Pisti a vérzivatarban című művében jelöli ki, de – például Simon Zoltánnal ellentétben, aki a Tóték korszakos jelentőségét hangsúlyozta – a legutóbbit tarja a magyar drámaírást átformáló műnek, P. Müller Péterhez hasonlóan. Általánosságban elmondható, hogy Szirák élénk dialógust folytat a közelmúlt Örkény-recepciójával, a már említetteken kívül főként Földes Anna, Thomka Beáta, Balassa Péter, Bécsy Tamás és Kulcsár Szabó Ernő műveivel, és ennek során alakítja ki saját Örkény-értel-

46

mezését, amely ugyanakkor a terjedelmes idézetek ellenére sem esik darabjaira, átfogja a jellegzetesen szirákos érvelésmód, mely képes termékenyen továbbgondolni és szintézisbe foglalni az egyes állításokat, miközben maga is igen határozott állásfoglalást körvonalaz. Azt hiszem, éppen ez az, amiért Szirák Péter ez idő szerint az egyik legizgalmasabb irodalmár: a nagyotmondás kényszere nélkül képes újat mondani, miközben szövegei mindig vitaképesek, elgondolkodtatóak. Kíváncsivá tesz, vajon mi kerülne ki a keze alól, ha egyszer nem felkérésre, hanem saját érdeklődésétől indíttatva írna könyvet. (Szirák Péter: Örkény István [Pályakép]. h. n. Budapest, Palatinus, 2008. 376 oldal, 3200 Ft) Scheibner Tamás

A középkori Európa válsága

gazdaság. A viszonylag kiegyensúlyozott terméseredmények miatt többé-kevésbé elegendő táplálék termett, javult a földek eltartó képessége, s gyors ütemben gyarapodott a népesség. A virágzó középkor századaira jellemző meleg klímafázisban az erdőhatár az Alpokban csaknem elérte a 2050 méteres tengerszint feletti magasságot, és 1000 körül Norvégiában is 100–200 méterrel magasabban lehetett gazdálkodni, mint 300 évvel később. A pollenvizsgálatok még az északi szélesség 69,5 fokán is árpa termelését bizonyították. A nyári átlaghőmérséklet 0,7–1 ºC-kal lehetett magasabb Angliában, és kb. 1–1,5 ºC-kal volt melegebb Közép-Európában, mint a 20. században. A 9–13. század közötti általános felmelegedés következtében Grönland déli része valóban „zöld föld” volt, nem borította állandó jégtakaró. Ezért is jöhettek ott létre viking kolóniák a 11. század elején. A mainál jóval magasabb átlaghőmérséklet, klímaváltozás tehát nem környezetszennyezés és üvegházhatás következménye volt. A Föld történetében az emberi tevékenységtől függetlenül számos éghajlatváltozás zajlott le (mint például a jégkorszakok), és az emberi történelemhez kapcsolódóan is több érzékelhető változás történt. Észak-Afrika például az ókorban még a mediterrán világ legjelentősebb gabonatermelő térsége volt, a középkorban azonban már a sivatag peremét jelentette. A 7. században a Kaszpi-tenger vízszintje 14 méterrel volt alacsonyabb, mint a 14. században, a mai vízszint pedig alig 1 méterrel magasabb, mint a 7. században volt. A virágzó középkor enyhe telei és elegendő csapadékot hozó, meleg, de nem forró nyarai között az éhség rémétől többnyire ugyan nem kellett tartani, de a megélhetés ilyen körülmények között sem volt mindig biztos, és évszakonként nem azonos nehézségeket jelentett. Tavasz végén, vagy az aratás előtt például a kereslet és kínálat törvényével összefüggésben a gabonaárak magasabbak voltak, mint utána. Az év első felében a megélhetés költségesebb és nehezebb volt, mint a másodikban. A 13. századtól egyre több olyan esztendőt jegyeztek fel a krónikák és évkönyvek, amikor szélsőséges volt az időjárás. Ezek a feljegyzések, események már a klíma megváltozásának folyamatát jelezték. A lüttichi Szent Jakab kolostor szerzetese, Reiner által vezetett évkönyvek például a

Pósán László

Manapság a válság szó hallatán többnyire pénzügyi, gazdasági vagy politikai válságokra gondolunk, melyek kétségtelenül megnehezítik, megkeserítik a mindennapi életet, de a népesség biológiai létében történő fenyegetettségének tartalma mégsem kapcsolódik hozzá. A középkorban azonban a válság több volt, mint az életminőség romlása, a napi megélhetési körülmények nehezebbé válása vagy az egzisztenciális helyzet megrendülése és esetlegesen gyökeres megváltozása: az életben maradás, a fizikai létezés kérdését jelentette. A virágzó középkorban (11–13. század) kiegyensúlyozott, sőt kifejezetten kedvező időjárási körülmények között is az elvetett mag maximum a háromszorosát teremte meg, ami azt jelentette, hogy a termés harmadát félre kellett tenni a jövő évi vetőmagnak, egy másik részét a földesúri és egyházi járadékok, szolgáltatási kötelezettségek kifizetésére fordították, és csak a maradék szolgált táplálékul. Európa középkori népességének túlnyomó része így optimálisnak tekinthető időjárási körülmények között is a létminimum határán élt. A legkisebb kedvezőtlen időjárási változás azonnal a terméshozam romlását eredményezte, és kihatott az élelmiszer-ellátásra, az árakra, a létfenntartásra. Kiegyensúlyozott időjárású esztendőkben is a városi kézművesek például bevételeik, jövedelmük 60-70%-át kénytelenek voltak élelmiszerekre, azaz a megélhetésre fordítani. A középkorban szinte minden ember életében legalább egyszer átélt ínséges időszakot, de nagy valószínűséggel akár többet is. Egy rossz termésű évet különböző ínségeledelekkel (sulyom, gyékényfélék gyökértörzse, csalán, boglárka stb.) és vadon termő növények gyűjtögetésével (gomba, vadgyümölcsök, sóska, makk, gesztenye stb.) még valahogy át lehetett vészelni, de ha már több követte egymást, annak katasztrofális következménye volt. A történeti klímaadatok, gleccserjég-vizsgálatok, pollenanalízisek szerint a 9. század elejétől egyre jobbak lettek az európai időjárási és átlaghőmérsékleti körülmények. A 13. század derekáig meleg és enyhe időjárású évek követték egymást, ami kedvezett a gabonatermesztésnek. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban észak felé és a tengerszint feletti magasságot tekintve is nagyon széles területekre kiterjedt a szántóföldi

DISPUTA Műhely

Klímaváltozás, természeti katasztrófák, éhínségek, járványok, háborúk

47

DISPUTA Műhely 48

12-13. század fordulójától az 1230-as évekig folyamatos feljegyzéseket tartalmaznak az időjárásra, terméseredményekre, gabonaárakra, megélhetési körülményekre vonatkozóan. 1195-ben június végétől egészen karácsonyig szinte végig esett, július közepén hatalmas ítéletidő tombolt, ami nagy károkat okozott minden terményben. „Az öregek közül senki sem emlékezett ilyen súlyos és nagy viharra” – írta Reiner fráter. A következő évben (1196) nagy éhínség támadt Németalföldön, Nyugat- és DélNémetországban, Lotharingiában, egészen Ausztriáig. Az időjárás ennek az évnek a termését is tönkretette, így 1197-ben az éhínség még nagyobb lett, és a szegények közül igen sokan éhen haltak. Egy véka (Scheffel = kb. 55 liter) rozs 40 Schillingbe került, a jó termésű 1209. évben viszont 40 véka került ugyanennyibe. („Sicut anno 1197 modius syliginis venditus est 40 solidis, ita hoc anno 40 modii siliginis dati sunt pro 40 solidis.”) A lüttichi feljegyzések szerint 1190–1200 között a tavasz nagyon hideg volt, a következő évtizedben viszont meleg. 1190-1200 között az ősz meleg volt, majd az ezt követő három évtizedben nagyon hideg. Az 1180-1200 közötti enyhe teleket 1200-1230 között zord telek követték, azaz a mezőgazdasági termelés szempontjából kedvezőtlen időjárási viszonyok uralkodtak. A hosszú és hideg telek tönkretették az őszi vetéseket és lerövidítették a vegetációs időszakot. Az esős tavaszokon és nyarakon a talajvíz okozott nagy károkat a földeken. 1207-ben a sok csapadék nagy árvizeket okozott Németországban és Franciaországban. A nedvesebb, nyirkosabb időjárási körülmények között gyakrabban alakult ki a gabonaféléknél az ún. „anyarozs” fertőzés, azaz maggomba, ami az idegrendszert támadta meg és mérgező hatású volt. A 13. század folyamán az időjárás változásának, általános lehűlésének egyre több jele lett. A németalföldi és északnyugati német tengerpartokat négy nagyobb tengerár is sújtotta, melyek becslések szerint közel 100000 ember halálát okozták. A németalföldi Zuyder Zee vízfelszíne jelentősen megnőtt, ahogyan a már említett Kaszpi-tenger vízszintje is a század végére 7 méterrel megemelkedett. Nem véletlen, hogy a németalföldi területekről a 13. században oly sok telepes vándorolt Európa keleti régióiba: Alsó-Szászországba, Brandenburgba, Lengyelországba, Pomerániába vagy Poroszországba (azaz a Német Lovagrend államába). A 13. század második feléből származó feljegyzések egyre gyakrabban számoltak be viharok-

ról, áradásokról, tengerárakról, azaz szélsőséges időjárási körülményekről, de ekkor még meleg és száraz nyarak is voltak, mint például az 1284–1291 közötti majd egy évtizedben. 1291–1310 között szeles, hűvös, viharos esztendők követték egymást. 1303ban és 1306-ban befagyott a Balti-tenger. A lanercosti krónikában az olvasható, hogy 1306-ban az éhség miatt sokan meghaltak Angliában és Skóciában. Az angliai melsai krónika beszámolója szerint 1307-ben kiáradt az Északi-tenger. A londoni krónikában az olvasható, hogy 1309/1310 telén olyan hideg volt, hogy a Temzét vastag jég borította. Az 1314, 1315 és 1316. évek is rendkívül csapadékos, viharos és szokatlanul hűvös esztendők voltak, melyek szörnyű éhínséget okoztak. A középkori klímaváltozás heves viharokkal, szélsőséges időjárási viszonyokkal járt szerte Európában. 1298-ban például egy vihar Starsbourgban 355 lakóházat rongált meg. 1316-ban Narbonne területén 300 házat öntött el az ár. Ugyanebben az évben a Duna és mellékfolyói mentén is nagy árvizek voltak. A lehűlés a 14. század első évtizedeiben igen gyors volt, és tartós maradt. 1318-ban a connaughti évkönyvek nagy havazásokról számoltak be Írországban, 1319-ben Magyarországon volt kemény tél, Skóciában pedig az 1321. évi zord tél okozott éhínséget. Az angol források szerint 1326 és 1352 között is viharos, esős és hideg évek követték egymást, az áradások tovább nehezítették a termelést, 1334-ben pedig Anglia több partszakaszát ismét elöntötte a tenger. Az elöntött földek a sós víz miatt hosszú évekig megművelhetetlenek maradtak. Ha elvétve előfordult olyan év, amelyik kevésbé volt hideg és csapadékos, az időjárás akkor is szélsőséges maradt. 1352 nyara például rendkívül száraz volt, kiégtek a legelők és sok állat elpusztult. A 14. században bekövetkezett lehűlés következtében az Alpok térségében a gleccserek mélyebbre nyomultak a völgyekben, és Európa-szerte a hegységekben alacsonyabbra szorult vissza az erdőhatár. Az északabbra fekvő területeken megszűnt a gabonatermelés, egész Skandináviában összezsugorodott a szántóterület, az északibb (Anglia, Németország), illetve magasabban fekvő területekről pedig eltűnt a szőlőkultúra. Németország délnyugati részén 200 méterrel alacsonyabbra szorult vissza a szőlőtermelés, és így is a hűvös, esős nyarak miatt sok helyen a szőlő már nem érett meg. A 14. századtól a sarki jégtakaró terjeszkedése miatt a 60. szélességi körtől északra egyre ritkul-

számtalan regionális krízis követte. Flandriában például 1358–1360, 1368–1371 és 1437–1439 között is jelentős éhínség pusztított. Katalóniában 1333 és 1450 között hét nagyobb éhínség volt. A mediterrán vidékeken az 1365–1375 közötti évtizedben jelentkezett katasztrofális élelmiszerhiány. Tetézte a bajt, hogy a kenyérhiány mellett az állatállományt is egyre gyakrabban sújtották járványos betegségek. A juhokat tizedelő járvány például Angliában a 14. század első két évtizedében a gyapjúkivitel 50%-os visszaesését okozta: a 13. század végén kb. 10 000 sack mennyiséget exportált, 1320 táján azonban már csak alig 5000-et. (1 sack gyapjú = 165,107 kg) A generációkon keresztül általánossá vált alultápláltság és éhínség, párosulva a kedvezőtlenné vált időjárási viszonyokkal, kiszolgáltatottá tette Európa népességét a betegségeknek, járványoknak. A hidegebbé vált, csapadékos klíma következtében megnőtt az influenza, a meghűléses betegségek, ízületi bántalmak aránya. Az 1315–1317-es nagy éhínséget ragályos dizentéria-járvány kísérte, ami tovább fokozta a mortalitást. A nedvesebb időjárásnak köszönhetően megnőtt a mocsaras területek aránya, nagyobb lett a malária veszélye. A hűvösebb klíma a higiéniai viszonyokra is kedvezőtlenül hatott, s ennek következtében gyakoribb betegség lett a tetvek által terjesztett tífusz. IX. (Szent) Lajos francia király vagy XXII. János pápa egyaránt ebben a betegségben halt meg. Európa éhezéstől és betegségektől legyengült, rossz fizikai állapotú népességét a 14. század közepén egy viharos gyorsasággal terjedő, óriási pusztulással járó járvány sújtotta: a pestis. A kora középkori, 541 és 767 közötti járványok után hosszú évszázadokra a pestis eltűnt a kontinensről, így a kórokozójával, a Pasteurella pestis baktériummal szembeni védekező képesség a generációk láncolatán át lassan kiveszett az emberi immunrendszerből. A fertőzést 1347-ben genovai hajók hurcolták be Itáliába a Krímből (ahová Belső-Ázsiából került el), s 1348-ban már egész Nyugat-Európában elterjedt. Két változata volt: a bubópestis és a tüdőpestis. Az előbbi a vérkeringést támadta meg, külső jele pedig az ágyéknál és hónaljban nőtt nagy daganatok voltak, melyekből vér és genny szivárgott, továbbá a testet ellepő kelések és fekete foltok. Ez utóbbiról a kortársak a pestis mindkét változatát Fekete Halálnak nevezték. A bubópestissel megfertőződöttek 60–80%-a 4–5 napi betegség után belső vérzésben meghalt. A fertőzés a patkányokon élősködő bolhák csípésével terjedt. Az

DISPUTA Műhely

tak a hajóutak, majd a 15. század derekán Izland és Grönland között teljesen megszűntek. Az eddig jégmentes Dél-Grönland kezdett eljegesedni, így az ezredforduló táján létrejött kis viking települések elpusztultak. 1363-ban az egyébként enyhe ég­hajlatú Délnyugat-Franciaországban a Gironde befagyott, és a 14. század folyamán a Mediterráneumban több alkalommal is fagy pusztította el a szőlőt és az olajbogyót. A franciaországi Saint-Arnoul apátság borban beszedett adója például 80%kal volt kevesebb 1317-ben, mint korábban. A bortermelés visszaesése miatt radikálisan lecsökkent a borkereskedelem volumene is, így ez a tevékenység sokkal kevesebb ember megélhetését tette már csak lehetővé, mint a válságidőszak előtt. Bordeaux városából például a 14. század elején 95 650 tunellum bort vittek ki (1 tunellum = 9,54 hektoliter). Az 1330-as évek végére ez a mennyiség közel a felére csökkent (45 315 tunellum), a század közepére pedig a tizedére, 9675 tunellumra esett vissza. A hosszú, zord telek következtében az őszi gabona gyakran megfagyott a földben, vagy megfulladt a hó alatt. A hűvös, esős nyarakon a magas talajvíz és belvíz nehezítette (vagy tette lehetetlenné) a szántóföldi munkákat, a vetés pedig sokszor elrohadt. A klímaváltozás következtében egyre többször fordult elő gyenge termés, ami élelmezési kríziseket okozott. Élelmezési szempontból az 1315–1317 és 1320–1321 közötti időszak volt a legsúlyosabb: egész Európára kiterjedő éhínség támadt, és minden eddiginél nagyobb pusztulást hozott. Strasbourgban háromszorosára nőtt a rozs ára, Franciaországban pedig kilencszeresére a búza ára. Angliában és Németalföldön szintén jelentősen megemelkedtek a gabonafélék árai. 1316-ban a flandriai Ypern városának 30 000 fős népességének több mint 10%-a éhen halt. Párizsban szintén sokan váltak az éhség áldozatává. Ugyanebben az évben Haakon norvég király, tekintettel az élelmiszerhiányra, megtiltotta a szárított tőkehal és a vaj kivitelét országából. Angliában II. Edward is többször próbálta rendeleti úton szabályozni az élelmiszer árát, de a drasztikus drágulást és a növekvő ínséget nem tudta megfékezni. A gyenge és rossz termésű évek átlagban háromévente tértek vissza, és 10 évente jártak jelentősebb éhínséggel Európa valamelyik régiójában. Ez azt jelentette, hogy az élelmiszer-ellátás állandó problémává vált, s a kontinens kénytelen volt tartósan együtt élni az éhséggel. Az 1315–1317-es nagy méretű éhínséget a 15. század közepéig még

49

DISPUTA Műhely 50

alultápláltság – érthető módon – lecsökkentette a túlélés esélyét. Aki viszont túlélte a bubópestist (hasonlóan a himlőhöz), védetté vált az újabb fertőzéssel szemben. Nyáron, illetve melegebb éghajlatú régiókban (a Földközi-tenger térségében) jobban terjedt, mint a hűvösebb területeken vagy télen. A tüdőpestis a bubópestisből alakult ki, amikor a fertőzés már a tüdőt is elérte. Cseppfertőzéssel, belégzéssel terjedt – hasonlóan az influenzához –, s magas lázzal járó, vérzéses tüdőgyulladást okozott. A fertőzöttek 100%-át elvitte, függetlenül attól, hogy milyen fizikai állapotban voltak. Leginkább hűvösebb éghajlaton és évszakban terjedt. Az európai történelem legnagyobb járványát a pestis két változatának együttes terjedése okozta. 1349ben elérte Közép-Európát, 1350-ben Skandináviát, majd 1351-ben a Baltikumot. Az 1347–1352 közötti járvány Európa népességének közel 30%-át pusztította el (kb. 25–30 millió embert). A 15. századi francia Froissart-krónika megfogalmazása szerint „kihalt a világ harmada”. A sűrűbben lakott Mediterráneumban és Nyugat-Európában volt a legnagyobb a pusztulás, másrészt pedig a klimatikus viszonyok is itt kedveztek leginkább terjedésének: délen a bubópestis talált kedvező feltételekre, nyugaton pedig jóval erősebb volt a lehűlés, mint Közép- vagy Kelet-Európában, ami elősegítette a tüdőpestis terjedését. Genova, Firenze (Mediterráneum), Hamburg és Bréma (Északnyugat-Európa) népességének közel kétharmada meghalt. Ypern (Flandria) embervesztesége 40% volt. London és Párizs lakosságának közel 30%-a vesztette életét. A pestis azonban nem egyszer okozott demográfiai katasztrófát. A 14–15. században – ha nem is egész Európára kiterjedően – de gyakran felütötte a fejét: 1360–1362-ben, 1368-ban, 1371–1373-ban, 1375–1378-ban, 1380–1383-ban, 1399–1401ben, 1412-ben, 1418-ban, 1420–1421-ben, 1438–1441-ben, 1481–1482-ben, 1494–1504ben. A pestis újabb és újabb hullámai mindig derékba törték az előző járványt követő szerény népességregenerálódást, így a kontinens lakossága a 15. század második feléig csökkent. Míg 1300 táján kb. 80 millió ember élt Európában, 1400-ban már csak kb. 45 millió, és 1500 körül is alacsonyabb volt a lakosság száma (kb. 70–75 millió), mint 200 évvel korábban. gyakran egész falvak tűntek el: lakóikat elvitte a pestis, vagy a fertőzés elől más területekre menekültek, s többé már nem tértek vissza. A pestissel szemben – ahogyan Boccaccio Dekameron című művének kerettörténete is

tanúsítja – gyakorlatilag csak egyféleképpen lehetett védekezni: a betegség hírének hallatán azonnal el kellett menekülni. Bár ez a megoldás az egyén számára növelte a túlélés esélyét, a népesség egésze számára inkább negatív következményekkel járt, mivel a fertőzött helyekről menekülők könnyen magukkal hurcolhatták a betegséget. A pestis fertőző jellegét minden bizonnyal ismerték a 14. századi emberek, mert a betegség továbbterjedését az érintett helyek izolálásával, a meghaltak és a betegek ruháinak elégetésével próbálták megakadályozni (nem sok sikerrel). A pestisbetegekkel foglalkozó orvosok furcsa, az egész testet és az arcot is elfedő védőöltözetet viseltek. Az orvosi ruha a földig ért és keleti szattyánbőrből készült, amelynek a szaga az akkori elképzelések szerint ellenállt a pestis „mérgének”. Az alatta viselt inget különböző nedvek, olajok és porok keverékébe áztatták. A fejet borító csuklyán az orrhoz egy balzsamokkal és illatszerekkel megtöltött csőrszerű szerkezetet erősítettek, a szájban pedig fokhagymát tartottak, oltalmul a fertőzéssel szemben. Mivel a járványok – elsősorban a pestishullámok – mindig drámaian és váratlanul jelentek meg, a kollektív szorongás és félelem légkörét állandósították. Mindennapi fenyegetéssé vált a halál, és az ezzel együtt járó világvége hangulat két szélsőséges reagálási formát indukált. Egyrészt az aszketikus, bűnbánó magatartás sokszor végletekig fokozását, másrészt a „ki tudja, mit hoz a holnap” érzése féktelen világi kicsapongásokra, az élet gátlástalan élvezetére indított. Az önostorozó flagelláns vezeklőcsoportok 1349-es általános és tömeges megjelenése Európában, a vallási fanatizmusra és a felerősödött irracionalizmusra alapuló zsidó- és idegenellenes pogromok, vagy a megtisztulás vágyától pestisbetegeket ápoló utcalányok például az első reagálási mód tipikus megnyilvánulásai közé tartoztak. Az egykori források megdöbbentő leírásokban számoltak be a társadalmi és erkölcsi rend felbomlásáról, felfordulásáról. A világi és egyházi hatóságok, intézmények elmenekülése (vagy az őket működtető személyek meghalása) miatt hónapokra megszűnt a közigazgatás, igazságszolgáltatás, közrendfenntartás, hitélet, szentségek kiszolgálása (keresztelés, gyóntatás, utolsó kenet, házasság stb.). Az eddig jámbor, istenfélő emberek elhagyták családjukat és a legvadabb élvezetekbe vetették magukat. Volt, aki a félelemtől megőrült, akadtak egészségesek, akik azt hitték, hogy megkapták a pestist, ezért elhagyták magukat,

lálékától megfosztott emberek túl is élték a zsoldosok garázdálkodását, még mindig retteghettek attól, hogy az ide-oda vonuló seregek magukkal hurcolták-e a fertőző betegségeket vagy sem. A zsoldosok azonban gyakran válogatás nélkül le is gyilkolták a népességet, függetlenül attól, hogy melyik fél szolgálatában álltak. De békeidőben sem volt jobb a helyzet: a szélnek eresztett, fizetés nélküli fegyveresek általában a lakosság sarcolásából, kirablásából tartották fenn magukat. „A fame, bello et peste, libera nos Domine” (Az éhínségtől, a háborútól és a pestistől ments meg Uram minket) késő középkori fohásza a 14–15. század napi jelenvaló valóságát tükrözte. Azt a hosszú válságkort, amikor Európát olyan csapások érték, amelyek a korábbi évszázadokban jóval ritkábban és kisebb intenzitással fordultak elő. Irodalom Glaser, Rüdiger: Klimageschichte Mitteleuropas. Darmstadt, 2008. Abel, Wilhelm: Strukturen und Krisen der spätmittelalterlichen Wirtschaft. Stuttgart– New York, 1980. Kölzer, Theo: Unwetter und die Folgen. Lüttich 1194–1198. In: Historische Zeitschrift, Bd. 287., H. 3. (2008) Ladurie, Emmanuel le Roy: Times of Feast, Times of Femine. A History of Climate since the Year 1000. London, 1974. Jordan, William Chester: The Great Famine. Northern Europe in the Early Fourteenth Century. Princeton, 1996. Szántó Richárd: Természeti katasztrófa és éhínség 1315–1317-ben. In: Világtörténet, 2005 tavasznyár Pósán László: A „Fekete Halál”. Pestisjárványok a középkorban. In: Debreceni Szemle, 1995/2. Vasold, Manfred: Die Ausbreitung des Schwarzen Todes in Deutschland nach 1348. Zugleich ein Beitrag zur deutschen Bevölkerungsgeschichte. In: Historische Zeitschrift Bd. 277, H. 2. (2003)

DISPUTA Műhely

s étlen-szomjan várták a halál eljövetelét (ami többnyire be is következett). A pestisjárványok idején elveszett ember lett az, akit beteggyanúsnak tartottak. Szomszédok, rokonok, barátok kémlelték egymást bizalmatlanul, házasságok bomlottak szét, mert a feleség és a férj fertőzöttnek vélte a másikat. A pusztulás állandósulása a halál kérdése iránt felfokozott érzékenységet teremtett. A kaszás csontvázszörny, a haláltánc motívuma, a „hol van a tavalyi hó” melankóliája és a rothadó holttest látványának naturalisztikus részletezése ennek a megváltozott szemléletnek a jellemző jegyei. Pieter Brueghel híres festményén, A halál diadalán például egész sereg csontváz kaszabolja és szorítja koporsókba az emberek tömegét vagy gyűjti nagy halomba a koponyákat. Mathias Grünewald Az elhunyt szerelmesek című festménye a rothadó holttesteken keresztül ábrázolta a földi értékek és szépségek semmivé válását, a halál borzalmát. A klímaváltozás miatti éhínség, valamint a pestis mellett a harmadik nagy szerencsétlenség a lakosság számára (de nem csak a középkorban) a háború volt. A középkori hadviselés általános gyakorlatának számított az ellenséges terület pusztítása, felperzselése, a minél nagyobb kár okozása, hogy megnehezítsék a másik fél utánpótlását, ellátását. A háború emiatt nem a csatatereken volt igazán öldöklő. A 14. századtól elterjedt zsoldosseregek finanszírozásához hozzátartozott, hogy bizonyos időben, helyen szabad rablást engedélyeztek számukra, ami kedvező klimatikus viszonyok mellett is évekre tönkretehette egy-egy terület gazdaságát, termelését, a 14. századi lehűlés időszakában azonban katasztrofális következményekkel járt. A katonák elvitték a termést, a vetőmagot, elhajtották a jószágot, kifosztották a raktárakat, pincéket, a lakosság pedig örülhetett, ha beérték en�nyivel, s nem kaszabolták le őket. A vonuló seregek letiporták a vetést, felgyújtották a learatott gabonát, tönkretették a gyümölcsösöket és szőlőskerteket. Ha a táp-

51

A Pirenne-tézis mint a tradicionalizmus cáfolata Novák Zoltán DISPUTA Műhely 52

A

z úgynevezett modernitás kezdetétől, pontosabban nagyjából a francia forradalom óta lényegében két alapvető politikai érzület áll szemben egymással: az egyik szerint minden egyre jobb, a másik szerint minden egyre rosszabb. A különböző bal- és jobboldali ideológiák a legváltozatosabb módon próbálták racionalizálni az alapjukul szolgáló lelki beállítódást, de mozgósító erejüket mindig abból merítették, mennyire visszhangozták híveiknek a fejlődéssel kapcsolatos attitűdjét. Az átfogó történelmi folyamatok üdvözítő erejébe vetett hit, illetve a társadalmi változások kárhozatos voltáról vallott meggyőződés képezte az egymással versengő eszmerendszerek érzületi magvát, melybe az álláspontjukat érvelő vitában tisztázni igyekvő felek óhatatlanul beleütköztek. Amikor szembesültek azzal, hogy egyikük végső érve úgy szól: „ezt a fejlődés hozta magával, tehát jó”, míg a másikuké: „ez így volt, mióta világ a világ, tehát jó”, akkor – Wittgenstein megállapítását idézve – csak két út állt előttük: vagy megölik a másikat, vagy tudomásul veszik világnézetük teljes összeegyeztethetetlenségét. Az, hogy a modernitásban az ideológiai konfl iktusok lényegében „múlt és jövő között” zajlanak, annak a jelenségnek tulajdonítható, melyet Hannah Arendt a történelem folyamatszerű fölfogásának nevezett. Ennek alapján a progresszivizmust úgy határozhatjuk meg, mint azt a lelki beállítódást, mely bízik az események ok-okozati láncolatából álló történelem végső pozitív kimenetelében. A progresszivista alapállás ellen az egyik legnagyobb támadást kétségtelenül Oswald Spengler intézte, aki a maga részéről szintén a történelem folyamatszerűségéből indult ki. Lényeges különbség azonban, hogy egyrészt a kauzalitást az organikusan kibomló sorseszmével helyettesítette, másrészt a történelmi folyamat ívét egyegy magaskultúra fejlődési pályájára korlátozta. Ennek eredménye egy olyan ciklikus történetfilozófia lett, melyben a nyolc magaskultúra megmagyarázhatatlan, magasrendű véletlen eredményeként bukkan föl az emberi létezés áramából, a már szárba szökkent kultúrák azonban kérlelhetetlen szükségszerűséggel járják be a számukra elrendelt utat a virágzáson és beérésen keresztül az elsorvadásig. Ez az elmélet nyilvánvalóan csapást mér mindazokra az

ideológiákra, melyek a történelemben valamilyen végső célt vagy értelmet keresnek. Kérdés azonban, nem túl nagy ár-e ezért az a metafizikai színezetű teoréma, mely a kulturális alakzatok eleve meghatározott egymásra következését és minden emberi civilizáció elkerülhetetlen pusztulását hirdeti. A válasz: semmivel sem nagyobb, mint annak a modernitás-metafizikának a változatlan fönntartása, mely napjaink történetszemléletét – félig öntudatlanul – meghatározza. Pusztán azzal ugyanis, hogy a történelmi ellentéteket végső soron kibékítő eszményi társadalmi rend eljövetelébe vetett hitet föladjuk, a történelmi ellentétek nem szűnnek meg világlátásunk kardinális elemei maradni. A tradíció és a modernitás kozmikussá növesztett ellentéte pedig éppen a fent leírt érzületi szembenállás koncepcionális keretét alkotja. A modernitásnak mint valami radikálisan újnak, korábban sosem voltnak a történelem egész korábbi időszakával, a legkülönfélébb társadalmi alakulatoknak évezredeket és földrészeket átívelő sorával mint tradicionalitással való szembeállítása alapozza meg a társadalmi haladás mítoszát egyrészt, a hanyatlástörténeti konstrukciókat másrészt. Az imént azt állítottam, hogy a modernitásnak és a tradicionalitásnak egymás ellenében való tételezése semmivel sem kevésbé metafizikus, mint Spengler önmagukba záródó kultúrköreinek ontológiája. A modernitás elméletének ráadásul megvan az a hátránya, hogy – mint minden dichotóm rendszer – rendkívül merev, és nem képes kezelni az emberi múlt gazdag anyagát. Végső soron ez okozza a vesztét: a spengleri kultúrmorfológia ugyanis van annyira kifinomult, hogy a történelem sűrűjéből korábbi, letűnt modernitásokat különítsen el. Nyilvánvaló, hogy ha a mai nyugati ember öntérelmezése számára központi jelentőségű modernitás fogalmát relativizáljuk, azzal a rá épülő egész ideológiai építmény összedől: ha nem a mi korszakunk az első, mely kiemelkedett a tradicionalitás mocsarából, ha ez korábban másoknak is sikerült, és a végén mégis visszasüllyedtek, akkor talán nekünk sem kellene a történelem legnagyobb szabású fordulópontját látnunk a modernitásba való átmenetben.

Az alábbi esszében vázolt gondolatmenet akkor ötlött föl bennem először, amikor 2002 tavaszán a történelem-államvizsgámra készültem. Illendő lenne tehát, hogy ezt az írást egykori vizsgáztatóimnak ajánljam. Minthogy azonban a bizottság tagjai – név szerint Bodnár Erzsébet, Mazsu János és Nógrády Árpád – a vizsgán alaposan megtréfáltak, ez a dedikáció is csak tréfaként értendő.

1

foglalkoztató kérdésre: hogy került a rossz a történelembe, hol tért le az emberiség az üdvösség útjáról? Ha a lapos, mert alapvetően külsőleges magyarázatot nyújtó öszszeesküvés-elméleteket leszámítjuk, két fő dramaturgiai séma kínálkozik: a bibliai eredetű bűnbeesés-történet és a klasszikus gyökerű hübrisz-nemeszisz modell. Az első, Rousseau nevével fémjelezhető megoldás alapvetően a modernitás társadalmi visszásságaira összpontosít, és a túlzott tudásvágyért járó büntetésnek tekinti a hagyományos közösség paradicsomából való kivettetést és az emberi állapottal való meghasonlást. A másik séma – mely mindenekelőtt a modern technika iránti bizalmatlanságból táplálkozik, és különösen népszerű lett az abból eredő veszélyek nyilvánvalóvá válása óta – az emberi önhittséget és elbizakodottságot jelöli meg minden bajok okozójának. A két modell azonban hasonló, ezért az ellenük irányuló támadás is azonos elven nyugszik: a tradicionalista narratíva kiindulópontját jelentő paradicsomi körülmények relativizálásán. Ehhez még csak nem is kell tagadni ennek az idilli állapotnak a létezését: elég kimutatni, hogy fönnállása merőben esetleges volt, melyhez képest az állítólagos bűnbeesés valójában a dolgok természetes rendjéhez való visszatérést jelentette. Ezt fogjuk megtenni a következőkben. A tradicionalisták jelentős része a középkort tartja az emberi történelem klas�szikus időszakának: annak a kornak, melyben az emberi élet minden eleme az őt megillető helyet foglalta el. A középkori társadalomszervezetben látják a sokszor emlegetett „szerves társadalom” előké­ pét: egy olyan együttélési modell megtestesülését, melyben az emberek másokkal és a természettel is harmóniában élnek és dolgoznak. Ebben a fölfogásban a középkori életvitelt jellemző szigorú kötöttségek nem az önmegvalósítást akadályozó béklyók, hanem olyan ésszerű szabályok voltak, melyek a gazdaság „fönntartható fejlődését” és a társadalmi rétegek kiegyensúlyozott kapcsolatát garantálták. Ezt a szépen fölépített és vallásilag is szentesített rendet zúzta szét a modernitás a maga racionalizmusával, individualizmusával és indusztrializációjával. A nagy kérdés az, természetes volt-e ez a rend? Mindaddig, amíg a mo­ dernitáselmélet leegyszerűsített történe-

Voltaire: Filozófiai ábécé. Ford. Gyergyai Albert, Réz Pál, válogatta és az utószót írta Réz Pál, a jegyzeteket összeállította Ferenczi László, Bp., Európa, 1983, 27.

DISPUTA Műhely

Nem Spengler volt az első, és nem is az utolsó, aki fölhívta a figyelmet az érett Római Birodalomnak a mai Nyugattal való szellemi hasonlóságára. A Filozófiai ábécében már Voltaire is a késő köztársaságkort hozta föl bizonyítékul egy ateistákból álló társadalom lehetségességére, „hiszen az istenek nem léteznek azoknak szemében, akik nem félnek tőlük, és nem remélnek tőlük semmit. A római szenátus Caesar és Cicero korában valójában ateisták testülete volt”.1 A római jog tanulmányozói előtt is régóta világos, hogy az antik jogintézmények egy fejlett pénzgazdaság kapitalista vállalkozásainak működését segítették. Ha a vallástalansághoz és a tőkés gazdasági struktúrához hozzávesszük a politikai berendezkedés fokozatos demokratizálódását, majd a tömegmozgalmak döntő tényezővé válását, tulajdonképpen egyetlen olyan mozzanata marad a közkeletű modernitásképnek, melyet a római civilizációban nem találunk meg: az átfogó technológiai innováció. A két korszak közti párhuzam ezek alapján olyan közhelyesnek tűnik, hogy furcsállnunk kell, miért csak a filozófusok mulasztották el levonni belőle a megfelelő következtetéseket. A korábbi modernitások másik példája az egyiptomi Újbirodalom lehetne; ezzel kapcsolatban azonban – lévén jóval szegényesebben dokumentált – már jobbadán Spengler intuícióira vagyunk utalva. Meg persze Thomas Mann ábrázolókészségére: kevesen tudják, hogy az író, aki közvetlen megnyilatkozásaiban keményen bírálta A Nyugat alkonyának szerzőjét, a József és testvéreiben – nem túl tisztességes módon – pontosan a spengleri értelemben vett kései civilizációként ábrázolta a pátriárkák korabeli Egyiptomot. A jövőt mint a természetes fejlődés magasrendű eredményét föltétlenül igenlő progresszivizmus tehát megingatható azáltal, hogy a vágyott eredményt megfosztjuk abszolút értékétől. Másként kell azonban eljárnunk, ha a tradicionalizmust kívánjuk megcáfolni. A tradicionalista szemlélet ugyanis nem fogadja el a történelem folyamatszerűségét, sokkal inkább narratívákban gondolkodik. Ezek az elbeszélések alapvetően etikai színezetűek, és a tudatos emberi döntéseknek tulajdonítják a meghatározó szerepet az események alakulásában. A narratívák arra szolgálnak, hogy választ adjanak a tradicionalistákat

53

DISPUTA Műhely 54

lemképéből indulunk ki, a válasz kön�nyűszerrel lehet igen: eszerint a középkor csak az emberiség múltjának első, nagyobbik felében uralkodó tradicionalitás legkiforrottabb alakváltozata volt. Ha azonban elfogadjuk korábbi, letűnt modernitások létezését, a tradicionalitás elsődlegessége nyilvánvalóan megkérdőjeleződik; hiszen nem lehet magától értetődően természetes az, ami már többször átadta a helyét valami másnak. A tradicionalista ügy azonban ezzel még nincs teljesen veszve – és itt lép be a képbe a kora középkor problémája, mely összekapcsolódik a Római Birodalom bukásának örök kérdésével. A tradicionalista mondhatná ugyanis azt, hogy a késő antik modernitás pusztulását annak életképtelensége, hosszú távon fönntarthatatlan belső struktúrája okozta, romjain pedig természetes módon telepedett meg újra a tradicionális társadalomszervezet. Ha pedig vitapartnere azzal próbálná sarokba szorítani, hogy a birodalom összeomlásának külső okaira, mindenekelőtt a barbárok inváziójára hivatkozik, ő érvelhetne úgy: az, hogy a tradicionális életmódot folytató germánok diadalmaskodtak a római civilizáción, az előbbiek kultúrájának magasabbrendűségét bizonyítja. Mindkét esetben sikerülne fönntartania a tradicionalitásnak mint az emberiség természetes életkeretének tézisét. A kora középkor megítélésében hagyományosan éles viták dúlnak a történészek között, a filozófusok azonban mindez ideig nem ismerték föl ennek a problémának az óriási horderejét. Az a politikai-gazdaságiszociális kataklizma, mely ekkor néhány évszázad alatt gyökeresen átformálta a nyugati birodalomrész életviszonyait, számomra nyilvánvaló módon vet föl társadalombölcseleti kérdéseket. Mégis, egyetlen olyan filozófiai irányzatot tudnék csak megnevezni, mely ezt a problémát komolyan vette: a marxizmust. Nem szorul hos�szas magyarázatra, miért jelentett kihívást a kora középkor a történelmi materializmus számára: az ekkor lezajlott gazdasági visszaesést csak üggyel-bajjal lehetett összeegyeztetni a termelési módok egyre magasabb szintjéről szóló általános tézisével. Azért, hogy a kora középkori pangás kézzelfogható jeleinek dacára fönntarthassa a feudális gazdaságnak a rabszolgatartóval szemben hirdetett felsőbbrendűségét, a marxista politikai gazdaságtannak a feudális termelési módban rejlő hosszú távú lehetőségekre kellett hivatkoznia. Ez azonban csak arra példa, hogyan illeszti be egy történetfilozófiai koncepció a kora kö-

zépkori válság problémáját saját, már kész elméleti keretébe. Azt, hogy a válság valamely történészi értelmezésének önmagában filozófiai relevanciája lehet, mindeddig nem ismerték föl. Az az interpretáció, melyet Henri Pirenne adott a kora középkor kríziséről Mohamed és Nagy Károly című, 1937-ben posztumusz megjelent könyvében, ilyen súlyos társadalom­bölcseleti implikációkat hordoz. Az általam egyáltalában ismert történészi tézisek közül ennek van a legnagyobb filozófiai jelentősége: bár a könyv megjelenése óta eltelt évtizedekben sokat vitatták és sok tekintetben árnyalták Pirenne álláspontját – ha azonban az lényegében igaz, egy csapásra megdönti a tradicionalitás elsődlegességének tételét. Pirenne nem kevesebbet állít, mint hogy a késő antik gazdaság lényegében sértetlenül átvészelte a barbár inváziókat, és egészen a nyolcadik századig virágzott. Bár alapja a földbirtok volt, a gazdaság árutermelő jellegét a forgalomban lévő nagy mennyiségű aranypénz és a változatlanul élénk távolsági kereskedelem biztosította. Az általunk feudalizmusként ismert, kizárólag a földbirtokon alapuló társadalmi-politikai rendszer azt követően alakult ki, hogy az arab hódítások elzárták a Földközi-tenger nyugati medencéjét a kereskedelem elől, és a termelés az önellátó agrárgazdaság szintjére zuhant vissza. Ez pedig azt jelenti, hogy a klasszikus középkori rend távolról sem természetes fejlemény: ellenkezőleg, egy merőben külsőleges helyzet – az arab terjeszkedés – által mesterségesen előidézett kényszermegoldás volt. Pirenne elsősorban a hivatásos kereskedők nagy számából, a keleti áruk viszonylag tömeges importjából, a római arany solidus elterjedtségéből, a pénzben szedett adók általánosságából és a kamatra adott kölcsön bevettségéből következtet arra, hogy az 5–7. század között a mezőgazdasági nagybirtok és az iparosréteg is elsősorban piacra termelt, és hogy az árucsere központjai a még élettel teli városok voltak. Hogy a gazdaság jellege kifejezetten „modern” és nem középkori volt, azt az alábbi passzus érzékelteti: „Tours-i Gergely számol be többek között a következő történetről, mely élénk fényt vet a korszak kereskedelmi életére: »Egy ínség alkalmával Christoforus, egy tours-i kereskedő hírét vette, hogy nagyobb készlet bor érkezett Orléans-ba. Azonnal útra kelt, jól ellátva magát pénzzel (…), megvette a bort és fölhordatta a bárkákra. A hazafelé úton (…) azonban megölte két őt kísérő szász rab-

alapszik. A feudális államszervezet „annak a ténynek a visszahatása a politikai rendben, hogy a társadalom visszatért egy tisztán mezőgazdasági civilizációba”.4 Ha Pirenne tézise igaz, akkor némi merészséggel kijelenthető, hogy a kapitalizmus valamilyen formája az emberiség természetes állapota, mely komoly megrázkódtatásokat is képes túlélni. Ez nem azt jelenti, hogy az emberiség legkorábbi történetének gazdasági viszonyaira is alkalmazhatók lennének a modern kapitalizmus kategóriái, csak azt, hogy az emberi társadalom láthatóan természetes módon törekszik a piacgazdaság felé, és egyedül „erőhatalom” térítheti le – ideiglenesen – erről az útról. A kötöttebb gazdálkodási formák, melyek nagyobb biztonságuk és kiszámíthatóságuk miatt visszatekintve organikusaknak tűnnek föl, épp ilyen kényszerítő erővel föllépő válságok termékei: olyan külsőleges, korlátozó tényezőké, amelyek akadályozzák az üzleti forgalom rendes funkcionálását. A tradicionalizmus által föltételezett paradicsomi állapot tehát – ahogy azt a középkor hajnalának pirenne-i elemzése mutatja – esetleges történelmi konstelláció, mely csak a szabad vállalkozás előtt álló akadályok elhárulásáig maradhat életben. Mindezek után már csak az maradt hátra, hogy bocsánatot kérjek, amiért vettem a bátorságot néhány oldalon a modernitás és a tradicionalitás létezését is megcáfolni. Balassagyarmat, 2009. február 14–15.

DISPUTA Műhely

szolga.« Íme egy példája az üzleti spekulációnak, melyben nincs semmi középkorias. Ez a Christophorus nyilvánvalóan nagykereskedő (…), aki nagyot akar nyerni azon, hogy saját hasznára kitisztítja a piacot. És vegyük észre, hogy egyedül van. Ebben a kereskedelemben szó sincs gildékről (…); ez tipikusan római, individualista kereskedelem. És Tours-i Gergely jelzi, hogy más kereskedők ugyanilyen spekulációkat folytattak.”2 A fordulat a 8. században következik be: „Ha belegondolunk, hogy a Karoling-korszakban az aranypénz verése abbamarad, hogy a kamatra adott kölcsönt megtiltják, hogy a hivatásos kereskedők osztálya eltűnik, hogy a keleti termékek (papirusz, fűszerek, selyem) importja megszűnik, hogy a pénzforgalom minimálisra csökken, hogy a világi személyek írni-olvasni tudása elenyészik, hogy az adószedés szervezete eltűnik, hogy a városok már csak erődítménynek számítanak – akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy olyan civilizáció áll ellőttünk, mely abba a pusztán mezőgazdasági stádiumba süllyedt vissza, amelyben kereskedelemre, hitelre és rendszeres cserére már nincs szükség a társadalmi szervezet fönntartásához. (…) Ennek a nagy átalakulásnak lényegi oka az volt, hogy az iszlám elzárta a nyugati Mediterráneumot.”3 Nagy Károly a korábban mindig mediterrán jellegű, a tengeri forgalom által egybefogott birodalmat mint kizárólag szárazföldi államot szervezte újjá, melyben a társadalmi lét teljes egészében a föld tulajdonán vagy birtoklásán

Henri Pirenne: Mahomet et Charlemagne. Paris, Presses Universitaires de France, 1992, 70. Pirenne, i. m., 182. 4 Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története. A bevezető tanulmányt és a magyarázó jegyzeteket írta Katus László. Ford.: Gyáros Erzsébet, Bp., Gondolat, 1983, 47. 2 3

55

Széljegyzetek Hamvas Béla válságelméletéhez Bódis Zoltán DISPUTA Műhely

„Szánalmas próbálkozás államférfiak, ökonomisták részéről az a szándék, hogy a krízist megoldják és az emberiséget vezessék, anélkül, hogy ők maguk bármely ponton a krízisen túl lennének, és bármely csekély mértékben átestek volna a katarzison – anélkül, hogy másodszor születtek volna, az emberiséget kényszerítsék a megújulásra és előkészítsék rá.”1 Ha valaki 1937-ban kézbe vette azt a bibliográfiát, amelyben az akkor könyvtárosként dolgozó Hamvas Béla a világválsághoz kapcsolódó könyveket, tanulmányokat igen széles körben öszszegyűjtötte, s elolvasta azokat a recenziókat, tanulmányokat, esszéket, amelyeket 1935-től publikált, talán túlzónak és peszszimistának érezhette a fenti idézetben megfogalmazott végkövetkeztetést. Ám mindenképpen olyan hangra talált, amely nyugtalanító volta ellenére is többet adott a megszokott válságirodalomnál. Hamvas Béla a harmincas években épp a válságkutatás révén jut azokhoz a felismerésekhez, amelyekből a későbbi életműve vezető szólama lesz. A válság természetének mélyebb megértése, a felületes megoldási javaslatok helyett a megoldhatatlanság tapasztalatából fakadó radikális megoldási kísérlet teszi majd Hamvast Hamvassá, azzá, akinek későbbi olvasói ismerik: a legfontosabb kérdéseket irritáló egyszerűséggel és pontossággal megfogalmazó, az ezotéria gyanújába keveredő esszéistává. Válsággal kapcsolatos írásaiban Hamvas még a szaktudós álarcát ölti magára, lábjegyzeteket ír és bibliográfiát állít össze, azonban a tanulmányok túlmutatnak a tudományos szövegek horizontján; olyan következtetéseket olvashatunk bennük, amelyek a „realitás megragadásán” túl az „egzisztenciát” érintik. Talán épp ezért lehet ma is érdekes e tanulmányesszék újraolvasása, mert napjaink válsága más fénytörésben, más keretek között egészen más képet mutat, mint amit a politikai, gazdasági, médiaértelmezések sugallnak. A válság értelmezése a hagyomány szerint Hamvas a válság fogalmának kettős megközelítését adja. A válság szerinte ugyanis egyfelől egyetemes és mindig jelenlévő, embervoltunkból fakadó sajátosság, másfelől a modern korszak specialitása, amely1

56

2

3

nek megértése nem vezethető le a korábbi korszakok válságaiból, nem érthető meg pusztán ezek mintáinak értelmezéséből. Hamvas a válságtanulmányokban az egzisztencialista filozófia és a protestáns, illetve a katolikus teológia felvetései nyomán dolgozza ki az elsőként említett válságértelmezését. De ez a szemléleti irány majd épp a negyvenes évek nagy gondolatának, az archaikus hagyományhoz való visszatérésnek is fő motívuma lesz. Így utal vissza erre a felismerésre és az ebből fakadó életprogramra a 60-as években született Interview című írásában: „Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton peszudoszt, vagyis az első hazugságot. Akkor álltam a válságba, azóta nem álltam ki belőle. […] Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott.” 2 Eszerint a válság egyetemes, mindenre kiterjedő és megkerülhetetlen valóság. „Mindig válság volt, csak az emberiség elrejtőzött előle, és nem vett róla tudomást. Ma ezt a helyzetet csak felismerjük.”3 A válság oka az archaikus mítosz nyelvén megfogalmazott végzetes bűn, az őstörés, amelyről minden hagyomány tudott. Hamvas később épp abból vezeti le az archaikus szemléletű világképek közötti különbségeket, hogy milyen válaszokat adnak erre a tapasztalatra, milyen megoldási kísérletekre jutnak vallásaikban, művészetükben, életvezetésükben. A Védák a szellem elhomályosulásában látják a válság kezdetének okát, a zsidóság a lélek bűnbeesett állapotát, az erkölcs végzetes megingását éli meg, míg a görögség a test megtörésében döbben rá a hanyatlásra. Ebből fakad az adott népek kultusza is: az indiai jóga a szellemi homályt, a tiszta tudatra hulló Maya-fátylat kívánja szétszakítani, a Tízparancsolat a lélekből fakadó sötétséget eloszlatni, az olümpiai szent játékok pedig a test egészségét helyreállítani. Az archaikus világ teljessége ennek a „helyreállításnak”, azaz religiónak – visszakötésnek – az igézetében emel minden templomot, húz minden ecsetvonást, jegyez le minden szöveget. Mindaz, ami nem ezt a célt szolgálja, kihull a kultuszból, mindaz, ami efelé mutat, különös jelentőséget nyer.

Hamvas Béla: A világválság. In: uő.: A világválság. Bp., Magvető, 1983, 62. Hamvas Béla: Interview. In. uő.: Patmosz I. Hamvas Béla Művei, 3., szerk.: Dúl Antal, Szombathely, 1992, 260–261. Hamvas Béla: A világválság (i. m.), 69.

A hamvasi világkép szerint az őstörést további törések követik – magát a történelmet is e töréspontok összességeként látja, amelyek egyre felismerhetetlenebbé teszik a világ eredeti, isteni képét. Egy-egy töréspont nagyobb hangsúlyt kap, olyan csomóponttá válik, ahol maga a válság jobban megragadható. Ilyen fordulópontnak tekinti Hamvas a Krisztus előtti hatodik század eseményeit, az egész addigi világot megrendítő változást: az archaikus kultuszok helyett csak ezek nyomai, töredékei, maradványai, az egyes népcsopor­ tokhoz köthető kultúrák maradnak fenn. „Hagyomány egy van… Ez az egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik”4 – szól a Scientia Sacra. E kultúrák látszólag még mindent birtokolnak, ami az archaikus kultuszban élő volt, azonban a közösségek számára a kultusz elérhetetlen, ki van szolgáltatva a felejtésnek, ezért válik érthetetlenné a rituális cselekedetek sora, a társadalom addigi felépítése. Hamvas a Scientia Sacrában úgy fogalmaz, hogy a szakrális szubjektum – a beavatott, a világ eredeti mintázatát őrző és élő személy – eltűnik a világból, és a szakrális objektumok

4 5

Hamvas Béla: Scientia Sacra. Bp., Magvető, 1988, 86. I. m., 376.

– elsősorban a szent könyvek – veszik át a hagyomány megőrzésének feladatát, azaz a válságtudat továbbadásának lehetőségét. Valójában a 600 körül „lehulló függöny” innenső oldalán a válság nélküli állapotról is csak a szent könyvek tudósítása alapján tudunk, ezért a válságról való tudás nem más, mint szövegek egymásra utaló sora: „A legrégibb írott mű is utal a még régibbre. A forrás az őskorban elvész, és valószínűleg senki sem fogja már megtalálni. Minden régi forrás azt mondja, hogy az ősmű közvetlen kinyilatkoztatás volt. A későbbi művek ezt a kinyilatkoztatást tovább adták, részben magyarázták, részben kommentárral látták el, részben lefordították vagy alkalmazták.”5 A válság végső soron nem más tehát, mint szövegek újraértésének végtelen láncolata, egymást értelmező szövegek jelentésének helyreállítására tett kísérlet, abban a reményben, hogy létezik eredeti, végső jelentés. Azaz a válság hermeneutikai jelenségként tárul fel, azzal az értelmezési nehézséggel, hogy a töredékes iratok csak az eredeti jelentés helyreállítása után válnak érthetővé, de csak a töredékes szövegek jelentése alapján következtethetünk az eredeti jelentésre.

DISPUTA Műhely

Hamvas Béla

57

DISPUTA Műhely

A paradoxon feloldására Hamvas úgy tesz kísérletet, hogy túllép a hermeneutikai kör cirkulációján, s a válság egy másik értelmezési lehetőségét is meglátja, azt, amely megkülönbözteti az emberi általános válságát és a modern válságot. Míg a történelem folyamán a válságos és nyugodtabb periódusok váltakozása lehetővé tette, hogy az élet menete – kényes egyensúlyi állapotban ugyan, de az élhetőbb viszonyok között – folyjon, addig a modern válságot a nyugalmi periódusok összezsugorodása, szinte érzékelhetetlenné válása jellemzi. Hamvas szerint ezért a modern válság vallásos és eszkhatológiai jelenség. Vallásos, mert nem pusztán részterületeket érint, ahogy korábban a gazdaság, a politika, az államrend, a kultúra részleges válságaival szembesült az ember, hanem egyetemes érvényű és minden területen egyszerre aktuális. Nem lehet „kezelni” a hagyományos módokon, hiszen, ha egyik területen sikeres is lenne a terápia, újra felbukkanna máshol, esetleg ugyanott, de máshogyan. „… amíg más történeti, társadalmi, gazdasági zavarok és megrázkódtatások (nem válságok) csak egyes szervi megbetegedésekhez hasonlíthatók, a mai krízis (ténylegesen: a válság) az egész emberiség szervezetének generális megbetegedése.”6 Ez az általános válságtapasztalat pedig magával hozza a válság megoldhatatlanságának érzését, ezért válik eszkhatológiai jellegűvé. Hisz többé nem lehet azt mondani, hogy bármilyen változtatás, reform, megoldási kísérlet a válság felszámolását eredményezheti, sőt minden „megoldás” csak tovább ront a helyzeten, hisz előre ki nem számítható folyamatokat indít el. A legfőbb tapasztalat a határhelyzet, a megkerülhetetlenség, ami egyúttal a lehető legszemélyesebbé is teszi a válsággal kapcsolatos kérdéseket. Hisz csak az a személy képes a közösségnek utat mutatni, aki a tömeg fölé emelkedve túllát a válság aktuális horizontján. Ezért beszél Hamvas az archaikus beavatási rítusokat idézve a „másodszor születés” fontosságáról. A hagyomány szerint ugyanis csak a kétszer születettek, a halállal szembesülők alkalmasak arra, hogy a válság örvényét ne csak belülről lássák, hanem a beavatásból fakadó magasabb intuíció révén a válságból való kijutás lehetőségét is felvillantsák. A hermeneutika helyett a hermetika útját kínálja Hamvas – igaz, néhány évvel ké-

Modern válságtudat: krizeológia, katarzis, mirákulum A modern világ válságai, különösen az 1920-as évek amerikai gazdasági-pénzügyi válsága látszólag felkészületlenül érte a korszak gazdasági-politikai szakembereit. Hamvas szerint „amikor a gazdasági válság egész valóságában megjelent, a gyakorlati embert készületlenül találta és meghökkentette. A gondolkozó pedig csak annyit volt kénytelen tenni, hogy megállapította: íme, amit mondott, elkövetkezett. […] amikor 1929-ben New Yorkban a gazdasági csőd első jele feltűnt, […] e jelenséget kizárólag vagy pénz-, vagy termelési, vagy fedezet- vagy egyéb gazdasági természetű válságnak tart[ották], és nagyon kevesen vették észre a távolabbi vonatkozásokat.”8 A krizeológia Hamvas olvasatában áll össze egységes szövegkorpusszá, hisz korábban közvetlen kapcsolatban nem álló művek együttlátása révén rajzolja elénk azt a tendenciát, amelynek eredményeképpen jól látható a 19–20. században kibontakozó válságirodalom, s amelyből a bekövetkező zűrzavar is megsejthető lett volna. Hamvas a válsággal foglalkozó művek három nagyobb csoportjáról ír. Az elsőbe azokat a szerzőket sorolja, akik – többnyire filozófusként – a válságot már jó előre látták, s ha nem is a konkrét bekövetkezésének jóslatát adják, viszonylag korán felhívják a figyelmet az európai kultúra tovább tarthatatlan állapotára. Kierkegaard, Nietzsche és Oswlad Spengler a „profetikus krizeológusok”, akik elvi alapon tárták fel a válságot. Aztán megjelennek a válság tüneteit leíró történeti, politikai művek, végül a szociografikus, gazdasági elemzések, melyeket Hamvas jellegükben „reális és konkrét”, ám mélységükben a „profétikusok” színvonala alatti megnyilvánulásoknak tart. E művek összegzésével, a szerzők közötti kapcsolatok feltárásával Hamvas megteremti egy modern „szent könyv”, szakrális objektum létrejöttének a lehetőségét. Ezzel ki is emeli a legfonto-

Hamvas Béla: A világválság (i. m.), 68. Lásd még Hamvas egyik inspirálója, a francia tradicionalista filozófus, René Guénon témába vágó írásait: Beavatás és spirituális megvalósítás. Debrecen, Kvintesszencia, 2006. 8 Hamvas Béla: A világválság (i. m.), 79. 6

58

sőbb éppen azt veti majd papírra, hogy a modern világban már lehetetlen az archaikus beavatás intézményesült formája; minden, ami annak látszik, csak álbeavatás7. Az egyetlen lehetséges út: a válságot magát kell felhasználni a személy átalakítására.

7

Hamvas a katarzis fogalmát nem pusztán a lessingi értelemben vett erkölcsi megtisztulásként fogja fel, hanem visszanyúlik egészen a görögség katarzisértelmezéséig. A katharszisz eredetileg orvosi műszó volt, amely a betegségtől való megtisztulásra utalt, majd ennek metaforikus átvitele révén vált a lelki-szellemi gyógyulás szavává is.11 Ezt a fogalmat alkalmazza Arisztotelész Poeticajában a művészeti hatást kísérő jelenség elnevezésére. Hamvas mintha közvetlenül ezt a görög katarzisértelmezést aknázná ki. A válság megtapasztalásának ugyanis mélyreható fordulatot kell eredményeznie. Hamvas szerint: „Új felelősség, új szembenállás, új meggyőződés, amellyel új kockázat jár, az új magatartásért új helytállás, új munka vállalása, mindaz, ami valóban megremegteti az embert, ha arra gondol, hogy ezek mellett ki kell tartania, itt támadásokat kell majd leküzdenie, és az embert tényleg remegés fogja el annak láttára, hogy micsoda nehézségeken keresztül tudja csak megvalósítani mindazt, amit akar”.12 Az ember egész lényét átható remegésben az arisztotelészi phobosz visszhangzik, amely nem egyszerűen félelem valamitől, hanem a teljes egzisztenciát megragadó lényegi tapasztalat, megrendülés, amely valóban az új embert, a „másodszor született” létezőt hozza el. Mindez Hamvas számára csak teljesen személyesen képzelhető el. Nem pusztán arról van szó, hogy olvasmányélményeit kéri számon az emberiségen, ahogy sokszor az igaztalan vád érte. Hamvas saját életének több válságperiódusában is a katartikus megtisztulás felé lépett tovább. Szemléletesen írja le épp a krizeológiai korszakának nyitányaként átélt betegségét: „A betegségnek kis hűlésen kívül semmi oka nem volt. A legsúlyosabb mérgezési tünetek jelentkeztek. Utóbb azt mondták, allergia. Egy hétig negyven fokos lázban feküdtem […] Már láttam a túlvilág kapuját […] Aztán visszafordultam, soha életemben semmi sem volt olyan nagyon nehéz… A lábadozás hat hete alatt az újjászületés tisztaságának gyönyörében fürödtem. Kutyáimmal sétáltam a kertben. A már-már megszokott élet ismét mirákulummá lett.

Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ. In: uő. Silentium-Titkos jegyzőkönyv-Unicornis. Bp., Vigilia, 1987, 110. 10 Hamvas Béla: Krízis és katarzis In: uő.: A világválság. Bp., Magvető, 1983, 61. 11 Vö. Söffing, Werner: Deskriptive und normative Bestimmungen in der Poetik des Aristoteles. Amsterdam, Grüner, 1981. 12 Hamvas Béla: Krízis és katarzis (i. m.), 53. 9

DISPUTA Műhely

sabb szövegeket a „válságzsivajból”, hisz Hamvas szerint a válságról való elmélkedés mindig is kelendő árucikk volt a szövegek piacán. Szigorú mércét alkalmaz: szerinte minden válságszövegről úgy érdemes elmélkedni, mintha nem lenne szó válságról, akkor derül ki, eléri-e a profetikus válságszerzők színvonalát. A világválság szövegei Hamvas önértelmezéséhez is kulcsot adtak; nem pusztán elvi elvárásként fogalmazta meg a világ és a személyes összekapcsolásának az igényét. Apokalyptikus monológ című esszéjében így ír: „Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészetben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy se közel, se távol egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt. Csődben úgy, hogy sakk-matt volt.”9 Hamvas legfontosabb felvetése tehát, hogy a válság sohasem maradhat a külvilág eseménye; amíg az ember nem érzékeli a válságot személyes sorsként, addig nem lehetséges annak sem valóságos megértése, sem pedig megoldása. A válság személyessége pedig abban rejlik, hogy az ember, minden kilépésre tett kísérletet megelőzően, teljes egzisztenciáját felvállalva lép bele a válságba, s magára veszi. Ez a „belevetettség” teszi lehetővé, hogy a válságot ne az emberen, a személyen túli erőknek kiszolgáltatott bábként éljük át, hanem a megrendítő voltából fakadó katarzis formálja meg lényünk új alakját. „Nincs gazdasági krízis: kritikus szemmel nézett gazdaság van; nincs krízis a családi életben, a társadalomban, a közerkölcsben: a családban, társadalomban, közerkölcsben krízist élő emberek vannak, akik számára az egész világhelyzet válságos. A krízis nem egyes pontokon oldható meg, nem élhető végig minden következményével valamely részletjelenségben. A részletmegoldás csak a nagy középponti megrázkódtatásnak és megújulásnak következménye lehet. Ezt jelenti a katarzison átment embertípus a modern európai társadalomban.”10

59

ugyanazok a szavak sorjáznak majd, mint korábban. Azonban Hamvas megállíthatónak látja a jelentésvesztés folyamatát, ennek záloga pedig, ahogy e korai tanulmányában hívja, az „attitűd”, de később majd a „hangoltság” kifejezést alkalmazza. Az attitűd vagy hangoltság annak a belső fordulatnak – metanoiának – a lenyomata, amely Hamvas szerint az egyetlen feladatunk a születés és a halál között: „a krízisre vonatkozóan teljesen ugyanolyan szavakból álló kijelentés más értelmű, ha a krízisben élő s más, ha a katarzison túlment ember teszi. […] Nem a kijelentés a fontos, hanem az attitűd. Ugyanazt az ítéletet kimondhatja az egyik és a másik, és az ítéletnek más lesz a jelentése. Akinek világhelyzete negatív, annak ítélete, amit kimond, ha pozitív is, negatívumot jelent. Mert az ítéletben a világhelyzet dönt, nem pedig a fogalmazás. Az attitűd felismerése érzésszerűen már megvan, de még nem tudatos és nem általános. De mindig nagyobb mértékben kezdik felismerni, hogy soha magatartást világhelyzettől eloldani nem lehet. Ez a felismerés, ha tudatossá válik, az első lépés a tisztultságban, és a katarzison túl levő szellemiség első jelentkezése: a bizalom olyan vezető, nevelő, tudós, gondolkozó, művész iránt, akinek világhelyzete pozitív, és elfordulás attól, akié negatív.15

DISPUTA Műhely

Ismét minden pillanatban reszketni tudtam.”13 Ebből a helyzetből kell és lehet újraérteni a válságot: amikor legmélyebb pontjáig jutunk, akkor tárul fel valami, ami már más minőség. Látszólag minden ugyanúgy marad, a világ mégis ismét mirákulum, csoda. Visszaérkezünk arra a pontra, amelyet csak az emberiség szent könyveiből ismerünk. A válság megoldása tehát nem a részletekben fog megvalósulni, hisz ha lehet, az őstörés, a hanyatlás miatt a részletek még rosszabbak lesznek. A megoldás talán a külső világ beszűkülését, a lehetőségek ideiglenes feladását jelenti majd. Ami azonban Hamvas szerint döntő, az a válság személyessé tétele: csak akkor érthetjük meg, ha nem a külsőben, a világ válságában keresünk megoldást, hanem a benső válságot, a bensőben rejtező homályos pontot világítjuk át. „Az autentikus egzisztencia az, aki jelen van. Számomra jelen lenni annyi, mint válságban lenni. […] [M]a jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni.”14 A válság felvállalása és a nyomában átélt katarzis, a megtisztított életrend pedig elvezethet ahhoz a létállapothoz, ahonnan a külső válságról is mondható érvényes ítélet. Lehet, hogy a külső szemlélő még nem tud különbséget tenni a szavak között, hisz a „második születés” után is

Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ. In: uő.: Silentium-Titkos jegyzőkönyv-Unicornis. Bp., Vigilia, 1987, 113. 14 Hamvas Béla: Interview (i. m.), 260. 15 Hamvas Béla: Krízis és katarzis (i. m.), 62. 13

60

Miközben a forint mélyrepüléséről, a munkanélküliség növekedéséről, vállalkozások csődjéről, pénzügyi segélycsomagokról szólnak a hírek, itt-ott elhangzik egy-egy mondat arról is: a válság jó alkalom lenne arra, hogy végre őszintén beszéljünk a mélyebb okokról, a társadalom válságjelenségeiről. Azokról a folyamatokról, elhallgatott – vagy éppen „csak” elodázott – problémákról, amelyek befolyásolják, meghatározzák (többnyire korlátozzák) egyéni és közösségi mozgásterünket, és amelyek egy-egy kiélezett történelmi pillanatban – amikor már nincs mód az elkendőzésre, a szőnyeg alá söprésre – súlyosan befolyásolhatják tűrőképességünket. Ahogy az influenza ellen a védőoltásnál ezerszer jobban véd a szervezet jó általános állapota (néhány nap gyengeség, és már túl is vagyunk rajta – vagy súlyos szövődmények, komplikációk, akár életveszély); s ahogy az árvízre se akkor kell készülni, amikor kezdődik a tavaszi hóolvadás ­– ne gondoljuk, hogy a gazdasági válság hatásait csak elszenvedni lehetünk képesek, mint valami váratlan, kiszámíthatatlan természeti csapást. Fogalmazzunk árnyaltabban: a tőlünk független, általunk nem vagy csak alig befo-

Válságos ország Görömbölyi László

Válság – amit már nem is érzünk válságnak

lyásolható körülmények miatt kénytelenek vagyunk elszenvedni a negatív hatásokat – de egyáltalán nem mindegy, hogy ez az „elszenvedés” egy régóta tervezett családi nyaralás elmaradásában merül ki, vagy nehezen megteremtett egzisztenciánk összeomlása, állásunk és akár otthonunk elvesztése a tét. Egy dunántúli falu polgármestere beszélt a minap arról: évek óta azt mondogatta, hogy ha náluk valaki dolgozni akar, akkor talál magának munkát. Most meg már nem mondhatja ezt, mert az emberek tömegesen vesztették el állásukat, és nem is tudja, mit hoz majd a jövő. A válság új helyzetet teremtett: jól működő gyárak szüntetik meg a termelést, vagy éppen csak szüneteltetik pár hétre, esetleg öt nap helyett négynapos munkahétre térnek át – akárhogy is, megjelenik az anyagi bizonytalanság, az állásnélküliség réme. És a polgármester nem érti, vagy ha érti is, nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. Micsoda paradoxon ez! Vannak „szerencsésebb” részei az országnak, ahol az ilyesmi nem okoz ekkora traumát. Mert a rendszerváltozás nagy piaci szelekciója nyomán tíz- és százezrek élték meg a munkanélküliség, a létbizonytalanság soha el nem fogadható, meg nem szokható élményét. Akkoriban, lassan két évtizede kisebb-nagyobb eltérésekkel országos tapasztalat volt ez – csakhogy vannak vidékek, ahol a mindennapok rendjébe szervesült ez az állapot. Vannak vidékek, ahol az alacsony bér, a bizonytalan egzisztencia, a súlyos kiszolgáltatottság szinte természetes, megszokott – s a fejlődés mércéje nem Európa, legfeljebb a falu, a város vagy a régió tegnapi önmaga. És mert tegnapi önmagukhoz képest ezt-azt a legelesettebbek is fel tudnak mutatni, olykor már azt is elhitetik magukkal, hogy valami megindult, elkezdődött, most már jobb világ jön. Észre sem veszik, hogy közben tovább nőnek a különbségek, a leszakadás, a reménytelenség. Egy adott pillanatban aztán még az is kiderülhet, hogy a válság jobban sújtja mondjuk Székesfehérvárt mint Ózdot – mert több cég kerül nehéz helyzetbe, több munkahelyet kell megszüntetni és így tovább, és így tovább… Egyetlen híradás sem szólt például arról, hogy Abaújban (meg más sorstárs vidékeken) ennyi vagy annyi ember került az utcára – mert azon a tájon ott vannak már az „utcán” sok-sok év óta, esélytelenül, kilátástalanul. Tegyük hozzá: évről évre egyre esélytelenebbül és egyre kilátástalanabbul. Mert

DISPUTA Toronyszoba

M

egoszlanak a vélemények arról, hogy mikor (és hol) kezdődött, meg arról is, hogy meddig fog tartani. Nem tudni még, kit hogyan és milyen mértékben érint, ki lesz áldozat és lesznek-e nyertesek (biztosan lesznek, a csatatereken mindig feltűnnek a hullarablók), s amikor túljutunk a nehezén, romokból kell majd újraépítkezni vagy megússzuk némi tatarozással? De abban mindenki egyetért, abban nincs vita: most válság van, benne vagyunk nyakig. A média csatornáin közgazdászok, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők és gazdasági szakértők okítják a népet, és lassan magunk is autodidakta közgazdászokká, pénzügyi tanácsadókká és hitelminősítőkké válunk. Már tudjuk, hogy mikor, miért nem kellett volna (ráadásul deviza alapon!) felvenni azt a hitelt, amelyet most alig tudunk visszafizetni; ismét egyszer ráébredünk, hogy jobb lett volna figyelmesebben elolvasni a szerződés apró betűs szakaszait, és rohannánk gyorsan kicserélni az összes hagyományos villanykörtét energiatakarékosra – ha maradt volna rá pénzünk a részletek befizetése után.

61

DISPUTA Toronyszoba 62

az élni – a jobban élni – akarás cselekvésre készteti az egyént: akinek képessége és lehetősége van rá, jobb módú vidékekre menekül az elátkozott körzetekből. Ott meg romlik tovább a helyzet, mert már nincsenek szakképzettek, lassan már olyanok sincsenek, akiket képezni lehetne. Hiába (lenne) olcsó a munkaerő, ha használhatatlan – a befektető messze elkerüli a vidéket, mert ott már legfeljebb szociális foglalkoztatót lenne érdemes működtetni. Nem tudok idézni pontos statisztikákat, de a tévedés kockázata nélkül állítom: a civilizált világban aligha van példa arra, hogy egy százezer négyzetkilométernél kisebb országon belül akkora fejlettségbeli különbségek lennének, mint Magyarországon. Persze, ahol az uniós elvárások szerint megalakítandó régiók határainak kijelölésekor néhány éve komolyan felvetődhetett, hogy a főváros környékéhez még Nógrádot is hozzá kellene csapni, mert azzal az uniós átlag alá rontható (az azt egyébként egyedül meghaladó) Budapest vidékének mutatója – ott ne várjunk távlatos országfejlesztési stratégiákat, a területi kiegyenlítést szolgáló, komoly felzárkóztatási programokat… Az érthetőség kedvéért: az uniós források egy része kifejezetten a felzárkóztatást szolgálja – és azok a régiók használhatják, amelyek gazdasági teljesítménye elmarad az uniós átlagtól. Ha ügyeskedünk egy kicsit, és lerontjuk az amúgy örvendetes főváros környéki mutatót, oda is juthat ebből a pénzből – következésképpen máshová, ahol talán nagyobb szükség lenne rá, csak kevesebb juthat. Miért baj az, ha legalább néhány vidékén az országnak jobban élnek az emberek? Dehogyis baj, sőt, az is nyilvánvaló, hogy ezer ok miatt még egy ekkora országon belül is mindig lesznek eltérések. A mértékeken van a hangsúly. Mert ha túl nagyok a különbségek, akkor a leszakadó régiók (Észak-Magyarország egyes vidékei mellett az Alföldön, Dél-Dunántúlon is vannak jócskán ilyenek) egyre halmozódó problémáit, felgyülemlő társadalmi feszültségeit előbb-utóbb az egész országnak kell megfizetnie. Hogy az ár éppen mikor mennyi, az csak utóbb derül ki – a kiszámíthatatlanság fontos, egyben riasztóan veszélyes sajátossága ennek az állapotnak. Válság – nemcsak átvészelni, hanem megoldani is nekünk kellene A közelmúlt példát szolgáltatott erre a kiszámíthatatlanságra, de hogy tanulsággal is szolgált-e, azt csak a jövő dönti el. Na-

pokon át hallotta az ország, hogy meggondolatlan kijelentést tett a miskolci rendőrkapitány, mondván: „az utóbbi időben az utcai rablásokat kizárólag cigányok követték el”. A részletek felidézése érdektelen, az eset mögé nézni annál fontosabb. Először is: a kijelentés a legkevésbé sem volt meggondolatlan, nagyon is pontos, egyértelmű, tényszerű és világos megfogalmazása volt egy konkrét helyzetnek. A reakciók azonban némileg eltértek attól, amit ilyen ügyekben korábban tapasztaltunk. Ismét tanúi lehettünk a megszokott forgatókönyvnek, mely szerint ras�szista megnyilvánulásoknak nincs helye a magyar közéletben, „cigánybűnözés” nem létezik, és aki ilyen kijelentésekre ragadtatja magát, azt le kell váltani, erkölcsileg meg kell semmisíteni és így tovább és így tovább… Szögezzük le: jó érzésű ember nemigen vitatkozik ezzel. Csakhogy a kapitány nem „cigánybűnözést” emlegetett, hanem pontosan dokumentálható, igazolható tényeket közölt. Ráadásul éppen azért, mert helyzeténél, hivatalánál fogva naponta szembesül az egyre vészterhesebb romaprobléma egy negatív megjelenésével, ami alkalmas arra, hogy rávilágítson a helyzet tarthatatlanságára, a probléma megoldásának, de legalább a kezelésének a halaszthatatlanságára. Hogy valami változni látszik ez ügyben, arra némi reményt adhat a főkapitány hivatalban maradása – amihez jelentős mértékben hozzájárult a helyi úgynevezett politikai elit pártállástól független, egységes kiállása, és a borsodi megyeszékhely lakosságának demonstrációhoz vezető felháborodása. Ezek a problémák nem oldhatók meg etnikai alapon, mert ezek szocializációs és szociális problémák, a mélyszegénységgel összefüggő jelenségek – mondják a hozzáértők és a kevésbé hozzáértők, de magukat a kisebbségi jogok felkent védőiként megjelenítők. És megint csak szögezzük le: alapvetően és egészében tökéletesen igazuk van. Csakhogy érdemes ehhez hozzátenni: a mélyszegénységben élők jelentős részét éppen a romák alkotják. Továbbá: a korábban emlegetett leszakadt régiókban – számos ok miatt – a népesség egészében az országos átlaghoz képest rendkívül magas az arányuk, következésképpen meghatározó mértékben ők az elszenvedői mindannak, amit a mélyszegénység, a halmozottan hátrányos helyzet fogalmán értünk. És ezen a ponton következnek az évek óta megvála-

A „mi már mindent elfogadunk” válsága A közösen vállalt, társadalmi szintű nagy elszánásokra azonban manapság kevés esély látszik – mintha egyre nagyobb teret

kapna az egyéni túlélési stratégiákba való (más választás híján sokszor kényszerű) menekülés. Csakhogy ez együtt jár a civil erő gyengülésével is – és itt a „civil” fogalmát a lehető legszélesebb értelemben, az állami-önkormányzati és a politikai intézményrendszeren kívül a társadalom valamennyi lehetséges szerveződését, megszólalásra és véleménynyilvánításra alkalmas képződményét, ad abszurdum a közös ügyekért felelősséget érző szuverén polgárt is ide értve használom. A reménytelenség, a kilátástalanság, az értelmetlenség érzése magyarázza ezt? Nehéz megmondani, legalább annyira, amennyire nehéz magát a jelenséget nem észrevenni. Példák sokaságát említhetnénk, most egyet hozok szóba. Rádióban nyilatkozik a cég szóvivője: átmeneti pénzügyi problémák magyarázzák, hogy valóban igaz a hír, a dolgozók nem kapták meg a szokásos időben a havi járandóságukat. De a cégvezetés megértette az alkalmazottak gondjait, tudatában volt annak, hogy sokaknak gondot okozhat a hó elején befizetésre váró csekkek fedezetének előteremtése, ezért ötvenezer forintot mindenki megkapott a szokásos időben. A szóvivő hozzátette: a dolgozók éretten, megértéssel fogadták a helyzetet. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az egyik fél (a munkáltató) nem teljesítette (munka)szerződéses kötelezettségét – ráadásul azokkal a munkavállalókkal szemben, akik a cég tevékenységének, működésének, létezésének legfőbb garanciái. Arról nem esett szó, hogy milyen kártérítést, külön kamatokat vagy késedelmi pótlékokat helyeztek kilátásba – csak arról, hogy a dolgozók rendkívül megértőek voltak. Nos, ha valaki nem hallott volna az esetről, elárulom: a történet nem egy falusi, tőkehiányos betéti társulással és annak öt-hat alkalmazottjával fordult elő – ezúttal a Malévről, nemzeti légitársaságunkról van szó. Már amennyiben a kissé nehezen követhető privatizálási procedúra, majd az azt követő tulajdonosváltások után van még értelme Magyarországon „nemzeti légitársaságról” beszélni. Arról semmi kétségünk nem lehet, milyen konkrét formákban nyilvánulhatott meg a dolgozók „megértése” – de most talán nem is ez a fontos. Hanem az, hogy az eset egyáltalán előfordulhat: a cégvezetés nem mond le azonnali hatállyal, és van szóvivő, aki hajlandó mindezt elmondani az ország nyilvánosságának. Az tudniillik a gazdasági etika minimuma, hogy a mun-

DISPUTA Toronyszoba

szolatlan kérdések: mit tett azért az ország – legyünk kicsit szigorúbbak, egyúttal pontosabbak: az ország mindenkori vezetősége, a döntési helyzetben lévők köre –, hogy ezeknek a problémáknak a kezelésével érdemben foglalkozzon? Tud valaki komoly – például: a roma kulturális hagyományokra, szokásokra is figyelő – szociális, foglalkoztatási, oktatási, felzárkóztatási programokról? Legfeljebb kísérletekről, próbálkozásokról hallhatunk-beszélhetünk – amelyek esetenként akár komoly eredményekkel is járhatnak az érintettek, a résztvevők számára. Csakhogy miközben tíz vagy száz roma kisiskolás ösztöndíja annak a tíz vagy száz gyereknek jövőt adó lehetőség – a több százezres roma népességen belül szinte érzékelhetetlen semmiség. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy átfogó, a társadalom egésze és a roma kisebbség által egyaránt elfogadott stratégia híján minden konfliktusos helyzetben úgy kerül előtérbe a kisebbségi jogok védelmének attitűdje (ami egyébként nagyon is támogatandó), hogy közben szinte szó sem esik (nagyon is helytelenül) a kisebbségi kötelezettségekről, a jogi előírások, az etikai és együttélési szabályok betartásának a társadalom minden tagjára egyaránt érvényes rendjéről – talán nem zárható ki, hogy akadnak kisebb-nagyobb csoportok, amelyek hajlamosak öntörvényűen és öncélúan halászni ebben a társadalmi szinten létező zavarosban. Megkockáztatom: súlyosabb válsága ez a magyar társadalomnak, mint a forint árfolyamzuhanása és a GDP csökkenése együttvéve. Hozzátéve rögtön: nem nehéz megjósolni, hogy a fejlett európai országok belátható időn belül újra fejlődési pályára állnak, és – némi túlzással szólva – tőlünk függetlenül húzzák majd magukkal a magyar gazdaságot is; ám a romaproblémát nekünk, magunknak kellene megoldanunk. Legalább elszánni végre magunkat érdemi lépésekre – a szavakon túl tettekre, komplex programok megalkotására és azokat finanszírozó anyagi források előteremtésére. Lehetőleg addig, amíg Olaszliszkát vagy Nagycsécset mint figyelmeztető, de ezzel együtt egyedi, kirívó eseteket emlegethetjük, nem pedig első helyszíneiként egy súlyos, nehezen megállítható konfliktussorozatnak.

63

DISPUTA Toronyszoba 64

kavállalónak időben, rendszeresen és teljes mértékben ki kell fizetni a járandóságát – ha már ez sem áthághatatlan törvény, ott bármi előfordulhat. Mondhatjuk azt is: ott etikai válság van, értékválság van. A „mi már mindent elfogadunk” válsága terheli a jelenünket – és talán a jövőnket is. Hogy miért történhet ez meg? Ezer meg egy oka lehet, hozzáértő szakembereknek lenne érdemes vizsgálni a körülményeket. De talán az is egy ok, hogy a dolgozók között vannak jó néhányan, akiket a kiszolgáltatottság int csendességre. Amikor pár éve az első (vagy éppen második, méltóbb életlehetőségeket nyújtó) lakásukat igyekeztek megszerezni, nem azon gondolkodtak, hogy vajon szabadon elkölthető jövedelmüket milyen arányban kössék le a lakáshitel törlesztésére – hanem azt számolgatták: mi az a maximum, amit képesek havonta kifizetni. Most pedig a forint mélyrepülése nyomán húsz-harminc százalékkal többet kénytelenek fizetni – egy része talán kitelik az előlegként folyósított ötvenezerből… Tudomásul vesszük hát, hogy vannak az országnak folyamatos válsággal küszködő régiói – akkor is elfogadjuk tehetetlenül és beletörődve, ha magunk is ilyen régióban élünk. Tudomásul vesszük, hogy amit magunk súlyos – mondjuk csak ki: válságos – problémaként érzékelünk a saját környezetünkben, azt véleményformáló közszereplők és hivatalban lévő döntéshozók távolabbról egészen másként ítélik meg. És ha úgy hozza a sors, tudomásul vesszük azt is, hogy az alig várt fizetésünkből csak egy részt utalnak a számlánkra… Mint ahogy tudomásul vesszük: miközben egy kormányfő csőd közeli állapotba vezette az országot, most ugyanő vállalja magára az országért aggódó, a bajokból való kilábalásért minden áldozatra képes kormányfő szerepét. (Mielőtt bárki is arra gondol, hogy ez a mondat valami ide nem illő politikai sugallatot tartalmazna, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről, ez KSH-adatokkal és hiteles nemzetközi statisztikákkal alaposan megtámogatott tény.) Ha egy családban, kisebb közösségben vagy egy magára valamit adó cégnél fordul elő ilyesmi, az nem marad következmények nélkül – holnaptól más kezeli a családi kasszát, leváltják a pénztárost, menesztik a cégvezetőt.

Az összefogás válsága „A súlyos válság alapos indok arra, hogy végre összefogjon az ország, a politikai elit tegye félre a pártérdekeket és egységes cselekvéssel, közösen keresse a fellendüléshez vezető utat” – halljuk nap nap után. Végiggondolatlan, értelmetlen, s amint látjuktapasztaljuk, a megoldásokhoz egy lépéssel sem közelebb vivő beszéd ez. (Elnézést azoktól, akik kétségtelen jó szándékkal, közös ügyeink iránti aggodalommal estekesnek ebbe a „kommunikációs” csapdába.) Az első probléma: a parlamenti demokráciákban (minden hibájuk, hiányosságuk ellenére) jól kialakult rendje van mind a hatalomgyakorlásnak, mind az ebből következő felelősségvállalásnak. Azt is mondhatjuk: a kormányzati és az ellenzéki szerep nem felcserélhető és nem összemosható. Ezt a rendet felrúgni veszélyes, haszonnal biztosan nem jár, de könnyen káoszhoz vezethet. A másik probléma: ha egy politikus félreteszi a pártpolitikai érdekeket, akkor ő már nem politikus – hiszen ennek előtte éppen azért volt az, mert egy párt politikai érdekeit képviselte. (Próbáljunk különbséget tenni a pártpolitikai érdekek eredeti, azaz közösségi érdekekre, a közjó elősegítésére alapozott értelmezése, valamint ugyanennek a fogalomnak az önző hatalmi érdekekkel összemosott értelmezése között.) Képtelenség feltételezni, hogy a kormányzati és ellenzéki szerepben egymást bíráló, s az önmaga által képviselt elveket a másik fél álláspontjával szemben egyedül üdvözítőnek beállító bármely fél egyszer csak „belássa”: a másiknak van igaza, az a helyes út. Ennél már csak az lehetetlenebb, hogy valamiféle középutat találjanak – amiben nyilván mindkét fél csak vesztes lehet. Az persze nem lenne kizárható, hogy rendkívüli helyzetben – és tegyük fel, hogy a jelen gazdasági válság ilyennek minősíthető – mégiscsak indokolt az ország irányításában is megvalósuló nemzeti összefogás. Átmeneti időre elképzelhető ilyesmi, de csakis a parlamenti politikai erők önkorlátozásával: a pártok egységesen támogatnak egy közmegbecsülésnek örvendő, független kormányfőt, aki valamennyi párt által elfogadott és támogatott szakértőkből álló kormánya élén vezeti az országot. Nos, ez az, amire szemernyi esély sincs a válságokkal terhes mai Magyarországon.