NNCL294-2E0v1.0
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
ARIADNA GROMOVA
Fénykörben
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1973 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült 1965. 2. , 1965 :
FORDÍTOTTA SZÉKELY SÁNDOR A FEDÉLTERV HEGED S ISTVÁN MUNKÁJA AZ UTÓSZÓT MÉREI FERENC IRTA Felel s kiadó: Kováts Miklós Felel s szerkeszt : Székely Éva A szövegh séget ellen rizte: Herendi Miklós M szaki vezet : Gonda Pál Képszerkeszt : Moldova Zsuzsa M szaki szerkeszt : Simon Zoltán 29 800 példány, 13,9 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 1659 – e – 7375 Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest) és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK) közös gondozásában
Váratlanul kezd dött az egész… Mellesleg mindnyájan, én is, jól tudtuk, hogy így fog történni – váratlanul. Eljön egy utolsó reggel… vagy utolsó nap vagy este, egyre megy, és aztán… aztán – elképzelhettük ezerszer is, és mindig másként. Éppen ezt a változatot azonban nem vártam. Még most is ez t nik a legvalószín tlenebbnek minden lehetséges közül, ami megtörténhetett. Velem vagy bárki mással, ez nem számít. Néha úgy érzem, megbolondultam… És talán így is van! De akkor… mi lesz akkor velük? Hiszen k most minden vonatkozásban t lem függnek, az én tudatomtól, az én akaratomtól, az én szeretetemt l… Igazság szerint most ujjonganom kellene – gy zött az elméletem, a meggy z désem. De milyen különös, keser gy zelem! Mire jó most mindez? Kinek mondjam el? Nekik? De éppen nekik semmit nem szabad elmondanom. Ha tehetném, egyáltalán mindent eltitkolnék el lük. Ez azonban nem titkolható. Elképzelni se tudom, mi folyik most Párizsban. A rádió egyszerre elnémult. Körös-körül minden halott. Éjjelenként keleten, a dombok fölött halvány, vöröses derengés látszik. Mi ez? T zvész visszfénye, radioaktív sugárzás vagy csak az éjszakai Párizs híres fényei, amelyek túlélték az embereket? Robert-ral nemrég láttunk egy filmet… Furcsa, nagyon szomorú film volt. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a mélységes levertségt l, amelyet a filmkockák ébresztettek bennem… Egyébként nem is a szokványos film jelenetek voltak, hanem állóképsorozatok – akár a dokumentumfilmekben. A harmadik világháborút mutatta be a film. Párizsra (madártávlatból vették fel) árnyék borul. Aztán az árny elt nik – és fél Párizs romokban hever. Háromszor ereszkedik ez a komor árny Párizsra. Végül – a város nincs többé. A Diadalív maradványai meredeznek csak és az Eiffel-torony megolvadt, eltorzult vasszerkezete; a házaknak, utcáknak csak árnya maradt. “A Chaillotpalota pincéiben néhányan életben maradtak" – közli a fájdalmas hangú kísér szöveg. És tegyük fel, hogy talán valóban bujkálnak valahol életben maradtak. De lehet, hogy ez csak hiú remény… Robert-ral az utóbbi id ben sok filmet láttunk a közelg háborúról. Rettenetesek voltak. Ez a film azonban igen nagy hatással volt rám, a címére már nem emlékszem; itt egész Amerikából csak egy tengeralattjáró legénysége maradt meg, az egész emberiségb l pedig – Ausztrália lakossága. Az is csak egyel re, mind halálraítéltek, a sugárzás láthatatlan hulláma feltartóztathatatlanul eléri ket is. Igen – érdekes volna tudni, él-e most a rendez , aki ezt a filmet készítette. Nemigen… ilyen filmekkel nem lehet meggazdagodni, úgyhogy nem telhetett neki atombiztos óvóhelyre…
Ott, abban a filmben, az amerikai tengerészek sokáig nem tudták elhinni, hogy mindennek így egyszerre vége lett, hogy nincs családjuk, nincs Amerika. Titokzatos, rendszertelen rádiójeleket hallanak valahonnan San Diegóból, és mindnyájan reménykednek: talán valaki mégis életben maradt, és jeleket ad. Aztán kiderül, hogy egy coca-colás üveg fennakadt a roletta zsinegén, himbálózott a szélben, és neki-nekiüt dött a rádióadó gombjának. Nekem is megvolt a magam jelz üvege… Bár ki tudja, az is lehet, hogy valóban eleven lélek. Amott, a dombtet n álló házban, esténként fény gyulladt. Egyetlen ablakban. Korábban – mindössze egy hete! – egy nagy család élt ott. Gyakran láttam a gyerekeket, amint a Szajna-parton egy gyönyör doggal kerget ztek; láttam egy motorkerékpáron száguldozó fiatalembert; néha kihoztak egy karosszékben üldögél öreget. Most, hogy visszaemlékszem az öregre, elrémülök: mi van, ha maradt életben, gyújtott világosságot az ablakában, hogy élet jelt adjon? Két nap óta már nincs világosság az ablakban… Mi, itt a domb tövében álló villában, heten vagyunk. Ennyi maradt volna az emberiségb l? Lehetséges… Tessék, ez a harmadik világháború! Krisztus születését l az 197.-ik esztend , július, napfényes, francia július… A legutolsó pillanatig mindenki azt hitte, hogy valahogy megússzuk. Hiszen régebben is voltak helyzetek, amikor úgy t nt, még egy pillanat – és minden a pokolba repül. Hát végül oda is repült. Érdekes volna tudni, ki nyomta le els ként azt a hírhedt gombot. Igaz, mit számít ez most… Újra és újra arra gondolok, hogy talán maradt még valaki. Nem olyan különös módon, ahogy mi, hanem sokkal természetesebben. Az atombiztos óvóhelyeken például, vagy tengeralattjárókon, mint abban a filmben… Vagy a hegyek között, valahol Tibetben. Ámbár ki tudja, hol és hogyan kezd dött… De akárhogy is, nem lehetséges, hogy mindenütt, egyidej leg… Valahol, a t zvész f fészkét l távol, talán sikerült biztonságba húzódni. Akkor… Különben mi van akkor? Lassú pusztulás. Nem, ha sok ember megmenekült, és köztük tudósok is vannak, ki tudja, talán van remény az emberiség megmenekülésére, a lassú, nehéz útra – hová? Talán bezárul a kör, és megint vissza, a múltba? Lehet… Különös, hogy már most, egy hét után sok minden kiesett az emlékezetemb l. Emlékszem a békés, nagyon der s és meleg reggelre. Párizsba készültem, Robert Mercerot-hoz, ahogy megbeszéltük… Miért is? Ja igen, az elektróda-kísérletei. Megígérte, hogy bemutatja nekem, hogyan folynak ezek a kísérletek. Igen, Robert… Valamiért most félek t le. Különben most mindent l félek, és legf képpen saját magamtól… Szóval Párizsba akartam utazni… Még arra is emlékszem, hogy kihoztam a kocsit a garázsból… És most valamiért úgy rémlik, hogy ott is voltam Párizsban,
Robert dolgozószobájában. – Nem, ez nem megy, semmiképpen nem lehettem ott. Igen, jött hozzám, és nem én hozzá. Már félúton volt a villánkhoz jövet, amikor a kocsija egy szörny föld alatti lökést l felugrott az útról; Robert megfordult, a dombok fölött meglátta a távoli, vakító villanást, és teljes er b l beletaposott a gázpedálba… Mi pedig… igen, mi is, mind láttuk és megértettük. Vártuk az elkerülhetetlen pusztulást, de azért szorosan bezártuk az ajtókat, ablakokat, és leültünk lent, a félhomályos nagy hallban. Aztán megjelent Robert. És vele együtt – apa és Valérie. Hát ez volt a legfurcsább! Miért épp ebben a pillanatban jutott eszükbe, hogy felkeressenek? Apát már három éve nem láttam, Valérie-t meg… ha nem számítom a véletlen találkozásokat az utcán vagy a színházban, már tizenkilenc éve nem láttam. Most miért… Persze érthet , Charles meghalt, és Valérie mindig is félt az egyedüllétt l… ez aztán most, a háború idején, megint kitört bel le… De nem, mindezt nem lehet logikusan megmagyarázni. Robert kinevet engem, azt mondja, hogy az elméletem egyáltalán nem a logikán, hanem a hiten alapul. Lehet, hogy így van, de azért nem lehet mindent a hittel elintézni. Miért éppen ezen a napon jutott apámnak eszébe, hogy meglátogasson? azt mondja: a kor, a magány. Igen, persze. A magány! Mintha összebeszélt volna Valérie-val! Különben mindketten jól tudják, mennyire féltem mindig a magánytól, és úgy vélik, hogy ezt a magyarázatot szívesebben veszem, mint bármi mást. De hiszen Geneviève három éve halt meg – miért csak most jutott eszébe eljönni? Akkor, Geneviève temetésén megpróbáltam rábeszélni, hogy költözzék hozzánk, de kereken visszautasított. Na jó, tegyük fel, hogy mégis meggondolta. Akárhogyan is, hetvenhárom éves, bár jóval fiatalabbat mutat. De Valérie? Magány ide, magány oda, éppen a volt férjnél, annak családjánál kell menedéket keresni? És én ezt elhiggyem? Egyébként Robert-nak igaza van: Valérie nem sokat mérlegelte, mit tegyen. Amint megérezte a bánat els rohamát, végtelenül magányosnak érezte magát, és hozzám futott, mivel sehova máshova nem tudott menni. Aztán itt van Constance – olyan nyugodt, kedves, megfontolt, Valérie jól tudja ezt… És egyáltalán, elmúlt tizenkilenc év, minden megváltozott, bennünk is, körülöttünk is… És mégis… ha az én szeretetem az, ami ket, mindnyájukat életben tartja, akkor talán a szeretetem volt az is, ami a veszély pillanatában itt összehozta ket. Igaz, ez már nagyon misztikusan hangzik, de hát mindhárman éppen ebben a pillanatban bukkantak itt fel… És Robert… De hiszen nekem kellett volna hozzá utaznom Párizsba… Furcsa, már nem is emlékszem, hogyan beszéltük meg, minden olyan zavaros… igen, igen, jobb nem is töprengeni ezen, hiszen végeredményben lényegtelen.
Itt vagyunk hát, a harmadik világháború els hete után. Mi – talán az emberiség utolsó töredéke – most bent ülünk a jól bezárt villában, a megmérgezett pusztaság kell s közepén. Mire várunk, miben reménykedünk? Természetesen abban, hogy nem pusztult el az egész Föld, hogy valahol vannak még emberek. Kitartunk a végs kig… Miféle végs kig? Mi tartja bennünk az er t? Képtelen vagyok rájönni, honnan van bennem ez a mély, tudatalatti meggy z dés, hogy ki kell tartani, hogy minden énrám épül, minden ént lem függ. Nem tudom megmagyarázni, mi ez. Egyszer en az az emberi tulajdonság, hogy minden körülmények között remélni kell? És Robert… is hisz. Miért? Néha úgy rémlik, tud valamit, amit én nem tudok. De mi az? Mit lehet most tudni a világról? Netán valami jeleket fogott? De hát hogy tarthatja magában? Igen, a kapcsolat létrejött… az érthet ség megdöbbent , nem is hittem volna… bár ilyen alapos el készítés után nincs mit csodálni… De meddig bírjuk ezt mindketten? Most megpróbáljuk bekapcsolni az áramot… Ez egy kis pihen t jelent… hacsak… Hát, itt már a véletlenre kell bíznunk magunkat… Majd keresünk valami… Istenem, miért jutott most egyszerre eszembe az a találkozás apával? Hiszen már teljesen elfelejtettem. Most pedig olyan tisztán el ttem van, mintha megint hatéves lennék, és ott ülnénk apával a Monceau parkbeli padon. Milyen különös, most el ször látom, hogy apa ültében sután kinyújtja a jobb lábát, és egy sétabotra támaszkodik – persze igaz, a háború után nem jött azonnal haza, hosszú ideig kórházban feküdt. A lábával volt baj és a tüdejével, gyakran vért köpött, nem akart elmúlni. Mindezt anyámtól tudtam. Most pedig látom… Ragyogó, tavaszi napsütés, csodálatosan ragyogó, szemet vakító, de jólesik. A fákon és bokrokon könny , sárgás köd ül. A padunk fölött vén gesztenyefa, körülnézek és látom, hogy a rügyek már kipattantak, ragadós, barna pikkelyek maradtak vissza bel lük, a levelek pedig egész világosak, fényesek, még nem fejl dtek ki, ráncos, apró kezecskékhez hasonlítanak. Én folyton izgek-mozgok, kalimpálok a lábammal. A cip m ütött-kopott, a jobbon tintával befestett, takaros kis folt. A mama mázolta be tegnap este. Apa is a cip met nézi, lélegzése folyton köhögésbe fullad. Arca fáradt, földszín . Furcsa, de nem emlékeztem, hogy bajuszt visel. Ja igen, az esküv i képen, de ott kicsi, takaros a bajusza, most meg nagy, csúnya, lelógó. De már el is fordítom a tekintetem, a fasort nézem. Valami érthetetlent látok: egy fél embert. Ijeszt . Igazán nem akartam erre visszaemlékezni, de most érzem,
mennyire féltem akkor. Hátraszegett, meggyötört, sápadt arc, a szem keskeny réssé zárul az er s fény miatt, a száj fáradt grimaszra húzódik, mintha hangtalanul nevetne. – Papa, miért nevet? – nyögtem ki nagy nehezen. – Egyáltalán nem nevet, mit beszélsz… – Apa nehézkesen feláll a padról, s a botra támaszkodva a nyomorékhoz megy. – Gyújts rá – mondja, és odanyújt egy csomag cigarettát. – Hol szedted ezt össze? – Somme-nál, tizenhat nyarán. A 80-as magaslat, nem hallottál róla? – válaszol rekedten a rokkant. – Belövés. Az egész szakaszból én maradtam egyedül életben, nekem is jobb lett volna… Félelmet érzek, hogy apa szóba állt vele. Óvatosan, hátulról odalopódzom apához, és megrángatom a karját. “Menjünk!" – súgom. – A tiéd? – kérdi egykedv en a férfi. – Engem meg persze kilökött az asszony: mihez kezdjen így velem! Összeállt egy másikkal, amíg én a kórházakat jártam. Téged, tiszta sor, nem kergetnek el: megvan a lábad, az a kis bicegés meg… – Nagyot szippant, és fájdalmasan elfintorodik. – Vannak még szerencsések! Én meg, látod, mindig peches voltam! – Mi se maradtunk együtt a feleségemmel – mondja apa csöndesen. Esküszöm, hogy nem emlékeztem erre a beszélgetésre. Meg kell kérdeznem apától. Meg amit kicsit kés bb mondott nekem, egy kis sötét kávézóban a Ternes téren, ahol megvendégelt kávéval és vaníliás kiflivel, arra se emlékeztem. Igaz, el voltam foglalva az ínyencfalatokkal, ma is érzem, milyen jóíz volt nekem az a semmi kis kifli, de ez nem is csoda, hisz akkoriban jóformán állandóan koplaltunk. Apa kissé hátrad l a széken, lábát kinyújtja. Halkan beszél, szinte suttog egyáltalán nem különös, hogy akkor nem figyeltem oda. – Claude, fiacskám, a háború, az már ilyen… Te ezt nem értheted. Teljesen kiforgat mindenkit. Megöli az embert. Ha mégis életben marad, valósággal új életet kell kezdeni, mintha újra születnénk. És mindent másképpen. Anyád meg nem érti ezt. A hátországban senki nem érti. Anyád azonban jó asszony, ne ellenkezz vele, hallgass rá szépen, rendben? Bólintok, és tovább tömködöm magamba a kiflit. Apa sóhajt, és elhúzza a száját. – A pénzzel, látod, baj van – mondja bizalmasan, mint egy feln ttnek. – Dolgozni egyel re nem tudok, magad is láthatod… Igen, érthet , hogy egyetlen üzletben sem vették fel, bár jó eladó volt. Sánta, az arca szürke, kimerült. Anyám mondta, hogy bármilyen munkát elfogadott, de mindenhonnan elküldték, amint egy er s és egészséges vetélytárs jelentkezett. Anyám meg volt gy z dve arról, hogy ha nincs ez a rokkantsága, minden másképp alakult volna, és együtt élnénk, mint azel tt.
– Mind bogaras, aki a lövészárkokból hazajött – mondta anyám –, de a többinél nem tartott sokáig, neki viszont, láthatod, nincs szerencséje a munkával, így hát megkeseredett. Aztán felbukkant az a mocsok is, olcsón megkaparintotta apádat… képzelheted, mekkora szerencse – egy bisztró Belleville-ben! Koszos lyuk a mocskos utcán… Ezekre a beszélgetésekre jól emlékszem, gyakran napirenden voltak. – Gyakran fogunk majd találkozni, jó lesz, kisfiam? – suttogja apám, és átnyúl az asztal fölött, megsimogatja a fejem; a keze nagy és meleg. – És te soha ne gondolj rám haraggal, jó? Én nem vagyok vétkes abban, hogy háború volt. Senki sem vétkes. Csak hát – vagy mindenki harcba száll, hogy az emberek megértsék egymást, vagy senki. Hát persze jobb, ha senki… Hosszan hallgat. Én a hosszú, sötét b r ujjait nézem – harci indulót dobolnak a mocskos asztalon, aztán sötét szín , csíkos zakójára, a csokornyakkend jére siklik a tekintetem. A kávézó tulajdonosa fülsért én ásítozik, kíváncsian megbámulom: milyen kövér, és micsoda bajusz! A kávézóban fülledt a leveg , vanília és pörkölt kávé illata terjeng, az utcáról beáradó széles fénysáv kettévágja a keskeny, sötét helyiséget. A fény vakítóan csillan meg a polc üvegein. Az egyiken világos címke, rajta egy néger. – …Mi pedig semmiképpen nem tudunk már együtt élni – dörmögi apám. – De te ne haragudj, kicsi. Ez is a háború miatt van. De Cecilé nem érti… Ez a tiszta igazság, nincs mit hozzátenni. Ha nincs ez az átkozott háború… Lehet az is, hogy azért, mert négy évig nem láttuk egymást… Így volt tehát. Ki tudhatta, hogy negyedszázad múlva a feleségemt l hallom majd újra ezeket a szavakat: “A háború… nincs mit tenni… majdnem hat év, Claude! Ha nincs ez a háború… Azt hittem, nem jössz vissza. Azt mondták, elestél… Vártam… aztán…" Egy évig várt. “Mindössze egy évig" – gondolom én. “Egy egész évig egyedül!" – mondja . Igen, erre a beszélgetésre már jól emlékszem, és soha nem feledkeztem el róla. Emlékszem Valérie hangjára, az arcára, közben egyre az arcát néztem, és igyekeztem megérteni, mi is történt. Nagyon jól emlékszem, milyen er feszítéssel dongott egy nagy légy, ahogy nekirepült az ablaküvegnek. Emlékszem a dohányillatra a szobában, a mi szobánkban. “Te dohányzol?" – csodálkoztam. “Nem, nem!" – mondta gyorsan Valérie. És elakadt. A szék hátán egy fehér férfiinget pillantottam meg, és megint csak semmit nem értettem. Még meg is örültem: azt hittem, Valérie várta, hogy jövök, és kezdte készíteni a ruhámat. Odaléptem a székhez, felemeltem az inget, de valamiért nagyon nagy volt. És akkor mondta Valérie a hátam mögött, egészen idegen, eltorzult hangon: “Én… bocsáss meg, Claude… férjhez mentem…" Megpördültem, mintha oldalba vertek volna, és rámeredtem.
Ezerszer is elképzelhet valamit az ember, és mégsem hiszi, mégis jobbat vár. A táborban mi sok mindenr l tudomást szereztünk – jórészt véletlenül. Egyikünknek az egész családját koncentrációs táborba vitték, egy másiknak meghalt az anyja, a harmadikat elhagyta a felesége. Mindezek megszokott dolgok, a táborban rengeteg ilyen históriát hall az ember. És mégis azt gondolod: nem, velem ez nem történhet meg! És nemcsak gondolod, hiszed is, és ezt teszi ott mindenki. Másképpen nem lehetne kibírni. Aztán meg, ahány házasság, annyiféle. Valérie és én egymásnak voltunk teremtve. Ezért is volt Valérie itt, a Fénykörben, annyi év után. Mi egyszer en sohasem sz ntünk meg egymást szeretni. Adódhatott, hogy évekig nem láttuk egymást, de ha Valérie-val valami szerencsétlenség történt, én azonnal tudtam róla. Amikor elesett, és eltörte a karját, én láttam mindent, láttam a montmartre-i kis utcát, láttam, ahogy Valérie elesik, éreztem az esés üt dését és – egy pillanatra – az éles fájdalmat a bal karomban. És ez mindig így volt. Constance viszont… De nem, miket beszélek! Úgy látszik, így rendeltetett: egész életemben ezt a két n t kell szeretnem, különböz képpen, de egyforma er vel. És most mindkett t egyformán életben tartanom az akaratommal és a szeretetemmel… És ha nem bírom… Nem, nem tudom elviselni ezt a felel sséget, ember vagyok én is, nem tudom elviselni, hogy mások élete attól függjön, elég er s-e a szeretetem; attól, elég biztos vagyok-e a szerelmemben… Ezt senki nem bírja elviselni, még a leger sebbek sem! Mi történik velem? Azonnal abbahagyom a tépel dést, a veszélyes kétkedést, átkapcsolok valami másra: az emlékezésre. Úgy látszik, a pszichikum a túlterhelés elkerülésére automatikusan leárnyékolja a túl er s élmények t zfészkét. Ó, ez nagyszer ! Hiszen ezt maga találta ki! Kit n gondolat, meg kell er síteni. De miért nyugtalankodik megint? Mit lát? A frontot… Nem, ez nem lesz jó… Nem értem, mi megy végbe bennem… Az imént még a háborúra emlékeztem… De nem, ez nem is emlékezés, nem jó a szó: egyszer en úgy rémlett, megint ott ülök a fedezék el tt egy gerendán, és hallgatom, ahogy Célestin Noiret valami pajkos dalocskát énekel. A Maginot-vonalnál vagyunk, az Ardennekben, nem messze Givet-t l. A harminckilences év novembere, az a “furcsa háború", tulajdonképpen nem is harcolunk, csak állunk a belga határon, ázunk-fázunk, és átkozzuk az egész világot. Hallgatom a dalt, és a szokásos tompa fájdalmat érzem a szívemben – féltem Valérie-t, vágyom Valérie után. Es utáni alkony, pirosló derengés, tépett szél sötétibolya felh kkel, a pocsolyák is pirosak, mintha vér s nem víz volna bennük, és az
egész dombos vidék körös-körül komor, éles fényekben villog. Elnézegetem Célestin széles, napbarnította arcát, elégedetten hunyorgó szemét. Mellettem ül, minden egyes ráncot jól látok a köpenyén… És egyszerre mindez elt nt: a dal és a komor, éles fény és a nyirkos szél… Nyári nap ragyog fölöttem, fényesen, békésen, der sen, a háborúnak pedig nyoma sincs. Kigázolok a folyóból a füves partra, érzem a csupasz talpam alatt ezt a selymesen lelapuló füvet és a h vös, kissé nedves, ruganyos földet; belélegzem a vízt l és gyept l illatos, friss leveg t. Vízcseppek gyöngyöznek a b römön, élvezem a csiklandozásukat. Fiatalság, boldogság, szárnyaló érzés! Mintha csak azért járnék a földön, hogy élvezzem a talaj érintését. Valérie a f ben ül és kacag. Barna b r , sötét szem , tizenhét éves kislány. T le indul ki minden: a nap, a f , a folyó, a boldogság. Milyen szép! De talán nem is nagyon szép, ez annyira nem fontos. Egyszer en – benne megtalálok mindent. Nem is értem, hogyan éltem eddig. Már huszonkét éves vagyok. El bb is találkozhattam volna vele, legalább egy évvel! Na, nem baj, még minden el ttünk áll. Valérie-n fehér, kék virágos, könny kis ruha van. Lesült lábán fehér, csatos szandál. Sötét, selymes hajfürtjei körbevágva, rövidre, furcsa frizurákat viseltek akkoriban… Valérie-nak egyébként minden jól áll. Még a fülbevaló is. Türkizköves, kis arany fülbevaló. El is felejtettem, hogy akkoriban fülbevalót viselt. A csillogó folyó és a kacagó leányarc elt nik… Miért ülök itt egyedül? El kell mennem, megnézni, mi van a többiekkel. Nézzük csak, Constance a konyhában van. Világos haja koronaként csillog a napfényben. Valóban, van benne valami fejedelmi: a testtartása, a járása, ez a nyugodt, jóságos és szigorú arc, amelyen ritkán változik az arckifejezés… Tizenkilenc évet éltem le Constance-szal, de még most is rejtélyesnek érzem néha. Valérie-t, az összes hangulatváltozásával, arcával, amelyen minden visszatükröz dött, még mintha az égbolton úszó felh cske árnya is nyomot hagyott volna ezen a napbarnított, mozgékony arcon – Valérie-t én mindig ismertem és értettem. Amíg nem jött az a hat év távollét… De Constance… Constance felém fordul, arca nyugodt és der s. – Tévedsz – mondja zeng , mély hangján. – Egy nagyon fontos dolgot nem láttál meg Valérie-ban: a gyengeségét, azt, hogy állandóan gyámolításra szorul. Bennem viszont az összes fontos vonást látod és érted. Te azonban még mindig Valérie vonásait keresed bennem, és nem tudod elhinni, hogy én egészen más vagyok. Nem tudod elhinni, mert szeretsz mindkett nket…
Igazán ezt mondta? Nem, nyilván csak úgy rémlett. Constance megint félig felém fordulva áll, és egy kanállal kavargatja az ételt a lábosban. Igen, most, amikor a mi Sophie-nk nincs velünk… – Ne törd ezen a fejed – mondja a szokásosnál gyorsabban Constance. – Ez nem rajtad múlt, magad is tudod. Elh lve nézek rá. Soha nem volt köztünk ilyen tökéletes kapcsolat. Hiszen egyszer en olvas a gondolataimban! Nem, ez lehetetlen. Nyilván meglátta a maga képe mellett Valérie képmását, és megérezte a kétségeimet. Aztán meglátta Sophie-t, és megértette, hogy lelkiismeret-furdalásom van miatta. Igen, Sophie-t olyannak, amilyennek én láttam t a legutolsó találkozásnál… Tizennyolc évig dolgozott nálunk, anyánk helyett anyánk volt. Biztos voltam benne, hogy a Fénykörben van… És most egyszerre megértettem, hogy nincs itt! Mit gondolt, mit érzett – nem tudom. Az ajtóban állt, és engem nézett keskeny, barna szemével a duzzadt, sötét szemhéj alól, arcán csupán a végtelen fáradtság tükröz dött. Lassan leoldozta a kötényét, letette egy székre az ajtó mellett, lassan megcsóválta a fejét. Némán néztem kék ruhás, magas, sovány alakját, ahogy tisztán kirajzolódott az ajtó fehér hátterében. Aztán kinyílt az ajtó, újra becsukódott… Sophie nem volt már ott, és én tudtam, ez azt jelenti, hogy már egyáltalán nem létezik, és ebben én vagyok a hibás, az én önz szeretetem. Sophie-ra nagy szükségünk volt, nekem is, mindnyájunknak, de ezek szerint én nem szerettem t igazán… Nehezen vánszorogva bejártam a házat; úgy rémlett, már senki nincs itt: honnan tudjam, kit szeretek igazán? Most se tudom. Sophie-t felidézni ugyanaz, mintha kést forgatnának a szívemben; és tudom, hogy itt nemcsak lelkiismeret-furdalásról van szó, hanem bánatról és szeretetr l is… Miért is nem tudtam t megtartani? – Rájöttél, hogy csak most szereted t, amikor már elt nt – mondja csendesen Constance, vissza se fordulva a t zhelyt l. Nem, ez túl sok, még nekünk, kett nknek is! Különben miért is ne, ilyen körülmények között? Hiszen a telepatikus képességek a halál órájában vagy a halálos veszélyben felfokozódnak. Igaz, ilyenkor rendszerint csak percekr l van szó; most ez az állapot órákra, napokra nyúlott… És vegyük a tábort, ott ugyanígy volt… És egyáltalán, mi jár az eszemben? Hát a telepatikus kapcsolat szokványos esete ez? Hát nem mi vagyunk itt, Constance-szal, nem az egymáshoz legközelebbi emberek vagyunk, akiket már hosszú évek óta összeköt ez a különös, rejtélyes kapcsolat… majdnem tizenkilenc éve? Hát ez a képesség nem fokozódhatott fel és alakulhatott át tetszés szerint, ezek között a
csodálatos, valószín tlen körülmények között? És mit tudok én ennek a kapcsolatnak a természetér l, amely most életben tart bennünket, mindnyájunkat? Robert-nak mégis igaza van – az, amit én tettem, mindig inkább intuícióból fakadt, s nem logikából, inkább a hitb l, és nem a tudásból. De hát az én hibám ez? Igen, túl keveset tudtam, a szerencsére bíztam magam, véletlen eredményeket értem el, és megelégedtem velük. De hát, van valaki, aki err l valóban többet tud? Többet, mint amit én kísérleti úton elértem? Én nem vagyok tudós, vagyis e téren én nem voltam kísérletez , nem végeztem átgondolt, tervszer kutatást, olyanfélét, mint amilyennel az utóbbi tízegynéhány év folyamán “hivatalból" foglalkoztam, amikor is a sejtképz dés fiziológiai kérdéseit tanulmányoztam. Vagy mint azok, amelyeket Robert végzett a pácienseivel. Igen különös, hogy a háború után éppen Robert kezdett foglalkozni a parapszichológiával, a hipnózissal, én viszont – én úgy féltem t le, mint a t zt l. Az egyetlen, amibe belementem – azt is csak Robert kedvéért, hogy a közelében legyek, egy intézetben dolgozzam vele –, hogy átváltottam a neurofiziológiára: hiszen a háború el tt ez egyáltalán nem érdekelt. De így is olyasmikkel foglalkoztam, amelyek nincsenek közvetlenül kapcsolatban azzal, amit a háború alatt és utána átéltem… Avval, ami most meghatározta a sorsunkat. A Fénykör-elmélet – ha ezt a kétségbeesett önvédelmi kísérletet elméletnek lehet nevezni! – mindattól teljesen függetlenül jött létre, amivel én mint tudós foglalkoztam. Na és miféle elmélet is ez valójában? Egyszer en az a helyzet, hogy én mindig féltem a magánytól. A háború után kétszer is magamra maradtam az emberek között. Úgy éreztem, harmadszorra nem bírnám ki. Ha tudtam volna, mit kell kibírnom a magány helyett! Ha el re láttam volna ezt a sokarcú kínszenvedést, amelyt l még az öngyilkosság se menthet meg! Istenem, milyen vak, milyen naiv voltam! Nem, nem, a világ minden kincséért se indultam volna el ebbe az irányba! A képességeim mindig iszonyatot keltettek bennem – de a táborban legalább hasznára lehettem az embereknek; a háború után azonban mire lehetett ez jó? Egy csöppet se bánkódtam, amikor majd egy évre teljesen kihunyt bennem ez a vészterhes adottság. Igaz, Constance-szal kapcsolatban szükségem volt erre a kapcsolatra… Különben igazán szükségem volt-e rá, ki tudja? Mindenesetre úgy éreztem… Ha viszont meggondoljuk… De hát minek most ezen töprengeni, amikor már minden így történt, és nem másként, és semmi nem módosítható, semmi nem visszafordítható… A képességeim a két háború közötti majdnem húszéves id szak alatt semmit sem fejl dtek, inkább talán gyengültek egy kicsit a gyakorlat hiányától, de talán feszülten várták az újabb megrázkódtatást, hogy ismét el bújhassanak, teljesen megújulva, váratlanul, érthetetlenül… Ha
meggondolom, így is volt: csak valami szörny , természetellenes körülmény kell, az egész szervezet végletes megfeszülése, hogy ezek a különös képességek teljes er vel el törjenek. A táborban valószín leg még az er s fizikai igénybevétel is kedvezett… Nem véletlen, hogy a jógik és fakírok sanyargatják a testüket, akárcsak a mi keresztény szentjeink és prófétáink is… Ki látott már pirospozsgás, kövér prófétát? A háború után ez semmire se volt jó… Hiszen még Constance-szal is meglettünk volna nélküle, ha nem féltem volna oly szörnyen a magánytól, hanem törekedtem volna behatolni Constance lelkébe, hogy összekössem az én lelkemmel annak a különös köteléknek a segítségével, amelyet akkor az egyetlen reményteli és szilárd dolognak láttam a reménytelen és ingatag világban. Szerelem, család, gyerekek – eh, a személyes tapasztalataim gy ztek meg arról, hogy milyen ingatag és változékony! Elszáll a szerelem, széthullik a család, a gyerekek senkit sem tartanak vissza. A lelki kapcsolat Constanceszal, a hatalom az lelke felett – akkor az utolsó reménynek t nt el ttem, az egyetlennek, ami megvédhetett a magánytól, amely újra kiélez d , páni félelmet keltett bennem. Constance-on kívül akkor senkim nem volt – legalábbis úgy éreztem. Robert megn sült, ezt szinte árulásnak tartottam – ostobaság volt persze, de hát mit lehet tenni, ez mind a magánytól való félelemb l adódott, mivel már nem üldögélhettem egész estéket Robert-ral, nem élhettem vele egy lakásban –, és én annyira féltem eltávolodni t le, halálosan féltem ett l, akár a testi kínoktól, akár a k fejt ben végzett munkától. És Robert ezt megértette. “De tudod, egyszer en nem tehetem meg, hogy ne vegyem feleségül, hiszen évekig várt rám" – mondta zavartan Robert. És ez igaz volt. De különben is, még ha nem is Françoise-ról lett volna szó, hanem valaki másról, mit kellett volna tennie: agglegény maradjon a táborbarátság miatt? Elkerülhetetlen volt. És a mi kapcsolatunk ilyen körülmények között is túl szoros volt; most már értelmetlennek, s t kellemetlennek láttam. Robert erre még csak nem is célzott, de én magam is mindent megértettem, és minden er feszítést megtettem, hogy kés bb, amikor a telepatikus képességeim újból feléledtek, megszakítsam a spontán kontaktust Robert-ral, megtiltottam magamnak, hogy lássam t. A Fénykör – tulajdonképpen ez nagyon régi meghatározás, de akkor nem volt olyan mély és szörny értelme, mint most. Én, azt hiszem, el ször akkor alkalmaztam, amikor közös életünk kezdetén, a múltról meséltem Constancenak, és a háborútól, a magánytól való félelmemr l beszéltem. Emlékszem, akkor azt mondtam, hogy a háború végs soron a magányt hozta az életembe. “Mindkét alkalommal így volt – mondtam. – A háború feldúlta a szeretet és a boldogság fénykörét, amely megvédett engem a csapásoktól. És ami engem illet, én mindenekel tt ezért félek a háborútól." Constance akkor úgy találta,
hogy a “Fénykör" nagyon jól hangzik, és aztán ez az elnevezés valahogy megmaradt közöttünk a gyakorlatban. Igazából nem is tudom, honnan vettük. Talán Verlaine verséb l, ahol a lámpa fénykörér l ír, mint a családi boldogság és kényelem szimbólumáról. És ki tudhatta akkor, milyen baljós valósággá válik ez a békés szimbólum! Igen, nem véletlen, hogy a háború után úgy húzódoztam a telepátiától, nem akartam ezen a területen dolgozni! Igaz, figyelemmel követtem mindent, amit Franciaországban err l a kérdésr l publikáltak, olvastam a Revue Metapsychique folyóiratot, Heroumian, Varcollier, Dufour munkáit, egyet s mást az amerikai és orosz kutatásokról – Robert klinikájára azonban még ellátogatni se mertem. Egyszer mégis elcipelt magához, kérte, hogy hipnotizáljak, gyógyítsak ki egy hisztérikus bénulásban szenved beteget, akivel sehogy se tudott kapcsolatot teremteni. Nagyon nem szívesen engedtem, ráadásul egyáltalán nem voltam meggy z dve arról, hogy sikerülni fog ez a kísérlet a normális, nem tábori körülmények között. A kísérlet azonban ragyogóan sikerült, és én azonnal rájöttem, miért állt ellen olyan makacsul a beteg Robert beavatkozásának: ez a csúnya, id s lány szerelmes volt belé! Láttam, hogy a csókjáról, ölelésér l álmodozik, nevetségesnek és visszataszítónak találtam az egészet, alig tudtam befejezni a szuggerálást, és többé egyszer se mentem el a klinikára… addig a reggelig, a háború el tti utolsó reggelig… Miért t nik mégis úgy, hogy ott voltam Robert-nál? Hiszen el se utaztam Párizsba… Keressünk valami más területet. Pihenni kell, így nem szabad, rosszul végz dhet az egész… Mi ez? Milyen szeszélyesen ugrándoznak a gondolataim! És megint milyen éles emlék… A sz k, rövid, Lauzun utca Belleville-ben, szürke, borús nap, h vös id – fázom, viseltes, kin tt kabát van rajtam, elkékült kezem esetlenül kilóg a kabát ujjából. Vacog a fogam, de nem a hidegt l, azt szinte észre se veszem, hanem a felindulástól, a szomorúságtól, a feln tt-fájdalomtól. Az Aranysas bisztró küszöbén állok, és körülöttem valamilyen tömeg tolong, lökdös dik, én egyáltalán nem ismerem, szinte nem is látom ket, semmi közöm hozzájuk. Csak apámat látom, arca, a könnyeim fátyolán át, hullámzik, széttöredezik, és elkeseredetten kiabálok ehhez a távoli, ködös arc felé: “Papa, nagyon kérlek, menjünk haza! Nagyon-nagyon kérlek! Nélküled nem mehetek vissza!" Valaki részvéttel és gúnyosan dörmögi: “Nocsak, hogy b g a kölyök, még az orra is csurog!" Gépiesen beletörlöm az orrom a kabátom ujjába, és újra kiabálok: “Papa, na, papa!" A vállam valakinek a puha, lottyadt hasához
szorul, ez a has egyszerre viharosan rengeni kezd, és a fejem fölött visító hang harsán fel: “Gazember, eredj haza, mit kínozod a gyereket!" Felemelem a fejem, és egy remeg , lelógó tokát látok, világospiros rúzzsal körülrajzolt, szélesre tátott, foltos szájat, szalmasárga hajfürtöket, amelyek kilógnak a hetyke, lila sapka alól, és félelem és undor tölt el. “Papa – mondom egészen halkan, és persze nem hallja ebben a zajban és ricsajban –, papa… én… akkor inkább meghalok…" És igazán szeretnék meghalni, annyira nyomasztó, elviselhetetlenül nyomasztó az egész, és már meg se mondhatom, hogy a mama beteg, nagyon beteg, és én egészen egyedül vagyok vele, és nem tudom, mit tegyek; és ezt már el se mondhatom, mindenki zajong, kiabál, és hát én egyáltalán nem akartam botrányt csinálni, csak azt akartam, hogy apa jöjjön velem, és segítsen a mamának, de amikor megláttam az arcát, elvesztettem a fejem a rémülett l és a fájdalomtól, és elkezdtem kiabálni. Még a küszöbr l megláttam apámat Geneviève mellett a pultnál, és egyszerre megértettem: ez egy idegen, egyáltalán nem haragudott, kedvesen rám mosolygott, de én megértettem, hogy semmi köze hozzám; de ezt én még így sohasem éreztem, és e pillanatig sehogy se tudtam megérteni, hogy apa elhagyott minket, hogy egészen elment t lünk, most viszont mindezt megértettem, és nem tudtam, mihez kezdjek, annyira fájt nekem… Nem szerettem felidézni ezt a jelenetet, de mindig megmaradt bennem – természetesen csak nagy vonalakban, elég homályosan, hiszen akkor még hétéves se voltam. Szinte azonnal megfeledkeztem például Geneviève-r l, és egyáltalán nem néztem meg alaposabban: magas, sovány, vörös hajú, az arca meg… Nem érdekelt az arca, én apát néztem: milyen kedves, fiatal, vidám – és teljesen idegen. Most azonban látom, hogy Geneviève egész id alatt ott állt a pultnál, meg se moccant, és az arca jóságos volt és szomorú, és hol apára nézett, hol énrám… Milyen furcsán keverednek az érzelmeim: az akkori gyermeki sért döttség, fájdalom, harag és a mostani csöndes bánat… Amikor azt mondtam, hogy meghalok, és elszaladtam, apám utánam szaladt a Lauzun utcán, és pénzt dugott a zsebembe, csokoládét adott. Én úgy sírtam, hogy nem láttám-hallottam semmit. Azt se vettem észre, hogy pénzt adott, csak otthon találtam meg, és a csokoládét is. Azt, hogy a mama beteg, nem is tudtam megmondani, annyira sírtam. Amennyire emlékszem, nagyon ritkán sírtam gyerekkoromban, de ezen a napon és aztán három év múlva, amikor anyám meghalt, a könnyeim úgy hullottak, mint a zápores . Nem hallottam, mit mondott apa. A mama kérdezte, de azt mondtam: “Nem mondott semmit!" Most azonban látom, hogy elkísért egészen a térig, amelyet most Fabrien ezredesr l neveztek el, megvette a metrójegyemet, onnan ment egy vonal a Ternes térre, mi a mamával a Poncelet utcában laktunk. És közben folyton beszélt, nagyon halkan és szomorúan:
– Fiacskám, nem kell így sírni, igazán nem kell. Feln sz majd, és megérted, miért történt ez így. Hidd el, semmi értelme most, hogy hazamenjek. Anyáddal már mindent megbeszéltünk, “minek kezdjük most újra a huzakodást? Úgyse érti meg, én mondom neked, egy hétig egyfolytában gy zködhetném – nem érti és kész. És Geneviève-r l is egészen hibásan gondolkodik – mintha a kocsmájáért lennék úgy oda. Ne hidd, fiacskám, hallod? Geneviève rendes n , és nagyon sok bánat érte. A férjét megölték tizenötben, a fronton. Tudod, Geneviève akkor két hétig el se mozdult a halálos ágyától a kórházban – még elgondolni is sok, mibe került neki oda eljutni, szinte a legels vonalakba… Aztán, amikor meghalt, Geneviève ott maradt egészen a háború végéig, ápolón lett… mindent megért, err l van szó… Én már csak vele maradok, fiam. De téged sohasem hagylak el, segítünk majd… Hiszen Geneviève olyan jó, bizony, nagyon jó… Mit láthat? Miért olyan nyugtalan?… Nem megy, valahogy semmit sem tudok befogni… Tartsunk egy kis szünetet… Aludtam? Hány óra? Különben nem fontos. Hány óra, hányadika… hát nem mindegy?… Hol van apa? Úgy rémlik, rég nem láttam… Mindnyájan a szalonban vannak – apa is, Natalie és Marc is. Én némán állok a küszöbön. Nem vesznek észre. Apa újságot olvas, folytonosan igazítja lelecsúszó szemüvegét. Marc elterül a fotelban, belemerül valami vastag könyvbe, Natalie az ablakpárkányon könyököl és kibámul… Hogy mer ilyen nyugodtan nézni a poros ablaküvegre? Nem tudja talán, hogy az üvegen a por – radioaktív, hogy ott, az üvegen túl a láthatatlan, feltartóztathatatlan halál van? Hogy csak az én akaratom, az én szeretetem nem engedi, hogy behatoljon a házba, és megöljön mindnyájunkat? Natalie-ra nézek, és összeszorul a szívem. Milyen sovány, törékeny és sápadt, milyen végtelenül fáradt az arca… és ez a s r , rövid haj, amely épp csak kezd kin ni azóta… április óta… Ha minden rendben menne, Natalie meggyógyulna, de most… Mindig is vékonyka volt, akár a kóró, de mennyi élet volt benne, és vidámság, energia, mindaddig, míg meg nem jelent ez az átkozott Gil!… Gondol-e még rá, vagy elfelejtette? Marc – mennyivel er sebb és nyugodtabb. Constance-ra ütött: világos hajú, szürke szem , magas, húszévesnek nézné az ember, pedig még tizenhat sincs. Már majdnem egy fejjel magasabb nálam. Az arca komor… És egyszerre rájövök, hogy már régóta ilyen, hogy már napok óta nem láttam mosolyt a
fiam arcán, talán már egy hete se. Miért éppen most, miért csak most tudatosodott ez bennem? És Constance… semmit se mondott… Apa rám pillant a szemüveg fölött. Nem szoktam meg, hogy szemüvegben lássam, közvetlenül a háború el tt kezdte viselni, de valahogy sohasem voltam ott, amikor olvasott, és a szemüvegr l csak hallomásból tudtam. A világos, fémkeretes szemüveg élesen elüt sötét b r sovány arcától. Most veszem észre, hogy egy kis fehér forradás van a fels ajkán… miért nem láttam korábban? Vagy talán láttam, de nem jegyeztem meg, nem emlékeztem rá? Apa leveszi a szemüvegét, feláll, és odajön hozzám. – Ez még akkor, a háborúban történt? – kérdezem, és a fels ajkára mutatok. Apa ösztönösen megérinti a forradást. – Igen, egy eltévedt szilánk. Felhasította az ajkam, akkor növesztettem nagyobbra a bajuszomat is, hogy ne látszódjék. Te még kicsi voltál, nem emlékszel. Igen, igen, persze, kicsi voltam, de már mintha emlékeznék. Milyen kár, hogy most már nem foglalkozhatom evvel a kérdéssel, aktív emlékek és passzív emlékek, az agy különös, hozzáférhetetlen kamrái, padlásai és pincéi, ahol a szemét és limlom közt minden bizonnyal felbecsülhetetlen kincsek hányódnak anélkül, hogy sejtelmünk lenne róluk… – Nagyon fáradtnak látszol, Claude – mondja aggódva apám. – Emiatt? Az ablak felé mutat, és nekem egyszerre nevethetnékem és sírhatnékom támad. – Igen, emiatt, mi másért! Nem, ez mégiscsak hihetetlen – gondolom ismét –, hogy ennyire bet szerint beteljesedjék egy jóslat… Robert gyászos jóslata akkor, a Natalie-val történtek után. “Ha te mindnyájukat ennyire a szereteted függvényévé teszed, er dön felüli terhet veszel a válladra, és beleroppan a gerinced… És akkor mi lesz velük? Magaddal rántod ket a sárba, mint az ókori harcosok, akiket feleséggel, szolgákkal együtt temettek el? Gondolkoztál már ezen?" Természetesen gondolkoztam: de akkor, a rendes, békés életben ez nem látszott veszélyesnek. Hát talán olyan rossz, hogy az összetartozó, egymást szeret embereket szorosabb, szilárdabb és mélyebb kötelék f zi össze, mint a többit? Talán rossz az, hogy létezik a szeretet és a megértés Fényköre ebben a mi szörny , kegyetlen, széthullott világunkban? Hiba volna, vagy éppen b n, hogy kiszakítom ket a zárkózott, áthatolhatatlan, hazug maszkarcok, lárvaarcok ördögi körtáncából? Hogy megteremtek magamnak egy kis fényben úszó világot, ahol az arc és a szem a lélek tükre, ahol nincs hazugság, se képmutatás, se félelem, se gonoszság? Hiszen kell hogy legyen valami pihenés, valami derengés a homályban, egy kis remény a boldogságra. Vagy
nem ezért él az ember? Akkor hát mindenki haladjon a maga útján e cél felé! Az én utam nem elérhet a többség számára – na és? Ez nem ok arra, hogy én lemondjak róla. “A te utad! – mondta Robert. – Egy pallón lépkedsz, a szakadék fölött, és azt képzeled, hogy egy kényelmes szoba parkettjét taposod. Amint megérted, hogy tévedtél, lezuhansz." Igen. Most valóban szakadék fölött egyensúlyozok. De akkor?… Akkor… Mit tehettem, ha a magánytól féltem a legjobban a világon? Talán betegség ez. Iszony. Van például tériszony – félelem a nyílt térségt l, és annak, aki ebben szenved, elviselhetetlenül gyötrelmes dolog még az utcán is átmenni, hát még a szabad mez n. Annyi megmagyarázhatatlan, rögeszmeszer félelem terheli néha az embert! Van, aki fel a vízt l, a sötétt l, a macskától, a liftt l – lehet választani. A táborban ismertem egy embert, aki legjobban attól félt, hogy élve fogják eltemetni – gyerekkorában hallott egy csomó szörny történetet a tetszhalottakról… Igen… Jean Lamardin volt ez, magas, nyurga, boltozatos koponyájú férfi. Emlékszem, ahogy odaszólt nekem, amikor végigment a barakkon a többivel, akiknek a számát az imént mondta be a tábori hangszóró: “Na, a gázkamrából élve nem kerülök ki, ez legalább biztos!" Csak egy perc múlva értettem meg, mit akart mondani: nem fogják élve eltemetni. Valósággal dühbe gurultam – örülni a gázkamrának… istenem! Hát igen – én a magánytól féltem, és akkor, 1945-ben, ez bizony már iszonyméret volt. Persze ez a félelem fokozatosan növekedett. Apa távozása, aztán anyám halála kényszerített el ször, hogy megérezzem a magányt. Gy löltem Geneviève-et, mert anyám rosszakat mondott róla, de olyan nehéz volt egyedül lennem, hogy odaköltöztem apához. Természetesen, ez azért más dolog. Amikor anyám meghalt, alig voltam tízéves. De az is igaz, hogy míg anyám beteg volt – és sokáig betegeskedett –, én nagyon önálló lettem, elvezettem a kis háztartásunkat, és itt-ott dolgozgattam is. Valószín leg egyedül is megélhettem volna, de nem tudtam rászánni magam. És természetesen ez volt a helyes. Apa és Geneviève nagyon szépen gondoskodtak rólam, és ha k nincsenek, nem tanulhattam volna rendesen. Hogyan is álmodhattam volna az orvoskarról, ha Geneviève nem segít? Igaz, ekkor már apa is kezdett elég jól keresni, egy kis kalaposm helyt nyitott… Mégis, az érdem Geneviève-é. Szégyelltem magam, ha eszembe jutott, milyen csúnyán gondolkoztam korábban fel le. Egyébként mindent megértett, apának igaza volt, és ezt is megértette. A második háború után szörny bb volt a magány. Igaz, ez is hamar véget ért, de borzalommal emlékszem azokra az 1945-ös nyári hónapokra, amikor egyedül bolyongtam Párizsban, Valérie nélkül, és folyton csak rá gondoltam,
és jól tudtam, hogy ott van a közelemben, a Solferino utcai lakásunkban, nekem meg ahhoz sem volt jogom, hogy bekopogjak hozzá: a másikkal van… Különös, a féltékenység szinte egyáltalán nem kínzott, a magánytól szenvedtem nagyon. Nem volt velem se Valérie, se Robert, elhagytak; egyik Charles-ért, a másik Françoise-ért, én meg egyedül maradtam, egészen egyedül. És ez elviselhetetlenül szörny és nehéz volt, nem bírtam egyedül lenni. Igen, a táborban nem voltam magányos, mert ott volt Robert. Ha nem találkoztam volna Robert-ral, minden másképpen történt volna az életemben, egész másképpen. A legvalószín bb, hogy még akkor, a fogság els hónapjaiban meg rültem volna, vagy öngyilkos lettem volna, annyira gyötört az elválás Valérie-tól, annyira megrémített volna érthetetlen hallgatása. De ha életben maradok is, a telepatikus képességeim nem jelentkeznek olyan világosan Legföljebb néha sikerült volna látnom Valérie-t, hiszen ezzel kezd dött minden, és ezzel végz dött is volna. Már gyerekkoromban megvoltak ezek a képességeim, csak nagyon ritkán jelentkeztek. Például amikor anyám meghalt a kórházban, azonnal tudtam ezt. Reggel volt, az asztalnál álltam, a vacsoráról maradt hideg krumplit majszoltam; lusta voltam reggelit készíteni. Hirtelen mintha jeges szél csapott volna meg, és azonnal tudtam, hogy anyám meghalt – nem tudom, hogyan, de rögtön tudtam, és nem is tévedtem. Vagy négy év múltán egyszer nagyon megijesztettem Geneviève-et – a leckémet készítettem, egyszerre felugrottam és felkiáltottam: “Istenem! Apát elütötte egy autó!" Valósággal láttam a f szeres cégtábláját az utcasarkon, ahol a baleset történt, láttam a teherautó sof rjének bajuszos arcát. Apa akkor sokáig kórházban volt… Robert-ral majdhogynem az els pillanatban kezd dött. A barakk ajtajában álltam. Egy lesült arcú, magas fiatalember, gyalogos egyenruhában, a szélt l fodrozott, ólomszürke tócsákon keresztülugrálva majdnem elszaladt mellettem. Aztán hirtelen visszah kölve megállt, felém fordult. Vagy egy percig némán néztük egymást. – Hogy hívnak? – kérdezte végül. – Én Robert Mercerot vagyok. – Én Claude Lefèvre – mondtam, és nem vettem le róla a szemem. Természetesen már azel tt is találkozhattunk volna. Mindketten t sgyökeres párizsiak, mindketten medikusok voltunk. És lehetséges, hogy minden nagyjából ugyanígy történt volna: az er s lelki kapcsolat megérzése, lelki rokonság… A tábor körülményei között azonban mindez kiélezett, különös formát öltött. Robert biztosított arról, hogy akkor, az els találkozásnál csak azért állt meg, mert megragadta feszült pillantásom. Ki tudja, talán így is van. Ennek a tábori barátságnak valóban én voltam az aktív tagja. Aktív vagy passzív – persze attól függ, milyen szempontból nézzük.
Egyszer en nekem feltétlenül szükségem volt erre a barátságra, Robertnak viszont – bár szeretett engem – kezdetben csak terhére volt. Kés bb, a gestapósoknál és a koncentrációs táborban már másképpen viszonyult a gondolati kötelékünkhöz, s t, még gyakorlati hasznot is tudott húzni bel le, de az elején… De hát ez érthet : nem olyan könny dolog belenyugodni, hogy valaki, akármilyen közelálló valaki is, bármely pillanatban megtudhatja, mire gondol az ember, vagy láthatja akkor is, amikor nem is gyanítaná A táborban ez nem olyan kellemetlen, mint a rendes életben, hiszen a táborban az ember soha sincs magában, és a gondolatok is valahogy egyszer bbek, konkrétabbak, földhözragadtabbak, és mégis… Robert már korábban is hallott egyet-mást a telepátiáról, de mint az emberek többsége, nem tulajdonított semmiféle jelent séget ezeknek a mendemondáknak. Én, ezekkel a képességeimmel, megdöbbent újságot jelentettem a számára. Egy vadember az helyében istennek tekintett volna; a középkor embere azt mondta volna, hogy az ördöggel cimborálok; Robert Mercerot, a XX. század gyermeke kinevetett, és azzal bosszantott, hogy milyen hasznos volna állandó telepatikus összeköttetést létesítenem a tábor parancsnokával, hogy mindig tudjuk, miben töri a fejét; a valóság mégis az, hogy Robert, bár szeretett, egy kicsit tartott t lem. S t, nemcsakhogy tartott, de… Igen, ez már valódi telepatikus kapcsolat volt. Én bármely pillanatban láthattam t, olvashattam a gondolatait. nem. Kezdetben. Aztán nála is megjelent ez a képesség. Különösen a koncentrációs táborban. Emlékek, végeérhetetlenül sorjázó emlékek. Kezdenek már kínosak lenni – azok is, amelyek váratlan élességgel hirtelen el szökkennek a tudat beláthatatlan mélységeib l, s azok is, amelyek makacsul végigkísérnek egész életemen. Az emlékezet – szörny adottság, egész eddigi életemb l ezt sz rtem le. A táborban nem kellett volna emlékeznem a boldogságra, és még kevésbé kellett volna emlékeznem, a kés bbiekben, a táborra. Mások nem jegyeztek meg mindent, és csak ritkán emlékeztek vissza. Én túl sokat jegyeztem meg, és túl gyakran emlékeztem vissza; ez összetörte az életemet, megmérgezte a lelkemet. Légy átkozott, emlékezet, legalább most hagyj békén, szánj meg a halálom el tt! A tábor emléke, a halál és a kín emléke, a megalázásé és a szégyené; a félelem emléke, a lelket nyomorító szüntelen félelemé! Hát nem egy új, körmönfont kínzási mód ez? Mint valami lassított hatóerej bomba? Minél tovább, minél er sebben kínoz ez a kegyetlen tábori emlék, a szörny évek öröksége, annál jobban megmérgezi és elnyomja a másikat, a boldogság, a fiatalság, a szépség, a szerelem, a szabadság tündökl , boldogító emlékét. Minden értékét és fényét veszti ennek az emléknek a maró,
átható erejét l, és én egyre gyakrabban, újra az 19 732-es fogolynak érzem magam, örökös táborlakónak, akinek csak egy útja nyílik a szabadság felé – a krematórium kéményén keresztül. Apa dünnyög valami nyugtatásfélét, és lassú, öreges, már egészen öreges lépteivel visszamegy a foteljához. A háta is meghajlott már, a feje egy csöppet reszket – istenem, hogy megöregedett egyszerre Geneviève halála után; de hát nincs mit csodálni, igazi, h társa volt, egy egész életet leéltek egymás mellett… bizony, negyvenkét évet! Mennyire szánom t, mennyire szeretem… “Szeretem? – kérdezem magam hirtelen, és összerezzenek, mintha ostorcsapás érne. – Na és ha nem? És ha nem eléggé?" De nem, ez is milyen pokolian gaz kínzás! Aljas, undorító, embertelen, lealázó kínzás! Hogy mindenki az érzelmeim függvénye! De hát micsoda érzelem, micsoda akarat képes elviselni egy ilyen iszonyatos terhet megroppanás nélkül? Miért lehetne t lem elvárni azt, amit a leger sebbekt l sem lehetett? “Kinek panaszkodsz? – kérdezem magamban. – Hiszen nincs kinek panaszkodni. Senki sem segíthet. Akár a vallatásnál. Akár a táborban. Akár a k fejt szörny , meredek létráján. Meggörnyedt hátamon a k tömb elviselhetetlenül nehéz, de ha leránt a súly, elpusztulok magam is, és még másokat is pusztulásba sodrok – azokat, akik mögöttem jönnek. Kitartani, nem szabad leesni… Még egy lépés és még egy, és még egy és így tovább, végtelenül a kérlelhetetlenül perzsel napsugarak alatt vagy a jeges szélben…” És ez mégsem ugyanaz. Az izmok végs soron mégis engedelmeskednek az akaratnak. De a szeretet? Az akaraton múlik, a legnemesebb, jó szándékon? A szeretet… Robert-ral folytatott vitáinkban – és nagyon sokat vitatkoztunk az utolsó hónapban, amikor Robert hazajött Amerikából – én mindig azt er sgettem, hogy éppen ez a legszilárdabb, legmegbízhatóbb védelem, hogy az értelem nem mentheti meg a világot, az értelem éppen a pusztulásba kergeti a világot, és nem képes kiutat találni. Csupán a szeretet, a barátság, az si, egyszer érzelmek, amelyek közvetlenül és er sen összekötik az embereket, és er t adnak nekik az élet elviseléséhez, csak ezek képesek ellenállni a pusztulásnak és a káosznak. – Egyetemes barátság? Egyetemes szeretet? – kérdezte gúnyos mosollyal Robert. – Lehet, hogy nem is volna rossz, de hiszen te nem erre gondolsz. Te egyszer en csak szavakkal leplezed a megfutamodásodat a harcmez r l. Csak hadd tegye az emberiség, amit tud – de az én családom rendben legyen. Megdöbbent , hogy a te tehetségeddel, a te lelkeddel, mindazok után, amit
átéltünk, hogyan tudtál belesüllyedni a kispolgári mocsárba, hogyan válhattál ilyen önz egoistává, önelégült nyárspolgárrá! Robert tudta, hogy nincs igaza, amikor ezt mondta. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy gy lölöm a kispolgárokat, akárcsak maga. Ami meg az önelégültséget illeti… De hát megint, mint mindig, mint a táborban, elérte, hogy az útját járjam, és nem valamiféle más utat… És még most sem tudom, helyes volt-e t lem, amikor meggy z désem ellenére azt tettem, amit akart. Talán meg kellett volna keresnem a magam útját… Különben mit tudtam én akkor! Amikor találkoztunk, én huszonhét éves voltam, Robert meg huszonhárom, mégis, a kett nk kapcsolatában volt az id sebb, az er sebb. Robert szervezte meg a szökést a rabszállító vonatról, volt az egyik legbátrabb, legtalálékonyabb, legenergikusabb munkatársa a földalatti szervezetnek, ott, abban a Mauthausenhez tartozó táborban, ahová a Gestapótól kerültünk. Az hatására én is bátrabb, aktívabb lettem, és nyilván jobb és becsületesebb is. De mindaz, amit én a táborokban tettem, Robert miatt és Robert-ért történt. Most pedig ezt is az én hibámul rója fel… Persze, a maga szempontjából igaza van, meg tudom t érteni. Azt hiszem, nem helyes, hogy ennyit gondol erre… És f leg, hogy ilyen zaklatott… Ez az egész, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, mint gondoltam… Különben mi mást várhattam volna? Emlékek… Újabb emlékek… Milyen különös er vel ragyog a nap – ünnepien áradó, der s fény! Hol vagyok? Hát persze, minden világos. A XIV. kerületben laktunk akkor, a forgalmas Alésia utcában. A kis Rose pedig, a f szeres lánya mellettünk lakott, a Sarrette utcában. Tizenhárom évesek voltunk, volt az els szerelmem. Sohasem felejtettem el, mit éreztem, ha megpillantottam Rose-t, akár csak messzir l is. Nem felejtettem el élesen cseng , de dallamos hangját – egy feln tt lány hangja volt; beszédes, zöldes szín szemét, furcsa mosolyát –, amikor Rose elmosolyodott, azt hittem, haragszik. Sok mindent mégis elfelejtettem róla, de lehet, talán nem is tudtam. Most látom, hogyan jön felém a ragyogó napsütésben, kacéran oldalt hajtja a fejét, és érzem azt a gyermekkori érzést, az izgalom és a félelem, a boldogság és az éget szégyenkezés elegyét, amely egész életemben emlékezetes maradt számomra, és ugyanakkor az átértékelés keser , fájdalmas érzését is érzem, a korábbi vitathatatlan emlékek pusztulásáét. Mindenekel tt csodálkozással tapasztalom, hogy Rose nem szép. A szeme valóban élénk és kifejez , még sincs benne semmi gyermeki báj – egy kis feln tt n szeme: kacér, kapzsi, csúfondáros. Ajka nagy és verteién, arca szürkés, nyaka hosszú, sovány, feje mintha túl nagy volna a törékeny kis
testhez képest. A párizsi utca gyermeke, angolkóros, vérszegény, aki szinte a születése pillanatában ismeri már az élet minden titkát. Most már értem, miért nem tetszett Geneviève-nek, ha Rose társaságában látott. Rose-on csíp re szabott, hihetetlenül rövid zöld ruha van, a szoknyarész helyén rövid, berakott fodorral, amely szinte semmit nem takar. Ráadásul annyira ki van vágva elöl is, hátul is, hónaljban is, hogy Rose, ahogy lépked, szinte meztelen, ez azonban csöppet sem zavarja – ez a divat, még az id sebb hölgyek is a lehet legrövidebbre szabatták a szoknyájukat, és mélyen kivágott dekoltázzsal járnak. Igen, épp itt jön egy, kövér, mint egy mopszlikutya, ki van mázolva, egész bizsugy jtemény fityeg rajta. Rose-zal utána nézünk, és kipukkad bel lünk a nevetés – milyen nevetséges, ezek a kövér lábak, a hurkás, hájas nyak és a dús keblek, és még divatos is akar lenni ez a vénség, legalább harmincéves, talán negyven is megvan. A n k szinte kivétel nélkül fiús frizurát viselnek, nullásgéppel nyírt tarkó, néhány tincs a homlok fölött. “Istenem, milyen ostoba divat!" – gondolom, a tizenhárom éves énem azonban nem lát, nem hall senki mást, csak Rose-t, és a szemében Rose a legszebb a világon. Elakad a szívverése, ahogy megérinti Rose kezét, és engem egyszerre olyan heves érzelem rohan meg – rémület és gyönyör elegye –, hogy megborzongok t le. Ugyanakkor én – a mostani én – megérzem, milyen száraz, érdes Rose b re, mennyire csomósak az ízületek a kezén, orromba csap az illata: borsból, fahéjból, olcsó, édeskés kölnib l álló keverék… Elfintorodom ett l a furcsa egyvelegt l, és ugyan akkor eláll a lélegzetem az elragadtatástól. Mégiscsak nagyon furcsa… Nekem mindig jó memóriám volt, mondhatni nagyon is jó, egész kora gyermekkoromtól kezdve. Apámat és Geneviève-et gyakran megdöbbentettem, hogy a legjelentéktelenebb és számomra nem is túl érthet jelenetekre és beszélgetésekre is emlékeztem, amelyeket k, a feln ttek már rég elfelejtettek. Gyakran megesett, hogy valami régi melódia vagy halvány, szállongó illat – különösképpen az illatoknak volt a legnagyobb hatalmuk, hogy feltámasszák a múltat! – már elfelejtettnek hitt képeket idézett emlékezetembe. Sohasem voltak azonban ezek ilyen különös visszaemlékezések, mint most, amikor felidézek, vagy helyesebben világosan látok olyasmiket, amikre soha nem emlékeztem és amiket, bár a szemem láttára zajlottak le, igazából nem is láttam. Itt van ez az eset a kis Rose-zal. Mintha csak a moziban néznék egy filmet, amelynek én vagyok a f szerepl je. És a h s élményei azonosak az enyémekkel. Mire emlékeztet ez? Hiszen ez… igen, leginkább az agyba ültetett elektródákkal végzett kísérletekre emlékeztet… vagy nem is feltétlenül beültetett elektródák, csak a koponyára feler sített receptorok… De hát csak így, egyszer en, se ez, se az… vagy talán ez az átkozott sugárzás mégiscsak behatol ide valami
minimális mértékben, és ilyen módon jelentkezik a hatása? Persze, hát hogyisne hatolhatna be, hiszen ez egy egészen közönséges villa, csöppet sem hasonlít egy atomóvóhelyre! Istenem, milyen nehéz! A pszichikuma teljesen tragikus felfogásra van hangolva. Azonkívül ahogy egy tudóstól várható is, megpróbál a jelenség lényegéig hatolni… Én meg már elfáradtam, annyira, hogy… De hát nincs mit tenni, folytatni kell… Honnan, honnan ez a különös bizonyosság, hogy az akaratom, a szeretetem hatalma ellenállhat a világpusztulásnak? Micsoda ostobaság, ha jól meggondoljuk! Hiszen amikor Robert-ral vitatkoztunk, egyáltalán nem err l volt szó. Gyakran vitatkoztunk az utóbbi id ben, és többnyire mindig ugyanarról. Arról… – hm, hogyan is lehetne ezt pontosabban megfogalmazni? – arról, hogy mit tegyen az ember, minden egyes ember, ha látja, hogy a világ a pusztulás szélén áll. Arról pedig, hogy a világ katasztrófa el tt áll, napról napra szilárdabban meggy z dtem. Kezdve Hirosimától. A kísérletek Bikiniszigetén és a japán halászhajó tragédiája, Korea és Algír a mi “ultráink" plasztikbombái, a néger-lincselések Amerikában – mind ugyanannak a láncnak a láncszemei voltak, ugyanannak a halálos betegségnek a tünetei, amely az emberiséget fenyegette: a megosztottságé, a kölcsönös meg nem értésé és bizalmatlanságé. A világ elpusztul ett l a megosztottságtól, és semmiféle kiáltvány nem mentheti meg, ha ezerszer helyes volna is minden szava. Csak az ember bens jében születhet meg az ellenállás, csak a szeretet és a barátság segíthet feloldani a bizalmatlanságot és az esztelen ellenségeskedést. Robert ugyanúgy vélekedett err l, mint mindig: együttes er feszítések… ha a világ minden embere… és így tovább. Ezt már a táborban is hallottam t le. Engem individualistának, egocentrikusnak, egoistának nevezett – szóval teljes intellektuális szitokkészletét rám zúdította a magamfélékre. Én viszont azt mondtam, hogy nincs semmi kilátástalanabb ebben a mi megosztott és ellenségesked világunkban, mint ezek a mitikus közös célok. Mi sem nehezebb, mint az embereket cselekvésre késztetni a saját érdekünkben, ez régóta ismeretes. Most pedig még nehezebb: hiszen a jó és a rossz fogalma most olyan ellentmondásos, annyira szeszélyesen zavaros, amilyen még sohasem volt az emberiség történelme folyamán. Én nem vagyok filozófus, se politikus – nem abban az értelemben, hogy nem érdekel a filozófia és a politika, hanem hogy semmiféle önállóságra nem törekszem, ami a világ problémáinak megoldását illeti –, ehhez sem az elméleti felkészültségem, sem a gyakorlati tapasztalatom nem elegend . Sokat olvastam, sok mindent
átéltem, ez igaz, de nem tanulmányoztam speciálisan ezeket a kérdéseket… szóval egyáltalán, err l még magyarázkodnom sem érdemes. Egyszer en csak az a helyzet, hogy én – lángész nem vagyok, közönséges, átlaglakosa vagyok a Föld bolygónak. És azt látom, hogy ez az én szeretett, gyönyör Földem a szemem láttára változik radioaktív pusztasággá. Én, Claude Lefèvre, aki az els világháború küszöbén születtem, részt vettem a másodikban, porszem, f szál, hangya – mit tehetek én, hogy megakadályozzam az iszonyatos, esztelen katasztrófát? Azt látom, hogy a politikusok sehogy sem képesek megegyezni egymással, a veszély pedig egyre n , és a katasztrófa bármely pillanatban bekövetkezhet. Mit tegyek? A világot nem menthetem meg, nem vagyok isten. De azt gondolom, hogy legalább az emberiség egy részét meg lehet menteni a pusztulástól… – És te ezt egymagád meg tudod tenni? – kérdezi Robert, világosan hallom a hangját. – Igen, a magam kis frontszakaszán egyedül. Mindenki tör djék a maga ellenállási gócpontjával, a maga szakaszával. Ha mindenki, vagy legalábbis sokan megteszik ezt, lehet, hogy az emberiségért vívott harc nem fog ugyan teljesen gy zedelmeskedni, de a végleges kudarcot, az általános szellemi pusztulást el lehet kerülni. A világot nem mitikus “együttes er feszítésekkel" lehet megmenteni, ezzel a papirosíz fegyverrel, amely a semmibe vagdalkozik, hanem a saját konkrét ügyünkért érzett egyéni felel sséggel. Én itt állok, és védelmezem ezt a pontot, ezeket az embereket, akikért felelek, és akikkel kapcsolatban állok. – Ostobaság! – kiabál Robert. – A közkatona pszichológiája, aki meg van gy z dve arról, hogy a vezérkarban semmihez nem értenek. – És te meg vagy gy z dve arról, hogy értenek a dolgukhoz? – Nem túlságosan. De csupán közlegények soha nem nyertek háborút, még ha mindegyikük a végs kig védte is a maga frontszakaszát. Visszavonultak vagy elpusztultak. De nem gy ztek. – Én nem fogom harc nélkül megadni magam. Frontméretekben viszont nem tudok harcot folytatni. Én csak a magam l állásáért felelek. – Amit te csinálsz, az nem harc! Az megfutamodás! Miféle leállásról beszélsz? Egyszer en csak azt ajánlod, hogy mindenki bújjon a házába, és ki se dugja az orrát. És még képmutató is vagy: neked magadnak van telepatikus kapcsolatod a hozzád tartozókkal, de nagyon is jól tudod, hogy másoknak nincs. Tegyük fel, hogy te megmenekülsz, és Constance is meg a gyerekek, na és a többiekkel mi lesz? Emlékezés ez – vagy folytatódik most a beszélgetés? Hát persze, mi is ütött belém? Robert itt ül mellettem a könyvtárszobában, arcára ugyanaz a zavaros, baljós fény hull a poros ablaküvegen keresztül.
– Észre se vettem, hogy bejöttél – mondom bizonytalanul, és egyszerre valami furcsa fáradtságot érzek. – Aludtam volna? – Igen, aludtál. És beszéltél álmodban – mondja Robert. – Még alvás közben is folyton velem vitatkozol. – Állandóan ez jár a fejemben. Te ezt csodálod? – És hogy gondolod most: gy ztél a vitában? – kérdezi Robert, és mereven a szemembe néz. Úgy érzem, mintha roppant súly nehezednek a mellemre és a fejemre. Nehezemre esik a szó: – Nem tudom, gy zelemnek lehet-e nevezni. Nem ezt vártam. Még most sem értem, miért maradtunk életben. – Nem hiszel már az adottságodban? – Nem err l van szó… Annak, ami most történik velünk, semmi köze nincs a telepátiához… – De van. Hiszen más magyarázat nincs. Úgy látszik, te magad sem ismered a képességeid határait. Te, ugye, nem akartál az elmélettel foglalkozni, és most csak azt tudod, amit a személyes tapasztalat nyújtott. A személyes tapasztalat azonban mindig korlátozott, még a te esetedben is. “Valóban – gondolom –, mit is tudunk a telepátiáról, ráadásul ilyen rendkívüli körülmények között? Ki mondhatná meg el re, hogy a normális körülmények között kialakuló szilárd és mély telepatikus kapcsolat hogyan fog alakulni egészen szokatlan, rendhagyó körülmények között, teljesen megváltozott környezetben, amelynek a sajátosságait nem vizsgálták még (és megvizsgálják-e valaha)? És milyen rendkívüli, iszonyatos, elképzelhetetlen körülmények! Még csak nem is arról van szó, hogy milyen hatással van ránk a sugárzás (bár lehetetlen, hogy ne lenne hatással ránk, ebben biztos vagyok), hanem a mi végtelen, reménytelen magányosságunkról; arról, hogy az élet morzsányi szigete vagyunk, amely csodálatosképpen épségben maradt a sötétség és a halál óceánjában… És meddig? Ki tudja?" – Na, gondold csak végig nyugodtabban és logikusabban! – lép közbe ismét Robert. – Miért is ne lehetnének más “szigetecskék"? Akár telepatikus alapon is? Hiszen nem egy ember van a világon, aki telepatikus kísérleteket végzett, és ugyanakkor a barátság és a szeretet er s szálai f zték másokhoz. Itt van például India – a jógik elképeszt kísérleteket végeztek: nem csupán a táplálékot és a vizet tudták hosszú id n keresztül nélkülözni, hanem még az oxigént is. Miért ne tanulhatták volna meg, hogy ellenálljanak a sugárzásnak? – A jógik… lehetséges… – hagyom rá kelletlenül. – De hát India olyan messze van… – Az is lehet, hogy itt, Franciaországban, valahol a közelben vannak olyanok, akik ugyanazt elérték, amit te.
Közben egyre csak árad befelé a könyvtárszoba magas ablakán az a poros, zavaros fény. Magam el tt látom Robert barna b r , éles metszés arcát, csillogó barna szemét. Nehéz megmozdulnom, csak heverek a fotelban, mintha láthatatlan láncok fognának. Megpróbálok felállni, és nem tudok. Mi van velem? – Emlékezz csak vissza – mondja Robert a szemembe nézve –, nemrég együtt olvastunk azokról a rejtélyes Niue-szigetekr l, ahol az emberek már régóta, talán örökt l fogva gyilkosán magas fokú radioaktív sugárzásban élnek és virulnak. Magas termet ek, er sek, szépek; egészséges, teljes érték gyermekeik születnek. Ki tudja, talán vannak emberek, akik már sugárvédelemmel születtek. Nyilván nem sok ilyen lehet, de talán több, mint amennyit à priori feltételeznénk. Ahhoz elég, hogy az emberiség ne t njék el a föld arculatáról. – Lehetséges… – motyogom. – És aztán? Várjunk? T rjünk? Reméljünk? – A te feladatod – Robert nem veszi le rólam a szemét, ez a mozdulatlan, állhatatos pillantás szinte valóságos súllyal nehezedik rám –, a te feladatod éppen az, amit te magad az imént megjelöltél magadnak: felelni a magad szakaszáért. Ha te képes leszel meg rizni bennünket, megvédelmezni ezt a támaszpontot, akkor gy ztesként kerülünk ki a harcból. – De miért? – tiltakozom bágyadtán. – Honnan van benned ez a bizonyosság, hogy mások is vannak, hogy van remény az emberiség számára? – És te? – kérdezi Robert, és nem mozdítja el rólam súlyos pillantását. – Te magad talán nem hiszel ebben? Egy pillanatra tökéletesen tisztán érzem, szinte látom: Robert tud valami rettent fontosat, amit elrejt el lem. Ez a világos, tévedhetetlen megérzés úgy megdöbbent, hogy beleremegek, és szeretném megkérdezni: “Mi az?" Robert azonban egyszerre kedvesen elmosolyodik, végigsimítja a homlokom, és megnyugtat: – Na mi baj? Mi van veled? Nyugodj meg! Aludnod kell! És továbbra is érzem benne ezt a rejtélyes tudást. Még azt is végig tudom gondolni, hogy: “Na és ha az a függöny, ott a dombon álló házban…" De aztán az édes, boldog fáradtság elmossa a gondolatokat. Alomba hullok. Túlságosan elfáradtam. Amikor felébredek. Valérie ül el ttem. Nem sokáig alhattam, a nap ugyanolyan magasan áll, a szobát ugyanaz a sárgás, zavaros fény önti el, mégis pihentnek, frissnek érzem magam. Könnyedén felállók a fotelból. – Valérie – szólalok meg –, milyen jó, hogy eljöttél! Már nyugtalankodtam, hogy oly sokáig nem láttalak. Valérie rám emeli mandulavágású, csillogó szemét. Nagyon sápadt.
– Claude – mondja, és halkan köhint egyet, mintha a torkán akadt volna valami. – Claude, én rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna… Valérie-val mindig fél szóból is megértettük egymást. Valódi telepatikus kapcsolat nem volt köztünk, de mindent tudtunk egymásról, ahogy az egymást nagyon szeret , egymáshoz nagyon közelálló emberek ismerik egymást. Egyforma volt a gondolkodásunk, egymás szavába vágva, ugyanazokkal a kifejezésekkel fejeztük ki a gondolatainkat, és ez mulatságos, ugyanakkor megindító dolog volt. Tévedhetetlenül megéreztük egymás apró hangulatváltozásait. Az alatt a négy év alatt, míg együtt éltünk, nem történt egyikünkkel sem semmi szerencsétlenség, de úgy hiszem, hogy ha valamelyikünkkel valami történt volna, a másik azonnal megérzi. Ezt a széttéphetetlennek t n kapcsolatot szakította meg távollétem hosszú id szaka. El ször a katonáskodás… bár kaptam t le leveleket… olyan gyöngéd és kétségbeesett leveleket írt az én Valérie-m, hogy éjszakánként csöndesen sírdogáltam a szerelemt l, a bánattól, a gyötrelmes aggódástól, hogy annyira magányosnak, annyira védtelennek és sebezhet nek tudtam t… Azt hiszem, a telepatikus képesség els sorban a Valérie utáni bánkódás, a féltés és a szüntelen aggódás hatására ébredt fel bennem. Amikor fogságba estem, abbamaradt a levelezés… Akkor nem tudtam, miért, hiszen a többieket megkeresték a Vöröskereszt útján, leveleket, csomagokat küldtek nekik… Aztán, a háború után megtudtam: Valérie meg volt gy z dve arról, hogy meghaltam, hiszen ezt mondta neki Henri Duvernois, aki saját szemével látta, amint egy akna felrobbant azon a helyen, ahol álltam. Ez majdnem igaz is volt – csakhogy a robbanást megel z pillanatban sikerült beugranom egy kis gödörbe, amit el relátóan ástam magamnak; igaz, egészen elkábultam, némi föld is hullott rám, de még az eszméletemet sem vesztettem el, bár sokáig nem tudtam kimászni a gödörb l, annyira eler tlenedtem. Aztán a németek azonnal el retörtek, mi sietve visszavonultunk északnak; még vagy tíz nap harc, és május 23-án már hadifogoly voltam. És akkor történt, ott, amikor semmi hírt nem kaptam Valérie fel l, a fájdalmak és kétségek közt hánykolódva, elkezdtem látni. Emlékszem, még csak meg sem lepett különösebben, végül is valahogy meg kellett tudnom, mi van Valérie-val; nem lehet, hogy teljesen megszakadjon a kapcsolat vele, a saját énem egy részével! Szóval bármilyen módon… Egy dolog bántott csak, hogy ritkán látom Valérie-t, nagyon keveset, semmit nem tudhatok meg róla, semmit nem kérdezhetek t le. Úgy kezd dött, hogy 1940 szeptemberében, egyszer a barakk ablakánál ültem. Apró szem szürke es szitált, gyorsan sötétedett. Mozdulatlanul bámultam az ablak alatti hosszúkás tócsát – kissé hólyagos volt az es t l,
megcsillantak benne a táborkapu halvány fény lámpásai –, és hirtelen mindez elt nt, és megpillantottam Párizst és Valérie-t. Kezdetben ez kellett hozzá – ülni és valami csillogót nézni, vagy keresztbe tett kézzel, szorosan összefont ujjakkal feküdni. Kés bb megtanultam, hogy szinte egyik pillanatról a másikra magamba merüljek, pusztán az akaratom megfeszítésével, minden segédeszközt mell zve. Igen, a világos, esti sugarak fényében megpillantottam Valérie-t. Lassan lépkedett az Anatole France rakparton. Gyakran jártunk arra kettesben, nem messze laktunk, a Solferino utcában. Jól láttam az arcát, egyenesen felém jött. Valérie lefogyott, megsápadt, szemében valami számomra ismeretlen, riadt kifejezés tükröz dött, mint aki egy szakadék szélén áll, és már elhatározta, hogy leugrik. Összeszorult a szívem, és felkiáltottam: “Valérie! Valérie!" A látomás abban a szempillanatban elt nt. Ráadásul még jól le is tolt a német r, hogy mit ordítozom, mint egy rült. Elég soká került sor arra, hogy másodízben láthassam Valérie-t, már tavasz volt. Akkor már persze férjhez ment, de én abból a percnyi látomásból err l nem tudhattam. Valérie a szobánkban ült, és idegesen nézegetett ki az ablakon. Meglepett, hogy milyen jól fésült, hogy szép, kék pulóver van rajta, amit én nem ismertem. Meglepett és elszomorított, bár rögtön megszidtam magam, hogy ilyen önz vagyok. Hosszú évek múltak el, egy egész élet, de a lelki kapcsolat Valérie-val nem szakadt meg. Különben Valérie nem is lehetne itt, a Fénykörben… Hirtelen eszembe jut, hogyan pillantottuk meg mi négyen Valérie-t. Csodálatos volt. Négyesben – én, Constance és a gyerekek – autóútra indultunk DélFranciaországba. Egy ízben egy folyóparti kis ligetben éjszakáztunk. Voltak felfújható matracaink és párnáink, úgyhogy nagyszer en berendezkedtünk, az éjszaka is csöndes, derült volt. A telihold majdnem a zeniten volt, amikor valószín tlen, fehér ragyogásban megpillantottam magam el tt Valérie-t. A külseje megdöbbentett. Tarkabarka köpenyke volt rajta a hálóing fölött, meztelen lábán papucs. Arca beesett volt, szeme duzzadt a könnyekt l. – Claude – mondta remeg hangon –, Claude, olyan szomorú vagyok, olyan magányos! Claude, drága Claude… Charles meghalt, épp az imént. Telefonon közölték. A m t asztalon halt meg. Claude, én nem bírom ki egyedül. Nem nézett rám, hanem valahová egyenesen maga elé meredt, s a kezét tördelte görcsösen, így maradt vagy két percig, aztán elt nt. Megfordultam, és láttam, hogy Constance nem alszik. És hogy is látta. Natalie és Marc távolabb, az autónál feküdt. Most felkeltek, és odajöttek hozzánk.
– Ki volt ez? – kérdezték ijedten. – És hova t nt? k soha nem látták azel tt Valérie-t. Mégis pontosan leírták az öltözékét, az arcát – már amennyire olyan távolról szemügyre vehették. Constance-szal némán összenéztünk, nem tudtuk, mit mondjunk. Végül is Constance a maga szokott nyugodt hangján kijelentette, hogy reggel majd mindent megmagyarázunk. Másnap Toulouse-ból felhívtam Valérie-t. Minden beigazolódott. Kérdeztem, ne menjek-e oda. Valérie hallgatott egy darabig, aztán azt mondta, hogy nem kell. – Nem, igazán nem kell – ismételte. – El ször azt hittem… de csak még nehezebb lesz, ha te… Nem, ne gyere, köszönöm, Claude. Ez egy éve történt. Hogy élt ez alatt az év alatt? nem telefonált nekem, én sem törekedtem, hogy lássam t, se rendes, se telepatikus módon. És most itt van, a Fénykörben. Természetesen ez nem véletlen. Azt azonban rögtön megértem, mi rejlik a szavai mögött: “Hibát követtem el" – megértem, és megdermedek a borzalomtól, hiszen azonnal belátom, hogy Valérie-nak igaza van. És hogy nem leszek képes t megtartani. Valérie nagyon halkan és nyugodtan beszél, de én úgy érzem, minden szava kalapácsként veri a szívemet – annyira fáj és szorong a bánattól és a félelemt l. – Nem érdemes rám pazarolnod az er det, Claude. Jól érzem én, hogy er vel kényszeríted magad, hogy szeress. Tudom, mit jelent számomra, ha nem tudsz többé szeretni. De ez ne szomorítson el. Elfáradtam, Claude, nagyon elfáradtam. És igazán senki nem hibás, senki, egyedül én magam. – Az isten szerelmére, miben vagy te hibás, Valérie? – kiáltok fel. – Olyan fiatal voltál, háború volt, teljesen magadra maradtál. Én meg tudom érteni… Legalábbis most mindenesetre megértem… Akkor túl fájdalmas volt… Valérie a fejét rázza. Az arca valóban nagyon fáradt, de fiatal. Az els napon nem néztem meg alaposabban, nem olyan volt a helyzet. Kés bb aztán ugyanolyan szépnek és fiatalnak láttam, mint korábban. Senki nem mondaná, hogy egy hónap múlva negyvenhat éves lesz. Lesz?… Megint elfog a szorongás. Olyan érzés ez, mintha hegymászó volnék, és teljes er mb l kapaszkodnék a kötélbe, hogy megtartsam a szakadék fölött a társamat, de a kötél csúszik, egyre csúszik… Ráadásul világos, hogy magam vagyok az oka, a közöny és a gyengeség nem engedi, hogy úgy tartsam a kötelet, ahogy kellene. Még csak nem is a félelem – hiszen engem magam nem fenyeget a halál, én nem zuhanhatok a szakadékba… Különben… nem is tudom, mi lesz velem, ha mindenki… Istenem, mik járnak a fejemben! Ha mindenki elmegy, mit akarok én akkor? Kibírnék vajon egy ilyen megpróbáltatást?
Valérie feláll, és végtelenül ismer s mozdulatokkal keresztbe teszi a karját a mellén, tenyerét a vállára simítja. A keze se változott – sima, barna b r , keskeny, ujjai hosszúak, kissé elkeskenyed ek. A jobb kisujján vékony, fehér forradás – egy gyerekkori mély vágás nyoma… Látom a fülcimpáján az alig észrevehet kis lyukat, és eszembe jut az a reggel a folyóparton és a türkizköves fülbevaló. – Claude, kedves! – mondja egyenesen az arcomba tekintve. Látom az apró arany szikrákat barna szembogarában, szeme fehérje kékes árnyait, küls szemsarkában az árnyalatnyi festéket, amely megnyújtja a szem rajzát… Olyan ismer s, annyiszor láttam álmomban és a valóságban az én Valérie-m szemét. És egyszerre megkönnyebbülök. Az, amit Valérie mondani akar, értelmetlenség, nyilvánvaló értelmetlenség. Egész életemben szerettem, és most is szeretem. Constance-nak igaza van – mindkett jüket szeretem. Constance-szal azonban más volt a helyzet, egészen más. A magányosság gyötr félelme volt. Számítás volt – nem önz , anyagias számítás, hanem annak az embernek a bonyolultabb lélektani számítása, aki sok mindent átélt, elszenvedett, és nem tud meggondolások nélkül, az összes körülmények figyelembevétele nélkül cselekedni. Valérie-val nem számítgattam – boldog voltam, fiatal, er s, és ezek voltak életem legszebb évei. És ha nem jött volna a háború… Igen, épp ezt mondta anyám is a kórházban, röviddel a halála el tt: “Mindenben a háború a b nös, kisfiam. Hiszen tudod, milyen volt Fernand: olyan jó, vidám és figyelmes. Megszülettél te, és minden olyan szép volt. Elhatároztuk, hogy lesz még egy kislányunk is. És aztán jött a háború… Mindent tönkretett a háború, mindent összetört… Ha nem jött volna a háború…" Igen, ha nem jött volna a háború… Boldogok lettünk volna Valérie-val, továbbra is ott dolgoztam volna Armigny professzor laboratóriumában… Igaz, sok más nem történt volna meg. A telepatikus kísérletek… vagy talán valami mégis ráterelt volna erre az útra? Nem volna Natalie és Marc… Constance valaki máshoz ment volna férjhez… Ett l a gondolattól egyszerre megfájdult a szívem. Valérie a vállamra teszi a kezét. – Így áll a dolog, Claude – mondja. – Mindkett nket nem tarthatsz meg. És a mérleg nem az én oldalamra billen. Magad is megértheted: én a múlt vagyok, Constance a jelen. Velem mindössze négy évig voltál… – És a háború hat éve, a fogság, a táborok! – Az más… Az már csak emlékezés… Vele viszont tizenkilenc év. A tudatos életed fele. A fejem rázom, szabadulni akarok a nyomasztó lidérct l. Úgy t nik, nem is Valérie beszél, hanem én magam, a bens mben folyik ez a veszélyes és
becstelen vita a lelkiismeretemmel. De Valérie itt áll el ttem, és a vita kimenetét l függ az élete. A kötél csúszik, egyre csúszik… – Egyébként nem is Constance-ról van szó – folytatja Valérie. – Én tudom, hogy mindent megért, és az ittlétem nem nagyon zavarja. De gondold csak meg magad: mi végre maradjak? Megrökönyödve nézek rá: hiszen maga mondta, hogy tudja. – Igen, persze hogy tudom – mondja Valérie. Ennyire kiterjedt hát a kapcsolat? De hát akkor miért nem láthatom tetszés szerint a többieket? Nem tudom például, hol van most apa. Azt sem tudom, mire gondol Valérie. Ezek szerint csak a visszakapcsolás m ködik? k rejtve vannak el ttem, én viszont teljesen átlátszó vagyok a számukra? Ez a legrosszabb, ami ebben a helyzetben el adódhat. – Claude, én így képtelen vagyok – mondja gyengéden, de határozottan Valérie. – Te tudod, milyen vagyok. Nem nagyon változtam az évek során. Milyen érték maradt számomra – így ahogy vagyok – ebben a világban? A te szerelmed? Istenem, Claude, én nem teszek neked szemrehányást, értsd meg, de hiszen te is tudod, hogy ez csak kísértetszerelem, emlékezésszerelem. Nekem ez kevés. Még a normális világban is kevés volna. És itt… Claude kedves, én itt megfulladok. Szerelemr l beszéltem, mert neked ez nagyon fontos. De hiszen itt egyáltalán semmi nincs, csak a szorosan bezárt ajtók és ezek a baljós, poros ablakok. Nincsenek dombon kanyargó utak, nincs h vös szell , se folyó – mindez ott van, az ablaküvegen túl, nem valóság, hanem mint valami díszlet. És mi magunk – mi talán valóság vagyunk? Ide bezárva, nem tudni, hogyan és mi célból? – Valérie, könyörgök, nyugodj meg! – nyögtem ki nagy nehezen. – A mi menekvésünk kulcsa, hogy t rjünk és reméljünk. – T rni, milyen alapon? – kérdi szenvedélyesen Valérie, és az arca egészen fiatal, mint a távoli múltban. – Remélni, micsodát? Claude, ne áltasd magad! A világ elpusztult, és mi véletlenül túléltük. Ha még maradtak is él k a földön, ugyanolyan nehéz eljutni hozzájuk, mint valami idegen bolygó lakóihoz. Én minek is? Jó, akkor nem heten leszünk, hanem kétszer, háromszor, négyszer annyian – és utána? A halál vesz körül bennünket. A szörny , értelmetlen, sz k, szigorúan körülhatárolt világból kilépni nem lehet. Még ha egyesülne is két-három elszigetelt csoport, mire jutnának? Minden távlat lezárult. Valérie beszél? Nem, nem lehet, ezek nem az szavai, egészen más. Ez a bens m hangja. Hideg, alattomos, irgalmatlan. De hiszen ez az igazság. Miben reménykedem? – De én szeretlek téged, Valérie! – mondom makacsul. – Nem engedlek el… nem egyezhetem bele, hogy elmenj… egészen…
Valérie elmosolyodik, és ett l az idegen, hideg, merev mosolytól végigborsódzik a hátam. – Szeretsz? – mondja. – És biztos vagy abban, hogy ez szerelem? És nemcsak a magánytól való félelem? Vagy a pusztulástól? Hiszen nemcsak a mi életünk függ attól, hogy igazán szeretsz-e minket, hanem a tiéd is. Mi lesz veled, ha mi mind elmegyünk? A kötél csúszik, és a mélység felé húz engem is. Akár elengedem a kötelet, akár szorítom a végkimerülésig, mindegy, mindenképpen elpusztulok velük együtt. És senkit nem menthetek meg… – Látod, magad is rájöttél – mondja együttérz en Valérie, és az ajtó felé lép. – Isten veled, Claude. Nincs mit tenni. Nem bírom tovább. Valérie lassan siklik az ajtó felé, mintha a padló fölött lebegne. Nincs er m megmozdulni, nincs er m kiáltani, agyam azonban rendkívüli er feszítéssel dolgozik. Most mi lesz? – gondolom. – Ha kinyitja a verandaajtót, akkor… Különben egy közönséges ajtó védelmet tudna-e nyújtani a sugárzás ellen, ha nem volna a Fénykör? De akkor… akkor ebb l logikusan következik, hogy kimehetünk a házból, szabadon járkálhatunk… Akkor Valérie elmenetele semmit nem jelent, én szeretem t, és szeretni fogom…" – Nem, nincs igazad – látom, hogy Valérie mondja ezt, ajka mozog, de a hang bennem csendül –, én egészen elmegyek… örökre… A többiek pedig nem mehetnek ki. A Fénykör nem mozog. Aki elmegy, kizárja magát a Kör védelméb l… Isten veled, Claude! Olyan ez az egész, mint egy lázálom. Én továbbra is mintha megkötözve lennék, Valérie pedig továbbhalad az ajtó felé, lassan, mintha siklana. Aztán könnyedén, váratlanul könnyedén feltárul az üveges ajtó, Valérie sziluettje egy pillanatra élesen kirajzolódik a távoli, zöld dombok és a ragyogó, tiszta égbolt háttere el tt. És máris becsukódik az ajtó. Látom, hogy Valérie felszegett fejjel végigmegy a verandán, leszalad a lépcs n – és elt nik. A bénultságomat hirtelen kibírhatatlanul éles, görcsös szívfájdalom oldja fel. Ugyanezt a fájdalmat éreztem sok évvel ezel tt, a Solferino utcai szobánkban, amikor megértettem… Az ajtóhoz ugróm. Valérie már nem látható. Ki akarom nyitni az ajtót. Ekkor meghallom Constance hangját, és hirtelen visszafordulok. – Hagyd, Claude – mondja nyugodtan és szomorúan. – Már nem tudod visszahozni. És nem kell búsulnod. Valérie-nak igaza van: a múlt elmúlt. – Te… te hallottad? – nyögöm ki nagy nehezen, és össze kell szorítanom az ajkam, hogy ne kiabáljak. – Én most mindent hallok – feleli Constance ugyanolyan lassan és szomorúan. – Claude, nyugodj meg. Tudom, hogy nehéz neked. De… gondolj a többiekre. Ránk.
– És te biztos vagy abban, hogy érdemes erre gondolni? – valósággal ordítok. – Hiszen hallottad! Valérie-nak igaza van! Én már magam sem tudom, szeretlek-e titeket, vagy csak a veszteségt l félek. Magam sem tudom, van-e remény vagy nincs. Nem bírom tovább… Fogytán az er m… Bocsáss meg nekem, Constance, ha tudsz! Constance átölel, megsimogatja a fejem. Ó, ez a gyöngéd, er s, meleg kéz! Milyen régóta ismerem, mennyi boldogságot adott nekem! Most azonban ez sem képes megszabadítani a fájdalomtól, a félelemt l, a b ntudat és tehetetlenség maró érzését l. – Constance – motyogom, arcomat a vállához szorítva –, drága Constance, azt hiszem, ez már a vég! Nem tudom tovább csinálni, és minek is? Constance gyengéden kiszabadítja magát, tenyerébe fogja forró, nehéz fejemet, a szemembe néz nagy, világosszürke szemével. – Elfáradtál, nagyon elfáradtál – mondja. – Aludnod kell. – Nem tudok aludni! – ellenkezem. – Hogy is tudnék most elaludni! És ekkor rajtakapom magam, hogy álmos vagyok. Aludni akarok, és többé nem felébredni. Constance aggódva vonja fel egyenes szemöldökét. – Hívom Robert-t – mondja. Igen, persze, Robert. Tulajdonképpen milyen különös, hogy éppen én vagyok a Fénykör középpontja! Én, és nem Robert vagy Constance. Igaz, a képességek bennem voltak a legfejlettebbek. Legalábbis mostanáig – most minden megváltozott. Ett l függetlenül azonban Robert és Constance jóval er sebb nálam, nyugodtabb, magabiztosabb. k megtartanák a Fénykörükben mindazokat, akiket meg akarnak tartani. k nem tévednének az érzelmeikben, nem kezdenének szégyenletes és b nös módon ingadozni, másokat halálra ítélni a maguk gyávaságával és határozatlanságával. Nekem nem megy. Rendben van, megkaptam istent l vagy ki a csodától ezt a különös adottságot. De hát ett l nem lettem se jobb, se er sebb. Könnyebb volna, ha mondjuk, számtani zseni volnék, ha villámgyorsan tudnék számolni. Ez semmire nem kötelez. Az én adottságom azonban rengeteg dologra kötelez. Ez a képesség lángészt igényel. Én pedig, úgy, ahogy vagyok, nem vagyok méltó erre az adottságra. Mir l is van szó? Csak arról, hogy kigondoltam ezt a Fény körelméletet? De hát én voltam valóban? Hiszen én egyáltalán nem ezt vártam, Robert, te jól tudod… Most már egyenesen Robert-hoz beszélek. Constance elment, Robert el ttem áll, nagyon sápadt és elgyötört. – Mindent tudok – mondja csendesen. – Kés bb majd beszélgetünk, megvitatjuk, mi legyen. Most aludnod kell. Feltétlenül. Feküdj le ide a díványra.
Engedelmesen lefekszem. Robert lehúzza a vastag, sárga vászonrolót, a szobában szinte teljes a sötétség. – Aludj – mondja Robert fölém hajolva. – Ne gondolj semmire. Amíg alszol, semmi baj nem lesz. Kialszod magad, és rendbe jössz. “Különös, hiszen ez egészen olyan, mint a hipnózis – gondolom az álom küszöbén. – Korábban Robert nem tudott engem hipnotizálni…" Elalszom. Túlságosan izgatott. Rosszabbak az idegei, mint gondoltam. Adjak be aminazint? De az elronthatja az egészet… Nem, hadd aludjon… Istenem, de fáradt vagyok! Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz… Hány óra? Fél négy… Néha azt hiszem, nem bírom tovább… elszorul a szívem, ha ránézek. Milyen szörny néha az arca! De hát mit tegyek? Mit tegyek? Felébredek. A könyvtárszobában már egészen sötét van. Azonnal eszembe jut minden, és felülök a díványon. A Valérie-ra való emlékezés azonban már nem okoz olyan elviselhetetlen fájdalmat. Er sebbnek érzem magam, és úgy gondolom, hogy van még értelme a küzdelemnek. Csak végig kell gondolni, hogyan tovább. Meg kell beszélni Constance-szal és Robert-ral. Tanácskozni kell. Szégyellem magam Constance el tt az iménti csüggedési és gyengeség! roham miatt, de Constance mindent megért, olyan okos és nyugodt… Ülök a sötétben, és Constance-ra gondolok. Jó érzés rágondolni, menedék és pihenés. Ismeretségünk els napjától fogva Constance volt a menedékem, a fájdalom és a magány hidege ellen, és én ezt a menedéket kerestem benne, amikor még nem is tudtam, mi vonz ehhez a magas, világos hajú lányhoz, aki mindig olyan nyugodt, jó és kedves. Igaz, ostoba és csúnya dolog, hogy egy harminckét éves férfi, aki mögött nehéz, bonyolult, feszült életút áll, egy lánynál keres védelmet és támogatást, aki épp hogy betöltötte a tizenkilencet, és aki isten tudja, miféle borzalmakat élt át maga is. De azt is figyelembe kell venni, hogy az élet, a háborús évek élete meghaladta az er imet. Ha nincs Robert, nem bírtam volna ki. Meg rültem volna, nekiugrottam volna az árammal töltött kerítésnek – vagy nem tudom, mit tettem volna, öt év a táborokban! Aki ezt nem tapasztalta a saját b rén, nem értheti meg. Lehet, hogy még a táborlakók se mind értik, sokan meger södve kerültek ki onnan, készen álltak az újabb harcokra… Robert maga is. De én… én nem ilyen fából vagyok faragva. És nem szégyellem bevallani, az ördögbe is, hogy alkalmatlan vagyok erre a nem emberi, szörny , elképzelhetetlen életre. Mások kibírták – na és, tisztelet és hódolat nekik! Engem viszont most is, még most is elfog a páni félelem, ha a táborra gondolok.
Nem kellene erre gondolni. Mindez már mögöttem van, az emberek most olyan megbízható, tökéletes sírt ástak maguknak, hogy a krematóriumokban elégetett milliók is kevésbé borzalmasnak t nnek, ha jól meggondoljuk… Nem, nem, ezerszer is nem! A második világháború krematóriumai, az éget kemencékb l kiszálló emberi hamu, amely ellepte a táborok közelében lakó békés polgárok földjeit és házait, de a szívükre nem telepedett rá, a tömeg átkozott, rendíthetetlen, felrázhatatlan, gyalázatos, b nös közönye, igén, ez vezetett a mostani katasztrófához! Elzárkóztatok a “politika" el l, azt gondoltátok, a vihar megint elkerül benneteket, dörög és villámlik egy darabig a dédelgetett bárgyú fejetek fölött, aztán majd elvonul. Na jó, elpusztul még egypár millió – zsidók, oroszok, lengyelek, japánok, amerikaiak; ki van még, lehetnek akár franciák is, van elég vörös rendbontó cs cselék, most megkapják a magukét, mi pedig, mi élni fogunk, így vagy úgy, de életben maradunk, csak ne ijesztgessetek, minket nem lehet megölni… Igen, igen, ti éltetek, amíg életben maradt az emberiség, annak szerves része voltatok, és amiatt, hogy benne voltatok és mindenütt ott voltatok, az emberiség oly nehezen haladt el re, és oly gyakran kényszerült hátralépni. Ünnepeljetek most, nyavalyás disznók, emeljétek önelégülten a magasba a pofátokat, gy ztetek! Kár, hogy nem látjátok a gy zelmetek napsugarát! A mérgez portól olyan homályos, hogy belenézhetnétek, nem bántaná a fakó, magabiztos szemeteket. Itt van a ti gyilkos napotok, nyavalyás férgek! Miért ébredt fel ilyen hamar? Mi van vele? Nem, így nem lehet, én nem alhatom, egyedül nem boldogul… Állandóan résen kell lenni, ennek katasztrófa lehet a vége. Eh, a fenébe, mi ez? Minek kell a táborra emlékeznie? Nem kell… Egy perccel ezel tt azt hittem, meg rülök. Úgy látszik azonban, hogy a pszichikumom most az emlékezést kapcsolja be, mint egy véd berendezést. Akár egy biztosíték. Nagyon okosan kitalálta ezt a természet: beadja nekem a múltat, akármilyen múltrészletet, hogy elfeledkezzem a jelenr l… És milyen gyorsan, lélegzetelállítóan gyorsan váltakoznak a legkülönfélébb képek! El bb felvillan Constance arca, fiatalon, sugárzóan, elgondolkozva. Aztán hirtelen a rozsdás szögesdrót bukkan fel el ttem, és el tte egy borostás, fáradt, piszoktól fekete arc, mélyen ül , rült szemekkel. Ez a hadifogolytábor, Arras közelében, és az arc is ismer s, ez a belga Leclerc, aki kés bb a sikertelen szökésünk idején elpusztult. Nem tudom, miért nem kapott eleinte Vöröskereszt-csomagot, de nagyon kiéhezett volt. A markába nyomok egy karéj kenyeret meg egy darabka sajtot. Szaggatottan lélegzik, a szemében
könny csillan. “Köszönöm, pajtás" – suttogja rekedten, és megfeketedett kötésbe pólyáit lábát vonszolva elcsoszog. Most a tábor is elt nt. Gyermekkorom fényesen ragyogó napja fénylik a Buttes-Chaumont park fölött, visszatükröz dik a tó sima, zöld vizében. Mi, egy csapat kölyök, a meleg, fehér köveken ülünk, és boldogan hunyorgunk a tavaszi fényárban. Innen, Belleville magasságából, a kékes, áprilisi párásságban elénk tárul szinte egész Párizs. Nem messze csillog a SaintMartin csatorna széles szalagja, mögötte füstölögnek és dübörögnek a pályaudvarok – az Északi és a Keleti; távolabb a Montmartre utcácskái kapaszkodnak fel a dombra, ugyanolyan meredek és sz k utcák, mint itt, Belleville-ben, a domb legtetején tündököl a hófehér Sacré Coeurszékesegyház. Idelátszik a Szajna is, az Eiffel-torony és a Diadalív. Tizenegytizenkét évesek vagyunk, élvezzük a tavaszt és a szabadságot, és ráér sen vitatkozunk, hogy ki kövérebb, a Lauzun utcai hentes, Gérard vagy Cyprien bácsi, a Simon Bolivár utcai bisztró tulajdonosa. A többség amellett kardoskodik, hogy Cyprien bácsié az els bbség a nagy pocakjával; mások meg úgy vélik, hogy nem lehet egyedül a pocakot nézni, márpedig a hentes nyaka, karja és lába jóval tekintélyesebb. Engem már untat ez a vita, hanyatt d lök a naptól felhevült köveken… Felh tlen boldogság egy kis darabkája a visszahozhatatlanul elt nt der s és kellemes világnak! Nagyon elszomorít, amikor kihuny a régi, 1925-ös tavaszi napsütés, és valahonnan arcok, cégtáblák, fák, útjelz k, könyvek, madarak, lépcs k tarkabarka tömege özönlik el – igen, még egy félhomályos, csorbult köv , hagymától és macskapiszoktól b zl lépcs ház is, amely ki tudja, hová vezet, nem tudok visszaemlékezni, nincs is rá id m; már az utcán vagyok, valami csendes kis mellékutcában, kétoldalt kusza lombozatú öreg fák, a szürke k kerítéseket zöld borostyántakaró koronázza, és a gyerekek ugróiskolát játszanak a járdán; most meg már megint másutt vagyok, egy zajos, poros utcában, azt hiszem, ez Passy, csak jó régen lehetett, vagy harminc évvel ezel tt, itt egy cégtábla “François Michodot – a cipészek királya", alatta egy kontárkézzel festett tulipiros cip , emitt egy másik cégtábla “Specialitásunk: hétfrankos ebéd"… És megint képek villannak, mintha száguldó vonat ablakából nézném… A villogó képsor hirtelen lelassul, szalmazsákon fekszem, mellettem ül Robert, karjával átfogja a térdét. A poros, rácsos ablakon besz r d gyenge, vöröses fényben látom, hogy Robert jobb arccsontján hatalmas véraláfutás van, ajka berepedt és feldagadt. Megpróbálom felé nyújtani a kezem, és érzem, hogy nem engedelmeskedik, hogy egész testem elviselhetetlenül fáj, összeszorítom az ajkam, hogy ne nyögjek, de az ajkam is sebes és fáj, a fogaim kilazultak a helyükr l. A rend r rszobán vagyunk, de mi Robert-ral és
a szökés többi részvev jével a Gestapo kezében vagyunk, a gestapósok vallattak, és holnap Párizsba visznek minket a vallatás folytatására. – Claude, kedves, magadhoz tértél? – örvendezik Robert. – Na, jobban vagy? Inni kérsz? – Kérek – nyögöm ki nagy nehezen. Vizet iszom egy alumínium bögréb l, Robert tartja a fejem, és halkan beszél: – Egy szobába kerültünk, ez szerencsés dolog, nyilván azt hitték, hogy nem fogsz magadhoz térni. Meg kell most állapodnunk, Claude, hogy mit mondjunk, mindent letagadni nem lehet; Félicienb l kiszedték a vallomást, elmondta, hogy a listáról mit lünk szerzett tudomást. Azt kell mondanunk, hogy én láttam meg a listát, amikor egyszer az irodán jártam – tolják csak le a parancsnokot a vigyázatlanságáért, vigye el az ördög. Ami meg az rlapokat és a bélyegz ket illeti, azokra lehet kenni, akik meghaltak, arra a Leclercre és Jean Vermeil-re. Leclerc úgyis tudott németül, azt mondjuk, hogy töltötte ki az rlapokat. – Nem fogják elhinni – suttogom. – Te nem járhattál az irodán, és én sem, hiszen Heller ezt megmondta nekik. Robert hallgat egy pillanatig. – Mégis ehhez kell ragaszkodnunk – fölém hajol. – Claude, bocsáss meg nekem, hogy beleráncigáltalak ebbe a históriába. De most már ki kell tartani. Mi semmiképpen nem kerülünk ki innen, a többieket pedig nem szabad bajba keverni. Rendben van, Claude? Annyira kimerült vagyok, hogy nekem szinte minden mindegy. “Igen, világos" – mondom. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Ha tudtam volna… különben mit tehettem volna, hiszen még az öngyilkosságba se menekülhettem… – Ha meggondolom, hogy milyen ostobaságon csúsztunk el! – mondja Robert. – Azon, hogy Leclerc nem a legjobb pillanatban vette el az öngyújtót. Igen, a következ állomáson kellett volna lelépnünk, a hátizsákunkban már ott volt a civil ruha, és a szökés minden részvev je kézhez kapta az igazolást, hogy betegség miatt elengedték a táborból… Én láttam a tábor irodán azoknak a listáját, akiket a soron következ menetoszloppal elindítanak, világosan láttam, és lediktáltam Robert-nak a neveket, és akkor Robert és a többiek úgy döntöttek, hogy a menetoszlopból könnyebb a szökés. Senkit nem keverünk bajba, no meg az út is valahová dél felé megy, közelebb leszünk Párizshoz. Az igazoláshoz szükséges rlapokat pedig a táboriroda írnokai szerezték, a dán Johannes és a belga Ségur, és ezeket a fiúkat nem adhatjuk ki, az én telepatikus képességeimre hivatkozni teljesen hiábavaló volna, így hát nincs más, mint hogy t rjünk és hallgassunk, bármit tesznek is velünk. Ha Leclerc
nem gyújt akkor rá, ott, az r mellett, és nem rántja ki evvel a mozdulattal a szabaduló igazolást, most már messze járnánk, ki tudja, merre… – Tudod, kés bb is lebukhattunk volna. Ezek az igazolások is… – mondja Robert. Ezzel megszakad az emlékezés, a fájdalom is elszáll a testemb l, fölöttem, a könyvtárszoba mennyezete alatt sápadt, élettelen fény gyullad. Robert áll az ajtóban. – Na, hogy vagy, kipihented magad? – kérdi aggodalmasan. – Kipihentem – válaszolom meggy z dés nélkül. – Igazad volt, jót tett az alvás. – Az arcszíned azért nem túlságosan… – jegyzi meg Robert, és figyelmesen vizsgálgat. – Azt hiszem, túl sokat tépel dsz… – Úgy? – Meghökkent ez a megjegyzés. – Hogyhogy túl sokat? Mit számítasz normálisnak ebben a mi helyzetünkben? Robert könnyedén elneveti magát. – Persze, igazad van. Csak azt akartam mondani, hogy nem szabad túlságosan belemerülni ebbe… szóval éppen ebbe a mi helyzetünkbe. Nincs lehet ségünk arra, hogy bármit is megváltoztassunk, fontolgatás nélkül el kell fogadnunk ezt, mint kész tényt. Megborzongok, mintha huzat csapott volna meg. – Robert, miért mondod ezt? Azt hittem… Valamiért azt emeltem, hogy te tudod… – Mit tudok? – Nos, hát valami kiutat ebb l a helyzetb l… – Akaratlanul is reménykedve nézek a szemébe. – Ugyan, miféle kiutat? – Robert elfordítja a tekintetét. – Nem vagyok én isten. – Szóval nincs remény? – faggatom. – Valami remény mindig marad. Nem tudjuk, mi folyik most az egész földön, de mindenképpen várni és remélni kell. – Remélni és t rni… Én mondtam ezt ma Valérie-nak… – Ne gondolj Valérie-ra! – mondj a gyorsan Robert. – nincs. Gondolj azokra, akik megmaradtak. Constance-ra és a gyerekekre mindenekel tt. Hiszen te meg akartad védeni ket, most tessék, igyekezz! Robert nagyon komolyan, szinte komoran beszél, és én igyekszem rájönni, miért rémlik nekem, hogy titokban mégis nevet rajtam. Itt, ilyen körülmények között? Ez nem valószín ! Bármennyit is vitatkoztunk err l korábban… – Constance-ban és a gyerekekben én biztos vagyok! – mondom szinte kihívóan. – Ez szilárd kapcsolat, eltéphetetlen. Robert hosszasan hallgat.
– Létezik egyáltalán eltéphetetlen kapcsolat? – mondja aztán szomorú és gyöngéd hangon. – A táborban nem ugyanezt gondoltad Valérie-ról? És ez a helyzet nem szörny bb-e, mint az a háború? összeszorítom az ajkam, hogy ne kiabáljak. Miket beszél? Lopva felnézek erre az arcra, olyan erélyes, olyan büszke. Robert Mercerot, az én Robert-om mondja ezt? Hallgatok, de szavak nélkül is megért. – Miket beszélek, nyilván elment az eszem! – Látom, hogy egészen felindult. – Ez a szörny helyzet, úgy látszik, rám is hatással van. Bocsáss meg, Claude! Feláll és kimegy, és én egyáltalán nem értem, mi is történt. Ha Robert mond valamit, az nem fecsegés, jól meggondolta, még az utolsó mondatot is hosszasan fontolgatta, nem csak úgy ukmukfukk kapta el . De hát mit jelent ez? Constance, Natalie, Marc halálát kívánná? Még ha féltékeny volna is rájuk (bár soha nem vettem észre ilyesmit), ez most nem a megfelel id a személyes leszámolásra! Mindössze hatan maradtunk! Lehet, hogy az egész földön nincs más. És akkor azt akarná, hogy hárman elpusztuljanak? Elképzelhetetlen! Még ha nem Robert-ról volna is szó, hanem akárki másról… mondjuk, valami veszélyes bolondról… És egyszerre majdnem felkiáltok a rémülett l: és ha Robert meg rül? Velem is bajok vannak. Nem kellett volna ilyen körülmények között elkezdeni… De ki tudta? Milyen ostobán sült el! Milyen izgatott a szerencsétlen! Mit tegyek? Nem, Natalie-val most nem szabad beszélnie. Aludtam? Megint aludtam? Milyen furcsa! A lámpa ott fenn ég, mint az el bb, minden csendes, egyedül vagyok a könyvtárszobában. Hány óra? Mennyit aludtam? És hol vannak a többiek? Miért veszítettem mégis el a képességemet, hogy lássam ket? Az állandó feszültség és félelem miatt? Lehet. Egy id re már elveszítettem ezt a képességet – közvetlenül azután, hogy kijöttem a táborból, és elváltam Valérie-tól. Majdnem egy évig tartott. Constance kezdetben nem is gyanította. Csak amikor megtudtam, hogy gyereket vár, és állandóan az járt az eszemben, hogy hol jár, nem történt-e baja, akkor tért vissza a látóképességem. Mindent tudtam Constance-ról, minden pillanatban. Kezdetben ijeszt volt ez számára, és megpróbáltam leplezni a tudásomat, de nem nagyon sikerült. Aztán megszokta. Aztán maga is belejött… fokozatosan. Els ízben akkor kaptam t le távoli hívást, amikor egyszer nagyon kínos helyzetbe kerültem. Lassan mentem a Rue de la Paix-n, nem messze a Vendôme tért l, és egy kövér házmesterné a kapujából valósággal a fülembe üvöltött: “Nicsak, milyen boldog párocska, nem igaz?" Felemeltem a szemem
– és megmeredtem, mintha odaszögeztek volna. Valérie volt a férjével. Ott mentek, boldogok voltak, szépek, jól öltözöttek, senkivel nem tör dtek. Olyan fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam elmozdulni arról a helyr l, csak álltam, a házmesterné meg csak trombitáit, bele a fülembe, és úgy éreztem, jó volna azon nyomban meghalni vagy legalább egy id re elájulni, meg rülni – akármit, csak ne erezzem tovább ezt a fájdalmat. Egészen olyan volt, mint akkor a táborban, a szökés után. Felhúztak minket, fejjel lefelé, a nyelvem megdagadt, fulladoztam, a fejem szétrobban a fájdalomtól, forrónak, hatalmasnak éreztem, mintha háromszor akkora volna, mint egész testem, és szerettem volna meghalni vagy elájulni, de nem sikerült se az egyik, se a másik. És ott, a Rue de la Paix-n nem estem össze, nem haltam bele a fájdalomba, csak álltam bénán, és hirtelen meghallottam Constance távoli, homályos hangját: “Claude! Claude! Hol vagy, válaszolj, válaszolj!" Akkor nem csodálkoztam rajta, nem is örültem, de a fájdalom egy kissé enyhült, és tovább tudtam menni a Vendôme tér felé, és megpróbáltam válaszolni Constance-nak. felfogta a válaszomat, és kissé megnyugodott. Taxiba ültem és hazamentem. Csak útközben döbbentem rá, mi is történt – és úgy megörültem, hogy egészen kiment a fejemb l az iménti gyötrelem… Igaz, Constance… Mi lett volna velem, ha nem találkozunk? Nincs igaza, egyáltalán nem Valérie vonásait kerestem benne; a kiegyensúlyozottsága ragadott meg, az a nyugodt er és világosság, ami áradt bel le… Különben, ki tudja… Lehet, hogy Constance ezt jobban tudja, mint én magam. Hiszen voltak napok, amikor a nyugalma túl szilárdnak, szinte misztikusnak, emberfölöttinek t nt. A legnagyobb, legigazabb szerelemben is vannak rossz napok, válságos id szakok, és bizony már nemegyszer gondoljam arra, hogy Constance hidegfej , érzéketlen, hogy a nyugalma nem az er n alapul, hanem az érzelmek hiányán, hogy nincs benne igazi jóság, sem éltet láng. Ez is el fordult, és tudott róla. Nem telepatikus úton, hiszen korábban, a katasztrófa el tt csak a legnagyobb idegfeszültség pillanataiban tudott behatolni a gondolataimba, az érzéseimbe – mint például a Valérie-val való találkozáskor –, csak amikor én magam, tudatosan közöltem vele valamit a távolból. Arról volt szó, hogy mindig is figyelmesebb, el-mélyed bb, kifinomultabb volt… Robert gyakran csúfolódott velem, azt er sítgette, hogy a szervezetemben a n i hormonok vannak túlsúlyban, és a lelki alkatom is inkább n i, mint férfi jelleg . Talán igaz is, hiszen általában úgy vélik, hogy a fokozott érzékenység, a szeretet, a barátság heves vágya, a gyámolítás, a védelem igénye kifejezetten n i vonások. Bennem nyilván születésemt l fogva megvoltak, és életem folyását egyenl mértékben irányították a küls körülmények és a pszichikumom jellegzetességei.
Igen, a háború két ízben is lerombolt mindent körülöttem, és biztos, hogy ha más a lelki alkatom, egészen másként viselkedtem volna. Mindenekel tt nem kellett volna mindenre olyan élesen és hevesen reagálnom. Oly sok embernek hullott szét a családja ezekben az id kben, és távolról se mind vette ezt tragédiának. Ráadásul nálam nem is alakultak olyan rosszul a dolgok. Apa mindig igyekezett segíteni nekem – csak hát anyám visszautasította a segítséget, így aztán sz kölködtünk –, aztán meg Geneviève azonnal édesfiaként fogadott. Amikor elveszítettem Valérie-t, nyomban találkoztam Constance-szal, aki ideális feleség és barát lett. Még azt is mondhatni, hogy én csak nyertem ezeken az eseményeken. Ha apám együtt marad anyámmal, lehet ségem lett volna vajon a tanulásra? Ha tovább éltem volna Valérie mellett, nem tudtam volna olyan sokat és jól dolgozni, mint Constance-szal, aki levette rólam az összes megélhetési gondot, soha nem panaszkodott, hogy sz kösen állunk pénz dolgában, s t, ha kifejezetten hiányzott, akkor is, még nekem is tudott juttatni abból a lelki egyensúlyból, amelyb l nekem mindig kevés volt. És mégse… mégse tudtam semmit elfeledni, nem tudtam megparancsolni magamnak: elég, hagyd már az önmarcangolást, légy er s. Robert azért is beszél így, mert a mi kapcsolatunk kezdett l fogva azon az elven alapult, hogy a gyenge védelmet keres az er snél, az meg kegyesen leereszkedik hozzá. Na jó, talán azért nem egészen így, hiszen Robert szintén szeretett engem, és a táborban a barátságot és a szeretetet jóval magasabbra értékelték, mint rendesen. Ami viszont Robert-t illeti, róla már nem lehet azt mondani, hogy n i vonások vannak a pszichikumában! maga a férfiasság, küls ben és jellemben is. Én viszont… Sajnálatos, hogy egyéb, szintén n inek számított vonásokkal nem vagyok felruházva; nem rendelkezem azzal az aprólékos megfigyel képességgel, amely valóban a legtöbb n ben megtalálható. Helyesebben rendelkezem vele, de nem mindig m ködik. Néha egyáltalán semmit nem veszek észre magam körül – és nem azért, mintha nem érdekelne, egyáltalán nem! Constance folyton hajtogatta, hogy ez az elfoglaltság miatt, a munkába feledkezés miatt van, én meg elfogadtam ezt a magyarázatot – hízelg és kényelmes magyarázat volt. Valójában azonban – ki tudja? Mindenesetre ami a Natalie-val történteket illeti, a figyelmetlenségem akkor majdnem tragédiát okozott. Majdnem? Vagy a tragédia mégis bekövetkezett? Nem is tudom, mit véljek err l. Constance és Robert – mindegyik a maga szempontjából ~ úgy gondolja, hogy nem volt jogom úgy fellépni. Talán igazuk van… Ha megbeszélhettem volna velük… De Constance akkor Lyonban volt a rokonainál, Robert pedig Amerikába repült, egy neurofiziológiai kongresszusra. És akkor felbukkant az a nyavalyás Gil.
El ször akkor figyeltem fel, amikor Natalie telefonon beszélt valakivel, és egyszerre rádöbbentem, hogy a lányom feln tt már. És hogy szerelmes. Ez a halk, behízelg kacarászás: “Ah, Gil… " Némán elosontam a dolgozószoba ajtajából. Kés bb, teázás közben megkérdeztem: “Ki volt az, akivel beszéltél?" Natalie egy csöppet se jött zavarba, csak a mosoly t nt el az arcáról. “Egy ismer söm." Nem tudtam rászánni magam, hogy tovább kérdez sködjem, de természetesen nagyon nyugtalan lettem. Natalie kiszámíthatatlan, zárkózott, hiú kislány. Els ízben sajnáltam, hogy sosem volt merszem gyerekekkel kísérletezni. Natalie lelke valóságos “rejtekfiók" volt el ttem. Szórakozottan kortyoltam a teát, úgy tettem, mintha újságot olvasnék, s közben lopva figyeltem Natalie-t. Hát igen, feln tt, és szó, ami szó, szép lány. Mindenesetre “divatos", ahogy mondják. Most éppen az ilyen alak a divat: hosszú lábú, vékony derekú, kusza, dús haj sapkával és csupa szem, csupa száj arccal. Natalie elkapta a pillantásomat, felpattant, mint egy rugó. A vékony, piros pulóver megfeszült egyenes vállán. – Azt akarod tudni, ki az a Gil? – kérdezte enyhe kihívással. – Egy autógyárnál dolgozik, reklámszakember. Nem nagyon értettem, mit jelent ez valami ügynökféle vagy mi? Abban a pillanatban azonban valami más foglalkoztatott: miért mondta ezt Natalie majdnem félóra múltán. Hiszen én nem faggattam tovább. A hallgatásom nem nagyon zavarhatta, a reggelinél én mindig újságot olvasok, vasárnap meg még inkább. Kitárulkozás! vágy? Ilyesmit Natalie-nál még gyermekkorában sem tapasztaltam. Megérzés? Talán. Vagy lehet, hogy a bels kérdésemre válaszolt? Hiszen folyton erre a Gilre gondoltam, még meg is próbáltam az idegen férfi szemével vizsgálni Natalie-t – milyen benyomást tehet? Közönyösen vállat vontam, és beletemetkeztem az újságba. Gondolatban azonban feltettem a kérdést: “Régóta ismered?" Háromszor ismételtem el ezt a kérdést, és akkor felhangzott Natalie akadozó válasza: “Nem régóta. Mindössze egy hete ismerjük egymást." És egyszerre csak Natalie felkiáltott: – Nem akarom, hallod, nem akarom! Félretettem az újságot, és a szemébe néztem, összeszorította az ajkát. – Éspedig mit nem akarsz? – kérdeztem. – És miért nem? Tulajdonképpen nem nagyon jellemz rám ez a viselkedés. Különösen Natalie-val szemben – mindig olyan érzékeny volt, túlságosan is sért dékeny, én tudtam ezt a legjobban, és nem akartam meggyötörni. Most azonban valami homályos gondolat vert fészket az agyamban – meg kéne szabadulni ett l a Gilt l, legalább addig, míg Constance meg nem érkezik,
aztán majd eldönti: mi legyen. Meg aztán egyszer en engedtem a kutatásvágyamnak, bár tudtam, hogy a dolognak hátulüt je is lehet. – Nem olvashatsz a gondolataimban! – fakadt ki Natalie. – Ez… csúnya dolog! Elnevettem magam: mulatságosnak tartottam, hogy minden fejtet re állt az felfogásában. – De hát én egyáltalán nem olvasok a gondolataidban, kislányom. Fennhangon beszélsz. – Igen… Ez igaz! – ismerte el bizonytalanul Natalie. – De te… te utasítasz. Érzem. Ez hipnózis! Nem teheted ezt velem! Neked… neked nincs ehhez jogod, komolyan, nincs jogod. Nem is ismered Gilt, és már gy lölöd. – Honnan veszed ezt? – mormoltam, látván, hogy alapjában véve helyesen fogja fel a dolgokat, ha el is túlozza egy kicsit: én valóban nem gy lölhettem ezt az ismeretlen Gilt, mégis szerettem volna megszabadulni t le; mellesleg Natalie szempontjából ez nem jelentett lényeges különbséget. Natalie elhallgatott, és hosszan nézett rám. Nekem az járt a fejemben, miért támadt közöttünk ilyen hirtelen ez a bels kapcsolat. Én mindig féltem beavatni a gyerekeket a Constance-szal való kapcsolatunkba, és semmiféle kísérletet nem végeztem velük. Igaz, tudtam, hogy ha veszélybe kerülnének, én bármilyen messzir l meglátnám – tudtam, és tényekkel ellen riztem már ezt. De mi hozta létre a kapcsolatot Natalie-val? Részér l ott volt a szerelem, amely egyszerre felbolygatta a bels világát. Az én részemr l – a végtelen fáradtság (éppen egy nagyon bonyolult kísérletsorozatot fejeztem be állatokon, ráadásul az egyik laboránsomnak váratlanul el kellett utaznia beteg édesanyjához, rögtön utána a másik megbetegedett, úgyhogy mindössze egy munkatársam maradt) és a vágyakozás Constance után; számomra mindig nehéz volt az elszakadás t le, valósággal úgy éreztem magam, mint egy tekn c, amelyet megfosztanak a páncéljától. A vasárnapra virradó éjjel jól ki akartam aludni magam, de isten tudja, miért, nem jött álom a szememre, hajnalig forgolódtam, aztán bevettem egy altatót, Sophie viszont tíz órakor felkeltett, ahogy este megbeszéltük. Úgy mentem a reggelihez, mint akit fejbe vertek, és akkor, útközben, hallottam azt a bizonyos telefonbeszélgetést. Szóval valamilyen pszichikai mozdító-rugó mindkett nkben volt. Megértettem, hogy ez a gondolati kapcsolat éppen azért ijesztette meg és paprikázta fel Natalie-t, mert egybeesett az els “feln tt" szerelmével, egy olyan id szakkal, amikor a titkolózás vágya különösen er s. Attól félt, hogy olvashatok a gondolataiban. Ez azonban nem egészen így volt. Pillanatnyilag mindenesetre én nagyjából el tudtam képzelni, mit érez, de egyszer en csak a saját tapasztalatom alapján. Aztán már kezdtem tudatosan többre törekedni.
Gil hamarosan megjelent a házunkban, és úgy éreztem, hogy ösztönös visszariadásom teljes mértékben helyénvaló volt. Magas, fekete hajú fiú volt, a mai értelemben véve nagyon elegánsan öltözött, a tapasztalt n csábász fölényes, csöppet hanyag modorával. Mindig utáltam az ilyeneket. Talán irigységb l, nem is tudom. Ámbár a szívrabló glóriájára sohasem áhítoztam. Azt hiszem, ha valami tündér megajándékozott volna ezzel a képességgel, inkább még szerencsétlennek is éreztem volna magam. Ugyanakkor ezek mellett a fölényes, elegáns, ellenállhatatlan fickók mellett mégis szürkének éreztem magam. Valérie kinevetett, amikor bevallottam ezt neki: “Ugyan már, mit akarsz? Mi vagy te? Don Jüan?" Még neki sem tudtam megmagyarázni, mir l van szó. Igaz, magam sem tudtam egész pontosan. Akárhogy is, Gilt az els pillanattól kezdve utáltam. Mindenekel tt azért, mert láttam, milyen hatalma van Natalie fölött. Mindössze hét évvel volt id sebb a lányomnál, de érett, tapasztalt férfinak látszott, és Natalie feltétel nélkül engedelmeskedett egyetlen néma pillantásának, futó mosolyának vagy kézmozdulatának. Valósággal szenvedtem, amikor megláttam az ablakból, hogyan mennek végig az utcán, Gil hogyan csókolja Natalie-t Ebben a pillanatban megszületett az elhatározásom. Constance-nak írni, tanácskozni vele nem lehetett, és nem is volt célszer sokat késlekedni. Natalie-nak az esti teájában beadtam egy adag altatót, és éjjel hipnotikus sugalmazást végeztem nála. Reggel hallgatagon, csöndesen üldögélt, szemében félelem csillogott, egészen összeszorult a szívem. Este eljött Gil és én kínlódva figyeltem, hogyan verg dik szegény kislány a kett nk akarata között. Végül zokogásban tört ki, és kiszaladt a szobából. Gil odalépett hozzám. – Úgy gondolja, ez helyes, így bánni vele? Vállat vontam. Gil folytatta: – Tulajdonképpen nem értem, mi kifogása van ellenem. Megsértettem valamivel? Tudtommal nem. – Mit akar Natalie-tól? – kérdeztem élesen. Elnéz en felkacagott. – Maguk, az id sebb korosztály, folyton ilyen furcsa kérdésekkel jönnek. Valóban, mit is akarhat egy magamkorú fiatalember egy lánytól? – Feleségül akarja venni? – kérdeztem, és nem tör dtem a hangjával. – Még nem tudom. Talán. Nem tudtam, hogy ön sürg sen férjhez akarja adni. Olyan fiatalka. Nem annyira a» szavai dühítettek fel, mint inkább a leereszked , kioktató hanghordozás, a nyegle pimaszság, amivel mindezt elmondta. Felálltam, és elég ostobán rákiáltottam: – Takarodjon a házamból!
“Istenem! – gondoltam azonnal. – Micsoda hülye szituáció! A fennkölt atya s a gaz csábító – jelenet egy ósdi melodrámából!" Ha Gil valahogy másképpen reagál, én valószín leg minden további nélkül visszavonulok, azonban szintén megemelte a hangját, és felel sségre vont “ezekért a hipnotikus trükkökért", erre egészen felb szültem – nyilván azért, mert vétkesnek éreztem magam. Ilyenfajta dühkitörés rendkívül ritkán fordul el nálam, magam is félek t le, mert ilyenkor könnyen elvesztem a fejem. Az er m pedig megtízszerez dik. Tizenkét éves koromban majdnem megöltem egy embert. Sovány, nem túl magas fiú voltam, az ellenfelem meg – egy tizenhat éves vasgyúró, Jean – nagy vereked hírében állott. Geneviève-re mondott valami mocskos szidalmat, erre nekem vörös karikák kezdtek táncolni a szemem el tt. Jóformán nem is tudom, hogyan történt az egész. A leveg be emeltem és odavágtam, olyan er vel, hogy legurult a meredek lépcs j belleville-i utcácskán, és két hónapig feküdt a kórházban törött bordákkal és repedt koponyával. Részben ezért kellett apának és Geneviève-nek eladni a bisztrót, és akkor költöztünk át a XIV. kerületbe, az Alésia utcába, Belleville-ben meg apámék elhíresztelték, hogy végleg elmegyünk Párizsból – attól féltek, Jean és a cimborái megölnek, amint kijön a kórházból… Felemeltem a nehéz tölgyfa széket, és meglengettem a fejem fölött. – Takarodj azonnal, te szemét! – kiáltottam. Gil látta, hogy nem tréfálok, és az ajtó felé hátrált. A küszöbön ott állt Natalie. Alig tudtam kivenni az arcok fehér foltjait – szemem el tt vörös karikák táncoltak, és mindent elfedtek. Azt azonban meghallottam, ahogy Gil parancsoló hangon megszólalt: – Natalie, te velem jössz! – Nem! – kiáltottam. – Nem! Natalie, ne merészeld! Láttam, hogy Natalie megdermedt a küszöbön. Aztán megingott és elesett. A vörös karikák rült tánca abbamaradt. Nehézkesen letettem a széket. – Látja, mit csinált! – mondta váratlan lágysággal és zavarral Gil. Térden állva tartotta Natalie-t, aki krétafehéren, hunyt szemmel feküdt. – Jól van, de maga mégis elmegy – motyogtam. – Hagyja, majd megnyugszik. – Jó, hát elmegyek, ha egyszer ragaszkodik hozzá. – Felemelte Natalie-t, és a díványra fektette. – De hát hogy tehet ilyent, ha szereti a lányát? Rá gondoljon, ne saját magára, világos? – Jó, jó, menjen – ismételtem, és amikor elment, behívtam Sophie-t. Lehetséges, hogy tulajdonképpen egész rendes fiú volt. Legalábbis Constance ezt er sítgette. De akkor már az egész olyan szerencsétlenül alakult…
Natalie hamarosan magához tért, de egész nap némán feküdt, a falat bámulta. Elhatároztam, hogy éjjel azt sugalmazom neki, hogy utazzon Lyonba, Constance-hoz, este azonban már vagy negyvenfokos láza volt és félrebeszélt. Az orvos azt mondta, vírusos influenzája van. A tizenkilencedik században idegláznak mondták volna, annál is inkább, mert a betegség szöv dményeként agyhártyagyulladás lépett fel. Constance sietve hazajött, még a táviratom megérkezte el tt – megérezte a bajt. Azonnal kezdte rendbe hozni mindazt, amit én olyan reménytelenül és veszélyesen összezavartam… Az adott körülmények között elég keveset lehetett tenni. Constance hosszasan elbeszélgetett Gillel és Natalie-val, amikor a lány már jobban volt. Én már hajlandó voltam kibékülni a fiúval, de Constance közölte, hogy Gil e miatt a cirkusz miatt elhidegült Natalie-tól. – Hiszen éppen csak hogy elkezd dött köztük ez a kapcsolat; legalábbis a fiúnál így állt a helyzet. És erre jön ez az ostoba tragédia, hipnózis… – mondta Constance, és kerülte a szememet. – De hát képzeld magad a helyébe… még te magad is… meg józan, meggondolt fiatalember, ösztönösen idegenkedik az ostoba tragédiáktól. Meg aztán Natalie most meg is csúnyult. Valóban, Natalie sápadt volt, lesoványodott, borotvált fejével csöppet sem hasonlított arra a divatos lánykára, akit nemrégiben az asztal fölött, a kiteregetett újság mögül nézegettem. Összeszorult a szívem, amikor bementem a betegszobába, és megláttam kitágult, merev, lélektelen szemét. Most se szólt hozzám egy szót se, s Constance-szal is csak négyszemközt beszélt, úgy is kelletlenül. – Mi legyen Natalie-val? – kérdeztem. – Elismerem, hogy az egész az én hibám… De hát te nem voltál itt! Most mi lesz? Mit tegyünk? Constance hosszasan gondolkozott a válaszon. Végül teljesen váratlan dolgot mondott. Úgy vélte, hogy három-négy nap múlva, amikor Natalie egy kicsit meger södik, álmában, hipnotikus úton, azt kell sugalmazni neki, hogy nem szereti már Gilt, és nem is gondol erre az egész históriára. Talán nem is lesz elég egy alkalom, de erre feltétlenül szükség van, különben Natalie nagyon sokat fog szenvedni, és meggy löl engem. – És nem gondolod, hogy ez veszélyes? – kérdeztem. – Két rossz közül a kisebbiket kell választani – mondta sóhajtva Constance. Izgatott… nagyon izgatott… De hát ezt muszáj felidézni, különben… Vagy talán nem érdemes ilyen borzalmasan?… Túl sok a fájdalmas pontja. Persze mi mind megnyomorított emberek vagyunk, Robert is az, bár jobban tartja magát. Nem is értem, hogyan szerethetett belém Constance,
különösen akkor, negyvenötben. Hiszen teljesen rült voltam a tábor után és a Valérie-val való szakítás után. Igaz, Constance mellett nyugodtabb lettem, lecsillapodtam, még nevetni is tudtam, de ez csak olyan küls leges, kilátástalan dolog persze, másoknak is érezniük kellett. Ha csak elmosolyodtam, ajkam már önkénytelenül rángatózni kezdett, a mosoly görcsbe merevedett, és zavartan félrefordultam. Sokáig nem vettem észre, nem mertem észrevenni, hogy Constance szeret. Hihetetlennek, képtelenségnek t nt. Álmodni se mertem volna, csak eljártam hozzá esténként, üldögéltem, és mindig nagyon nehezen szántam rá magam, hogy hazamenjek. És hová is mentem volna? Robert elvett egy n t, aki hat évig kitartóan várt rá, Robert maga is zavart volt egy kicsit ett l a nagy hitt l, azt mondogatta, hogy semmiképp nem várta volna ezt Françoise-tól. “Tudod, valahogy ez az egész olyan hirtelen történt. Jóformán aludni se tudtunk rá egyet, már itt volt a háború… Igaz, kijelentette, hogy várni fog rám, de hát ilyenkor mindenki ezt mondja…" Az ifjú párral egy lakásban maradni nem volt illend , pláne nekem. Kivettem egy szobát egy olcsó kis szállodában, a Bernardinusok utcájában, mert az közel volt Constance házához, és lassanként minden esténket együtt töltöttük. Nem szívesen beszélt magáról, csak azt tudtam róla, hogy teljesen árva, gépírón az igazságügyminisztériumban. Egyébként ami az igazságügyminisztériumot illeti, arról kezdett l fogva tudtam, hiszen éppen ott ismerkedtünk meg. Marcel Richet-t, táborbeli barátomat látogattam meg, és egyszerre megpillantottam Constance-t: a hosszú folyosón jött szembe velem, haja dicsfényként ragyogott, ahányszor egy ablak el tt elhaladt. Amikor elment mellettem, némán megfordultam, és utána mentem – magam sem tudom, miért. Sohasem tudtam lányokkal ismerkedni csak úgy, kapásból; a tábor után meg teljesen elszoktam attól, hogy szellemesen csevegjek, udvarolgassak… Különben ez nem is jó kifejezés, én akkor nem akartam udvarolni Constance-nak, és egyáltalán nem is tudtam, mit akarok t le. Egyszer en csak bementem utána egy szobába, és a lehet legostobább módon rábámultam. el ször megpróbálta kideríteni, mit akarok, aztán kedvesen elmosolyodott, és azt mondta: “Bocsásson meg, dolgom van" – és gyorsan kopogni kezdett az írógépen. Végül is összeszedtem magam és felálltam. Szótlanul álltam vagy egy percet – úgy éreztem, nem szabad elmennem, mert aztán visszajövök, és mint a mesében, nem találom se a szobát, se a fényl hajú lányt az írógépnél. Constance pedig változatlanul szívélyesen és személytelenül mosolygott, aztán kimentem, bár minden lépés nagy er feszítésembe került. Beszéltem Marcellal, néztem az arcát átszel szörny , vörös forralást, s arra gondoltam, hogyan feküdt ott a priccsen, miután a k fejt ben félholtra
verték, és alig hallhatóan hörögte: “Párizs, még látom Párizst, látni fogom Párizst, nem halok meg!" Arcát vér borította, szeme bedagadt és nedvezett, egész testét felszántotta a sodrott drótkorbács, Heinz Ruppert kápó korbácsa, összezúzta a kápó súlyos, vasalt csizmája, és nem tudtuk, megéli-e a reggelt. És túlélte, és túléltem én is, Robert is, és magunkkal hoztuk mindnyájan ezt a szörny emléket, és egy ilyen ember, akinek a lelkében kitörölhetetlen nyomot hagyott a haláltábor, közeledhet-e egy fiatal, egészséges, nyugodt teremtéshez? És miért? Hogy más kontójára fiatalodjék meg a lelkem, a más békessége árán? Az agg Dávid király fiatal lánykákat fektetett az ágyába, hogy felmelegedjen a vére – na és, még ha király volt is, a hatalma csupán a testre terjedt ki, a leiekre nem. A lányok elmentek, és gúnyos mosollyal gondoltak az öregre, akit már a saját vére nem hevít, és mégis ragaszkodik az élethez… De azért megkérdeztem: – Mondd csak. Marcel, ki az a magas sz ke n ? Aki a 436-os szobában dolgozik. Igyekeztem könnyedén beszélni, de Marcel azonnal megértette. – Nocsak, nem is tudtam, hogy érdekelnek a lányok! Tudod, te valahogy nem való vagy ebbe a világba… Vagy talán csak a táborban látszott így, az ördög tudja… Nos, nem túl szerencsés a választásod. Constance komoly lány, nem kapható könny kalandokra… – Marcel jól megnézett. – Na és te, Claude? Komoly a dolog, mi? Szótlanul néztem. Felállt. – Na jó, gyerünk, bemutatlak. De aztán, tudod… – Bizonytalanul legyintett. Bementünk Constance-hoz, Marcel hivatalosan bemutatott. Ügyetlenül bocsánatkérést mormoltam, Constance megint elmosolyodott, kedvesen, személytelenül. Most is tud így mosolyogni, ha sürg sen meg akar szabadulni a beszélget társától. Általában ennek megvan az eredménye, ahogy kés bb megfigyeltem, de nálam akkor nem lehetett eredményes. Nem a boldogság, a szerelmes lángolás ünnepi érzése volt ez, mint Valérieval. Egyszer en csak féltem elszakadni Constance-tól, féltem, hogy többé nem látom, és akkor végem, nem bírom tovább. Mit akartam t le, ett l a takaros, sápadtka, gyöngéd és zárkózott kislánytól, magam se tudtam. Kezdetben egyáltalán nem gondoltam a n sülésre – talán mert semmiképp nem számítottam a beleegyezésére. Elcsábítani pedig még annál is kevésbé szándékoztam. Hogy megcsókoljam, még csak eszembe se ötlött Egyszóval kezdetben nem a n t láttam benne, hanem a fény, a h , a békesség forrását – ez volt az, amire akkoriban a legnagyobb szükségem volt! Hát igen, estér l estére ott üldögéltem szerényen berendezett, takaros szobácskájában; néztem, ahogy jár-kel, teát f z, harisnyát stoppol. Egyszer
vittem neki két pár nylonharisnyát – egy amerikaival cseréltem egy különleges tábori, töltényhüvely-öngyújtóért. Az öngyújtót a cseh Frantisekt l kaptam ajándékba, amikor jókor figyelmeztettem a veszélyre – láttam a nevét a táborparancsnok asztalán hever gázkamra jegyzékben –, a fiúk aztán egy halott számát adták neki és átvitték egy másik barakkba – ahogy ezt a hasonló esetekben szokták csinálni, ha sikerült idejében tudomást szerezni a vészr l. Én akkor már megtanultam látni… Constance nem ijedt meg, zavarba se jött, amikor a harisnyákat átadtam. Még csodálkoztam is – azt hittem, megharagszik és visszautasítja. azonban elmosolyodott – szívb l, nem avval a hivatalos mosollyal –, és azt mondta: “Nagyszer . Úgy untam már a stoppolást! A nylon meg, azt mondják, nagyon tartós." Egy hónapig mindennap találkoztunk, mégis megdöbbent en keveset tudtunk egymásról. Én elmondtam, hogy megjártam a táborokat, már Marcel is úgy mutatott be: “Egy tábori barátom." Elmondtam, hol dolgozom, hol lakom. Meséltem Robert-ról. Egy ízben apámról és Geneviève-r l is elkezdtem beszélni, de anyámról csak annyit mondtam, hogy meghalt. Ennyi az egész. Á táborokról és Valérie-ról bizony egyaránt nehéz volt beszélnem, az els években még a h mérsékletem is negyven fokig szökött, ha mesélni kezdtem. A telepátiáról egyszer en féltem beszélni, annál is inkább, mivel ez a képességem hirtelen elt nt, és azt kellett gondolnom, hogy csak a táborbeli körülmények között jelenhetett meg olyan er vel. Ha pedig ezt a három témakört kizárjuk, semmi különös mesélnivalóm nem maradt. És valahogy nem is akaródzott. Constance sem akart magáról beszélni. Megkérdeztem, régen meghaltak-e a szülei. Röviden válaszolt: negyvenkett ben, aztán hosszan hallgatott. Többet aztán nem szántam rá magam a kérdez sködésre. Általában betegesen félek a kérdezgetést l. Még az is nehezemre esik, hogy megtudakoljam az utat, ha nem tudom, merre kell menni. Ez így van gyermekkorom óta. Apám szerint a túlzott lelkiismeretesség az oka. Igaz volna? Szerintem a túlzott félénkség miatt van. Az esküv után két héttel a táborról álmodtam. Akkoriban gyakran álmodtam róla, és még most is el fordul néha. A kihallgatásról álmodtam. Még mindig fájtak az 1940-ben összetört bordáim és az 1943-ban összevert vesém, így aztán a lidérc-álom nagyon reális volt, ismét fojtogatott a fájdalom és a rettegés, és ismét kiáltoztam: “Nem bírom tovább, öljetek meg, öljetek meg, nem tudok semmir l!" Folyton ezt kiabáltam, amíg csak beszélni tudtam, ha csak alig érthet en is. Aztán üvöltöttem, hörögtem – és ha különös szerencsém volt, elájultam. Aztán kezdtem egyre gyakrabban elájulni. El ször végigöntöttek vízzel, és minden újra kezd dött: az elviselhetetlen fájdalom, a szájat tép , torkot hasító állati
üvöltés, és megint a felment semmibe zuhanás. Aztán végül békén hagytak. Robert egyáltalán nem tréfált, amikor azt mondta, hogy ebben is n ies vagyok – látszatra gyenge, törékeny, de kibírok olyasmiket is, amik egy atlétának is meghaladnák az erejét. Ez igaz – és az eszméletemet is oly ritkán vesztettem el, olyan szörnyen, elviselhetetlenül, rettenetesen ritkán! Húsz óráig függtem a megfeszített, kibírhatatlanul sajgó karomon, és hörögtem: “öljetek meg, öljetek meg, nem bírom tovább!" De kibírtam. Egy hétig egyfolytában vallattak, három-négy órás szünetekkel. Mindennel megpróbálkoztak, ami a fantáziájukból és a felszerelésükb l kitelt: cigarettával perzselték a b römet; hosszú, izzó t ket vertek a körmeim alá; korbácsoltak egy óráig, kett ig, háromig, fellocsoltak, és újra zuhogtak a hátamra, nem is ütések, nem, mintha tüzes gerendák zuhantak volna rám; összetörték a bordáimat, teljes er vel törtek, és mégse tudtak megtörni, és hangtalanul kiáltoztam: “Gyorsabban, csak gyorsabban, nem bírom tovább, öljetek meg, öljetek meg, gyorsabban!" A legszörny bb az volt, amikor Robert-t és engem egyszerre vallattak két különböz helyiségben. Mindketten dupla fájdalmat, dupla iszonyatot, dupla haláltusát éltünk át. Nem is tudom, hogy bírtuk ki. Kés bb összebeszéltünk, hogy ne kerüljünk be egy-id ben – telepatikus úton beszéltünk össze, kopogtatással nem érintkezhettünk, mivel más-más emeleten ültünk. Nehéz volt, nagyon nehéz volt ezt megvalósítani. Egyszer sikerült a vallatómnak távolból azt sugalmaznom, hogy beteg, nagyon beteg, fáj a szíve, s így csak estefelé hívatott, amikor Robert már eszméletlenül feküdt a cellájában. Máskor meg azt mondták Robert-nak a vallatószobában: “Feküdj csak itt, most mást fogunk kikérdezni, aztán majd újra te jössz! Várj a sorodra!" Robert, miel tt még elájult volna, le tudta ezt adni nekem. Én azonnal elkezdtem sugalmazni a vallatómnak, hogy hívasson engem. Nagyon nehéz volt ez, mert a világon mindennél jobban rettegtem a hívástól, és ha lehet ségem lett volna az öngyilkosságra, gondolkodás nélkül ezt a kiutat választottam volna. Aztán hívatott, és hamarosan már csak egyet kívántam: minél el bb elájulni, minél el bb, miel tt még Robert magához tér, különben… Kiabálni már nem tudtam, a hangom megtört, hörögtem, mormoltam, és néha hitetlenkedve hallgattam: igazán az én hangom ez?… Robert mégis magához tért, és a kín megkétszerez dött, de aztán hamarosan véget ért… Sok id eltelt, míg végül megtanultam szándékosan elájulni. És csak akkor sikerült, amikor egy kis fellélegzést engedtek, és össze tudtam szedni a gondolataimat. Eszembe jutott Jack Londontól a Csillagok vándora, és megpróbáltam megismételni az kísérletét. De ez nem volt ugyanaz. El ször is túl lassan ment, és az SS-ek nem hagytak annyi id t; másodszor, ebb l az
állapotból elég könny volt kiesni. Jack London h sének nem vertek t ket a körme alá, jól megrázták, megcsipkedték, kioldozták, és erre magához tért. Ez mutatja, hogy a civilizáció egyre tökéletesedik. Legalábbis egy bizonyos irányban. El tudták vajon képzelni Jack London korában a gázkamrát, a krematóriumot? Negyedszázaddal a halála után mégis milliók ismerkedtek meg személyes tapasztalatok során ezekkel a fogalmakkal. Még vagy öt év, és az emberiség egy része megtudta, milyen nagyszer en m ködik az aránylag kicsi atombomba, ha lehull egy városra. Most pedig az egész emberiség személyesen gy z dhetett meg arról, hogy Hirosima és Nagaszaki lakóinak milyen keserves sors jutott 1945. augusztus 6-án. Mellesleg a többségben persze ez már nem tudatosodhatott. Amikor a fájdalom felülkerekedik az er n, és megsemmisíti az emberben azt, ami benne emberi, az emberek általában egyformán kiáltoznak. Mi, koncentrációs táborlakók, a Gestapo foglyai, mindnyájan sokszor hallottuk ezt a szörny , elcsukló üvöltést, amelyben már nincsenek tagolt szavak, felismerhetetlenné torzul a hang, gyakran még azt sem lehet tudni, férfi vagy n hangja-e. Mindnyájan hallottuk azt az érthetetlen nyöszörgést, zokogást, nyögést, amely a lázálomban el tör a véres péppé változott emberi testb l, ahogy a cella padlóján hever, és már azt sem tudja, hol van; folyik-e még a kínzás, vagy megpihenhet egy kicsit, életben maradt-e, vagy haldoklik. Vagy három évvel ezel tt be kellett feküdnöm a kórházba – nem egy tábori emléket viselek a testemen, és id nként gyulladásba jön valamelyik sérülésem: láz, fájdalom. Éjszaka a táborról álmodtam, ébredéskor hideg verejtékben feküdtem, és ébren sem tudtam szabadulni a lidércnyomástól. A falon túl kínoztak valakit. Azonnal felismertem ezt az elcsukló mormolást, a fel-felharsanó éles üvöltést, ezt az érthetetlen, összefüggéstelen könyörgést, ahogy értelmetlenül, tragikus naivsággal hajtogatja: “Nem bírom tovább… Nem bírom… becsületszavamra… nem bírom, nem bírom, öljetek meg inkább!" Hihetetlen er feszítéssel kinyitottam a szemem, s azt vártam, hogy a reflektor halálos, éles fénye vág a szemembe, vagy a börtönablak rácsoktól csíkozott, dereng fény négyszögét pillantom meg. A kórteremben azonban egyenletes, kékes fényt árasztott az éjjelilámpa, és mindent kísértetiessé varázsolt, én magam meg tiszta, puha ágyban feküdtem, és hallgattam ezeket a békés körülmények között fantasztikus és hihetetlen kiáltásokat. Felugrottam, kinyitottam az ajtót. A folyosón kis asztalka mellett fáradt arcú, id s kedvesn vér ült. – Mi ez? Mi van itt? – kérdeztem. – Mi ez a kiabálás? – Mindjárt hatni fog a morfium… – mondta csendesen a n vér. – Epegörcse van.
Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem. A fal mögül a kiáltozás egyre tompábban hallatszott, egyre halkabban, panaszos nyöszörgéssé, sóhajtozássá csöndesedéit. Én csak hallgattam, és hideg verejtékben fürödtem még akkor is, amikor már tudtam, mir l van szó. Az epegörcsnél elködösül a tudat, és ha hozzáérnek az emberhez, az egész, fájdalom, ami gyötri, azon a helyen összpontosul, amit az orvos keze éppen megérint. Az injekciós t szúrását a beteg kegyetlen, embertelen kínzásnak érzi… “Hány éves lehet? Talán szintén megjárta a táborokat?" – gondoltam. (Reggel megtudtam, hogy meghalt; mindössze huszonnégy éves volt.) Szóval a táborról álmodtam, és álmomban nyöszörögtem, talán kiabáltam is. Constance felrázott. – Téged… kínoztak? – kérdezte ismeretlen, fojtott hangon. Aztán egyszerre csak belefúrta az arcát a párnába, és sírva fakadt, olyan keser en, olyan elkeseredetten, hogy egészen elvesztettem a fejem. Nem is képzeltem volna, hogy Constance, aki olyan der s és er s, így tud sírni. – Constance, kedvesem, hiszen mindez már a múlté… elmúlt, és soha nem ismétl dhet meg – nyugtatgattam, és a vállát, szétomló selymes haját néztem. Aztán vizet hoztam, kiitta, kissé lecsillapodott. El ször és utoljára láttam t akkor sírni, összeölelkezve ültünk az ágyon, Constance hozzám simult, a zokogástól még mindig egyenetlenül lélegzett. – Bocsáss meg, Claude – mondta végül. – Miattad sírtam… És a szüleim miatt, k börtönben pusztultak el, és hallottam arról, hogyan kínozták ket… együtt, szándékosan, hogy még jobban szenvedjenek… hogy beszédre kényszerítsék ket… Egy n mesélte, aki anyámmal egy cellában ült. k azonban senkit nem adtak ki. Ezen az éjszakán tudtam csak meg, hogy Constance, akár a szülei, a földalatti mozgalomban dolgozott, hogy összeköt volt, különböz városokba utazott, röpcédulákat és gránátokat vitt, utasításokat továbbított… – Miért nem beszéltél eddig err l? – kérdeztem. Constance félénken és kissé csodálkozva válaszolt: – De hiszen nem kérdezted… Azt hittem, hallottál rólam Marcel Richett l… és hogy számodra fájdalmas dolog a visszaemlékezés bármire, ami a háborúval van kapcsolatban… Kötve hiszem, hogy ez után az eset után maradt volna valami az életemben, amir l Constance nem tudott. Egyszerre ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy mindent elmeséljek, mindent kibeszéljek magamból, hogy magam is megértsem, hogyan és mi is történt velem. Szinte teljesen egyhangú monológ volt ez: Constance sápadtan, nyugodtan hallgatta, és én tudtam, hogy mindent
megért. Néha megkérdeztem: “Na és te? Mesélj magadról!" Mesélt is, de kelletlenül és sz kszavúan. Cselhez folyamodtam – elmeséltem valamelyik napomat, aztán hozzátettem: “Ez ennek és ennek a hónapnak ilyen és ilyen napján történt. És veled mi volt azon a napon?" Néha Constance is mesélni kezdett: – Ó, igen, negyvenkett október kilencedike… Aznap Lyonba utaztam… A vonaton belém kötöttek a rend rök, hogy nincsenek rendben az irataim… Este érkeztünk Lyonba, és reggelig ott tartottak az rszobán… Két tolvaj n volt ott, de nagyon kedvesek voltak hozzám, azt tanácsolták, hogy amikor kikérdeznek, b gjek minél hangosabban. Reggel aztán kihallgatott a parancsnok, és elengedett. Még le is szidta a rend röket: “Disznók, gyerekeket kínoznak!" Igaza volt, mert indokolatlanul zaklattak, hiszen az irataim teljesen rendben voltak. Ezután már minden teljesen simán zajlott le Lyonban. Constance egészen másként fogta fel mindazt, amit át kellett élnie, még apja és anyja halálát is. Számára ez egy eszméért vívott harc volt, csata a fasizmus ellen. Ebben a csatában elesni, ha keser is, de dics ség; a harc nélküli élet – értelmetlen, szánalmas. Apja kommunista volt, részt vett a spanyol polgárháborúban; Constance a politikai viták légkörében n tt fel, a politika nevében vívott harcban, a harc nevében véghezvitt h stettek között, és számára mindez normálisnak, természetesnek t nt. Nyilvánvaló, hogy hallgatagsága, minden kérdez sködést l és mesélést l való húzódozása, csodálatra méltó kitartása – mindez nem csupán a vele született sajátosságokból származott, hanem az adott közegben kapott nevelésb l is. Még most sem tudom megérteni, hogy ez a Constance hogyan jöhetett hozzám feleségül, hogyan tudott elszakadni a politikai élett l és gyerekeket szülni nekem – nem mintha én elleneztem volna a politikai tevékenységet, egyáltalán nem, egyszer en csak teljesen lefoglalta t a rólam s a gyerekekr l való gondoskodás. Persze nagy szerepet játszott ebben a dologban az, hogy én megjártam a táborokat, és a harcosok közé sorolt engem, azok közé, akik a környezetét alkották, a magafajtájúak közé (úgy tetszik, ez hát az egyetlen hasznom ebb l a szörny öt évb l!). Megértettem ezt, és feszélyezett a dolog, mintha jogtalanul bitorolnám ezt a helyet. Akkor azonban semmit nem tudtam Constance-nak megmagyarázni. Nyugodtan mosolygott, és azt mondta: – De hát ez így igaz, te részt vettél a szökés megszervezésében. Hát nem igaz, hogy amikor a gestapósok olyan szörnyen megkínoztak titeket a lebukás után, te nem adtál ki senkit? Nem igaz, hogy Mauthausenben is tovább dolgoztál a tábori mozgalomban, és nagyon sokat tettél? Próbáltam ellenkezni:
– De kedvesem, ez mind csak küls ség. Bels leg én egyáltalán nem vagyok alkalmas a harcra. És ha nincs ott Robert… Constance visszavágott: – A harcba sokan lépnek be személyes indíték miatt: szerelem, barátság, családi kapcsolatok. De mit számít ez? Itt van például az anyám: t a férje iránti szerelme vitte a harcba. Ez talán csökkenti az érdemeit? Nem tett meg minden t le telhet t, és nem igazi h sként halt meg? Hát talán csak egyetlen út vezet a nagy cél felé? Mit mondhattam erre? A maga szempontjából Constance-nak igaza volt De vajon valóban csupán a tettek a fontosak, az indíték meg lényegtelen? Az lehetséges, hogy a célhoz nem is egy út vezet, hanem sok, párhuzamos vagy egymást keresztez út, de hiszen a kérdés abban is áll, hogy mit tekintünk célnak! – Na és mi volt a te célod? – kérdezte Constance, miután mindezt komolyan végighallgatta. Ez aztán zavarba hozott. Valóban, hogyan is fogalmazhatom meg a célomat? Akartam-e én valami mást, mint Robert? Vajon nem a fasizmust akartam-e megsemmisíteni, a háborút megszüntetni? Istenem, hát ki nem akarta ezt? – Talán nem is a cél a lényeg, Constance – egyeztem bele. – A lényeg bennem van. Szeretnék olyan lenni, mint Robert és a többiek, de nem tudok. Hiszen lépten-nyomon el fordul, hogy az ember olyasvalamit csinál, amire egyáltalán nem alkalmas. Csak azért, mert a körülmények így hozták, érted? Hát ez történt velem is a táborban. És nem is tudok félelem nélkül visszagondolni rá! – Mire? A tábori szervezkedésben való részvételedre? – Egyáltalán a táborra! Mindarra, ami azzal kapcsolatos! Ha megtudnám, hogy megint táborba kerülök, inkább megölném magam. Megbénít a félelem, ha visszagondolok, hogy mi volt ott, minden bátorságom elszáll! – De hát az ilyesmire senki sem gondol vissza szívesen… – Úgy látszik, mégse mindenki egyforma… Robert egészen más, semmit l se fél. a h s, a harcos, én meg… én csak véletlen részvev je vagyok a harcnak. Gyáva vagyok, értsd már meg! Te h snek tartasz, pedig csak áldozat vagyok. Ne állíts engem szobortalapzatra, úgyse maradok ott. – Nézd csak, a h s lehet ilyen is, olyan is – felelte Constance. – Miért gondolod, hogy a h s olyan ember, aki semmit l se fél? Nem is tudom, van-e olyan ember a világon, akinek soha semmi nem félelmetes. Jó, megértem, néha el fordul, hogy az ember egyáltalán nem fél a haláltól. De a kínzástól csak a bolond nem fél. Te túl becsületes vagy, Claude, és túl sokat követelsz magadtól, err l van szó. Rosszul teszed. Lehet, hogy nemes leiekre vall, de
annyira gyötr d magad! Lásd be, a lényeg az, hogy te ugyanazt akartad, amit minden rendes ember, és ugyanazt tetted, amit k. Most meg azt bizonygatod, hogy nem vagy olyan, mint k, mert te féltél. Azt hiszed talán, hogy Robert nem félt? Igaz, én nem nagyon ismerem, de hát is csak ember. Lehet, hogy leplezte a félelmét, hogy a többieknek könnyebb legyen… – Na látod! Magad is úgy gondolod… – Ugyan mit gondolok? Te talán kikiabáltad a félelmedet? Persze hogy nem. Különben nem is engedték volna, hogy ilyen fontos dolgokban részt vegyél. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen voltam a veszély pillanataiban. Ki tudja, talán Constance-nak igaza is van, a maga világos, harcos logikájával. Valóban, ha a lágertársaim tudták volna, mi zajlik bennem, kihagytak volna, és kész. Meglehet, akaratom ellenére, úgy viselkedtem, mint a többi, alkalmazkodtam hozzájuk… Meglehet… Végül is abbahagytam a vitát Constance-szal. Nem volt semmi értelme. Már nem is tudtam, kinek van igaza. Én úgy éreztem, a h s az, aki egyenesen tör a cél felé, nem tör dik az akadályokkal, világosan látja ezt a célt, ezt tekinti élete legf bb értelmének. És én? Nekem más célom volt, mint nekik – minél el bb hazajutni, viszontlátni Valérie-t, dolgozni, élni… Hát visszatértem. És mivel foglalkozom? Személyes problémákkal, és ezek nekem mindennél fontosabbak, én már ilyen vagyok. Most, amikor itt van mellettem Constance, amikor kezdett tompulni a fájdalom Valérie miatt, örömmel nekiláthatok a munkának. Sok tudományos kérdés érdekel De a politika? Istenem, éppúgy nem értek bel le egy csöppet sem, mint azel tt! Egyetlen dolgot tudok: hogy a tébolyodásig rettegek egy újabb háborútól, az pedig megint ráveti árnyát a világra. Csodálattal és irigységgel nézem sok lágerbajtársamat – annyira törekszenek arra, hogy újra verekedjenek. Hát igen, ezek az igazi férfiak!… Én meg… igaza is van Robertnak, túl sok n i vonás van bennem. De hát nem lehetek más, mint ami vagyok! Mi jár a fejében? Constance… a tábor… a kínzások… Valérie… valamiért a laboratórium… a gy lés… Marcel és Simon arca… Nem tudom megérteni a gondolatmenetét… – Min töröd a fejed? – kérdezi Robert a könyvtárszoba küszöbér l, tálcával a kezében. – Constance küldött egy kávét, igyuk meg szépen. Valamiért egyszerre összeszorult a szívem. Azt mondta, kávét? Mikor is ettem és ittam utoljára? Egyáltalán mikor evett közülünk bárki ezen a héten? Miért nem tudok visszaemlékezni se egy ebédre, se vacsorára, se reggelire? Miért?
– Ebédeltünk ma egyáltalán? – kérdezem bizonytalanul. Robert leteszi a tálcát a csészékkel és a kávéskannával egy alacsony kis dohányzóasztalra, mellém ül a díványra, nagy, meleg tenyerébe fogja a kezem, és egyenesen a szemembe néz. Elfordítom a pillantásom. – Persze hogy ebédeltünk, te csodabogár! – mondja meggy z en. – Hát nem emlékszel? Constance csodás ragut f zött, az ember nem is hinné, hogy konzervhúsból készült. És eperkompótot. Hogy is felejthetted el, mi? Igen, most már érzem is a nyelvemen a csíp s mártás ízét; Constance remekül csinálja a mártásokat, nem rosszabbul, mint Sophie, és az eper zamatát… Valóban, milyen furcsa, hogy elfelejtettem… Együtt ebédeltünk mindnyájan… Igen, világos, mind ott voltunk… – Ide hallgass – mondja Robert – -, mit üldögélsz folyton egyedül? Mi jár a fejedben? Valóban, miért ültem ilyen sokáig egyedül? És egyre a múlton járt az eszem, mintha ennek most valami jelent sége volna! Milyen furcsa… Megint felemelem a szemem Robert-ra: miért olyan nehéz, fizikailag nehéz elviselnem a tekintetét? – Nos, hát mi jár a fejedben? – ismétli Robert. Bizonytalanul legyintek. – Mi is járhatna most? Csak úgy… a múltra emlékeztem… – Igazad van – helyesel váratlanul Robert. – A legjobb most felidézni a múltat. Egyel re tétlenségre, várakozásra vagyunk ítélve. De gondolnunk kell még valamire: mit várhatunk a jöv t l mi, úgy, ahogy vagyunk. Na persze, ha megmenekülünk… és én hiszek benne! Hiszek! – Csillapító mozdulattal felemeli a kezét. – Jó, jó, én megértem, te nem vagy olyan biztos benne, mint én, ez természetes is – hiszen oly nagy súly nehezedik most rád… De azért, remélem, te sem szándékozol öngyilkossággal végezni, már csak azért se, mert minket is magaddal rántanál. Nos, gondoljuk csak végig: kik vagyunk mi, akik véletlenségb l életben maradtunk? Azzal egy éter tesz, azt hiszem, hogy ez véletlen: a te különleges képességeid, a mi szinte misztikus kapcsolatunk veled… Egyre er sebb nyugtalanságot érzek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Robert gúnyolódik velem. De hát ez képtelenség, rémes képtelenség! Miért is gúnyolódna velem ilyen helyzetben? Csak képzel dés… – Végeredményben másképp is lehetett volna – folytatja Robert. – Tegyük fel, hogy nem titokzatos, telepatikus kapcsolatról van szó, hanem teljesen reális, jól felszerelt, atombiztos óvóhelyr l. Az ilyesmi persze veszettül sokba kerül. De mondjuk, kincset leltél, örököltél egy ismeretlen rokontól, egy amerikai milliomostól, vagy valami más efféle. És mi mindnyájan egész egyszer en a te vendégszereteted élvezzük…
– Istenem, ez mennyivel egyszer bb és könnyebb lenne! – sóhajtok fel. – Ugyan miért? – ellenkezik Robert. – Az oxigén-, víz- és élelmiszerkészletek nyilvánvalóan jóval szigorúbb és pontosabb keretek közé szorítanának bennünket, mint ez a te titokzatos és gyakorlatilag kimeríthetetlen er d. Feltételezhetem például, hogy énhozzám egészen másként viszonyulsz, mint Constance-hoz és a gyerekekhez, az agyad valamilyen más hullámokon dolgozik velem szemben, és én nagyon nehezen tudom biztosítani az energiát, hogy elkapjam ket. A leveg meg a táplálék viszont mindenki számára egyforma, és én bizony nem szánnám el magam… – Jaj, Robert, én nem tudok, nem értek semmit! – mondom elkeseredetten. – Talán igazad is van… De annyira félek, hogy ez a félelem maga is elég, hogy megbolonduljak… megbolondulnom viszont éppen hogy nem szabad, és ezért csak még jobban félek… nagyon félek, hogy nem tudok kitartani. Ha te tudsz valamit, Robert, ne kínozz, segíts nekem! – Ugyan mit tudhatnék? – válaszol Robert nagyon komolyan, és nem veszi le rólam a szemét. – De higgy az intuíciómnak: kihúzzuk, túléljük! Hiszel nekem? – Hiszek… – És érzem, hogy valóban hiszek. – Hiszek, mert én veled… magad is tudod… – Hát, tudod, te mindent fejtet re állítasz… De legyen így, ha neked könnyebb velem, én csak örülök… Robert szemmel láthatóan izgatott és zavart. Furcsa: érzelg sséggel rá nem nagyon lehet hatni, meg aztán túlságosan meg is szokta, hogy örökké rajta lógok. – Rendben – mondja Robert rövid hallgatás után. – Azért csak filozofáljunk egyet: mi mást tehetnénk, nem igaz? Hasonlítsuk csak össze ezt a mostani helyzetünket az akkorival, a táborban. Tudod jól, mire gondolok: amikor te több mint huszonnégy óráig nem alhattál, és egy pillanatra sem hagyhattál fel az er feszítéssel, hogy láss, hallj, és kisugározd az akaratodat. Nehéz volt, vagy nem? Fizikailag jóval nehezebb, mint most: borzasztóan ki voltál merülve, teljesen kikészültél, ráadásul az a barom Werner is elvert… Nincs mit tenni – már megtörtént a legborzalmasabb, ami megtörténhetett velem és az emberiséggel, és én mégis megborzongok a félelemt l, ha a táborra gondolok. Pedig oly sok év múlt el azóta, és ha a turisták Ausztriában, Bécsb l Linz felé utaznak, a többségük nem is gondol arra, hogy itt, a kék Duna fölött, a fest i dombvidéken, tíz- és százezrek szenvedték el a legkegyetlenebb kínokat, a szabadulás minden reménye nélkül, és elpusztultak olyan kegyetlen halállal, amilyen a békés polgárnak még rémálmaiban sem jöhet el . A turisták bizonyára elragadtatással bámulják az Alpok hatalmas hegyláncait a látóhatár szélén, mi viszont… számunkra nem létezett a hegyek
szépsége; a hegylánc ormait mi csak egyetlen céllal nézegettük – hogy megtudjuk, lesz-e ma es vagy nem; hiszen a k fejt be mindenképpen ki kellett mennünk, bármilyen volt is az id … A k fejt … Úgy látszik, ezekkel az én titokzatos képességeimmel az a helyzet, hogy minél rosszabb nekem, annál jobb nekik. Minél borzasztóbb volt a helyzetem, annál világosabban és sokoldalúbban jelentkeztek. A hadifogolytáborban ez a láthatatlan kötelék f leg Robert-ral kapcsolt esszé; a Gestapo-börtönben, a kínzások után megtanultam, hogy tetszésem szerint lássak másokat, még idegen vagy akár ellenséges embereket is; megtanultam távolból rájuk kényszeríteni az akaratomat… A koncentrációs táborban már annyira elsajátítottam ezt a különös m vészetet, hogy sok veszélyt l megvédhettem magam és Robert-t, néha még másoknak is segíthettem, csak fel kellett mérni és meg kellett fontolni a körülményeket, és kigondolni, mikor és mit lehet tenni. Váratlanul és véletlenül kezdtem el ezt a tevékenységet, a végs szükség pillanatában… Mellesleg az ilyen pillanatok a táborban túl gyakoriak voltak, hogy… Na, szóval megláttam – a megszokott módon, a szememmel, hogy Robert megütötte a kápót. Akkor még csak egy hete voltunk a koncentrációs táborban, és még nem szoktunk hozzá a rendhez – ha egyáltalán létezett valamiféle rend ebben a pokolban… Egyébként a tábor slakói, lengyelek, elmondták, hogy nem sokkal az érkezésünk el tt a tábor rendjében nagy változások voltak – javult a helyzet. Nekem azonban ez is épp elég volt, istenem, mindenki pokolnak nevezte volna, el se tudom hinni, hogy kibírtam! Szóval Robert megütötte a kápót, Heinz Ruppertot. Mi akkor még nem tudtuk, hogy ez Ruppert szokásos kedvtelése. Odament valamelyik fogolyhoz, és békés beszélgetést kezdeményezett. Aztán hirtelen se szó, se beszéd, teljes er b l az arcába vágott Amikor a fogoly feltápászkodott, Ruppert, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszélgetést. A fogoly azonban, az újabb ütést várva, Ruppert els mozdulatára önkéntelenül az arca elé kapta a kezét. Akkor Ruppert, élvezettel kivicsorítva sárga, csorba fogait, kegyetlen, pontosan kiszámított ütést húzott a fogoly gyomorszájára. Egy ilyen ütés után szinte lehetetlen volt felállni, és Ruppert módszeresen összeverte az illet t; rendszerint halálra taposta rövid, görbe, izmos lábaival. Néha teljes er b l belerúgott a csizmaorrával a fogoly lágyékába – ezután már taposni se kellett, az ember pár percig még üvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól, aztán meghalt. Ruppertnak ez a viselkedése nagyon megdöbbentett bennünket, nemcsak a vadállati kegyetlenségével, hanem a logikátlanságával is. A gestapósok sem voltak kevésbé kegyetlenek, mint akármelyik tábori fenevad, de az kegyetlenkedésüknek nyilvánvaló célja volt: vallomást akartak kicsikarni az
emberb l, öncélú kínzásba nem kezdtek volna, ez nem tartozott a kötelességeik közé. Itt viszont… Hamarosan megértettem, mit jelent ez a kifejezés harmadfokú koncentrációs tábor – haláltábor. Itt gyilkoltak és kínoztak, és nem is csak a tábori rend megszegése esetén; és ezek a kihágások is annyira nem voltak arányban a rettenetes büntetéssel, hogy az els id ben nem hittünk a saját szemünknek. Ha valaki nem kapta le elég gyorsan a sapkáját egy SS-katona el tt – halál; ha valaki bepiszkította az imént kipucolt cip jét a mosdó padlóját borító szennyes lével, miközben a foglyok szörny kapkodással úgy-ahogy megmártották a kezüket és arcukat a jeges vízben – halál. Nem feltétlenül, nem el írásosan, és minden ceremónia nélkül, de igen gyakran – halál. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy egy jóllakott, bárgyú, revolverrel és bikacsökkel felfegyverzett fickó kinyírjon egy kimerült, fegyvertelen, védtelen embert! És a lényeg nem is a kihágásban van: a lényeg az, hogy az embereket megsemmisítés céljából küldték ide. Vagyis megsemmisíthettek közülük bárkit, bármely pillanatban, bármilyen ürüggyel, vagy akár minden ürügy nélkül is… Amikor megtanultam, hogy lássam, mi folyik ezeknek a lágerhiénáknak a lelkében, el ször nem is hittem magamnak. Igaz, nem láthattam mindent; csak az alapindítékok tárultak fel el ttem, a leger sebb vágyak és félelmek, a kisebbek homályban maradtak. De mi van akkor, ha éppen a kisebb kerül hatalomra, amikor a lélek csupa apró foszlányból áll – ösztönökb l, primitív kis félelmekb l, rült, állati dühöngésb l?… Nem, nem gy löletb l, a gy lölet már emberi tulajdonság, azt meg lehet érteni, még ha igazságtalan, akkor is. De ezek a fegyveres majomemberek még gy lölni sem tudtak. Id nként rájuk tört valami értelmetlen, vak dühroham, ennyi az egész. Többnyire azonban egyszer en csak azért öltek és kínoztak, mert ez hasznos volt – még ha nem is közvetlenül hasznos, de ilyen volt a munkájuk, a táborban ez volt a szokás, ahogy a megszokott, normális életben az a szokás, hogy tiszta inget hord az ember. Eleinte azonban se én, se Robert nem tudtuk ezt, és Ruppert tettének éppen ez a vadállati, aljas oktalansága hozta ki Robert-t a sodrából. “Tudod, én egyszer en megijedtem, és elveszítettem az önuralmamat – mondta kés bb Robert. – Hiszen azt már tudtam, hogy egy kápót megütni kész öngyilkosság, ráadásul ostobán kegyetlen módja az öngyilkosságnak; akkor már jobb leugrani a k fejt ben a vágatba, mintsem végigszenvedni a halál el tt mindazt, amit csak egy feldühödött majomember kitalálhat." Talán más is hatott Robert-ra: Ruppert éppen egy nagyszer lengyel fiúval, a tábor költ jével készült leszámolni, Viktornak hívták a fiút – a lengyelek és az oroszok ezt a nevet az els szótagon hangsúlyozzák –, hatalmas kék szeme
volt… A lényeg az, hogy Robert lendületet vett, és akkorát húzott be Ruppertnak, hogy az összerogyott, és egy darabig mozdulatlanul hevert. Egyel re senki nem látta, ami történt. Mi – Robert, Viktor és én – egy sziklatömb mögötti kis teraszon dogoztunk. Bármely pillanatban felbukkanhattak azonban a k -hordósaroglyás foglyok, és fentr l is lenézhetett az SS- r. Hallgattunk. Viktor összegörnyedve feküdt, fojtottan nyögött; nem is nagyon értette, mi történt. Ruppert megmozdult. És akkor történt, a halálra várakozva, hogy megéreztem: meg tudom tenni. Engedelmességre tudom kényszeríteni ezt a barmot – hiszen mégiscsak van agya, ha egészen fejletlen is. Intettem Robert-nak, hogy hallgasson, ne mozduljon, és teljes akaratomat Ruppertra irányítottam. Nagyon nehéz volt, fizikailag nehéz, elöntött a verejték, és Robert-ba kellett kapaszkodnom, hogy el ne essem. Hamarosan elértem, amit akartam: Ruppert felállt, mintha mi sem történt volna, fejére igazította sapkáját, és anélkül, hogy körülpillantott volna, elment. “Semmire nem emlékszel – küldtem utána gondolatparancsomat. – Arra sem emlékszel, hogy egyáltalán itt jártál. Miránk hármunkra azonban emlékszel, és nem akarsz bennünket bántani. Nem szabad bennünket bántani. Tudod, hogy nem szabad." Robert nem kérdezte, mit csinálok: látta. Akkor kezd dött az egész. Ott, Gusenban. Robert-ral mindig több baj volt, mint velem. Velem általában keveset tör dtek, habár fizikailag volt az er sebb, és a jelleme is, mint az acél. Nagyon zsidós volt azonban a külseje, különösen a táborban, ahol a lesoványodott arcban aránytalanul nagy hangsúlyt kapott a szeme és az orra, és ez elég volt ahhoz, hogy magára vonja az SS-ek és a kápók figyelmét. Még ha tudták is, hogy nem zsidó, mindig szívesen ütöttek rajta egyet. Annyi er m nem volt, hogy mindig és mindenütt megvédjem. Ezért azt akartam elérni, hogy a barakképítéshez vezéreljenek bennünket. Nem volt könny dolog – mindenkinek ez volt a vágya, a munka is könnyebb volt ott, és ami a legf bb, a kápó, a bajor Franz Junge ritka rendes ember volt: soha senkit nem ütött meg, a munkásaiért nemcsak az építkezésen állt ki, hanem általában a tábori életben is, és gyakran kihúzta ket a csávából. Magát Franzot is “rá kellett beszélni", hogy hajlandó legyen bevenni a munkacsapatába két embert, akinek semmi építési szakismerete nincs (egyébként ezt már nemegyszer megtette, éspedig minden hipnózis nélkül), és Ruppertot is, hogy ne tiltakozzék, és még valakit a táborparancsnokságon. Hogyan, hogyan nem, végül is bekerültünk ebbe a brigádba. Ott dolgoztunk 1943 elejéig, akkor sok minden jobbra fordult a táborban, és mi Robert-ral különleges munkára kerültünk, az egészségügyi tömbbe, a Revierbe, ahogy tábornyelven hívtuk.
Robert-nak azonban mindez kevés volt, és bevont engem a tábori szervezkedésbe. Úgy vélte, hogy egyszer en vétek volna, ha nem használnánk felfogásában azt ki kell en a képességeimet – a “kell en" pedig az jelentette: mindenki érdekében. Hasztalan magyarázgattam neki, hogy ez képtelenség. Hogy a sikereim titka a közeli, a számomra személyesen fontos célokra való összpontosítás. Továbbá hogy ha sokan tudomást szereznek a képességeimr l, akkor el bb vagy utóbb elkapnak az SS-ek. Mégsem tarthatom ellen rzésem alatt az egész tábort! Robert-ra azonban nem hatottak ezek az érvek, és a vége persze az lett, hogy engedtem. Ráadásul Robert még azt mondta: – Ha valóban meg volnál gy z dve az igazadról, igyekeznél hipnotizálni engem, és rám kényszeríteni az akaratodat. Nem igaz? Meglehet s kajánsággal mondta ezt, én meg hallgattam. Egyrészt mert megsért dtem, de f leg azért, mert els ízben jöttem rá, hogy Robert-ra nem tudom rákényszeríteni az akaratomat. Illetve els ízben jutott ez egyáltalán eszembe, hiszen egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy hipnotizáljam Robert-t, de akkor rögtön megéreztem, hogy gyakorlatilag lehetetlen is volna. Nem tudom, miért, de féltem. Megijedtem, hogy épp akkor kellett megpillantanom a lehet ségeim korlátjait, amikor megtudtam, hogy teljes odaadást, maximális er feszítést kívánnak t lem. És talán arra is rádöbbentem, hogy minden titokzatos er m ellenére, alá vagyok rendelve Robert-nak. Röviden: kezdtem megérteni, hogy Robert-nak igaza volt. A tábori szervezet olyan ragyogóan állította össze a képességeimen alapuló különböz vállalkozásokat, olyan ügyesen és sikeresen bonyolította le a legnehezebb akciókat, hogy egészen elkeseredtem: mennyi embert lehetett volna megmenteni, ha kezdett l fogva velük dolgozom. Nem is sejtettem korábban, mennyit tehetek, ha ilyen igazi, er s támaszom van… De nem mindig… istenem, nem mindig… Mire gondol? Igen, mindig ugyanaz… Szürke barakksorok, a tábori utca nyirkos, megfeketedett homokja, a zöld, esti égen szabályos, monoton mintákban kirajzolódó szögesdrótfonatok… Schumann kápó – a Sétáló Halál… Én istenem, milyen szörny arca van minden lágerlakónak, hiszen ezek él halottak; hát igazán ilyen volt ez? Hát mindezt igazán átéltük? Kés n tudtam meg – negyedórával kés bb, mint kellett volna –, hogy Félixet és Leont, két varsói lengyelt épp akkor kapott rajta Schumann kápó, a Sétáló Halál, amikor az új adatokat vezették rá a térképre. Micsoda nagyszer térkép volt ez, és mennyi fáradságunkba került! A híreket morzsánként kellett összelopkodnunk hozzá. Valamelyik SS
vigyázatlanul elejtett szavából, vagy egy fogoly kapott el egy töredéket a rádióadásból, amikor a táborparancsnok irodájában végzett valami javítómunkát, vagy valakinek sikerült egy újságba belepillantania… Lehet vé tette viszont, hogy saját szemünkkel lássuk a frontvonalak feltartóztathatatlan mozgását kelet fel l és nyugat fel l; hogyan közelednek egymáshoz, egyre szorosabban beszorítják Németországot, és hozzák nekünk a szabadságot. A térképet León és Félix készítette, k vezették már majdnem három hónapja, egészen negyvenöt április közepéig. És el kellett bukniuk, el kellett pusztulniuk, ilyen szörny módon, a szabadság el estéjén! Amikor megláttam ket, már össze voltak verve, arcuk csupa vér volt. A vallatás csak most kezd dött. Min kellett még átesniük! Negyven óra kínvallatás. Hallgattak. Tudom, hogy mindenképpen hallgattak volna. k azonban bennem reménykedtek. Egyenesen hozzám fordultak, amíg eszméletüknél voltak… és aztán is… És én… én tehetetlen voltam. Elvesztettem a cselekv képességemet, csak látni tudtam. Csak kés bb értettem meg, mi is történt: nagyon rossz állapotban voltam, és a társaink megmentésére kidolgozott akció kezdete el tt valami er sít italt kaptam. Komoly mennyiség bróm volt benne. A táborban soha nem szedtem brómot és akkor tudtam meg, milyen hatása van rám – két nagyszer ember, két bajtárs szenvedése és halála árán tudtam meg! Akkor semmir l nem tudtam, és majd megszakadtam, annyira próbáltam cselekedni. Ett l az önmagámmal vívott szörny harctól, az elképzelhetetlen er feszítést l végül is elveszítettem az eszméletemet. Alig tudtak magamhoz téríteni, nagyon gyenge voltam, és Robert megtiltotta, hogy tovább próbálkozzam. Akkor aztán a szokványos módokon kezdtek próbálkozni – az SS-ek megvesztegetésével. De az egyetlen, amit sikerült elérnünk, hogy megmenthettük a bajtársainkat az utolsó kínzásoktól, a gázkamrától. Ott haltak meg az öveik közt, még morfiumot is szereztünk, hogy ne szenvedjenek. Láttam kicsavarodott, feldagadt kezüket, és tudtam, hogy ez mit jelent: több mint egy napig lógatták ket! Én húsz óráig bírtam, de még most sem értem, miért nem haltam bele. k pedig huszonnyolc óráig lógtak, és mindezt hatévnyi láger- és börtönélet után. Igen, de az alagút… ebben Robert-nak igaza van… Alagút… Egyébként nem is alagút volt, hanem egy hatalmas, föld alatti terem, a sziklából kivájva. A foglyok három m szakban dolgoztak, úgy készítették ezeket az óriási óvóhelyeket a hadiüzemek részére. Ahogy nagyjából elkészült egy terem, azonnal beállították a munkapadokat, és folytatódott a munka. A 35-40 méteres föld- és sziklaréteg alatt semmiféle
bombázás nem volt veszélyes. Ebben az id ben, 1944 vége felé a szövetséges légier k egyre gyakrabban támadták a tábor közelében lev ausztriai ipartelepeket. Amikor Linzet bombázták, jól hallottuk a bombarobbanásokat és a lázas légvédelmi ágyúzást. Mennyire örültünk! Mindnyájan biztosak voltunk abban, hogy a tábort nem fogják bombázni, és amint felüvöltöttek a szirénák, nem tör dve az SS-ek szigorú tilalmával, kitódultunk a barakkokból, és kimeredt szemmel bámultuk a kék égen csillogó repül gépeket. Szabadságot hozó, hatalmas ezüstmadarak. A hóhérainknak halált hoznak. Pusztulást és megsemmisülést a házaiknak és gyáraiknak, családjaiknak és üzleteiknek. Átkozott fekete pók – horogkereszt –, aki egész Európa vérét szívtad, hamarosan eltipornak a tankok és repül k! Találgattuk, ki ér els ként ide, az oroszok vagy a szövetségesek, de végül is lényegileg mindegy volt nekünk, akárki jön, csak minél el bb hozza a szabadságot. Az SS-ek azonban a légitámadások idején kezdtek behajtani bennünket a föld alatti m helyekbe: nem akartak miattunk fent maradni és az életüket kockáztatni. 1945 elején már mindenkit a föld alá kergettek, még a mozdulni alig tudó betegeket is. Veszett sietséggel terelték a foglyokat, kutyákkal, puskatussal serkentve ket. Be kellett terelniük a foglyokat, hogy k maguk is elrejt zhessenek, márpedig a szövetséges kötelékek a légiriadó után igen gyorsan felt ntek a látóhatáron… 1945. április 4-én délben megint megszólaltak a tábor szirénái, és az SS-ek kezdték beterelni a foglyokat a föld alá. Valami azonban rögtön gyanús volt. A szirénák elhallgattak, de a repül k csak nem jöttek, és az SS-ek is, úgy rémlett, a megszokottnál kevésbé igyekeztek. Robert-ral a Revier ablakából nyugtalanul figyeltük ezt az egész cirkuszt. – Baj van – szólalt meg hirtelen Robert. – Nézd csak, sok SS nem ment le az óvóhelyre. A kápók is fent maradtak – ott sétál a nagypofájú Ottó, amott meg most ment el Ruppert… Baj van, én mondom neked, Claude. Nincs itt semmiféle repül , láthatod. Odajött Kazimir, a lengyel orvos. is nagyon izgatott volt. Az általa ismert néhány francia szóval kevert tábori zsargonban azt mondta, hogy tegnap egy tehervonat érkezett, és az egyik vagont a tábor parancsnok személyesen rakta ki, a két segédjével. Valami ládákat rakodtak. Ezenkívül tudomása van arról, hogy az óvóhely minden kijáratát befalazták, egyetlenegy maradt csak nyitva, és annak a közelében egy nagy fülkét vágtak a sziklába. Kazimir szerint az SS-ek az összes fogollyal egyszerre akarnak végezni – hiszen az óvóhelyen most több mint húszezer ember van, és ha eltömik a kijáratot, mind ott pusztul. Mi régóta féltünk, hogy ez lesz a vége, és most rögtön tudtuk, hogy igaza lehet. Robert és Kazimir rám nézett.
– Mit lehet tenni? – kérdeztem tehetetlenül. – Hiszen még arra sincs id , hogy kigondoljunk valamit… – Egyel re egyetlen kiút van: hatalmadba kell kerítened Brandot. Meg tudod találni? Bólintottam. Testem súlytalanná vált, mintha nem is az enyém volna, a fejem áttetsz , törékeny lett, körülöttem minden ködbe burkolózott és megkett z dött. Tudtam, mit jelent ez: szabadságot és hatalmat. Már nem is láttam a Revier emeletes priccseit a megsárgult, agyonmosott ágynem vel, nem láttam a furcsa kékesvörös festékfoltokat a durván mázolt falakon. Egészen homályosan éreztem, hogy valaki leültet egy zsámolyra, és Robert hangját hallottam: – Látod? Láttam. A táborparancsnok, Paul Brand a sziklába vágott, széles, hepehupás lépcs fokon állt. Nem messze tátongott az óvóhely hatalmas, fekete bejárati nyílása. Brand száraz, csontos arcát elégedetlen grimasz torzította el, lovaglópálcájával tükörfényes, a napfényben csillogó magas szárú csizmáját csapkodta. – Kezeskednek arról, hogy ez elég lesz? – kérdezte ingerülten. – Feltétlenül, Herr Standartenführer! – felelte meggy z déssel a helyettese. Ottó Lechner, egy pirospozsgás góliát. – Ez a tudományosan kiszámított adag erre a térfogatra. – Ismerem ezeket a számításokat – mondta komoran Brand –, de itt huszonkétezer fogoly van. Aztán meg a gázkamrában minden légmentesen záródik, és a cyklont felülr l szórják be egy nyíláson. De itt? A legtöbb, amit tehetünk, hogy bedobjuk a felnyitott dobozokat… azt is az életünk kockáztatásával. – Majd gázálarcot vesznek – válaszolt készséggel Lechner, és az óvóhely bejáratánál álló két, kelletlen kép SS-re mutatott. – De el tudja képzelni, mi fog ott végbemenni, ha bedobjuk ezeket a cyklonos dobozokat? Nem, én ellene vagyok. Felrobbantani és eltorlaszolni a kijáratot, és kész. Gáz nélkül is a másvilágra kerülnek. Lechner láthatóan elégedetlen volt. – Ahogy ön gondolja, Herr Standartenführer – felelte. – De akkor még hosszú ideig rakétákkal ellátott röket kell állítani minden kijárathoz. Különben kivágják magukat. Szerszám az van ott… Elmondtam a társaimnak, mir l beszél Brand és Lechner. Úgy rémlett, hogy Robert-on és Kazimiron kívül még valaki van mellettem. Kés bb megtudtam, hogy Bruno Schäffer, egy német kommunista volt – akkor ott feküdt a Revierben, súlyos köt szöveti gyulladással a csíp jén. A tábori szervezet többi tagja mind bent volt az óvóhelyen.
– Na, próbáld, próbáld meg, Claude! – mondta Robert. – Szuggeráld neki azt, hogy fél. Hallgattam: ebben az állapotban mindig nehezemre esett a beszéd. Éreztem különben, hogy Brand így is fél. Fél a felel sségt l, a b nh dést l. Viszont a parancs megtagadásától is fél. – Tudsz valamit csinálni? – kérdezte Robert. Próbáltam válaszolni, de nem tudtam. Minden er met megfeszítettem, és megparancsoltam Brandnak: “Nem akarod, félsz, ebb l semmi jó nem származik, félsz, nem vállalhatod a felel sséget…" Láttam, hogy Brand arcán a dölyfös-bosszús kifejezést zavar és félelem váltja fel. Habozott, lehajtotta a fejét, csapkodott a pálcájával. “Félsz! – kiáltottam felé a Revier deszkabarakkjából. – Nagyon félsz! Te fogsz ezért felelni, nem más! Félsz, pokolba az egésszel, félsz!" Valaki óvatosan megtörölte az arcom valami kellemes, h vös, nedves ruhával. A társaim mindig mondták, hogy szörny képet mutatok ebben az állapotban – egészen kékesre sápadok, elönt a verejték, látszik, hogy milyen szörny er feszítésembe kerül mindez. Brand felemelte a fejét, szemében félelem tükröz dött. – Ennek semmi értelme – mondta tompa hangon. – Bármi történik, nekem kell felelnem érte. Fújjátok le a riadót, engedjétek ki ket. Lechner szemmel láthatóan nagyon megdöbbent, de némán tisztelgett és elment. Rövidesen felüvöltöttek a szirénák, és a foglyok hosszú, rendezetlen sorokban kitódultak az óvóhelyr l. A csatát megnyertük, s én a fáradtságtól elvesztettem eszméletemet. Egyszer en lefordultam a zsámolyról, és Robert alig tudott elkapni, hogy a priccsre vigyen. – Isten mentett meg minket, egyedül Isten! – ismételgette keresztet hányva aznap egy lengyel pap, amikor kijött az óvóhelyr l. – Láttuk, mire készülnek, szembenéztünk a halállal. De Isten lefogta a gyilkosok kezét… Én már magamhoz tértem, és hallottam a szavait, ahogy ott feküdtem a priccsen. Isten… Itt a te istened, itt hever a priccsen, koszos, csíkos rongyokban, és a kezét se tudja mozdítani a kimerültségt l. Ekkoriban megint beköszöntött már a kegyetlen éhezés a táborban, a rokoni küldemények nem jöttek már se keletr l, se nyugatról, még a sz kös tábori élelmezés is akadozva érkezett. Nemrég a mosdóban belepillantottam a tükörbe, és önkéntelenül visszah költem: ijeszt , piszkosfehér b r, kiálló arccsontok, beesett szemgödör, elálló fül, rövidre nyírt haj, a fejet daganatok, kelések formátlanítják el… Isten… él csontváz, mint a többi mind… “És mégis csodát tettem" – gondoltam fáradtan, és azon nyomban elaludtam. Ez az óvóhelyügy többé nem ismétl dött meg. Igaz, ez után az eset után sokan titkos rejtekhelyet ástak maguknak, és riadó esetén oda bújtak, hogy ne
kelljen az óvóhelyre menniük: az SS-ek nem túl nagy gondossággal átkutatták a tábort, volt nekik más gondjuk is; a légitámadások egyre s r bben követték egymást. Brand azonban végérvényesen elhatározta, hogy köp a Berlinb l érkez parancsokra. Igaz, id r l id re én sugalltam ezt neki, de azt hiszem, az én közrem ködésem nélkül sem kezdte volna el másodjára ezt az egész históriát. – Mire gondoltál? Az óvóhelyre? – kérdezi Robert. – Igen, az remek volt. De az egész legfeljebb tíz percig tartott. Ott van viszont a listaügy! Igen, ez bonyolult és nehéz dolog volt. Nem gondoltam, hogy végig tudom csinálni. Segítség nélkül nem is ment volna. Schumacher kápó a besúgóitól megtudott valamit a tábori szervezetr l. Összeállított egy listát – kés bb én megláttam ezt a listát Brand asztalán, rajta voltak a szervezet tagjai meg egy csomó olyan ember, akinek semmi köze nem volt a szervezethez, de valamiért nem tetszett Schumachernak. Cselekedni kellett, határozottan és haladéktalanul. Kidolgoztunk egy tervet, de szinte minden azon múlott, hogy én kitartok-e… – Igen, így volt, és ha akkor kitartottál, miért félsz, hogy most nem tudsz kitartani? – kérdezi Robert. – De hiszen ez egészen más… – mondom bizonytalanul, hosszú gondolkodás után. – Mégiscsak jóval fiatalabb voltam… Robert türelmetlenül legyint. – Hogy jön ide az életkor? Most sem vagy öreg. A te karaktereddel meg jóval könnyebb és természetesebb szeretni, mint gy lölni. Úgyhogy a féligmeddig gy lölet sugallta cselekvés számodra kétszeresen nehéz volt. Vagy nem? Igyekszem visszaemlékezni, mit éreztem akkor. Gy löletet? Nemigen, azon már túl voltam. Egyszer en pokoli er feszítést és… igen, félelmet is, hogy nem fogok kitartani, és akkor minden elveszett. Akkor – kínzás jön sokaknak, halál százaknak, talán ezreknek is… Szóval tudtam ezt, de igyekeztem nem gondolni rá. Nem volt szabad erre gondolnom. Egyáltalán semmire sem volt szabad gondolnom. Egyre csak Brandot kellett látnom, az vörös, ráncokkal barázdált arcát, vizeskék szemét, s azt hajtogatnom: “Tudod, hogy Schumacher kápó, a konyhaf nök tolvaj, pimasz tolvaj, hogy téged is meglop és bajba kever, és végül vele együtt hadbíróság elé kerülsz, aztán pedig a keleti frontra. Már rég le kellett volna számolnod vele. A lista, amit átadott neked, mer hazugság, egyszer en csak el akarja terelni a figyelmedet a piszkos üzelmeir l."
Ekkor már tudtam, hogy akkor sikerül legkönnyebben a szuggerálás, ha nem egyszer en parancsot küldök, hanem már el re látom, hogy az, akinek a parancsot küldöm, hogyan fogja azt végrehajtani. Minden részletében el kell képzelnem, mit és hogyan cselekszik, aztán… aztán egyszerre megszabadulni ett l a képt l, mintha kilökném magamból. Ehhez kis pihen szünetek kellenek, hogy kiürítsem magam, és új energiát gy jtsék. Úgy számítottam, hogy ennél a m veletnél elvileg lehetséges ilyen szüneteket tartani; és elhatároztam, hogy legalábbis kezdetben a legmegbízhatóbb módszerhez folyamodom… Tudtam, hogy a társaim mindent el készítettek ott, Schumachernál, így hát világosan elképzeltem, hogy Brand fogja a listát, begombolja az összes gombot az egyenruháján, és kemény, porosz lépteivel elindul Schumacher barakkjához. Gyorsan megy, valósággal végigfut a folyosón, berúgja az ajtót és… Itt, tulajdonképpen elengedhettem volna. maga is mindent megtett volna, amire szükségünk volt, ha meglátja, hogyan osztozkodik a lopott élelmiszeren Schumacher a kedvencével. Willivel, magától is végigkutatta volna a szekrényeket, feltúrta volna az ágyat, és megtalálta volna az aranyfogakat és a gy r ket és a cigarettatárcákat, amelyeket Schumacher bonyolult kombinációkkal a krematóriumban szolgálatot teljesít katonákkal és a “Kanada" csoport tagjaival csereberélt. Nekem azonban még az is kellett, hogy Brand dühöngve összetépje a listát, és Schumacher arcába vágja, ebbe a pimasz, zsíros, borjúszem arcba, amely most utálatosan foltosra sápad és eltorzul az állati félelemt l. Megtette ezt, én kikapcsoltam a képet, és azonnal teljesen kiürültnek éreztem magam. Hideg verejtékkel borítva, vacogó foggal, a halálos kimerültség ködén át a társaim feszülten figyel arcába néztem. – Iszol egyet? – kérdezte Marcel Richet. Felém nyújtott egy horpadt alumínium bögrét; a bögre fenekén kékes, er s szagú folyadék lötyögött – hígított sebmosó alkohol. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy az alkohol meger sít, hogy lássak és cselekedjek, de már nagyon gyenge voltam. Minden ködben úszott a szemem el tt, és nem tudtam, honnan veszek er t, hogy tovább folytassam. – Ha kávé volna… vagy koffein – suttogtam. Máig se tudom, hol és hogyan szereztek egy bögre forró, er s, édes kávét. És két darab fehér kétszersültet. Visszatért belém az élet. A fejem kitisztult, a köd eloszlott, és ismét megpillantottam a kis orvosi szobát a Revierben, a deszkafalakat, a hasadékokból kilógó kóccal, a megsárgult újságpapírból készült erny j villanylámpát…
Az ajtón, már csak megszokásból meggörnyedve, belépett a Hosszú Kürt, és azzal a jellegzetes, kíváncsian riadt kifejezéssel pillantott rám, amit lassan már megszoktam: mindenki így nézett rám, aki tudott err l. – Brand a villanykerítéshez lökdöste Schumachert – mondta Kürt. – Dühöng, mint ezer ördög. Most be kellett kapcsolódnom. Arra kellett rávennem Brandot, hogy haladéktalanul jelentse a történteket a f tábor – Mauthausen – parancsnokságának; Brand csak a guseni részleg parancsnoka volt. Ha értesíti a parancsnokságot, akkor már nem lehet semmit visszacsinálni. A széttépett lista foszlányait sikerült összeszedni és megsemmisíteni, de ha Schumacher kimászik a csávából, újra összeállítja a listát, és újra megtalálja a módját, hogy benyújtsa… Ügyes és ravasz ember ez a Franz Schumacher müncheni zsebtolvaj, a tábori konyha kápója, de mi túljárunk az eszén. Csak hadd álljon egész éjjel a drótnál, hidegt l vacogó foggal, aztán reggel kapjon 25 meleget és ráadásul egy tucat jó er s pofont és rúgást, aztán kerüljön büntet osztagba, a f táborba. Meghízott a gazember a lopott holmin, és még kevesellte is az éhez k és védtelenek kifosztását; érdemeket akart szerezni, vérrel akarta leöblíteni a zsíros falatot – hát most megkapod a magadét! Megkapod a magadét, te dagadt barom! Mindeddig nem is voltál rosszabb, s t, még jobb voltál,»mint a többi, túl lusta, túl kövér voltál ahhoz, hogy verekedj, nem is gondolhattuk, hogy éppen veled kell majd a többinél korábban leszámolnunk, de te magad dugtad a fejed a hurokba – hát nesze, megkapod, ami neked jár! – Nem, én gy löltem, gy löltem, akár a többiek – mondom Robert-nak, ahogy így végigfutott agyamon az emlék. – A gy löletet akkor egyáltalán nem tartottam természetellenes dolognak. – És mégis, nagyon nehéz dolgod volt – feleli Robert, és nem veszi le rólam a szemét. – Emlékezz csak vissza, hogy is volt az az ügy Krebsszel! Krebs! Igen, igaz… Az egészen váratlan bonyodalom volt. A Hosszú Kürt futott be, és szólt, hogy Krebs jön a Revier felé. – Mi az ördögöt keres ez a Revierben, és ráadásul ilyen kés n? – csodálkozott Robert, akinek Kürt a fülébe súgta a hírt. Kürt felvonta a vállát, és rám nézett. Én épp abban a pillanatban szakítottam meg a kapcsolatot Branddal. Elöntött az a különös megkönnyebbülés, amely azt jelentette, hogy a sugalmazás sikerült. Nagyon jó, er s és valahogy tiszta érzés ez. Tiszta – ez nem egészen megfelel szó, de legalábbis a táborban, megfelelt a lényegnek: soha nem használtam fel ott a képességeimet tisztátlan, becstelen célok érdekében. Krebs nevére összerezzentem. Nem is csupán azért, mert egy SS megjelenése éjjel, itt, ahol semmi keresnivalója, szinte teljes bizonyossággal bajt jelent. A riadalmam kissé más jelleg volt. Arról van szó, hogy
Oberscharführer Krebs a “befolyásoltjaim" közé tartozott. Nemegyszer adtam már neki parancsokat, és elég készségesen engedelmeskedett. Most, hogy Branddal megszakítottam a kapcsolatot, azonnal megéreztem, hogy Krebs engem keres. Már nem volt id m, hogy elkapjam, hogy ráparancsoljak, és eltérítsem a szándékától – a vasalt csizmák már a Revier folyosóján csattogtak, aztán Krebs belökte az orvosi szoba ajtaját, ahol ültem. Ránéztem, próbáltam rájönni, mit akar. Krebs ritka szép fiú volt, valóságos árja-ideál: sz ke, rózsás arcú, kék szem , szabályos, arányos arcvonásokkal. Ha nem lett volna olyan szörny kancsal, plakátot lehetett volna festeni róla. Rám nézett szétfutó szemeivel – egyik a keményített gézzel félig függönyözött sötét ablakra meredt, másik a sarokba –, és én felfogtam a gondolatait, és semmiképp nem tudtam megérteni, mir l van szó. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen kapcsolatnál spontán összeköttetés is kialakulhat – különösen amikor megfeszültén dolgozom. Az, aki már kapott t lem telepatikus parancsot, váratlanul, mindkett nk akaratától függetlenül bekapcsolódhat az összeköttetésláncba, amelyhez pedig neki semmi köze. Így történt Krebsszel is. Végül felfogtam: fogalma sincs, mi kényszerítette t ide, és már kezd dühös lenni. Én azonban túl kimerültem a Brand-kísérletben, és képtelen voltam azonnal, pihenés nélkül átállni Krebsre. Az meg egyre dühösebb lett, de egyel re még hallgatott. A többiek is mind hallgattak. – Nem érzi jól magát, Herr Oberscharführer? – kérdezte nyugodtan Kazimir, az orvos. – Semmi közöd hozzá! – rivallt rá Krebs. – Mit csináltok itt? Mi dolgotok itten? – Beteget hoztak – felelte változatlan nyugalommal az orvos, és rám mutatott. – Szívrohama van. Injekciót adok neki. Koffeint – tette hozzá. Kazimir gyorsan el készítette a fecskend t, és beadta az injekciót. Krebs még mindig habozott: nem volt egészen észnél, nem tudta, miért jött ide. Kicsit már jobban éreztem magam, és kezdtem utasításokat küldeni felé. Krebs sarkon fordult, és szó nélkül elment. Akkor aztán nekiálltunk tanácskozni, mi legyen vele. – Ha ez csak úgy nyakra-f re utánad fog mászkálni, mindnyájan lebukunk – mondta Marcel. – Hát még ha a többi is rákezdi! – vetette fel Robert. Én semmit nem tudtam mondani, számomra teljesen váratlanul jött az egész, és alaposan megijedtem. Szép kis ügy: spontán, akaratlan kontaktus az SS-ekkel és a kápókkal! Mi sülhet ki ebb l? – Ami a többieket illeti, még semmit nem tudhatunk – mondta Kazimir –, Krebset pedig, azt hiszem, félre kell állítani az útból.
Ezzel mindenki egyetértett, annál is inkább, mivel Krebs a k fejt legádázabb felügyel i közé tartozott, és már több száz agyonkorbácsolt, összerugdalt, agyonl tt fogoly terhelte a lelkiismeretét. Nemrég egy kutyát szerzett, egy er s, sötétszürke farkaskutyát, és most idomította, hogy Rex a gazdája parancsának megfelel en a fogoly lábát kapja el, vagy egyenesen a torkának ugorjon. A kutya egyel re nem nagyon igazodott el ezekben a finomságokban… Kezdtük megtárgyalni, hogyan és mit kell tennünk. Megölni Krebset természetesen nem lehetett: egy SS meggyilkolásáért az egész tábor kegyetlenül megb nh dött volna. Kompromittálni sem lehetett: Krebs nem vett részt a spekulációkban és tolvajlásokban, és egyáltalán, amennyire tudtuk, semmiféle szabálysértést nem lehetett a számlájára írni. Igazi SS-angyalka volt, ugyanolyan tökéletes, amilyen az a bandzsa árja képe. Nem volt más hátra – öngyilkosságnak kell feltüntetni. Alapjában véve erre csak egy mód volt: nekifuttatni az árammal telt drótkerítésnek. – Ugye, tudod, Claude – mondta Robert –, nélküled nem tudunk elbánni ezzel a fickóval? Hogy érzed magad? Formában vagy? Szótlanul bólintottam. A koffeint “kintr l" szerezték nekem, bonyolult kombinációk útján. A hatása tökéletes volt: nem is kellett megfeszítenem az akaratomat, hogy lássak; energia csak a parancshoz kellett. A terv a következ volt: kihozni Krebset a szobájából, ahol a parancsomnak megfelel en most üldögél, és rávenni, hogy menjen a dróthoz, nem messze az rtoronytól, hogy az rszem jól lássa, és a kés bbiekben meger sítse, hogy Krebs maga vetette magát a vezetékre. Mindez elég könny volt, kivéve a legutolsó mozzanatot: ilyenfajta parancsot Krebs nem fog teljesíteni, a halálfélelem minden szuggerálásnál er sebb. – Szuggeráld neki azt, hogy nincs áram a vezetékben – tanácsolta Robert, amikor ezt kifejtettem. Elgondolkoztam. – Még ha nincs is benne áram, mi a fenének érintené meg a vezetéket? Hogy ellen rizze? – mondta Marcel. – Nem, ez nem megy… – Én tudom, mit kell tenni – jelentette ki Kazimir. – Szuggeráld neki, hogy egy fogoly akar átmászni a vezetéken. És neki el kell kapnia. Rendben? Kit n ötlet volt. “Odavezettem" Krebset a vezetékhez. Láttam, ahogy megy az ismert, döng léptekkel, az rtornyok fényszórói egyenletes, lassú pásztázással hasítják a sötétséget, fehér halotti fénnyel borítják Krebs délceg, katonás alakját, aztán tovább járják ritmikus baljós táncukat. Láttam, ahogy Krebs határozatlanul megáll közvetlenül a drót mellett. Ekkor kikapcsoltam a látást, erre már nem volt szükségem. Kezdtem teljes részletességgel magam
elé képzelni, hogy Krebs észrevesz egy csíkos ruhás alakot; látja, hogy a fogoly körülnéz, odafut a vezetékhez, és kezd felmászni rá. Még a b rkeszty t is látja a fogoly kezén, és rájön, hogy ezt a szögesdrót miatt vette fel. “Szökni akar! – szuggeráltam Krebsnek. – Fogd el!" Elképzeltem, hogy Krebs szó nélkül, egyetlen ugrással a fogoly mellett terem, és megragadja mindkét kezével, hogy lerántsa a földre, összerugdalja a fényes csizmájával, félholtra verje, aztán elvonszolja kihallgatásra, újabb kínzásokra. Mindezt világosan elképzeltem, pontosan, részletesen, egészen az utolsó vakító lobbanásig – és aztán lökésszer en kidobtam magamból ezt a képet. Lassan kinyitottam a szemem, ismét a Revier kis szobájában voltam. – Na, mi van? – kérdezte izgatottan Robert. – Sikerült – suttogtam. Nem kellett odamennem a dróthoz, hogy meglássam a vezetékhez odasült kezet, a halálos görcsbe torzult testet: tudtam, hogy ott van. És a siker öröme a maradék er met is felemésztette. – Vigyétek az ágyra – hallottam még Kazimir hangját, aztán belehullottam a fekete, süket semmibe. Akkor talán könnyebb dolgom volt? Nem, valószín leg egyszer en csak elfelejtettem már azt a félelmet és az emberfeletti er feszítést, elfelejtettem, hiszen több mint húsz év telt el azóta, és most már nem tudom igazából visszaidézni az akkori lelkiállapotomat. – Nem tudom, Robert – mondom végül. – Talán igazad is van: akkor sem volt könnyebb. De mi jelent sége van ennek? – Megmondom neked. – Robert közel hajol, megint magamon érzem súlyos tekintetét. – Nem érezted ezekben a napokban, hogy te egyedül, egészen egyedül cipeled az összes terhet, és senki nem segít neked? Hátrad lök a fotelban, érzem, hogy hirtelen elönt a hideg verejték. Robert az igazságot mondta ki, a kegyetlen igazságot. A gyalázatos igazságot! – Mib l veszed ezt? – kérdezem, amilyen nyugodtan csak tudom. – Ugyan, miért tetteted magad? – vág vissza Robert, és tudom, hogy keresztüllát rajtam. – Éppen ezért olyan nehéz most neked. A táborban jól tudtad, hogy ránk teljes mértékben számíthatsz: mi elvégezzük a munka ránk es részét, mi megkönnyítjük a te feladatodat, már amennyire t lünk telik. Azonkívül te jó el re kidolgozott, alaposan átgondolt terv alapján cselekedtél. Minden lehet séget figyelembe vettünk, minden veszélyes pontot biztosítottunk. Persze, ha te nem tartasz ki, összeomlott volna az egész tervünk, akár egy kártyavár. De a terv a te képességeidhez volt szabva… a képességeid végs megfeszítésére, igaz? Szótlanul bólintok. Gyalázatos igazság, semmirekell igazság! Nem akartam tudni róla, megfosztott az er mt l. Igen, ott volt terv, volt szervezet,
voltak megbízható, h barátok. De itt? Istenem, itt, azok között, akiket a legközelebbi, legdrágább embereknek tartok, itt egyedül vagyok. Senki nem segít nekem. Ellenkez leg… Magányos vagyok, érthetetlenül, értelmetlenül, igazságtalanul magányos. Miért? Mit tettem, miért dobtak el maguktól, miért fordultak el t lem, amikor annyira kellene a segítségük, a szeretetük, a megértésük? – De miért? Miért? – motyogom gyámoltalanul. – Miért? – visszhangozza Robert. – Hát még mindig nem érted? Mi semmiben nem vagyunk hibásak. Nem a mi hibánk, hogy te az akaratoddal megmentettél bennünket a pusztulástól. Az emberiség egy részecskéje voltunk, a földi civilizáció gigászi épületének téglái. És mi lett bel lünk? Egy maroknyi szökevény. Elvesztettünk mindent: Párizst, Franciaországot, az egész világot, az egész emberiséget. Mint egy gyepkocka, kiszakadtunk az éltet talajból, és belehulltunk a mérgezett pusztaság közepébe. Még ha a méreg nem is öl meg bennünket, hogy élhetnénk talaj nélkül, a talaj éltet nedvei nélkül, a nap, az es , a szabad szell nélkül? Mit akarsz t lünk és magadtól? Hát nem érted, hogy az életnek már semmi értelme? És a te szeretetednek – annak se? – Miért mondod ezt nekem… most? – préselem ki alig mozduló ajakkal. Úgy rémlik, valami fekete, hideg rben lebegek, tökéletesen egyedül, egyedül az egész világon, és sehol senki. Robert hosszan hallgat. – Igen, igazad van! – mondja váratlanul lágyan. – Igazad van, Claude. Nem kellett volna ezt mondanom. Csak azt szerettem volna, hogy helyesen ítéld meg a dolgokat, és ne éld bele magad hamis illúziókba. De ha neked így könnyebb… Leteszi a félig ivott kávét, és kimegy. Ülök, megpróbálom rendezni a gondolataimat… “Talaj nélkül élni" – mondta Robert. Igen, ez így van… – Constance! – kiáltom felugorva. – Constance, hol vagy? Annyira er s a vágy, hogy lássam, olyan szörny egyedüllétet érzek nélküle, hogy mint kisgyerek, ha szem el l veszti anyját, az ajtóhoz rohanok. Constance azonban már ott áll a küszöbön – sápadt, nyugodt, kedves. – Mi van veled? – mondja csendesen. – Ülj le, nyugodj meg, egészen eltorzult az arcod. Nyugodtnak kell lenned, érted, nagyon nyugodtnak… “Meg rülök, biztosan meg rülök" – gondolom. Még ezekben az egyszer , gyöngéd szavakban is keser séget és titkolt gúnyt vélek felfedezni. De hiszen az lehetetlen, hogy Constance… Különben miért is lehetetlen? “Józanul kell nézni a dolgokat – mondta Robert –, illúziók nélkül." Constance is megváltozhatott, mert hiszen körös-körül minden megváltozott, mert hiszen én magam is megváltoztam… Talaj nélkül élni…
Leülök a díványra, Constance mellé, simogatom a kezét, és fürkészve kutatom nyílt tekintetét. Kissé lesoványodott és megsápadt, szeme alatt kékes árnyak derengenek, de akkor is, ez a régi Constance, az én h séges, er s, megbízható Constance-om. Vagy nem így volna? Talán nem is. Mit tudok én? Hiszen elveszítettem a bels kapcsolatot Constance-szal… és mindenkivel. Nem tudom, most mire gondol. viszont hibátlanul olvas a gondolataim között… Talán még jobban, mint én magam… – Én a régi vagyok – mondja Constance halkan. – Körülöttünk azonban minden megváltozott. És mi jó van abban, hogy én a régi vagyok? Az embernek éppen abban rejlik az ereje, hogy alkalmazkodni tud a körülményekhez. Én viszont, úgy érzem, nem tudok. Nem tudom, hogyan éljek tovább, mit tegyek. – Te is azt mondod, hogy a régi maradtál! – mondom kétségbeesetten. “Szóval Constance is… a legh bb, legbiztosabb támaszom… Szóval Robert-nak igaza van… és akkor…" – Igen, természetesen. Általában nagyon nehezen változom. Még akkor, fiatalkoromban is… Tudod, nagyon nehéz volt akkor elszakadnom a párttól… – Értem… – mondom meggy z dés nélkül. – De akkor mindig olyan nyugodt voltál… – Muszáj volt meg riznem a nyugalmamat, a te érdekedben. Választanom kellett, de neked nem okozhattam problémákat. – Választani köztem és a párt között? Constance, de hát én… – Nem, nem – siet a válasszal Constance, és aranyszikrás szürke szeme kissé elsötétül. – Te soha egy szót sem szóltál volna, tudom. De én képtelen vagyok megosztani a szívem. Te olyan voltál, mint egy beteg kisgyerek: vagy vállalom érted a teljes felel sséget, vagy azonnal elutasítlak… – Ezt te sohasem mondtad nekem – motyogom. – És tulajdonképpen miért… – Azért – mondja lágyan Constance –, mert nem tudtad volna elviselni. Ha neked kellett volna a felel sséget vállalni, nem hagyott volna nyugton a lelkiismeret-furdalás… Talán nem jól ismertelek? – Szóval te egész id alatt boldogtalan voltál? – kérdezem halkan. – Boldog vagyok – válaszol nyugodtan Constance. – Akkor azonban rögtön döntenem kellett, és ez nagyon nehéz volt. És még nehezebbé tette az, hogy titkolnom kellett el tted. Milyen jó, hogy akkor nem láttál a lelkembe! Kés bb aztán lassan megnyugodtam, és minden rendben volt. Nem, azért nem kell elkeseredned. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon lassan változom. Most is… Szörny , nagyon szörny érzés fogott el. Ha utánagondolok, Constance sohasem volt boldog. Egyszer en csak nagyon er s, jó, férfias, magára vette
ezt a hatalmas terhet, és vitte, cipelte éveken át, soha zokszót nem ejtett, segítséget nem kért, még a fájdalmát, a fáradtságát sem mutatta ki… Én meg azt hittem, mindent tudok róla! Az egoista mindig csak arról tud, ami kedvére van, a többir l pedig egyszer en nem vesz tudomást. – Én egoista vagyok, Constance – mondom. – Most már látom, mennyire vak voltam és önz . Most, amikor már kés … – Nagy gyerek vagy! – Constance rám ragyogtatja végtelenül ismer s, jóságos és csöndes mosolyát, szeme és szája sarka épp csak egy picikét mozdul. – Miért vádolod magad? Nekem jó volt veled. Ha pedig visszautasítottalak volna, mindketten boldogtalanok lettünk volna, nem így van? – Én boldogtalan lettem volna. Egyáltalán nem tudom, mi lett volna velem nélküled. Te viszont… találhattál volna mást, egy normális, nyugodt embert, és akkor nem kerültél volna válaszút elé… – Én azonban nem mást szerettem, hanem éppen téged. És senki mást nem is tudtam volna szeretni. Hát nem tudod megérteni? Igen, értem, mindent értek. így hiszi, így hittem én is, amikor Valérie-vel voltam. De Valérie már rég nincs… Most már egyáltalán nincs… egyáltalán nincs, ez elképzelhetetlen, erre nem szabad gondolni, nem szabad rágondolni… És íme, hosszú és boldog éveket éltem le Constance-szal, és nélküle valószín leg nem is tudtam volna élni… Különben ki tudja? Most már mindenben kételkedem. "Az ember sok mindent kibír" – mondja Remarque egyik h se, én ne tudnám! Persze mindennek van mértéke, határa; de ha akkor nem találkoztam volna Constance-szal… nem haltam volna ugyan bele a bánatba, ez nevetséges volna a mi századunkban, és nem rültem volna bele, nem lettem volna öngyilkos, ha már egyszer a táborban elkerültem ezt is, azt is. Az ivásba se menekültem volna, mert nem szeretek és nem is tudok sokat inni, és a mámortól még azt a pillanatnyi boldog és megkönnyebbült érzést sem kapom meg, amit az alkohol nyújtani tud. Voltak barátaim, volt munkám… Nevetséges volna dajkameséket kitalálni… Éltem volna, megn sültem volna, gyerekeim lettek volna. Igaz, nem Natalie és Marc, hanem mások… Na és? Ez talán igazol valamit? Hogy k ilyenek és nem mások? És milyenek is tulajdonképpen?… Különben mindegy. Még ha úgy számítjuk is, hogy a fajfenntartás önmagában igazolhatja az ember létezését, akkor se sok írható a javamra. Constance fáradhatatlan gondoskodása, az ereje és jósága – ez tartott meg bennünket, ez segített nekünk élni. – Constance – szólok, és megcsókolom a kezét, a jóságos és er s kezét. – Constance, nélküled semmi nem volna… én sem volnék… Ezek a szavak mintha a lelkem mélyéb l törtek volna el , teljesen szinte vagyok. De hiszen egy perccel ezel tt egészen másként gondolkoztam, és
akkor is szinte voltam, keser en szinte. Egyszerre megdermedek a rémülett l – elfelejtettem, képtelen vagyok megszokni, hogy Constance lát engem… És hirtelen els ízben értem meg, mit jelenthetett Constance-nak az én állandó jelenlétem a gondolataiban, a lelkében. Olyan volt, mint a börtönajtó figyel nyílása – bármely pillanatban, bármely helyzetben megláthatja az embert valaki. És ha nem idegen a leselked , talán még rosszabb. Nekem úgy t nt, hogy ez csodálatos, hogy ez az emberek közötti kapcsolat lehet legmagasabb foka, hogy ez a jöv el futára… – De hiszen igazad van – válaszol Constance, és én ismét megriadok, hogy lát. – Igazad van: a jöv ben valószín leg mindenki képes lesz… Igen, a jöv ben. A távoli, nagyon távoli jöv ben, amely most még távolabbra szökött, de nagyon valószín , hogy egészen elt nt. Abban a fényes, boldog, harmonikus világban, amelyet közülünk senki soha nem fog megpillantani. A távoli visszfényét láttam csillogni Constance szemében, harmóniája visszhangját hallottam a lelkében. De ez is csalásnak bizonyult… öncsalásnak, még egy önz hazugságnak, amely teljesen rávall a századunkra. Úgy tenni, mintha minden jó volna, amikor tisztán látod, hogy egy szemernyi jó sincs; bebeszélni magadnak, hogy megteremtetted az ideális szerelem és a barátság er djét, amikor pedig kit n en tudod, hogy nincs és nem is lehetséges semmiféle barikád az egész világgal szemben, a kölcsönös meg nem értést l, az ostoba, értelmetlen ellenségeskedést l pusztulófélben lev emberiséggel szemben. És ráadásul szemet hunyni afölött, ami a morzsányi, ideálisnak képzelt kis világodon belül történik! Nos, nem láttad volna ezt? Lelkiismeretedre – ennyire nem láttad? Sohasem gondoltál arra, mit jelent Constance számára, az meggy z désével, az neveltetésével és életrajzával a párttól való elszakadás? Hittél a nyugalmának, a kiegyensúlyozottságának, a csöndes mosolyának – ennyire feltétlenül, kétségek nélkül hittél? Hagyd a mellébeszélést; egyszer en csak szemet hunytál afölött, amit nem volt kedved meglátni, és úgy vetted, hogy számodra ez nem is létezik. Na és attól, ami Natalie-val történt, amikor megpróbáltál beavatkozni az életébe, attól nem kellett volna kinyílnia a szemednek? És Marc? Igyekeztél elfelejteni, milyen volt az arca azokban a napokban, amikor Natalie… Igyekeztél elfelejteni azt a beszélgetését a barátjával… De mi haszna van elfelejteni, kidobni az emlékezetedb l mindezt, ha maga Marc semmit nem felejtett el, és nem bocsátott meg? Igen, az a beszélgetés a barátjával… azzal a vörös fickóval, Louis Milletvel… Szégyelltem elmesélni Constance-nak, hiszen úgy nézett ki, mintha kémkedtem volna Marc után – és éppen a Natalie-val lejátszódott tragédia után. Én azonban mélységesen megrendültem… Elkaptam Marénak egy nagyon furcsa pillantását, úgy rémlett, hogy a fiam fél t lem, vagy talán
gy löl… És egyszerre leküzdhetetlen vágyam támadt, hogy megtudjam, mit csinál. Úgy rémlett… nos, szóval elkezdtem keresni Marcot, és meg is találtam. Nem is mertem remélni, hogy ilyen gyorsan és biztosan sikerül vele megteremtenem a kapcsolatot. Igaz, a táborban ezt már megszoktam, de a háború után… Marc és Louis a boulogne-i erd ben volt az Alsó-tónál. Louis hátrad lt a padon, hunyorgatott a napfényt l, Marc összegörnyedve ült, és mereven bámulta a körmeit. Éppen arról beszélgettek, ami engem érdekelt – nyilván ezért támadt kedvem t megkeresni éppen ebben a pillanatban. – Nem, értsd meg, maga Gil engem egyáltalán nem érdekel – mondta Marc. – Szimpla alak szerintem, és Talie egyszer en ostoba, hogy beleesett. Nem err l van szó, hanem a szüléinkr l. – Igen… igaz – vélekedett Louis. – Ezt nem vártam t lük, mármint az anyádtól, apádat nem ismertem eléggé. – Anyám az nem probléma. Ha otthon lett volna, nem történik semmi. De apa… Tudod, egyáltalán nem értem az egészet. Régebben kolostorba zárták a lányokat. Szerintem még mindig jobb a kolostor, mint az ilyen viccek. – Na és Natalie elfelejtette a fiút? – kérdezte kíváncsian Louis. – Teljesen, egészen? – Nem felejtette el. Én hallottam azt a beszélgetést apám és anyám között… Véletlenül, nehogy azt hidd… – tette hozzá elvörösödve. – Ha apám azt szuggerálta volna neki, hogy felejtse el, kitörhetett volna a botrány. Hiszen tudod, Gil unokatestvére Lucie-nek, annak a magas barnának, akit láttál nálunk… – Aha, nem rossz! – Louis csettintett a nyelvével. – Szóval az. El bb vagy utóbb Talie találkozik ezzel a Gillel vagy másvalakivel, és ha nem ismeri meg… Szóval apa azt szuggerálta neki, hogy kiábrándult bel le… – Eegen – mondta vontatottan Louis. – A fene tudja, mi lesz! Elég ijeszt a dolog. – Pontosan az: ijeszt ! – mondta Marc olyan keser séggel, hogy egészen megrendültem. – És tudod, én most is félek. Szerintem leskel dik utánunk. Nehogy azt hidd, nincs semmiféle üldözési mániám. képes arra, hogy lásson minket, ez tény. Én… azt sem bánom, ha hallja… én néha gy lölöm, igen, becsületszavamra! – Err l olvastam – jelentette ki fens bbségesen Louis. – Úgy hívják, hogy “Ödipusz-komplexus". Marc végighallgatott egy meglehet sen zavaros magyarázatot az Ödipuszkomplexusról, aztán hitetlenkedve elnevette magát. – Szerintem ostobaság ez az egész. És egyáltalán, másról van itt szó, várj, megmagyarázom… Nem, érzem, hogy leselkedik, fejezzük be a témát.
“Hát még ez a beszélgetés sem nyitotta fel a szemed? – kérdezem magamban. – Hát nem értetted meg, hogy a te világod – ez is egy világ – a zsarnokságon alapul, és ráadásul a legrettenetesebb zsarnokságon: a mindenhová elér , mindent látó, mindenható, lelket – és nem testet – leigázó zsarnokságon?" – Hagyd már ezt! – mondja Constance, és megszorítja a kezem. – Mit rágod magad? Ez túlzás. Magad mondod, hogy ezen a világon semmiféle ideális dolog nem lehetséges. És mégis mi mindenkinél közelebb voltunk a jöv höz. Mindenkinél közelebb? Hát lehetséges, talán mégiscsak igaza van Constance-nak. A jöv els megnyilvánulásai mindig szokatlanok, gyakran nevetségesek, néha szörny ek. Aztán beilleszkednek a normális életbe, és már észre se veszik ket. Addig azonban, míg megszokottá válnak, hosszú utat járnak be, és a végén talán már egyáltalán nem olyanok, mint kezdetben voltak. Ki tudja, hogyan fog megnyilvánulni és hogyan fogják értékelni a jöv ben azt, amit most érzékfeletti érzékelésnek, agyrádiónak, Cryptaesthesiának, hatodik érzéknek, telepátiának neveznek – és még hány kifejezés van arra, ami egyel re messze nem mindenki számára elérhet , és nem mindenki hisz benne; arra, amit egyesek a jöv csírájának számítanak, mások meg valami vakbélszer atavisztikus csökevénynek? Talán valóban ilyen módon fognak érintkezni a Föld lakói egymással és más bolygók lakóival, ezzel az “agyrádióval", és nem fogják a többnyelv ség terhét nyögni, nem fecsérlik idejüket az egyre nagyobb számú szükséges nyelv megtanulására? Majd? A Föld lakói? Milyen furcsa, hogy itt ülök, és teljes nyugalommal fontolgatom a jöv ragyogó perspektíváit, mintha nem is tudnám, hogy jöv pedig nincs. Nincs jöv . Semmi sincs. – De hiszen nem tudhatod, mi történik az egész földgolyón – avatkozik bele ismét Constance. – Nagyon is lehetséges, hogy mások is megmaradtak. – Igen, igen, persze – helyeslek sietve. – Igazad van. Egyszer en csak nem szoktam még bele. Natalie és Marc hol van? Constance hirtelen elkapja a szemét. Elh lök a rémülett l. – Mi van… valami baj van?… Constance! – Nem, nem – siet válaszolni Constance. – Egyel re semmi. De… aggódom, f leg Natalie miatt. Beszélni akar veled, már régóta próbálom visszatartani… – De hát miért? – próbálok nyugodt hangon beszélni. – Én magam is szeretnék elbeszélgetni vele. Constance felsóhajt.
– Nem fog jót tenni neked… Olyan furcsa lelkiállapotban van… Nem tudom, el tudod-e viselni… Ebben a pillanatban Natalie megjelenik az ajtóban. Azon nyomban érzem, hogy rosszul állnak a dolgok, nem fogom kibírni, hogy nem kell ez beszélgetés, nem, nem kell, kérem, könyörgök, nem kell. Megpróbálom ezt beleszuggerálni Natalie-ba, de látom, hogy nem fogja fel a sugallatot, Azóta, hogy Gil elfelejtését sugalltam neki, ez most az els próbálkozásom. Szavamat adtam Constance-nak, de hát most… – Natalie, kislányom, hagyjuk most a beszélgetést – súgja gyöngéden, de határozottan Constance. – Apa nagyon fáradt, nehéz a dolga. – Nem tudom, kinek nehezebb – mondja élettelen, tört hangon Natalie. – Én mindenesetre nem bírom már tovább. Nincs hozzá er m. Mama, te menj csak el. Ha itt vagy, nem megy. Hiába minden, mama, nem tudsz megvédeni. – Natalie nem néz se Constance-ra, se rám, fel se emeli a tekintetét, arca a lámpa fehér fényében mintha gipszálarc volna. – Mama, kérlek, menj innen. Nem bírom tovább. Nem akarok hazudni! Hiszen te magad tanítottál arra, hogy hazudni nem szabad! Csak a gyávák hazudnak, igaz? Hát én nem leszek gyáva! Nagyon nehéz nekem – fuldokló köhögés rázta meg –, de nem azért, mert félek. Mit l is félhetnék most, hiszen mindenképp… – Natalie… ne… mindez nem így van… – mondja suttogva Constance. – De igenis így, pontosan így van, és ezt magad is tudod! – kiabál Natalie. Most el ször felemeli a szemét, és én megdöbbenek: idegen, teljesen idegen. Hideg, keser , idegen a szénié, és az arca, ez a fehér, lesoványodott, karikás szem arc. Ez egy feln tt, szenved n arca. Olyan n é – vág belém a felismerés –, aki gy löl engem. Lehet, hogy elvesztettem a képességemet, hogy valóságosan lássam, mi történik mások lelkében, de hiszen a szokványos emberi érzékem megvan… Érzem a Natalie fel l áradó gy löletkisugárzást, szinte fizikailag érzem, a b römmel, a szememmel, az ajkammal. Miért? Mit tettem? Ez nem lehet igaz, Natalie, mi van veled, Natalie? Mindhárman némán állunk, nézzük egymást. A hallgatás egyre súlyosabban nehezedik rám, érzem a nyomását, nehezemre esik a lélegzés. Miért hallgat Constance? Milyen az arca – szomorú és halálosan fáradt… Miért megy el? Constance? Constance megáll a küszöbön. – Nem tudok segíteni – mondja csöndesen. – Minden t led függ, Claude, csak t led. Istenem, ha mégis lenne elég er d! Elmegy, én meg szótlanul nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, és elválasztja t t lem, és kiabálni szeretnék a félelemt l. Csak t lem… Ha mégis lenne elég er m… Nem, Constance nem beszélhet így, csak képzel dtem, meg rülök, Constance nem hagy magamra, nem fogom kibírni,
ez szörny , szörny bb a világ minden kínjánál, önkéntelenül az ajtó felé lépek. Natalie eláll ja az utamat. – Nem, nem mész el – mondja csendesen, és ajka keskeny, elszíntelenedett csíkká présel dik. – Miért beszélsz így velem, Talie? – A hangom megtörik, nem sok kell hozzá, hogy összeomoljak, felordítsak, felzokogjak, elrohanjak… – Mert… Tudod te azt. Elegem van ebb l az egészb l, nem bírom tovább. Te pedig félsz. De hiszen el bb vagy utóbb… – Micsoda? Mi lesz el bb vagy utóbb? Mib l van eleged? Leülök, szinte belezuhanok egy fotelba. Látom a kezem a karfán: reszket. Natalie el ttem áll, oly törékeny, sápadt, elgyötört. A haja már kin tt egy kicsit, nem meredezik, olyan most, mint egy sötét, vöröses csillogású, fényes, bodros prém. A szeme óriásinak t nik a vértelen, elcsigázott arcban. Istenem, hiszen másfél hónappal ezel tt, amikor kijött a kórházból, jóval egészségesebb és nyugodtabb volt… Én biztos voltam, hogy minden elmúlt… – Te biztos voltál! – mondja keser en Natalie. – Éppen err l van szó. Képtelen vagyok megszokni ezt a szörny érzést, hogy mindenki átlát rajtam, mintha üvegb l volnék, a többiek meg – fekete dobozok. Eddig mindig fordítva volt… – Most már tudod – mondja Natalie –, mit éreztek a többiek irántad! Eleinte azonban én nem nagyon féltem, még akkor sem, amikor már mindent tudtam. Azt gondoltam… meg voltam gy z dve arról, hogy szeretsz, és soha nem teszel rosszat velem. De kiderült… Nem, nem, nem kell beszélned, hiszen így is megértelek. Most én látlak téged, de te engem nem! – Kárörömmel és ujjongva kiáltja, és arca egy pillanatra felderül, de aztán azonnal újra elborul és megmerevedik. – Tudom, te azt gondoltad, hogy így jobb lesz. De egyedül, te magad, énhelyettem, gondolkoztál! Hát én nem vagyok ember? Milyen jogon gondolkoztál és döntöttél helyettem, nélkülem? Csak azért, mert a te lányod vagyok! Igen, csak azért! Más lánnyal semmi ilyesmit nem tettél volna, ugye nem? De én… de velem… Rosszabb vagy, mint egy rabszolgatartó! Tudod, mi vagy? Te… te ezt a fasisztáktól tanultad, a táborban! – Istenem! Natalie, mit teszel? Felugrom. A haragon és a felháborodáson keresztül folyton áttör a félelem: úgy rémlett, hogy Natalie teljesen idegen nekem, hogy nem szeretem, hogy… – Tudom, mit teszek! – Natalie szorosan hozzám lép, és egyenesen a szemembe nézve tagoltán, lassan mondja: – Megszakítom a Kört, igaz? Én már kívül vagyok a Körödön, ugye?
Egy utolsó er feszítéssel visszatartom magam, hogy ne kiabáljak, ne verjem a falba a fejem. Hát minden elveszett. Ezeknek a szörny napoknak minden er feszítése hiábavaló volt. Mindez csak halálverg dés, kegyetlen és értelmetlen kínlódás, mint a táborban. Ha hinnék Istenben vagy az ördögben, azt hihetnem, hogy k találták ezt ki… ezt a világméret vidám tréfát… Mindennek vége, most már tudom, hogy mindennek vége. Még egyszer kinyílik és becsapódik az ajtó, és Natalie nem lesz többé… Nem, nem, csak ezt ne! Ezt már nem bírom ki, inkább én megyek el, és akkor minden egy csapásra… Natalie csak áll, és mereven néz. A szeme lassan élettel telik meg, merev élettelen arca felenged. – Bizonyára nem kellene így beszélnem veled – mondja lassan. – Neked se könny . Meg aztán nincs is jogom, hogy a többiek nevében döntsék, de hiszen ha te nem tartasz ki… – Nagyon halkan beszél, szinte suttog, mintha csak hangosan gondolkodna. – És egyáltalán, bocsáss meg, nagyon beteg vagyok, kiabálok a fájdalomtól, nem nagyon fontolgatom… “Mennyire hasonlít rám!" – gondolom, és egyszerre forró hullámként elönt a gyöngédség, a szeretet, a szánalom ez iránt az elgyötört, boldogtalan lány: az én lányom iránt. Lehet, hogy igazságtalan velem – én is igazságtalan voltam vele abban a korábbi hatalmas, csodálatos és kegyetlen világban, most pedig közös bánat köt össze bennünket, és nem merjük egymást bajba keverni, mert végs soron a mi kapcsolatunk szilárdságától függ mindenki, aki velünk együtt megmenekült… Ki tudja, talán az egész emberiség sorsa is… – Én szeretlek téged, hát nem látod, Talie, kislányom! – mondom. Natalie szomorúan és engedékenyen elmosolyodik. – Igen, igazad van, természetesen igazad van, és igyekezni fogok… csak nem tudom, sikerül-e. Most mintha könnyebb lenne, de egyáltalán… A hangja megtörik, megint görcsösen nyeldekel, kezét a torkához emeli. Aztán megfordul és elmegy, olyan vékonyka ebben a piros pulóverben és a sz k fekete szoknyában – már-már kettétörik és elesik, és a járása is bizonytalan… De már nem tehetek semmit, megszólalni sem tudok, az er m elhagyott, egyetlen vágyam van csak, hogy jöjjön Constance, hogy minél el bb jöjjön Constance, egyedül tud nekem segíteni, nélküle elvesztem, és mindnyájan elvesztünk. Constance belép, hevesen magamhoz szorítom, némán állunk, a fejem a vállán nyugszik, érzem a b re, a gyöngéd fehér b re illatát, amely olyan meghitt, olyan drága nekem, és máris megkönnyebbülök, a félelem elszáll… – Szégyellem magam, Constance, ha tudnád, mennyire szégyellem magam! – suttogom. – Egész életemben beléd fogódzkodtam, egész életemben csak teher voltam a számodra, és most nem tudom, mit kezdjek magammal…
Constance kissé eltol magától, hogy a szemembe nézzen. – Claude, ne kínozd magad – mondja nyugodtan és gyöngéden, mint mindig. – Nagyon jól tudod, hogy te voltál az egész életem, és az élet nem olyan egyszer és könny dolog. – Elmosolyodik, és meghitt mozdulattal végigsimít a hajamon. – Miért beszélsz err l? – Mert elfáradtam. – Egyébként, Constance, hiszen te most látsz engem, mindenki lát engem, én meg egyszerre megvakultam… Tudod, hogyan alakult… Natalie-val… Miért, Constance, te mindent értesz… miért ilyen velem?… Talán igazán b nös volnék? Constance halkan felsóhajt. – Most mindegyikünknek nagyon nehéz – mondja kitér en. – Nem, nem, másról beszélek… áprilisról… – Április? De hiszen beszéltünk már róla, még akkor… Elhamarkodottan, meggondolatlanul cselekedtél… Natalie-t nagyon súlyosan érintette… – Én azt hittem, kigyógyult bel le… – Kigyógyult? – visszhangozza szomorúan Constance. – Mit értesz ezen a szón? Azt, hogy sikerült kiábrándulnia Gilb l a te segítségeddel? De hiszen semmit nem felejtett el, jól tudod! Igen, akkor úgy határoztunk Constance-szal, hogy nem szabad mindent elfelejtetnem Natalie-val, mert azt hihette volna, hogy megbolondult. Aztán meg ez a Gil: sok közös ismer sük van, el bb vagy utóbb találkoztak volna, és akkor újra kezd dött volna a szóbeszéd a hipnózisról meg a családunkban uralkodó viszonyokról… Így célszer bb volt, igen. De csak most értem meg, mi is zajlott le Natalie lelkében ezekben a hónapokban. Az els szerelem, az els boldogság, a kezdet kezdetén, még semmi rosszíz emlék, semmi keser ség – csupa remény, álmodozás, várakozás… És hirtelen mindez er szakosan megszakad – és nem tehet ellene semmit, tehetetlen; úgy érzi, megalázták azzal, amit tettek vele, azzal, hogy neki ilyen apja van. Tudja, hogy Gil t is rültszámba veszi… A szerelem elszállt, mondjuk, hogy ártalom nélkül. De megmaradt az emléke, üresség, hideg maradt a helyén, az er tlenség érzése az én ostoba és tragikus hatalmammal szemben… Hát persze hogy mindez gy löletet ébresztett benne irántam. Csak én vagyok hibás, durván beavatkoztam abba, amibe nem szabad beavatkozni, mindent tönkretettem, megsemmisítettem – miért, milyen jogon? Nincs talán igaza Natalie-nak, amikor a legszörny bb sértéseket vágja az arcomba, amikor rabszolgatartónak és fasisztának nevez? Joga van hozzá, szegény kislányom! Csak kitartana, istenem, csak lenne ereje, hogy mindezt kibírja, hogy várjon még!… – Igen, igen, kivárjuk! – kapcsolódik be Constance, és rám mosolyog. – Natalie is meg fogja érteni, megnyugszik, hiszen olyan okos…
Végtelen szomorúság fog el. Constance mindent lát bennem, de vajon ért is mindent? Hiszen én egyre csak azt ismételgetem magamban: “Kivárjuk, kivárjuk." Néha szinte már nem is hiszek benne, csak mondogatom. De lehetséges, hogy ezt a hitet kisugárzóm a többiekre? Hiszen Constance nem tudhat semmit azonkívül, amit én tudok… Vagy mégis Robert? Lehet, hogy Robert azért mégiscsak… – Nekem Robert semmit nem mondott. – Constance mély, dallamos hangja gyöngéd és megnyugtató. – De én tudom, hogy is hisz. Te is hiszel, de valamiért idegeskedsz… Mint mindig a munka megkezdése el tt… A munka megkezdése el tt! Keser en felnevetek – mikor kezd dik hát ez a munka, és miféle munka lesz? Ez azonban így igaz: bármilyen új munka megkezdése el tt álltam, mindig kínzó bizonytalanságot éreztem, vagy helyesebben kínzó bizonyosságot, hogy kudarcot vallók, hogy tehetségtelen vagyok, és buta, mint a tök, és ezzel az utálatos érzéssel kellett munkához látnom, ezzel kezdtem az els sorokat, az els vázlatot. De mi lesz itt… – Nem, nem, csak arra gondoltam, hogy fölöslegesen idegeskedsz, minden elrendez dik – siet a válasszal Constance. Mi rendez dik el? Istenem, mir l beszél? Nem, erre még gondolnom sem szabad, csak hadd higgyen, hiszen én magam sem tudok semmit… – Hol van Robert? – kérdezem. Robert azonnal megjelenik az ajtóban, mintha csak hallgatózott volna. – Na, hogy érzed magad? – kérdezi aggódva, és ez az oly békés, a helyzethez annyira nem ill kérdés annyira megráz, hogy alig tudom visszafojtani a hisztérikus kacagást. Igen, valóban, hogy érzem magam? Köszönöm, egy kissé fáj a fejem, egy kis séta a friss leveg n, és elmúlik. És egyszerre megérzem, hogy ez nem ostoba udvariaskodás, hogy Robert nem ok nélkül kérdez sködik. Valóban rosszul érzem magam, beteg vagyok, ráz a hideg, sajog minden csontom. Mi ez? A sugárzás? Nem, az más volna. – Nem, nem a sugárzás. Egyszer en csak kimerült vagy – felel Robert. – Már régóta látom, hogy túl vagy hajszolva. Egy kicsit többet kellene aludnod. Feküdj vissza, vegyél be altatót. – Nem akarok altatót – mondom szinte gépiesen. Valami újabb, elháríthatatlan csapás él -érzete nyomaszt. Észrevettem, hogy Robert még az ajtóból egy pillantást váltott Constance-szal, és ebben a pillantásban riadtság és cinkos egyetértés volt. Mir l van szó?… Nem, én egyáltalán nem irigylem azokat, akiknek azel tt dolguk volt velem! így járni, tapogatózva, mint a vak, egy olyan ember mellett, aki mindent lát benned, még a legtitkosabb, mindenki el l elrejtett gondolatokat is – istenem, milyen kínzó, megalázó érzés!
– Mi történt?! – valósággal kiabálok. – Miért nem mondtok semmit, hiszen ti tudjátok! Nekem tudnom kell! Robert és Constance ismét összenéz riadtan, és mintha tanácsot kérnének egymástól. Aztán Robert bizonytalanul megvonja a vállát. – Nézd csak, Claude – mondja –, neked most az a legfontosabb, hogy pihenj. Senkinek semmit nem tudsz segíteni, ha túl-feszítéssel gyilkolod magad. Kialszod magad, aztán majd beszélgetünk. Hiába… Ez a “hiába" belém vág. – Ki az?! – ordítom. – Az istenért, kicsoda? Mondjátok meg az igazat! Natalie? – Nem… – Szinte hangtalanul leheli Constance. – Apa… – Apa? Hol van? – Iszonyattal veszem tudomásul, hogy apa mindeddig eszembe se jutott. – Hol van? Robert és Constance elfordítja a szemét. Nem, ez nem lehetséges! – De hát… nem tehette, csak így… Miért nem mondtatok nekem semmit? – Akkor épp Natalie-val beszéltél… – válaszol csöndes keser séggel Constance. – reggel óta csak ült, és fújta a füstöt. Aztán odajött hozzám – az ablaknál álltam –, és azt mondta: “Kislányom, te er s vagy, egyedül neked mondom meg. Úgy határoztam, hogy elsétálok oda, látod? Ott megy az ösvény a domboldalon, bekanyarodik, de hogy mi van aztán – nem tudom. Még ezen az átkozott, poros ablakon keresztül is látni, hogy ott jó." Én azt mondtam neki: “Hát nem tudja, hogy a halál van ott?" Azt felelte: “Igazából nem tudom. Én csak egyszer ember vagyok, a tudomány nem az én kenyerem, és az, amit Claude csinált itt velünk, tudod, nagyon kényes dolog. Teljes z rzavar. Aztán meg – mi is az, hogy halál? Nekem már régóta beszédem van vele. Hát elmegyek, és talán meg is találom." Könyörögtem, hogy maradjon, kértem, hogy legalább beszéljen veled, de csak a fejét rázta. “Claude megbocsátja nekem ezt a tapintatlanságot, jó fiú. Nekem meg jobb, ha szép csöndesen elmegyek. itt nem tehet semmit, csak fölöslegesen felizgatnám. Tudod, üldögéltem a sarokban, és jól végiggondoltam az egészet. Mindnyájunkat nem bír megtartani, úgyhogy jobb lesz, ha elengedem a kötelet – ahogy Valérie tette." – Elengedi a kötelet? így mondta? – kérdezem elh lve. “Szóval hallotta a beszélgetésemet Valérie-val, hallotta a gondolataimat? Vagy csak véletlen? Csak nem képesek távolból is kiolvasni a gondolataimat? Istenem, mi jár az eszemben! Hiszen apa – elment oda, meghalt… vagy haldoklik! Haldoklik? Miért nem gondoltam arra, mi lett Valérie-val, Sophieval; miért nem értettem meg, hogy k bizonyára még mennek vagy fekszenek ott, valahol… haldokolnak, reménytelenül, elviselhetetlen kínok között? Miért
nem gondoltam az atomhalál valódi képére, miért csak az elmenetelüket fogtam fel?" – Nem szabad erre gondolnod – parancsolja Robert a szemembe nézve. – De hát nem tudok… – De tudsz. Megmagyarázom neked, mir l van szó. Én mindenkit figyeltem. Ha láttam, hogy közeledik a kritikus pillanat, adtam egy tablettát – tudod, azt a cianátot, amely azonnal öl. – Nem volt jogod ezt tenni! Elment az eszed! – Jogom volt rá. Hiszen nem t lük függ ez az egész, hanem t led. Ha te nem tudsz közülünk valakit megtartani, én legalább megszabadíthatom a szenvedésekt l. Mondd, hogy nincs igazam! Ez a mi régi tábori igazságunk, Claude. Igen, az az igazság, amelynek a nevében halálos adag morfiumot adtunk Leonnak és Félixnek, amikor én… nem tudtam megtartani a kötelet! Hiába, Robert, igazad van, ezerszer is igazad, én pedig… a közönyömmel a halálba küldtem a szeretett n t és az apámat. – Magad is tudod, hogy nem közöny ez – mondja könyörögve Constance. – Nem a te hibád, Claude. Ez… egyszer en csak ilyen az élet. – Az élet? A jelen körülmények között olyan iszonyatosan ostoba ez a szó, hogy minden er m elszáll. Némán nézem Constance-ot és Robert-t. Istenem, milyen nyugodtak, még ha keser is ez a nyugodtság, mennyire biztosakba maguk igazában! De mi ebben a csodálatos – hiszen nem k felelnek itt mindenért… Nem k… Mégiscsak szörny ez a csapás, ami engem ért, rettenetes igazságtalanság, meghaladja az er met, a földre teper. – A te adottságod összefügg a jellemeddel – mondja Robert. – Magad is tudod. Éppen a felfokozott fogékonyságod, érzékenységed, hullámzó kedélyállapotod folytán vagy képes a gondolatolvasásra és a gondolatátvitelre. Egy kiegyensúlyozottabb és er sebb ember nem érhetne el ilyen elképeszt eredményeket, ebben éppen a kiegyensúlyozottsága és ereje akadályozná meg. Szégyellem beismerni – éppen el ttük, akik mindezt olyan jól értik –, hogy mennyire nyomaszt ez a furcsa, egyoldalú beszélgetés: én gondolkozom, k válaszolnak. Egyébként mit is mondok, hiszen automatikusan beismerem, mivel gondolok rá. És mit szégyenkezem Robert és Constance el tt, hiszen velük kétoldalú kapcsolatom is volt, ha nem is ilyen világos és rendszeres az részükr l, de mégis… Igen, ez az igazság, k engem szinte mindig rendkívüli körülmények között láttak – a veszély, a súlyos megpróbáltatások pillanataiban. Robert-ral a kapcsolat gyakorlatilag csak a börtönben és a táborban volt kétoldalú. – Azért, mert normális körülmények között erre a kapcsolatra általában nincs szükség. Ezt már mondtam neked – feleli Robert. – Most pedig a magad
tapasztalatából látod, mennyire kellemetlen ez, s t, szintén megvallva, lelkiismeretlenség. Mi jó is lehet abban, hogy csak úgy, bármely pillanatban, kopogtatás, csöngetés nélkül behatoljunk egy idegen lélek ajtaján? És még nekiállni ott rendet rakni a magunk elképzelése szerint. Jól tudod, mi volt mindig is a véleményem arról a Natalie-esetr l. Most magad is láthatod, hova vezetett… Jó, legyen igazad, legyen ezerszer is igazad, de mir l beszélünk? Apa elment önszántából, megértette, hogy én… igen, mit is értett meg, mire gondolt? Ebben a pillanatban talán ott van az ösvényen, a távoli dombok között, a lankás folyóparton vagy az árnyas erd h vösében, ahol nincs már madárfütty és csivitelés, csak a szél gyászdala zúg a tömött lombkoronák között, elfogta a halál el tti gyengeség, és leült, hogy lenyelje az apró fehér golyócskát, ami megszabadítja a kínoktól… Különben ki tudja, hány röntgen erej a sugárzás ott kint? Talán még maradt két-három napja az életb l, és el fogja húzni a végs kig, amíg a szenvedés nem kerekedik felül a szabadság, a friss leveg , a szél és a nap örömén. Talán eljut a városig, berendezkedik az egyik kihalt házban… Kihalt? De talán még vannak ott emberek… lassú kínok között haldokló emberek… – Ne gondolj erre! – Robert pillantása megint érezhet en súlyosabb. – Nincs jogod hiábavalóan pazarolni az er det. – És embernek lenni van jogom? – mondom vontatottan, nagy er feszítéssel, mintha ár ellen küzdenem magam el re. Robert tekintete egyre er sebben tart fogva, odatol a fotelhoz. Gondolkozni kezdek, fáradtan és közönyösen, arról, hogy a sugárzás szintje a mi környékünkön rendkívüli módon magas, ez szemmel látható: körülöttünk már az els napokban minden elcsendesedett és kihalt. Igaz, az els órákban szinte egyáltalán nem néztem ki az ablakon, de hát errefelé nem volt sok ember, lehet, hogy észre se vettem volna, ha valaki áthalad a domboldalon. Na és az állatok és a madarak? Nem, nem emlékszem, voltak-e azon az els napon; kés bb aztán már senki és semmi nem volt, ez biztos. Az a legvalószín bb, hogy az embereknek sikerült még hazáig jutniuk, aztán meg olyan rosszra fordult az állapotuk, hogy nem tudtak kimenni – és minek is? Nyilván mindenki rájött, hogy mi történt, hisz már annyi év óta várták rettegéssel, hogy bekövetkezik… Egy egész nemzedék n tt fel az atomháború rémületében – hát itt van… – Ne gondolj semmire. Aludnod kell – parancsolja Robert. – Aludj. Vagy emlékezz valami régi dologra. Szedd össze magad és emlékezz, ez majd jól leköt. Mi pedig Constance-szal elmegyünk.
Nekem már mindegy. Nem látom ket. Fekszem a magas támlájú, régimódi, faragott ágyon, a falakon és a mennyezeten szeszélyes fényfoltok táncolnak – a hullámos víztükör és a platánlombokon átsz r d fény játéka ez. Mellettem fekszik Valérie. Könnyen, egyenletesen lélegzik álmában, napsütötte, kipirult arcára kékes árnyat vet a s r szempilla. Vasárnap reggel van, a Virágparton, ott laktunk Valérie-val az els hónapokban, kés bb költöztünk csak át a Solferino utcába. Szóval 1935 augusztusában vagy szeptemberében vagyunk. Inkább szeptemberben: napfényes, de friss leveg j reggel, a Szajna fel l h vös árad, és az ablak el tti platánok lombjából már sárguló levelek villannak el . Boldog vagyok, minden csodaszépnek t nik: ez a hosszúkás, eléggé barátságtalan szoba a régimódi, súlyos bútoraival, a nagy, szétágazó repedés a magas mennyezeten, éppen a fejem fölött, és a kifakult tapéta – apró sárga rózsacsokrok világos alapon – és ez a sötét, az id t l, a nedvességt l, a számtalan kéz érintését l meg-feketedett ágy is. Mit bánom én, ki feküdt rajta énel ttem, ezen a sokat látott párizsi ágyon, most én vagyok itt, én, Valérieval, a világ legszebb lányával, és még mindig nem merem elhinni, hogy a feleségem lett. Valérie kicsit mélyebbet sóhajt, és egyszerre ez a sóhajtás, amit l sötét rózsaszín ajka csöppet megnyílik, halk nevetéssé alakul, napfényes mosollyá, szempillái feltárulnak, és Valérie ragyogó szeme az álom és a boldogság fátyolán keresztül rám tekint. Huszonkét éves vagyok, és ez a legnagyobb boldogság számomra. Még most is, majd harminc év múltán, ahogy erre a fiatal, nevet arcra nézek a vibráló reggeli ragyogásban, úgy érzem, hogy nincs a világon ennél nagyobb boldogság. Kés bb aztán más is volt, sok más, talán ugyanolyan, de semmi esetre sem nagyobb… különben hogyan is lehet ezt méricskélni, ki tudja… Huszonkét évesért, abban a távoli, mintegy más világbeli szobában, megölelem Valérie-t, elragadtatással érzem, milyen fiatalok vagyunk, milyen friss a b rünk, ruganyos az izmunk, milyen csodálatos illat árad Valérie bársonyos, sötét gesztenyeszín hajából, és milyen gyönyör a forró ajka, ahogy az enyém felé közeledik. Milyen könny és természetes minden mozdulat, amikor fiatal az ember, amikor a bordái még épek, a veséje nincs leverve, és nem rémlik fel id nként, hogy milyen sokáig feküdt, szélesen szétvetett karral, kiugrott vállízülettel, feldagadt, ég csuklóval, hogy nyögni se volt ereje az elszenvedett hosszú, végtelenül hosszú órák után, amiket végigüvöltözött, nyögött, hörgött, míg a gerendáról lógott, és a csuklói viselték egész teste terhét, amely így, lefogyva, elcsigázva is oly elviselhetetlenül nehéz volt! Mit is beszélek? Hát lehetett-e ilyen boldogság aztán? Azután, hogy átéltük a háborút? Ezek az emlékek, ez a számtalan sohasem gyógyuló seb a testen és a lelken, nem mérgezték-e meg a legszebb perceket is? A mézeshetek
Constance-szal… gyönyör volt, de mindketten tudtuk, mi lappang a mélyben, hogy bármikor felszínre törhessen: az elpusztultak emléke, a kínok emléke, emléke annak, hogy mit képesek tenni emberek emberekkel – közönséges emberek közönséges emberekkel. Mi lett volna, ha Valérie-val maradok? Ilyen egyenesen most el ször teszem fel ezt a kérdést. Constance tudott; Valérie – nem. Valérie a szenvedések, az embertelenség, az értelmetlen és határtalan kegyetlenség túlsó partján állt. Nem volt neki könny – az els évben nélkülem, aztán talált magának védelmet és támaszt, és minden ment rendesen. Igen, Párizsban ott voltak a németek, háború volt, alig volt élelmiszer. De hát én ismerem Valérie-t: szeretett és szerették, minden más keveset számított. És mi az a – más? Charles láthatólag tudott élni, a német megszállás alatt is elérte, hogy Valérie semmiben ne szenvedjen különösebb hiányt – és Valérie-nak nem is kellett olyan sok… Mintha újra hallanám apám dünnyögését a messzi évek távolából, a mesék homályába t n tizenkilences évb l, a már régóta nem létez Ternes téri félhomályos kávéházból: “Claude, fiacskám, a háború, az már ilyen… Te ezt nem értheted. Teljesen kiforgat mindenkit. Megöli az embert. Ha meg mégis életben marad, valósággal új életet kell kezdeni, mintha újra születnénk. És mindent másképpen. Anyád meg nem érti ezt. A hátországban senki nem érti… Hiszen nem az én hibám, hogy háború volt…" Apa tudatosan választotta Geneviève-et, azt a n t, aki tudott. Engem választás elé állítottak. És ha nem tették volna? Képes lett volna Valérie, az életvidám, könnyed, álmodozó Valérie új életet kezdeni, vidámság nélküli életet, velem, aki egészen más lettem, testi és lelki nyomorék? Nem, biztosan nem, minden a legjobban van ebben a világok legjobbikában, még az is, hogy ez a mi gyönyör séges, reménytelenül összekuszálódott világunk elsüllyed, ez is az útja! Ugyanakkor, míg ezen töprengek, az 197. év pusztuló, mérgezett, átokvilágán keresztül továbbra is látom az ifjúság és a szerelem fényes, ragyogó világát; azt a világot, amelyben 1935-ben éltem. Most felkelek az ágyról, kinézek a szélesre tárt ablakon a Szajna vakító hullámaira, a rakpart meleg, szürke k kockáira, a Szent Lajos-sziget öreg fáira, amelyeket csak egy keskeny folyamág választ el t lünk, és a platánok lombja itt susog és hajladozik az ablak el tt, oly közel, hogy ha kinyújtanám a kezem, meg is érinthetném ezeket a h vös, sima, csipkézett leveleket. Aztán… aztán kávézunk az ablaknál, a kis kerek asztal mellett, a Szajnán vontatóg zös dohog, a rakparton száraz zörgéssel gépkocsik futnak, mostani szemmel nézve ormótlanok és esetlenek, de akkor, Valérie-val oly elegánsnak, szép vonalúnak láttuk ket. Keresztülhajolok az asztalon, megcsókolom Valérie-t, csendesen elmosolyodik, arcára finom fényfoltocskákat vet a
kezében tartott kávéscsésze. Gyors árny fut végig arcunkon, a tarka térít vel fedett asztalkán – az ablak el tt egy galamb szállt el. A mostani énem egyre jobban elcsodálkozik az akkori békességemen. Mi is folyt tulajdonképpen a világban? Hiszen már a fasizmus uralkodott Olaszországban és Németországban, küszöbön állt a háború… Vagy mi semmit sem láttunk mindebb l? Kopognak az ajtón, a szobapincér jött az újságokkal. Kotorászom a szék hátára vetett szürke zakóm zsebeiben, meglelem az aprópénzt, belenyomom a r t üstök , magas, sovány fiú nyirkos markába – tudom, hogy Claude-nak hívják, úgy, mint engem –, és vidáman mondom: – Na, Rie, most megtudjuk, mi történik a nagyvilágban! Istenem, semmi vágy nem volt bennem, hogy megtudjam, mi történik a nagyvilágban, üres, semmitmondó szavak voltak ezek, az én világom itt volt, Valérie mellett, Valérie körül, és minden más, még a munka is, igen kevéssé érdekelt. Olvasom az újságokat. Milyen furcsa így olvasni, hogy mindent egyidej leg látok, egyrészt az ostoba, fiatalos, tragikusan naiv optimizmussal, másrészt a mostani keser tudással… Olvasom az újságokat, és egyre jobban elszörnyedek: hogyan lehettem ilyen agyalágyult? Na jó, fiatalság, gondtalanság, els szerelem, mindez rendben van – de hát azért mindennek van határa! Látni és – nem látni; olvasni, s t végiggondolni az olvasottakat – és egy szót sem érteni; hallani a világot fenyeget vihar távoli mennydörgését – és könny szívvel elsiklani fölötte, nevetve és ostobán reménykedve abban, hogy minden tökéletesen rendbe jön! Igen, ilyen a világ, ilyen az ember, és nincs okunk csodálkozni, hogy mi történt tizennégyben és harminckilencben és most, ez évben is… Én, a huszonkét éves ifjú olvasom az újságokat, nyugodtan és der sen, és nem látom, hogy a világ a háború peremén egyensúlyoz, mint Laval az egyik karikatúrán, ahol nagy csíkos macskaként egyensúlyoz Mussolini és, Churchill között, óvatosan lépkedve a “Genf" feliratú palánk tetején. E fölött a békés, napfényes világ fölött már egyre hangosabban zúgnak a riadójelek, az óraszerkezet kérlelhetetlenül és gyorsan pergeti a robbanás el tti utolsó perceket, az emberek pedig bedugják a fülüket, és vidáman nevetnek. Addisz-Abeba az es s évszak végét ünnepli. Ünnepli, mert ez így szokás, jóllehet az es s évszak vége a háború kezdetét jelenti; Mussolini már készíti a csapatait, és a sötét b r , mezítlábas abesszin gyalogosok sz k, fehér nadrágban és fest i, lobogó köpenykében szintén menetelnek, készülnek a háborúra. “Mi lesz Európával – írja a Matin –, ha az abesszíniai események és következményeik ellenállhatatlan kísértést jelentenek Adolf Hitler számára? Ennek a kísértésnek a következményeit pedig már most megjósolhatjuk."
Fiatal énem gondtalanul lapozgatja az újságot. A háború a küszöbön áll, azonban semmit nem vesz észre. Egy karikatúra: Mussolini és Hitler magához öleli a földgolyót, és Hitler már Memeljt célozza a horogkeresztes zászlóval. Memeljnek vissza kell térnie Németországhoz. Klajpeda kiköt jében német hadihajók állnak. Laval Mussolinival kacérkodik. Londonban gázvédelmi gyakorlatokat tartanak. Németországban szeptember 15-én törvényt hoznak a német vér és a német becsület védelmére. A “Francia szolidaritás" egyesület tagjai bunkókkal és revolverekkel támadnak a zsidókra. Még egy karikatúra: Hitler tiszteleg az ismeretlen német katona sírjánál, Göring odasúgja neki: “Vigyázz, Adolf! És ha zsidó volt?" A politikusok, úgy rémlik, tudják, mit jelent mindez. Itt van egy cikk a Daily Heraldból: “A béke minden híve reméli, hogy nem lesz szükség er szakos eszközökhöz folyamodni a béke és a szabadság megvédése érdekében. Ha azonban meg akarjuk rizni a békét és a szabadságot, akkor minden országnak meg kell mutatnia, hogy ezért, szükség esetén, kész er szakos eszközökhöz is nyúlni. Bármiféle gyengeség, amelyet ezen a téren megengedünk magunknak, azt jelenti, hogy az emberiséget eszeveszett háborús gyújtogatók kezére bízzuk." Igen, mindez gyönyör en hangzik; Anglia és Franciaország csak töprengett, töprengett, alkudozott, alkudozott, Mussolini kezére adták Abesszíniát, aztán hagyták elveszni Spanyolországot, és fellélegeztek, amikor látták, hogy Hitler elnyeli Ausztriát; aztán sorsára hagyták Csehszlovákiát, amikor pedig felocsúdtak, már kés volt. Én meg vidáman nevetgélek, és így szólok Valérie-hoz: – Nézd csak, kislány, Brüsszelbe, a kiállításra 28 szépségkirályn érkezett! Miss Universumot fognak választani. Valérie az ölembe ül, nézegetjük a szépségkirályn ket – sz kék és barnák, nagy szem ek, hosszú lábúak, gondtalanul és rejtélyesen mosolyognak; úgy találjuk, hogy némelyikük bizony csúnyácska Aztán azon vitatkozunk, mikor menjünk el a Théatre de Paris-ba, Sacha Guitry új darabját adják: Amikor komédiázunk; nevetünk a Palmolive szappan reklámján: “Még ma vegyen három darab Palmolive szappant… Én mindig h leszek a Palmolive-hoz." – Én mindig h leszek Claude-hoz! – jelenti ki Valérie, és hangosat cuppant a fülembe. – Nézd csak, milyen szimpatikus ez a strand Saint-Jean de Luzben! Úgy szeretnék egy ilyen csíkos napozósátrat. És lubickolni végkimerülésig! A hullámokban! Jöv nyáron odamegyünk, jó? Nem utaztunk Saint-Jean de Luzbe sem azon a nyáron, sem kés bb. Harminchat májusában egy jót csavarogtunk a Pireneusokban, a következ év
nyarán Bretagne-ba utaztunk… így aztán nem is voltam még Saint-Jean de Luzben, pedig nagy kár… még most is úgy érzem, nagy kár. Valérie bodros haja az arcomat csiklandozza, lélegzete összevegyül az enyémmel. Milyen h vös, könny , törékeny a teste, milyen boldogság így ülni, az ölemben tartani, és beszélni err l-arról! Arról, hogy fölöslegesen zárták ki Jules Ladoumegue-et az Atlétikai Szövetségb l – hát igen, pénzt kapott egy fellépésért, ezt úgy hívják, hogy “a képességek áruba bocsátása" –, arról, hogy jó volna elmenni Josephine Baker vendégfelléptére, de a jegyek árát nem a mi zsebünkhöz szabták, és különben is ördög vigye Josephine Bakert, és miért ne vennénk meg a titokzatos kristály csodát, az él követ, amelynek fiziko-kémiai és mágneses tulajdonságai vannak? “Mindenki megszerezheti ezt a talizmánt, mindössze egy 1,50-es bélyeget kell elküldenie!" Igenis megvesszük a talizmánt, miért is ne? Aztán rátérünk arra, hogy Maurice Chevalier csodálatos, és hogy jó lenne még Vichybe is elutazni, és hogy szörny , hogy egy csomó meztelen n táncol a színpadon, mint például az Alcazarban. Olvassuk együtt az újságot, és jól érezzük magunkat. Mindig jól érezzük magunkat, ha együtt lehetünk. Párizsban ma nappal 22 fok lesz, éjjel 15; nagyszer ! Irène Joliot-Curie a tudósítónknak adott interjújában az atomról és a negyedik dimenzióról beszélt: “Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ezer év múlva a gyerekek az iskolában úgy fogják ezt majszolni, mint a cukorkát. Én hiszek az emberi értelem jövõjében" – ezt jól megmondta! És nézz csak ide, milyen nevetséges, micsoda alakok vannak! Velük együtt nézem a furcsa közleményt, ezekkel a tüneményes és gondtalan fiatal bolondokkal, akiket ugyanakkor pokolian irigyelek – nézem, és elfog a szomorúság, mert ez a spiritiszta halandzsa a “háború" szóval kezd dik, és ez is egy próbálkozás a béke megmentésére, még ha szörnyen ostoba is… Háború! A spiritiszták birtokában van a tudás. A tudás felel sséget jelent. Az elmúlt háború h seinek lelke békére int. Az imádság meghozza a békét. Könyörgünk, adj a te küldötteidnek hatalmat, hogy megteremthessék, a békét és a jóakaratot a földön. Ámen. Az utolsó mondat – imaszöveg. A spiritiszták azt hiszik, hogy ha az emberek az egész világon, minden este, pontosan kilenc órakor kimondják ezt a mondatot, és Istenhez fohászkodnak, akkor biztosítva lesz a béke. Hát igaz, a hit sem rosszabb, mint bármi más. Ha az emberek az egész világon képesek lennének akár csak napjában egyszer, este kilenckor valami teljesen baráti
cselekedetet végrehajtani, talán sok mindent elérnének. A spiritiszták ezt jól kitalálták, jól van, spiritiszták, bravó, spiritiszták! Valérie kissé felvonja a szemöldökét, sötét, íves szemöldökét a finom, napbarnította homlokán, és hozzám fordul. – Claude – mondja, és végigsimítja kis ujjával az én szemöldökömet. – Claude édes, itt egy szál egészen külön ágaskodik, és nem akar lesimulni. Mi lenne, ha kiszedném? – Szedd ki – egyezem bele. Valérie felugrik az ölemb l, és a toalettasztalkában kotorászik. Egy kis csipeszt hoz, és már megcélozza az engedetlen sz rszálat, de egyszerre megáll és megkérdezi: – Claude, de hát miért írnak ilyeneket… ezek a spiritiszták? Tényleg háború lesz? – Nem tudom – válaszolom szórakozottan, míg az arcában gyönyörködöm. – Úgy látszik. Valérie gondosan kitépi a sz rszálat, és lefújja a csipeszr l. Aztán félreteszi a csipeszt, visszaül az ölembe. – Márpedig szerintem nem lesz háború. Hiszen ez olyan ostoba dolog – verekedni. Mire jó az? – Nem lesz – hagyom rá azonnal. – Valóban ostobaság. Valóban mire jó? Neked aztán van eszed, Rie! Valérie felkapja az újságot. – Az újságok meg folyton a háborúról fecsegnek… Mondd csak, ki az a Motori Norinaga? A nagy Motori Norinaga? – Fogalmam sincs – vallom be szintén. – Biztos valami japán, nem? Olvassuk az újságban: “A Yamato szellem – a felkel nap fényében illatozó cseresznyevirág." Hogy mi az a Yamato, azt akkor még szintén nem tudtam, és csak a továbbiakban derült ki: így hívták Japánt a régi id kben. A Yamato szellem – ez valami olyasmi, mint a “gall szellem". Ha most megkérdeznének, olvastam-e Motori Norinaga verseit, megesküdnék, hogy soha nem olvastam, a nevét se hallottam. Igen fura dolog ez az emlékezés… ez a halál el tti, elképeszt en világos emlékezés… Egyébként ez az emlékezés hamar megszakad. Én akkor még felállók, odamegyek az éjjeliszekrényhez, felcsatolom a karórámat, megpillantom Jean Giraudoux új, még fel sem vágott regényét: Juliette a férfiak országában; elgondolom, hogy este majd együtt fogjuk olvasni, összeölelkezve az ablak el tti karosszékben – aztán kialszik a fénnyel teli világ, elt nik, összevissza emlékfoszlányok kezdenek villogni. Aztán megint a Szajna-parton találom magam. Ez azonban már másutt van – ez a Saint-Michel rakpart a Kis-hídnál –, és más Szajna ez, nyirkos, párás
leveg t árasztó szi folyó. A vontatók csüggedt dudálása a s r ködben és rekedtes, részeg kiáltozás körös-körül, és nedves, fekete, diderg bokrok a rakpart feketén csillogó k kockái mentén, és átható jeges szél – egy más, egészen más, kellemetlen, barátságtalan Párizs, idegen Párizs, mert Valérie Toulouse-ba utazott, a beteg apjához, már egy hete nincs itt, és olyan rossz a kedvem, hogy betérnék ebbe a gyanús külsej lebujba, hogy igyák valamit, ami felderít; de különben fene vigye a der t, minek nekem a der , és a kricsmib l alkoholszag d l és olcsó púder illata és izzadságszag, és semmi kedvem bemenni, inkább hazamegyek… Nem sikerül hazajutnom, egy lépést sem tudok már tenni a nedves, csúszós rakparton. Az éjszaka váratlanul szétfoszlik, zavaros-ködös hajnal dereng, és én csíkos ruhában ott állok az appelplatzon a szitáló es ben, a jeges szélben, és mellettem egyforma, csíkos sávolykabátok és nadrágok és egyforma, kimerült, szörny , élettelen arcok, és el ttem áll Rümmel SS-legény, és a korbácsát emeli, és én beszélek: “Alázatosan jelentem, Herr Rottenführer, hogy éjszaka jól pihentem!" – és Rümmel hirtelen sarkon fordul és elmegy, léptei alatt csikorog a nedves kavics, és hallom, hogy mellettem Marcel Richet megkönnyebbülten fellélegzik. “Éjszaka" – ez volt a jelszó a tábori “gyámfiaimnak". Sokáig gondolkoztunk, milyen szót válasszunk erre a célra: teljesen közönséges szó kellett, de ami nem tartozik a tábori szókészlet legszükségesebb, legalapvet bb szavai közé. Ez azután volt, hogy Krebset a villanydrótra küldtem. Semmit nem lehetett ránk bizonyítani, de nagy port vert fel az eset, és jól tudtuk, hogy ezt a mutatványt megismételni nem lehet. A “gyámfiaimmal" azonban bármely pillanatban létrejöhetett a spontán kapcsolat. Felidéztünk és végiggondoltunk mindent, amit a hipnózisról tudtunk, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha mindegyiknek ugyanazt szuggerálom: ha meghallják azt a szót, hogy “éjszaka", azonnal el kell menniük aludni. Marcel és Kazimir ezt hihetetlenül mulatságosnak tartotta, hosszasan nevettek, alig tudtak lecsillapodni, de hát valóban mulatságos volt, igaz, legalább annyira veszélyes is. Még jó, ha a “gyámfiú" egyedül jön oda hozzám – de mi van, ha másokkal? Engedelmeskedik a parancsnak, hogy menjen aludni, ha ott a felettese? És mit gondolnak a többiek err l a furcsa megjegyzésemr l az éjszakával kapcsolatban, hiszen ha a beszélgetés szigorúan hivatalos jelleg , nehezen lehet belesz ni egy ilyen mondatot anélkül, hogy gyanút ne keltene. Különösen ha erre a mondatra ilyen szokatlan módon reagál az illet , akivel beszélek. Egyszer-kétszer még csak elmegy, de aztán… Szerencsére csak ritkán kellett ehhez a varázsigéhez folyamodnom. És csak egyetlenegyszer ejtettem ki a jelszót olyankor, amikor mások is ott voltak, az
appelplatzon, és a táborparancsnokságból senki nem fogta fel, mi történt. A barakkfelel s kés bb megkérdezte, mi jutott eszembe, hogy jelentettem Rümmelnek, hogyan töltöttem az éjszakát, Marcel azt mondta: “Ugyan már, hát nem érted? A rémülett l azt se tudta, mit beszél." És a barakkfelel s ezzel a magyarázattal tökéletesen megelégedett. Rümmelt pedig alaposan lehordták, hogy se szó, se beszéd, szolgálatban lefekszik aludni… Már vége is az emlékezésnek. Megint itt ülök hátrad lve az öblös fotelban, és Robert figyelmesen néz rám. – Kialudtad magad? – kérdezi. Aludtam volna? Álombéli emlékezés? Ilyen világosan? Furcsa. Különben úgy látom, ebben a világban, ebben az én fantasztikus Fénykörömben minden lehetséges, és semmi sem furcsa. – Robert, mit csináltál te 1935 szeptemberében? – kérdezem, magam számára is váratlanul. Robert nem csodálkozik. Összevonja a szemöldökét, gondolkozik. – Semmi különöset, azt hiszem – mondja bizonytalanul. – Hát, el adásokra jártam, dolgoztam a laboratóriumban… Els éves korom óta dolgoztam, és nem is csak a pénz miatt… Azt mondod, harmincöt szeptemberében? Lecsaptam Juliette-t a Nagy Michaud kezér l – az volt aztán a lány! –, aztán részt vettem az Általános Munkásszövetség nagygy lésén. A fiúk szereztek meghívót, és elmentem. Amikor Thorez a tribünre lépett, az egész terem felállt, és elénekelte az Internacionálét. Úgyhogy a szerelem és a politika egyformán a csúcspontján állott. És te mit csináltál abban az id ben? – Szerelemmel foglalkoztam. Politikával nem. Téged már tizennyolc éves korodban érdekelt a politika? – S t már el bb is. Mint a szerelem is különben. Harmonikusabb alkat vagyok, mint te, ennyi az egész. Robert mindezt a szokásos, hanyag, gúny rös hangján mondja, és engem megint elfog a félelem. Mir l beszélünk, mire gondolunk! – Mit gondolsz, Robert, miért kezdtem itt ilyen világosan és furcsán visszaemlékezni a múltra? – kérdezem. Nem, Robert határozottan rejteget valamit el ttem! Hirtelen zavarba jön, elfordítja a szemét, és mesterkélt élénkséggel kezd beszélni az izgalmi állapotomról; arról, hogy ebben az állapotban valószín leg izgalomba jönnek a pszichikum valamiféle mély rétegei; hogy ez rendkívül érdekes volna a neurofiziológusok részére… – Vagy talán inkább a neuropatológusok vagy a pszichiáterek részére – vágok közbe. – Ide hallgass, Robert, te valami hülye játékot folytatsz itt velem, becsapsz, valamit rejtegetsz… Mire jó ez? Értsd hát meg: nekem csak rosszabb, ha látom, hogy te, még te is – szemben állsz velem…
– És hogy teljesen magadra maradsz, mi? – kérdezi Robert valami furcsa, mohó kíváncsisággal. – Err l már beszéltél… – válaszolok vontatottan, s teljes er mb l küzd k a rettegés ellen. – Ezt már belém szuggeráltad… Minek, Robert? Minek? Mit akarsz te t lem? Robert mélyet, nagyon mélyet sóhajt, mintha fogytán volna a leveg . Arca egyszerre végtelenül fáradt, szinte öreg lett. Nem szól egy szót sem, csak sarkon fordul és elmegy. Szinte azonnal megjelenik Natalie. Hátrad lök a fotelban, valósággal letaglóz a rémület és a fájdalom: most már világos, hogy ez a vég, nincs már er m, hogy megtartsam Natalie-t, olyan mélységesen és elkeseredetten gy löl engem, hogy ez a gy lölet szétszakítja a kapcsolatunkat, kitaszítja t a Fénykörb l. Sírni volna kedvem, kiabálni, könyörögni: “Natalie, nem szabad, Natalie, én nem vagyok hibás, szeress, és higgy bennem, különben mindkett nknek vége!" Ámbár… mire jó a kiabálás, mire jó egyáltalán a beszéd – most? Hiszen átlátszó vagyok, mindnyájan átlátnak rajtam, mint az üvegen. – Most már kés err l beszélni – feleli Natalie, s a hangja élettelen, fakó, rekedtes. – Most már egyáltalán minden kés , kivéve… – Kivéve?… – visszhangozom. – Kivéve az, hogy elmegyek. Én… megpróbáltam, de nem bírom tovább. – Natalie hangja felélénkül, fájdalom és bánat cseng benne. – Nem bírom. – A miatt a história miatt? – kérdem, magam se tudom, miért. – Nem tudom… – válaszol Natalie rövid szünet után. – Valószín leg… végs soron… Hiszen tulajdonképpen nem is tudtam teljesen magamhoz térni. – Az egész világ szilánkokra töredezett, olyan hegyes szilánkokra, hogy akárhova nyúltam, megsebzett. És most… most meg teljesen megsemmisült a világ. Tudom, ti, id sebbek reménykedtek még valamiben… Ha nem volnék ilyen súlyosan sebesült, talán én is reménykednék. Különben nem is a remény a lényeg – sehogy sem bírom már tovább elviselni ezt a fájdalmat, ezt a rettegést, ezt az ürességet. Jobb lesz oda kimenni, és egyszerre véget ér minden. Igen, egyszerre. Van egy olyan tablettám. Szóval Robert is megértett mindent. Szóval minden elveszett. Nem tudom megtartani, és neki is igaza van: jobb lesz egyszerre bevégezni. – Isten veled – mondja Natalie, és arca olyan szürke, mint az ablakokon a por. – Tarts ki, ha tudsz. Én már nem tudok. A teraszajtóhoz megy, óvatosan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyozna egy vékony pallón. Én csak ülök, nincs er m megmoccanni, nincs er m kiáltani sem. Aztán megismétl dik, mint egy rémálomban, minden, úgy, mint amikor Valérie ment el: a kék ég és a zöld domboldal hátterében kirajzolódik
a lányalak, aztán becsapódik az ajtó, könny , siet s, türelmetlen lépések hallatszanak – egyre lejjebb a falépcs fokain, egyre lejjebb, a szabadság és a halál felé. Ezúttal azonban nem állok fel, nem próbálok utána rohanni, és nem jön Constance, hogy megmentsen saját magamtól. Csak ülök még akkor is, amikor kivágódik a könyvtárszoba ajtaja, olyan er vel, hogy nekiüt dik a falnak, és az ütést l megcsörrennek a könyvszekrények üvegei. Csak nézek Marc-ra, és hallgatok. Már minden mindegy, semmit nem tudok tenni. Nem húzom tovább, be kell fejezni. is rosszul érzi magát. Veszélyes játék, de ha már elkezdtem… De nem, már összeesem a fáradtságtól. Nem gondoltam, hogy ilyen igénybevétellel jár… azaz nem hittem volna, hogy nem fogok kitartani. És ? Hát igen, neki még azért is nehezebb, mert én elfáradtam, nem tudok mindenre ügyelni… És mennyi sebe van szegénynek! Akármerre indul, végs soron a háborúnál lyukad ki, a tábornál, és ett l nem tud megszabadulni… Be kell fejezni, de félek. Igen, félek és kész. Félek, hogy valami hibát követtem el… Marc ott áll szétvetett lábbal, mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel. Háta meggörnyedt, fejét a bal vállára hajtja. Olyankor tesz így, amikor verekedni készül. Marc nem az én fajtám, tud némán, nyugodtan, tombolás nélkül verekedni, ugyanakkor nagyon komolyan, szakértelemmel csinálja. – Natalie elment? – kérdi tompán és akadozva. Hallgatok. Talán is el akar menni? Bánom is én, nekem már mindegy. Menjetek mind, aztán én is elmegyek – halálom el tt még végigsétálok a Szajna-parton, utoljára még beszívom ezt a csodálatos, friss, halálos leveg t! A halálraítélt utolsó reggelije. Étvágygerjeszt ül – a tabletta. – Elment! – szögezi le Marc szinte nyugodt hangon. – Hát így állunk… A közönyöm hirtelen félelemrohamba csap át. Akaratlanul az arcom elé kapom a kezem: a táborlakó tragikus-értelmetlen mozdulata, amivel védekezni próbál az ütések ellen, de csak még jobban felb szíti a hóhérokat. Jobb ilyenkor vigyázzban állni, kéz a nadrágvarráson, már ameddig egyáltalán megállsz a lábadon, aztán ha elesel, igyekezz újra felállni, és újra vigyázzállásba… így hamarabb abbahagyják. Elfelejtettem, majdnem teljesen elfelejtettem már ezeket az értelmetlen és veszélyes mozdulatokat, a táborlakók csíkos ruhás seregének ezeket a tilos védekez reflexeit, mindez csak álmomban jött néha el , de most, ezekben a szörny napokban minden a felszínre került a lélek víz alatti mélységeib l, és minden órával jobban hasonlítok a 19 732-es fogolyra, arra a csíkos ruhás csontvázra, aki öt évet élt le a pokolban, két lépésre a békés ausztriai paradicsomtól.
Nem tudom, megértette-e Marc, mit jelent ez a mozdulat – nem hiszem! –, a szemében azonban valami szánakozásféle csillog. Mégis konokul beharapja az alsó ajkát, és így szól: – Ennek az egésznek, tudd meg, semmi értelme! – Mir l beszélsz? – kérdezem fáradtan, már megint visszatért a minden mindegy hangulat. – Általában err l az egészr l. Tudod jól. Úgyse lesz elég er d. Közönyösen vállat vonok. Ez már megint az egyik fogoly-lelkiállapotra emlékeztet, arra a leromlás szülte teljes eltompultságra, amely már súrolja az élet és halál választóvonalát. Az ilyen minden iránt közömbös, félhalott embereket a táborban “muzulmán"-nak neveztük – a belenyugvásuk, a tökéletes cselekvésképtelenségük miatt. Ezek voltak mindig az els k, akiket gázkamrába küldtek; mellesleg a muzulmánok gázkamra nélkül is el bb-utóbb elpusztultak, meghalhattak bármely pillanatban, álmukban, menet közben, a priccsen ülve vagy az appelnél: hogy úgy mondjam, állandóan a halál árnyékában éltek. Bezárult hát a kör. Majd húsz év múltán a 19 732-es fogoly mégis visszatért, hogy meghaljon. A szeretteivel együtt. A tömeggyilkosság módszerei közben egyre tökéletesedtek, teljesen automatizálódtak: a fejl dést, mint tudjuk, nem lehet feltartóztatni! Most már nem kell er vel vagy hitegetéssel gázkamrába kergetni az embereket, nem kell takarékoskodni a “Cyklon B" dobozokkal, nem kell elégetni a tetemeket (és milyen nehéz munka volt ez, mennyit törték a fejüket az okosok Berlinben is és a helyszínen, amíg többé-kevésbé megfelel módszereket találtak a hullahegyek minél gyorsabb és minél tökéletesebb elégetésére). Egyáltalán semmi nem kell – csak egy gombot kell lenyomni, a többi már megy magától. Igaz, ebben a fennakadás nélkül m köd megsemmisít gépezetben végs soron az is elpusztul, aki a gombot megnyomta – de hát ez már lényegtelen részletkérdés. Viszont micsoda tempó, micsoda ragyogás, milyen tiszta munka! Kár, hogy nincs, aki értékelni tudná. – Na, mit találtál ki? – kérdezem. Marc nem néz rám. Feszülten gondolkozik. – Azt akartam mondani – szólal meg végül –, hogy így azért mégse lehet. Érted? Még ha életben maradunk is – így minek? Ez különben is mindig bántó volt, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek… Te talán nem is tudod, de nekem pokoli mód kellemetlen volt, hiszen jól láttam mindent. Most meg úgy áll a dolog… hát, szóval elég csúnyán: mindenki elpusztult, mi pedig élünk. Miért mi, éppen mi? Jobbak vagyunk talán a többinél? Nem vagyunk jobbak, s t, talán még rosszabbak is. Mégiscsak harcolni kell. Ne légy muzulmán!
– Miért lennénk rosszabbak? – kérdezem nagy er feszítéssel. – És vajon a háború válogat: ki jobb, ki rosszabb? Az egyik elpusztul, a másik életben marad, és kész. – De hiszen ez már nem is háború – ellenkezik komoran Marc. – Ugyan miféle háború ez, ha egyszer nincs ki ellen harcolni, és h sök sincsenek, se megfutamodók, mindenkinek befellegzett? És hogy mi megmaradtunk – ez is nagyon gyanúsan b zlik. – Ha egy atombiztos óvóhelyen volnánk, akkor minden rendben volna, mi? – mondom. – Bár ett l nem lennénk se jobbak, se rosszabbak. Marc makacsul rázza a fejét. – Jól tudod te, mit akarok mondani! Nekem soha nem volt ínyemre, hogy te anyával… szóval ezek a telepatikus históriák – bocsáss meg, de ez, tudod… El ször nem izgatott a dolog, de aztán, amit Natalie-val tettél! – Hát tudtad? – kérdezem, most már kizökkenve a közönyb l. – Már hogyne tudtam volna! Azt hiszed, hülye vagyok? Igenis, és ha már így szóba került, hát megmondom egyenesen: el akartam menni otthonról. El is mentem volna, ha nem jön ez a… Elmentem volna dolgozni, már meg is beszéltem, egy szerkeszt ségben lettem volna küldönc. Együtt laktam volna egy fiúval, felesbe fizettük volna a szobát, egész jó kis szobája volt… Nem azért, mert rosszul éltem veled és anyával, nem! – kap észbe egyszerre. – De már nem bírtam tovább, hogy csak úgy, engedély nélkül benéznek a fejembe, és még parancsolnak is… Nem bírtam, és kész! – De hát téged senki sem bántott – tiltakozom gyöngén, ez a kitörés egészen megrendített. – Natalie-t sem bántottátok, mégis jól elintéztétek! – Marc összerázkódik, arca eltorzul. – Hát bízhatom bennetek ezek után? Bízhat bennünk? És ezt Marc mondja! Na jó, ami az én személyemet illeti, rendben van, a Natalie-féle ügyben ezerszer is hibás vagyok; hibás és lelketlen, mert nem voltam elég körültekint , mert vak voltam és gyenge lelk … de Constance? Hát van a világon még egy ilyen csodálatos anya… ilyen feleség?… – Éppen az a baj, hogy els sorban feleség, és csak aztán anya! – Marc szinte kiabál, és egyszerre úgy rémlik, már hallottam valahol ezeket a szavakat. – Szeret téged, és mindenre kész teérted. Én nem hibáztatom, de nem véd meg sem engem, se Talie-t! Legjobb lesz elt nni innen! Marc észre se vette, hogy közvetlenül a gondolataimra válaszol – a gondolataimra, és nem a szavaimra. Úgy, szóval Constance nem védi meg ket… t lem… Igen, hiszen ezt Natalie mondta. Nem védi meg! Szomorúság és düh tölt el. És gondolod, hogy a távolság védelmet nyújt? Én, aki elbántam
a dühödt, barom SS-ekkel, ne tudnék hatni a saját fiamra? Bármilyen messze is legyen… Marc arca lassan elsápad, ez még a barnára sült arcán is észrevehet . Görcsösen kiegyenesedik, összeszorítja az öklét. Persze, hiszen mindent lát – mindent, amire gondolok. De hát mit lehet tenni? Marc lát – és már felfogta, hogy lát, de ez úgy megrendítette, hogy el se tudja hinni… Eszményi házasság… Eszményi gyerekek… Fénykör… Istenem, micsoda szörny ostobaság ez az egész, hogyan is lehet ekkorát tévedni az én koromban… És Constance? sem értett volna semmit? Vagy megértette, de hallgatott, mert szeret, mert félt engem?… Akkor… akkor, úgy látszik, Harcnak igaza van, és Constance mindenekel tt az én feleségem, és minden más, még a gyerekek is… Marc összevonja s r , sötétarany szemöldökét, összeszorítja ajkát, és feszülten figyel. Elvesztette a talajt maga alól, és megrémült. – Miért csinálod ezt? – kérdezi végül. – Hogy megijessz? Ez… ez aljasság! És egyáltalán képes lennél… – Egyre jobban elsápad. – Nem tudom… – vallom be szintén. – Hiszen te csak tizenhat éves vagy, féltenélek, és ki tudja… – Marc szeme elsötétedik, félek ett l a kitágult, merev pupillától, és sietve befejezem: – És most… most egyáltalán semmit nem csinálok, és egyáltalán nem akarlak megijeszteni… Ez csak úgy magától adódik, már nem függ az akaratomtól… Marc fellélegzik, testtartása meglazul egy kissé, de a kezét még mindig ökölbe szorítja. – Na jó – mondja végül, és én megértem, mennyire megdöbbentik ezek a számára új érzések. – Most legalább látom, hogy igazat mondasz. De magad is megértheted, mi történhetett volna. Te jót akartál nekem, ahogy szegény Natalie-nak is, de megölhettél, rületbe kergethettél volna… brrr! – Borzongás fut végig rajta. – Még akaratod ellenére is… bocsáss meg, de én hallottam, ahogy anyának megmagyaráztad, hogy Talie-val akaratod ellenére alakult így… – Ez egészen más… – mondom csöndesen; a fásultság ismét er t vesz rajtam. – Hát, nem tudom… de most már mindegy! De azt meg tudod nekem magyarázni, miért maradtunk mi életben? összefüggéstelenül, reménytelenül motyogok valamit a Fénykörr l… a szeretet láthatatlan, hatalmas erejér l, az embereket összeköt láthatatlan szálakról… arról, hogy a telepátia meger síti ezt a lelki kapcsolatot… Marc hallgatja, és a fejét rázza. – Éppen így gondoltam: te magad sem tudod, mir l van szó. Most hallgass meg engem. Itt én tovább nem maradhatok. És egyikünk sem, hiszen látod. Elmegy egyik a másik után. Én is el akarok menni. Lehet, hogy ez nem is a
halál, hiszen fogalmunk sincs, mi a helyzet, csak ülünk, mint halak egy poros akváriumban, körülöttünk meg talán ott a tenger, csak el kell szánnunk magunkat. – Marc, te meg rültél! – Nem akarom megadni magam, bár a gy zelemben nem hiszek. – Te látod, hogy én nem igyekszem er vel visszatartani egyik töket sem. Pedig ezt kellene tennem, hiszen a halálba mentek. Csupáncsak azért, mert nem gy zitek türelemmel. – Nem a türelem itt a lényeg – magyarázza Marc. – A kérdés az, hogy mihez kell a türelem. Vagy mi maradtunk csak meg az egész világon, akkor… nos, mindegy, mi lesz, akkor ez nem élet. Vagy pedig vannak még emberek – hát én azért megyek, hogy megkeressem ket. – De Marc, hát te nem tudod, mi az a sugárzás? – Tudom. Nem olvastam róla eleget? Nem láttam elég filmet? De mi itt nem tudjuk, mi van ott, az ablakon kívül. Még Geiger-számlálónk sincs. Honnan tudod, lehet, hogy ez “tiszta" bomba volt, neutronbomba, és talán egyáltalán nincs semmiféle sugárzás. Megdöbbenten hallgatok. És ha valóban így volna? – Ez lehetetlen – mondom végül tompán. – Úgy, lehetetlen! És az, hogy a telepátia megvéd a sugárzástól, az lehetséges? – De hát akkor miért nem jött vissza egyikük sem? – mormolom bizonytalanul, és megpróbálom visszaidézni, mikor is ment el Valérie. – Miért kellene visszajönniük? – kérdezi Marc. Ez belém hasít. Valóban, miért? Mi keresnivalójuk van itt, ha egyszer rájöttek, hogy gyáva vagyok, szánalomra méltó egoista, hogy igazából senkit nem szeretek, és ez a mese a Fénykörr l, a nagy lelki kapcsolatról csak arra jó, hogy a lelki gyengeségemet leplezze? Marc felfogja a gondolataimat, és zavarba jön. Mit érez? Szánalommal vegyes megvetést? Igen, és ráadásul egyre gyanakszik, hogy én szándékosan sugárzóm felé a gondolataimat, és ezt rossz néven veszi. Ugyan! Mit adnék most, ha elbújhatnék, bezárkózhatnék, ha nem lennék olyan átlátszó és kiszolgáltatott! – Szóval te nem akarod ezt? – kérdezi megrökönyödve Marc. – Hát akkor miért?… Szóval valóban kicsúszott a kezedb l az irányítás? – ébred rá a valóságra. – Hát akkor most mondd meg: nincs igazam? Hát lehet veled… Na jó, bocsáss meg. De tudod, én ugyan nem vagyok gyáva, de ezek a dolgok félelmet keltenek bennem. Ez valami ördöngösség vagy mi. És tudod, neked meg kéne gyógyulnod, teljesen tönkrementél… Már anyának is mondtam… Hát tessék, itt van hosszú, türelmes fáradozásom eredménye, az életem igazolása – az én eszményi családom, amelyet oly er s, oly mély kapcsolat f z
egybe, az én Fényköröm, amely védelmet nyújt az ellenséges világgal szemben! A lányom gy löl, a fiam megvet, a feleségem… a feleségem nyilván sajnál, amilyen jóságos, de az életét is végleg tönkretettem. És a többiek? Apámat és Valérie-t elárultam a közönyömmel, és k megtudták, mennyit érek… Még Sophie is, az egyszer lélek azonnal meglátta, mit érek. És ezt hitted te a jöv el futárának, a tökéletes, harmonikus világba nyíló ablaknak? Legalább most légy férfi, és ismerd be a vereséged! – Igen, igen, mindnyájatoknak igaza van, egyedül én vagyok a hibás! – kiáltom, és felsóhajtok a fájdalomtól és a megaláztatástól. Neked is igazad van, Marc! Menj, mire vársz?! Marc egy darabig habozik, riadtan néz rám. – Igen, mindjárt, csak hívom anyát – motyogja. Ehhez azonban már nincs er m. Úgy érzem, most senkit nem tudok elviselni, még Constance-ot sem, vagy talán legf képpen Constance-ot nem. – Nem mész? – A szó alig tud áttörni görcsösen összeszorított ajkamon. – Akkor én… én sem bírom tovább! A teraszajtóhoz ugróm, rohanok, félek, hogy Marc megel z, visszatart; csak egyet akarok, már nem tudatosan – a tudat valahogy kiszorult bel lem, hanem a b römmel, a szívemmel, a kicserepesedett ajkammal, a semmibe markoló kezemmel – elmenni, elmenni bárhová, csak el az összeomlott világom szilánkjai közül. De nem tudok elmenni, egy helyben topogok, lihegek az emberfeletti er feszítést l, a cseng , csillogó szilánkok pedig minden oldalról rám omlanak, bevágódnak a testembe, az agyamba, az elviselhetetlen, rjít fájdalom megvakít, megsiketít, elnémít, megszólalni sincs er m, nincs er m irgalomért könyörögni, csak üvöltök, üvöltök állati üvöltéssel, mint húsz évvel ezel tt. És mint akkor, elborít a megváltó súlyos feketeség, és végre megszabadít a gyötrelmekt l… Kezdett besötétedni, a szoba mélyén már egészen sötét volt, Robert meggyújtotta a dívány melletti kis asztalilámpát. – Claude hamarosan felébred – mondta. – Nagyon kis adagot adtam be. Constance Claude szürke, beesett arcát nézte – csak a könnyen remeg szemhéjak mutatták, hogy él. – Csak nem tudom megérteni, Robert – szólalt meg halkan –, hogyan jutott idáig. Hiszen én éreztem, hogy nincs jól. Maga… maga nem érezte? Robert habozott. – Nézze csak, ez nagyon bonyolult kísérlet volt… – Hirtelen elhallgatott. Constance odafordult.
– Bonyolult kísérlet? – kérdezte vissza lassan. – De hiszen egyszer hipnotikus beavatkozásról volt szó! – Az is volt. – Robert gyufa után kotorászott a zsebeiben. – Csak nem egyszer … Maga is tudja, Claude-dal semmi sem egyszer . – Igen. Mégis, mi volt? – Constance keményen a szemébe nézett. – Nem tudtam egyszer en azt szuggerálni, hogy felejtse el. Vagy hogy fixa ideája volt, az életfilozófiája változzék meg a véleménye. Ez az lényege… Szóval ez az egész a telepátiával, az egymást szeret emberek bens séges kapcsolatával, az ellenállási gócokkal… Szemléletesen meg kellett mutatni neki, mi történik, ha a Fénykör… – Folytassa, kérem – mondta Constance kifejezéstelen arccal. – Nos, ha a Fénykör valósággá válik… a harmadik világháború körülményei között. Ha körös-körül mindenki elpusztul, csak mi maradunk meg, akiket fenntart a szeretete erejével. És minden az szeretetét l és a mi kölcsönös megértésünkt l fog függeni. Constance lehajtott fejjel hosszan elgondolkozott. – Nem értem, hogyan volt ez lehetséges – mondta végül. – Én mindent el re végiggondoltam és el készítettem… Hipnózis… Aztán meg közöttünk nagyon er s telepatikus kapcsolat volt, úgyhogy én lépésr l lépésre ellen rizhettem a kísérletet… Azt ígértem neki, hogy bemutatom az elektródás kísérleteimet… Ezt is felhasználtam a kísérlethez: különböz emlékeket hívtam el … – Szóval Claude végig meg volt gy z dve arról, hogy kitört a háború? – Constance kimért hangja kissé megremegett, köhintett egyet. – De hiszen a háború volt az állandó lidércnyomása, az egész elméletét a háborútól való félelmében gondolta ki! Most már értem… Istenem, Robert, nem lett volna szabad ezt tennie! Ebbe bele is halhat! – Én… nem, valóban nem sejtettem, hogy ilyen er s benne a háborútól való félelem Minden gondolata a háborúhoz, a tábori emlékekhez vezetett. – Maga igazán tudhatja, miket élt át… – De hát én is ott voltam, és Marcel és sokan mások, és mi általában elég ritkán gondolunk rá. – soha nem felejtette el. Nem tudta elfelejteni. – Most már látom… Constance, azt hiszem, ébredezik! Claude lélegzése egyenetlenné vált, felgyorsult, lassúbbodott. Robert és Constance némán állt a dívány mellett. Vártak. Claude kinyitotta a szemét, de egy éles kiáltással azonnal behunyta. – Claude, kedvesem, hogy érzed magad? – kérdezte csöndesen Constance. – Te nem mentél el… és hiába – motyogta Claude csukott szemmel; arcán mélységes gyötrelmek görcse viharzott.
– Fáj a szemed? Próbáld meg kinyitni a szemed, Claude, kérlek, próbáld meg. Claude óvatosan kinyitotta a szemét, és azon nyomban, még hunyorogva, felült a díványon. Arcán zavar tükröz dött. – Várjatok csak… Szóval mégis neutronbomba volt. Robert beharapta az ajkát. – Hallgass meg, Claude, megmagyarázzuk… – kezdte. Claude váratlanul felkelt, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment. A Luxembourg-kertet könny nyári szürkület borította. A fasorban gyerekek játszottak, cseng kacagásuk, a falevelek tompa zizegése és az autógumik surrogása behatolt a Vaugirard utcai öreg ház negyedik emeletén lev dolgozószoba ablakán. Claude álldogált egy percig, aztán visszafordult, és lefeküdt a díványra. – Mi volt velem? – kérdezte csukott szemmel, alig hallhatóan. – Beteg vagyok? – Nem… Emlékszel, megbeszéltük, hogy ma reggel találkozunk? – Ma reggel? – kérdezte döbbenten Claude. – Nem… – Nos, hát ma reggel, tízkor megérkeztél – mondta homlokát ráncolva Robert. – A kocsid most is ott áll a sarkon, a Bonaparte utcában. Feljöttél hozzám, és mostanáig itt voltál a laboratóriumomban. Most este kilenc van. Az utolsó órában aludtál. A kísérlet körülbelül tíz óráig tartott. Constance megérezte, hogy rosszul vagy, és idejött. – Milyen kísérlet? – kérdezte nagyon halkan Claude. Robert elkeseredetten legyintett. – Constance, én nem bírom tovább! Magyarázza meg neki, az isten szerelmére! Constance megfogta Claude kezét. – Csak ne izgasd fel magad, most már mindenen túl vagy. És ne haragudj Robertra, is sajnálja, hogy így alakult… Claude felugrott. Homlokán verejtékgyöngyök csillogtak. – Szóval kísérlet? – kérdezte felsóhajtva. – Hipnózis? És elektródák a halántékon? Ennyi az egész? – Claude, értsd meg… – kezdte Robert. Claude végigsimított nyirkos homlokán. – Kísérlet… – suttogta. – Kísérlet… Én mindig csodáltam az eszedet, Robert! Ilyesmire az SS-ek persze nem gondolhattak! Igaz, az SS-ek nem ismertek engem olyan jól, mint te… Te könnyebben lehatolhattál a legmélyebb rétegekig… és megsemmisíthettél mindent… mindent… egy szálig… – Én nem akartam, Claude… – motyogta Robert. – De meg kellett ezt neked mondanom. Azt akartam, hogy megértsd…
– És megtetted! Nagyszer en megcsináltad! Ne izgulj, mindent megértettem. Csodálatos szemléltet oktatás. Lehajolt, a cip jét kereste. Robert és Constance riadtan összenézett. – Mit akarsz tenni, Claude? – kérdezte Constance. Claude megkötötte a cip f z jét, felállt, felvette a szék hátára vetett zakóját. Megint nagyon sápadt volt, és nem emelte fel a szemét. – Hazamegyek – jelentette ki tompa hangon. – Ide, a városba. Egyedül akarok maradni, hogy gondolkozhassam. – Veled megyek – mondta Constance. – Nem! – Claude megrázta a fejét. – Egyedül kell lennem. Te se kellesz. Ne haragudj, másképp nem megy. Constance Robert-ra nézett, de Robert csak állt, lehajtott fejjel, mintha a lábánál nézegetne valamit. Constance könnyen felsóhajtott és bólintott. – Ahogy akarod, Claude. – Te tudtál err l? – kérdezte hirtelen Claude. Constance habozott egy kicsit. – Tudtam… illetve nem mindenr l… úgy nagyjából – szakadt ki bel le nagy er feszítéssel. – Mi azt akartuk… – Megértettem, mit akartatok – vágott közbe Claude színtelen hangon. – Köszönöm. szinte vagy, mint mindig, mondjuk, inkább majdnem mindig. Most már mindent tudok, amire szükségem van. – Mihez? – kérdezte Constance fojtott hangon. – A feladat megoldásához – ugyanolyan visszafogott, színtelen hangon felelte Claude. A szobában szürke füstkarikák kerengtek, és az enyhe légmozgás az ablak felé úsztatta ket. A kisasztalon, a nagy, fekete hamutartó színültig volt cigarettavégekkel. Robert felállt, és az ablakhoz lépett, de azonnal vissza is fordult, válla idegesen megrándult. – Eszembe jutott, ahogy idejött ehhez az ablakhoz, és megértette, hogy nem volt semmiféle háború… – mondta tompán. – Köszönöm, hogy eljöttél. Már egészen… Marcel a fejét rázta. Sovány, ideges arcán, amelyet hatalmas forradás szelt keresztbe a halántékától az álláig, helytelenít csodálkozás ült. – Igyál csak – mondta, és Robert-nak nyújtotta a félig telt borospoharat. – Talán könnyebben megy a beszélgetés… Egy dolgot nem tudok megérteni: hogyan engedhettétek el egyedül ilyen állapotban? – Kijelentette, hogy egyedül akar lenni. Nem tehettünk semmit. Constance taxival utána ment, látta, hogy valóban hazament. Kés bb többször
odatelefonált, kérte, hogy felmehessen. Claude határozottan visszautasította. Aztán már nem is vette fel a telefont. Constance az utca túloldalán járkált, látta, hogy Claude az ablaknál ül a fotelban, és cigarettázik. Éjjel egy óra körül átment a hálószobába, meggyújtotta a kislámpát. Constance egy kissé megnyugodott, és visszajött ide. Hajnalban felébresztett, hogy Claude meghalt. Elmentünk a Kléber útra, és már messzir l megláttuk a ment autót, a rend rséget… Már halott volt… Hát igen, ez világos, a negyedik emeletr l az utcára… – Mégiscsak másképp kellett volna… – Semmi nem segített volna, így döntött, és el bb vagy utóbb megtette volna. Olyan érzékeny volt, mint egy lány, kis-hit nek, gyönge akaratúnak tartotta magát, valójában pedig vasakarata volt. Nem volt könny megölni. Helyesen mondta, hogy az SS-ek ezt nem tudták elérni – csak én voltam képes erre, én, a legjobb barátja, Constance segítségével. Értsd meg, Marcel, ez csak látszólag öngyilkosság. Ez gyilkosság, és én vagyok a gyilkos. Te jogász vagy, meg kell értened. – Jól van, legyen, ha ragaszkodsz hozzá. De miért csináltad ezt az egészet? Hát nem láttad, hogy veszélyes játék? És Constance… – Igen, valóban nem láttam! Mit gondolsz, ez el re megfontolt gyilkosság? Constance pedig, neki fogalma se volt arról, hogy mire készülök. Azt hitte, egyszer hipnóziskezelés lesz… – És hogyhogy Claude beleegyezett? – Nem is tudott semmir l. Elmeséltem, milyen eredményeket értem el az agyba ültetett elektródokkal. Az intézeti laborban elektródákat helyezünk a kísérleti állatok agyába, embereknél, magad is megérted, rendszerint a koponya felületén kell elhelyezni az elektródákat. Az eredmény nem olyan pontos, de azért szintén nagyon érdekes. Claude vállalta, hogy megpróbálkozzam rajta az elektródák felhelyezésével. A hipnóziskísérleteimr l tudott, de persze fogalma se volt arról, hogy t is hipnotizálni akarom. Felraktam a halántékára az elektródákat, el ször még nem kapcsoltam be az áramot, csak elkezdtem gondolati úton hipnotizálni. Közöttünk mindig kit n kapcsolat volt, úgyhogy gyorsan ment… – Szóval be lehet szuggerálni az embernek, hogy kitört a háború? És mindent lát, mindent átél? – Amit csak akarsz. – Még azt is bele lehet szuggerálni, hogy megsebesült. És én mindent részletesen kigondoltam. Igaz, hamarosan kiderült, hogy messze nem mindent vettem figyelembe, de egyet s mást menet közben is ki lehetett igazítani… Az id érzékelését is egyre helyesbítettem – azt sugalltam, hogy eltelt egy nap… még egy nap… hogy most reggel van, most meg már este… Mély álomba küldtem, aztán azt szuggeráltam, hogy nem egy-két
percet aludt, hanem órákat… érted? Elfelejtettem idejében beadni neki, hogy ebédelt, hogy egyáltalán evett, aztán ezt pótolni kellett, különben gyanút fog… De miért nézel így rám? Mindez nagyon csúnyán hangzik, én elhiszem. De hát én a mi szilárd kapcsolatunkra építettem, te is tudod, még a táborból, hogy volt ez köztünk. Úgy számítottam, hogy hipnózisban ez a kapcsolat még sokkal tökéletesebb lesz. Azt gondoltam, hogy irányítani tudom majd az egész kísérletet. Igen, biztos voltam benne, hogy menni fog. És mintha magam is mindent átéltem volna, amit látott. Akkor tudtam csak igazán megbecsülni, hogy milyen csodálatos er van benne. Hiszen ott, a táborban kimerültén, összeverve, halálfáradtan rákényszerítette az akaratát számára idegen, ellenséges emberekre; néha egyszerre többet is ellen rzése alatt tartott, parancsokat küldött nekik. Nem csoda, hogy a szuggerálás után gyakran elájult. Én magam is azt hittem most néha, hogy elvesztem az eszméletemet, ilyen jó körülmények között is! – És amikor észrevetted, hogy rosszul alakulnak a dolgok, miért nem szakítottad meg a kísérletet? Nyíltan meg kell mondanom, Robert, hogy a viselkedésedet ebben a históriában elejét l végig érthetetlennek tartom. Robert felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Nem tudom… – bökte ki szaggatottan menet közben. – Most másképp áll a dolog… minden úgy összekuszálódott… áruló vagyok, gyilkos… Értsd meg, erre nem számítottam! – Hát mit vártál? – kérdezte Marcel a fotel mélyér l. – Micsoda kegyetlen kísérlet! És kicsodán – a legjobb barátodon, Claude-on! Hogy voltál képes erre mindazok után, amit a táborban átéltünk?… Robert hirtelen odafordult. – Az volt a baj, hogy Claude-ot teljesen megnyomorította a háború. Ezt csak akkor értettem meg, amikor a kísérlet már megkezd dött. – Na és amikor megértetted? – Hogy miért nem szakítottam meg a kísérletet? Hát most hogy magyarázzam ezt meg, pláne neked? Értsd meg, én figyeltem a kísérletet, láttam szinte mindent, amit látott, és úgy véltem, túl fogja élni… Valójában nem tudtam teljesen végiggondolni. Neki egészen eltér reakciói voltak, egészen más az érzékelés? szintje. Az, ami engem csak egy pillanatra izgatott fel, Claude-ot egészen az rületig taszította. És általában egész pszichikuma egyetlen dologra épült: a háború emlékére. Természetesen én vaktában cserélgettem az elektródákat, és ráadásul nem mindig tudtam pontosan, mit lát az adott pillanatban; a leglényegesebb azonban az, hogy rosszul ragadtam meg a gondolatmenetét. Minden emlékezése, minden élménye végs soron a háború gondolatához vezetett. Befogtam neki egy csodás reggelt, kettesben a szerelmével, és akkor még háború se volt, és neki ezzel a kiindulóponttal is
sikerült komor gondolatokhoz elérni: milyen hülyék voltunk mi 1935-ben, semmit nem értettünk… Marcel komoran elnevette magát, és megrázta a fejét. – Na és, ez így van. Én akkor húszéves voltam, és mindenre gondoltam, csak a háborúra nem. – Igen, de most ha visszagondolsz rá, lehet, hogy elszomorodsz, de nyugodt maradsz, ahogyan én magam is. Claude-nál azonban rögtön heves felindulást okozott, túlfeszültséget, és nekem megint újabb emléktöredékeket kellett keresnem, vagy szuggeráláshoz folyamodnom. Pedig akkor már magam is alig álltam a lábamon a fáradtságtól… – Akkor mi az ördögnek… – Értsd meg már, én vitatkoztam vele! Meg kellett gy znöm! – Furcsa módszer a vitatkozásra, nem mondom… – De nem a mi esetünkben! Számunkra ez egészen természetes módszer volt. Hát nem érted, hiszen te ott voltál a táborban! – Na jó, tegyük fel, a módszer jó. És az eredmény? – Csak nem hiszed, hogy szándékosan értem el ilyen eredményt? – Robert fáradtan ereszkedett egy fotelba. – Kockázatos, bonyolult kísérlet volt… Semmi sem alakult úgy, ahogy feltételeztem… Éreztem ezt, de nagyon határozatlanul, nagyon pontatlanul. – Na látod. – De hát csak megközelít feltételezéseim lehettek! Ilyen kísérletet még soha senki nem végzett. Bonyolult hipnotikus beavatkozás és mély, tartós telepatikus kapcsolat egyszerre, és ráadásul még az elektródák! Hát lehet itt pontos kritériumokat felállítani, lehet bármelyik pillanatban egyértelm feleletet adni: igen – igen, nem – nem? Természetesen azonnal észrevettem, hogy Claude nagyon könnyen felindul, és igyekeztem fékezni, tompítani a reakcióit a különösen kiélezett helyzetekben, amikor az elektroenkefalográf tolla túl nagy kilengéseket kezdett rögzíteni a papírszalagon. De hát ha nem sikerül határozott reakciókat kiváltanom, ez a kísérlet cs djét jelentette volna. Érted? Mégis megpróbáltam kiiktatni és tompítani a túl er s reakciókat – például amikor Valérie elment, aztán meg Natalie és az apja… Meghagytam az emlékét, de megparancsoltam, hogy nyugodtabban, filozofikusabban fogja fel, hát akkor… – Az ördög ismeri itt ki magát! – dörmögte Marcel, és bort töltött magának. – Csak beszélsz, beszélsz, és még mindig nem értem, hogy lehetséges mindez. Például hogy mindenki “átlátott" rajta. – Ez csak úgy magától adódott. Sokkal nehezebb lett volna azt szuggerálni neki, hogy lát mindenkit, maga meg áthatolhatatlan, amíg meg nem szólal. Teljesen összezavarodott volna az érzékelése… Meg aztán az én céljaimnak is
jobban megfelelt ez a változat: hogy Claude megtudja, milyen rossz ez másoknak… – Na jó – sóhajtott fel Marcel. – Azért ebben a ti hókuszpókuszotokban mégsem ismerem ki magam, ahogy kellene. Szóval ezt az egész szörny históriát azért tervezted ki, hogy meggy zd Claude-ot. Mir l? Itt is van valami, amit nem értek. Arról, hogy a békéért küzdeni kell? De hát mit bizonyítottál be? Éppen az ellenkez jét. És egyáltalán, miféle módszerek ezek? – Ugyan, ez nem lényeges! – felelte türelmetlenül Robert. – Hogy jön ide a békeharc? Értsd már meg, hiszen teljesen elvakult, egy szakadék szélén sétált, és én láttam, hogy mindjárt lezuhan, és talán mindenkit magával ránt a mélybe Képzeld csak el, mi az, ha az ember egyetlen dologra számít, egyetlenegyre! És ráadásul a legbizonytalanabb, legkilátástalanabb érzelmekre! – Miért volnának kilátástalanok? Szeretet, barátság, család… – Err l nem érdemes vitatkozni, bár szerintem a szül k és gyermekek közti szeretet bonyolult és rendszerint egyoldalú érzés. De ha a szeretett l és a barátságtól, még a leg szintébbt l is túl sokat követelnek, feltétlenül össze fog roppanni. Ilyen az élet. Mintha versenyparipát fognának be a fuvarosszekér elé. Ha az ember megpróbál a szeretettel elzárkózni a világtól, és abban látja az egyetlen menekvést és az egyetlen igazi értéket, elkerülhetetlenül vereséget szenved. Kudarcot vall, akárhogy is kapaszkodik ebbe a szeretetbe! – Hát, ami engem illet, nekem semmi ilyesmi nem jár az eszemben, engem ne agitálj – mondta Marcel. – De hogyan történhetett, hogy Claude ennyire ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez a bels ellenállási gócpontokkal kapcsolatban? Hogy történhetett, hogy Claude Lefèvre, a koncentrációs tábor foglya, a kiváló harcos, az eszményien becsületes ember – egyszerre csak egy ilyen elmélet megszállottja lett?… Hiszen ha jól megnézzük, ez nem más, mint nyárspolgárság! – Na látod! Éppen ez az, amit megpróbáltam vele megértetni! Az ellentmondás ott van, hogy ez a meghatározásom t mélységesen megsértette: szívb l gy lölte a nyárspolgárokat! És meg volt gy z dve arról, hogy az elmélete éppenséggel nyárspolgárellenes. Hogy ezek a bels ellenállási gócok az eljövend harmonikus, gyönyör és igaz világ el retolt hely rségei lesznek. – És ezt hogyan magyarázod? – kérdezte Marcel. – Úgy gondolom, hogy a háború túlságosan mély sebeket hagyott benne. A pszichikuma túl érzékeny, az ilyen finom szervezet számára a tábori élet… – De hát a táborban nagyszer en tartotta magát!
– Félek, hogy egyikünk sem látta, mibe került ez neki. Tízszeresen nehezebb volt neki, mint nekünk, és panasz nélkül elviselt olyan megterheléseket, amelyek nála er sebbeket is összeroppantottak volna. Ezért aztán nem is tudott soha kigyógyulni. Ha nem jön Constance, belehalt volna a bánatába, vagy már akkor öngyilkos lett volna, tizenkilenc évvel ezel tt. – És te, aki mindezt tudtad, hogy tudtad rászánni magad egy ilyen kísérletre, éppen vele? – Hiszen azt magyarázom, hogy igazából csak most értettem ezt meg. A beavatkozást pedig feltétlenül szükségesnek láttam, és Constance is kért rá. Nagyon bántotta ez az eset a lányukkal… tudod, már elmeséltem. És féltette a fiát. – Hát Claude a fiút is belekeverte? – Igazából nem… azaz úgy értem, hogy Claude ezzel külön nem foglalkozott. De addig az esetig Natalie-val sem foglalkozott, a kapcsolat viszont mégis megvolt. Olyan volt már a légkör a családban, hogy feltétlenül… Sokáig nem jártam náluk, az utóbbi hónapokban sokat utaztam, Françoise halála után valahogy nem találtam a helyem… Meg aztán korábban is, többnyire nem otthon találkoztunk, Claude még az óta, 1945 óta ösztönösen húzódozott Françoise-tól… Tudod, nem mintha nem szerette volna, de mindig arra emlékeztette, milyen nehéz volt neki akkor Valérie nélkül és nélkülem… Na és akkor visszajöttem Amerikából, elmentem hozzájuk, ott töltöttem az estét – és szorongás fogott el. Natalie – akár egy él halott, pedig milyen kedves, vidám kislány volt. Marc szinte sohasem ül otthon, és senkivel nem beszél. Constance, mint mindig, derekasan tartja magát, de azért látom, hogy a lelkét mardossa valami. Claude pedig semmit nem vesz észre, csak azt hajtogatja: “Az én eszményi családom, az én Fényköröm, az én ellenállási gócom…" Beszélni se lehetett vele. Ett l a kérdést l eltekintve azonban – család és telepátia – teljesen rendben volt. Sokat dolgozott, éppen egy nagyon érdekes kísérletsorozatot fejezett be. – És te elhatároztad, hogy te is végzel egy kísérletet? – Igen. Tudod, úgy gondoltam, hogy felel s vagyok érte. És Constance is láthatólag így gondolta. Ki akartam gyógyítani ebb l az rült rögeszméb l. De hogyan? Logikai következtetésekkel nem lehetett volna hatni rá: ez hit volt, a logika, a tények itt nem számítottak, így aztán elhatároztam, hogy elkészítem a pszichikai modelljét, a maga kis világának, ennek a Fénykörnek a modelljét, és szemmel láthatóan bebizonyítom, mennyire ingatagok a személyes kapcsolatok a mi világunkban… – A barátság és a szeretet nevében bebizonyítod, hogy a barátságra és a szeretetre nem lehet számítani? – csapott le a gondolatra Marcel. – Nem, Robert, ez egyszer en a fene tudja, micsoda! A kísérleted azonfelül, hogy
embertelen és kegyetlen, még értelmetlen is. Végül is mit tudtál bebizonyítani? Hogy nem lehet a társadalomtól elszigetelt személyes mikrovilágban élni? De hiszen ilyen eszményi elszigeteltség az életben nem létezik. Mesterségesen létrehozott légüres térbe helyezted a kísérletedet. És az sem lehetséges, hogy minden teljesen egy ember akaratától és érzéseit l függjön, pláne ilyen nyílt, tragikus formában. – De hiszen kénytelen voltam mesterségesen kiemelni és hangsúlyozni a lényeget. A modellem nem kicsinyített makettje, inkább szimbóluma Claude bels világának. A tulajdonságaiból adódó logikus következtetés. – Talán igazad van – mondta Marcel rövid szünet után. – De azért: ilyen gyászos ötletet! Mondd csak, Robert, ne haragudj, de voltál te már pszichiáternél? Vagy olyan hogy is hívják, pszichoanalitikusnál? – Kell is ide pszichoanalitikus! Nélküle is tudom, mi vitt bele ebbe a kísérletbe. Megszoktam, hogy felel s vagyok Claude-ért, még a tábori id kb l. Igaz, hogy id sebb volt nálam, de mindig nálam keresett támaszt, valahogy így alakult. Minden csodálatos képességével együtt, a mindennapi életben teljesen tehetetlennek, védtelennek bizonyult. Mint egy tört szárnyú nagy madár – felrepülni, elszakadni a földt l jó darabig nem képes, a földön járni meg nem tud. Igen… Sokan úgy gondolják, hogy a telepatikus képesség atavisztikus jelenség. Akárhogy is van, Claude Lefèvre-t néha olyan embernek láttam, aki a jöv b l, egy ragyogó, harmonikus világból csöppent bele a mi szörny korunkba. És itt halálra kínozták – barátai, ellenségei egyformán… A szeme már az els találkozásnál meghökkentett ott, a hadifogolytáborban. Emlékszem: Claude a hosszú, szürke barakk ajtajában állt, körülöttünk mindent elborító szi latyak, pocsolyák, és minden olyan undorító, hideg, szürke volt, mint az az átkozott barakk. Claude szeme azonban – egy más világból való volt, én mondom neked! Elrohantam mellette, de aztán rögtön visszafordultam, és nem tudtam többé elszakadni a szemét l, olyan ragyogó és szenved volt. Nagy szeme volt, mint egy lánynak, hosszú sötét pillájú szürkéskék szem. – Igaz, rendkívüli szeme volt, különösen amikor elgondolkozott. Amikor azonban transzba esett, én egyszer en féltem ránézni. A szeme fátyolos lett és ijeszt , az arca is valahogy megdermedt… brrr! Hogy bírta ki egyáltalán, igazán… Sokáig hallgattak. – Most mit kell tennem szerinted? – kérdezte végül Robert. – Menjek a rend rségre? Elhiheted, nem a félelem miatt habozok. Könnyebb lenne leülni, amennyit kiszabnak rám, mint így, ahogy most… Constance-nak a szemébe se merek nézni… és… de mit is beszélek, magad is megérted…
– A rend rséget csak hagyd a csudába, ennek semmi értelme. Szinte biztos, hogy felmentenek, közben pedig a vádlottak padjára hurcolod Constance-ot is, és egy csomó cirkusz lesz. Kinek lesz ett l jobb, mi? Ha dics ségre szomjazol, eredj az esti újság szerkeszt ségébe, ott szentté avatnak ezért a szenzációért. – Jogosan gúnyolódsz, megérdemeltem – mondta fáradtan Robert. – De egy dolgot mégis próbálj megérteni: muszáj volt tennem valamit! Ez az egész história rövidesen katasztrófához vezetett volna. Natalie teljesen összeroppant, Claude el bb vagy utóbb felhagyott volna a reménykedéssel, hogy valaha még meggyógyul. És a legfontosabb – Marc el akart menni otthonról. Constance tudta, hogy csak a Natalie iránti szánakozás késlelteti, arra vár, hogy a lány egy kissé jobban legyen, így aztán vagy elment volna Marc, és akkor a Fénykör Claude szeme láttára foszlik szét, vagy – és ez talán még rosszabb – Claude megpróbálta volna Marcot visszatartani hipnózissal, és ugyanúgy feldúlta volna a fia lelkét, ahogy a lányáét. Márpedig hidd el nekem, hogy Constance nem fújt volna riadót ok nélkül, hiszen három embernek is elegend kitartás és higgadtság lakozik benne. – De mégis… meg tudta volna ezt tenni Marc-kal? – Éppen err l van szó! Constance, egy megfelel alkalmat kihasználva, óvatosan megkérdezte t le, mit tenne, ha Marc valami helytelen lépésre készülne. Azt felelte: “Természetesen közbelépnék. Persze meggondoltabb módon, mint Natalie-nál; – de hát csak nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy a fiam a vesztébe rohan…" Ez a válasz annyira megijesztette Constance-ot, hogy azonnal felhívott engem, és megbeszéltünk egy találkozót, tudta legjobban, hogy Claude valóban ezt fogja tenni, ha hagyják. – Ide figyelj, úgy áll a helyzet, hogy meg akartad menteni Claude-ot a katasztrófától, és meggyorsítottad a katasztrófát! Vagy nem? – Nem. Inkább így lehetne megfogalmazni: megpróbáltam oltást adni, hogy megvédjem a halálos betegségt l. – Szép kis oltás, amibe belehal az ember! – Ez még az ellen rzött vakcinákkal is el fordul. Itt pedig túl sok az ismeretlen tényez … – De hát hogy tudtad… Robert megint felugrott. – Hát mit kellett volna tennem? – üvöltötte. – Nézni és hallgatni? Akkor semmiben nem lettem volna hibás, mi? És bár ott pusztulnak el mind a szemem el tt, nyugodtan állíthattam volna, hogy tiszta a lelkiismeretem! Én nem tudok így gondolkodni, értsd meg már! Én soha nem féltem a felel sségt l. Marcel felemelte a fejét, és ránézett.
– Tudod, mit mondok én neked? – kezdte lassan. – Nagyon rossz dolog a felel sségt l való félelem, ebb l már nagyon sok baj származott a földön. De még rosszabb felel sséget vállalni olyasmiért, ami feltartóztathatatlanul kicsúszik az ellen rzésed alól! Robert hosszasan hallgatott, fel-alá járkált a szobában. Aztán leült a fotelba, és bort töltött magának. – Valószín leg igazad van – mondta csöndesen. – De látod, ez nem valami általános felel sségérzet valaki iránt, nem elvont kérdés: felelhet-e X Y-ért? Itt rólunk van szó, rólam és Claude-ról, a mi barátságunkról. Majdnem negyedszázad, majdnem hat év táborban és börtönben… Még te se tudsz mindenr l… Én sok mindent megváltoztattam a sorsában – talán nem mindig a javára. Rávettem Claude-ot, hogy a meggy z dése ellen cselekedjék… illetve hát világos meggy z dése akkoriban nem is nagyon volt – nos, hát mondjuk, a természete ellen. Nem volt harcos természet; én kényszerítettem bele a harcba, és az irántam érzett szeretet miatt tette, amit kellett, na és persze a vele született jóságból és becsületességb l. – Nem értem… – mormolja Marcel. – Mondok egy példát: a szökésünk a hadifogolytáborból. Hiszen akkor énmiattam kellett azokat az embertelen kínzásokat elviselnie a Gestapónál. Ha én nem vagyok, talán egyáltalán nem szökött volna – és jobb is lett volna neki ott ülni a háború végéig, mint Mauthausenba kerülni. És ha megszökött volna, akkor is másképpen, nem azzal az agyafúrtan kigondolt hamispapírhistóriával. Hát miért kínoztak meg minket, kett nket olyan kegyetlenül? Mert nem lehetett kideríteni, honnan tudtuk meg, ki van a menetlistán, és honnan szereztünk rlapokat az igazolványokhoz. A táborirodára mi nem léphettünk be… Úgy vélték, hogy összejátszunk a német parancsnoksággal – szóval a gestaposok ki akarták verni bel lünk a Reich árulóinak, a Führer ellenségeinek nevét… – Nahát! Arra nem is gondoltatok, hogy Claude képességeit eláruljátok? – Ugyan, a gestapósok vagy nem hittek volna egy szót sem, vagy akkor is megöltek volna mindkett nket; mi a fenének nekik két ilyen veszélyes alak?! Ráadásul az ügybe valóban bele volt keverve néhány fiú a parancsnokságról. Ha mindent elmesélünk, úgy, ahogy volt, feltétlenül elvezetnek hozzájuk a szálak. Márpedig rendes fiúk voltak. Nem maradt más hátra, mint mindent rákenni a halottakra, és egy tapodtat se tovább: “Semmi mást nem tudok, öljetek meg!" És Claude mindezt végigcsinálta, és soha egy szóval sem tett nekem szemrehányást. – És te? Te se tettél magadnak szemrehányást? – Én?… Látod, én ebben a vonatkozásban sem értettem meg mindent Claude lelkében. Most, mindezek után már tudom, hogy ha nem avatkozom
bele, másképp élt volna… Igaz, mindig állította, hogy a táborban belehalt volna a bánatba és a vágyakozásba, ha nem találkozik velem… Talán igaza is volt. Hiszen Claude egészen sajátos valaki volt, egészen más, mint a többi. De akkor – akkor azt gondoltam, hogy nagyjából úgy látja a dolgokat, ahogy én. Hogy a harc természetes és magától értet d dolog a számára, hiszen olyan jó szándékú, becsületes, és teljes lelkéb l gy löli a fasisztákat… – Azt akarod mondani, hogy ha nem lesztek barátok, Claude tétlenül ült volna a háború végéig? – kérdezte csodálkozva Marcel. – Nem túl hízelg ez ránézve! – Azt hiszem, Claude tetteit nem lehet a megszokott mértékkel megítélni – mondta fáradtan és t n d én Robert. – valahogy… szóval mintha valami más dimenzióban élt volna… – A mi világunkban mégiscsak a mi mértékünk érvényes, ez megváltoztathatatlan tény. És én azt hiszem, nem csak rajtad múlt a dolog. Egy olyan jó és tiszta ember, mint Claude, nem tudott volna teljes félrevonultságban maradni… Nos, jól van! Marcel elgondolkozott. – Ha jól értem, azt akarod mondani – szólalt meg aztán –, hogy meg voltál gy z dve: Claude minden kegyetlenséget megbocsát neked, amit vele szemben elkövetsz. – Hogy meg fogja érteni: szeretetb l tettem! – helyesbített Robert. – Éppen itt követted el a végzetes hibát, hidd el nekem! El ször megmutattad neki ebben a te modelledben, ahogy nevezed, hogy a szeretetre és a barátságra nem szabad számítani, aztán meg, már ébren, megölted a hitét önmagában és Constance-ban. De hát mit akartál? Az egész világát pozdorjává zúztad – te aztán tudtad, hova kell ütni! –, és azt akartad, hogy ezek után még életben maradjon? Robert barnára sült arca szürkére váltott. – Valószín leg igazad van – mondta teljesen élettelen hangon. – De mit tehettem volna? Valóban azt hittem, hogy a barátság felhatalmaz erre… vagy ha jobban tetszik, kötelességemmé teszi. – Jog vagy kötelesség, hogy kínozd, hogy megöld? A barátság nevében? Igen, kockáztatnod kellett, ezt megértem, de mindennek van határa! Kötelességed lett volna újra elaltatni, amikor láttad, hogy mi megy végbe benne! És elfelejtetni vele mindent! Robert fáradtan ingatta a fejét. – Nem engedett volna a hipnózisnak. Akkorra már teljesen kimerültem, és magam is annyira megrendültem, hogy… Aztán meg – különben sem tudtam volna átállni. Mire volt jó akkor ez az egész kínlódás: az övé és az enyém is? Végig kellett gondolnia, meg kellett értenie…
– De hát mindennek van határa, még a barátságnak is! Nem lehet er szakkal betörni egy ember lelkébe és a magad ízlésére formálni! Amikor Claude próbálta, te felháborodtál, és megsajnáltad a családját. És te magad? Claude, ahogy én látom, felindulásában cselekedett, és maga is keser en megbánta. Te viszont mindent el re kigondoltál és el készítettél! Már megbocsáss, Robert, de ennek a te machinációdnak nagyon táborszaga van. Magasabb szinten persze, hiszen az SS-eknek ilyesmi soha az életben nem jutott volna az eszükbe… Robert lassan, nehézkesen felállt. Arca egészen szürke volt. – Köszönöm – mondta tompán. Marcel is felállt. A vöröses forradás idegesen rángatózott, lüktetett az arcán. – Bocsáss meg, de meg kellett ezt mondanom! Jobb így, meg kell értened… – El ször azt ismételted el, amit Claude mondott: hogy az SS-eknek ez nem jutott volna az eszükbe. Aztán azt, amit én mondtam Claude-nak: “Meg kellett tennem, meg kell értened… Na látod, hogy megy ez – a barátság nevében, a kötelesség nevében? – De hát én csak mondtam, lehet, hogy túl élesen, túl kegyetlenül, de… – Éppen ez az! Te talán biztosan tudod, hol a határ a hasznos kegyetlenség és a halálos kegyetlenség között? Te talán meg tudod pontosan határozni egy ilyen esetben, mekkora gyógyszeradagot kell adni, hogy gyógyítson, és ne öljön? Mindig meg tudod vonni a határt a jó és a rossz között? A táborban ez általában világos volt, de most… Úgy látszik, letértem a helyes útról, ha más irányban is, mint Claude… – Hát ami az irányt illeti, az nálatok, úgy látom, azonos: a tábor… Ne haragudj, de így van. Neked talán soha nem jutott eszedbe, hogy nemcsak Claude, de te is, én is és mindenki, aki így vagy úgy átélte ezt, más ember lett? Figyelj csak ide, emlékezz vissza például, milyen voltál te a háború el tt. Képes lettél volna – nemhogy megtenni, de akár csak elgondolni valami hasonlót a barátoddal kapcsolatban? – Elvont kérdés. Hiszen akkor semmi ilyesmit nem tudtam. – Nem arról van szó, hogy mit tudtál, hanem hogy mire voltál képes. Mi változott meg a lelkedben? – Értem… Hát talán igazad is van… – Robert az ablaknál állt, mélyen beszívta a párás, éjszakai leveg t. – Lehet, hogy a háború sok mindent megváltoztatott, összetört a lelkünkben. Változott a világ, változtunk mi is. A háború el tt el sem tudtuk képzelni, hogy egy ilyen éjszakai es lehull Párizsra, és képes megölni az embereket – most pedig tudjuk, hogy ez lehetséges. De hát aligha mondhatjuk, hogy az emberiség alapvet en megváltozott, akár jó, akár rossz értelemben. Az ember
ember marad, még ha minden bonyolultabb, kuszább lett is… Vagy teljesen elt nt volna a jó és a rossz mércéje? Én egyáltalán nem hiszem. És különben sem beszéltem az egész emberiségr l, bár… Robert odafordult Marcelhoz. – Egy dologra válaszolj mégis nekem: mit tettél volna a helyemben? Ölbe tett kézzel vártad volna a katasztrófát? Vagy mégiscsak megpróbáltál volna beavatkozni, hogy mentsd, ami menthet ? Még ha nagyon kevés reményed van is a sikerre? Még annak a veszélynek az ismeretében is, hogy a hátralev napjaidat önmarcangolással éled le? Mit tettél volna te, Marcel, az én helyemben? Marcel hosszasan hallgatott. Aztán felpillantott. – Nem tudom… – mondta csendesen. – szintén megvallom, nem tudom… ARIADNA GROMOVA Viszonylag korán, tizennyolc-tizenkilenc éves korában kezdett publikálni. Els kritikai és irodalomelméleti cikkeit az ukrán Literaturna Hazeta cím lap közölte, amelynek a munkatársa volt. Egyidej leg a kijevi egyetem bölcsészkarának hallgatója, írni – verseket, elbeszéléseket, színdarabokat – azonban sokkal korábban, majdhogynem hatéves korában kezdett! Els regényét, Az arcvonal keleten van cím t, közvetlenül a háború után írta, de nyomtatásban csak 1958-ban jelent meg. A regény 1941-ben, a megszállt Kijevben játszódik le. Hogy miért választotta éppen ezt a témát? Talán azért, mert a szerz is részt vett a kijevi illegális mozgalom munkájában, 1943-ban a Gestapo letartóztatta, de útban Auschwitz felé, Krakkóban megszökött, és hosszas lengyelországi bolyongás után visszatért Kijevbe, nem sokkal a város felszabadítása el tt. A regény azonban korántsem életrajzi, de nem is dokumentális jelleg , noha bizonyos megtörtént esetek szolgáltatták az élményanyagot. Eleinte nem eléggé bízott önmagában. Els tudományos-fantasztikus regényét 1959-ben V. Komarov csillagásszal közösen írta, Az ismeretlen nyomában címmel. Az els fantasztikus könyvet több kisregény és regény követte: Glegi (1962), Párbaj önmagámmal (1963), Fénykörben (1965), Te is, én is – egy st l származunk! (1967) stb. Az utóbbi id ben ismét társszerz vel dolgozik, éspedig Raffael Nudelmannal, a fantasztikum ismert teoretikusával. 1969-ben a Szmena (Váltás) folyóirat közölte közös szerzeményüket, a Ki kicsoda? cím fantasztikus detektívregényt.
A regényeken, kisregényeken kívül Gromova számos fantasztikumelméleti cikknek a szerz je, mint például A tudományos fantasztikum, A kétarcú jövend , A mozgó valóság világában. SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI KÍSÉRLET Tudományos lehet ségek képzeleti kiaknázásában az írók f ként fizikai, kémiai, csillagászati kutatások eredményeib l és terveib l merítenek. A fantasztikus regényekben el fordulnak a fénynél sebesebb rhajók, a világ rön át is érvényesül távvezérl berendezések, különleges tulajdonságokkal rendelkez anyagok. A történet esetleg élettani kutatási fantáziák eredményét is el revetíti nem emberi eszes lényeknek vagy félig él robotgépeknek az ábrázolásában. Sokkal kevesebbet olvasunk azonban pszichológiai kutatások képzeleti lehet ségeir l, bár a lélektannak is vannak olyan ismeretei, felfedezései, amelyek tudományos fantáziával tovább sz het k, és izgalmas kalandsorozathoz nyújthatnak témát. Mégis mintha az írók visszariadnának a pszichológiai fantáziától, az emberi történésekbe való beavatkozás kiszámíthatatlan következményeit l. A fizikai feltételek képzeleti megváltoztatása bevett irodalmi módszer. Az emberi lét ismert pszichológiai törvényeit azonban még az írói fantázia is ritkán meri módosítani. Ariadna Gromova regénye viszont teljes egészében pszichológiai fantázia. Kérdésfeltevése a szociálpszichológiai vizsgálatokhoz vezet, a történetszövés pedig hipnotikus és telepátiás folyamatot – gondolatolvasást és gondolatbefolyásolást – ír le, tudományos feltevéseinket és lehet ségeinket messzire meghaladó fantáziaszinten. A regény f h se, Claude Lefèvre orvos nehéz helyzetben van, életvezetése konfliktuózus. Robert elvállalja, hogy hipnotikus és elektroenkefalográfiás kombinált módszerrel meggyógyítja Claude-ot. Kezelési stratégiája azon alapszik, hogy hipnotikusan felkeltett tapasztalatok segítségével megpróbálja áthangolni a beteg életszemléletét, megpróbálja kigyomlálni gondolkodásából a veszélyes célokat, eszményeket. Claude-nak ez a veszélyes szemlélete így fogalmazható meg: az egyedül megfelel emberi életszféra a társas kapcsolatok sz k köre, az egy személyhez szorosan tartozó emberek érzelmileg átf tött kiscsoportja. Életünket és társadalmunkat a háborúnak és a pusztulásnak a veszélye fenyegeti (így okoskodik Claude), ez ellen csak úgy védekezhetünk, ha érzelmileg színezett, indulatilag vezérelt ellenállási gócokat alakítunk ki,
személyközpontú érzelmileg összetartott mikrovilágokat a nagy társadalomban. Ezeknek érzelmi töltése, szenvedélye öntörvény társas egységként fogja megvédeni az embert s így az emberiséget a háború és a pusztulás veszélyével szemben. Claude egy francia vers utalása alapján fénykörnek nevezi ezeket az érzelmileg összefogott kis egységeket, a pusztulással szemben kialakított “bels ellenállási gócokat", az eljövend harmonikus világ “el retolt hely rségeit". Robert és Constance szerint ez kóros gondolat, agyrém, téveszme, amelyet ki kell iktatni Claude tudatából. A kezelés hatékony módja az lenne, ha létre lehetne hozni a fénykört, amelyben Claude a középpont, s az szeretete, érzelme mint rendkívüli er fogná össze s tartaná életben a kiscsoport tagjait. Ez a modell adhatná meg Claude-nak azt a tapasztalatot, hogy a fénykör mint “eszményi létforma" nem életképes, az ezen a gondolaton alapuló törekvése téves, másképp kell életét vezetnie. Reális eszközökkel, valóságos feltételek közt ez a modell nem teremthet meg. Robert és Claude személyisége, képzettsége, élettörténete mégis lehet séget ad arra, hogy fiktív, de a kezelés szempontjából hatékonynak ígérkez modellhelyzetet alakítsanak ki. Olyan helyzetet, amelyben egy személy érzelmi teherbíró-képessége, szeretetének ereje minden résztvev számára a lét vagy nemlét kérdése, így derülhet ki, hogy képes-e egy ember tartós, egyenletes, egyértelm szeretetmegnyilvánulásra, képes-e folyamatosan táplálni szeretettel a hozzátartozóit, ahogyan az anya táplálja a köldökzsinóron át a magzatot. A modellhelyzetet az teszi lehet vé, hogy Claude és Robert rendkívüli telepatikus képességekkel rendelkeznek. Robert neurofiziológiai ismeretekkel alátámasztva, Claude spontán tehetséggel képes távolba látni gondolatokat, parancsokat sugallni és akarater vel gondolati úton beavatkozni mások cselekvési indítékrendszerébe. Claude-nak ez a tulajdonsága a második világháborúban, a német koncentrációs táborban alakult ki. Claude-nak erre a különleges képességére építi Robert a terápiát. Elaltatja, hipnotikus kapcsolatba lép vele, és a neurofiziológiai kísérletei során kialakított elektródrendszerrel avatkozik bele a gondolkodásába. Átprogramozza a képzetáramlását, valójában soha meg nem történt tapasztalatokat, soha nem észlelt benyomásokat sugall neki. Altatószerekkel, hipnotikus kapcsolattal, az agyra er sített elektródrendszerrel alakítja ki a befolyásolás tele-pátiás csatornáját. S ezen át fiktív feltételek közé, egy nem létez létbe helyezi Claude-ot. Érzékszervi csalódásokból, sugallatokból
megteremti Claude képzetáramlásában a fénykört: az élmények szintjén hozza létre Claude téveszmerendszerének a zárt világát. A telepátiás hatás alatt Claude élmény-szer én úgy éli meg, mintha bekövetkezett volna az atomháború: minden elpusztult, az élet megsz nt, s egy kihalt világban magára maradt a villájában, családjával és Robert-rel, összesen heten, akik túlélték a világkataklizmát. A hipnotikus állapotban Claude tudja, hogy az telepátiás képessége ellenállt az atomfelh nek, a föld alatti beton óvóhelyeknél jobban és biztosabban védte meg szeretteit a végpusztulástól. Az szeretete, az szolidaritása a ment öv, amelyben apja, felesége, gyerekei megkapaszkodhatnak, és életben maradhatnak. Robert tehát azt az élményt hipnotizálja barátjának, hogy a fénykör megvalósult, az emberiség elpusztult, és az az érzelmileg összetartott csoport a világban még esetleg fennmaradt egy-két hasonló csoporttal együtt valóban az emberiség jövend je: a szeretet- és szolidaritás-központú kiscsoport az atomsugárzásnál is er sebbnek bizonyult. S ezzel, hipnotikus álomban, az ébrenlét élményerejével kezdetét veszi a nagy próbatétel. Elég szeretetet tud-e nyújtani Claude az életben maradottaknak ahhoz, hogy pusztán érzelmi táplálékkal fennmaradjanak? Elbírják-e a függ ségnek ezt a feszültségét azok, akik Claude szeretetének a ment övébe kapaszkodnak? Robert, a kísérlet vezet je, gondosan adagolja a benyomásokat, amelyek érzékiéiként hatnak, jóllehet nem valós történésr l nyújtanak információt. Hipnózissal építi be Claude gondolkodásába az id múlását: a lefekvésnek, a fölkelésnek, az étkezésnek, az alvásnak a benyomásait, amelyek azt az érzést keltik, hogy napok-hetek teltek el. Majd telepátiás-csatornán át felidézteti azokat a lesüllyedt emlékeket, elhalványodott indulatokat, amelyek Claudenak és a fény kör többi tagjának a konfliktusából maradtak vissza, s fokozatos felnagyításukkal érzékeltetik a fénykör hiábavalóságát. A hipnotikus álomban Claude tovább szövi a konfliktusokat. Els felesége, Valérie, akit közel húsz év után Claude szeretete mentett ki a pusztulásból, nem vállalja tovább a függ séget. Kimegy a világba, a rádiummal mérgezett leveg be, a halálba, így megy el kés bb Claude apja, majd lánya, Natalie is. Nem vállalják az egy szálon való függést, akkor sem, ha ezt a szálat szeretetb l fonják. Robert, készülékének segítségével, leolvassa, hogy a konfliktusok az álomban kiélez dnek, a fénykör illúziója felbomlik. Ezzel szerinte a kezelés véget érhet. Felkelti Claude-ot. Claude felébred, Párizsban van, Robert szobájában. Összesen tíz órát aludt. Odamegy az ablakhoz, látja, hogy Párizs él, sértetlen. Nem volt háború. Minden, amit megélt, csupán hipnotikus álom: illúzió, nem valós történés. Hazamegy, öngyilkosságot követ el.
Claude öngyilkossága után Robert és Constance Harcéihoz fordul, aki a háború alatt ellenállási csoportjuk vezet je volt. Marcel a koncentrációs táborból ismerte Claude telepátiás képességét, a hipnózis ösvényeit, a gondolati távirányítás csatornáit. Neki mondja el Robert, hogy miért kellett a kísérletnek kudarcot vallania. A háború megrontotta, megnyomorította Claude-ot, nem tudott másra gondolni, csak a háborús emlékeire. Hiába adagolt be Robert a telepátiás csatornán át kellemes vágyakat, hiába próbált felidézni idillikus emlékeket, Claude nem tudott megmaradni ezeknek a vonalán, gyorsan leágazott, és visszakanyarodott a koncentrációs tábor viszonylataihoz. Ennek tapasztalatroncsai, emlékezeti töredékei uralták a képzetáramlását. Mindenhonnan ide tért vissza. Hiába elevenedett fel egy napfényes tavaszi kirándulás emléknyoma virágos réttel, szerelmi együttléttel, a társítások azonnal visszasodorták a képzetáramlást a szögesdrótok közé, a gázkamrák szomszédságában eltöltött élethez, a meg-kínoztatás emlékeihez. A kísérletnek a gyógyítási része teljes kudarcot vallott. Nemhogy meggyógyította volna Claude-ot, a halálba taszította. A kísérletnek az ismereti része mégsem volt kudarc. Kiderült, hogy a fénykörnek mint eszményi életvezetésnek a gondolata téves: a mikrovilág mint a harmonikus jövend támaszpontja, nem fenntartható. Nincs olyan szeretet, nincs olyan szolidaritás, amely egy elszigetelt, kizárólag érzelmi szálakkal összef zött világot fenntartson. Az emberi kapcsolatok labilisak, át meg át vannak hálózva olyan feszültségekkel, amelyek a zárt kisvilágban elviselhetetlenné válnak. S itt jutunk el a regény tulajdonképpeni mondanivalójához. A tudományos-ismeretterjeszt irodalom m faji lényegéhez tartozik, hogy életvezetési-morális problémákra igyekszik választ adni. A sci-fi jelleg a tudományos-technikai lehet ségek képzeleti kiaknázásával a valóságban nem létez , rendkívüli körülményeket teremthet meg, amelyekben a kérdéses etikai konfliktusok kiélez dnek. A Fénykör szerz je is a tudományosismeretterjeszt irodalomnak a lehet ségét hasznosította, így hozta létre a modellhelyzetet, amelyben fontos életvezetési-morális problémára adhatunk feleletet. A probléma a kiscsoport és a nagy társadalom viszonyának a dilemmája. Ha a társadalmi beilleszkedés nehéz, ha a társadalom a kötelességnek és a felel sségnek a rendszerével boldogtalanná teszi az embert, de egyedül élni mégsem tudunk, vajon nem az-e a, megfelel megoldás, hogy érzelem vezérelt, spontán kiscsoportokban éljünk? Mi lenne, ha olyan mikrovilágokat teremtenénk, amelyeket nem a társadalmi munkamegosztásnak és az ehhez tapadó felel sségnek a rendszere szabályoz, hanem az érzelem és a szenvedély? A fantasztikus kísérletben kiderült, hogy az érzelemközpontú mikrovilág modellje nem funkcionál, szétesik. Lehet, hogy érzelemvezérelt kiscsoportban jó élni, de egy ilyen kiscsoport csak a
nagy társadalom hálózatában életképes. A fénykör létezéséhez a társadalom kiegyenlít jellege szükséges; funkcióknak, szerepeknek a kialakítása, igények és perspektívák, amelyek messze túlmutatnak a kis körön, s így el segítik az ott keletkez feszültségek feloldását, levezetését. A fénykörnek mint életvezetési-morális modellnek a kudarca azt a szociálpszichológiai tételt valószín síti, hogy a kiscsoportok csak a nagy társadalom hálózatában létezhetnek. A regény másik tanulságát Marcel, a rezon r fogalmazza meg. Igaz, Claude gondolkodása továbbra is a háborúhoz köt dik; képzetei, emlékei megtapadtak a háborúban, a koncentrációs táborban. De nemcsak Claude-ot nyomorította meg a háború, hanem Robert-t is. Az eljárás, amelyhez Robert folyamodott – a neurofiziológiai és telepátiás eszközök kombinációjával kialakított gyógyító eljárás –, a háborús körülmények által eltorzított ember m ve. Robert a háborúban és a koncentrációs táborban megtanult manipulációs eszközöket vitte tovább, úgy próbálta telepatikus csatornákon át manipulálni barátját, ahogyan az életükért küzd emberek manipulálni igyekeztek SS- reiket. A koncentrációs tábor szörny öröksége talán éppen az, hogy Claude és Robert, akik harcoltak ellene, és legy zték, nem tudtak megszabadulni a háború alatt kialakított manipulációs eljárásoktól. Beavatkoznak mások gondolataiba, erkölcsileg meg nem engedhet módon akarják alakítani tudatukat. Márpedig ez az eljárás összeegyeztethetetlen az embernek, az egyéniségnek a tiszteletével. Így ad feleletet Gromova a tudományosfantasztikus irodalom m faji lehet ségeinek a felhasználásával bonyolult erkölcsi problémákra, így szemlélteti, hogy az emberi kiscsoportok a társadalom szabályozása nélkül életképtelenek. Az emberiség jöv jét nem az érzelem vezérelt mikrovilág, hanem a társadalmi cselekvés biztosítja. S egyben etikai meggondolás alapján utasít el minden próbálkozást, amely akár hipnotikus telepátiás úton is, de áthangolni, “átprogramozni" igyekszik tudatunkat. Mérei Ferenc
