2
A
reggel mindig még sötétben vette kezdetét:
serényen elvégezték a ház körüli feladatokat, hogy mire a nap felkúszik a láthatatlan horizontra, majd a sötét fák ágaira, már minden készen álljon. Tegyél fát a fáskosárba. Tegyél tejet a tejescsöbörbe. (Ahogy George keresztülvág az udvaron, a lábának ütődő sajtár csörömpölése belehasít a makulátlan éjszakába, és felébreszti a többi gyereket, akik a hajnal hidegétől és a rájuk váró házimunkától tartva, szuszogva, ásítozva még mélyebbre fúrják magukat meleg ágyukba. Mire anya benyit a szobába, Marjorie már felült az ágyában és hangosan zihál, Darla pedig, amint kinyitja a szemét, közli, hogy: Késik a nap. Mami, késik a nap! Biztos, hogy tegnap korábban kelt föl! Valami baj van! Joe bal lábával az overallja jobb szárában vigyorog, és palacsintát kér juharsziruppal – ez a kedvence.) Húzz vizet. Rakd meg a tüzet. Hideg reggeleidet betölti az a szívfájdító tény, hogy bár nem érezzük jól magunkat e világban, csak ez ada73
tott nekünk, hogy ez az, ami a miénk, de ez a világ tele van szenvedéssel; azaz végeredményben csak a szenvedést mondhatjuk a magunkénak, de még ez is jobb, mint a semmi, nem igaz? Örvendezz hát, miközben a dérlepte fahasábokat hasogatod, zsibbadt kézzel markolva a fejszét, örvendezz, hogy bizonytalanságod Isten akarata, hogy az Ő kegyelme nyilvánul meg benne, és hogy épp ez az, ami gyönyörű, mert bizonytalanságod egy nagyobb bizonyosság részét képezi, ahogy azt apád is mondogatta mindig prédikációi során és odahaza is. És ahogy a fejsze a fába harap, vigasztaljon a tudat, hogy a szívedben élő fájdalom és a lelkedben lappangó bizonytalanság azt jelenti, hogy továbbra is életben vagy, továbbra is ember vagy, és továbbra is nyitott vagy a világ szépségére, noha semmit sem tettél, amivel kiérdemelted volna, hogy ilyen szépségben legyen részed. És ha neheztelsz a szívedben élő fájdalom miatt, ne feledd: épp elég hamar meghalsz és a föld alá kerülsz úgyis. Howard nem szerette ezt a szívfájdalmat. Zokon vette, hogy ezzel ébredt minden reggel, és addig meg sem szabadult tőle, amíg fel nem öltözött, és meg nem itta a kávéját; néha még akkor is ott élt benne ez az érzés, amikor sorra vette a batáron lévő árukészletet, megetette és befogta Edward herceget, sőt, akkor is, amikor már végzett a napi körútjával, és akkor is, amikor álomba merült, és néha még álmaiban is kísértette. Egyaránt neheztelt a fájdalomra, és magára a neheztelésére is, mert saját szelleme és alázata korlátait látta benne, jóllehet tisztában volt azzal, hogy minden emberre ugyanez a teher nehezedik. Neheztelt a fájdalomra, mert a fájdalom hívatlan dolog volt, erőszakkal rákényszerített ítélet, és 74
hiába bátorította magát minden reggel, zavarba ejtette ez az érzés, amely mindig jelen volt benne, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz napja volt-e, hogy nagy jótéteményeket vagy kisebb kihágásokat tapasztalt-e aznap, hogy ismeretlen eredetű gyász vagy ok nélküli öröm töltötte-e be a lelkét. Ez a reggel – amely az első hétfő reggel volt az óta a péntek óta, amikor havazott pirkadatkor, és amikor Howard leszállt a szekeréről, hogy elnézzen egy mezőt, ahol valaha egy tanya állt, és ahol azt a különös szerkezetet készítette poriomániásan elbóklászó állapotában, azt a gally-, fű- és virágszőttest, amelyről már meg is feledkezett azóta, és ahol rohamot kapott, hogy aztán dideregve ébredjen, nagy nehezen rájöjjön, kicsoda ő, és hol is van, és végül hazakeveredjen valahogy –, ez a reggel azt a félelmet hozta magával Howard számára, hogy az egyik aznap bejárni tervezett dűlőúton egy újabb roham, újabb villámcsapás rejtőzik összetekeredve valamelyik kő vagy farönk mögött, egy fa üregében vagy valami furcsa fészekben, csak arra várva, hogy előpattanjon, felrobbanjon és felnyársalja, amint elhalad mellette a batárral. Micsoda kevélység! Micsoda arcátlanság azt feltételezni, hogy ekkora figyelem irányul az emberre, legyen az akár jó-, akár rosszindulatú. Oltalmazd magad akár önmagad ellenében is. Nézd csak meg poros kalapod tetejét: olcsó, megfonnyadt nemezholmi, tele az eggyel korábbi fonnyadt és foltozott nemezkalap maradékából származó foltokkal. Még ilyen koronát! Hát miféle uralkodó vagy te, hogy ily nagy kellemetlenségeket érdemelsz, miféle fontos személyiség, hogy Isten félbe75
hagyja, bármivel foglalkozzon is éppen, csak hogy villámokat hajigáljon a fejedre? Emelkedj följebb, a fák fölé. A koronádat már így is nehéz észrevenni az út porától és az árkok mocskától, de azért még figyelemreméltó jelenség vagy. Emelkedj még följebb, mondjuk, abba a magasságba, ahol a feketerigók verdesnek – nos, hová tűntél? Óh, igen, talán ott – ugye, te vagy az a parányi alak, aki centiről centire vánszorog előre útján? Nos, emelkedj csak még följebb, egészen a felhők hasáig – most vajon hova tűntél? És még följebb, oda, ahol már a hold hegyeibe ütöd a lábujjadat, ha nem vigyázol. Hol vagy most? Mi több, hol van az otthonod, hol a megye, az állam, amelyben élsz, hova tűnt az országod? Áh, megvan, ott vannak. Még följebb hát, oda, ahol hajad és szemöldököd lángra kap a napkitörések szikráitól. Melyik ragyogó égitesten is kormányzod sárbirodalmadat, hol hajtod szappanokkal megrakott szekeredet? Azon ott, nagyon jó. Remélem, nem tévedsz, mert a Marson nemigen van szükség üstfoltozókra és szatócsokra. És tovább, még följebb, elhaladva a tenger istenéről elnevezett, nyolcadik bolygó mellett, és még tovább, túl az árnyékba burkolózó kilencediken, amely ekkoriban még csak az emberek álmaiban létezik – na, most vajon hova lettél? A milliónyi szikrázó fazetta melyikét nevezed otthonodnak? Hol van a hely, ahol gürcölve igyekszel vevőket szerezni, ahol a földre zuhansz, és a fűben hányod-veted magad? Az idő melegebbre fordult, így vasárnaponként, istentiszteletek után a család rendszeresen kiült a ház utcafrontjának teljes hosszában végigfutó, széles vadvirág76
gallérral övezett verandára. Július eleje volt, a murok és a galambvirág, a százszorszép és a csillagvirág időszaka; az épület előtti gyepet lóhere- és muharfoltok pettyezték, köztük egy ágyásnyi füzény virított. A veranda egyenetlen padlója enyhén lejtett a bejárati ajtó felől az ebédlőasztalt is láttatni engedő konyhaablak felé: az utca felől nézve úgy tűnt, mintha a ház balra, a tornác pedig jobbra dőlne, és csak egymásra gyakorolt kölcsönös ellentartó hatásuk miatt maradnának álló helyzetben; a másik irányból szemlélve azonban épp az ellenkezője tűnt igaznak, mintha ház és veranda egymásra roskadt volna, és csak a súlyuk akadályozta volna meg, hogy felboruljanak. De bármilyen szögből nézte is az ember, a ház silány tákolmány volt: a falak látszatra mintha bármelyik pillanatban ledőlhettek volna, sorra egyik a másikra, tetejükbe pedig a rogyadozó tető, hogy a kilapult ház végül takaros kis kupacot képezzen a földön. A tornác festetlen deszkái ezüstfehérre fakultak – a felhőkkel terhes ég gyakran ugyanezt a színt öltötte magára, és ilyenkor szinte csak az erezet hiányzott belőle ahhoz, hogy valóban fává legyen –, a deszkapadlót pedig mintha a legapróbb szellő is felkavarhatta és égbolttá változtathatta volna. Volt egy talpalatnyi hely közvetlenül az ajtó jobb oldala mellett, amelyre ha rálépett valaki, az egész építmény megrázkódott, himbálózni kezdett, mintha csak egy faág végére építették volna. Az ablakok alatt két elaggott szék állt: egyikük egy vén hintaszék volt, amelyet valaha vörösre festettek, ebben szokott ülni Kathleen borsót vagy babot fejtve, innen kiabált rá időről időre az oldalsó parcellában hengerbucskázó Joe-ra, hogy: Gyere csak közelebb, ide, ahol 77
látlak! Howard rendszerint a másik székben foglalt helyet, amelynek bőr háttámlája paralelogrammát képzett a talajjal, és amely hol erre, hol arra az oldalára dőlt, attól függően, hogy milyen testhelyzetet vett fel rajta; támlája már kezdett szétesni az eresztékeinél, így a férfinak párpercenként fel kellett állnia, hogy összekalapálja a bútordarabot. A gyerekek felfordított vödrökön vagy ládákon kaptak helyet, Pajtás kutya és Russell macska pedig a deszkák napsütötte foltjain hevertek. Darla és Marjorie néha besegített Kathleennek: Marjorie olyankor, amikor épp nem az emeleti hálószobában feküdt a virágpor vagy a parlagfű által kiváltott asztmarohamtól szenvedve, Darla pedig, amíg meg nem pillantott egy darazsat vagy egy méhet, márpedig ez előbb-utóbb mindig bekövetkezett. A kislány ilyenkor sikítva bemenekült a ház tompán kongó mélyére, gyakran a tornác rugózó pontját is útba ejtve, miközben a család többi tagja elszántan próbálta visszanyerni egyensúlyát a ringatózó verandán. Howard és George kártyázott, cribbage-et játszottak. – Kezdetnek egy hetes. – Másodjára tizenöt. – Aztán huszonkettő. – És harminc. – Megyek. – És harmincegy. Táblájuk nem volt, az újság képregényoldalának margóján tartották számon az állást. Apa azt mondta, George, nem találom a táblát, én pedig azt mondtam, az fura, apa, ott kell lennie a verandán, ahol hagytuk. Vagy egy órán át úgy tettem, mintha segítenék neki keresni, amíg végül felad78
ta a dolgot, és én is úgy tettem, mintha feladnám, és aztán egy újságpapírra írtuk a pontjainkat. Én tettem el a táblát. Elloptam, és átvittem Rayék fészerébe, ahol üveggolyókban meg nyílhegyekben játszottunk, és közben cigarettáztunk. – Elnéztél egy tizenötöst, az a bubi pedig még három pont nekem. – Hát, igen, már megint megfogtál, George. – Mindjárt megvan a százhuszonegy, te meg még sehol nem tartasz. – Eredj, szedd össze az öcsédet – mondta Kathleen. – Hozd ide előre. – Ne nézz bele a lapjaimba! – Nem fogok. És George ment, ment bizony. Befordult a ház sarkán, elkiáltotta az öccse nevét, majd amikor meglátta, hogy Joe egy maroknyi virágot csócsál két faág közé szorulva, felkapott egy kavicsot, és hozzávágta. A kő pont fülön találta a fiút, aki elsírta magát, George pedig hangosan, hogy az anyja és az apja is meghallja a ház túloldalán, így szólt: – Jaj, ne sírj, Joe, mindjárt kiszedlek onnan. Ne sírj már; hozok egy kis vizet, és kimossuk a szádból azt a keserű madártejet meg százszorszépet. És a nyírfakéregből és lehullott falevelekből eszkábált miniatűr hajók, amelyeket az átlátszóan tiszta és hideg vizekre bocsáttattak? Vajon hány makkal, fekete tollakkal vagy a váratlan helyzettől összezavarodott sáskákkal megrakott kincses flotta indult útnak kis tavak közepe felé, vagy lefelé az őszi patakok hullámain? A tengerek habjait hasító, vasból készült hajótestek mellett ne fe79
ledkezzünk meg a legkisebb fűből font bárkákról sem, mert mind egyformán az ember álmaiból rögtönzött alkotmányok, és mind tönkre romlanak majd, akár az óceán állandó ostromának, akár az októberi szellőknek köszönhetően. És mi van azokkal a bárkákkal, amelyeket azért építettek, hogy lángok emésszék el őket? Egyik este, már vacsora után, naplementekor, amikor a házhoz közeli erdőben sétált, Howard megpillantotta George-ot, aki az ösvény közepén térdelve feszülten vizsgált valamit a földön. A fiú nem hallotta meg őt, így Howard csendben belépett a fák közé, és figyelni kezdte fiát. George hirtelen felpattant, és visszasietett az úton a ház felé, majd egy perccel azután, hogy kikerült apja látóteréből, becsapódott mögötte a verandára nyíló ajtó. Howard odalépett, ahol a fia térdelt az imént, és egy döglött egeret talált a levelek között – az állat úgy összegömbölyödött, mintha csak aludna. Nem lehetett túl régóta halott: amikor a férfi megérintette a bakancsa orrával, az egér feje hátranyaklott, végtagjai pedig szélesre tárultak, amikor pedig elvette a lábát, a test visszapöndörödött korábbi helyzetébe. Ismét csapódott a veranda ajtaja, így Howard visszalépett a fák takarásába. Visszatérve George újságpapírba tekerte az egér hulláját, konyhai spárgával szorosan összekötötte a rögtönzött szemfedelet, majd betette a csomagot egy üres gyufásdobozba. Howard petróleumszagot érzett, és rájött, hogy fia átitatta az újságpapírt a gyúlékony folyadékkal. Az udvar mögötti erdősávon túl volt egy kis tó, amelyet minden évben útba ejtett vándorlása során két vadkacsapár és egy rajnyi kanadai lúd. Bár egyetlen pontján 80
sem volt mélyebb másfél méternél, George néhanapján horgászott benne, és olykor fogott is pár apró pisztrángot, amelyeket aztán megsütött a tavacska partján rakott tűzön. Vasárnaponként mindig naplementekor jött ki ide, mivel a kora nyári estéken a tiszavirágok és a tegzeslegyek felcsalogatták a halakat a víz felszínére. Az este egy adott pontján aztán denevérek jelentek meg a sötétségből a víz fölött, hogy a rovarokból lakmározzanak. George ilyenkor eltette a horgászbotját, mivel a szárnyas emlősök az ő csalijára is le-lecsaptak, és kísértette őt a gondolat, hogy az egyikük felnyársalja magát szakállas horgára, és miközben tombolva, sikoltozva szabadulni próbál, szétszaggatja törékeny szárnyait. Elképzelni sem tudta, hogy esetleg megragadja a denevért, és kitépi belőle a horgot, így az tűnt volna számára az egyetlen megoldásnak, hogy a horgászzsinór végén vergődő állatot otthagyva elrohan, és csak másnap reggel tér vissza, hogy összeszedje a botját, remélve, hogy az éjszaka során arra tévedt egy róka, és felfalta a denevért (ugyanakkor nem nyelte le a horgot is, és nem szenved valahol a fák között küszködve, a beleiből kiinduló, a torkán végigkúszó, a szája szélét felszakító, feszes damilnál fogva maga után cibálva a horgászbotot). Tehát amikor feltűntek a denevérek, George megfőzte az aznapi fogását – már ha akadt aznap hal a horgára –, elnézte, ahogy a tóra rátelepszik a sötétség, aztán hazaballagott. George lement a víz partjára, Howard pedig biztos távolból, halkan követte. A fiú a zsebkésével levágott egy darabot a parton álló nyírfák egyikének kérgéből, majd egy vastag varrótű és sötét cérna segítségével mindkét végét összevarrta, kenu alakú hajócskát hozva létre. Ez81
után betette a hajóba az apró koporsót, és mellétett egy, a zsebéből előhalászott széndarabot, majd gyufát vett elő, végighúzta overallja cipzárján, meggyújtotta a szenet, és útjára indította az apró bárkát. Ahogy a törékeny alkotmány kiúszott a vízre, a lassan égő szén megvilágította a nyírfakérget, amely így valamiféle belülről izzó állati irhának tűnt. A levegő mozdulatlan volt, a tó felszíne simán, olajosan tükrözte vissza az eget, és olajszerűen sűrűnek is tűnt – a kis hajó keltette fodrozódások olyan lassan ültek el, mintha a vízfelszín aznap éjjel a szokásosnál nagyobb ellenállást fejtett volna ki a rajta keresztülhaladó tárgyakkal szemben. Fehér éjjelilepkeraj emelkedett fel a tavacska szélén növő fűből, hogy vadul verdesve szárnyaikkal körbezsongják a tüzet, amely lassanként elérte a gyufásdobozt, és addig dörgölőzött hozzá, amíg fehér füst emelkedett a magasba. Amikor a lángok bejutottak a doboz belsejébe, és megérintették a petróleummal átitatott halotti leplet, a tűz tompa, puffanó hang kíséretében fellobbant, és elnyelte a ravatalt. Ropogott a nyírfakéreg, szikrák pattogtak, majd újabb fehéres füsttölcsér fröccsent a magasba; Howard úgy gondolta, ekkor éghetett el az egér. A víz színén táncoló tűz megvilágította George körvonalait. A máglya végül egy utolsó füstkilövellés kíséretében, szisszenő hangot hallatva elsüllyedt, és ismét sötétség borult az elcsendesedő tóra. Howard a hamvasztásokra gondolt, a sárkányhajóik fedélzetén emelt halotti ágyon heverő, kardjukat markoló viking királyokra, akiket a tűznek adtak, és útnak indítottak a sötét hullámokba, miközben a lángok lobogó jelzőzászlókként táncoltak a tatban. 82
A férfi inkább érezte, mintsem látta, amikor fia elhaladt előtte a sötétben; kivárt, hallgatta, ahogy George átvág az erdősávon, majd az udvarukon, és bemegy a házba, és csak ezután indult el ő is az ösvényen, de elhaladt az otthonuk mellett, kisétált az útra, és onnan fordult vissza, hogy ha bárki meglátná odabentről, úgy tűnjön, mintha a korábban bejelentett, vacsora utáni sétájáról térne vissza. Amikor a ház elé ért, az ablakon keresztül látta, hogy George, Darla és Marjorie a leckéjét írja az ebédlőasztalnál. Mézben fizetem meg a tartozásomat! Mi lenne, ha a szekér nem kerekeken guruló ház lenne, hanem egy méhbirodalomnak adna otthont? Az egyik oldalán lenne egy réz sarokpántokkal a tetőhöz erősített fatábla, amelyet felnyitva ki lehetne támasztani a sarkaihoz rögzített rudak segítségével. Lennének a kaptárokra néző ablakok, az emberek odaállhatnának, hogy megfigyeljék a méheket munka közben, én pedig előadást tarthatnék nekik a rovarok szokásairól, szorgos munkájukról és hűségükről. Mondjuk, fejenként két centet kérnék tőlük, de a gyerekek ingyen is megnézhetnék a kaptárokat. Az iskolákból egész osztályok jöhetnének, vagy ami még jobb, én mennék el az iskolákhoz, és ott, az udvaron mutatnám be a méheket. Ültethetnék egy virágágyást a kocsi tetejére a virágpor miatt, a kaptárok bejáratát pedig az ablakkal ellentétes oldalra tenném, hogy a nézők ne zavarják a méheket. A batár végébe építhetnék valami szekrényféleséget tele mézescsuprokkal, méhviasszal és színes szalaggal átkötött lépes mézzel, amit az előadás után árusíthatnék a közönség 83
tagjainak. Az oldalfalon pedig ott virítana a felirat: „Crosby varázslatos méhei!” Ehelyett azonban beköszöntött az ősz, Howard pedig elzárta a szekeret a pajtába, ahol egerek és kóbor macskák fészkelték be magukat a fiókokba, törékeny fegyverszünetet kötve egymással.
84
