ARC A PAPÍR TÜKRÉBEN Írások Jánosi Zoltán tiszteletére

ARC A PAPÍR TÜKRÉBEN Írások Jánosi Zoltán tiszteletére

ARC A PAPÍR TÜKRÉBEN Írások Jánosi Zoltán tiszteletére

Nyíregyházi Főiskola • Nyíregyháza, 2014

A kötet megjelenését támogatta: Dominant Kft. HC Delta Kft. Horizont-Tex Kft. Nyirpapir Kft. OTP NyRt. RBSC Kft. START Nonprofit Kft. Szabolcs Takarékszövetkezet Tipographic Kft. Tréner Kft. Versatile-Audit Kft.

Szerkesztette Karádi Zsolt – T. Károlyi Margit – Pethő József © A szerzők

ISBN 978-615-5097-86-7

A címlapot tervezte és az illusztrációkat készítette Szepessy Béla

A szövegek nyomdai előkészítésében közreműködött Kövesdi Ágnes – Magyar Csabáné

Kiadja a Nyíregyházi Főiskola Könyvkiadója Nyíregyháza, Sóstói út 31/B www.nyfjegyzetbolt.hu Nyomda: IMI Print Kft. Nyíregyháza

TARTALOMJEGYZÉK

TABULA GRATULATORIA ....................................................................................... 11 ELŐSZÓ ....................................................................................................................... 13 Marik Sándor „A KÖLTÉSZET OLYAN, MINT A LÉLEGZET…” Beszélgetés Jánosi Zoltánnal, hatvanadik születésnapja alkalmából ...................... 15 SZÉPIRODALOM ...................................................................................................... 35 Antal Attila ARC A PAPÍR TÜKRÉBEN ............................................................................... 37 Béres Tamás A RESTAURÁTOR ............................................................................................ 39 Gerliczki András BORSMENTA (Bohumil Hrabal emlékének) ............................................................................... 49 Nagy Gábor A SZERELMI SORON ...................................................................................... 53 Nagy Zsuka MIKOR GARCÍA LORCA KÉRDEZ SZIMULTÁN HANGGAL - .............. 55 Serfőző Simon ÖRÖK VESZTESEK .......................................................................................... 59 Tornai József AZ ADDIG-AMEDDIG NÓTÁJA .................................................................... 61 MULANDÓBAN A VÉGTELEN ..................................................................... 63 Vári Fábián László SÓSTÓI ÚTI FÁK ............................................................................................. 65

7

IRODALOMTUDOMÁNY ....................................................................................... 67 Ács Margit VALÓSÁG ÉS FIKCIÓ AZ ÖNÉLETÍRÁSBAN Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története ......................................................... 69 Alföldy Jenő NAGYZENEKAR SÍPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben .....................77 Antal Anikó Zsuzsanna A FÁTUM MENYASSZONYA Gondolatok Sánta Ferenc Bíró Juli című novellájáról ........................................... 83 Antal Balázs A FÖLD CSELEKEDETEI Három tételben a prózaíró Oravecz Imréről ......................................................... 89 Bertha Zoltán MENYEGZŐ ÉS TENGERPARTI LAKODALOM Nagy László és Szilágyi Domokos ...................................................................... 101 Csorba Dávid A SPORT NÉLKÜLI ORSZÁG: 17. SZÁZADI PURITÁN ETIKAI KÓDEX A SZÓRAKOZÁSRÓL ............ 111 Darvasi Ferenc „EGÉSZ ÉLETÉBEN A SZERETETVÁGY FŰTÖTTE” Beszélgetés Ács Margittal Mándy Ivánról ........................................................... 125 Elek Tibor SZABADSÁG ÉS SZERELEM Markó Béla két szonettkoszorújáról: Költők koszorúja, Szerelmes szonettkoszorú ....................................................... 135 N. Horváth Béla A MARXI PSZICHOLÓGIA József Attila Ázsia lelke című írásának szövegváltozatai ...................................... 143 Imre László NEMZETI KULTÚRA – NÉPEKET ÖSSZEKÖTŐ (Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napján Nyíregyházán, 2014. január 18-án) . 149 Kabdebó Lóránt „FALBA LÉPTEM, – S AJTÓT NYITOTT A FAL!” A kettős látás megszületése ................................................................................. 153 Karádi Zsolt A SZELLEM GYŐZELME .............................................................................. 163

8

Ködöböcz Gábor „SZEMHÉJAM ALÁ BEFÉR AZ EGÉSZ VILÁG” Az éberség álma és az álom ébersége Weöres Sándor De profundis, illetve Háromrészes ének című versében ................. 177 Márkus Béla A SZELLEM REBELLISE – Hosszú sorok Tornai Józsefről, röviden ajánlva barátjának, Jánosi Zoltánnak – 185 Mercs István „…BESZÉDJEK AZ ORDÍTÁS; IDEJEK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG”: POKOL ÉS PURGATÓRIUM A KÉSŐ BAROKK PRÉDIKÁCIÓIRODALOMBAN ................................... 199 Mester Béla NYELVI REFLEXIÓ ÉS IDENTITÁS A XIX. SZÁZADI MAGYAR KULTÚRÁBAN ............................................. 213 Mohácsi Ágnes VERSTANI LÁTVÁNY A KISKUNSÁG-BAN ............................................... 225 Nagy Balázs A BEFOGADÓ SZEREPVÁLTOZÁSA AZ ÚJMEDIÁLIS KÖZEGBEN .... 231 N. Pál József SEMMI SEM OLYAN, MINT RÉGEN Szabó István életének és művének tanulsága – históriai háttérrel ........................ 239 Taxner-Tóth Ernő MUNKÁCS BÉCSI FOGLYA Ki volt Andreas Riedel, Kazinczy fogolytársa? .................................................... 249 Vasy Géza A KÁNONKÉPZŐDÉS TÉNYEZŐI Az értékek hullámmozgása ................................................................................. 259 Végh Balázs Béla „SZATMÁRI BALLAGÓ” Szatmári költők gyermekversei ........................................................................... 265 NYELVÉSZET ........................................................................................................... 275 Bárány Erzsébet A MAGYAR–KELETI SZLÁV NYELVI KAPCSOLATOK TÖRTÉNETI RÉTEGEI .................................................................................277 Cs. Jónás Erzsébet BORISZ PASZTERNAK HATÁSA LJUDMILA ULICKAJA „IMÁGÓ” CÍMŰ REGÉNYÉRE ........................... 283

9

P. Lakatos Ilona – T. Károlyi Margit FELHŐ ÉS KIVIDUL Lexémák és lexémaváltozatok lokális és szociokulturális beágyazottsága a hármas határ mentén ....................................................................................... 293 Minya Károly NEOLOGIZMUSOK AZ EXPRESSZIONIZMUS JEGYÉBEN Szabó Dezső szóalkotásai ................................................................................... 299 Pethő József STÍLUSIMITÁCIÓ ÉS STÍLUSKÖZISÉG A Krúdy-stílus imitációjáról ...............................................................................307 Szabó G. Ferenc AZ ÍRÁSIRÁNY TÖRTÉNETI VÁLTOZÁSAI ............................................ 319

10

TABULA GRATULATORIA Ács Margit Ács Zoltán Ajtay-Horváth Magda Alföldy Jenő Antal Anikó Antal Attila Antal Balázs Antal István Babosi László Bárány Erzsébet Bényei Ágnes Béres Tamás Bertha Zoltán Bertóthyné Végvári Erzsébet Bitskey István P. Csige Katalin Csorba Dávid Csorba Sándor Dankó Márta Darvasi Ferenc Dömötör Ildikó Elek Tibor Gáspári László Gerliczki András Gerliczkiné Schéder Veronika Hamar Péter N. Horváth Béla Horváth Orsolya Imre László Imre Rubenné Jakab András Jakabné Zubály Anna János Szabolcs Jenei Teréz Jeney István Cs. Jónás Erzsébet Kabdebó Lóránt Karádi Zsolt T. Károlyi Margit Kiss Lajos András

Kissné Rusvai Julianna Kiss Zsuzsanna Koi Balázs Kordics Noémi Ködöböcz Gábor Kövesdi Ágnes Lajtos Nóra P. Lakatos Ilona Magyar Csabáné Margócsy Klára Marik Sándor Márkus Béla Mercs István Mester Béla Minya Károly Mohácsi Ágnes Nagy Balázs Nagy Gábor Nagy Zsuka Németh Péter Onder Csaba N. Pál József Pethő József Granville Pillar Rembeczkiné Moroz Tímea Révay Valéria Sebestyén Zsolt Serfőző Simon Sipos Lajos Szabó G. Ferenc Székely Gábor Taxner-Tóth Ernő Tornai József Tóthné Szűcs Éva Tukacs Tamás Vári Fábián László Vasy Géza Végh Balázs Béla Veres Gabriella Zopus András

ELŐSZÓ

Kötetünk köszöntő könyv, amely Jánosi Zoltán tiszteletére készült 60. születésnapja alkalmából. A szerzők az Ünnepelt pályatársai, kollégái, barátai, tanítványai. – Meg kell itt vallani, hogy a szerkesztők nem kis gondban voltak a szerzői kör határainak meghúzásakor, hiszen Jánosi Zoltán nagy ívű tudományos alkotói, tudományszervezői és irodalmi munkássága során igen sok olyan „potenciális szerző”-vel került kapcsolatba, aki most szívesen fejezte volna ki tiszteletét, barátságát egy tanulmány vagy szépirodalmi alkotás formájában. Egy könyvnek azonban természetszerűen mindig megvannak a maga terjedelmi korlátai. Ezért úgy döntöttünk, hogy viszonylag szűkre szabjuk a kört: csak azoknak az irodalomtörténészeknek, íróknak, költőknek és nyelvészeknek az írásait kértük s fogadtuk, akikkel Ünnepeltünk különösebben szoros, sőt többnyire valamilyen „hivatalos”-nak nevezhető szakmai-tudományos munkakapcsolatban tevékenykedett együtt. A kötet három nagy egységből áll, ezek a Jánosi Zoltán által művelt tudományágakhoz, illetve a szépirodalom területéhez igazodnak. Eszerint tagoltuk a kiadványt Szépirodalom, Irodalomtudomány, Nyelvészet fejezetekre. Előszónkban Jánosi Zoltán munkásságára nem térünk ki, hiszen személyes és szakmai életútjáról az olvasó részletes információkat talál a könyv elején közölt interjúban. Ezúton is köszönjük mindazok segítségét, akik anyagi és/vagy erkölcsi támogatásukkal, közreműködő munkájukkal lehetővé tették a kötet megjelenését. Az ő nevükben is kívánunk Ünnepeltünknek nagyon boldog születésnapot, további munkájához sok örömet, magunknak, mindnyájunknak pedig számos vele együtt töltött évet. Isten éltesse sokáig! Nyíregyháza, 2014 nyarán A szerkesztők

13

Marik Sándor

„A KÖLTÉSZET OLYAN, MINT A LÉLEGZET…” Beszélgetés Jánosi Zoltánnal, hatvanadik születésnapja alkalmából

Jánosi Zoltán hatvanéves. Irodalomtörténész, József Attila-díjas, a Nyíregyházi Főiskola rektora. Az intézmény első olyan vezetője, aki első diplomáját ugyanitt szerezte. A főiskola a város egyik legnagyobb intézménye: csaknem ötezer diák tanul itt, dolgozói létszáma – a két gyakorlóiskolával együtt – meghaladja a hatszázat. Egy délutáni órán kezdtük a beszélgetést; fél négy volt már, mire a kora reggel óta zajló tervezett – és váratlan – programok után szinte pihenésképpen leülhettünk egy kicsit nosztalgiázni. Nosztalgiázni abban az értelemben, hogy évtizedekkel ezelőtt mindketten ugyanitt tanultunk, bár különböző időben. A közös emlékek oldottabbá tették a beszélgetést, nem is állt rá a nyelvünk a „hivatalos” magázódásra. – Nem mindennapi életút eseményei között tallózunk, nem túlzás: egy szép karrier pillanatképeit nagyítjuk ki. Ezen a főiskolán voltál „gólya”, most pedig első számú vezető, rektor vagy. Milyen volt ez a főiskola – az épületek, a diákok, a tanárok –, amikor először léptél be ide? – A főiskolát, ahol tanultam, 1962-ben alapították, én 1975–79 között voltam a hallgatója. Akkor már működött a Sóstói úti „campus”, a főépület és kollégiumi szárnyak is készen voltak. Szürke panelekből, ugyanúgy, mint a szomszédos Jósaváros. De itt volt Nyíregyházán, nagyon szép környezetben az erdő szélén. Közben négy évtized telt el, ami egy ember életében sok, egy intézmény életében általában kevés. Más világ volt az, mások voltak a fiatalok. Más körülmények és feltételek vették körül őket. Az akkori fiatal, az akkori „gólya” azért jött ide, mert tanulni akart. Kemény felvételi 15

rendszernek kellett megfelelnie. Nem szikár pontszámok alapján ítéltek meg, valami láthatatlan központban, hanem személyesen is meghallgattak bennünket. Mégpedig azt követően, hogy volt egy komoly teljesítményt kívánó írásbeli felvételi vizsga, ezt követte a szóbeli. Mindezek alapján húszpontos rendszerben az intézményben döntöttek a felvételről, a rátermettséget is figyelembe véve. Mindannyian tanulni akartunk. Abban az időben nem volt divatban az, hogy nem járunk előadásra, mert nem kötelező. Ha kihagytuk volna az előadásokat, felkészülni sem tudtunk volna, mert nyomtatott jegyzetek sok fontos tárgyból alig voltak. Erős, intenzív tanulási akarat jellemezte az akkori fiatalokat, és a kollégiumban nagyon élénk közösségi élet. Nem véletlen, hogy – ha bemegyünk itt, Nyíregyházán, Szabolcsban, Szatmárban bármiféle közintézménybe – sok olyan vezetővel, ügyintézővel találkozunk, aki a Nyíregyházi Főiskolán végzett, itt szerezte első diplomáját. Nemcsak a tantestületekben vannak ilyen szakemberek, hanem sok más helyen is. A főiskola is változott: az integrált nagy intézmény gazdagabb lett, jobb feltételeket tud nyújtani. Annak idején nem volt internet, mobiltelefon, a csillagvizsgáló csak vágyálom volt, hogy egy látványos példát említsek; a ma már gazdag könyvtár is csak alapozódott. De a főiskola a tanulni akaró fiatalok lendületével volt tele. Ebből a lendületből nagyon sok hiányzik ma. Ebből szeretnék jóval többet látni. – Miért éppen a nyíregyházi főiskolát választottad annak idején? – A fiatalkori szerelem játszott közre: feleségem – egykori általános- és középiskolai osztálytársam – már korábban Nyíregyházát választotta, és szóba sem került, hogy én máshová menjek. Harmadjára is iskolatársak lettünk, azonos szakpáron tanultunk. – Milyen benyomásaid voltak a tanáraidról? Ők javarészt a nyíregyházi középiskolákból léptek feljebb, s lettek többen a felsőoktatás reprezentatív személyiségei… – Rendkívül nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem a tanáraimra. Magyar és orosz szakon végeztem. A magyar szakra azért jelentkeztem, mert az indíttatásom vezérelt oda, az általános és a középiskolában kialakult szeretetem a magyar irodalom és a magyar nyelv iránt. Az orosz pedig az egyetlen választható idegen nyelv volt annak idején, s úgy tartottam, egy másik nyelv ismerete sok szempontból gazdagítja az embert. Itt főként a magyartanáraimról beszélnék, mert ezen a vonalon mentem tovább. Említem Katona Béla, Margócsy József, Pál György, Bachát László, Bánszki István nevét, akik nagyon jó iskolát adtak. Később Mező András, Gáspári László szakmai, pedagógiai munkássága is hatott rám, a fiatalabbak közül Jeney István sok új világirodalmi jelenségre hívta fel a figyelmemet. Mind az irodalmi, mind a nyelvészeti területen jó alapokat szereztem, ezek hozzásegítettek ahhoz, hogy később az egyetemen is megálljam a helyem – megjegyzem, a Nyíregyházi Főiskolán csak jeles, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen már kitűnő eredménnyel diplomáztam. Azok a szakmai emlékek, amelyek megmaradtak a diákévekből, főképpen Katona Bélához kötnek. Annak idején ő volt a helyi írócsoport 16

vezetője. Másodéves korunkban Antal Attilával – most kolléga a főiskolán – beléptünk az akkor alakult közösségbe, az első publikációinkhoz türelmes tanárunk segített hozzá, s később az első köteteinkhez is. – Lépjünk vissza kicsit az időben, hiszen nyilván nem az első publikációk voltak az első próbálkozások a költészet, az irodalom területén… – Ez így van, hiszen az irodalom iránt fogékony tizenévesek szinte mindegyike próbálkozik versírással, vagy egyáltalán az írással. Én is így voltam ezzel. Már általános iskolásként kísérleteztem rímfaragással. Magyartanárnőnk, Böszörményi Dezsőné komolyan vette kisdiákjait, engem is ellátott tanácsokkal, máig hálás vagyok érte. Viszont nyilvánosság elé – legalább iskolai szinten – csak középiskolai írásaim kerültek. Publikum elé került első versemet Angela Davis fekete polgárjogi harcosról írtam. Egy nőnapon felolvastam az iskolarádióban – ez volt az első nyilvános szereplésem. Egy másik korabeli próbálkozásom: tizenhét évesen Devecseri Gábor halálára írtam verset – hexameterben. Nagy hatással volt rám az ötvennégy évesen elhunyt költő-író, munkássága, aki többek között magyarra fordította az Iliászt és az Odüsszeiát is. Latintanárnőnk, Katona Rezsőné figyelt fel erre az írásomra, és ösztönzött a folytatásra. Nagyjából így, e biztatásokra szökkent szárba a költészet iránti rajongásom. Meg kell említenem, hogy Sátoraljaújhelyen érettségiztem, mégpedig a nagyhírű Kossuth Lajos Gimnáziumban. Ez nem csupán egyetlen iskola a sok közül. Története II. József koráig, 1789-ig nyúlik vissza, jogelődjét akkor alapította a piarista rend. Olyan – később híressé váló – személyiségek voltak a tanulói, mint Kossuth Lajos, Trefort Ágoston miniszter, akadémiai elnök, Andrássy Gyula, a monarchia külügyminisztere. Ezt az iskolát az én időmben is átlengte a történelem levegője. A kuruc mentalitásé éppúgy, mint az 1848-as eszméké. Tudvalévő, hogy Kossuth Lajos nem messze onnan, Monokon született, s a Hegyalján mindig is erős volt a kultusza. Széphalom szintén közel van, amely Kazinczy Ferenc idejében a magyar irodalmi-politikai gondolkodás egyik központja volt. Természetszerűen adódott tehát, hogy a kossuthos diákok az átlagosnál jobban érdeklődtek a történelem, az irodalom, a magyar nyelv vagy éppen a közélet témái iránt. – Ezek szerint azt is mondhatjuk, hogy 2014. évi kitüntetésed, a József Attila-díj nagyjából az 1970-es évekből eredeztethető… Mit jelent számodra ez a díj, milyennek látod most a költészet lehetőségeit, értelmét? – A díj névadóját, a „drága” József Attilát munkásságáért kivételesen nagyra becsülöm, különösen két tény miatt. Az egyik: mindig a teljességben gondolkodott. „A mindenséggel mérd magad” – ez volt az ars poeticája… Művészetének másik sajátossága, hogy folyamatosan analizálta maga körül a világot. Ez a két szempont az, amit az irodalomban máig nagyon fontosnak gondolok. Ma is ezt tartom a költészet küldetésének, legalábbis a magam számára. Amikor József Attila születésének 100. évfordulója volt, kitettem 17

az arcképét a szobám falára és írtam egy összefoglaló esszét róla, ezzel tisztelegtem személyisége előtt. Arról, hogy a költészet mit jelent ma, leginkább a fiatalok művei árulkodhatnak. Nincs olyan év, olyan hónap, hogy a magyar szakos tanár kollégákat – sokszor engem is – fel ne keresnének a műveikkel. A líra kikívánkozik az emberből, a líra önfelfedezés és a világ felfedezése is. Ha egy fiatal ráébred arra, hogy nemcsak absztrakt módon, mondjuk a fizika, matematika, biológia képleteivel vagy tudományos bölcsészeti tanulmányokkal, hanem irodalmi szövegekkel is ki lehet fejezni a világot, önmagunkat, akkor kiemelkedően nagy érték tudására jön rá. A Nyíregyházi Főiskolán – és jogelőd intézményeiben – rengeteg kezdő író és költő nőtt föl a korábbi és a jelenlegi irodalom tanszék környékén. Mindez azt igazolja, hogy a prózának és a költészetnek van létjogosultsága. Ezt nem lehet sem az internettel, sem a mobiltelefonnal, sem pedig a természettudományos műveltséggel pótolni. A költészet olyan, mint a lélegzet, szüksége van rá az embernek, az emberiségnek. – Mit gondolsz, az általad képviselt esztétikai világképnek vannak hívei a fiatalok között, vagy e téren is megváltozott a világ? – Nagymértékben változott a bennünket körbevevő világ, de szerintem a magyarországi posztmodern lecsengése után kezdenek újra előtérbe kerülni a világ elemzéséről, az ember problémáiról és jövőképéről szóló, beszélő irodalmi művek. Ismét fontossá kezd válni a haza, a nemzet fogalma, a viszonyunk a másik emberhez, a világmindenséghez, az Istenhez, a történelemhez. És ezek meg is fogalmazódnak a különböző művekben. Mindenféle divattal szemben elegendő csupán azt nézni, melyek azok az életművek, amelyek fennmaradnak, hogy Adyval szóljak, Az Idő rostájában. A semmitmondó, üres, a „mesterkedő” életművek kiesnek a történelemből, mert nem arról a korról szólnak, amelyben a szerző él. A látszat sokszor hamis információkat és értéktudatot sugall a jelenkornak. Van nyírségi példa is előttünk e kontrasztról, és éppen a világszínvonalú Krúdy Gyula. Nagyon sokáig azt tartották róla, hogy társadalmi kérdésekkel nem foglalkozott, művészete elment az esztétizmus irányába. De ez nem így van, aki végigolvassa regényeit – például a Boldogult úrfikoromban vagy a Hét bagoly címűeket – azt látja, hogy a dzsentriről, a monarchia sírba zuhanó évtizedeiről olyan ítéletes képet kevesen alkottak Mikszáth után, mint ő. Azzal pedig, hogy megteremtette Szindbád figuráját, már egyetemes értelemben is kivételeset alkotott. A menekülő emberről beszél, aki azért lépett ki történelmi korából a partikularitások gyönyörűségeinek irányába, mert már nem találta meg benne az élet fenntartható értelmét, feltételeit. Krúdy életművének zárulása után menekülő vagy üldözött emberek tízmillióival lett tele Európa. Sokféleképpen lehet szólni tehát a társadalomról, és a magyar irodalomra ez a sokféleség jelenleg is jellemző. – Pihenjünk egy kicsit a veretes gondolatok között; beszéljünk a gyermekkorodról! Miskolcon születtél. Milyen környezetből indultál a nagybetűs Életnek? 18

– Kórházi udvarról indultam, de nemcsak abban az értelemben, hogy kórházban születtem, hanem azért is, mert szüleim orvosok voltak, és éveken keresztül szolgálati szobákban laktunk. Előbb Miskolcon, később Nyíregyházán. Óvodás éveimet is ilyen körülmények között éltem meg; gyakran voltam beteg emberek között, talán ezért lettem érzékenyebb a társadalom betegségeire is. Szüleimtől – akik már csak lélekben vannak velünk – fiatalon örököltem az egyszerű emberek és az irodalom szeretetét. Róluk anynyit mondanék el, édesapám, aki nyíregyházi születésű volt, az orvosi hivatás mellett vonzódott a művészetekhez is, és nagyon kötődött a nyírségi tájhoz. Szépen hegedült és maga is írt verseket. Költeményeit szívesen mondta el, sajátjaiból, másokéiból is sokat tudott fejből – mint ahogy én is sokat tudok papír nélkül. Ezt nemcsak tőle, hanem Édesanyámtól is örököltem, aki rengeteget olvasott és szintén kedvelte a verseket. Így szinte ösztönösen ráhangolódtam a költészetre, szabályszerűen belenőttem. Édesanyám még nyolcvanhat éves korában is fejből idézte Adyt, gyakran emlegetett vers volt tőle A Duna vallomása. Ma is emlékszem rá: „Megtudtam, hogy titkokat rejteget /A mi Dunánk, ez a vén róka, / Mikről talán sohase álmodott / Az ősi barlang-tüzek óta / Ez a közönyös Európa.” Hozzátenném, hogy anyai nagymamám is gyakran élt idézetekkel, pedig ő kevesebb iskolát végzett. Tehát az egész családban élt egy erős, művészet iránti fogékonyság. Anyai nagyapámat például, aki középiskolát végzett földműves ember volt, s gyönyörű lombfűrész-munkákat is készített, középiskolás korában kitüntették a magyar és a történelem tanulásában tanúsított szorgalmáért. Apai nagyapám, aki mozdonyfűtőből lett mozdonyvezető, gyönyörűen tudott énekelni, és rengeteg lakodalmi rigmust tudott, remek vőfély volt, gyermekkoromban mindig szívesen hallgattam őt. Ő nagyon sok magyar népmesét is olvasott nekem. Barátságos, kellemes családi légkörben nőttem fel, és gyarapodtam a művészet szeretetével. Tízéves koromig Nyíregyházán, aztán – mivel szüleim Sátoraljaújhelybe költöztek – a hegyaljai városban. De erről már szó volt. – Úgy éreztem, különös szeretettel, szinte tisztelettel beszélsz középiskolai éveid helyszínéről, és nem csak a gimnázium hagyományairól, szellemiségéről, rangos tanári karáról. Ennél árnyaltabbnak érzem a ragaszkodást. Vajon mi lehet a mögöttes ok? – Meghatározó hely és időszak volt az életemben. Addig nagyobb városokban éltem, s bár a Kossuth is városi iskola volt, ám osztálytársaim többsége a Hegyköz, a Bodrogköz kis falvaiból jött. Ők hozták magukkal a népi kultúrát, a segítőkész emberi kapcsolatokat, azt az elemi tisztességet, jó szándékot, ami általában az ilyen kis közösségek sajátja. Emberséget tanultam velem egykorú társaimtól is, s ezt máig nem felejtem. Újhely érdekessége, újdonsága volt számomra az is, hogy megtanulhattam sízni. Komolyabb folytatása ugyan nem lett, de megszerettem az erdő, a hegyek világát, ahol később is sokat bolyongtam, barangoltam. Akkoriban egy gyerek számára is teljesen veszélytelen volt az ilyesmi. Szerettem egyedül lenni, nézelődni a természetben, és gondolkodni a dolgairól. Ez máig megmaradt: vallom, hogy a hegyi túrák, a hosszú séták, maga a sport és a fizikai munka jót tesznek testnek, léleknek – és, természetesen, a költészetnek is. 19

– Később aktív főiskolai polgár voltál, részt vettél a közéletben? – Attól függ, mi a mérce. A Katona Béla tanár úr által vezetett írócsoportnak lelkes tagja voltam. A főiskolán szervezett irodalmi, magyar nyelvi versenyeken is részt vettem, de más közéleti eseményeken nemigen működtem közre. Ennek személyes oka volt, ugyanis még főiskolások voltunk, amikor 1976-ban megszületett első gyermekünk. A kollégiumból albérletbe kerültünk, és a család körüli teendők, valamint a tanulmányokkal összefüggő elfoglaltságok szűkre szabták az időt, a társadalmi élet lehetőségeit. – Hogyan élted meg ilyen körülmények között az első diplomaosztó ünnepséget? – Felemelő, emlékezetes esemény volt. Négyévnyi tanulás után kaptuk meg a tanári oklevelünket, személyesen adta át Margócsy József főigazgató úr. Máig érzem a kézszorítását. Sok tekintetben példaképem volt ő, aki tevékeny, hosszú életet megélve, kilencven éves korán is túl, nemrégiben távozott közülünk. Örömmel éltem meg a diploma átvételét, most is bennem van az emlék. Érdekes módon nem valaminek a lezárását éreztem, hanem inkább azt, hogy újabb lehetőségek nyílnak meg előttem, amelyek további ismeretek megszerzésére köteleznek. Talán akkor éreztem rá igazán a tanulás abbahagyhatatlan természetére, jó ízére. Utólag ez jól is hangzik, de a valóságban nem volt olyan egyszerű. Ugyanis ott álltam 1979 augusztusának végén friss diplomával a kezemben, és nem volt állásom, miközben gondoskodni kellett a családról, a gyermekünkről. – Kinek a személyében érkezett „a megmentő”? – Gulyás Mihály, a nagycserkeszi általános iskola akkori igazgatója kopogtatott be az albérletünkbe. Elmondta: magyar szakos tanárt keres, s engem is ajánlottak. Szinte helyben megállapodtunk. Nem költöztünk közelebb az iskolához, hiszen a tizenöt kilométernyire lévő településre könnyen el lehetett jutni autóbusszal. Nagycserkesz érdekes település. Bár történelméről ötszáz évre visszamenően tudunk, közigazgatásilag mindössze 1952 óta önálló község. Igazi különlegessége, hogy az 1700-as években elnéptelenedett vidékre 1753-ban érkeztek szlovák telepesek, akik a bokortanyákkal egyedülálló településszerkezetet hoztak létre. Számottevően érintette a II. világháború utáni lakosságcsere: az itteni szlovák gyökerű családok állami egyezmény alapján a lévai járásba költöztek, és ugyanannyi magyar család érkezett ide az érsekújvári járásból – tehát Nagycserkesz szinte semmiben nem hasonlított a környező településekre. Viszont jó volt az iskola, jó kollégákkal, tehetséges gyerekekkel. Első munkahelyemen alapos tanítási gyakorlatot szereztem. Néhány év után a főiskola gyakorlóiskolájának lettem a tanára. Elmondhatom, hogy első két munkahelyemen, hat tanév során megismertem az általános iskolai tanári munka csínját-bínját, amelyre később is sokszor támaszkodhattam. Ebben gyökerezik az a megbecsülés, amit az általános iskolai tanítók és tanárok munkája iránt érzek mind a mai napig. 20

– Említetted, hogy első diplomádat nem egy időszak lezárásának, hanem egy új megnyitásának tekintetted. Így aztán alig száradt meg a tinta általános iskolai tanári okleveleden, máris megkezdted az egyetemi éveket, tanítás mellett, levelező tagozaton. Feljebb akartál lépni a munkahelyi ranglétrán? – Nem erről volt szó. A főiskolán kinyílt előttem a világ, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy még a szűkebb szakterületemen is rengeteg megismernivaló van. Tudtam, hogy a tanulásnak szervezett formát kell adni, különben „elfolyik” az idő. Ezért a lehető leghamarabb beiratkoztam az egyetemre, és igyekeztem távlatosabb kutatási területeket is találni. Ami a munkahelyi ranglétrát illeti: szerencsémre soha nem kellett kapaszkodnom, mindig felkértek munkákra, mindig testreszabott feladatok találtak meg, még ha bizonyos pozíciókat végül formálisan meg is kellett pályázni. – Hogyan lettél például a Tanítóképző Intézet tanársegédje 1985-ben? – Oroszné Deák Judit volt az intézet igazgatója: olyan munkatársat keresett, aki gyermekirodalmat, ifjúsági irodalmat, magyar nyelvet tud tanítani, és legalább kezdetét vette már a tudományos pályája. Akkor már megvolt az egyetemi diplomám, s csaknem elkészültem kisdoktori disszertációmmal is. Az említett tárgyakat szerettem, ismertem, a tanítással sem voltak gondjaim, kihívásnak éreztem tehát az új lehetőséget, s örömmel vállaltam. Általában is jellemző rám, hogy ha erős kihívások érnek, elgondolkodom ugyan a lehetőségeken, de merészen változtatok az életemen. Sokszor magam is keresem az új tevékenységi formákat, mert ezek általában egyfajta megújulást, új lendületet jelentenek számomra. Így volt ez a Tanítóképző Intézetben is. Egy idő után azt éreztem, hogy a gyermekirodalom, az ifjúsági irodalom már szűk terület, a felnőtt irodalomhoz kötött a tudományos kutatás is. Tehát megérlelődött a váltás gondolata, amihez jó alapot szolgáltatott egy hároméves akadémiai, úgynevezett TMB-ösztöndíj. – Számomra – matematikusként – érdekes, hogy időről időre váltottál az irodalom és a nyelvészet között, holott az egyetemi, főiskolai oktatók inkább specializálódnak. Te pedig a nyelvészeti tanszék docenseként az irodalomtudományok kandidátusa lettél. Hogyan élted meg ezt a szokatlan helyzetet? – Elmondok egy történetet, amely a nyíregyházi piacon kezdődött, de egészen másról szólt. Valóban az irodalommal foglalkoztam többet, novellákat, verseket, tanulmányokat írtam, irodalomtörténészként Nagy László életművével foglalkoztam. Viszont egy alkalommal bevásárlás közben összefutottunk Mező András tanár úrral, a nyelvészeti tanszék vezetőjével – mindkettőnk szatyrában zöldségfélék. Elmondta, hogy hosszabb ideje érlelődik benne a szándék egy komolyabb beszélgetésre, de nem jött ki a lépés és most már sürgető döntenie. Olyan kollegát keres, aki stilisztikát, általános nyelvészetet tanítana a tanszéken, és rám gondolt. Őszintén elmondtam, hogy az említett 21

területeket ismerem, tudnám is tanítani, de igazán szívbéli nyelvész nem tudok lenni, mert az irodalom, az irodalomtörténet jobban vonz. Ő azzal érvelt, hogy általam legalább egy időre meg tudná oldani a tanszéki problémáját, míg kinevel egy utódot, s számomra is hasznos lehet az új terület a későbbi irodalmi munkásságomhoz. Ha színvonalasan megtartom nyelvészeti előadásaimat, vezetem a szemináriumokat, nem szól bele tudományos kutatói munkámba. Akár fizikával is foglalkozhatok. Akkor független akadémiai ösztöndíjas voltam, a tervek összeegyeztethetőnek tűntek, így hamarosan a nyelvészeti tanszék adjunktusa, majd docense lettem. Az új feladat valóban jót tett az „irodalmi énemnek” is, mert az irodalom eszközével, a nyelvvel történő bánásmódot alaposan elsajátítottam. Rengeteg nyelvészeti tanulmányt olvastam, változatos stúdiumokat vezettem, amelyek témája a hangtantól a szövegtanig terjedt. És közben megírtam Nagy László mitologikus költői világából a kandidátusi értekezésemet. Jól sikerült, hiszen megjelent könyv alakban is, sőt Az Év Könyve-díjat is megkapta 1996-ban a Magyar Írószövetségtől – irodalomtörténészi szempontból is eredményesek voltak tehát a nyelvészeti tanszéken töltött évek. – Eltérünk ugyan az időrendtől, de ide kívánkozik, hogy ez a munka egy korábbi folytatása volt, tehát nem teljesen új témát kellett kezdened… – Valóban így történt. Az egyetemi szakdolgozatom témavezetője Görömbei András professzor úr volt – későbbi akadémikus. Amikor elkészült a diplomamunka, olyan színvonalúnak minősítette, amely viszonylag csekély befektetéssel doktori dolgozattá alakítható. Ösztönzött arra, hogy tegyem meg, mert ez később a pályám szempontjából fontos lehet. Megfogadtam a tanácsot, csak kértem egy kis haladékot. Közben ugyanis megnyertem a Magyar Nemzet novellapályázatát, és Katona Béla tanár úr – akivel változatlanul jó kapcsolatban voltam – kezdeményezte, hogy jelentessünk meg egy novelláskötetet a Tiszta szívvel füzetek sorozatban. Abban ugyanis addig csupán verskötetek jelentek meg, s végre színre léphetne egy prózaszerző is – mondta. Igen ám, de nekem csak az az egy – igaz, díjnyertes – novellám volt. Azonban nem akartam cserbenhagyni régi, kedves tanáromat. Megírnivalónak sem voltam híján, gondoltam, ha nem kell túlságosan megosztani a figyelmem különböző nagy munkák között, hamar eleget tudok tenni, a doktori dolgozat pedig megvár. Így is történt. Életveszély címmel rövidesen megjelent a novelláskötetem, s ez után befejeztem a disszertációt is. – Nagy László költő-műfordító neve már többször szóba került beszélgetésünk során, nyilvánvaló, hogy sokat foglalkoztál a munkásságával. Mikor, hogyan találkoztál vele, vagy versével először? – Középiskolásként, Sátoraljaújhelyen. A Kossuth kollégiumba jártak irodalmi folyóiratok, például a Kortárs, az Új Írás, és azokat, mi, diákok is forgattuk. Az egyikben olvastam egy Nagy László-verset, és az akkor nekem nagyon megtetszett. Fölkavart, 22

izgatott a titka. Olyannyira, hogy a főiskolai felvételi beszélgetésen is szóba hoztam a művet és a költőt, mondandóm alátámasztására idéztem fejből egy versét. Pál György tanár úr még rá is kérdezett, így kisebbfajta elemzést mondhattam Nagy Lászlóról, akinek egész életműve sokáig az érdeklődésem középpontjában állt. Szerettem a munkáit, s meg akartam tudni, valóban miből is adódik, táplálkozik erőteljes költőisége. Így jutottam el a mítoszokig, a népi kultúráig, a népköltészetig, a folklórig. Lenyűgözött műfordítói teljesítménye is. Csaknem az egész bolgár népköltészetet átültette magyar nyelvre. De általa ismertem meg Szergej Jeszenyin költészetét, Frederico García Lorca Cigányrománcok versciklusát is. Sőt a latin-amerikai irodalom néhány reprezentánsáról is általa tudok; akkor ismerkedtem meg velük, amikor az ő irodalmiságának a genezisét kerestem. Sokat köszönhetek neki. Minden olyan tanulmányomat, disszertációmat, amely vele foglalkozott, nagy érdeklődéssel s igazi szeretettel készítettem. Számomra a legnagyobb kihívás mégis az volt, amikor a költő fia, Nagy András felkért apja összes művei új kiadásának megszerkesztésére. A mű három óriási kötetben jelent meg. Olyan új, addig nem ismert versek is helyet kaptak lapjain, amelyek a hagyatékból kerültek elő. Rendkívüli figyelmet igénylő munka volt, szó szerint betűről betűre újra át kellett olvasnom mindent, amit a költő papírra vetett. Elismerést jelentett számomra ez a felkérés, s talán jobban örültem a „Nagy László Összes”-nek, mint bármelyik saját kötetemnek. – És végül ennyi munka után sikerült megtalálni Nagy László titkát? – Közelítek hozzá. Talán ez a jobb kifejezés. Az igazán jelentős művek belső titkát legtöbbször nem tudjuk megfejteni. Ahogyan például Nagy László is írta, éppen Adyról, „Nem lehet kipreparálni, kitömni a fekete királysast, nem lehet porban vonszolni az Isten repülőjét.” De közelíteni tudjuk ezt a titkot: Nagy László a folklór, a mítosz és a korszerű európai és magyar ember problémáinak nagyszerű költői szintézisét hozta létre. – A kitekintő után térjünk vissza a nyelvészeti tanszéken írt irodalmi értekezéshez! – Amikor 1995-ben megszereztem az irodalomtudományok kandidátusa fokozatot, kértem az áthelyezésemet. Mező tanár úr „elengedett”, Margócsy Klára tanszékvezető pedig befogadott, s a következő tanévtől az irodalom tanszék tanáraként dolgoztam tovább. Azt gondoltam, „végleges” helyemen vagyok. Olyan nagy területeket karoltam fel, mint például az irodalomtörténet 1919-től napjainkig, a világirodalom a XIX. században, de vezettem speciálkollégiumot „A folklór a magyar líratörténetben” címmel is. Újabb irodalomtörténeti tanulmányokat írtam, időnként verset, novellát – igyekeztem igényes értelmiségi életet élni. Nagy László-kutatásom, Az Év Könyve-díj lehetett az a fordulópont, amikor az országos szakmai közélet is felfigyelt munkámra, és 1999-ben elnyertem a Széchenyi professzori ösztöndíjat. – Mit takar ez az elnevezés általánosságban, és mit jelentett számodra? 23

– Kissé megtévesztő a „professzori” és az „ösztöndíj” elnevezés, a lényeg azonban az, hogy abban az esztendőben, amelyben nekem a kuratórium odaítélte, ötszáz egyetemi és főiskolai oktató kapta meg négy évre, s ha jól tudom, a nyerteseket közel ezerhétszáz pályázó közül választották ki. Kissé szemérmesen beszélünk a pénzügyi háttérről, sokszor hallottam igen nagy összegekről. A valóság az, hogy a díjazás a mindenkori minimálbér nyolcszorosa, azaz 1999-ben száznyolcvanezer (adóköteles) forint volt havonta. A minisztérium ezzel a juttatással támogatta a tudományos kutatói tevékenységet, a felsőoktatás színvonalának emelését, a professzori kar utánpótlását. Számomra ez azt jelentette, hogy kibővíthettem a kutatómunkámat, amely disszertációim révén addig Nagy László munkásságához kötődött, ki tudtam terjeszteni egy teljesebb lírai irányzatra és korszakra. Tehát már több alkotóval foglalkozhattam. Az ösztöndíj hozadékaként több könyvem is megjelent, tematikus tanulmánygyűjtemények, minden évben legalább egy vagy kettő. – Életed további része, vezetőként már a szélesebb nyilvánosság előtt zajlott, így beszélgetésünkben léphetünk nagyobbakat. Két kinevezés hozott jelentős fordulatot az addigi nyugodt kutatói életben. Hogyan élted meg ezeket? – Talán Weöres Sándor írta azt, hogy „Nem én írom a versemet, a vers talál meg engem…” Az én életemben is így voltak ezek a hivatások és feladatok, nem én akartam őket, hanem valahogy megtaláltak engem. Az első vezetői poszt előzménye hasonló a nyelvészeti tanszéki munkám indulásához. Futni indultam a tornapályára egy délelőtti órán, és szembetalálkoztam Balogh Árpád professzor úrral, az akkori rektorral. Azt kérte, másnap keressem fel az irodájában, mert szeretne valamit megbeszélni. Ide tartozik, hogy az ezredforduló táján nagy átalakítások zajlottak a főiskolán. Ez vonatkozik az építkezésekre, az integrációra, a bolognai rendszer bevezetésre, amelyek egyenként is szinte földrengésszerűek voltak. A lényeg: a rektor úr elmondta, karokat alakítanak a következő évben az integrált főiskolán, szeretnék azt jól előkészteni, s megkérdezte, vállalnám-e a Bölcsészettudományi és Művészeti Kar megszervezését és főigazgatóként a vezetését. Három napig töprengtem, hogy milyen pluszt tudnék adni ehhez a munkához, feladathoz. Végül azt gondoltam, van annyi elképzelésem, amelyek birtokában érdemes vállalni. A ciklus lejárta, négy év után azután újraválasztottak. Három esztendő telt el a második főigazgatói négy évből, amikor a vezetői megbízása végén járó rektor, Balogh Árpád – másokkal együtt nekem is – azt javasolta: méressem meg magam a rektori pályázaton. Volt egy munkatársam, Károlyi Margit, aki mindkét vezetői megbízatás előkészítésének idején sokat segített, biztatott, hogy meg kell próbálni, a jó kollektívával közösen sikereket tudunk elérni. Nem tértem ki tehát az újabb feladat elől sem. A rektori pályázat nem volt „lefutott”, még öten adtak be pályamunkát, valamenynyi kiváló, alkalmas személyiség.

24

– Kétezerben átvetted a kinevezési okmányt, amelyet a miniszterelnök írt alá. Mire gondoltál akkor? Nagy váltásra vagy fokozatos haladásra? Örültél, hogy a nagy építkezésekbővítések megtörténte után lettél első számú vezető, vagy jobban szeretted volna magad lebonyolítani a nagy programot? – Nagy váltásra nem gondoltam, mert nem igényelt akkor ilyet a főiskola. Elődöm, Balogh Árpád rektor úr levezényelt egy óriási infrastrukturális fejlesztést. Ide került Nyíregyháza városába ez a csoda, ami később nemzetközi nyilvánosságot is kapott: 2009-ben a Nyíregyházi Főiskola campusa nyerte el a világ legjobb új középületének járó nívódíjat a Prix d’Excellence elnevezésű nemzetközi ingatlanfejlesztési pályázaton. (A pályázatot a párizsi székhelyű Nemzetközi Ingatlanszövetség és a Wall Street Journal amerikai üzleti napilap hirdette meg.) Tehát európai szintű feltételek voltak adottak a főiskolán. Ezért a fokozatos belső építkezés kiteljesítését tekintettem fő feladatomnak. Az integráció évében ugyanis harminc százalék körül volt az intézmény oktatói karának tudományos minősítettsége, ez ma hetven százalék fölött van, és ezzel a főiskolát országos viszonylatban is jegyzik. Újabb szakokat akartunk akkreditáltatni. Ezekre a tennivalókra összpontosítottam, különösen első rektori megbízatásom éveiben. Folyamatosan építkeztünk, annak ellenére, hogy akkor vezették be nálunk a bolognai folyamatot. Az új rendszer célja nemzetközi együttműködésen és a felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatokon alapuló, mind az európai, mind a világ más részeiből származó hallgatók és a felsőoktatásban dolgozók számára vonzó Európai Felsőoktatási Térség létrehozása volt. Ez az egyébként méltánylandó cél aztán azzal a következménnyel járt, hogy az összes addig akkreditált tanári szakunkat elvesztettük, és a mesterszakokért az egyetemekkel kellett újra megküzdenünk. Tehát hasznos volt a tudományos és a művészeti minősítettségünk erősítése, és ennek folyamatában intézményünk tisztességesen helytállt. A tizennyolc bolognai tanári mesterszak mellett még három diszciplináris mesterszakot is el tudtunk érni, azaz ezeken a képzési területeken ugyanazokat a jogosítványokat gyakorolhattuk, mint az egyetemek. – Az öröm azonban aligha lehetett felhőtlen, mert újabb átszervezések és gazdasági megszorítások következtek… – Ez így van. Amikor már úgy éreztük, hogy egyenesben vagyunk, a tanárképzésben megszüntették a mesterszakokat, illetve beszámíthattuk egy részüket általános iskolai tanárszakon. Most nagyjából ott tartunk, mint a bolognai folyamat bevezetése előtt. Csakhogy közben óriási erőfeszítésekre voltunk kényszerítve romló gazdasági feltételek mellett, és azzal a hátránnyal is szembe kell néznünk, hogy az általános iskolai tanárképzés immár az egyetemeken is történhet. Azaz rendkívül erős versenyben vagyunk a szomszédos két nagyváros, Debrecen és Miskolc képző intézményeivel, sőt a budapesti egyetemekkel is. Ráadásul belép a tágabb környezet hatása is: mivel a megyében kevés a munkahely, a szülők tekintélyes része igyekszik a nagyvárosokba, a fővárosba irányítani 25

gyermekét, azt remélve, hogy az ország gazdaságilag előnyösebb helyzetben lévő részén később majd jobban boldogulhat. Visszatérve az alapkérdésre: rektorként mindenekelőtt színvonalas belső építkezést akartam, és ebben jó eredményeket értünk el a romló gazdasági feltételek ellenére is. – A főiskolának mégsem a jelenlegi a legjobb időszaka… – Valóban. Az elhúzódó gazdasági válság nem tesz jót nekünk, mint ahogy más európai és magyar felsőoktatási intézményeknek sem, nálunk különösen a vidéki főiskolák sínylik meg azt. A mi gondjainknak konkrétan két fő oka van. A más szempontból büszkén említett nemzetközi színvonalú építkezések PPP konstrukcióban (a közszféra és a magántőke együttműködésében) valósultak meg, most ennek terhei nyomasztanak minket. Gondjaink másik forrása a már említett kisebb hallgatói létszámból adódó számottevő bevételcsökkenés. – Mi lehet most a kiút? – Önállóságunk elvesztésének réme évekig fenyegetett bennünket, ez mostanra lekerült a napirendről. Meggyőződésem: ennek a városnak, ennek a megyének önálló felsőoktatási intézményre van szüksége, és ez a főiskola már sokszorosan bizonyított. Ötvenezer tanári diplomát adtunk át a jó ötven év alatt. Ugyan kevesebben vannak, de nagyon lényeges az itt tanult közgazdászok, mérnökök, pilóták, kommunikációs és más szakemberek szerepe is. Mindez azért fontos, mert a mi hallgatóink nagyobb valószínűséggel helyezkednek el a megye intézményeiben, gazdaságában, mint azok, akik távolra költöztek családjuktól, s tanulmányaik ideje alatt beilleszkednek, mondjuk, a főváros életébe. Tehát a városnak, a megyének mindenképpen meg kell tartania ezt a főiskolát. Határozott jövőképünk is van, amely persze erősen függ a változóban lévő tanárképzés jövőjétől. Ha a ma érvényes tervek valósulnak meg, már a kibontakozás útját járjuk. Körülbelül ötszázan jelentkeztek hozzánk mestertanár szakokra, miközben csak háromszáz helyünk van. Ami azt jelenti, hogy ismét nagy a kereslet a nyíregyházi tanárképzés iránt. Ez részben PR-tevékenységünknek, a főiskola reklámjának köszönhető, mert minden részletében meg kell ismertetni a leendő diákokkal azokat a kiváló lehetőségeket, amelyek nálunk várják őket. E helyen is megköszönöm mindazoknak, akiknek része volt ebben az eredményes, új típusú tájékoztató offenzívában. Hosszú évek után végre megfordult az apálymozgás: most többen jelentkeztek hozzánk, mint tavaly: több mint ezerhétszáz felvételiző jelölte meg első helyen a Nyíregyházi Főiskolát! Újra elkezdhetjük a következetes építkezést. – Visszatérő téma, hogyan illeszkedik a főiskola a megye gazdaságába, a munka világába. Miként értékeled a mai helyzetet?

26

– Kapcsolatunk több szintű. Számos olyan megyei és városi intézmény van, ahol hoszszabb távú együttműködés keretében a hallgatók a gyakorlati képzését szervezzük. Ezek iskolák, cégek, vállalkozások. Számuk száznál is többre tehető. Folyamatosan szervezünk tanácskozásokat, találkozókat, bemutatkozásokat is megyei cégekkel. A főiskola néhány éve elnyert és be is fejezett egy közel egymilliárd forint értékű pályázatot a Norvég Alapnál, amellyel létrehozta a Partiumi Tudáscentrumot. Ez szervezi a kapcsolatot a munka világával, annak érdekében, hogy az itteni szellemi tőkét vissza tudjuk forgatni a gazdaságba. – Egymilliárd forint nagyon nagy pénz. Beszélnél erről részletesebben? – Amikor pályázatunkat írtuk, olyan új szervezet létrehozása volt a célunk, amely hozzájárul a regionális humánerőforrás-piac aránytalanságainak csökkentéséhez, és segíti az esélyegyenlőség kiteljesedését. Ezt az élethosszig tartó tanulás és a szakképzés megerősítésével, valamint a felsőoktatás és a magánszektor közötti együttműködés javításával kívánjuk elérni. Mindezek érdekében négy központot alakítottunk ki, a fenntartási, az innovációs, a vezetői információs kompetencia és a külkapcsolati központokat. A fenntartási központ koordinálja a három alprojekt munkáját, amelyek informatikai, biológiai-biokémiai s képzési feladatokat látnak el a pályázat szellemében. Létrehoztuk a hagyományos és távoktatási módszereket alkalmazó Virtuális Campust. Az innováció és versenyképesség fejlesztése érdekében a fő cél a köz- és a magánszféra partnerségén alapuló folyamatok erősítése. Szakembereink az érdeklődőknek információkat adnak a projektről, benne a három alprojektről s a képzési programjáról, kiegészítő szolgáltatásairól. – Milyen újabb tervek vannak? – Éppen most, a tegnapi napon írtunk alá együttműködési szerződést a Microsoft világcéggel, amely olyan vizsgaközpontot hoz létre nálunk, amely Budapesten kívül, az ország keleti részén csak Nyíregyházán lesz. Óriási mértékű informatikai anyagot bocsátanak rendelkezésünkre, oktatóink és hallgatóink közvetlen forrásokból tájékozódhatnak az új eredményekről. Hasonló szerződésünk van az OTP-vel, a Raiffeisen Bankkal, és több megyei vállalkozással is. Előnyös az, hogy a 2014–2020 között kiírandó uniós pályázatok készítésében mind a megye, mind a város számít a főiskola szakembereinek részvételére. Ezeket a kapcsolatokat most szervezik, pontosítják a munkatársaim. Leginkább az agrárium, a gazdasági logisztika, a biotechnológia és a megújuló energiaforrások tudományos lehetőségeinek feltárásában tudunk közreműködni. De minden olyan területen felajánlottuk segítségünket, amelyeken a megye, a város számít ránk, s mi képesek vagyunk a teljesítésre. Mindezek eredményeként a megye, a város gazdasági fellendülését segítjük és akarjuk.

27

– Egy korábbi interjúban beszéltünk arról, hogy a főiskola nagy ívű roma felzárkóztatási programban kíván részt venni. Mire jutottatok? – Csak részeredményekről tudok számot adni. Az evangélikus roma szakkollégium itt működik a főiskolán, s számos roma hallgatónk is van. Kapcsolatunk a megyei roma vezetőkkel közvetlen és jó. A Nyíregyházi Főiskola hosszabb távú intézményfejlesztési tervében szereplő roma programot források hiányában ugyanakkor egyelőre nem tudtuk elindítani, de készek vagyunk arra, hogy ha rendelkezésre áll a szükséges pénz, rövid határidővel indíthassuk. Állami vagy pályázati forrás lenne szükséges, ezek lehetőségét keressük. Kisebb sikereket is elértünk e területen, zömében pályázati úton nyert pénzek felhasználásával. A DebreTestületi tagságai ceni Akadémiai Bizottság keretei között Romológia Szakbizottságot 1994 óta a Kölcsey Társaság tagja, alakítottunk, a Tanítóképző Intézet 2007-től elnöke igazgatója, dr. Jenei Teréz az elnöke. 1996–1998

– Itt van az asztalon három felsorolás: közéleti tisztségek, könyvek, díjak. Mindről nem tudunk beszélni, ezért válasszunk ki a számos lehetőség közül egyet-kettőt, amelyek legközelebb állnak hozzád! – Mindegyik kedves nekem a testületekben végzett munkáim közül, hiszen életem különböző területeit tükrözi, s az ilyenekért akkor is érdemes dolgozni, ha nem jár érte fizetség. Kettőt emelnék ki mégis: sok éve veszek részt a most huszonöt éves Kölcsey Társaság munkájában, korábban elnökségi tag, majd alelnök voltam, most pedig az elnöke vagyok. Mi rendezzük minden évben a Magyar Kultúra Napjának országos nyitóünnepségét Szatmárcsekén, onnan indulnak az országos rendezvények. Negyedszázados jubileumunk Szatmárcseke és Fehérgyarmat rangos országos eseménye volt. Az alkalomból a Szatmár Leader csoport – 28

2002-től 2003-tól 2004–2007

2005-től

2006-tól 2007-től 2008-tól 2009–2012

2010-től

2010-től

a Ratkó József Irodalmi Társaság ügyvezető elnöke a Németh László Társaság elnökségi tagja a Tokaji Írótábor Kuratóriumának tagja a Magyar Akkreditációs Bizottság Irodalomtudományi Bizottság tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagja a Magyar Írószövetség tagja a Happy Art Alapítvány kuratóriumának elnöke a Nagy Gáspár Alapítvány elnökségi tagja a Debreceni Egyetem BTK Doktori és Habilitációs Bizottságának tagja az MTA-DAB SzabolcsSzatmár-Bereg megyei szakbizottságának tagja a Magyar Rektori Konferencia Tehetséggondozási Állandó Bizottságának tagja

Tilki Attila országgyűlési képviselő szellemi támogatásával – tízmillió forinttal segítette a Társaságot. Így készülhetett el Kerekes Elek festőművész ecsetjén két új Kölcseyportré, magának a Hymnusnak a vizuális, triptrichon keretébe fogott megformálása, a Himnusz képekben című film Kántor István rendezésében – ez tudomásom szerint az első ilyen produkció –, valamint az Ugyanaz a föld című, tíz partiumi és szatmári költő alkotásait bemutató, a szülőföldről és a Kölcsey Ferenchez való kötődésről szóló versantológia. – Egy másik közéleti feladat pedig a társadalmi hasznossága miatt maradt meg kitéphetetlenül a szívemben: a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Közoktatási Közalapítvány Kuratóriumi elnökeként a Porzsolt István Ösztöndíj és a tanároknak, iskoláknak szóló pedagógiai díjak évenkénti odaítélése volt számomra kivételesen szép, értékteremtő tevékenység. Folyamatosan támogattuk a tehetséges fiatalokat, közülük is különösen azokat, akiknek családi vagy egyéb kedvezőtlen körülményeik miatt nélkülözhetetlen szükségük volt a társadalom segítésére. A Porzsolt István Ösztöndíj keretében évente tíz-tizenöt középiskolás diáknak tudtunk támogatást adni, többen ennek segítségével bontakoztathatták ki tehetségüket. Díjakat adtunk pedagógusoknak is, ezzel hozzájárultunk a megbecsülésükhöz. A teljes kuratóKönyvei rium sajnálatára ez az alapítvány nemrégiben megszűnt. 1985 Életveszély (novellák) 1995 A zuhanás káprázata (versek) 1996 Nagy László mitologikus költői világa az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban 2001 Idő és ítélet (tanulmányok) 2003 A Csodafiú-szarvas (poézis, ember és univerzum Nagy László költeményeiben) 2004 Szindbád tükörképei (találkozások Krúdy Gyulával); németül 2005 2004 Nyírfatűz (Szabolcs-Szatmár-Bereg újabb irodalma) 2005 Kő alatti fény (Ratkó József és „két” nemzedéke, tanulmányok 2005 Fűszál és mindenség (folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban) 2006 Szólítlak hattyú (válogatott írások Nagy László életművéről) 2007 La acogida de Federico Garcia Lorca en Hungaria (Almeria, Spanyolország) 2010 Barbárok hangszerén (tanulmánykötet) 2011 Európa már kevés (a Kossuth-díjas Tornai József írót, költőt, műfordítót bemutató, a költővel közös album)

– Vegyük sorra a köteteidet. Kérem, válassz ezek közül is! – Minden könyvem olyan, mintha a barátom lenne. Az Életveszély című novelláskötet, amelyről már szó esett, volt az első, az azért különleges. Tíz évvel később, 1995-ben jelent meg A zuhanás káprázata című verskötetem. Azzal le is zártam költészeti munkámat, mert úgy döntöttem, az én igazi irodalmi területem a próza. A tudományos pályámat elindító Nagy László-kötetekről már beszéltünk. Helyi kötődésű könyvek jöttek ezután, nagy lendülettel és hiánypótlásként sorra: Krúdy Gyula, Ratkó József életművéről szólók, majd 29

Nyírfatűz címmel az apám emlékének ajánlott, a megye újabb irodalmát összegző munka. Később szintetizáló tanulmánykötetek jöttek a folklórt és a társadalomelemzést ötvöző huszadik századi irodalmi irányról. Mégis egy külföldön megjelent könyvemet dédelgetek legtöbbször magamban, és vele sok barátságot, ami a spanyol néphez köt. Nagyon örülök annak, hogy Frederico García Lorca népszerű spanyol költő, drámaíró, festő, zeneszerző magyarországi befogadásáról egy spanyol nyelvű könyvecském is megjelent andalúziai spanyol barátaim, David Padilla Góngora, Francisco García Marcos és Nazario Yuste közreműködésével. Ennek révén megismertem a magyarokhoz lélekben nagyon közel álló spanyol embereket is. A kötet bemutatója Fuente Vaquerosban volt, García Lorca szülőfalujában. Ugyanolyan szegények voltak, ugyanolyan kemény munkát végeztek, és ugyanolyan tárgyakkal voltak körülvéve a falubeliek, mint a magyar parasztemberek, csak éppen Európa másik sarkában. – Szép elismerésekben részesültél az évek során. Ezeket nem illik hasonlítani, de a különböző időszakokban, különböző teljesítményekért kapott díjakra mégis eltérő módon emlékezhet a kitüntetett. – Az ember nem díjakért dolgozik, és engem mindig váratlanul is értek. De minden díjam újabb katapultot jelentett azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyeket tovább vittek szakmai és emberi utamon. Ha azt kérdezné, melyik áll közel a szívemhez, csak azt válaszolhatnám, hogy mindegyik. Mégis kiemelek egyet, ez pedig a Roma Integrációs Díj. Amikor az ország egy olyan népcsoportjának a képviselői, amelynek egy része viskókban él, nagy tömege munkanélküli, szegény, és életük a jövő Magyarországának is egyik legnagyobb kérdése, megkeresett, hogy elfogadnám-e a díjukat, s amikor később átadták ezt a díjat a megyeházán egy kis kép kíséretében, el is érzékenyültem. Mert Magyar30

Díjai 1996 1996, 1997 1999 2002 2003 2007 2009 2010 2010 2010 2010 2012

2014 2014

Az Év Könyve-díj a Nagy Lajos Alapítvány irodalmi díjai novella kategóriában Széchenyi Professzori Ösztöndíj Nyíregyháza Megyei Jogú Város Tudományos Életéért kitüntetés Nyíregyháza Millenniumi Emlékérme Kiss Áron-díj, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye oktatásának fejlesztéséért Váci Mihály-emlékérem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Príma díj irodalom kategóriában Arany János-díj Ratkó József-díj Integrációs Díj a roma felzárkóztatásért végzett munkáért A Debreceni Akadémiai Bizottság plakettje a tudományos munkáért és szervezéséért József Attila-díj Pro Comitatu díj (A megye felemelkedéséért, hírének gyarapításáért)

ország a világon csak egy van, lakosságának különböző rétegei, népei pedig más és más okokból időnként szembefordulnak egymással, és nem veszik észre, hogy önmagukkal fordulnak szembe. Ha valamit itt, a periférián tenni kellene az oktatásban is, az a roma felzárkóztatás, a tehetséges roma fiatalok tanítása, hogy a jelenleginél súlyosabb társadalmi gondokat megelőzhessünk. Ennek fontosságát külön is figyelmébe ajánlom majd utódomnak, aki a rektori tisztségben követ. – Többször nyilatkoztál elismerően a Móricz Zsigmond Színház teljesítményéről. Mi a véleményed a főiskola és a színház kapcsolatáról, pontosabban egy vidéki színház kultúramegtartó szerepéről? – A Móricz Zsigmond Színházzal nagyon régen kiváló a kapcsolatom. Már főiskolai hallgató koromban látogattam az előadásait, ott voltam 1985 januárjában Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának ősbemutatóján is. Emlékszem azokra a hangsúlyokra, mozdulatokra, ahogyan Csikos Sándor játszotta Istvánt, Holl István pedig az Öreg, óbéli embert. Nagy hatású, emlékezetes előadás volt. Jelenleg a Happy Art Alapítvány – a VIDOR Fesztivált szervező szakmai közösség – kuratóriumi elnöke vagyok. Hosszú évek óta jó személyes kapcsolatokat ápolok Tasnádi Csaba igazgató úrral, kölcsönösen figyeljük egymás intézményeinek kulturális erőfeszítéseit. Számos színművésszel, rendezővel, dramaturggal van vagy volt kapcsolatom, novelláskötetemről az első kritikát még a nyolcvanas évek közepén a színház egyik dramaturgja írta. Gyakran beszélgetek színművészekkel, említem közülük Pregitzer Fruzsinát, aki a Kossuth Rádióban mutatta be egyik könyvemet, Balogh Gábort, akivel nemrég egy teljes éjszakát átbeszélgettünk Adyról, József Attiláról, Nagy Lászlóról, Csikos Sándorral szoros baráti kapcsolatban vagyok. Nagyon örültem, amikor a Nyíregyházi Főiskola fiatal oktatói, Onder Csaba, Antal Balázs és A Vörös Postakocsi szerzői színművet írtak a színház számára néhány éve Tirpákiáról. Nem lehettem jelen az ősbemutatón, de Horváth László Attila az én leírt bevezetőmet olvasta fel az előadás előtt. Ha csak lehet, megnézem a színházi bemutatókat. Sajnos, a főiskolások színházba járása nem olyan arányú, mint ahogyan az elvárható lenne egy leendő értelmiségitől, pedig igyekeztünk mindent megtenni ennek megváltoztatásáért Karádi Zsolt tanszékvezető úrral, aki kitűnő színikritikus is, Tasnádi Csaba igazgató úrral és a hallgatói önkormányzat vezetőivel. Ismerem a színházigazgató úr korábbi, nyilvános pályázatát, illetve tájékoztatásait, és ezek alapján mondhatom: az ország egyik legkevesebb pénzből működtetett színháza a miénk; az viszont, amit tesznek a magyar kultúráért, toronymagasan kiemelkedik. Éppen azért, mert egy gazdaságilag hátrányos helyzetű vidéken mindent megragadnak a kultúra terjesztése érdekében. Ebben ugyanaz a küldetésük itt, az ország hátsó sarkában, mint a Nyíregyházi Főiskoláé. Sokat járnak vidékre is, miközben műsorpolitikájuk alapján olyan darabokat állítanak színre, amelyek behozzák a közönséget és a ma emberét szólítják meg. A belépőjegyek árából is sokféle kedvezményt adnak. Ezen kívül óriási érdemük, hogy egy Európa-hírű fesztivált tudtak itt teremteni, a VIDOR fesztivált, 31

aminek párját alig lehet találni közel és távol. Ezek idején a város apraja-nagyja kint toporog a Kossuth téren és hallgatja a külföldi és magyar zenészek, köztük világsztárok koncertjeit, nézi a különböző előadásokat, a kőszínház játszóhelyein pedig a legjobb magyar színházak produkcióit. Megemelem a kalapom a Móricz Zsigmond Színház valamennyi művésze, minden volt és jelenlegi vezetője előtt. – Egy időben stilisztikát, retorikát is tanítottál. Ezért kérdezem, mit gondolsz a fiatalokra jellemző mai nyelvezetről? – Kettős a megítélésem. A mai világ, az új eszközök, így például a mobiltelefon, az internet megváltoztatták a nyelvet is, és rengeteg nyelvi lelemény veszi körül a fiatalokat, s maguk is folyamatosan alkotnak ilyeneket. Ez kedvező. Ami gond, hogy például már az általános iskolai alsó tagozatából is eltűntek a beszélgetésórák. Amikor mi az alsó tagozatba jártunk, volt Beszélgetés tantárgy. Az ilyen órákon – a gyerekek korának megfelelően – beszélni kellett, kifejteni bizonyos témákat, s ennek alapformáit a betűvetéssel együtt tanultuk meg. Az írásbeli – különösen a teszteket alkalmazó – feleltetés sem az általános, sem a középiskolában nem volt annyira jellemző, mint most. Szóban kellett felelni matematikából is. Kifejteni, magyarázni, értelmezni például a képletet. Ma a főiskolai, egyetemi felvételin sem találkozunk a jelentkezőkkel, mi nem tudjuk szóban megkérdezni őket, ők nem tudják elmondani, majdan mit is akarnak kezdeni a diplomájukkal. Ez alól most már szerencsére az alkalmassági felvételik kivételek. Csökkent tehát a beszéd, a retorika szerepe, és ez nagy hiba. Ez meglátszik természetesen a fiatalok nyelvezetén is: szegényebb, kopottabb lett. Noha, mint mondtam, eközben rengeteg leleményesség is megjelenik benne. A korábbi generációkhoz képest mégis feltűnő az, hogy a fiatalság nyelve mennyire leegyszerűsödött. Ez nem helyes, az egész magyar nyelv szempontjából nem jó. Mára megértük, hogy ha szép magyar beszédet akarok hallani, akkor Erdélybe vagy Kárpátaljára kell menni, ahol a hagyományok még erősebben élnek. – Legalább ennyire aggasztó, hogy alkalmasint milyen trágár lett a nyilvános beszéd is… Mi lehet ennek az oka? – Bizonyára az, hogy erős igénytelenség jelent meg az emberi kapcsolatokban. Egymás megbecsülése, egymás emberi méltóságának tisztelete gyakran szenved csorbát. Elég csak bekapcsolni a televíziót, vagy kimenni az utcára. Ez szerintem a világkultúra átalakulásának is köszönhető, hiszen a magyar viselkedéskultúra is ebbe ágyazódik. A kedvezőtlen folyamatokat voltaképpen a családnak, a tanári munkának, a nevelésnek és bizony a tömegkommunikáció pozitív példáinak kellene megállítani, de bizonyos morális változások nélkül ez nem tud megtörténni. Valóban lesújtó dolog például szép fiatal hölgyeket hallani bárdolatlan módon káromkodni, jó hangosan, szinte hivalko-

32

dásszerűen. Meglehet, ez is hóbort, divathullám, amely az értékes fiatalok nyelvéből egy idő után kikopik. Legalábbis remélem, hogy így van, így lesz. – Végül családodról kérdeznék. Mit osztanál meg a nyilvánossággal a privát szféráról? – Két gyermekünk született. 1976-ban Adrienn, aki most Brüsszelben él, a férje bolgár. Ebben az évben szerzett PhD-, doktori fokozatot a Brüsszeli-Leuveni Katolikus Egyetemen, örömömre nyelvtudományból. Edit 1986-ban született, ő közgazdász lett, és Budapesten él. Büszke vagyok a gyermekeinkre. Remélem, hogy ha a rektori székből megbízatásom lejártával felállok, még több időt tudok velük, és majd leendő unokáimmal tölteni! – Utolsó kérdésemet éppen ez utóbbiról akarom föltenni. 2007-től állsz a főiskola élén, a második vezetői ciklusod 2015-ig szól. Akkor hatvanegy éves leszel. Készülsz a váltásra? – Bizonyos vagyok abban, hogy vissza fogok térni az irodalomhoz, annak oktatásához, illetve az olyan irodalmi munkák befejezéséhez, amelyek átmenetileg az íróasztalfiókban várnak. Ez részben szépirodalom lesz, elsősorban novella, részben pedig esszé, illetve, remélem, új kutatómunka is. Nagy László azt a szép sort írta az egyik versében, hogy „ha élek, hát legszebben éljek”. Én mindig úgy éreztem, ez nekem megadatott, ennek a sornak a közelében éltem és élek, s ezért szeretném folytatni és kiteljesíteni irodalmi munkásságomat is. – Köszönöm a beszélgetést!

33

„Holdról lecsüngő szárnyak”

SZÉPIRODALOM

Szepessy Béla: Csokonai dilemmái

Antal Attila

ARC A PAPÍR TÜKRÉBEN

Jánosi Zoltánnak

Miként ha hó hull vagy almavirág zuhog s jelek lepik a fehér mezőt lét-nyomok és üzenet vésődik a tájra arculat úgy telik a papír síkja napra nap világokká osztódik tükrében az arc lesz dal történet rendszer barlangmélyi karc mikronnyi pontban rabul ejtett tér-idő majd újra sorsokká kinyíló legyező… és végül e pulzáló univerzumok mindegyike mégis úgy libeg-forog: a milliónyi jel ügy és lét-kvazár egyetlen emberi arccá összeáll 37

Béres Tamás

A RESTAURÁTOR

„a restaurátor orvosa az időnek”1 hét2

(egy) Egyszerűen csak ürességet érzett. Korábban is érzett már ilyet, de sosem tulajdonított neki jelentőséget. Sokfajta üresség létezhet. De ez a mai mégis valamiben más, mint a korábbiak – gondolta. Van a lüktető, amely nyomasztja az embert. Több irányból és alattomosan tör rá, szétmarja monotonitásával a fejet. Da-damm-da-damm. És megint. Da-damm-da-damm. Van a szúró üresség, amely égetve, nyilallva belehasít az ember bőre alá, s onnan végig, mélyen az agy legbelsejébe. Néha egy-egy szúrás jön, majd jön egyszerre millió. Talán ez lehet a legrosszabb. Ha ebből a szúró, égető fajtájú fertőzi meg az embert nincs, aki túlélje. Nincs menekvés, nincs hova menekülni. A fájdalom elér. A fájdalom utolér. De most mégsem ilyen ez az üresség. Inkább kongó, néma, égető üresség. Olyan fájdalom, ami árad az emberben. A bőre pórusain keresztül jut be, apró sebeket hagyva, melyek újra felhegednek, s egyenként fájnak. Majd a forróság, eljut a sejtekbe, a vérrel együtt az agyba, s minden zsiger átveszi a forróságot. Egyszerre marnak, egyszerre konganak. S egyszerre némulnak el. S talán ez a némaság, ez a fájdalmak közötti üresség, a csend a legfájdalmasabb. 1

forrás: internet (ismeretlen szerző) hét azaz egy hét, azaz számmal írva: 7. Másképpen értelmezve kerek egész. A NASA űrrepülőgépeinek legénysége hétfős szokott lenni (Wikipédia). A szivárvány hét színből áll. A Göncölszekér hét csillagból áll. A dobókocka szemközti oldalait összeadva hét jön ki. Gondolom, mindig. A tudomány szerint egy fej hétszer fér rá a testére. Ez elég bizarr, ha végiggondolom. Eszembe jut a hét főbűn. A hét hét napból áll. A szomszédom szerint a hét kerek egész. A teremtés hetedik napja pihenőnap. De valami véget is ér. (A teremtés.) A hétfejű sárkány gyakoribb, mint az egyfejű (a mesében). A többi hétpecsétes titok! – mondta a titkok őrzője és elhallgatott örökre. 2

39

Felült az ágyban, a fejét mozgatta. Szemét dörzsölte kezeivel, majd a homlokát és a fejbőrét masszírozta, hátha elmúlik. A teste zsibbadt, bizsergett. Nem érezte végtagjait, olyan volt, mintha lebegett volna. Pár centivel az ágy felett, hozzáért az ágyhoz, mégis súlya nem nyomta azt, könnyedén süppedt bele a levegőbe. Talpa mintha a földhöz ért volna, de nem érte azt. A parketta felett néhány milliméterrel támaszkodott a lába, mintha egy láthatatlan zselé, vagy valamilyen puha szivacs került volna a talpa és a föld közé. Nem érezte a világot. Nem érezhetett semmit. Tudta, hogy most kel fel a nap, s a napsugarak betörnek az öreg redőny rései között. A nap sugarai érték a bőrét, de nem érezte a nap melegét. A nyitott ablaknál nem hallotta a város zaját, nem érezte a beáramló friss levegőt, a szél illatát, simogatását. Ahogy lélegzett az is csak üres szippantás volt. Úgy érezte, valami van közte és a világ között. Egy vékony hártya, egy nem látható fólia, amely, míg aludt körbefonta őt, beszőtte a bőrét, az auráját, s lassan megfojtja, lassan, de egyre erősebben szorítja, s megöli. Ellépett az ágytól, pont szemben állt egy testmagasságú tükörrel. A szoba és a benne lévő bútorok tisztán látszottak, ott volt az ágy, a szék, az íróasztala, a polc tele könyvvel, a kedvenc olvasmányai, még a gerincükön lévő címeket is ki tudta olvasni. Az asztalon egy pohár ásványvíz, néhány üres papír, egy halom összegyűrt levélpapír, gombócokba gyúrva. Régi újságok, kopott magazinok az asztal szélén. Az asztal mellett egy szobainas, rajta, csak úgy odadobva a tegnapi inge, egy szürke nadrág, előtte a földön a zoknija, cipője és egy kék-rózsaszín csíkos nyakkendő. A falon kopott tapéta, öreg családi festmények és képek, a képeket védő üvegeken a reggeli fényben még a por is tisztán látszott, a jobb oldalin pedig ott volt tenyérlenyomata és jó pár ujjlenyomata. Azt a képet, amelyiken szüleivel állt egy régi ház előtt, ki tudja, hol, valahol az egyik gyerekkori családi házuk előtt, a több tucat közül, azt a képet különösen kedvelte. Olyan meseszerű volt, olyan hihetetlenül közelinek tűnt rajta minden, mintha egy pár nappal ezelőtti késő délutánon álltak volna ott, azon az udvaron, a régi parasztház előtt, amikor még értette a világot, vagy legalábbis elhitették vele. Könny folyt a szeméből. Elérzékenyült, ha eszébe jutott a múlt, ha felidézte magában a régi emlékeket. Apja kezének szorítását, érdes kezét, mély pipadohányszagát, anyja forró csókjait arcán, minden lefekvés előtt, hangjának csengését, ahogy szólongatta vacsora előtt, ahogy asztalhoz hívta, ahogy a nevét emlegette. S látta, s újra végignézte a szoba tárgyait, megszámolta, megnézte, szemeivel megérintette. Majd saját magát mérte végig. De a tükörben az összes tárgyhoz képest homályosabb volt a sziluettje. Talán a szemem káprázik. – gondolta. A tárgyak mozdulatlanok voltak, az ő alakja mégis vibrált, hullámzott. A haja kócos, arca ápolatlan, másnapos borosta, mélyen ülő, fekete szemek. A bőre barnás-sárga, mint valami betegé. Koszos fehér trikó, agyonhasznált kockás alsónadrág. Végigmérte magát, vékony teste egyre inkább beleolvadt a szoba árnyékaiba, a vibrálás erősödött. Elindult az ajtó felé, kezével támaszt keresett. Megfogta az ágy szélét, majd a má40

sik kezével a széket, s közben óvatosan lépkedett. Nem érezte az egyensúlyát. Szédült, hányingere volt. Aprókat lépett s a tükörhöz közeledett. Lassan, lassan elérte s megállt vele szemben. Két kezével megtámaszkodott, közelhajolt az arcképéhez. Kezei a tükörképe kezein, köztük egy üvegnyi távolság. Lehelete meglátszott az üvegen. Le akarta törölni, de nem tudta. Homlokán izzadságcseppek folytak végig, majd lecseppentek a padlóra. Lába remegni kezdett, kezei elnehezültek s összeesett, nekidőlt a tükörnek, kezeivel még támaszkodott, próbált felállni újra, de nem tudott. Összeesett újra. Tompa puffanással került a padlóra. Elsötétült a világ. Fél óra múlva tért magához. Kinyitotta szemét, felült és lassan feltérdelt. Homályosan látta maga körül a tárgyakat. A távoli asztalon néhány gyógyszert, egy pohár vizet. Felállt odatámolygott és bevett egy fájdalomcsillapítót, a pohárban lévő összes vizet megitta. Minta nem is víz lett volna. Nem érezte az ízeket, nem oltotta a szomját. Megtörölte a száját és visszabotorkált a tükörhöz. Nézte magát és a tükröt tapogatta, mintha a múltját keresné az üvegben, a saját képében, tükörképe rezdüléseiben, teste visszatükröződő képét bámulta. De nem emlékezett semmire. Semmire. Ki ő? Mi történt vele eddig? Miért zúg úgy a feje? Honnan ez az égető bizsergés a testében? Csak kérdések. Csak üresség. S ahogy magát figyelte, a tükörben meglátott egy nőt, egy kisfiúval. Felültek az ágyra, az ágy melletti képeket nézték, megölelték egymást, majd a nő megcsókolta a gyereket. A férfi megfordult, lüktetett a testében az összes ér, szíve gyors ütemre vert. A dobogások között még mindig ott voltak az a fájó üresség. S jobban kongott, mint valaha. Egy dobbanás, egy örökkévalóságnyi némaság, egy dobbanás, fájó üresség… Megfordult, de az ágyon nem volt senki. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Visszafordult, s a tükörben ott volt újra a nő és a gyerek. Újra az ágyat nézte maga mögött, de ott senki. A tükörben látta csak. Ugyanaz a nő, akit az egyik fali képen látott az ébredés után. Dörömbölt, ütötte a tükröt, de semmi hangja nem volt az ütésnek, újra kiabálni próbált, de semmi. Összecsuklott, és újra összedőlt a világ. Fejét nekinyomta a tükörnek, és némán zokogva figyelte vibráló arcát, az ágyon ülő nőt, a szomorúan maga elé bámuló kisfiút. Kezével gondolatban megérintette őket, érezni szerette volna a bőrüket, simogatni arculat. Úgy érezte megállt az idő. A tükör mindkét oldalán lévők tudták. Megállt az idő. Sosem tudni, mikor indul meg újra. Talán egy örökkévalóság is eltelik addig.

(kettő) Egy hatalmas kanapén feküdt. Délután hat óra. Minek kell nekem itt feküdni? Hova ment ez az ember. Mióta várat már? Tíz perce? Tizenöt? Lehet, hogy több is? Mit kere41

sek én itt? A telefonkönyvből nézte ki a nevet. Aztán beütötte még a google-ba is. Kihozott vagy két tucat találatot. Majdnem mindenki jót írt róla. Az egyik azt írta, amióta ide jár, nem kergetik a hangok. Biztos ezt a hülyeséget is a hangok súgták neki, hogy írja bele a vendégkönyvbe. Tehát az is hülye maradt. Nem baj, ő nem hülye, gondolta. Ha meg hülye, nem fogja hagyni, hogy kiderüljön. De mi van, ha a doktor is hülye, akkor, hogy deríti ki másokról, hogy hülye. És ha fellebbezést nyújt be valamilyen hatóságnál, hogy ő nem is hülye, csak a hülye doktor gondolja azt, akkor majd kijelölnek egy másik hülyét, aki szintén hülyének nézi, az elsőnek ad igazat. Nincs menekvés, én is hülye leszek, gondolta. De akkor már hárman leszünk, az első hülye, a második hülye és én. Amúgy meg mindenki hülye, csak én nem annyira, dörzsölte meg a szemét. Azt is olvasta az interneten, hogy ez az ember milliókat gyógyított ki a bajból. Hogy lehet milliókat kigyógyítani, ha csak mindenkire tíz percet is szán, az napi tíz óra munkával hatvan ember. Az egy héten át háromszáz bajtól hemzsegő ember. (Most nem hiszel nekem? Számolsz? Számolj utána! Hatvan perc alatt hat, napi tíz órával hatvan, öt munkanappal számolva hatvan ember egy héten.) Az egy év alatt is csak tizenötezer-hatszáz ember és még arról nem is beszéltem, hogy mi van, ha egy embernek többször is kell jönnie, mert egy kezelés nem elég. Legalább hatvanöt évig kellene dolgoznia, ha egy ember csak egyszer jön és rögtön kigyógyul. Minek írogat olyan ember az internetre, aki még számolni sem tud? Azt is írta valaki, hogy neki a már évek óta állandósuló baloldali fejfájása átment jobb oldalra, majd teljesen elmúlt. Milyen fejfájás az, ami egy ideig bal oldalon, majd egy ideig jobb oldalon állandósul, majd eltűnik, néhány idióta beszélgetés miatt? Nem is kellett volna elolvasnia, mit írnak róla az interneten. Most már eltelt vagy fél óra mióta elment, nem tudom, mire kell még várni, mindjárt hazamegyek, várja a fene! Mit várok én itt egy orvosra, aki hülye, milliókat gyógyít, lehet, hogy nem is alapos, nem is jut elég idő a betegekre. Biztosan milliók várnak kint az ajtóban, ha már fél óra eltelt mióta kilépett az ajtón, azóta már a váróban vagy három beteget biztos meggyógyított, azokat, akik járó betegek, nem ilyen fekvők, mint ő. A könyvek a polcon, mind szín szerint csoportosítva, méret szerint sorba rakva. Az asztalon a tárgyak gondosan elrendezve, a szék szépen a helyére tolva. A falon a képek túl színesek, szinte begolyózik tőle az ember. Hat óra tizenhat perc. Hogy lehet az, nem telt el csak egy-két perc? Biztosan megállt az idő, vagy valami ijesztő kísérletet végeznek rajta, gondolta, nyugtalanul forgolódni kezdett, felült, összeszedte a kabátját, felkapta a táskáját és a kijárat felé szaladt, épp a doktor lépett be rajta. Valami baj van? Kérdezte az orvos. Honnan tudja, hogy baj van, amikor még csak most jöttem? Válaszolta vissza, majd arrébb lökve a férfit, kiszaladt a rendelőből, ki az utcára, percekig rohant, majd egy kapualjba bújt, hozzásimult a falhoz, zihált, kilazította a nyakkendőjét. Lassan megnyugodott, a szíve már nem vert olyan gyorsan, megnyugodott. Sose kaptok el. Mindig elmenekülök. Gondolta.

42

(három) Megint széthagyta a cuccait. A zoknis kosárban volt a pólója, a fehérneműs fiókban a zoknija, a pólók között a nyakkendők, az ingek helyén a pulóverek lógtak. A tegnapi ruhák a szoba egyik sarkában, halomban, a tegnapelőttiek a konyha kövén, ahol az álom érte, vagy az álmosság. Ahogy másnap reggel arra járt, gondosan átlépett a szőnyegen halomban hagyott ruhákon, végig a folyosón, a konyhába ment kávét főzni, három cukorral, ásványvízből, a tegnapi mosatlan bögrében, instant kávéból. A bal lábával arrébb rúgta az ott hagyott ruhákat. Megitta a kávét. Beállt a zuhanyzóba, közben megmosta a fogát, gondosan megtörölközött, fogselyemmel kitisztította a fogai közét, felöltözött, cipőt húzott, felkapta a táskáját és kilépett az ajtón. Nem tudta bezárni a zárat, a kulcs nem volt sehol, a tegnapi kabátjában volt, visszalépett a házba, a folyosón ott hevert a földön a kabát, beletúrt a kezével a zsebeibe, a balban ott volt a kulcscsomó. Meglátta a földön a tegnap kikészített szemetes zsákot, felkapta azt is. Bezárta az ajtót, a lépcsőn sietett lefelé, ránézett a földszinti postaládára. Egy halom levél volt benne. Már egy hete nem ürítette. A ládán három lyuk volt alul, azokon szokta bedugni a bal mutatóujját, azzal piszkálja ki a nagyobb leveleket, ha lusta felmenni a postaláda kulcsáért a lakásba. Most is bedugta az ujját, hogy óvatosan kipiszkálja a leveleket, de egy perc is eltelt, mire egyet sikerült kilöknie, miközben a másik kezével felül, a hosszúkás nyíláson keresztül fogta, és húzta kifelé, de a keze nem fért át a résen, csak az ujjai, közben a bőr, fekete aktatáskáját nem tette le a földre, mert az valami förtelmesen koszos volt, a házmester macskája ott alszik napközben, elhullajtja a szőrét, odacsinál a sarokba, ettől olyan büdös van a lépcsőházban, hogy mindjárt elhányja magát, ha télen belép az utcáról. A hóna alatt fogta a táskáját, a szemetes zsákot a lábai közé vette, a térdeivel tartotta, bal kezével alulról a kis lyukakon keresztül, a jobb ujjaival fentről próbálta kipiszkálni a leveleit, de csak egy sikerült, majd egy kis idő múlva még egy. Számlák. (Pfhhhh!) Mind a kettőt visszadugta a ládájába, alig fért bele, de összegyűrve sikerült, majd este, hazafelé kiveszi és felviszi a lakásba. Kilépett az utcára szakadt az eső, tíz lépést tett, és szaladt a kuka felé, ott állt mellette az autója. A kukába kidobta a táskáját, a csomagtartóba bevágta a szemetes zsákot. Beült a kocsiba, elindult a munkahely felé, bekötötte magát, alig ért az utca végére, förtelmes bűzt érzett, ami az autó belsejében elkeveredett a kintről beáradó poshadt esőszaggal és a város szmogos levegőjével. B****meg, a szemét! Felhajtott a járdára, megállt az autóval, kiszállt, a csomagtartóhoz szaladt, kinyitotta, a szemetet tette az autóba. Anyád! Becsukta a csomagtartót, közben szinte bőrig ázott. Visszament a házhoz, a kukában még ott volt a táskája, kivette. A szomszéd asszony közben leste az ablakból. Mit figyelsz, köcsög?! A szemetet kidobta a kukába, a táskát a kocsiba. Újra beszállt, bekötötte magát, irány a munkahely. Az úton rádudált a dugóban megálló autókra. Anyádér’ nem haladtok! Kikiabált a felhúzott ablakon keresztül a gyalogosokra. Haladj, mer’ megázol! Nem sokkal nyolc előtt ért a munkahelyre, beparkolt a helyére, fel volt festve az autója 43

rendszáma. Belépett az épületbe, biccentett a portásnak, az felállt a székéből, nagyot hajolva visszaköszönt. Igazgató úr, jó reggelt! Felsietett a lépcsőn az első emeletre. Az emberek az egyik asztalnál beszélgettek, rájuk kiáltott. Mi ez a duma, minden kész káosz! Tegyenek rendet az asztalukon, olyan mintha lehányták volna. Ez munkahely! Majd bevágta maga mögött az ajtót. Az emberek leültek az asztalukhoz, és elkezdtek rendet tenni.

(négy) Már napok óta nem tudott aludni. Fél percenként a párnát igazgatta, felkelt, ivott egy pohár vizet, megigazította a lepedőt az ágyon, gondosan visszatűrte az ágykeretbe, kezével megsimította a sötétben, hogy nincs-e rajta gyűrődés vagy redő. Korábban talán volt rajta, az nyomhatta a hátát, ezért nem tudott aludni. A redőny teljesen lehúzva, lazára engedve, az apró lyukakon halvány foltokban tört be a hold fénye. Telihold. A pici foltok különféle formákat rajzoltak a falra. Inkább fénypöttyök, mint árnyékok, gondolta. Visszafeküdt. Nézte a foltokat. Már egy órája nem tudott aludni. Az alak kiterjedése folyamatosan változott, ahogy a Hold haladt az égen más és más szögben vetítette üzenetét a falra. Mit üzenhet a Hold? Mit üzenhetnek ezek az alakzatok? Eltelt még egy óra. Füllesztő meleg volt, alig mozgott a levegő a szobában. Hallgatta a folyosón kattogó ingaórát, a kattogások egyre erősödtek, mintha az óraszerkezet ott lett volna mellette. Eltelt még vagy hatvan perc. A szobában volt egy rádiós ébresztőóra, kivetítette az aktuális időt a plafonra. A sötétszürke színen világítottak a vörös számok. Számolta a másodperceket, a perceket és figyelte, ahogy múlik az idő, a számok csigalassúsággal változtak. Formákat, alakzatokat látott maga előtt. Van valami misztikus abban, gondolta, ahogy várjuk az idő múlását. Most már csak a számokra koncentrált, figyelte, ahogy kivetítve feltűnnek az azonos számok. Kereste, várta a különleges alakzatot alkotó időpontokat is. 0:00 (nulla óra nulla perc). I:II (egy óra tizenegy perc). 2:22 (két óra huszonkettő perc). 3:33 (három óra harminchárom). Talán ez a legveszélyesebb, fél négy felé az ember már kábulatban van, ha egész éjszaka nem tud aludni, fáradt, elaludna, de nem tud, csak pillanatokra, talán percekre alszik vissza, de újra felriad. Reméli, már hajnal van. Kel fel a nap, de csak a Hold vagy a csillagok világítanak, újrakezdődik minden. 4:44 (négy óra negyvennégy perc). A digitális órán ez három szék formát jelent. 5:55 (öt óra ötvenöt). Hat előtt öt perccel. Majdnem hat óra. Itt véget ér az azonos számok sora, nincs hat óra hatvanhat, vagy hét óra hetvenhét. Gondolatban sorra vette a még különlegesebb időpontokat. 3:14 (három óra tizennégy) A pí értéke, hajnali negyed négy. 1:23 (egy óra huszonhárom) a számok egymás utáni sorrendben. Vagy visszafelé is: 3:21 (három óra huszonegy). Már hajnalodik, egy tehervonat kürtje végigsikít a városon. Misztikus időpont a 2:25 (két óra huszonöt perc)

44

is, vagy az 5:25 (öt óra huszonöt) és a 5:52 (öt óra ötvenkettő) is, a huszonöt formája teljesen szimmetrikus a kettes és az ötös egymás tükörképei. Vajon hányan figyelnek éppen az órák számlapjára, pont akkor, amikor ő. Az idő összeköti-e őket, mire gondolhatnak azok az emberek, akik egyszerre figyelik az idő múlását? 10:10 perckor, 11:11-kor vagy 05:05-kor, 03:03-kor, 02:02-kor. A lakás óráit, a városban, a belvárosi órásmesternél, egy óragyárban, a világon mindenhol magával húzza az idő, mint egy mágnes, magával húzza, s nem engedi, örök fogságban tartja. Mi is az órák rabjai, az idő foglyai vagyunk. Ezt már egyszer megálmodta, déjà vu. Minden este megismétlődtek az álmai, minden este ugyanazt álmodta, ugyanazokkal a szereplőkkel, akik szó szerint mindig ugyanazt mondták, a történet végét sose tudta meg, midig felriadt valamire. A Hold fényei a falon már az óráét keresztezték. Elbóbiskolt. Még félhomály volt, amikor felriadt, homályosan látta maga előtt a pontos időt: 6:24 (hat óra huszonnégy). A születési dátuma. Az aznapi dátum is.

(öt) Ahogy a felhők szálltak tova az égen, úgy teltek a percek. Egy felhő, egy perc. Nézte a felhőket, könnyed mozgásukat, ahogy a széllel hadakoztak. Egyedül ült a padon, magához húzta táskáját, átölelte, s felnézett az égre. Szétnézett a parkban, senki se közelített felé, egy lélek sem járt arra. A szél port kavart, megmozgatta a fák leveleit, az ágak fel-le mozogtak, mintha még meg is akarnák lökni a szelet, erősíteni a mozgását, irányítanák, merre fújjon. A gyér füvet, a földet csaknem mindenhol sárga, rézvörös, mély lila levelek borították, néhol apró kupacokba halmozva, amerre a fuvallat járt, mutatták az útját. Késő ősz volt már, hideg, alig pár perce ült csak a padon, de máris átfagyott. Fekete kabátja, fekete nadrágja nem védte meg a hűvös időtől, a pad is sugározta a hideget, dideregni kezdett. S közben feltekintett az égre, ahol katonás sorban, egymás mögött úsztak át a felhők a szeme előtt, még a méretük, formájuk is hasonló volt, a türkizkék égen úgy néztek ki, mint vattacukrok. Eszébe jutott a gyerekkora, édesanyja kezének illata; mindig szappanszagú volt, de úgy szerette azt az illatot, annak illatára aludt el, s annak illatára ébredt. Az egyik nyáron, amikor a cirkuszosok a faluba érkeztek, édesanyjával egyik este elmentek megnézni az előadást. A nap már lemenőben volt, akkor is így szálltak a felhők az égen, libasorban, komótosan röpültek. Az esti program előtt fél órával érkeztek, már nagy volt a tömeg, megvették a jegyeket, amelyre rá volt írva: „Székek elfoglalása érkezési sorrendben, a kapukat az előadás megkezdése előtt tizenöt perccel nyitjuk! Kérjük, tartózkodjanak az oroszlánok etetésétől!” Ők nem tartózkodtak, ez eszébe jutott, vettek két vattacukrot, amit egy piros orrú, lila hajú, kockás zakójú bohóc árult, s közben az anyjával viccelődött. Az meg csak kacagott a vicceken. Éles csilingelő kacagás volt. Sose hallotta még az anyját így nevetni, azután se, soha többé. Az anyja odaadta neki a vattacukrot, s közben érezte kezének szappanillatát, azt az illatot, amit 45

egy kicsit átvett a cukor is. Kéz a kézben, mint két barát sétáltak el a nagy piros-fehér csíkos sátor végébe, ahol a cirkuszi állatokat tartották vastag, sárgára festett ketrecekben. Volt ott két szürke póniló, egy mélybarna bundájú tigris, de egy öreg, kopott szőrű, piszkos sárga színű oroszlán is. Vadul mordult rá egy kislányra és az édesapjára, akik közelebb léptek a ketrecéhez. A kislány sírni kezdett, az apja magához ölelte, s becézte, simogatta a lányt, otthagyták a ketrecet. Az oroszlán ekkor ránézett a két színes vattacukorra, s a mögötte álló két alakra. Megnyugodva feküdt vissza a padlóra, s szomorúan bámulta a színes foltokat maga előtt, ami mögül ijedten kandikált ki édesanya, majd ő is. Úgy látta, az állat mosolyog. Nem hitte el. Közelebb lépett, elengedte anyja kezét, s a ketrec rácsai között bedugta a vattacukrot. Visszahátrált az anya mellé, s megszorította a kezét. Az oroszlán egyik lábával magához húzta a cukrot és nyalogatni kezdte, majd egy komótos mozdulattal, egyszerre leszippantotta a vattacukrot a pálcáról, s az üresen, sértetlenül hullott vissza a földre, mintha az oroszlán egész életében ezt csinálta volna. A háttérben megszólalt egy hang, a hangosbeszélőn át, kezdődik az előadás, kérem, foglalják el helyeiket, mondta, s a tömeg nagy zsivajjal beáramlott a sátorba. Ő és az anyja mozdulatlanul álltak, szorították egymás kezét, lassan indultak csak el a bejárat felé, s miközben anyja csak maga elé nézett, ő meg hátrafelé fordult, nézte az állatot, amíg látta. Az előadás alatt lenyűgözve figyelte a porondmestert, a zenészeket, az artistákat, az állatidomárokat, az erőművészt és a többi csodabogarat, de az oroszlánt nem látták a produkcióban. Közben figyelte az anyját, akinek néha mosoly szökött az arcára, de nem szólt egész este egy szót sem, csak a kezét fogta, szorította. Ez volt a legközelebbi élménye az anyjával. S közben szálltak a felhők, a téren egy lélek se járt, az égen úgy röpültek a fehér foltok, mint vattacukrok, s közben besötétedett, a fehér pamacsok eltűntek, csak a hideg maradt, meg a szél, amely úgy fújt, mintha a fák ágai lökdösnék, irányítanák, merre menjen.

(hat) Megérezte, hogy történni fog valami. Azt még nem tudta, hogy mi is az a valami, de érezte, hogy az életét változtatja meg. Egy kicsit elszenderedett a félig besötétített szobában, hátrahajtotta a fejét a fotelban, pihenni, aludni próbált. A kisgyerek felszisszent, megremegett ő is, odanézett, semmi baj, csak rosszat álmodott a baba, s aludt tovább. Odalépett a gyermekhez, egyik kezével megfogta a kiságy rácsát, s kisfia fölé hajolt. Megsimogatta arcát, betakarta, elrendezgette, megigazította a kiságyban lévő plüssjátékokat. Csend volt a házban, egy légy zümmögött valahol, körbenézett a szobában, hátha meglátja, de csak a hangot hallotta. A kutya ugatni kezdett az udvaron, majd a többi kutya is az utcában, hallani lehetett, ahogy a távolban a többi állat is ordítani kezd, egyre hangosabban, a zsivaj egy idő után emberi kiabálással is vegyült. Az asszony odalépett az ablakhoz, s a félig lehúzott redőny apró résein kilesett az udvarra, de nem látott semmit. Hunyorított a szemével, 46

hátha úgy többet lát az udvar, az utca, a település fényeiből, a távolban rohanó árnyakat, embereket látott csak, semmi különös. Mintha a hangok máshonnan érkeznének, vagy csak úgy önállóan léteznének. Feltámadt a szél, egy suhintással leszakított egy halom levelet a kertben álló diófáról, s az ég is más színű lett, halványabb fény jutott be a szobába, minta valami eltakarta volna az eget. A ház csöndjét a folyosó nagy ingaórájának egyetlen kongása törte meg. A szerkezet még az üknagyapjáé volt, aki a századelőn Erdélyből vándorolt ide, a Dunántúlra, ahol családot alapított, és hosszú évtizedeken át a közeli város legfelkapottabb órásmestere volt. Az ingaóra kongására megremegett az asszony, és a gyerek is felszisszent újra, de tovább aludt. A szomszéd szobában kicsapódott az ablak és huzatot csinált, ami leverte az asztalra tett vázát, benne a nyáron szedett száraz virágokkal. Szaladt volna, hogy becsukja az ablakot, de ekkor a háta mögött nagy robajjal betört a hálószoba ablaka, és vörösen izzó iszap, sár és víz mocskos elegye tört be a helyiségbe. A hideg sár mindent beborított, s lendülete azonnal ellökte az asszonyt, a kiságynak esett, a gyerek felébredt, az anya rémülten fogta meg a csecsemőt, kivette az ágyból és magához ölelte, a folyosóra igyekezett, de közben a sár tovább zúdult a házba, mint ahogy süllyedő hajón tör be a víz a fedélzetre, az asszonyt hol, az egyik irányba lökte, hol a másikba, a folyosóról is feléje folyt az iszap, majd térdre rogyott, s feltápászkodott, ekkorra már mindene vörös volt, csak a gyermeket védte, testével takarta. Lába, kezei elzsibbadtak, fájtak az ütközéstől, s a víz marni kezdte a testét, miközben egyre jobban fázott. A folyosó közepéig jutott, a nagy órához, ekkor még egy hullám tört be a lakásba, és az asszonyt a ház falának tolta, a fejét beütötte, elájult. Az utcán a sárlavina moraja, zúgása mellett emberi kiabálások, az állatok ordítása, vonyítása hallatszott, minden vörösben izzott, a fák, a házak, az autók, még az ég is a város felett. A tűzoltók csak másnap jutottak be a házba, hogy megnézzék a károkat, ahogy beléptek, egy asszonyt találtak a folyosón, egy ódon, gazdagon intarziázott álló, ingaórába kapaszkodott, a mélybarna színűre pácolt fát körbemarta a vörös iszap. A tűzoltók intettek a mentősöknek, együtt tolták odébb a ruha-, fa és bútordarabokat, hogy a nőhöz jussanak, ahogy odaléptek megszólalt az ingaóra, kilencet ütött, s valahol a belsejéből halk gyermeksírás hallatszott.

(hét) Az idő mögött járt néhány lépéssel. Mindig. Próbálta utolérni a perceket, de folyton kicsúsztak a kezéből. Három alkalommal kísérletet is tett az idő megállítására, de sikertelenül. Beiratkozott a megyei könyvtárba is, órákon, napokon át böngészte a régi könyveket, hátha rábukkan a titokra, az idő titkára, hogy megfoghassa, kezében tarthassa, s valaha utolérhesse. Felhozatta a raktárból a legrégebbi tudományos kiadványokat, folyóiratokat, kódexeket, de az idő megállításáról senki sem írt. Három évre 47

felköltözött Budapestre, ott vállalt kézbesítői munkát, hogy eltartsa megát, és közben délutánonként végigjárta a könyvtárakat, levéltárakat, s kutatta az idő titkát, a perc múlásának okát, de nem lelt a megoldásra. Berlinbe, majd Párizsba utazott, ahol tudósokkal, könyvtárosokkal beszélt, ott is az idő megállításának titkát kereste, de segíteni senki nem tudott. Az emberek kinevették, még internetes cikkek is foglalkoztak vele, blogok születtek, azt írták, egy őrült, bohém alak járja be Európát, a könyvtárakat vette célba, embereket faggat az idő múlásáról, a perc megállításáról, s szinte őrületbe kergeti mindenkit, erőszakoskodik, tudni akarja a nagy titkot. Aztán hazatért végül a régi családi házba, ahol leült a verandára, nézte a lemenő nap bíborszínű fényét, ahogy lassan pirosra festi az egész eget, s a nap megállt, azt hitte, rosszul látja, de valóban, a nap nem mozdult már percek óta. Megállt hát az idő. Itt van, itthon van, amit keresett. Ráncos, öreg kezére nézett, megtapintotta az arcát, megöregedett.

48

Gerliczki András

BORSMENTA (Bohumil Hrabal emlékének)

Szeretem azt a gondolatnyi álomittas ébredést, azt a támolygó félpercet, amikor nehéz álmokból riadva matatok a teáscsésze körül, azt a kókabóka hat lépést pisilés után vissza az ágyikóba, a koppanást, ahogy a fejem a sötétben összekoccan a Veronkáéval, ahogy aztán ő is pisil, ő is kortyol az odakészített teából, ahogy a testmeleg fészekben szuszogunk újra, most már mentaízű szájjal. Szeretem, ahogy az utcai lámpa tompa fénye átszivárog a függönyön, és tudom, hogy az ablakon túl, az erkélyen odakint alszanak a fiókáim az ültetőládában, mind a száz mentadugvány, bodros levélkéik zöldje még álmukban is friss nevetést idéz, Veronka nevetését, amikor először meglátta őket. – Mit akarsz ennyi mentával? – kérdezte – teaültetvényt? – A fiókáim! – mutattam rájuk lelkendezve, nem jutván eszembe logikus válasz. – A fiókáid! – nyugtázta Veronka. – Ezt tudod csak, szaporítani! És a gondoskodás? – Ők a fiókáim! – ismételgettem. – Majd meglátod, milyen jó lesz a friss tea, majd meglátod, milyen jó lesz a citromos vodkában a hűs menta! – Majd, majd, majd ... most legyen jó! Különben sem szeretem a vodkát – truccolt Veronka. – Igazad van Veronka, de hát nem lehet mindent most! Kell, hogy legyen majd, és ha lesz, jó kell, hogy legyen – bölcselkedtem... Szeretem, ahogy álmomban tovább vitatkozom Veronkával, ahogy szélkabolka alakja cikázik az ágyások közt, ahogy csapkod a sarlóval, ahogy munkálkodásunk nyomán sokasodnak a zöldmenta-rendek, ahogy csaláncsípte lábacskáin szökdécsel a kertben, ahogy hamis komolysággal csitítom: nyugi, nyugi, a csaláncsípés egészséges. Ezt különben sem én találtam ki, Guszti mondta, a kertszomszéd, akitől még tavaly azt a három cserép fodormentát kaptam. Ott alusznak ők is az erkélyen, nem valók citromos vod49

kába, finomabb az illatuk, gondolkodós teához valók, régi porcelánból komoly képpel szürcsölgetni. – Gusztimenta, becézte őket Veronka, de azért meg nem állhatta, hogy belémcsípjen: – Te csak szaporítod, de ki fogja gondozni? – Majd meglátod, milyen jó lesz, fogalmaztam volna a választ... – Tudjuk, tudjuk a folytatást! – sugározta Veronka tekintete. Szeretem azt a néhány álomittas hajnali percet, amikor kiegyenlítődik a kelő nap világossága és az utcai lámpák lanyhuló fénye, ezúttal nem megyek pisilni, úgy érzem, felébrednék, különben sem hagynám itt Veronka borsmenta-illatát, és talán jut még egy kis könnyű, kusza, kelekótya kalandos álom reggelig. Reggelig, amikor majd indulunk Apókához és Anyókához, a tanyára, nyiratkozni, Apóka sürgetésére, aki már biztosan vár az ajtóban a nyírógéppel és az ollóval, hogy szellős frizurát csináljon fiának. – Jól megstruccoltak, olyan a fejed, mint egy szopott gombóc, szokta mondani ilyenkor Veronka, és igaza van, úgy ettem én kisgyerek koromban a gombócot, hogy előbb jól leszopogattam róla a cukros, pirított grízt, de még akkor sem haraptam bele, hanem a számban görgettem, a fogaim közt, a nyelvemmel ügyeskedve, a lehető legtovább élvezve a gombóc tésztaburkának gyengéden édes, ruganyos, zsíros síkosságát. Egy ilyen alkalommal meg is szidott Apóka, hogy néz az ki, hogy te játszol az étellel, ugyanis több gombócot szabadítottam meg a gríztől, mint ahányat aztán meg tudtam enni, ott vigyorogtak a szopott gombócok a tányéron, csillogó kopaszságukat csak én csodáltam önfeledt büszkeséggel, Apóka mérges volt, az étel nem játék, igaza volt. Szeretem azt a félórát, amikor Apóka megstuccolja a frizurám, fél óra, és csak velem, hűségesen tartom a fejem, fordulok, ahogy kívánja, tarkóborotváláskor lehajtom a fejem, bajusznyíráskor lefeszítem a felsőajkam, pofaigazításkor puffancs leszek, mint aki trombitát fúj, közben Apóka kérdez és kérdez: – Mi van a kerttel, hogy van az almafa, eszik-e rendesen a komondor, kacsoltam-e a szőlőt, lesz-e borom az ősszel? – Lesz bizony, de nem teszem hozzá, hogy csipkebogyóból, mert a szőlő felkúszott a diófára, magasan vannak a fürtök, elkorhadt a létrám, nem tudok szüretelni, nem baj, több jut a madaraknak. Nekik is jár egy kis vitamin, ahogy kertszomszédom, Guszti mondani szokta volt. Szeretem azt a kis, dudvás zugot a kertben a diófa mellett, ahol valamikor arany parmen potyogott az őszi fűbe egy kicsiny, szívós fácskáról, ahová Anyóka ültette a borsmentát, az a pár tő mostanra úgy elszabadult, hogy Apóka alig tudja kordában tartani, hiába csapkodja kapával a sztólókat, azokat a kíváncsi nyúlványokat, melyek kúsznának tovább, a Jani földjére, a barázdán túlra, melyekből egyre csak új tövek sarjadnak, mentaillatú köröttem minden, ahogy a teánakvalót sarlózom, ki fogja azt a töméntelen teát meginni, gondolja Apóka, de hallgat. – Megstruccoltad a mentát? – csipkelődik Veronka, de azért segít az ép szálakat kiválogatni, kötjük a csokrokat, amerre nézek, borsmenta, hát kisboci vagyok én, hogy füvet keverj a csokorba, pirítok rá Veronkára, aki már unja a dolgot, s dudvával szaporítja a mentát. Szeretem azokat az órákat, amikor együtt munkálkodunk, hasznosat vagy fölöslegest, nehezet vagy könnyűt, mindegy az, amikor Apókával és Anyókával töltjük az időt, 50

néha elég csak tölteni, minek mindig használni, bölcselkedem Veronkának, miközben jobb híján az almafa ágaira aggatjuk a szárítandó mentacsokrokat, mint megannyi zöld lampion, lógnak a csokrok. Nem is almafa ez már, illatfa inkább, hétéves voltam, mikor ültettük, talán abba a gödörbe, amit az öcsémmel követtünk el, villanyszerelőt játszottunk, gödröket ástunk a kisudvaron, a konyha elé, a spájz elé, a szőlugas mellé, az eresz alá, a tornác elé. Villanyoszlopoknak, mondtuk, amikor Apóka kérdőre vont, és ástunk volna tovább, ha szerszámainkat el nem kobozzák. Szeretem azt az egyetlen és egyszeri egy percet, amikor először gyulladt ki a villanykörte ezen a tanyán, a zománcos bádog tányérernyős petróleumlámpa helyén; ahogy Apóka (fegyelmezett méltósága mögé rejtett izgalommal) odament a kapcsolóhoz, legyen világosság, mondta, nem is a Szent Könyvet idézve, inkább csak úgy magának és nekünk.

51

Nagy Gábor

A SZERELMI SORON

Jánosi Zoltánnak

Szőlőhegyek duzzadó fürtje: Tokaj. Irodalom a Szerelmi soron. Furmint és sárgamuskotály. Sarokasztalnyi vívódó lélek-rokon. Ilyenkor a szellem pihen. Férfi-dolgok vannak soron. Elmerengünk egy szőke pihén, gyűlik bennünk a maligánfok meg a tesztoszteron. Tokaj, aszaltszőlő-irodalom utóíze pohárka bor után. Hárslevelű a pohár fenekén kuttyog, s mi sóvárgunk a pincérlány tompora után. A lányok duzzadó melle: Tokaj. Egyetértés a Szerelmi soron: legyen a nő makulátlan, tökély, amíg mi, férfiak, könyöklünk a pultokon. Nem, ne legyen semmilyen, csak legyen, ki, ha dülöngélünk is, megtart 53

bennünket, elhordoz a tenyerén, aki majd egyszer úgyis elhagy, talpon-legényt. Tokaj: a szerelem irodalom, s mi belefúlunk az irodalomba, egy korty furmint a szerelem, egy korty furminttal megfiatalodva csüggünk a látszaton. Az ember annyi mindent eltökél. Hogy őszintébb lesz önmagához, hogy nem irodalom: Tokaj az élet, csapra vert hordónyi sárgamuskotály. Legvégül minden halk szavú, legvégül minden: korhadt hordó, cseppenként mérgez meg a minden, fiolánként adagolt húszéves aszú folyik ereinkben. Rossz álomból, lépünk a fénybe ki, a völgyben a rozoga vonat kattog, s magunk se értjük, mi jogon hisszük: közünk van a napsugarakhoz a Szerelmi soron.

54

Nagy Zsuka

MIKOR GARCÍA LORCA KÉRDEZ SZIMULTÁN HANGGAL -

1. Nyeregbe hát. Mester 2. Ki a Holnap hőse? 3. Hol van Ős Kaján hol van Magóg? Góg? És híres Hispánia? 4. Leszáll-e még a Sólyom? 5. Vagy csak mindenki kérdez? Itt Európában? 6. Van-e adás arra. Aki kér(dez)? 7. Ó. Mindenszép bukolika. Madrigál hol a te földed? 8. Csodaszarvas hátára ülsz-e még? 9. Hogy nem tudsz úgy szeretni. Szíveddel hogy számolsz? 10. Hogy mindig elveszítesz. Azzal hogyan vámolsz? 11. Ki visz át? Ki visz el? Ki visz el oda? Oda? Bárhova? 12. Hol a te hited Mester? 55

13. Hol nem csináltál házat? 14. Harcol-e még a török a Kopasz-hegyen? 15. Vagy mind meghalunk? 16. Bambán. Bután. Analfabétán. Hűtelen. 17. Albatroszok szárnyán? 18. Keserű mézzel teli hold a szíved. 19. Kardozol mindennel amivel nem kell. 20. Mindent hagysz elmenni amit nem kell. 21. Bölcs vagy a bölcstelenek közt. 22. Bölcstelen a bölcsek között. 23. Koldus. Herceg. Csavargó. Vátesz szerep. 24. Az idő. Varázsló. Szörny. Cipolla. 25. Korlátolt barom. Az idő. 26. Nagy kegyenc. Az idő. 27. Nagy fegyenc. Az idő. 28. Nagy Szülész az idő. 29. Az Isten. Idő. 30. A tékozló fiú. Idő. 31. Semmi sincs. De van. 56

32. A nincs van. Ami semmi. 33. Mert nem lehet aposztrofálni. 34. Félnek tőle(d). 35. Rátalálni a láthatatlanra. 36. Nem akartad. Soha? 37. A gyönyört érzed-e még? 38. Megrontottad az életed. 39. Hová ment Boda Zoltán. Emlékszel-e? 40. A Cigánysoron jár-e fehér köpenyben a szentség? 41. Kis János beveri-e az ötven töltött káposztát? 42. A mélyszegénység a torkára akad-e a népnek? 43. És az ország fája alatt megfullad-e? 44. Vajon őt sem veszik észre? Mint téged? 45. Vajon kit vesznek észre? Megvesztek? Mind megvesztek? 46. Elveszünk mind. Mind. És mind. Megvesztetek. 47. Farkasfogú szívvel. Vájt határ. Vájt rendszerek. 48. Most akkor a falangizmus micsoda? 49. Ki voltam én? García Lorca? 50. Hispánia. Hispánia. Magyarország. Ország?

57

51. Ki lőhet agyon? És kit? 52. Fekete ló. Fekete kanca. Lolita keble. Lolita hangja. Tűz. 53. Mondd ki férfi és ki nő? Az igenek vagy a nemek. Hierarchiája. Élet. 54. Nagy tudomány. A bölcsészet. Akar-e a költő tudomány lenni. 55. Vagy ő csak szépen ír. Szenvedéllyel. A világ alatt és felett. Sosem benne. 56. Kell-e mindig a hős? Kell e mindig a hőst? Játszani. 57. Szerelmi seb. Vadvirág. Véres sorok. Fűszál alatt mindenség. 58. Mikor a Gyönyörűd nem segít téged. 59. Nem is kell senkinek. Senki nem érdemli. Ezt. 60. A világ varratos húsába. Koponyájába vésett. Hazug valóságait. 61. Ti költők. Énekeljetek. Ne zúgjon fejem. Szörnyű józanságaimon. -

58

Serfőző Simon

ÖRÖK VESZTESEK

Jánosi Zoltánnak

Pakol a készülődés, elmenni innen. Mintha csomagolna a fele ország, maradás nincsen. Útra kel újabb másfél millió, lelne méltóbb hazát. Megélhetést máshol keres, ha már itt nem talál. Fordulnak a sorsok keletről nyugatra, ahogy a miénk fordult hazánkban is hontalanságba. Semmibe kiebrudaltak: durva vasat dagasszunk, igáslovak gerince görnyedjen hátunkban. Örök vesztesek lesznek ők is, kóbor hazalátogatók , itt hagyva bennünket lukas talpú lábnyomainkkal, Holdról lecsüngő szárnyakkal. Ahogy mi is hagytuk az otthoniakat 59

szemöldökük eresze alatt, amelyek leomlottak azóta. De megmaradtak a templomok, s mind a temetők. Minekünk még megmaradt az itteni Nap, a fennvaló ég, ami – ki tudja – nekik megmarad-e még?

60

Tornai József

AZ ADDIG-AMEDDIG NÓTÁJA

Életem értelme eddig is az volt, mit pusmognak föld alatti hangok, mivel dörgetnek képek és félelmek, mindig azt hittem, vége lesz, de nem lett; a fejem mögötti kaparászásnak csöndes félájulatok és bömbölések árnya repdes körül addig-ameddig. És mi az, ami végleges, ha nem egy mű: szobor, vonósnégyes, vers? De a tudósok már bajban vannak, hiszen egyikük sem képes befejezettnek tekinteni egy-egy új törvényt, elvet, a szent könyvek tételeit pedig hisszük, vagy sem, addig-ameddig. Nem tagadom el a szépségeket és a jót, az ember ilyesmiket elkövetett, de a csúfság éppúgy díszítheti arcát, mint a fönséges helyek mintája és a vízesések lebegése, ahogy belekeveredik a vérbe, ha csillog még addig-ameddig.

61

És elindulsz te is az úton, ahogy én is meggyorsítom léptem hosszabb vagy butább éveken-rémeken át, hogy lássak-halljak balítéletet, csodát az ablaküveg átlátszó köpenyén, csak hát ami ebből nekem jut, mért nem enyém legalább addig-ameddig? Semmi véglegesre nem gondolok már, csak arra, ami valahol ott kószál a lelkemmel együtt szenvedéssel, vagy ahogy az öröm hátba késel hajnali percben, holnapi ködökben, jól tudjuk ezt, ujjongva, meggyötörten viselve mindezt addig-ameddig. Miért, miért nem dobjuk le a terhet, hiszen semmi sem lökdös többet, hacsak nem a véletlen vagy a rosszindulat, míg sejtem egész élet-bőröm alatt, hogy nincs más vagy jobb részem, se italom, se mákonyom, se reménységem, az is csak addig-ameddig.

62

MULANDÓBAN A VÉGTELEN

Négyen ugrottunk autóba: a férj, az asszony, a kocsi vezetője. A hátsó ülésen egyre forróbb kézzel szorítottam a válladat. Régen történt ez. Négyünkből csak én maradtam élten-élve. A többiek már mind a föld alatt. Rák, vérmérgezés, ér szükülete végzett velük, hogy árván itt maradjak. Legjobban fáj az a két becsukott ablak, amiken azelőtt lelkedig megleshettelek. A két zöld szem: szerelmi őrületű erdő, örökké bújkálhattam volna benne, a fétis-ige voltál: múzsák gerjedelme, akin nem fog se balszerencse, se idő, de a véletlen sötétsége burjánozva nő egészen addig, hogy elhussanjon minden, ami talán csak a képzeletemben létezett. Aki meghal, nem is létezett sehol, soha, az autó akármilyen gyorsan lohol, legyőzi a jelen futását a jövő, holnapot, jelent nem menti meg a múlt, csupán a fájdalom, hogy itt lehetnél 63

élőben, mint akkor forró kezemnél, mint sárkolonc, csillaggá finomult. Figyellek éjten-éjt, míg észre nem veszem, hogy csak a mulandóban van végtelen, ahol a világűr csodaszarvasa fut.

64

Vári Fábián László

SÓSTÓI ÚTI FÁK

A 60 éves Jánosi Zolinak

A sóstói úti fák összeborulnak jöttödre, mintha sorsuk hordanád. Hanem a campus kapuján túl gond van: vadmellek vakui villognak reád. Hozzászokhattál már itt az ünnepléshez. Ámorító közeg, varázsos vidék. Tarka sziromszoknyák rejtekében nézd, hogy billegnek a bolondos bibék. Jöhetne néha csöpp tavasz az őszben – ősgyepet szántani – lenne csak jó! Opálos harmatot vetni jó földbe! De megvár még minket az a hajó? Ha itt hagy is, mégis beszéljünk róla, míg el nem szunnyad fészkén a fény, míg késni nem kezd a kozmikus óra, míg szívünk a taplótól nem lesz kemény. Mert a szerelem rombuszait egyszer átszabja Valaki meddő körökre. Sírás kezdődik akkor és jajgatás, akkor veszti népét el az Úr – örökre.

65

„Értékek hullámmozgása”

IRODALOMTUDOMÁNY

Szepessy Béla: A pátriárka

Ács Margit

VALÓSÁG ÉS FIKCIÓ AZ ÖNÉLETÍRÁSBAN Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története

Minden író tudja, hogy a szavak kirabolják őt. Mihelyt írásba foglalja eleven érzését, már nem elég őszintén érzi, amit érzett, nem tudja többé, hogy a lejegyzett történés hogyan is történt valójában, miképpen hangzott a dialógus, mielőtt „anyag” lett, az írás anyaga. Az írásban megképződött valóság ránő a törékeny emlékezetben tárolt valóságra, magába szippantja, elemészti azt. A művekben akkor is csak egy lehetséges, de sohasem volt valósággal szembesülünk, ha a szerző a legnagyobb őszinteségre törekedett, s ha minden mozzanat megtörtént tényeknek felel is meg, ahogy az önéletírások és a szociográfiák esetében feltételezhetjük. A tényszerűség igénye csak e két műfajban merülhet fel, hiszen egy prózaíró a fikciós elbeszéléseiben nem küzd meg sem az őszinteség, sem a korrekt valóságreferencia igényével, szabad mindentől, bátran lubickol a szavak, a mondatok átlényegítő hatásának lehetőségében. A fikciós írásművekben a kvázi-valóság – s ebbe az álom és a vízió „valószerűségét” is beleérthetjük – teljesen egyenértékű a dokumentálható tényekkel; nem érzékeljük valóbbnak a megtörtént mozzanatot, mint a kitaláltat. Gelléri Andor Endre éppen azzal vonta magára kortársai figyelmét, hogy novelláiban az érzékelhető világ sajátos könnyedséggel szabadult el nehézkesen pedáns valóság-konvenciónk pórázáról. Első írásaitól kezdve nyíltan vállalta, hogy „minden létezhet, amire csak a véges emberi elme vagy költői szív gondolni tud és mer.” Ezt a hitvallást „bátor esztétikám”-nak nevezte önéletírásában, tehát idővel programmá emelte azt a módszert, amelyre nagyon fiatalon és ösztönszerűen talált rá, amikor a tenyeres-talpas valóságot meseelemekkel szőtte át, vagy magát a profán életképet izzította fel úgy, hogy földöntúli fények áradjanak belőle. Ezért az írásmódért illette őt Kosztolányi a kitüntetéssel felérő „tündéri realista”jellemzéssel. A jellemzés külső ösztönzést is jelenthetett hajlama követésében, de veszélyt is rejtett magában, hogy önismétlésbe fullad Gelléri tehetsége. Az Egy önérzet története nagyon nagy hányada éppen a pályakezdet efféle vívódásairól ad számot. Az irodalmi nagyságok tetszésének való új és új megfelelés és a továbblépés di69

lemmájáról. Magával az írósággal való önkínzó csatáiról. Kétségek gyötrik, hajszolják, hogy kiapadt, hogy többé nem látogatják meg a tündérek, nem szállják meg a manók, mert jól tudta, meg is tapasztalta, hogy a varázslatot nem szabad erőltetni, ha mégis megteszi, rossz írás az eredmény; Mikes, a csodálatos felfedező és patrónus kidobja vele. A meddőség e pokoli napjaiban, heteiben amúgy is felfokozott szexualitása végletes és veszélyes kalandokba hajszolta, amelyeket ugyancsak nyers, kegyetlen nyíltsággal írt meg az önéletrajzban. Ha novella képződött meg benne végre, épp oly vadul vetette magát az írásra, mint szegény barátnőire vagy az utcanőkre, de nem menekszik meg a kételytől ekkor sem: jó-e, tetszik-e pártfogóinak, barátainak – azonnal körbejárta a várost, és esengve várta a véleményeket. Füst Milán is egyike volt e barátoknak. 1946-ban írt esszéjében talán a még friss gyász is vezette kezét, amikor összefoglalta Gelléri írásművészetében a valóságismeret és az álomszerű látásmód kettősségét: „Ezt élveztem én benne... a valósághoz való hűségénél még jobban azt a kék fényt, amellyel a valóságot hirtelen elönti... S éppen azért, mert a valóságnak oly nagy az ereje nála: annál bűvösebben kezdenek a dolgok csillogni, derengeni...” Füst Milán – ugyanúgy, mint a többi kortárs – igen fogékony arra a társadalmi ismeretanyagra, amelyet Gelléri Óbudáról, a szegény munkásemberek életéből hozott magával. Olyan környezet ez, amelynek toposzai már a tizenkilencedik századi romantikus és naturalista regényekből ismertek, s ez a szegényes, külvárosi világ a terepe a munkásmozgalmi irodalomnak is. De Gellérinél a nyomor, a kínnal végzett munka, a kielégítetlen vágyakozás sivár élettényei teljesen új világképbe illeszkednek. Noha megvallja önéletrajzában: „minden indulatom felforr, ha hallom a nép nyögését”, és a szenvedés nyomasztó szenvedés marad az írásaiban, nem züllik hatásvadász kellékké, nem súlytalanítják el az író elővarázsolt „tündérei” sem, mégis valami eredendő gyönyörködés bujkál Gelléri szavaiban, mert a leírt világ minden részletében intenzív életre kel. Lenyűgöző ez az érzékeinket bombázó létezés. Ahogy Gelléri meglátja a tárgyakat, a fényeket, a mozgásokat, még a csúf is elragadó lesz a maga csúfságában, mert oly tökéletesen kiteljesíti önnön mivoltát. Füst Milán is erre az érzékletességre figyelt fel: „a kelmefestők ahogy a ruhákat főzik, dögönyözik, hosszú botjaikkal keverik a kondérokban, még a műhely gőzét is érezni véli az ember, annyira reális ez a világ”, majd az irreálisba fordulást is tetten éri, amikor beles a műhelybe egy kis rém, egy őrült gyermek, hogy látomásba váltsa át mindazt, ami addig pusztán csak való volt. Gelléri „Nem megfigyelő – emeli ki Füst –, hanem álmodó. Ő nem ceruzával a kezében járja meg a kocsmát, mert hiába is járná”. Füst Milán az esszé írásakor még nem ismerhette az Egy önérzet történetét. Az addig megjelent írásokra és személyes emlékeire támaszkodva idézte meg Gelléri személyiségét és írói látásmódját, találóan és szeretettel. Aki viszont már olvashatta az önéletrajzi vallomásokat, kissé belelát e látásmód eredetébe is. Elfogadja Füst megállapítását, hogy Gelléri nem a megfigyelő pozíciójából észleli a világot, de azt már vitatja, hogy pusztán álmodta volna. Az önéletírás megmutatja, hogy Gelléri mohón figyelt minden valóságmozzanatra, s ez persze igen messze esik a szenvtelen megfigyeléstől, de tagadhatatlanul 70

figyelem, pattanásig feszült, szerelmes figyelem. Látványra, emberre, legbensőbb sejtéseire vagy akár kora gyerekkora képekben is megjelenő emlékeire úgy tapadt rá, hogy szinte érezni vére lüktetését. Irtózatos benne az életerő, az életvágy, a jelenvalóság. Ezért oly intenzívek a megjelenítései, ezért érzékeljük úgy, hogy a novelláiban ő maga is ott van valahol, láthatatlanul, egy pontnyi fókuszban, mint minden látvány és történés forrása. E próza valóságanyagát legalább annyira személyesnek és lírainak találjuk, mint a bele szőtt képzelgést. Ám az a tény, hogy a Gelléri-írásokba foglalt valóság minden ízében – nemcsak a látványos képzeleti elemeiben – elemelkedik a köznapi tapasztalat valóságszintjétől, előhív egy másik fogalmat is a líraiságon túl. A mítosz fogalmát. Érdemes felidézni, hogy a „tündéri realizmus” meghatározás négy évtizeddel megelőzi a mágikus realizmus esztétikai kategóriáját, s bár nem azonos tartalmúak, az irodalmi mű valóságának a mesés képzelet felé való megnyitásában rokonok. A mágikus realizmus emblematikus művei köztudottan igen közel állnak a népi mítoszokhoz. A mítoszban a valós és a képzelt elemek egyesüléséből szimbólumok jönnek létre, a figurák allegóriákká válnak, a történések valami önmagukon túli jelentést hordoznak. S vajon Gelléri írói csúcsain nem ez történik? Innen nézve mítoszinak is mondható az a kisvilág, amely megképződik a Gelléri-prózában, bármennyire szokatlan is Óbuda erdős domboldalaival, munkás- és iparos embereivel kapcsolatban mítoszt emlegetni. Az életvágy az önéletrajz tanúsága szerint nagyon szorosan összefonódott Gellériben a szeretetvággyal. Lehet, hogy ez szükségszerű, és talán mindenkinél így van, de ritkán lehet olyan jól kimutatni, mint őnála. Kortársai szerették. Gyermeki lényét, esendő őszinteségét, örülni tudását, részvétre szorulását. Ilyen tekintetben még a sors kegyeltjének is tekinthetnénk, hiszen igen korán sikere volt, az említett Mikesen kívül Kosztolányi, Móricz, Németh László is ajnározta szinte, Szabó Lőrinc, Szegi Pál, Déry Tibor, József Attila a barátai voltak, s végül még Babits várát is bevette, Baumgartendíjat kapott. Ám az az ambivalencia, ahogy a Baumgarten-díjra reagált, elárulja, hogy a látható sikeresség nem szabadította meg emésztő bizonytalanságától és szorongásától. A díj mintha kiragadta volna talajából, ostobán költekezni kezdett, önmagát szinte ádáz gyűlölettel méltatlan helyzetekbe hozta. Igaz, hogy a következő osztáskor viszont, amikor a díjat nem adták oda neki még egyszer, ahogy addig többé-kevésbé szokás volt, halálosan megsértődött Babitsra, Basch Lórántra, és akkor már őket gyűlölte, nem önmagát. A kapott szeretettel is ilyen ellentmondásos viszonyban lehetett (Mikes volt talán az egyetlen kivétel): nem helyettesíthette az igazi bizonyosságot, s ezért terhes is tudott lenni a számára. Új kéziratait boldog-boldogtalannal elolvastatta, de ha valaki sorozatosan kiábrándító véleményt mondott, inkább elkerülte a továbbiakban – ha magában sem bízott, hogyan bízhatott volna másokban? Ugyanakkor a szeretetvágy nála nem abban merült ki, hogy csupán mások szeretetére sóvárgott, hanem ő akart szeretni, ő szerette volna magához ölelni az embereket, a világot. Ez legalább akkora lelki kín, mint a szeretetlenség. Szenvedett attól, hogy a szüleit nem képes jobban szeretni, vagy Lulut, aki sokáig szeretője és lelki támasza volt, és nagyon-nagyon szerette volna sze-

71

retni mindazt, amije volt: a munkáját, a barátait, az írásait. De belső hajszoltsága nem engedte meg, hogy feloldódjék a szeretetben. Különös ez a kielégületlenség, hiszen magát az életet senki nem szerethette volna nála jobban. És különös az is, hogy annak ellenére akarta szeretni szüleit, szerelmeit, a világot, hogy szenvedett tőlük. Vagy nem is oly különös? Elgondolkodtató epizódja az önéletrajznak a turulisták garázdálkodása az iskolájában. Hiába menekítették ki a teremből Gellérit a társai, a turulisták elkapták, megverték. Ő akkor a Kiscelli utcában lévő kereszthez ment, és „mintha felülről lenyomták volna a vállam – írja az önéletrajzban –, letérdepeltem... Mert mit tesz a munkás a munkaadójával? Megszereti, mert ha nem szeretné, hát nem tudná elviselni nála az életet. Mit tettem én? Szeretni akartam azokat, akik engem csak gyűlölni tudtak.” Fontos volt hát szeretnie az életet – hogy kibírja. Nem volt érzéke az elvont eszmékhez, korholta is őt József Attila egy átbeszélgetett éjszaka után, amelyen a tudományos szocializmus tételeivel akarta volna megismertetni az egyébként osztályharcos indulatúnak ismert írótársat, ám Gelléri figyelme elkalandozott, képzelgésbe menekült, mint a rossz tanulók, hiszen egész életében az volt: rossz tanuló. A jelenet leírásakor Gelléri megadó öniróniájának éle nagyon-nagyon rejtetten visszafordul az elvek és eszmék szigorú és lelkes mestere irányába, pusztán azáltal, hogy a „tündéri realistát” láthatólag legkevésbé sem zavarja, hogy ő a túl okos ideológiák számára reménytelen eset. De nem minden elvont, filozófiai gondolat volt idegen tőle. A mai nyelvfilozófiákat messze megelőzve olyan gondolatokra jutott a nyelvi megformálás igazság-érvényével, valóságérvényével kapcsolatban, amelyek az írói alkotómunka lényegébe világítanak be. „Nem hiszek a lelki történések logikus rekonstrukciójában – írta –; mert a hangulat legalább olyan fő, mint a történés; s ha az emlékeket fel is fűzöm, mint a gyöngyöket egy cérnára, preparált, konstruált díszt alkottam vele. Kószán, szabadon kéne szállni minden írásnak. De kevés művészet kényszerít annyira zártságra és kompozíciós befejezettségre, mint éppen a költői munka. Az őrület rendje ez; a sárga házba, a sárga ház szobáiba osztott fantomok gyűjteménye. Függés a rendtől, amely a hatalmas csillagokat is uralja... S ha írónak születtünk, akkor legalább világosságra törekedjünk, mint Schopenhauer kívánja. S fogadjuk el azt, amit Szókratész mondat Philétosszal az írásról, hogy minden élő, lelkes szónak csak árnyképe az írás.” Az Egy önérzet története olyan körülmények között született, hogy mentes maradhatott a kompozíciós kényszerektől. Az 1942-től kezdődő munkaszolgálat szüneteiben, hiába volt már otthona, felesége és két gyermeke, mégsem tudott olyan írásra vállalkozni, amely az alkotóerő koncentrációját követeli meg. Zaklatott lelke számvetést kívánt, szabadon végzett önvizsgálatot. „De hadd legyen ez az írás olyan, mint az analitikusnál eltöltött óra: szabad és kötetlen asszociáció. Hadd írjam én e sok feleslegest is, míg egyszer felszínre jut a legfontosabb vele. S ha szűk idő áll is rendelkezésemre, reménytelenül szűk idő, hogy be is fejezhessem önmagamat megtisztító szándékomat, inkább torzó maradjon az egész, mint művészi hiúságtól kerekre alakított regény.” Hát torzó maradt,

72

noha Gelléri Gunskirchenben megérte a koncentrációs tábor fölszabadítását, de néhány nap múlva a közeli, welsi katonai kórházban flekktífusz végzett vele. Számolt a halállal, a fenti idézet is elárulja, de hitte, hogy túléli a háborút. Nemcsak feleségének írott levelei tanúsítják ezt, maga az önéletírás időbeli kalandozása is, az a megrészegült bíbelődés a gyerekkor, az ifjúkor eseményeivel, önfeledt visszasüppedés régi szerelmekbe, Óbuda hegyeinek és utcáinak bejárásába; a részletek felnagyítása, mely aprólékosság valóban inkább önmaga megismerését és megtisztítását szolgálta, s nem illene egy halálra készülő ember végelszámolásához. Ezért bámul az ember épp oly értetlenül és dermedten az utolsó oldalra, mint amikor tragikus hírt kapott. Nehéz felfogni, hogy nincs tovább. Hogy legjobb műve befejezetlen maradt. Gelléri maga is reflektált az Egy önérzet története írása közben megélt viszonyainak és az önéletrajzban felidézett emlékeinek súlybeli különbségére, arra a groteszk tényre, hogy folytonos életveszélynek, megaláztatásnak kitéve elmúlt, régi fájdalmakkal tölti meg az oldalakat. „Lesz-e erőm, elszakadva a jelentől, a könnyebbnek tűnő múltat, az akkori kínos hitével felmutatnom? Nem gondolkozik-e a lelkem máris úgy, ugyanúgy, mint a most munkatáborba vonuló zsidók? Hogy minden régebbi szenvedés semmis, játékos a mostanihoz” – tette fel a kérdést az önéletírás vége felé. Az Egy önérzet története első kétharmadában alig akad ilyen keserű hangú kitekintés az író jelenidejére, csupán a feljegyzések indításakor tájékoztatott élete új körülményeiről. Bizonyára 1944-hez közeledve a korábbinál is komorabb kilátások már mélyebben foglalkoztatták annál, semhogy hallgathatott volna róluk. Ha az önéletrajzi regényt a valóságleírás különböző szintjei szerint vizsgáljuk, kétségtelen, hogy a legdirektebb valóságreferenciája a megírás jelenidejére vonatkozó feljegyzéseknek van: az író szinte dokumentarista közvetlenséggel szól friss tapasztalatairól, gondolatairól. Eldönthetetlen, hogy a szeszélyesen felsorakoztatott emlékekhez mennyi anyagot adtak a tényleges élmények, s mennyit tett hozzájuk a képzelet akár a hangulat megidézése révén, akár az értelmezés, boncolgatás során. Vagyis eldönthetetlen, hogy mily mértékben lehet filológiai értelemben is önéletírásnak tekinteni az Egy önérzet történetét. Az önvizsgálat szándékát követve Gelléri itt nagyobb teret engedett a tényfeltáró leírásnak, a racionális analízisnek, mint szépprózai munkáiban. Tündéries látomásait csak mint írói témáit idézi meg, nem hagyja magát elsodortatni általuk. Az írás folyamán persze feltámadnak stiláris reflexei, azonban az így kibomló vízió-szikrák nem önállósulnak a szövegben, hanem hangulatfestő asszociációk maradnak többnyire. Például nézzünk egy önkínzó leírást egy rosszkedvű lerészegedés állapotáról. A hazafelé botladozó, elelalvó író majdnem megfagy, valakik le is vizelték, egy öregasszony romlott burzsujnak véli és ekként szidalmazza, a rendőr elől épp hogy meg tud lépni. S ekkor: „A Császárkert jeges fái között bolyongok. A fák ágai mint ezüstkristályok csillognak a derengő holdfényben. Ha vasbotom lenne – gondolom –, s megütném őket, csengeni kezdene az egész császári kert.” Itt tehát a „látomás” nem több, mint egy továbbgondolt látvány, és

73

nem lehet tudni, hogy a szörnyű éjszakáról maradt tényleges emlék-e, vagy az írás során szökött-e elő az író tollából, akár egy „fikciós” novellában. A fiatalkori novellák többségének látomásossága a későbbi pályaszakaszban egyre inkább az asszociációk és a bizarr valóságelemek beemelésének finomabb megmunkálást igénylő technikájává szelídült, ahogy az iménti példa is mutatta. Ez a változás összekapcsolódik jó barátjának, Szegi Pálnak emlékezetes kifakadásával, amelyre akkor került sor, amikor meglátogatta a munkahelyén. „Elég az álarcosbálból, a karneválból, húsa és vére legyen az írónak, amiből áll. S ha megvágom a papirosát, hát vérezzen!... Írj a rézüstjeidről, hiszen csodásak! Írj a munkabéredről, hiszen kevés! Írj a kaftános zsidókról, akiknek a kabátzsebe tele van citrommal! Az életet hozd el legközelebb, vagy megharagszom!” A Nagymosoda, Gelléri egyetlen „igazi” regénye aztán elhozta az életet, de az Egy önérzet történetében megjelenített mosoda – a félig-meddig rokkant vagy vérbajos mosóés vasalóasszonyokkal, a benzingőz okozta folytonos részegséggel, amely lázálomszerű szexuális túlfűtöttséget vált ki férfiban-nőben egyaránt, a roncsolt tüdővel, a megúszott nemi betegséggel – számomra összehasonlíthatatlanul drámaibb, szuggesztívebb, hitelesebb a regénybelinél, pedig ez nagy szó! Az érett író az önéletírásában már tudta, hogy az „anyagát” meg kell hagynia a maga brutális valóságosságában, mert csak így válhat oly lidércessé, amilyennek az emlékeiben él. Az életet az Egy önérzet története „hozta el” leginkább Gelléri életművében, épp a szöveg spontaneitása, fokozott őszintesége folytán. De a novellaíró reflexei is működésbe léptek az írás során. A szerelmek és a szexuális kalandok felidézésekor olykor erre kell gyanakodnunk. Különösen a párbeszédek adnak okot rá, hiszen Gelléri szerelmetes hölgyei eléggé egyformán fejezik ki elragadtatásukat az ifjú író valamely aktuális művének olvastán. Legyen keresztény úrilány vagy utcanő, teste felajánlásával fejezi ki háláját, ami jár annak, aki úgy ír, hogy abban élet van. Megindítóan leleplező e visszatérő mozzanat. Elárulja, hogy Gelléri öntudata, identitása, önérzete kizárólagosan saját író-mivoltához kötődött, s éppen ezért kínozta egy életen át a tehetségében való bizonytalanság. A nők, akiket szerelmi lázra gyújt novelláinak olvasása, mindegyre felmondják Gelléri ars poéticáját. Bajtársakról is megemlékezik, akik önfeláldozóan meg akarták menteni őt, mert élnie kell, hogy írjon. Minden bizonnyal voltak ilyen szívmelengető megnyilvánulások a környezetében. Tudjuk azt is, hogy fiatalkori menyasszonyához, Luluhoz azért ragaszkodott, mert legjobb, legértőbb kritikusának tartotta, s más nőktől is ezt a képességet és hajlandóságot remélte megkapni. A mozzanat ismétlődése azonban inkább az írólélek valóságára vall, az őt teljességgel betöltő sóvárgás valós kínjaira, semmint a tények statisztikai valószínűségére. De hát a lélek valósága is helyet érdemel a nap alatt! Hasonló óvatossággal kell kezelnünk mindazt, amit Gelléri a zsidó és a keresztény valláshoz való viszonyáról ír. Ez a kérdés külön tanulmányt érdemelne, itt csak utalhatok arra, hogy apja kezdeti vallástalansága, zsidó létére is antiszemita volta és anyja vallási bigottsága egyaránt oda hathatott, és talán egy rossz hitoktató is, hogy Gelléri irtózott a zsidó vallástól, félt tőle, miként az apjától. Külsőségeit sem szerette. A keresztény 74

vallás külsőségei viszont vonzották, és vonzotta a Jézusban összpontosuló szeretet. Több helyen említi áhítatos leskelődését a templomok bejáratánál, karácsonykor keresztények ablakainál stb. A Vera-szerelem ennek a heves nosztalgiának a kicsúcsosodása, amely a keresztény lány könyörtelen mondatával végződik: nem szereti őt, mert zsidó. Az efféle tapasztalatok, majd a mellére parancsolt sárga csillag az önéletírás idejére végül is a népe iránti szolidaritáshoz vezette el Gellérit, ugyanakkor e megváltozott érzület sem indította a keresztény vallás megutálására, abban továbbra is valami lényegi szeretetet akart meglátni – ahogy ezt Vargha Kálmán 1982-ben, a Vigiliában megjelent tanulmányában kifejti. Mindezt természetesen az Egy önérzet története vallomásaiból tudhatjuk, és nincs okunk kételkedni Gelléri szavában. Ám a hangsúlyok terén okozhatott elmozdulást a tényleges és a leírt véleménye között az a rejtett, talán öntudatlan szándék, hogy saját vallásától való idegenkedése s a kereszténység iránti jóindulata felmutatásával zsidóként való megbélyegzettsége, meghurcolása abszurditását világítsa meg. Igaz ugyan, hogy nem közönségnek írta önéletrajzát, de neki magának is szüksége lehetett a sorsául jutott kiáltó igazságtalanság alátámasztására, s talán vigaszt lelt önnön morális tartásában, amelyre ezek a vallomások ébresztenek rá minket is, késői olvasókat. Nincs olyan mérleg, amelyen ki lehetne porciózni, hogy egy prózai mű anyagában mennyi a konkrét valóságreferenciával bíró tényanyag, s mennyi a kreált, a képzelt elem. Régi, magabiztos esztétikák módján fogalmazva, mennyi a realitás és mennyi a fikció. Wolfgang Iser abból indult ki, hogy nincs valóságábrázolás fikcionáltság nélkül, a valósággal minden kapcsolatot nélkülöző fikció pedig teljességgel értelmezhetetlen lenne. S igaz ez a megállapítás az önéletrajzra is, noha ez a műfaj más arányokat visel el és követel meg valóság és a képzelet vegyítésében, mint a többi elbeszélő műfaj vagy műnem. Iser egy harmadik fogalmat ajánlott a kezelhetetlen ellentétet kifejező valóság és fikció mellé: az imagináriust. Ezt a fogalmat használjuk arra a jelenségre, hogy valami tényleges és jelenvaló, mégsem hordozza magán a valóság jegyeit. Az irodalmi szövegben majd mindig ezzel az imaginárius létezéssel találkozhatunk. Ez a tétel Gelléri nyelvén úgy hangzott (idéztem már): „minden létezhet, amire csak a véges emberi elme vagy költői szív gondolni tud és mer.” Gelléri azért kezdte írni önéletrajzát, hogy megismerje önmagát, megértse, mi létének lényege. Saját magának csakis igazat írhatott. S ez ráébreszthet minket arra, hogy a való, a fiktív és az imaginárius fölé az irodalom mindig odarendeli az igaz kategóriáját.

75

Alföldy Jenő

NAGYZENEKAR SÍPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben Jánosi Zoltán könyvéről – mindjárt a Barbárok hangszerén címről – először az ötlött eszembe, hogy a 20. század folyamán – mint még oly sok minden – mennyire viszonylagossá vált az irodalomban és a művészetekben a barbár fogalma. Nem tudnám megmondani, hogy ki használta először pozitív értelemben az előző századforduló táján (harmadfélezer évig szitokszóként vágták a jelzőt a szkítákhoz, germánokhoz, utóbbiak pedig hozzánk, magyarokhoz, mi pedig tatárhoz, törökhöz). Tény, hogy a törzsi kultúrát maguknak fölfedező képzőművészek (Gauguin, Picasso, Meštrović), nálunk pedig mindenek fölött az Allegro barbarót, A szarvassá változott fiúkat és a hasonló szellemű világzenei alkotásait megkomponáló Bartók, a mesterkélttel szemben a természetest, az őszintét és romlatlant is meglátták a „barbár”, sőt a primitív minőségben is.1 A múlt század második felében már önmagára érti a jelzőt a páratlanul kulturált, de a közép-európai ember kisebbrendűségi érzését jelző nagy lengyel, Zbigniew Herbert Barbár a kertben című esszékötetében. Nálunk Weöres Sándor, Rákos Sándor, Csoóri Sándor (ő nomád értelmiséginek is nevezte magát), Tornai József, Szilágyi Domonkos és mások esztétikai meggyőződésből, a manipulált kultúra és civilizáció korrekciójául öltötték magukra a barbár művészek maszkját, s keresték (keresik) diogenészi lámpásukkal a szabad és természetes embert a „barbár” lelki tartományokban, ki menekülve, 1

Igaz, a múlt században a barbár jelző nem egyértelműen fordult át pozitívba: Móricz Zsigmond az ősi pásztornépeknél is „barbárabb” juhászokat ábrázol a Barbárokban. A szintén 20. századi, görög Kavafisz a civilizációt fenyegető szörnyeket sejteti a városiakkal a nem is létező barbárokban – tárgytalan félelmüket vetítik a polgárok a képzeletükben mitizált vad hordákba, A barbárokra várva című versében. A költeményt mottóként felhasználó, Nobel-díjas dél-afrikai író, Coetzee hasonló című regényében a városlakók vizionálnak rémképet a barbárokról. Félelmüket a diktatúra gerjeszti – annak az érdekébe fogják, hogy az emberek minél jobban rettegjenek. Megjegyzem, az emberek diktatúra nélkül is hajlamosak a különféle hiedelmekkel tárgyiasított, de lényegében tárgytalan, lelki eredetű aggódásra, félelemre.

77

ki pedig tüntetően kivonulva az egyre sivárabb és romlottabb társadalomból. (Hátterükben kétségtelenül ott áll a felvilágosodás irodalma is, Defoe, Rousseau, Diderot, Bessenyei, de ez már túl messzire vezetne.) A fő viszonyítási pont Bartók – és Jánosi az ötvenes-hatvanas években világköltészetbe átfejlődő Nagy László-i, Juhász Ferenc-i költészettel kapcsolatban elterjedt bartókisággal, illetve annak hazai előzményeivel és folytatóival foglalkozik könyvében. Korszakalkotó irodalomtudományi koncepciója azon a fölismerésen alapszik, hogy az általa alaposan megismert latin-amerikai (s az afrikai és keleti) népek egymás után feltűnt nagy írói milyen törvényszerűségekhez igazodva térnek hasonló útra a saját kulturális és szociológiai sajátságaik, helyi, néprajzi jellegzetességeinek felmutatásával, a modern világirodalmi tendenciákat is figyelembe véve. Jánosi Zoltán korszakalkotó munkát végez az irodalomtörténetben és közvetve az esztétikában is. A régi közhely, hogy az emberiség kultúrája korántsem merül ki az európai műveltségben, nála eleven hatóerőként követeli ki sokszínű és tartalmas igazságát a begubózó – és lényegében konzervatív –, rigorózusan Európa-középpontú irodalomszemlélettel szemben. Tornaival tart, akivel közösen készült interjúja szerint Európa már kevés. A világirodalom említésekor jó ideje éppúgy eszünkbe villan a kolumbiai García Márquez, mint a New York-i Saul Bellow, hogy csak az ő példájukat említsem. Bellow észak-amerikai létére a múlt század „legeurópaibb” írója Thomas Mann mellett, ha például a Herzogot, ezt a mélyen filozofikus és kritikus elidegenedés-regényt nézzük – ám ő is megmerült a civilizációtól érintetlen törzsi kultúrában, amikor például a Henderson, az esőkirályt írta. Az irodalomtörténész rendet rak az itthoni esztétikai értékrend jó negyed évszázada meghasadt és szétzilált Augiász-istállójában. Az a felforgatott irodalomszemlélet, amely a nyolcvanas évek óta terjedt el Magyarországon, végre megnyugtatóan – minden valódi érték sérelme nélkül – áll helyre az ő gondolkodásában. Elveti az olyan önkényes véleményeket, amelyek szerint hazánkban a posztmodern próza már a nyolcvanas évek első felében „lekörözte” a lírát, és azt is meggyőző bizonyítékokkal cáfolja, hogy a bartóki elvet követő, 20. századi, modern diszharmóniát és az ősi, mágikus elemeket együttesen felhasználó irodalom – nemcsak a líra, hanem a próza is – az irodalom ócskaságai közé utalható. A posztmodern irodalom ideológusai szerint illetékesebb és hitelesebb a szövegcentrikus, ironikus-játékos idézőjel nélküli idézettechnikát alkalmazó, személytelen próza, melynek többé nincsen antropológiai vonzata, társadalmi küldetése, nincs köze a sorskérdésekhez, a nemzeti tudat életben tartásához és a szociális kérdések fölvetéséhez – szerintük ez kell a mai „posztmodern társadalom” emberének. Az esszékönyvben vizsgált költők és írók – közöttük külön figyelmet érdemel a könyv címét adó tanulmányban elemzett Szilágyi Domokos – jórészt megfelelnek a modern és a posztmodern számos normájának, miközben a régi és a népi irodalom mélyrétegeihez kötik nyelvezetüket, észjárásukat és formakincsüket. És nemcsak új ötvözetet, új formákat és „új borzongásokat” hoznak így létre, hanem a legégetőbb magyar sorskérdéseknek adva hangot, fokozhatatlan erővel fejezik ki a létbe vetett emberiség legfájóbb és mégis reményekkel föl-fölfénylő, közös életérzését. 78

Jánosi mindezt parlamentáris hangnemben, vitára készen, de a másik elméleti oldal irodalmi hivatkozásait alaposan ismerve és megbecsülve, soha nem elfogultan és személyeskedve bizonyítja esszéről esszére. Eleven cáfolata annak, hogy a népire, a mágikusra és mitikusra hivatkozó, sőt a „barbár” kultúrát pozitív előjellel vállaló irodalmár a szocializáltságnak, a fölkészültségnek és a vitaképességnek alacsonyabb szintjén áll, mint a posztmodern irodalom tekintélyei és propagandistái. A szerző ritkán keresi a polémia alkalmait, egyetlen fegyvere a pajzs – de nem bánja, hogy a Barbárok hangszerén cím kihívóan cseng. Az ellenlábas nézetek vallóinak nem lenne könnyű dolguk, ha megpróbálnák őt sarokba szorítani érveikkel. A mágikus, mitikus, folklorisztikus, archaikus, nemkülönben a szociografikus elemeket a modernitás eszközeivel és módszereivel egyesítő irodalom az ő érvelésében nem a posztmodern értékek elvetésére irányul (ellenvetéseire legföljebb explicit módon következtethetünk itt-ott, amikor esszéit olvassuk). Sokszor éppen úgy tapasztaljuk, hogy kimutatja a legjobbaknál a nyitottságot a posztmodern színvonalas alkotásaira, sőt a posztmodern irodalom elvének spontán kezdeményezéseit is felvillantja Weöresnél, Szilágyi Domokosnál és másoknál. Nem ellenségeskedik, nem támad, hanem oltalmába veszi azokat az értékeket, amelyeket némely irodalmárok – tudományos emberek s még náluk is fölényesebb publicisták és művelődéspolitikusok – lesöpörnek a magas irodalom asztaláról, vagy egyszerűen nem létezőnek tekintenek. Az utóbbi a legjellemzőbb: Jánosi Zoltánnal még nemigen „álltak ki” szellemi párbajra. Inkább az agyonhallgatás módszerével szigetelik el, s próbálják a maguk szempontjából „ártalmatlanná” tenni. Azok a sorozatos támadások, amelyek a nyolcvanas évek közepe óta érték és érik a népi, a mágikus, az archaikus, a magyar identitást és önvédelmét szolgáló, sorskérdésekkel foglalkozó nemzeti irodalmat, őhozzá mindeddig azért nem értek el, mert több szempontból is feddhetetlen. Nem vádolható azzal, hogy nem ismeri a posztmodern irodalmat és annak elméletét – ellenkezőleg, írásai az egymástól eltérő művek egymásra hatását és összecsengését is bizonyítják sok esetben, és nyelvezetén, fogalomkincsén jól érezhető, hogy nemcsak az esszéírók, hanem a posztmodern tudományos tekintélyeinek „iskoláját” is kijárta. Érvelésében éppúgy hivatkozik a posztmodern irodalom nemzetközi eredményeire, mint saját, itthoni mestereire és kortársaira, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától, Kodolányi Jánostól Csoóri Sándorig, Tornai Józsefig, Sütő Andrásig, Görömbei Andrásig, Vasy Gézáig, Monostori Imréig. De azt nemigen tapasztaltam még, hogy például Ratkó Józsefről, Tornairól vagy Nagy Lászlóról írt eszszéinek tanulságai beleépültek volna a posztmodern elméletek túl szögletesre sikerült fellegváraiba. Irodalmi ízlése nem vádolható egyoldalúsággal vagy elfogultsággal. Jánosi nem állít olyasmit – ami még a diktatúrában fogalmazódott meg először, de napjainkban is tartja magát –, hogy például Pilinszky János az „izolált én” világképét alkotja meg (nagy tévedés ilyesmit mondani a katolikus, tehát eleve kollektív lelki alapon álló modernség nagy költőjéről, a holocaust áldozatainak elsiratójáról). És nem valamifajta urbánus-ellenes előítélet munkál benne, amikor a szinte mindenkor kisemmizett magyar parasztság vé79

delmére kel egy-egy „népi” mű mélyreható elemzésében – a sajtóban sajnos találkozunk a vidéki Magyarország-ellenes jelenségekkel, akárcsak a nyílt vagy bújtatott parasztozással és a falusi Magyarországot az életből is kirekesztő szándékkal. Jánosi Zoltán korántsem valamilyen „népi szürrealizmus” leszűkítő képviselője, amikor azt az irodalmi és művészeti vonulatot képviseli, amelyet nálunk főként Bartók és József Attila kezdeményezett magas fokon, és amelyet joggal emlegetünk „bartókiságnak”. Ennek folytatását Németh László, Illyés, Tamási Áron, Sinka, az őket előkészítő Ady, Móricz (és szerintem Fülep Lajos elméleti munkássága (lásd egyebek között Izsó Miklósról szóló írásait) vagy Lechner Ödön, Kós Károly építészete) rajzolja ki, Juhász Ferencen, Nagy Lászlón, Csoórin, Szilágyi Istvánon, Szilágyi Domokoson, Tornain, Ratkón, Lázár Ervinen, Buda Ferencen át Kiss Annáig és tovább. Nem provinciális érdekek, hanem élő világtendenciák igazolják őket. Széles látókörű, világirodalmi viszonylatokban mérlegelő irodalomtudóssal találkozhatunk a Barbárok hangszerén lapjain. Műelemzéseiben azt méri föl, hogy természeti voltát és eredetét sosem tagadhatja meg az ember, amikor műszaki tudását, technikai eszközeit és társadalmi viszonyait fejleszti és gyarapítja, s lelki világának karbantartását a művészetre bízza. Jánosi gondolkodásmódjának messzire vezető konzekvenciái vannak, ha logikáját követve kitekintünk a hatalmi érdekektől megosztott emberiség önveszélyes cselekedeteire, a természeti javak fölélésétől és a környezet veszélyeztetésétől a javak végzetesen egyenlőtlen elosztásáig, a háborúzástól és az éhező százmillióktól a kultúra általános válságáig. Úgy vélem, nem stílustalanság vagy illetéktelenség, ha az irodalomról beszélve ilyesmit is szóba hozok: a szerző széles látókörét igyekszem így jellemezni. Mindez nem halványítja el az irodalmi művek, a művészi alkatok, egyéniségek részletekbe menő vizsgálatát, a finomságok iránti érzék megnyilvánulásait. Jánosi műelemzései lényeglátók, s a lényeg sokszor a legkisebb részletekben – egy-egy metaforában, rejtett idézetben – bújik meg. Ezeket éppúgy észreveszi, mint a regionális témakörök, szociális viszonyok vizsgálatában az átfogó és uralkodó jelenségeket, a globalitást. Azt, hogy a japán halász fájdalma és jövőtlensége az enyém és a tiéd is, akárcsak az Amazonas mellett élő gaucheróé vagy a kalahári sivatag peremén tengődő pásztoré. Ennek a bánatnak akkor lehetünk meghallói, ha megszólaltatóit, a nagyvilág népeinek és költőinek dalait, íróik műveit épp olyan komolyan vesszük, mint amikor a Nyugat költői Baudelaire, Verlaine vagy Rilke verseibe felejtkeztek – ezt a tanulságot is levonhatjuk Jánosi könyvéből. Nem elég felszisszenni a híren, hogy az észak-afrikai vérengzések hatására ismét drágul a benzin. Valamikor a hatvanas évek közepe táján magam is effélén tűnődtem, tájékozatlanul és éretlenül, de szerencsémre Thomson és Klingender, az antropológiai szempontból vizsgálódó angol irodalomtörténészek könyveit tanulmányozva. A gyarmatbirodalmától megfosztott vagy inkább megszabadított Anglia lelkiismerete szólalt meg könyveikben: az egykori világbirodalom gondolkodói a nemrég felszabadult gyarmatok és domíniumok kultúráját vetették össze a korai klasszikus görög műveltséggel. Észrevételeikről 80

sokszor eszembe jutott saját kultúránk és népköltészetünk. Azóta sok, peremhelyzetben élő nép és nemzet írói tűntek föl és arattak sikert a művelt világban, saját kulturális hagyományaikat felmutatva. Most már csakugyan itt az ideje, hogy meglássuk és megértsük a különféle népek és nemzetek antropológiai, művelődésszociológiai és esztétikai értékeit, a közösben a sajátosat és viszont, a sajátosban a közöset. Jánosi Zoltánt követve jó úton haladhatunk.

81

Antal Anikó Zsuzsanna

A FÁTUM MENYASSZONYA Gondolatok Sánta Ferenc Bíró Juli című novellájáról „A gyermekkorom úgy telt, hogy apám mesélt.” (Sánta Ferenc)

Szinte mesébe illő írói pályát futott be Sánta Ferenc, akinek hirtelen sikerű és – Földes Anna szavaival élve – tüneményes pályakezdését a kritika Móriczéhoz szokta mérni. Első novellájával a Vörös Csillag Traktorgyár marósaként nyert bebocsátást a Parnaszszusra1. Valóban, Sánta Ferenc hirtelen és váratlanul tűnt fel a magyar irodalomban. Már korai novellái bájolóként hatnak az olvasóra, hiszen a Szabó Pálnak elsőként bemutatott Sokan voltunk című írása különleges atmoszférájával valami újat jelzett: fényt, meleget, humanizmust, mesét és mindemellett nagy erejű megrendülést. Mindezt a varázslatos mesei világot Sánta szinte az anyatejjel együtt szívta magába. Első írásaiban és az 1956-ban kiadott Téli virágzás novelláiban féltett, törékeny, gyermeki világ tárul az olvasó szeme elé. Ezek a novellák szinte mind a múltba révednek, a gyermekkor elveszett világát hozzák vissza. Ha Sánta egész novellacsokrát áttekintjük, láthatjuk, hogy mindegyikben különös, már-már szakrális helyet foglal el maga a gyermek. Gáll Istvánt is foglalkoztatja a kérdés Hullámlovas című tanulmánykötetében, hogy mi is vonzza ezt az egyébként szigorú írót ehhez a témához?2 Emlékek mentése talán? Lehetséges. Viszont nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy írónk egy idilli, édes-bájos, tündérmesébe illő gyermekkort akar felmutatni nekünk, mivel nem gyermeki történeteket mesél el egy gyermek szemeivel. Ezekben az első novellákban szimbiózisként él együtt egy törékeny, múltbéli, naiv világ a kegyetlen, furcsa és fájdalmas valósággal. A Téli virágzás novelláit olvasva feltárul előttünk a bájos, romlatlan gyerekkor és a Fleurs du mal árnyaival teli, kiismerhetetlen, kegyetlen felnőtt lét diszharmóniája. Ezt a kettős világlátást Sánta talán a Tündérvilág című írásában érzékelteti leginkább. A novella már a férfikorban lévő író visszaemlékezése. A világ, amelybe csöppenünk, olyan, mint a vas: nagyon sivár és szinte égetően hideg. Egy kisfiú ül a szobában és figyeli görcsösen mosó, munkától izzadó édesanyját. Aztán megtörténik a műben maga 1 2

Földes Anna, Húsz év, húsz regény, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968. 377. Gáll István, Kicsik és nagyok = G. I., Hullámlovas, Bp., Kozmosz Könyvkiadó, 1981. 106–111.

83

a csoda, amit Gáll István úgy említ, hogy a szegénység világában fellobban a költészet. Sánta egy pillanat alatt eltereli a figyelműnket a rideg valóságról, a könnyes mosóvíz gőzéről. Az édesanya tekintete lassan felemelkedik, szemeivel kinéz a párás ablakon, ki egyenesen a végtelenbe, „a hegyek tetejéig”, és mintha már más világban járna, hirtelen mesébe kezd, tündérmesébe. Az édesanya vizes kezét széttárja, mintha szárnya volna és táncba kezd. Aztán, mintegy varázsütésre véget ér a pillanatnyi tündérvilág. Az anya újra a teknőbe nyúl, s arcát a forró gőz felé tartja. Valóság és képzelet koboldszerű játéka ez egy gyermeknek. Szépség és kiábrándító realitás diszharmóniája. Joggal állítja Fenyő István e novelláról, hogy ez nem más, mint prózavers. „Nem a szép szavak teszik azzá, nem csak a képek, a sűrű költői szöveg, hanem a költőiség mellett már kirajzolódik a későbbi novellák gondolatisága.”3 A Téli virágzás írásai a narráció szemszögéből nézve szubjektív, egyes szám első személyes formában ábrázolják egy szegény család mindennapjait. Illés Lajos Tizenkét portré című kötetében így jellemzi a korai novellákat. „Sánta Ferenc az eruptiv közlési vágyat, a nagy fájdalmakat és a nyomukban támadó kavargó és feszítő indulatokat tartja első novellái szülőanyjának.” Ez a fájdalomtól feszülő indulat pályája további szakaszait is végig kíséri. Első kötete után a kritika aggodalmával szemben, hogy esetleg az első novellák világát majd nem lépi túl Sánta Ferenc, a kísérletezés évei következnek. Ezeknek az éveknek a gyümölcsei szerepelnek az Isten a szekéren és a Farkasok a küszöbön című kötetekben. A gyermek alakja ezekben a novellákban is fontos szerepet játszik, viszont a narráció, a novellák szerkezete távolodni látszik a korábbiaktól. Olyan, mintha Sánta Ferenc írói világa ekkor újjászületne. Már nem csak a gyermek szemszögéből látjuk a szereplőket körülvevő világot, itt már a felnőtt, érett férfi beszél a sorok mögött. A novellák tiszta, naiv világán túl megjelenik valami más, valami hátborzongató és groteszk. Fenyő István egyik tanulmányában ezekkel a szavakkal jellemzi Sánta indulását: „Annyi bizonyos, hogy Sánta született drámaíró. Írásaiban az erős kontúrú személyiségrajz, a két-három emberre kisarkított sorsproblémák éppúgy erre vallanak, mint a feltárt erkölcsi dilemmák, az egyéni sorsok szinte görögös, szinte klasszicistának tűnő általánosítása, vagy a balladisztikus formálás.”4 Mindemellett, az egyéni sorsok és a görögös fátum mellett oszlopként áll maga a morál. Ezek keveredése ad a novelláknak újabb hangot. „Drámaírói alkat és kiélezett morális konfliktusok: a kettő társulása szinte hívja a novella műfajának megszületését”.5 Az úgynevezett „kísérletező években” tehát kibontakoznak az első szakasz, a Téli virágzás rügyei. Sánta első novelláiban jellemző a Tamási Áron képviselte népi világ, az erdélyi irodalom hagyományai alapján kialakuló írói világkép, a balladisztikus hangnem. Ezek a későbbiekben megmaradnak, de változik maga a világkép, felerősödik bennük a kegyetlen világ motívuma, az emberi kiszolgáltatottság ábrázolása, a világ értékpusztító 3

Uo. Fenyő István, Sánta Ferenc: Isten a szekéren = F. I., Figyelő szemmel, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976. 398–399. 5 Uo. 4

84

ereje, vagyis rendkívül tragikussá válik a novellák világa.6 Fenyő István is hasonlóan vélekedik ezekről az évekről. „Élmények, életközeg és irodalmi hatások egyaránt tragikus látásmódot fejlesztettek ki az íróban. Olyan írói reflexeket, amelyek a jelen bonyolultságát nem teljes színképűkben tükrözik. Alkalmazásuk ilyenkor ott is kiélezi az írói gondolatot, sötétté, nyomasztóvá változtatja az írások élethangulatát, ahol másra volna szűkség. A tragikum atmoszférájától a fátum és a mítosz már csak egy rövidke lépés.”7 Tragikum, fátum és mítosz. Az 1961-ben megjelent Farkasok a küszöbön tehát sokkal változatosabb, szélesebb témájú és mondanivalójú írásokat gyűjt össze. Földes Anna szerint ez a kötet már sokkal baljósabb és diszharmonikusabb világérzést szólaltat meg, mint az előző. Ebben a fátumszerű világérzetben viszont egy valami még mindig rendületlenül és mozdulatlanul áll, ez pedig nem más, mint a morál. Egy visszatérő kérdéssel is találkozunk ezekben az írásokban, azzal, hogy hogyan is lehet igaz emberként élni egy ilyen diszharmonikus világban. E novellagyűjteményből a teljesség igénye nélkül csak egyet ragadtam ki, a Bíró Juli című írást. E novella több szempontból is figyelmet érdemel Sánta életművében. Első szempontként az elbeszélés módjáról, az író szemlélődéséről beszélnék. Ebben a novellában szintén a múltba pillantunk vissza úgy, hogy immáron felnőtt férfiként jár az író a falusi vásárban, ahol megpillant egy gyönyörűszép, de süketnéma legénykét. Ennek a legénynek az alakja idézi fel benne a múltat, a novella valós történetét. Sánta a fiúcska alakjából kiindulva viszi vissza az olvasót egészen a gyökerekig, a szülők tragikus, pontosabban fogalmazva groteszk történetéig. A mű maga rendkívül sokat merít a népmesék és balladák kincsestárából, erre emlékeztet magának a történetnek a továbbadása, tovább mesélése, hiszen a történteket a leány édesanyja mondja el a vásárba érkező vendégeknek. Érezzük a különbséget a korai novellák és a Bíró Juli narrátora között, hiszen a Téli virágzás mesélője teljesen az adott világban él, szinkronitásban, szinte azonosul is azzal, míg az utóbbi írásban a szerző már csak alig részese az egésznek. Megváltozott a novellák „drámai szituációja” és narrátori pozíciója. Bokányi Péter szerint a művekben „Sánta narrátorai jellemzően sajátos, kettős kötésben mesélnek: magatartásukban keveredik a kint és a bent, vagyis kívülről, szemlélőként igyekeznek figyelni hőseiket, de nem tudják megtagadni odatartozóságukat.”8 Mivel a korai novellák szinte mind a gyermekkori élményekből fakadnak, nem lehet megtagadni a „bent” pozícióját, mivel a szerző maga is bentről szemléli a történteket. Viszont a későbbi novellákban, így jelen esetben a Bíró Juliban is, az eseményeket már egyre inkább kívülről szemléli az elbeszélő, aki már egyáltalán nem részese a történésnek. Ez a kívülről való látásmód a szereplők megszólalásmódjában is érzékelhető. Egyre nagyobb figyelmet fordít a szerző a dialógusokra, de alig kommentálja azokat. Valóban, a tiszta, mesei nyelv helyébe érzékelhető tárgyilagosság lép, és megjelennek a nyomasztó, feszültséget hordó, balladákat jellemző drámai dialógusok. Igen, a Bíró Juli akár ballada is lehetne, olyan ballada, melyet Sán6

Bokányi Péter, Sánta Ferenc novelláinak groteszk vonásai, Napút, 2002/8. 23–26. Fenyő István, Sánta Ferenc, i. m. 399. 8 Bokányi Péter, Sánta Ferenc i.m. 7

85

ta csak kibővített a süketnéma legényke történetével. (Fenyő István szerint ez esetben Sánta nem is tesz más, mint szépprózai parafrázisát nyújtja az Erdélyi és Kriza gyűjtötte népköltészeti anyagnak.9) Lényeges szempont és hasonlóság az említett novella és a ballada műfaja között a feszült, tragikus hangnem mellett maga a szüzsé, a szinte megállás nélkül táncoló lány képe, akinek alakja párhuzamba helyezhető a népmesékből és balladákból ismert halálra táncoltatott leány történetével.10 Bíró Juli tragédiája egy hideg, téli estén zajlik, amikor bál van a faluban, és az összes legény, még ha csak egy tánc erejéig is, csak Juli kedvéért jött el a bálba. Éles kontrasztot mutat a kép, a környezet azzal, hogy bent a házban tombol a muzsika és az ének, kint viszont a tél, a hideg és a farkasok üvöltenek. Harmónia és diszharmónia kettőse. A büszke Bíró Juli ezen az éjjelen fogadalmat tesz a legények és az egész bálozó közönség előtt, hogy csak azé lesz, és csak annak szül gyermeket, aki megöli és elhozza neki az első farkast. Bíró Juli egy pillanat alatt démoni asszonnyá változik, aki csak kacag és kacag, kacérkodik, és senki sem állíthatja meg az úton, mely a végzetéhez vezet. Érdemes pár szóban megemlíteni a novellában rejlő szimbolikát, az időt, hogy éppen éjjel, pontban éjfélkor érkezik el a párválasztás ideje. Bíró Juli a baljós óra beköszöntével tíz pontban is ígéretet tesz. 1. „Én ma azé leszek, aki szeret engem. Nem fogja elválasztani tőlem se tűz, se víz ebben az egész életben...” 2. „Mert ma párt választok, s meglátja a világ, hogy ki szeret igazán...” 3. „Mert aki most mindjárt elmegy, a faluból is kimegy, és leüt egy farkast, s azt nekem idehozza, annak én párja leszek a halála napjáig...” 4. „Annak én a párja leszek...” 5. „Engem az elvehet, apámtól megkérhet, s én életem végéig annak leszek társa...” 6. „Annak a szobámat ünnepre készítem, és rozmaringos vízzel szagosítom...” 7. „Annak ágyat vetek, a feje alá szép habos párnát teszek, a két kezemmel...” 8. „Azt karommal altatom... s azt én megcsókolom...” 9. „Csókkal altatom el, s úgy ébresztem fel, hogy megcsókolom...” 10. „Annak a magzatját én befogadom, megtartom magamban, s annak én fiút szülök mához esztendőre...” A fogadalomtétel közben viszont furcsa metamorfózis tanúi lesznek a jelen lévők, mikor a legények közül valaki így szól: „Nem kell neked farkas, Juli, mert ott van az tenálad, a te szívedben...” A novella felépítését tekintve ez tükörszerű válasza, párhuzama a kinti világnak, a farkasok világának. A belső tükör leírása tovább folytatódik azzal, ahogy az 9

Fenyő István, Sánta Ferenc, i.m. 395. A végtelen táncra kárhoztatott leány – vagy legény – alakja a balladák mellett a Benedek Elek gyűjtötte népmesékben is megtalálható motívum. Több változata is ismert. Néhol a halálos tánc históriája egy-egy szerelmi féltékenység tragikus történetét meséli el. A halálra táncoltatott leány története egyenlő a tragikus, önző szerelemmel. 10

86

író a fogadalomtétel közben egyre inkább fókuszba helyezi Bíró Juli fizikai változásait. Juli egyre inkább sápad, fehérlik, hangja bicsaklik, halkul. Juli „hangja most már olyan volt, hogy hallani is alig lehetett, a fejét is meghajtotta, de nem mint az öregek szokták, hanem mint a rontók, ha valakit megvernek, s a szemei is már valóságos tűzzel sütöttek, s az arca sem volt már piros...” A szépséges Juli szinte rontó boszorkánnyá alakul át, amit egy másik legény a fogadalomtétel utolsó stációja előtt fájdalmasan meg is állapít: „A halál küldött téged, verjen meg az Isten.” Ezt az átváltozást követi az eddig is sejthető, félelmetes fordulat: csak egyetlenegy legény képes elmenni az éj leple alatt a farkasért, és ez nem más, mint a bíró csúnya, púpos, torz szolgája, kinek értelmes szavak helyett csak a nyál csorog a szájából. Az események leírása végig párhuzamban áll Juli fizikai változásával, sápadtból egyre fehérebb lesz, olyan lesz, mint a hó, nem mozdul, csak áll egy helyben, kezeiben keszkenőjét szorongatva, majd fekete kendő borítja fejét és vállait. Bíró Juli a fátum jegyese lett, de itt lakodalmi díszlet helyett nincs más, csak temetési pompa, ahogy a falu lányai körbeállják, kísérik, akárcsak a népballadában szereplő Júlia szép leányt. Tragikum és fátum. Sánta itt hősét, Bíró Julit, rendkívül kiélezett, abszurd és hátborzongatóan groteszk helyzetbe helyezi, ahol ellentétben a korai novellákkal, a hősnőnek semmi lehetősége nincs dönteni. Még ha halványan lenne is rá alkalma, az öreg csősz szavai, szülei könyörgése ellenére Bíró Juli mindezeket eljátssza. Ez a tragikum és a fekete tollú, varjúszerű sötét fátum végig ott ólálkodik a műben. Ezt nem más, mint maga a púpos képviseli, aki csak a mű végén szólal meg. Ez a púpos, a megszemélyesített fátum, mint az árnyék (és mint egy tükör, a Bíró Juli lelkének tükre), követi Bíró Julit mindenhová, ott somfordál megbújva a többi legény között, ott lapul az ablak alatt, és a legváratlanabb pillanatban lecsap. Amikor olvassuk ezt a novellát, már az első szavaknál, az első percekben érezzük, hogy a púpos lesz valamilyen szinten Bíró Juli tragédiája és végzete; és a legfélelmetesebb az, hogy Bíró Juli nem is dönthetett, hiszen ő maga olyan szituációt teremtett maga körül, melyben valójában jó döntés nem létezett. Erre utal az is, hogy hiába bíró az édesapja, az utolsó döntést kegyetlen mód a púpos hozza meg. Ez a novella határkő Sánta életművében, hiszen itt még együtt él a babonás, mesés, balladavilág a kiábrándítóan diszharmonikus valósággal. Valahol itt kezd átfordulni Sánta írói világa a „tündérmeséből” a groteszk realitásba. Mindez a torz látásmód tovább érlelődik és kiteljesedik Az öreg ember és a fiatal, A Müller család halála és A veder című írásokban.

87

Antal Balázs

A FÖLD CSELEKEDETEI Három tételben a prózaíró Oravecz Imréről közös szenvedélyünk okán is ajánlom a 60 éves Jánosi Zoltánnak

0. A költő kézjegye, az író kézjegye Kortárs líraértésünk alakulástörténetében kiemelkedő fontosságú az a folyamat, mely a hatvanas-hetvenes években, mások mellett, Oravecz Imre költészetében bontakozott ki, s amelyet mindközönségesen posztmodern szemléletváltásnak nevezhetnénk. Költészete a kezdetektől epikus jellegű – nemcsak a lírától eltávolodó eszközkészlete, a prózához közelítő szövegformáló eljárásai, hanem az állandóan a szövegtér közvetlen közelében vibráló narratíva, narratívák okán is. A nyelvi érzékenység újraszituálásának korában színre lépő költők közül ő tartja, tartotta a legmagasabb tétet a líranyelvnek a prózáéhoz való közelítésében, de a nyelven túl a szövegszervező szegmentumok más eszközeinek tekintetében is az ő írásai vetik föl leginkább az epikai megalapozottság kérdését. Eszköztelen nyelvhasználata, lecsupaszított alakzatai sokszor látszólag csak produkcióesztétikai alapon tarthatják fenn a líraként való számontartás iránti igényüket. Nemcsak a narrativitás mutat ebbe az irányba, hanem az a sajátos konceptuális szerkesztésmód is, amely Oraveczre versesköteteiben jellemző: hogy ugyanis túlnyomórészt egy tematika és egy ahhoz szorosan kapcsolódó beszédmód köré épülnek (amely egyetlen kötetre érvényes). Téma és nyelv összekapcsolása pedig olyan eredményt hoz, amely leginkább regényekből ismerős: a világszerűség élményét, lírakötetektől szokatlan intenzitású koherens egészként, amely teremtett világ értelmezési keretet ad az egyes szövegdarabokhoz is. A hopik könyve fiktív pueblo-indián mítosza sajátos újrarendezési lehetőséget teremt ahhoz, hogy Oravecz a posztmodern szerzőitől merőben szokatlan kulturális antropológiai archiváló szándékát hitelesen transzponálhassa a közösségi érdekeltséggel szembeni (viszonylag új keletű) kritikai érzékenység megsértése nélkül. Ám a könyv fiktivitása mégsem elégítette ki a beszélőt – a nyelv lecsupaszítása után a tartalom lecsupaszításához is eljutott, s a későbbiekben immár kételyei újrafogalmazása nélkül kezdte elölről az archiválást. Hogy ugyanis egy olyan világot teremtsen újjá könyveiben, amelyet gyer89

mekként éppen elmúlni látott: Szajlát, a Heves megyei parasztfalut, amelynek lakosai előbb elhagyták a hagyományos paraszti életmódot, hogy jobb megélhetést keressenek az éledező nagyiparban, majd amikor az ipar kifulladt, már nem tudtak se visszatalálni a gazdálkodáshoz, se másfelé ellépni, hogy újat kezdeményezhessenek – csakis akkor, ha végképp elhagyják Szajlát. Ezt a világváltozást igyekezett megjeleníteni első köteteitől kezdve Oravecz, helyszínek, mesterségek, személyek és családok történetén keresztül elmesélve. Másrészt viszont e családok között kiemelten kerül elő a sajátja, amely nagyon különös sorsú szűkebb és tágabb környezetében is, hiszen az Amerikába történt kivándorlás szakította ketté. A verseskötetekben ez a családi szál fel-felbukkan, de teljes egészében kibontatlan marad. Ellentétben a falunarratívával. A kilencvenes években publikált prózaversei versvázlatok egy faluregényhez alcímmel jelentek meg tíz éven keresztül különböző folyóiratokban, ám végül formai értelemben nem regény született, hanem egy sajátos regényként, még inkább egy regényvilág enciklopédiájaként olvasható szokatlanul vaskos verseskötet, a Halászóember, mely ugyanezt az alcímet viselte. Mivel ez a kötet mind poétikai-, mind tematikai értelemben egyfajta összegzése Oravecz korábbi költészetének, értelemszerűen főmű-igénnyel tételeződött, s meghaladhatatlannak tetszett. Azonban immáron formai értelemben is ténylegesen próza felé fordulása idején, első regényének írásakor megint csak úgy tűnt, hogy Oravecz az újrafogalmazás kényszerétől továbbra sem tud szabadulni. Hogy ez végül tévedésnek bizonyult, azt a második tényleges regény bizonyította be. Oravecz különlegességét a posztmodern költészetben kétségtelenül növeli az is, hogy olyan poétikai hagyományok megújítójának tűnik, amely hagyományok úgy különben senki másnál nem tudtak a századvég szemléleti és versnyelvi „környezetében” újraszituálódni ilyen jelentőségteljesen – vagy egyáltalában nem, s helyette inkább mindenféle reflexió nélkül folytatták/folytatják olyan poétikai törekvések továbbírását, amelyek a legtöbb esetben sajnos kiüresedetteknek mutatkoznak. Ha az Oravecz esetében itt most szóba jöhető tradíciókra azt mondanám, hogy ezek nagyobb része lefedhető a népi irodalom címkével, valószínűleg félreértésekre adnék okot, így inkább azt mondom, hogy az emberi közösségek kulturális tudásának, azaz egy jellegzetesen kollektív élménynek az áthagyományozására törekszik, még pontosabban e kollektív tapasztalat megőrzéséhez keres érvényes nyelvet és eszmei struktúrát, s bár ez a keresés majdnemhogy kötetről kötetre sikeresnek látszik, Oravecz nem sajnálja minden alkalommal elölről kezdeni a munkát. Olyannyira nem, hogy akár remekműgyanús sikerei után is képes visszaásni az alapokig és újra onnan feküdni neki a vállalkozásnak. Legalábbis amikor 2007-ben megjelent az Ondrok gödre című regény, nagyon is úgy festett, hogy így áll a dolog: a Halászóember enciklopédikus kvázi-faluregénye után írt egy valóságos faluregényt is. De aztán kiderült, hogy nem (vagy: nem csak). Az állandó újrafogalmazás kényszere az olvasó szempontjából többféleképp is láttatható, illetve belátható. Az Oravecz-költészet elsöprő nyelvi ereje először a pátosz teljes körű kiiktatásából is eredt (Egy földterület növénytakarójának változásai c. kötetében például) – ezzel éppen hogy idézőjelbe téve azt is, amit föntebb, dolgozatom bevezetésé90

ben írtam, ti. hogy áthagyományozásról lenne szó, hiszen távol tartja magát attól, hogy feltétlen megtanulandónak, folytatandónak vagy példaértékűnek tüntetné fel a letűnt világot, egyszerűen csak a maga számára fájdalmas veszteségről tudósít –, majd aztán annak merőben merész karakterisztikájú újjáépítéséből A hopik könyvében. Utóbbi munkája valószínűleg épp ezért lett a leginkább megosztó a kritikai vélekedésekben a szerző különben egyértelműen elismerő recepciójában, ahogy az például Kulcsár-Szabó Zoltán kismonográfiájában is kitapintható. Holott ahogy az oeuvre tovább bővül, erősödnek a kötet jelentősége felé mutató jelek. Talán annak kimondását is meg lehet kockáztatni, hogy A hopik könyve az első olyan munkája Oravecznek, melyben pályája két központi problémája látványosan összeér – a Kaliforniai fürj pedig kétségtelenül a legnagyobb ívű felmutatása ennek az összeérésnek. Miről is van szó pontosan, amikor egyből két központi problémáról beszélek? Az egyik a tipikus kollektivitás-élményhez leglátványosabban kapcsolódó probléma: Szajla, az író szülőfaluja, amelynek történetei, emberei, természeti- és tárgyi kultúrája jelenkori irodalmunk legjelentősebb falutapasztalata (szemben Tar Sándor A mi utcánkjának falujával, amely a maga zsenialitásában inkább egyetemes, akármely-falu akar lenni, Oravecz Szajlája az egyszem Szajla akar lenni – ám persze ezen keresztül képes tökéletesen kilépni az ismételhetetlenség egyszeriségéből). Egy olyan falu, amely a huszadik század társadalmi és gazdasági szükségszerűségei következtében elvesztette örökölt paraszti jellegét, s azzal, hogy az iparvidékek vonzáskörében lassanként „alvó faluvá” vált, elvesztette a történelmi értelemben értett faluközösséget, valamint azt a tradicionális kollektív tudást-emlékezetet is, amely a falu lakóit meghatározta, s egyúttal többféle élethelyzetben is védetté tette, egyszerűen azzal, hogy biztosította a visszautat a régi életmódhoz. Ennek elveszése után a felszámolt és tönkrement iparvidék lakói nem lehettek többet parasztok, mint régen – elveszett a régi életmódhoz visszavezető tapasztalat és tudás, illetve ami meg megmaradt belőle, az új viszonyok között már elvesztette a képességét arra, hogy valódi válaszokat adjon a közösség problémáira. Így a „régi” közös tudás elherdálódott, Szajla világa pedig pusztulásnak indult. Oravecz a kilencvenes években kezdett közölni jókora szövegdarabokat folyóiratokban, melyek mellett sorra feltüntette a Szajla – versvázlatok egy faluregényhez címkét, ám végül faluregény helyett egy hatalmas, enciklopédikusan szerkesztett verseskötetet tett közzé Halászóember címen, mely az ezredforduló egyik legemlékezetesebb, egyben legnagyobb kritikai elismerést kiváltó teljesítménye lett. A később ciklusnyi szövegekkel kipótolt anyag, amely a mai Szajlán újraindította az orális emlékezet csak tankönyvekben emlegetett példahelyzetét (a könyvben megírt eseményeket a még élő falusfelek bővítették, pontosították, stb.), úgy festett, mégsem zárta le Oravecz Imre Szajla-történetét – az Ondrok gödre című regény, a Kaliforniai fürj előzménye, kezdetben nagyon úgy látszott, hogy a korábban meg nem írt faluregénnyé fog kiteljesedni. Aztán kiderült, hogy nem – Oravecz a másik nagy történetét akarja inkább elmondani e két regényben (melyeknek, úgy tűnik, a folytatása is készül). Ez a másik nagy történet már a személyes sorshoz kapcsolódik, vagy még pontosab91

ban az Oravecz család történetéhez, és tulajdonképpen szintúgy ott munkált a korábbi kötetekben, hiszen Szajla, mint az útnak indító hely a leglényegesebb, s mint ilyen, magában foglalja természetesen a családot, nem is csak egyet, hanem az egész hadat (ahogy Észak-Magyarország megyéiben a nagycsaládot nevezték). Ez a családtörténet pedig egy másik, a kollektív emlékezet számára vitathatatlan fontossággal bíró, mégis javarészt „elfeledett” (vagy még pontosabban: a szépirodalom eszközeivel eddig fel nem tárt) eseményben érdekelt: annak a bizonyos másfélmillió Monarchia-beli polgárnak sorsába ér bele, akik a századforduló idején kitántorogtak Amerikába többnyire gazdasági szükségszerűségből – arra készülve, hogy „viszonylag” rövid, intenzív fizikai munkával töltött idő után hazatérve Magyarországon gazdaságot alapítsanak. Az Oravecz-oeuvre ismerői pontosan tudják, hogy a szövegvilág jelentékeny helyeken rendre visszatér a kivándorolt elődökhöz és megpróbál róluk beszélni. Ez azonban olyan teljességgel korábban nem valósult meg, mint a mostani, eddig legvaskosabb opuszban.

1. A föld cselekedetei. Ondrok gödre. (Az álom anyaga, első könyv) Idestova húsz éve gyürkőzik Oravecz Imre felmérhetetlen falu-anyagával (már ha nem számítjuk bele pályája egészét, hiszen szegről-végről mindig is ezt írta, vagy írta ezt is, mondhatjuk – 1987 „csupán” az első megjelölt Szajla-versek datálásának éve), melyről időről időre vaskos könyvnyi darabokban válnak le rétegek, ugyanúgy ellenállva a vers formaeszményének, mint a prózáénak. A Halászóember c. monumentális verses enciklopédia, majd a ciklusnyi pótlás után (A megfelelő nap c. kötetben) kezdett publikálni már formailag is teljesen egyértelmű prózarészleteket az Ondrok gödre c. regényből. Vaskos parasztregény – az alcíme szerint – Az álom anyaga első könyve, de – megint csak – semmiképpen sem faluregény. Merthogy a benne főszereplő Árvai család nemhogy a faluból, de még a szűkebb hadból is kiemelten áll. Nincsenek, nem nagyon jelennek meg falusfeleik, sem a rokonaik, akik pedig egy szögben laknak velük, vagy csak alkalomadtán – „zárt” parasztudvarokon, „elkülönített” tagokon játszódik a cselekmény – és persze belül, magány-mozzanatokban. Ondrok gödre egy völgy Szajlán, egyébiránt nem ismeretlen az Oravecz-olvasónak, bár a Halászóemberben még „güdri”, valamiért a hangzóalak ezúttal elmarad. De már ez is jellemző: az Ondrok gödre hivatalos kézikönyve a Halászóember, ahol utána lehet nézni a dolgoknak. Mozaikként lehetne összerakosgatni egymás mellé helyszíneket, eseményeket és alakokat a nagy verseskönyvből – valami egyezik, valami érintkezik, valami nem passzol. Ami egyezik: a helyek, a tájak a kistérségen belül. Ami érintkezik: az események, a történetek egyes darabkái. Ami nem passzol: a személyek, a szereplők. Az Ondrok gödre utolsó lapján ott szerepel, hogy „E könyv a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek”, stb., s hogy az egyezés a véletlen műve. Korábbi Szajla-verseitől, köteteitől ez a hivatkozás nem csak hogy távol áll, de deklarált céljaitól is egészen eltérő. A közösség (ön)reprezentációjától (ahogyan, Oravecz nyilatkozatai szerint, maga a 92

falu közössége is tekintette a könyvet) mintha visszalépést jelezne ez a gesztus – talán mert a közösség megjelenítéséről le is mond a családregény felé mozdulás érdekében. És természetesen az Ondrok gödrét függetleníteni kívánja korábbi munkáitól. Ami azért is fontos, mert ez a könyv poétika és nem dokumentum. Az álom anyaga – nem a valóságé. Főszereplői újak – a Halászóemberben nincsenek Árvaiak vagy Közsüsök, csak egy-két Árva, azontúl áthallások vannak – Barczai, Vahalcsik (a regény vége felé bukkan föl e név egyszer), vagy Miki – a verseskönyvben a beszélő gyerekkori barátja, itt Istváné... A cselekmény érintkezésére jó és látványos példa a Halászóember Time warp c. szövegének s a regényből Idős János álomleírásának összevetése (133-140). És hát a nagy könyvből (sok) minden sejthető a regény érdekeltségéből – olvassuk csak el a Dédnagyapámhoz c. verset, mondjuk, de lehetne annyi más is. Vagy például a nyelv, a túlbiztosított tájmegjelölő és körülíró nyelvezet, amely versekben már az Egy földterület növénytakarójának változása kötettől remekül működő alkotóeleme az Oravecz-látásmódnak, sőt, izgalmasságának egyik fő oka – a prózában azonban, úgy tűnik, nem működik akadálymentesen. Sokkal inkább útjában áll a gördülékeny olvasásnak, a dikciót időnként csúnyán megtöri a mániákus aprólékosság bizonyos helyszínek meghatározásakor – noha kétségtelen, hogy időnként összevitatkoznak a népek két lépés különbségen, azt a tagot ott már máshogy hívják. Ugyanígy érződik némi nehézség a prózanyelv más szegmenseiben is. Sok az odavetett, darabos, nehéz mondat. A szöveg persze, ahogy az előbb is jeleztem, ezáltal kétségtelenül olyan lett, amilyenek a benne szereplő személyek, s a világ régiesítésének is termékeny eszköze, ám a regényeszme szövegszervező formaelvvé válása így is hagy kérdőjeleket. Hogy például nem lenne-e erősebb egy gondosan kimunkált szöveg? A mondat poétikájáról kétségtelenül levált Oravecz, a nyelvi megdolgozottság részleges hiánya jóval nyersebbé teszi a szöveget, mint amit A hopik könyvének szerzőjétől várna az olvasó. Persze úgyis olvasható mindez, hogy nem akarja a nyelvi bűvészmutatványok felé terelni a hangsúlyt a mondanivalóról. A kibeszéletlen tényekről. A tájmegjelölés aprólékossága pedig termékenyen hozzájárul ahhoz is, akár a verseskönyvek esetében, hogy ez az igazándiból nem nagy terület már-már óriásinak, valóságosan világszerűnek látszódjon – olyannyira, hogy Egerbe, Péterkére (Pétervására) vagy végletes példaként Borsodnádasdra elmenni onnan már olyan, mint egy másik kontinensre törni. A paraszti világ zártsága a regény sok szegmensében nagyon szépen, kimondatlanul benne van – talán ez is akadályozza meg a faluregénnyé terebélyesedést: ha a saját gondjaikból, saját történetükből ki is fordulnak a szereplők, nem a falu, nem a többiek felé nyitnak, hanem a táj, a tájak felé. S noha személyes tapasztalatom inkább az, hogy a természeti tájat, a falu mikrovilágát azok veszik komolyabban, azok tudják ilyenfajtaképpen nézni, értékelni, akik elmentek, akiknek el kellett menniük onnan s aztán vissza-visszajönnek, az ott élők meg észre se veszik, vagy egyenesen unják – azért közel sem irritáló ez az adalék. Mert hát miért is ne? Nem kell mindenkinek visszatérnie. Ötvenhét számozott fejezetében számos szövegtípust aktivál, minden különösebb nyelvi igazítás, korrekció vagy módosítás nélkül: a cselekmény fő szálai között a parasztregény, a fejlődésregény, a családregény alakzatai kapnak szerepet, s ennek földrajzi- (sőt, 93

eleinte már-már földtörténeti-), történelmi-politikai-, vagy egyszerűen csak a paraszti életvitelről, a földművelésről szóló esszébetétek biztosítanak keretet. Eleinte hullámzó a fejezetek ritmikája – egy cselekményes fejezetet egy esszészerű, kimozdított vagy megállított kép követ, melynek funkciója olykor alig is van, később egyre intenzívebben összpontosít a cselekményre a narráció. A regény nagy ugrásokkal ível át évtizedeket, ennek ellenére világképe nagyon sokáig statikus marad – mondjuk addig, amíg fel nem nő István, s az apja családmeghatározó világszemlélete mellé nem hoz egy másikat – ami megint csak a paraszti társadalom „közmegegyezéses” jellegzetessége. Bár nyomokban megvan az az elégikus hangnem, ami a Halászóembert nagyban jellemzi, a regényben egyáltalán nem tapasztalható nosztalgikus pátosz. Ami azt illeti, Oravecz mindent meg is tesz, hogy lerombolja az arrafelé tapogatózó gondolatfutamokat, például a halálos beteg János maszturbációjának, vagy István és Anna házastársi együttlétének naturális részletekben bővelkedő leírásaival. A paraszti életforma és gondolkodásmód is kritika tárgya, noha elfogulatlanul – az Ondrok gödre tökéletesen mindentudó narrátora nem kommentál, csak közvetít az apa és a fiú közötti konfliktusokról, és ezzel többet elmond minden véleményezésnél. A tárgyilagosság, a reflektálatlanság és a távolságtartás mégis varázslatosan bensőségessé tudja tenni az egész könyvet. Oravecz vállalkozásának súlya az első kötet után bár felmérhetőnek mutatkozna, utóbb felülíródott. A Kaliforniai fürj ismeretében még hangsúlyosabb, hogy e könyvben érdeklődése középpontjában nem a régi falu működése áll, hanem egy személyes dráma, egy exodus-történet motivációi. Ilyen módon nincs a regénynek olyan erős szociológiaiantropológiai szála, hogy faluregénynek nevezhetnénk, bár a Ferenc József-i aranykor (módos)gazdáinak életmódjáról jó néhány dolgot elmond. Ebből azonban egy lesz lényeges: hogy miért vándorol ki egy család Amerikába.

2. Nagyregény, történelmi léptékkel. Kaliforniai fürj. A Kalifornia fürj cselekménye ott kezdődik, ahol az Ondrok gödre befejeződött: az Árvai család partra száll az Újvilágban, majd rövidesen az Ohio állambeli magyar kolónia tagjai lesznek: megtanulják az első anglomagyar, majd tiszta angol szavakat, István, a családfő munkába áll, gyermekei iskolába kezdnek járni. Később éri őket jó és rossz egyaránt: gyarapodnak és fogyatkoznak, kénytelen-kelletlen mennek a munka után az északi Ohióból a déli Kaliforniába. És közben gyűjtenek, kuporgatnak, és számolgatják, mikor gyűlik ki az annyi, hogy végre haza lehessen menni. Oravecz akkurátus pontossággal, epizódszerűen felfűzött fejezetek sokaságán keresztül, tárgyilagosan, többnyire érzelemmentesen, s a tradicionális mindentudó elbeszélő pózából mutatja meg a kinti magyarok életét. Rettentő sok ismeretet lehet szerezni a regényből a századforduló Amerikájáról (nem csak a kivándoroltakról, rajtuk túl is), a bevándorlók befogadásáról – megtudhatjuk, mit gondoltak a magyarokról, mit gondoltak a magyarok az amerikaiakról. A bevándorlók életmódjának módszeres feltérképezése maga is bámulatos 94

munka lenne – hogy a kutatás milyen rétegeket ölel fel, abból ízelítőt ad a könyv végi szójegyzék, amely az amerikás magyarok keveréknyelvének szótárát tartalmazza –, de mindamellett, hogy Oravecz tényanyaggal dolgozik, amelyet a lehető legpontosabban akar feldolgozni, nem feledkezik meg arról sem, hogy regényt ír, klasszikus értelemben vett cselekményközpontú nagyregényt. Méghozzá olyat, amely egyszerre felel meg egy sajátos család- és egy megint csak sajátos történelmi regény modellnek is – előbbi a két kötetben együtt már jobban láttatható, utóbbi meg inkább csak a történelmi regények esetében nagy általánosságban nagyobb időbeli distancia miatt neveződik ehelyt sajátosnak. Ha úgy vesszük, a korábban már említett másfélmillió kitántorgott közösségi traumatörténetének regénye a Kaliforniai fürj: középpontban az idegenségérzet áll, amelynek ráadásul fenntartására is törekednek az amerikás magyarok – hiszen nem akarnak beolvadni, nem akarnak ottmaradni, ottlétük csak átmeneti, s éppen mert az átmenetiség miatt nem érdekeltek a talált világ jobbításában, szépítésében, vagy fenntartásában, erősödik az ellenérzet velük szemben az ottaniak részéről. Gyorsan le kell szögeznem azonban, hogy traumatörténetként a magyar közösség, a magyar történelem szempontjából olvasható persze a regény, maguk a szereplők nem úgy élik meg az eseményeket. Traumaként például azt élik meg, ha pénzt kell költeni, s ezzel odázódik a hazautazás – de az elbeszélés tárgyilagossága különben távol tartja a drámát a regény szereplőitől. Alig is érzékeltet valamit az elbeszélő, inkább mindent leír kívülről. A kívülmaradás, a kevés érzékletesség részben szintén erősíti a regény epizodikusságát. A nagy történet az egymásra sorjázó események mögött az elején kirakódni látszik: itt lesznek, aztán majd hazamennek. Hogy aztán erősödjön a gyanú, hogy mégsem így lesz majd, s mindezzel a nemzeti történelem felőli olvasat traumája erősödjön: végül is arról szól a regény, hogy hogyan szakad el Magyarországtól az Árvai család, fokról-fokra, sejthetően, ám mégiscsak hirtelen jutva el addig, hogy ne akarjon hazajönni. Ez annak ellenére több lépcsőben megy végbe, hogy – mondhatni – a regényszerkezet szempontjából inkább a vége felé dől meg a család eredeti elhatározása – hiszen közben a gyerekek, akik Amerikában szocializálódtak, vagy ott is születtek, dacból, vagy más miatt, időről időre el-elhatározták, hogy eztán csak angolul beszélnek majd. Kétségtelenül annak modellezésére is törekszik a regény, hogy a hazavesztést olyan nézőpontból mutassa meg, ahol nincs különösebb eszmei tartalma a nemzethez tartozásnak: a szereplők kétkezi emberek, különösebb megfontolás nélkül az otthon azt a helyet jelenti számukra, ahol a rokonaik élnek, ha pedig Amerikában magyarokat keresnek, annak leginkább a nyelv az oka. De Kaliforniában az ohioihoz hasonló magyar közösség már nincsen. Oravecz elbeszélője a hidegsége és a tárgyilagossága ellenére is tud torokszorító lenni, noha mindent megtesz, hogy a színpadiasságot, az érzelmességet távol tartsa a prózától. Ez általában a lírájában is működésképesnek bizonyul, bár a fájdalom és a veszteség tudata feletti keserűség azért ott jobban tetten érhető: miközben a mondatok ridegek, az egész szöveg mégiscsak szívfájdító. Egyébként sem járt, jár együtt Oravecz pályáján a műfajmódosulás a nyelvi megalkotottság radikális átrendezésével. Elsősorban termé95

szetesen azért nem, mert – talán legelső, Héj c. kötetének írásait leszámítva – mindig is erőteljes törekvésként volt jelen köteteiben a versnyelv dikciójának a próza nyelvéhez való hajlítása – sőt, gyakran törése. Körülményes, nehézkes, bonyolult nyelvi alakzatok (vagy legalábbis első látásra annak tűnő alakzatok) dominálnak lírájában, abban az időben, amikor a versnyelv még mindig (már újra) a tökéletesre csiszolt sorokról szól. Oravecz szövegeinek pusztán tördelése (az 1972. szeptember című kötetben még az se nagyon) jelzi, hogy itten bizony versekről volna szó. Az Ondrok gödrében látszólag nem is történt más, mint hogy „végre” prózaszövegként tördelte a szerző a prózanyelvet – de persze a narratíva szorosabb kohéziója kitapintható (az epizodikusság ellenére). Az azonban mindenképp szemet szúró, hogy ugyanaz a hangszerelés a prózában nem jár együtt a versekben érezhető keserű nosztalgiával – egyáltalán, atmoszférikus töltet helyett inkább érzelmi csúcspontok vannak. Általában nem ott, ahol a nemzeti történelmi olvasat szempontjából a trauma bekövetkezik, hanem az emberi síkon – a család történetében. A magyarok életén kívül a korabeli Amerika viszonyai is izgalmasan mutattatnak be: a vasgyár, a kohó, a fúrótornyok, a kisvárosok, vagy Ohio meg Kalifornia állam mindennapjai, különösen utóbbinak természeti viszonyai is természetes szövetét képezik a regénynek, akár még a cselekményből kilépve is – hiszen egyik-másik esszészerű bemutató-fejezet kedvéért a cselekmény időnként fel is függesztődik. akár. A cselekményes és a leíró szakaszok váltakozása egyfajta hullámzást biztosít a regény ritmusának, mint ahogy a fejezetek középpontjában álló szereplők cserélődése is: az Árvai család tagjai felváltva állnak a fejezetek központi perspektíváját adó pozíciókban. Ezek a perspektívák olyannyira mindentudók, hogy az elbeszélő képes még a halál pillanatának bekövetkeztéről is a perspektíván belülről írni. Ez a szövegrész talán az egyetlen olyan pontja a terjedelmes regénynek, ahol az olvasótól engedményt kér az elbeszélés – de ez is csak olyan, amely szinte észrevétlen marad, hiszen teatralitást fokozó eszközök hiányában a megdöbbentés funkcióját látja el. S így aztán a kérdőjelek elhalványodnak. Oravecz teljesítményének leglátványosabb jelentőségét az eddig ki nem írt, ki nem beszélt történeti szál adja: mi lett a kivándorolt magyarokkal? Hova lettek? Miért nem jöttek haza? Maga a regény persze nem kíván erre egyetemes választ adni, megmarad egyetlen példa elbeszélésénél. De ez az egyetlen példa a maga vonzáskörzetével nagyobb kép felé is mutat: az Árvai család farmon köt ki, kétkezimunkás-élet végén, gyerekeik már kilépnek a fizikai munka világából. Találkozunk olyan magyarokkal, akik sokra vitték, olyanokkal, akikből nem lett semmi, még csak meg se tudták szedni magukat, olyanokkal, akik visszajöttek újra, meg olyanokkal is, akiknek a gyerekei elzüllöttek, prostituáltak lettek Amerikában – még más Monarchia-beli nemzetekkel is találkozunk a gazdag regényben. Az egyik legérdekesebb szál az, amelyben a magyarok amerikai szemmel láttatnak: némelyik szokás csak nehezen érthető (a sült szalonna iránti rajongás például ilyen), más a világ minden táján elfogadhatatlan lenne (iszákosság, kötekedés, utcán vizelés). Nagyon gazdag, nagyon átfogó regény a Kaliforniai fürj, amely olyan várakozásoknak is meg tud felelni, amelyek a magyar, az európai tradícióban klasszikusan összefonódnak a szépirodalommal: mintha ténylegesen nagyobb tétet tar96

tana saját szövegszerűségének esztétikai kvalitásainál, méghozzá a didaxis bármely apró aspektusa nélkül. Távol áll attól, hogy pusztán illusztráció legyen egy történelmi tételhez, bár jelentőségét kétségtelen megnöveli e tétel jelenléte a műben.

3. A kisvilág és a nagyvilág. Összegzés és konklúzió: Oravecz Imre regényciklusának világtapasztalata Az Ondrok gödre, bár első kötete egy többtételes prózaciklusnak, mégis sokadik kötet egy nagy emlékező-leletmentő munkában. Cselekményben ugyan önálló, lévén az Árvai család története ebben a munkában veszi kezdetét, azonban a világ ugyanaz, amelyet korábbi epikus léptékű köteteiben már megépített – így lesz a Halászóember afféle háttéranyag a regényhez: a topográfiailag is visszakövethető helyszínek története mellett egyes események is megtalálhatóak mindkét kötetben, ráadásul a versek esetében kvázi-dokumentum értékben, míg a regényben fikcionalizálva – hiszen az Árvai család története 19. századi családtörténet, míg egyik-másik esemény a 20. századi Oraveczcsalád, illetve más valóságos(nak feltüntetett) családok történetéből emelődött ide át. A két könyv termékenyen együttműködik egy új narratíva megalkotásán, mely nem csak a cselekmény idejében, de sémaalakzatában is eltérő: az Ondrok gödre nem faluregény, hanem családregény, azonban minden mívessége, erénye, esztétikai kvalitása ellenére a regény, úgy fest, gyengébben jött ki ebből az összeolvasásból. Az Oravecz-életmű fiktív és referens-világainak mátrix-szerű szerveződése azonban a korábbiaknál lényegesen hangsúlyosabb szerephez jutott a Kaliforniai fürj kapcsán, amely az Ondrok gödre folytatásaként egyszerre teszi az első regényt egy kicsikét afféle zárójeles előjátékká, másrészt egyszerre emeli meg a sokkal korábbi A hopik könyve életművön belüli fontosságát, hiszen a regényben az Árvai család története Amerikában folytatódik a századfordulón – vagyis a kisvilág, Szajla, és a nagyvilág, a kivándorlás témája benne összeér, amint korábban a fiktív mítosz csengette össze valamennyire a két világot egy harmadik, nem referens világ létrehozásával. Oravecz munkái annak idején alapvető fontosságúaknak bizonyultak az olvasási szokások átrendezésének folyamatában, hogy aztán a ténylegesen megváltozott olvasói elvárások korában olyan kihívást helyezzen a kortárs kritika elé, mely rászorítja azt belátási horizontjának a kiszélesítésére. Ugyanis nem lehet eltekinteni attól, hogy Oravecz a közösségi emlékezet számára fontos, eddig teljességgel feldolgozatlan témához nyúl, s a szövegében foglalt eseményeket valóság- vagy még inkább történeti-analógként tünteti fel. A Kaliforniai fürj elbeszélője ugyanis ismét csak ásatást végez, s a mikrotörténelem szintjén igyekszik feltárni az Újvilágba kitántorgott másfélmillió magyar kisvilágát, ráadásul egy sajátosan zárt paraszti közösségből sajátosan zárt horizontot hozó perspektíván keresztül. Ez a zárt horizont az otthon kisvilágában látványosan nyitottabbnak tetszett, mint a nagyvilágban. Mert a második regény amerikás magyarjai hosszú ideig 97

azon igyekeznek, hogy ne kelljen magukba fogadni azt a másik világot – ne tudjanak róla, ne ismerjék meg, s az se ismerhesse meg és fogadhassa el őket. Az otthon kisvilága szabadon bejárható, minden pontján biztonságot és ismerősséget nyújt és sugall – Amerikában az utca végében kezdődő kicsiny erdő is veszélyes, távol kell magukat tartaniuk tőle. Az is feltűnő, hogy idegenben tulajdonképpen két világ épül a regényben: az első az Ohio állambeli Toledo, ahol igen nagy létszámú magyar kolóniát talál az Árvai család az északi gyáripar fellegvárában. Magyarok lakta utcák, városrészek vannak itt, magyar egyházat lehet látogatni, s még magyar iskola is található. A másik Kalifornia, ahol a közösség helyett már csak egy-két magyar család akad, s nincsenek hozzá köthető intézmények. Az első állomáson a magyar közösség alkalmat teremt a benne való elrejtőzésre, segít elzárkózni a külvilág elől. A második állomáson sokkal intenzívebb tempóra kapcsol a beolvadás, mivel olyan mértékben nem tudja kivonni magát a család a világból, mint korábban. Ha a közösség kulturális emlékezete szempontjából vizsgáljuk a történet ilyen fordulatát, ebben megrázó sorstragédiát láthatunk, hiszen a család Kaliforniában letesz hazatérési szándékáról, úgy dönt, hogy amerikaivá válik, magyarságát félig-meddig feladja. Ha az egyén egzisztenciális történetét vizsgáljuk, a fordulat más irányú: amikor a család meghozza döntését a maradás mellett, akkor dönt tulajdonképpen úgy, hogy ténylegesen élni fog, hogy megéli mindazt, ami lehetőségében áll. Mert az ohioi kolónia története a kívülmaradás története: a közösség tagjai vereségként élik meg azt, hogy ki kellett jönniük Amerikába. Mindenki pár itt töltött évvel számol, ami alatt annyira megszedi magát, hogy aztán odahaza földet vehessen, új életet kezdhessen. Szigorú beosztás szerint élnek a lehető legigénytelenebbül. Ez arra a városrészre, ahol tömbben élnek, lesújtó hatással lesz: semmi sem épül vagy szépül a kezük alatt, sőt. Mindez természetesen ellenérzéseket szül az ott élő amerikaiak részéről. Mindemellett a magyarok hozzák érthetetlen szokásaikat, melyek között bocsánatos bűnök épp úgy vannak (ilyen például a vasgyári ebédszünetben a szalonnasütés a forró kemencéknél – ami a magyarországi gyárakban is jellemző volt), mint kevésbé tűrhetőek – a hangos és agresszív kocsmázás, vagy a vizelés úton-útfélen, de akár a város közepén is. Emiatt nem csak újságcikkek ostorozzák őket – mindhiába, kevesen tanulnak meg annyira angolul, hogy megérthetnék, de még akik meg is tanulták valamennyire a nyelvet, azok sem pazarolnak újságra egy centet sem –, hanem az utcán is megtámadják a kolónia tagjait. Mindez pedig csak még jobban erősíti az eleve elzárkózó attitűdöt. Az ohiói magyaroknak sajátos külön nyelvük is van, ami sajátos-magyarosan értelmezett és ejtett amerikai angol (a regény végén ebből kisebb szótárt állított össze a szerző). Ez a nyelv az első engedmény az őket befogadó társadalom felé, ami a magyarok szempontjából mutatja meg annak furcsaságait – lévén csodálkoznak és mintegy szórakoznak is a különösnek tetsző nyelven. Ebben a világban minden váratlan kiadás további ott töltött hónapokat, éveket jelent. Az Árvai család két gyermekkel érkezik Amerikába – egy kicsike fiúval és egy csecsemő kislánnyal. Amikor újra gyarapodás elé néznek, szokatlan élességű dilemmával szem98

besülnek, amely parasztcsaládot odahaza az ő körükben sohasem érintett meg: ha a gyermek megszületik, akkor tovább kell maradniuk. Ráadásul az a számukra nagyon fontos körülmény is nehezíti a döntésüket, hogy a születendő gyermek még annyira sem fog kötődni Magyarországhoz, mint a két nagyobb. Akik közül a kislány is csak annyiban, hogy éppen még ott született – az elsőszülött fiú őriz csupán valamennyi emléket a faluról, a nagyszülőkről, de éppen ő lesz az, aki elsőként jelenti ki a családból, hogy nem akar hazamenni. Az ő története már a kezdetektől felveti a végső nagy döntés dilemmáját: megmaradni magyarnak, ezzel az adott körülmények között önként lemondva az élet teljességéről, vagy az egyént az egyre fiktívebbnek tűnő közösség elé helyezve a saját boldogulásukat figyelni csak. Így hozzák meg a következő nagy döntést, amikor a nagyobbik fiút kiveszik a magyar iskolából és amerikaiba íratják át, amely sokkal jobb feltételeket teremt a tanuláshoz. Ez egyszersmind a magyar nyelvtől és kultúrától való eltávolodás kezdetét is jelenti. A regényben különösebben nem reflektáltan az egyén és a közösség dilemmái fogalmazódnak meg újra és újra. Mit jelent magyarnak lenni, és meddig lehet sértetlenül megőrizni a magyarságtudatot egy idegen ország törvényei között élve, miközben azt is látniuk kell, hogy a saját hazájuk csak akadályozta boldogulásukat, míg Amerika befogadja őket. Az Árvai család tagjai mindannyiszor az egyéni egzisztencia javára döntenek – nem elvi meggondolások mentén, hanem ösztönösen. Az első világháború kitörésekor fogalmazzák meg legélesebben az egyén és a közösség viszonyait a maguk számára, amikor is a családfőnek jelentkeznie kellene valamelyik magyar konzulátuson – ám ő nem teszi meg. Az ehhez vezető döntés valami olyasmiből nyeri indoklását, mint ami József Attila Hazám című nagyversének 2. és 6. szakasza között olvasható. Addigra persze már egy másik közösségben élnek, hiszen az ohioi vasgyárak csődjével nekik is más munka után kell nézni, s így kerülnek Kaliforniába, ahol a családfő olajfúró tornyoknál dolgozik tovább. Valószínűleg abban is úttörő jellegű Oravecz feltáró munkája, ahogy a századelő fúrótornyait bemutatja, bár nyilván szövegének kvalitását nem elsősorban az események és körülmények referenciakénti felfogása jelenti. Elbeszélésmódja a nagyrealizmus szikár, jól körülírható, ám bármikor plasztikusan alakítható eszközkészletére támaszkodik. A pontos, részletező leírásokkal ábrázolt világainak nagyon hangsúlyozottan anyagias szerkezetet ad, de nemcsak a helyszínek és tárgyak megjelenítésében törekszik a szoros hűségre, hanem például a munkafolyamatok leírásakor is. Ezzel hangsúlyozódik a szereplők kétkezisége, a mesterség pedig kiemelt helyen szerepel a világ alkotórészei között. Gyakorlatias szemléletű mindkét regény, ahogyan az enciklopédiaként olvasható Halászóember is, mint ahogy szereplőik is azok, és érezhetően kiemelt fontosságú az a törekvése az elbeszélésnek, amely a világot látványok, tapasztalatok és érzéki benyomások sokaságán keresztül teremti meg, vagyis nem adekvátként tételezi. Az Árvai család jóformán minden tagja előfordul aktor-szerepben az elbeszélés során. A perspektívaváltások egyfajta polifon világképet eredményeznek: mást lát az apa és az anya, s megint mást a gyerekek, olyan külső szempont azonban nem érvényesül, amely hierarchikus rendet tenne közöttük, vagy akár csak kiegészí99

tené őket. Ebben például jelentős eltérés mutatkozik az első regény, az otthon világát megrajzoló Ondrok gödréhez képest, hiszen annak világát készen kapják a szereplők. A megöröklött világ biztonságosan belakott, ugyanakkor lezárt, kevésbé alakítható – még akár szó szerint is, hiszen éppen azért kell kivándorolnia a családnak, mert odahaza már nem talál, nem tud helyet kialakítani benne magának. Amerika beláthatatlan világa apró lépésekkel teremtődik meg a számukra, fokozatosan nyílik ki előttük. Például a topografikus képe is éppen így alakul, bővül: az lesz a megismert világ, amelyet a szereplők bejárnak – Ohióban a szállás és a gyár közti szűkös tér jelentette a környező világot, Kaliforniában azonban nagyobbak a távolságok, István, a családfő motoron tapasztalja meg a sivatagot, az éghajlatot a szabadban töltött munkán keresztül ismeri meg, így lassan a hatalmas fehér folt kitelik színekkel és élő, lélegző térségekkel a család körül. A világ megismerése és feltárása a szó szoros értelmében érzéki tapasztaláson keresztül történik meg. Tulajdonképpen nagyon hasonló nyelvi megalkotottság jellemzi Oravecz világteremtő versköteteit is: ugyanaz a beszédmód érvényesül a lírájában, mint a regényekben, bár utóbbi esetben ez nyilván sokkal természetesebb és magától értetődőbben hat, így nem teremt olyan termékeny feszültséget, mint a lírakötetek esetében. Azonban szintén a kritikai befogadás komoly kockázatának tetszhetett a realizmusnak az a foka, amellyel eljár az elbeszélő a történetek tisztázása végett: gyakorlatilag semmilyen helye nincs a metaforizáltságnak, legfeljebb csak a kvázi-jósló álmokban szakad el a szigorú valóságosságtól az elbeszélés. Epizodikus szerkezetűek a regények, így a család- és fejlődésregény kereten túl nagyobb ívű összefüggések csak a történet vége felé bontakoznak ki mindkét műben: az Ondrok gödrében az, hogy ezért kell innen elmenni, a Kaliforniai fürjében pedig, hogy ezért lehet itt maradni. Oravecz tehát a nemzeti közösség számára fontos kulturális emlékezet megragadására tesz kísérletet, ám az így megszületett valóságos történet nem olyan, amilyet a közösség elvár. Hiszen szükségből mennek ki, ám jól belátott és láttatott magánérdekből maradnak, hogy a kisvilág helyét immár átvegye a nagyvilág. Az eddigi regények igazából odáig vezetnek el, ahol döntés születik az újvilág elfogadása mellett. A Kaliforniai fürj megjelenésekor Oravecz Imre még arról beszélt, hogy nem lesz több folytatás. Aztán később mégis nekiállt feltárni, hogy az immár Amerikában farmot vásároló család hogyan lakja be a térséget, amelyet otthonául választott. A világteremtés, a kiteljesítése tehát nem záródott le még.

100

Bertha Zoltán

MENYEGZŐ ÉS TENGERPARTI LAKODALOM Nagy László és Szilágyi Domokos Jánosi Zoltán köszöntésére

„A huszadik század második felének lírai hatástörténetében az egyik legkiemelkedőbb szerepet kétségtelenül Nagy László vitte.” Az ő költői nagyságát – természetesen soha nem más szintén csodált szellemóriások, Weöres Sándor, Pilinszky János és a többiek inspirációinak a rovására – a hozzá viszonyuló későbbi nemzedékek egész sora ismerte el és fel, s karizmatikus jelentőségének sokféle eszmei, erkölcsi és esztétikai vonását igyekeztek termékeny örökségként megtartani és továbbépíteni. Kortársak és utódok sokasága az egész nemzet morális állapotát kikezdő időkben vallotta és hirdette annak a tisztánlátásnak az irányjelző igazságát, amely az ép etikai érzéket szétzilálni és megbénítani törekvő körülményekkel szemben, azokkal dacolva jelentett erőt és reményt, s hagyományozott megújítva is örökérvényű értékminőséget és magatartásmintát. A szilárd támpontot kereső ember számára hitet és távlatot nyújtott, az egyénnek hovatartozás- és felelősségtudatot, a közösségnek romolhatatlan létezésvágyat és kitartó megmaradásakaratot. A Nagy Lászlót övező mértékadó verses, emlékező, értelmező és megannyi másfajta megnyilatkozások ezt a kivételes lelki, szellemi és művészi teljesítményt hangsúlyozták, s abban, ahogyan a költőt olykor táltosként hívták, idézték, invokálták, sőt megváltó, vezérlő csillagnak vagy akár szentnek aposztrofálták, nemcsak az elragadtatás mámora, nemcsak az odahajlás magasztosan szerelmes feltétlensége mutatkozott meg, hanem valami mély fájdalom keserűsége, s a kétségbeesett kapaszkodás gesztusa is az utolsónak vélt menedékbe. Olyan eltéphetetlen ragaszkodás ez, amely okvetlenül a delejező eszményihez, az ideális középponthoz köti önnön szándékait és esélyeit, maga körül mindegyre a szétesés, a létromlás, a pusztulás tüneteit és jelenségeit tapasztalván. S nem híg vagy olcsó romantizálás és mitizálás mindez az ellentétes világerőket vizionáló szemlélet, amelynek pozitív oldalán a költői hérosz áll: hanem egyenesen és méltósággal illik, illeszkedik Nagy László ajzott, felnagyító képzeletvilágának drámai, küzdelmes atmoszférájához, az egzisztencia morajló vitális energiáit összetett, tragikus tudással feldúsító hanghordozásához. A fenségesség és az emelkedettség széptani, stiláris értékfor101

máit kiteljesítő világképéhez, az egyszerre árnyalatos és monumentális látomásalakzatokat kivetítő fantáziagazdagságához, a szimbolikus és szürrealisztikus képzetrengeteget felforrósító intonációjához. Nagy kiábrándultság, s veszteségek, megcsalatások özöne kell ahhoz, hogy a személyes példa ilyen helyzetmegvilágosító pozícióba kerülhessen, a szólás, a cselekvés, az emberség hitelességét és tisztaságát együttesen modellálva. Hatalmas értékszomjúság talál enyhítő és igazoló jelképre ebben az ihletett és ihlető, korszak-meghatározó és időtlen humanitásról tanúskodó költészet-, nemzet- és embertörténeti fenoménben. Csoóri Sándor szerint „ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel.”1 Szemben azokkal, akik a hitványság torát ülik; mint Buda Ferenc vallomásában, látomásában: „Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál. / Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett.”2 Nagy László személyiségének és alkotóművészetének korokon és tereken, határokon és határtalanságokon keresztül is átívelő kisugárzása természetszerűleg ér el az erdélyi, székely-, sőt csángóföldi magyar kultúra vidékeihez és szféráihoz is. A kölcsönhatások közte és az erdélyiség jellegzetes archaikus népi és historikus kulturális tradícióit átörökítő írók (Tamási Áron, Sütő András, Páskándi Géza és mások) között rokon szellemiségű művekben, s a szorongató közös nemzeti sorskérdéseken töprengő, aggódó lelkület hasonló megnyilvánulásaiban sokrétűen felmutatható. Még az olyan jelképesen sorsszerű és végzetesen tragikus pillanatokban is evidenciává válik ez a kapcsolódás, amikor 1976-ban Nagy László Kolozsvárott a házsongárdi temetőben az általa „fényesen kényes szellem”-nek nevezett Szilágyi Domokos fölött mond katartikus gyászbeszédet (Aki szerelmes lett a halálba),3 s utána pedig Sütő András 1978-ban Nagy Lászlótól (a „nyelvben bújdosó a versben bújdosó”-tól) búcsúzik Budapesten a farkasréti temetőben (A költő szívet hasogató Gondja). Minderről adatoló forrásértékeit és értelmezési szempontjait te1

Csoóri Sándor, Nagy László földi vonulása = Égi s földi virágzás tükre: Kortársak Nagy Lászlóról, szerk. Balogh Ferencné, Veszprém, 1985 (Horizont Közművelődési Kiskönyvtár, 11.), 160. 2 Buda Ferenc, Az elmondhatatlan szavak = Égi s földi virágzás tükre, i. m., 62. 3 „Tömören néhány utalással megidézi, felidézi Szilágyi Domokos költészetének különleges sokszínűségét. Jellemzéséről sorról sorra kimutatható, hogy kreatív asszimiláció eredménye. Szilágyi Domokos versei inventorként állnak mögötte, de önálló lelemények a megigéző szavak, nem csupán ’átírásai’ Szilágyi sorainak. Amit pedig a jellemzés súlyát növelni szándékozva tőle vesz, arra egyértelműen utal. (…) Jó érzékkel ragadta meg Szilágyi költészetének szabadság-játékát, fájdalmakat őrző, de játékba oldó s nem feloldó karakterét. Szilágyi Domokos titokban fájó holtsúlyos játékait Nagy László a belső tartás módozataként értékelte. (…) A költőileg kiteljesített, retorikailag, képi világában megemelt vers értéksiratás és mély keserűség foglalata, az értéktanúsítás kapott benne nagy hangsúlyt.” Görömbei András, Nagy László költészete, Bp., Magvető, 1992, 338, 341.

102

kintve is kitűnő tanulmányaiban részletesen értekezik Jánosi Zoltán,4 aki többek között leszögezi, hogy „Nagy László életműve nemcsak verses és prózai alkotások sorában vonta magába és átfogóbb szemléletköreibe az erdélyi kultúra több jelentős értékét, hanem hatott is arra. ’Bartóki’ alkatának nyomai ott vannak az utána jövő erdélyi nemzedékekben, különösen a második Forrás-nemzedék alkotóiban: Király László, Magyari Lajos, Farkas Árpád s a többiek költészetében is.”5 Hasonlóképpen talál párhuzamokra, sajátos rezonanciákra, allúziókra Nagy László sugallatos etikai és bölcseleti üzeneteket felhalmozó, imaginárius telítettségű, intenzív képes beszédmódja a sok vonatkozásban attól eltérő, mert radikálisan újavantgárd, neoexpresszionista, kiáltás-típusú6 (depoetizáló, deheroizáló, alulretorizáló és anti-lírai) hangzatokat – gyakran közvetlenül lázadó, protest- vagy beat-hangütésű kifejezésformákat – is mozgósító, a modern és a posztmodern költői episztémé határán villódzó7 Szilágyi Domokos-i líraiságban.8 Ő részint már „búcsúzik” a „trópusoktól”, „prófétája” 4

Jánosi Zoltán, „De ott, Erdélyben nehogy meghasadjon a szívem”: Nagy László erdélyi útjai, Hitel, 2005/7, 3–16.; J. Z., Nagy László és az erdélyi irodalom, Magyar Napló, 2005/7, 9–18. 5 J. Z., „Szólítlak, hattyú”: Válogatott írások Nagy László életművéről, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2006, 362–363. 6 „Verseinek hangnemében, sikolyában, a Schrei esztétikája, az expresszionista kiáltás köszön vissza. (…) A kiáltás nem azonos a versmértékbeli anarchiával. (…) A vad ’üvöltés’ inkább a kifejezés tartalmában, és nem a kifejezésmódban érvényesül. A költő szeretné leszúrni a szavakat, hogy hozzáférhessen a dolgokhoz. (…) A metaforáktól programszerűen megfosztott vers a mitopoétikus elemek gazdag raktára lesz. A gesztusok vadsága lenyűgöző. A költő gondolatokérzések örvényébe veti magát. Nagyívű polifonikus szerkezeteiben egymásba vágnak, összefonódnak a hangok. A láz jellemzi ezeket a gazdagon hangszerelt verseket”. Nicolae BalotĂ, Romániai magyar írók (1920–1980), ford. Vallasek Júlia, Marosvásárhely, Mentor, 2007, 327–328. 7 Vö. CS. Gyímesi Éva, Álom és értelem: Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Bukarest, Kriterion, 1990.; Szakolczay Lajos, Szilágyi Domokos (1938–1976) = SZ. L., Erdélyi ősz, Bp., Napkút, 2006, 153–218.; Pomogáts Béla, Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989), Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010, V–VI, 193–200. 8 S a megbecsülés kölcsönös is volt közöttük. „Nagy László jól ismerte erdélyi költőtársa verseit, s azon túl, hogy kivételesen jelentős költőnek látta, nagyon szerette is.” Jánosi Zoltán, „Szólítlak, hattyú”…, i. m., 355. – S a mindkettejük egyéniségére jellemző „sámánszerű” szuggesztivitás elemi erőteljességét igazolhatja Tornai József gyönyörű emlékverse is: „Harmincnyolc év, harmincnyolc év, / mire volt érv, mire volt érv? / Milyen az ég, milyen az ég? / Domokos-kék, Domokos-kék! // Arra emlékszem, borral emlékszem, / nézett hegyes orral merészen, / fehérlett a szája a kékben, / s hallgatott, ha választ nem kértem. // A válasz dőzsöl, a válasz megérik: / ő írta Erdély démon-miséit, / ő, a legmodernebb, a legrégibb / lába körmétől táltos-fejéig” (Szilágyi Domokos táltos-feje) – ld. Kényszerleszállás: Szilágyi Domokos emlékezete, szerk. Pécsi Györgyi, Bp., Nap, 2005, 151. – Művük poétikai, esztétikai, világképi természetének komparatív elemzéséhez pedig ld. még Vincze Ferenc, Nyelvbe forduló garabonciások, avagy Nagy László és Szilágyi Domokos költészetének összehasonlítási lehetőségei = V. F., Hagyományok terhe, Miskolc, Felsőmagyarország, 2009, 62–67.

103

pedig „elfeledte” az „Igét” – mindez azonban apokaliptikus gyötrelem: hiszen a tényszerűségében (az Igére való érdemtelenségében) amorális, megváltatlanságában viszont mégiscsak feloldozásra szoruló világgal szemközti értéktudat fényében demonstrálódik. Végtelen kín (totális és végletes dezillúzió) és ítélkező reszurrekció-kívánalom összeszikrázásában. A könyörtelen leszámolás felőrlő és tébolyító elfogadhatatlanságában. Ebből a szempontból – a bajvívás drámai konfliktusosságának, az érzelmi ellentéteket felfokozó, felajzó tonalitásának a közegében – is relevánsak a Nagy László-reminiszcenciák vagy -utalások. Az egyik adys intonációt hevítő korai Nagy László-vers így fogalmaz: „Ebek a magyarok, / ebek, ebek, ebek, / hűségtől ugatnak, / bajtól nyüszítenek. // Kócos komondorok, / nagy posza agarak, / pici pulik egymás / szivének ugranak. / Ha majd bundájukat / pörkölik istenek, / akkor meghuzódva / újra nyüszítenek” (Ebek a magyarok). Ugyanez a fájdalmas, kínkeserves (önemésztő-önostorozó) ambivalencia hevül fel Szilágyi Domokos kései – s mottóként, mintegy paratextusként Vörösmartyt és Petőfit idéző – Magyarokjában: „Bárgyú zsibbadatban, / másfélezer éve, míg vihar / zúgott körötte (tudniillik / a szellemé), ül bávatag; / igricei – míg múlton múlik / az idő – fölvonítanak / olykor”; „cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat”; „Önkéntes gladiátorok: / egyik a másra acsarog / és támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt, hejjehujja!” – Nagy László megrendítő képzetsűrítése – a „káromkodásból katedrálist” (Ki viszi át a Szerelmet) – a másik költőzseni Szilágyi Domokosnál így visszhangzik: „káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbá-szabadultan” (Rab). Sokatmondó adalék, hogy éppen a drámaiság lényegéről valló – Dráma és legenda című 1939-es esszéjében – így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél. Itt szinte táncolnak már az oszlopok, s a szilaj emberháborgás hányja hullámait.”9 S klasszikus nagy versében így vall Illyés Gyula is – Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Áprily Lajos egy Reményik Sándornak küldött levelében fűzi össze a kétirányú indulattartalmakat: „tanítottam és szerkesztettem, imádkoztam és káromkodtam”.10 Később Nagy Gáspár is így emlékezik dunántúli falusi gyermekkorára: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első ’nyelvemlékeim’.”11 A hajdúsági Kertész László Szerelmünk ez a föld című poémájába 9

Németh László, Dráma és legenda = N. L., Két nemzedék, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1970, 578–579. – De már vallomásos Szophoklész-tanulmányának 1932-es részletében is ezt rögzíti: „Szophoklésznél szertartás és líra egymást támogatják; istenfélelem és istenkáromlás egy dal két szólama.” N. L., Európai utas, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1973, 27. – Vö. még Eklézsia-megkövetés című 1946-os drámájában Misztótfalusi Kis Miklós kifakadását: „Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik.” N. L., Szerettem az igazságot, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1981, II, 242. 10 Rokon álmok álmodója: Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941, szerk. Liktor Katalin, Kolozsvár, Bp., Polis, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 174. 11 Nagy Gáspár, Közelebb az életemhez, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2005, 277.

104

szövi kesergését „sírásból és vigalomból, / káromlásból, hiszekegyből”. A nagykunsági Erdei-Szabó István esdeklő-himnikusan siratja élethalálharcát vívó nemzetét, ekképpen: „Ez az árva, világfordító nemzet, / aki szent királyokat és emberfőket nemzett (…) Most itt áll újabb roppant csapások / súlya alatt, / mint aki végleg magára maradt, / akinek már imája is káromkodásba torkoll” (Van-e kiút, Istenem?). A kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály verses regényének hőse (Túl a fényeken) így próbálja erősíteni borongó, önmagával, közösségével, sőt Istenével egyaránt perlekedő, s a mindet egyszerre korholó hitét: „pásztortalanul csámborogva / elsatnyul, kivész belőle / a létküzdelmekben évszázadok alatt / imádsággal vagy káromkodással, / de mindig hatalmas életösztönnel / megnyilvánuló / létakarat”. S az erdélyi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” Lászlóff y Csabánál pedig a megidézett nagyapa „makacsul káromló természetével / együtt istenhitét is visszanyomta a vén utazó- / láda nyikorgó hasfala mögé” (Emberlövedékek elégiája). És valóban, olykor „hőbb és igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” – ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában már Babits Mihály leszögezte.12 S megint Nagy Lászlóra rímelő ritmus-parafrázisként is olvasható Szilágyi Domokos kései költeménye, a Megvert az Isten: „Megvert az Isten / élettel. / Meg a szerelem: / élnem kell. / Meg a halál is: / félnem kell. / Megvert az Isten / élettel. // Meg a poézis / vallással (…) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út”. Jellegzetes Szilágyi Domokos-i létfilozófiai számvetés ez, a játékosság groteszk-rezignált iróniájával, a lét és nemlét, élet és halál, föld és ég dimenziói közötti kiúttalanság – választás nélküli determinációt és transzcendens választalanságot13 egyszerre demonstráló – végszituációjáról. A kozmikus magány, magáramaradottság egzisztencialista mélységű sorsnyomorúságát az önirónia szardonikus vibrálása, a játszi szellem könnyedsége, a lélek titkos energiája ellenpontozza: sőt bűvöli, stilizálja, énekli. Bizarr dallamossággal, amelynek ritmikus-ütemes menete szótagszám, rímképlet szerinti pontossággal megegyező formában játszik rá Nagy László bájosan naiv, gyermekien tiszta és egyidejűleg kérlelhetetlen emberi méltóságot sugárzó dalszerű fohászára, népies köszöntéses könyörgésére, az Adjon az Istenre: „Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe / parolát”. Még a versek első sorában szereplő Isten-képzet is részint analóg (amennyiben a befolyásolhatatlan abszolútum rendeléseinek öntörvényűségét, az emberlény kicsinységét implikálja) – s mégis mennyire két külön szuverén költői világot, világszemléletet tud felidézni. Az egyik a folklorisztikus, „pogány” életöröm – élethit és életkultusz –, egyfajta heroikus vitalizmus és magabízó moralitás hangulatát árasztja, a másik az abszurd kiszolgáltatottság szarkasztikus rémületét. Amely az iszonyat fanyar-gunyoros, önlefokozó és alulstilizáló önreflexióját 12

Babits Mihály, Istenkáromlás = B. M., Esszék, tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1978, I, 471. Vö. „Az ember, erőfeszítésének ezen a pontján az irracionálissal találja magát szemben. Érzi magában boldogság- és igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik az abszurd.” Albert Camus, Sziszüphosz mítosza, Bp., Magvető, 1990, 218.

13

105

József Attilá-s hangvétellel közvetíti; s ezt a kapcsolatot Kántor Lajos is nyomatékosítja a hetvenes évek Szilágyi-lírája kapcsán14 („Fekszem, virrasztok / megverten. / Balekség díját / megnyertem. / Ostobaságét, / én, marha. / Lettem ilyen kész- / akarva. // Lettem, hát lettem, / nyöghetem”; „Lettem, hogy legyek / végtére / ország-világnak / cégére”; „Vagyok. És ez is / valami”; összevethető ezzel: „Éltem – és ebbe más is belehalt már” – József Attila: Kész a leltár). Világlátás, műfaj, stílus, motivika rendkívül bonyolult belső hasonlatosságaival áll rokonságban egymással Nagy László szimbolikus-mitikus remekműve, a Menyegző és Szilágyi Domokos egyik utolsó nagy poémája, a (ritkán elemzett vagy emlegetett) Tengerparti lakodalom. Mindkettő mondhatni összefoglaló igényű gondolati-filozófiai szintézisköltemény, jelképes-vizionárius tömörségű hosszúvers vagy hosszú-ének,15 szemléletes-érzékletes képek zuhatagában koncentrálódó létösszegzés, emberi és kozmikus sorshelyzetek archaikus-időtlen távlatú mitologizációja. A Menyegző olyan látomásvers, amelyben az „arccal a tengernek” bemutatott, „fenséges elszántsággal védett teremtő tisztaság”16 a „poláris létértékelés, a küzdő-önheroizáló emberi elv”17 ősmítoszi struktúrái és asztrálmitikus kiterjedései révén egyetemesedik és állandósul. A „mítoszok ősi atmoszféráját: hősképét, univerzális szellemét, teremtő indítékait, szoláris szimbolikáját, bináris osztályozását újjáélesztő” mű; egy „diktatorikus, emberi kiteljesedést gátló, korábban népére sortüzet nyitó, majd százakat börtönbe vető és folytonosan világkatasztrófával fenyegető kor ellen az archaikus mítoszok eszmei és képi eszköztárát bartóki erővel mozgósítja benne Nagy László nagy erejű líraisággá” – a „teremtésmítoszi alapelveket” ragadva meg.18 S az infinit abszolútummal érintkező értékállítás döntően a szakrális méltóság és határtalan teljességigény (mint eszményi törekvés) szoborszerű mozdulatlanságának, illetve az alantas vágytobzódás elszabadulásának morális összemérhetetlenségében vetül ki. Értékeszmény és értékromlás-értékrontás apokaliptikus ütközésének drámai közegében és légkörében. A rítus, a szertartás, a misztérium imaginációjának kimerevítő téridői végtelenségében. A statikus rendíthetetlenségbe zárul ilyképpen a tragikus-hősies eszményóvó akarat, az értékszembesítő örök emberi küzde14

Kántor Lajos, Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? Bp., Balassi, 1996, 83. – Vö. Szilágyi Domokos kijelentését József Attiláról: „Ez a költészet mindennapi kenyerünk.” A költő (régi és új) életei: Szilágyi Domokos (1938-1976), szerk. Kántor Lajos, Kolozsvár, Kriterion, 2008, 151. 15 Ld. pl. Pomogáts Béla, A „hosszú vers” és a mitologikus költői számvetés = P. B., Sorsát kereső irodalom, Bp., Magvető, 1979, 463–477.; Fülöp László, Nagy László pályaképéhez = F. L., Élő költészet, Bp., Magvető, 1976, 377–418. – A Menyegző „monumentális, bartóki verskompozíció”. Tarján Tamás, Nagy László tekintete, Bp., General Press, 1994, 140. 16 Görömbei András, Nagy László költészete, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005, 379. 17 Jánosi Zoltán, Nagy László mitologikus költői világa, Miskolc, Felsőmagyarország, 1996, 322. 18 Uo., 321, 322. – Ld. még a szerző további köteteinek Nagy Lászlóról szóló fejtegetéseit, pl. Jánosi Zoltán, Idő és ítélet, Miskolc, Felsőmagyarország, 2001; J. Z., A Csodafiu-szarvas, Iszkáz, Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány, 2003; J. Z., Fűszál és mindenség, Bp., Holnap, 2005; J. Z., Barbárok hangszerén, Bp., Holnap, 2010.

106

lem.19 S eme mélyreható folklorizmusból táplálkozó egyetemes szenzibilitás vagy szenzibilis egyetemesség számára, „mint a bartóki zenében, a modern törekvések adják a távlatot, a rendező normatív elveket, a népiség pedig az ősi forróságot, s a minden emberben közös emlékezetet.”20 A Menyegző „az ellentétes világtendenciák ütközését egyetemes létdrámaként érzékelteti”; így tehát az „értékhiányos valóság és valósághiányos érték, eszmény és valóság, idill és tragikum, szakrális és profán, pátosz és irónia kettősségeiből épül fel Nagy László legtökéletesebb hosszú éneke, mint a paradoxális értékszerkezet modellje.”21 „Nagy László egy egész világért perel, s mert magában hordja ezt a világot, kénytelen küzdeni a megrohasztására törő romlás ellen”; a polaritás ezért „kiélezett, egyszersmind mélyen ambivalens is, hiszen egy boldogságvonzású ünnep közegében örvénylik itt a romlás.”22 A Tengerparti lakodalom hátteréhez és áthallásos konnotációihoz mindezek a jelentéstartományok (kultikus-rituális hangulatiságukkal, archaikus-folklorisztikus modalitásukkal, a dikciót magasztossá emelő előadásformájukkal) elevenen hozzátartoznak – s a vers szöveg-mögötteséből élénken át is tetszenek, sejlenek. Már maga a cím olyan explicit vagy amplifikált intertextusnak 23 tekinthető, amely a Nagy László-műre való emlékeztetésen keresztül azonnal természetiség és emberlét, kozmosz és antropologikum primordiális lényegösszefüggéseit láttatja. A Gérard Genette-i kategóriák 24 szerinti szövegtranszcendenciának és transztextualitásnak így több (para-, meta- és architextuális) rétege is mozgásba lendül, s érvényesül a hypertextuális vonatkozás, amely által a szuverén Szilágyi-poéma valóban nem kommentárként viszonyul hypotextusához, a Menyegzőhöz, hanem mint bizonyos analóg műfaji képződmény, szemantikai motívumtranszformációkat, jelentés- és képzethasonlóságokat működtető témavariáció. Amelyben a mozgalmas és expresszív lakodalomleírásnak például a csujjogatás indulatszavaiban és az azok sodró lendületében megnyilvánuló explicit szövegközisége a sors- és emberiséglátomás implicit sugallat-összetettségével töltekezik. A Menyegző az autentikus emberi fenomén alapprincípiumát méltóság és méltatlanság folytonos szembenállásában, harcában úgy modellálja, hogy a „két emberi csillag” – a „fenség”, az „örökös láng” „márványlap-arcél”-űvé kristályosodott, szoborrá feszülő-öntődő hiposztázisa – számára a tenger abszolút értékhorizont és ideálképzet, a végte19

„Múltból jövőbe hidal az elszántság, az évezredeken át megújuló szándék.” Széles Klára, Nagy László himnusza = SZ. K., A létté vált hiány, Miskolc, Felsőmagyarország, 1995, 27. 20 Czine Mihály, Magyar irodalom a huszadik században, Bp., Kortárs, 2001, 158. 21 Ködöböcz Gábor, Nagy László költői világképe hosszú énekei alapján, különös tekintettel a Menyegzőre = K. G., Értékvilág és formarend, Miskolc, Felsőmagyarország, 2003, 136, 137. 22 Kiss Ferenc, Menyegző = K. F., Írások Nagy Lászlóról, Bp., Püski, 1993, 88, 89. – Ld. még főként Vasy Géza, Nagy László-tanulmányok, Veszprém, Mikszáth, 1993; V. G., Nagy László, Bp., Balassi, 1995; V. G., Nagy László, Bp., Elektra, 1999; Tüskés Tibor, Nagy László, Bp., Szépirodalmi, 1983; Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy László, Pozsony, Kalligram, 1998; „Inkarnáció ezüstben”: Tanulmányok Nagy Lászlóról, szerk. TASI József, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1996. 23 Ld. Laurent Jenny kategóriáit: A forma stratégiája, Helikon, 1996/1-2, 23–50. 24 Gérard Genette, Transztextualitás, Helikon, 1996/1-2, 82–90.

107

len teljesség, a mindenség hívása és igézete. „Igazi násznagy”-ként mintegy a statualétminőség eszményövezete, csillagfényköre, kozmikus glóriája. A küldetés aureólája és önerősítő igazsága. A Tengerparti lakodalomban ehhez képest a tenger elsősorban a személyiség erkölcsi őselvén túli, az emberi faj egészét közvetlen kozmikus-biológiai értelemben is meghatározó arkhé, metafizikai és embertörténelmi őselem. A menyasszony itt nem statikusságában, hanem mozgásában, extatikus termékenységi táncában valósul át időtlen életjelképpé. A mindenható természeti-vitális folyamat irdatlan tempójába, elementáris áramába olvad a menyasszonytánc, s maga a menyasszony nemcsak szemléletében, morális igényében vagy apoteózisában, hanem létében, testi-lelki mivoltában is azonosul a vízzel, a tengerrel. Személyessége voltaképpen a feminin jellegű megvalósult univerzum mitikus vetülete – a világmindenség, s benne az emberi nem, a genus eredete és kontinuitása: „Viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszonyt, viszik, viszik, viszik, / tengernyi fátyla, sej, a láthatáron uszik, uszik, uszik, / az uszálya fehér felleg, sej, sűrű fehér felleg, / menyasszonyi uszályt, sej, sűrű fehér uszályt ájtatos szelek emelnek, / a menyasszony göndör fürtjét, sej, szögszín fürtjét kacskarintják szellő-viháncok, / viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszony tenger hullámaival járja a menyasszonytáncot, / hajladozik a homokon, sej, hajladozik a hanga, / hullám karján hajladozik a menyasszony”; „ropja a táncot, sej, a lakodalmi táncot ropja a föld, víz, tűz, levegő, minden elem, / ropja a táncot, sej, a szokottat, friss-dühösen a történelem, / csillagos égbolt villog odafönn, sej, vele zölden a tenger is ég”; „rogyjon az ég rád, sej, szóljon a szférák talp alá való muzsikája, / az a legény most, sej, ki a menyasszony tenger iramát reggelig állja, / itt a menyasszony, sej, a menyasszony, végtelen öblű, thalatta, thalatta, / ruháit rendre leszórja a Föld, sej, termékeny tenger alatta, alatta”; „fölfakadó víz / áttör a szennyen”. A természeti elemek nyilvánvaló életmegtartó hatalommal bírnak: „kushad a koncért, elemekéért, kushad mohón az emberiség”. A látomást energikussá a históriai időiség, a világtörténelmi (a „történelem egészére”25 kiterjedő) időáramlás dinamizálja – s a genezistől az apokalipszisig, a származástól az önelvesztésig, a bőséges-virulens kezdettől az elszárasztó végig – a meg nem becsült természeti önazonosságtól való sivár-élettelen elszakadásig – jutó hanyatlásfolyamat visszafordíthatatlanságának keretében: „kiisszuk a tengert, sej, de kiisszuk, szájunk szikkadt, bendőnk telhetetlen, / itt a menyasszony, sej, hullámok karján, világ ölében, itt az egyetlen, / ragadja az ár, sej, tengermély az ágyhely, világ ha kihal”; „megfertőztettek, sebeztek rajban, aj, kivilágos éjjelek, és / szúr a sugár is, aj, átszúr rajtam közömbös heggyel-éllel e kés, / virrad a tenger, aj, végtelen öblű thalatta, pirkad a, pirkad a part, / melyet a násznép, aj, csuda násznép a sötétségből kiés kikapart, / hozzák a menyasszonyt, aj, vissza az asszonyt, jön, jön a koravén, szeplős gyermek, / fövenyre vetődött moszatoktól, aj, kikönyörögni egy kis kegyelmet, / kiittuk a tengert, aj, fenékiglen, halait megettük, nyaltuk sóját, / csupasz mederben, aj, gurulnak itt-ott tátogó, céltalan, bilincstelen bóják, / elapadt a dagály, aj, elakadt minden, vízen átvádló, cirmos hajó és / nagy fene cirkáló, aj, polipdögökre tátog az ágyúnaszádon a lőrés, / ős elemünk, aj, ős anyaméhünk, meddőn maradott förtelmű bánat, / nincs 25

Bezzeg János, Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom, Jelenkor, 1979/6, 575.

108

tenger, nincs sziget, aj, nincsen part sem, anyányi árnyak futnak utánad”; „anyányi menyasszony, aj, parttalan parton, húzasd a nótát, húzzuk a mi / világteremtő dalunkat, sej, hogy időnk ne legyen felejteni / Atlantiszunkat, a vízből valót, aj, – elnyeltük földül, el mindenestül, / csak egy falás volt, aj, jól palástolt izgalmunkban pillánk most se rezdül, / kihalt a menny, aj, ki a pokol, jaj, kiittuk a tengert, végtelen a part, / kóválygunk hosszán, új menyasszonyt hozván, ki talán mégis, aj, tengert akart”. A virradat az ősmélységektől eltávolító sorsromlás metaforája, a semmihez közelítő „kóválygás” pedig az abszurd reményvesztést érzékelteti („se halni, se lenni”). Mindazonáltal egy „új menyasszony”, a feltétlen szükségességével halvány lehetőséget is sejtető újjáteremtődés, megújulás jelképe talán oldja is a lezárulás végérvényességét. A költői nézőpont mindenképpen a lét- és értéksorvadást, az önelidegenítő devalválódás és degenerálódás előrehaladottságát konstatálja;26 olyan pozíciót vesz föl, amelyből meglátható és megítélhető a történelmi lét tragédiája. S ez az a modern és a klasszikus magyar sorsköltészetbe szervesülő világkép, amely az intertextuális perspektívatágítás révén is „holtsúlyos” igazságokból építkezik, s a szellemi-erkölcsi szövetkezés esélyének őrzésével a humánum egyetlen hitelesen fenntartható létkompenzációját szolgáltatja – a világ (N. Pál József kifejezése szerinti) „végső elrongyolódásának”27 ellenében. 26

„Mi lesz a világgal, amely nem vers, nem szó, szabályai nem a végtelen könnyűség, a nyelvben, a versben fellelt szabadság szabályai?” Markó Béla, „Játsszuk, ami nincs, de lehetne” (Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek), = M. B., Az erdélyi macska, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010, 54. 27 „Szilágyi Domokos lírája e föladhatatlan teremtő és világbíró vágy útjának és az út következményeinek a végsőkig következetes végigjárása, s mint ilyen, önmagával szembeni irgalmatlanságában a magyar irodalom történetében talán egyedüli”; „Szilágyi Domokost – többek közt – az a Nagy László búcsúztatta el, aki a szelektáló köztudalom, meg a párbajozó csoportok önreprezentációja szerint a másik (ti. a képviseleti, vagy a vátesz magatartást preferáló népinemzeti) ’oldal’ szimbolikus alakja lett. Tény: aki ma vitán felüli példának tudja az egyiket, inkább kétellyel néz a másikra – vagy a híveire, követőire legalábbis. Pedig ha valakik, akkor ők aztán valóban összetartoztak, s nemcsak annak okán, hogy Szilágyi a legnagyobb élő költőként éppen Nagy Lászlót nevezte meg, vagy hogy – mint életének közeli tanúi elmondták – a Deres majálist lemásolta kézzel – állítólag!? – egyetlen éjszaka. Nem a poétikai karakter s a két világkép azonossága fűzte őket össze igazán, hanem az inkább, amit nekünk is oly sürgősen vissza kellene perelnünk. Ők még tudták ugyanis, hogy vérre megy a játék, számukra az irodalomnak volt még tétje, miként a kimondott szónak s az életnek is. A különbség persze tapintható, s nem csak abban, hogy amíg a szóképektől Szilágyi egy időre elköszönt, addig az idősebb poéta a maga metaforáihoz haláláig ragaszkodott. De abban már igen, hogy amidőn – úgy a század hatvanas éveinek közepétől – a Menyegzőben is verssé formált morális csalás nyilvánvalóvá lett, s az értéktudat, meg az érték érvényesítésének lehetősége – illetve az ebben való hit – egymástól távolodni kezdett, a hatalmak vájta határon inneni költőtárs makacs értéktudata – az új formák megannyi változatát is keresve bár – továbbra is sértetlenül megmaradt. Az ő utolsó egy-másfél évtizede a visszaperlés avagy a folytonos értéktanúsítás mind keserűbb utóvédharcának jegyében telt, ezt tette akkor is, amikor költőtársa koporsójánál prózaverssel búcsúzott (Aki szerelmes lett a halálba). „Halálod a pazarlás ideje már. A megtartók jöjjenek, igen.” – mondta Nagy

109

László akkor. Szilágyi Domokos számára az említett elmozdulás önnön értékbiztonságának a szétporladását jelentette, így ő – mivel az Istentől való kegyelemben bízni nem tudott – a világ végső elrongyolódásáról adott hírt, vigasz nélkül ugyan, de illúzióktól mentesen. Két egymást kiegészítő, de egyaránt nélkülözhetetlen morális és költői tanúsítványa ez sorsunknak: annyi bizonyos, mindkettőbe bele lehet halni. Vagy a szív szakad meg, vagy az élet iránti bizalom fogy el végleg. Mindkét halállal mi (…) lettünk kevesebbek.” N. Pál József, Szeretett volna élni 2000-ig: Szilágyi Domokosról – huszonöt év után = N. P. J., „A megtartók jöjjenek…”, Miskolc, Felsőmagyarország, 2004, 210, 217–218.

Csorba Dávid

A SPORT NÉLKÜLI ORSZÁG: 17. SZÁZADI PURITÁN ETIKAI KÓDEX A SZÓRAKOZÁSRÓL

Winston Churchillt egyszer megkérdezték, mi az oka annak, hogy ilyen hosszú életet élt, mire meglepő választ adott, két szóban: ’No sport’. Minden korszaknak megvan a maga sportképe, viszonya a testmozgáshoz, a testkultúra formáinak megéléséhez. Az angol esetében természetesen nem Churchill képviselte kora ideálját, de a tipikust sem, inkább az atipikust. Korának emblematikus figurája, fenti mondásának frivolsága az angol nemzeti tudat részét alkotó sportnak (is) szólt. Hiszen amióta az úri és a tömegsport közötti határvonalat feloldotta Viktória királynő (1837), több más nemzeti sportidentitás élt egymás mellett, mely a 19. századi regényekben és novellákban bizonyos típusokban konstituálódott: a megszállottan krikettező angolé, a szalonban whistező, bridzsező, backgammonozó dámáké, a lovaglásért rajongó nemesé, a derbire járó polgáré, a teniszező királyi családé, és még sorolhatnánk. Ám volt olyan időszak az angol történelemben, amikor ez a fenti tömör kijelentés az üdvösség biztos reményét is magában hordozta volna. Az „angol sporttörténelem sötét középkora” címért bátran csatába szállhatna a 17. század, amikor protestáns prédikátorok hirdették meg a sportmentes életmód népegészségügyi programját. Éppen ennek a konferenciának pozitívumait emeli ki az, ha tudjuk, hogy sport és kereszténység fogalmai nem mindig fértek meg együtt. A kora újkori angliai példa azonban nem a Ráth-Végh István-féle emberi butaság kultúrtörténetében kapott helyet,1 hanem a szigetország nemzeti történetében. Annak szentelem tehát ezt a dolgozatot, hogy bemutassam a Jakab-kori angol sportellenes protestáns etika elméletét és gyakorlatát, megjelenítve a kor sportideáinak három változatát. A mai Nagy-Britanniában a kora újkor hajnalán az egyes nációk más-más felekezethez kapcsolták identitásukat. A brit területen az anglikán protestantizmus, a skótok közt a Knox-féle puritanizmus, az írek közt a katolikus vallási közeg volt túlsúlyban. És mindannyian másként viszonyultak a keresztyén sportélethez. Forrásaink jórészt az 1

Ráth–Végh István, Az emberi butaság kultúrtörténete, Bp., Cserépfalvi, 1938.

111

angol térségből maradtak fenn, a regionális kutatások is ennek a kulturális közegnek a szellemi erőtérben betöltött jelentőségét igazolják (az angol történetírásban az írek mármár mondai szintű elszigeteltségével és a skót klánok szekercével erősített érveléstechnikáival szemben). Van mégis egy olyan időszak Anglia 16–18. századi történetében, amikor a fenti három felfogás (az anglikán, a puritán és a katolikus) egy csomópont köré kulminálódott, és ennek katalizátora a szerencsétlen életű I. Jakab volt. A multikulturális országok etnikailag, felekezetileg, gazdasági fejlettségük, politikai és kulturális hagyományaik beágyazottságát tekintve is sokszínűek voltak, de az I. Jakab beiktatását követő Guy Fawkes-féle katolikus-összeesküvés (1605) után megerősödött,2 sőt sokáig egyeduralkodóvá vált az elképzelés, miszerint Anglia protestáns ország.3 Egy vitatott kérdésben azonban, legyen az most éppen a sport, a kegyességi, teológiai irányok mentén ütköztek a „közprotestáns” érdekek. Jakab elképzelései nem mindig egyeztek az által vezetett hivatalos Church of England püspökei által képviselt értékekkel, de a számtalan (presbiteriánus, kongregacionalista, independens etc.) elfogadott irányzat mellett éltek a társadalomban nonkonformista, arminiánus és egyéb protestáns csoportok, sőt kriptokálvinisták és katolikusok is, akik szintén részt vettek a közvélemény alakításában.4 Viták esetén egy biztos tényező volt: az angliai protestáns közvélemény nincs tekintettel a katolikus, de még kevésbé a skót protestáns érdekekre, sőt identitása jelentős kohéziós erejét adja a velük való szembenállás.

1. King James és írásai Az angolszász sporttörténeti monográfiák – jóllehet leginkább a 19–20. század jelenségeivel foglalkoznak – az angol sport jelentős pillanataként tartják számon a 17. század politikai vezetőinek (Erzsébettől Cromwellig) nyilatkozatait.5 King James, más néven I. Stuart Jakab nem volt sportos alkat. Shakespeare, amikor III. Richárd alakját anakro2

Alig tudott elmenekülni skót nemeseitől, de még el sem foglalta az angol trónt, már London felé menet olvashatta a puritán papok kérvényét (Millenary Petition, 1603), majd nemsokára az életére tört egy vakbuzgó katolikus (Guy Fawkes személyében, 1605. november 5-én). Ld. Szántó György Tibor, Anglikán reformáció, angol forradalom, Bp., Európa, 2000, 201–205. 3 Anglia protestáns alapbeállítódásának narrációja része az angol nemzettudatnak. Ezt a John Fox óta eredeztetett hagyományt Macaulay történetírói munkássága erősítette meg a közgondolkodásban (unokaöccse, George M. Trevelyan révén Amerika nemzeti identitásának is részévé vált), majd ezt folytatta a protestáns/whig értelmezést követő kutatók sora (Geoffrey Elton, Arthur G. Dickens, Conrad Russel a ‘60-es évek közepe óta): az ő irányuk történeti okok miatt máig viszonyítási pontja a kutatásnak. Ld. Kevin Sharpe, Reading Revolutions: The Politics of Reading in Early Modern England, London, New Haven, 2000, 7. 4 Bene Sándor, A történeti kommunikációelmélet alkalmazása a magyar politikai eszmetörténetben: A kora újkori modell, ItK 105(2001/3–4), 290. 5 Nigel Townson, The British at Play : A Social History of British Sport from 1600 to the Present, Bucharest, Cavallioti, 1997 (British Cultural Studies).

112

nisztikus módon átrajzolta, és a gonosz uralkodót testileg is dezavuálta,6 akár I. Jakabról is vehette a mintát.7 III. Richárdjának első önreflektív kijelentése – „I, that am not shap’d for sportive tricks” – I. Jakabra egyértelműen illik. A Shakespeare-darab főszereplőjével ellentétben nem a gonoszság, a gazemberség irányította („to prove a villain”), sőt: meg volt győződve saját isteni kiválasztottságáról. Az alacsony, púpos, beszédhibás és nyáladzó király amellett ferde hajlamú is volt, de testi hibáit csak tetézte vallási eltökéltsége. „Isten tábornoka”-ként kívánta betölteni hivatalát „King of Great Britain”ként,8 és számtalan teológiai traktátusán kívül, melyeket 1616-ban kiadott összesített műveinek kötetében, készített 1618-ban egy rá kevésbé illő kiadványt, „Kings Majesties Declaration to His Subjects Concerning Lawful Sports to be used” címen, mely rövidebben The Book of Sports néven híresült el az európai civilizációban Erdélytől Hollandián át Észak-Amerikáig, elannyira, hogy szerepéről és hatástörténetéről önálló monográfiát jelentett meg Robert W. Henderson.9 I. Jakab a reformjait személyesen vezette be: mindenről maga nyilatkozott, és kedvelte a vallási, teológiai vitákat. Ennek eredménye megannyi egyházjogi rendelkezése, káték, imakönyvek kiadása, és legfőképpen a híres 1611-es angol revideált Biblia, az ún. King James’ version (1611). Valódi grafomán alkat volt: nem egyszerűen rendeletben szabályozta egy tévesnek ítélt cselekedet vagy tevékenység formáját, hanem a királyi nyomdában kiadatott azok ellen egy-egy teológiai traktátust, személyesen készítve el az igei útmutatót és az elemzést. I. Jakab könyvei az uralkodói honestasnak köszönhetően sikerszámba mentek, a Basilikon dóron (’királyi ajándék’) címet viselő, a királytükrök mintájára született intelmeit Európában mindenhol kiadták, Erdélyben pedig külön Bethlen Gábor számára fordították le.10

6

„I’m rudely stamp’d, (…) / I, that am curtail’d of this fair proportion, / Cheated of feature by dissembling nature, Deform’d, unfinish’d, sent before my time / Into this breathing world (…) / That dogs bark at me, as I halt by them”. Ld. W. J. Craig (ed.), The Complete Works of William Shakespeare, London, OUP, 1964, 596. 7 Az irodalomkritika szerint a darab 1593-ban keletkezett, 10 évvel a király angliai koronázása előtt (Uo., 1164–1165). A skót uralkodót mint a férj- és gyermektelen Erzsébet potenciális utódját ismerhette az angol közvélemény, pláne, hogy egy protestáns országot képviselt. Jakab skót királyként 1589-ben személyes okból is kényszerült házasodni (hogy fedje nyilvánvaló homoszexualitását), és esküvőjének háromszori megrendezése is ezt a malheur-t leplezte (ld. Szántó, Anglikán reformáció…, i. m., 187). 8 Uo., 189, 193. 9 James, I., The Kings Maiesties declaration to his subiects concerning lawfull sports to be vsed, London, Norton, Bill, 1618, 1–9.; Charles, I., The King’s Majesty’s declaration to his subjects concerning lawful sports to be used, London, Barker, Bill, 1633, 1–9. p.; Robert William Henderson, The King’s Book of Sports in England and America, New York, Public Library, 1948. 10 Ld. az RMNy 1038 megjegyzéseit. A műfajhoz ld. Hargittay Emil, Gloria, fama, literatura : Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben, Bp., Universitas, 2001 (Historia Litteraria, 10).

113

Nagy sikerű műve volt az előbb álnéven (London, 1604), majd 1620-tól uralkodói nevén is többször kiadott Counterblast to Tobacco, mely a nemzetközi szakirodalomban legelsőként számon tartott dohányellenes szakmunka. A dohányzás Európában egyébiránt már a 16. században elterjedt, de az angol uralkodó hathatós támogatása egész sor írást hívott életre, bel- és külföldön egyaránt, a legkülönfélébb nyelveken és kiadásokban. 1625-ből való Raphael Thorius francia származású londoni orvos Európa-szerte kedvelt Hymnus Tabaci című verse.11 A korabeli dohány-szakirodalom már elég bőséges volt: a holland Gisbert Voetius általános megjegyzései mellett már külön orvosi szakmunkát jelentetett meg a kérdésről Everardus illetve Matthioli egyazon, De Nicotiana címmel.12 A fenti kiadványokat pedig többször egybekötötték különböző variációkban, és árulták London, Leiden vagy éppen Utrecht könyvpiacain. De miért éppen a sporttal kapcsolatban kellett megnyilatkoznia a Stuart-dinasztia alapítójának? Hiszen a dohányzás korlátozása részben nemzetgazdasági, részben pedig tűzrendészeti okokból érthetően kaphatott támogatást már a híres 1666-os londoni tűzvészt megelőzően is (a 16–18. századi Debrecenben ugyanezért korlátozták különféle büntetésekkel a ’duhánszipás’-t). Vagy a bor esetében elfogadható indok a korban egy rossz ómenként megítélt katasztrófa, pl. az 1583-es londoni eset, amikor a Paris Garden nevű ’public place’ (röv. pub) teteje bedőlt, és száz ember halálát okozta: ez a kor szillogista logikájával egyértelműen a borozás miatt eshetett meg. A gyógyító eszközből hamar élvezeti szerré vált a kora újkori Európában a bor, konyak, dohány, kávé, kakaó, és ezek kapcsán értekeztek a tudósok a szenvedélybetegségről.13 A Book of Sports első lapjain az indoklás két faktort nevez meg: a szörnyűséges puritánok viselkedése elidegeníti az embereket a vallástól, és ez még akár a katolicizmus mételyébe is döntheti az egyszerű alattvalókat. A puritánizmus hatására ugyanis valósággal masszív sportellenes aktivisták lepték el a kulturális értelemben vett Európát, azzal a jelszóval: ’Olvass, elmélkedj, de ne sportolj, ne játssz! Megállj – inkább meditálj!’ A praxis pietatis, a kegyesség gyakorlása ugyanis valóban testi erőfeszítést igényelt, de nem 11

Ezt a kedvelt verset idézte a hajdúvárosok 18. századi prédikátora, ld. Szentpéteri István, Ördög szára bordája, Debrecen, Vincze, 1699 (RMK I, 1538), 39. A magyar lelkész által citált művek megtalálhatók együtt is több változatban, nem tudjuk, melyiket használta szerzőnk. Annyi bizonyos, hogy nem az első évtized kiadásait forgatta Szentpéteri (itt I. Jakab még Misocapnus álnéven szerepelt), hanem az 1620–44 közti időszak sajtótermékei közül valamelyiket (hiszen itt már az uralkodó saját neve áll a címlapon). 12 A 17. század első harmadára már „szakszerzők” reprintjei láttak napvilágot: Gilles Everaerts De herba panacea (…) brevis commentariolus, John Neander Tabacologia; Epistola et judicia (…) de tabaco, Raphael Thorius Hymnus Tabaci kiadványai máig fennmaradtak, és igen kiterjedt irodalmat alkotnak. 13 Sigmund von Birken, Die trockene Trunckenheit, Pörnbacher, 1967; Roman Sandgruber, Bittersüße Genüße : Kulturgeschichte der Genußmittel, Wien, Köln, Graz, 1986, 11, 28, 59, 91; Tóth István György, A magyar művelődés a kora újkorban = Kósa László (szerk.), Magyar művelődéstörténet, Bp., Osiris, 2002 (Osiris tankönyvek), 164–165.

114

az extenzív dinamika, hanem az aszkézis irányában.14 A puritánizmus egy protestáns kegyességi irányzat számtalan variációban, mely látványosan Angliában vette kezdetét, és miután ott számtalan ágra szakadt, a kontinensre is átterjedt, és felerősítette a helyi vallásilag öntevékeny csoportok – lényegét tekintve – etikai, ill. meditatív indíttatásait.

2. Puritánok sport nélküli edzésprogramja A sport elítélése protestáns prédikátorok szokása volt. Az indokok ideológiailag a múltba és a jövőbe egyaránt tekintettek: a katolikus ’maradványok’ eltüntetését szajkózták (úm. a népi búcsúk, parasztlakodalmak, farsangok katolikus, ill. babonás szimbólumainak, cselekedeteinek felszámolását célozták meg), és a szentek közösségének, a „földi Jeruzsálem”-nek a megteremtését óhajtották elérni (ld. Cromwell ’Új Sion’-képzetét, amiben őneki a kegyes vitéz, Gedeon vagy Dávid szerepe jutott).15 Érthető, ha a mozgáskultúra elleni szócsatában könnyedén lehetett érveket mozgósítani az antik auktoroktól a polgári jogon át természetesen a bibliai példákig pro és kontra. A sport magában foglalta a tömegsport jellegű alkalmakat, úm. a középkori nemesi rend halálos kimenetelű lovagi-harci ütközeteit, de a katolikus ünnepekhez kötődő népi szórakozásokat (pl. a falvak közötti sárfocit, vagy az ókori szaturnáliákat idéző többnapos ünnepsorozatokat, amikor feje tetejére állt a világ farsangkor, május elsején, pünkösdkor, Szent Iván napján, karácsony után etc.). És kiterjedt a sport kifejezés értelme a szórakozás egyéb formáira is, úm. kártyázás (angol oldalról ez a bűnös franciák találmánya, de a jósló cigánykártya sem kapott jobb megítélést), kockázás, labdázás, táncolás, állatviadal etc. A puritánok érdeklődésének középpontjában nem véletlenül állt a népi szokások felülvizsgálata, mellyel szemben a zsidó sabbat-felfogást és gyakorlatot igyekeztek applikálni. A németalföldi puritánok, az ún. Nadere reformatie, számtalan tanulmányt jelentettek meg a fenti témákban. Gisbert Voetius, utrechti teológiai tanár minden népi játékot meglehetős távolságtartással kezelt (Szentpéteri István-féle magyar tömörítésben): „Megóvd magad aféle játékoktól, amellyek casu et temeritate, történettel és vakmerőséggel igazgattatnak; ugyhogy azokban az embernek jova és pénze periclitál, veszedelmezik”.16 Azaz a sorsjátékkal és szerencsével kapcsolatos formákat egyaránt elvetették. A Koczka, Kártyázás, Kötélen járás, Ón-öntés, Öv-mérés, Rosta-vetés; de még a Comoediák szemlélése is tiltott volt Voetius és az Angliából menekült puritán tanár, Wilhelm Amesius alapján! A híres antwerpeni flamand festő, id. Pieter Brueghel 1541ben több mint 50 szórakozási formát összegzett a Gyermekjátékok című festményén, melyek közül katolikus vagy babonás jellege miatt félévszázaddal később a szomszéd 14

Gerhard Schneider, Puritanismus und Leibesübungen, Schorndorf, 1968 (Beiträge zur Lehre und Forschung der Leibeserziehung, 33). 15 Szántó, Anglikán reformáció…, i. m., 338. 16 Korabeli magyar fordításban olvashatjuk, ld. Szentpéteri István, Ördög szigonnya, Debrecen, Vincze, 1699 (RMK I, 1538), E2v.

115

északi protestáns államban, a mai Hollandiában egy kivételével mindegyiket betiltották volna, ha azt jóváhagyja az államhatalom. Az egyetlen játék a légycsapó, amit eredeti funkciójába visszahelyezve alkalmazhattak volna.17 Ezek a feddőző hitbuzgalmi írások minden, vallásilag kicsit is képzett olvasót meg kívántak szólítani (ami, ismerve a kor képzési struktúráját, ahol alsófokútól a felsőfokú képzésig mindent átitatott a teológiai szemlélet, nem volt lehetetlen.) Kiadványként a mobil jellegű, kis formátumú, a hátsózsebben elférő megjelenés volt a legmegfelelőbb forma, a kor szóhasználatával az ún. ’vest-pocket edition’. A tartalmi-retorikai megalkotottság szempontjából pedig az ún. ’conduct book’ műfajt célozták meg a szerzők: a polemizáló, vitázó, elintő részeken túl praktikus életvezetési elveket és gyakorlatokat kínáltak ezek a szövegek, melyek a prédikáció és a házi olvasmány határát súrolták. Olyan gyakorlatokat ajánlottak, amelyeknek adott napi rituáléja volt, amely rögzítette a tevékenységet az elvárt keresztyén élet elvei szerint. Szakszókincse pedig szimbolikus erőteret alakított ki a mentális felkészülést segítve a rendszeres kegyességi élethez. Akárha egy jó rekreációs könyvet lapoznánk fel, a pilates vagy a taj-csí műfajában: az elején szellemi-filozófiai alapozás, szabályok, majd a gyakorlatok, lebontva napi tréningre. Az ajánlás szerint ezek könnyen elvégezhető, de rendszerességet igénylő testgyakorlatok, a modern párhuzammal élve a spirituális összhang és a stretching-elemek együttese adja az edzés alapját. A kortárs szociálpszichológiai kutatások alapján elmondhatjuk: a puritánok csak olyan módon javasolhatták a sportalkalmak nivellálását, ha helyettesítő normákat találtak. Nézzünk egy-két elemet ezek közül (Lewis Bayly-nek, Jakab kedvelt udvari papjának, a walesi Bangor püspökének művét, az 1612-es Praxis pietatis-t, annak korabeli magyar fordítását idézem Medgyesi Pál tollából): 1. „Mihelyt reggel felserkensz”, szent elmélkedésekkel töltsd be szívedet, hogy a Sátán „világi elmélkedésekkel, avagy testi kívánságokkal” alkalmatlanná ne tehesse „az isteni szolgálatra”; példa erre: „amilyen könnyen a mindenható Isten e reggel ágyadban a természetnek álmából felserkente, oly könnyen felköltheti amaz utolsó napon is testedet a koporsóban a halálnak álmából”; 2. „ha a kakasszót hallod, (…) emlékezzél meg az utolsó napi trombitának halálodból felserkentő megfuvallásáról”; 3. „mikor öltözöl az jusson eszedbe, hogy kezdetben az öltözet csak a bűn ocsmány gyümölcsének, a szégyennek elfedezésének okáért adaték első szülénknek”, „akármilyen cifra legyen is az öltözet, az mindazonáltal semmi nem egyéb, hanem csak a szégyennek cikornyás fedele”; és ha az eddigiekből nem lett volna világos: 4. „Ne engedd tehát a napnak dicsőséges világosságát hiába ragyogni, hanem inkább, valamikor lehet, előzd meg a felkelését hálaadásiddal (…) és köszöntsed [az Úr Is17

Kass János, Lukácsy András, Weöres Sándor (szerk.), Gyermekjátékok: Azaz idősebb Pieter Brueghel mester négyszáz esztendős híres-neves festménye nyomán készült képeskönyv, Bp., Móra, 1981, ld. a hátsó táblán a 13. sz. játékot.

116

ten Őfelségét] a virradás közben valami áhitatos antelucanummal, avagy reggeli soliloquiumoddal”; 5. aztán „megmosdván és hivatalodhoz s az Isten képéhez (melyet viselsz) illendő öltözetet reád vévén, zárkózzál be ágyasházadba és ágyad előtt (…) térdre esvén, emeld fel szívedet kezeddel és szemeiddel együtt, (…) és vidd fel Őfelségének töredelmes szivednek oltárán a te könyörgésedet, mint egy reggeli áldozatot”.18 Tehát öt pontba szedve pirkadatkor, második álom után, nagyjából hajnali háromkor kelés, öltözködés közben is kegyes elmélkedés, virradat előtt térden állva, magasba emelt kezekkel imádkozás, majd éneklés. A kora újkori mindennapok történetét tanulmányozva tudhatjuk, hogy este 10 óra után amúgy is megszűnt a városi hangoskodás: ezt Európában sok helyen szabály rögzítette. Közvilágítás nem lévén éjjel kétszer aludtak mély álomban, s keltek imádságra a zömmel egy alvóhelyiségben nyugvó nagycsaládok.19 Az antelucanum, azaz a fény előtti alkalmi ima más kultúrákban is létező forma, hasonlít pl. az indiai jógában ’tisztelgés az életadó nap előtt’ címen végzett 12 részes hajnali gyakorlathoz; a soliloquium pedig az ágostonos és bencés rend alapvető imaformája volt, kiemelten is a matutinum, azaz a hajnali magános mise idején. A kegyes imádkozás módját Bayly Praxis-kiadásai alapján a Mózes módjára magasba emelt kéz, s a térdepelés performálása jelentette a konform viselkedést.20 Nemcsak az éjjel, a nappal is más rend szerint zajlott két-három évszázaddal ezelőtt: a kézművesek pl. napi 18 órát dolgoztak (nem volt ritka a ’gyertyázás’ sem virradatig, majd azután kezdődött a legény nappali munkanapja).21 Egy kora újkori 18 órás munkanaphoz pedig kellő edzettség szükségeltetett, ebben egyetérthetünk a puritán atyákkal. A reggelizést megelőző lelki edzésmunka leírását követi az indoklás: „Ha azért [házodból] kimeneteled előtt testedről annyi gondot viselsz, hogy sem étlen-itlan, sem pedig mezítelen ki nem mégy, mennyivel nagyobb gondot kell lelkedről viselned, hogy (…) [az] se maradjon mezítelen a sok kísértetek között”.22 Majd a lelki és testi útravalóval felvértezett, edzett keresztyén ember ezután indult csak igazán a küzdőtérre: „mikor házadból e világra széjjel kimégy, valamennyi helyre 18

Medgyesi Pál, Praxis Pietatis, Debrecen, Fodorik, 1636 (RMNy 1639), kiad. Incze Gábor, Bp., 1936 (REI, 4), 166–171, 175–176. 19 Az első álomhoz, nagyjából szürkülettől éjfélig tartó 3–4 órához kapcsolódó imaalkalomról (id. Köleséri Sámuel, Bánkódó lélek nyögési, Sárospatak, Rosnyai, 1666, (RMK I, 1039), Q4r), mely a Palesztinán belüli római őrségváltáshoz igazodott az Újszövetség alapján. A második alvást követő imaalkalom (hajnal 3–4 között) pedig egyben a munka kezdete volt. 20 Fazakas Gergely Tamás, Az imádság testi kifejeződései az angol és a magyar puritanizmusban: Az 1643-as Praxis pietatis filológiai és ikonográfiai kérdései = F. G. T., Győri L. János (szerk.), Medgyesi Pál redivivus : Tanulmányok a 17. századi puritanizmusról, Debrecen, DEENK, 2008 (Könyv és Könyvtár különszáma), 95–147, 129–132. 21 Takács Béla, Debrecen ipara 1693-ig = Szendrey István (szerk.), Debrecen története 1693-ig, Debrecen, 1984 (Debrecen története, 1), 464. 22 Medgyesi, Praxis Pietatis, i. m., 188.

117

mégy, mind meg annyi veszedelmes és halálos sáncokba lépsz. Együtt trágár, hamis, rágalmazó emberekre találsz, másutt oly tőrös helyre, hogy még életed is veszélyben foroghat”.23 Az élet mindennapi döntéshelyzeteit, de a világ fiaival való társalkodást, a bűnnek látványát is a puritán típusú kegyesség lelki harcnak élte meg. Egy napi ima ezt ekként szólaltatja meg (Debreceni Ember Pált idézem a 17. század végéről): „Oh édes meg-váltó Jésusom! ha Felséged az én büneimért, ‘s ez egész világ bünéért, olly ki-mondhatatlan szörnyü kínokat, ‘s nagy lelki háborúkat szenvedett; én, bűn rabja, mindenféle kísérteteknek tárgya, hogyhogy lehetnék üres a’ lelki háborútól? Nem feljebb való a’ tanítvány az ö mesterénél, a’ szolga az ö uránál. Imádkozzál érettem, óh édes Közbenjáróm! hogy hitem a’ szörnyü próbák alatt, a’ nagy lelki háborúkban el ne foggyon”.24 Ennek a harcos keresztyén küzdelemnek a megéléséhez nyújtott a Praxis pietatis mint conduct book segítséget. Regulákat tartalmaz a gondolatok, a beszéd, a cselekedetek területére, „melyekből megtanulhatni, mint kelljen Énókhként mindennap Istennel járni”.25 Ezt követte természetesen az esti cselekvésminta, mely a reggeli útmutató stratégiai eljárásaival írható le, az ágy mint koporsó szélén ülve való elmélkedéstől a „mértékletes aluvás” regulájáig. Látható, hogy a keresztyén életmód és életrend rendszeresen végiggondolt edzésmunka alapján zajlott, középpontba állítva a rekreáció keresztyén tevékenységi formáit és spirituális eszközeit. Az explicit sport témáját sem kerülhette el egy ilyen precíz útmutató. „Ne légy akármi dologban foglalatos. A gyönyörűségben való leghosszabb élés is csak rövid, de a büntetés (…) örökkévaló. Csak annyiban élj azért a szabados mulatsággal, amennyiben az tégedet mind testedben, elmédben alkalmatosbá tehet az isteni szolgálatban és egyéb keresztyéni hivatalodban jobb kedvvel való forgolódásodra. Nagy a dolog rajtad, az idő pedig rövid hozzá (…) annakokáért nem illendő azt henyélésben, hívságban, játszadozásban és egyéb hiábavalóságokban töltened”.26 Ezt az alapelvet, a helyes cselekvés körülményeinek meghatározását, az ún. adiaforon vitát a 16-17. század nagy protestáns elméleti vitáihoz sorolják. Voltak olyan keménynyakú, „hotter sort of Protestant” puritán írók (Philip Stubbes és William Prynne), akik mindenféle sportot helytelenítettek istentelen és felesleges voltuk miatt, mások pedig még támogattak is egyes fajtákat (John Milton pl. a futást vagy a birkózást fontosnak tartotta a katonai edzettség szempontjából), a mérsékeltek pedig ilyen kérdésekről nem nyitottak vitát.27

23

Uo., 188–189. Debreceni Ember Pál, Innepi ajándekul az Isten Satoraba fel-vitetett Szent Siklus, Kolozsvár, Tótfalusi, 1700 (RMK I, 1556), 215. 25 Medgyesi, Praxis Pietatis, i. m., 190–212. 26 Uo., 211. 27 Patrick Collinson, A Comment: Concerning the Puritan, The Journal of Ecclesiastical History 31(1980), 488; Uő, The Religion of Protestants: the Church in English Society 1559–1625, Oxford, 1982, 4; Uő, The Puritan Character : Polemics and Polarities in Early Seventeenth-Century English Culture, Los Angeles, 1989, 15. 24

118

3. A sportolás mint teológiai adiaforon A korszak elméletírói megkülönböztetnek a közdolgok mellett ‘környülálló dolgok’ néven nevezett fogalmi kategóriát. A világi szférát az általános emberi cselekvésformák és szokások (közdolgok) és a vallásos lelkületű cselekedetek (környülálló dolgok) tagolják (Komáromi Csipkés György Igaz Hit című kötetének definícióját idézzük). „Tanúld-meg itt: Köz-dolog az, a’ melly Istentől, sem nem parancsoltatik minékünk, sem nem tiltatik mitőllünk. Illyen cselekedet, enni, inni, járni, fejünket meg-nyitni [= beszélni], ruhában fel-öltözni, feleséget venni, férjhez menni, nőtelennek, gazdagnak, szegénynek lenni.” „A környülálló dolgok, hely, idő, személy, rendelés, etc. a köz-dolgokat a köz voltokból kiveszik, és nem közökké, sőt szűkebbé-is teszik, mert szabad ilyen vagy amolyan ruhában járni, de Prédikátornak katona öltözetiben nem szabad, férfiúnak asszonyában, kereszténynek pogányéban, Magyarnak idegen messze való nemzetében; szabad embernek enni innya illendőképpen, de a Templomban, gyülekezetben, igehalgatás és imátkozás közben nem szabad”.28 Ezzel tehát a keresztyéni szabadság határait vonta meg a prédikátor, a körülményekhez mért cselekvés koronként, kultúránként változó szabályait. Ezen a ponton szólt bele Jakab király a teológiai vitákba, és egy lancashire-i eset (1617) kapcsán kifejtette gondolatait.29 Az ő rendszerében a hagyomány elve és bizonyos keresztyén érvek alapján törvényes sportnak minősült az íjászat, horgászat, lóverseny, futás, ugrás, etc. számos természeti (május elsejei májusfaállítás, pünkösdi kocsmázás, etc.) és egyházi ünnephez (pl. búcsúk) kötődő játék és jelmezes tánc (morris-dances), de unlawful-nak minősült az állathecc (pl. medve, bika, kakas), az erotikus tánc, a heveny ivászat és a szerencsejáték; fiának, Károlynak az 1633-as revideált kiadásában ehhez társult a bowling. Ez a kiegyensúlyozó magatartás meghagyta az angol hétköznapok bizonyos szokásait a rekreáció műfaji terminusával (az eredetiben is a recreation fogalom áll, ehhez igazodott Bayly fent idézett conduct book-ja is), csak a karnevalisztikus30 vagy a középkori harcias játékokat kívánta száműzni. A királyi kezdeményezés igazodott elődjének, Erzsébet királynőnek a hozzáállásához, megtestesítette a skót uralkodó sportoktól való távolságtartását illetve hatalmi szerepének performálását, hiszen ilyen mindennapos ügyekben is képviselte a királyi hatalom szimbolikus kiterjesztését. A katolikusnak nevezett középkori és kora újkori népi játékok a szakirodalom megfogalmazása alapján a patriarchalizmus extrém formái, s mint olyanok a társadalom nemek közti megoszlásának, egyben a férfi identitás (macsóság) prio28

Komáromi Csipkés György, Igaz Hit : az az, Olly CCXLI. Magyar Predikaciok, Mellyekben A’ Keresztyéni igaz Hitnek és Vallásnak minden ágazati (…) bé-foglaltatnak, Szeben, Szenczi Kertész Ábrahám, 1666 (RMK I, 1042), 729. 29 James, I., The Kings Maiesties declaration…, i. m. 30 Leah Marcus, Politics of Mirth : Jonson, Herrick, Milton, Marvell, and the Defense of Old Holiday Pastimes, Chicago, London, University of Chicago Press, 1986; Peter Stallybrass, „Wee Feaste in our Defense” : Patrician Carnival in Early Modern England and Robert Herrick’s Hesperides, English Literary Renaisssance 16 (1986/1), 234–252.

119

ritásának kifejezői.31 A vitákban a via media-t, a semlegesség fontosságát kommunikáló, és saját nemi identitásában a másságot megjelenítő abszolút uralkodó, I. Jakab érthető okokból nem szimpatizált az erőszakos, durva, férfias játékokkal. A katolikusnak tartott sport- és szórakozási formák szabályrendszere a protestáns lelkészeknek sem felelt meg: az orális kultúrához tartozó szabálykodifikáció, a bírói, külső ellenőrző funkció hiánya nem igazodott a kor teológiai világképéhez, az isten-ember viszony mikrovilág szintű leképezéséhez. Tehát elvben ez a mediátor szerep sikerrel koronázhatta volna meg az uralkodó rendeletét, ha nem érti félre – Conrad Russell fogalmazásával szokás szerint a „süketek párbeszédét” kreálva – alattvalói érzelmeit.32 Az egyes esetből általános elveket gyártott (ez az induktív eljárás még belefért az angol jogrend precedens-felfogásába), tette ezt arra hivatkozva, hogy nehogy a pápista bálványimádás visszatérjen. Ám a megengedett sportok és szórakozási formák alkalmát is szabályozta: a vasárnapi miséket követően kerülhetett sor ezek mértéktartó és közösségi gyakorlatára. Ez volt az a pont, ami a puritánoknál kiütötte a biztosítékot. A magyar nyelven kialakult puritán irodalom is foglalkozott az így megszületett „vadászmise” tiltásával Medgyesi Páltól Martonfalvi Tóth Györgyön át Sajószentpéteri Istvánig. (Arra a nemesi követelésre vonatkozott a kifejezés, hogy olyan rövid legyen a mise, hogy elég idő jusson a kora délután induló vadászatra.) Ezt a szerencsétlen egyházfegyelmi kérdést fejezi ki ékesen egy magyar ítélet: „elégnek itilik a’ mi Magyarink; ha reggel az Ur napján prédikátiót halgatnak, annak dellyesti részét osztán tsak merő testi dolgokban, vétkes foglalatosságokban, vendégeskedésben, ételben, italban, hajja-hujjában töltik-el”.33 A szakrális és a profán világ egymásba fonódása, a vallás „színesedése”, szekularizálódása körül támadt teológiai vita Angliában újfent az adiaforon kérdéshez kapcsolódott. Ez együttjárt egy rég lappangó politikai konfliktus felszínre törésével: a király véleményét fogalmazó Moreton püspök a Church of England nevében cselekedett a túlzónak ítélt puritán kegyességgel szemben, és ehhez járult, hogy az uralkodó a megyék hatáskörébe utalta a királyi hatalom képviseletét, így a felbőszült prédikátorok súlyos polgári követelésekkel álltak a mecénásaik elé (a magyar párhuzamát idézem): „a’ Törvény exequutio (...) nélkül tsak ollyan, mint a’ Harang az ütője nélkül”.34. Főként pedig ezt a lépést nehéz volt nem a szakralitás megcsúfolásaként olvasni. A shakespeare-i színház pedig éppen az alakoskodás miatt parodizálta az uralkodókat. Shakespeare korában még csak a puritán volt a kétszínűség megtestesítője (ld. Malvolio a Vízkeresztben), Ben Jonson idején már a király politikája. A Book of Sports-ban kinyilvánított katolikus-ellenesség állt szemben a korai Stuartok rekatolizáló jellegű megnyilvánulásaival (pl. mindegyik királynak katolikus felesége volt), az őszinte, erkölcsi irány 31

Eric Dunning, Sport as a male Preserve = Norbert Elias, E. D., Quest for Excitement: Sport and Leisure in the Civilising Process, Oxford, Cambridge, Blackwell, 1986, 267–284 32 Conrad Russell, The Causes of the English Civil War, Oxford, Clarendon, 1990. Idézi: Szántó, Anglikán reformáció…, i. m., 200. 33 Szentpéteri István, Hangos trombita, Debrecen, Vincze, 1698 (RMK I, 1521), C2v. 34 Uo., E2v.

120

meghirdetése pedig az uralkodók magánéletének amorális lényegével. Az abszolutista kormánypropaganda puritán-ellenes rendelete olyan mértékű nemtetszést váltott ki a korabeli közgondolkodásban (legyen az bármilyen irányt képviselő pap vagy világi személy képviselte közvélemény), hogy egyes vélemények szerint ez is hozzájárult egyrészt a puritánok politikai hatalomba kerüléséhez, majd pedig az ezt a rendelkezést újfent publikáló, hasonló politikai autarkiát, morális világképet és kiválasztottság tudatot képviselő I. Stuart Károly kivégzéséhez.35

4. A kora újkori mindennapok világa A korai Stuart királyoknak egyetlen mentsége lehetett: ők sem kívánták a munkajog íratlan törvényeit felrúgni. A 18 órás munkanap a 6 napos munkahétre elosztva 108 órás munkahetet jelent, és ehhez járult az egyetlen szabad nap, a vasárnap, ami persze ismerve a katolikus évi ünneprendet (a háromnapos ünnepeket, szentek vagy az adott templom névadóinak napjait stb.), még lefoglalt újabb napokat zárt rendben tartott egyházi ünnepként, és az első napi délutánok szabad, ünnepi alkalomként. A reformációt követően felszabadult jó néhány vasárnap, de még így is alig maradt modern értelemben vett szabadnap, különösen, ha hozzátesszük, hogy az „ünneptelen” félév idején (pünkösd és advent között) a nyári betakarítási időszak zajlott, amikor újra dolgozhatott „az istenadta nép”.36 És a sport-fogalma is eredendően a romantika előtti, premodern időszak nyitott értelem-együtteséhez kapcsolódik: a közvélekedések kialakítóinak különböző csoportjai által térben és időben, tartalmi és formai tekintetben is más és másként definiált sport magában foglalta a szórakozás, a közösségi játék, a Bahtyin-féle karneváli közösségi hagyományok, illetve az ún. free-time activities megannyi változatát, melyek a week-end idején performálhatóak voltak. Anglia legvérgőzösebb korszaka a 17. század. Máig vitatott, hogy mi okozta az angol történelemben a polgárháborút követő puritán forradalmat, rövid vagy hosszú volt-e a forradalom, illetve hogy milyen rétegeket értek el az 1640–1689 közti korszak prédikációi.37 Nemcsak a politikai viszonyok változtak meg többször, de a vallási határok is 35

Gregory M. Colón Semenza, Sport, Politics, and Literature in the English Renaissance, Newark, University of Delaware Press, 2003. 36 Philippe Ariès, Roger Chartier, De la Renaissance aux Lumières = Georges Duby et al. (dir.), Histoire de la vie privée, T. 3., Paris, Seuil, 1986. 37 Nicholas Tyacke, Puritanism, Arminianism and Counter-Revolution = Conrad Russel (ed.), The Origins of the English Civil War, London, 1973, 119–143; Sharpe, Reading Revolutions…, i. m, 3–62. – Külön tudományos projectek foglalkoznak azzal, hogy milyen mértékben került kapcsolatba a teológiai kérdésfeltevésekkel az uralkodó (pl. A. G. Dickens), a parlament (C. Russel), az arisztokrácia (R. Cust), a dzsentri (J. T. Cliffe) és a papi réteg (A. Walsham), vagy éppen a nép (P. Clark, T. Watt). A whig-tradíció értelmezéséhez a két szélsőség: a radikális szektáknak a szabadság úttörőiként való megjelenítése (N. Smith), illetve az anglikán–puritán ellentét eltüntetése a szövegközpontú vizsgálatokon keresztül (D. Shuger). Ld. Nigel Smith,

121

számtalanszor módosultak. A boszorkányégetések világrekordja is ehhez a régióhoz és a vallásháborús időszakhoz kötődik. 1650-ig a népességszám alig növekszik, gazdasági dekonjunktúra van, és a teológiai gondolkodásmód nyitott lett részint az apokalipszis irányába (a hamarosan bekövetkező Armageddon vagy a földi Jeruzsálem jelenvalóságát várták), részint a közösségi bűnvallás és bűnbakkeresés irányába. A jelen hibái mögött az éhínség, döghalál és háború háromágú bibliai ostorát fedezték fel,38 és mindig találtak alanyt az agresszió-átvitelre, ha a földi paradicsom vagy pokol nem megfelelően valósult meg. Mindennek előfeltétele a közösségi kohézió, mely az erkölcsi világkép normáinak internalizációja révén jött létre. Stephen Greenblatt jellemzése szerint ez alapján szembeállítható két korabeli vélekedés: az egyik világnézeti formát képviselik a saját korukat vallási közegben értelmezők (a szentek közösségétől a másság üldözését felvállaló katonáig), a másikat pedig azok az individuumok, akik a fenti én-performanciát reflektált módon kezelték (a Shakespeare-i színház iróniájától az ateista brownistákig).39 És a tiszta szent élet után áhítozó puritán lelkipásztorok hiába akarták helyettesíteni a katolikus ünneprendet személyes kegyességgel, a középkori brutális csapatjátékokat leszabályozott lelki harcokkal, a félreérthető, erotikus táncot és enyelgést lelki elmélkedéssel, a végletekig agyondolgoztatott és még elméleti szőrszálhasogatásba is hajszolt civil társadalom rejtett agressziója növekedett. Az angol korona alattvalóira kényszerített elfojtások következménye freudi alapon az agresszió szükségszerű kiélése volt: a szociálpszichológia fogalmaival élve a verbális agressziótól (az éles nyelvű hitviták, személyeskedő polémiák, pasquillusok, erotikus ponyvák óriás száma mutatja ezt) a boszorkányégetésig, mely mint agresszió-átvitel értelmezendő (ez ebben a korban éppen Angliában jelentkezett a legmagasabb számban), vagy éppen a politikai ellenfelek lincselése mint kvázi-tömegsport-élmény váltotta fel az elnyomott középkori hagyományokat. A Jakab-kori sportélet három modellje, a katolikus, a puritán és a királyi hatalmat megtestesítő anglikán arany középút egymás mellett élése szemmel láthatólag nem volt problémamentes. Az angol hagyománytisztelő nép, ez kétségtelen. Ha egy skót uralkodót választottak elődeik, annak kétségtelenül meghatározó, de ugyanakkor visszatetsző uralkodása nem riasztotta őket vissza egy nemzedék elteltével a királyság eszméjétől. És a skótnál is skótabb Cromwell után visszatértek a Stuartok koronázásához, de korlátozott jogokkal látva el őket. A tanulságokat levonva, azokat értelmesen megújítva léptek tovább. VaPerfection proclaimed : Language and Literature in English Radical Religion 1640–1660, Oxford, 1989, 5, 23; Debora Shuger, Habits of Thoughts in the English Renaissance : Religion, Politics, and the Dominant Culture, Berkeley, LA, 1990. A külső nézőpontú megközelítés képviselője: Jonathan I. ISRAEL (ed.), The Anglo–Dutch Moment : Essay on the Glorious Revolution and ist World Impact, Cambridge, 1991. 38 Andrew Cunningham, Ole Peter Grell (eds.), The Four Horsemen of the Apocalypse : Religion, War, Famine and Death in Reformation Europe, Cambridge, CUO, 2000. 39 Stephen Greenblatt, Renaissance Self-Fashioning: From More to Shakespeare, Chicago, London, 1980

122

lószínűleg mindenkinek jobb lett volna, ha akkor a skót puritán szemlélet nem a társadalmi reformokban mutatkozik meg, hanem az önmérsékletben. Tanulva a történelmi példából, nem ártana a „reformerkedő” politikai-egyházi vezetőket idejében elküldeni a sportéletbe, nehogy túl nagy véráldozattal járjon a tevékenységük.

123

Darvasi Ferenc

„EGÉSZ ÉLETÉBEN A SZERETETVÁGY FŰTÖTTE” Beszélgetés Ács Margittal Mándy Ivánról

– Mikor és hogyan ismerkedtek meg Mándy Ivánnal? – Kézenfekvő lett volna, hogy engem mint Domokos Mátyás feleségét ismerjen meg Iván. Ám annak ellenére, hogy Mátyás jó viszonyban volt Nemes Nagy Ágnesékkel, nem tartozott az Újhold-körhöz, legfeljebb úgy, mint Lator László barátja. A ’70-es évek elejétől rendszeresen írtam kritikákat a Magyar Nemzetbe. Ez a sorozatom hozott össze Ivánnal, amikor recenzeáltam A trafik című könyvét – persze elég nagy merítéssel egész prózájából. Ő elolvasta a cikket, és utána találkozni akart velem. Megtudva, hogy Domokos Mátyás felesége vagyok, mindkettőnket elhívott a Különlegességi cukrászdába. Utána is mindig hármasban találkoztunk, például az Operával szemközti Művész kávéházban. Iván imádta a régi kávéházakat. Kifogástalan, úriemberes eleganciával öltözött, öltönyt viselt mindig. Néha pedig otthon, náluk vagy nálunk találkoztunk. – Mennyire mélyült el a kapcsolatuk? Nevezhetjük barátságnak a viszonyukat? – Nem álltunk bizalmas kapcsolatban. Bár tulajdonképpen mindenkivel jól kijött, és akivel jól érezte magát, azzal tartotta a kapcsolatot, mégis: lehet, hogy igazán bizalmas barátja nem is volt. Nem számított segítségre senkitől. Nem tudom, hogy ha például bajba került volna, megkeresett-e volna minket. Ezzel együtt nevezhetjük barátságnak, ami összefűzött minket: a rokon ízlésen, közös élményeken alapuló, feltétlen rokonszenvet, a kellemes beszélgetések hosszú sorát. Főként az irodalmi élet új fordulatairól és a barátainkról beszélgettünk, vagyis tulajdonképpen pletykáztunk. Egyébként én és Iván magázódtunk, fel sem merült, hogy tegeződjünk. Szerettük ezt a formát. Sőt, ő Nemes Nagy Ágnessel is magázódott.

125

– Alapvetően milyen ember volt? – Kiváló megfigyelő. Imádta nézni és megörökíteni az embereket. Nagyon szerette például Kálnoky Lászlót, általában ragaszkodott a Darling-beli barátaihoz. Szinte családi kötelék volt közöttük, az Újhold-kör tagjai mintha teljesen egymásra hagyatkoztak volna. Külön felerősíthette az összetartozás-érzést, hogy legtöbbjüknek csonka családja volt. Ennek ellenére mindig csípős véleményeket fogalmazott meg róluk. Hiába imádta Kálnokyt, egyfolytában tanulmányozta is. Őt nem merte úgy megírni, mint korábban Végh Györgyöt a Fabulya feleségeiben. Nem merte megírni, és sokat sopánkodott emiatt. Ehelyett szellemeseket mondott róla. Kálnoky egyébként biztosan nem bocsátotta volna meg neki, ha kibeszélte volna őt a novelláiban. Mándy amolyan testvérharcban állt Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal, de egyszersmind valóban, szinte testvérként kötődött hozzájuk. Balázs fiának ő lett a keresztapja. Ez Iván és Ágnes között rejtett feszültséget okozott. – Hogy érti, hogy Iván harcban állt Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal? – Távol állt tőle az az irodalomszervező, kánonalkotó magatartás, ami Ágnesben és Balázsban roppant erős volt. Ő az irodalom hatalmi kérdéseit egyáltalán nem tartotta fontosnak. Természetesen neki is fájt, amikor mellőzték, és örült, amikor már nem állították pellengérre a Népszabadságban sem. Ott ugyanis még a ’70-es évek elején is jelent meg olyan cikk, melyben Hernádi Gyulát, Mészöly Miklóst és őt megszégyenítették mint állítólagos egzisztencialistákat. Miközben ha már valamit, akkor a nouveau roman szemléletmódját emlegethették volna Iván tárgy- és helykultuszával kapcsolatban, ahogy a bútorokat, lépcsőházakat, trafikokat leltározta. Rosszul eshetett neki ez a cikk, de sohasem panaszkodott, visszamenőleg sem. A többi újholdas legendájához hozzátartozott a politikai üldözöttségük nem gyógyuló sebe. Ő viszont nem akart mítoszt teremteni magának ebből, keserves sóhajjal intézte el efféle emlékeit, igaz, ha szóba kerültek a szellemi terror „élmunkásai”, összeszűkült a szeme a haragtól. Egyszerűen gyermeki lélek volt, nem volt hajlandó megbocsátani, de már annak is örült, hogy végre nem bántják. Más dolgok kötötték le. Állandóan viaskodott az alkotással. Nagyon lassan írt. Leült egy padra, majd egy másikra, naphosszat kószált a mondataiért. Egyszer megmutatott egy cetlit, amire másfél sort jegyzetelt. Azt mondta, kétnapi munkája fekszik benne. A cetlijeiből, mondatról mondatra rakta össze a történeteit. Lengyel Balázs azt írja a Két Róma című, egyébként elsőrangú könyvében: „hogy Mándy nem költő-e, a fene tudja, olykor biztosan az”. Tény, hogy az írástechnikája inkább költői jellegű volt. Teljesen lekötötték azok a kis dolgok, melyekkel nap mint nap foglalkozott. Az élet elég kemény feladat volt számára. Borzasztó nehezen ismerte ki magát a mindennapokban. Ez valószínűleg a gyerekkorából és a rendezetlen családi hátteréből is 126

következett. A gyerekkorának a mítoszát – az üldözöttség-mítosszal szemben – boldogan dédelgette. Ez fontos volt számára, például az apjával való problematikus viszony, amiről annyit írt. A gyerekkori sérelmek, traumák, gondok élete végéig elevenen éltek benne, míg azokat az inzultusokat, amelyek a pályáján érték, letudta egy-két novellával. Ez tehát Ágnesék és közte nagy különbség volt. – Bizonytalan volt a saját írói kvalitásai tekintetében? Beszélt ilyesmiről? – Nem beszélt. Ha voltak is benne ilyen kételyek – mint ahogy minden valamirevaló íróban vannak –, azokat is belevegyíthette visszamenőleg az apja tetszéséért vívott, élethosszig tartó küzdelem nagy metaforájába. Az apja nem ismerte el őt, így aztán amikor ezt a gyermekkori traumát írás közben újra meg újra át kellett élje, feltehette magának a kérdést, hogy ki vagyok én, mit is ér az, amit csinálok. Fontosnak tartotta az írásait. Nem szerénykedett, nem mondta azt, hogy ne is beszéljünk róluk. Örült, ha szóba kerültek. – Térjünk még vissza oda, hogy milyen ember volt. – Sokat adott a megérzéseire. Az egyenesség, az őszinteség volt a legfontosabb neki. Ha valaki nyomult, vagy megjátszotta magát, azt rögtön érzékelte. Az ilyen ember nem létezett számára. Akit szeretett, azt is éberen figyelte. A gyengeségeket azonnal észrevette. Kicsit rosszmájú volt, mindamellett alapjában véve jóindulattal, megértéssel viseltetett az emberek iránt. Mint Lengyel Balázs fiának a keresztapja, nehezen bocsátotta meg és sokszor szóvá tette, hogy Ágnes nem engedte Balázsnak, hogy igazán apja lehessen a fiának. Ágnesről mint költőről nagyon jó véleménye volt, részvétet érzett iránta szenvedései miatt, de azt is megértette, hogy Balázs nem tartott ki Ágnes mellett, hiszen kevesebb nőiesség volt benne annál, mint amire egy férfinak szüksége van. Belső ítéleteket hozott magában emberekről, de rugalmas volt, tudta, hogy mindenkiben van jó és rossz is. Akit szeretett, a hibáival együtt szerette – ha egyáltalán ezzel a szóval meg lehet nevezni azt, ami őt a többiekhez fűzte. Körülbelül annyit jelentett számára a szeretet, hogy el tudott fogadni valakit, a társaságában jól érezte magát. Kerülte az olyan kihívásokat, melyekben a hiányosságai kiderültek volna. A nyilvános szerepléseinél, s ezekbe a magánéleti kapcsolatait is beleértem, igyekezett kitérni az elől, hogy filozófiai vagy irodalomtörténeti műveltséganyagból vizsgáznia kelljen. Olyan témákat hozott elő, melyekben otthon volt. Óvakodott az okoskodástól, az elméleti vitáktól. Legyintett az ilyesmikre, nem foglalkozott velük. Biztonságra törekedett, ami abból is kiderült, hogy akárhová ment, mindig bécsi szeletet rendelt. Mint író, független volt. Ki tudta zárni a spekulációkat, az igazodási kényszert. A jó műveiben, az igazi pillanataiban kizárt minden külső szempontot, nem rágódott rajta, mit fog gondolni az, aki olvassa majd a művét. 127

– Miről szeretett beszélgetni? – Nagyon higgadtan ítélte meg a politikai, irodalmi jelenségeket. Civil józan ésszel gondolkodott, ugyanakkor tájékozatlan is volt. Ezért is szeretett annyit beszélgetni a maga megválasztotta emberekkel, a világban így igazodott ki, így szerzett támpontokat. Ekként szerzett tudomást róla, hogy kire érdemes odafigyelni. Főként a közéleti ügyekben maradt tájékozatlan, és olyan sokat egyébként sem olvasott. Nem dicsért különösebben más írókat. Kosztolányit kifejezetten nem szerette. Lekerekítettnek, mesterkéltnek tartotta, amiben igazat is lehet neki adni. Ez például emlékezetes megnyilvánulása volt, s merőben szembe szállt az akkori Kosztolányi-reneszánsszal, de sajnos nem emlékszem hasonlóan érdekes esztétikai véleményére. Inkább az irodalmi élet pletykáiról, kultúrpolitikáról folyt a szó a kávéházi asztalunknál. Szívesen beszélt a saját témáiról, megfigyeléseiről, egyáltalán: az életről. Ha valakivel megismerkedett az utcán, azt lelkesen elmesélte, mert közben is forgatta az anyagot. Állandóan ott volt benne a készenlét az írásra. Nem minden író viselkedik íróként a nap minden percében. De Iván olyan volt, mint egy szivacs. Állandóan az íráshoz való impulzust kereste. Örökké akörül forogtak a gondolatai. Gelléri Andor Endrében volt még meg ez az állandó izgatottság. Ő is mindig készenlétben állt, hogy rávesse magát egy újabb témára. – 66 éves koráig a Józsefvárosban lakott, 1984-ben költöztek el a feleségével az ötödik kerületbe. Tud arról, hogyan élte meg a környezetváltozást? – A felesége, Simon Judit orvosnő kiváló életkörülményeket teremtett számára. A Fiumei útról az Aulich utcába költöztek, ami Iván számára nem lehetett olyan egyszerű. Minden változást nehezen viselt. De magára a gyönyörű Aulich utcai lakásra büszke volt. Nagy elégtétel is lehetett neki ez a polgári környezet. Ez volt az a miliő, amit – akár a politúrozott, szecessziós kávéházakat – az apja elismert volna. Ambivalens érzés lehetett neki az Aulich utcába költözni. Elégtételnek is érezhette, másrészt pedig azon a környéken az utcák és a terek nem adták meg neki azt, amit a Teleki tér igen: az íráshoz az anyagot. Iván természetében sok gyermeki vonás volt, tartott kicsit a feleségétől. Judit nemcsak feleség volt számára, hanem anyapótlék is. A saját anyját, Alfay Ilonát kicsit restellte Iván, nem vette komolyan, nem tudott rá érzelmileg építeni, legalábbis úgy tűnt. De ezt sem lehetett teljesen készpénznek venni, mert Iván sok mindent csak eljátszott. A valós történéseket is gyakran novellává gyúrta át. Mindenesetre az anyja nem tudta őt segíteni abban, ami a legfőbb ambíciója volt: értelmiséginek, írónak lenni. Az apja viszont már annál fontosabb az értelmiségi szerep elsajátítása tekintetében. Mándy Gyula véleményét vehette át ösztönösen is jó néhány dologban.

128

– Tervezi, hogy ír valamit Mándyról? – Szerettem volna írni egy tanulmányt, de elmaradt, és azt hiszem, már nem is fog megszületni. Az lett volna a magja, hogy a szeretethez való viszonyát követem végig a művein. Az volt ugyanis a vízióm, hogy Ivánt egész életében a szeretetvágy fűtötte. Minden írása a szeretetről szól. Még az olyanok is, mint A bútorok, a Kabinszúnyogok, nem beszélve az apjáról megemlékező szövegekről. Ivánt sokan szerették, de ő valahogy nem tudott a szeretettel mit kezdeni. Nem tudta magába szívni, élni belőle. Az volt erre a metaforám, hogy az asztmás is úgy fullad meg, hogy van körülötte levegő. – Mit tud a feleségével való viszonyáról? – Amikor megkaphatta volna a szeretetet, elsiklott előle, hárítani kezdte. Ez alól egy kivétel volt: Judit, akihez egy nagyon szép novellát írt éppen erről, az Egy délutáni alvót az utolsó, új novellákat tartalmazó, Huzatban című kötetében, amit már csak válogatott gyűjtemények követtek. Ivánnak Judit amolyan anyakirálynő volt, de gyámoltalan kislány is. Félt tőle és óvta. Emlékszem, hogy amikor egyszer a Fészek klubban tartották a születésnapi estjét, izgalmában állandóan az első sorban ülő Juditot nézte, tőle várva visszaigazolást, hogy mikor beszélt már többet a kelleténél vagy jól válaszolt-e. Teljesen az ő függvényeként létezett. Azért néha fellázadt ellene. Judit éppen a Mester utcai rendelőben dolgozott fül-orrgégészként, és nehéz volt megszerveznie a lakásfestést. Már felhajtotta a munkásokat, kértek árajánlatot, időpontot egyeztettek. Mivel Judit éppen ügyeletben volt, Ivánnak kellett beengednie a munkásokat. Amikor megérkeztek a festők a létrákkal és a vödrökkel, csak annyit mondott nekik, itt semmiféle festés nem lesz, és becsukta előttük a Fiumei úti lakás ajtaját. – Milyen volt Iván a nőkkel? – Közönséges értelemben vett kalandjairól nem tudok. Nem volt csapodár. Viszont imádta, bálványozta a szép nőket. Mindig kinézett magának valakit, akiért aztán rajonghatott. Takács Katit, vagy az utolsó években Tóth Krisztinát. Elég nyíltan rajongott értük, úgyhogy a feleségét ez különösebben nem rázhatta meg. – Beszéltek az Ön prózájáról is? – Foglalkozott a novelláimmal. Nem mondta el a meglátásait róluk, de éreztette, hogy tetszenek neki. Esszéisztikus véleményeket sosem fogalmazott meg, nem osztott tanácsokat. Egyvalamit azért megjegyzett: örült neki, hogy életszerűek a novelláim, és amit csinálok, nem irodalmi irodalom.

129

– Mikor találkoztak utoljára? – 1992-ben Hamburgba utaztunk egy íróküldöttséggel: Grendel Lajossal, Tolnai Ottóval, Szilágyi Istvánnal és Ivánnal. Mészöly nem tudott eljönni, ő a műveivel szerepelt. Iván akkor már nem volt túl jó állapotban. Nem fizikálisan támadtak gondjai, hanem dekoncentrálttá vált. Judit rám bízta arra a hétre, és én komolyan is vettem ezt a feladatot. Egyetlenegyszer sikerült Ivánnal carbonara tésztát etetnem az örökös bécsi szelet helyett. Hamburgban is megtalálta a neki való politúrozott kávéházat. Már a második nap saját asztala volt. Az ottani pincérnők is rögtön megszerették a gyermeki lényét. Aztán egyik nap elveszett a liftben. Nem tudta megjegyezni, hányadik emeleten lakik, ezért én mindig elkísértem. Az én szállásom a másodikon, az övé a harmadikon volt. De egyszer, amikor nagyon fáradt voltam, óvatlanul kiszálltam a másodikon. Rögtön beugrott, hogy Iván nem tudja, melyik szobában lakik, és rohantam föl a harmadikra, ahol nem állt meg a lift, úgyhogy rohantam tovább. Végül a lépcsőn nem jött le, a lift pedig üres volt, Iván elveszett. Azóta is rejtély, hová tűnt akkor. – Meséltek Önnek a szerkesztői arról, hogy lehetett vele együtt dolgozni? – Egyetlen szerkesztőjét ismertem, Márványi Juditot, aki korábban a Magvetőnél szerkesztette Iván könyveit. Én már a Szépirodalmi Könyvkiadóban voltam kollégája, ám ott nem jelent meg Mándytól könyv, mert Illés Endre idegenkedett Mándytól, megjegyzem, ez teljességgel kölcsönös volt. Nem hinném, hogy Jutka különösebben módosítani akarta volna Mándy szövegeit, jó füle volt, érezhette, hogy nincs mit változtatni azokon. Jutka ismert volt néhány szerzője iránti feltétlen rajongásáról, Iván egyike volt kiválasztottjainak, s Iván ezt nagyon kedvesen számon tartotta. – Oszthatjuk az életművét egymástól karakteresen eltérő korszakokra? – A RARE – Rakéta Regénytár sorozatban megjelent kötetei (A trafik, A bútorok, A villamos; Strandok, uszodák; Magukra maradtak) feltétlenül új korszakot jelentenek. Ezekben rátalált valamire, ami lehetőséget nyújtott a megújulásra. Saját magát, az érzéseit tárgyakra vetítette ki ezekben a műveiben. Korábban a szeretetvágyat, szorongást, sóvárgást rábízta konkrét szereplőkre, szituációkra, és egy-egy olyan témára, mint a futball vagy a mozi. De a RARE-könyvei után végül a Huzatban című novelláskötetében – amiben az egyszerre kislánynak és erős nagyasszonynak ábrázolt feleségéről is van az a finom, gyöngéd novella – viszont ismét visszakanyarodott a közvetlen élményeihez és a cselekményességhez. Amikor a RARE sorozatban megjelent köteteit megírta, éppen az életanyag hiányzott. Az emberrel gyermek- és ifjúkorában folyamatosan történnek a dolgok, de később ez változik. Éppen abban az időszakban, amikor már többé-kevésbé befutott írónak számított, nem érték erős impulzusok. És ekkor találta meg a merőben lírai – leginkább 130

versprózának nevezhető – formát. Ez egy elég jelentős, sőt, szerintem a legizgalmasabb része az életművének. Korábbi köteteiben, például a Fabulya feleségeiben vagy a Mi van Verával? világában nincs meg olyan erősen az, ami Iván írásainak a lényege. A RARE sorozatban megjelent kis könyvei olyanok, hogy ezeket tényleg senki más nem írhatta volna. Borges rövidprózáiban vannak hasonló impulzusok, mint a kései Mándynál, ahogy az életnek vagy a látványnak egy-egy töredéke jelentést kezd hordozni. Megmaradni viszont inkább a korai novellái fognak, azok korképek is: gondolok itt az Előadók, társszerzők kisprózáira. Ez utóbbi kötetét egyébként így dedikálta a volt férjemnek: „hát, Matyi, ez volt az életünk”. – Kik tekinthetők Mándy előképének a magyar irodalomban? – Gellérinél megvan az Ivánra is jellemző szociológiai érdeklődés a külvárosiak iránt. Gellérinél ez sokkal adottabb, ő bele is tartozott az elszegényedett óbudai iparos rétegbe. Iván csak olyan környéken lakott, de nem tartozott a helyi társadalomhoz. Azoknál a szabályosabb prózáinál, amikről az előbb beszéltem, a késő nyugatos rokonság evidens. Vagy Ottliktól is említhetném a Hajnali háztetőket. Bár nála a szereplők mindig önreflexívek és gondolkodnak. Iván szereplői viszont nem gondolkodnak, hanem éreznek és csak vannak. Nagyon nem tetszene neki, ha ezt hallaná, de bizonyos mértékig Máraiéra is hasonlít a prózaszövése, az elhallgatásaival. Mándy mondatai mintha dőlnének valamerre és megállnának a levegőben mozgás közben. Állandó a veszélyérzet az olvasóban, hogy mi lesz a mondatokkal. Márai hatásvadász módon hallgat el. Mándyban hitelesen, modorosság nélkül akad el a szó. Természetesen neki sem sikerült mindig megúszni a hatásvadászatot, például a Mi van Verával? esetében sem. – Mely könyveit tartja a legtöbbre a RARE sorozatban megjelent kötetei mellett? – Nagyon szerettem a válogatott novelláit, melyek Egyérintő címmel jelentek meg, ez volt az első könyve, amelyet olvastam. A Régi idők mozijában is sok remek szöveg van. S ki ne hagyjam a Mi az, öreg?-et, melyből talán a legtöbbet lehet megtudni róla, a fiúi fájdalmas szeretetvágyról, amelyről ebben a beszélgetésben is sok szó esett. – Milyen védjegyei vannak még a prózájának? – A szorongás, a humor vagy a gúny nála mind rejtett. Nem kereste a különleges körülményeket, a bizarrt, az egzotikumot. De említhetném a sajátos száraz humorát, az önreflexióját és az eleganciáját is. Az önreflexióról és eleganciáról Ottlik szokott eszünkbe jutni, de ez Mándynál is megvan, másképpen. Mindig érezhető, hogy kívülről figyeli magát az írást. Amit megfogalmaz, arról sejthető, hogy csak leírja, egyébként viszont isten tudja, hogy van az a dolog valójában. Akárhogy szeretem Móriczot, ez nála hiányzik 131

– ő azt ambicionálja, higgyem el neki, hogy amiről beszél, az tényleg úgy van, ahogy a papíron áll. Vagy említhetném Gellérit, aki a novelláiban varázslatot akar végrehajtani, azt szeretné, ha valóságnak hinném a meséit is. Iván nem tukmálja rá magát senkire, nem akar elhitetni semmit. Az olvasóval együtt figyeli a szereplőit, a zajló történéseket, a furcsa párbeszédeket. Ebben újat hozott. Amit a posztmodern annyira preferál, a narrátor eltávolodását a hőstől, az Mándynál rejtetten ott van. Az alaptermészetéből következett, hogy így írt. Akik később hasonlóképp alkottak, azok már rájátszottak erre, tüntetően és szájbarágósan demonstrálták, hogy a nyelv nem képes megragadni a dolgokat. És még egyszer megemlíteném a leltározási hajlamát. Megrendített, amikor olvastam Babits egyik vallomásában, hogy fiatal korában nem sokra becsülte a valóság szerepét az irodalomban, viszont öregedve fontosakká váltak számára a tények, a kézzelfogható valóságdarabok, s boldog volt, ha sikerül átmentenie őket az irodalmi szövegbe. Amikor az ember megy ki az életből, és egyre inkább érzi, hogy az, ami most tényleg van, napról-napra múlik el, egyre nagyobb súlya lesz számára a tényeknek. Iván leltározási hajlama is eredhet abból, hogy be akarta gyűjteni, ami igaz volt, ami csakugyan volt egy elmúló világban. – Lát-e valakit a kortárs irodalomban, aki az övéhez hasonló prózát ír? – A Nobel-díjas Alice Munro novelláit olvasom ugyanazzal a gyönyörűséggel, mint az Ivánéit, mert nála is irtó kicsi események történnek irtó nagy jelentőséggel, tudja ő is, hogy az élet szenzációi a legkisebb dolgokban is megragadhatóak. Munro olyan finom pszichológiával dolgozik, mint egy késő nyugatos. Mándyt mindenekelőtt az emberek és az élet érdekelte. Ez a sajátosság az amerikai prózában jobban megmaradt, legalábbis abban a részében, amely nem a spekulációkra és az extremitásokra épít. – Bár elbeszéléseket, kisregényeket, drámákat, hangjátékokat, gyerekkönyveket is írt, Ön is, mint az irodalmárok általában, alapvetően novellistának tartja? Más műfajban is alkotott maradandót? – A gyerekkönyvei is meg fognak maradni, de én mint novellistát érzem fontosnak. Egyébként Gelléri Andor Endre is – aki nagyon nagy novellista volt, még ha főműve, az Egy önérzet története regény így befejezetlenül is – szeretett volna megszabadulni a novellista besorolástól, mert úgy érezte, hogy az másodrendű íróvá degradálja. Pedig talán rövidprózában a legnehezebb jelentőset, egyedit, teljesen újat alkotni. Ivánnak a kései korszakában sikerült ez. Amit csinált, annyira saját, szuverén, hogy műfajteremtőnek is nevezhetnénk. De nem ez számít igazából, hanem az, hogy a lénye jön át a szövegen ezekben az írásokban, úgy, hogy akár a mű fölé is nő ez a sajátos személyiség. Gondoljunk csak Chaplinre! Ha szeretjük, ha nem, jelent valamit a figurája. Iván is hasonló: egy ember, aki kilóg a világból. Nem hős, mégis azt a gondolatot személye132

síti meg, hogy jogunkban áll gyengének, komolytalannak lenni. Professzionális civil az irodalom világában, és minden világban. És ez átjön a szövegein: a civil öntudat, a bátorság. Igen, bátor – miközben nem győz bujdosni –, mert nem tagozódik be a tömegtársadalomba. Nem tudom, hogy Ivánban ez elhatározás volt-e, tudatos program, és tényleg hősiesség kellett-e hozzá, vagy képes se lett volna másként tenni. Az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó. Bár én hajlok rá, hogy többre becsüljem az akarati cselekvést, mint az akaratlant, de ebben az esetben mégis azt mondom, mindegy, hogy tudatosan viselkedett-e így, a saját képességeit számba véve, vagy pedig az ösztöne vitte erre. Végtére a természetes hajlamok vállalásához is bátorság kell, vagy legalább bölcs belátás, hogy nem éri meg változtatni rajtuk.

133

Elek Tibor

SZABADSÁG ÉS SZERELEM Markó Béla két szonettkoszorújáról: Költők koszorúja, Szerelmes szonettkoszorú

Markó Béla költészetben a nyolcvanas évek második felében a személyiségválság meghaladásának szükségességéről és vágyáról árulkodik a korábbi szabadversekben is gyakori önmegszólító nyelvi-stilisztikai formula továbbélése a szonettekben és az újabb szabadversekben. Szonettkalendáriumának (Mindenki autóbusza, 1989) negyedik darabja, az Ősz című vers, ami az Égő évek (1989) kötet negyedik, utolsó ciklusának nyitó verse egyúttal, ennek egyik lehetőségét az individuális szférából kilépve a szűkebb-tágabb közösséggel való azonosulásban jelöli meg: „Napodat földed már körbeforogta, / beérett, ím, a gondolat s a forma, / és társaiddal végképp egybeforrva, / szőlőszemként hullasz a közös borba.” Többek között ugyanez a gondolat kap monumentálisabb kibontást az először a Mindenki autóbusza kötet zárásaként megjelent, majd a Kiűzetés a számítógépből (1991) kötetben is olvasható, Költők koszorúja című, 1988-ban írott szonettkoszorúban, amely Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig tizennégy portréversben és egy Mesterszonettben foglalja össze Markó klasszicizáló „fordulatának” legfőbb üzeneteit. A költőelődöket megidéző ciklussal Markó maga is hitet tesz a kulturális hagyományok, a nemzeti múlt örökségének megtartó ereje, a sorsközösség és a hagyományos magyar költőszerep vállalása mellett. Talán mivel a szonettkoszorú szerkezeti és szemantikai szabályai komoly technikai követelményeket rónak a költőre1, a magyar irodalomban Markó előtt viszonylag kevesen küzdöttek meg vele (az utóbbi évtizedekben már egyre többen), de azért József Attila 1923-ban írt híres szonettkoszorúja, A kozmosz éneke mellett, az ő szeme előtt már néhány erdélyi példa is lebeghetett. Míg azonban Székely János 1955-ös Bolyai János hagyatéka című alkotása és a nemzedéktársak, például Szőcs Géza (A világsólyom szeme), Palotás Dezső (Végül úgyis mindig hazamegyünk) hetvenes évekbeli művei is meglehetősen szabadon kezelik a kései olasz reneszánszból származó klasszikus szonettkoszorú 1

Ld. Lotz János, József Attila szonettkoszorújának szerkezete című tanulmányát = L. J., Szonettkoszorú a nyelvről, Bp., Gondolat Kiadó, 1976. 258–270.

135

formai és tartalmi követelményeit, addig Markó, miként a szonettnél, úgy ez esetben is maximálisan szabálykövető marad. Az első tizennégy szonett, a tizennégy költőportré (Janus Pannonius, Balassi Bálint, Szenci Molnár Albert, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós), a nagy közös téma (magyar költősors, élet és művészet viszonya a magyar múlt zivataros századaiban) variációinak összefüggő és összekapcsolt sorozata formailag azáltal, hogy minden egyes szonett utolsó sora visszatér a következő első soraként. Tehát az első, Janus Pannonius című szonett utolsó sorával („S nem hűti mégsem véremet a fagy.”) megegyezik a második, Balassi Bálint című szonett első sora, s így tovább. A 14. Radnóti Miklós című szonett végén az egész gondolatlánc a kiindulási pontjához tér vissza, tehát első sora még megegyezik az előző József Attila-szonett utolsó sorával („dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig”), de az utolsó sora már a ciklusnyitó Janus Pannonius-szonett első sorával („A pannon dombok dermedten feküsznek”). A 15., Mesterszonett pedig, miközben a megelőző tizennégy szabályos szonett első soraiból épül fel, megtartva természetesen az azokra is jellemző oktáva-szextett szerkezet és a sorok-szótagszámok-rímek szabályos rendjét, a megelőző, egymáshoz nemcsak a sorismétlésekkel, de tematikailag is kapcsolódó szonetteket gondolatilag is összefoglalja. Úgy, ahogy kell. Csakhogy a portrévers, tudjuk jól, kettős természetű, itt is: szerzője a legkülönbözőbb eszközökkel, stílusának, hangjának, nyelvének jellemzőivel, archaizálással, életrajzi mozzanatokkal, intertextusokkal nemcsak megidézi a címben jelölt költő alakját, életművét, korát, de bele is helyezkedik azokba, az egyes szám első személyű vagy önmegszólító jellegű megnyilatkozás keretei pedig alkalmat adnak a szerzői vallomásra, önvizsgálatra, ars poetica megfogalmazására is. Markó régi kedvelt eljárásával él, szerepekbe helyezkedik, kosztümöket ölt, maszkokat húz, de most látszik csak igazán, hogy nem az elrejtőzés céljából, hanem éppen ellenkezőleg, az önmagára találás, az önazonosulás érdekében. Széles Klára szerint „Monológok ezek a szonettek, mesteri pszichikai pillanatképek a gondosan formált szerep és nem kevésbé gondosan megszólaltatott (s a történeti díszleteket kiváló alkalommá változtató) legszemélyesebb vallomás szavai. Ez a kettő: megszólaltatás és megszólalás bravúrosan egymásba öltöztetett, s úgy, hogy ez a »bravúr« teljességgel láthatatlan.”2 Papp Endre is azt írja: „Ez a privát irodalomtörténet az önmegértést segíti elő. De még többről van szó! A költészeti tradíció sajátos megszólaltatásával találkozunk. Egy olyan párbeszéddel, melyben egymást kölcsönösen feltételezve alakul ki az értelmező szubjektivitása és a hagyomány – az értelmezőhöz viszonyuló – objektivitása. Ezek szerint az értelmező és a hagyomány úgy áll egymással párban, mint komplementer invariánspár. A másikra utalnak, a másik nélkül nem létezhetnek. (…) A hagyományt meg kell szólaltatni, értelmezni kell, e nélkül nincs hagyomány, s megértő sincs hagyomány nélkül.”3 Janus Pannonius versbeli énje például a 2

Széles Klára, Szonett-alakú lélegzetvétel – avagy: áldemokráciák költői emlékművei, Tiszatáj, 1991/3. 6–12. 3 Papp Endre, Dialogicitás és szintézis: Markó Béla költészetéről = P. E., Megállni a megértésnél?

136

mostoha körülmények, az értetlen fogadtatás ellenére lankadatlanul alkotó személyiség szülőföldjéhez való ragaszkodásáról tesz vallomást, de ezt a nyolcvanas évek végének romániai költője, nevezetesen Markó Béla lírai énje is éppúgy tehetné. Mint ahogy Szenci Molnár Albert Isten-faggató kérdéseit, kérvényét is megfogalmazhatná: „Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat: / mutasd meg mennyedet, ha poklodat / te látni engedted fájó szemünknek!” S a magyar irodalomtörténetben kevésbé ismert Petrőczi Kata Szidónia szerelmi gyötrelmei („ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél, / s ha szerettél, hát miért nem szeretsz, / szolgálód voltam, s más szolgája lettél, / másért hevülsz, és másért keseregsz”) sem ismeretlenek Markó verseinek lírai énjétől sem. És így tovább. Az egyes portrék mindezzel együtt rendkívül érzékletesek, korhűek és hitelesek, Markó a szonett szűk keretei között, kevés szóval, apró mozzanatok megemlítésével, megvillantásával is képes pontos, felismerhető képet mutatni költőelődeiről, úgy, hogy közben a sorsukban rejlő feszültséget, konfliktust, dilemmát is érzékelteti. Balassi Bálint például a vad szerelmi szenvedélyét, a cél elérése érdekében térdre bukva, mézes szókkal leplezi, de annál is inkább megteheti ezt, mert ugyanakkor a végeken szablyával írja a véres éneket: „hogy igaz ügyért minden csel szabad”, s még a Mennybéli Istentől való távolságunkat is megfogalmazza közben. Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Ady Endre, de mások is kénytelenek illúziótlanul szembenézni a romlás, az országpusztulás képzeteivel. A magyar költői magatartás évszázadokon átívelő fontos jellemzőjének látszik ez, de az is, hogy közben, ha „színleli” is (miként Kazinczy Ferenc Kufsteinben), nem adja fel a küzdelmet, az újrakezdés esélyét mégsem. A magánszféra leplezett fájdalmát, látszólagos nyugalmát viszont képes feladni (miként Arany János), hogy „egy fázó ország gyúljon fel a versre”. Az egyes portrék egymástól függetlenül, önálló versekként is teljes értékűk lehetnének, egymást követő láncolatuk, koszorújuk viszont egy olyan többszólamú műalkotást eredményez, amelyben a múlt költői tapasztalatai mintegy észrevétlenül összeadódnak. A stílusremeklések miközben hitelesen megidézik a magyar irodalomtörténet halhatatlan alakjait, az arcképek együttese olyan sorstapasztalatokat erősít fel, amelyeket saját korára és önmagára is vonatkoztathat a szerzőjük. A lehetetlen körülmények ellenére alkotó, az Istentől való elhagyatottság, az ország széthullásának, a magyarság romlásának képzeteivel illúziótlanul szembenéző, a szorító megkötöttségek ellenére a „szabad lehessen, éljen emberül” eszményét fel nem adó, művészetével megtartó erőt jelentő költői példa formálódik meg a versekben, és összegeződik bravúrosan a Mesterszonettben. Egyes darabokban, helyenként már-már mesterkélt, erőltetett a megemelt hangnem, a túlcsorduló érzelmek, a pátosz, de a Mesterszonettben az egyéni és közösségi léttapasztalatokból valóban mesterien építkezik a vers érzelmi kiáradása. „Markó Béla mesterszonettjében a költészet nemzetmegtartó erővé emelkedik – fogalmaz pontosan Görömbei András – , nagy klasszikus költőink példája ebben az értelemben fonódik össze: a mesterszonett utolsó két strófája, zárlata dinamikusan, erőteljesen fejezi ki azt a gondolatot, hogy a költészet funkciójához szervesen hozzátarMiskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001. 102.

137

tozik a személyiség és a közösség szabadságtörekvéseinek segítése, az a fajta példaadás, mely magával ragadja a közösséget önmaga kiteljesítésére, hogy méltóbb emberi sorshoz segítse. Ebben az értelmezésben összekapcsolódik a költészet és a közösségi cselekvés hite, összekapcsolódik a költői magatartás és a vers üzenete. Mindkettő arra irányul, hogy egy dermedt, fázó, reménytelenségbe nyomott közösséget a szabadság, az emberi élet igényére gyújtson föl. Ezért a költői küzdelem, teremtés – »mindhalálig«.”4 15. Mesterszonett A pannón dombok dermedten feküsznek, s nem hűti mégsem véremet a fagy, mennybéli Isten, milyen messze vagy, ki látni engedted fájó szemünknek, mit jobb lett volna setétbe takarni, hogy romlik minden, s hullnak díszei, nyugodna már a szív, de színleli, hogy melledből tán éppen most szakad ki, úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül, hogy verseidnek ritmusát kövesse, s egy fázó ország gyúljon föl a versre, szabad lehessen, éljen emberül, szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik! Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig! Ebben a szonettkoszorúban a formakényszer többszörösen behatárolja, de ugyanakkor meg is sokszorozza alkotója lehetőségeit. Érvényes rá némileg, amit Nemes Nagy Ágnes a formakényszer kettősségéről általában írt: „A versforma tehát kényszerít; kihagyat, betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ihlet, segít, agyba vés és elbűvöl, madárpiszokból aranyat csinál.”5 Markó magas szintű mesterségbeli tudását és formateremtő tehetségét bizonyítja, hogy a formakényszer őt a legritkábban készteti hamisításra és közhelyességre, általában inkább elbűvöli, s nem önmaga elvesztéséhez, hanem inkább megtalálásához és egy csillogó darabokkal teli ékszerdoboz megformálásához segíti. A Költők koszorúja 4

Görömbei András, Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993. 148. 5 Nemes Nagy Ágnes, Formakényszer = N. N. Á., Szó és szótlanság, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1989. 602.

138

mindezek következtében a XX. század második fele, vége nemcsak erdélyi, de egyetemes magyar költészetének egyik legfontosabb, egyén és közösség számára, nem csak akkoriban, hitet és reményt sugárzó, tehát maradandó értékű és érvényű alkotása. * Markó Béla költészetében a szerelem kitüntetett szerepét és jelentőségét jelzi, hogy az irodalomtörténeti arcképcsarnok után a költő éppen ezt a témát övezte újabb szonettkoszorúval, a szerelmes versei s egyúttal a korabeli szerelemfilozófiája összegezésének tekinthető, 1988-ban született Szerelmes szonettkoszorúval. A ciklus első darabjai egyetemes érvénnyel, kozmikussá tágítva fogalmazzák meg a férfi és a nő egymásra találásának lehetetlenségét, mivel „magányra vannak szánva”, így „Csillag csillagra nem talál az éjben, / s férfi a nővel nem találkozik” (1.). A ciklusindító, metaforikus jellegű kettőskép azonosítottjai a második versben „ha törvényüket mégis megszegik, / s egyetlen testté válnak reggelig”, végül úgyis „már egymás mellett is, csak egyedül” lesznek. A vers végén mintha már a kettőskép azonosítójaként, csillagként viselkednének („külön várják a nappali időt, / magukba szívják fényét estelig, / s közel jutván egymást elégetik”). Talán csak azért, hogy a következő szonettben főnixmadárként feltámadva ismét „próbálják maguk elveszejteni, / és tesznek-vesznek kínban rángatózva, / míg gyermeklelkük bentről figyeli / a felnőtt test ismétlődő csodáját, / ezt a reménytelen kísérletet” (3.). Majd „a szerelem makacs kamikázéi”-ként hiába szóródnak szét „a véghetetlen térben” (4.), s hiába vágyakoznak időtelen, mint „a mindig helyben álló fák, füvek” (5.) vagy a vizek (6.), „sorsukból az ember nem tanul”, így a lírai én sem. Az eddigi személytelen példázatsor ugyanis a ciklus felezőpontján, a 7. szonett végén személyes vallomásba vált át: „ám vesszek inkább, mintsem vágyam öljem, / Nehéz magányomból én is kitörtem”, „pedig csak az lehet szabad, ki végképp / közömbös, és csak önmaga a mérték” (8.), „és könnyű szívvel hagytam elsodorni / azt, aki voltam, s aki nem vagyok, / ha végre mással összeforrhatok” (9.). S ezután megszólíttatik a kedves is: „takarj magadba, mert így megfagyok, / ugye nem hagysz el, ugye nem rabolsz ki” (10.), de az egymásra találás örömét és boldogságát („Mert többet ér, hogy együtt lehetünk”) hamar felváltja a társas magány érzése: „egyek vagyunk már, s ismét egyedül”, az új szerelem vágya (11.). S „hiába / menekülnék egy új feltámadásba, / vagyok, ki voltam, s leszünk, kik leszünk” (12.) A szonettkoszorú utolsó darabjai, és különösen a tizennégy vers első soraiból összeálló mesterszonett, mégis azt hangsúlyozzák, hogy a csillagokkal szemben a szerelmesek egymásban, sőt egymás környezetében is olyan nyomot hagytak, ami örökre megmarad, és megtartó erővé válik: „egymáshoz kötve élünk, és a sejtek / megőriznek: halott költőt a versek” (13.); „de mindig újraélem / füvekben, fákban, gyermekek szemében, / hogy ember voltam, szánakozva nézem: / csillag csillagra nem talál az éjben.” (14.). A szonettkoszorú egészének értékét növeli, hogy benne a képek és a gondolatok, az érzelmesség és az illúziótlanság egyensúlyba, a természeti és az emberi világ szét139

választhatatlan egységbe kerülnek, a motívumok és a gondolatkörök variálása pedig, egy összefüggő, egymásra épülő, sajátos történetiséget is rejtő, fokozatosan előreívelő, majd önmagához visszatérő szerkezetet formál. Ebből, főként az egymásra épülő történetiségből következően viszont egyes szonettek, például a 2., 3., 5. nem biztos, hogy érthetők lennének önmagukban, s megállnának a saját lábukon is, egyes szonetteknél pedig éppen az összefüggés-teremtés kényszere, s az a bizonyos formakényszer, a sor- és rímkényszerek erőltetettnek ható és önismétlő nyelvi megfogalmazásokhoz vezetnek. A szonettkoszorú egészének értékéből levon a látványosan két félre szakadása is, az általános érvényű és a személyes történet szétválása (mert ez még inkább felerősíti a példázatosságra és tanulságosságra törekvés egyes darabokban is felismerhető didaxisát), hiába „ötvözi aztán” a 15. szonett oly mesterien a két szférát. 15. Csillag csillagra nem talál az éjben, s ha törvényüket mégis megszegik, közel jutván egymást elégetik, s szétszóródnak a véghetetlen térben, inkább csak vágyakoznak hát időtlen, s szabott pályájuk járják konokul, de sorsukból az ember nem tanul, nehéz magányomból én is kitörtem, és könnyű szívvel hagytam elsodorni testem-lelkem: idétlen, ócska holmi, mert többet ér, hogy együtt lehetünk, hogy új lélekben éljünk és új testben, annak testében, akit szeretünk, míg szállnak fent a csillagok hitetlen… A két mesterszonettet több szempontból is összevető, a kapcsolódási pontjaikra, öszszekötő szálaikra rámutató Széles Klára indokolt észrevétele, hogy maga a szerelem fogalma is ilyen, épp azáltal, hogy, miként láthattuk is korábban, a Költők koszorújában is kitüntetetten szerepel: „A költő-szonettek históriai közegében több darabban, többször jelenik meg a szerelem – szeretet igéje, mint a címében »szerelmes« jelzőt viselő társában. Ám a szó, a fogalom a szemünk előtt lesz színjátszóvá. Az a »szerelmes szenvedély«, amelyet a Petőfi-szonett említ, »a rég áhított szabadság«-ot illeti. Az embernép lelkében izzó szerelem – Istené (Szenci Molnárnál). A Szerelmet-keresés Jövőt-, Életetkereséssel társul Adynál. S Vajda nevében így szól: »…. ismerje meg bennem önmagát 140

/ a szerelmétől fosztott sokaság«. Ez a megfosztottságként történő megjelenítés tárja fel legjobban a »szerelem« fogalomban összefonódó jelentések sokértelműségét. A Szerelmes szonettkoszorú pedig így utal vissza a költő-koszorúra: „meghalunk, de meg nem újulunk, / egymást kívánjuk, s egymástól futunk, / ám fűben, fában, síró gyermekben / egymáshoz kötve élünk, és a sejtek / megőriznek: halott költőt a versek, / míg szállnak fent a csillagok hitetlen…”6

6

Széles Klára, i. m.

141

N. Horváth Béla

A MARXI PSZICHOLÓGIA József Attila Ázsia lelke című írásának szövegváltozatai

Minden kritikai kiadás egyik alapfeladata a szövegforrások feltárása. Meg kell állapítani, hogy az adott szöveg hány változatban létezik, a változatok – a variánsok – hogyan viszonyulnak egymáshoz. A szövegvariánsok egymás melletti közlése egyúttal érzékelteti az alkotó gondolkodásmódját, gondolkodástörténetét. A szövegjavítások (törések, beírások, hibák stb.) leírják a szemlélet változását. Különösen fontos kérdés a nyomtatott verzió és a szövegvariánsok viszonya. József Attila prózai műveinek (1930–1937) készülő kritikai kiadása a munkálatok során számba veszi a szövegkorpuszt. Látható, bizonyos műveknek csak a nyomdai változata ismert, a kézirat nem maradt fenn vagy lappang. Más művek esetében nagyszámú töredék jelzi az alkotásfolyamatot. S vannak olyanok, amelyek több szövetváltozatban ismertek. Ezek közül különösen fontos a Hegel-Marx-Freud, amelynek egy rekonsturált változatát közölte a József Attila Összes Művei III. (szerk. Szabolcsi Miklós, Akadémiai Kiadó, 1958.), s a szerkesztő az adott politikai, irodalompolitikai viszonyainak is engedve jelölte meg fő szövegnek az adott változatot. Ugyancsak érdekes és fontos az az eset, amikor az alkotó, József Attila maga választotta közlésül a szövegvariánsok közül a kevésbé megalkotottat, a szemléletében és poetikai eszközrendszerében kevésbé koherens – illetve ellentmondásos – változatot. Az Ázsia lelke változatai közül a legfigyelemreméltóbb az az egységes szövegtömb, amely pontosan érzékelteti József Attila marxizmusának módosulását és fruedomarxizmusának átalakulását. A Szép Szó 1936. márciusi számában azonban nem ez a szöveg jelent meg. A kritikai kiadás szempontjából tehát adott a fő szöveg, ugyanakkor fontos tisztázni a nem közölt szöveggel való viszonyát: mely részek emelődtek át a végleges szövegbe, mi ezeknek a szövegkohéziós szerepe, illetve a közlésből elhagyott részek státusa. Nem utolsósorban persze, a szöveg/szövegek alakulása kirajzolja József Attila gondolkodását egy adott témakörről, nevezetesen a marxizmus és a freudizmus viszonyáról és társadalomértelmező szerepükről. 143

Az Ázsia lelke kritika, a mecénás, a barát Hatvany Bertalan könyvéről. Ugyanakkor látnivaló, az írás a költőnek alkalmat ad arra, hogy az ismertetést és a kritikai fenntartásait egy teória felvázolására is kihasználja. Ennek okát maga fogalmazza meg: „Egész nemzetközi irodalmukban sehol egy olyan mű, amely kifejtené a szocializmus filozófiáját, nem állapodna meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharcos magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállítódások belső szükségességének kérdését általában is.”1 Az apropó talán az az indíttatás, amelyre ugyancsak utal („Hatvany heves kirohanásai a történelmi materializmus ellen”2), de az igazi késztetés a társadalmi történésekhez – amelynek aktualitását a németországi fordulat, a hitlerizmus hatalomra jutása, a diktatúra kiterjedése adja meg – adekvát filozófia megteremtése, felvázolása. Ennek eredői ott vannak a korábbi írásokban is (legnyilvánvalóbban az Egyéniség és valóságban, illetve a Szocializmus bölcseletében), de a közvetlen közelségben keletkezett Új szocializmust! című Hort Dezső-kritikában is több szempontból teret nyer a gondolati paradigmaváltás szükségessége: „... a tiszta szellemi vagy ideológiai életformák a hatása nagyobb jóval nagyobb annál, amit a marxi koncepció feltételez.”3 Hatvany Bertalan könyve pedig pont erről szól: az ideológiai életformákról, a kultúrákról, azok pszichológiai tartalmáról, struktúráiról, a vallásokról. A szövegváltozatban szereplő fenti indokok magyarázzák a fő szöveg koncepcionális alapjait, illetve az írás megszületését. A szövegek viszonyának értelmezésében fontos szempont lehet, hogy a sarkalatos gondolatok, a tézisek hogyan fordulnak elő, milyen változatban az egyik és másik szövegben. Az Ázsia lelke gondolati rendje egyrészt a neomarxizmuson, Marx fiatalkori műveinek interpretációján alapul,4 másrészt a freudi ösztönök értelmező szerephez juttatásán. Ezt annál is inkább megteheti, hisz mint az Új szocializmust!-ban írja – ugyancsak a fiatalkori Marx-művekre hagyatkozva –: „A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is.”5 Az igazi, az alkalmazott pszichológia azonban a freudi tan, amelyet eltérő mértékben és módon interpretál a fő szövegben és a változatban. A freudi alaptételt, az Ödipusz-komplexust6 – Hatvanytól eltérően – olyan ősi örökségnek tartja, amely a tudattalan meghatározó ereje, összhangban a freudi tanítással. Hatvanyval vitatkozva a történeti erkölcsöt nem a gondviselés és kozmikus erők eredményének tartja, hanem az élet anyagi feltételei és az „ösztönök” együtthatásának”. S ez után következik a fő szövegben egy hosszú, bonyolult, körkörös összetett mondat az ösztönökről – emlékeztetve Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok című munkájának némely 1

József Attila Összes Művei, szerk. Szabolcsi Miklós, III. Bp. Akadémiai Kiadó, 1958. 417. Uo. 3 Uo. 178. 4 József Attila idézi is Marxnak a Bevezetés a közgazdaságtan bírálatához című, akkortájt megismert és láthatóan nagy hatással rendelkező művét, de csak utal a forrásra. Ugyancsak idézi a Hegeli jogbölcselet kritikája c. fiatalkori Marx-művet. Uo. 182. 5 Uo. 178. 6 Fő szövegben így szerepel: „Oedipusz-komplexum”. Uo. 180. Az egyik szövegváltozatban „Oedipusz-komplexus”. Uo. 415. 2

144

fejtegetésére, azok gondolati szerkezetére: „...Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely az ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul, az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátító hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzítésében érdekelt osztályuralmaknak örökös birkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohamedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kultúrák terjesztése és hanyatlása – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra.”7 Ez a bonyolult szöveg láthatóan építkezik a freudi alapfogalmakból (elfojtás, gyermekkori elfojtás) és társadalomtörténeti, szociológiai kifejezésekből. Az ösztönök jelennek meg a társadalmi válaszfalakat lebontó erőként ebben az értelmezésben társadalmi osztályok megszüntetésének erejeként. József Attila ezen gondolategyüttese visszaadja a freudomarxizmus tipikus logika konstrukcióját. A társadalmi viszonyokat az ösztönök gyermekkori elfojtása és az elfojtás felnőtt létben való konzerválódása magyarázza. József Attila kiterjeszti ezt a freudomarxista fogalmi apparátusú és logikájú magyarázatot a modern társadalomra („a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa”) és a kultúrák konfliktusára, a vallások harcára. A szövegváltozatban nem érzékelhető ez a társadalomértelmező szándék és logika, ott a tiszta freudizmus munkál, középpontban a könyv tárgyával, a vallások lélektanával. „Mindenkiben az örömkeresési és kínkerülési elv működik és működött mindenkor. A kutató feladata annak feltárása, hogy milyen sajátos történeti körülmények következtében öltött ez az év ilyen vagy olyan tudat [szövegváltozatként: kultúr] formát magára. A tudattalan freudi fogalmára támaszkodva azután teljes sikerrel csak a történelmi materialista módszert értékesíthetné, mert a termelési eszközökkel alkotott és közvetített mindennapi élet, a természetismeret, tehát a társadalomban illeszkedő tudat kizárja a tudattalan bizonyos megnyilvánulási módjait, tudattalantörekvéseinknek a külvilágba közvetített kultúralakzatait.”8 Freud frissen megismert munkájának9 alapfogalmai (örömkeresési és kínkerülési elv) a fő szövegben nem kötődnek a szerzőhöz, nincsenek nevesítve, csak egy utalásban jelennek meg: „lélektani nyelven fejezve ki magunkat” A szövegváltozat kiterjeszti az örömkeresés és kínkerülés működését mindenkire és mindenkorra. Ugyanilyen általánosító érvénnyel, filozófiai és létértelmező szándékkal állít szembe egy marxista alaptétellel egy másfajta gondolkodásmódot és tézist. „A feuerba7

Uo. 180. Uo. 416. 9 Uo. 181. 8

145

chi tétel alapján állva, hogy ti. a lét határozza meg a tudatot, nem értjük ma már mindennapi lelki tapasztalatainkat sem maradék nélkül, nemhogy kulturákat értelmezhetnénk vele. A feuerbachi tétel összeütközésbe jut azzal az uj, természettudományosnak tekinthető belátással, mely azt tanitja, hogy tudatos gondolkodásunkat egy tudattalan gondolkodás kiséri, mely amazt messze meghaladja jelentőségben, mert közelebb áll valódi cselekvéseink forrásaihoz, ösztöneinkhez.” A mai gondolkodásnak furcsa lehet, hogy József Attila a „tudattalan gondolkodást” a természettudomány köréhez kapcsolja, ám a pszhichoanalízis körül folytatott 30-as évek eleji marxista vitákban ez a definitív értelmezés nem szokatlan.10 Mindenesetre ebben a fejtegetésben József Attila sokkal nagyobb jelentőségűnek tartja a „tudattalan gondolkodást”, mert értelmezése szerint a „valódi cselekvéseket” indukálva a forrásokhoz, az ösztöntökhöz ez áll közelebb. Az előbbi oppozícióban a feuerbachi tétel a materialista és racionalista szemléletmód képviseletében tűnik fel, amelynek ellentéte az ösztönökre épülő lélektan. S mint érzékelhető, József Attila ez utóbbit tartja meghatározónak. A fő szöveg is tartalmazza ezt az oppozíciót, de kevésbé direkt állásfoglalással és társadalomtudományos, marxista magyarázattal. Olyannyira, hogy kommunista-marxista mivoltának korábbi időszaka kísért egy-egy kitételben, mint a tudományos szocializmus szerepéről írottak („oly szabadabb világot ígér, melyben hinni érdemes”) vagy a modern kapitalizmus neurotizáló hatásának következményei, a prózában11 és versben is megjelenített „sivár lelkek”12. József Attila egy levezetésben köti össze a „kapitalizmus hajszája”, a „tőkés gazdálkodás ellentmondásai” következményeit az „ösztönerők közös emberi voltával, amely „társadalmi különbségeket nem ismerő”, s amely „lüktet a kultúrákban”. Mondhatni, miközben a napi marxizmus fogalmait használja, téziseit interpretálja, „antimarxista” módon nem téve különbségeket az osztálytudatok között – az ösztöntannak az egész emberi létre, kultúrára, kiterjedő érvényessége mellett érvel. Az Ázsia lelke című teoretizáló kritika szerzőjének szemléleti pozícióját ő maga adja meg: a „szocializmus súlyos, elméleti mulasztása” következtében a „szocializmus filozófiáját” kívánja megfogalmazni a „szocialista szellemiség” alapján. „Minden uj ideologia csak a már meglévőnek valamilyen megértéséből keletkezik – a szocialista ideologia eddig csak ugy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat, a keletieket beleszámitva, hogy szellemiségünk ne korlátozódjék Európára, hanem egész emberi világunk megér10

A korszak vitáiról: N. Horváth Béla, A líra logikája, József Attila, Bp., Akadémiai K., 2008. „És valóban, a kor, amelyben a társadalmi alany a társadalmi tárggyal egyre élesebben szembekerül, (míg végül a kapitalista társadalmosítás szocialista társadalmosításba csap át) egyéni, illetve, egyéniségi viszonylatban a neurózisok kora. A neurózis megnyilvánulása zavar a koituszban, a koitusz pedig, amint a pszichoanalízis igen helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység.” Egyéniség és valóság http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/ja2028/ja2028x.htm 12 Elégia: „…hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás?” 11

146

téseként lépjen föl és válhassék általános kulturává. Erre a szerepre azonban csak akkor vállakozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett uj tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideológiák lehetőségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével.”13 Ez tiszta beszéd, ez a freudizmus szellemi pozíciója – a szövegváltozatban. A fő szöveg ezt a pozíciót inkább a freudomarxizmus koordinátái közé helyezi. Vajon melyik a fő szöveg, melyik az autentikus, a költő ekkori gondolkodástörténeti státusának kifejezője?

13

József Attila Összes Művei, III., i. m., 417.

147

Imre László

NEMZETI KULTÚRA – NÉPEKET ÖSSZEKÖTŐ (Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napján Nyíregyházán, 2014. január 18-án)

A Magyar Kultúra Napján igen sok dolog hangzik el évről-évre, hiszen a nemzeti kultúra funkciója kivételes figyelmet érdemel. A kultúra (és szükségképpen a nemzeti kultúra is, már csak azért is, mert a nemzeti kultúra az alapja a további szinteknek!) életadó és életmentő szerepű volt a történelem során. Legalábbis megalapozott feltételezések szerint az emberiség azért nem jutott a kihaló állatfajok sorsára, mert az élővilágban egyedüliként kultúrával rendelkezett (vallással, jogérzékkel, művészettel, munkatapasztalattal). Erkölcs és vallás (legalábbis több ízben) megálljt tudott parancsolni az agreszszivitásnak. A művészet és a munka is a megmaradást szolgálta. A tudomány, illetve a tudomány elődei gyógyszerekkel, gyógyító eljárásokkal álltak az élet pártjára. Ezúttal pedig arra kérdése illik választ keresnünk: a nemzeti kultúrának milyen szerepe lehet a fennmaradásban? Hosszabb ideje öröklődik a nacionalizmus szónak gáncsoló, elmarasztaló mellékzöngéje, holott elég régen kiment a divatból, hogy a haladó, szocialista hazafisággal állítsuk szembe a gyűlölködő nacionalizmust. És nem is függ ez össze szorosan a szocialista korszak szóhasználatával, hiszen Nyugat-Németországban hasonlóképpen féltek (és az egyesült Németországban félnek ma is) e fogalomtól, nehogy a nácizmus, a hitlerizmus árnyéka vetődjön rájuk. Sőt, még tágabban: öt világrészen tekintik veszedelmes, gyilkos háborúkhoz vezető szellemi-erkölcsi mételynek a nacionalizmust. És való igaz: a németséget történelme legsúlyosabb, máig ki nem hevert katasztrófájába egy szélsőséges, morálisan torz nemzeti öntudat sodorta bele a II. világháborút megelőző években. (Csak zárójelben és csak a teljes igazság kedvéért: a II. világháború borzalmai, sőt a holokauszt miatt is nem csekély felelősség terheli az I. világháború győztes hatalmait, az antant hatalmakat amelyek hatalomvágyó és igazságtalan békéket kötöttek, oly önkényesen és büntető szándékkal húzták meg az új országhatárokat, hogy leginkább ennek lett következménye az új háború, hiszen ha a legyőzött országokkal emberségesebben bánnak, a németek aligha állnak Hitler mellé és mögé, akitől a revansot remélhették, mint 149

ahogy Horthy sem üzen hadat a Szovjetuniónak és katonáit nem küldi a Donig, ha nem Németországtól kell remélnie a trianoni határok korrekcióját.) Egészen bizonyos tehát, hogy a nacionalizmusnak vannak katasztrófához vezető változatai, és a nácizmus mellett erre figyelmeztetnek a nemrég lezajlott, népirtó délszláv háború borzalmai is. Sőt: a határokon túli magyarságnak is akadhatnak negatív élményei a többségi nemzet túlkapásai folytán. Tehát valóban van és volt példa arra, hogy a nemzeti érzés, a nemzeti jelszavak súlyos veszélyt hordoznak. Csakhogy ez így van sok más, alapvetően nélkülözhetetlen és pozitív, életadó elemi tényező és körülmény esetében is. A tűz és a víz iszonyatos károkat és szenvedéseket okozott az emberiségnek, mégsem lehet lemondani róluk. A családias érzések is elvezethetnek – rossz esetben – irigységhez, gyűlölködéshez, sőt vérbosszúhoz. (És nem kizárólag Szicíliában.) A nemzeti gondolatot szándékosan rossz hírbe keverők éppen ezzel a distinkciós lehetőséggel, sőt paranccsal nem számolnak. Nekünk pedig a magyar nyelv és kultúra, a Himnusz ünnepén éppen ezzel kellene foglalkoznunk. A nemzeti érzést, aminek nem volna szabad kimerülni Nagy-Magyarország térképének gépkocsikra ragasztásában és a székely himnusz éneklésében, nos, a nemzeti érzést éppen a nemzeti kultúrának kellene elválasztani és felemelni a futball-huliganizmustól. Ezért elengedhetetlen, hogy a nemzeti hagyományok, s főképpen annak legnemesebb elemei állandó működésben és ható helyzetben legyenek. Erre való Kölcsey Himusza, erre való Vörösmarty, Ady és a többiek költészete. Aranynál tisztább és erősebb, már-már biológiai áthevítésű nemzeti érzésre nem sok példa akad a magyar költészetben, de amikor nagykőrösi tanárként meghallotta, hogy az egyik osztályban egy zsidó tanulót zsidó volta miatt vertek meg, nem volt hajlandó a lábát betenni olyan gyerekek közé, akik azt torolják meg társukon, amit éppen becsülniük kellene benne, hogy hű vallásához, hű hagyományaihoz. Tehát a „nacionalista” Arany védelmébe vette a maga módján szintén „nacionalista”, azaz nációjához és vallásához hű zsidó fiút. Vagy egy másik példa, szintén a XIX. századból: amikor nem sokkal a kiegyezés után csődbe ment a Nemzeti Színház, és gyors segélyt kellett megszavaznia a parlamentnek, Deák Ferenc pártolólag szólalt fel, de hozzátette: abban az esetben tudja igazán támogatni az előterjesztést, ha nagyobb összeget szavaznak meg az újvidéki szerb nemzeti színház felépítésére is. (Mondanunk sem kell: az első világháborúig nem épült színház a szerb kisebbségnek.) De nemcsak a pozitív, hanem a negatív példák is tanulságosak, melyekért rettenetes árat kellett fizetnünk. A magyar szellem kiválóságai kétségbeesetten konstatálták a kiegyezést követő évtizedekben, hogy az oláhokra, rácokra, tótokra tett kedélyesen lenéző, de mégiscsak sértő szólások sokkal többet ártottak a magyarságnak, mintha csendben, de szisztematikusan próbálták volna visszaszorítani például az erdélyi románság gazdasági térnyerését. És erre a nem is annyira agresszív, mint inkább primitív elfogultságra ma sem nehéz példát találni. Ha az kerül szóba például – természetesen, csak privát társalgás szintjén –, hogy Jugoszlávia feldarabolása után több millió szerb jutott nem éppen irigylésre méltó kisebbségi állapotba, vagy hogy a Szovjetunió felbomlása után 150

húsz-harminc millió orosz került hasonló helyzetbe Ukrajnában, Észtországban, Kazahsztánban stb., akkor a korábbi szerb és szovjet politika bűneivel szoktuk mentegetni a helyzetet, mintha szabad lenne elfelejtenünk, hogy az 1920-as években azért nem lehetett kisebbség védelmet remélni Európától és a nagyvilágtól a romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarok számára, mert akkor is azt mondták széles e világban, hogy ne panaszkodjanak a magyarok, megérdemlik a sorsukat elnyomó, bűnös politikai vezető rétegük miatt. Mindebből talán matematikai pontossággal kiviláglik, hogy soha nem juthatunk semmire, ha nemzeti öntudatunkat nem uralja a humánum és a tárgyilagosság, az igazságszeretet és a szolidaritás. Kölcsey emelkedett nemzeti érzése és mind a többieké akkor nyeri el értelmét, ha (miután elég sokat hallottunk róla és elég kevéssé hittünk az internacionalista összefogás és a globalizáció üdvös hatásában) eljuthatnánk a jó jelű nacionalizmusok összefogásához. Mert lehet, hogy nehezen hihető, pedig igaz: a történelmi értékekért felelősséget érző magyar nemzeti ideológia nem ellenfelet, hanem szövetségest kellene lásson a norvég vagy a bolgár patriotizmusban. Mint a hétköznapi életben is. Könnyen ellenőrizhető: akik saját beteg, öreg szüleikre gondolnak, velük törődnek, azok idegenek, tehát mások rászoruló hozzátartozói számára is elsőként nyújtanak segítséget. A magas moralitású, érték centrikus nacionalizmus nem szembeállítja, hanem összeköti a nemzeteket. Egy ilyen megbékélő és jó szándékú, nemzet centrikus Európába pedig a kultúra, a művészet, a költészet szféráján át vezet az út. És miután már annyi világboldogító eszme torkollott emberirtó ellenségeskedésbe, hátha a megtisztított és felemelt nemzeti gondolat lehetne a célhoz vezető eszmény. A magyar kultúra és Kölcsey ünnepén nehéz nem arra gondolni, hogy tankok és bankszövetségek felvonulásai helyett hátha erőt és hitet lehetne meríteni a Himnusz önkritikus, senki ellen nem irányuló nacionalizmusából, hátha a nemzeti kultúrák útján az egyes népek valódi érdeklődéssel és rokonszenvvel fordulnának egymás felé, mint kórházak, klinikák bejáratánál bebocsáttatásra váró hozzátartozók, akik azért pillantanak egymásra együttérzéssel, mert van félnivalójuk, sőt: közös a félnivalójuk. És a nemzeteknek is van félnivalójuk, biológiai-etnikai és erkölcsi értelemben egyaránt. A nemzeti érzésre és kultúrára, a féltve őrzött nyelvre és tradícióra, a színvonaltalan elmeitől megszabadított nacionalizmusra tényleg szüksége lehet a ma és a holnap magyarságának. Az önkritikus és komoly magyar himnusz pedig akár a nemzetek összefogásának jelképévé válhat. Nem szomorúsága, hanem önismeretre törekvő, bűnbánó katarzisa okán. Lehet irigyelni más nemzetek diadalmas, indulószerű, önmagasztaló himnuszait. De az egymás számára megnyíló nemzeti értékek közvetítésére Kölcsey morálisan magasrendű fohásza buzdíthat, ez teremthet hidat, összeköttetést és kapcsolatot. Ki tudná fejezni, s talán már ki is fejezi, emelkedő nemzetek egymásra utaltságát, békéjét és tiszta érzéseit.

151

Kabdebó Lóránt

„FALBA LÉPTEM, – S AJTÓT NYITOTT A FAL!” A kettős látás megszületése

Kedves Zoltán barátom! Barátaid figyelmeztetnek, hogy te is belépsz abba a korba, amikor számot kell vetned magaddal, múltaddal, jövőddel. Emlékszel, valaha nálatok lettem rosszul, amelynek eredménye az lett, hogy túléltem saját magamat. Számtalanszor feltettem a kérdést: mit írtam azóta olyat, amiért érdemes volt az Istennek megtartani még az életben engem. Dolgoztam becsületesen – inkább csak szolgáltam, a múltat fogyaszthatóvá tettem. Most ellenben rátaláltam arra a poétikai kettős látásra, amely a Szabó Lőrinc-i pálya képét átíratja velem. Az egész Szabó Lőrinc életművet át szeretném írni: 1927-1928-ban nemcsak a Te meg a világ születik meg, hanem a „harc az ünnepért” poétikájú Tücsökzene lehetősége is. Egy időben a kettősség Eliot nagy hasonló „kettős látású” versével, Az üresekkel. Ami egyben a huszadik századi líra kettőssége. Egyidejűségében. Leendő könyvem szinopszisát küldöm a születésnapodat köszöntő könyv számára. 1912-ben, amikor Ady már nem az Arany-balladákkal viaskodóan Párizsban hozza létre bibliai és mitikus hangoltságú lélektani balladáit (többek között az „Ádám, hol vagy?” és Az ős Kaján címűeket), de itthon, szanatóriumban alakítja „szegény Ady Endre”, „az Univerzum[...] kisebb titka”, és hagyja barátai által cenzúrázva a Nyugatban megjelenni „nem-regény”-ét „sohsem-jöhet péntek napján” – a Margitát. A Margita élni akar a Nyugat 1912. július 1-ji számától folytatásokban az 1912. december 1-ji számig folytatódhat, a furcsa verses regényt magyarázó versek, a Magunk szerelme kötet előhangja a Nyugat 1913. január 1-jei, a Hunn, új legenda pedig a Nyugat 1913. május 16-i számában jelennek meg. 1912 és 1913 volt az idő, amikor „valahol Európában” egymástól függetlenül megszülettek a versek, amelyekben megszűnt a klasszikus modernség poétikai elvének gyakorlata. Bennük és általuk felfüggesztődött a „kikerített poéma” igénye és egyben hitelt érdemlő lehetősége: helyette a vershagyománynak még a klasszikus mérték szerin153

ti formáltságában, de megjelenik a személyiség formáltságának korlátozottsága. Közel egy időben születnek T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című verse, Gottfried Benn Férj és feleség átmegy a rákbarakkon (Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke) című vers-jelenete, Blaise Cendrars poémája, A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája (La Prose du Transsibérien et la Petite Jehanne de France), elkezdi megalkotni maszkos versciklusát Ezra Pound Hugh Selwyn Mauberley (Élete és működése) fiktív cím-név alatt, Kavafisz pedig írja A szatrapia, Március idusa, Az isten elhagyja Antoniust, Theodotosz című verseit.1 Nem is hallottak egymásról, mégis mindre érvényesen írja Fraser: „A Hugh Selwyn Mauberley-t Pound egyszerre vágyakozó és ironikus búcsújának is tekinthetjük a költészet tisztán »esztétikai« megközelítésétől. A búcsú annak az elgondolásnak szól, hogy valaki létrehozhat egy szépségkultuszt, illetve kisebb mértékben egy szerelemés örömkultuszt, figyelmen kívül hagyva a külvilágot, vagy csendesen dacolva a mohón versengő és erőszakosan önpusztító társadalommal. […] Mauberley, a költemény »hőse« nem teljesen Pound; de Poundnak mindenképpen egy létező aspektusa. […] A Mauberley azért is kivételes Pound költeményei között, mert tele van felnőttes önkritikával. […] Pound ezért úgy érzi […], hogy egy halálosan nyárspolgári korban él. De hogy »eltávolítsa« a korról alkotott véleményét, hogy objektívvá tegye azt, a verse hősét nem önmagáról, de egy önmagához erősen hasonlító emberről mintázza, aki azonban gyengébb, lényegesen kisebb művész és szükségszerűen egy legyőzött ember, nem úgy, mint Pound maga. Hugh Selwyn Mauberley, mint ember, maga a tiszta esztéticista, aki visszatekint az angol esztétikai mozgalom hosszú haláltusájára.”2 Ami ezt követi: az első világháború és az avantgárd, melynek kifulladásakor születik meg T. S. Eliot The Hollow Men című verse 1925-ben, amelyben létrejön a huszadik századi költészet „kettős látása”, a személyiség „pokoljárása”, „kiüresítésének” szenvedtető Golgotája és ellenében a derűért vívott küzdelem megképzése, a poklok kísértéseinek elviselésére felerősítő poétikai újraszerveződés. 1

Kabdebó Lóránt, A Margita európai rokonai = K. L., „Ritkúl és derűl az éjszaka”: Harc az elégiáért, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2006, 13–45. 2 G. S. Fraser, Ezra Pound: Writers and Critics, London, Oliver and Boyd Ltd., 1960, 53–55.: „Hugh Selwyn Mauberley can be seen, broadly, as Pound´s farewell, at once wistful and ironic, to a purely »aesthetic« attitude to poetry. His farewell is to the idea that one can make a cult of »beauty«, and in a minor degree of »love« and of »pleasure«, in indifference to, or in quiet defiance of, a greedly competitive and in the end violently self-destructive society. [...] Mauberley, the »hero« of the poem, is not wholly Pound; but he is a real aspect of Pound.[...] Mauberley, rather exceptionally among Pound´s poems, is a poem full of adult self-criticism. [...] Pound therefore feels [...] that he is living in a killingly philistine age. But to »distance« his treatment of this age, to make it objective, he makes the hero of his poem, not himself, but somebody rather like himself, but weaker, an essentially minor artist and a necessarily defeated man, as Pound is not. Hugh Selwyn Mauberley, as a person, is the pure aesthete, looking back on the prolonged defeat of the aesthetic movement in England” (A fordítás Szele Bálint munkája).

154

Mi vagyunk az üresek mi vagyunk a kitömöttek zsúpkobakunk egymásnak rogy. Óh, jaj, száraz hangunk, amikor súgunk-búgunk nyugodt és semmit se mond, mint száraz fűben a szél vagy patkányok lába száraz pincénk üvegcserepén. És a remény, a derű táplálója: Ez a végső találkahely egymáshoz tapogatózunk s kerüljük a szót gyülekezve a dagadt folyó innenső partján. Vakon, hacsak fel nem ragyognak ujra a szemek, mint az alkonyi halálország örök csillaga és százlevelü rózsája egyedüli reménye az üreseknek. A kettő, ahogyan szembesítődik, megszületik – egymásba ékelődve – a „kettős látás” távlata: Lánc lánc eszterlánc eszterlánc eszterlánc fügekaktusz visz a tánc hajnalhasadáskor. Az eszme és a valóság közé a mozgás és a tett közé odahull az Árnyék Mert Tied az Ország 155

A fogantatás és a teremtés közé az indulat és a válasz közé odahull az Árnyék Nagyon hosszu az élet A vágy és a görcs közé a lehetőség és a megvalósulás közé a lényeg és az alászállás közé odahull az Árnyék Mert Tied az Ország   Mert Tied Az élet Mert Tied a Ez a vége a földi világnak ez a vége a földi világnak ez a vége a földi világnak nem bomba, csak egy buta nyekk. És ezt fordítja majd a Tücsökzene után, amikor rálátása kiteljesedik a század lírai „kettős látására” Szabó Lőrinc, átélve általa saját pályaképének hasonlatos „kettős látását”. Szokása volt ugyanis, hogy pályája során előbb saját költészetében felhasználja, kimeríti az átvétel poétikai lehetőségeit, majd még egyszer feldolgozza fordítóként az addig példaképként szolgáló költőt. Így volt ez Baudelaire, Verlaine, majd Goethe esetében is. Hasonlóképpen jár el Eliottal is. Babits hatására felfigyel költészetére, és a Tücsökzene 1947-ben megjelent első változata után, szinte megrendelésre sem várva (korai Eliot versek fordításai még ma is kiadatlanok!) lefordítja Az üresek címmel a költeményt, amelyben éppen az ő pályamenetének „kettős-látását” éli a fordított szöveggé. Eddig azt hangoztattam, hogy Szabó Lőrinc költészetében Gottfried Benn és T. S. Eliot szólamai vitatkoznak. Ez a kettős szólamúság azonban magában Az üresekben is jelen van, és nemcsak időbeli egymásutániságban következik be a Szabó Lőrinc-i költészetben, hanem már 1927 és 1930 között egyidejűleg jelen van abban. Eddig csak a kijegecesedésének kettősségét, mint egymást követő poétikai megvalósulásokat mutattam 156

be. Valójában ebben az önmagára találást kereső időszakában azért nem szervez újabb verskötetet magának, mert ezt a kettős irányultságot nem tudja megrendszabályozni, egyszerre való jelenlétüket az Eliot-vershez hasonlóan még nem tudná tökéletesre formálni. Egy bizonyos, amit a monográfiáim előtt nem tudtak korszakolóvá avatni: 1926tal senki nem zárolta Szabó Lőrinc első pályaszakaszát. Sem Illyés3, sem Rába4, sem Steinert Ágota5 nem ezt a választóvonalat követi, hanem a Te meg a világgal zárják az összefüggően megépültnek láttatott pályaszakaszt. Én voltam az első, aki az első négy kötettel zárulónak fogtam fel Szabó Lőrinc első pályaszakaszát. Egyik találkozásunkkor Komlós Aladár kérte is, hogy indokoljam meg. Végül elfogadta érvemet: eddig kötetenként egységes csomagokba gyűjtve épül a pálya, majd utána hat év kötetbeli hallgatás következik, és csak ennek zárultával készül el egy, 1932-re kötetté érett alkotói megszólalás. 1930 és ’32 között alakul ki az akkori poétikai igényeknek megfelelő versbeszéd, amelyet a Goethe-fordításokkal6 párhuzamosan tudatosít önmagában is a költő. Ezt jelzi elsőként Halász Gábor, még az első Villon-fordításkötetéről7 írva8, majd pedig igazol vissza Németh László a Szabó Lőrinc által számára átküldött kötegnyi vers alapján9. Ekkor döbben rá Szabó Lőrinc, hogy az 1927-től írott versekből egy korszerű poétikai megjelenítésű (a személyiség védelmét és ugyanakkor megszűnésének veszélyeit egyként feltüntető) személyiséglátomást formálhat kötetté10. Elhagyva ugyanakkor a gyűjte3

Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen?, Alföld, 1956/2, 55–72., [Kötetben: Szabó Lőrinc Válogatott versei, Bp., Magvető, 1956, 5–48.; Illyés Gyula, Ingyen lakoma, Bp., Szépirodalmi, 1964. II, 190–238.] 4 Rába György, Szabó Lőrinc, Bp. Akadémiai, 1972 (Kortársaink). [Interneten: http://www. pim.hu/object.d67db80c-1602-48c9-907f-7e198d006615.ivy] 5 Steinert Ágota, Küzdelem a harmóniáért: Szabó Lőrinc költői világa, Bp. ELTE, 1971 (Bölcsészdoktori értekezések). 6 Az ifjú Goethe, 1749–1776: Antológia a költő ifjúkorának műveiből, ford. Szabó Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner Izidor, 1932; A férfi Goethe, 1777–1800: Antológia a költő férfikorának műveiből, ford. SZABÓ Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner Izidor, 1932; Az öreg Goethe, 1801–1832: Antológia a költő öregkorának műveiből, ford. Szabó Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner Izidor, 1932. 7 A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Bisztrai Farkas Ferencz kiadása, 1931. 8 Halász Gábor, Szabó Lőrinc Villon-fordításai, Protestáns Szemle, 1932/3, 203–204. [Kötetben: H. G., Tiltakozó nemzedék, Bp., Magvető, 1981, 1081–1082.] 9 Németh László, Szabó Lőrinc, Nyugat, 1931. II. 236–240. [Kötetben: N. L., Készülődés: A Tanu előtt, Bp., Magyar Élet, 1941. 214–221.; N. L., Két nemzedék, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1970. 326–332.; N. L., Utolsó széttekintés: Életrajzi írások, esszék, drámák, műhelyvallomások, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1980, 374–383.] 10 Ezt írtam meg az ItK-ban megjelent tanulmányomban: Szabó Lőrinc személyiség-látomása az 1929–32-es versekben, Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 443–465, és ez lett monográfia-sorozatom második kötetének kiindulása: Útkeresés és különbéke, Bp., Szépirodalmi, 1974. [Interneten: http://mek.oszk.hu/05200/05232]

157

mény második felét, amely majd csak az évtized végére, a Harc az ünnepért című, 1938as verskötete és az 1943-as Összes versei idejére kezdi meg-megmutatni aktualitását. Ez utóbbi versformálás ugyanakkor csak rejtőzve alakul ki, tehát joggal írhatta 1945-ös igazolási naplójában az öngyilkosságot mérlegelve, hogy „Csak az a rendetlenség mögöttem! Még nem vagyok kész; halálom: meghamisít!”11. Ezt megelőzően ugyanis a „kettős látásnak” csak az egyik poétikai kiteljesedése valósulhatott meg a remekmű szintjén, mert annak kidolgozását választotta a Te meg a világ verssé szervezésében, annyira, hogy ezt a kötetét tartja a szakma a Szabó Lőrinc-i költői pálya mindmostanáig legértékesebb poétikai formációjának. 1945-ben, üldöztetése idején még csak a poétikai alkotói keret volt készen, amely belülről már ígérte és biztosította a költőnek az igazi folytatást, a Különbéke-kötet „epikus vers”-szerűségét továbbfolytatni akaró, készülő „önéletrajzi versciklus” életrajziságát felváltó metafizikai távlatosságot, amelyet a Tücsökzene 1947-es kiadása teljesít majd be. Amelyik eredetileg szintén visszavezethető az 1927–1930 közötti versuniverzumra, amelyet kitaszít egészen a Harc az ünnepért kötetbeli kikényszerítettségéig. De amelyet ott még csak felvázolni, gúzsbakötve megjelentetni tud, inkább tudományfilozófiai metafizikájában megvalósítva, de nem kiszabadítva a derűt magára öltő tragic joy költői megjelenítéséig. Merthogy a két poétikai szemlélet – akárha azonos szöveget magába foglaló – szólamai között is van egy sajátos poétikai különbség. Az 1928-as vers még címbe emeli, hangsúlyossá teszi a pszeudóbibliai fogantatású sort: Falba léptem s ajtót nyitott a fal12, míg ugyanezt a sort, mint költői telitalálatot megtartja a Harc az ünnepért kötetcímet adó logikus programvers beosztott szöveg-részleteként. Az eredetileg szólamszerű értelmezhetetlen, de kiemelten hangsúlyos címéből egy értelmezett-logikussá alakított vers díszítő eleme marad. Hogy azután értékét majd csak a Tücsökzene 1946 elejei átdolgozásakor, a metafizikai telítettség felfedezése után kiteljesedő elégia idején értékelhesse célt kijelölő jelszószerűség helyett majd hasonló szövegek alakításakor újra értékelendő poétikai megoldást sugárzó matériává, az ateizmusnak ellene mondó materializmus metafizikai ihletőjévé. Miként éppen ezzel az értelmezéssel nyer poétikai sugalmat a szintén 1928-as Materializmus13 , amelynek igazi értelmezésére 1928 után kétszer talál, egymással a „kettős látás” értelmében fogant magyarázatot: először 1932-ben, a Te meg a világ idején14, a materialista lényeg hangsúlyozásával, majd az 1943-as Összes verseiben, amikor az Isten és a világ rádióelőadásához15 hasonló értelmezéssel építi költészetének 11

Szabó Lőrinc, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, s. a. r., jegyz. Horányi Károly, Kabdebó Lóránt, Bp., Osiris, 2008, 329. 12 Szabó Lőrinc, Falba léptem s ajtót nyitott a fal, Pesti Napló, 1928. január 22., 36, átdolgozva: Harc az ünnepért, Az Est, 1938. április 17., 8; ua. = SZ. L. Összes versei, Bp., Singer és Wolfner, 1943, I. 441–442. 13 Szabó Lőrinc, Materializmus, Pesti Napló, 1928. május 20. 12. 14 Szabó Lőrinc, Materializmus = SZ. L., Te meg a világ, Bp., Pantheon, 1932. 14–16. 15 Szabó Lőrinc, Materializmus, SZ. L. Összes versei, i. m., 246–248.

158

pályaképébe: „Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.”16 „Az anyag öngyilkossága az élet”. Ahol a „jóság és csoda” „jóságos csoda”-ként jelenik már meg. Mely elismétli az 1928-as döbbenetét: Az uccán néha megállok s riadtan nézem, amit sohase láttam eddig: mely „testtelen mozgások szent ereje”, és amely majd utolsó versében összegeződik: „Bár meg se moccan, rohan minden út.” Így a korábban általam is, Kulcsár-Szabó Zoltán által is folytatott Szabó Lőrincpályakép-leírás17 folyamata helyett már 1927-1928-ban megképződik egy kettősség, amely titkos belső párbeszédet folytat a költő poézisét szervező erején belül. Ekkor készíti Verlaine válogatott verseit, amelyben éppen ez a kettősség fészkeli meg magát példázatos erővel18. Elkészíti az Ady-válogatását19 kiegészítő A Sion-hegy alatt című gyűjteményét és bevezetőjeként nagy tanulmányát a vallásos Adyról20. És megír egy csak gyorsírásban fennmaradt fikciós versciklust Szergej Jeszenin utolsó éjszakája címmel21, amelyben eddig csak a „sátános” versformálásból kitisztulóan megszülető szonett-alakzat létrejöttét, éppen a Te meg a világ kötet kristályos bomlást-elemző verseinek alakulását méltattam. Bárha megjegyeztem, hogy talán benne és általa megszületik Szabó Lőrinc költészetében a Tücsökzene 1947-es kiadásának záró verssora, az utóbb általa epizódként méltatott halálélmény-átélés, Az elképzelt halál. Ebben a be nem fejezett ciklusban egyrészt az ateizmust tagadó, a materialista alapanyagból táplálkozó Isten-képzet poétikai megformálásának is tanúi lehetünk, ugyanakkor a meghalás átgondolásából kifakadó átalakulás képzetének későbbi pondró-lepke túlélési reménysugara is materializálódik. Itt, ezekben a Jeszenyin-versekben sajátos alakulás következik: jegelődik a metafizika, amely átütő erővel formálódik poétikává. Ugyanakkor a szonett-kristályok azt a 16

Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, s.a.r., jegyz., utószót írta Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2013, 566. 17 Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Ráció Kiadó, 2010 (Ráció-tudomány). 18 Paul Verlaine válogatott versei, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Pandora, 1926. 19 Antológia Ady Endre verseiből, összeáll. Szabó Lőrinc, Bp., Athenaeum, 1927. 20 A Sion-hegy alatt: Ady Endre istenes versei, összeáll. Szabó Lőrinc, Bp., Athenaeum, [é.n]. 21 Kabdebó Lóránt, „Szergej Jeszenin utolsó éjszakája” = K. L., „Ritkúl és derűl az éjszaka”, i. m., 65–82.

159

személyiségvédelmi-bomlási poétikát is előképzik, amely a Te meg a világban oly igen vonzóan jelenik meg József Attila számára. Annyira vonzóvá, hogy addig nem is nyugszik, amíg át nem írja a maga univerzális modorában. Azaz összefogva az ateista és az istenes tendenciákat. És kialakítja a maga számára az Eszmélet ciklust. (A magam részéről az Eszmélet szerepét ugyanis hasonlatosnak érzem a Babits-ellenes „tárgyi kritikai tanulmány”-ával22, csak azzal a különbséggel, hogy ezt az átpoétizálást a nagyrabecsülő vitatkozás főhajtásával valósítja meg23.) Nem véletlen, hogy már a nyolcvanas években, a rendszerváltás előtt felvetődött egy tanulmányomban a Szabó Lőrinc-i költészetnek ez a másik poétikai lehetősége is 1927től eredeztetve24. Erre érzett rá a költő fia, aki megjegyezte: eddig csak „fasiszta” költőnek tartották apámat, te most még vallásos költőt is akarsz belőle csinálni. Nem, csak azt a költői kettős szólamot, amit korábban monográfiasorozatomban és a Szabó Lőrinc poétikáját összefoglaló nagydoktori értekezésemben egymásutániságban írtam le, azt akarom szinkronba hozni, egymással vitahelyzetbe helyezve. Úgy, amiként valaha, a rendszerváltást követően először opponenseimnek adott válaszomban megfogalmaztam, majd az Osiris Kiadó számára készített pályaképem bevezetéseként leírtam: „Szabó Lőrinc költői és műfordítói életműve a magyar líra kivételes teljesítménye, amelyben a műalkotás nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. Cusanus napjainkban sokat idézett meghatározása Szabó Lőrincre igencsak érvényes, a költőre és a magánemberre egyként: »coincidentia oppositorum« (Vas István magyarításában: »ellentétek keresztezési pontja«). Ugyanez a költő Tao Te King című, 1931-ben írott versének szavaival: »igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz«. Költői szólamaiban önmaga állításaival és beszédmódjával is állandóan vitatkozóként Gottfried Benn és T. S. Eliot társaként tűnik fel, kiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata lehet érvényes, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét.”25 Monográfia-sorozatomban azt a folyamatot írtam le, amelyik Szabó Lőrinc költészetében a harmincas évek elejére létrehozza a dialogikus poétikai paradigmát. Ennek elméleti összefoglalásaként lásd „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” című poétikai 22

József Attila, Az istenek halnak, az ember él: Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről, Bp., 1930. 23 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc utolsó emlékezése = K. L., Mesék a költőről: Szabó Lőrinc-tanulmányok, Bp., Ráció Kiadó, 2011, 125–137. 24 Kabdebó Lóránt, A tékozló fiú csalódása: Szabó Lőrinc költészetének dimenziói, Irodalomtörténet, 1986/1, 103–122. 25 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc pályaképe, Bp., Osiris, 2001. 6. [Interneten a szerző kiegészítéseivel: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=8474& secId=855188&qdcId=3&libraryId=-1&fi lter=Kabdeb%C3%B3+L%C3%B3r%C3%A1nt&li mit=10&pageSet=1]

160

monográfiám erről szóló fejezetét26. Mindennek továbbra is megmaradó érvényessége mellett ki szeretném fejteni az itt leírt paradigma másik oldalát. Azt a poétikai megmegjelenést Szabó Lőrinc 1927-től alakuló költői pályáján, amely bele-beleszövődve a látványosan kifejlődő dialogikus poétikai paradigmába annak minduntalan jelenvaló túloldalaként jelen van a költő pályájában – már annak tudatos megjelenése (a Harc az ünnepért kötet húszas években keletkezett alapverseinek kiigazítása) előtt is. Csakhogy ennek jelenlétét eddig nem tudatos kiegészítésként értelmezte a szakirodalom, hanem inkább csak esetenkénti ellenpontozásként számolt vele. Éppen ezért mostani szinopszisomban a már jelzett korábbi It-beli tanulmányomat, amelyet megírásakor még csak a dialogikus paradigma esetenkénti kiegészüléseként jelentettem meg, ma már, mostani értelmezésem megalapozásaként, az eddig leírt Szabó Lőrinc-i poétika szőttese hátoldalaként, mint annak a paradigmának párhuzamosan jelenlévő kiegészítését olvasom.

26

Kabdebó Lóránt, Költészetbéli paradigmaváltás a húszas évek második felében = K. L., »A magyar költészet az én nyelvemen beszél«: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Argumentum, 1992, 7–35.

161

Karádi Zsolt

A SZELLEM GYŐZELME „Tintafekete víz, tintafekete égbolt, De szívünk, hisz tudod, tiszta, nagy ragyogás!” (Baudelaire)

2003. május 15-én, a Nyíregyházi Főiskolán az intézmény Bölcsészettudományi és Művészeti Kara, valamint a Miskolci Egyetem Doktori Iskolája közös konferenciát rendezett Tornai József hetvenötödik születésnapja tiszteletére. Az elhangzott előadások tanulmánnyá alakított változatait egy esztendővel később Miért sírnak a metaforák? címmel adta közre a Bessenyei György Könyvkiadó.1 A kötetben a költő legendás műfordítását, a Les Fleurs du mal-nak2 A Rossz virágai címmel publikált magyarítását3 a Correspondances-ra fókuszálva vizsgáltam4. Összevetettem a vers Szabó Lőrinc-féle tolmácsolását Tornai változatával. Jelen írásban az Une charogne átültetésének titkait keresem, különös tekintettel arra, hogy az 1991-es fordítás szövege a tizenhat esztendővel később, 2007-ben közzé tett könyvben5 több helyen módosult… 1

Miért sírnak a metaforák? Tanulmányok Tornai József tiszteletére. Szerk. János István, Nyíregyháza, Bessenyei György Könyvkiadó, 2004. 2 A cím mal szavának írásában a francia kiadások, s a szakirodalom is ingadozik. A kötet első megjelenésekor, 1857-ben a szó kis betűvel kezdődött, később azonban hol mal, hol Mal alakban állt. http://fr.wikisource.org/wiki/Les_Fleurs_du_mal. http://www.alalettre.com/baudelaireoeuvres-fleurs-du-mal.php#Pr%C3%A9sentation%20des%20Fleurs%20du%20Malö. Maga Baudelaire 1866. február 19-én kelt szövegében nagy kezdőbetűvel írta a címet. Ld. Martine Bercot: Des Fleurs du Mal au Spleen du Paris, Magazine Littéraire, 2003/3. 23. A mal filozófiai értelmezéséhez lásd Georges Bataille, Baudelaire=G. B., Az irodalom és a Rossz, Bp. Nagyvilág, 2005, 33–67. 3 Charles Baudelaire, A Rossz virágai, Les Fleurs du Mal, fordította Tornai József, Békéscsaba, Tevan Kiadó, 1991. 4 Karádi Zsolt, Kapcsolatok: Baudelaire, Szabó Lőrinc, Tornai József = Miért sírnak a metaforák? i. m. 157-172. 5 Charles Baudelaire, A Rossz virágai, Les Fleurs du Mal, fordította Tornai József, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2007.

163

I. Baudelaire! Az örök titok. A félelmetes, a megközelíthetetlen, az végletek között hányódó, Isten és a Sátán között önnön rémeivel viaskodó pokoljáró mindig vonzott és taszított egyszerre. A Les Fleurs du mal egykori fordítása nyomán a leghíresebb költemények azonban több évtizede bennem vannak: Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád szavai kísértenek, ha életről, halálról gondolkodom. Amikor elkezdtem tanítani a Kapcsolatokat, fellapoztam a Művészeti kuriózumok című gyűjteményt. Kiderült, hogy Baudelaire nemcsak A Romlás virágainak szerzője, hanem izgalmas kritikus is egyben. Később hozzáolvastam a prózai műveket, a kötetek jegyzeteit, a róla szóló tanulmányokat. Szabó Lőrinc, Babits, Rónay György, Gyergyai Albert, Somlyó György esszéin, Réz Pál magyarázatain keresztül próbáltam közelebb jutni hozzá. Aztán rájöttem: bármennyire közismert a nyugatosok tolmácsolása, bármennyire meghaladhatatlannak tűnik néhány költemény magyarítása, az eredeti vers valamennyi árnyalata sohasem adható vissza tökéletesen. Ugyanakkor azt is észleltem, hogy a nyelvek szókincsének, szintaxisának, hangzásnak különbözőségei következtében a magyar szöveg legfeljebb csak megközelítheti az eredetit. Másik nyelv – másik vers. Igaz, mindig lesznek a honi olvasó tudatába beleégett mondatok-sorok. Olyanok, amelyeket nem lehet másképp fordítani. Megbizonyosodtam arról, hogy a fordítás – Szegedy-Maszák Mihály szavaival szólva – „a leglehetetlenebb lehetőség”6; továbbá beláttam: nincs, nem lehet tökéletes és „végleges” megoldás. Rádöbbentem: hogyha összevetem a francia Baudelaire-verset magyar megfelelőivel, akkor vagy a jelentés, vagy a forma, vagy a ritmus, vagy a hangulat, a zeneiség sérül. Inkább azt mondom: nem sérül, hanem más lesz. Az, hogy az új mű beépül-e az irodalmi hagyományba, sok mindentől függ. A ismert tanulság az, hogy minden költészet csak azon a nyelven élvezhető, amelyen született. Leginkább anyanyelven. (Ugyanis csak így észlelhetők bizonyos kulturális – netán antropológiai – és nyelvi kódok, amelyeknek felismerése és dekódolása kultúrához kötött.) Ha igaz, hogy Petőfi Shakespeare miatt tanult meg angolul, Németh László Tolsztoj, Áprily Lajos Puskin miatt oroszul, akkor Baudelaire (meg Rimbaud, Apollinaire, Proust és Duras miatt) érdemes megtanulni franciául… Ady írta 1917-ben: „Pedig Baudelaire-t fordítani, jól fordítani, azután meghalni, pompás program.”7 6

Szegedy-Maszák Mihály, Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülő világban = SZ-M.M., A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Bp., Akadémiai Kiadó, 2003, 12. 7 Idézi Józan Ildikó, Mű, fordítás, történet: Elmélkedések. Bp., Balassi Kiadó, 2009. 166. (Ady Három Baudelaire-szonett címmel az Új versekben tette közzé inkább átírásnak, mint fordításnak tartható munkáit.) Vö., Korompay H. János, Műfordítás és líraszemlélet: Egy félszázad Baudelaire-értelmezései, Bp., Akadémiai Kiadó, 176. Vö. André Karatson, Le symbolisme en Hongrie, Paris, Presses Universitaires de France, 1969. 92-96. Vö. Ildikó Józan, Baudelaire traduit par les poètes hongrois, Paris, Presse Sorbonne Nouvelle, 2009. Vö. uTvgPcl5YC&pg= PA243&lpg=PA243&dq=ildiko+Jozan,+Ady+traduit+par+les+poetes&source=bl&ots=5ocGK

164

II. A magyar Baudelaire bennem sokáig Szabó Lőrinc hangján szólalt meg. A Romlás virágai lapjain Babits kissé steril, Tóth Árpád ellenben túlhabzó szecessziós8 megoldásai miatt maradt távolabb. Szabó Lőrinc9 azonban „szöveghűség” és formai megoldások tekintetében is teljes mértékben elfogadhatónak tűnt. „A műfordítás hálatlan mesterség, de ha jelentős, odakerül a költő eredeti művei mellé, annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat”10 – írta a költő. Igaza volt, hiszen Arany János Shakespeare-je, Babits Dantéja, Kosztolányi Idegen költőkje, Tóth Árpád Shelley-je, Verlaine-je, Poe-ja, vagy Mészöly Dezső Villonja, Rab Zsuzsa Jeszenyinje, Vas István és Radnóti Apollinaire-je része magyar költészetnek. A Les Fleurs du mal klasszikus tolmácsolása csaknem hetven évig számított – felismert ellentmondásaival együtt – a magyarítás aligha meghaladható csúcsteljesítményének. Akkor, amikor Tornai József nekilátott Baudelaire kötetének, még nem sejthette, hogy a hazai fordítástudományban és -kritikában – az irodalomelmélet megújulásával párhuzamosan – számos jelentős teoretikus tanulmány jelenik majd meg.11 Emellett nemcsak a lírai alkotások, hanem az epikai és drámai művek újrafordítása is megindul. Ez a folyamat a mögöttünk lévő két évtizedben olyan opuszokat vont az érdeklődés fénykörébe, amelyek korábban már rendelkeztek kanonizált fordítással.12 Az irodalmi hermeneutika elméletének tanulsága azonban az, hogy 8hE-A&sig=IqcJt2uA1gTrtJg8wZdDDUYpH2Y&hl=hu&sa=X&ei=2AmwU9zsJoOS7AbbmY GIAQ&ved=0CCcQ6AEwAQ#v=onepage&q=ildiko%20Jozan%2C%20Ady%20traduit%20 par%20les%20poetes&f=false 8 Vö. Rába György, Szép hűtlenek, Bp., Akadémiai Kiadó, 1969. 9 Ld. Józan Ildikó, Mű, fordítás… 141-146. 10 Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító = A műfordítás elveiről: Magyar fordításelméleti szöveggyűjtemény. Szerk. Józan Ildikó. Bp., Balassi Kiadó, 2008. 292. 11 Például: A fordítás és intertextualitás alakzatai, Szerk., Kabdebó Lóránt, Kulcsár-Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna, Bp., Anonymus, 1998., Kettős megvilágítás: Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig, szerk., Józan Ildikó, Jeney Éva, Hajdu Péter, Bp., Balassi Kiadó, 2007. Nyelvi álarcok:Tizenhárman a fordításról, szerk. Jeney Éva, Józan Ildikó, Bp., Balassi Kiadó, 2008., Józan Ildikó, Mű, fordítás, történet: Elmélkedések, Bp., Balassi Kiadó, 2009., illetve Klaudy Kinga, Bevezetés a fordítás elméletébe, Bp., Scholastica Press, 1999, Klaudy Kinga, Nyelv és fordítás: Válogatott fordítástudományi tanulmányok, Bp., Tinta Könyvkiadó, 2007, Heltai Pál, Mitől fordítás a fordítás?: Válogatott fordítástudományi tanulmányok, Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 2014. 12 A Hamlet Arany János-féle fordítása több mint száz évig élt, mígnem Eörsi István (1983), Nádasdy Ádám (1999) ismét le nem fordította. De említhetjük az új átültetések közül például a Rómeo és Júliát (Varró Dániel, 2010), Makrancos Kata ( Varró Dániel, 2011), a Szentivánéji álmot (Nádasdy Ádám 1995), illetve a Galgóczy Árpád-fordította Anyegint (1992), a Petri György-féle Molière-drámákat (1995), miképpen Az eltűnt idő nyomában harmadik kötetének (Jancsó Júlia), továbbá Joyce Ulyssesének új tolmácsolását  (Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Gula Marianna, Szolláth Dávid, 2012). De ide kívánkozik Dante Poklának új fordítása (Baranyi Ferenc 2012) és Nádasdy Ádám új szellemű Dante-tolmácsolása:

165

nincs végleges megoldás, mert minden fordítás: értelmezés, s minden szövegelsajátítás – miközben az idegen sajáttá tételében érdekelt – újabb és újabb értelmezést generál. „… minden olvasás az értelmezés végtelen játékába vonva újraírja a szöveget”13 – mondja Józan Ildikó. Tornai is újraírta Baudelaire-t: munkái előhívják azt a gondolatot, amely szerint egy sikeres fordítás esetében „nem a forrásszöveghez való hűség” a legfontosabb feltétel, hanem az, hogy „az átköltés képes-e beilleszkedni a célnyelv hagyományába.”14 Tornai, aki benne áll ebben a hagyományban, művét a nyugatosok teljesítményének elismerésével, ugyanakkor (bizonyos szempontból) velük szemben hozta létre. A Rossz virágainak néhol érdes megoldásai fölvetik azt a hermeneutikai belátást, amely szerint „ahogy nincs egyedül helyes értelmezés, ugyanúgy egyedül helyes fordítás sem létezhet.”15 Az olvasó tudja: minden fordítás átfogalmazás – függetlenül a műfajtól.16

III. Jánosi Zoltán nagy ívű esszéjében, amelyben a Tornai-oeuvre archaikus és kozmikus vonásait a magyar s a világirodalom jellegzetes áramlataiba ágyazva elemzi, az alábbiakat mondja: a költő „Életművének az archaikus értékekre hangoltság, a nemzet és Európa sorsának értelmezése mellett egyik legnagyobb kihívása az ember két arca: a férfi és a nő. Ám nem csupán a nő és a szerelem s az erotika villámlása vonzza, ezt Tornai meghagyja legnagyobb mestereinek: a modern magyar nyelvre általa lefordított Baudelairenek és Adynak.”17 Tornai József többször megírta, mi vezette Baudelaire-hez, illetve ahhoz a merész elhatározáshoz, hogy a kanonizált Les Fleurs du mal-t egészében újrafordítsa.18 A többféle verzió lényege az, hogy egyfelől a francia szerzőben önmagát kereste; másfelől pedig az

http://mta.hu/fileadmin/2008/12/nadasdy.pdf 13 Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i. m., 248. 14 Szegedy-Maszák Mihály, Fordítás és kánon = A fordítás és intertextualitás alakzatai, i. m., 70. 15 Uo. 92. 16 Szegedy-Maszák Mihály, Nemzet, nyelv, irodalom…, i. m., 11. Vö. „minden fordítás is töredék az eredetihez képest…”= Paul de Man, Walter Benjamin A műfordító feladata című írásáról = Kettős megvilágítás, i. m., 264. 17 Tornai József – Jánosi Zoltán, Európa már kevés: Interjú, versek, fotók. Bp., Magyar Napló, 2011, 66. 18 Vö. Tornai József, Leszálltam anyám öléből, Bp., Ister, 2000, 224-236. Tornai József, Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai = T. J., Mágia és metafizika, Bp., Kráter Műhely Egyesület, 1995, 130-151. Tornai József, „Ébred a részeges baromban is egy angyal” = Charles Baudelaire, A Rossz virágai, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2007. 5-6, 11.

166

az elv vezérelte, mely szerint gondolatilag pontosabb megoldásokat adjon A Romlás virágainak verseihez képest.19A pontatlanságokat akarta kiküszöbölni.20 A Les Fleurs du mal egyik leginkább Baudelaire-szerű darabja szerinte a hírhedt vers, A dög, amelyhez Szabó Lőrinc „nagyszerű” magyarítása miatt „alig mert nekifogni.”21 Nos, a híres költemény, az Une Charogne 1844 előtt keletkezett.22 A Les Fleurs du mal 1857-es kiadásában a XXVII. műként szerepelt.23 Baudelaire egész költészete24 belátható innen: az élet rettentő esendősége, a szinte vallásosan imádott Szépség veszendő volta,25 s az e fölötti rezignáció kínzó érzése. Annak a döbbenetes felismerése, hogy az 19

Ld. Tornai József, Baudelaire, az európai…, i. m., 146-148., T. J., Leszálltam anyám…, i. m., 226-228., T. J., Ébred…, i. m., 5-6, 11. 20 Uo. 148. 21 Tornai József, „Ébred…”, i. m., 20. 22 Szabó Lőrinc jegyzete. Ld. Charles Baudelaire Válogatott művei, szerk. Réz Pál, Bp., Európa Könyvkiadó, 1964. 576. A költő később azt írja: az alkotás „Legszélső határait kapcsolja össze a realizmusnak és idealizmusnak; szelídebb modern elődei akadtak Gautier és mások műveiben, de az egész inkább a középkori haláltánc-versek és Villon lelkivilágában mozog. Sokat parodizálták, mint a »brutális naturalizmus« képviselőjét, holott az aristotelesi formák és esszenciák magasságába emelkedik. Flaubert kezdettől fogva remekműnek tartotta, Barrès szerint Baudelaire legszebb költeménye. A 11. és 12. sorban Malherbe Du Perrier úr vigasztalásának egy gondolatát ismétli meg.” Uo. 576-577. A Malherbe-vers 11. strófája képezi Baudelairemű pretextusát: „Même quand il advient que la tombe sépare / Ce que Nature a joint, / Celui qui ne s’émeut à l’âme d’un barbare, /  Ou n’en a du tout point” „Sőt ha váratlanul kettétépi a sír azt, / mi egy volt valaha, / barbár s lélektelen, ki nem kér soha vigaszt, / aki nem sír soha” (Szabó Lőrinc fordítása). ht t p://w w w.b a b e l m a t r i x .or g /work s /f r/ M a l he r b e , _ Fr a n% C 3% A 7oi s _ d e -1555/ Consolation_%C3%A0_M._Du_P%C3%A9rier_sur_la_mort_de_sa_fi lle/hu/19120-Du_ Perrier_%C3%BAr_vigasztal%C3%A1sa?tr_id=585. Baudelaire nemcsak a Malherbe-szöveg egyik fő gondolatára reflektál, hanem átveszi a strófa rímeit is: Le soleil rayonnait sur cette pourriture, / Comme afin de la cuire à point, / Et de rendre au centuple à la grande Nature, / Tout ce qu’ensemble elle avait joint; A Malherbe-sorok az Une Charogne intertextusát is képezik: a mai olvasó számára ez ellenben aligha felismerhető. Vö. Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i. m., 145. Érdemes lenne A Rossz virágait a paratextusok felől is szemügyre venni, hiszen a bevezető esszé, a jegyzetek, a Baudelaire-életrajz, stb. mind-mind hozzátartoznak a műhatáshoz. Vö. Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i. m., 254–264. 23 http://fr.wikisource.org/wiki/Les_Fleurs_du_mal/1857 24 Ld. Robert Sabatier, La poésie du dix-neuvième siècle II Naissance de la poésie moderne, Paris, Albin Michel, 1977. 93-164., Vö. Dominique Rincé-Bernard Lecherbonnier, Littérature: Textes et documents: XIXe siècle, Paris, Nathan, 1986, 377-406., Vö. Danièle Nony-Alain André, Littérature française: Histoire et anthologie, Paris, Hatier, 1987. 271-277., Vö. Dictionnaire de la littérature française et francophone, I. Sous la direction de Jacques Demougin, Paris, Librairie Larousse, 1988, 142-148., Vö. Jean Rousselot, Histoire de la poésie française des origines à 1940, Paris, Presses Universitaires de France, 1991. 78-81., Vö. Marie Carlier, Baudelaire, Les Fleurs du mal: 10 poèmes expliqués, Paris, Hatier, 1985. 25 „Nem tudtam úgy nézni fiatal nőkre, hogy a 80 éves Évák végzetét ne féltem volna bennük”

167

anyag romlékony, a benne testet öltött Szépség azonban romolhatatlan, mert nem evilági, hanem isteni, azaz szellemi eredetű. Baudelaire a költemény megformálásakor a klasszikus francia verstani szabályok szerint járt el.26 Strófáit két alexandrin és két octosyllabe, azaz tizenkét illetve nyolc szótagos sor építi fel.27 Baudelaire nem volt verstani újító, ragaszkodott a tradicionális megoldásokhoz. (Hozzá képest Victor Hugo sokkal több novummal szolgál. Baudelaire közelebb áll Racine-hoz, sőt Boileau-hoz és Malherbe-hez, mint Hugóhoz.28) Az Une Charogne soráthajlásai a francia verstan által az „enjembement simple”, az „enjambement avec rejet”, illetve az „enjembement contre-rejet” formáit mutatják.29 Cezúrái pontosak, rímeinek többsége kimeríti a „rime riche” fogalmát (âme / infâme; lubrique / cynique; superbe /sur l’ herbe; s’ épanouir / évanouir; bataillons / haillons; venir / souvenir; fâché /lâché; grâces /grasse; sacrements / ossements). Elvétve akad „rime suffisante” (vermine / divine, baisers / décomposés), „rime pauvre” pedig nem található benne. A képlet a kényelmes „rimes croisées” (ABAB). A szavak egymásra hatásából eredő érzelmi-hangulati hatások bizonyos szöveghelyek esetében drámaian ellentétezik egymást (infection / passion), másutt megerősödnek: a hetedik strófa (a mű szerkezeti középpontja) musique / rhytmique rímpárja nemcsak a költemény zeneiségére utal, hanem Baudelaire s a szimbolisták hitvallását is megidézi.30 Alliterációk és hanghalmozások gazdag rendszere szövi át a sorokat: ezek természetesen visszaadhatatlanok akkor, amikor a mű átkerül egy másik nyelvbe. Magyarításkor a fordítónak egyéb megoldásokat kell keresnie. Tornai József könyvében több oldalon keresztül idézi fel a költemény tolmácsolásának folyamatát: Balatonfenyvesen kezdte el, abban a hitben, hogy Szabó Lőrinc „nagyon pontosan és szépen ültette át magyarra.”31 A textusok gondos összevetése azonban termékeny tanulságokkal szolgált számára. Legfontosabb elméleti meglátása az, hogy a régóta tisztelt, már-már bálványozott, klasszikussá érett átültetés tartalmaz olyan szöveghelyeket, amelyek nem adják vissza a baudelaire-i gondolatot. Sőt, olykor Szabó Lőrinc nem azt mondja, amit a forrásnyelvi mű. Ekkor vált alapelvévé, hogy „csak az – idézi Baudelaire-t Tornai, megjegyezvén: a költő „a fiatalokban mindig előre látta az öregség irgalmatlan pusztító munkáját.” Tornai József, „Ébred…”, i. m., 19. 26 Vö. http://www.normalesup.org/~bdecornulier/bauv1.pdf http://louis-philippe-pare.metawiki.com/DOC/La_Versification.pdf http://www.ac-grenoble.fr/disciplines/lettres/podcast/sequences/Module_Verlaine/res/poesie. pdf http://www.unige.ch/lettres/framo/enseignements/methodes/versification/vrintegr.html 27 A francia e hang szerepéhez ld. http://www.ac-grenoble.fr/disciplines/lettres/podcast/sequences/Module_Verlaine/res/poesie. pdf 28 Vö. Somlyó György, A fordítás „prae”-jéről és „post”-járól (I), Holmi, 1993/4, 534. 29 http://louis-philippe-pare.metawiki.com/DOC/La_Versification.pdf 30 „De la musique avant toute chose” – írta Verlaine az Art poétique című versében, 1874-ben. 31 Tornai József, Leszálltam…, i. m., 226. Vö. Tornai József, Mágia…, i. m., 147.

168

eredeti szöveg ismeretében formálhatunk véleményt egy fordításról.”32 Az emlékezésben Tornai szinte versszakról versszakra megidézi azt az alkotói küzdelmet, amelyet Baudelaire-rel illetve Szabó Lőrinccel folytatott.33 Szavaiból megállapítható, hogy törekvése a pontosabb értelem-visszaadásért, sikerrel járt. Észrevette, Szabó mely sorokban tett engedményeket a szöveghűség és a fordítói szabadság tekintetében. Néhány ponton a mű értelmezése szempontjából releváns felismerésekre jutott; ha nem lenne furcsa, azt is mondhatnám, baudelaire-ibb lett Szabó Lőrincnél, míg másutt, úgy tűnik, az anyag a végsőkig ellenállt.34 Tornai Józsefnek igaza van abban, hogy a vers első strófáját neki jobban sikerült az eredeti jelentéshez közelítenie.35 Pár sorral odébb megjegyzi: „A negyedik szakaszig nem volt különösebb akadályom.”36 Az ötödik sorban ellenben kénytelen betoldást hajt végre: az une femme lubrique szintagma jelentése buja, kéjsóvár, élveteg, érzéki – esetleg fajtalan – nő. A céda nőcske szerkezet erősebb és hígítottabb a baudelaire-inél: aki lubrique melléknévvel illethető, nem biztos, hogy céda… A tizenegyedik sorban álló rendre jelentése inkább visszaad, mint visszakap; Baudelaire-nél az áll: à la grande Nature (a nagy Természetnek). Tornai kihagyta a jelzőt. A tizenkettedik sor (ami egynek alkottatott) szenvedő szerkezete egyéni lelemény: azzal szembesíti a fordítót, ami megoldhatatlan. Jelesül: a francia nyelvben kijelentő módban hatféle múlt idő létezik; a magyarban egy. A jelzett sorban az avait joint forma a joindre plus-que-parfait-ja.37 A múltbeli előidejűség aligha fejezhető ki magyarul, szükséges tehát az átalakítás. A negyedik szakasz több elvetélt kísérlet után nyerte el végső formáját. (Megjegyzendő, hogy a fűben jelentésű sur l’ herbe szerkezet a rét fölött szintagmává válik, továbbá bekerül a magyar változatba a te drága megszólítás, amely az eredetiben nem szerepel. A Vous crûtes vous évanouir (Azt hitted, elájulsz) helyett álló ájulás környékezett kijelentés olvastán nem tudható, ki küzd az ájulással: a lírai alany vagy a kedves…) „A következő versszakok nem okoztak különösebb gondot”38 – vallja Tornai. A he32

Uo., 227. és Uo., 147. A dolgozatban nem célom Szabó Lőrinc és Tornai József megoldásainak összehasonlítása. Elemzésemben Tornai 1991-es megjelenésű Egy dög, illetve a 2007-es kiadású A dög című Baudelaire-fordításának néhány sajátosságát veszem szemügyre. A Forrásokban közlöm a Baudelaire-költeményt, s annak Szabó Lőrinc-i változatát. 34 Vö. Bárdos László, Az elégedetlenség klasszicizmusa, Magyar Napló, 1992/3. 38. Korompay H. János, „Nec verbo verbum”, Holmi, 1993/4. 598. Tornai nem tartja meg a forrásszöveg azon (XIX. századi) sajátosságát, hogy valamennyi verssor nagybetűvel kezdődik: nála csak a mondatok indulnak így. 35 Tornai József, Leszálltam…, i. m., 227. 36 Uo. 228. 37 Baudelaire a versben a lehetséges múlt idők közül használja (a plus-que-parfait-n kívül) a választékos, csak az írott irodalmi nyelvben létező passé simple-et, a subjonctif plus-queparfait-t (azaz formailag a conditionnel passé deuxième forme-ot), illetve az imparfait-t, a passé composé-t, továbbá a jelen időbeli impératifot, s a futur simple-et. 38 Tornai József, uo. 229. 33

169

tedik egység ellenben több problémára rávilágít. Először is arra, hogy vannak fordíthatatlan strófák, illetve olyanok, amelyeknek csak megközelítő jelentése hozható létre a célnyelven. Ugyanis nem adható vissza magyarul sem a versszak „önríme” (az első sorvégi vague jelentése hullám, a harmadikban pedig a szó melléknévként áll, bizonytalan értelemben), sem az on eût dit que szerkezet.39 Tornai elkerüli ennek fordítását, miképpen a le corps (a test) szó sem szerepel az átültetésben. A vogue két sorvégen, különböző szófajként történő szerepeltetését Tornai József a „hullám / hullán” rímmel „helyettesíti”.) A nyolcadik szakasz jó megoldását követően érdemes szólni a kilencedikről: az une chienne inquiète szintagmát szerencsés megriadt szukának mondani, a strófa harmadiknegyedik sora azonban kevésbé sikeres.40 A nagy kihívás az utolsó három szakasz volt: összességében Tornai Baudelaire-hez méltó módon járt el. A derniers sacrements kifejezés pontosabb fordítása az utolsó kenet. A tizedik szakasz infection / passion rímpárjának jelentés-feszültsége csak úgy közelíthető meg, ha a magyarban a mon ange et ma passion felsorolását a költő megfordítja: szenvedélyem, angyalom. A tizenegyedik versszak igéi futurben, jövő időben állnak (telle vous serez, vous irez): mikor (le) fogsz menni füvek és zsíros növényzet alá, penészedni csontok között – Tornai ügyesen alkalmazza itt az erősítést és betoldást (csontok halmaza). A mű csúcspontja, a tizenkettedik strófa sem valósulhatott meg kiegészítés nélkül: a la vermine jelentése „férgek”. (Az első sorba be kellett illeszteni a kukacoknak kifejezést a szótagszám érdekében; a mangera (enni fog) igéből pedig (a többes számú férgeknek miatt) harapnak beléd szerkezet lesz.41 Megjegyzendő, hogy a baudelaire-i szövegben az utolsó állítmány: j’ai gardé (passé composé: azaz: megőriztem.) És ezen a ponton (Szabó Lőrinccel szemben) feltétlenül neki van igaza: „A magam újrafordítói lehetőségét mégis abban láttam, hogy a »forma és az isteni lényeg« ősi, görög, metafizikai tétele szó szerint megmaradjon.”42 Tornainak valóban sikerült az,

39

Az on eût dit alak izgalmas nyelvtani kérdést jelent. Ugyanis a Les Fleurs du mal 1857-es kiadásában az állt: „On eut dit que”. Ez dire ige passé antérieur-je: ez a forma azt fejezi ki, hogy az ábrázolt cselekvés a passé simple-ben álló igével jelzett események előtt közvetlenül történt. Vö. http://fr.wikisource.org/wiki/Les_Fleurs_du_mal/1857/Une_charogne. 1861 óta nevezett szöveghelyen az On eût dit szerepel; a subjontif plusque parfait alakja. (Ez formailag megegyezik a conditionnel passé deuxième forme-mal). Ld. http://fr.wikisource.org/wiki/Les_Fleurs_du_ mal/1861/Une_charogne A subjonctif plus-que-parfait kifejezheti a feltételes mód múlt idejét. Ld. Karakai Imre, Francia nyelv magyaroknak = http://frantan.elte.hu/dokk/Karakai.nyelvtan.pdf. Azaz: „Azt mondhattuk volna, hogy a test bizonytalan kigőzölgéstől puffadtan megsokszorozva élt.” 40 Vö. Bárdos László, uo. 41 A Leszálltam anyám öléből című emlékezésben egy korábbi változat is helyet kapott: „De mondd meg, gyönyörűm, férgeknek, kukacoknak, / kik majd csókkal vájnak beléd: / én megőriztem a szerelmeim elrothadt / alakját s égi lényegét.” Uo. 231. 42 Uo. „Nyilvánvaló, hogy például az »isteni« helyett a rövidebb »égi« nem tökéletes, de meg kellett vele elégednem.” Uo. 232.

170

hogy a költemény végére, hangsúlyos pozícióba illessze az anyag pusztulásával43 szemben az isteni lényegszerűség apoteózisát. A Rossz virágai verseivel történő, hosszú éveken keresztül tartó munkálkodás azzal járt, hogy Tornai József sokkal alaposabban megismerte és megértette Baudelaire-t, mint előtte bárki más. Ennek a megértési folyamatnak eredménye lett a kiadások elé írt két bevezető esszéje.44 Az életműben való elmélyedés nemcsak a Szépség és a Rossz filozófiájának tanulmányozásához vezette el; nemcsak a bűn és tisztaságvágy, a botrány és gyónás, kicsapongás és bűnbánat, az Anyag és a Szellem dichotómiájának hullámverésében kínlódó költő verseinek rétegezettebb voltára ismert rá, hanem önmaga rejtett énjének felszabadításához is kapott tőle impulzusokat.45 Legtermékenyebb észrevétele az, hogy Baudelaire verseinek „kemény filozófiai hátterük van. Ezért nem lehet és nem szabad a klasszikus hármas csak a szépre, hangulatra épülő fordításait elfogadni.”46 E meglátás jegyében ültette át magyarra a kötet teljes anyagát. Kritikusai rámutattak vállalkozása erényeire és gyöngéire egyaránt,47 azonban elismerték a vállalkozás heroizmusát.

IV. Tornai József A Rossz virágai második kiadása számára néhány helyen finomította egykori megoldásait. A kötet előszavában48 nemcsak saját, Baudelaire-hez vezető útját idézi

43

„…la victoire du génie sur la mort biologique” (’a szellem győzelme a biológiai halál felett’) = Jean Rousselot, Histoire de la…,i.m., 80. 44 Tornai József, Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai = Charles Baudelaire, A Rossz virágai, 1991, 5-39. (Vö. Mágia és metafizika, i.h.), illetve Tornai József, „Ébred a részeges baromban is egy angyal” = Charles Baudelaire, A Rossz virágai, 2007, 5-27. A két esszé összevetése nem képezi dolgozatom tárgyát, ám gyümölcsöző lehetne az első szöveget a 2007-es mű pretextusaként analizálni, felmutatva az (ön)intertextusokat is. 45 „Ma már aligha mérhetem föl, mennyire változtatta meg a példája erkölcsi tartásomat, szemléletemet, esztétikai ideáljaimat; az azonban biztos, hogy semmiben sem volnék olyan, amilyen vagyok, illetve lettem az ő korai mérgei nélkül. Engedékenyből lázadóvá tett, a lelki-érzelmi, idilli szerelemnek megmutatta pokoli, testi oldalát: gyötrelmét, szenvedélyességét. A szépségnek egyéni tiszteletére késztetett, amit csak a vallás nyelvén lehetne kellően leírni.” Tornai József, Baudelaire, az európai…, i. m., 1991, 7. Józan Ildikó könyvében megjegyzi: „A fordítások például fontos kapcsolatot létesítenek a fordító egyéb fordításaival és az »eredeti« műveivel is. De a fogadó kultúra szövegeivel, korábbiakkal és később keletkezőkkel is érintkezhet.” Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i. m., 259. 46 Tornai József, Leszálltam…, i. m., 233. 47 Ld. Bárdos László, Az elégedetlenség…, i. m., Korompay H. János, Műfordítás és…, i.m. és Somlyó György, A fordítás…, i.m. 48 Tornai József, „Ébred…”, i. m., 5-6.

171

fel ismét, hanem az Egy dög fordítását, s az utolsó strófa megoldását is.49 A 2007-es változatban az 1991-eshez képest a költő öt helyen alakított a szövegen. Az Une Charogne baudelaire-i cím Egy dögként került a korábbi kötetbe; A dög lett belőle 2007-ben.50 A második szakaszban a nemtörődöm szót a hányavetire cserélte. A harmadik egység első két sora alaposan megváltozott: az iszonyú szemét helyén málló szörnyűség szerepel; a cuire jelentése azonban közelebb áll az 1991-es változathoz. A negyedik versszak megszüntette a rét fölött szintagmát, s a hogy kötőszót ésre cserélte. A tizenegyedik strófa záró sora (penészedsz csontjaid fagyán) a korábbihoz képest haloványabb; már csak azért is, mert a fagy szó beleiktatása a sorba erőltetettnek tűnik. A poentírozott verszárlatban 2007-re kimarad a hogy kötőszó, s a minden névmás helyén a mindegyik áll.

Egy dög

A dög

Emlékszel, kedvesem, mit láttunk ma az áldón sugárzó nyári reggelen? Az ösvényfordulón, virágos kavics-ágyon egy dög, afféle förtelem,

Emlékszel, kedvesem, mit láttunk ma az áldón sugárzó nyári reggelen? Az ösvényfordulón, virágos kavics-ágyon egy dög, afféle förtelem,

a lába ég felé, mint céda nőcske szokta, míg mérget izzadt s rothadást, tárta ki cinikus és nemtörődöm módra párolgásokkal telt hasát.

a lába ég felé, mint céda nőcske szokta, míg mérget izzadt s rothadást, tárta ki cinikus és hányaveti módra párolgásokkal telt hasát.

Úgy tűzött le a nap az iszonyú szemétre, hogy szinte elégesse ott, így kapja vissza száz darabban a Természet, ami egynek alkottatott.

Úgy sütötte a nap a málló szörnyűséget, hogy már-már lángra kapott, így kapja vissza száz darabban a Természet, ami egynek alkottatott.

A nyári ég szeme, mint kinyíló virágra a gőgös hullára meredt, oly erős volt a bűz a rét fölött, te drága, hogy ájulás környékezett.

A nyári ég szeme, mint kinyíló virágra a gőgös hullára meredt, oly erős volt a bűz, hogy a rétet bejárta, és ájulás környékezett.

49

Uo. 20-21. „Az Egy döggel is úgy voltam, mint Baudelaire többi versével: akárhányszor újraolvastam a fordításokat, mindig találtam »sokkal jobb« jelzőt, rímet, fogalmat, megközelítőbb hasonlatot vagy természetesebb mondatívelést. Maga a cím is kérdéses maradt: melyik helyesebb, az Egy dög (amit végül a kötetbe írtam) vagy A dög. Nem tudom eldönteni: mind a kettő mellett és ellen vannak érveim.” = Tornai József, Mágia és…, i. m., 151.

50

172

A püffedt has körül legyek szálltak dönögve s lárvák osztaga feketén, mint sűrű folyadék, ömlött végig belőle az eleven rongy szövetén.

A püffedt has körül legyek szálltak dönögve s lárvák osztaga feketén, mint sűrű folyadék, ömlött végig belőle az eleven rongy szövetén.

S mindez éledt-apadt, mint tengeren a hullám, gyöngyözött, szökellt, szétesett, és addig vándorolt a püffedés a hullán, míg sokszoros életre kelt.

S mindez éledt-apadt, mint tengeren a hullám, gyöngyözött, szökellt, szétesett, és addig vándorolt a püffedés a hullán, míg sokszoros életre kelt.

S ez a világ le-föl táncolt furcsa zenére, ahogy a szél habot szalaszt vagy mint a gabona, amit szitába téve, ütemesen ráz a paraszt.

S ez a világ le-föl táncolt furcsa zenére, ahogy a szél habot szalaszt vagy mint a gabona, melyet szitába téve, ütemesen ráz a paraszt.

A forma szertehullt, nem volt szinte csak álom, alig kivehető alak, amit majd a művész a rég nem látta vásznon emlékezetből összerak.

A forma szertehullt, nem volt szinte csak álom, alig kivehető alak, amit majd a művész a rég nem látta vásznon emlékezetből összerak.

A sziklák mögül egy megriadt szuka nézett haragos szemével felénk, arra várt, mikor a koncába beletéphet, hiszen abból járt neki még.

A sziklák mögül egy megriadt szuka nézett haragos szemével felénk, arra várt, mikor a koncába beletéphet, hiszen abból jár neki még.

- S te is ilyen leszel, mint az iszony e roncsa, mint ez a fertőzet-halom, két szemem csillaga, édenem napkorongja, ó szenvedélyem, angyalom!

S te is ilyen leszel, mint az iszony e roncsa, mint ez a fertőzet-halom, két szemem csillaga, édenem napkorongja, ó szenvedélyem, angyalom!

Igen, ilyen leszel, gráciák királynője, az utolsó kenet után; vadvirágok alatt, kövér gazzal benőve penészedsz csontok halmazán.

Igen, ilyen leszel, gráciák királynője, az utolsó kenet után; vadvirágok alatt, kövér gazzal benőve penészedsz csontjaid fagyán.

De mondd meg, gyönyörűm, a férgeknek, kik ezren harapnak csókjukkal beléd, hogy én őrzöm minden szétrothadó szerelmem alakját s égi lényegét.

De mondd meg, gyönyörűm, a férgeknek, kik ezren harapnak csókjukkal beléd, én őrzöm mindegyik szétrothadó szerelmem alakját s égi lényegét.

173

* Dolgozatomban a forrásszöveg és a célszöveg szóról szóra való összevetésével kísérleteztem. Tudom, hogy ez ellentmond az értelmezés pluralitását hirdető diskurzusnak,51 azonban közel áll Tornai József önértéséhez, aki A Rossz virágainak a nyugatosokéhoz képest markánsabb, „modernebb” megoldásaival beírta nevét a magyar fordítás történetébe.52 A kötet számos verse (Kapcsolatok, Fároszok, A Szépség, Himnusz a Szépséghez, A macska, Útrahívás, Őszi szonett A kis, öreg nők, Egy mártírnő, Utazás Cytérébe, Az utazás, Leszbosz) nemcsak a Babits-Szabó Lőrinc-Tóth Árpád-féle, kanonizált 1923-as gyűjtemény, A Romlás virágai legművészibb darabjai mellé állítható, hanem önértéke okán is megállja a helyét. Minél többször beszélünk róluk, annál inkább beépülnek a célnyelv hagyományába. A Rossz virágai beleillik Tornai egyetemes érdeklődésébe. Az ő „mágikus iránytűje – írja Jánosi Zoltán – (…) az emberi lét nagy időbeli távolságaiba, a történelembe mutat. Ennek mágikus pontjait keresve mutatója körbeforog a földgolyón, kultúrák, népek, egykori és mai világok, rejtett archaikus zugok szellemi földjeit járja be. Hogy azok tapasztalatainak elvonatkoztatása és jelenbe szűrése segítségével ösvényeket nyisson – nemcsak versei, hanem esszéi révén is – egy karakteresen fölvázolt magyar költészeti útnak és multikulturális érzékenységnek.”53

Források

Une Charogne

Egy dög

Rappelez-vous l’objet que nous vîmes, mon âme, Ce beau matin d’été si doux: Au détour d’un sentier une charogne infâme Sur un lit semé de cailloux,

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyu dög

Les jambes en l’air, comme une femme lubrique, Brûlante et suant les poisons, Ouvrait d’une façon nonchalante et cynique Son ventre plein d’exhalaisons.

nyitotta, lábait cédán magasba lökve, mig izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát,

51

Vö. Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i. m., 252. „…a fordítás története az újrafordítás története” = Henri Meschonnic, Fordításpoétika (ford.: Haas Lívia és Józan Ildikó) = Kettős megvilágítás…, i. m., 403. Tornai könyve beleírta magát a magyar „fordításhagyomány kontextusába.” Vö. Józan Ildikó, Mű, fordítás…, i.m. 258. 53 Tornai József – Jánosi Zoltán, Európa már kevés…, i.m., 69. 52

174

Le soleil rayonnait sur cette pourriture, Comme afin de la cuire à point, Et de rendre au centuple à la grande Nature Tout ce qu’ensemble elle avait joint;

A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött.

Et le ciel regardait la carcasse superbe Comme une fleur s’épanouir. La puanteur était si forte, que sur l’herbe Vous crûtes vous évanouir.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme, a bűz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride, D’où sortaient de noirs bataillons De larves, qui coulaient comme un épais liquide Le long de ces vivants haillons.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élő rongyokon.

Tout cela descendait, montait comme une vague Ou s’élançait en pétillant; On eût dit que le corps, enflé d’un souffle vague, Vivait en se multipliant.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt, a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt.

Et ce monde rendait une étrange musique, Comme l’eau courante et le vent, Ou le grain qu’un vanneur d’un mouvement rythmique Agite et tourne dans son van.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában ütemre forgat a legény.

Les formes s’effaçaient et n’étaient plus qu’un rêve, Une ébauche lente à venir Sur la toile oubliée, et que l’artiste achève Seulement par le souvenir.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete.

Derrière les rochers une chienne inquiète Nous regardait d’un oeil fâché, Épiant le moment de reprendre au squelette Le morceau qu’elle avait lâché.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, mikor ujra lakmározhat a tetemen.

— Et pourtant vous serez semblable à cette ordure, À cette horrible infection, Étoile de mes yeux, soleil de ma nature, Vous, mon ange et ma passion!

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága, te, lázam, üdvöm, angyalom!

175

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces, Après les derniers sacrements, Quand vous irez, sous l’herbe et les floraisons grasses, Moisir parmi les ossements.

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő s kövér gyom burjánzik buján.

Alors, ô ma beauté! dites à la vermine Qui vous mangera de baisers, Que j’ai gardé la forme et l’essence divine De mes amours décomposés!

De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet! Fordította: Szabó Lőrinc

176

Ködöböcz Gábor

„SZEMHÉJAM ALÁ BEFÉR AZ EGÉSZ VILÁG” Az éberség álma és az álom ébersége Weöres Sándor De profundis, illetve Háromrészes ének című versében

Hamvas Béla szerint a földi lét legnagyszerűbb adománya az éberség, amely mindenekelőtt a metafizikai érzékenységet jelenti. Azt a különleges adottságot, amikor az ember a fizikai észlelésen túl a belső látás és belső hallás képességével is rendelkezik. Ennek köszönhetően a szenzualitáson alapuló empirikus tapasztalat metafizikai élménnyel társul, és olyan tudást eredményez, amely újfajta dimenziók felé nyitja meg az utat. Ez a metafizikai éberség Weöres Sándor fokozottan befelé figyelő, belső végtelenre fókuszáló költészetének is jellemző vonása. Magasságszférákat és mélységperspektívákat egybekapcsoló verseiben a divinitás és éteriség a mennybéli, a démoniság és animalitás pedig a pokolbéli terrénumok felé jelzik az irányt. Miközben a Fogak tornáca című vers a kettő kölcsönös feltételezettségét, lényegi összetartozását is érzékelteti: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: / az már a menny. Mert minden körbe ér”. Erre, a kozmikus pillantás képességét is magába foglaló metafizikai érzékenységre reflektál Dsida Jenő Templomablak című versének utolsó strófája: „Ó, titkok titka: / a földön itt lent / belülről nézzen / mindenki mindent, / szemet és szívet/ és harcot és békét! / - áldja meg az Úr, áldja meg az Úr / a belülről látók / fényességét!” A kreatív játékosságból, experimentáló hajlamból, formateremtő ötletességből, nyelvi leleményből soha ki nem fogyó Weöres a szüntelenül szerepjátszó, alakváltoztató, maszkok mögött rejtőzködő, áttűnésekben tündérkedő, állandó tünékenységben és rebbenékenységben leledző, talányos, titokzatos költőként él a tudatunkban. Ugyanakkor az emberiség nagy mítoszait és a keleti filozófiák reveláló tanításait újragondoló költőként, aki a sokféle hatásból és hagyományból úgy teremt egy koherens líravilágot, hogy messze fényekig ellátó, az intenzív jelenlét élményében részeltető, belső végtelenjeinkre eszméltető verseivel látni, érezni, gondolkodni, egyszóval élni segíti az olvasót. Legfőképpen azáltal, hogy mindvégig tetten érni, tudatosítani, elfogni próbálja „a lélek árján fénylő forró igéket”. Ez maga a mágia, és a mágia maga az éberség álma és az álom ébersége. 177

Kevés olyan egységes életmű akad irodalmunkban, mint a weöresi költészet. E líravilág bámulatos koherenciáját, kontextuális összefüggésrendjét a magyar nyelv csodálatos szerkezetét és hézagtalanul zárt, hibátlan logikáját dicsérő paradigmasorral lehetne érzékeltetni, melynek algoritmusszerű elemei a következők: arany, arány, erény, irány. A paradigmasor egyes elemei kölcsönösen feltételezik, erősítik és magyarázzák egymást; közöttük nemcsak asszociatív, hanem szoros tartalmi, logikai összefüggést és kauzális természetű kapcsolatot ismerhetünk föl. A fenti építőelemek az értékjelkép és értéktudat relációjában a weöresi világkép megkerülhetetlen szegletkövei, melyek a költő alapmotiváltságát, lírai attitűdjét, sőt egész létbeli pozícióját is nagymértékben meghatározzák. Weöres művészetfilozófiai érvényű vallomásában napnál világosabban áll előttünk költői növéstervének, idejekorán felismert transzcendenciájának lényege: „Úgy szeretnék növekedni, mint az élő fa: gyökereivel lefelé, törzsével fölfelé, ágaival minden irányba”. Ehhez társítható a Nem szándékom című programadó versben olvasható művészi-emberi altruizmus, mely életre szólóan megfogalmazza a költői törekvést: „Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. / Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem. / Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. / Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem”. Az éberség álmát az álom éberségeként megélő weöresi költészetet leginkább talán teljességigénye és harmóniavágya teszi lebírhatatlanul vonzóvá és igézővé. „Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől távolít” – szól a költői világképet is alapvetően meghatározó hitvallás A teljesség felé című prózavázlatokban. Ez az ars poetica a Weöreséletmű két emlékezetes szépségű alkotásában, a De profundis, illetve a Háromrészes ének című versben is sugallatos erővel és transzparens módon jelenik meg. A hasonló élmény- és gondolatkörben fogant, egymás tőszomszédságában keletkezett kompozíciók között a motivikus és intertextuális jellegű kapcsolódáson túl a lírai alany alapmagatartása és értékvilága teremti meg a szoros összefüggést. Látnivaló, hogy mindkét vers a törekvés jegyében született, a lírai én mindkettőben az örök isteni törvényre figyelve, a legeszményibb vágy- és célképzetek hívószavát követve az otthonosságot, a harmóniát, a létteljességet célozza meg. A vágyakra, birtoklásra, önzésre, rivalizációra és viszálykodásra épülő inautentikus létformával szemben a De profundis és a Háromrészes ének mintha egybe-hangzóan recitálná a hitelesen és érvényesen megálmodott lét eszményi modelljét: „Valósíts meg egyetlen dolgot, Istent! Boldog leszel.” A realizáció eléréséhez, a külső-belső harmónia megvalósításához természetesen az önnön igazi lényünkhöz, a saját tiszta forrásunkhoz való visszatérés elengedhetetlenül fontos. Hogyha muszáj, akkor árral szemben úszva, a pisztráng példáját követve. Mintha csak egymás visszhangjaként szólalna meg és szólítana meg bennünket a két vers archaikus mélységekből feltörő, elemi erővel áradó konnotációja, amely Sri Chinmoy nemrég elhunyt spirituális mester tanítását juttatja eszünkbe: „Ó, világ, ne köss, ne vakíts meg engem; csak engedj szívem törekvő otthonába visszatérni engem!” A törekvő életre éhet támasztó és szomjat fakasztó weöresi ’szívvirágok’ ezek az üzenetek, melyeknél fontosabbat, szebbet és különbet költő aligha adhat az olvasónak. 178

Vékonyka földi jelenlétünk során a cél nem lehet más, minthogy a teremtmény eljusson a teremtőjéhez, hogy a vendéglét során földre néző szemmel, ám égre tekintő lélekkel élve legyen az életünknek középpontja. A vele készült interjúkban Weöres Sándor is gyakran hangsúlyozza a Fennvalónak életünkből való kiküszöbölhetetlenségét, az Istennel folytatott párbeszéd fontosságát. „Költészetem alapjában véve vallásos költészet. Sajátságos istenélmény az, amit művészetemmel kifejezek. Igyekszem abból a szinte megnevezhetetlen tudat alatti kútból meríteni, ahol már nem is igen tudunk éles különbséget tenni a dolgok között.(…) Azon fáradozom, hogy ne gondolati úton, hanem megjelenítés útján az emberiségnek ezt a szféráját hozzáférhetővé tegyem. Nem filozofálni akarok, hanem egyszerűen ebből a szférából megszólalni, hiszen sokszor még a mítoszok is eltakarják az isteni lényeget”. Ember és Isten, egzisztencia és transzcendencia változó intenzitással zajló dialógusa a De profundis és a Háromrészes ének világának is központi eleme. A művekben megjelenő tér és idő nyilván a költői képzelet belső terét és idejét jelenti. Még pontosabban az imagináció által létrehozott emlékterekről és a kontempláció során fölsejlő mitikus, mágikus és kozmikus időrétegekről van szó, melyek az aranykori archaikumtól az apokaliptikus posztmodernig vetítik elénk a költői álom, képzelet és emlékezet fekete dobozának tartalmát. Mindennek a civilizációtörténetre vonatkozó tanulsága – miként az 1959-es keltezésű Történelem című vers is példázza – reménykeltőnek legkevésbé sem mondható: „Mint sarki fény úszkál a lehetetlen, / nincs látomás és minden látomás. / Az ébredés itt, mint az álmodás. // Megismerjük, zárványok jég-keretben, / hogy mindig a valóság hihetetlen:/ élünk-forgunk és semmi változás”. A saját korának történéseivel illúziótlanul szembenéző költő nemigen tehet mást, mint hogy poétafestői és festőpoétai eszközökkel veszi számba (és célba) a létrontás és létabszurditás erőit. A De profundisban elénk táruló freskó részleteiben és egészében is nyugtalanító, drámai, sőt riadalmat keltő: „Itt Istennek barma és virága / tolong egymás elevenét rágva, / szörnyű lakoma. // Jót aligha vártam, mégse hittem, / hogy ily nyomor zsúfolódik itten;(…) Éber-álom félhomálya rajtunk, / így vesződjük mocsár-mélyi harcunk, / honnan nincs kiút: // hisz egymáson élősködve élünk, / más halálán életet cserélünk: / a föld rendje ez”. A kíméletlen tiprás és tipratás bestialitásba átcsapó képei („testvért eszem lucskos gyötrelemmel / s testvérem megesz”) előbb a sorsvállalástól motivált univerzális lírai részvétet hívják elő („hogyha bármit ölnek, engem ölnek”; „lángba légy hull: én vergődöm ottan”), majd a megváltatlanság és megválthatatlanság tragikumából fakadó dilemmát: ki válthat meg a szenvedéstől, avagy ki adhat értelmet neki? A verszárlat drámai módon hangszerelt, komor látomása nemcsak nyugtalanítja, de fokozott éberségre is készteti az olvasót: „Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol, / majd e világmélyi utazástól/ reszketek, tudom. / Menny sem adhat már nekem nyugalmat: / Isten fénye közt is e siralmat/ mindig jajgatom. A De profundis záróakkordja nyomán önkéntelenül is a 130. zsoltár irdatlan mélységekből megszólaló sorai juthatnak eszünkbe: „Tehozzád teljes szívből / kiáltok

179

szüntelen: / e siralmas mélységből / hallgass meg, Úr Isten! / Nyisd meg te füleidet, / Midőn téged hívlak, / Tekintsd meg az én ügyemet, / Mert régen óhajtlak.” Amikor a múzsák különös kegyeltjeként, a magyar Orpheusként és a minőség etalonjaként emlegetett Weöres Sándorra összpontosítjuk a figyelmet, akkor egy olyan par excellence lírikust emelünk a szemlélet középpontjába, aki kivételes éberségével, apollói derűjével, nyelvi erejével és univerzális lírai részvéten alapuló ontológiai érvényű költői igazságával segíti olvasóit a külső-belső harmónia és a létteljesség felé. A költőre irányuló megkülönböztetett figyelem kultúrhistóriai és hermeneutikai szempontból is indokolt, hiszen a szimfóniaszerűen összetett, egyedülálló formakultúrájú Weöres-életmű faggatása közben időben és térben hatalmas távlatokat átfogva lehetünk részesei annak a misztériumnak, amely a tiszta fényű ősi lét romlatlan idilljétől a 20. századi világomlás rettenetéig vezet bennünket. Az egzisztenciális érintettség és az esztétai elkötelezettség okán is mindig megújuló csodálattal s áhítattal veszem kézbe a csöngei mester egybegyűjtött írásait. A róla alkotott kép összetettsége költészetének alaki-formai változatosságával, műfaji-hangnembeli sokszínűségével, világképi-poétikai gazdagságával mutat megfelelést. Károlyi Amy igen pontosan és plasztikusan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a weöresi költészet szimfóniaszerű összetettségéből, az élmény- és érzékenységformák komplexitásából kitellett volna akár egy tucat elsőrangú poéta életműve is. „A jó vers már azelőtt közöl valamit, mielőtt az értelmünkig elhatolna” – írja T. S. Eliot. A sok évszádos esztétikai tapasztalat is azt mondatja velünk, hogy a jó vers először formarendjével, struktúrájával, vizuális megjelenésével, ritmikájával, zeneiségével, hangszimbolikájával és ritmikai szegmentáltságával hat az olvasóra. A vers születése című doktori értekezésében Weöres Sándor is hangsúlyozza a ritmus és hangzás fontosságát, hiszen a vers eredendően dallamként szólal meg, s ahhoz rendelődik a szöveg. „Versírás közben a metrum zsongása szinte betölti a költőt, ez a prokrusztészi munka ritkán kerül nagyobb vesződségbe, a forma többnyire önműködően magába gyűri a tartalmat”. Az alkotásfolyamatból származó tapasztalat a ritmust és az algoritmust illetően az empirikus élettényekkel, a mikro- és makroszintű mechanizmusokkal is szoros érintkezést mutat. Amiként a természetnek, az emberi életnek is van egy körforgásszerű ismétlődésre és ciklikusságra épülő, természetes ritmusa. Ha fölvesszük, tartjuk és harmonizáljuk a ritmust, akkor zökkenőmentesen élünk és tesszük a dolgunkat, ha viszont valami oknál fogva nem tartjuk vagy elvétjük a ritmust, akkor nemcsak a megszokott kerékvágásból, de önmagunkból, saját szerepünkből is kiesünk. Amikor Weöres Sándor a teljességről és a harmóniáról elmélkedik, akkor kimondva, kimondatlanul a természet rendjét és az emberi életet meghatározó ritmusra, ritmikusságra is gondol. Ősrégi tapasztalat, hogy minden külső ritmus – legyen az ráolvasó, dúdoló, hintázó, integető, lovagló, táncoló, dobogó, kopogó, skandáló, mesélő, daloló, verselő, halandzsázó – a belső harmóniát, a nyugalmat, a biztonságérzetet erősítő, végső soron a lelki egészséget védő, méregtelenítő és gyógyító hatású. És akkor itt is vagyunk a költészet mágiájánál, a verszene, a beszéddallam, a nyelv egész embert átható, vigasztaló, földerítő és lélekemelő ritmusainál. 180

A teljesség felé emelő és a harmóniával össze-kapcsoló, jótékony hatású ritmusokról a színművészeti tanulmányai idején egynémely tanára által „botfülű”-nek, „botlábú”-nak mondott Kányádi Sándor egyik legnagyobb hatású, valóban misztériumszerű költeményében – nem kevés malíciával és öniróniával – a következőt írja: „Föl-föllobban / egy-egy dallam, / amit talán csak én/ a botfülű hallhatok, / akiben kézzel-lábbal / mutogatnak a dallamok”. Weöres Sándor egy vele készült interjúban a tartalom és forma kapcsán beszél arról, hogy a magyar költészetben nem nagyon volt jellemző a versszerkezet dominanciája. „Az, hogy a tartalom a háttérből szóljon, és egy látszólag tartalom nélküli zengés, lebegés vegye körül a verset, ez már Valérynek és Mallarménak a hatása”. A költői mű architekturális meghatározottsága, a vers geometriai rendjének elsőbbsége a weöresi életmű egyik legszembeötlőbb vonása. A rövidebb lírai formáktól (Fughetta; Arany kés forog; Négy korál) a Háromrészes éneken keresztül a mitikus fogantatású hosszú versekig (Mahruh veszése; Médeia; Az elveszített napernyő) számtalan példát említhetünk arra, amikor nem a hangzás, hanem a szerkezet dimenziójában dőlnek el a dolgok. A szerkesztettség mindegyik versben nagyon fontos, de a Háromrészes ének esetében kiváltképpen lényeges. Az egy tömbbé szerkesztett Háromrészes ének „valahogy önmagában kering, mint egy naprendszer” – mondja maga a szerző. A zsoltárokkal sok tekintetben rokon Háromrészes ének a dramatikus zenei felépítést követi oly módon, hogy benne a költő bizonyos témákat, motívumokat, fantáziaképeket és értékjelképeket ismétel. Ezek a szövegszervező erőközpontként funkcionáló, vissza-visszatérő elemek strukturálisan az ismétlődéses variációkra és variációs ismétlődésekre épülő mozarti alkotásmóddal mutatnak megfelelést. Amíg azonban a De profundis konkrétan értelmezhető, követhető vers, a Háromrészes ének elmondható tartalma aleatorikus módon képlékeny, asszociatíve sokféle konnotációra nyitott. A költő szavait idézve: „itt minden repülésben és folytonos átváltozásban van, ami a közvetlen érthetőséget lehetetlenné teszi”. Ezen a ponton érkezünk el ismét a vers geometriájához, a már-már matematikai algoritmusra hajazó, nyelvrácsszerű megszerkesztettséghez, ahol a hagyományos olvasás és értelmezés már csak igen mérsékelt eredménnyel járhat. A zenei szerkezetek modellálását követő, a zenei-iparművészeti alkotásmódot kamatoztató Háromrészes éneket a „madárka sír, madárka örül”; a „néz a hatalmas”; a „kinyílik a táj, lehunyódik a táj”; „az élettelen avar is röpül”; a „rikolt a páva veled, tipeg a páva veled” típusú ismétlődéses variációk és variációs ismétlődések emelik át a hangzás dimenziójából a szerkezet dimenziójába. Abba a dimenzióba, ahol a költő nem valamit gondol, hanem verset gondol. A képi világ fogalmi nyelvre való áttétele ezért ütközik a szokásosnál jóval nagyobb akadályba. A Háromrészes énekként ismert, később Harmadik szimfóniának nevezett alkotás a 20. századi magyar líra egyik legszemélyesebben kozmikus és legkozmikusabban személyes darabja. Abban az értelemben is, hogy az időtlenség, az öröklét, a romlatlanság és a

181

költői lakozás örök ábrándját az alkotó- és alakító erők komplex mozgósításával, a legarchaikusabb és legmodernebb költői eljárások segítségével teremti újra. Az 1943-ban megjelent Medúza című kötet kétségkívül legrejtelmesebb, leginkább misztériumszerű verse a Háromrészes ének, amely a lét megfoghatatlanságát a mágikus ráolvasás technikájával, a varázslószövegek imamalomszerű, mantrázó eljárásával kelti életre. A liturgia költészetét a költészet liturgiájaként újraálmodó kompozíció az egymáson áttűnő fények és káprázatok szecessziósan stilizált, sodró képeivel a későbbi, transzcendenciára nyíló nagy Weöres-versek (Mária mennybemenetele; illetve a Rongyszőnyeg-ciklusbeli Te égi gyerek kezdetű) felé jelzi az utat. Utóbbiból álljon itt két strófa: „Idők elején álmodtalak én / virág-ölü mennyei kútnál, / fény sávjai közt, tűz ágai közt/ féltő szívemben aludtál. // (…) Ó mennyi öröm az égi körön! / véltem, nem lesz soha vége! / Most sorsom a föld, hol a vágy üvölt, / s tajtékzik a kínok mérge”. A Háromrészes ének tartalmilag és formailag a hármasság jegyében szerveződik. Már rögtön a lírai hangulatot betájoló első strófa is három sorból és három történésből áll: „Madárka sír, madárka örül, / míg piros gerendái közül / néz a hatalmas”. Ez a formula később háromszor tér vissza s mindegyre újabb és újabb jelentésekkel gazdagítja a művet. Az enigmatikusnak tetsző ’hatalmas’ Beney Zsuzsa ultrahangokra is fogékony értelmezésében mindenekelőtt a Nap, a szív és az Isten képzetét hívja elő. E szerint a ’Hatalmas’ „a kint és a bent egymásbafordulását jelző Megnevezhetetlen, aki a konkrétból a jelképesbe emelkedve azonnal más távlatokat ad a versnek”. Mondhatni a filozófiai vonatkozások, a metafizikai dimenziók, a transzcendens tartományok felé nyitja ki a költeményt. A „madárka sír, madárka örül” a teremtő és teremtmény viszonylatában Reményik Sándor emlékezetes szépségű versének egyik ideillő részletével mutat tartalmi, logikai hasonlóságot. „Istenben az ember sír fel, emberben örül az Isten”. Végső soron az első rész a mozgás és mozdulatlanság, a külső és a belső, az én és a nem én antinómiáira épül. Ez a darab – Babits A lírikus epilógja című szonettjét is megidézve – az énbe zártságnak, illetve a világba zártságnak a verse. A makacs ismétlődések, ismétlődéses variációk is ezt támasztják alá: „míg magad vagy a vadász, meg a vad, / nem szűnhet kerge futásod. / Győznöd se lehet, veszned se szabad / (…) Te vagy a vadász és te vagy a vad / s távol, a hatalmas: az is te magad / (…) Te vagy a vadász és te vagy a vad / s a pálya is, minden te magad”. Az elbír-e engem a világ és elbírom-e én a világot hamleti dilemmáját követően a vers második részében hasonló súlyú problémával néz szembe a lírai alany: mennyi valóságot bír el a költészet, s vajon mennyi költészetet bír el a valóság? Ebben a részben a fönt és a lent ellentététében fejeződik ki az aláhullás, a lehullás, a világbavetettség fájdalma és a meghalás kényszere. A létfölötti és alvilági tartalmak, képzetek és emlékterek oszcilláló szintézisben, szimultán módon történő megjelenítése s ezek színejátszó selyemként való villódzása a költemény egyik legnagyobb bravúrja. Ahogyan Beney Zsuzsa írja „a versnek ez a rétege csupa villogó, gyöngyszínű, irizáló szépség, a szecesszió motívumtárából válogatott képek káprázatos tablója”. Lássunk néhány jellemző szövegrészt, melyek a versbeli szőttes színét és visszáját egyszerre mutatják, ráadásul a „versszőnyeg” szövetét, 182

mintázatát, egész ornamentikáját is hűen illusztrálják: „Rikolt a páva veled, / tipeg az éjbe veled, / elveszti nyúlt vonalát / a futórózsa veled. // odafönn villámló kútnál / remegő gyöngy közt aludtál – / kikkel egy-éjbe jutottál, / mindannyival oda futnál.(…) Ki egét elhagyta, lássa: / habos örvény a lakása, / fedelének éj az ácsa, / sötétség a kalapácsa. (…) Itt minden örömbe / bogárka vész, / s a fájdalom mélye / tiszta méz. / Hét szín mozog itt / és hang-özön: / egyetlen arany-csend / volt odafönn”. A Háromrészes ének bőségszarut idéző sokféle gazdagságában a filozófia, az artisztikum és emocionalitás harmonikus egysége valósul meg. Az éber szerelem öntudata s a véges dolgok végtelen visszfénye mindvégig fő vivőereje a versszimfóniának, de a harmadik részben minden korábbinál szuggesztívebben, atavisztikus mélységekből föltörő sodrással jut kifejezésre az orfikus létezés izgalmával ható nyelvi intenzitás. Még weöresi mércével mérve is fölöttébb ritka az a kegyelemteljes kontempláció, amely az utolsó akkordok „szerafikus gyöngédséggel” megformált, majdnem tárgytalanná szublimált, nyilvánvalóan szakrális élmény- és érzéstömbjét artikulálni tudja. Teljesen természetes, ha az alábbi sorok költői mágiája és érzelmi varázsa mindmáig elbűvöli és magával ragadja a fényre áhítozó s önfeledt ifjúkorára emlékező olvasót: „Tűzhabos, bársonyos tereken át / keresem szárnyának pille-porát. / Ormokon, / kő-fokon / kutatom fátyla nyomát. (…) Jég alatt, nem múló percemen át / őrizem simuló pille-porát. / S a fényben szűntelen / szaladó éveken / tű-fokon / csókolom / ujja nyomát”. A Háromrészes éneket olvasva, annak egészen különleges világába belefeledkezve elemi erővel tolul föl bennem az a tizenhat-tizennyolc éves fiatalember, aki én voltam egykor. Mert ami volt, az van nagyon. Az egzisztenciális érvénnyel megszólító, halottnak hitt rétegeket megmozgató misztériumversnek köszönhetően szárnyra kelt szívvel, a hajdanvolt ifjúság oltalmazó derűjével gondolok vissza életem eme legfogékonyabb, talán spirituális szempontból is legértékesebb szakaszára, amikor nap mint nap érezhettem a szabadság enyhe mámorát, romlatlan szívem örömittas ujjongását, az intenzív jelenlét barátságokban, szerelmekben, vonzásokban és választásokban megnyilvánuló önfeledt örömét. Amikor semmi sem tűnt elérhetetlennek, s amikor minden áldott reggel hálát adtam az új napért, mely szeretetre virradt. Amikor az a bizonyos versbeli ’hatalmas’ valóban a tenyerén hordozott.

183

Márkus Béla

A SZELLEM REBELLISE – Hosszú sorok Tornai Józsefről, röviden ajánlva barátjának, Jánosi Zoltánnak –

A cím: átirat. Változata annak a talán Vasy Gézától származó megjelölésnek, amivel Csoóri Sándort többen is jellemezték. Ha az ő munkásságához illett a „nemzet rebellise” cím, a Tornai Józseféhez, aki hosszú évtizedeken át szövetségese és barátja volt s bizonyára maradt, inkább kapcsolható a tágasabb értelmű elnevezés, a szellem rebellise. Sokféleképpen rebellise, azaz szembeszegülő, engedetlenkedő alakja ő a magyar irodalomnak. Egyik, furcsa önjellemzése szerint: „én a le-föl vágódó düh, / a lázadás vagyok”, írta, Jánosi Zoltán mellett legértőbb kritikusának, Alföldy Jenőnek ajánlva (Egy olvasómhoz). Azért különös látlelet ez költői önmagáról, mert a versek beszélői ritkán kerülnek olyan helyzetbe, amikor hirtelen támadt erős haragjuk szélsőséges ítéletekbe sodorná őket, elragadtatva gátlástalan indulatuktól. Az ösztönös, elemi erejű vágynak, heves érzelmi fűtöttségnek is jószerint csak a szerelmi élet, a szexualitás volt a terepe. S mégis, a szellem rebellise a szerző – nem az indulata fékezhetetlen, hanem a kíváncsisága. A felvilágosodás korának gondolkodóit idéző mohósága, habzsolása a világra vonatkozó újabb és újabb ismereteknek. Hogy aztán, ha tisztába jött velük, lehetőleg rendszerbe is foglalja őket. Utóbbi évtizedeiben szinte mindvégig az volt a vezérlő elve, amit friss, a Magyar Napló közölte esszéje címének adott, Oidipusz követelőző kiáltását idézve: „Meg akarom ismerni származásomat!” Ez a szándék, akarat nyilvánul meg nemcsak a költészetében, hanem az esszéiben, naplótöredékeiben is, méghozzá, ami nagy szó, egységes egészet alkotva. Pedig a származáskutatás nem családtörténeti távlatú – pályája során talált elég alkalmat arra, hogy szüleiről, rokonairól, s egyáltalán, neveltetéséről, szociális hátteréről a legkülönbözőbb műfajú írásaiban számot adjon. Ami nem zárja ki, hogy az összegzés szándékával a legújabb köteteiben is szerepeltessen egy-egy számvetést. „Ha nem egy magammal, a művem idegen, / apám parasztvére dulakodik ma is velem, // anyámtól kaptam a gyerekszivet, / ettől borul soraimra a révület, // ez húzza versem arra a tájra, / ahol az ének istenek tánca, // elragadtatás az ősi igézetekbe / s minden csak virágra szálló lepke” – a Virágra szálló lepke szinte az ars poetica igényével 185

fogalmazza meg előbb is, hogy „mi a költészet”, s ki, mi a költő, „ha van ilyen állat a földön”. „… a kozmosz szül újra s újra” Ez utóbbi kitétel a hétköznapinál is közönségesebb ugyan, mégis többféle sugallatú. Beleilleszthető abba az „elvárási horizontba”, hogy a (poszt)modern költő szabadítsa ki magát a pátosz kötelékeiből, az emelkedett hang helyett az „alulmegnevezések” alkalmazásában lelje kedvét. Fossza meg, ezáltal is, a költészetet minden olyan szereptől, amely egy eszme, egy ideológia szolgálatába állítaná. Ha a verssor csak ezeknek az „elvárásoknak” felelne meg, a szerző akár divatkövető is lehetne. Amiben túllép a „mai kocsmán”, az teljesen rá jellemző sugallat: újabb költészete, pontosabban írói művészete feltételezteti azt az olvasatot is, amelyik a költőember és az állat egylényegűségének, eredete azonosságának hitén alapul. Lényegében azon a filozófiai feltevésen, amely az oidipuszi követelés érvényét is kiterjeszti a társadalom és a történelem előtti időkre – nemhogy család-, de emberiségtörténeti méreteken és arányokon túlra. Végső soron, pontosabban: mindenek előtt a világ keletkezésére, a teremtésre. E tekintetben túlzás nélkül állítható, hogy Tornai Józsefnek, az esszéírónak és a versben (nem bujdosónak, hanem) gondolkodónak a becsvágya nem kisebb, mint költőként választ adni azokra az esszéíróként amúgy általa is megválaszolhatatlanoknak tartott alapkérdésekre, amelyeket Kant a „tiszta ész antinómiáinak” nevezett, és amelyek közül csak az egyik a teremtés egyszeri vagy örökké ismétlődő jellege. Az ettől elválaszthatatlan többi ellentmondás közül épp ennyire izgatja a mindenség végtelen vagy véges volta, a lét elsősorban szellemi vagy anyagi természete, s ezekhez hasonlóan az isten személyes vagy személytelen képe is. A komplementaritás elvét kell alkalmaznunk – javasolja, mintegy önmagának is Az emberiség görbe fája egyik esszéjében, ám miután többféle elmélettel és sokfajta magyarázattal áll elő, ezek mintha csak azért egészítenék ki egymást, hogy a levont következtetés a költészetében eléggé egyértelmű legyen. Az igazán impozáns versgyűjtemény, a csaknem kétezer oldalas Csillaganyám, Csillagapám negyedik kötetében – mintha önálló könyvcím volna – a Tejút-szemfödél előszava úgy foglalja össze ezeket a kanti antinómiákra utaló megállapításokat, hogy a szabad vers beszélője közben le is zár magában, magával egy vitát, új értelmezési lehetőséget nyújtva a későbbi, azaz a mostani kötet címének magyarázatához. „Tökéletesen félreértettem mindent, azaz a Mindent értettem félre – hangsúlyozza –, mikor a Semmiből semmibe című versemet megírtam. Nem a semmiből jövünk, és nem oda hullunk vissza a halálunkkal. De ugyanabba a mohóságba, habzsolásba, ahonnan eredünk. A Minden egyetlen hatalmas és végeérhetetlen zabálás, üzekedés, élethalálharc és szaporodás. A megszűnés, az üresség látszat. Legföljebb hosszabb-rövidebb, újabb nekiiramodást megelőző pihenő. Nem beszélhetünk tehát – mint harminc évvel ezelőtt – céltalanságról sem. A cél és annak elérése egyazon sodrás-fortyogás és habzás. A folyam deltája, a kezdet forrása és a tenger: ez a világ, ez a valami, ez a létezés, a lét”. Ugyanitt egy másik 186

költemény, a Barátaim, barátaim névsora mintegy illusztrációja s tételes cáfolata annak, hogy a tudomány még sem veszett bele a saját bizonytalanságába. Hogy a felsorolás retorikai alakzatára skolasztikus módon is támaszkodó versbeli vallomástevő Thalésztől, Demokritosztól és Anaxagorasztól indulva hogyan jutott el Galileiig, Herveyig, Newtonig, Halleyig és másokig, Einsteinig, valamint a kedvenceiig, Faraday, Rutheford, Fermi, Bohr, Schrödinger munkásságáig. És még tovább, a kvantum-fizika eddigi csúcsaiig, például Planckig, a kettős spirál Crickjéig és James Watsonjáig, a „megszilárdult fény guru”-jáig, Freynmanig, aki a mindenséget abszurdnak nevezte, vagy az ősrobbanás, a Nagy Bumm pillanatának nyomozójáig, Martin Reesig. Végül Groeger Mendelig, az öröklődés sejtjei „körtáncá”-nak láttatójáig. Ezen a ponton, a lajstromozásnak ebben a helyzetében még csak sejthető, ami később mind világosabbá válik, miért vádolják a beszélőt azzal, mint az Ész bajkeverője – rebellise? lázadója? - mondja, hogy „ateista vagy”. A megváltás képzetére rájátszó Nem jött el, aki eljött önmagában is megerősíthetné ezt a vádat. Pusztán a címével is, hát még a határozott állításaival: „A vallásos hazugság perzsel, mint a nihilista/ hamisság, barátom./ Hidd csak el, hogy Jézus, Mária/ egyengette az ország útját”. Ez az ateizmus nyilván abból fakad, hogy a világegyetem, ezen belül a naprendszerünk keletkezésének, teremtésének képzete nem a kereszténység hitén alapszik, hanem a hinduizmusén. Esszében fogalmaz a legegyértelműbben: „helyes a hinduizmusban, hogy a mindenséget és az embert nem teremtette senki, tehát hogy a dolgoknak nincs kezdetük, se végük”. Ide tartozik, amit a Jánosi Zoltán készítette interjúkötetben (Európa már kevés) élete „óriási fordulatá”-nak nevezett, hogy szülőfaluja (másik híres) szülöttje, Baktay Ervin nyomán előbb e vallás és filozófia vonzáskörébe került, majd később tágította ezt a kört a buddhizmus különféle irányzataival, a tibetitől a japán és a zen buddhista irányzatokig. S ha ama versbeli dühnek és lázadásnak valahol föllelhetni a nyomait, akkor leginkább itt, ahogy szinte már a hittérítők elszántságával és ingerültségével utasítja el a keresztény vallás dogmáit. Kifejező erejű a Csillaganyám, Csillagapám utolsó kötetében a vers címe is: A kozmosz dúvad fénye, ugyanígy a lírai én helyzete: egy depressziós öreg úr – a szerzői alakmás? – ül itt ki „a kert végibe. / Se kedve, se ereje nincs, / de muszáj élnie”, mintha mellesleg, ír egy-egy verset is, máskülönben pedig nézi a „milliárd éves holdat, / s megnyugszik, hogy akit / a kozmosz dúvad fénye nemz, / a semmi szemébe vakít”. Ugyanebben a kötetben a Koszorú alanya közli: „nem hiszek szent szövegekben,/ hogy aki megtért az Úrba, // annak csak a végítélet, / a vén természetfeletti ad létet, a Világlélek, / ki a csodákat teremti… // a kozmosz szül újra s újra”. A Négykézlábé: „Mindenki titokról beszél: a pap, / a filozófus, a költő. Semmiféle titok / nincs. A világ egykedvű, és épp olyan, / amilyennek látszik. // … // Hagyjatok békén/ a túlvilági lényekkel! / A földön is van elég / négykézláb mászó bolond”. A titok nélküliség nézetéből a teremtés tételtanítása megszűnik antinómiának lenni, s a hinduizmus hite is dogmának – mintha a modern természettudományok rendre-sorra mind-mind e tétel igazságát, hitelét bizonyítanák. A csillagászat, az űrkutatás felfedezéseire, eredményeire több helyütt hivatkozik. 187

Fejtegetései egyikében nyolcvanmilliárd galaxist emleget, hogy a mienken kívül még legalább ennyi van a mindenségben, óriáscsillagokkal, azaz napokkal, holdakkal, bolygókkal, és hogy a világtérben egyfolytában robbannak szét a régi és születnek az új csillagok. Atomok és naprendszerek formáinak, sugárzásának pusztulásában és születésében, alakulásában, terek és energiák vonzásában-átalakulásában létezünk – írja. Az összegyűjtött versek említett könyvének Csendélet piros ringlóval ciklusa a mottóban, tehát nem a költői túlzások helyén ötszáz milliárd galaxisról beszél, hozzátéve, hogy ez csak az égbolt egyik kis szelete. A Létünk, csodaszarvas ha nem is a magyar ősmonda ellenében, ám az új hazába vezető állat mítoszát mégis elhalványítva jelenti ki: „Világít a Titok / a szemünk mélyébe, / hogy ezer Kezdet van, / s ezer világvége”. Az új kötetnek éppen a címadó verse, a Dobozi Eszternek ajánlott A semmi ellen mintegy szemlélteti, elképzelteti e végeláthatatlan és végeérhetetlen teremtést-teremtődést: „Üdvözlet, galaxisok, / üdvözlet, gömbhalmazok, spirálködök, / farig sörényes menyasszonyok / és vőlegények, ha már összeházasodtatok / hasonmás ősrobbanás-szülők, / szerteszórjátok bolygófiaitokat-lányaitokat / a kék pusztaságos égen, / éljen a héliumlángotok / és a neutroncsillag-ikretek is éljen!”. „Áve, világűrmagasság, / áve, atommagok nyerítése / … / ti a mi elménk taván vitorláztok, / és nem volt kezdetetek és nem lesz kifulladástok” – folytatódik a köszöntés, a modern teremtésmítosz. Vagy inkább születik – verscímet idézve – Az új rigvéda. Itt a máshol már számba vett neveket lajstromozza ismét, Plancktól Bornon át Heisenbergig a múlt század kísérleteinek voltaképpeni kudarcán merengve: „akárhogy igyekeztek, / puskáik elől a valóság királyagancsos / szarvasbikája mindig elugrott”. Részecske az atom vagy hullám, kvantumelmélet vagy a relativitás tana az „imádság”? – tolulnak elő a kérdései, azzal együtt, hogy „nekem meg hogy lehetne véleményem?”. Mint aki mégsem oszlatta el magában sem az antinómiák bizonytalanságát, ismét kérdésbe foglalja a neki nyilván tetsző elképzelést: „Lehet-e agyunk lakója a szuperhúr-elmélet, / vagyis hogy a mindenség tiszta rezgés,/ kozmikus hálószemek ősködi tánca: / se a légüres semmi, se a fallikus teremtés, / csupán a kígyó pikkelyes tekeredése önmagába?”. Hasonló feltevéseknek, feltételes állításoknak a hinduizmus „eredeti” rigvédájában, az időszámítás előtti második és első évezredben keletkezett irodalmi emlékeiben nem volna helye, hiszen a hindu hívők az istenek öröktől fogva létező, kinyilatkoztatott szövegeinek tulajdonították őket. Tornai József új rigvédája annyiban hasonlít az indoeurópai kultúra ősemlékére, a többnyire az istenek kegyéért fohászkodó, illetve kiengeszteléséért könyörgő himnuszok, mantrák, énekelt strófák, mandalák gyűjteményére, hogy vele kapcsolatban is érvényes a szó eredeti jelentése: versekben kifejezett tudás. Ezt a tudást azonban túlzás lenne valamiféle új vallás, például a megújított hinduizmus legfontosabb forrásának tekinteni, mint ahogy az életmód tekintetében sem eligazító érvényű. „… az óriás muszáj-létezés”

188

Nem annyira az élet-, mint inkább a létszemlélet dolgában viszont termékenyítő hatású és újító erejű. Hiszen ha a vers beszélője úgy tudja láttatni a galaktikák közül azt, amelyik a sajátja, a „hazája”, hogy képzeletben követi ennek végtelen alakváltásait, a lét és a semmi között mozgó dolgait, lényeit, akkor a közönyös mindenséget „képezi le”. Akkor – ahogy egy esszé sugallja – a természetnek egyforma részei, alkotóelemei az érkező-távozó állatok, emberállatok, növények, dolgok, csillagfélék, mindenek. Versekben kifejezve, a Csillaganyám, Csillagapám negyedik kötetéből, a Csak a Minden dalol címűből: „Nehéz kősziklának / lágy iszappá ázni, / de könnyebb embernek / atomokká válni. // Amíg az emberhús/ atomokká oszlik, / a szíve, a mája/ fűvé, fává nyílik. // Csont és bőr ősz felé / elmúlik az égen, / csak a Minden dalol dicsőségben”. A Csendélet piros ringlóval címűből: „A napernyővel beszélgetek: együtt/ nőttünk ki egy előző élet Tejút-virágjából”. A legújabb kötetben ugyanazt a szemléletet hordozza a Sárga tél „egyetlen növénytestvérem”-nek nevezett mandulaága. Akárcsak a Mit álmodtál? Ma álmomban…, amely egy verskezdő sor, és így folytatódik: „egy ráncos, öreg fenyőnek / lelke voltam ámultomban // … // s örök életemre áldva/ átlobbant rajtam a tiszta / növényi lét mennyországa”. A keletkezés-teremtés szemléltetésére pedig újabb példa a Mi itt halljuk meg: „Lehűlő csillag. Mi kellett még? / Szén, nitrogén, folyékony víz, / aminosavak, ibolyántúli / sugárzás, óceánok mélye - / és belevillant az első lüktető / sejt a miocén kori fénybe, // hogy megszülessünk: én, te, / a spórák, az uborkalények / és a korallok rózsaszín, zöld bozótja”. A vers beszélőjét a legkevésbé sem áldott hangulat, mennyei érzés járja át, amikor magára az emberi életre mint – ismét verscím emeli ki – A létezés-muszáj egyik formájára tekint. Az utóbbit az Egy olvasómhoz is megfogalmazza: óriás muszáj-létezés, mondja, „minden lénnyel együtt az egész világ”. Ennek belátása a kreatúra-léten töprengteti el az esszéírót, a költői önszemléletet pedig az abszurd és a nyers humor színeivel tarkítja. Az Aranymérleg mutatói szerint annak, hogy megszülettünk, nincs más értelme, mint „fürdés a céltalanban”. A létezés-muszáj képzete a világegyetemet mint valami zsinórpadlást vizionálja, ahonnan bábuként lógnak alá az emberek, akik, „akár más céltalan had”, nyílnak és elkorhadnak. „Ej, nem is hiszek én se / Sartre-nak, se Heideggernek, / hiszen az ősanyák nem / a seggükből eregettek” – csap át alpári beszédbe a lírai én, egyik formáját mutatva az utóbbi évek igen sokféleképpen váltogatott beszédmódjainak, hangnemeinek. Nem hiányzik, természetesen, a komorabb hang sem: ha a létezés nem más, mint „burjánzás”, öntudatlan tenyészet és irányíthatatlan keringés, körforgás, akkor az ember maga a „csőd”, mint az összegyűjtött versekben az Evolúciós… állítja. Hisz a gének, mint a kétfejű borjún, „elvégezték a torzítást rajta”, A Nagy-Nagy Folyón pedig az az archaikus-atavisztikus gondolat hullámzik, hogy „mintha élnék rendesen, / pedig születésem óta/ nő bennem egy holttetem”. E sötéten látás szinte parancsolatként kapcsolja magához – szintén a Csillaganyám, Csillagapám egyik ciklusából, Az utópiák végéből, ennek is a mottójából idézve – Tsungyang Gyatso dalai láma szavait: „Egy: legjobb nem látni, / lét fut s értelme nincs. / Kettő: ne kérdj semmit, / eltűnsz s értelme nincs”. Bár föl-fölvillannak néha más, derűsebb színek, bátorítóbb fények is, azt 189

a gondolatot sugároztatva, hogy a sokféle alakot öltő létezésben az ember természetes megnyilvánulási lehetősége és formája az alkotás, a művész munkája s csele: filozófiát, tudást és (hát) verset lopni a zsinór-világegyetemből (A létezés-muszáj) mégsem hozza el a siker, a teljesség örömét. Úgy van már évtizedek óta – vallja valamelyik prózája -, hogy néhány barátján kívül csak a (számára nyilván csupán a szólásmondásokban létező) „jóistennek” írja, ajánlja költeményeit, az utóbbi időben pedig egyenesen úgy érzi, az üres térbe hangzanak el a szavai. Egy régebbi verse, a Névnapomon szerint „Végre ráhökkentem, / semminek, de semmi jelentése nincsen. // Annak se, hogy verset versre írtam”. És mégis, mintha Tornai József is osztaná Camus véleményét, mintha boldognak képzelné ő is Sziszüphoszt, habár más véttetésű és vágású mitikus alakot idéz meg alteregóként. A Versírás Casanovája kijelentése: „Azért születtél, hogy / mindennek a hangja légy a lét helyett: / a nem-beszélő helyett. Csillagok // és szentjánosbogarak/ szava légy, míg csillagok és szentjánosbogarak / térdelnek torkodba”. Az elmúlás távlata azonban csak az önbiztatás után sejlik föl: „Versírás Casanovája, ne szégyelld / vágyad és termékenységed bujaságát!” E költészet két kulcsszava jelenik itt meg, metaforába burkolva, illetve egyenesen kimondva, a halál, illetve a bujaság. Az egyik esetben azt a kérdést állítva előtérbe, hogy a teremtés örökké ismétlődő jellegének hirdetéséhez milyen halálképzet társul, s egyáltalán, ehhez a képzethez milyen érzelmi viszonyt alakít ki az egyén. A másik esetben a casanovai önkép ötletének kibontása s még inkább, az időbeli változása, módosulása alapján rajzolható meg e költészet sajátos karaktere, az alkotói pálya egészét meghatározó jellegzetessége. Akaratlanul is van valami mellékzöngéje a kijelentésnek, mintha csak csúfondárosan, kegyeletsértő, a magasztos dolgot meggyalázó módon lehetne állítani: Tornai József halálversei utóbbi évei legszínesebb, legélvezetesebb termései. Lehet, amiatt is, mert itt helyreállítja a kanti antinómiák „rendjét”: a létet anyagi természetűnek is tudja, láttatja, de szelleminek is – és mindkét megnyilvánulási formát megannyi alakzatban mutatja fel, hangoltságában sosem a babitsi „ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni” keserves önsajnálatát juttatva uralomra, hanem inkább a játékos-derűs önkisebbítést, a pusztulás tudomásul vételének tárgyilagosságát. Jobbára szenvtelen, belenyugvóan egyetértő, mintsem szenvedélyes, tiltakozóan lázadó ez a hang. Vagy ha harsány, akkor sem a sors, a végzet ellen forduló. Példák, a népdalok ritmusát és szellemességét próbáló régebbi darabok közül. A Sej, dáré, dináré: „Minden napom de kényes, / utam ér a végéhez, / sej, dáré, dináré, / dina, dina, dináré! // Holnap csontom a ráké, / holnapután egy árké, // … // A fejem ha hibádzik, / csak atomom tornáz itt”. A Nem is költő, sejehaj: „Nem jött föl a telihold, / nem jött föl a telihold / a nagy égre. / Csak én megyek egyedül, / csak én megyek egyedül / a sötétbe”. Aztán a Hej, most vége lesz, vége hetykesége: „Mindenki elmegy, elmegy, / agyő, szerelmek!... // Hej, most vége lesz, vége. / De hátha vörös vércse // leszek, megint élő / s vár a madár-menyegző?” Az újabb darabok, A semmi ellen kötetből. A népnyelv fordulataival élő Akácfa beillene csujjogatónak vagy betyáros gesztusú kurjantásnak is, a táncszavak családjában: „Harasztiba keresik az akácfát, 190

/ amék alá Jóska költőt elássák”. A Nevettem a koporsóban álma mintha a Lombokat mészárló szél kíméletlen közönye ellen gomolyogna, ez utóbbi vers négy sora pedig a félelem és a fájdalom tárgyiasítása, személyesből a személytelenbe emelése volna: „Valami vén, szeszélyes / hatalom nem engedi, hogy jajgatva / keringjenek lombokat mészárló / szél kezében a madarak”. A kötetet sűrűn átszövő imitációk, parafrázisok sorából kiválik az Arany-versre, a Mindvégigre rájátszó Leszek újra tajték. Erről nem tartható, hogy „csak hangköre más”, és hogy kitart a dal mondásának, a vers írásának értelme, szerepe mellett. „A narkót, a narkót / zúdítsd beleidbe, / ha húz a halál. / Végperc-nyavalyától / megmenthet a mámor: / kiolt a homály” – biztatja, nem az alkotásra, hanem, a szleng természetességével, a szenvedés elviselésére magát. Annak tudatában, a tajték többértelmű fogalma révén mégis csak feltételezhetően, „hogyha megóvhat / a kíntól, narkómat / nyelem boldogan, / s leszek újra tajték: / más vizekre hajt még / a kozmosz-folyam”. Miközben a víz, a folyó a mitopoétikus hagyománynak azt világtengerét is felidézi, amelyből a föld és tágabban az egész kozmosz keletkezett, vagyis miközben visszautal minden létező ősi, kiinduló állapotára, aközben cáfol, tagad is egy másik mítoszt: a kereszténység feltámadás hitét. Több vers beszélője is megfogalmazza, amit Nyíri Tamás katolikus teológussal vitázva az esszéíró Tornai József expressis verbis kimond: nem vehető komolyan, hogy a halál utáni életet csak valamiféle testi formában lehet elgondolni („Meg akarom ismerni származásomat!”). Nem hisz tehát a Biblia ama tanításának sem, hogy az ember Isten irgalmából majd újból életre támad. Az ő Himnusza (a Csillaganyám… kötetből), az új rigvédájába valóan, részleteiben így hangzik: „Testem szemetjét visszaforgatod, / és az újra virágozni fog // egy légyben, újszülöttben, almafában, / kezeid vér-ütős varázslatában // … // atomok-, sejtek-, gének-zúgta himnusz, / a teremtés nádasában így futsz / … / bolondul ismételve-beleavatva/ kezdeteid e részeg forgatagba”. S ehhez még a kozmosz-képzet, a Spirálködből-spirálködbe-út: „Végtelen út ez, / nem tudtad? Spirálködből-spirálködbe-út. / Aki halálában úgy tesz, / mintha meghalna, tébolyult”. Mint A semmi ellen több helyén, a nonszenszbe fut itt is a gondolat, nem a perlekedés szándékával azonban, ahogy a Nem mint szégyen teszi, a mottóban idézett Weöres-sorokkal vitázva. „Csak az ember bánta meg, / hogy a múlás szállta meg. / … / A tudást, hogy halni kell, / mint nagy szégyent tűri el” – a csattanóban ezzel felesel, talán Arany János előbb hivatkozott versének hitétől is erősítést nyerve a vallomástevő: „Nem dobom el örökségem, / verset ír addig kezem, / míg a vérem (nem mint szégyen!) / szétömlik a réteken”. Újra a folyam képzete a tajték után, de előbb még a vércséé, a légyé, az almafáé, az atomoké, a sejteké, a Mi itt halljuk meg szavaival: „velünk itt egyesülnek / madarak, tigrisek, mamutfenyők, zsályák”– megmutatkozik a lét tárgyiasult anyagi természete. A létezés, illetve az élet szellemi természetéről hasonló hangsúlyokkal beszél mind a költő, mind az esszéíró. A fizikai és pszichikai tényezők, összetevők eltűnése után megmarad, ami nem keletkezik, és nem is enyész el, nem áll részekből – elmélkedik, a hinduizmustól ihletten Az emberiség görbe fája egy helyén. Az átmanban, az Egyetemes Szellemben jelölve meg a maradandót, az állandót, az Abszolút egészt. Az az esszéiben 191

tételesen kifejtett elképzelés, amely Platón ideaelméletének, a lélek külön létezésének elutasításán alapul, az emberi lényeg három dimenziója, a test, a lélek és a szellem halál utáni összeomlását feltételezve a léleknek és a szellemnek az eszmévé, abszolúttá, azaz semmivé válását állítja. Így szemlélve, vagyis megtéve – amit a lengyel katolikus filozófus, Kolakowski könyvének, a Metafizikai horrornak tulajdonított – a „nagy távlatú lépést”, az Abszolút azonosítását a Semmivel, a verskötet címe sem tiltakozást fejez ki. Nem hadakozásra vagy szembeszegülésre hív fel „a semmi ellen”. Illyés Gyula posztumusz verseskönyvére hivatkozva: ha „a Semmi közelít”, az sem a semmivé válást jelenti, hanem mint az előbbi példák mutatták, a valamivé változást, burjánzást. Megjegyzésre érdemes, hogy épp itt, az abszolúttal egyenlő tett semmi révén lehetne kitágítani az értelmezés mezejét. Mégpedig egyrészt József Attila egzisztenciális magányának, „A semmi ágán ül szivem…” érzetének korábbi költészettörténeti nyomait kutatva, s eljutva legalább Csokonai Vitéz Mihály egyik töredéke, a Dr. Földiről látomásához, a „Látod-e, mely kicsiny itt a föld, /…/ lóg a nagy semminek ágán” képéhez. Másrészt eljutva – a Bibliához. Jelesül Jób könyvéhez (26.7.), ahol a halálra készülő Jób ezt mondja az Istenről: „ Ő terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé”. Ide kapcsolható, hogy Tornai József szerint minden vallás helyesen hirdeti: a világnak van olyan „szellemi mögöttese”, amelyet nem lehet a természetből levezetni – a halott szelleme eggyé válik a természet vagy a mindenség állandóan teremtő szellemével. S az égitestek, az elemek, az atomok, az állatok, a szerelmek e tekintetben éppúgy teremtmények, mint egy műalkotás, egy szobor, egy vers. A köztük való különbségtevés azonban elképzelhetetlen „a szellem megfigyelői posztja” nélkül. A lélek azonosulhat a személyiséggel, az Énnel, a testtel, a megszűnővel – különíti el egy gondolatfutam az emberi lényeg hármas dimenzióját -, a szellemnek azonban meg kell tartania a távolságát tőlük, „ő” csak az átmannal, a világszellemmel azonosulhat, mivel kezdet és vég nem létezik a számára. A szellemnek erről az örökkévalóságáról versek is szólnak, persze. Az idő urai, például: „Lebegni kezdtem, lebegek életem/ és Csillaganyám-Csillagapám között, / nem az emberek és a semmi között,/ nem az évek és a másodpercek között. // Mert az idő urai mi vagyunk, / a Napok elégetnek, de amit gondolunk, / nem hamvad el. // … / Minden emlékezet”. Az Itt Buddhák égtek a kék mesékben: „mi fontosabb: az, hogy az ember / szétfolyik a radioaktivitásban, / vagy értelem marad?”. Az űr, a segítség a kedvelt soráthajlással, ritmustöréssel: „Hamvaid őrzi a földben a csönd, / én még mindig azt lesem idefönt, // mikor ér engem is el a könnyebbik lét- / mód, a semmi, az űr. A segítség”. S az új kötetből az Én meg sötéteimbe: „’Elhiszed, hogy nekem vakító angyalok / ülnek a vállamon?’ ’Nem lehetetlen, // az ember millióéves lelke tele van / fölrajzolhatatlan álmokkal, szellemekkel, / mindegyikben ott forog egy-egy naprendszer”. A Beszélgetek a lelkemmel: „Te, aki hordozóm vagy, / engedj akaratomnak. // Ki viszel-tartasz engem, / ne harcolj húsom ellen. /…/ mi egy Tejútról jöttünk, / egy Nap-isten fölöttünk, // egy kozmosz szőtte irhánk /…/ igen, mondja a lelkem, / meghalni lehetetlen”. És a költészet mint a teremtő szellem bizonyossága, a halál utáni élet hitével együtt: Az utolsó szó:

192

„Ha versek nem hívnak, / hogy meg ne nyugodjak, / szétoszlom génekig / új életre holnap”. „… hányszor ragadott a téboly” A versírás Casanovája mint önkép az érzéki-szerelmi vágy és költői termékenység bujaságának tudomásul vételén, illetve kiemelésén alapult. Körvonalai, ám még halványabban, kirajzolatlanul ott voltak már a Vadmeggy vallomásaiban és fejtegetéseiben is, éles, határozott vonásokat azonban csak az utóbbi időkben kapott. Az emberiség görbe fája, aztán a Léda megerőszakolása esszéiben, gondolattöredékeiben, eszmefuttatásaiban, majd a tizenhat kötetnyi költeményt magában foglaló Csillaganyám, Csillagapám negyedik részében, nem utolsósorban pedig A semmi ellen lapjain. Lehet, már a kezdetektől megvolt az akarat és az igyekezet egy ahhoz hasonló saját(os) szerelemfilozófia, sőt -ontológia kialakítására, mint amilyent a mindenség és a teremtés dolgában megteremtett magának, ezt azonban cáfolni látszik, hogy a Vadmeggyet utólag mint vallomást nevezi meg, jellemzőjének mondva: szerelmet sarcol benne, házasságot. (A Léda megerőszakolása hátsó borítóján ír erről, az első esszékötetéről szólván, holott az Az ihlet sötét és világos foltjai volt, két évvel megelőzve a szerelem és házasság könyvét.) Ha sarcolt, akkor – az értelmező szótár magyarázatát követve – a legyőzöttekre (vagy a legyőzni vágyottakra) természetbeni szolgáltatást vetett ki. Mégpedig olyat, amelynek az elvégzéséhez-teljesítéséhez az örömelvűség jegyében mintegy a magatartásuk módját, rendjét megszabó „irányelveket”, tapasztalataiból levont tanulságokat is rendelt. Utólag tűnhet fel az is, hogy a Vadmeggy, ez az irodalmunkban valóban szokatlan őszinteségű, szókimondó, a szerző szerelmi és házassági erkölcsét kialakulásában szemlélő könyv szintén a feloldhatatlan ellentmondásokból indul ki. Alföldy Jenő pontos megfigyelése kiterjeszthető: kétosztatú a világ már itt is, ám a kanti tiszta ész antinómiáinak feltárását csak később követi a Tornai-féle tébolyult, tajtékos ész elemzése, a verscímbe emelt „libidó-egyetem”-en (az összegyűjtött versek És hosszú gyászkocsik ciklusából a Nemes Nagy Ágnest idézve) az ember „skorpió-természeté”-nek tanulmányozása. Így jut el addig a frissen megfogalmazott tételig, amely, persze, egyáltalán nem hat a váratlanság erejével, hogy az ember „csak kis részben értelmes lény”. Hogy – Molnár Tamás A pogány kísértés című könyvéhez tett Hitel-beli észrevételei szerint (Kereszténység, mítosz, racionalizmus) – sokkal erősebb benne az ösztönök késztetése, s mindennél általánosabb tán „a birtoklási ösztön”. A tegnapi versek közül a feleségének ajánlott Jázminvirág mintha pontosabban fejezné ki ezt az ösztönkésztetést – „háborúztunk hamar ésszel,/ mégis-mégis becsüléssel” –, mint a vallomásos könyv utószava, a legnagyobb antinómiának mondva, hogy „a szerelem mindig drámai, konfliktusos léthelyzet”. Ezzel az általánosítással az elvontságok olyan régiójába emelkedik, olyan ontologikus magasságokba, ahol csakugyan nem lelheti, még ha a harmóniakeresés juttatta volna is oda, egy emberpár összhangját, bensőséges viszonyát, netán boldogságát, idilljét. Szabó Lőrinccel állíthatnánk, akinek létszemlélete, életfelfogása bizonyosan benne talált 193

a leghűbb követőre, hogy „túlkevés az Egy Igazság”. Másfelől, az életmű egészét nézve viszont túl sok, hogy az isteni gondviselés biztonságának és a krisztusi megváltás bizonyosságának elvetésével együtt kétségbe vonja a szerelemben való eggyé válás misztériumát és hitét is. Nagy metafizikai-ontológiai kérdést látva ott is, ahol a tapasztalati világ föld (és test) közelsége esetleg nem azt kérdeztetné vele, hogy „valóban az egyetlent, az egyedit keressük a másikban, vagy az ezek mögött rejtőző végsőt, univerzálisat”, hanem áradoztatná, olyan hévvel, ahogy például a Szabó Lőrinc-vers, a Szeretlek vallomástevője lelkesül. Alkat, hajlam, vérmérséklet és véletlen, sors dolga is, hogy – mint a Te meg a világ-beli párvers, a Melletted beszélője sorolja – bukásnak, butaságnak, esküszegésnek, üzletnek, bűnnek, állati kényszerűségnek látta- s látja-e a szerelmet, habzsolva kéjeit, megtelve csömörrel és szeméttel, ám minden kínját és undorát elmulasztva, megszüntetve érzi, ha a másik vele van. Mint ahogy alkat s elhatározás dolga az is – a költőelőd szavainál maradva –, hogy meg akar-e ismerni minden emberit, ha üdvözít, ha pokolra taszít, hogy a Börtönök gépészének hiszi-e magát, aki saját szerkezetének börtönében vakon tesz-vesz, és a sötétben egyszer majd elrontja magát, vagy hogy Tao Te Kinggel vallja-e: igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz. Választás kérdése, ki hová nyúl: egyfelől vannak a szerelem kézzelfogható vonatkozásai, másfelől pedig futtatja magát az eszme, kérdésként állítva, amit a Vadmeggy is felvet, vajon a misztikusok, a vallásalapítók nem azért fordulnak-e el a szerelemtől, „mert tudják, hogy csak az abszolút, az univerzális léttel való kapcsolat lehetséges és maradandó”. Utónézetből valóban úgy látszik, mint azt a Nemes Nagy Ágnes emléke előtt tisztelgő vers mondja, hogy a költőnő „Szeretsz, szeretlek, mily reménytelen” fölsóhajtását követve szemfödőt húzott Tornai József is a szerelemre. Mindennek ellenére sem az esszé-, sem a versköteteit nem lepi be a gyász temetői hangulata. Ellenkezőleg: a hangvételben csupa sikamlósság, kétértelműség, játékosság, vaskosság; szókimondás, minden pedagógiai célzatosság híján. És frivol önszemlélet, enyhe gúny és szégyen, önsajnálat nélkül, főként, ha annak taglalására érez késztetést, amit a poétaasszony huszonéves korában ekképp észrevételezett: „oly iszonyú és céljavesztett, / mint öregedő férfitestek!”. Fanyar hangulatúra sikeredett már az összegyűjtött versekből is több, így az Íjam vagy a Libidó-egyetem. Az előbbiből: „Íj nélkül az íjászversenyen: / él bennem, még él a szerelem. / Szép vagy ruhástul, még szebb meztelen, / de nekem nincs már fegyverem. //…// Elvesztettem, mi büszkeségem volt,/ ami maradt, az már csak seb, szégyenfolt”. Az utóbbiból: „Ötven évek alatt vad kilenc szerelem: / ez az én libidó-egyetemem. // Nyolcvan vagyok, és már csak az álom / fon össze néha nősténnyel az ágyon”. Ezek mellett a nonszensz játékos ösztöne, parodisztikus hajlama élteti például a Nyolcvanharmadik születésnapomra képeit, szójátékait: „Árnyékszéken szült a szél. / Tátogsz? Nesze sült egér! // Később aztán asszonyokkal, / hol kézzel, hol vakondommal (vak ondómmal!) / bűn ajtaját feszegettem / vadszőlőnél véresebben”. Az újabb kötetből ide illik a Sejtelmeink a Holdon, nyilván nem a közhelyes „Én meg sose voltam még olyan boldog” vagy a „még ha százszor is megérdemeltem” fordulatai, s nyilván nem a pakurafolt lemosásának dunai jelenete miatt, hanem a nyitóképek metaforái okán. A jelenről: „Hogy szeresselek 194

én, az eunuch? / És én?, aszalt áfonya vagyok az ágyon”. S a jövőről, a halál utáni életről: „Te bolyhos nyest leszel, én szőlőgyökér:/ nem várunk, míg megszólalnak a harsonák!”. Első pillantásra talán nem látszik, hogy a Casanova-kép kontúrjai éppúgy áttűnnek e (szöveg)helyeken, ahogy a retusálás foltjai is szembetűnnek másutt. A kilenc szerelem „kategorizáló” utalása egyrészt, amihez az esszékben, naplójegyzetekben, versekben névsor is társul, a Léda megerőszakolásában például így sorolja a kedves neveket: Irén, Éva, Kati, Teri, Gyöngyi, Ildikó, Emese, Klári, Erzsi, miután Baudelaire-t idézte: A szeretet (szerelem) prostitúció, mégpedig egy különös okfejtés szerint azért, mert imádni annyi, mint föláldozni és szétosztani önmagunkat. A retusálás többek között Az emberiség görbe fájában mutatkozik, ahol azon elmélkedik, hogy mivel az írás, a vers miatt kapaszkodik a nőkbe, az írást kell abba hagynia, hogy megszabaduljon a nőktől, a szépségtől, a szerelemtől, a szexualitástól. A gondolatmenet ott folytatódik, ahol az esszéíró költői túlzásokra ragadtatja magát, azt állítván, hetvenéves koráig „mindig ’súlyos’ szerelmes voltam, egyfolytában, megszakítás nélkül”. Amit hozzátesz, mintegy magyarázat is lehet: „Ha vers, ha szerelem, akkor a tébolyig túlozzon az ember: ezekben a ’műnemekben’ ez a dolga”. Úgy látszik, ezáltal érvényét veszti a korábbi, az antinómiára vonatkozó axiómája, hiszen a drámai, konfliktusos léthelyzetet mégiscsak meg-megszakította egy-egy, az újabb versek szerint jobbára már csak az emlékekben és az álmokban kísértő szerelmi beteljesülés. További két költeményt, az Ananké koszorúját és az Úgy éget halálunk csókját egymásra vonatkoztatva az is fölsejlik, hogy a végzetet a két lírai én maga idézte-igézte magára. A végzetet megszemélyesítő görög istennő emlékét idéző vers zaklatott vallomás az itt névsorba nem szedett szerelmeknek: „Mind a kilenc virradatnak,/ az én bűnös kilencemnek/ volnék most is karám-rabja, / ha futva nem öregszem meg //…/ Bűvös ajándék, hogy boldog / csikó-futásom a végig / (mennyi időm van még?) kilenc / asszony-szenvedélytől vérzik. /…/ Vágy, miért küldted ellenem/ mind a kilenc szeretőid? /…/ nem tudtam, a szerelemnek / bármelyik fájáról szedik, / gyümölcsei megmérgeznek”. A fertő-tánc és a gúny-gyönyör összetett fogalma eleve feszültséget teremt a bűvös ajándékéval, mint ahogy a karám-rabságé is a csikó-futással – mintegy annak bizonyságául is, hogy a szerző igazi önismeretre és önértékelésre vallóan tartja (múzsája természetéből következően) alkotó művészete fő jellegzetességének a paradoxia ábrázolását, a dolgok paradox voltának végleges fölismerését. Noha egy naplójegyzetben az etikánkat másodlagosnak mondja a létünkhöz képest, kijelentvén, „nem morális, hanem ontológiai-antropológiai probléma vagyunk”, néha-néha mégis belopózik a verseibe egy-egy morális ítélet, szempont. Az Úgy éget…-be is: „Így lopóztam versről versre, / ha szólított egy-egy öl, / tudtam jól a bujaságról, / hogy hang hív mélyeiből. // Most öregen visszanézve: / éjtelen is éjszakám/ úgy látom, mint ősvirágzást / a gyönyörök oldalán. // Mára minden, minden emlék, / hajnalban gondolkodom:/ hányszor ragadott a téboly/ túl a galaxisokon”. Nem várható, hogy a szexuális elragadtatottságról, a szerelmi beteljesülésről A semmi ellen fog számot adni, még ha a Casanova-kép mellé oda rajzol is egy másikat. A bujaság-királyét (Bujaság-király-királynő), az Istenkislány csipkéibe fulladóét (Istenkislány, emlékszel-e?), a társat négykézlábra állítóét 195

(Háromszor is sikongva) vagy azét, akire „a hangod lángja rám csapott, / hogy eszem is lobogjon” (Mint születést a gyász). Az érzékiségnek e szinte érzék fölötti, önkívületi állapotához képest a Körbeszaladva a boldogságtól alaphelyzete már-már földhöz ragadt, s minden képtelenség azután, a felfordult, fejére állt világ minden képzete abból fakad, ami a vers varázsát adja, hogy ugyanis titok marad, mi vagy (persze) ki okozza ezt a pillanatnyi boldogságot. A megfejtés aligha az, amit a korábbi kötetben az Egyetlen virágzás van fogalmazott meg: „nincs dicsérendőbb/ dolgunk, mint a nemzés csodálata./ Sehol más haza”. Az utóbbi versek két irányba is tágítják az értelmezés tartományát. A létfilozófiai antinómiák után a történelmi-társadalmi ellentmondások, ellentétek irányába, egyfelől, másfelől viszont a nemzés csodálata után az emberi élet dicsérete, sőt áhítata felé. Az előbbire A semmi ellen alig-alig vállalkozik, talán csak a városneveket elősoroló Nyakörv vonható ide, a „Jaj, zászló lettem e szél-zúgatta hazámban!/ De a nyakörv, Haraszti, ahol megszülettem,/ csak fájt, fojtogatott letépni-lehetetlen” panaszos büszkeségével. Esetleg A XXI. század költői, a Petőfi-parafrázis, amelyik a „Kolduljon hát, mind, aki költő!” keserűen tréfás felszólításával is gúnyos megoldását ajánlja annak a paradox helyzetnek, ahová az irodalom ez ezredfordulón jutott. Nem a vers formáját, rím- és ritmusképletét, nem is a szókészletét, hanem az alapul szolgáló képet nézve parafrázisnak tekinthető a régebbi kötetből a Tolókocsis Magyarország. Arra a Bibliából származó képre épít, amelyet talán Ravasz László használt először a trianoni Magyarország metaforájául, hogy olyan ugyanis, még alakjában is, mint egy megcsonkított emberi test. „… visszaforr-e hús és csont rád, // amin isten sugallott át / s Trianonban levagdosták. // Ronccsá kellett, szörnnyé lenned, / kéz és láb nélkül végezned. // Jó szomszédok vásták lelked, / Napot-Holdat is levertek” – szól a kérdés és hangzik a vád, itt még nem akkorra erővel, mint a Xenofóbiában, amely ezzel együtt okkal tartható a Szózattal vitázó versnek. Prózába tömörítve a vita lényegét: a sírt, hol nemzet süllyed el, már a Tóth Árpádversben, az Aquincumi korcsmában sem olyan népek veszik körül, kiknek szemében gyászkönny ül, hanem akiknek „idegen, jövendő, messzi” lánya itt „dől le nászra”, s az „árva / Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan”. A Xenofóbia az Illyés-vers, a Gyűrűk kétségbeesését szólaltatja meg, azzal a különbséggel, még nagyobb nyomatékot adva a kilátástalanságnak, hogy a „Gyűlölet izzó gyűrűjé”-t nem három, meg nem nevezett nép, hanem egyedül a magyarság körül látja szikrázni. Ami remény fölsejlik, az is csak annyiban, hogy a megszólított, itt is megnevezetlenül hagyott népek válaszolnak valamikor. Arra az indulatos vádbeszédre, hogy: „Nem ismertek belátást, / szomszédi rossz szokást mást, / csak mocsár-gyűlölettől / fröcsögő átkot-rontást. // Hörögtök: e pokolhad / végre eltakarodhat, / nincs itt hely ázsiai/ hunoknak, mongoloknak! //…/ Annak a megvetésnek, / ahogyan ti ránk néztek, / tudom, új ezer év sem / vethet soha véget”. És végül, mert hisz életösszegzésként is fölfogható, a végső számvetések és hálaadások közül valóknak a Mind aratás volt és a költői életmű egyik csúcspontja, a November volt eddig. Dicséretül hangozhat: az előbbit, zeneisége okán, Áprily is írhatta volna, noha a szójátékban, sortörésben aligha merészkedett volna eddig, az utóbbit pedig, hangoltsága 196

miatt, akár az Ősz és tavasz között Babitsa, akár a Hajnali részegség Kosztolányija. „Fölföl a zászlót! / Mind aratás volt / eddig is élnek, / mégse dicsérted / annyira, mint kell, / vér-szeretettel, / hálaadással, / mintha madárraj, / zúgja imával: / élni meg írni / szent zene: védi / bajtol az írás, / múzsa-mosolygás, / azt, aki végleg / csillagoké lett” – szól a himnikus kezdet, hogy a végén az önkisebbítés groteszk fordulata törje meg az áhítatot. Pedig a lírai én a képtelen reményről szól itt is: „… így, öregen már, / tört irodalmár- / ként belevarrja / minden agyakba: / rejtjelem óvtam, / csak libidómban / bízva erősen, / száz követőmben: / ők kiharapják / magból az almát”. A novemberi vers a „most tél jön” gondolatával indít, mintha Vörösmarty Előszóját idézné, ám a komor hangulatot csak az elhunyt és az agya-csorbult barátok idézéséig tartja fenn. S aztán tétován, a soráthajlások érzékeltette szemérmes visszafogottsággal vall: „Holnap mi lesz, ki nem számíthatom, / átölelem minden pillanatom: / reggel ahogy kibújok az ágyból, / örömömben egy nagy könnycsepp táncol / arcomon, a szemem eltakarja / melegével, mintha vér-csók volna, / az adja, ki sem isten, se ember, / mégis ellep szivárványszínekkel, / mégis azzal dicsekvő csokréta: / nem vagyok még létem zúzaléka”. Szép vers, a szégyellt vallomás benyomását keltő. Ez után aligha mondta volna Mándy Iván a nyugtatónak szánt – az És hosszú gyászkocsik-ban egyetértően idézett – szavait, miszerint Tornai József versei többet árulnak el róla együtt, mint külön-külön. De a kozmosz-költemények és a muszáj-élet versei után Határ Győző is másképp fogalmazhatott volna Londonból, noha nehéz lenne cáfolni a szerző által is elfogadott igazságát, mi szerint: „Magyarországon / nem kell a te filozófiai / nyafogásod. Otthon lelkesedést / és politikát várnak, öreg faszi”. Kétséges, persze, hogy ki várja ezt: az egyetlen irodalmi és politikai hetilap, az Élet és Irodalom annyira nem, hogy tudomást sem vett a költő 85. születésnapjáról, miközben és miután annyi mindenkit köszöntött, ünnepelt. Kérdésként merül föl, amit pedig maga az érintett állításként fogad el, igaznak tartva: Tornai Józsefet csakugyan majd az utókora fogja a helyére tenni.

197

Mercs István

„…BESZÉDJEK AZ ORDÍTÁS; IDEJEK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG”: POKOL ÉS PURGATÓRIUM A KÉSŐ BAROKK PRÉDIKÁCIÓIRODALOMBAN

I. Barokk túlvilágkép és irodalomtörténeti preszuppozíció a prédikációkutatásban „Ha váras-házába vagy törvény-székbe mégy, per-patvart, vádolást, büntetést, adó-szedést hallasz; Meny-országrúl semmit nem hallasz. Ha barátiddal eggyüvé gyölekezel a hazug piaczra, pénzrűl, jó-lakásrúl, házi galibáról, világi szorgalmatoskodásrúl, mások rágalmazásáról elég szókat hallasz; a bűnök rútságárúl, a pokol kínjairól semmit nem hallasz. Ha udvarba mégy, tréfát, csúfságot, emberszóllást nem keveset hallasz; a tiszta életnek és angyali erkölcsöknek dícsiretiról semmit nem hallasz. [... L]elki dolgot, üdvösséges tudományt csak az Isten házában, csak a Christus iskolájában hallasz.”1 Pázmány Péter a hétköznapi életből vett képek szimbolikus tartalmúvá tágítása által több szempontból is figyelmet érdemelő gondolatsort fogalmazott meg. Nem csupán azért idézendő ez a passzus, mert a prédikátori hivatás küldetésére reflektál.2 Nemcsak azért idézésre méltó, mert szinte minden szava, szókapcsolata, értelmi egysége izgalmas – mai kifejezéssel élve – asszociációs-konnotációs síkokat nyitott meg az érzékeny lelkületű igehallgatóban. Például a törvényszék, a perpatvar, a vád és büntetés az utolsó ítéletnek rettenetességét idézi. Az adószedés pedig Szt. Pál Rómaiakhoz írt levelének sokat hangoztatott passzusát asszociálja: „Mert a bűn zsoldja a halál; Isten malasztja pedig az örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm, 6,23).3 S nemcsak azért, mert a felvetett témák fontosságát mutatja, hogy minden szava, szókapcsolata, értelmi egysége egy1

Pázmány Péter, Mint kell az Isten igéjét gyümölcsösen hallgatni = Pázmány Péter válogatás műveiből, II, vál. Őry Miklós, Szabó Ferenc, Vass Péter, Bp., Szent István Társulat, 1983, 240. 2 Lukácsy Sándor, Trombita, kürt, tanító vagyok: Prédikátorok – hivatásukról, műfajukról, ItK, 1995/3–4, 282. 3 A bibliai passzusok idézésekor Káldi György fordítását használom: http://kaldibiblia. netii. net/

199

egy újabb Pázmány hitszónoklat alapja egyben. Hanem azért is, mert a mennyország és pokol említésével – amelyekről szintén írt egy-egy prédikációt – az emberi létezést hangsúlyozottan eszkatologikus távlatba illesztette. A vallási irodalom egyik meghatározó műfajaként a prédikáció a bűnök ostorozásával és az erények példaként állításával az emberi életet az üdvtörténet fényében tekinti. A XVII. század végének ill. a XVIII. század első felének jeles késő barokk katolikus hitszónokai vehemens hangnemben kívánták elmozdítani „a gonosz sátán túlajdon irégységébül, az eredendő vétek által megférgeséttetett”4 emberi természetet az üdvözülés irányába. A hazai barokk prédikációkutatás egyik első modern irodalomtörténeti áttekintő dolgozatában Koltay-Kastner Jenő a következő megállapítást tette: „Pázmány Péter erkölcstanító és dogmatikusan fejtegető prédikációs típusa teljesen háttérbe szorul, a poklot és a mennyországot festő, Szűz Máriát, szenteket, mártírokat dicsérő beleélő prédikációkkal szemben. Landovics István, Illyés András és öccse István, Baranyai Pál, Csúzy Zsigmond, Bertalanff y Pál, s főleg Padányi Biró Márton veszprémi püspök, mind többé-kevésbé ennek az iránynak a követői, mit már prédikációgyűjteményeik hamisítatlan barokk címei is világosan hirdetnek.”5 Koltay-Kastner Jenő kétrészes alaptanulmányában felvetette a hazai barokk próza kutatásának több lehetséges irányvonalát. Az idézett részletben rámutatott a Pázmány utáni egyházi beszédek vizsgálatának szükségességére, amely azonban ténylegesen néhány évtizedes kényszerű pauza után Bán Imre és Lukácsy Sándor munkásságának köszönhetően indult meg, s az 1990-es évektől bontakozott ki. Koltay-Kastner bár körültekintő óvatossággal fogalmazott, amikor arról beszélt, hogy az imagináción és expresszivitáson alapuló beszédtípust megvalósító említett hitszónokok „többé-kevésbé ennek az iránynak a követői”, de a késő barokk kor prédikációs gyakorlatát mégis Pázmány kánoni értékű praxisától való elvetemedéseként értelmezte. Érezhetően elmarasztaló megállapításának igazságtartalmát első olvasásra nem kérdőjelezzük meg, mert annak két hangsúlyos megállapítását, a Szűz Mária, szentek és vértanúk kultuszának fokozott térnyerését, ill. a pázmányi mértékletességgel szemben az affektivitásra erőteljesen építő teátrális-átképzeléses előadásmódot szembeszökő tényként regisztráljuk. S bár a citátum az utóbbi két évtized retorikatörténeti és a kompilációkutatás eredményeinek köszönhetően a „dogmatikus és erkölcstanító” jelleg elsilányulásáról alkotott álláspontot felülírta – s jelen dolgozat is igyekszik majd ezt tovább árnyalni –, de a poklot és mennyországot említő részlet ránézésre a mai kutatók számára is adekvátnak tűnik. A késő barokk igehirdetők másvilágot vizionáló beszédeiről tett megállapítást a befogadóban, kutatóban az az egyszerű olvasásszociológiai tény is önkéntelenül erősíti, hogy a barokk próza túlvilágképéről őrzött élményünket, vallott véleményünket alapjában határozza meg Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. művének színes, plasztikus ábrázolás4 5

Csúzy Zsigmond, Zengedező sip-szó, Pozsony, 1723, 1. Koltay-Kastner Jenő, A magyar irodalmi barokk, Budapesti Szemle, 1944, 128.

200

módja. S hajlamosak vagyunk ezt kivetíteni a korszak irodalmának mennyországgal és pokollal foglalkozó más alkotásaira, más epikai műfajaira is. Koltay-Kastner gondolatmenetét az őt követő kutatások fényében már tisztábban láthatjuk. Ma Pázmány modellértékű munkásságát nem cezúraként, hanem a „humanista erudíció és barokk világkép” közti átmenetként értékeljük. Már a tridenti zsinat határozatai között megfogalmazódott az igehirdetéssel szemben az az elvárás, hogy a földi élet gyakorlati szempontjait juttassa érvényre, s ennek megfelelően az üdvtörténet beteljesítéséhez közelebb vivő erényekről, ill. az örök bukást eredményező bűnöktől való távolságtartásra tanítson. A Tridentinum a bűnöktől való mentesség eléréséhez a leghatásosabb eszköznek a pokolnak, mint elrettentő véghorizontnak szemléletes felfestését tartotta.6 Emellett a Szt. Ignác-i Exercitia spiritualiának fontos gyakorlata a pokolról való elmélkedés, amely a képszerűség ereje által mintegy átélhetővé és átérezhetővé, a láttatás és látomásosság segítségével mind az öt érzékszervre alapozva megragadhatóvá kívánta tenni a kárhozottak mérhetetlen és kimondhatatlan kínját. Hallatni kívánta kibírhatatlan jajveszékelésüket; láthatóvá tenni a pokol elborzasztó és felfoghatatlan látványát; éreztetni akarta az ott terjengő elviselhetetlen kénköves illatot; tapintatni a kárhozottak üszkös sebeit; ízleltetni a keserűség könnyeit.7 A két közös gyökérből táplálkozó s együvé tartó irány nyilvánvalóan megfigyelhető abban, ahogy Pázmány a Pokolnak örök kínnyárul című beszédében érzékletes és plasztikus képekkel megidézte a kárhozat helyét. Mint Bitskey István megfogalmazza, a „gyakorlat napi ötszöri végzése (éjfélkor is!) a figyelem és a képzelet maximális erőfeszítését, rendkívüli koncentrációját követeli meg, így alighanem joggal keressük itt Pázmány pokolképeinek genezisét”.8 A hamisítatlan barokk színekkel bíró pokolfreskó, s annak szigorúan erkölcstanító szándékú felhasználása már Pázmány írásművészetének is sajátja.

II. A pokol és purgatórium a késő barokk populáris hitszónoklatokban Dolgozatomban kiragadott, de alapvetően jellemző példák segítségével azt kívánom vizsgálni, hogy miként alakult a pokol és purgatórium megjelenítése a Pázmány utáni korszakban. Először a XVIII. század első felében tevékenykedő jeles katolikus igehirdetőnek, a po-

6

Vö. Száraz Orsolya, „O inferno, o penitenza”: Két 17. századi pokol-prédikáció = Eruditio, virtus et constantia: Tanulmányok a 70 éves Bitskey István tiszteletére, I. kötet, szerk. Imre Mihály, Oláh Szabolcs, Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011, 108–109. 7 Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, Kecskemét, Korda Kiadó, 2009, 88–89. 8 Bitskey István, Humanista erudíció és barokk világkép: Pázmány Péter prédikációi, Bp., Akadémiai, 1979, 91.

201

puláris barokk prédikáció képviselőjének, Csúzy Zsigmondnak pokolról, tisztítótűzről alkotott képzetének mibenlétét avagy nem létét kívánom feltárni.9 Csúzy a késő barokk korszak legegyénibb hangú hitszónokai közé tartozott, akinek egyházi beszédeiben határozott motívumhálózatot figyelhetünk meg. A pálos szerzetes azt őt foglalkoztató kérésekre időről időre, szinte menetrendszerűen visszatér. Ilyen viszszatérő, sokat citált teológiai tanítás pl. az eredendő bűn kérdése10 vagy az igaz és egyetlen „vitézkedő Anyaszentegyház” primátusának folyamatos hangoztatása.11 Beszédes viszont az a hallgatás, amellyel a pokol témakörét kezelte. A Zengedező sípszó c. ünnepnapi prédikációkat tartalmazó 77 beszédből csupán a halottak napjára írt prédikáció első felében foglalkozott a kárhozat helyével, egész pontosan a purgatórium kérdésével. Már a beszéd kezdetén markánsan kijelölte azt az irányt, amelyen a prédikáció során haladni kívánt. „Mostohálkodni nem tudó, mindenkor könyörületességre hajlandó kegyes Atyánknak. V. A. szentegyháznak szerelmes jegyesétől kölcsönyzött könyörületes hajlandóságát (mellyel tudni illik mind élő mind pedig Istenben elnyugott híveinek gondos szorgalmatossággal kormányozza sérelmes igyeket) valaki elmésen és jól megfontolja, el nem hitethetem magammal, hogy könnyen eltörje urának igáját; azaz hogy pártolkodással új hitet koholván az ördögnek szekere farára üljön; sőt még előbbi tévelygéséből is, hogy vissza ne térjen, csaknem lehetetlen. Mert ám pásztori hivatal szerént nemcsak erre céloz (amint Aranyszájú Szent János szólott vala Jákob P. felől, ne ulla lupo praedafiat ovis), hogy a pokolbeli farkasnak szájába a nyáj közül valamely ne essék; hanem hogy az Úrban elaluttak is, némi-nemű segétséggel vigasztaltassanak; Ne absorbeat eas tartarus; hogy a pokol tüzéhez hasonló kinokban sokáig ne nyomorogjanak.” (Z.s., 544) Csúzy következetes magához, a „vitézkedő Anyaszentegyház” primátusát hirdeti. A pokolról szólva azonban részben felülírta elvárásainkat a citátum. Bár vehemens habitusa és színes nyelvisége szinte adná, de a kárhozottak sorsának festői ábrázolására nem fecsérelt szót, helyette nála a hitvita került központi szerepbe. Abból a Jauß által lezárt véghorizontként értékelt statusból érvelt,12 amely minden további vitát előre elhárított, minden ellenkező felvetést eleve a hitetlenség körébe utalt. Már itt, a legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy, aki „új hitet koholván” a katolikus egyház dogmáitól eltér, az eretnekség útjára lépett. Az igaz hitnek az Úr igájaként való metaforizálása jól érzékelteti 9

Csúzy Zsigmond nyomtatásban megjelent prédikációskötetei a következők: Zengedező sipszó, Pozsony, 1723. (továbbiakban a szövegtörzsben jelölve: Z.s.); Evangeliomi trombita, Pozsony, 1724. (továbbiakban: E.t.); Lelki éhséget enyhétő evangeliomi kölcsönyzött három kenyér, Pozsony, 1724.; Kosárba rakott aprolékos morzsalék, Pozsony, 1725. (továbbiakban: M.); Egész esztendőre való hármas prédikációk, Pozsony, 1725. 10 Mercs István, „Ádám a gyümölcsfán vétkezett, én a keresztfán teszek érette eleget”: A bűnbeesés és a keresztáldozat értelmezése Csúzy Zsigmond prédikációiban, ItK, 2012/1, 40–70. 11 Mercs István, „Mint egy feslett életű czégéres kurva (…) leheveredtél”: Csúzy Zsigmond antijudaizmusa, Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2013/3, 55–71. 12 Hans Robert Jauß, A hitvita = Az irodalom elméletei V., Pécs, Jelenkor Kiadó, 1997, 146.

202

a hithirdetőnek azt a mereven hierarchikus vallásfelfogását, amely a hívőtől feltétlen és odaadó szolgálatot vár el. A pálos szerzetes a Ne absorbeat eas tartarus kifejezést elsősorban nem a gyönyörködtetés és esztétikai szempontok miatt illesztette a beszéd szövegébe, hanem egy a katolikus egyház megcáfolhatatlan felsőbbrendűségét hangsúlyozó szokatlan érvként. A sor az V. (Szent) Pius pápasága alatt 1570-ben elfogadott, kezdősora által Requiem aeternam címmel emlegetett, halottak lelki üdvéért mondatott mise szövegrészlete. Arra van példa Pázmánynál is, hogy a protestantizmus utáni időszak egyházi határozataira hivatkozik, mintegy 30 alkalommal említi pl. a tridenti zsinat döntéseit.13 A Tridentinumot Csúzy is idézi több helyütt.14 Az viszont szokatlan, hogy magának a szertartásnak a szövege kerüljön bizonyító szerepbe. A halottak napján, azaz a prédikáció elhangzásakor tartott mise – amely a zenetörténelem olyan nagyjait ihlette meg, mit pl. Mozart, Berlioz, Verdi, Liszt, Dvořák – szövegét többször beleszövi a prédikációba. Evokálja pl. a libera animas omnium fidelium defunctorum de poenis inferni (védd meg minden meghalt hívő lelkét a pokol büntetésétől) részletet. A mise végén pedig nem áldást oszt, hanem a szertartásnak megfelelően a Requiescant in pace formulával zár. A pálos szerzetesnek ez a de sanctis beszéde a halotti beszédekkel mutat rokonságot. Csúzy hitszónoklatát továbbra is polemikus éllel folytatja. „A szeretetet gyilkosan megölő ördögi találmány ez! És ahhoz hasonló, mely a szentek segétségét álomhövelyező szófia beszédnek alétja. Így okoskodnak ugyanezek a Sátán szekere farkán ülő mostoha pajktársok: hogy a megholt ember vagy üdvözült vagy elkárhozott; ha üdvözült, nincs szüksége könyörgésre.” (Z.s., 545) Említi a purgatóriumhit melletti katolikus teológia legfontosabb szentírási lokuszát, Júdás Makkabeus felajánlását, hivatkozik Máté evangéliumának 5. fejezetétre és Szt. Pálra (I. Cor. 3.). Noé galambjának exemplumát bibliai passzusokkal (34. zsoltár; Apokalipszis) és egyházatyák és doktorok tanításával (Szt. Ágoston; Szt. Tamás) átszőve hosszasan fejtegeti, hogy a bemutatott áldozat akkor is, ha az imádság „a világi nyomorúságok háborgó özönéből kiszabadulván az örök szövetségre béhatott”, akkor is, ha örökre kárhozatra kerül, „mint amikor érdemtelennek találod adni a szent alamisnát” (Z.s., 547) eredménnyel jár, mert annak jótéteménye visszatér ahhoz, aki felajánlja. Majd végre felteszi a dolgozatunk szempontjából várva várt kérdést: „Minémű fájdalom és mely rettenetes gyötrelem” a Purgatórium? Közben azért, mint látjuk majd, a praeparatio alakzatával elébe vágva a protestáns ellenvéleménynek odaszúr a „pártos eretnekeknek”. Várakozásainkkal szemben Csúzy narrációjában korántsem a tridenti zsinat határozatai és a Szt. Ignác-i lelkigyakorlat érzékekre ható, színes, festőiségre törekvő tisztítóhely képe tárul elénk. Mintha csak muszájságból térne ki erre a témára: „sokat nem vitatom, tudván Szent Ágoston Doctorral, hogy eziránt közönségesen, majd egy értelemben vannak az Atyák és a TT. DD. Szent Ágoston D. pedig, az Újétók mérges hazugsága ellen (minthacsak nem régen gondolták vólna ki a Pápista Papok, 13 14

Bitskey István, Humanista erudíció és barokk világkép, i.m. 85. Ld. pl. a Zengedező sípszó kötet Szent Péter és Pál, ill. Szt. András napjára írt prédikációit.

203

a pénz csalásért, a halottakért való imádságot) ezer és egynéhányszáz esztendőkkel a Purgatoriomi tűzről eképpen szólott: (…) a Purgatoriomi tűz (melynek csak árnyéka a mi tüzünk) sokkal súlyosabb mindazoknál a fájdalmas kínoknál, melyeket vagy láthatna, vagy kigondolhatna, vagy szenvedhetne valaki e világon.” (Z.s., 548) Hasonlót mond Szt. Cirill, aki szerint „Akármelyik is a Purgatóriom-béli lelkek közül mindazokkal a kínokkal, melyet első szülénktől fogva mostanig szenvedtek az emberek, inkább akarnak gyötrettetni, hogysem vagy egy napon Purgatoriomban nyomorogni.” (Z.s., 548) És hasonlót mond Tisztelendő Béda, aztán e vélekedésben van Szt. Gergely pápa. „Ennél is többet látszik mondani Szent Anselmus” – ám a fokozó formula ellenére valójában közel ugyanazt –, aki szerint a Purgatoriomi kínok között „a legkisebb is nagyobb evilági legnagyobb kínoknál, melyeket kigondolhatunk.” (Z.s., 548) Majd stílusosan Aqunói Szent Tamással summáz, „aki Szent Ágostonnal cimborálván így elmélkedik: Poena proportionatur culpae; aminémű a bűn, olyan a büntetés; ám a sententia kiváltképpen a véghetetlen Bölcsességtől a gonosz cselekedethez szabattatik…” (Z.s., 548). Végül bejelenti, hogy „Nem vitatom azért én sokat (mondám), sőt nem is csodálom, semmi különbség nem lévén a Purgatoriomi és a Pokolbéli tűz között; amint egy értelemmel állétják a Bölcsek: És az Anyaszentegyház eképpen imádkozik érettek a Szent Misében: Libra eas, de poenis inferni; Uram, szabadétsd ki őket a pokol kínjaiból. Sőt Szent Ágoston szerént (melyet cikkelenként most elészámlálni igen unalmas volna) némi-némiképpen még a Pokolbéli kínokat is felyülhaladja. Hanem inkább imezt nyomozom: hogyan köteles t.i. ki-ki közülünk a Purgatoriomi tömlöcben lévő lelkekkel tehetsége szerént jót cselekedni.” (Z.s., 549) Világosan kirajzolódik, hogy a késő barokk periódus dörgedelmes hangú hitszónoka, Csúzy Zsigmond számára a katolikus egyház dogmatikai rendszere olyan ex cathedra auktoritás, aminek túlvilágról vallott tanai már önmagukban elég súllyal bírnak ahhoz, hogy elrettentsenek a bűnös élettől. Beszédeiben nem fest freskót a mennyországról és a pokolról, nem a tridenti határozatoknak és a Szt. Ignác-i lelkigyakorlatoknak megfelelő színes, minden érzékszervet megmozgató, az imaginatio által elképzeltető és spirituális átélésre buzdító másvilág-ábrázolással akar távol tartani a bűntől. Nem részletez. Csak kijelent. És ismételten kijelent. Argumentációjában a pokol és a purgatórium megcáfolhatatlan léte önmagában olyan erővel bír, amely minden általa igaz hitűnek tartott keresztényt mind a lelki, mind pedig az értelmi megismerés útján irtóztat minden bűntől. Ehhez a hithez és tudáshoz pedig szerinte úgy a történelmi időben, mint az épp aktuális perceptuális helyzetben csak és kizárólag az egyedül üdvözülésre vezető „Mostohálkodni nem tudó, mindenkor könyörületességre hajlandó kegyes (…) V.A. szentegyház” előírásainak betartása, pl. engesztelő mise mondatása által lehet közelebb kerülni. Ezért tulajdonít olyan jelentős bizonyító erőt a történeti folytonosság képzetét megtestesítő egyházatyák és doktorok tekintélyének. S ha mindez nem lenne kellően meggyőző a templomi padsorokban ülő hívek számára, akkor ott van a Csúzy által rengetegszer citált eredendő bűn dogmája, mely születésünkkel mintegy belénk kódolta

204

a bukás lehetőségét, ami alól csak az Újszövetségben megfogalmazott kegyelem törvényének katolikus dogmája adhat feloldozást. Csúzy az Evangéliomi trombita című kötetben a pokol és purgatórium tanáról értekezve a következőket mondta: „A kegyelem törvényében Matth. 12. c. nyilván mondja Megváltónk: hogy minden bűn és káromlás megbocsáttatik, aki pedig a Szent Lélek ellen szól, sem e világon, sem a jövendőben meg nem bocsáttatik, tehát a másvilágon is van bocsátandó vétek; vagy a bűnnek hátramaradt érdemlett ostora; melyért is valameddig egy fillérig eleget nem teszünk, ki nem szabadulhatunk abból a tüzes tömlöcből. Ahová célzott példás oktatással is Üdvözéttönk Matth. 5. c. tanácsolván, hogy míg útban vagyunk, békéljünk meg. S ez Szent Ágoston bizonsága is de Civ. Dei. C. 24. kinek authoritása külömben sokat ér még a pártosoknál is.” (E. t. 552.) A korábban citált hitszónoklat-részletekhez hasonlóan itt sem színes leírásokat olvasunk. A kegyelemtanból levezetett, szillogizmuson alapuló gondolatmenetben a teológiai tanokat nyíltan megfogalmazó, alapvetően értekező, fejtegető jellegű prédikációtípussal szembesülünk. Argumentációjában a tekintélyérv döntő súlyú. Annak kétségbevonhatatlan bizonyító erőt tulajdonít a hitvitázó tartalmú kiszólásban. A pálos szerzetes bár szeretett leragadni némely nem éppen releváns részlet didaktikus, túlbeszélt értelmezésénél, de sem a pokol helyének meghatározására, sem a pokol kínjainak bemutatására nem fordított különösebb figyelmet. Aranyszájú Szent János egyik homíliájában azt mondja, hogy „Ne azt feszegessük, hogy hol van a pokol, hanem hogy hogyan kerüljük el”.15 Bár nem kizárt, de nem tudok arról, hogy Csúzy citálta volna Chrysostomusnak ezt a szentenciáját, de az abban megfogalmazott elvet mégis követte. Nem a körülményeket feszegette, hanem a pokol, a purgatórium, a mennyország megkérdőjelezhetetlen létét arra használta, hogy szigorú erkölcsi nevelést nyújtva a földi életet üdvtörténeti kontextusba helyezze. Ehhez viszont olyan képfelidéző, szimbolikus szónoki nyelvet használt, ami segítette a hívőt abban, hogy a morális fejlődés, tökéletesedés irányába induljon. Plasztikus, festői leírás helyett plasztikus, festői, s legfőképp allegorikus keresztény etikai tanítást nyújt. Ez az a téma, ami Csúzyt leginkább foglalkoztatja, ez az a terep, ahol leginkább otthon érzi magát, ahol leginkább megmutatkoznak rétori kvalitásai. Ékes bizonyítéka ennek a következő citátum gazdag képisége. „Ki-ki tulajdon jutalmát vészi az ő jutalmának: holott az Úr napja megmutatja és a tűz megpróbálja: ha kinek munkája megmarad (mert t. i. aranyot épétett) ottan jutalmát vészi: ha pedig munkája megég, kárt vall (így szólt Szent Pál) ő pedig üdvözül, de úgy mint tűz által. Hallod! az Úr napjárúl szól etc. nem a világ sanyarúságárúl, és hogy tűz által üdvözül; p. o. aki szénát épétett és pozdorját, nem a szeretetnek aranyát. Erre nézve mondja Szent Ágoston (…) nem a fő halálos vétkek, nem a szentségtelenségek, gyilkosságok, paráznaságok és más égben kiáltó vagy néma bűnök próbáltatnak, tisztogattatnak, mert ezek örökösen büntetnek meg a Gehenna tüzében; hanem (…) az aprólékos vétkek és fogyatkozások tisztogattatnak, és miképpen a száraz széna avagy pozdorja, az ott való tűztől megemésztettnek.” (E. t. 552.) 15

Hom. 31, n. 5. in. epist. Rom.

205

Koltay-Kastner értékes megállapításokat tartalmazó, haszonnal forgatható és gondolatébresztő alaptanulmánya tehát azáltal szorul pontosításra, hogy a mindannyiunkban megfogalmazódó sztereotip barokk felfogást nem lehet általános perspektívaként használni. Az egyes alkotókat az egyes kérdésekben érdemes külön-külön és egymáshoz viszonyítva is vizsgálni. Tanulságos ebből a szempontból Csúzy esete, akinek szólásművészetét beszédeinek szembeszökő külsődleges jegye, túlburjánzó barokk nyelvisége miatt hajlamosak vagyunk Pázmány modellértékű igehirdetői praxisától való elvetemedésként értékelni. Ha felületesen nézzük a pálos szerzetes igehirdetését, akkor ezek miatt a szembeszökő tulajdonságok miatt hajlamosak lehetünk negligálni a beszédek „dogmatikus és erkölcstanító” karakterét, holott az a gondolatiság síkján – mint a fentebbi példa is mutatja – legalább olyan adekvát módon megnyilvánult, mint a nagy elődnél, a kardinálisnál. A késő barokk korszak másik jelentős populáris barokk hitszónokának, Kelemen Didáknak – avagy a neki tulajdonított prédikációk16 – pokolképével az affektuselméletek irányából Tasi Réka már részletekbe menően foglalkozott. A Buza fejek c. kötetében találjuk A’ Pokolnak rettenetes Kinnyairúl című prédikációt. Azonban a cím sugalmazása ellenére a minorita barát sem festett nagyívű freskót a pokolról. „A summa szerint – állapítja meg Tasi Réka – a szentbeszéd a pokol rettenetes kínjait tárgyalja, a fizikai szenvedés helyét itt azonban az affektusoktól való szenvedés veszi át. A kiváltandó affektus a félelem, melynek egyik tárgya tehát nem más, mint a pokolban szenvedők rettegése: voltaképpen a félelemtől való félelemről van szó.”17 A hallgatóságban félelem affektusát felébreszteni kívánó beszéd elsősorban Isten haragját részletezi. A pokol mérhetetlen kínjairól csak részben, de szintén a félelemkeltés affektusán keresztül beszélt. Mindezt Kelemen Didák nem a tortúrák megjelenítésén keresztül tárja elénk, mint teszi azt alapvetően Pázmány, hanem azon a félelmen keresztül, amit az örök tűzben sínylődő kárhozottak érezhetnek. Tasi Réka egy Kelemen Didák könyvéből vett idézettel szemlélteti, hogy az affektusokat „testi jelekkel, valamint a felindultság okozta cselekedetek előszámlálásával mutatja be: »És a’ mint Sz. Dávid szól, meg nyilik szemek a’ gonoszoknak; Ps. 111. 10. és magokra haragudván, Siralomban és fog csikorgatásban meg epednek. Mat. 22. 13. A’ szomoruság, unakozás, harag, dühösség, ket-ségbe esés, annyira elfogja elméjeket, és minden gondolkodásokot a’ kárhozot embereknek, hogy soha ollyat nem gondolhatnak, a’ mi könnyebségekre vólna; hanem örökké csak a’ magok romlását forgattyák gondolattyokban, és meg dühödvén efféle gondolatokban, nem csak magokat átkozzák, tépik, szaggattyák, hanem az Istent is iszszonyú káromlásokkal szidalmazzák. Apo. 16. 11.«”18 A minorita szerzetessel megegyező címmel írta az előzőekben már emlegetett színes, 16

Az újabb szakirodalomban erős kételyek merültek fel Kelemen Didák szerzőségét illetően. Vö. Maczák Ibolya, „Enyim csak foldozás…”: Szerzőségi és szövegalkotási kérdések Pázmány Péter, Kelemen Didák és Bernárd Pál tevékenységének háromszögében, ItK, 2010/2, 163–169. 17 Tasi Réka, Az isteni szó barokk sáfárai, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009, 158–159. 18 Uo., 158.

206

festői beszédét Pázmány. A két egyházi szónoklat retorikai megszerkesztettségében, képi világában, a befogadóban kiváltani kívánt hatásában messze áll egymástól. Az alapos elemzést végző Tasi Réka figyelmét azonban elkerülte, hogy az általa Kelemen Didáknak tulajdonított részlet, ill. az idézett egyházi beszéd vonatkozó részei valójában az érsek inkriminált prédikációjából származnak. A kompiláció ténye a beszéd affektuselméleti megközelítésének tapasztalatait nem írja felül. A prédikátori motivációk szempontjából viszont fontos tanulságot hordoz. Nemcsak azért, mert kifejezi a köztudottan pázmányi örökségből építkező Kelemen Didák19 szónoki tudatosságát, mivel a szövegrészletet eltérő céllal használta, mint az, akitől átemelte, hanem elsősorban azért, mert megmutatja azt, hogy a késő barokk igehirdető lelkialkatához igazodóan kompilált. Nem a kézenfekvő megoldást választotta. Nem mechanikusan nyúlt a már Pázmánynál megjelenő, helyenként markáns naturalista jegyeket felvillantó prédikációtípushoz. Nem igazodott az európai prédikációirodalomban a XVII. század végén Paolo Segneri nagyhatású, populáris prédikációinak hatására elterjedt,20 az általános barokk-képünkkel összeegyeztethető, mozgalmas, harsány színekkel dolgozó pokolfreskók képi világához. Az affektusok felkeltésében egyéni módozatot valósított meg.

III. Pokol és purgatórium a késő barokk alkonyán keletkezett hitszónoklatokban Csúzy és Kelemen Didák prédikációinak túlvilágképe előzetes elvárásainkkal ellenkezőleg nem a mozgalmas barokk festmények világát, ördögöket és angyalokat, kárhozottakat és üdvözülteket jelenített meg. Kettejük példája azonban nem jelenti azt, hogy ez az ellenreformáció gyökeréig, a XVI. század közepéig visszavezethető, látvány és látomás, tapasztalás és érzés kettősségén alapuló prédikációtípus a XVIII. századra erejét vesztette volna. Sőt jócskán túlélte ezt a periódust. Közvetve igazolja ezt, hogy Paolo Segnerinek magyarországi kiadástörténetét egészen 1931-ig vezethetjük fel.21 1894-ben például Szokolszky Bertalan ültette át magyarra Segneri nagyböjti hitszónoklatait, köztük a pokolról szóló beszédet is.22 Közvetlenül pedig igazolja ennek a tradíciónak a továbbélését több, a XVIII. század második felében, végén praktizáló igehirdető. Prédikációtörténetileg ezek az alkotók – egy oximoronnal megfogalmazva – már a felvilágosodás árnyékában tevékenykedtek. Az ő munkásságukat joggal helyezzük a késő barokk korszak alkonyára, s egyben egy új, klasszicizáló prédikációirodalom kezdetére. A jezsuita Molnár János (1728–1804) a magyar művelődés és irodalom történetébe 19

Ocskay György, Pázmány Péter hatása Kelemen Didák prédikációiban, ItK, 1982, 436–448.; Maczák Ibolya, Elorzott szavak: Szövegalkotás a 17-18. századi prédikációkban, Bp., WZ Könyvek (Szépmíves Bt.), 2009, 76–85. 20 Paolo Segneri hazai befogadás-történetére ld. Száraz Orsolya, Paolo Segneri (1624-1694) és magyarországi recepciója, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012., különösen: 224–263. 21 Száraz Orsolya, i. m., 22 Vö. Száraz Orsolya, „O inferno, o penitenza”: Két 17. századi pokol-prédikáció…, i. m. 108.

207

sokrétű tevékenységével írta be magát. Régi jeles épületekről címmel magyar nyelven először írt olyan jellegű művet, amit – szétágazó tematikája miatt megszorítással – ma művészettörténeti áttekintésként értékelhetünk.23 Feltehetőleg ő volt a XVIII. század második felében, Sylvester János után jó kétszáz évvel a magyar időmértékes verselés első alkalmazója, egyben Homérosz Iliászának első fordítója. Newton fizikájának hirdetője, írt pedagógiai tárgyú leveleket. De írt „középkori szemléletű egyháztörténetet” is.24 Míg életművének világi témájú részeit időről időre tárgyalja a szakirodalom, addig vallási tárgyú alkotásai ritkábban kerülnek szóba. A felvilágosodást kritika alá vonó, Voltaire, Rousseau és Montesquieu téziseivel polemizáló De ratione critica legendi libros moderni temporis című latin nyelvű műve alapján egyházi irodalmát a tudományos feldolgozás alapvetően a hitvédelem körébe sorolja.25 Magyar nyelvű hitszónoklataira szinte alig fordult figyelem. Igehirdetői tevékenységéről Lukácsy Sándor áttekintő tanulmányaiban, ill. újabban Lukácsi Zoltán tett néhány utalást.26 Molnár János a vízözönről elmélkedve jutott el a pokol ábrázolásához. A citátumban a bűn eláradása miatt a Földre bocsátott özönvíz és a bűnös lelkekre rótt túlvilági szenvedés közötti párhuzamra épített. Majd a közönséghez fordulva részletesen tárgyalta a pokol kínjait. „Veszitek-é észre, míg ti vétkeztek, mit szenvednek az örök tűzben a régi vétkesek? Nézzetek bé a pokol tömlöcébe, az örökös láncra, az örökké feszítő csigára! Üsse fel az orrotokat az a fertelmes bűz, mely onnét gőzölög; nyú1jatok egy újjal ahhoz a tűzhöz, mely ott a kárhozott ember mellyén, farán, fején, oldalán, szárán, hátán ropog; hasogassa szíveteket az a lelket maró féreg, fájdalom, szégyenvallás, panasz, káromkodás, kétségbeesés, könnyhúllatás, ordítás, dühösség, kar marás és mindenféle kín, mely ott a kárhozatba lévő gyilkosokat, haragtartókat, kurvákat, puhákat, házasságtörőket örökétig! örökétig! örökétig nyomja, terheli, nyomorítja. Égnek s el nem égnek; félnek, szenvednek, s újulnak az új rettegésre, szenvedésre. Sírnak, s szánakodó vigasztalást senkitől sem vesznek; kívánnak oroszlányokkal lakni, s ördögökkel egy házban lakni kéntelenek; látják a reájok áradó új tűzhalmot, s nem kerülhetik; hallják mindenfelől az ezernyi ezer átkot, emberre, ördögre, Istenre, s velek átkozódnak; éheznek, szomjúhoznak, fogokat csikorgatják; testeket tépik; örökre! örök jajjal! Halljad az Irást: Ott lészen sírás és fogak csikorgatása. Az ő gyötrelmeknek füsti felmégyen örökkön örökké és nincs 23

„Tudós igénnyel írta, bibliográfiával, a források pontos feltüntetésével; ez ekkor még szokatlan volt. Tudományos könyvnek mégis kicsit furcsa. Nemcsak az egyiptomi piramisokat, római vízvezetékeket, az ókori görögség és kínai építészet monumentumait ismerteti, hanem a paradicsom kertjét, Noé bárkáját és a Bábel tornyát is.” Lukácsy Sándor, Noé bárkája magyar szemmel – Molnár János = L. S., A végtelen jövő: Irodalmi tanulmányok, Bp., Balassi, 1998, 50. 24 Lukácsy Sándor, Zengedező sípszó: Száz szemelvény a régi magyar egyházi irodalomból, II, Pécs, Jelenkor, 2002, 127. 25 Vö. pl. Brunner Emőd, A francia felvilágosodás és a magyar katholikus hitvédelem, Pannonhalma, 1930.; Granasztói Olga, Francia könyvek magyar olvasói: A tiltott irodalom fogadtatása Magyarországon 1770–1810, Bp., Universitas, 2009, 38–40. 26 Lukácsi Zoltán, Szószék és világosság: A magyar katolikus prédikáció a felvilágosodás korában, Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár, 2013.

208

nyugodalmok éjjel és nappal. Mi a neve annak a helynek? Örök kín, örök tűz. Mi a nevek és terhek az ott lévőknek? Átkozottak. Menjetek el tőlem, átkozottak, az örök tűzre.”27 Molnár János beszédrészletében az a pokolábrázolás valósult meg, amit mintegy 230 évvel hamarabb a tridenti zsinat és Exercitia spiritualia gyakorlati tanácsai alakítottak ki. Az eljárás hasonlósága ellenére szembeszökő eltérést tapasztalunk, ha Molnár megnyilvánulását összevetjük Pázmány gyakorlatával. Az érsek beszédében erősen épített a befogadók konkrét tapasztalataira és ezzel párhuzamosan exemplumok által megidézett képiségre. Ezt láthatjuk a hitszónoklat egyik legszínesebb részletében. „Bár az ördög ne kínozná semmivel a kárhozottakat, csak az-is elég kín vólna, hogy az iszonyatos rút ördögökkel eggyütt kel lenni. Jusson eszetekbe, mely híres kegyetlennek tartották a régi bőlcsek Mezentiust azért, hogy egy embert szörnyű kínokkal akart ölni, egy hólttesthez kötöztette úgy, hogy kezét kezével, száját szájával, szemét szemével illetné, mindaddig, míg a hólt test büdös sennyedékbe és rothadásból nevelt férgei az eleven testet megrohasztanák, megdöglelnék és elfogyatnák.”28 Pázmánytól eltérően Molnár a nyelv felidéző ereje által, stilisztikai eszközök és alakzatok tobzódó használatával érzékelteti a másvilág vég nélküli szenvedését. Metaforák, halmozások, paradoxonok, gondolatpárhuzamok, felkiáltások, kérdések és más eszközök, alakzatok burjánzanak, fonódnak egymásba, válnak el egymástól a szövegben. Gondolatmenetét is ilyen hatásos grammatikai megoldással, a predikatív viszony által teremtett bravúros tömörséggel összegzi és zárja: „Helyek a pokol; társok az ördögök; vendégségek az éhség, szomjúság; dolgok a szűntelen való kínoztatás; beszédjek az ordítás; idejek az örökkévalóság.” Hasonlóképpen a nyelv képfelidéző erejére alapozza pokolról festett vízióját Simon Máté (1743–1818). A citátum egy hatásos paromoeosis alakzattal indít. A folytatásban a pokolbéli tűz emberi értelemmel való érthetetlenségének és emberi nyelven való kifejezhetetlenségének részletező kifejtésében is hangsúlyos szerepet kap ez az alakzat. A prédikátor tűz képét továbbvitte, a szenvedés helyének tárgyalása után a szenvedés fizikai mivoltára tér ki. Itt már a közlés felgyorsul a detractio alakzatai közé tartozó zeugmának köszönhetően. Az eljárás lényege itt, hogy az igehirdető az azonosításon alapuló szószerkezetben az azonosítottat, a tűzet elhagyta, miközben a szemantikailag más mezőbe tartozó megmaradó tagok mintegy magukba ölelik, elnyelik az azonosított jelentését is. A megmaradó tagok halmozása dinamikussá, lendületessé teszi a beszédet, a szónokot magával ragadó szenvedély a hallgatóságot is könnyen magával ragadta. „Istennek igazságos haragja meggyújt, bosszúállása élleszt, mindenhatósága megtart, hogy el ne aludjon; (…) mely tűzhöz képest a mi tüzünk hideg, vagy bizonyára árnyék és írott tűz; a tűz, melynek lángja béhat a belső részekre is, és ami akadékot nem tud; a tűz, melynek ereje általjárja még a csontokat is; a tűz, melynek mélysége feneketlen, kiterje27

Molnár János, Egész esztendönek vasárnapira és innepire szolgáló prédikátziók, Pozsony–Kassa, Landerer, 1777, 209.; A prédikációból közölt szemelvényt: Lukácsy Sándor, A prédikáció mint irodalom, Tiszatáj (Diákmelléklet), 1995/4, 12–13.; Lukácsy Sándor, Zengedező sípszó…, i. m. 129. 28 Pázmány Péter, A pokolnak örök kínnyárúl = P. P. válogatás műveiből, III, i. m. 232.

209

dése végtelen, magossága éktelen, örvénye elkerülhetetlen; (…) ebbe e tűzbe nem különben, mint egy tüzes tóba vettetnek a boldogtalanok, melyben elmerülvén tűz lesz nézések, tűz lesz lélekzetek, tűz izzadások, tűz verejtékjek, tűz gőzölgések, tűz beszédjek, tűz hajok, turhájok, pökések, tűz bőrök, körmök, lábok, kezek, szóval egész testek, és égni fog, mint a tüzes kemencében a fa vagy a rőzse, vagy a nádkéve, vagy a szalmacsutak, vagy meggyújtott kazal vagy asztag, melybe a tüzes mennykő béütött, elannyira, hogy ha valaki az élők közül csak közel menne is hozzá, megfulladna melegségétől, ha pedig hozzá érne, mindjárt megégne.”29 A barokk kor egészében a hitszónokoknak szenvedélyek felkorbácsolására az egyik legkedveltebb eljárása az indulatkeltésre használt exclamatio pragmatikai alakzatának alkalmazása. Ez a művészettörténeti korszak kései periódusában ténykedő Simon Máté prédikációjában is fontos szerephez jut. „De, oh, megfoghatatlan csudálotosságú dolog! Midőn egyfelől a tűznek hévsége így gyötri, kínozza a kárhozottakat, másfelől rajtuk üt a tűrhetetlen hideg, az orrot, kezet, lábot elfagyasztó dér, a könnyet a szemből kifacsaró havas szélvész, és minden tagjait reszketteti a boldogtalan kárhozottaknak. (…) Krisztus mondásaként pokolban nemcsak jajgatás, hanem fogak csikorgatása is lészen; mely mondásban a jajgatás a tűrhetetlen meleget, a fogak csikorgatása pedig a szenvedhetetlen hideget jegyzi.”30 Színes, invenciózus allegorikus írásértelmezésre építő magyarázatában Simon Máté a megelőző korszak, a XVIII. század elején praktizáló késő barokk prédikátorok gyakorlatának örökségét tárta elénk. Annak az exegetikai hagyománynak a továbbélését figyelhetjük meg Simon Máté beszédrészletében, aminek legismertebb művelője a mintegy 6-8 évtizeddel korábban élt, szintén pálos Csúzy Zsigmond volt. A közös rendi gyökerekkel rendelkező, de alapjában mégis más társadalmi és kulturális környezetben ténykedő prédikátor azonos jellegű megnyilvánulása mögött a közös teológiai felfogás és közös forrásvidék áll. Csúzy prédikációit tárgyalva láthattuk, hogy mintegy átnyúlt XVI-XVII. századnak, a hitviták korának teológiája felett. Az újabb korok polémiáiban a régi eretnekségek újraéledését látta, amit a patrisztika egyházatyái, a skolasztika egyházdoktorai már tételesen cáfoltak. Hasonlóan vélekedtek a XVIII. század végén, ill. XIX. század elején praktizáló, ultrakonzervatívoknak tekinthető hithirdetők. Ez a nézet elterjedt volt Csúzy kései rendtársai, a pálosok egy csoportja körében, Alexovics Vazul, Egyed Joákim mellett Simon Máté is ide sorolandó.31 Simon Máténak ez a teológiai orientációja mindenképp hatással volt egyházi beszédeinek gondolatvezetésére. Joggal feltételezzük a skolasztikus allegorikus exegetikájának továbbélését és újraélesztését abban, ahogy Simon Máté a pokolbéli jajgatásnak és a fogak csikorgatásának invenciózus magyarázatát adja. Egészen más teológiai és retorikai felfogást képviselt a minorita Török Damaszcén (1754–1824) munkásságában. Érvelő, kifejtő beszédeiben nagy hangsúlyt fektetett arra, 29

Simon Máté, A pokolbéli tűz = idézi Lukácsy Sándor, Zengedező sípszó…, i. m. 159. Simon Máté, A pokolbéli tűz = idézi Lukácsy Sándor, Zengedező sípszó…, i. m. 160. 31 Lukácsi Zoltán, Szószék és világosság, i. m. 28. 30

210

hogy gondolatvezetése a hallgatóság soraiban ülők számára követhető legyen. Nem az egyház auktoritására alapozta hitszónoklatait, hanem a felépített és transzparens logikára. Az ultrakonzervatívokkal szemben az új eszméket sem a merev elutasítás pozíciójából tárgyalta. A pünkösd utáni XV. vasárnapon a niani özvegyasszony halottak közül feltámasztott fiának története kapcsán a purgatóriumról szólt.32 Szokatlan, mondhatni, hogy korábban elképzelhetetlen retorikai pozícióból argumentál. „A hitszónoklat tárgyát ugyanis nem a purgatórium tanának bizonyítása képezi, hanem a katolikus egyház védelme a bálványozás és haszonkeresés vádjával szemben. Tehát a prédikáció felszínileg és elsődlegesen apologetikus jellegű, bár témája inkluzíve magába zárja a polemikus élt.”33 Zárásként a világi tematikájú magyar irodalomban is jelentős szerepet játszó, szintén pálos rendi Ányos Pál (1756–1784) színes, láttató, élvezetes pokolfreskójának részletéből idéznék. Ez képiségében – minden bizonnyal a közös források miatt – Pázmány pokolprédikációját idézi, de hangköre más. Egészen más. „Micsoda hely a pokol? Kik laknak ottan, és miket szenvednek az elkárhozott lelkek – már sokszor hallottuk. Hallottuk, hogy a pokol nem egyéb, hanem a nyomorúság földe, megmérhetetlen hely és fenék nélkül való mélység, melynek lakói az irtóztató tekintetű dühös ördögök, kik, mint a kegyetlen fenevadak, nagy rettenetességgel rohannak az elkárhozottakra. A kínzóeszköz a tűz, melynek égető ereje a hutabeli érceket olvasztó kemencéhez hasonlíttatik, és mégis nem világosít a kárhozottaknak vigasztalásokra, hanem éget a fájdalomnak nagyobbítására. A kárhozottaknak eledele és italok sárkányepe és áspiskígyó mérge, és mégis éhséget szenvednek, mint az ebek. Ne említsük több kínokat, hanem csak képezzük magunknak, micsoda kínokat szenvednek az elkárhozottak a pokolban abból, hogy ők az Isten haragjának edényei.”34 Az elrettentés által a pokolba kerüléstől távol tartani kívánó prédikációban egy a lelki folyamatokra érzékenyen reflektáló, intuitív és empatikus személyiség szólalt meg. A rövid citátum világosan mutatja, a beszéd, beszédek egésze pedig megerősíti bennünk, hogy Ányos prédikációnak legfőbb erénye a líraiság. Miközben gondolatiságában és képiségében a barokk pokolfreskók egyenesági leszármazottját láthatjuk, addig nyelviségében az a szenzibilis líraiság uralkodik, ami a költő Ányos Pált az érzékenység poétájává tette.

32

Török Damaszcén, Vasárnapi és ünnepnapi prédikátziók…, IV. szakasz, Eger, 1805, 45–54. Mercs István, A prédikáció műfajának „klasszicizálódása”: Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról, Egyháztörténeti Szemle, 2007/1, 105. A prédikáció részletes elemzését ld. Uo., 96–105. 34 Ányos Pál, Az örökkévalóságnak mivoltáról = „Édes Fiaim… Figyelmezzetek”: Ányos Pál egyházi beszédei, s. a. r. Jankovics József, Schiller Erzsébet, Veszprém, Vár ucca Műhely, 2009, 33–34. 33

211

Mester Béla

NYELVI REFLEXIÓ ÉS IDENTITÁS A XIX. SZÁZADI MAGYAR KULTÚRÁBAN1

Habár némileg beleártottam magam az irodalomtudományokba is, elsősorban filozófiatörténész vagyok, így most is filozófiatörténeti példák segítségével kívánom bemutatni a témául választott jelenséget, amelyet némileg leegyszerűsítve úgy lehetne megfogalmazni, mint a funkcionális többnyelvűség fölbomlását a XIX. századi magyar kultúrában. A vizsgált jelenségnek is elsősorban filozófiai következményei érdekelnek, jóllehet ezek egy részének szinte mindig vannak közvetlenül politikai összefüggései is. Először a funkcionális többnyelvűség jelenségét, annak működését írom körül abban a pillanatban, amikor az éppen megszűnik a magyar filozófiatörténetben, vagyis a magyar Kant-vita idején, 1792–1822 között. Írásom e részének végén pár mondatban kitérek majd arra, hogy a funkcionális többnyelvűség jelenségének félreértelmezése milyen károkat, torzképeket eredményezett historiográfiánkban. Erről elöljáróban azt mondhatom, hogy filozófiai historiográfiánk igen sokáig az irodalomtudomány Meltzl melletti fő vonalának, az elsősorban Toldy Ferenc nevéhez köthető felfogásnak a problémahagyományát és fogalmi készletét kölcsönözte, ennek elégtelensége, a legkülönbözőbb értelemben vett fordítások megbecsülésének és a (jórészt hiányzó) komparatisztikának a jelentősége csak napjainkban tudatosul a tudományterületen. Az itt föllelhető párhuzamokat jóval fontosabbnak tartom saját kutatási területem és Meltzl kapcsolatában, mint például azt az egyetlen filozófiatörténeti kurzust, amelyet Meltzl a kolozsvári egyetemen tartott az ekkor már súlyosan beteg Szász Bélát helyettesítve.2 1

Írásom az Egyetemesség és kultúra. Meltzl Hugó komparatisztikai öröksége című, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Német-magyar Filozófiai Társaság szervezte konferencián, Nagyváradon, 2008. november 14–15-én elhangzott előadásomon alapul, jelen változata az OTKA támogatásával készült (K 104643). 2 Meltzl Hugó egyetemi tanári pályafutása során valójában két filozófiatörténeti jellegű kurzust tartott. Ezek egyikét azonban, még a kolozsvári egyetem első tanévének második félévében, 1873 tavaszán, saját tanszékén, germanisztikai kollégiumként hirdette meg Schopenhauer Ar-

213

Ezután némi távolságtartással, általánosságban ejtek pár szót a nemzeti nyelvű filozófiák megjelenésének visszahatásáról magára az új közegben tevékenykedő filozófiára. Írásom harmadik részében arra hozok példákat, hogy a nyilvánosság szerkezetváltozásának körülményei között hogyan, milyen minták és meggondolások szerint alakul a többnyelvű közegben szocializálódott, azonban az új típusú nyilvánosságokban érvényesülni kívánó értelmiségiek nyelvválasztása. Végezetül a látszólag egy irányba, tudniillik a magyar nyelv irányába mutató választásokon alapuló, mégis egészen különböző nyelvszemléletekre hozok néhány példát a XIX. századi magyar kultúrából, elsősorban a filozófusok közül. Nyelvszemléletről beszélek, nem nyelvfilozófiáról. A korabeli nyelvfilozófia szisztematikus feldolgozása jórészt megtörtént már – bár még mindig vannak fölfedezésre váró részletek –, ezen kívül a tágabb értelmű nyelvszemlélet kifejezésbe belefér azon szép számú gondolkodó vizsgálata is, akik csupa negativitással vétetik észre magukat e téren, azaz nem tulajdonítanak semmilyen szerepet a nyelvnek a megismerésben, sőt, néha vehemensen vitatkoznak azokkal, akik egyáltalán nyelvfilozófiát óhajtanának művelni.

1. A funkcionális többnyelvűség példája: a magyar Kant-vita (1792–1822) A magyar Kant-vita a maga három évtizeden keresztül húzódó ütésváltásaival Rozgonyi József és Márton István – vagy, ha úgy tetszik, Sárospatak és Pápa –, majd az egyikük, vagy másikuk mellett fölszólaló újabb szerzők között a XVII. század nagy

thur élete, művei és helyzete a német irodalom történetében címmel. A Szász Bélát helyettesítő kurzust az 1894–1895-ös tanév első félévében tartotta. (Rövidesen kiderült, hogy a nagybeteg filozófiaprofesszor már nem tud visszatérni katedrájára, nyugdíjazták, majd kinevezték utódát, Böhm Károlyt, aki 1896 tavaszán rendben el is kezdte a félévet, miután letette a hivatali esküt éppen az akkor prorektorságot viselő Meltzl előtt.) Meltzl Hugó a filozófiai katedrán is megmaradt filozófiai olvasottságú irodalomtörténésznek. Itt meghirdetett kurzusa, amelyet nyilván nem előzhetett meg különösebb felkészülés a feladatra, már kissé furcsa címével is árulkodik. Magyar és egyetemes eredményeket kapcsol össze benne, mint komparatista, és a szaknyelv történetét állítja előtérbe, mint filológus. Az azóta inkább csak történeti csemegeként idézett kurzus címe A philosophia történetének rövid átnézete Thalestől Eötvös Józsefig, különös tekintettel a terminológiára. Megjegyzendő, hogy ugyanennek a tanévnek a második félévében saját katedráján is hasonló témájú terminológiatörténeti előadást tartott A philosophiai, aesthetikai és kritikai műnyelv (terminológia), külön tekintettel a németre, franciára és olaszra címmel. Meltzl egyetemi tevékenységét bővebben: Nagy György, Egy jeles filozófiatanár és egy kiváló filozófus a Ferenc József Tudományegyetemen = Böhm Károly és a „kolozsvári iskola”, Kolozsvár–Szeged, Pro Philosophia, 2000, különösen a 163. oldalon a 43. lábjegyzet. Nagy György itt Kerekes Sándor munkájára támaszkodik, ld. Lomnitzi Meltzl Hugó 1846–1908. Budapest, 1937 (Minerva–könyvtár, 107). Kerekes Sándor az egyetem hivatalos tanrendje alapján függelékben közli Meltzl Hugó minden, saját katedráján tartott kurzusának címét, szemeszterek szerint.

214

kartezianizmus-vitái óta a magyar filozófiai élet első említésre méltó eseménye.3 Jól példázza a szakmai nyilvánosság átalakulását, hogy latin nyelven írott, az egész európai filozófusközösséget megcélzó önálló kötettel, a Rozgonyi Kant-kritikáját tartalmazó híres Dubiával kezdődik,4 hogy azután harminc év múltán ugyanennek a szerzőnek utolsó írásával, az Aristippus védelme című magyar nyelvű folyóiratcikkel érjen véget.5 A két évszám között indultak meg a magyar nyelvű szaksajtó kezdeményei, így 1822-re már a tudományok latin nyelvűsége mellett sokáig kitartó Rozgonyi sem vonhatta ki magát az anyanyelvi szakpublikáció kívánalma alól. Márton és Rozgonyi filozófiai vitája egyben két nemzedék nyelv- és nyilvánosság-felfogásának ütközése is. A Dubia gyakorlatilag az utolsó jelentős, önálló latin nyelvű munka a magyar filozófiában. Mint vitapartnereinek, egykori jénai és halléi professzorainak, Reinholdnak és Jakobnak szóló ajánlás is mutatja, az európai filozófiai szakmának szánja, de nem csupán a németeknek. (Sőt, a skót hagyományra épülő érvelésmódja általában fordul szembe a filozofálás „német” módjával.6) A szerző, ekkor még nem alaptalanul, természetesnek veszi, hogy a nemzetközi használatra szánt szakmunkákat latinul kell írni. (Ezt támasztja alá utrechti diákkorának tudományos szocializációja is: a holland egyetemi világban a latinitás legalább addig tartott, mint nálunk; egyik alapjául szolgálván a II. József engedélye után újra megélénkülő, németalföldi irányú magyar peregrinációnak. Rozgonyi mestere, az inkább matematikusként ismert Hennert is javarészt latinul publikált.7 Schelling, mint a magyar Tudós Társaság kültagja, még egy nemzedékkel később is a magyar tudományos eredmények latin fordításban való publikálását javasolta az Akadémiának. A latinitás a szellemi életben ekkor még egyáltalán nem számított idejétmúlt dolognak, mint azt a jó fél évszázaddal későbbi nyelvi harcok állapotait visszavetítve néha manapság is hajlamosak vagyunk látni.) A Dubiának és Rozgonyi egyéb latin nyelvű írásai többségének nincsen a szerző által is szándékolt magyar vonatkozása, esztétikai előadásaiból például kihúzza a sárospataki tanítványai kedvéért beleszőtt magyar történelmi példákat és magyar nyelvű anekdotá3

A magyar Kant-vita történetét Rozgonyi szemszögéből nézve a közelmúltban bővebben is tárgyaltam. Ld. Magyar felvilágosodás – német vagy skót? Rozgonyi József Kant-kritikája. = Ludassy Mária (szerk.), Miklósi Zoltán, Pogonyi Szabolcs (közreműködők), A felvilágosodás álmai és árnyai, Budapest, Áron Kiadó, 2007, 393–446. Mind itt, mind jelen írásomban csupán a Kantvitaként ismert jelenséget érintem, és nem térek ki a magyar Kant-recepció jóval átfogóbb kérdésére. 4 Jos. Rozgonyi, Dubia de Initiis transcendentalis idealismi Kantiani, ad viros clarissimos Jacob [sic!] et Reinhold. Pestini, typis Matthiae Trattner, 1792. 5 Rozgonyi József, Aristippus védelme = Tudományos Gyűjtemény (6) 1822. 7, 52–61. 6 Carl Leonard Reinhold (1758–1823) jénai kantiánus professzor; Ludwig Heinrich von Jakob (1759–1827) halléi professzor. Rozgonyi kulturális tájékozódásának egyik apró jele, hogy a művében hivatkozott brit, és csak a brit szerzők nevének helyes kiejtését rendszeresen közli, számot vetve kontinentális olvasói ezzel kapcsolatos tájékozatlanságával. 7 Johan Frederik Hennert (1733–1813) utrechti matematikaprofesszor, aki filozófiai előadásokat is tartott.

215

kat, adomákat. (A fönnmaradt tanítványi lejegyzésben ezek még szerepelnek, a nyomtatott változatban azonban már nem.8) Jellemző módon német vitapartnereinek emberét sejti a könyvéről Magyarországon megjelenő, elmarasztaló recenzió mögött is.9 Ezek mellett a viszonylag terjedelmes, az európai szakmai közvéleménynek szánt latin nyelvű írások mellett egészen más a funkciójuk a rövidebb magyar szövegeknek. Van, amelyik hivatali okokból íródott magyarul (eredetileg – mai kifejezéssel – kiadói lektori jelentés volt egy magyar nyelvű kéziratról az egyházkerület kiadója számára),10 mások viszont kitűnnek azzal, hogy látványosan nem a szakmai közvéleménynek szólnak. Ilyen Rozgonyi név nélkül megjelent pamfletje, A’ pap és a’ doctor a’ sínlődő Kánt körűl.11 Itt a kanti kritikai filozófiával szembeni érvelés helyét átveszik a szatirikus szurkálódások: a kantianizmus olyan beteg már, hogy kihívták hozzá előbb a doktort, majd a papot is. (A pap és a doktor szavak a címben utalások két korabeli magyar kantiánus szerző papi hivatására, illetve doktori címére.12) Jellemző, ahogyan Ernst Schulze göttingeni professzornak, a kor híres Aenesidaemus-Schulzéjának, az antikantiánus har8

Előadásait egyik legnevesebb tanítványának, Almási Balogh Pálnak a lejegyzésében lásd Clarissimi Domini Josephini Rozgonyi. Philosophiae in Coll. Helv. Conf. Addict. S. Patakiensi Professoris Publici Ordinarii: Philosophia universalis. Descripta, & plurimis Interpretationibus, Exemplis & Notis, in publicis praelectionibus connotatis aucta per P. B. de A. Tomus continens Psychologiam. S. Patakini. 1812&1813. Budapest, Egyetemi Könyvtár Kézirattára, F27. A néhány évvel később kiadott nyomtatott változat: Aphorismi psychologiae empiricae et rationalis perpetua Philosophiae Criticae ratione habita a Josepho Rozgony, Incl. Zempliniensis etc. Comitatuum Tab. Jud. Assessere, et in Ill. Collegio Ref. S. Patak, Philosophiae professore, in usum Scolae suae scripti. S. Patakini, Impressi per Andream Nádaskay, 1819. 9 A bírálatot ld. Novi ecclesiastico–scholastiti Annales Evangelicorum August. Et Helvet. Confessionis in Austriaca Monarchia. Volumen Primum Anni 1793. Trimestre II. Schemniczii, Typis Franc. Joan Sulzeri reg. Prin. Typogr., 60–89. Rozgonyi válasza csak jóval később lát napvilágot, külön füzetben. Lásd Responsio ad immodesti anonymi recensentis, crises, contra Dubia de initiis transcendentalis idealismi Kantiani. Allatas, et vol. I. Annal. Ecclesiasticorum anni 1793. insertas. Per auctorem Dubiarum de initiis transcendentalis idealismi. S. Patakini, 1816. Ennek bevezetőjében található az a szöveghely, amelyben – legalábbis az én olvasatomban – arra céloz Rozgonyi, hogy a recenziót Reinhold által sugalmazottnak tartja (Uo, 26) 10 Észre-vételek azon még kéz-írásban lévő ’s a’ Kánt ízlése szerént készült munkára nézve, mellynek neve Erkőltsi Tudományok’ megrostálása. Írattak R. J. A’ Pataki Könyvnyomtató Hivatal’ Felvígyázója által. S. Patakon, 1813. Modern kiadása = Várhegyi Miklós (vál., szerk), Kőszegi Lajos (társszerk.), Galagonya magyarok: Szemelvények a magyar nyelvű filozófiából Apáczaitól Böhmig. Veszprém, Comitatus, 1992, 162–171. 11 A’ pap és a’ doctor a’ sínlődő Kánt körűl, vagy rövid vizsgálása, főképen a’ Tiszt. Pucz Antal Úr’ Elmélkedéseinek: A’ Kánt’ Philosophiájának fő Resultátumairól, ’s óldalaslag illetése az erkőltsi Catechismust Író’ Bétsi feleleteinek, [Pest], 1819. Modern kiadása = Várhegyi Miklós (vál., szerk); Kőszegi Lajos (társszerk.), Elmész: Szemelvények a régi magyar filozófiából. Veszprém, Comitatus, 1994, 69–86. 12 Megjegyzendő, hogy az ironikus, személyes jellegű szurkálódások után, a pamflet második felében a kategorikus imperativus komolyan végiggondolt kritikája is megtalálható.

216

costársnak elismerő leveleit fölhasználja a vitában. A leveleket eredetiben, németül, de latin felvezető szöveggel adja ki egy kis füzetben a szakma tájékoztatására, a Tudományos Gyűjtemény számára azonban, ha tényleg széles körben terjeszteni akarja, magyar fordításban kell beküldenie.13 (Interkulturális érdekessége a német nyelvű kiadványnak, hogy a pataki nyomdában nem volt sem fraktúr betűkészlet, sem latin betűs ’ß’, így a szedő a magyarban megszokott ’sz’ betűkapcsolattal segített magán.14) A funkcionális kétnyelvűség fokozatos felszámolódásának végén áll Rozgonyi utolsó írása, a már említett Aristippus védelme.15 Az agg vitázó azt olvassa az akkori vezető hírlap hétvégi mellékletében, a Hasznos Mulatságokban, hogy a magyarokat elégtelen kantianizmussal és ezzel együtt féktelen hedonizmussal vádolják.16 A válasz komoly klasszika-filológiai apparátust mozgató cikk, mely felvilágosítja az olvasót arról, hogy a kürénéi hedonizmus nem szitokszó, hanem komoly filozófiai álláspont, amely mellett a sport kedvéért, és a kantianizmus ellenében meg is próbál érvelni. Szempontunkból itt az a lényeges, hogy tetten érhetjük: a kialakuló nemzeti nyelvű nyilvánosság hogyan kényszeríti ki szinte a magyar nyelvű filozófiai publikációkat még azokból is, akik a magyar latinitás legelkötelezettebb utóvédharcosai. (Tudnivaló, hogy Rozgonyi professzortársával, a jogász Kövy Sándorral együtt a Kazinczy-ellenes ortológus tábor legtudatosabb képviselői közé tartozott. Álláspontjuk alapját a magyar latinitás értékeinek megőrzésére való törekvés adta, körülbelül abban az értelemben, ahogyan itt a funkcionális többnyelvűség kifejezést használom. Rozgonyi véleményét persze Kazinczynak a Márton István melletti nyílt kiállása megerősítette.17) A kantiánus ellenfél, Márton István megszólalásairól szempontunkból annyit mondhatunk el, hogy a kialakulatlan magyar nyelvű nyilvánosságot, mint egyetlen közeget 13

Ld. Tudományos Gyűjtemény (1) 1817. 11, 121–122. A keltezetlen kiadvány önálló füzetként való fönnmaradásáról nincs tudomásom, eddig csupán egy példányával találkoztam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, amelyet utólag Rozgonyi 1821-es kiadású filozófiatörténetének címlapja mögé köttetett az egykori tulajdonos, mintha a mű ajánlása lenne. 15 Ld. Rozgonyi József, Aristippus védelme = Tudományos Gyűjtemény (6), 1822. 7, 52–61. Ezt a szöveget föntebb említett írásomban én kapcsoltam be a Kant-vita kontextusába. Ennek révén a szakirodalomban eddig elfogadott kezdő- és záró dátumokhoz képest kiterjesztettem a vita időintervallumát. 16 Ld. U. T. L. [Ungvárnémeti Tóth László], Beszélgetés: Aristipp. Kant. Merkúr. = Hasznos Mulatságok, (3) 1819, második félesztendő, 36, 281–284. A Hasznos Mulatságok a Hazai ’s Külföldi Tudósítások melléklapja. 17 Nincs itt mód arra, hogy belebocsátkozzam Kazinczy kantianizmusának bonyolult, élete különböző korszakaiban változó kérdésébe. Itt csupán azt, a magyar Kant-vitát közelebbről érintő mozzanatot említem, hogy a széphalmi vezér elvállalja: előszót ír a Márton István munkájáról szóló recenziókból és az azokra adott szerzői válaszokból álló gyűjteményes kötethez, s így teljes tekintélyével a pápai professzor mögé áll. Lásd Kazinczy Ferenc (bevez.), Prof. Tiszt. Márton István úrnak Ker. Morális Kathekismus nevű munkájára írtt Recensiók az azokra tett feleletekkel egybekötve, Béts, Pichler Antalnál, 1818. 14

217

használván, jóval ködösebb nála vitacikkei célközönségének a képe. (Jellemző a nagy tekintélyű szövetségesek különbözősége: Rozgonyi göttingeni német professzort igyekszik maga mögött tudni, mert az európai filozófusokat akarja meggyőzni, Márton viszont Kazinczyt, a széphalmi vezért, mert a célja inkább a hazai laikus közvélemény maga felé hajlítása.) A magyar Kant-vita filozófiai hagyományunk egyetlen többnyelvű vitája, hiszen előtte a tizenhetedik századi kartezianizmus-viták még teljes egészükben latinul folytak, az utána következő nagy vita, a hegeli pör pedig már kizárólag magyarul. Historiográfiánk azonban mintegy zárójelbe teszi ezt a többnyelvűséget, és nem veszi figyelembe az egyes írások eltérő közönségét sem. E szemlélet szerint kizárólag, vagy elsősorban az a magyar filozófia, amit magyarul írtak. Ennek következtében, ha felütünk egy összefoglaló munkát, vagy szöveggyűjteményt a föntebb részletezett, igen színes és összetett magyar Kant-vitáról, abban csak leginkább – Mészáros András kifejezésével – a vita „alagsori szintje” tükröződik, Budai Ferencnek a föntiekben említésre sem méltatott Rostájával,18 Rozgonyitól pedig legföljebb A’ pap és a’ doctor szerepel. Jóllehet a historiográfia elvileg már régen túljutott a magyar latinitás lebecsülésén, az egyes részterületeken az egynyelvűségre épített kánonok bizony nehezen mozdulnak. (A magyarországi filozófiatörténészek kevéssé figyelnek erre, másutt viszont a különböző, egymással ütköző nemzeti narratívumok kikényszerítik a reflexiót. A legjobb példa erre a közelmúltból Mészáros András tevékenysége, és az általa kezdeményezett terminológiai vita.19)

2. A nyilvánosult filozófia közép-kelet-európai csapdája Már a Kant-vita két protagonistájának eltérő nyilvánosságkezelési stratégiáiból is kitűnt, hogy a nyelvválasztás egyben közönségválasztást jelent abban az értelemben is, hogy más típusú közönséget választ magának a szerző, tudatosan, vagy önkéntelenül. Az a választás, amelyet Kant a philosophia in sensu scholastico és in sensu cosmopolitico között szorgalmaz, gyakran két természetes nyelv, a latin és a nemzeti nyelv közötti választásként jelenik meg a gyakorlatban. A nemzeti nyelvű nyilvánosság azonban éppen csak alakulóban van, nincsenek szabályai, tele van avatatlan laikussal – viszont 18

Ld. [Budai Ferenc]: A’ Kánt szerént való filosofiának rostálgatása levelekbenn. Magyarra fordítva és Jegyzésekkel megbővítve, Pozsony, Wéber Simon betűivel, 1801. A brosúrát Mészáros András nevezte a Kant–vita alagsori szintjének éppen a Dubia nívójával állítva szembe. Ld. Mészáros András, A filozófia Magyarországon: A kezdetektől a 19. század végéig, Pozsony, Kalligram, 2000, 116. 19 Erről legutóbb ld. Mészáros András: Az ún. nemzeti filozófia a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban = Felinec Csilla (szerk.), Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban, Bp., Magyar Tudományos Akadémia – Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 2008, 173–185.

218

az egyetlen lehetőség az iskolai filozófia porának a lerázására. Bezárni magunkat egy európai hálózatba, amely azonban egyre inkább kulturális zárványok csak egymással közlekedő rendszerévé válik, vagy kilépni egy szabadabb, ám kizárólag regionális nyilvánosságba – ez a kor fő kérdése. Ez az a dilemma, amit korábban a nemzeti filozófia – in sensu cosmopolitico paradox fogalmával próbáltam érzékeltetni.20 A dilemma természetesen annál élesebben jelentkezik, minél kisebb a szóban forgó nyelvi közösség. (Francia vagy német filozófusok könnyen áltathatták magukat azzal, hogy saját nyelvük lesz majd az egyetlen, a görögöt és a latint fölváltó filozófiai nyelv.) Szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy eddig csupán egyetlen, szinte laboratóriumi tisztaságú példát vizsgáltunk, a latin-magyar funkcionális kétnyelvűség átalakulását magyar nyelvű nyilvánossággá, tisztán magyar közegben, ahol föl sem merül, hogy a latint valamilyen más nemzeti nyelv váltsa föl. (A Kant-vitáról lévén szó, természetesen minden résztvevő jól beszél, és főként olvas németül, de ebben a diskurzusban a német egyértelműen egy másik ország nyelveként identifikálódik, és a szóban forgó szerzők részéről föl sem merül a német nyelven való írás gondolata. A hazai németség szellemi elitjének ehhez a Kant-vitához valószínűleg akkor van utoljára köze, amikor megjelenik a Dubiáról szóló legfontosabb recenzió – latinul.21 Természetesen szász értelmiségiek figyelemmel kísérhették a magyar nyelvű Kant-vita fejleményeit is, a magas kultúrában való magyar nyelvű tájékozódás szokása azonban a legtöbbször már az asszimiláció része.) Írásom következő részében azokról a nemzedékekről és választásaikról lesz szó, amelyek számára a latin egyetemesség fölbomlása után már a nemzeti nyelvek közötti választás is problémát jelentett, miközben még élénk emlékeik voltak apáik, vagy saját ifjúkoruk sajátos funkciójú, kiterjedt latinitásáról.

3. Tudatos nyelvválasztás a párhuzamos nyelvújítások és nemzetépítések korában A most következő példák mindegyike német/magyar nyelvválasztásról szól. Az a kép, amely szerint ez lenne a legjellemzőbb, azonban valószínűleg csalóka: arról még csakcsak van tudomásunk, ha egy szlovák szerző ifjúkorában próbálkozott néhány magyar írással, a fordítottját már kevésbé tartjuk számon, és – maradva a példánál – a szlovákul dokumentálhatóan tudó, később azonban magyarul író szerzők sem nagyon beszélnek a szlovák nyelvvel kapcsolatos dilemmájukról úgy, mint gyermekkorukban még németajkú nemzedéktársaik. A másik, igen fontos körülmény, hogy a nyelvet választók, szakterületük függvényében is persze, szinte az egész XIX. században úgy érezhették: több alternatíva áll előttük, és szinte mindegyik választásukkal valami éppen akkor konstituálódó kommunikációs rendszer kialakításának tevőleges részesei lehetnek. (Az 20

Mester Béla, Nemzeti filozófia – in sensu cosmopolitico, Kellék/24, 2004, 125–136. Ld. a 9. jegyzetet. Az Ambrózy Sámuel szerkesztette, mindössze három évfolyamot megélt lap ugyan a közös protestáns orgánum igényével lépett föl, tartalmában, kulturális hátországában viszont erősen kötődött a felső-magyarországi evangélikus németséghez. 21

219

első szóban forgó nemzedékek az egyes közép-európai nyelveknek a nyelvújításába, a későbbiek legalább az egyes új szakdiszciplínák nemzeti nyelvű terminológiájának a kialakításába kapcsolódhattak be.) A következőkben egyetlen, paradigmatikus példát taglalok részletesebben, a kézenfekvő párhuzamokat és közismert személyiségeket csupán megemlítem. Példám a reformkor magyar filozófiájának befolyásos alakja, Szontagh Gusztáv, akit irodalomtörténetünk ugyan főleg kritikusként tart számon, a magyar filozófiatörténet köztudatában azonban, ha egyáltalán jele van még, csupán Erdélyi János vitapartnereként.22 Szontagh apja német származású, nemzedékekkel azelőtt megnemesített felső-gömöri bányaszakember, édesanyja családja magyar nemesi identitású, de otthon inkább szlovákul beszélő, jellegzetes felső-magyarországi köznemesi família. Szontagh gyermekkorától kezdve mindhárom nyelvet jól beszélte, közülük talán relatíve a leggyengébben a magyart, amelyet a legkésőbb sajátított el. (Szülei később a jó magyartudás érdekében Miskolcra küldték középiskolába.) Igen fontos az a reflexivitás, amellyel gyermekkora többnyelvű közegéhez viszonyult. Ennek három példáját érdemes itt röviden fölemlíteni művei alapján. A három szöveghely különböző időben jött létre, más diskurzusnak a része, és a szerző mindhárom esetben a kérdés egészen más oldalára világít rá. Az első az Egy scena Bábelünkből című, durván célzatos tézisdráma, amely a francia/német/szlovák/latin/magyar/román/szerb nyelvi kavalkád fölszámolására szólít föl a magyar nyelvűség uralkodóvá tétele révén, elsősorban a szlovák nacionalizmussal és a hazai németes-franciás sznobizmussal szemben kiélezve a témát.23 A magyar nyelv hivatalossá tétele melletti propagandadarabot láthatunk a műben meglehetősen korai, 1828-as dátummal. A következő szöveg, a Propylaeumok a társasági philosophiához című politikafilozófiai alapvetés magyar tárgyú függeléke mintha ellenkezőleg, relativizálni és bagatellizálni akarná a nyelvi harcot.24 Míg a színdarabban az, aki szlovákul szólal meg, egyértelműen szlovák, aki németül, az (hazai) német, és így tovább, addig a politikai elemzésben már elmagyarosodott szlovákok, elszlovákosodott magyarok, elszlovákosodott vagy elmagyarosodott cipszerek szenvedélyes harcaként jelenik meg az evangélikus egyházon, saját egyházán belül akkoriban kiélesedő nyelvhasználati harc. A politikafilozófiai szándék világos: a többnyelvűség reflektált tapasztalata alapján lehetetlenné tenni, hogy az egyes nyelveket beszélő közösségeket szubsztantív, protonemzeti közösségeknek lehessen tekinteni az állampolgári közösségként fölfogott Magyarországon belül. A többnyelvű közeget itt sem tartja hosszabb távon fönntarthatónak, vagy akár kívánatosnak, az egyértelmű magyar asszimilációs szándékot azonban 22

Szontaghról az utóbbi években több írásom is megjelent. A legutóbbit és legrészletesebbet ld. Mester Béla, Szontagh Gusztáv „magyar filozófiája” = M. B., Magyar philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig, Kolozsvár–Szeged, 2006, 71–143. 23 Tuskó Simplicius [Szontagh Gusztáv], Egy scena Bábelünkből = Koszorú: Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez. (8) 1828, 65–86. 24 Ld. Szontagh Gusztáv, Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira, Budán, Emich Gusztáv, 1843.

220

fölváltja az „összeolvadás” kifejezés, annak a megengedésével, hogy van, amiben „a’ tót nyelv” a kifejezőbb, érzékenyebb, és ezeket a nyelvi elemeket akár át is veheti a magyar. (Ez azon ritka szöveghelyek egyike, ahol utal szlováktudására.) A harmadik, legárnyaltabb szöveg a Világos után írott, azóta is kéziratban heverő önéletírása.25 Szontagh e – nem a közvetlen publikálás szándékával fogalmazott – szöveg tárgyunkba vágó részeiben nagyon világosan beszél a többnyelvű közegben felnőtt ember korán kialakuló nyelvi tudatosságáról, és arról a funkcionalitásról, amellyel az egyes nyelvekhez közelített. Visszaemlékezése szerint hiába beszélt három élő nyelvet és végzett magasabb iskolákat, ez nem jelentette, hogy e három nyelv bármelyikén, akár pusztán technikai szempontból – vagyis helyesírási és stiláris normák szerint – közölhető szöveget írjon, holott erre latinul már régen képes volt. (Persze ekkorra már nemigen maradt latin sajtó Magyarországon, ahol írásai megjelenhettek volna.) Szontaghnak három anyanyelve bármelyikén ugyanolyan típusú autodidaxisra volt szüksége, ha a nyilvánosság bármely területén megjelenő szerzővé akart válni – márpedig akart. (A régi latin iskola és a német autodidaxis furcsa példája, hogy néhány fennmaradt német nyelvű levele, jegyzete tanúsága szerint Szontagh soha nem tanult meg írni az úgynevezett gót betűvel.) A német autodidaxis után, amelynek eredményeképpen publikált szövegek nem születtek, Szontagh hamarosan úgy dönt, részben barátai hatására, hogy magyar író lesz.26 A mintát Goethe strassburgi gondolataiban találja meg: ahogyan Goethe a francia és a német irodalom közül némi bizonytalankodás után az utóbbit választja, úgy dönt ő a német és a magyar közül a magyar mellett. Hasonló eseteket lehetne említeni barátja, majd későbbi vitapartnere, Toldy-Schedel Ferenc, vagy később a felső-magyarországi szászból budapesti, majd kolozsvári magyar filozófussá váló Böhm Károly életéből. Esetükben a magyar nyelvű kultúrához való csatlakozás ugyanolyan jól végiggondolt, tudatos döntés eredménye. 25

Ld. Szontagh Gusztáv, Emlékezések életemből, Budapest, MTA Kézirattára, Történl 2–r. 11, 1849–1851, kézirat. 26 Szontagh önéletírásában beszámol arról, hogy első, nyomtatásban megjelent munkáját még németül írta, barátja és tiszttársa, Kis Károly azonban tudta nélkül magyarra fordította a kéziratot, és elküldte közlésre a Felső Magyar Országi Minervának, Kassára. Ld. Sz...gh Gusztáv Úrnak 1823ikban Olasz-országi útazása’ alkalmával a’ Szépmíveket érdeklő tárgyakról tett és feljegyzett Észrevételei, közli Kiss Károly, Felső Magyar Országi Minerva. (1) 1825/11, 442–449; modern, kommentált kiadását ld. FRIED István, Szontagh Gusztáv képzőművészeti élményei Itáliában, Ars Hungarica. (20) 1992. 2, 35–46. Említ egy korai, német nyelvű vallásfilozófiai kéziratot is, amelyből azonban később fidibuszt gyártott az akkor még pipázó szerző, amikor megváltozott a véleménye írása tárgyáról. Az egész hagyatékban alig található német nyelvű írás: mindössze néhány levél, és egy-két német nyelvű filozófiai könyvről készített jegyzet maradt meg. (Ez a tény természetesen nem feltétlenül jelent sokat. A kéziratos hagyaték nem túl nagy terjedelmű, valószínűleg összefüggésben Szontagh bérelt lakásaival, gyakori költözéseivel és az ezzel járó valószínű selejtezésekkel, véletlen veszteségekkel.)

221

4. Nyelvek és nyelvi választások Hátra van még az írásom elején tett ígéreteim közül annak a rövid kifejtése, hogy a látszólag egynemű választásokból mennyire eltérő nyelvképek erednek. Itt csak egyetlen példát van módomban fölemlíteni, azt, amelyben a nagyjából egy nemzedékbe tartozó, egyaránt német nyelvű családi háttérrel rendelkező Szontagh és Toldy szembe kerül egymással, éppen a nyelv megismerési státusának értelmezése kapcsán.27 A konfliktus, az úgynevezett Tudomány, magyar tudós vita, amely az 1850-es évek elején kezdődött, és egészen Szontagh haláláig tartott, utólag rávilágíthat Szontagh ismert Hegel-ellenességének legalábbis egyik gyökerére,28 és ezen keresztül persze az Erdélyi Jánossal kialakuló konfliktusára is. Az Erdélyi-Szontagh-vita később kezdődött ugyan, de a két vita utolsó megszólalásai már némiképpen összefonódnak.29 Szontagh később provokatívnak bizonyuló, ám a szerző szándéka szerint éppen békítő célzattal írott cikke csupán az akkor is divatos magyar őstörténeti kutatások tarka ködeiből kívánja visszatéríteni a Világos után búskomorságba esett honfitársait a józan, gyakorlatias foglalatoskodások köréhez.30 A vita azonban hamarosan a humán- és reáltudományok összecsapásává válik, és egyre inkább előtérbe kerül benne a nyelvi adat és a tárgyi adat ismeretelméleti státusa, előbb csak a magyar őstörténet forráskritikai kérdéseként, majd általánosságban is. Az először szaktudományos kérdésként jelentkező probléma – vajon egy oklevél szóhasználata, egy régészeti lelet, vagy egy néprajzi analógia az erősebb történelmi bizonyíték – hamar átcsap a nyelv általában vett megismerésbeli szerepéről való vélekedésekbe. Innen visszagondolva érthetjük meg Szontagh pozícióját a harmincas évek hegeli pörében.31 Hegel bűne Szontagh szerint az, hogy 27

Természetesen nem ez az egyetlen vita, amelyben Toldy és Szontagh szemben álltak egymással. A jelen téma szempontjából azonban éppen ennek a késői, és az irodalomtudománytól távolabb álló tárgyú vitának tulajdonítok különös jelentőséget. 28 A vitát kirobbantó írást ld. Szontagh Gusztáv, A magyarok eredete, Új Magyar Muzeum, (1) 1850/2, 81–93. A vitában, majd a későbbi történeti irodalomban azonban általában egy jóval későbbi cikk címére utalnak. Ld. Szontagh Gusztáv, Tudomány, magyar tudós, Új Magyar Muzeum, (1) 1851/7, 377–390. (A folyóirat 1850. októberében indul, első évfolyamát 1851. szeptemberéig, a másodikat 1851. októberétől 1852. decemberéig számítják, így csak 1853-tól kezdve esik egybe a naptári év az évfolyamszámozással.) 29 Az Erdélyi-Szontagh vita az irodalomtörténetben és a magyar filozófia historiográfiájában meglehetősen ismert, de korántsem kimerített tárgy. A tudomány, magyar tudós vitát többen, több szempontból érintették már, de teljes körű számbavétele még várat magára. Annyi bizonyos, hogy e viták Szontagh 1858–ban bekövetkezett halálával ugyan megszakadtak, de nem dőltek el, vagyis senki nem győzött meg bennük senkit álláspontja helyességéről. 30 A megbírált publikációk egyike Toldy tanulmánya, amely a magyar ősműveltségről a bécsi akadémián tartott előadásának itthon közzétett magyar nyelvű változata. A tudomány, magyar tudós vita így kettejük személyes ügyévé vált, és – lévén mindketten az Új Magyar Muzeum társkiadói – jelentős terjedelmet kapott a lapban. 31 A magyar őstörténeti vita filozófiaivá válásában, és a korábbi hegeli pörhöz való kapcsolódá-

222

belemerült az érzéki adatoktól függetlenné váló nyelvi világba, saját terminológiájába, és mintegy elidegenedett benne. Szontagh viszont, mire találkozott a hegeli filozófiával, már levonta a saját nyelvválasztásából számára adódó filozófiai következtetést, mégpedig úgy, hogy a nyelvnek már nem maradt az ő számára filozófiai szinten értelmezhető, szubsztantív önértéke. (Itt csak utalhatok rá, hogy hasonlónak gondolom Böhm Károly választását is. Életében egyszer határozottan eldöntötte, hogy ezen túl csak magyarul publikál, és ehhez tartotta is magát haláláig, a nyelvek természete azonban filozófiai kérdésként sohasem érdekelte.) Szontagh és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára a nyelv transzparens dolog, és pusztán eszköz. Azok a vitapartnerek pedig (Erdélyi, Toldy, Fejér György és mások), akik ebben az üvegszerű nyelvben akarnak megpillantani valami eddig elrejtett lényeget, szerinte csak a szemüket kápráztatják, és erőlködésükben nem látják meg a valót, amely az üveg mögött rejlik.

sában kulcsszerepe van Szontagh recenziójának Augustin Smetana cseh hegeliánus filozófus Die Katastrophe und der Ausgang der Geschichte der Philosophie című munkájáról (Hamburg, Hoffman und Campe, 1850), ld. Szontagh Gusztáv, Smetana s a philosophia közel kimenetele, Új Magyar Muzeum, (1) 1850/3, 147–157. Szontagh itt maga is visszautal a hegeli pörre, és Smetana eszméit párhuzamba állítja a magyar őstörténészek általa bírált elképzeléseivel. Jellemző, hogy cikkének ez a része csak egyet nem értő szerkesztőségi jegyzettel jelenhetett meg. A vita során később Smetana és a hegelianizmussal meggyanúsított magyar őstörténészek párhuzamához hozzákapcsolja a szlovák nemzeti gondolatot is, mondván, hogy az így egy kalap alá vett cseh, szlovák és magyar szobatudósok „végre azon regényes tündértájékokra juthatnak, hol Horvát István annyi magyart s Kollár annyi tótot fedeztek fel”. Ld. Szontagh Gusztáv, Eszmecsere Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal, Új Magyar Muzeum, (1) 1851/12, 667.

223

Mohácsi Ágnes

VERSTANI LÁTVÁNY A KISKUNSÁG-BAN

Jánosi Zoltán irodalomtörténészi munkássága XX. századból választott írók-költők alkotói indítékait, szándékait, kötődéseit fürkészi széles horizontú körültekintéssel, és helyezi újabbnál újabb megvilágításba. E rövid tisztelgő dolgozatban egyetlen XIX. századi mű formálódását ajánlom szeretettel szíves figyelmébe: a Kiskunság című alkotás különlegessége három ismert tájleíró Petőfi-verssel összevetve önmaga körében mutatkozik meg – ezúttal a nagy költő jóvoltából. A versek kronologikus rendjének áttekintése segít megérteni a népköltő szemléletváltozását1: Az alföld (1844. július), A Tisza (1847. február), A puszta, télen (1848. január), Kiskunság (1848. június). Szerintünk e vátesz-versek hangvétele egyre komorabb, a tájleírás pedig jó alkalom a verszárlatok társadalmi-politikai célzatú allegóriáihoz. Az alföld élettől duzzadó ábrázolása a bölcső és sír Szózatból ismert ódai imperatívuszát ekhózza, A Tisza medrét váratlanul elhagyva, „mint az őrült” a gátat nem ismerő népfelség erejét érzékelteti, A puszta, télen utolsó megszemélyesítése pedig a mérges tekintetű „kiűzött király” indulatát tetszhalott országunk fölött. De mit jelenthet vajon a Kiskunság záró képe, a cigánykereket hányó szélmalmok látványa? Petőfinél a terjedelmes piktúrát követő rövid szentenciák átrendezik a klasszikusoktól tanult szimmetriát, és higgadt tanács helyett költői indulattal zárnak. E sorozatosságot szem előtt tartva feltételezzük, hogy az utolsó kép itt is valamilyen találó allegória. „Bajos is megmondani, mi köt le így e semmiségen, miért illik oly fölöttébb az egész képsorozat végére, s milyen 1

Egyetértünk Szappanos Balázs véleményével, miszerint: „hosszú volt az út az 1844-ben keletkezett Az alföld tájszemléletétől A puszta, télen-ig. Petőfi semmit sem adott fel eközben a szülőföld szeretetéből, de látásmódja fokról fokra disztingváltabbá vált. Annyira, hogy A puszta, télen ábrázolás-technikáját már úgy tekinthetjük, hogy Vajda és Ady dezilluzionált, kritikus szellemben fogant világa felé mutat.” Szappanos Balázs, A puszta, télen = Fried István–SZ. B., Petőfi-versek elemzése, Bp., Tankönyvkiadó, 1989, 87–88.

225

hangulatnak felel meg voltaképp. Jelképez valamit szüntelen forgásával?” – tűnődünk el mi is Horváth Jánosnak, Petőfi monográfusának szavai nyomán.2 Közismert, hogy az alföld poétájának képes kifejezései mennyire érzékletesek; lássuk, milyen összhatást tesz a szöveg az olvasóra! Évekkel ezelőtt Boda Istvánné dr. Porkoláb Judit debreceni kollégánk egy tanári továbbképzés hozzászólásában ráirányította figyelmünket e vers szöveg-szövedékére. Meggyőzött arról, hogy a szabadszállási követválasztáson induló Petőfi ambivalens érzésekkel gondol vissza szülőföldjére, aki a megidézett nyári tájból finom stilisztikai eszközökkel következetesen olyan elemeket emel ki, amelyek a szóhangulat mélyülő árnyalataival ezúttal barátságtalanná teszik számára a Kiskunságot. Az alföld és A Tisza színes, pezsgő világával szemben az örömteli költői szemlélet eltűnik a versből, helyette fáradt, baljóslatú jelzős kifejezések és határozók, negatív jelentésű igei és névszói állítmányok uralják ezt a művet. A nap lángesője „égető özönnel” / Ömlik a pusztára”, „hever a gőböly”, „Rekkenő a hőség”, a kutyák „lomhák”, az érnek „meg se mozdul a habja”, „lusta piócák” vannak a föveny alján. A vízparton „sötétzöld káka”, körötte „töméntelen bíbic /Jajgat keservesen”. „Amott egy nagy ágas / Áll szomorún”, mellette gödör, „beomlott,/ Be is gyepesedett”. A délibáb „Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl”, a legelőnek „nyoma is elvész”, homokdombokat „épít s dönt a szélvész”. „Varju károg”, „komondor csavarog”, az áldott búza kalászait a „Nehéz mag lehúzza”, s a piros és kék mezei virágok között „imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa/ Mint egy vérző csillag”. Horváth János tudósi kíváncsisága fennakad a költemény vázlatos és részletező puszta-képek egyenetlenségeinek egymásutánján: „[…] felejtetni kivánja a fix ponthoz kötöttséget, s a kép lezártsága ellenére fenntartani a befejezetlenség, nyitottság, határtalanság korábbi benyomásait?”3 Ebben a tájban szerintünk is van dinamizmus, mert a tájleíró strófák szövege az olvasó lelki szemeit ellentétes térbeli irányokba fordítja, szakaszokon belül is nagy a változatosság: a ritmikai felezőpont megtartásával 4-4 sor föl-le (3. és 8. vsz.) vagy le-föl (7. és 10. vsz.) irányban szemléli a tájat, esetleg szakaszon belül is megtalálható a kétféle mozgás (6. és 9. vsz.), az 5. strófában pedig kizárólag lefelé irányul tekintetünk. Íme, a Kiskunság című vers dinamikus mikroszerkezete: 3. vsz. nap

4. vsz.

2 3

a zeniten a nadíron • mozdulatlanság

7. vsz.

kútágas gödörrel „Elmerengve nézi a délibábot”

8. vsz.

délibáb emelte csárda gyérülő legelő, futóhomok

Horváth János, Petőfi Sándor (Pallas Kiadó, 1922, reprint), Bp., Gondolat, 1985, 408. Uo., 407.

226

5. vsz.

egy-egy halászmadár „Szárnyával megcsapja” a vizet, „Egészen lelátni” a föveny aljára

6. vsz.

„egy-egy gém nyakát nyujtogatja”, a gólya „orrát üti a víz alá”, majd „fölemeli fejét”, a vízparton bíbicek vannak

9. vsz.

varjú komondor „Tenger szántóföldek terjednek szerteszét”, a búzakalászok „lefelé hajlanak”

10. vsz.

mezei virágok, tüskerózsa „fehér fellegek”

A Kiskunságban Petőfit már nem az alföld tengersík vidékének panorámája, a szabadságélmény felidézése köti le. Kételkedik benne, hogy szeretett szülőföldjétől megkapja-e a politikai bizalmat gyönyörű verseiért cserébe. Forgandó szerencséjének bizonytalanságát vetíti rá először a vidékre, majd a változó széljárást befogó működő szélmalmokra. A szélmalom perszonifikációja miatt mégis a költő személyes ambivalenciája uralja a tájat, mert a perspektívaváltás miatt egyszer föntről, egyszer pedig alulnézetből láttatja. Petőfi szabadszállási követválasztásának kudarcára tankönyveink szemérmesen utalnak; a tönkrement, „nem kaputos” Petrovics családot tót jöttmenteknek, 1848 nyarán „muszka spionnak” tartották az alföldiek.4 A nevében és lelkületében magyarrá lett önérzetes költő azonban vers címével is (Kis-Kunság) emlékeztetheti olvasóját arra a visszás helyzetre, hogy az itteni őslakosok is valamikori jövevények voltak. Fontos szempont, hogy míg Petőfi korábbi tájverseinek struktúrája térbeli szűkítéssel jut el valamilyen metaforikus emberalak megjelenítéséig, a Kiskunságban ez másként van: a megszemélyesített tájelemek és a szundikáló gulyás alakja mind passzívak, míg a vers végén cigánykereket hányó szélmalom az egyetlen aktív elem ebben a versben. A cigányok éppen Kun László király uralkodása alatt telepedtek meg ebben a térségben, és a róluk elnevezett, tótágashoz hasonló akrobatikus vásári tornamutatvány így ironikus értelmezést is nyer: a költő időtöltő mulattatásként tekint a követválasztás múltba helyezett, s ily módon távol tartott kínos eseményére.5 Áttekintve e tájleíró költemények verstani jellemzőit, véleményünk szerint Petőfi a strófák formájával is harmonikus verstani látványra törekszik: a hangsúlyos 10-es és 12-es metrum négyféle rímvariációt mutat, de a sorpárok között gyakori a soráthajlás, jelezve, hogy a terjedelmes szótagszámú sormérték valamiért szűknek bizonyul. Nemcsak 4

Petőfi követválasztásáról Urbán Aladár, Petőfi választási kudarca és az országgyűlés, ItK, 2001, 397–413. 5 A vers dátuma (1848. június) ellenére a szakirodalomban nem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy a mű a választások melyik fázisában keletkezett, ugyanis a költő egy alkalommal megszakította ottani tartózkodását.

227

a versszöveg, hanem az enjambement is működteti az olvasó vizuális képzeletét, ezért okkal feltételezzük, hogy ez utóbbiaknak funkciójuk van. Petőfi Az alföld harmadoló 10-es, félrímes sorpárjaival talán a rónák végtelenjének érzékeltetésére törekedett 62 százalékos soráthajlással, A Tiszá-ban ez a jelenség már 43 százalékra nő a harmadoló 10-es, páros rímű sorokban, s elképzelhető, hogy a kanyargó folyó mentén felbukkanó természeti szépségeket, élményeket ilyen módon szerette volna összekapcsolni a költő. A puszta, télen soráthajlásainak aránya már nem lehet a véletlen műve: 90 százalék! A téli alföldet felező 12-esek sor-és ütemvariációival festi elénk, strófaképlete 12a 12a 6b 6b 12c 12c. A 12-es szótagszámú egységek mondatsorosak, míg a kettétört 12-esek a versszak közepén enjambement-nal kapcsolódnak össze. (Ez alól csak az 5. strófa kivétel: itt van a mű vizuális centruma, a csöndes tájban megjelenő cselekvő ember első mozdulatát már a strófa elején jelzi soráthajlás.) A középső sorok folytonossága tengelyesen szimmetrikussá teszi a strófák szerkezetét, ezért szerintünk itt a téli tájhoz illő bezártság-érzet verstani kifejezőeszköze lesz a hatos sorok összekapcsolása. A Kiskunság című költemény szintén a hangsúlyos felező 12-es ütemváltozataiból épült. A strófa elrendezése itt is tengelyesen szimmetrikus: a szakaszon belül a 4-4 soros egységet grammatikailag is megerősíti a költő, a domináns félrímes sorpárokat 87 százalékban enjambement tartja össze, képlete: 6x 12a 12x 6a 6x 12b 12x 6b. Ha e sorkapcsolatokra Petőfivel együtt úgy tekintünk, mint föl-le járó kunsági szélmalmokra, már nem is látjuk olyan bonyolultnak: ezekben a Kiskunság-strófákban 4-4 keresztág és vitorla kapcsolatot érzékelhetünk: Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! Elnézem ezeket, Amint vitorlájok hányja, egyre hányja A cigánykereket.

228

----------------6x ------------------------------------12a ------------------------------------12x ----------------6a ----------------6x ------------------------------------12b ------------------------------------12x -----------------6b

A fájdalmassá tárgyiasított tájleírás egy városi látképpel zárul: középen a klérust szimbolizáló templom, szélén a szélmalmok mint a hatalmi-politikai széljárás metaforái. A figyelmes olvasó azt is érzékeli, hogy már érlelődik a fordulatos cselekményű verses önéletrajz, Az apostol terve, melyben éppen e két erőt tarja a szabadságvágy legádázabb ellenségének: Szabadszálláson egy pap fia lett a képviselő, és a költő nem védekezhetett nyilvánosság előtt az őt ért méltatlan rágalmak ellen. Mindez nem csak irodalom. Petőfi megmaradt költőnek – szerencsénkre. Kedves Zoltán, ifjúkorodban Te is több területen kipróbáltad tehetségedet, mégis a literatúra és az emberművelés mellett maradtál. Mára bebizonyosodott, hogy ez a küzdelem és tűz nem volt hiába: élj sokáig velünk, értünk!

229

Nagy Balázs

A BEFOGADÓ SZEREPVÁLTOZÁSA AZ ÚJMEDIÁLIS KÖZEGBEN

A több milliárd weboldal közül válogató keresőprogramoknak köszönhetően minden valaha nyomtatott információ egyre nagyobb hányada férhető hozzá a weben. Az emberiség által felhalmozott tudás mind nagyobb százaléka bárki számára, bárhol és bármikor hozzáférhető. Azt gondolhatnánk, hogy ennek birtokában az emberek valamelyest ellensúlyozni tudják a politika és a tömegkommunikáció által beléjük sulykolt egyoldalú, torzító képeket a világról. Ám a befogadó mégis könnyen egyedül találja magát, csak saját magára és korábbi tapasztalataira számíthat. A digitális környezet lerombolja azt a technológiai alapot, amelyen a szerző-olvasó kapcsolat korábban alapult.1 Ropolyi László a tudás reformációjáról alkotott téziseiben úgy fogalmaz, hogy „a posztmodern személyiség kikerülve a tudás modernista intézményrendszereinek az uralma alól, bizonytalan helyzetben találja magát: ő maga dönthet a tudományos igazság kérdésében, de nincs a döntéséhez semmi kapaszkodó.”2 A jelenségek megítéléséhez viszont kritériumok kellenek, mint például a tudásmegőrzésben vagy az oktatásban játszott szerep; de előtte azon is el kell gondolkodni, hogy a művészetben, az irodalomban, s annak befogadójában bekövetkező változások minden esetben ok-okozati viszonyba hozhatók-e az új médiumokkal. Ropolyi szerint napjaink kiborg életformájában a technika humanizálása és az emberi képességek technicizálása párhuzamos, összefonódó folyamatban zajlik.3 Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy milyen megváltozott szerepeket igényel a befogadótól a művészetet nyíltan részvételivé alakító újmédia, mely a kommunikáció kollektív formáit létrehozva egyszerre jelent új alkotási, terjesztési formát, s a befogadói szerep mellett természetesen a szerzői funkció módosulását is előidézi, s egy olyan modell 1

Ld. Gregory Crane, Composing Culture: The Authority of an Electronic Text, Current Anthropology, 32 (1991), 302. 2 Ropolyi László, Az internet természete, Bp., Typotex Kft., 2006, 17. 3 Uo., 114.

231

kidolgozását sürgeti, amely feloldja az állandó különbséget a kommunikáció különböző oldalain résztvevők között.4 A részvételen alapuló újmédia jellegzetességeinek számba vétele azért is indokolt, mert az ómédia csatornáinak használatára is hatást gyakorol, s minden médiafelületen megerősödik.

A részvételiségtől a közösségi médiumig A digitális irodalomnak az intermedialitás mellett legjellemzőbb vonása a beavatkozást célzó interaktivitás, amelyben egyszerre testesül meg az ideológia és a technológia. „A terület nagysága, melyet az interaktivitás társadalmi képzeteivel szembenálló technológiai mérföldkövek jeleznek, folyamatosan meghatározza a kiberteret és az internetet körülölelő vitát, illetve a médiatechnológia és a társadalmi szerveződés kölcsönös hatásával kapcsolatos kérdéseket.”5 Az újmédiával foglalkozó írások legtöbbjének kulcsfogalmai közé tartoznak a participativitás, az interaktivitás, a részvételiség, a tartalombefolyásolás fogalmai. Valójában a kommunikációtörténeti korszakok mindegyikének értékelésekor fontos szempontot képez az interaktivitás szintje, a tényező jelentősége viszont a kétirányú kommunikációt alapvetővé tevő digitalizáció következtében nőtt meg. A vonatkozó kutatások gyökerei a társadalom- és a politikatudományban is messzire nyúlnak, gondoljunk csak a Horányi Özséb nevéhez köthető „participációs iskola” kommunikációelméleti megközelítésére, vagy a kiterjedt tömegkommunikációval kapcsolatos vizsgálatokra, amelyek akkor is előre vitték a részt vevő médiahasználattal összefüggő ismereteinket, ha az internet tömegkommunikációként való értelmezése problematikusnak is mutatkozott. A tömegkommunikáció klasszikus csatornáinál ugyanis a kommunikálók közötti kölcsönös szerepcsere igen korlátozott maradt, az interaktivitás az újmédiával s leginkább a hipertext általánossá válásával lépett előtérbe. Az interaktivitás kétségtelenül az újmédiát meghatározó alapelvek egyike lett, a digitális tartalmak osztályozó elvévé vált. Manovich annyira alapvetőnek gondolja a fogalmat (interaktivitás), hogy azt a számítógépes médiára önmagában alkalmazni szószaporításnak, értelmetlenségnek mondja.6 Használhatóbbnak bizonyulnak az olyan konkrétabb specifikációk, mint például az elágazó, a nyitott vagy a zárt interaktivitás.7 Az ember4

Ld. Parragh Szabolcs, Betűkbe zárt világ – poszt literalitás az irodalomelméletben, Miskolc, Bíbor, 2003. http://parszab.hu/tanulmanyok/bzv/ [2013. 10. 27.] 5 Dieter Daniels, Az interaktivitás stratégiái = Gerencsér Péter (szerk.) Új, média, művészet, Szeged, Universitas Kiadó, 2008, 46, 73. 6 Lev Manovich, The Language of the New Media, Cambridge, Mass; London, MIT Press, 2001, 41. 7 Az elágazó interaktivitás esetében a befogadó határozza meg a létrehozott elemekhez való hozzáférés rendjét, a zárt interaktivitás rögzített elemeket és rögzített elágazási struktúrát használ, a nyílt interaktivitás során pedig mind az elemrendszer, mind a struktúra módosulhat menet közben.

232

számítógép interfész már eleve interaktív, nem beszélve a modern művészetről, amely szintén többféleképpen interaktív volt. Az avantgárd, majd a happening, a performansz és az installáció voltak azok, melyek a művészetet nyíltan részvételivé alakították át. A művész és a műalkotás közötti interakció hatvanas évekbeli fogalmától hosszú út vezetett az ezredforduló médiaművészetének interaktív formáiig, amikor a hálózatiságnak köszönhetően a számítógép minden korábban elkülönült médiumot egyesítve interperszonális kommunikációs médiummá vált. Az interaktivitás Simanowski által megjelölt két konkrétabb típusa révén számos lehetőséget tartogat a hagyományos értelemben vett befogadón túlmutató egyén számára, aki kapcsolatba kerül a digitális irodalommal. A programozott interaktivitás (humán-szoftver) például a navigációs döntéseket igénylő multilineáris hipertextben juthat szerephez, a más résztvevők aktivitására való reagálásnak (humán-humán) pedig jó példája lehet a kooperatív írás.8 Manovichhoz hasonlóan az egyes szerzők különböző terminológiát használva eltérően határozzák meg az interaktivitás szintjeit és komponenseit, vizsgálva az információ tartalmát, az információ feletti irányítást, valamint az információ forrását és célját és a köztük lévő térbeli és időbeli körülményeket.9 Denis McQuail A tömegkommunikáció elmélete című munkájában használt, az újmédia csatornáit rendszerező egyik tipológiája szerint személyközi kommunikációs médiumokat, interaktív játék médiumokat, információkeresési médiumokat és kollektív részvételi médiumokat különít el.10 Az interaktivitás legmagasabb szintjét képviselő kollektív részvételi médiumok közé sorolhatjuk a videokonferenciát, az internetes közösségi oldalakat, fórumokat, levelezőlistákat, amelyek vélemények, tapasztalatok megosztására, cseréjére, aktív kapcsolatok kialakítására alkalmasak. A közösségi média számos új, beszélgetés jellegű kommunikációs formát kínál, amelyek a Bordewijk – Van Kaam holland szerzőpáros információforgalmi mintái szerint is a legnagyobb mértékben valósítják meg az interaktivitást.11 Az új kommunikációs és információs technológiák meghatározta környezetben a kommunikáció fogalma kétségtelenül központivá vált, és más jelentéstartalommal bővült, amelyben a befogadó sokkal több kódoló félnél. A más szabályok és hagyományok által szerveződött változó környezetben az új médiumnak szánt írásmód által nagyobb lehetőség jut az alkotó általi kísérletezésnek, s a befogadás módja is ehhez igazodik. A digitális művek lassan képesek átformálni azokat a hagyományos írásokkal kapcsolatos

8

Simanowski, Digital Art and Meaning: Reading Kinetic Poetry, Text Machines, Mapping Art, and Interactive Installations (Electronic Mediations), Minneapolis, University of Minnesota Press, 2011, 31. 9 Ld. Rétfalvi, Új média = B. Bernát István, Pais Károlyné, Rétfalvi Györgyi, Szilágyi Erzsébet, Turi László, Média, kultúra, kommunikáció, Budapest, Libri Kiadó, 2012, 415. 10 Denis McQuail, A tömegkommunikáció elmélete, Bp. Osiris, 2003. 11 Jan L. Bordewijk, Ben van Kaam, Towards a New Classification of Tele-Information Services, 1986. http://www.manovich.net/vis242_winter_2006/New%20Media%20Reader%20all/39bordewijk-03.pdf [2013. 10. 27.]

233

tapasztalatokat, amelyeket az olvasók sokáig képtelenek voltak megtagadni.12 A narratív szövegek és a kibertextek olvasója közötti különbséget jól érzékelteti Aarseth hasonlata, amelyben a hagyományos szövegek olvasóját egy futballszurkolóhoz hasonlítja, akinek tevékenysége hatástalan marad a játékra. Ily módon az olvasó öröme is kimerül a „leskelődés” örömében, nem adatik meg számára a befolyásolás. Ezzel szemben a játékoshoz hasonló kibertext olvasó erőfeszítésének a tétje a beavatkozás, a szövegekben való szó szerint értett eltévedés, kalandozás. S ezen a ponton válik megkérdőjelezhetővé, valójában lehet-e olvasónak nevezni a dinamikus szövegekkel kapcsolatba kerülő befogadót.13 Laurent Jenny egyenesen úgy fogalmaz, hogy a hipertext szerzőfélévé változtatja az olvasót14, és a Maria Goicoechea által használt kifejezés – „wreaders” – is érzékelteti a különbséget.15 Golden Dániel az új közeg meghatározó sajátosságaként beszél az írás és az olvasás kognitív folyamatainak összekapcsolódásáról.16 Gyuris Norbert szerint „elmondható a kibertextről, hogy minden felhasználója szerző és olvasó, megfigyelő és megfigyelt, kritikus és a kritika alanya is egyben.17 A befogadótól olyan erőfeszítést, olyan munkát igényelnek az interaktív médiumot feltételező dokumentumok, amelyeknek tétje nagyobb a puszta interpretációénál, pedig már ez is óriási változásokon ment keresztül. Ahogy Rétfalvi fogalmaz, „a megfontolt, reflexív, magányos interpretációt felváltja a gyors felismerés készsége és a kommunikációban való állandó interaktív részvétel szükségszerűsége. A tájékozott ember ma nem olvasott, hanem folyamatosan benne áll az információfolyamban, része a kommunikációnak: on-line van.”18 Az ergodikus irodalom létmódjához hozzátartozik a beavatkozás, a részvétel, amelynek eredménye akár a narratívára gyakorolt befolyás is lehet. Bár „kibékíthetetlen ellentét van az interaktivitás mostja és a narratíva múltbelisége vagy „előzetessége” között”19, a játékoknak és a narratíváknak van néhány közös szerkezetbeli vonásuk, ami indokolja a ludológia 20 eredményeinek a felhasználását is. A Narratívák 12

Ld. Parish, From Book to Page to Screen: Poetry and New MediaAuthor(s), Yale French Studies, Writing and the Image Today, 114 (2008), 51–66. 13 Espen J. Aarseth, Ergodikus irodalom, Replika, 40(2000). http://dichtung-digital. de/2001/05/29-Esk-Kosk [2013. 10. 27.] 14 Laurent Jenny, Hipertext és teremtés = Fenyvesi–Kiss (szerk.) Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, Bp., Kijárat Kiadó, 2008 (Narratívák, 7), 63. 15 Goicoechea de Jorge–Sanz, What (cyber)reading for the (cyber)classroom?, Neohelicon, 36 (2009), 534. 16 Golden Dániel, Az elektronikus olvasás mintázatai, Információs Társadalom, 2009/3, 85. 17 Gyuris Norbert, A szerző alakváltásai: narratológia, szimulációelmélet és hipertextualitás, 2006. http://modernirodalom.btk.pte.hu/files/tiny_mce/File/tezisek/tezisekgyurisnorbert.pdf [2013. 10. 27.] 18 Rétfalvi Györgyi, A Gibson szövegek kanonizálhatóságának kérdései, 2004, 34. http://midra.uni-miskolc.hu/?docId=5722 [2013. 10. 27.] 19 Jesper Juul, Narratív játékok? Rövid jegyzet játékokról és elbeszélésekről = Fenyvesi–Kiss (szerk.), Elbeszélés, játék és szimuláció…, i. m., 157. 20 A ludológia a játékokat, különösképpen a számítógépes játékokat vizsgáló tudományterület.

234

irodalomelméleti sorozat 7. kötete ezt felismerve célozza meg a hagyományos narratív teóriák és az új média elméleteinek a közelítését.21 Ahogy egyes művekben keveredik a narratív elrendeződés más antinarratív rendekkel, úgy „az ergodikus és narratív módok is könnyen együtt létezhetnek ugyanabban a kibertext szövegben, egymást szolgálva vagy aláásva, az olvasóra hagyva, hogy eldöntse, melyik helyzet áll fenn.”22 Eskelinen szerint kétségtelenül szükség van a ludológia nyújtotta perspektívára és paradigmára, hogy az ergodikus irodalom folyamatosan növekvő területét elhelyezzük a lineáris irodalom és a számítógépes játékok között.23 Nem véletlen, hogy a már hivatkozott McQuail-féle tipológiának is egyik elemét képezik az interaktív játék médiumok.

Az eseménnyé váló szöveg Amíg a korábbi modern költői próbálkozásoknál a szöveg már végleges formában adott volt az olvasó számára, itt felkínáltatik a lehetőség, hogy a befogadó a szöveget életre hívja, működésbe hozza. A megváltozott kommunikációs teret az alkotó és a befogadó megosztott felelőssége jellemzi, kölcsönös függés, szoros és változatos aktivitás alakul ki szerző és olvasó között, a szöveg szerveződése helyenként prioritást élvez a szöveggel szemben, mely a kommunikációs folyamatnak csak egy változója lesz. Minthogy a jelentés és az esztétikai értékek nincsenek pusztán a szövegbe integrálva, az üzenetek és értékek a szöveggel együtt születnek abban a változékonyság által is definiált térben, melyben a bejárási utak olvasóról olvasóra és olvasásról olvasásra változnak.24 A befogadást és a kommunikációt megváltoztató, számos szociológiai és kulturális területtel kölcsönhatásban álló multidimenzionális rendszer jellemzésére gyakran használjuk a kommunikáció újraértelmezését illetve az új kommunikációs eljárásokat, de ha jobban meggondoljuk, egy determinált tényezőkből álló rendszernél nincs is értelme kommunikációról beszélni, igazi közlésfolyamat csak ott van, ahol a médium megadja a döntés, a részvétel és a felfedezés lehetőségeit. Ez pedig egyenesen oda vezet, hogy a cselekKutatói gyakran fordulnak az irodalom-, a filmelmélet és a narratológia eszköztárához, vizsgálva a játékok és a narratíva közös alkotóelemeit, a szereplőket, a helyszíneket, a cselekményt, bár egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a videojátékok nem narratív struktúrára épülnek, s nem lehet őket a narratíva kiterjesztéseként értelmezni. Vizsgálatukhoz a szimuláció nyújthat olyan retorikai eszköztárat, aminek segítségével az események összességére rálátást nyerhetünk. Ld. a Game Studies <www.gamestudies.org> című lapot, amely a tudományterület első recenzált elektronikus folyóirata, különös tekintettel Gonzalo Frasca írásaira. 21 Fenyvesi–Kiss (szerk.), Elbeszélés, játék és szimuláció…, i. m. 22 Markku Eskelinen, Hat probléma keres egy megoldást: A kibertext-elmélet és a ludológia mint az irodalomtudomány provokációja = Fenyvesi–Kiss (szerk.), Elbeszélés, játék és szimuláció…, i. m., 203. 23 Uo., 195. 24 Ld. Eric Vos, Media Poetry – Theories and Strategies = Media Poetry: An International Anthology, ed. Eduardo Kac, Bristol, Chicago, Intellect Books, 2007, 199.

235

vésnek, amit már nem nevezhetünk pusztán olvasásnak, prioritása lesz a tárgy, azaz a szöveg fölött. Az olvasás tehát nemcsak az azonnali visszaírás lehetősége miatt válik cselekvő tevékenységgé.25 Lennon az olvasást polimediális tevékenységnek nevezi, amely a hagyományos jelentéstartalmán túl magában foglalja a három dimenzióban megjelenő szavak vizsgálatát, valamint a szimulált interakcióra és az ezt létrehozó interfészre való reflektálást.26 Tény, hogy az olvasó nem pusztán olvasó már, mindenesetre az még kérdés, hogy az új médiapozíciók elterjedésével „a kibertext működéséről a felhasználó-játékos cselekvései és tevékenységei felé történő fókuszeltolódás több-e kisebb áramlatnál, mely a számítógépes játékokkal foglalkozó tudomány egyre nagyobb nyomásának és vonzásának hatására formálódott ki.”27 A játszható irodalom megnyilvánulásai vagy a később tárgyalt kísérleti irodalom, köztük a holoköltészet példái – amelynél a felhasználó fizikai mozgása alakítja a műre való rálátást illetve annak tartalmát – az olvasó hagyományos szerepét kiürítve azt látszanak igazolni, hogy értelmetlen mereven ragaszkodni az olvasás tradicionális értékeihez és szokásaihoz, de mindenekelőtt az értelmező felhasználói funkcióhoz. Egy másik aspektusból ezt látszik alátámasztani Eskelinen szemléletes szóképe is: „Ha a szövegegység távozik, az értelmezői hatalomnak követnie kell mesterét.”28 Az általa bevezetett hét kibertextuális dimenzió ugyanis legyőzhetetlen kihívást jelent a szöveg teljességére nézve.29 A szövegegészről alkotott hagyományos elképzelésünk csak azokkal a szövegekkel kapcsolatosan tartható fenn, amelyek statikusak, meghatározottak, nem átmenetiek, személytelen perspektívájúak, tetszőlegesen is hozzáférhetőek, mellőzik a kapcsolódásokat és a felhasználói funkciójuk értelmezői irányultságú. Ellenben abban a digitális irodalomban, amelyben a szöveg felbukkan, majd eltűnik, és ehhez csakugyan a monitorra van szüksége, a szöveget illetően már nem is tárgyról, inkább eseményről beszélhetünk. 30 Simanowski szerint a szöveg a digitális médiában bizonyos értelemben mindig egy esemény.31 2012 tavaszán megjelent könyvében a performatív fordulatra mint új esztétikai paradigmára irányítja a figyelmet, s a kinetikus költészet és az interaktív installációk szemlélőjét inkább tartja játékosnak mint olvasónak.32 A digitális költészetről értekezve Simanowskihoz hasonló25

Vö. Golden Dániel, Az elektronikus olvasás…, i. m., 85. Brian Lennon, Screening a Digital Visual Poetics = Kac (ed.), Media Poetry…, i. m., 261. 27 Eskelinen, Hat probléma…, i. m., 219. 28 Uo., 216. 29 Eskelinen hét dimenzióban vizsgálja a nyomtatott szövegek és a kibertextek viselkedésének különbségeit. Ezek a dimenziók a következőek: dinamika, meghatározhatóság, átmenetiség, hozzáférés, kapcsolódások, személyes perspektíva, felhasználói funkciók. Uo., 218. 30 Lásd Simanowski, What is and to What End Do We Read Digital Literature? = Literary Art in Digital Performance, ed. Francisco J. Ricardo, London, Continuum, 2009, 10. 31 Uő, Text as Event: Staring at and Looking through Processed Words in Digital Arts = Throughout: Art and Culture Emerging with Ubiquitous Computing, ed. Ulrik Ekman, MIT Press, 2010. http://ebookbrowse.com/simanowski-text-as-event-pdf-d36470652 [2013.10.27.] 32 Uő, Textmaschinen, Kinetische Poesie, Interaktive Installationen: Für eine Hermeneutik digitaler 26

236

an Hayles is a szövegnek az eseményjellegét hangsúlyozza, láttatva egy mozgásfolyamatot a gépi és a természetes nyelv, a mesterséges és a humán intelligencia között.33 Mindenesetre a szöveg már nem is igazán szöveg vagy nem kizárólag szöveg, s az olvasás sem tulajdonképpeni olvasás, sok esetben inkább irányítás jellegű tevékenység. Így megkérdőjeleződik, mi is a szöveg a digitális irodalomban. Ezen a kérdésen elgondolkodva kell a veszélybe sodródott értelmező funkciót is újragondolni, hiszen a digitális irodalom digitális hermeneutikát igényel, mely nem azonos a nyelvi jelek hermeneutikájával. Az interaktivitás stratégiáit vizsgáló Dieter Daniels érdekes megállapításra jut a multimediális installációkkal kapcsolatban.34 Véleménye szerint az új szerepet kapó és speciális pozíciót betöltő befogadó, más néven az alkotóvá váló „ideális néző” megjelenése az interaktivitásnak csak az egyik következménye. Ugyanilyen lényeges változás a magányosság és elszigeteltség, amelyet paradox módon éppen az interaktivitás okoz. Bár léteznek irodalmi installációk is, a művek vizuális birodalmára kiterjedő magányosság meglátásom szerint az irodalom szereplőit nem veszélyezteti. A fizikai viszonyt virtuálisra váltó néző többé tényleg nem egy csoport része, de a könyvet kezébe vevő olvasó soha nem is volt az, nem úgy, mint a művekkel kiállításokon vagy múzeumokban találkozó látogató. A hálózati írás révén kialakult kollektív struktúrák egyenesen nyilvános tereket hoznak létre, megnyitva a művészet világát. Emellett szól Huhtamo érvelése is, mely szerint „A helyzet inkább a médium nárcisztikus lehetőségeinek leszűkítése, mintsem növelése felé tart.”35 A háló felhasználóinak diskurzusában az ember-gép közötti interakcióról az interperszonális interakcióra helyeződik a hangsúly. A Daniels által feltárt másik paradoxon, hogy az interneten létező művészet a médium révén mindenkihez szól, ám társadalmi és térbeli kontextusok hiányában senkit nem szólít meg.36 Abban egyetérthetünk vele, hogy az alkotási formák mellett a terjesztési módok is megváltoztak, de a kontextuális viszonyok feloldódása és a mindenütt jelenvalóság nem zárja ki azt, hogy a hálózaton is létrejöjjenek differenciált kultúrák. Bár a hálózat kevésbé ellenálló a kommercializálódás veszélyének, itt is helye lehet az elitista diskurzusnak.

Kunst, Bielefeld, Transcript, 2012, 6. 33 N. Katherine Hayles, The Time of Digital Poetry: From Object to Event = New Media Poetics. Context, Technotexts and Theories, eds. Adelaide Morris, and Thomas Swiss, MIT Press, 2006, 181. 34 Daniels, Az interaktivitás stratégiái, i. m., 63. 35 Huhtamo, Seven Ways of Misunderstanding Interactive Art, 1995. http://sophia.smith.edu/ course/csc106/readings/interaction.pdf [2013. 10. 27.] 36 Daniels, Az interaktivitás stratégiái, i. m., 70.

237

N. Pál József

SEMMI SEM OLYAN, MINT RÉGEN Szabó István életének és művének tanulsága – históriai háttérrel Jánosi Zoltánnak, e maradék ország másik végéből, baráti öleléssel

Szabó István neve tucatnév. Könnyen megjegyezhető, ám nehezebben azonosítható, hisz több van belőle, csak az – így vagy úgy – hírnévre vergődöttek között is. Lehet-e, s ha lesz, minemű összefüggések okán lesz az ilyen névnek összetéveszthetetlen súlya, nem tudható, ám hogy Nagy László nekem a költőt, Kovács István – gyermekkorom körülrajongott színészét is megelőzve – az ökölvívót fogja jelenteni, amíg élek, ebben biztos vagyok. De hát jelent-e ma Szabó István neve valakiknek valamit, a filmtörténetben egyértelműen klasszis, ám emberileg gyarlóvá lett filmrendezőén kívül, megint csak nem tudom. Tán a méltán neves – a parasztság históriájával foglalkozó – debreceni történész, a nádudvari téesz elnöke (könyv készült róla nemrég), no meg a kajakos világbajnok jut még eszébe a korosabbaknak, de közel három évtizedes (egyetemi) oktatói tapasztalatoktól megverten állítom, hogy e remek novellista neve senki emlékezetében nem él ma már, a magyar irodalom szakosokat is beleértve persze. Az én Szabó Istvánom író volt, Cserszegtomajon, e Keszthely tőszomszédságában fekvő hegyközségi faluban született, s amiért nekem különösen kedves, hogy zalainak – és ZTE-szurkolónak! – vallotta magát egész életében, noha szűkebb pátriája – „hivatalosan” – 1950 és 1979 között Veszprém megye része volt. Negyvenöt esztendőt élt mindössze 1931-től 1976-ig, hányatott, ám mégis modell-értékű sors adatott neki, csupán három kötete jelent meg életében (A lázadó, 1956; A varázsló kertje, 1963; Ne nézz hátra, 1972), s halála után – néhány jó emlékezetű, a hagyatékát is gondozó barátot kivéve – igen gyorsan elfeledték. Elfeledte az irodalomtörténet, meg a könyvkiadás is. Könyve – egy kötetben összegyűjtött művei – 1991-ben látott napvilágot utoljára (Isten teremtményei), a róla szóló írások java részét Németh István Péter egy szinte hozzáférhetetlen, kicsi emlékkönyvben adta közre (Siratódal, 2009) s – Csűrös Mikósnak és Fogarassy Miklósnak hála – leveleinek, levelezésének egy része is olvasható (Kodolányi János és Szabó István levelezése, 1999; A barátság szelleme, 2009), ám Szabó István egy-

239

kor volt lénye, életművének tanulsága, ahogy Domokos Mátyás írta jó negyedszázada, a „közöny ólomkoporsójában porlad”. S ott porlad bizony egy írói szemlélet és szereptudat hagyománya is. Szabó az írástudók ama csoportjába tartozott, akik szerint „az írás szava” az „élet szava” kellett (volna), hogy legyen, s aki ennek az etikummal, s alkotói felelősségtudattal átszőtt magatartásnak a tovatűntét már 1972-ben riadalommal emlegette fel. Úgy vélte, ennek híján a kimondott s a leírt szó – egyben a magyar irodalom – tétje is odalesz, hogy százados értékek bomlanak fel, hogy életünk, történelmünk, megtett utunk tanulságát veszni hagyván – szellemi értelemben – a létezés vegetációs szintjéhez igazodva lézengünk az értelmes jövő nélküli jelenben csupán. Alanyi író volt, mondanám, ha e fordulatnak lenne értelme még. Közlés- és kifejezésvágyának fókuszában saját és környezete életének, sorsának kavarogva átformálódó tapasztalata volt elsősorban, az általa tökéletesen ismert mikrovilág történelmi és lélektani rezdüléseinek bázisán mondta el mindazt, amit az „egyetemes emberiről” elmondania adatott. Csak novellákat írt egész életében, regényterve s regényvázlata is volt ugyan, ám a hosszabb műfaj tető alá hozásához az idő sem a kitartott fegyelmet, sem az alkotói hajlamot nem adta meg neki. Mint megannyi villanás, máskor felszakadó vallomás vagy segélykiáltás ezeknek a novelláknak a sora, egy tépett életút összeilleszthető mozaikjai, beszédes – nemegyszer esztendőkre rúgó – némaságokkal. Szabó István írói pályája mintha egy széjjelhulló világ és egy széjjelhulló világszemlélet ambivalenciákkal átszőtt utóvédharcának rohamosan fakuló emlékezetéről üzenne nekünk. Megszólítani – avagy „újra megszólítani”, ahogy manapság mondani illik – e tapasztalatra s e „volt világ” emlékezetére való nyitottsággal lehet(ne) csupán. Akik jó szándékkal emlegették, mint a huszadik század ötvenes-hatvanas évei életformaváltásának, s e váltás történelmi, lélektani kísérőjelensége következményeinek leghívebb krónikásáról írtak és beszéltek általában. No meg egy életforma eltűntének siratójáról, akinek műve épp ennek az életformának – s vele az elementáris ráismerés intimitásának – az eltűntével lett egyre kevésbé megszólítható, ahogy nemzedéke legjobbjainak alkotásaira is valamiféle „félmúltként” tekint az irodalomtörténeti emlékezet. Az Emberavatás című antológia nemzedékéről van szó, aminek legjobbjait – Sánta Ferencet, Szabó Istvánt, (Kamondy) Tóth Lászlót, Csurka Istvánt – a sematizmus legkeményebb esztendeinek követelményei nem befolyásolták már, ugyanakkor témáik többségét a magyar történelem fordulatainak – személyesen is átélt – históriai, szociológiai és morális közege adta az indulás idején, s ez adta javarészt a következő esztendőkben is. Én még azt sem tartom véletlennek, hogy e tematika elsődlegességének kényszerű s egyben törvényszerű tovatűntével ezeknek az íróknak a pályaíve – tán Csurka Istváné kivételével – így vagy úgy, de megroggyanni látszott, vagy éppen le is zárult mindörökre. A paraszti társadalom változásai adta tematikáról van szó természetesen, ama nagy átrendezés 1945-1962 közötti esztendeiről, aminek vége egy hagyományos életforma meghatározta létszemlélet haláltusájává lett. Az a paraszti réteg, amelynek többsége a Horthy-rendszert cselédvilágként élte meg, s 1945-ben egy olyan, amilyen földosztással 240

történelmi esélyt látszott kapni az időtől, már 1948-49-től a história harapófogójába került. Noha a téeszesítés első brutális hullámát átvészelte még, s a Nagy Imre-program reá vonatkozó részére is reménykedve nézhetett, e millióknak a sorsa 1959-1962 között végképp beteljesedett. A forradalom leverését követő két esztendőben még békén hagyták ugyan, meglehet – az „ahogy lehet” parancsának megfelelve – erőre kapni is látszott, ám a Központi Bizottság 1958 novemberi határozata után már nem volt apelláta. A megtorlás legsűrűbb esztendeit kísérő döntés – ami szerint a „mezőgazdaság szocialista átszervezése” tűzzel-vassal végrehajtandó – nemcsak a szovjet modell magyarhoni alkalmazását jelentette, a berendezkedő régi-új hatalomnak legerősebben ellenálló, a hagyományos formájában ellenőrizhetetlen, kevéssé befolyásolható milliós közösség széjjelzúzása volt akkor a cél. Mindazt, ami 1959-60 és 1960-61 őszén-telén-koratavaszán a „finomabb módszereket” a brutalitással agyafúrtan keverő eljárásokkal bekövetkezett, a „vallásos világnézet elleni harc” is kísérte, életek tízezreit hajszolva a kétségbeesésbe, hogy aztán 1962 augusztusában – az MSZMP VIII. kongresszusán – közhírré tehessék a diadalt: Magyarországon a „szocializmus alapjainak a lerakása” befejeződött. Erről Ö. Kovács József monográfiája (A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában, A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945-1965, 2012.) mondja el a legtöbbet a történettudomány követelményeinek megfelelve, de e folyamat emberi, pszichikai és morális kísérőjelenségeit, következményeit is felvillantva egyben. Azt a folyamatot, amelynek nyomán az életet megtartó értékek kavarodtak meg s estek széjjel menthetetlenül, hogy a szocialista táborban akkor látványosnak tetsző adományokkal, ígéretekkel gazdagon reánk tört „új világ” mindent összemaszatoljon aztán, miközben az átélt traumák bevallását, „kibeszélését” évtizedekre tette lehetetlenné. Szabó István, az idősödő parasztszülők tizenöt esztendősen – éppen 1946-ban, a nagy változás első stációja után – félárván maradt, a kifejezés kényszerével, a szépség és a jóság igézetével megáldott-megvert, a paraszti munkára viszont testileg s lelkileg egyaránt alkalmatlannak tetsző sarjadéka csak erről az útról s ennek tanulságairól beszélt – lényegében csak erről tudott beszélni! – egész életében. Úgy vélem, hogy egy, a konkrét histórián túlmutató történelmi csapdahelyzet összetett természetrajzának művészi ábrázolásáról volt és van szó itt. Egy legalább kétarcú folyamatról, ahol sem a „jó”, sem a „rossz” nem létezett, avagy nem volt értelmezhető önnön tisztaságában, ám a hatalmi akarattól is determinált kavargás hagyatéka itt szunnyad bennünk azóta is. Mert kétarcú volt az a folyamat, ami a vidéki társadalom nagy részével ezekben az évtizedekben megesett, egy önmagát kétségbeesett torzulásokkal is védő életforma s a reá törő, a „régit” könyörtelenül porlasztó „új világ” küzdelmének szálkeresztjében. Adott volt itt egy életforma ugyanis, a maga emberöltőkön át kikalapált szokásaival, parancsaival és elvárásaival, amely a létezés sokszor kegyetlenül nehéz, mégis kiszámíthatóan biztonságos medrét jelentette a benne élőknek – „belülről” nézvést így tetszett! – századokon át. Közösségi volt e keret minden elemében, „kilógni”, netán kiválni belőle nemigen lehetett, még „kitűnni” is a keret szabályaihoz, törvényeihez igazodva csupán. E törvényeket, szabályokat felrúgó kitörési kísérlet a keret – ha 241

tetszik, a közösség – számára nemcsak értelmetlennek, de értelmezhetetlennek is mutatkozott, s hogy a kísérletet elfojtsa, megakadályozza meg is tett mindent rendszerint. Néhanapi – mind a családban, mind a tágabb közegben feszültségeket is gerjesztő – „kiválások” előfordulhattak persze (ha egy-egy gyerek tanulhatott például), de a tömeges „szökésnek” semmi értelme nem lett volna, ehhez sem a társadalmi, sem az anyagi, sem a tudati feltételek nem voltak adottak: egy „normális” parasztember „normális” gyermekének, hogy ne paraszt legyen, eszébe sem juthatott. Ekként e létezési mód szabadsághiányos állapota fel sem tűnt a benne élőknek hosszú ideig, még a kitörési kísérletekből fakadt konfliktusok is a közösség bejáratott törvényei szerint „rendeződtek” általában, az örökölt minták, szokások parancsa mindenen uralkodott. Meglehet, ezeknek az embereknek igen nagy része – ahogy Németh László a harmincas években fogalmazott – valóban a „nemzet alatt” élt, az életvezetési stratégiák, a mentalitás szerkezeteinek folytonosságára nézvést mégis így érezte magát biztonságban. A „továbblépés” esélyét, az anyagi lehetőségek (több munka, több bér, aztán egy ló, szekér, még egy kicsi föld stb.) némi bővülésének reménye jelentette-jelenthette csupán, mindent, de mindent – a szerelmet, a házasságot, még a családtervezést is – ennek rendeltek alá. Mindezt az „egyhangúságot” a modernitás, a kapitalizmus jelenségei is megszaggatták már, minálunk a XIX. század végétől mindenképpen, a paraszti életforma – Kovács Imre írta így később – csődjének előérzetét hozva el. Erről s e folyamat kiváltotta drámákról (agrárszocialista mozgalmak, kivándorlás, egykézés, a nyomor változatai stb.) a népi mozgalom szociográfiáinak köszönhetően tudunk a legtöbbet, az igazán nagy változást azonban az 1945-öt követő jó másfél évtized hozta el. S ez az idő hozta el az utóvédharc korát is, amelynek során az egyébként nagyon fontos átalakulás is – paradox módon – egy, az arányosság és a biztonság rendjét még őrzött értékvilág és kultúra bomlásának az utolsó felvonásává lett. A valóban felszabadulásra érett paraszttársadalom, a reményt adni látszó, aztán e reményeket rögtön megcsúfoló történelmi-politikai kényszernek ellenállni ugyan nem tudhatott – falvak „estek el” sorra, ahogy a költő Nagy László édesanyja egy fiának küldött levélben fogalmazott –, ám mivel a számára ismerős magatartásminták folytonosságát védte rendületlenül, e hagyományos magatartásminták – az „új felől” nézvést – abszolút szabadsághiányos állapota is menten megmutatkozott. Ami korábban biztonságot adott – vagy adni látszott –, most börtönné, az életeket megnyomorító béklyóvá lett szinte esztendők alatt, miközben idősödő, vagy önmagukat hirtelen öregnek érző szülők tébolyodott tanácstalansággal tördelték a kezüket, hiszen számukra felfoghatatlan volt, ami bekövetkezett. A „mi lesz velünk, ha nem köti a gyereket a föld” réme, a rohamléptekkel változó szokások, reflexek, vágyak és tervek ellen való kétségbeesett tiltakozások életeket tettek pokollá a régebbi s az újabb nemzedékben egyaránt. Az állandó gyanakvás, fürkészés – nem változott-e meg a néhány hónap után hazalátogató gyermek szava, mozdulata, nem vette-e fel a „városi tempót” stb. –, a „megszólás” kényszerének s a megszólástól való eszement félelemnek, az önveszélyes agresszivitásnak s az elfojtásoknak az egyidejűsége, az egyre keserűbb, ugyanakkor egyre értelmetlenebb védekezési stratégiák ekkor lettek a bomló paraszti társadalom részévé 242

menthetetlenül. Indulatot, másutt mosolyt, lenézést váltott ki mindez, s ami az emlegetett, arányosként megélt rend őrzője volt (lehetett) önnön ellentétébe fordult. Tudatot beszűkítő magatartásminták, tragédiák szegélyezték ezt a folyamatot, miközben százezrek lettek – pszichikai és morális értelemben is – talajtalanná, meglehet, anyagilag gyarapodva közben, s az „új világ” jelenségei csáberejével szemben védtelenül immár. Ennek az „új világnak” a jelenségei lettek aztán az 1962-63-tól kiforrott Kádár-rendszer fundamentumává, aminek – többször nosztalgiára szólító – emlékezete máig elér, azok lelkében és agytekervényeiben is nemegyszer, akik, vagy akiknek megnyomorított szülei a „régit” látszottak védeni még, annak idején. Mert sok lett akkor az új, az életet könnyebbé tevő, a gyarapodás élményét esztendőről esztendőre megadó civilizációs adomány, ez bizonyos. A megtorlás rettenetére csempészett, majd azt felváltó „életszínvonal-politika”, a tömeges téeszesítést „felpuhító” háztáji gazdaság rendszere az úgynevezett konszolidáció politikai eszköze is volt természetesen, s el is érték a kívánt célt vele. Kockaházak nőttek ki a földből, országos – egyben sóvárgott – élménnyé lett a parkettás szoba, a villanyvilágítás, a hűtőszekrény, a televízió, s hamarosan a fürdőszoba is, a rádióban, s a vendéglátóhelyeken addig nem hallott vérpezsdítő muzsika szólt, a szórakozási szokások rohamléptekkel alakultak át, s mindez lebírhatatlanul vonzónak mutatkozott. A régi konfliktusokat újak váltották fel, amiket az „öregek” nem is akartak érteni már, fásultan, beletörődve bámultak papucsba bújtatott lábbal a képernyőre vagy maguk elé, s ha keserűen köptek is néhanap, észre kellett venniük, hogy a hatvanas esztendők közepére ennek a társadalomnak a nagy része lenyugodott, sőt bizakodással nézett a jövőbe. Azt a régi-régi gyötrelmesen szegényes biztonságérzetet egy addig ismeretlen új biztonságérzet kezdte fölváltani, ami nemcsak a nagyobb kényelem, de a nagyobb szabadság (még a „szabadságon vagyok” szóösszetételt is ekkor kezdték megtanulni faluhelyen!) élményét is megadta bizony. Kisvártatva motorkerékpár, aztán Trabant is került az „életrevalóbbak” feneke alá, lehetett menni a Balatonra, aztán „jugóba” is, csak „megtalálom a számításomat”, mondogatták egyre többen, miközben a szerzés szenvedélye, a kapzsiság, az irigység, a dicsekvés újmódi esélyei is életeket és magatartásokat formáló „szabályokká” lettek, szinte észrevétlenül. Azt azonban, hogy például a munka, mint lélek nélkülivé vált hajsza (hisz azok az „elérendő célok” csak jöttek-jöttek rendületlenül!), s a fiatalabbak kétkezi munkától való viszolygása egyazon folyamat két eredője valójában, néhány íróemberen, Németh Lászlón, Veres Péteren s – mondjuk – a fiatal Szabó Istvánon kívül alig valaki vette észre természetesen. S azt is kevesen csupán, hogy az örvendetes „fejlődés” közben minden összezavarodott. Úgy lehet, a huszadik század második fele magyar történelmének a hosszabb távú hatásaiban leginkább alattomos csapdáját kezdte működtetni ez az idő, éppen azért, mert a nélkülözések, az átélt traumák, a több évtizedes folytonos „mozgósított állapot” után végre nyugalmasnak s a legelementárisabb igényeket kielégítőnek mutatkozott. Csak az arány, a mérték tudata kezdett kiveszni az amnéziásan örvendő lakosságból évtizedekre előre, s a két jelenség, ami időben összeért alapos munkát végzett bennünk és általunk. Bebizonyosodott: ha egy társadalomra – történelmi értelemben nagyon 243

rövid idő alatt – a tradíció elvesztésével párhuzamosan ömlik rá az új és nagyon vágyott jelenségek tömkelege, akkor az értékfelismerő, értékkiválasztó és értékérvényesítő képesség jóvátehetetlenül összezavarodik. Az értékes a divatossal (a „trendi” szót nem ismertük akkor még), az élet arányos rendjének tudatos tervezése az agresszív önérvényesítés amorális mozdulataival keveredik, miközben látszólag minden a legnagyobb rendben van. Mert nemcsak az értékek kavarodtak meg a hatvanas esztendők Magyarországán, összemaszatolódott a tulajdonhoz (ami „közös” az enyém is, törődni azonban nem kell vele, gondozni sem, ellenben bármikor „hazavihető”), a munkához való viszony is (kicsi melóval is elleszünk a gyárban s a téeszben), egy ország tanult meg „lógni” katonaságnál, munkahelyen, futballpályán egyaránt. Csak „érvényesülni”, csak többre jutni, csak fogyasztani akart szinte mindenki mindenáron, törvénnyé lett a „leleményesség”, s „élhetetlen” alakként nézték le, aki nem állt be a sorba. Jómagam morális züllésnek látom e folyamatot visszavonhatatlanul, aminek nyomán a lakosság jó része e züllést az anyagi gyarapodás várva várt alkalmaként élte meg, miközben a „gyökértelenség”, a kiüresedettség, a cinizmus, a devianciák változatos formái uralkodtak el. Egy átélhető dráma nélküli dráma volt ez a história mélyebb rétegében, egyre több hulló sorssal szegélyezve az utat, s ki vitathatná, hogy az áldozatok igen nagy része épp e dupla fenekű helyzetet mélyen átélt lelkek közül került ki. Sarkadi Imre és Váci Mihály, Kondor Béla és Nagy László, B. Nagy László és Huszárik Zoltán, Kormos István és Latinovits Zoltán, meg a többiek, mind-mind a negyvenes vagy az ötvenes esztendeiket taposva mentek el, akárcsak Szabó István, miközben örvendezve, lényegében elégedetten éltünk, s például mezőgazdaságunk nem egy terméke a világ élvonalába tartozott. Azt, hogy ama régi – természetesen változásra érett – helyére telepedett új érték- és szokásrend, életforma mindenféle értelemben – még gazdasági értelemben is! – ingoványra épült, megint csak nem akarta hallóra venni szinte senki sem, ennek az öntudatlan elégedettségnek a „gyümölcse” jó évtizeddel később érett be csupán. Ez lett az az állapot ugyanis, ami a nyolcvanas esztendők második felétől már hazánkban is érzékelhető, aztán nemsokára reánk köszöntött, globalizációsnak is nevezett „értékszerkezet” medrét jó előre kivájta már. Tudom, sokak számára nehezen hihető, de úgy igaz, hogy a kádári fénykorban rögzült amorális „életminták” és a szintén amorális globális „életminták” szerkezete – a lehetőségek kiáltó különbsége ellenére! – hibátlanul összeért, a „kaparj kurta” stratégiája a „csináld meg a magad karrierjét” mindent átszövő és felülíró parancsának a tökéletes előzménye lett – még a politikai „értékválasztás” értelmében is. Ezért „nőtt össze, aminek össze kellett nőnie”, a közösségi formák szétesése, s a korlátlan individualizmus jelenségei máig egymást feltételezik, miközben a tradíciók, az átörökíthető, a közösséget óvó minták tiszteletére alapozó gondolkodás – ami a csak materiális értelemben vett „haladás”, szóval a fogyasztás ellenfele lenne! – vádakkal (premodern, provinciális, kirekesztő stb.) is bőven megszórt védekező pozícióba kényszerült, nemcsak Magyarországon. Szabó István élete és életműve azért is roppant tanulságos, mert a fentebb vázolt folyamatot kínos következetességgel és magas művészi szinten „követte végig”, de244

monstrálta egészen addig – a „nagy csalás” kibontakozásáig – ahonnét nem volt már visszaút. Jómaga – a maga szóhasználatával – „elpolgárosodásnak”, a „polgári életeszmény kiütéses győzelmének” látta e folyamat végjátékát, ám amit az „önző gondolkodás elhatalmasodásáról”, a „kicsinyes, képzelet nélküli korról”, no meg az irodalom szerepének – már a hatvanas évektől átélt, aztán 1972-ben meg is fogalmazott – radikális átformálódásáról írt, hibátlan diagnózisnak tetszik évtizedek távolából is. A magyar irodalom közvélemény-formáló erejének megroggyanásáról, az író „fölöslegessé válásáról”, a „felelőtlen játék”, a fogyasztás-centrikus szemlélet térnyeréséről beszélt abban a dolgozatában, ami az 1972 végén, majd évtizednyi szünet után megjelent Ne nézz hátra című kötethez készült, de 1991-ig senki sem olvashatta nyomtatásban. Eltűnik az az idő, amikor „az irodalom szava mindenkor az élet szava volt”, mondta akkor, ars poeticaként, egy szereptudat érvényességét veszni látó szemlélet hattyúdalaként talán, hogy léte végső fellobbanásául eszmélkedésének teréhez – s egyetlen írói „témájához” – térjen vissza nemsokára, gyermekkora falujához, oda, ami a művészi teremtés szintjén még igen, de a maga valóságában nem volt többé visszahozható. Abban az erős negyedszázadban, ami Szabó István írói életének idejét adta, minden megtörtént lényegében. A személyes és országos remény s annak megcsúfolása, a kiszakadás vágya és keserve, a „beérkezés” ambivalens tapasztalata, a talajvesztés riadalma, a „visszamenekülés” nosztalgiával kevert óhaja s a reá törő magány döbbenete egyaránt, miközben mind a magyar társadalom, mind az irodalom önmagáról való képe is végképp átalakult. Ennek a kevés szavú cserszegtomaji novellistának a műve nemcsak eme história erkölcsi és művészi hozadékáról, tanulságáról adott számot, de az „egyetemesen emberiről” is hírt adott, a maga – ha tetszik magyar és paraszti – bázisán. S mert könyvvel ritkán jelentkezett, a híradás stációi szinte kötetről kötetre végigkövethetők. A lázadó (1956) elbeszélései – amelyeknek többségével később elégedetlen volt persze – egy repedező életforma öntudatlan védekezési mozdulatainak a személyiséget roncsoló, szabadsághiányos, a létet börtönné torzító tehetetlenségi nyomatékairól beszéltek a maguk hol Móriczra, hol Kodolányira hajazó hangján még. Olyan darabok, mint a Hajsza, a Nászéjszaka, a Készülődés, a Vacsora ennek a változásra érett állapotnak voltak egy irodalomszemléleti tradíciót is újjáfogalmazó szereptudatnak a művészi tanúsítványai, míg a néhány esztendővel későbbi – kötetbe sem került – Vasárnapi mise vagy a Vidéki megállónál ugyanezen helyzet értelmetlennek tetsző igazodási kényszereit előhívó pillanatairól adtak számot. E két utóbbi novella a Varázslat kertje (1963) remekléseinek világát is idézte már, az otthoni – tehát „otthon hagyott” – értékrend gyanakvó fürkészésének hol mulatságos, hol gyötrelmesen tragikus pillanatait, amelyek a történelem pörölycsapásai alatt lassan szétporladó életforma utóvédharcának lettek a siratói. Igen a Sirató-dal, ennek az életműnek, ha nem is a legjobb, de a leginkább szimbolikus darabja talán, amit olvasni én ma is csak elszoruló torokkal tudok. Reza néni, a „fölöslegessé lett” reszkető kezű öregasszony „utolsó cselekedete”, a magányos kenyérsütés, otthon, a százados szabályok szerint, a kifelejtett só, az elásott – mert ehetetlenné lett – megkelt tésztahalom, egy megkérdőjelezhetetlennek tudott törvény búcsúja a maga keserű 245

groteszkségében. Semmi sem volt már olyan, mint régen, ahogy a Minden olyan, mint régen hazalátogató minapi parasztfiúja gondolhatta bódult fejjel, mert levakarhatatlanul kölcsönös idegenkedések kezdték uralni itt is, ott is az életet, miközben a csábító új ígérvényei felé is megindult már a lélek, ahogy az a Hazulról odáig, A szabadság keresztje vagy A szent család reggele sorai közt olvasható. A kiválás lebírhatatlan vágya s a talajvesztés determinált egyidejűsége, a „sem itt, sem ott” kódolható réme volt már ezeknek a novelláknak a mélyrétegében, ami nemcsak a kibírhatatlannak – hisz a vágyakat gúzsba kötőnek – érzett, de mégis minden ízében ismerős világot, hanem a szólás érdemességébe vetett alkotói bizalmat, s magának az alkotónak az életét is felemésztette végül. Írói válságként volt szokás emlegetni mindezt annak idején, holott Kamondy Tóth László semmibe hullásának vagy a Sánta Ferenc-i életműre borult csöndnek nem a prózapoétikai beszédmód kimerülése, de nem is – ahogy Szabó István esetében hihették – az önsorsrontásba fulladt személyes élet volt az első számú okozója. Az már következmény volt inkább, hiszen a szépség és a jóság művészi újjáteremthetőségének hite és értelme – lásd az Isten teremtményei című novellát – körül fogyott el végleg a levegő. S mert az „új világban” – értelmesen – létezni már nem tudott, hősünk azt tette, amit egyedül tehetett. A „ne nézz hátra” parancsát hajtogatva is „visszafelé” menekült bizony, vissza a gyermekkor terébe, az „idők zenévé finomodott emlékei” köré, hogy a lélek mélyén épen őrzött világ eredeti alapszerkezetét bűvölje újjá, ahol az élet biztonsággal járható medrét a traumáktól mentes emlékezet és a jelen, a valóság és a fantázia sugárzó harmóniája adja meg. Az a nyolc Csanaki-novella, ami az életmű beszédes „toldalékaként” is felfogható, a „még egy világ” (Iskola a magasban) misztériuma művészi újjáteremtési lehetőségének igézetében fogant akkor, amikor ama látásmód alapszerkezetét feldajkáló és átörökíteni képes életforma már régen odalett. E ciklus – a Hajnalok hajnala címet kapta már az író halála után – bravúrja abban keresendő, hogy nemcsak egykor volt létezési terének harmóniavilágát, hanem annak széthullását – a széthullás első hajszálrepedéseit – is megírta egyben, egy felnőni kényszerült gyermeki lélek látószögében immár. A hazatalálás, az otthonteremtés feladhatatlan igénye s a megismerésre szólító nyugtalanság szintén örök vágyának rezgése, szorítása tartja egyensúlyban ezt a ciklust, ahogy ez tartja egyensúlyban a homéroszi eposzok világát is majd három évezrede. A tudás, a megismerés vágya, s a tudás, a megismerés botránya ez, mert az élet érettünk való csoda s ellenünkre való borzalom szintén egy időben, ám a csoda „győzelmének” igénye soha föl nem adható. Szabó István ezért sem lehet „parasztíró” csupán. Műve egy éppen eltűnő világ, meg az átalakulás traumájának, gyötrelmének művészi ábrázolása természetesen, ugyanakkor egy léttapasztalat feloldhatatlan csapdahelyzetének magas szintű krónikája is. Jóllehet a – szétesettség, az értékrelativizmus élményét adottnak, már-már kötelezőnek tételező! – posztmodern „állapot” nem tud s nem is akar semmit kezdeni ezzel, ennek a felfogásnak az egység őrzésének igénye és a szétesettség rémének tapasztalata – a két állapot küzdelme! – egyszerre a hordozója, miközben a szintézis utáni vágy továbbra is megmarad. Így ebben a szemléletben az írás, 246

mint „teremtés”, illetve a mű élet- és valóságvonatkozásai is feladhatatlanok lényegében. Szabó István, ez az elfelejtett író azt a feszültséget élte, teremtette s „működtette” egyik utolsóként, ami a „Minden kellett s megillet a Semmisem” gondolatát fogalmazó Ady Endre életművének is a legmélyebb fundamentuma volt, ízig-vérig magyar bázison. E feszültség – ami a több mint száz esztendős magyarországi (és egyetemes) modernség problematikája – József Attila vagy Nagy László művét is behálózta persze, ha e küzdelem ma is tovább élő szakaszának tapasztalatáról az irodalomtudomány nemigen óhajt tudomásul venni, akkor is. Lehet, ama világgal a gondokra való ráismerés képessége is eltűnt időközben, akárcsak a felismerés döbbenete? Mert Szabó István, e tucatnevű szerző nemcsak életművével, de életével is híven példázta – hiszen végigélte! – mindazt, amiről írnia adatott.

247

Taxner-Tóth Ernő

MUNKÁCS BÉCSI FOGLYA Ki volt Andreas Riedel, Kazinczy fogolytársa?

A Fogságom naplója első megjelenése óta ismeretes, hogy Andreas Riedel Munkácson Kazinczy fogolytársa volt, akivel szabadulásuk után is levelezett. A kritikai kiadás keretei sem tették azonban lehetővé, hogy a magyar érdeklődő kissé bővebben is megismerhesse életét.1 A bécsi titkosszolgálat svájci ügynökei 1794 májusában jelentették, hogy Karl Traugott Held evangélikus lelkész és az orvos Karl Denkmann útban vannak Párizsba, hogy a nemzetgyűlés ígéretének megfelelően segítséget kérjenek a Közjóléti Bizottságtól a „bécsi jakobinusoknak”. E hírre a rendőrminisztérium helyettes vezetője – a Kazinczy által sokat emlegetett Saurau gróf2 – fokozott tevékenységre utasítsa ügynökeit. Jelentéseik eredményeként hajtották végre július 23-áról 24-ére virradó éjszakán azokat a letartóztatásokat, amelyek keretében Kazinczy munkácsi fogolytársa (továbbá másokkal együtt a Bécsben élő, de pesti születésű Ignaz Martinovics) ellen vizsgálat indult, majd különböző szigorúságú ítéletek születtek. 3 A titkosrendőrség 1792 óta figyelte Riedel Scherdt-Gasse Nr. 398. alatti lakását, ahol élénk társasági élet zajlott – két, különböző személyekből álló – körben. Martin Andreas Nicolas Tolentin von Riedel (1748-1837?) Bécsben született katonatiszti családban, s így magától értetően került e hivatásra fölkészítő iskolákba. Kiemelkedő matematikai tehetsége alapján 1774-ben a bécsújhelyi hadiakadémia mérnöktanára lett. Képességeire Hadik András, a haditanács későbbi elnöke is fölfigyelt, Mária 1

Fogságom naplója, 2011. Franz Joseph Graf von Saurau (1760–1832) Pergen gróf rendőrminiszter hivatali helyettese, 1795-től Alsó-Ausztria kormányelnöke, majd Lombardia kormányzója, madridi követ, 1823ban főkancellár, végül Firenzei követ (ott is halt meg). Az ő fölkérésére írta Haydn a császári himnuszt. 1780-ban szabadkőműves volt. 3 Silagi, 1962. 178 és 181–182. – A bécsi hadbíróság halálra ítélt ugyan egy személyt, de a polgári bíróság csak börtönbüntetéseket szabott ki. A magyar elítéltek közül hetet kivégeztek. 2

249

Terézia pedig 1778. március 14-én nemesi rangra emelte. A következő évben találkozott először a Bécsbe látogató toszkániai nagyherceggel. Lipót Firenzébe rendelte, hogy két idősebb fiát (Ferencet és Ferdinándot) matematikára tanítsa.4 Beilleszkedését az itáliai város szellemi életébe megkönnyítette, hogy a hadseregben sokan tudtak olaszul, Bécs csodálta az olasz művészetet és az olasz művészeket,5 neki pedig édesanyja olasz származású volt. A mérnöktanár Firenzében gyakori vendég lett Lord Cowper fiesolei házában, ahol szoros barátságba került sir Robert Merry kalandos életű angol költővel. A lord Anne nevű felesége egyidejűleg folytatott viszonyt Lipót nagyherceggel és a költővel, aki Angliába visszatérve szerelmét – nyilvánosságra hozott – versekben is megörökítette. Cowper híres műgyűjtő (és műkereskedő) volt, társaságában – és persze magában a Mediciek városában, egyebek között a híres Uffizi képtárban - Riedel Európa egyik legkifinomultabb, legtájékozottabb, legnyitottabb szellemű – kettős értelemben előkelő – társaságával ismerkedhetett meg. Természettudományos érdeklődése mellett a lord révén közel került a művészetekhez, sir Merry a társadalmi ellentmondások iránti érdeklődésének adhatott új irányt, a háziasszony közegében pedig az uralkodó nagyherceg belső körébe jutott.6 A társaság tagjaihoz képest „egyszerű embernek” számító katonatiszt Lipót bizalmasa lett: hosszabb beszélgetéseikről följegyzések tanúskodnak. Szó lehetett köztük azokról a nagyszabású tervekről, amelyek keretében Lipót alkotmányt akart adni Toszkánának, amihez számos – kellően föl nem tárt – előtanulmány készült.7 Riedel arról is értesülhetett, hogy a jövendő császár bátyjánál jobban megértette a belgiumi helyzetet és – a maga óvatos, gyanakvó módján – levonta a francia forradalomnak 4

Alfred Körner, 1969. – Sándor Lipótot 1790-ban Magyarország nádorává választotta az országgyűlés. 5 A „felvilágosodott” francia szellem iránti lelkesedés, a nemzeti öntudatra ébredő német irodalom, színház, képzőművészet, zene fontossági tudata mellett Itália vonzása uralta a műveltségeszményt. Polgárosodott szelleméből az ókori és középkori építészeti és képzőművészeti hagyomány gondozása következett, miközben elárasztották Európát újabb mesterekkel, írókkal, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel, festőkkel, szobrászokkal. A sok helyen megörökített „itáliai utazás” páratlan művészi-művelődési élményt ígért. 6 Georg Cowper (1755–1798), Nassau-Clavering hercege itáliai „Grand tour”-járól nem tért vissza Angliába, hanem híres műgyűjtőként (és műkereskedőként) Firenzében élt. 1775-ben vette feleségül Hannah Anne Gore-t, akitől három gyermeke született. A lord széleskörű érdeklődésére jellemző, hogy ő rendezte be az elemet föltaláló Alessandro Volta laboratóriumát. Fiesoleban, gyönyörű Firenze közeli házukban, a Villa Palmeriben nagy társasági életet zajlott. Levelezésének földolgozása adhat választ arra, hogy itt vagy máshol került felesége Lipót nagyherceg közelébe. – Robert Merry (1755–1798) nagy itáliai utazása után viszonylag rövidebb ideig - 1787-ig – maradt Firenzébe. Távozásában közrejátszhatott vetélkedése a nagyherceggel Madam Cowper szerelméért. (Ebből a szempontból az ő levelezése is földolgozatlan.) Angliába visszatérve szerelmi költészetével vált híressé. Merry lelkes híve volt forradalomnak, híres színésznő feleségével többször járt Párizsban. Ott volt XVI. Lajos pere és kivégzése alatt is, csak 1793-ban tért vissza Londonba, ahol színházi sikereket aratott, majd Amerikába ment, ott halt meg. Híres festőkkel – köztük Daviddal is – állt kapcsolatban. 7 Wandruszka, 1964. II. k. 190-253.

250

azt a tanulságát, hogy a Habsburg-birodalomnak jelentős változtatásokra van szüksége. Tisztában volt vele, hogy ezt az örökölt vezetőrétegre támaszkodva, – amelybe származása szervesen beépítette – nem érheti el, ezért Riedel mellett – rövid uralkodása alatt – másokat is fölhasznált titkolt céljai megvalósítására.8 A főherceg fiai nevelésének felügyelete a főudvarmester, Colloredo-Walse gróf feladatkörébe tartozott.9 Tőle érdeklődött a városba látogató II. József császár az akkor tizenkét éves Ferencről, akire – a közvetlen trónörökös apja után – a trón várt. A főudvarmester azt mondta a fiúról, hogy félénk, érzéketlen és lusta, mindent egykedvűen fogad, senkiben nem bízik. Az utóbbi nem igazolódott, mert trónra lépve teljes bizalmat szavazott egykori nevelőjének, viszont matematikatanárát – állítólag – gyűlölte.10 Ferencet 1784-ben II. József Bécsbe rendelte, hogy alkalomadtán helyettesítse, de neveltetését változatlanul Colloredo hatáskörében hagyta.11 Talán nem is a matematika tette Ferenc főherceg szemében Riedelt gyanússá, hanem azok a megnyilatkozások, amelyek szellemét a Cowper-házból hozta magával, s amit apja titkos ügyeiről (köztük szexuális

8

Magyar szempontból két legfontosabb titkos ügynöke: Leopold Alois Hoffmann (1759–1801) Boroszlóban (ma Wroclaw) tanult, majd megfordult Prágában, onnan került Bécsbe. 1784ben – Van Swieten javaslatára – II. József a pesti egyetem némettanárának nevezte ki. Itt került kapcsolatba Gotthardi révén a besúgórendszerrel, s írta első jelentéseit. Nem tudjuk, az uralkodó halála, illetve visszavonó rendeletei után mikor hagyta el Pestet, de júniusban biztosan Bécsben volt és az új uralkodó bizalmas szolgálatába fogadta. Babel és Ninive című röpiratában a magyarellenes propaganda első tudatos művelője. Megélhetését biztosító állás a bécsi egyetemen kapott, amiről II. Lipót halálakor azonnal lemondott és a magánéletbe vonult vissza. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy az 1794-es perekből kimaradhatott. - Franz Gotthardi (1730–1796) pesti kereskedő, kávéház tulajdonos, a helyi titkosrendőrség feje, majd II. Lipót idején titkosszolgálatának bizalmas vezetője, „fedett állásban” színházigazgató. Martinovics vallomása nyomán letartóztatták, fogságban halt meg. 9 Hyeronimus Colloredo-Waldsee gróf (1732–1812) államférfi, magas tisztségeket töltött be II. József, II. Lipót, majd I. Ferenc mellett. Az utóbbi bizalmasaként sokáig majdnem teljhatalmú vezetője volt az uralkodó kabinetjének. 10 Ferdinand nagyherceg, később toszkánai helytartó, aki szintén Riedel tanítványa volt 1794. augusztus 19-én bátyjának írt levelében „sültbolondnak” nevezte egykori tanárát, akiről nem gondolta, hogy olyan ügybe keveredik, amit öccsük, Sándor Lipót néhány nappal később „gyökeresen kiirtandónak” minősített. Körner, 1972, 137–138. 11 1784 után Riedel már nem is foglalkozhatott egykori tanítványával. Hat évig nem sokat találkozhattak. Elterjedt az a föltételezés, amely szerint a császár Riedelben nevelőjét gyűlölte és üldöztette. Ez azonban még közvetett formában sem igazolt, ha talán nem is teljesen alaptalan. Riedelnek inkább Colloredo gróffal lehetett személyes ellentéte, amiről nem tudunk, de világnézetük szembenállása nyilvánvaló. Tanúskodik erről Das undankbare Wien, oder Schutzschrift zur Vertedigung einer, angeachtet ihres Titels: Patriotische Bemerkungen über die gegenwaertige Theuerung in Wien, denoch in die Ungnade des Publikums fallenden Broschüre. Frankfurt, Leipzig, Wien, 1791. A cím Bécs hálátlanságára utal II. Lipót – és a „patrióták” – irányában, amit népszerűségre vágyó utóda és annak köre aligha fogadott tetszéssel.

251

kalandjairól) tudhatott. A tanár egész gondolkodása mélyen idegen volt a leendő trónörökösnek. Riedel csak II. Lipót trónra lépesével tért vissza Bécsbe, ahol – a szakirodalomban meg nem jelölt állásban – az uralkodó szűkebb munkatársai közé tartozott.12 Amikor a francia alkotmányozó nemzetgyűlés 1791 nyarán elkészült a (monarchikus) alkotmánnyal, gondosan tanulmányozta azt, sőt összegyűjtötte a kidolgozásához használt anyagokat is. Javasolta az uralkodónak, hogy a „fölfordulás” elkerülése érdekében adjon alkotmányt a birodalomnak. Szeptemberre el is készült ennek a tervezetével. Megvitatására, netán elfogadására nem maradt idő, de XVI. Lajos letartóztatása, felelősségre vonása, majd kivégzése alapvetően megváltoztatta a lehetőségeket is. Colloredo minden bizonnyal tudott Riedel szerepéről II. Lipót „titkos” terveiben, amelyekkel I. Ferenc nem értett egyet. A hatalomhoz tartozó, de arra mindég szellemi fölénye magasából tekintő gróf Zinzendorf13 Riedelt komikus és veszélytelen fantasztának látta, ahogy tulajdonképpen egykori tanítványa, Ferdinand nagyherceg is. Sándor Lipót (magyar nádor) ebben az esetben is a leghatározottabbnak bizonyult a testvérek közül és 1794-ben (a letartóztatások után) egy ismeretlen levelére hivatkozva eleve bűnösnek nyilvánította egykori tanárát.14 II. Lipót halála után I. Ferenc bárói rangra emelte és alezredesi ranggal nyugdíjazta Riedelt, aki tovább ápolta régi baráti kapcsolatát olyan előkelő urakkal, mint a szabadkőműves Dietrichstein herceg főlovászmester, valamint aktív és nyugállományú tábornokok: Joseph von Szerelem, Philip Chrisoph von Bechtold gróf, Leopold 12

Kapcsolata II. Lipót két alapvetően fontos szerepű titkos munkatársával, Hoffmannal és Gotthardival nem ismeretes, erre perében nincs utalás. (Hoffmannra Martinovics vallomása sem terelte a gyanút, de Gotthardit ennek alapján – Riedel ügyétől teljesen függetlenül – fogták perbe és ítélték el.) 13 Wangermann, 1959. 167. és Rosentrauch-Königberg, 1975. 163–164. – Wangermann és Rosentrauch-Königberg egybehangzóan idézték, hogy Riedelt elmarasztalta ugyan, de éles szemmel észrevette, a bíróságnak nem volt semmi más bizonyítéka, mint a vizsgáló rendőrtiszt által – vitatott módon – kiszedett vallomások és az ügynökök jelentései. – Viktor Bibl: Kaiser Franz, der letzte Römisch-Deutsche Kaiser című (Leipzig és Wien, 1938.) hivatkozási adatokat nem tartalmazó életrajza őket megelőzve idéz egy közelebbről meg nem határozott jegyzőkönyvet, amelyben egy Müller nevű vádlott a következőket vallotta: „Hofrat Schilling habe ihm bei seinem Verhör vor der politische Behörde gesagt, er möge nur recht viel angeben, wodurch er sich bei Seiner Majestaet viele Verdienste holen und dann sicher hoffen könne, wohl vieleicht gar strafloss auszugehen. (…) Er wolte mich, erklaerte er, bereden, dass ich zu Protokoll geben solte, dass ich über Demokratie sehr stark geschwaermt haette, denn dadurch würde ich mir eben sehr viel helfen.” (71.) 14 Körner, 1972. 160–163. – I. Ferenc valószínűleg szégyellte, hogy a „Guter Kaiser” ellen az ő szolgálatában álló, apja bizalmát élvező magas rangú katonák és tisztviselők hála helyett lázadásra merészeltek gondolni, és neki alattvalói tudomására jutott pert kellett ellenük folytatnia. Ennek anyagát – és nem a magyar kutatók által fontosnak tartott Martinovics-perét – őrizgette a legnagyobb gonddal.

252

Lorenz Bartholomaeus von Strassoldo gróf; a még Firenzéből ismert későbbi bécsi érsek Sigismund Anton von Hohenwart-Gerlachstein gróf, vagy az Államtanács birodalmi ügyekben ekkor legbefolyásosabb tagja, Friederich Eger báró.15 E magas rangú kapcsolatok nem akadályozták meg abban, hogy – „igaz hazafiként” – idejétmúltnak tartsa a főnemesség „intézményét.” Beszélgetéseiken bizonyára szóba kerültek azok a reformok, amelyeket a két előző uralkodó tervezett, s amelyektől a birodalom megerősödését várták. A Mária Terézia óta nyomasztó államadósságok és a háborúk vészes gyengeségről tanúskodtak. Nehéz lehetett nem észrevenni, hogy a társadalom rosszul teljesít, igazgatása nem működik hatékonyan. A társaság tagjainak bizalmas körében új megoldásokat kellett keresniük, amit a folyamatban lévő francia háború nagyon megnehezített. Ez a kapcsolati háló arra is szolgálhatott (de inkább szolgálhatott volna), hogy Riedel ezen a réven fogadtassa el reformeszméit olyanokkal, akik megőrizték befolyásukat a birodalmi politikában. Fennmaradt írásai szerint Riedel gondolkodásától mi sem állt távolabb, mint a Martinovicsot jellemző irigység és gyűlölködés. Tisztában volt vagyontalansága miatti kiszolgáltatott helyzetével (nyugdíj nélkül nem lett volna miből élnie), ami óvatossá kellett, hogy tegye megnyilvánulásaiban. Ugyanakkor az egyenlőség őskeresztény eredetű eszméjéből fakadó kötelességtudata arra kényszerítette, hogy elgondolkodjék, miként segíthetné elő a nyomorúságban élők fölemelését. Önzetlen idealistaként hitt egy szebb, jobb, igazságosabb, boldogabb világ lehetőségében, amit forradalom nélkül is meg lehet valósítani az „erény”, a „virtus” és a műveltség segítségével. A „jogállam” német nyelvterületen születőben lévő eszméjének megfelelően azt képzelte, az Isten képmására (imago Dei) megalkotott ember a művelődésében (Bildung) meglévő vallási, etikai, érzelmi tényezők és a racionális tudás segítségével meggyőzhető annak az előnyeiről, ha az állam a maga eszközeivel polgárai többségének jobb életkörülményeket biztosít. Márpedig a válságban lévő Habsburg-birodalomnak – és (a cseheket, morvákat és szlovénokat is magában foglaló) Németországnak nagy szüksége van a belső teremtőerők mozgósítására – vagy más szóval: felszabadítására. Noha mindez ideákért lelkesedő humanistát mutat, Riedel meglepő éleslátással mérte föl a Habsburg-birodalomban rejlő ellenérdekeket. Tisztában volt vele, hogy igen kevesen vannak Bécsben - nemhogy a lehetséges „jakobinusok” –, de az ő elképzeléseit megértők is, a műveletlen tömeg pedig forradalmi úton semmilyen megoldásra nem ké15

Karl Johann von Dietrichstein herceg (1728–1806) főlovászmester, három császár bizalmasa. – Joseph von Szerelem (? – 1809), csak annyit tudunk róla, hogy ő volt a legközelebbi barát és Pozsonyban halt meg. – Philip Christoph von Bechtold gróf (1747–1818) tábornok, - Leopold Lorenz Bartholomaeus von Strassoldo tábornok (vagy Vinzenz Isidor Strassoldo (1745–1827) titkos tanácsos, kamarás?). – Sigismund Anton von Hohenwart gróf (1730–1820) Firenzében egyik társa Riedelnek a nagyherceg fiai nevelésében. Trieszt, St. Pölten, majd Bécs érseke. (Az utóbbi tisztséget I. Ferenc kezdeményezésére nyerte el, ami azt jelenti, hogy nevelői közül rá sem neheztelt.) – Friederich Eger (1734–1812) az államtanács ausztriai ügyekben legbefolyásosabb tagja.

253

pes. Számolt azokkal a szembenálló érdekekkel is, amelyek a „nép” saját német-osztrák, cseh, rutén, horvát, szlovén, magyar, stb. hagyományából – identitásából – következnek, és amelyeket az anyanyelvek eltérő volta tovább nehezít. Ezért kellett birodalmi patriótából német hazafivá válnia, noha a Habsburg-monarchia megmentésére törekedett. Fennmaradt felhívása Minden némethez szól (és ennyiben, de csak ennyiben hasonlít a francia jakobinusok nacionalista szelleméhez). „Antiarisztokratikus egyenlőségszövetséget” ajánlott a német nemzeti egység alapján.16 A „barbárnak” minősített orosz arisztokráciával a művelt német „nemességet” meggyőzhetőnek tartotta arról, hogy a munkát végzők és a társadalmat eltartók terheit közmegegyezéssel csökkenteni – és jogaikat növelni kell. Harminc pontos javaslata szerint, ha Németországban (Deutschland) egy napon reggel hét órakor mindenhol kitűzik a piros, kék és fehér „trikolort”; ha a nép ettől kezdve szövetségbe egyesül, megszervezi magát, képviselőket választ, akik egy nagy templomban vagy más teremben saját elnökük vezetésével összegyűlnek; létrejön a változtatások lebonyolításának rendezett kerete. A Nürnbergben összeülő négyszáz küldött megalakíthatja a nemzetgyűlést, meghozhatja a nyomor helyett közboldogságot teremtő törvényeket; majd küldötteket választhat, akik Párizsban testvéri együttműködési szerződést kötnének (háborús megoldás helyett) a konventtel.17 Az itt vázlatosan ismertetett kissé naivnak tűnő elképzelések a római példának megfelelő res publica elvére épülnek, amire a magyar és lengyel közbeszéd minduntalan hivatkozott.18 Riedel letartóztatása utáni vallomásában egyedülálló öntudattal vállalta inkább demokratikus, mint „forradalmi” nézeteit. Ha valamit tanácsolhatna az uralkodónak, ismerte be, azt mondaná, az arisztokraták jogtalan előnyei rovására javítson a szegények – a Sansculotte-ok – sorsán, akik nem kérnek sokat, csak emberi életfeltételeket, viszont erős támaszai lehetnek a trónnak. Az uralkodó lássa be, bizonyos reformokkal megelőzhető az ezek nélkül elkerülhetetlen forradalom. Matematikus józansággal tette föl a kérdést, vajon hányan akarhatnak Bécsben forradalmat? És mi lehetne annak a pontosan meghatározott célja? Az elsőre illúziók nélkül válaszolta, hogy kevesen. A célokat pedig nehezen meghatározhatónak mondta. De – tette hozzá – a dolgok jobbra fordulásához nem szükséges erőszak. Ahhoz azonban, hogy a szegényeket ne lehessen föllázítani, mindenkinek biztosítani kell a megélhetést és az emberi jogokat, akkor juthat a társadalom a boldogság (Glückseligkeit) állapotába. Így kerülhető el a birodalom 16

Noha általában Bécs kozmopolita jellegét szokás hangsúlyozni, néhány évvel korábban a még trónörökös József – aki birodalma hivatalos nyelvévé a németet tette – átkereszteltette a Burgtheatert Nemzeti Színháznak. Mozartban a német zene nagyját csodálták, s ő is a német nemzeti operát akarta megteremteni. – Hoffmann magyarellenes röpiratai is a német szellemi fölényre, a német érdekre és a magyarokért kiontott német vérre hivatkoznak. 17 Körner, 1972. 32–40. – Noha az újságok bőven tárgyalták a jakobinus terror rémtetteit, Riedel egyike volt azoknak (sokan voltak), aki erről tudomást sem vett. 18 A lengyel (nemesi) res publica (köztársaság) vezetői 1791 májusában Európa legjobbnak tartott alkotmányát fogadták el, amit az orosz és porosz beavatkozás gyorsan elsöpört.

254

földúlása és a vérontás, amelynek elfajulása elvezethet az uralkodó megöléséhez is. (Ami sehogy sem illett békés és humanista elképzeléseibe, de Franciaországban megtörtént.) A világ, hirdette, csak a távoli jövőben juthat el a „filozófusok” vezette – uralkodó, „papok és nagyok” nélküli – platóni köztársasághoz. Elismerte, zárt körben a parasztság fölfegyverzéséről is beszélgettek, de semmit nem tettek ennek érdekében.19 Eszmecseréik az elmélet síkján maradtak. Vendégei közül csak az akkor már öngyilkos Gilowszkyt és a halálra ítélt Hebenstreitet nevezte meg, mint akik egyetértettek fenti nézeteivel.20 Ügyét először – katonai rangja miatt – a hadbíróság tárgyalta, majd a polgári törvényszék szigorította büntetését. Ha ezekben az években a bécsi forradalom lehetősége nem csupán a rendőrminisztérium félelmeiben, nem csupán az utókor romantikus álmaiban létezett, vezetője Riedel lehetett volna.21 Jól látták ezt azok, akik miután Munkács várából 1802-ben kiengedték, további felügyelet alatt tartották. Kazinczyval Prágából levelezett. Arra vonatkozóan nem találtam adatokat, hogyan került végül Párizsba, ahol befejezte életét. Riedel egyéniségét legközelebbről a Bécsben jogot tanuló Leopold Stanislaus von Hohenwart gróf22 írásos vallomásból ismerhetjük meg, aki nagybátyja, a régi baráti körhöz tartozó – azonos vezetéknevű – főpap révén került társaságába. Előkelő származása alapján letartóztatottként is megengedhette magának, hogy külső szemlélőként beszéljen szoros kapcsolatukról, amiben a Riedel nevelt lánya iránti érdeklődés is szerepet kaphatott. Tőle tudunk idősebb pártfogó-barátja szoros kapcsolatáról a homeopatafizikoterapista Messmerrel, akit Bécsben 1793-ben letartóztattak, majd kiutasítása után Riedel segítségével jutott el Svájcba.23 Amikor Riedel 1794 májusában Stuttgartba utazott, s ezzel megerősítetett a besúgórendszer gyanakvását,24 nevelt lányával együtt magával vitte az ifjú Hohenwart grófot, akitől azt is tudjuk, hogy a városban kiváló rajnai borokat és francia pezsgőt ittak. Az 19

Ismeretes: II. Lipót röpiratokat íratott Alois Hoffmannal a magyarországi parasztság föllázítása érdekében, hogy ezzel a fenyegetéssel kényszerítse engedményekre az 1790-es országgyűlést. 20 Körner, 1972. 152. 21 A Riedel világát földolgozó Alfred Körner, (1972. 7.) nem alaptalanul írta róla, hogy ő volt a bécsi társaság „feje és szíve”. A fenti gondolatmenet a munkájában található dokumentumaira épül 22 Lepold Stanislaus von Hohenwart (1775–1810) érsek nagybátyja ajánlásával került Riedel társaságába, ahol rendszeres vendég volt, amikor jogi tanulmányai miatt Bécsben tartózkodott. Letartóztatása után tett vallomását hosszú beszámolóval egészítette ki. Szabadulása után fiatalon halt meg. 23 Franz Anton Mesmer (1734–1815) a bécsi egyetemen doktorált, kidolgozta a róla elnevezett mesmerizmus elméletét és gyakorlati alkalmazását. 1777-től Párizsban élt és praktizált, a forradalom alatt – és felesége halála után – elhagyta Párizst, Bécsbe költözött. 1793-ban „jakobinusként” letartóztatták, majd kiutasították a birodalomból. 1801-ig Svájcban élt, majd ismét Párizsban, végül Németországban halt meg. 24 Martinovics is szólt róla egyik titkos jelentésében, hogy a francia határhoz közeli Stuttgartban a jakobinus eszmékkel rokonszenvező szabadkőműves társaság működik.

255

utazás elsődleges célja az volt, hogy firenzei barátjának, Vincenzio del Turcónak 25 a fiait a híres (főiskola jellegű) Karlschulébe írassa be. Közvetve megerősíti ezt, hogy az első, akivel találkoztak, Jacob Friederich Roesch, az iskola tanára volt.26 Rajta kívül is kapcsolatba kerültek néhány – a vizsgálók szempontjából kétes vagy egyenesen veszedelmes – emberrel. Egyikükkel Riedel Kant filozófiájának nehezen érthető kérdéseit vitatta meg. A visszafelé találkozott a Párizsba induló Held tiszteletessel, amit Hohenwart talán egyetlen komoly vádpontként megemlített. Riedel neves német írókkal, újságírókkal is levelezett, de ennek anyagát nem találtam meg – talán nincs is kiadva. Franciákkal való kapcsolatáról nem tud, vallotta Hohenwart, viszont hangsúlyozta a firenzei és ausztriai főnemesekkel, főtisztviselőkkel, tábornokkal fenntartott szoros kapcsolatát. Riedel magas rangú vendégei gyanúba sem kerültek. Otthona azonban egy másik társaságnak is találkozási pontja volt. Leopold Billeck von Billenberg számvevőtiszt (a kor antiklerikális és antiarisztokratikus szellemében) verseket írt a koronás uralkodók és a pápa ellen. George Ruzitska, a Magyar Udvari Kancellária írnoka röpirataiban a parasztság helyzetén akart javítani. Kajetan Gilowsky haditörvényszéki bíró (aki öngyilkosságba menekült) katekizmusba szerkesztette a társadalmi ellentmondásokat. Hebenstreit főhadnagy Homo hominibus címmel hexameteres latin tankölteményt írt. Közéjük sorolták még Wasgottwill Billeck von Billenberg hadiakadémia tanárt, Martin Prandstatter városi tanácsost (aki elítélése előtt meghalt), a fentebb idézett Leopold von Hochenwart grófot, Heinrich Jeline nevelőt (és besúgót),27 Jakob Ignatz Jutz ügyvédet (aki erélyesen tiltakozott a letartóztatás ellen), a száműzetésre ítélt Wolstein professzort, Lukas Fricket, Antonius Hieronimus Franzelt. Gyanúba került még Schak főhadnagy és többen mások. 28 Franz Hebenstreit von Streitenfeld29 hetente kétszer találkozott Riedel báróval, aki 25

Vincenzio del Turco (? – ?) adatait nem találtam. Körner szerint az itáliai agrárreform szakértője volt. 26 Jacob Friederich Roesch (1743–1841) ugyanazt tanította a Karlschuléban, amit Riedel Bécsben: matematikát, mechanikát, katonai építészetet, erődítménytant. Több mű szerzője. A stuttgarti Karlschule a korabeli Németország legkiválóbbnak tartott, majdnem egyetemi rangú középiskolája volt. (Itt tanult a költő Schiller is.) 27 Ruzitska és Jeline Kazinczy fogolytársa volt Munkácson. Georg Ruzitska (1755– ?) a magyar kancellária titkára, később cseh zeneszerző. – Heinrich Jeline (1759–1811) megélhetési körülményeiről semmit nem tudunk. 28 Wangermann, 1959. 150–166. 29 Franz Hebenstreit (1747–1795) Prágában tanult, katonatisztként főhadnagyi rangra emelkedett, Bécsben filozófiával is foglalkozott és verseket írt. Csak 1790-ben kapott hadnagyi (aztán főhadnagyi) rangot, közben egy időre megszakította katonai szolgálatát, nyugdíjából élt Bécsben, és filozófiai tanulmányokat folytatott. Klasszikus (latin) műveltségének a korban kiemelkedőnek tartott terméke a Homo hominibus című hatalmas, utalásokkal és gúnyos beállításokkal teli, 542 soros költeménye, amit azért akartak a francia konventhez eljuttatni, mert azt várták tőle, hogy óriási meggyőző hatással lesz az egész világra. (Jellemző, hogy az „egész világról” föltételezték a latin szöveg megértését.) Filozofikus írások mellett szívesen adott

256

igen nagyra tartotta. Nem tudni, a titkosrendőrség mikor kezdte őt megfigyelni. Belőle szedte ki Degen rendőrügynök a forradalmi megmozdulás irreális tervét, ami a letartóztatásokat elindította. Terjedelmi korlátok miatt erről csak annyit, hogy Martinovics minden bizonnyal igazat mondott, amikor azt vallotta, nem ismerte Andreas Riedel bárót. Ő egy másik, Johann Hackel házában vacsorázgató társaság tagjaként került rendőrkézre, amelynek kulcsszereplője volt az említett besúgó.30

Irodalom Benda Kálmán, A magyar jakobinusok iratai, I-III., Bp. 1954-1957. Bibl, Viktor, Kaiser Franz, der letzte Römisch-Deutsche Kaiser, Leipzig és Wien, Günther, 1938. Kazinczy Ferenc művei: Fogságom naplója, kritikai kiadás, sajtó alá rendezte (és a jegyzeteket írta) Szilágyi Márton, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011. Körner, Alfred, Die Wiener Jakobiner, Stuttgart, J.B. Melzer, 1972. Rosentrauch-Königsberg, Edit, Freimaerei im Josephinischen Wien, Wien-Stuttgart, New academic press, 1975. Röskau-Rydel, Isabel, Kultur an der Peripherie des Habsburger Reiches - Die Geschichte des Bildungswesens und der kulturellen Einrichtungen in Lemberg von 1772 bis 1848., Wiesbaden, Harrasowitz Verlag, 1993.

elő paródiákat. Vidám társaságok és a lázadó szellemű diákok szívesen énekelték Eipeldauerlied című szatirikus dalát. A főhadnagy csodálta a Paraguayban megvalósult jezsuita közösségi (kommunisztikus) államkísérletet. 30 Joseph Vinzenz Degen (1763–1827) könyvkereskedő a költő Blumauer révén lehetett rendszeres vendége a Hackel-házban rendezett társasági összejöveteleknek, amelyeknek fénypontja az volt, hogy a vidám háziasszony francia forradalmi dalokat zongorázott és énekelt. Blumauer a II. József szabadkőműves rendelete következtében megszűnt a Wiener Realzeitung szerkesztője volt, majd fölfüggesztette páholytagságát, és 1793-ig a cenzori hivatalban volt állásban. Ekkor – Degennel közösen – átvett egy jó nevű könyvkereskedést. Ehhez Hackeltől, Hackelnétól és az asszony apjától nagy összegű kölcsönöket kapott. Talán akkor ismerkedett meg Hackel szép feleségével, amikor a férj üzleti úton Lembergben járt és barátságot kötött Martinoviccsal. Blumauer 1791-től Hackel (vagy Hackelné?) házában lakott, és szeretője jövedelem nélkül maradt férjét évi ezer forintos fizetéssel alkalmazta könyvüzletében. A vacsoravendégek többségét ő hívta meg, Martinovics kivétel volt, aki a házigazda – jóval kisebb – ismeretségi körébe tartozott. 1795 után az addig közös könyvkereskedés Degen egyedüli tulajdonosa lett, s ő azt – a szolgálataiért kapott összegekből – fölvirágoztatta. A társaság számos tagját gyanúsítottként letartóztatták, de – Martinovicson (és a Riedel körben is megfordult két személyen) kívül – csak Hackelt ítélték hosszabb börtönre. – Hackelről lásd még Szilágyi Márton jegyzeteit a Fogságom naplója említett kiadásában.

257

Silagi, Denis (Szilágyi Dénes), Ungarn und der geheime Mitarbeiterkreis Kaiser Leopold II., München, Verlag R. Oldenbourg, 1961. Silagi, Denis (Szilágyi Dénes), Jakobiner in der Habsburger-Monarchie, Wien – München, Verlag Herold, 1962. Wandruszka, Adam, Leopold II., Band I-II. 1780-1792, Wien-München, Verlag Herold, é.n. (1964) Wangermann, Ernst, From Joseph II. to the Jacobin Trials, Oxford, Oxford University Press, 1958.

258

Vasy Géza

A KÁNONKÉPZŐDÉS TÉNYEZŐI Az értékek hullámmozgása Jánosi Zoltánnak ajánlom, aki több ezer éves kánonok nyomait kutatja.

Mi az ember legelső értéke? Mindenkinek az édesanyja. A kicsiny gyermek kétéves kora táján kezd „leválni” az édesanyjáról, azaz önálló személyiséggé formálódni. S ezután még vagy húsz évig tart, amíg felnőtté érik. S örömében és nagy bajában idősen is kihez fordulna még, ha lehetne, élete párja mellett? Bizony az édesanyjához. Az anyakép mindenki számára örök érték. S ehhez hasonló az anyanyelv is. Nem véletlenül kötődik ez a fogalom az édesanyához még akkor is, ha valaki árván nevelődik fel. A mi anyanyelvünk, a magyar mintegy háromezer éve létezik, változik, gazdagodik. Összefüggő szövegemlékeink ugyan csak hét-nyolcszáz éve vannak, de némi odafigyeléssel azokat is megértjük. A 16. századból fennmaradt gazdag irodalmi anyag pedig, noha régiesnek nevezhető, ma is esztétikai élményt nyújtó olvasmány, nem kis részben nyelvi megformáltságának gazdagsága miatt. Múltunkat alapvetően három forrásból ismerhetjük meg. A történelem írásbeli és tárgyi dokumentumai mellett a szépirodalomból. Maga a szépirodalom ennél persze sokkal többet jelent. Formálja, gazdagítja nyelvismeretünket. Meghatározó szerepe lehet önmagunk, a többi ember, a társadalom megismerésében. Emberré és magyarrá formál. Korántsem mellékes tehát, hogy az egyén, s általánosabban az egyének összessége milyen irodalmi nevelésben részesül a családban, a közoktatásban s a társadalom egyéb színterein. Mint minden nevelési tevékenységnek, az irodalminak is vannak ösztönös és tudatos formái. Ösztönösnek is nevezhető, hogy a kisgyereknek a családban mesélnek, verset mondanak. A köznevelés az óvodától az érettségiig már nemcsak tudatos, hanem szabályozott is. Az ifjak iskolán kívüli, a felnőttek iskola utáni irodalmi nevelődése formálisan nincsen szabályozva, gyakorlatilag azonban ezt a területet egyre inkább és egyoldalúan a piac szabályozza és irányítja. Az országos irányítású közművelődés fokozatosan leépült. Kánonok mintegy három és félezer éve léteznek, s ezek éppen az írásbeliséggel, az 259

irodalommal kapcsolatban formálódtak meg, váltak szükségessé. Elsősorban oktatási céllal gyűjtötték össze a mértéknek tekintett műveket. A hellénizmus korában már tudományos igénnyel folyt a gyűjtő és rendszerező, értékelő munka. Részben ennek köszönhető, hogy az ógörög irodalomnak annyi alkotása fennmaradt, ugyanakkor a kánonba be nem került művek nagy része megsemmisült, pedig nyilvánvalóan remekművek is lehettek közöttük. A könyvnyomtatás elterjedése óta ilyen sors már kevéssé fenyegeti az irodalmi alkotásokat, bár a kánonképzésnek továbbra is meghatározó a szerepe. Célszerű egyrészt azt tudomásul venni, hogy az európai kultúrában kizárólagosnak, változtathatatlannak tekintett kanonizációja csupán a könyvek könyvének, az Ó- és az Újszövetségnek van, bár egyházanként ez sem teljesen egységes. A kánonok tehát változhatnak, módosulhatnak. De belátható az is, hogy a művészetek jellegéből következően a remekmű száz vagy ezer év múlva is elfeledhetetlen érték. Homérosz nem ér kevesebbet, mint Lev Tolsztoj, Balassi Bálint, mint Babits Mihály. Lehetnek ugyan téves ítéletek, s mindig változik az értékrend és az ízlés, az európai kultúra mégis számon tart vitathatatlan értékeket. Ugyanakkor folytonosan új és új alkotások születnek, vagyis a kánon a lehagyásokat figyelembe véve is egyre terjedelmesebbé válik. Mivel tehát maga az irodalom és annak szemléletmódja, poétikája, nyelve évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra változik, s egyetlen időszeletben sem egységes, természetesnek kell tekintenünk az értékek hullámmozgását. Az is régi tapasztalat, hogy a kortársak, még a legjobb szakemberek is csak komoly hibahatárral tudják megbecsülni, hogy az élő irodalom mely szerzői és művei fognak tartósan a kánon részévé válni. S akiket jó érzékkel minősítenek, azok esetében se mindig képesek a legfontosabb értékképző tényezőket felismerni. Azt is lényegesnek gondolom, bár sokan nem ismerik fel a mai irodalmi életben sem, hogy a kánonnak különböző szintjei vannak. Legáltalánosabban és igazán szakszerűen az irodalomtörténészek képesek a kánont formálni. Vannak esetek, amikor a tágabb közvélemény szinte már életében a mindenkori klasszikus kánon részévé avatja a szerzőt. Gondoljunk Petőfi Sándorra, Jókai Mórra. Arra is van példa, főként a régebbi évszázadokból, hogy jelentős szerző művei sokáig kéziratban lappanganak vagy elfelejtik őket (Balassi Bálint, Zrínyi Miklós). A kánon bővítésében, formálásában Kazinczy működése, még inkább a reformkor óta jelentős szerepe van az irodalmi életnek is. Az írók, az esztéták, az irodalomtörténészek együtt hozzák létre a kortárs irodalmat, s annak szellemiségében a kánont is. A Nyugat és más jelentős folyóiratok mindig kánont is formáltak. Mindez persze soha nem független a társadalom folyamataitól. Ady Endre a halála után lett igazán az egész nemzet költője, a másféle kulcsszerepet játszó Kassák Lajos a mai napig a szakma írója maradt. Vannak korszakok, s bizony a modern társadalmakban is, amikor a politika is formálni, sőt meghatározni kívánja a kánont. Szokásosabb esetekben ideológiai megfontolásokból. A huszadik században legfeljebb félig-meddig demokratikus Magyarországon ez mindennapos volt, s a diktatúrák korában vált a leginkább veszedelmessé. A könyvégetés, a bebörtönzés, a tiltólista, a cenzúra, az eltanácsolás a kánon torzításának 260

legkirívóbb eljárásai. Egypártrendszerben óhatatlanul torzít a párt ideológiája. Ennek legélesebb formáit az 1948 és 1965 közötti évek mutatták. Ilyenkor szükségszerűen legalább kétféle kánon létezik. Az egyik a hatalomé, amelyik tiltotta vagy legalábbis félreszorította Babits Mihályt, Kosztolányit, az élők közül Szabó Lőrincet vagy Weöres Sándort, bírálta ideológiai elmaradottságáért még Móricz Zsigmondot is, s helyettük jelentéktelen szerzőket értékelt magasra. Így volt hosszú időn át például Illés Béla a kortárs epika legnagyobb klasszikusa, s így történt meg, hogy a hatvanas évek első felében Nagy László vagy Juhász Ferenc kötetét nem adták ki, a jobb sorsra érdemes Váci Mihályt viszont szinte az elképzelt szocialista nemzet költőjévé próbálták tenni. A másik kánon az íróké, amely elsősorban szakmai jellegű. Demokráciahiányos korokban rendszerint működik az ellentétes irányzatok közötti szolidaritás, amely egymás kölcsönös elismerésére is kiterjed. A konszolidálódó Kádár-kor végső soron az irodalom önértékelését fogadta el egyre tágabb körökben, s a nyolcvanas évekre így néhány kivételtől eltekintve viszonylagos érték-egyetértés alakulhatott ki. A nem kívánatos 1945 előtti szerzők legalább az akadémiai irodalomtörténetben szerepelhettek már a hatvanas évek közepén. A hazai bolsevik diktatúrára egyébként paradox módon az volt a jellemző, hogy elég pontosan felismerte az igazi értékeket. Tudta, hogy kinek van nagy hatása, s kifejezetten ideológiai és politikai nézetei miatt utasította el például Babits Mihályt már 1945-ben. Néhány év múlva teljesen átvették a korlátolt szovjet szemléletet, s kiiktatták az avantgárdot és szinte mindent, amit polgárinak minősítettek. Bartók Béla műveire sem volt szükségük. Moszkvában még a hetvenes években is úgy vélekedtek, hogy például Picasso baloldalisága politikailag hasznos, ám műveire nem tartanak igényt. Idehaza Révai József, a Rákosi-kor kulturális-művészeti életének diktátora tudta, hogy kik a legjelentősebb kortárs alkotók, ugyanakkor kérlelhetetlenül elvárta, hogy a párt sémái szerint írjanak, s bírálta őket, legszívesebben a párttagokat, ha műveik nem feleltek meg a politikai céloknak. Gondoljunk az 1952-es hírhedt Felelet-vitára. Érdekes módon 1957-ben Kádárék is Déryt választották ki a legfőbb bűnösnek, s ítélték kilenc év börtönre. Ha tárgyilagosan belegondolunk, voltaképpen az ókor óta létezik irodalompolitika, s az mindig az 1960-as években Aczél Györgynek tulajdonított három té elve alapján működött. Mindig ezt szolgálta a cenzúra is, amely ugyancsak ókori találmány, s Európában a 15-16. század fordulója óta egyházi és állami szinten egyaránt intézményesült. Az ideológiai ellenőrzés támogatott, tűrt és tiltott szerzőket és műveket. A tiltás erőteljesebb formái háborúkban, forradalmakban és a diktatúrákban alakultak ki, s elsősorban mindig a kortárs alkotásokra vonatkoztak. Lényegesebb társadalmi változások kapcsán vált szinte népszokássá a klasszikus korok, azon belül nyomatékosan a közelmúlt irodalmának újraértékelése, amely mindig együtt járt ideológiai-politikai selejtezésekkel. A tiltólistákra helyezett könyvek és lapok 1945-ös listáját később újabbak követték, s 1948/49-től kezdve a könyvtárak állományát is radikálisan átvizsgálták, hogy a „polgári szemétnek” minősített művektől megszabadítsák a társadalmat, s helyükbe bolsevik szép- és szakirodalmat helyezzenek el. 1956-tól kezdve azonban, ha lassan, ha vissza261

esésekkel sújtottan is, de megkezdődhetett a klasszikus irodalom reális értékrendjének újraformálása. Sokkal lassúbb volt ugyanez a folyamat a kortárs irodalom esetében. Ismét Déry Tibor példáját idézve: 1960 tavaszán kiengedték a börtönből, 1962 őszétől kezdve publikálhatott, 1969-ben pedig megindult életműsorozata. Újabb Kossuth-díjat azonban nem kapott. Számos példát lehetne idézni kéziratok, színdarabok elutasítására, a közlés, a bemutató évekig, olykor több évtizedig tartó halogatására, gondoljunk Bibó István, Hamvas Béla életművére, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László egyes munkáira, s általában az 1945 előtt már megjelent könyvekre. Külön előadást lehetne tartani, sőt monográfiát írni az irodalompolitika 1945 utáni történetéről, eljutva egészen a jelenkorig. Ám fontos, hogy a közoktatásban a hatvanas évekre elfogadhatóan jelent meg a klaszszikus magyar irodalom, noha a hangsúlyok már akkor vitathatónak mutatkoztak. Még inkább érvényes ez a kortárs irodalomra, amelynek ekkor még mindig Illés Béla volt a legjelentősebb prózaírója. A nyolcvanas évekre sokkal árnyaltabbá vált a kép, már öszszetettségében mutatkozott meg József Attila kései költészete, elfelejtődött Illés Béla, viszont elfogadottá vált Nagy László, Pilinszky János. A tabuk persze megmaradtak. Pázmány Péter után nem esett szó a vallásos irodalomról, nem léteztek a két világháború közötti korszak konzervatív alkotói, az 1945-tel induló emigráció nemzedékei. Ugyanakkor ezek a szerzők szerepeltek az irodalomtörténeti kézikönyvekben, a lexikonokban. Legyünk őszinték: az irodalmi életben mindig zajlik a kánonok harca, ugyanis az irányzatok a maguk szemlélete, poétikája szerint válogatják meg példaképeiket, mestereiket, s utasítják el azt, ami ezekhez képest idegen a számukra. Ezekben a kánonokban rendre csak néhány klasszikus és kortárs szerepel. A hazai posztmodern epika fellépésekor példaként Kosztolányi Dezsőt, Ottlik Gézát és Mészöly Miklóst nevezte meg rendszeresen. Móricztól, Krúdytól, Dérytől idegenkedett. Hiába tudjuk, s voltaképpen tudták ők is, hogy mind a hatan a magyar klasszikusok kánonjának alkotói. S ha a szakmabeliek így válogatnak, ezzel valamennyire szembesül a közvélemény is. Az átlagolvasó pedig ritkán mindenevő. Még ha van is tiszteletreméltó irodalmi műveltsége, olvasmányainak megválasztásában ízlésének is szerepe van. Ezer és ezerféle olvasói kánon létezik, s ez ugyanannak az olvasónak az életidejében is változik. A posztmodern, mint a legtöbb radikálisan új irányzat, igen szigorú a közvetlenebb előzményekhez. Korábban azonban, a klasszikus avantgárd egyes törekvéseitől eltekintve alig akadt példa arra, hogy az előzmények, a történet összességének érvényességét kérdőjelezzék meg, a folytatásukat gondolati, esztétikai és nyelvi szempontból is érvénytelennek tartva. A bolsevizmus elutasított minden tőle különböző, a posztmodern pedig minden egész-elvű világszemléletet. Ez az újabb irányzat lényegében már ugyancsak a történet részévé vált, hatása az irodalomtörténet-írásban és az irodalmi életben azonban ma is eleven. Mindez furcsa, de elkerülhetetlen módon egybeesik azzal, hogy a világtendencia egyre inkább érvényesül nálunk is: a művészetek s azon belül az irodalom társadalmi rangja és jelentősége rohamosan csökken. Nálunk ebben szerepe van 262

annak is, hogy a posztmodern szemléletű művek ritkán voltak olvasóbarátnak nevezhetőek, a szakirodalom a tanárok számára is szinte követhetetlenné vált, az irodalomkritika pedig a tanulmányírásra tért át. Az irodalom s általában a művészetek már régóta kétosztatúak: a magas művészet mellett egyre nagyobb teret kap a szórakoztató. Az ezredvégen egyértelmű lett, hogy a magas művészet is kétosztatú: egyik része az irodalmat értelmiségi szinten olvasókat szólaltatja meg, a másik a szakmai közönséget vagy annak egy részét. Az átlagolvasó, a még olvasó ember pedig a lektűröket, a média által reklámozott regényeket olvasva abban a tévhitben él, hogy szépirodalmat olvas, s hogy tájékozódik a kortárs irodalomban. Az irodalom társadalmi szerepének eléggé radikális s egyelőre megállíthatatlan értékvesztése eléggé baljós következményekkel jár. Szegényedik az egész magyarság anyanyelvi kultúrája. Meghatározó vonások esnek ki abból a tudáskincsből, abból a személyiségformáló erőből, amely évszázadok irodalmából árad. Csökevényesebbé válik nemcsak az esztétikai, de az erkölcsi kultúra is. Ebben a többpártrendszerűvé váló ezredfordulós világban egy másfajta kettősség is kialakult. Az irodalmi élet szereplői két élesen elkülönülő táborra szakadtak. Mindegyik a maga híveit tartja értékesnek, s így a huszadik századról, s különösen annak 1945 utáni feléről élesen eltérő értékrendet formálnak meg. Kezdetben ezt esztétikai, világ- és irodalomszemléleti különbségekkel magyarázták, majd ez egyre inkább átváltott arra a felfogásra, hogy a különbségek lényegében értékbeliek. A médiában elterjedt 2004ben, amikor sokan kiléptek a Magyar Írószövetségből, hogy az a szélsőjobbal kacérkodó szervezet, továbbá az is, hogy jó írók nincsenek is abban a konzervatív táborban. Ennek persze az is következménye lett, hogy a megvádoltak egy része idővel a kilépett hírességek rangját kezdte kétségbe vonni. Emlékeztetni szükséges arra is, hogy 1990-től a fővárosi, a 2002 utáni évtizedben az országos kulturális politika egyértelműen azokat támogatta, akik idővel a Szépírók Társaságában tömörültek. Ma mindegyik tábor meg van győződve arról, hogy az árkokat a másik ásta, az ellenségeskedést a másik kezdte. Mivel mindennek nemcsak ideológiai, hanem politikai háttere is van, pusztán az irodalmi-művészeti életben aligha lehet rá megoldást találni. Az egyén nem tehet mást, mint hogy szakmája szerint tanárként, kritikusként, közéleti szereplőként is próbálja azt a szellemiséget közvetíteni, amely nem ideológiai-politikai, hanem értékközpontú. 1990 után elvileg lehetségessé vált, hogy a magyar irodalom évszázadainak minden értéke méltó helyére kerüljön. Természetesen ez nem mehet viták nélkül, hiszen soha nincsen teljes körű értékazonosság. A társadalom életére tekintve pedig tudomásul kell vennünk azt is, hogy a magyar irodalom klasszikusainak teljes körű ismerete senkitől sem várható el. A feladat sokkal inkább a másik véglet elkerülése: valamennyi tudása mindenkinek legyen. Az érettségi szint általános műveltséget adó anyaga lehetne a nemzeti minimum. A legújabb nemzeti alaptantervben összesen kb. 60 író neve szerepel, ám egy részük névsorokban, választhatóan, a kortársak Kertész Imrén kívül neveket nem említve, szabadon választhatóan. Így mintegy 40 írót kell legalább egy-két versével, műrészletével megismerni négy tanév alatt, s ez az érettségire körülbelül a felére csökken. 263

Jelenleg ez a nemzeti minimum kánona. Nem volt s nincs is sok értelme tehát harsogva kiáltozni hiányzó neveket, mert azok igencsak számosak. Például Eötvös József, Kemény Zsigmond, Kaff ka Margit, Füst Milán, Déry Tibor névsorban sem szerepel. S bár a halál valóban nagy vízválasztó, túlzott óvatosság teljesen tartózkodni a kortársak neveitől, főként akkor, ha nagyszülő korukra egyértelműen életművük van (Példáim: Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Jókai Anna, Bodor Ádám, Szilágyi István, Ágh István, Nádas Péter, Esterházy Péter. Miként egy irodalomtörténeti kézikönyv fejezetcíme jelzi: munkásságuk alapján ők „a közelmúlt irodalma”.) Megnyugtatónak tartom, hogy a közoktatásban nem történt meg a nemzeti irodalmi kánon radikális átalakítása. Ám gondolni kell arra is, hogy a kánon soha nem csupán névsor, hanem művek sora, amelyek szemléletet formálnak. A közoktatás műlistáinál, ezek tankönyvekben és órákon való értelmezésénél, megőrizve a történetiség elvét is, erre különösen ügyelni kell. Az is kérdéses, hogy a bölcsészkarok milyen tanárnemzedékeket fognak kibocsátani, hogy azok milyen irodalomszemlélettel fogják értelmezni és tanítani a nem kis részben általuk kiválasztott alkotókat és szövegeket. Nem fogják-e esetleg „röghöz kötésnek” érezni azt, hogy Magyarországon tanítanak magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, bármi mást.

264

Végh Balázs Béla

„SZATMÁRI BALLAGÓ” Szatmári költők gyermekversei

Valamely régióhoz való tartozás nem azt jelenti csupán, hogy egy földrajzilag jól meghatározott térben élünk, hanem feljogosít arra is, hogy egyidejűleg több identitástudatot alakítsunk ki magunknak. Ebből az amerikai Josef Bartos szociológustól kölcsönzött gondolatból az ugyanabban a régióban egyidejűleg kialakítható „több identitástudat” kifejezés lehet izgalmas számunkra. Olyan gondolat- és érzelemdimenziók lappanganak itt néhány szóban, amelyekre nem csupán egy esszékísérlet, hanem egy egész életmű is felépíthető. Lehetőség rejlik benne például annak a felfogásnak a meghaladására, amely szerint a régió részeire hull szét, elszigetelt provinciákra, bennük eleve halva születik, jobb esetben halálra ítéltetik minden nemesebb érzés és gondolat. Csakis a művészet egyetemes szemlélete menthet meg minden jobb sorsra érdemes földrajzi-szellemi régiót a provincializálódástól, mert nemcsak térbeli gondolkodást szorgalmaz, hanem a felfelé törő gondolat számára is nyit utakat. Bár a gyermeklírában az esztétika egyetemességelve érvényesül, az újrafelfedezés kalandját élheti át a befogadó, ha saját földrajzi régiójának valóságelemeire ismer rá a gyermekversek irodalmi toposzaiban. Amikor szatmári tájmotívumokat keresünk a gyermeklírában, az alkotás és befogadás folyamatai felől közelítünk hozzájuk, elkülönítve és felismerhetővé téve az ún. valóságtényeket és irodalmi tényeket. A maga rendjén a valóságtény összetett fogalom: hozzátartoznak a természeti környezet, a szatmári táj elemei; a költők és az olvasók tapasztalatai és élményei, átszellemülve a gyerekkor mitikus-mágikus világértelmezésétől. A valóságtényekben fedezi fel a költő a költészet potenciális értékeit, és alakítja át lírai toposzokká (metaforákká, szimbólumokká stb.). Az alkotási folyamatban a valóság tényei az interiorizáció, az érzelmi-értelmi átlényegítés révén egyetemes irodalmi tényekké válnak. Természetesen a valóságtényeket szabadon formáló költő saját érzelmi-intellektuális tapasztalati többletét is hozzáteszi régióalapú képeihez. Verseiben nem közvetlen célként jelenik meg a szatmári táj, hanem eszközként; segítségével egyetemes esztétikai és emberi értékek jeleníthetők meg. A versszöve265

geket befogadó olvasó így tud azonosulni a közös tapasztalati világgal: a versekben azonosítható irodalmi tények emlékeket, ismereteket idéznek, és az otthonosság érzetével ajándékoznak meg bennünket. A továbbiakban olyan gyermekverseket jelöltünk ki értelmezésre, melyek szerzőikkel és témájukkal is kötődnek a szatmári tájhoz, ugyanakkor beletartoznak az egyetemes magyar gyermeklírába is. Bennük szerencsésen egészíti ki egymást a regionális és az univerzális; a szatmári táj motívumai a költészet esztétikai komponensei (tartalom, forma, világkép stb.) révén sorolódnak be az egyetemes értékek paradigmájába. Így teljesedik ki a versek komplex szövegvilága, az olvasó ennek a jelenlétére érez rá a befogadásban, és ezért olvassa újra Dsida Jenő, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Kovács András Ferenc és Jánk Károly verseit.

Dsida Jenő Papírhajók A folyó partján, melyet ismerek, mint múltam halkan dongó vízimalmát, szokatlan látvány: két kicsi gyerek. Égszínkék szemük összemosolyog, s mennyországosan, báránykásan villan benne valami igen nagy dolog. Hófehér testük habosszirmú csókra boldogan terül el a parti fűben: papírhajókat tesznek a habokra. (Emlékező kíváncsiságban égek: Hisz csináltam ezt én is valaha, s olvastam én is Andersen-meséket.) A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat. Beleteszik a kis papírhajókat, s a kis hajókba ólomfigurákat. Az elsőbe egy matrózlányka ül, de visszanéz, mert íme, a másikban kéményseprő ül búsan, egyedül.

266

Szivárog a víz, benne állnak térdig. Fut a két csacsi kis papírhajó, de egymást utol sose, sose érik. Rátapad szeme a két kisgyereknek, míg eltűnik egy messzi fordulónál, s akkor riadtan összepityeregnek. És gondolatban én is vetem-hányom, hogy minek kell még könnyezni is néha egy kéményseprőn meg egy kicsi lányon. A Papírhajók című versben (Cimbora, 1926. október 20. ötödik évfolyam, 42. szám) a kisgyermekkor emlékei idéződnek fel. Az emlékezést kiváltó vershelyzet, a folyóparton papírhajókat eregető gyerekek látványa, emlékeket idéz a költőben, megelőlegezve a vers egészén végigvonuló emlékező attitűdöt: „A folyó partján, melyet ismerek, / mint múltam halkan dongó vízimalmát”. A malom, a világirodalom ismert toposza, a múló idő szimbóluma az egyéni sorsot jelzős hasonlatként idézi meg. A továbbiakban egymást váltják a jelen, a közvetlen élmény konkrét képei és a múlttá vált gyermekkor emlékképei. Így válik fokozatosan személyessé a befogadó számára is az első két sorban megfogalmazódó vershelyzet, a továbbiakban a költő soronként közelít bennünket annak a sejtésnek a megértéséhez, illetve annak az élménynek az átéléséhez, amelyet így fogalmaz meg: „Égszínkék szeműk összemosolyog, / s mennyországosan, báránykásan villan / benne valami igen nagy dolog”. Bár a gyermekkor és a hozzá kapcsolódó értékek általános és egyetemes jellegűek, ezeket mégis mindannyian személyesen éljük át és tapasztaljuk meg. Ezért fogják fel tragikusan a papírhajón tovatűnő gyermekkori boldogság elvesztését a folyó partján játszadozó gyerekek, illetve velük együtt a költő, majd mindnyájukkal a versolvasó is: „És gondolatban én is vetem-hányom, / hogy minek kell még könnyezni is néha / egy kéményseprőn meg egy kicsi lányon”.

Páskándi Géza Vers Szemere szomorú szamaráról Szatmáron élt Szemere meg a szürke szamara, Nem eteti Szemere, szomorú a szamara.

267

A szamara szomorú, üti-veri Szemere. Kehesedik szamara, s Szemere nem szomorú. Mit is bánja Szemere, hogy szomorul szamara. Ám szomorult Szemere, megdöglött a szamara. Későn lettél szomorú, bizony későn, Szemere! Ha Szemere szamara nem lett volna szomorú, Vidám volna Szemere, ma is élne szamara. Páskándi gyermekverseinek olvasásakor elsődleges élmény a játék, ill. a játéknak a költészetben megvalósuló variációi és lehetőségei. Értelmezésünkben a játék összetett fogalom, amelynek egyszerre vannak pszichológiai, pedagógiai és poétikai nüanszai. Ez a komplexitás teszi alkalmazhatóvá Páskándi gyermekköltészetét az óvodai és az iskolai oktatásban. Kimeríthetetleneknek tűnnek a költő játéklehetőségei: vagy a témával, a formával és a nyelvvel játszik, vagy játékos vershelyzeteket teremt, de verset ír a játékeszközökről is. A Vers Szemere szomorú szamaráról szintén a játéklehetőségek variációira épül. Sokkal több ez a gyerekolvasó spontánul megnyilvánuló szójátékainál, inkább azoknak rafináltabb művészi analógiája. Tobzódó szójáték az azonos hangzású szavakkal, a homonimákkal, a rímmel, a betűrímmel, valamint a magánhangzókkal. Ezek a felsorolt nyelvi játéklehetőségek nem szétszórtan vannak jelen a szövegben, hanem egyetlen szószerkezetbe összevonva. A „Szemere szomorú szamara” kettős jelzős szintagma úgy vesz részt a költő szóvariációs játékéban, hogy tagjai mindvégig egymás vonzáskörében maradnak, saját anyagból biztosítva a sorvégek rímhívóit és rímfelelőit. Ez a szópárosításon alapuló rímjáték a magyar költészetben kevésbé ismert rímfajtát eredményez, az ún. mássalhangzós asszonáncot ( A franciák vontre-assonance-nak, az angolok pararhyme-nek vagy half rhyme-nek, az olaszok pedig consonanzonak nevezik). Míg a magánhangzós asszonánc esetében csak a magánhangzók csengenek egybe, és a mássalhangzók teljesen eltérőek (pl. álma-vágja), addig a mássalhangzós asszonáncban fordított a helyzet: a mássalhangzók teljesen azonosak, a magánhangzók pedig vál268

takoznak. Páskándi versében például a magas hangrendűeket mély hangrendűek váltják: „Szatmáron élt Szemere/ meg a szürke szamara,// Nem eteti Szemere,/ szomorú a szamara.// A szamara szomorú,/ üti-veri Szemere.// Kehesedik szamara,/ s Szemere nem szomorú.// Mit is bánja Szemere,/ hogy szomorul szamara.// Ám szomorult Szemere,/ megdöglött a szamara.// Későn lettél szomorú,/ bizony későn, Szemere!// Ha Szemere szamara/ nem lett volna szomorú,// vidám volna Szemere,/ ma is élne szamara.” A szokatlan rímjáték újszerű hangzást eredményez, és váratlan recepciós és megértéshelyzet elé kerül a versolvasó. Ezáltal válik érdekessé számára a verssel való találkozás.

Szilágyi Domokos Két ibolya-vers 1 Pislog az égbolt, susog a bokor, bokor alatt aluszik az ibolyacsokor. Ébred az ibolya, belepi a rétet, reggel az ég csudakék, de a mező kékebb. 2 Vízbe hajló fűzfavessző, rajta barka: icipici csengő, csillog-villog, mosolyog a fűz, az ibolya szeme tüze reátűz. „Ibolya-verset” nem tart számon külön műfajként a poétika, egyszeri előfordulásnak, költői játéknak kell tekintenünk, amelyet a szokatlan élmény kiváltotta alkotói kedv (invenció) hozott létre. Az ibolyavirág látványa a mezőn és a vízparton sajátos képzettársításokat vált ki a költőből: a természet tavaszi ébredését ez a csodálatos virág teszi egyértelművé a világ számára. A mezei bokor alatt, a folyóparti fűzfa mellett szerényen meghúzódó ibolya tavaszsürgetését nemcsak a költő fogadja örömmel, hanem a környe269

ző természet is, mindkettő sivárabb és szegényebb lenne nélküle. Így van ez akkor is, ha csupán rövid időre, tavaszkezdetkor, élvezhetjük látványát, hiszen az év nagyobbik felében „bokor alatt aluszik”. Johann Wolfgang Goethe kétféle szépet különböztet meg, melyben a szemlélődő ember kedvére gyönyörködhet: 1. a természeti szép szétszórtan és különféle formában van jelen a természetben, 2. a művész feladata ennek a szépnek az összegyűjtése, átlényegítése és művészi szépként való közvetítése. A költészet eszközeivel Szilágyi Domokos is képszerűvé teszi, felidézi és kiábrázolja a megcsodált növényt és a hozzá társítható élményt. Ikerversét egy-egy ibolyacsokornak tekinthetjük, azaz a címben megnevezett „ibolya-versnek”. Mindkét szöveg (a kétszakaszos és az egyszakaszos is) nyelvi megfelelője (analógiája) a valóságos ibolyának, ill. ibolyacsokornak, és a költő valóságos virágcsokor helyett verscsokrot nyújt át olvasójának a tavasz hírnökeként. Ahogy a növény botanikai szempontból leírható, úgy értelmezhető a költő által hozott ajándék, az „ibolya-vers” irodalmi szemszögből, és ahogy az ibolyavirág vizuális esztétikai élményt nyújt szemlélőjének, úgy a róla írott, ill. az őt helyettesítő vers is gyönyörködtet bennünket, amennyiben irodalmi élményt közvetít. A költő „ibolya-versei” nem hivalkodóak, nem akarják minden áron és mindenféle lehetséges eszközzel magukra vonni a figyelmet, a választott verstárgyhoz, az ibolyához, hasonlóan egyszerűségével és természetességével hat az olvasóra. Ebben a témában a költő leginkább a népdalok formaeszközeivel (megszemélyesítés, ellentét, párhuzam) tudja önmagát kifejezni. A választott versforma (öt és négy szótagos, kétütemű sorok az elsőben, változó szótagszámú kétütemű sorok a másodikban) és versritmus is a népdalok dallamát idézi. Szilágyi Domokos versében nemcsak a nyelv zenél, hanem a belső forma, sőt az egész versvilág is. Az általa jól ismert T. S. Eliot így fejti ki ezt tételesen: „A költészet zenéje nem sorról sorra, hanem a költemények egészében keresendő”, mert „nemcsak a hangok zenéjéről van szó itt, hanem a képi világ zenéjéről is”, hiszen „a költészet zenéje nem a jelentéstől független valami”.

Kovács András Ferenc Szatmári ballagó Hazafelé ballag Gál: Szamarával ballagdál. Lassún, lomhán halad Gál: Csak kutyája szaladgál. Lohol az eb, baktat Gál úr: Csak a szamár marad hátul.

270

Levél hullong magas fárul : Lapul a föld láthatárul … Mind lassabban halad Gál: A kutya sem szaladgál … Későre jár – csoszog Gál, Fáradt szamár poroszkál. Bárcsak jutna haza már Gál, a kutya s a szamár! Befogadáslélektani tapasztalatok szerint az olvasói motiváció felkeltője és ébren tartója a költői kép, a gyermeklírában még ennél is többre, képek egész sorozatára van szükség (l. Weöres Sándor gyermekverseit). Természetesen Kovács András Ferenc is figyelmez erre az elvárásra, sőt alkalmasint túl is lép rajta, és másfajta trópusokkal is megkísérli a hatáskeltést. Sorvégi helyzetével, önértékével és felhívó funkciójával számtalan lehetőséget rejt magában a rím, a rímmel való végtelen játék helyettesíteni tudja például a képi gazdagságot, anélkül, hogy hiányérzet támadna a befogadásban, és valamelyest is sérülne a befogadói elváráshorizont. A Szatmári ballagóban ennek a rímjátéknak a perspektívái sejlenek fel, tovább tágítva a versvilág virtuális határait, amelyet a műfaji szimultaneitással amúgy is kitágított már a költő. A vers rímhívó szava a Gál családnév, egyediségét és érdekességét viselőjének egyénisége és viszonylag ritka regionális (szatmári) előfordulása biztosítja. Ez a név egyrészt gyermekkori emlékeket idéz fel a költőben, másrészt nyelvi homonimákat, szinonimákat és paronimákat hív elő a versíró egyéni szókincséből, és állít fel belőlük végtelennek tűnő paradigmasort. Az emlékképek sorozatából és a felidézett nyelvi elemekből áll össze Gálnak, szamarának és kutyájának alakja és jelleme. A lírai portréfestés másik szerencsésen megválasztott eszköze a bokorrím, amely egyszerre kelti a teljesség érzését, illetve idézi fel a költői zsenialitás képzetét az olvasóban. Ennek a rímfajtának az irodalomtörténetből is ismert és kárhoztatott monotóniáját itt kreatív és zseniális szójátékok sorozata ellensúlyozza, ismét a gyermeknyelvre emlékeztetve bennünket: „Hazafelé ballag Gál: / Szamarával ballagdál. / Lassún, lomhán halad Gál: / Csak kutyája szaladgál.” A rímnek még más funkciója is van a versben, a költő hangszínváltoztatással érzékelteti a megidézett alakok hangulatváltozását és mozgásuk intenzitását. A vers végére, mire Gál és állatai kellőképpen elfáradnak, elcsendesedik a rímjáték is, a hosszú bokorrímsorozat a verszárlatban szerény rímpárrá rövidül. Ezzel a frappáns befejezéssel azonosul a költő kóborlásának végcélját sóvárgó Gállal és állataival: „Bárcsak jutna haza már / Gál, a kutya s a szamár.”

271

Jánk Károly Marcsa és a harcsa Történt egyszer réges-rég, ükapáink idején, hogy a nyári Szamos-partra ruhát mosni járt le Marcsa, s ott tanyázott egy nagy harcsa, aki a vizet zavarta. Patyolatot sulykolt Marcsa, iszapot kavart fel harcsa. Sehogyan sem volt ez jól így, iszapos lett gatyó, gyolcsing. Addig-addig, rászólt Marcsa, amazoni harcos fajta: „Ha ide jársz vizet tolni, téged foglak kipotyolni, nem a ruhát csapkodom, harcsafejed klopfolom!” S vette is a sulykolófát, lendítette izmos karját. – Lett erre nagy harcsa-parcsa, összecsapott Marcsa s harcsa … Vitézül küzdött a harcsa, de csak elszántabb lett Marcsa, s mondanom sem kell, hogy végül harcsánk fején dudor kékült, lekonyult harcsabajussza, örülhet, hogy így megúszta. S azontúl, ha jött le Marcsa ruhástul a Szamos-partra, gyorsúszott be a padmalyba, elő sem mert bújni harcsa. Jánk Károly a klasszikus gyermekköltészet tárházából kölcsönözve építi fel versét, mind tartalmi, mind formai szempontból rendkívül gazdag hagyományhoz igazodik; Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, Kányádi Sándor és mások gyermeknek írott verseihez. 272

A hagyománnyal igazolható költeményének epikai kötődése is: a történés, a cselekményesség alapvető műfaji követelmény a klasszikus gyermekversben. Ezt az epikai jelleget erősíti a választott anekdotaszerű történet, a pontos idő- és helymegjelölés, valamint a szereplők név szerinti megnevezése: „Történt egyszer réges-rég, / ükapáink idején, / hogy a nyári Szamos-partra, / ruhát mosni járt le Marcsa, / s ott tanyázott egy nagy harcsa.” Erre még rásegítenek a jól megformált karakterek, ill. frappáns jellemzésük: „Addig-addig rászólt Marcsa, / amazoni harcos fajta.” A költő a versepikum hitelesebbé tételéhez nyelvi, stiláris elemeket is felhasznál: archaikus, ill. népies kifejezéseket („klopfol, sulykolófa, padmoly”), tájnyelvi és gyereknyelvi kifejezéseket („harcsa-parcsa, gatyó, gyorsúszott”), és a megszokottól eltérő jelentésben használ szavakat („ruhástul, patyolat, tolni”). A vers végéről nem hiányzik az anekdota fontos műfaji eleme, a poén vagy csattanó sem: „S azontúl, ha jött le Marcsa, / ruhástul a Szamos-partra, / gyorsúszott le a padmalyba, / elő sem mert bújni harcsa.” Nem véletlenül, mivel a verszárlat optimizmusa szintén műfaji követelménye az epikus gyermekköltészetnek. Az epikus versnek ezek a tartalmi és formai eszközei teremtik meg az olvasó számára az azonosulás feltételeit, azonosulását a „lírai hőssel”, aki legtöbbször gyermekszereplő, és leleményességével, bátorságával fölülkerekedik a veszélyhelyzeteken. Esetünkben a leselkedő szürke harcsa jelenti a veszélyt, véle száll szembe vers bátor „amazonja”. A nembeliség megtapasztalása, a kialakuló szimpátia lehetővé teszi, hogy a vers hősének (Marcsának) a személyében minden versolvasó gyerek győztesnek érezhesse magát a folyami ragadozóval szemben.

273

NYELVÉSZET

Szepessy Béla: Balassi Lengyelországban

Bárány Erzsébet

A MAGYAR–KELETI SZLÁV NYELVI KAPCSOLATOK TÖRTÉNETI RÉTEGEI A magyarok már a IX. század első felében kapcsolatba kerültek a keleti szlávokkal. A történeti érintkezések magukkal hozták, hogy már ez időben kialakultak a magyar–szláv (Kniezsa 2000: 137–151; 1955), magyar–keleti szláv nyelvi (Lizanec 1998: 38–39) és néprajzi kapcsolatok is (Gunda 2000: 165–184). A nyelvi érintkezéseknek már e korai szakaszában is jó néhány keleti szláv szó honosodott meg a nyelvben, például lengyel, jász, halom, kerecsen, szégye ’halfogó rekeszték’, tanya (eredeti jelentése ’halászóhely’, vö. or. тоня (Ožegov 1975: 737), ukr. тоня: 1) ’halászóhely’, 2) ’veszélyes hely’ (Hrinčenko: 273)), varsa, mázsa (eredetileg ’társzekér’), taliga. Feltételezhető, hogy a honfoglalás előtti átvételekhez sorolhatók a keresztény terminológiával kapcsolatos szavak is: szombat, kereszt, karácsony, szent, amelyek keleti szláv vagy bolgár átvételek voltak (Bárczi 1975: 48–49). Az ómagyar–óorosz kapcsolatok nyelvi bizonyítékai a jövevényszavak hangalakjában is fellelhetők, mint például a magyar eredetű хосен ~ хусен < ómagyar chosznu (Rot 1973: 266). A földrajzi, társadalmi és gazdasági viszonyoknak megfelelően a keleti szlávok és a magyarok új fogalmakat, szavakat vettek át egymástól. A magyar szókincsben nagy mértékben megmutatkozik a szláv hatás (a magyar tőszókincs 9, 36%-a szláv eredetű), a mai magyar köz- és irodalmi nyelvben a szláv eredetű szavak száma meghaladja a félezret, a nyelvjárási, valamint kihalt szavakkal együtt pedig néhány ezret tesz ki (vö. Bárczi–Benkő–Berrár 1967: 289). E szavak nem mind egyszerre, közvetlenül a honfoglalás után vagy a kereszténység felvételét követő időben honosodtak meg, hanem megoszlanak a történelem folyamán, és átvételük folytatódik mindmáig. A nyelvészek négy szláv jövevényszóréteget határoztak meg az átvétel időszakát tekintve (vö. Bárczi– Benkő–Berrár 1967: 287). Néha nehéz meghatározni a szó átvételének idejét, másrészt azok a szavak, amelyeket összefoglalóan szlávnak nevezünk, különféle szláv nyelvek között oszlanak meg (Bárczi 1975: 116). A mai magyar nyelvben a legnagyobb mértékben a növény- és állatvilág, a halászat és vadászat, a földművelés és állattenyésztés, a ház és berendezése, a ruházkodás, a mesterségek, a társadalmi és állami szervezet és a kereszténység fogalomkörök szókincse tartalmaz szláv szavakat (Kniezsa 2000: 137–152). Bárczi Géza (1975: 118–120) ezt még kiegészíti a család és rokonság, étkezés, hadi élet, hajózás és melléknevek fogalomkörökkel. Mivel számos foglalkozás-, méltóság- és népnévből ké277

sőbb családnév lett, ezért a magyar családnevek jelentős része szláv szótövet tartalmaz: Kovács, Asztalos, Mészáros, Bodnár, Kádár, Molnár, Takács, Császár, Király, Német(h), Oláh, Olasz, Görög, Lengyel stb. A helynevek közül is igen sok tartalmaz szláv szótövet: Csongrád, Nógrád, Visegrád, Szeleste, Balaton, Rába, Rábca, Répce stb. (Zoltán 1996: 634). A magyar–keleti szláv nyelvi kapcsolatok azután váltak a legintenzívebbé, miután a magyarok letelepedtek a Kárpát-medencében. A magyar államiság és a magyar kultúra tekintélye a középkorban a magyar nyelvnek olyan pozíciót biztosított, hogy a környező szláv nyelvekre erős hatást gyakorolt. Ebben az időben a magyar hatás közvetlenül a szerb-horvátban, szlovákban és lengyelben mutatkozott, amelyek közvetítőként több szót jutattak a keleti szláv nyelvekbe. A XVI. századi közvetlen magyar–lengyel kapcsolatok révén jutottak a lengyelből a keleti szláv nyelvekbe a magyar hadi szókincs példái: a гайдук ’hajdú, könnyű fegyverzetű katona’ a fehéroroszba, oroszba a XVI. században, az ukránba a XVII. században. Az oroszban a szónak a későbbiekben több jelentése alakult ki (vö. Hollós 1996: 23). Az ukránban a гайдук köznévből tulajdonnév is képződött: ...Павукови старому, Гайдукови старому (SUM VI, 182). Feltehetően lengyel közvetítésű a XVI. században adatolt ґермекъ, кгермекъ ’fegyverhordozó, apród’ főnév az ukránban, amely a m. gyermek átvétele: ...с тым же кгермком своим... (SUM VIІ, 138). A jelentésbővülés bizonyára a lengyelben keletkezett (vö. ólengyel giermek ’fegyverhordozó’). A fehéroroszban szintén a XVI. században adatolt a кгермекъ (гермок) ’apród’ (Zoltán 2006: 496), amely akár lengyel közvetítésű is lehetett. Az oroszba a szó nem került be. A lengyel közvetítésű добошъ, добашъ ’üstdobos’ a XVII. századtól adatolható az ukránban: а видєчи єсчє трохи живо(г)[о], добашови своєму дъругому Самоєлови... (SUM VIІІ, 46–47) és a fehéroroszban (Zoltán 2006: 498). A szó fennmaradt az ukrán nyelvjárásokban, vö. добош (ESUM 2: 98) és a kárpátaljai ukrán nyelvjárásokban is (Csopey 1883: 72, Lizanec 1976: 594). Az oroszban a XIX. században használta először Nikolaj Gogol довбиш alakban köznévként s családnévként egyaránt (vö. Hollós 1996: 28). Az oroszban a XVI. században adatolt кочи közvetlen forrása talán a lengyel, de a német is lehet. Különböző időszakokban több jelentésben fordul elő (’hintó’, ’postakocsi’, ’szánkó’) (Hollós 1996: 36–37). Szintén a XVI. században adatolt a fehérorosz котчый (котчий, коччий) ’egyfajta félig fedett kocsi’, amely a mai fehérorosz nyelvjárásokban is tovább él, vö. коч ’bricska’ (Zoltán 2006: 496). Az ukránban 1659-ben bukkan fel a кочъ ’hintó’ Galjatovs’kyj író művében (Tymčenko 2002: 381); az ukrán nyelv szótára szintén a коч ’hintó’ alakot közli (Hrinčenko 1907–1909, 2: 295). Ugyancsak a XVII. századi Ugljai Kluč (Углянский сборник «Ключ») kárpátaljai ukrán nyelvemlékben adatolt a кочѣй (кочѣя, котчія) ’szekér, kocsi’ (Dezső 1961: 166). Az ukrán коч, кочcга ’kocsifajta, phaeton, hintó’, кочіj ’szekér’ feltehetően lengyel közvetítésű (vö. lengy. kocz, Wołosz 1991–92: 13) magyar kölcsönszó (ESUM 3:65). A mai ukrán szépirodalomban szintén fellelhető: Пани вилізають з кочії і починають міряти… (Potusnjak 1973: 164). 278

A keleti szláv nyelvekbe feltehetően lengyel közvetítéssel került a végső forrásban török eredetű кантар ’kantár’ (vö. lengyel kantar, Wołosz 1991–92: 11). A fehéroroszban (кантаръ, канторъ, контаръ) (Zoltán 2006: 499) és az ukránban (кантарь) (Tymčenko 2002: 356) a XVII. században adatolt, az oroszban a контари szóalak később, csak a XVIII. században (Hollós 1996: 35). A szó megtalálható az ukrán nyelv szótárának anyagában (Hrinčenko 2:215), és a kárpátaljai ukrán nyelvjárásokban is ismert (Csopey 1883:143; Lizanec 1976:600), ahol helyenként a кантарg (t.sz.) ’fegyelem’ jelentésben fordul elő (Sabadoš 2008: 138). Tekintettel a történelmi tényezőkre az egyik legmélyrehatóbb kapcsolata a magyaroknak a kárpátaljai keleti szlávokkal volt (korábban kisoroszoknak, ruténeknek, rusznyákoknak, uhroruszoknak, azaz magyaroroszoknak, manapság ukránoknak, kárpátukránoknak, kárpátaljai ukránoknak, ruszinoknak nevezik őket és önmagukat). Ez a kapcsolat ma is élő, hiszen több évszázadon át egy államrendszerben éltek (vö. Pan’kevyč 1938: 25–26, Bonkáló 1940: 7–37), és jelentős részük ugyanahhoz az egyházhoz tartozott és tartozik ma is. Kárpátalja csak a második világháború végén vált Szovjet-Ukrajna részévé, ahol Закарпатська область ukrán, illetve Закарпатская область orosz néven (tkp. ’Kárpáton túli terület’) megyei szintű közigazgatási egységet képezett. Köztudott, hogy a XI. századtól kezdve ez a terület Magyarország része volt egészen 1918-ig (1918 és 1938 között Csehszlovákiához tartozott), aztán 1939 és 1944 között újból magyar terület volt. Az ott élő keleti szláv és magyar etnikum között létrejött sokrétű nyelvi-nyelvjárási kapcsolat arról tanúskodik, hogy történelmi egybefonódásuk nagyon régen, még a korai középkorban vette kezdetét (Dezső 1961: 140–141, Mokány 1966:10). A szomszédságból, illetőleg együttélésből fakadó magyar – kárpátaljai ukrán nyelvi viszony hűen tükröződik többek között Kótyuk Istvánnak Az ungi magyar nyelvjárás ukrán jövevényszavai című monográfiájában (Kótyuk 2007), de több korábbi kutatás eredményei is ezt bizonyítják (vö. Lizanec Petro Magyar kölcsönszavak a kárpátontúli ukrán nyelvjárásokban c. monográfiája; Mokány Sándor Magyar kölcsönszavak a máramarosi ukrán nyelvjárásban c. kandidátusi disszertációja). Itt fontos kiemelni Dóhovics Bazil korszakalkotó munkáját „Kijegyzése azon szóknak, amellyek hason hangzatuak v[agy] és érteményűek is mind a magyar, mind az orosz nyelvben” (1935), amely 2003-ban látott napvilágot. A kiadvány szerkesztői – Váradi-Sternberg János, Jurij Sak, Josyp Dzendzelivs’kij – a munkát „első kísérletnek tekintik a magyar–ukrán és magyar–orosz nyelvi kapcsolatok kutatásában a szókincs terén” – olvassuk az előszóban (2003: 4). A szótár anyagában a Dóhovics Bazil által elemzett 378 szóból közel 240 szlavizmus. A szerző minden szláv szó mellé ’Ѳ’ jelet tesz, ami azt jelenti: orosz. Magyar jövevényszavak is nagy mennyiségben szerepelnek közöttük, számuk meghaladja a hatvanat a kárpátaljai „orosz” nyelvben (azaz a kárpátaljai ukrán/ruszin nyelvjárásokban – B. E.). A befejezésből kiderül, hogy Dóhovics Bazil nem tudta, hogy ilyen nagy mennyiségű hungarizmust adatolt, de jól feltételezte, hogy „az orosz a magyartól is költsönözött, és a 12, 13, 19, 100, 102, 156 szám alatt lévők igen arra mutatnak”. A felsorolt számok mellett a következő szavak 279

szerepelnek: babrálás, baj, bánat, gyalu, hab, korhely. Csak a babrálás és a baj szavakat illetően tévedett a szerző, amit a TESz (1: 211) is igazol: a babrál szócsalád vitatott eredetű, szláv eredete is felmerül, a baj kétségtelenül a szlávból származik, közelebbről a szerb-horvátból (vö. Kniezsa 1955: 71–72; TESz 1: 218). Dóhovics Bazil valószínűleg céljának tekintette bemutatni a magyar–kárpátaljai ukrán és magyar–orosz kölcsönhatást a szókincsben. Megállapítható, hogy Dóhovics Bazil kézirata saját korában magas tudományos színvonalat képviselt, fontos információkat nyújt a magyar–keleti szláv lexikális kapcsolatok tanulmányozásában. A későbbi időszakban a kutatók folytatják a vizsgálatokat a magyar–keleti szláv nyelvi kapcsolatok terén. Kótyuk István Az ungi magyar nyelvjárás ukrán jövevényszavai című munkájában megjegyzi, hogy a magyart ért keleti szláv nyelvi hatás a legkevésbé kutatott területe a szlavisztikának. A szerző 247 lexikai elemet vizsgált meg, de az ukrán jövevényszavak reális mennyisége szerinte lényegesen több. A főként keleti szláv hatás a szókincs egészében megmutatkozik: a frazeológiában, a köszönési formákban, a tulajdon-, állat- és helynevek körében egyaránt, például olyan rizsi, hogy szinte világit ’erős vörös színű’ (vö. or. такой рыжий, что аж светится), ruszka vira tverda vira ’az orosz hit erős’ (vö. or. руская вера – твëрдая вера); Dobri vecser ’Jó estét’ (vö. or. Добрый вечер); Krisztosz voszkresz! ’Krisztus feltámadt’, (vö. or. Кристос воскрес); Dáj bozse szerencse ’Adj, Istenem, szerencsét’ (vö. or. Дай, боже, счастья); Holovácska < ukr. Головачко, Kacsur < ukr. Качур, Lizák < ukr. Лизак; Osztró < or. острoв ’sziget’, Beréznek < ukr. берëзник ’nyírfaerdő’, Horka < or. горка ’domb’. A legújabb időkben a szláv nyelvi hatás tekintetében elsősorban az orosz nyelv jutott jelentős szerephez (Bárczi–Benkő–Berrár 1967: 285), mivel a nemzetközi kommunikáció szerepét töltötte be Közép- és Kelet-Európában. Kótyuk István rámutatott, hogy a kárpátaljai magyar nyelvjárásokra az orosz mellett az ukrán nyelv is jelentős hatást gyakorolt, példákkal bizonyítja: szilpóu < ukr. сільпо ’községi fogyasztási szövetkezet’, finvigyil (finotdel) < ukr. фінвідділ, or. финотдел, ’pénzügyi hivatal’, ráda < or., ukr. рада ’tanács’; a megyei intézmények épülete Ungváron’; szilráda < ukr. сільрада ’falusi tanács’, holova < or., ukr. голова ’a kollektív gazdaság vezetője’, vikonkom < ukr. виконком ’végrehajtó bizottság’, hrecska < or., ukr. гречка ’hajdina’, molocsárnya < or., ukr. молочарня ’tejcsarnok’, gyitszád < ukr. дітсад ’óvoda’. A kárpátaljai magyar nyelvjárásterületen ma is ismerik és használják a következő keleti szláv jövevényszavakat: brindza ’juhtúró’, brizgál ’fröcsköl’, butyka ’bódé’, cinyka ’malac’, durák 1) ’hülye’, 2) ’kártyajáték’, haluska ’tészta’, harisnya ’ua.’, hárkál ’felköhög’, hucul ’kárpátaljai ukrán’, kalamajka ’zűrzavar, zaj’, kalyiba ’pásztorkunyhó’, kazal ’szénaboglya’, laska ’hosszúra vágott főtt tészta, finommetélt tészta’, morkó (murkó) ’sárgarépa’, pányi ’nagyságos asszony, lusta nő’, pászka ’húsvéti fonott kalács’, pelenka ’ua.’, petruska ’petrezselyem’, prosztyák ’jó lelkű, egyszerű ember’, pup ’köldök’, supál ’ujjával megérint valakit’, susukál ’sugdos’ (a szerző saját ismeretéből). A jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok azt eredményezik, hogy a magyar nyelv hatása a legújabb korban is megmutatkozik a szomszédos keleti szláv nyelvjárásokban 280

(Oros 1997, Udvari 2006), ez a hatás a szépirodalmi művek nyelvezetében is kimutatható (Bárány 2009).

Irodalom Bárány 2009. Барань Єлизавета:Лексичні гунгаризми у творах українських письменників Закарпаття. Українська мова. 56–69. Bárczi Géza 1975. A magyar nyelv életrajza. Budapest. Gondolat Könyvkiadó. Bárczi Géza, Benkő Loránd, Berrár Jolán 1967. A magyar nyelv története. Budapest. Tankönyvkiadó. Bonkáló Sándor 1940. A rutének (ruszinok). Budapest. Franklin Társaság.Csopey László 1883. Rutén–magyar szótár. — Чопей Л., Русько мадярский словарь. Budapest, 1883. Dezső László 1961. Дэже Ласло:К вопросу о венгерских заимствованиях в закарпатских памятниках ХVI–ХVIІІ вв. Studia Slavica Hungarica 7. 139–176. Dóhovics Bazil 1935. Kijegyzése azon szóknak, amellyek hason hangzatuak v[agy] és érteményűek is mind a magyar, mind az orosz nyelvben. Видано: Дзендзелівський Й., Сак Ю., Штернберг Я., Василь Довгович — зачинатель досліджень угорськоукраїнських та угорсько-російських лексичних сходжень. Ужгород, 2003. ESUM = Етимологічний словник української мови. В 7 томах. За ред. О. С. Мельничук. Т. 1–5. Київ, 1982–2006. Gunda Béla 2000. Magyar–szláv néprajzi kapcsolatok. In: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok. Budapest. Lucidus Kiadó. 165–184. Hollós Attila 1996. Az orosz szókincs magyar elemei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 206. sz. Budapest, 1996. Hrincsenko 1907–1909. Словарь української мови. Зібрала редакція журнала «Киевская старина». Упорядкував з додатком власного матеріалу Борис Грінченко. У 4 томах. Київ. Перевидання фотомеханічним способом. Київ, 1958. Kniezsa István 1955. A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest. Akadémiai Kiadó.Kniezsa István 2000. Magyar–szláv nyelvi érintkezések. In: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok. Budapest. Lucidus Kiadó. 137–151. Kótyuk István 2007. Κoвmюк, Ишmван: Украинские заимствования в ужанском венгерскoм говоре. Szerkesztette és az előszót írta Zoltán András. Nyíregyháza.Lizanec Péter 1976. Лизанец П. Н.: Венгерские заимствования в украинских говорах Закарпатья. Венгерско-украинские межъязыковые связи. Будапешт. Lizanec Péter 1998. Лизанець П. ММовні свідчення про контакти угорських племен з східнослов’янськими племенами до 896 року. Acta Hungarica. VII–VIII роки видання. Ужгород–Дебрецен 35–40. Mokány Sándor 1966. Мокань А. А.: Венгерские заимствования в мараморошском украинском диалекте Закарпатской области. Автореферат дис. […] канд. филол. наук. Тарту. Ozsegov, Sz. I. 1975. 281

Ожегов С. И.: Словарь русского языка. Москва. Orosz, V. I. 1997. Орос В. И.: Сохранение иноязычных элементов в речи населения Закарпатья на материале с. Стеблевка (Салдобош) Хустского района. ––Acta Hungarica. Ужгород. 27–35. Panykevics Iván 1938. Панькевич Іван:Українські говори Підкарпатської Русі і сумежних областей (З приложенням 5 діялектологічних мап). Част. І. Звучня і морфологія. Praha. Potusnyák, Fedor 1973. Потушняк Федір: Честь роду. Ужгород, Rot Sándor 1973. Рот А. МВенгерско-восточнославянские языковые контакты. Будапешт. Szabados Iván 2008. Сабадош Іван: Словник закарпатської говірки села Сокирниця Хустського району. Ужгород. SUM = Словник української мови XVI – першої половини XVII ст. Національна Академія Наук України – Інститут українознавства ім. І. Крип’якевича. Том 1–11. Львів. 1994. TESz = Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–4. Budapest. Akadémiai Kiadó.Timcsenko, E. 2002. Тимченко Є:Матеріали до словника писемної та книжної української мови XV–XVІІІ ст. До видання підготували В. В. Німчук та Г. І. Лиса. Київ–Нью-Йорк. Udvari István 2006. In: Mártonfi Attila–Papp Kornélia–Slíz Mariann (szerk.): A kárpátaljai ruszin irodalmi nyelv hungarizmusai kérdéséhez. In: 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Budapest. Argumentum. 483–488. Wołosz, Robert 1991–92. Wyrazy węgierskie w języku polskim II. Studia Slavica Hungarica 37. 3–27. Zoltán András 1996. A magyar–szláv nyelvi érintkezések kezdetei és fázisai. Életünk 6–7. Szombathely. 634–648. Zoltán András 2006. Magyar szavak az ófehéroroszban. In: Mártonfi Attila–Pap Kornélia–Slíz Mariann (szerk.): 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Budapest. Argumentum. 495–500.

282

Cs. Jónás Erzsébet

BORISZ PASZTERNAK HATÁSA LJUDMILA ULICKAJA „IMÁGÓ” CÍMŰ REGÉNYÉRE

1. A mai orosz világlátás emblematikus képviselője Ljudmila Jevgenjevna Ulickaja írói munkássága az egyik legérdekesebb jelenség az orosz irodalomban a 20–21. század fordulóján. Műveiben nemcsak a szovjet időszak korrajzát, hanem írói szövegkezelésében az európai posztmodern irányzatainak és az orosz próza tradicionális vonulatainak jelértékű lenyomatait látjuk. Az írónő 1943-ban Baskíriában született, ahol szülei evakuációban éltek. A háború után a család visszatért Moszkvába. Ljudmila egyetemi tanulmányait az MGU biológia szakán végezte. Kutatóbiológusként helyezkedett el, de a 70-es években az akadémia genetikai kutatóintézetéből a szamizdat irodalomban való részvétele miatt eltávolították. Ezt követően kezdett hivatásszerűen írással és civil közéleti tevékenységgel foglalkozni. Könyveit huszonöt nyelvre fordították le. Magyar tolmácsolója többek között a debreceni Goretity József irodalomtörténész, műfordító, a DE Szláv Filológiai Intézetének vezetője. Öt leghíresebb regénye: a „Médea és gyermekei”, az „Odaadó hívetek, Surik”, a „Daniel Stein, tolmács”, a „Kukockij esetei” és a „Zöld sátor”. A Zöld sátor című regényét Ulickaja 2011-ben írta, s még ugyanabban az évben Imágó címmel Goretity József fordította le magyarra. A Zöld sátor cím az orosz eredetiben metaforikus jelentésű. A magyar változat hasonlóképpen fogalmi integrációra épülő jelentéskapcsolódást hordoz. A metaforizáció első esetben forrástartományként egy álombeli elképzelt helyet, a bűnök eltörlését magában hordozó, Isten hajlékául szolgáló sátrat használja, második esetben a biológiából vett, a rovarok fejlődésének végső, kifejlett stádiuma előtti szakaszát jelöli meg. A céltartomány első esetben az emberi megbékélés lehetségessége, második esetben egy elnyomó társadalomban az emberi személyiségfejlődés megrekedt állapota. A blendképzés, vagyis az elegyítés tere a Zöld sátor esetében az isteni megbocsátás és az emberek közötti valóságos megbékélés hasonlósága, az Imágó

283

esetében a kifejlettségét el nem ért, de szaporodni képes rovar és a kiszolgáltatott ember deformált személyiségfejlődésének párhuzama (vö. Tolcsvai Nagy 2010: 87–103). Ulickaja művét a disszidensek történeteként jegyzi a kritika. Valójában a szovjet emberek disszidálásba torkolló életének leírása csak háttér egy mélyebb, kortól és időtől független jelenség tematizálásához. Az emberi személyiség nembeli lényegéről, a szubjektum gyengeségeiről, esendőségeiről, a személyiséget megnyomorító elévülhetetlen bűnökről és a lehetséges megbocsátásról szól a szereplők sorsára felfűzött harminc történet. Ulickaja szándéka szerint azért lett volna a regény címe Imágó, hogy a szovjet idők nyomása alatt fejlődésében visszamaradt nemzedékekre utaljon a metaforikus címmel. Az orosz Ekszmo Kiadó a közérthetőség kedvéért az Imágó helyett mégis az érthetőbb, semlegesebb címet javasolta. Így lett a végső orosz változat címe a Zöld sátor. A továbbiakban elemzésünkben a regény magyar címét használjuk, minthogy a magyar olvasó így találkozik Ulickaja könyvével. Az orosz címben szereplő „zöld sátor” metaforizációja, az irodalmi tradíciók ismeretében, az orosz irodalmi hagyományokban (pl. Tolsztoj, Dosztojevszkij) sokszor megrajzolt megbékélésre hajlamos orosz mentalitáshoz jobban illeszkedik, de ennek elemzése, irodalmi lenyomatainak feltárása további elemzési témába tartozik. Az orosz irodalmi, poétikai és eszmerendszeri hagyományok és a posztmodern irodalom kompozicionális sajátosságai – pl. az időmozaikok vibrálásának újszerűsége –egyszerre teszi tradíciókövető és egyben nóvumot teremtő íróvá Ulickaját.

2. Paszternak és Ulickaja párhuzamai A Paszternak-párhuzamok szembetűnő élességgel fedezhetők fel az Imágóban. Az Imágót főleg a mai irodalmi kontextusokban vizsgálják a kritikusok, holott Ulickaja művében a visszaköszönő poétikai hagyományok joggal irányítják a figyelmet korábbi korok orosz klasszikusainak egy-egy művére, amilyen Borisz Paszternak Zsivágó doktora is (Paszternak 1988). A világábrázolás pszichologizációja, a hősök tettei mögött felfejthető létezés- és gondolkodásmód, valamint a kompozíció hasonlósága mentén állítható párhuzamba Ulickaja narrációja Borisz Paszternak poétikájával. Borisz Paszternak 1945– 1955 között írta a művét, amiért 1958-ban Nobel-díjat kapott, de a Zsivagó doktort orosz nyelven először csak 1987-ben vehette kezébe az olvasó. Akkor sem kötetben, hanem folyóiratban jelent meg. Magyarul a következő évben, 1988-ban Pór Judit fordításában már a magyar közönség is megismerhette. Az 1995-ben elhunyt kiváló műfordító nagy tapasztalattal és az orosz próza és líra iránti osztatlan fogékonysággal készült erre a szakmailag és intellektuálisan is jelentős feladatra.

284

2.1. Témaválasztás és problémafelvetés A témaválasztás és problémafelvetés hasonlósága felismerhető az Imágó és a Zsivágó doktor című regényekben. Tematikailag mindkettő egy-egy nagy történelmi korszakot ölel át, amelynek nem csak a szereplők, hanem maguk az írók is saját életükkel részesei voltak. A Zsivágó doktor a 20. század elején az októberi forradalmat és két háborút, az első világégést és a bolsevikok fehérekkel vívott belső polgárháborúját kíséri végig, bemutatja a privát emberi sorsokon keresztül a szovjet államrendszer kialakulását, a kommunizmus építésének utópiáját. Az Imágó mintegy folytatásaként a történetnek az orosz történelem szocializmusra eső időszakát állítja elénk. Az Ulickaja által leírt periódus az 50-es évektől a 80-as évek végéig terjed, pontosan 43 évet ölel fel. Két szélső állomásaként Sztálin halálát és a Gorbacsov-korszak peresztrojkájának beköszöntét lehetne megnevezni. A perspektívát tekintve mindkét szerzőt a hatalommal szembeni éles kritika jellemzi. Paszternaknál kitűnik, hogy az orosz októberi forradalom ideológiai tévedés volt, felépítménye, a kommunista utópia „ideális társadalma”, amely a nép vérén épült, megmutatta, hová vezetett. Ulickaja ugyanezt a kritikát a sztálini időszakról, s a Szovjetunió hatalmi mechanizmusáról mondja el. Paszternak és Ulickaja esetében is a regények alapkonfliktusa a hétköznapi emberi sorsok mentén szociális természetű, azaz az egyén és a hatalom embert pusztító viszonyát elemzi a hősök mindennapi mikrovilágában. Mindkét alkotás a „konfliktus traumatizált modelljét” tárja fel (vö. Zsityenyev 2012). Hőseik mindkét esetben egyben a kor áldozatai.

2.2. Meseszövés és kompozíció A második hasonlóság a meseszövés és a kompozíció szintjén fedezhető fel Paszternak és Ulickaja között. Ulickaja egy interjúban arról beszél, hogy az elbeszélés műfaja közelebb áll hozzá, mint a regényé. A maximum 21 oldalas terjedelemben komfortosabban érzi magát (vö. Ulickaja 2011). Az Imágóban is érezhető, hogy a klasszikus értelemben vett regényszerkezetből a novella-forma felé igyekszik kitörni. Az Imágónak ezért is bonyolult a szerkezete: a mottó után harminc, akár önállónak is nevezhető elbeszélés adja a harminc fejezetet, s a kompozíciót a prológus zárja le. A mottót Ulickaja nem véletlenül Paszternaktól idézi. Kijelöli benne a regény fő vezérgondolatát, eszmei alapvetését: nem kereshetünk felmentést a kor hibáiban saját botlásainkért. Paszternak V. Salamovhoz írt 1952-es leveléből vett részlet így hangzik: «Не утешайтесь неправотою времени. Его нравственная неправота не делает еще нас правыми, его бесчеловечности недостаточно, чтобы не соглашаясь с ним, тем уже и быть человеком» (Ulickaja 2011a). Azaz „Ne vigasztalja magát az idő igazságtalanságával. Erkölcsi igazságtalansága bennünket még nem tesz igazakká, az embertelenség nem elegendő ahhoz, hogy – nem értve egyet vele – mégis emberek maradjunk” (Ulickaja 2011b:5). Ulickaja regénykompozíciója a történetek pókhálószerű felfűzésével éri el a meseszövés mozaik jellegét. A 285

fejezetekként szolgáló elbeszéléseknek külön-külön tematikája, problémafelvetése van, mindegyikben külön szereplőgárdája állítható fel, de az egységesítő, regénnyé összeszövő fonal közöttük mégis az alapgondolat eszmei azonossága, az időbeli kontrapontozás és a hősök mindet átszövő „hálózata”. Paszternak meseszövése se lineáris. Az olvasó értelmező munkája az elemek összekapcsolása révén lesz teljes. Az időbeli kontrapontok technikája a Zsivágó doktornak is jellegzetes kompozícionális sajátossága. Gaszparov, Paszternak egyik elemzője rávilágít, hogy e szövegkezelés célja a lineáris idővonalak elkerülése, ilyen módon annak aláhúzása, hogy a túlélés a szereplők egyetlen célja, akármilyen eseménytörténeti időszak áll is tetteik hátterében (vö. Gaszparov 1994). Ulickaja ugyanezt a technikát alkalmazza, amikor a narráció vonalát tervezi. Egybefűzi az első ránézésre kronológiailag össze nem illő mozaikokat. Így kerül az egyik hősnő, Olga halála az egyik fejezetbe, miközben a következőben ismét élő, cselekvő karakter, mert ez a történet korábban játszódik, mint az előző fejezeté. Az olvasó benyomása az, hogy a szereplők halhatatlanok, hiszen egyik pillanatról a másikra ismét élő figurák. De minthogy az olvasó így előre tudja a végkifejletet, másképp értékeli a hősök megelőző tetteit, tudatosabban, a sorstörténet kerek egészébe helyezve értelmezi megnyilvánulásaikat. Minden szereplő meghatározott viszonyrendszerben áll, s a viszonyok sajátos hálózatot képeznek. Az Imágóban Ilja, Miha és Szanya a regény főhősei, tízéves korukban jelennek meg először mint egy moszkvai iskola osztálytársai. Barátságuk gondolkozásmódjukban és élettörténetükben is végig a színen van. Hármas „vérszövetségüket” csupán a jóhangzás okán Trianonnak nevezik. (Érdemes lenne egy apró kitérőt tenni arra, hogy a magyar olvasó milyen befogadói konnotációkkal olvassa ezt az ártatlan írói névadást a három kisfiú barátságáról). Ilja hármójuk körül a vizuális alkat, aki később fotóművész lesz, Szanya a zene megszállottja, Miha a szó, az írás embere. A három személyiség mindvégig kiegészíti egymást, bár különbözőek, soha nem állnak ellentétben. A női figurák alkalomszerűen kapcsolódnak a főhősökhöz: Ilja Olga férje. Olgának két barátnője Tamara és Galina. Tamara együtt dolgozik Winberg professzorral, aki egy repülőgépen utazik Iljával, s a gépen épp a szomszéd ülésen váratlanul éri a halál. Galina egy KGB-s felesége, aki Ilját tartja megfigyelés alatt stb. A többi szereplő sorsa alkalmilag keresztezi egymást. A sok-sok mellékfigura szerepe szerint a korfestéshez járul hozzá, a történelmi eseményeket más-más oldalról világítja meg. Ilyen például Sztálin halála kapcsán az össznépi részvétnyilvánítás jelenete, amely során embereket taposnak halálra a tömegben. A felnőtt világnak ezt a kegyetlen, ordítástól, vértől iszonyatos káoszát a fényképezés vágyától fűtött, s a városközpont házait, zugait jól ismerő iskolásfiú a föld alatt menekülve csatornákban rejtőzködve, kóborolva éli át, miközben a felszínen a tömeg egymást taposva hömpölyög. A Zsivágó doktorban a főhős még kisfiúként vonaton utazik együtt Komarovszkijjal. Komarovszkij Lara „udvarlója”. Larával mindenhol találkozik Zsivágó: karácsonyi ünnepségen, Jurjatyinban, Varikinóban, sőt Lara véletlenül Zsivágó temetésén is felbuk286

kan. Lara Pavel Antyipov felesége, akivel Zsivágó megint csak véletlenül a vonaton találkozik, majd Varikinóban ismét összekerülnek stb. A kompozíció sajátossága a speciális kerettörténet, amely Paszternakot és Ulickaját szintén összeköti. A Zsivágó doktor temetéssel kezdődik. Az idős Zsivágót temetik. Az abszurd kontraszt az élők és a holtak között bizonyos iróniát takar, az ábrázolt kor abszurditására is utal. Másrészt a múló idő ciklikusságát is magában hordozza, amely az emberi korlátokon kívülre helyezi a természet törvényeit. Paszternak regénye szintén halállal fejeződik be, Zsivágó doktor halálával. A történet vége a valóságos történelmi korszak végével esik egybe. Az Imágó hasonló kerettörténetbe ágyazódik. A prológus Sztálin haláláról szól, s az epilógus 1986-ban a New Yorkban elhunyt emigráns orosz költő, Brodszkij halálával végződik. Itt is egy korszak végét jelzi a narratív lezárás. A regény elején a zsarnok tirannus halála egy jobb kor eljövetelébe vetett reményt feltételezi. Valójában is minőségi váltás következik be: Sztálin személyi kultuszának leleplezése, a kulturális „enyhülés” időszaka, a bebörtönzött politikai foglyok rehabilitása, a száműzöttek visszatérése. De a gondok gyökere nem a hatalmon levő személyében van, hanem magában az egész államrendszerben, a politikai felépítményben. A kommunizmus a valóságban kegyetlen, despotikus, tragikus végkifejletű struktúra. Ezt az üzenetet hordozza az Imágó Paszternak szövegkezelésétől örökölt, körkörös kompozícióba rendezett meseszövésének jelentéshálózata. Szubjektív nézőpontból egy-egy szereplő tudatán keresztül láttatja az eseményeket, s az egyéni sorsok azt példázzák, hogyan hagyott a korszak mindenki életén kitörölhetetlen, bénító nyomot.

2.3. Próza és líra műfaji keveredése A Zsivágó doktor narratívájának sajátossága a próza és a líra sajátos együttléte. Paszternak inkább lírikus volt, így a regénye is lírai, költői nyelven írt próza. A regény műfaja ahhoz kellett Paszternaknak, hogy egy nagyszabású történelmi korszakot leírhasson, a líra pedig az emocionális tartalom, az érzések, a benyomások, a szereplők egymáshoz és a történésekhez való érzelmi viszonyának érzékletes megjelenítéséhez illeszkedett. A lírai hőst Zsivágó verseiből ismerjük meg (vö. Cs. Jónás 2007). Paszternak megalkotja a költő alakját, bemutatja verseit, alkotói magatartását. Ez a versekből kivilágló lírikus szimbolista saját világlátással rendelkezik, amely nem azonos az íróéval. Paszternak megteremti Zsivágót, Zsivágó megteremti a lírai hőst. Ez a műalkotás önálló életének öntörvényű mechanizmusa. Ulickajánál is megjelenik a főszereplők között egy költő, Miha. A regény során végig találkozunk a verseivel iskolás éveitől haláláig. Figyelemmel kísérhetjük a lírikus személyiség fejlődésének folyamatát. A versek minősége egyre jobb a költő életkorának előre haladtával. Az elbeszélő költeményektől a filozofikus, lényegkiemelő, személyes líráig jut el. Miha versei Zsivágóhoz hasonlóan önreflexívek, érzelmi állapotának, a körülve287

vő események érzelmi lenyomatainak kifejezői. Öngyilkossága előtt Miha megállapítja ugyan, hogy versei rosszak, de nem írni nem képes. Itt is érződik a paszernaki reminiszcencia: Paszternak is úgy véli, akkor kell írni, amikor nem írni már lehetetlenség.

2.4. Az intertextualitás és a „homo legens” (az „olvasó ember”) A vers megjelenése a regényben más formában is párhuzamba állítja a két írót. A saját verseivel szereplő költő mellett mind a Zsivágó doktorban, mind az Imágóban sok-sok irodalmi idézet, főleg versrészlet kap szerepet a jelentésképzésben. Az idézetek intertextualitása mozgásba hozza a befogadó olvasó kulturális emlékezetét, olvasmányélményeit, az irodalomtörténeti és eseménytörténeti összefüggéseket, a felismerés és életműbe, korszakba helyezés örömét. A magyar olvasó ezeknek az orosz műveknek a legtöbbjével nem találkozott, így a szöveg jelentésképzésének ebből a szakaszából sajnálatosan kimarad. De elismeréssel kell szólni a magyar fordítóról, Goretity Józsefről, aki az ilyen intertextusok helyén az orosz olvasóközönség számára (feltételezhetően) ismert idézetekhez a magyar olvasók számára gondos lábjegyzeteléssel megadta a szerzők nevét, a művek címét, ráadásul a magyar fordítók nevét is. A „homo legens”, vagyis az „olvasó ember” nyelvi-irodalmi ábrázolásában a szövegértelmezés súlypontja a külső valóságábrázolás megfejtéséről egy metaszöveg értelmezésére tolódik át. Az irodalomkutatás szemiotikai szempontból külön vizsgálja a modellről készült további modellalkotást (kettős, illetve többszörös jelképzést) és annak metaszövegkénti értelmezését. E jelenség mindkét fele, a jelölt és a jelölő is sajátos nyelvi és irodalmi jegyekkel írható le, minthogy mindkettő része a szépirodalomnak. A jelnek van egy harmadik komponense is, ez az értelmező, aki számára a jel készült, akinek valamilyen közös tartalommal bír. Ez a mű írója, s az általa azonos jelhasználóként feltételezett olvasója. A „homo legens”– metaszöveg az irodalmi szövegek intertextualitásának speciális esete. Bár az intertextualitás fogalma az 1960-as évektől terjedt el a posztmodern irodalom egyik sajátosságaként, az irodalmi szövegek egymásrautaltságának és összekapcsolódásának hangsúlyozása (rájátszás, idézés, újraírás, célzás stb.) mindig is az írott mű speciális jellemzője, amely koronként, kultúránként történetileg változó funkciót tölt be. Az intertextualitás a szövegek létmódjaként értelmezhető, amely utal azok kapcsolódásának mikéntjével a szövegeknek a kulturális hagyományokhoz (a befogadói ismeretszintekhez) való viszonyára. Az intertextus értelmezése a befogadó aktivitását igényli, s így megnyitja magának az irodalmi műnek a határait is (vö. Szabó 2002: 218). A „nyitott mű” Umberto Econál kifejtett gondolata tovább szélesíti az intertextualitást, hiszen a befogadó bármely következő olvasatában újabb értelmezést adhat a szöveg szemiotikai rétegeinek (vö. Bahtyin 1986, Eco 1998). Poétikailag is érdemes az intertextualitás fogalmának a kiszélesítése, hiszen a preszuppozíciók, amelyek minden egyes szöveg megértését előkészítik, magukba foglalják a műfajfüggő konvenciókat is. 288

Az intertextualitás kérdését a nyelvészet a kommunikatív kontextus kapcsán vizsgálja. Ez esetben az intertextualitás a szövegértés paralingvisztikai, szituatív, pszichológiai, kulturológiai hátterét takarja (vö. Bańczerowski 2000). Hasonló összefüggésben jelenítik meg a szöveg vertikális kontextusát, amely az adott mű történeti-filológiai összefüggéseit rögzíti. A nyelvészeket inkább a többértelműség megszüntetése érdekli, míg az irodalomtudományt a létrejövő funkcionális többjelentésesség. A Zsivágó doktor szintén elmélyült fordítói háttérmunkával készült, melynek egyik oka épp az „olvasó ember” regénybeli folyamatos jelenléte volt. A regény szereplői a 20-as évek Oroszországának magasan képzett, olvasott intelligenciáját reprezentálják, akik olvasmányaikban természetes módon kapcsolódtak az egyetemes és európai kultúra képviselőihez ugyanúgy, mint a kor meghatározó orosz művészeti, filozófiai és politikai irányzataihoz. Mindezek háttérismerete a magyar fordító, Pór Judit birtokában volt, amikor az Októberi Forradalom utáni időszak, a NEP-korszak viharai között útjukat kereső regényhősök megjelenítéséhez fogott, s nyelvet, stílust és szövegbeli explikációs szintet választott a magyar olvasó számára. Utólag is megállapítható, Pór Judit korrektül járt el, ugyanakkor nem becsülte sokkal alább saját maga tájékozottságánál a célnyelvi olvasó ismeretbeli felkészültségét sem. Kétségtelenül, a 80-as évek magyar olvasójának klasszikus értelemben vett irodalmi, kulturális tájékozottsága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint napjainkban. A fordító egy-egy csillaggal jelölt lábjegyzetben – az eredeti szövegtől eltérően – szükségét érezte, hogy kommentálja a kortárs magyar olvasónak a szövegbeli irodalmi, nyelvészeti utalásokat. Jól ismerve a kor átlagemberének műveltségi karakterét, a tájékozottságot e téren már a 80-as években sem feltételezte a magyar olvasóról. Ennek hiánya napjainkra egyre zavaróbb az intellektuális szépirodalom megértésében (vö. Cs. Jónás 2004). Goretity József 2011-es Imágó fordítása hasonló kiegészítő technikával emeli be a magyar olvasó ismeretei közé az orosz klasszikus és emigráns költők idézeteit, jóllehet így se tudja visszaadni a kortörténeti, eszmerendszeri asszociációkat, amelyeket a versek a művelt orosz közönségben kiválthatnak.

2.5. A metaforák szövegszervező ereje A metaforizáció mind Paszternak, mind Ulickaja poétikájában fontos szerepet játszik. Paszternak esetében egy-egy metafora elemzésének egész tanulmányokat szenteltek a szakírók. Ilyen metafora az „ablak” metaforája, amely a spirituális megvilágosodás, a filozofikus gondolatok megjelenése során sok esetben a fogalmi integrációjának képi eszköze (vö. Zsolkovszkij 1977). A Zöld sátor az Imágóhoz hasonlóan szintén metafora. Az egyik hősnő álmában jelenik meg a „zöld sátor” képe mint az élet és a halál egymással való megbékélésének helyszíne. Azoknak a nemzedékeknek az egységét kifejező kép ez, amelyek az orosz „szobornoszty”, a testvéri pravoszláv „közösségiség” szellemében a megbékélésre kész orosz ember archetípusát mutatják fel. Ulickaja időugrásokkal élőkként hozza elénk e jelenetben az elhunytakat, s az élet és a halál különválasztása fölé 289

emelkedve ebben a „zöld sátorban” vizionálja a nemzedékeket megbékélésben összekötő spirituális folytonosságot (vö. Latinyina 2011). Ennek realitása Ulickaja életével bizonyítottan nem minden kétséget kizáróan képzelhető el. Az Imágó metaforizációjáról már szóltunk. A metaforák poétikai és kompozicionális szerepe szoros összefüggésbe hozható mindkét szerzőnél a líra és próza műnemi keveredésével, a lírával átszőtt próza szöveghasználatával.

3. Paszternak és Ulickaja az írói életművek utóéletének tükrében A Zsivágó doktor és az Imágó tematizáltságának, meseszövésének, kompozíconális szövegkezelésének összevetése a két szerző alkotói módszerének, világszemléletének bizonyítható hasonlóságát mutatja. Az orosz irodalom poétikai tradíciói mellett kétségtelen a paralelizmus a két szerző gondolkodásmódja, világlátása, reflexivitása között is. Azok a szemléletbeli, esztétikai hasonlóságok, szövegkezelési technikák és tendenciák, amelyek a huszadik század közepén Paszternakot jellemezték, folytatásukat és beteljesedésüket találják meg Ulickaja regénytechnikájában a huszonegyedik század elején. Gondolatiságuk, narratív technikájuk mozgásba hozza a mai olvasó befogadói horizontját, s a világmegismerés új dimenzióit nyitja meg ez által a jelentésképzés mindenkori folyamatában. Nem véletlenül kapta számos díja mellé Ljudmila Ulickaja 2014-ben írói munkássága elismeréseként Salzburgban az Österreichischer Staatspreis für Europäische Literatur (osztrák állami díj az európai irodalomért) elnevezésű, 1964-ben alapított kitüntetést. A magyar irodalom képviselői közül korábban ugyanezt vehette át Weöres Sándor (1974), Nádas Péter (1991) és Kristóf Ágota (2008) is. Mind Paszternak, mind Ulickaja művei a jelentésképzés sokrétegűségével, a művek nyitottságával találnak visszhangra a kortárs és a jövőben születő befogadói közönség értelmező tudatában.

Irodalom Bahtyin, M. M. 1986. A beszéd és a valóság. Gondolat. Budapest. Bańczerowski Janusz 2000. A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. ELTE. Budapest. Cs. Jónás Erzsébet 2004. A „homo legens” – „az olvasó ember” – és a hipertextstruktúra a fordításban. In: Bakonyi István–Nádai Julianna (szerk.): A többnyelvű Európa. Széchenyi István Egyetem Idegen Nyelvi és Kommunikációs Tanszék. Győr. 118–125. Cs. Jónás Erzsébet 2007. Ч. Йонаш, Эржебет: Проблематика венгерских переводов Пастернака. Studia Slavica Savariensia 1–2: 98–110. Eco, Umberto 1998. Nyitott mű. Európa. Budapest. Gaszparov, B. M. 1994. Гаспаров, Б. М. Временной контрапункт как

290

формообразующий принцип романа Пастернака «Доктор Живаго». Литературные лейтмотивы. Наука. Восточная литература. Москва. Latinyina, Alla 2011. Алла Латынина: «Зеленый шатер». Людмилы Улицкой. Новый Мир 6: http://magazines.russ.ru/novyi_mi/2011/6/la11.html (2014. 04. 17.) Paszternak, Borisz (1945-1955) 1988. Zsivago doktor (ford.: Pór Judit). Árkádia Könyvkiadó. Budapest. Paszternak, Borisz. (1945-1955) 2009. Борис Пастернак. Доктор Живаго. Детсская литература. Москва. http://royallib.ru/book/pasternak_boris/doktor_givago.html (2014. 04. 28. ) Tolcsvai Nagy Gábor 2010. Kognitív szemantika. Konstantin Filozófus Egyetem Középeurópai Tanulmányok Kara. Nyitra. Szabó B. István (szerk.) 2002. Irodalmi fogalmak kisszótára. (A törzsanyag szócikkeinek szerzői: Bárdos L.– Szabó B. I.–Vasy G.) Korona Kiadó. Budapest. Ulickaja, L. 2011. Людмила Улицкая: Разговор под «Зеленым шатром» [Беседа с писательницей Л. Улицкой / записал А. Архангельский] Фонд Либеральная миссия.: http://www.liberal.ru/articles/5266 (2014. 04. 16.) Ulickaja, Ljudmila 2011a. Улицкая Людмила: Зеленый шатер. Эксмо. Москва. http://www.e-reading.co.uk/chapter.php/1002323/5/Ulickaya_Lyudmila_-_ Zelenyy_shater.html (2014. 04. 16.) Ulickaja, Ljudmila 2011b. Imágó. (ford. Goretity József). Magvető Kiadó. Budapest. Zsityenyev, A. A. 2012. Житенев, А. А. Порождающие модели и художественная практика в поэзии неомодернизма 1960-2000-х годов. Дисс. д. филол. наук. Воронежский ун-тет. Воронеж. Zsolkovszkij, A. K. 1977. Az „ablak” helye Paszternak költői világában. (Ford.: Jónás Erzsébet és Mihalovics Árpád) Helikon 1: 152–166.

291

P. Lakatos Ilona – T. Károlyi Margit

FELHŐ ÉS KIVIDUL Lexémák és lexémaváltozatok lokális és szociokulturális beágyazottsága a hármas határ mentén

1. Jánosi Zoltán főiskolai életútjához több szinten és szálon – tanszéki szobatárs, bölcsészkar (és rektori vezetés) – kapcsolódván úgy érezzük, hogy köszöntő kötetében olyan írást illik átnyújtanunk, amely a tudományos pályához módszertanilag-szemléletileg illeszkedik, s ugyanakkor személyes üzenetet is hordoz. Ünnepeltünk gazdag munkásságának fókuszában a Nagy László-i ouvre kutatása áll. Nagy László mitologikus költői világa  című értekezésének – melynek révén országosan elismert irodalomtörténésszé vált – tudománytörténeti jelentőségét többen is méltatták (l. pl. Gerliczki András 1997, Fodor Miklós 2005). „Jánosi Zoltán könyve Nagy László életművének értékközpontú, világirodalmi és kultúrhistóriai háttérbe állított interpretációjára vállalkozik. ... A könyv három megközelítésben, a legtágabban értelmezett szociokulturális kontextus felvázolásából jut el a Nagy László-i út egyetemessége (Csoóri Sándor kifejezése) elemzéséig” (Gerliczki András 1997: 109). Az érintkezési pont tehát Jánosi Zoltán irodalomtudósi optikája és kutatási módszereink között a szociokulturális szemlélet, amely a magyar–ukrán–román hármas határ mentén végzett szociodialektológiai vizsgálataink egyik dimenziója. A nyelvhasználatot ugyanis az a viszony határozza meg, amely az egyént társas környezetéhez köti, illetőleg a beszélőnek reprezentálnia kell beszélőközösségét. A szociolingvisztika a nyelvi változatosság és a társadalmi rétegződés összefüggéseit a különféle nyelvi változók azonosítható változatainak eloszlása alapján elemzi (l. P. Lakatos [szerk.] 2012: 14). A hármas határ mentén folyó nyelvi változásokat, az országhatár nyelvi változásokat befolyásoló szerepét a nyelvi adatok földrajzi és szociokulturális beágyazottságát ábrázoló ún. dimenzionális (földrajzi–humán/társadalmi–időbeliség dimenziója) térképlapokon mutatjuk be. A szociokulturális, azaz társadalmi vagy független változók térképlapra vetítésével láthatóvá válik a nyelvi változók társadalmi eloszlása, hordozóival együtt megragadható a nyelvi mozgás, jelezhető a változás iránya a társadalmi tényezők kiváltotta azonosságaival és

293

különbségeivel együtt. Ábrázolni tudjuk a nyelvhasználatot jellemző dinamizmust (l. i.m. 10–19). 2. Köszöntő írásunkban a magyar–ukrán–román hármas határ menti változó nyelvhasználatot tükröző többdimenziós térképlapjaink közül kettőt nyújtunk át szeretettel és tisztelettel Jánosi Zoltánnak. A két kiválasztott térképlap a felhő/felleg (LEX.112.) és kitisztul/kiderül/kivirul/kividul (LEX.114.). Tesszük ezt azért, mert a két lexéma köznyelvi és tájnyelvi variánsainak alábbi elemzése jól tükrözi mindazokat az eredményeket, amelyeket kutatásaink során megfogalmazhattunk: a függő (nyelvi) és független (társadalmi) változók egymásra hatását; a köznyelviesedés különböző társadalmi megoszlással megvalósuló folyamatát, az országhatár nyelvhasználatot befolyásoló szerepét, a kisebbségi környezet nyelv-/ nyelvváltozatőrző képességét; ugyanakkor a korábbi táji, néprajzi, közigazgatási egységek ma is összekapcsoló hatását, s mindenekelőtt a változatokban élő nyelv szinkrón dinamizmusát, ill. a változás különböző átmeneteken keresztül megvalósuló voltát (vö. i. m. 121–124).

Az ÉKsz.2 a felhő-t köznyelvinek, a felleg-et ellenben tájnyelvinek, illetve a szépirodalomban használatosnak minősíti (vö. ÉKsz.2 365, 369). A Magyar nyelvjárások atlasza 114. sz. térképlapja a dunántúli kutatópontokon a felhő/fölhő, az északkeleti régióban pedig a felleg szociokulturális érvényességét mutatja, a kettős alakok felleg/felhő megadása a kárpátaljai kutatópontokon jellemző (l. MNyA. 114). 294

Mellékelt térképlapunk tanúsága szerint a lexéma alakváltozatai közül a felleg leginkább a szatmári részeken őrződött meg (Kispeleske: 57,14%; Szamosdara: 53,33%; Börvely: 56,52%). Az országhatárnak is ezen a részen van szerepe. Beregben, a határ mindkét oldalán kisebb a gyakorisága (legkevesebb Barabáson: 13,79%). A lokális különbségek az országhatár szerepének és a regionális különbségeknek a következményei. Jelentős az átmenetet adó többes adatok száma (mindössze egyetlen településről, Tiszaújlakról nem kaptunk ilyen adatot). A felhő a magyarországi településeken szociális érvényű már, a felleg az idősebbek és az alacsony végzettségűek sajátja, de már náluk is – különböző arányokban – a felhő mellett. Érdemes a magyarországi Lónya és a kárpátaljai Bótrágy adatait összehasonlítani. A függő változók aránya szinte ugyanaz a határon innen és túl is, a hozzájuk kapcsolódó társadalmi megoszlás azonban más, elsősorban éppen az idősek és az alacsony végzettségűek szempontjából (nyelvhasználatuk dialektálisabb). Ez a térképlap is mutatja, hogy az országhatár szerepe a nyelvi adatok társadalmi megoszlásában jobban megragadható, mint a nyelvi adatok közötti különbségeikben. A határon túli szatmári részen a zártabb Kispeleske diplomásai a felleg (100%), míg Börvely város legmagasabb végzettségűjei a felhő (100%) változatot adják meg mutatva a különböző jellegű települések nyelvhasználata közötti különbséget). (Vö.: Kontra [szerk.] 2003: 207: „a változások minden településtípuson folyamatban vannak, de van számos olyan változás is, amely egyik vagy másik lakhelytípusra korlátozódik”.)

295

A térképlap mutatja, hogy a vizsgált terület jelentős részén – elsősorban lokális különbségeket okozva – sajátos, metaforikusságon alapuló átmenet figyelhető meg az archaikusabbnak számító kividul/kivirul és a köznyelvi kitisztul között. Az átmenet eredményeként a szintén köznyelvinek tekinthető kiderül gyakorisága a legnagyobb, Barabás, Mezőkaszony, Tiszaújlak, Bátorliget, Börvely településeken a beszélőközösség jelentős részét jellemzi (Lónyán, Tiszabecsen, Rozsályban a diplomások csak ezt a lexémaváltozatot adják meg). A kivirul gyakorisága nagyon kicsi, Barabáson, Börvelyben, Szamosdarán nem tudtuk adatolni. A kividul Bátorliget és Mezőkaszony kivételével szintén jellemzi a hármas határ mentét (Lónya, Bótrágy, Tiszabecs, Rozsály, Kispeleske), érdekes viszont, hogy Kispeleske és Bótrágy kivételével az értelmiségi adatközlők nem adják meg. A kitisztul változó arányban és változó társadalmi disztribúcióval minden kutatóponton rögzíthető. 3. A bevezetőben már említettük, hogy Jánosi Zoltánt Nagy László-kutatásai tették országszerte elismert és méltatott irodalomtörténésszé. „Jánosi Zoltán   Nagy László mitologikus költői világa című tanulmánya mérföldkő: a Nagy László-kutatásban ettől kezdve tudatosodott annak a szemléletmódnak a jelentősége, mely szerint e művészi életmű értelmezése mindaddig hiányos marad, amíg az irodalmi megközelítés nem tágítja látkörét a néprajz, a vallástörténet, a kulturális antropológia, a jelképkutatás területei felé, amíg nem ismeri fel, hogy e költészet csak az archaikus típusú közösségi művészet talaján értelmezhető, amíg nem látja be, hogy minden máshonnan kiinduló kísérlet elvéti a mű lényegét, így félre is érti azt” (Fodor Miklós 2005/3). Köszöntő soraink készítéséhez megnéztük, hogy Nagy László műveiben hogyan jelennek meg az általunk kiválasztott lexémák. „Nem hivatalos” adatok szerint 37 saját, elsősorban korai versében találkozhatunk – kb. fele-fele arányban – a felhő/felleg szavakkal. Gyakran összetételben (bárányfelleg, bárányfelhő, felleg-csoda, porfelhő, hófelhők, habfelhők, asszony-fejű felleg, rózsafelhő) használja a költő. „Hirdetted te is, hogy félni tilos, ember vagy végre, de élsz dideregve, mint hentes-kötények, csurompiros fellegek szakadtak képzeletedre.” (Nagy László: Születésnapra) A kiderül, kivirul csak néhányszor olvasható a költő verseiben (valamivel gyakoribb a bizonyos szövegösszefüggésben szinonimnak tekinthető virrad, pirkad).

296

„Oda, hol ágyad van, elvezess, égszakadásban megszeress, utána a világ kiderül …” (Nagy László: Vasárnap este) 4. A fentieken kívül szubjektívebb okok is vezettek bennünket a két lexéma kiválasztásakor. Úgy gondoljuk, mindkettő metaforikusságával is kapcsolható Jánosi Zoltán emberi, tanári, írói, vezetői tevékenységéhez, életútjához. Egy idős adatközlőnk így fogalmazott: Fellegek is azért vannak, hogy utána kividuljon az ég. Mi is azt kívánjuk sok szeretettel, hogy (lehetőleg fellegek nélkül), de még sokáig viduljon/viruljon az ég feletted! „Felhő, felhő, ússzál hozzánk, szeretlek nagyon, hátunkról a port lemossad, mosd el sok bajom. Felhő, felhő gyászt ne hozzál, attól roskadunk, villámaid alúdjanak, szikrázók vagyunk.” (Nagy László: Felhő, felhő)

Irodalom Fodor Miklós 2005. A mindenség jelei. Jánosi Zoltán: Nagy László mitologikus költői világa; A Csodafiu-szarvas  – Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében. Kortárs 49. évf. 3. sz. http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0503/fodor.htm. (2014. 04. 16.) Gerliczki András 1997. Nagy László mitologikus költői világa. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle XXXII. 109–113. Kontra Miklós (szerk.) 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Osiris Kiadó. Budapest. Nagy László 1975: Versek és versfordítások. Magvető Kiadó. Budapest. P. Lakatos Ilona (szerk.) 2012. Változó nyelvhasználat a hármas határ mentén. Többdimenziós nyelvföldrajzi térképlapok tanúságai. Segédkönyvek a Nyelvészet Tanulmányozásához 146. Tinta Könyvkiadó. Budapest.

297

ÉKsz.2 = Pusztai Ferenc (főszerk.) 2003. Magyar értelmező kéziszótár. Második, átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó. Budapest. MNyA. = Deme László – Imre Samu (szerk.) 1968–1977. A magyar nyelvjárások atlasza. I–IV. Akadémiai Kiadó. Budapest.

298

Minya Károly

NEOLOGIZMUSOK AZ EXPRESSZIONIZMUS JEGYÉBEN Szabó Dezső szóalkotásai

Kevés olyan író van a magyar irodalomban, aki annyira ellentmondásos személyiség lett volna, mint Szabó Dezső. Vezető író szeretett volna lenni, de még inkább eszméivel vezérlő politikus. Ha politizált, mint ismeretes, antiszemitizmusáról, németellenességéről, fajelméletéről volt híres, hírhedt. Szépirodalmi alkotásaiba az első adandó alkalommal politikumot csent, s a szereplők megszólalásaikban olyankor Szabó Dezső egy-egy előadását szónokolták. Műveiben gyakran valósággal sziporkázott a gúny, a szatirikus jellemzés, azonban ez neki édeskevés volt. Ő minden írásával hatni, nevelni, vezetni szeretett volna. Ellentmondásos az is, ahogy őt értékelik. Gombos Gyula monográfiájában (1989) jóval kedvezőbben mutatja be az írót és munkásságát, mint Nagy Péter (1979). A két eltérő vélemény között Király István tanulmánya hídverésnek tekinthető (1987: 3–25). Mielőtt Szabó Dezső neologizmusaira rátérnénk, vegyük sorra, miként vélekedtek a magyar és világirodalomban a költők, írók, valamint a nyelvészek a neologizmusok használatáról, s mi volt a véleménye erről magának Szabó Dezsőnek. Victor Hugo, akiről Zolnai azt írta, hogy Szabó Dezső háborgó prózájának eszményképe, így vallott: „A neologizmus nyomorúságos menedéke a tehetségtelenségnek” (Marouzeau, Précis de stylistque francaise. 1946. 114., idézi Terestyéni 1955: 465). Zolnai viszont épp ellenkezőleg, lelkesedéssel kiált fel e kapcsán, s egyenesen írói feladatnak tartja: „Szabadságot az írónak! Aki tollat vesz kezébe, máris nyelvújító, nyelvgazdagító, stílusforradalmár” (Zolnai 1957: 205). Annál elítélőbben fogalmaz Horváth János irodalomtörténész. A következőket írja a neologizmusokról, a neologizmusokat alkalmazó írókról: „Egyes szavak helyett összetett szót, több mondat helyett egyet erőszakolnak ki szükségtelenül. Túlzsúfoltság, homály jellemzi az ilyen mondatokat: ők bizonyára tömörségnek s mélységnek minősítik. Szükségtelennek mondtam e zsúfolt jellegű szóképzést, mert csak az vélheti elkerülhetetlennek, kit tökéletlen nyelvérzék vezet félre” (Horváth 1911: 63). Vörösmarty így vall minderről: „Sokkal szívesebben élek más által 299

alkotott s már többször használt új szóval: mert a szócsinálás dicsőségénél inkább óhajtom azt, miért mindenikünk ír: a megértést”. Mindannak ellenére vélekedett így, hogy ő maga alkotott új kifejezéseket (Kiss 1912: 142). Tolnai Vilmos ugyancsak elfogadja a költők, írók neologizálását: „A nyelvművész költő mindig csak részben talál kész nyelvet, részben maga teremti meg a maga céljaira a maga nyelvét; új sajátságokat fedez föl benne, a kifejezésnek s a hatásnak új lehetőségeit” (idézi Bebesi 1923: 43). A klasszikus állandóságot követelő nyelvideált Malherbe és Boileau képviselik. Eszerint a költő keresés, kísérletezés helyett csak egyértelmű és egyalakú pontosan definiálható kifejezést használhat (Zolnai 1957: 182). Kazinczy viszont – természetesen – az újítás mellett tör lándzsát: „Nékem az kecses, ami szokatlan” (idézi Zolnai 1957: 209). Szabó Dezső véleményét a neologizmusról csak áttételesen ismerhetjük meg akkor, amikor Berzsenyi Dániel nyelvéről ír: „Berzsenyi legúnyolja Kölcsey szókifogásoló kritikáját. Az egészet kell nézni, úgy, ahogy az alkotás lázában egységbe verődött. Pedig benne is, mint minden nagy művészben, volt egy kitűnő mesterember is. Fúrja, faragja a szót, óriási erővel dolgozza a nyelvet”. Majd így folytatja, mintegy az ezt ellenzőkről szólva: „Új képzésű szavai, merészen energikus szókötései miatt, ha ma jelennének meg a Nyugatban, feszítsd meg-re rikkantanák derék, de a nyelv történetét nem ismerő konzervatív kritikusaink. Különben is minden nép irodalma mutatja, hogy a nyelv természetes fejlődése nem elégséges. Bizonyos időpontban művészi egyének erőszakos beavatkozására van szükség.” Mint látható – s ez természetesen egyáltalán nem meglepő – Szabó az újítások mellett van. Még példát is hoz Berzsenyitől szemléltetésképpen: „Látom hangyabolyi művedet, világ!” „S belénk mosolyogják rózsás szájaikkal / Az égi szikrát” (Szabó 1912: 115–6). A következő kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, hogy a neologizmus használata milyen mennyiségű lehet egy-egy írónál. Terestyéni a következőképpen fogalmaz: „… az írók és költők a neologizmusok használata terén nem viselkednek egyformán. Vannak köztük szenvedélyes újítók, hírhedt »szógyártók«, akik a szókészlet szűk voltának kényszerítő szükségére, részint esztétikai hatásra való hivatkozással okolják meg, helyesebben szeretnék megokolni nemegyszer már visszaélés számba menő újításaikat. Viszont vannak olyanok, akik aránylag ritkán hoznak létre új szavakat. Különböztetni kell azok közt, akik valódi tehetséggel, invencióval megáldva helyeselhető módon alkotnak új nyelvi eszközöket, és azok közt, akik meglévő vagy vélt szóteremtő erejüket fitogtatva nyakra-főre újítanak (Terestyéni 1955: 465). Magától adódik a kérdés: vajon Szabó Dezső mely típusú írókhoz sorolható? Az igaz, hogy bőséggel kihasználta szóalkotó erejét. De vajon hasznára vagy kárára? Nézzük a szakirodalomban olvasható véleményeket! Szabó Dezsővel kapcsolatban egy valamiben kevésbé ütköznek össze a vélemények: a stílusának, nyelvezetének megítélésében. Nagy Péter kiemeli, hogy nyelvi találékonysága páratlan: nem véletlen, hogy néhány leírt mondata, elmondott hasonlata egy-két nemzedéken át szállóigeként volt mindenki ajkán (1990: 14). Gombos véleménye ugyancsak az, hogy ez a szótűzijáték elvonja a figyelmet, a mű és az olvasó közé áll (1989: 199). 300

Nemes István is megemlíti nyelvi találékonyságát, valamint azt, hogy nagy hatását nem kis mértékben köszönhette stiláris újszerűségének is (1984: 72). Stílusával és nyelvével legmélyrehatóbban Gergely Gergely foglalkozott. Munkájának bevezető részében kifejti, hogy Szabó Dezső kifejezőerejére azok a formák a legjellemzőbbek, amelyeket ő alkotott, s melyekkel eddig még nem élt senki a magyar irodalomban. Ezeknek a tömege is oly nagy, hogy külön tanulmány tárgya lehetne (1932: 12). „Az ő igazi ereje nyelvében volt. De az, hogy e kivételes képességével helyenként visszaélt, és vele fegyelmezetlenül bánt, sokszor akadályozta regényírói ábrázolásában” (Gombos 1989: 196). Ez főként azoknál a kifejezéseknél igaz, ahol a képzettársítások olyan távoliak, vagy a szó, illetve a szószerkezet olyan sok neologizálási móddal van megterhelve, hogy az olvasó inkább érezheti, mintsem értheti a jelentést. Ugyancsak Gombos monográfiájában később így fogalmaz: „Szabó Dezső nagyon is tisztában volt a maga kivételes nyelvkészségével, s ezért a kelleténél jobban szabadjára engedte a nyelv eme öntevékeny buzgóságát. […] A Szabó Dezső-i stílust, sajnos, tetten lehet érni, hogy ily módon gépiesíti önmagát, a nagy nyelvi apparátus forog, hányja magából az eredetinek szánt fordulatokat” (1989: 200). Nagy Péter szerint zsúfolt nyelve, expresszionista nyelv- és víziókezelése hozzájárult a század első harmadában a modern magyar próza felszabadításához, de egész modora és modorossága, túlcsigázottsága, túlzottan öblös zengzetessége a század tízes-húszas éveinek kordivatához kötik, így későbbi olvasója alig érezheti át hajdani varázsát (1965: 19). Igaz, hogy Szabó prózája hordoz magán naturalista, sőt szimbolikus jellemzőket is, azonban az expresszionizmus jegyei, nyelvi eszközei a legjellemzőbbek. Ez az irányzat nagyobb szerepet tulajdonít a szónak, mint a mondatnak, kedveli az összevonásokat, tömörítéseket, és mindez annak érdekében történik, hogy az író a gondolatot minél közvetlenebbül tudja átadni, minél jobban tudja megragadni a lényeget (Koczog 1981: 70). Ezek a jellemzők teszik azt lehetővé, hogy az expresszionista mű magával ragadó szózuhatagaival és egyszerre sok gondolatot magába sűrítő kifejezéseivel teljes mértékben a maga hatása alá vonja az olvasót. Mint egy konatív funkciójú szónoklat, amelynek az a célja, hogy a hallgatót mind inkább magával ragadja. A világirodalom prózaírói közül csak egy nevet említek e helyütt, Alfred Döblinét, aki élvezettel merült el a gigantikus szóorgiáiban. Elvitathatatlan tény, és biztos közös jellemző az, hogy az expresszionista írók gazdagabb szókincsből merítettek, változatosabban használták ki a nyelvben rejlő lehetőségeket, mint elődeik (Lionel 1987: 135). Természetesen más is közrejátszott abban, hogy Szabó Dezső ilyen könnyen és szabadon bánt a nyelvvel. Nyelvi, anyanyelvi tehetsége és ismerete is fontos tényező. Ígéretes nyelvésznek indult, tanulmányokat is írt e tudományágban, s olyannyira jól ismerte a magyar nyelvet, hogy a legapróbb újítást is szinte játszi könnyedséggel vetette papírra a mind árnyaltabb és tömörebb kifejezés érdekében. Gombos is kiemeli: „…ami őt a többi hasonló kísérletező fölé emelte, éppen az volt, ami azokból hiányzott: a teremtő erő és a kifogástalan nyelvérzék. Ez utóbbit csak még csiszolták a nyelvészetben eltöltött egyetemi esztendők” (1989: 196). Ugyanakkor még egy életrajzi adatot kell 301

megemlíteni: járt legációkba, kiváló prédikátori adottságokkal rendelkezett, és kis túlzással mondhatjuk, azért nem lett pap, mert az apja azt szerette volna. Minderről így vall önéletírásában: „De néha titkon, valamilyen nem vigyázásomban az apai és anyai ősök még visszalopóztak lelkem mélyebb orgonájához, s eljátszották a régi zsoltárokat. Ilyenkor mégis, ősi nehézkedéssel lelkipásztor voltam, aki borzasztó rettenetes csodásan a nép atyja, s a falut felemeli, mint pék a pereces rudat, ha tömegen megy át. Máskor viszont Kossuth-apánkosan jogász voltam, ügyvéd, és így tákoltam össze az európai egyesült köztársaságokat, melynek elnöke természetesen én voltam” (Szabó 1965: 562). Az elsodort falu az író legsikeresebb regénye. Ezt a „regénykölteményt” nemcsak politikai-ideológiai okok tették híressé, hanem nyelve is. Mindkettő aggodalmat keltett, azonban jelen írás tárgya csupán a nyelvezete. Még pontosabban a szóképzéssel és szóösszetétellel létrejött neologizmusai. Először nézzük a szóképzéssel alkotott kifejezéseit! (A zárójelben az előfordulás oldalszáma szerepel. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.) „S ha elgondolom, hogy az az aljas Kozma holnap itt fog bendőzni!” (82.) „… aki megint színházat fog csinálni … nem fogja előre felcollstokolni a színészeket.” (120.) „… dermedtre illendőségesedett férjét … betuszkolták az irodába.” (43.) „Valami részletes, kevés dogmába foglalható fanatizmusra gondoltam, mely toporzékoló tettbe hemzsegtetné a leigázott fajt.” (122.) „Az ivás a Schillertől Petőfiig halhatatlanított isteni mámor volt neki.” (34.) „A falujában minden jobb ember szarvat kapott tőle, egyszer el is kefélték úgy, hogy három hónapig feküdte a kakukkságát.” „A gyermeke, egy ötéves szőke, halvány fiú, halk felkórózása a fáradt fajnak …” (29.) „… alákönnycsatornázott szemű asszony …” (447.) „Rávette Földes Aladárt, a megmilliomosodott lapszerkesztőt, … hogy próbáljon meg a zavarosban halászni.” (261.) „… tagolatlan szavak nyálasodtak ki a száján …” (188.) „Így ódázták ezek most arcul egymást.” (95.) „Szűcs Daniból kipattanásozott a próféta.” (285.) „De mikor egy este az Operaházban a Traviátát énekelték … újból felrészegült minden vágya a nagy pálya után.” (411.) „A levegő világteremtéses tiszta volt.” (55.) A szóképzéssel alkotott igék mint neologizmusok nemegyszer igekötősek, és alkalmilag sajátos, kötelező bővítmények kapcsolódnak hozzájuk. Időnként a szintagmatikus viszony igekötő nélkül is egyedi ragos vagy névutós, vonzatos alakulat, például: Daniból kipattanásozott; felrészegült a nagy pálya után; tettbe hemzsegtetné. A befejezett melléknévi igenévi alaptagú szószerkezet esetében is hasonló: dermedtre illendőségesedett. Ezek értelmezése nem okoz problémát, mivel a szűkebb és tágabb szövegkörnyezet segít. 302

Igen expresszív és szuggesztív a kifejezésmód a szóösszetételekben is. Íme a példák: „… az eltemetett ősparaszt felébredt Jánosban.” (182.) „… az istenrészegek nagy bódultságát öntötték a szomjasokba.” (450.) „Miklós most szisszent ehhez a marionettlélekhez.” (121.) „… a felhízott börzepecér vastag ajkán kihízott a megindult föld biztonsága. „ (207.) „Pákey tiszteletes úr egy keskeny szekéren jött feleségével, egy óriási életdaganattal. (87.) „Nem lehetett úgy hozzáérni, hogy elv, igazság és teória ne freccsenjen ki belőle, valóságos elvgörény volt.” (89.) „A lobogó elvkancák irigy nőcskékbe hullottak.” (330.) „ … s csak hitvány elvkukacok mozogtak bennük.” (328.) „Miklós megvetette ezt az érdekbogarat …” (483.) „…magában kérdezte, szerette-e egyáltalán ezt az egyszerű kanbogárkát.” (226.) „A három jelölt közül hol az egyik, hol a másik rándult le, s nyomukban új tajtékzással viharzott fel a néppocsolya. (156.) „ … Judit újra a régivé elevenedett … gonosz nőmacskává …” (159.) „A fiatal kovács … éktelen keringőbe ragadott egy hullámos testű rögnimfát …” „(a csűrt) szalmával hintették be, hogy a voksbarmok patái el ne fagyjanak …” J. Soltész Katalin az összetételeknek két fő típusát különíti el Babits nyelvének vizsgálatakor (1965: 161). Az egyikbe az olyan összetett főnevek tartoznak, amelyekben a tulajdonképpen kifejezendő tárgyat az utótag nevezi meg, az előtag annak a dolognak a neve, amelyhez a tárgyat hasonlítja, illetőleg amellyel azonosítja. Természetesen Szabó Dezső összetételeinek a vizsgálatakor a „tárgy” szó alatt emberre vonatkozó kifejezést kell érteni. Ide sorolandó: ősparaszt, istenrészeg, marionettlélek. A másik típus: az utótag a képet nevezi meg, a kifejezendő valóságot az előtag: néppocsolya, kanbogárka, nőmacska . A mű szavainak vizsgálatakor még egy harmadik típust is el kell különíteni, mégpedig azt, amikor mind az előtag, mind az utótag átvitt értelmű, metafora vagy metonímia, és ezek együtt fejeznek ki valamilyen személyt: börzepecér, életdaganat, elvgörény, elvkancák, elvkukacok, érdekbogár, rögnimfa, voksbarom. Az első típus altípusa, amikor az összetételi előtag az ember, az utótag pedig igen gyakran állatnév. Általában pejoratív, rosszalló expresszív kifejezéseknek tekinthetők. „A nép bölcs rángatói felgyújtott gyűlöletbe … burkolták a vágóhídra vitt emberbarom fekete bánatát.” „… és ezek a kis emberlegyek eltikkadt kéjjel döngicséltek a közelében.” „… (az) embervad halálos tiltakozása a gyilkos közösség ellen.” „… közel volt hozzá, hogy ezt az ártatlan emberdongót bunkózza le …” (239.) „Nézzétek ezt a két összetalálkozott embertuskót!” (213.) „… kiszáradt emberrögnek nagyon fájhat az élet.” (500.)

303

„Mi emberarchaizmusok vagyunk…” (452.) „… s ez az embercsepp olyan volt, mint egy nagyítón nézett állott vízcsepp…” (231.) „Hát azt hiszed, hogyha csak egy gramm akaratom volna, kellene nekem más embermankó?” (61.)

A második típus altípusának tekinthető az a szócsoport, amely kizárólag az ember utótagú jelentéssűrítő összetételekből áll, és ugyanúgy metaforikusak, hasonlítást tartalmazóak, és természetesen személyre vonatkoznak. „… ha földhöz nyomja az acélember tagjait…” (431.) „… s ebből a nagy tábla földemberből az erő megnyugtató biztonsága száll ki.” (195.) „Mintha ebben a hullaemberben egyetlen szorongás feszülne.” (289.) „A kis ember mint egy vadmacska ugrott a hatalmas oszlopemberre…” (241.) „A pénzember kedvessége olyan volt, mint egy alázatos könyörgés.” (337.) „Mert te rendember vagy…” (243.) „… az agyongyötört rögember mégis felújult fiatalsággal vágyott feléje.” (279.) A fent bemutatott példák csupán ízelítőt adnak Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének neologizmusaiból. A jelentéssűrítő, metaforikus összetételek mint neologizmusok igen meghatározó szókincsrétegét adják a műnek. Ezeknek a kifejezéseknek a jelentése hol hosszabb, hol rövidebb értelmezéseket igényel, azonban mivel stilisztikai neologizmusoknak tekinthetjük őket, szövegkörnyezet nélkül szemantikai „feloldásuk” esetenként nehézségekbe ütközik.

Irodalom Bebesi István 1923. Nyelvművész-e Petőfi? Magyar Nyelvőr. LII. Gergely Gergely 1932. Szabó Dezső stílusa. Hargitaváralja könyvei. IV. Szeged. Gombos Gyula 1989. Szabó Dezső. Püski Kiadó. Budapest. Horváth János 1911. A „Nyugat” magyartalanságairól. Magyar Nyelv. VII. Király István 1987. Egy vita mérlege. Alföld. Kiss Ernő 1912. Vörösmarty jelzős és összetett szava. Magyar Nyelvőr. XLI. Koczog Ákos (ford.) 1981. Az expresszionizmus. Gondolat Kiadó. Budapest. Lionel, Richard 1987. Az expresszionizmus enciklopédiája. Corvina. Budapest. Nagy Péter 1965. Szabó Dezső életpályája. (Előszó). In: Szabó Dezső: Életeim I. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. Nagy Péter 1979. Szabó Dezső. Akadémiai Kiadó. Budapest. Nagy Péter 1990. „A pamflet Michelangelója”. In: Szabó Dezső: A magyar káosz. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

304

Nemes István 1984. Az irodalom története 1919-től 1945-ig. Kézirat. Tankönyvkiadó. Budapest. J. Soltész Katalin 1965. Babits Mihály költői nyelve. Akadémiai Kiadó. Budapest. Szabó Dezső 1912. Berzsenyi Dániel. Nyugat. Szabó Dezső 1965. Életeim. Gondolat Kiadó. Budapest. Terestyéni Ferenc 1955. A neologizmusok kérdéséhez. Magyar Nyelv. LI. Zolnai Béla 1957. A magyar stílus. In: Nyelv és stílus. Gondolat Kiadó. Budapest.

305

Pethő József

STÍLUSIMITÁCIÓ ÉS STÍLUSKÖZISÉG1 A Krúdy-stílus imitációjáról

1. Bevezetés A Krúdy-szakirodalom egyik gyakran visszatérő, mondhatni, egybehangzó axiómája, hogy Krúdy „titka”, legnagyobb alkotása a stílusa (vö. például Perkátai 1938: 86–7, Jenei–Pethő szerk. 2004: passim). Czére Béla (1987: 12) Krúdy-monográfiájának bevezetőjében ezt az alaptételt így fogalmazza meg: „a Krúdy-művekben – a novellákban és a regényekben – nem a cselekmény és a jellemábrázolás, hanem a stílus alakítja ki elsősorban az írások szerkezetét”; a Szindbád-novellákat jellemezve pedig azt állapítja meg Krúdy művészetéről, hogy abban a stílus hordozza a leglényegesebb írói üzeneteket (Czére 1987: 67). Krúdy stílusának egyediségét és jelentőségét hangsúlyozza Kemény Gábor (1991: 25) is: „Krúdy azok közé az összetéveszthetetlen stílusú írók közé tartozik, akikre néhány mondatukból vagy akár sorukból nyomban ráismerünk. Ha »közvéleménykutatást« tartanánk egyre nagyobb számú rajongója között, és megkérdeznénk tőlük, hogy voltaképp mit is szeretnek Krúdyban, a legtöbben valami ilyesmit válaszolnának: a stílusát, a hangját.” Krúdy stílusával összefüggésben most a következő kérdésekre kívánok fókuszálni: Imitálható-e/utánozható-e ez a stílus? Pontosabban fogalmazva (mivel valamiképpen nyilván minden stílus utánozható): hogyan, mennyiben utánozható Krúdy stílusa? (Azaz mit lehet utánozni Krúdy stílusából?) Illetve: milyen funkciókban, milyen jelentésképzéssel jelenik meg a különböző szövegekben a Krúdy-stílus utánzása?

1

A tanulmány a K 81315 – Kognitív stilisztikai kutatás jelű és című OTKA pályázat keretében készült.

307

2. Stílus és stílusutánzás A funkcionális kognitív stilisztika szerint a stílus nem a voltaképpeni tartalomról leválasztható „rátét”, kiegészítés a szövegben, „nem dísz, ami valamely kész szövegre utólag az elérendő cél érdekében rákerül” (Tolcsvai Nagy 1996: 107), hanem a szöveg partitúrájának szerves része, azaz a stílus a megformáltságból eredő szövegértelem-összetevő (vö. Tolcsvai Nagy 2001, Tolcsvai Nagy 2005, Sandig 2006). Ebből következően a stílusutánzás különböző formái (vö. pl. Szikszainé Nagy 2007: 185–200) is a jelentésképzés (értelemképzés) szerves és lényeges összetevői. Nincs most mód arra az egyébként igen fontos és érdekes (de a stilisztikai megközelítésen messze túlmutató) kérdéskörre kitérni, hogy milyen társadalomformáló szerepe van általában az utánzásnak. Nem tárgyalom itt most azt a dialektikus összefüggést sem, amely a társadalomban, és ezen belül a nyelvhasználatban is, az utánzás és az újítás (egyediség) között van stb. Azt is csak röviden, néhány alapkérdésre utalva érintem, hogy a nyelvi stílusutánzásnak milyen formái vannak, és ezek a formák milyen módon vesznek részt a jelentésképzésben2. A stílusutánzás a nyelvhasználat alapvető és nélkülözhetetlen összetevője. Gyakorlatilag minden nyelvi tevékenység ezen alapul, hiszen csak így lehetséges a különböző kommunikációs helyzeteknek (szituációknak) megfelelő megformáltság, az elvárt stílustípusnak megfelelő szövegpéldányok létrehozása. Így, amikor társalgási stílusban beszélünk, a társalgási stílusban megismert szövegpéldányok stílusát utánozzuk, ugyanez a tágan értett stílusutánzás valósul meg a hivatalos, a tudományos, a sajtónyelvi stb. szövegtípusok esetében is. Sőt még a koronként, alkotónként igencsak eltérő stílusformákat létrehozó szépirodalomra is jellemző az utánzás általános szabálya, gondoljunk csak az egyes korstílusokhoz, stílusirányzatokhoz tartozó szövegek stílusbeli egyezéseire, hasonlóságaira! Bizonyos korszakokban egyenesen alapszabállyá lesz az utánzás (imitáció) elve, például a reneszánszban vagy a klasszicizmusban. A jelen esetben azonban nem a stílustípusokhoz köthető utánzásról, hasonlóságokról, hanem az egyéni stílus utánzásáról, ezen belül is egy sajátos szépirodalmi egyéni stílus imitációjáról kívánok szólni. Ennek az eljárásnak is számos altípusa és példája van. Ezek közül a magyar irodalomban Karinthy Frigyes Így írtok ti című művének köszönhetően talán a legismertebb a stíluskarikatúra. Emellett mindenképp utalni kell még egy ilyen rövid áttekintésben is a pastiche-ra, a persziflázsra és az hommage-ra. Szükséges itt legalább röviden megemlíteni azt is, hogy a nyelvi utánzás (imitáció) kategóriájára is érvényes a skalaritás3, vagyis az utánzásnak is különböző fokozatai vannak. 2

A jelentés dinamikus jellegére, illetve a jelentésképzés folyamatára vonatkozóan l. pl. Verschueren 1999: 75–114; Tátrai 2011: 51–67. 3 A nyelvi szerkezetek, szövegek, szövegtípusok leírásakor a kognitív nyelvészet a tapasztalati alapú, prototípuselvű kategóriaelméletet alkalmazza, amely szerint a kategóriába sorolás fokozat kérdése, azaz „vannak középponti, »jó« példányok, és vannak kevésbé jók, amelyek kevesebb tulajdonságnak felelnek meg” (Tolcsvai Nagy 2006: 71).

308

3. A karikatúrától az apokrif novelláig 3.1. Karinthy Frigyes Krúdy-karikatúrái Az Így írtok ti második kiadásához Karinthy előszót írt, amelyben így jellemezte könyve írásának műfaját: „Az irodalmi torzkép meghatározói röviden ezek: Nem, egy bizonyos művel foglalkozik, hanem egy bizonyos íróval, azzal, ami az íróban egyéni és döntő: a modorával, illetve modorosságával. Torzkép, humoros műfaj, mert nem azt nézi az íróban, ami benne szabályos és általában művészi, tehát szép, hanem ami benne különös és különlegesen egyéni, tehát torz: – de egyben jellemrajz, kritikai műfaj, meghatározza az írót, az általában, normálisan széptől való eltérésének fokát és minőségét. Egy ceruzavonással odavetett, jól sikerült torzképről gyakran hamarabb ráismerünk valakire, mint az arcképéről, ahol pedig a művész felhasznált mindent, amivel rekonstruálni lehet a valóságot: vonalat, színt, fényt és árnyat – egyszerűen azért, mert az életben is arról ismerünk rá ismerőseinkre, ami az arcukon a szabályos szépnek rovására megy. Valamivel nagyobb orr a kelleténél, valamivel ferdébb szem, egy furcsa vonás a száj körül – ez az, amit úgy neveztünk: te vagy az. Az eszményi szép, ami felé törekszünk, unalmas báj és kedvesség és tehetség nélkül való sablon, élettelen formula. A bájban és kedvességben mindig van valami torz és viszont a torzban valami, báj; és ha nevetünk a torzképen, azért nevetünk, mert vonzódunk az élethez: aki nevet, az bizonyára örül és szereti azt, amin nevet” (Karinthy 1992: 5–7). Karinthy alapos, pontos jellemzése természetesen érvényes a Krúdy-karikatúrákra is. Ezek közül az igazán ismert A negyvenkettes zenélő mordály, amely címével Krúdy 1915-ben megjelent, első világháborús regényére, A 42-ős mozsarakra utal. Vizsgáljuk meg most azonban kissé részletesebben Karinthy másik karikatúráját, a Budapest – nagyregény címűt: Európában jobbra, a harmadik zsalugáter mellett állott akkor egy kocsma, félig a földben, melyben régi kisasszonyok délután strimplit hímeztek, és az eresz alatt Knezmicsné fekete macskája poros akácfákról és a dűlőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ásítozott. Hatkor megszólalt ebben a kocsmában egy kis princesse, régi kőrisfából, ennek a fejében apró zenélő szerkezet volt, és ezt zenélte: „Du hast mich nie geliebt, Augusztin”. Délután Knezmicsné és a régi kisasszonyok promenádére indultak, végigsétálták a redut környékét, aztán letértek a Városerdőn túl, a Tattersall felé. Ottan éppen repülőverseny volt, Knezmicsné és a régi kisasszonyok a hatos fészer előtt álltak meg, és benéztek. Székely, a kurátor, betessékelte a régi kisasszonyokat, és megmutatta nekik a repülő masinát. Ódon, tömör masina volt, a harmincas évek patinájával. Kétszárú felülete kalotaszegi varrottas bádogból tompult; rozsdás, régi vasak tartották össze a kedves, otthonos, nyikorgó szerkezetet. Ilyen régi, harmincas repülőgépe az egész városban csak neki volt, a „főúrnak”, ahogy nevezték. Az ülés barnásvörös, nyűtt bársony: két kis ablaka, amin az 309

utas kinézhetett, pókhálós üveggel; – az ablak peremén muskátlis cserepek. Kormánylapátját egy csepeli tutajból eszkábálták oda; a kormány szélén még rajt’ ült egy öreg tót, akit ottfelejtettek, és olyankor, mikor a gép döcögve és nyikorogva felszállott a levegőbe, az öreg tót furulyázni kezdett. A légcsavarra – régi zsalugáterekből eszkábáltatta össze az uraság – nefelejtseket hímeztek régi kisasszonyok, könnyhullatások között: a légcsavar szélén, olyankor, mikor repült, két kékdolmányú hajdú ült, hosszú féderes ostorral és zsalugáterrel – ezek néha rávágtak a motorra, ha elakadt, különben keveset beszéltek, hanem a bajuszukat pederték. Teteje is volt a gépnek, jóféle, illatos kecskebőrből, amin régi rovátkák sorakoztak. Ilyen volt a „nagyúr” masinája. Ha útra kelt, a két hajdú belevágott a kis kávéfőzőbe, ami motorul szolgált: ilyenkor a harmonikás ferde kéményen fekete füst szálldogált fel a kékséges égbe. Nagy döcögve és nyikorogva felszállott a masina – ferdén mászott a levegő kátyújában, berregett a gőzdaráló, a muskátlik lebegtek, a hajdúk zsalugátereztek... aztán egyszerre megállt az egész miskulancia. Ilyenkor régi, színvas létrát támasztottak neki, és a régi kisasszonyok lesétáltak ezen a létrán – földre, mint az angyalok. A karikatúrában megjelenő stílusvonások közül például a következők emelhetők ki: Krúdy stílusára általában jellemző a valamilyen szempontból (szemantikai, szintaktikai, stilisztikai szempontból) ellentétes nyelvi elemek gyakori egymásmellettisége, például az elvont és a konkrét elemek meglepő egymás mellé helyezése (különösen gyakori ez a hasonlatokban); a többszörösen összetett, ritmikus összetett mondatok után gyakran röviden koppanó, egyszerű mondatok következnek; az archaikus és újszerű lexikai elemek együttes jelenléte ugyanabban a szövegben; stb. Az ilyen szemantikai-stilisztikai ellentétek gyakoriak Karinthy fenti karikatúrájában is, példát láthatunk erre mindjárt az első mondatban, ahol is a földrajzilag igen tág meghatározás: Európában után egy kontrasztosan kis térbeli egységre való fókuszálás adja meg a „pontosítás”-t a harmadik zsalugáter mellett. Ahogy Kemény Gábor – Bori Imre (1978a: 104–15) idevonatkozó meglátásaira is utalva – rámutat „Krúdy stílusának, sőt egész szövegalkotási módjának egyik döntő mozzanata az úgynevezett szövegháttér, amelyben korfestő részletek, mikrorealitások, utalások stb. vannak felhalmozva” (Kemény 2002: 170–171). A Krúdy stílusára jellemző, fent említett alapvető – és jelen esetben komikumot eredményező – kontraszt látható a XIX. századot idéző szövegháttér egyes elemei és az akkori modern, azaz a XX. század eleji korfestő részletek, illetve a két korhoz kötődő, egyfelől archaikus, másfelől (a korabeli nézőpontból) neológ nyelvi elemek között. Például: strimplit hímeztek, régi kisasszonyok promenádére indultak, végigsétálták a redut környékét, aztán letértek a Városerdőn túl, a Tattersall felé ↔ Ottan éppen repülőverseny volt, légcsavar, motor stb. Krúdy szöveg- és mondatépítésének egyik legkarakteresebb jegye a halmozás (vö. Pethő 2004). Számos ritmusteremtő, krúdys halmozást találunk ebben a szövegben is: poros akácfákról és dűlőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről; kedves, otthonos, nyikorgó; a muskátlik lebegtek, a hajdúk zsalugátereztek stb. Krúdy jelzői között különö310

sen gyakoriak a múltra, az idő múlására utalók. Ilyen jelzős szerkezeteket látunk leginkább itt is: régi kisasszonyok (többször ismétlődik), ódon zenéléséről, rozsdás, régi vasak, nyűtt bársony stb. Bár többen is rámutattak már a Krúdy-próza szürreális elemeire (vö. például Molnár 1976, Bori 1978b), ez a kérdéskör viszonylag kidolgozatlan a szakirodalomban. Karinthy karikatúrája is ráirányítja Krúdy stílusának erre a rétegére a figyelmünket a repülőgép következő leírásával: Az ülés barnásvörös, nyűtt bársony: két kis ablaka, amin az utas kinézhetett, pókhálós üveggel; – az ablak peremén muskátlis cserepek. Kormánylapátját egy csepeli tutajból eszkábálták oda; a kormány szélén még rajt’ ült egy öreg tót, akit ottfelejtettek, és olyankor, mikor a gép döcögve és nyikorogva felszállott a levegőbe, az öreg tót furulyázni kezdett. A légcsavarra – régi zsalugáterekből eszkábáltatta össze az uraság – nefelejtseket hímeztek régi kisasszonyok, könnyhullatások között: a légcsavar szélén, olyankor, mikor repült, két kék dolmányú hajdú ült, hosszú féderes ostorral és zsalugáterrel – ezek néha rávágtak a motorra, ha elakadt, különben keveset beszéltek, hanem a bajuszukat pederték.

3.2. „A szemfényvesztés regénye”: Szindbád hazamegy4 Márai Sándor köztudottan Krúdy egyik legnagyobb rajongója volt5. Nemcsak számos írásában méltatta Krúdy írói nagyságát, nemcsak, mondhatni, mindennapi olvasmánya volt Krúdy, hanem egy hommage-nak nevezhető regényben is kifejezte tiszteletét. A Krúdy-imitációk közül valószínűleg ez, a Szindbád hazamegy című regény a legismertebb. Ha ennek a regénynek a jellegét az imitációk sorában közelebbről meg kívánjuk határozni, akkor a stílusköziség kategóriáját is célszerű alkalmaznunk. A stílusköziséget Tolcsvai Nagy Gábor (1996: 173–174) nyomán a következőképpen jellemezhetjük: A stílusköziség a stílusutánzás egyik sajátos formája, „az írói célnorma és hatásszándék szerint a szövegben egy korábbi kor, író vagy mű stílusának a megjelenítése úgy, hogy az az író saját stílusával együtt egységben észlelhető és értelmezhető az olvasó számára”. Az így létrejött mű stílusa tehát a saját aktuális stílus és a beépített más stílus(ok) szövegbeli összjátékának eredménye. Maga a stílusköziség (a stilizáltság) természetesen, éppen úgy, mint a többi stílusjellemző, skaláris jellegű (fokozati). A stílusköziség kategóriájával jellemezhető művekkel találkozó befogadó nyelvi-irodalmi ismeretei alapján olyan összehasonlítást végez, amelyben – befogadói érzékenysége 4

A dolgozat e részének alcíme Czetter Ibolya (1999) azonos című tanulmányának címét idézi. Ennek igazolásaként csak egyetlen naplórészletet álljon most itt: „Éjjel Krúdy: ››N.N.‹‹ Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek ebben a prózában, oly égető és nemes tűzzel, mint az ópálinkában a régi nyarak diófáinak ereje, illata. A tücskökről ír, a betyárokról, nádasokról, céda nőkről, akik temetőbe járnak szeretkezni a diákokkal… mindenről szól, aminek valami értelme volt az életben. Egy nagy író úgy őrzi meg a világot, amelyből származott, amihez tartozott, mint az eltévedt meteor árulkodik a világmindenség titkairól. Csillagpor ragyog minden során.” (Márai S.: Napló, 1945–1957, Budapest, Akadémiai Kiadó. 1990: 77–78.) 5

311

szerint – a szóba jöhető stílustípusokat, egyéni stílusokat behatárolja. Mindez a jelen esetben azt jelenti, hogy egyszerre, egységben érvényesül Márai és Krúdy stílusa. Példaként említhetjük az azonosság és a különbözőség egységére, a lényegi, alább tárgyalandó egyezések mellett azt, hogy Márai szövegalkotó eljárásaiban a feszesebb szerkesztés a domináns (vö. például Szegedy-Maszák Mihály 1991: 81, Czetter 1999: 94), vagy a kifejezetten Máraihoz köthető motívumokat, visszatérő nyelvi szerkezeteket (bővebben l. Czetter 1999: 104–105; vö. még Fried 2002). Most nincs mód részletesen analizálni Márai művét, ezért csak néhány szintetizáló megállapításra támaszkodom. Szegedy-Maszák Mihály (i.h.), aki – a stílusköziségről fentebb írottakkal összhangban, de más megközelítésből szintén rámutat arra, hogy a regényben egyszerre van „átfedés és feszültség, utánzás és eredetiség” – például így méltatja és jellemzi Márai stílusimitációját: „Ez a mű úgyszólván egyedülálló vállalkozás irodalmunkban. Egy másik író világának olyan tökéletes ismeretéről tesz bizonyságot, melyhez foghatót e sorok szerzője nem ismer. Némi – hangsúlyozottan némi – túlzással akár úgy mondhatnók, a legtökéletesebb Krúdy-regény, hiszen az egyetlen napnyi történést olyan takarékosan, oly feszes szerkesztéssel mondja el az elbeszélő, melyhez hasonlóval a Napraforgó s a Boldogult úrfi koromban szerzőjének inkább csak három-négy legjobb regényében találkozhat az olvasó.” Czetter Ibolya (1999) A szemfényvesztés regénye című stilisztikai elemzésében tételesen bemutatja Márai stílusimitációjának főbb összetevőit, így például a régies, ritka használatú, ódon hangzású szavak, archaizáló szerkezetek, az önkényesen megalkotott, fiktív, jellemző erejű vezeték- és keresztnevek, a prózaritmus, a sajátos mondatszerkesztés, a meghökkentő, szokatlan társítású jelzők, a konkrét-átvitt értelem közti villódzást hordozó nyelvi képek megjelenését és szerepét. Csak megjegyezni van itt módom, hogy Márai életművében máshol is találunk példákat a Krúdy-stílus imitációjára. Fried István (2002) például Márainak az N. N.-re vonatkozó naplóbejegyzéseit vizsgálva többször is rámutat arra, hogy a kisregény a Krúdy-stílus imitálására ösztönzi Márait, és bár kijelentései az „esszéíró nemzedék” előadásmódjában szólalnak meg, van, amikor ehhez a „krúdys” hasonlat járul, amelynek révén az imitáció hangsúlyozódik, máshol pedig mintegy „működésben” ad példát a Krúdy stílusára annyira jellemző kép- és gondolatasszociációra.

3.3. Nagy László Szindbádja Szindbád Krúdy Gyula emlékének Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik. S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült útálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De 312

minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs. Kinek van igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád. Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek. Nem járt meg a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha. (Nagy László: Versek és versfordítások. 1. Budapest, Magvető Kiadó. 1975: 416–417.) Nagy László Szindbád című prózaverse is a stílusköziség kategóriájával jellemezhető. Itt különösen hangsúlyosan kell újra utalni arra a fent már említett tényre, hogy a stílusköziségnek is különböző fokozatai vannak abban az értelemben, hogy milyen arányt kap az imitált stílus és a szöveg alkotójának „eredeti” stílusa. Ebben az írásban domináns az „eredeti” Nagy László-i stílus, ugyanakkor ez a modern 20. század végi lírai stílus nem kevés rokon vonást mutat Krúdy század eleji stílusával. A két legfontosabb közös vonást emelném ki, hozzátéve azt is, hogy véleményem szerint éppen ez a két vonás a legkarakterisztikusabb összetevője Krúdy prózastílusának: a nyelvi képek meghatározó szerepét és a halmozás gyakoriságát. Metaforikus-metonimikus6 a nagy szomjazó megnevezés mindjárt az első mondatban: a létezés tereinek, idejének jelölése szintén metaforikus: évszakok hajóján, kétrétű szivárványon, lángpalotában. És idézhetnénk persze tovább a példákat, csaknem az egész szöveget: Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe… Az indító mondatokban ott vannak Nagy László költészetének alapmetaforái, alapmotívumai közül a szivárvány és a palota, a hajó-kép viszont Szindbádhoz kötődik. Mondatépítésében egységes Nagy László szövege, dominálnak a viszonylag rövid, egyszerű mondatok. Mint köztudott Krúdy prózájára viszont jellemzőek a többszörösen összetett mondatok – itt ilyennel alig találkozunk. Mindemellett a halmozásos, ritmusteremtő mondatépítkezés fontos stílussajátosság a prózaversben. Például: Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk 6

A metonimikus metafora fogalmához l. Kemény 2002: 154.

313

tollain. – Hasonlóság és különbözőség egyszerre van tehát jelen Nagy László szövegében: éppen ez az egységben megjelenő kettősség a stílusköziség lényege. A szöveg egésze – a stílusköziség kereteiben és által – szervesen illeszkedik Nagy László képi világának és világképének egységébe. Ebben a világképben a lírai én létformája az állandó küzdelem, a gonosz, az elmúlás erői ellen, a középszer ellen az emberibb, a magasabb rendű létezésért: Krúdy-Szindbád szintén ennek a létformának, ennek a művészi magatartásnak és küldetésnek a megtestesülése, szimbóluma.

3.4. Jánosi Zoltán apokrif novellája Az e kötet által köszöntött Ünnepeltünk, Jánosi Zoltán számos alkalommal, különböző műfajú írásokban szólt Krúdyról7. Szindbád utolsó halála című „apokrif novellája” a Krúdy-imitációk sorába illeszkedik. A novella – oximoronszerű – címével (főképpen) Krúdy Szindbád útja a halálnál című művére utal; a híres novellára maga a szöveg is alludál: Van-e még egy csokor rózsája, vagy immár vérré vált mind? Hát lehet-e még ajándékom az élet? – szólt, akár a Szentföldre készülődő lovag –, vagy csak a hóra ömlő piros vérének látványa lehet az enyém, ha alászáll a mennyből, gyermekem? Emellett azonban még számos Krúdy-motívum, -utalás szövi át a novellát: jellegzetes helyszínek, személyek, cselekményelemek Krúdy műveiből. Csak néhány példa álljon most itt: Terézváros, Bagdad, Óbuda, az Arabs Szürke fogadó; Majmunka, Vendelin, a pincér, a kékfestő; Miskolcra akarta szöktetni a szállodatulajdonos lányát, a vendéglőbeli étkezés stb. Az apokrif novella legkarakterisztikusabb vonása az e motívumok, illetve általában a stílusimitáció által megteremtett fiktív, novellabeli, a „boldog békeidők”-höz, illetve a XX. század első évtizedeihez köthető „Krúdy-világ” szembesítése a XX. század közepének és második felének értékvesztett, embertelen valóságával. A kontrasztot a stílus szociokulturális rétegzettsége szerint élesen eltérőnek mutatkozó nyelvi elemek reprezentálják. Ezt az ellentétet látjuk például az (1) és a (2) pontba kiemelt részek között: (1) Szindbád egy verőfényes, cserfaillatú őszi délutánon, amikor a dél felé szálló csókák hajának ifjúkori színét juttatták eszébe, lerúgta magáról az avarköpönyeget, ami a sírját borította a fehér törzsű, múlt századokba merengő nyírfák alatt. Ott, messze a Nyírben viszont az őszi párák gyolcsából kibomolva várta őt Majmunka háza. Arrafelé ilyenkor szüretelik a piros bornak valót, és a nyírfák fehéren zsongó szoknyája is ilyenkor ragyog a legvérforralóbban.

7

L. Jánosi Zoltán: Szindbád tükörképei. Találkozások Krúdy Gyulával. Sátoraljaújhely, Kazinczy Ferenc Társaság. 2004.

314

(2) …hagyta átrobogni maga fölött Rákosi Mátyás pribékjeit is, amint egy föltápászkodó nép szívére tapostak bakancsaikkal, akárcsak valamivel korábban Szálasi gyilkosai. […] majd újra az orosz tankokat s a pufajkások csendet osztó géppisztolysorozatainak sötét, gyors árnyait. Majd a Haynau kegyetlenségén túltevő bosszú s a felakasztott miniszterelnök véráldozata árán megvásárolt gerincsorvadásos évtizedeket is, s bennük az erős moszkvai vodka- és pezsgőszagot. Megállott hát menet közben a trógerekkel, kisemmizettekkel, kapcabetyárokkal, csavargókkal, politikusokkal, stricikkel és kurvákkal teli budapesti utcán… Tolcsvai Nagynak (1996, 2005) a stílus szociokulturális rétegzettségét bemutató modelljét8 alkalmazva mindenekelőtt a magatartás, az érték és a hagyományozott nyelvváltozatok tartományaihoz kötődő stílustulajdonságok jelentésképzésének szembetűnő voltára mutathatunk rá. A magyar irodalom történetében a nyelvújítástól az 1970-es évekig „az irodalom megformálási lehetőségei a hagyományozott nyelvváltozatok tekintetében a sztenderd és az irodalmi tartományban, magatartás szerint a választékos, helyzet szerint a közömbös és formális, érték szerint az értéktelítő, idő szerint a közömbös és kisebb részben régies és az újszerű tartományban adattak meg az írói célnormák és hatásszándékok és az olvasói és kritikai elvárásnormák megállapításaiban egyaránt” (Tolcsvai Nagy 1996: 166–167). Jánosi szövegének egyik, Szindbád múlt világát a nyelvi variancia különböző: mondatszerkesztésbeli, lexikai és figuratív lehetőségeivel felidéző rétege ennek a „konzervatív” elváráshorizontnak felel meg, míg a másik, a modern kor nyerseségét, sőt brutalitását nyelvileg leképező réteg magatartás szerint durva, az érték tartományának kategórái szerint értékmegvonó nyelvi elemekből építkezik, amelyek a hagyományozott nyelvváltozatok rendszere szerint a városi népnyelvhez sorolhatók. Mindennek szemléletes, az ellentétet (az iróniát sem neélkülöző módon) előtérbe állító példája ez a párbeszéd is: – Úgy vártam már magára, akár a sirály a tenger illatára – cifrázta tovább Szindbád, olyanféle mozdulatokat téve, mintha a francia négyest akarná kezdeni a karneválon. – Most dugni akarsz, vagy prédikálni? – kérdezte érdes, rekedt hangon a ribanc, aki csak két hete jött fel Borsod megyéből kurválkodni Pestre, s még nem szokta meg a Szindbádéhoz hasonló, finomabb beszédmódokat.

8

Tolcsvai Nagy az alábbi változók mentén mutatja be a stílus szociokulturális rétegzettségét: a magatartás mentén: durva, bizalmas, közömbös, választékos; a helyzet mentén: informális, közömbös, formális; az érték mentén: értékmegvonó (ironikus, gúnyos), közömbös, értéktelítő (patetikus); az idő mentén: közömbös, régies, újszerű; a hagyományozott, intézményes nyelvváltozatok mentén: sztenderd, irodalmi nyelv, nyelvjárások, városi népnyelv, diáknyelv, a szépirodalom történeti stílusrétegei stb.

315

Külön említésre méltó Jánosi novellájának időkezelése. Bezeczky Gábor (1987/1988) Az ismétlődés szerepe Krúdy „mikszáthos” korszakában című tanulmányában meggyőző érvekkel alátámasztva fejti ki gondolatatait Krúdy ciklikus időszemléletéről. Ennek az időszemléletnek az a lényege, hogy „nem megismételhetetlen, hanem ciklikusan visszatérő események tagolják az időt. Ebben a világban folyton ugyanaz történik” (Bezeczky 1987/1988: 424). Jánosi Krúdy-stílusimitációja ezt az elemet is kidolgozza: A padokból, amelyek deszkájára Szindbád lehajtotta a fejét, ugyanaz a sötét, megáradt télvégi vizek szagára emlékeztető, nehéz illat áradt, akárcsak több száz éve. Még a szú is ugyanúgy percegett a pad lábában, mint amikor Szindbád haját még nem lepte el a dér. A falakról a jóságos arcú szentek is éppoly szigorúsággal néztek rá, mint fél évezreddel ezelőtt.

4. Rövid összegzés és kitekintés A fentiekben a Krúdy-stílusimitációk néhány példáját tárgyaltam, e szövegek rövid vizsgálata is igazolja, hogy Krúdy prózája, stílusa olyan termékeny lehetőségeit hordozza a jelentésképzésnek, amely különböző megközelítésekkel ugyan, de egyaránt vonzó lehet az író-utódok számára. A stílusimitációk, annak ellenére, hogy ugyanaz a stílus az alapjuk, rendkívül eltérő változatokban valósulnak meg. A különbségek megjelennek az alkotói szándékban, a műfajban, a valóságleképezésben stb. Azonosság, hasonlóság mutatkozik azonban – bizonyos „hívómotívum”-ok felidézése mellett – olyan alapvető Krúdy-stílusvonások szövegbe építésében, mint a nyelvi képek gyakorisága vagy a halmozás ritmusteremtő és jelentésképző szerepének kiaknázása. A Krúdy-stílusimitációk további vizsgálata – bizonyos stíluselméleti kérdések tisztázása mellett, ilyen például a stílusköziség formáiról, szerepéről való tudásunk árnyalása – két igen fontos irányban is eredményes lehet: az elemzések mind Krúdy stílusának, nyelvi világának, mind a stílusimitációkk alkotóinak jobb megismeréséhez hozzájárulhatnak.

Irodalom Bori Imre 1978a. Krúdy Gyula – 1978. Korunk 930–933. Bori Imre 1978b. Krúdy Gyula. Forum Könyvkiadó. Újvidék. Czére Béla 1987. Krúdy Gyula. Gondolat Kiadó. Budapest. Czetter Ibolya 1999. A szemfényvesztés regénye. Szindbád hazamegy. In: A stílus és a formák. Tanulmányok a nyelvművész Márai Sándorról. BÁR (társadalomtudományi és művészeti folyóirat). Szombathely. 316

Fried István 2002. Márai Sándor Krúdy-naplója. Forrás 4: 73–81. Jenei Teréz – Pethő József (szerk.) 2004. Stílus és jelentés. Tanulmányok Krúdy stílusáról. Tinta Könyvkiadó. Budapest. Kemény Gábor 1991. Szindbád nyomában. MTA Nyelvtudományi Intézete. Budapest. Kemény Gábor 2002. Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. Tinta Könyvkiadó. Budapest. Molnár Zoltán 1976. Szürrealisztikus képek Krúdynak „A helyettes halott” című novellájában. Nyr. 296–305. Perkátai László 1938. Krúdy Gyula. Délmagyarország. Szeged. Pethő József 2004. A halmozás alakzata. Akadémiai Kiadó. Budapest. Sandig, Barbara 2006. Textstilistik des Deutschen. Walter de Gruyter. Berlin, New York. Szegedy-Maszák Mihály 1991. Márai Sándor. Akadémiai Kiadó. Budapest. Szikszainé Nagy Irma 2007. Magyar stilisztika. Osiris Kiadó. Budapest. Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív megközelítés. Tinta Könyvkiadó. Budapest. Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. Tolcsvai Nagy Gábor 2005. A cognitive theory of style. Peter Lang. Frankfurt am Main. Verschueren, Jef 1999. Understanding pragmatics. Arnold. London, New York, Sydney, Auckland.

Források Jánosi Zoltán 1997. Szindbád utolsó halála. Kortárs 2: 117–128. Karinthy Frigyes 1992. Így írtok ti. Magvető Könyvkiadó. Budapest. Márai Sándor 2006. Szindbád hazamegy. Helikon Kiadó. Budapest. Nagy László 1975. Versek és versfordítások. 1. Magvető Kiadó. Budapest.

317

Szabó G. Ferenc

AZ ÍRÁSIRÁNY TÖRTÉNETI VÁLTOZÁSAI

A nyelvi rendszerhez hasonlóan az írás is többnyire örökölt megegyezésen alapuló médium, amely a láthatatlan nyelvi megnyilatkozás ideiglenes térbeliségét síkban és/vagy térben láthatóvá, olykor tapinthatóvá teszi azáltal, hogy rögzíthetővé, tárolhatóvá, válik általa. Mint médium nem csupán hordozója az információnak, hanem kialakítója is. Egy új gondolkodási mód lehetősége is megteremtődik általa (Kara 2001). Beszélhetünk tágabb és szűkebb értelemben vett írásról. A jelek használatának tág értelmezése szerint az ember csupán tárgyak és mozgások megjelölésére szorítkozott. A szűkebb értelmezés szerint az írás már jelöli a hangalakot, a dekódolásban egyezményes szabályok mutathatók ki (Csépe 2006 10−12). Míg a piktográfia és az ideográfia jeleinek felületi elhelyezése viszonylagos szabadságot élvezett, a már nyelvhez is kötődő logográfiától kezdve az alfabetikus írás megjelenéséig már bizonyos kötöttségek jelentek meg az írás irányában. Az ún. autochon (eredeti, nem átvett) írások (ezek többnyire kép- vagy fogalomírások) szabad írásiránya nem volt tekintettel az írástechnológiára, mert csak kevesek (írnokok) és keveset (főleg gazdasági tárgyú feljegyzések, számok) írtak. Nem volt jelentősége kézhasználatnak sem, mert az isteni kinyilatkozások írásmódja ezt nem szabályozta. Ráadásul maguk a jelek is szuverének voltak, vagyis nem részesítettek előnyben semmilyen irányt. Az egyiptomiak írását kezdetben kizárólag az esztétikum vezérelte, így a kötelező szépségre törekvés felülírta egyebek között az írásirányt is (Csépe 2006: 10). Mindez bizonyosan összefügg az írástudás isteni eredetével. Az egyiptomiak saját írásukat medu netjeru néven nevezték, ami az isten(ek) szavait jelentette. Magának az írásnak a feltalálója pedig Thot isten, az írás istennője pedig Szesat volt. Az egyiptomiak írtak függőlegesen, balról és jobbról vízszintesen, de írtak szimmetrikusan is. Egyiptomi hieroglif írás például a Holtak Könyve (i. e. 1500 körül). Itt jól látható, hogy az olvasatot az állati és emberi tekintetek, valamint a testrészek (láb, fej, kéz) határozzák meg úgy, hogy mindig a sorok elejére irányulnak, függetlenül az írás irányától. Ahol 319

a szimmetria esztétikuma nem volt ennyire meghatározó, az írás fokozatos terjedése nyomán a fentről lefelé való írásmód szokása rögzült először. Meglátásom szerint ez elsősorban a már említett semleges irányú jeleknek, másrészt a szintén érintett isteni származtatásnak tudható be. Az isteni kinyilatkoztatás mindig föntről, a magasból érkezett, ráadásul szinte kivétel nélkül orális realizáció formájában valósult meg. Itt talán érdemes kitérni arra, hogy a politeista vallásokban az írástudás istene sohasem azonos a főistennel, hiszen az elsődleges reveláció mindig orális. A monoteista vallásokban pedig az ige kimondása maga a kezdet. A sumer írás istennőjének a neve kezdetben Niszaba (más olvasatban: Nidaba.) A sumer írás eredeti rögzített iránya oszlopokban rendeződött. Olvasni felülről lefelé, a hasábok jobbra tartásával kellett, de ezt a metódust alakította ki a kínai írás is, ami szinte napjainkig meg is maradt. Ennek okai vélhetően ugyanazok: Itt az írást Huang-ti földisten és társa Cang Csie nevéhez köti a hagyomány. Az egyiptomi hieroglifákat függőlegesen is írhatták, de a vízszintesen rögzült írásirány jobbról balra tartott. Mindhárom ősi írásban azonos a jobb oldalról balra való haladási irány. – A jobbról balra haladó oszlopok írásmódjának jól ismert példája a sumer Keselyű-sztélé (Kr. e. 2550−2334). Ennek nem mond ellent a felszabadult kezek gazdaságos munkamegosztása, miszerint a jobb kéz nyúlt mindig a vizsgálandó tárgyhoz, míg a bal csak besegített, például úgy, hogy tartotta, megfogta azt (Kovács 2013). Bár a hieroglifa jelentése ’szent véset’, az egyiptomiak már a legrégebbi időktől éppen az írás szentséges volta miatt leginkább romló anyagra írtak (bőr, papirusz), mert az istennek tulajdonított írás nem lehetett közszemlélődés tárgya. Kivételt képeztek az istenuralkodók, akik éppen saját nevük örökkévalóságára törekedve maradandó anyagba (kő, szikla, gránit, bazalt stb.) vésették nevüket és cselekedeteiket. A különböző anyagú tekercsek formátuma és a jobb kezűség véleményem szerint együttesen határozták meg az írás tendenciáját. A bal kéz tartotta a jobbról megnyitott göngyöleg még föltekert részét, lehetővé téve a jobb kéz számára a függőleges írásirányt. Ha a hasáb betelt, balra görgetéssel újabb függőleges felület kínálkozott az írásra. Természetesen a folyamat fordított irányban is történhetett volna, de akkor bal kézzel kellett volna írni. A kínaiak is ezt a módszert találták fel (a csont, bambusz adottságainak kihasználása után) a selyem és a papír használatakor. A kínaiak megvárták, míg megszárad a festék, a sumerok pedig találékony módon 90 fokkal balra forgatták el az addig függőleges sorokhoz szokott táblát. A kezdő sarok így a bal felső lett, de a későbbi olvashatóság kedvéért inkább magukat a jeleket írták jobbra forgatva, csakhogy vízszintesen írhassanak. Így nem maszatolták el a képlékeny agyagtáblát. Ennek folyományaként később már az olvasáskor sem forgatták vissza a táblát, megszokván a fekvő betűk rajzolatát balról jobbra olvastak. Hammurápi akkád nyelvű törvényoszlopán (Kr. e. XVIII. század) még archaikusan függőleges írás látható, az írásjelek azonban már vízszintesek (Szabadbölcsészet 2013). A fenti példa azt tükrözi, hogy az autochton írások − további fejlődésük során, a különböző külső hatásoknak kitéve − jelentősen megváltozhatnak, beleértve az írás irányát is. A változtatást ugyanis az észak-mezopotámiai sémita eredetű akkádok a III. évezred 320

végén cselekedték meg, miután kiszorították a sumerokat. Mindazonáltal az írás egyszerűsödött, az írástechnika pedig ésszerűbbé vált (Orbán 2013). A meghatározó ősi írások példái a szűkebb és tágabb környezetűkre jelentős hatást gyakoroltak a maguk tekintélyt parancsoló háttérkultúrájukkal, kulturális fölényükkel. Minden bizonnyal érvényes volt ez az írás balra tartó irányára is. Meglátásom szerint mindez nem kevésbé helytálló az adaptált (nem eredeti gyökerű) írások túlnyomó részére is. Példaként említhető, hogy az egyiptomiból milyen leszármazó írásfajták jöttek létre kisebb-nagyobb változtatások révén, az oldalágakat nem számítva: egyiptomi → ókánaáni, protosínai, minószi → föníciai → görög → etruszk, latin stb. A nagyra becsült elődök öröksége általában oly erősen hat, hogy az írás irányának megváltoztatására csak ritkán kerül sor, és akkor sem egy lépésben. Ahogyan a három ősi írás alapvetően balra tartó, az átvevő nyelvek többsége is megtartja ezt az irányt: jobbról balra alakította az írást kezdetben az arab, az arámi, az etruszk, a föníciai, a héber, a kelta, az ókánaáni, a protosínai, a székely-magyar rovás, a szír, az ugariti. Ilyen például az arámi ábécé bizonyos jegyeit még magán viselő, de föníciai írással vésett felirat részlete, a Kilamuva-sztélé (Kr. e. 820 körül). Jobbról balra futó írás olvasható egy a legrégebbi görög feliratú vázán (Kr.e. 740 körül). A felirat arról szól, hogy a váza egy táncverseny legügyesebb versenyzőjének jutalma volt. A legrégebbi latin nyelvű felirat – egy arannyal bevont ékszer (tű) − Kr. e. VII. század –, a Fibula Praenestina írása szintén jobbról balra irányul. Máig megőrizte eredeti, jobbról balra tartó írásirányát az arab a héber és a szír. Az istentől való származtatás mítosza jó ideig itt is jelentős: az arabok mitológiájában a Korán az egyetlen isteni írás az, amelyet Mohamed jegyzett le (Mohamed írástudatlan volt, mégis él a mítosz). A germánoknál Ódinnak tulajdonítanak mágikus funkciót, a keltáknál Ogom az írás istene. A hébereknél nincs külön istene az írásnak, de a betűt elpusztíthatatlan szentségnek tekintették (Mester 2014). Egyiptomban vagy Mezopotámiában csupán kevesek kiváltsága lehetett az írás és az olvasás tudománya. A hagyományok nem is tették lehetővé a széles körű elterjedését. Az írástörténetet meghatározó, ismert ősi írások használói önszántukból nem igen változtattak írásuk irányán. A sumer írást az őket kiszorító és helyükbe lépő másik, az akkád kultúra letéteményesei változtatták meg az írás irányával együtt. Az írás jelentős mértékű megváltoztatása − beleértve az írás irányát is − az írásfajták meghatározó többségében a származtatott írásokra jellemző. Ezekben ugyanis a hagyományok már nem oly erősek, főképp, ha több létező írás kínálatára is tudnak építeni. Az ógörög írás több tekintetben is kivételesnek tekinthető. Ebben a kultúrában az íráshoz való viszonyulás nem kapcsolódik a mitológiához, itt kivételszerűen nem szent az írás. Írásuk alkalmasint akkor kezdte elveszíteni misztikus szerepét, amikor poliszaikban a társadalmi-politikai fejlődés nyomán az írás-olvasás birtoklása, legalább is alapszinten, előfeltétele volt a polgárjogok gyakorlásának. A demokratikus titkos szavazás intézményét csak így lehetett megvalósítani. Minden bizonnyal ez is magyarázata annak, hogy a görög átesett egy különleges váltási folyamaton, amely félúton helyezkedik 321

el a jobbra és a balra haladó írásfajták között. Ennek a túlnyomórészt átmeneti írásállapotnak, módnak a neve a busztrofedon. Ez olyan „takarékos” írásmód, amelyben szükségtelenné válik a tekintetnek az új sor elejére vándorolnia, mert a sor végén megfordul az írás iránya, és átmenet nélkül folytatódik a következő sorban. Némi kellemetlenséget jelent azonban, hogy ennek folyományaként a betűk tükörképét is alkalmazni kell. Bár kezdetben maga a görög írás is követte a fő átadók, a föníciaiak írásirányát (jobbról balra), később az ’ökörszántás’ jelentésben lefordítható metódussal megtette az első lépést a balra haladás iránya felé. A busztrofedon írásmódban a felület kezdő sora jobbról balra, a második sor pedig balról jobbra halad, majd ez az eljárás ismétlődik a szöveg végéig. Ezzel áttértek az ökörszántáshoz hasonló sorvezetésre. Már a Kr. e. VII. századtól fel-feltűntek, de a Kr. e. VII. és VI. századból nagy számban maradtak fenn ilyen feliratok. Csak később, Kr. e. 500 után válik általánossá és véglegessé a balról jobbra haladó írás. Görög busztrofedon írású a Gortyni törvények kőbe vésett felirata Krétán (V. század). Talán görög hatásra jött létre a máig egyetlen ismert ibér busztrofedon, az un. Barcelóniai rovásemlék, egy ólomöntvény darabka, amelyet egy Penya del Moro nevű lelőhelyen találtak, s a Kr. e. 4. század végén, a 3. század elején készült. Bár az írásjelek igen hasonlóak a székely-magyar rovásokhoz, némelykor egybe is vágnak azokkal, Sándor Klára szerint nincs közük egymáshoz. A mindössze kétsornyi írás első sora jobbról balra halad, a második sort azonban balról jobbra kell olvasni (Sándor 2012). A görögök ökörszántásos írását követően tűnik föl a latin írás egyik legrégibb feliratemléke, „Romulus sírköve” vagy más néven „fekete kő” (Lapis niger Romuli), Kr. e. 600 tájáról. Töredékes busztrofedon írás, amely egy évszázaddal fiatalabb a már említett görög Gortyni törvények feliratánál. Friedrich Klára szerint egy kései adatolású székely-magyar rovás, a kiskunhalasi pálcák feliratai is busztrofedonnak tekinthetők. „A botokon a betűk jobbról balra haladnak a bot feléig, vagy a botot markoló kézig, majd a rovó megfordította a pálcát, és szintén jobbról balra haladva kitöltötte a sor hiányát, így egymással szemben haladó kettős busztrofedont hozott létre, ahol a megfordításkor leírt betűk fejjel lefelé állnak” (Friedrich 2010). Itt meg kell jegyeznem, hogy a székely-magyar rovásírás a kezdetektől fogva a természetesnek mondható jobbról balra haladó írásirányt alkalmazta. Kialakulásában perdöntő szerepet játszott a jobb kezűség megléte. A rovó a bal kezében tartja, esetleg csuklójával is támasztva erősen fogja a rovás céljára kiválasztott pálcát, botot, az ügyesebbik, a jobb kezével pedig rója a szabadon hagyott felületet. Így halad az írás bal felé. Amikor az írásfelület később megváltozik, egyéb változás is történhet. A gyakran az etruszk alpesi változataként említett rúna a germán nyelvű népek szerteágazó variációban létező írásának elnevezése titkot jelent, ez pedig jelzi a kultikusmágikus voltát. Iránya eredetileg, a rokon keltáéhoz hasonlóan teljesen tetszőleges volt (Palánki 2011). Friedrich Klára szerint azonban „a rúna írás iránya többnyire jobbról balra haladt. Néha a betűket elfordították, vagy fejre állították, ők bizonyára tudták miért. A sorok kanyarodása gyakran busztrofedon, azaz ökörszántás szerű, vagy az em322

lékkő kanyargó mintázatát követik.” A két állítás nem zárja ki egymást, de ez utóbbira megbízható példa nem áll rendelkezésre. Létezik olyan busztrofedon írás is, amelyiknek mai tudásunk szerint nem ismert az előzménye. Ha ez tényszerűen igazolható, akkor felmerül annak a lehetősége is, hogy az „ökörszántás” típusú írás akár autochton endemikus, azaz szűk helyhez kötött, eredeti írásformaként is létrejöhetett. Itt kell megemlíteni a luvi és a kohau rongo-rongo busztrofedont. A luvi hieroglif írás Anatóliában alakult ki a luvi nyelv lejegyzésére. Korábban hettitának hitték, míg 1947-ben előkerült Karapate ókori városban az akkori király, Azittavadda által készíttetett kőfelirat (Kr. e. 8. század k.), amelyen bilingvis, föníciai és luvi szöveg szerepel az uralkodó tetteiről. A felirat luvi írásrészén jól kivehető a busztrofedon írásmód, amelyben az írásjelek iránya is megfordul (Gépeskönyv, ELTE 2013). A kohau rongo-rongo írás különlegessége, hogy erre a görög írás bizonyosan nem volt hatással, mert az ide tartozó első emlékeket, írásos fatáblákat a Húsvét-szigeteken találták meg 1864-ben. A hieroglifákhoz hasonló képírásos emlékek 80-91 cm hosszúak, 10 centiméter szélesek. Az őslakosok nyelvén visszaadást, visszavonást jelentő rongo-rongo írású fatáblákból mindössze 26 maradt fent. Vélhetően a helytakarékosság miatt követeik egymást a jelek szokatlan sűrűségben. A tudomány mai állása szerint a sziget valamiért fában igen szegény volt, s talán emiatt használták ki a fafelület minden kicsiny részletét. A zsúfolt jelek úgy rendeződtek sorokba, hogy a kezdő sor iránya balról jobbra tart, a következőé pedig ellentétesen, jobbról balra halad. Ráadásul a páros sorokban a fejük tetején állnak a piktogramok. Nyilvánvalóan úgy írták, hogy a sor végén elforgatták a táblát. Ilyenformám egyfajta inverz busztrofedont hozva létre. A jelek jelentését mindmáig nem sikerült megfejteni (Rejtélyes írások 2013). Eddigi példáink alapján talán érdemes némi részmegállapítást tennünk arról, hogy milyen motívumok eredményezhették az írásirányok kialakulását: istenektől való származtatás (mindenféle irány, fentről lefelé), hagyománytisztelet (jobbról balra), esztétikai törekvés (szimmetrikus), kézmozgás differenciálódása (jobbról balra), írástechnológia, anyagfelület (jobbról balra), kultúraváltás (balról jobbra, busztrofedon). De térjünk vissza a görög írás kialakulásának különleges folyamatára, ugyanis a busztrofedonnal nem zárult le, nem zárulhatott le a változás. Ennek tisztázásához azonban tiszteletteljes elismeréssel kell adóznunk az emberiség története egyik legfontosabb teljesítménye okán a föníciai írásnak. A föníciaiak az egyiptomi vazallusi szerepük felszámolása után alkották meg az első alfabetikus írást Kr. e. a XIII. században. Írásuk, mint minden keleti írás jobbról balra haladt, s mint a legtöbb keleti írásban, a föníciaiban sem jelölték a mássalhangzókat. Meglátásom szerint e három sajátosságnak fontos szerepe van abban, hogy a görögök változtatják meg végleg az alfabetikus írás irányát jobbról balra. A görögök átveszik a föníciai abc-t, de számukra ez nem elegendő, mert a föníciai nem jelöli a magánhangzókat, amelyeknek viszont jelentés megkülönböztető szerepe van a görögben. Ennélfogva görög magánhangzók gyanánt olyan föníciai

323

jelöléseket használták föl, amelyekre a görögnek nem volt szüksége. Így jöttek létre a következő magánhangzók: A, E, I, O, U (A föníciai írás kialakulása 2013). A magánhangzók önálló puszta létével olyan írásforma keletkezett, amelynek írása, illetve olvasása során az agyi balfélteke erősebb igénybevételnek van kitéve. Ezt az axiómát Detlef B. Linke a következőképpen írja le: „amennyiben a magánhangzókat értelmezni kell [mert nincs leírva, tehát külön koncentrálni kell rá], akkor a jobb félteke erősebben tevékeny, és az ember akkor inkább abba az irányba ír, amely ezzel az agyféltekével ellentétes, vagyis balra” (Detlef B. Linke 2013). Ez tehát a jobbról balra haladó írás neurológiai oka. Ha azonban a magánhangzók jelölve vannak az írásban, már nem kell külön imaginálni (értelmezni, hozzátenni valamit). Ennek nyomán a jobb agyfélteke felszabadul, ezzel egyidejűleg a bal félteke irányít csupán, tehát az ember ezzel ellentétes irányba ír, vagyis: balról jobbra. Statisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy mindazon nyelvek használói, amelyek írásában jelölve vannak a magánhangzók − elenyésző kivételtől eltekintve (pl. etióp, részben képi) − balról jobbra írnak. Ezzel szemben, amelyekben nem jelölik a magánhangzókat, jobbról balra haladnak az írásban. Detlef B. Linke szerint a neurológiai következtetés nagyon egyszerű: amennyiben mindkét agyféltekét használom, egyszerűbb jobbról balra írni, mivel így a bal féltekével irányítom és anticipálom az irányt. Arab pácienseken végzett kísérletek kimutatták, hogy írásbeli interpretációjukban mindkét féltekének aktívnak kell lennie. Vélhetően ez lehet − legalább is az egyik − magyarázata a többi sémi írás jobbra tartó irányának. S talán újabb adalékul szolgál a korábbi ősi írások jobbra való orientációjának magyarázatához. Mindenesetre az tény hogy az írásirányt a görögök fordították meg, s ennek kulturális, vallási szempontból is kiemelkedően fontos szerepe van. Tekintettel arra, hogy a keresztény ősegyház nyelveként a görögöt használták, a kereszténység Bizáncból kiinduló keleti térhódítása természetszerűen a görög írásra hagyatkozik. Belőle nő ki a glagolita, a cirill (Kr. u. 860 k.), de az örmény és a grúz írás is a görögre támaszkodik. Ezenkívül, nem kizárólagos, de jelentős hatást gyakorolt a latin írás kialakulására is. A latin abc és írás létrejöttét két forrással szokták kapcsolatba hozni. Egyrészt az etruszkok közvetítése nyomán, másrészt a dél-itáliai görög gyarmatok közbenjárása által alakult ki. Vélhetően e két forrás már idejekorán elegyszerű lehetett, ugyanis a görögök által türrhénnek is nevezett etruszkok a Kr. e. 8. században már egy etruszk-görög keveredésű ábécével rendelkeztek. Ezt akár prototürrhén ábécének is tekinthetjük. Kijelenthető tehát, hogy a latin ábécé eredete végső soron a görögben keresendő (Orbán 2013). A legrégibb latin nyelvű felirat, a Fibula Praenestina (Kr. e. VII. század) írása még jobbról balra halad, tehát itt még jelentősebb az etruszk hatás, ahogyan kezdetben a görögök is ebben az irányban írtak. Érdemes összevetni a legrégebbinek tartott görög felirattal, amely mindössze fél évszázaddal előzi meg. Ezt követi a már említett busztrofedon, majd a legelső vésett kvadrátírások a Kr. e. IV. századtól, amelyek már balról jobbra való haladásirányt alkalmaznak. Továbbvivői az újlatin nyeleken beszélők, összesen kb. 850 millió ember. A latin írás nincs visszaszorulóban ma sem, sőt, a 90-es 324

években latin ábécére tértek át az azeriek, a türkmének és az üzbégek; a kazahok pedig éppen most vették tervbe az átállást. A két meghatározó írás, a görög és a latin mellett a balról jobbra haladó írások között kell megemlíteni a lineáris „B”, a maja és az azték írást. Az Indiában használatos származtatott írásokat összefoglalóan bráhmi írásnak nevezik, és kb. 40 írásfajtát foglal magában. A bráhmi szintén balról jobbra ír, és arámi, föníciai gyökerei vannak. A lineáris „B” Krétán, a Kr. e. XV. század első felében alakult ki. A vélhetően az achajok görög törzse által megszállt Knóssosban ekkor már görög nyelvű okmányok terjedtek el. Kréta más részein azonban a lineáris „A” volt használatos, amelyről jól látszik, hogy nem görög eredetű. A krétai írásjeleket a görög nyelvű akhájok alkalmazták a maguk nyelvére. Az így származtatott lineáris „B” szótagírás. A M. Ventris által megfejtett szótagjelek ma már jobbára ismertek. A szótagok nyíltak, tehát a magánhangzók jelölésének ténye vitathatatlan. A szóvégi mássalhangzókat azonban külön kell értelmezni. Ismeretes, hogy a görögben a magánhangzóknak fontos jelentés megkülönböztető szerepük van. Amennyiben elfogadjuk a már idézett Detlef B. Linke neurológiai alapú elméletét, az minden nehézség nélkül alkalmazható a lineáris „B” írásirányának megokolására is. Eszerint ha a magánhangzók jelölve vannak az írásban, már nem kell külön értelmezni (imaginálni, hozzátenni valamit). Ennek nyomán a jobb agyfélteke felszabadul, ezzel egyidejűleg a bal félteke irányít csupán, tehát az ember ezzel ellentétes irányba ír, vagyis: balról jobbra. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy itt éppen a mássalhangzók imaginálása jelent többletterhet a bal agyfélteke számára; valamint azt, hogy számok jelölésének fontos, és jól kimunkált jelölési rendszerének dekódolása szintén bal agyféltekei dominanciát feltételez; nem nehéz belátni a következtetés érvényes voltát. Eszerint az ember inkább abba az irányba ír, amely a domináns működésre késztetett agyféltekével ellentétes, azaz esetünkben jobbra, vagyis balról jobbra. A maja és az azték írás teljes megfejtése még várat magára. Mivel előzményeik ismeretlenek, autochtonnak kell tekintenünk őket. Az írás irányát ezért sem tekinthetjük véglegesen lezártnak, mert mai tudásunk szerint mindkét civilizációnak − különösebb ismert indok nélkül − vége szakadt. Írásirányukat tehát tulajdonképpen unikálisnak ítélhetjük meg. A maja feliratokat leggyakrabban két oszlopba írták, és azokat balról jobbra, fentről lefelé kell olvasni. Az azték írás alapvetően színes képírás, a sorvezetése alulról felfelé és balról jobbra halad. Emlékezetes, hogy az ősi írások között az első rögzült írásirány föntről lefelé tartott. Néhány írásban ma is őrződik ez a metódus, de motiváltságuk eltér egymástól. Így írnak a kínaiak, a japánok, az ujgurok és a mongolok. A kínaiak tulajdonképpen máig megtartották a függőleges írásmódot az ősi hagyomány alapján. A japánok a kínaiaktól átvett írást alkalmazták a merőben különböző nyelvük rögzítésére, az írásirányon azonban nem változtattak. Ma már mindkét írás alkalmazza az Európában honos írásirányt is. A mongolok elfogódott nemzeti érzésük okán azt a hagyományt táplálják, hogy függőleges írásukat közvetlenül a szittya arámi-szogdoktól vették át. 325

Jóllehet, tudatában vannak, hogy írásuk az ujguroktól származik. Ez utóbbiak valóban átvették a már említett arámiak jobbról balra haladó írását, de hamarosan függőlegesre fordították az írás irányát. Az oszlopsorokat azonban a kínaitól eltérően balról jobbra haladóként rögzítették (Kara 2011). Mindkét példa jól mutatja, hogy az írás irányának megválasztását olykor az elkülönülés igénye, a másság hangsúlyozása, illetve a nemzeti büszkeség is motiválhatja. Összegzésképpen megállapítható, hogy a világ írásainak különböző irányait számos tényező befolyásolhatta. Köztük elsőlegesként említhető az írás istentől származtatott mágikus hatalma. A másodlagos motívumok sorához tartozik a kulturális hagyomány tisztelete, vagy éppen a hangsúlyozott kulturális elkülönülés igénye; a hatalmi viszonyok megváltozása; az esztétikum parancsa; a differenciálódott kézmozgás; az agyféltekei funkciók megoszlása; az írástechnológia (írófelület, íróeszköz), a nemzeti identitástudat, és nem utolsó sorban az emberi gondolkodás szakadatlan fejlődése, az innováció és kreativitás állandó jelenléte.

Irodalom A föníciai írás kialakulása 2013. A görög alfabéta keletkezése. http://mek.oszk. hu/01600/01650/html/fejez4.htm (2013. 11. 3.) Csépe Valéria 2006. Az olvasó agy. Akadémiai Kiadó. Budapest. 10−12. Friedrich Klára 2010. Pótnyomozás a kiskunhalasi rovásos fapálcák ügyében. http:// lapszemle.hu/tanyavilag/Tanyavilag26.html (2013. 10. 20.) Gépeskönyv ELTE 2013. http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori. es.keleti.muveszet/index.asp_id=93.html (2013. 11. 1.) Kara György 2001. Hit, hatalom és írás a mongol világban. http://mta.hu/oldmta/ fileadmin/nytud/szekfoglalo/Kara.rtf%E2%80%8E (2013. 12. 15.) Kovács Beáta 2013. A viselkedéses gátoltság, avagy ismét a kimeríthetetlen téma: balkezesség. http://www.irasszak.hu/cikk-a-balkezessegrol-kovacs-beata.php (2013. 11. 1.) Linke B. Detlef 2013. Az agy az üzenet és nem a médium. A médiumok neurológiája. (Fordította: Tillmann József Adalbert) http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/ LINKE/azagyw.html (2013. 11. 3.) Mester Béla 2013. Mítosz és szó, filozófia és írás, hatalom és nyelv. Propylaedumok némely syntesishez írandó marginaliákhoz. II. rész. http://www.fil.hu/uniworld/egyetem/filtort/dolgozat/mester2.htm. (2014. 05.8.) Orbán Anna 2013. A gondolatrögzítés technikájának módosulásai. http://epika.web. elte.hu/doktor/publ_orbana.html (2013. 10. 25) Palánki Tamás István 2013. A klíma szerepe a kultúra történetében. http://kulturtortenet. blogspot.hu/2011/06/klima-es-mitologia.html (2013. 11. 1.) Rejtélyes írások 2013. http://cotcot.hu/cikk/2013/05/27/rejtelyes-irasok (2013. 11. 1.)

326

Sándor Klára 2012. A barcelonai „rovásemlék”. Nyelv és Tudomány. http://www.nyest. hu/hirek/a-barcelonai-rovasemlek (2013. 10. 20.) Szabadbölcsészet 2006. http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=346 (2013. 10. 25.)

327