Antiliberális kampánykezdet az SZDSZ-székház elõtt

A TARTALOMBÓL: A 2006-os választások tétje . . . . . . . . . . . 2 Az SZDSZ és az elveik . . . . . . . . . . . . . . . 2 Fából vaskarika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Adó! Adó! Adó! De milyen? . . . . . . . . . . 8 Mert bombázni kell!. . . . . . . . . . . . . . . . 10 Botrány a filmszemlén . . . . . . . . . . . . . . 12 Példák a mi gyáváinknak! . . . . . . . . . . . 13 Szívország és Gyomorország . . . . . . . . . . 14 Kormányváltást akarunk! . . . . . . . . . . . 16 Ámokfutás a Népszabadság hasábjain . . 17 Államokosok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18

Halálos sértés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Látlelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Medgyessy, és ami utána következik . . . 22 Ígéretek földje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Nyílt levél a Legfõbb Ügyészhez. . . . . . . 24 Az én kopogtatócédulám . . . . . . . . . . . . 25 Balítéletek I . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Szavazzunk-e a Harmadik Útra? . . . . . . 27 Válasz Révész Máriusznak . . . . . . . . . . . 27 Szenvedésbe ágyazott gyönyörûség . . . . 29 Utóvizsga Start-kártyával. . . . . . . . . . . . 31

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a http://jhf.fw.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást! JHF könyvek a NETEN!!! http://www.tar.hu/layout

Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy az idei választás más lesz, mint az eddigiek. A parlamenti pártok részérõl már egy jó féléve dübörög a kampány (akár a gazdaság), s néhány hete megindult az MSZP és a Fidesz ígéretdömpingje is. A „politikai elit“ tagjai egymást túlrikácsolva és túllicitálva igyekeznek minél nagyobb támogatottságot szerezni. Kemény, sõt könyörtelen kampány várható, olyan kampány, amelyben a nagy pártok óriásplakáton, internetes hirdetéssel és minden médiafelületen megjelenve sulykolják szlogeneiket. Az MSZP majd nagyon bátor és igazságos lesz, az SZDSZ tovább játszadozik az általa nemrég felfedezett Újszövetség különbözõ – saját szájíze szerint átalakított – passzusaival. Az MDF egyre abnormálisabban sikoltozik majd egy normális Magyarországért, a Fidesz pedig mind jobban belebonyolódik annak fejtegetésébe, hogy most mik is a jó dolgok, amit folytatniuk kell, illetve izé, a hibák, amiket nem akarnak újra elkövetni... – szóval a Fidesz is mindenképp hajtogatni fog valamit. Rádió, televízió, újságok, utcai hirdetések – mind a parlamenti pártok jelszavaitól harsognak majd. Kíméletlenül támadni fogják majd egymást s együtt, összefogva a Harmadik Utat. Az MSZP, az SZDSZ náciveszélyt fog vizionálni, az MDF fanyalogva kijelenti, hogy egy olyan fajsúlyos erõ, mint õ nem foglalkozik parlamenten kívüli pártokkal, a Fidesz naponta háromszor-négyszer elhatárolódik majd, közben suttogó propagandájával azt terjeszti, hogy a Harmadik Utat „a kommunisták“ támogatják, hogy így „osszák meg“ a jobboldalt, ami ugye egyenlõ Orbán Viktor pártjával. Különösen így lesz ez, miután egyre szélesebb kisgazda rétegek csatlakoznak a

MIÉP-Jobbik összefogásához, így a parlamenti pártok elõtt felrémlett a veszély, hogy esetleg a magyar vidéknek még képviselete lesz az Országházban... Sokan sokféleképpen fogják meghatározni: mi is a tétje az idei választásoknak. A baloldal veresége esetére a fasizmus visszatértével riogat majd, a Fidesz pedig „a luxusbaloldal“ még több gazdasági baklövésétõl félti az országot, ha az MSZP-SZDSZ gyõz. Kevés szó esik azonban majd 2006 áprilisának igazi tétjérõl. Pedig nemzetünk egészének megmaradása szempontjából is fontos, hogy ne az 1989 elõtti idõszak jogutódai gyõzzenek. Ezzel ugyanis egy újabb kilátástalan négy év szakadna ránk: anyaországiakra és határokon kívüli testvéreinkre. Négy év pedig nagy idõ: azalatt a határokon túl el lehet keseredni, a megaláztatásokba bele lehet fásulni, magyarországi támogatás hiányában fel lehet adni és otthagyni Kassát, Kolozsvárt vagy Szabadkát. Itthon pedig négy év alatt el lehet adni a maradék nemzeti vagyont, ki lehet húzni a földet a gazdák talpa alól, a multik rabszolgájává – és agymosott fogyasztójává – lehet tenni újabb tömegeket. Tönkre lehet tenni az oktatást, tovább lehet növelni a baloldali média így is hatalmas túlsúlyát, rengeteg valóságshowt lehet tetõ alá hozni, sõt a lendületbõl talán még egy hõsies hangvételû Che Guevara- vagy Ságvári Endre-játékfilmre is futja majd. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: tényleg ezt akarjuk? A képlet azonban nem ilyen egyszerû, mert mi van, ha a Fidesz gyõz és egyedül alakít kormányt? (Tudom, ez a közvélemény-kutatások fényében nem túl valószínû, hiszen a narancsosoknak csupán saját felmérésükben van stabil elõnyük, de azért játsszunk el a gondo-

Elfogadhatatlan az országos lista intézménye, alapvetõen azért, mert antidemokratikus megoldást jelent, amely ellentétben áll a képviseleti demokrácia alapelveivel; tudniillik privilégiumosztó hatalmi monopóliumot konzerváló korporatív megoldás irányába visz, a korporatív logika pedig feleslegessé teszi az állampolgári alapon történõ szavazást. Továbbá elfogadhatatlan azért is, mert jórészt olyan hatalmi pozícióban levõ személyeket juttat be – gyakorlatilag automatikusan – a parlamentbe, akiknél elemi követelmény lenne a nyílt versenyben való megmérettetés." (Forrás: „A rendszerváltás programja. Elfogadta a Szabad Demokraták Szövetségének közgyûlése, 1989. március 19.-én, a budapesti Corvin filmszínházban.“)

Ha az SZDSZ hû lenne elveihez, most a 20-ból csak 7 képviselõje lenne. Az is sok – mondják országszerte. Rajtad is múlik, hogy bent maradnak-e. Béki Gabriella, Dr. Eörsi Mátyás, Dr. Fodor Gábor, Gulyás József, Gusztos Péter, Horn Gábor, Jüttner Csaba, Dr. Kis Zoltán, Kovács Kálmán, Dr. Mézes Éva, Szalay Gábor, Dr. Világosi Gábor, Dr. Wekler Ferenc Szelle György – www.mkdsz.joomla.hu 2

lattal.) Kockáztassuk meg: hasonló dolgok fognak történni, mint ahogy fentebb vázoltuk, csak azzal a különbséggel, hogy a Ságvári-film mellé készül majd egy Bartókról szóló is, s talán titokban – nehogy a szomszédok és a rettegett média érzékenységét megsértsék – fel lehet avatni még egy Wass Albert-szobrot – valami olyan helyen, ahol minél kevesebben találkozhatnak vele. A miniszterelnök minden nyáron el fog látogatni Erdélybe, mond néhány szép gondolatot Tusnádfürdõn, majd hazajön, és nem történik semmi. Néhány hónapon belül pedig a kormánypárt egyik prominens alakja kijelenti, hogy támogatni kell mindenáron Szerbia uniós csatlakozását is – függetlenül attól, hogy hány magyart vernek addig véresre Zomborban vagy Nagybecskereken. Vagy ki se jelenti, csak megszavazzák csendesen. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: tényleg ezt akarjuk? Vagy esetleg olyan pártot is látni akarunk a parlamentben, amely nem kompromittálta magát az úgy nevezett rendszerváltás elvtelen kompromisszumaiban való részvétellel, amelynek nevéhez nem tapadnak kétes privatizációs ügyletek. Kell, hogy jelen legyen olyan politikai erõ a törvényhozásban, mint a MIÉP-Jobbik Harmadik Út, amely már példát mutatott összefogásból, kezet nyújtott a szétvert kisgazda mozgalomnak, bátran kiállt és kiáll határon túli magyar testvéreink mellett, s arra törekszik, hogy Magyarország a magyaroké legyen. Ha azt akarjuk, hogy egy nemzeti-keresztény értékrendet valló, ugyanakkor friss, hiteles erõ is ott legyen az Országházban, mindent meg kell tennünk ezen összefogás sikeréért. Császár Forrás: függetlenség.hu

Antiliberális kampánykezdet az SZDSZ-székház elõtt A Jobbik elsõdleges politikai célja a szélsõséges SZDSZ parlamentbõl való kiszorítása és az általa képviselt ultraliberális káosz és károkozás felszámolása. Ennek keretében heti rendszerességgel felhívjuk a társadalom figyelmét a „törpe terrorpárt“ (copyright: Fábry Sándor!) közösség-, nemzet- és vallásellenes megnyilvánulásaira, nyílt keresztény és egyházellenes kirohanásaira. A Jobbik az SZDSZ székház bejárata elõtt egy „Jöjjön el az én országom“ feliratú lábtörlõ leterítésével és egy a liberális képviselõknek szánt meglepetés akcióval indítja el 2006-os antiliberális választási kampányát, megállítva ezzel az 5%-os küszöb elõtt az értelmiségi árulás és képmutatás kicsinyke pártocskáját, nehogy ismét a mérleg nyelvének szerepében tetszelegjen a magyar törvényhozásban. Céljaink elérése érdekében országos antiliberális mozgalmat szervezünk „Élõsánc“ névvel a génkezelt liberális politika ellen! Söpörjük ki az SZDSZ-t a magyar törvényhozásból! Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke

jó ha figyelünk

– avagy Multimilliárdos vadkapitalisták magánszocializmusa – Annak ellenére, hogy az évértékelõ beszédek elhangzása után ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy most akkor milyen országban is élünk valójában, a magam részérõl mégis bizakodó vagyok, mert lám, él még a virtus, él még a szellem és a realitásérzék szûkebb pátriámban, Mediterrán Moszkvában. Terem még babér az írástudók számára is Európa leendõ kulturális fõvárosában. Bár – ahogyan azt manapság a médiában szokták volt mondani – az „ellenzék vezérével” lejattoló Vitéz László, a Demokrata címlapjára a sikeres polgármesterek közé is felkerült pécsi Bürgermeisternek és csapatának még halványlila segédfogalma sincs arról, hogy a város mibõl fogja finanszírozni az Európa Kulturális Fõvárosa címû projektet – kb. 30 milliárdot, vagyis 30 ezer millió forintot kellene összekaparni valahogy akkor, amikor a város már az üzemeltetésre sem kap egy árva buznyákot sem, annyira el van adósodva – nos, én ennek ellenére mégis bizakodó vagyok.

Pécs elsõ embere, Vitéz László, aki – ha a hagyomány állításának hinni szabad – szép csendesen, hátul a surranó pályán – immáron második milliárdocskáját is megszerezte

A politikai korrektséghez hozzátartozik, hogy Vitéz László uram nem nagyon aggódik a jövõ(je) miatt, hiszen még arra is jutott ideje és energiája, hogy az elégedetlenkedõ ellenzéki politikusokat ekképpen csitítsa le: Amíg ti itt ugattok, addig én megszereztem a második milliárdocskámat is. És, hogy valójában mennyire sikeres a mi szeretve tisztelt polgármester urunk, és jó ha figyelünk

mennyi igazságtartalom rejtõzhet e mondat mögött, azt jól érzékelteti egy, a városban felépítendõ jégcsarnok problematikájának kezelése Don Tollerone részérõl. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a város vezetõje közölte a beruházó vállalkozóval, hogy szegény az eklézsia, mint a templom egere, olyan üres a zsebük, mint a gazdasági kamara elõtt fellépõ és zsebeit sajnálkozó arckifejezéssel kiforgató mûminiszterelnöknek, nincs egy megveszekedett vasuk sem, de ha a vállalkozó lenne olyan szíves, belenyúlna a zsebébe és onnan 10 gurigát átgurítana bizonyos magánzsebbe, mindjárt megoldódna a probléma. Rögtön elintézõdnének a szükséges engedélyek, területet is kapna a beruházó, szóval minden el lenne intézve. Elvégre a város érdeke is, nem igaz? 10 guriga (városi szóhasználat)= 10 millió. Nem csoda, ha az elsõ milliárdocska után ilyen hamar összejött a második is. Csak azon csodálkoztam, hogy a televízióban a parlamenti vagyonbevallásról szóló tudósításban a déli végek korlátlan urát majdhogynem a „futottak még” kategóriába sorolták. Ja kérem, messze van ide Buda vára! Én azonban mégis bizakodó vagyok. Bizakodó, mert Jólét király és Nagy Jólét király tanulságos stafétabot váltásának, majd utóbbi esztelen ámokfutásának már-már anderseni mélységekbe hatolóan részletes bemutatása egy pécsi illetõségû honfitársunk által, derûvel tölt el, és azt mutatja, hogy a magyar emberbõl nem veszett ki a humor, keserves kínok közepette is tud még nevetni önmagán. Bizony, kedves Barátaim, saját nyomorúságunkon nevetünk akkor, amikor Nagy Jólét király történetét hallgatjuk, hiszen nélkülünk, az istenadta nép nélkül nem kerülhettek volna vissza a hatalomba „derék” posztkommunistáink, akik elõször egy spiclit, majd második alkalommal egy zártkörû szeánszon magát Nagy Jólét királyt ültették a nyakunkba. Az „ellenzék vezérének” évértékelõ beszédét már sok helyütt leközölték szó szerint, álljon itt most Nagy Jólét király története, mely történetet a szó szerinti közlésekbõl kifelejtették, vagy kitörölték. Ennyivel azt hiszem, tartozunk szellemes pécsi honfitársunknak. Íme: Nagy Jólét király, miután elõdjét, Jólét királyt, kinek legbizalmasabb tanácsadója volt, ügyes csellel letaszította a trónról, azon nyomban kihirdette programját, melynek krónikások szerint is eredetinek tartott, „Nagy a jólét” címet adta.

Elsõ, történelmi jelentõségû beszédében csodálkozó népe elõtt elmondta, egyetlen tennivalónk van, a népnek meg kell tanulnia érezni a nagy jólétet, hiszen külföldi országokban már óriási sikereket értek el azzal, hogy megtanították a népnek a nagy jólét érzését. Udvarának híres tudósai azonnal kidolgozták a „Nagy jólét 100 érzése” címû kézikönyvet, amelybõl bárki, bármilyen elõképzettség nélkül könnyedén elsajátíthatta a nagy jólét felemelõ érzését. Népe hûen tanulta érezni a nagy jólétet. A rosszindulatú szóbeszédnek senki nem ült fel, miszerint a nagy jólét felemelõ érzése valójában nem más, mint az éhségérzet és a munkanélküliség kilátástalan érzése. És a nép sokat tanult. Megtanulta, hogy a gázár növekedése, a gyógyszerár duplájára emelkedése, a munkahely elvesztése, a kiszolgáltatottság valójában mind-mind a nagy jólét érzéséhez tartozik. Az emberek idõvel azt is megtanulták, hogy minél kevesebben élnek az országban, annál teljesebb a nagy jólét érzése, s a fiatalok, megfogadva a király bölcs tanácsát, el is költöztek az országból. Nagy Jólét király nem elégedett meg ennyivel, „Nagy Jólét Megasztár” versenyt hirdetett, amelyen az ország minden lakosának el kellett indulnia a saját jószántából. Az indulóknak abban kellett versenyeznie, hogy ki érzi át a legjobban a nagy jólétet. Az ország maradék népe összegyûlt a király palotája elõtt, hogy bemutassa, milyen hihetetlen „nagy jólét” érzésére képes. Volt, aki bemutatta, hogy akkor is képes érezni a nagy jólétet, ha késsel megvágja a kezét. A másik versenyzõ a fogát húzatta ki fájdalomcsillapító nélkül. A gyõztes végül is az lett, aki úgy is át tudta élni a nagy jólétet, hogy már öt napja nem evett semmit. Ekkor Nagy Jólét király elégedetten végignézett a nagy jóléttõl alélt versenyzõkön, ünnepélyesen felállt trónjáról, és így kiáltott: – Eljött az én országom! Az alattvalók pedig engedelmesen válaszolták: – Igen, megcsináltuk! Ui.: Hangsúlyozom, az eseményekkel és a szereplõkkel való bármilyen hasonlóság kizárólag a véletlen mûve. Hát eddig tart Nagy Jólét király története. Alteregója, a rendszeresen ripacskodó mûminiszterelnök azonban újból „megtisztelt” minket fellépésével az ország házában. Harrach Péter mondta nagyon szellemesen a kormányfõ évértékelõ beszéde után, hogy a parlament új szerepkörrel gazdagodott, befogadó színház lett. No, de fordítsuk ko3

molyra a szót, íme néhány gyöngyszem, a teljesség igénye nélkül: „Mi, liberálisok és szocialisták…” – hallhattuk többször is Franciscótól. Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, hányszor tettem említést arról, hogy Fletó az SZDSZ embere. Amint a mellékelt ábra mutatja, valóban az. Egyes közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ nem fog bekerülni a következõ törvényhozásba. Mit tesz Isten? A koalíciós társ nemcsak politikai ellenfelétõl, de tõlük is gátlástalanul és szemérmetlenül ellopott minden olyan kezdeményezést, amirõl úgy vélte, a maga javára fordíthatja. Szegény Miska Kancsó búsul is emiatt éppen eleget, a „több SZDSZ” hangzatos marhasággal próbálja elejét venni a rettenetnek. Fletóval talán kígyót melengettek a keblükön? Ki tudja? Majd a jövõ erre a kérdésre is választ ad. Megyünk tovább. „Nincs ma még egy olyan ország Európában, ahol egyszerre öt autópálya épül!” Ez volt az elsõ neuralgikus pont amikor (és itt most városi szóhasználat következik újfent) az agyam lelökte a szíjat. „Nincs ma még egy olyan ország Európában, ahol egyszerre öt autópályát kellene építeni, merthogy azok még nem léteznek, nincsenek!” – ordítottam dühösen a tévékészülék elõtt, és ha jól emlékszem indulatosan hozzáfûztem a végére még a „te barom” indulatszócska összetételt is, de kérem a tisztelt Olvasót, ezt tudja be erõs felindultságomnak. Kicsit hajaz ez a kormányfõi technika arra, amikor egyedüliként visszadobták a kilábalási tervünket Brüsszelben, mi azonban ennek ellenére biztatást láttunk a dologban. Itt kérem szépen teljesen hülyének vagyunk nézve, ha eddig még valaki számára ez nem lett volna világos. „Nincs út vissza a szocializmusba és nincs út elõre a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerébe sem!” Mondja ezt egy, a Kommunista Ifjúsági Szövetségbõl (KISZ) indult, mára multimilliárdos vadkapitalistává egyedfejlõdött posztkommunista. Egy rövidke pillanatra gondolkozzon el mindenki a hitelesség fogalmán, mer’ hogy nálam új értelmezést nyert, az hétszentség. A mûminiszterelnök szociális érzékenysége is megérne egy misét. Fõként akkor, amikor tudjuk róla, hogy egyik cégénél nem tartják be a munkaidõ elõírásokat, cégbirodalma felépítése során pedig megfenyegette az egyik vállalat dolgozóit, hogy adják el neki a tulajdonrészüket. Ja, és még valamit! Elgondolkoztak Önök már azon, hogy micsoda egetverõ baromság az a megfogalmazás, hogy polgári szocializmus? Ha valami polgári az nem szocialista, és vice versa. Ezek egymás ellentétei. Vagy ahogyan annak idején még az államszocializmus oktatási rendszerének keretében tanultuk, 4

A mi szeretve tisztelt szociálisan liberális, liberálisan szociális Gyurcsányi Francisconk antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentétben állnak egymással. És mielõtt még valaki tévutakra tévedne, a szolidaritás eredetileg keresztény érték volt. Bocsika. „Millióknak adtunk reményt!” – hangzott el a mûminiszterelnök beszédében. – És mit adtatok még? – kérdeztem én a tévé elõtt füstölögve. – Gigantikus eladósodást? „Kétszer annyi jutott a gazdáknak. Ma egy átlagos gazda 2 millió forint támogatást kap.” Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, hogy különbözõ mezõgazdasági szakértõk – például Tanka professzor – dél-amerikanizálódásról beszél a nagybirtok rendszer kialakítására és a zöld bárók helyzetbe hozására való szocialista törekvések láttán. De, ha olyan jól mennek a dolgok és az „átlagos” gazda soha annyi támogatást nem kapott még, mint most, akkor, tessék szíves nekem megmondani, mi a francot kerestek a gazdák traktorostól, mindenestõl napokig a fõvárosban, ha olyan jól megy nekik? Nem értem. Meg azt sem értem, hogy akkor miért is kellett olyan sietve, szinte pánikszerûen távoznia Németh Imre miniszter úrnak, ha a dolgok olyan jól mennek a mezõgazdaságban? „A szociális kiigazítások egy része és a fejlesztéseknek egy része, az autópálya építéseknek, a kórház rekonstrukcióknak, iskola felújításoknak egy jelentõs része… hát ez bizony hitelbõl… közös… közösen felvett hitelbõl finanszíroztuk.” Na itt álljunk meg egy ásónyomra, Istenben szeretett felebarátaim! A magam részérõl a lehetõ leghatározottabb mértékben elhatárolódom a miniszterelnök kijelentésétõl. Felelõsségem teljes tudatában, tiszta elmeállapotban kijelentem – sõt, ha az ügy bírósági szakba jut, eskü alatt vallom – hogy soha, semmilyen körülmények között nem volt közös ügyletem Gyurcsány Ferenccel.

Államadósságot növelõ hitelt nem vettem fel, fõként nem vele együtt. A pénzt soha nem láttam, kezemben soha nem tartottam. A „közösen felvett hitelbõl” szóösszetétel nem fedi a valóságot, az alkalmas arra, hogy jó híremen foltot ejtsen, így – ha az eladósodás folyamata államcsõdbe torkollik – valamennyi, esetleges végrehajtási intézkedést maga után vonó következmény a mûminiszterelnököt terheli. És akkor tegyünk rá még egy lapáttal! Nem tudom emlékszik-e még a kedves Olvasó arra a kínos szituésönre, amikor elõször vonták kérdõre Fletót, hogy merre található a lóvé? Akkor õ azt válaszolta, hogy benne van a fizetésemelésekben, a nyugdíjkorrekcióban. Ismerõs, ugye? Ez nem más, mint a „Hogyan vigyünk csõdbe könnyen és gyorsan egy egész országot” típusú, régi jó, kádári, „hitelekbõl tartsuk fent a mesterséges életszínvonalat” címû jövõfelélés modernkori változata, mely az eladósodás felgyorsításával és annak gigantikus mértékével turbófokozatra kapcsolva tesz tönkre egy egész nemzetet. A dologban azonban nem ez a legérdekesebb, és itt jön a gyurcsányi svédcsavar! Elõször még azt mondja a mûminiszterelnök, hogy a lóvét a kádári hagyományokhoz illõn belepumpálták a jövõ felélésébe, most meg hipp-hopp, mintegy varázsütésre, kitalálta, hogy bocs, mégsem ez történt, ebbõl a pénzbõl „csináljuk meg” az új, a modern, az élhetõbb és szerethetõbb Magyarországot. Azé’ ez szigorú! – ahogy mifelénk mondják. (Felhívnám a figyelmet a sántakutya effektus újbóli megképzõdésére!) „Tízmillió ember fogja megcsinálni ezt az országot!” – mondta a mûminiszterelnök. Köszönöm szépen, de én a magam részérõl nem vennék részt ebben az ún. ország „megcsinálásban”. Már csak azért sem, mert ez az jó ha figyelünk

ország már meg van „csinálva”. Ha tetszik, egyszer már „megcsinálták”, vagy mondjuk inkább így, felépítették. Már megint ez az alpári igénytelenség, ez a slendriánul pongyola megfogalmazás. Ez az ember csak csinálni tud. Ennél még Kádár is jobb volt, õ legalább építette a szocializmust, nem pedig csinálta. Képzeljük csak el, micsoda közröhej tárgya lett volna az Öreg, ha azt találja mondani a kamerák elõtt, hogy megcsináljuk a szocializmust, eftársak. „A nyugdíjak 25%-kal többet érnek a boltban” Igen ám, csakhogy Francisco arról már nem beszél, hogy a nyugdíjak egy tekintélyes része a rezsire, a megélhetés költségeire megy el, azok pedig jelentõs mértékben emelkedtek, ha tetszik a megdrágult élet megemelkedett költségeinek kifizetése után már közel sem ilyen rózsás a kép, már korántsem jut annyi pénz a boltba. „A ciklus eleji 56 Ft helyett ma 50, 8 Ft jut az államnak, 49,2 Ft marad az állampolgárnál.” És még azt is odabiggyeszti a mûminiszterelnök, hogy 1998-ban, amikor a Horn kormány átadta a stafétabotot 55 Ft, tehát 1 forinttal kevesebb jutott az államnak és 1 Ft-tal több a polgárnak, mint az Orbán-kormány ciklusának végére. Csak megint arról nem ejt egy árva szót sem Fletó, hogy abból a bizonyos 49 forint 20 fillérbõl mennyit ad ki az a szerencsétlen polgár pluszban a megdrágult élet finanszírozására és mennyit bukik a „szociális érzékenységre”, valamint a rászorultsági elvre hivatkozva felelõtlenül megváltoztatott családtámogatási rendszer miatt. Lásd gyermekek után járó adókedvezmény és társai. A mûminiszterelnök által rendkívül sikeresnek nevezett Fészekrakó programra ehelyütt ne is vesztegessük most a drága idõt. A szemléletmódról is ejtsünk néhány szót. Orbán Viktor évértékelõjében beszélt egy többgyermekes családról, ahol éves szinten mintegy 85 ezer forinttal kapnak kevesebbet az új „családtámogatási” rendszertõl. A „Kontraszt” címû mûsorban a nagycsaládosok képviselõjétõl hallhattuk, hogy két minimálbérbõl élõ szülõ és két gyermek esetén, ez a család már a gazdagok közé tartozik. (Kis magyar abszurd! Tessék nekem megmondani, hogy akkor ki számít szegénynek, ki számít rászorulónak? Mer’ hogy a szocialistáknál mindig és mindenkor a szegények és a rászorulók állnak az elsõ helyen. Igaz, nemrégiben a „Mokka” címû reggeli mûsorban maga a nagy Havas Henrik, a „tanár úr” talált mondani egy olyan baromságot, miszerint „a magyar nyugdíjasok túl vannak fizetve”. Igaz, hozzátette, hogy egyes közgazdász vélemények szerint, de az ember ilyenkor csak elgondolkozik, hogy hát talán azért mégsem ennyire hülye és ostoba a magyar közgazdász szakma, ha pedig mégis, akkor igen nagy a baj.) jó ha figyelünk

Egy pillanatra tegyük félre az érzelmeinket és a pártszimpátiánkat. A családfõ leül az asztalhoz, elkezd számolni. Oszt szoroz, tudja azt, hogy eddig mennyi volt a család bevétele és azt is látja, hogyan alakul a büdzsé ezzel az új rendszerrel. A végén kijön, hogy éves szinten állam-bácsi 85 rugóval megrövidítette õket, ennyivel kevesebb a lóvé. Ha én vagyok ez a családfõ, akkor aszondom: „Na, barátom, éves szinten 85 ezret kivettél a zsebembõl (önkényesen, önhatalmúan, hiszen mi nem kértünk rá, jótékonykodni sem támadt kedvünk), ennyivel kevesebbõl kell el- és fenntartanom a családomat, menet! És innentõl kezdve lehet ideologizálni, lehet ígéretlicitezni, orsósviktorozni, mint 2002-ben, lehet arról vitatkozni, hogy melyik jelölt szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus, ez a dolog nem errõl szól. Ez arról szól, hogy elvettél tõlem – még egyszer hangsúlyoznám, teljesen önkényes módon (mer’ hogy, majd most igazságos lesz!) – x összeget, ami nekem és a családomnak módfelett hiányzik, ezért menned kell! Ez errõl szól, semmi másról, ilyen egyszerû az egész. Kár túl ragozni, aki pedig mást mosd, az egész egyszerûen hazudik. És itt nincs apelláta, a számok azok bizony makacs dolgok. Eddig ennyi lóvé volt, most meg kevesebb. Kész. Félreértés ne essék! Én nem a mindenható, a mindenki felett bábáskodó és basáskodó államról beszélek itt. És gyanítom, hogy az ex-kormányfõ sem ilyen húrokat penget, amikor az államnak a társadalom életében betöltött helyérõl és szerepérõl beszél. Legfeljebb az ölebmédia hivatásos félremagyarázói viszik szándékosan tévútra a gyanútlan tévénézõ állampolgárt ez ügyben. Mire gondolok? Amikor kiáll a nyilvánosság elé a liberális miniszter, és azt hiszi magáról, hogy még mindig üzletember, az ország

pedig nem egyéb számára, mint egy, a számtalan cége közül, nos akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi végre is fizetünk mi adót? Az állampolgár, amikor befizeti az adóját, a maga részérõl eleget tesz, teljesíti az állam és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi szerzõdés ráesõ részét. No, de ha nincs szükség államra – lásd SZDSZ, az állam a legrosszabb tulajdonos (ami egyébként egy komplett marhaság) –, egy végletekig lebontott és tulajdonától (ezzel egyszersmind önrendelkezésétõl is) megfosztott állam, vajon hogyan tud megfelelni az adófizetõ állampolgár és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi szerzõdés ráesõ részének? Sehogy. Ha viszont elõáll ez a helyzet, akkor az adófizetõ állampolgár joggal mondhatja azt, hogy ebben az esetben holnaptól nem fizetek adót, hiszen semmilyen ellenszolgáltatást, semmilyen garanciát vagy biztonságot nem nyújt számomra az állam. Ez egy rendkívül fontos társadalomelméleti kérdés, mellyel úgy tûnik az üzemgazdaságtan által megkövetelt, kizárólagosan a profitabilitást (haszonelvûséget), mint elsõdleges direktívát szem elõtt tartó liberális országlók egyáltalán nem foglalkoznak. Nagy hiba, mert ez a fajta gazdaságpolitika és szemléletmód bukásra van ítélve, mert nem életszerû. Pénz központú, ahelyett, hogy a rendszert mûködtetõ embert állítaná a középpontba. Más. Jelzésértékû az is, ahogyan a TB-járulék csökkentési javaslatra reagáltak a szocialisták. Ugyanis a járulékcsökkentés nem valami soha nem látott nóvum, különleges újdonság, hiszen a Fidesz ezt egyszer már meglépte kormányzásának ideje alatt, és a dolog bevált. Tehát a posztkommunisták hazudnak, és hazudik a mûminiszterelnök is, amikor azt mondja, hogy ez nem mûködik, hiszen láttuk, hogy meg lehet „csinálni”, láttuk, hogy „megcsinálták”, hogy mûködik. Talán csak nem arról van szó ismét, hogy nem tudnak kibújni a bõrükbõl, hogy kutyából nem lesz szalonna, és megint át akarják írni a történelmet? Megint olyat állítanak, aminek pont az ellenkezõje igaz. Megint egy már megtörtént eseményrõl akarják bebizonyítani nekünk (és a világnak, hiszen hallottuk, most azzal érvelnek Brüsszelben, hogy az ellenzék ígéretei az elmarasztalás oka, amirõl mindenki tudja, hogy nem igaz), elhitetni velünk, hogy meg sem történt. Tessék mondani, változott itt valami az utóbbi tizenhat esztendõben? Lendvai „Sipánka” Ildikó, egykori kultúr-cenzor ígéretlicitrõl beszélt, amelyben õk, mármint a szocialisták nem vesznek részt. Emlékszünk még 2002-re? Nem ígérgettek akkor sem, csupán annyit mondtak, õk mindent jobban fognak „csinálni”, mint a Fidesz. Akkor ez bejött nekik. De ha már itt tartunk, ejtsünk néhány keresetlen szót a „dübörgõ” gazdaságról is. 5

Csath Magdolna, közgazdász, egyetemi tanár Mielõtt még valaki rózsaszín fellegekben ringatná magát, annak felhívom a figyelmét egy nemrégiben sugárzott interjúra, amiben kitûnõ közgazdászunk, Csath Magdolna arról beszélt, hogy a 4%-os gazdasági növekedésünk a térségben a legkisebb, tehát semmi okunk arra, hogy túlzott magabiztosságról és elégedettségrõl tegyünk tanúbizonyságot. De van itt egy másik probléma, ami szintén a szemléletmódra vezethetõ vissza. A jelenlegi kormányzat a gazdasági problémák kezelésének megoldására a hitelfelvételt helyezi az elsõ helyre, abban látja az egyedüli üdvözítõ megoldást. De vajon jó ez a megoldás? Életszerû az, ha egy ország mindig máshová nyúl – ahogyan azt Bogár László, a kitûnõ közgazdász oly szellemesen fogalmazta meg „mindig a más lábán állunk” – ahelyett, hogy elõször itthon néznék körül, a saját forrásainkat használnánk fel, a saját piacunkat, a saját vállalkozóinkat hoznánk helyzetbe? Nem, nem az. Úgy tûnik rosszabb, sokkal rosszabb kondíciókkal jár a hitelfelvétel – drágább a leves, mint a hús –, mint például egy kamatmentes közpénzrendszeren keresztül, saját jogon nyomott pénzzel, beruházás élénkítéssel a gazdaság támogatása. Nagyon érdekes volt látni a miniszterelnöki évértékelés után másnap reggel a Nap-keltében – Pallagi Fefe, Bethlen János, Orosz József kérdezõ trió közremûködésével – a Franciscoval lezajlott beszélgetést. Megint csak egy apró kis nüánsz, jelzésértékû momentum a mûminiszterelnök szemléletmódjának hányavetiségérõl. Bethlen János számon kérte a mûminiszterelnökön a beváltatlan ígéreteket még 2002-bõl. Többek között például a fiataloknak ígért ingyenes jogosítványt. Francisco, majdhogynem legyintve, egy mondattal elintézte a dolgot, aszonta, hogy szerinte ez egy ostoba ígéret volt. És egyik riporter sem borította rá az asztalt (bár Orosz Jóskától igazából ezt senki sem várja el, ez tény), hogy hát Fletókám, 6

ezt ígértétek! Ezzel nyertetek választást! És akkor most aszondod, hogy sorry, ez egy ostoba ígéret volt? Becsaptátok az embereket, hazudtatok a népnek, vazzeg! A kormányfõ nem próbált mentegetõzni, nem azt mondta, hogy nem fért bele az idõbe, de ha újra bizalmat kapunk a választóktól, vagy valami… Nem. Õ kerek perec kijelentette, hogy ez egy baromság volt. Nem tudom érzik-e a dolog álságos és hazug mivoltát, a sánta kutya effektus újbóli megképzõdését? A kormányzatnál a szavahihetõség, mint hibaszázalék jelenik meg. Ejtsünk néhány keresetlen szót az érzetrõl, a nézõt ért benyomásokról is. Nyilván mindenkinek meg vannak a saját benyomásai a két elhangzott beszédrõl és a két szónokról. Természetesen nekem is. Egy azonban bizonyos, és azt hiszem ebben mindannyian, egyetérthetünk, a két beszéd között – ahogyan azt az urbánus frazeológiában (városi szóhasználatban) mondani szokták –zongorázni lehetett a különbséget. Noha tudom azt, hogy ezek a benyomások meglehetõsen szubjektívek és nem mindig a racionalitás talaján állnak, néha elragadják az érzelmek az embert, de azt hiszem ez nem különösebben baj, hiszen az ember egy érzõ lény.

Bogár László, közgazdász Az „ellenzék vezérét” hallgatva nekem az volt a benyomásom, hogy valami ilyesmi az, ami az államférfiról, mint olyanról az én elképzeléseimben él. Vagy ha nem akarunk ilyen fennkölt szavakat használni, mondjuk úgy, Orbán pártelnök úr az én véleményem szerint erõsen hajazott egy olyan személyre, akit én felelõsen gondolkodó politikusnak nevezek. Ezt a hivatásos félremagyarázók kedvéért kívántam leszögezni. Ugyanis aki figyelte OV évértékelõ beszédét, valamint az országjárás egyes állomásain lefolytatott beszélgetéseket, hallhatta, hogy a problémák kezelésére konkrét javaslatok hangzottak el. A pártelnök nem csak ígérgetett felelõtlenül, bele a vakvilágba.

Franciscot hallgatva azonban egészen más kép rajzolódott ki elõttem. Az SZDSZ emberének (Mi, liberálisok és szocialisták! – mondja ezt a szocialisták által hatalomba segített mûminiszterelnök) szavai hallatán nekem a listáján pontról pontra végighaladó, azt módszeresen kipipáló kishivatalnok jutott eszembe. Maga a megtestesült racionalitás. Kiadási oldal, bevételi oldal, egyenlegkészítés, a mínuszos szaldó miatt hitelfelvétel. Még az érzelmi túlfûtöttség mímelt mûvi szenvedélyessége is mesterkélten hat, nem tudja magával ragadni a nézõt, a hallgatót. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a kormányzati kishivatalnok olyan emberekkel veszi körbe magát, akiknek egy ország vezetése mindösszesen üzleti virtuskodás, maga az ország pedig szimplán nem más, mint egy jó pénzért eladható vagy megvehetõ üzleti érdekeltség. Sem üzletembernek, sem pedig közgazdásznak nem kell lenni ahhoz, hogy belássuk, egy ország és egy cég vezetése nem említhetõ egy lapon. Nincs új ötlet, nincs eredeti gondolat. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire volt életszerû, mennyire volt megrendezett a „nép egyszerû fiainak és lányainak” kiültetése a pódiumra a Fidesz országjárása során, ezt mindenki döntse el maga. Egy azonban bizonyos, ezt a poént a politikai ellenfél már elsütötte, nem kellene ezt is szolgai módon lemásolni. Ám a mûminiszterelnök most sem nyújt újat, megint kopíroz, másol, vagy talán mondjuk azt, hogy lop? Tény az, hogy a Fidesz tisztában van azzal, Magyarország nem csak Budapestbõl áll. Úgy tûnik azonban politikai ellenfele, a szegfûmintás utódpárt mintha egyfajta elefántcsonttoronyba húzódna vissza, a székes fõváros által nyújtott hamis biztonságérzetbe, ahova nem hallik föl a milliónyi Tiborc keserûen panaszos hangja. Míg a Fidesz egy országjárással a háta mögött ültette ki a „nép egyszerû gyermekeit”, addig Francisconak ismét csak arra fussa, hogy a politikai ellenféltõl ellopott poénnal brillírozzon, meghívja sikeres Magyarországot a parlamentbe. Lám, sikeres ez az ország. Ezek után tényleg nincs mit csodálkozni azon, ha a már nem annyira fiatal demokraták olyanokat nyilatkoznak, hogy még darab ideig nem jönnek elõ a programjukkal, mert azt a szegfûmintás utódpárt úgy is egy az egyben lenyúlná. A mûminiszterelnök sablonos gondolkodásmódjára jó példa, amikor bemutatja a kétszáz fõt foglalkoztató sikeres vállalkozót és azt mondja, hogy cége kis- és közepes vállalkozás. Most kisvállalkozás, vagy közepes vállalkozás? No, ennyit a sablonokban való beszédrõl. És akkor tegyünk rá még egy lapáttal. jó ha figyelünk

HA CSAK BLÖFF VOLT, AKKOR AZ ORBÁN-KORMÁNY UTÁN HOGYAN ÁLLT HELYRE A DEMOKRÁCIA? Medgyessy Péter azt találta mondani az Orbán Viktorral folytatott vitájában, hogy a „gazdag” háromgyerekesek nyolcvanezer forintot kapnak (érdekes módon a szegény családok egy gyerekre járó támogatását állítva ezzel szembe). Persze érthetõ, nagy volt a tét: a Tisztaság, a Becsület, a Haladás, a Jóság, a Tehetség, a Szeretet, az Egyetlen Igazság visszaállítja-e a demokráciát, vagy marad a szörnyûséges, még az egyetemi kollégiumban is szalmán alvó, Fodor Gábor intellektuális mozizásai idején kolbászt zabáló „felcsúti cigánygyerek” rémuralma. A nemes cél eléréséhez szükség lehetett az évtizedek alatt megnyomorított és (szándékosan?) szegénységben tartott, a mûvészfilmekre szintén nem járó százezrek irigységvoksaira is. Csakhogy. Ha a Medgyessy által három gyerekre számított akkori nyolcvanezret felszorozzuk öt gyerekre, akkor 133 ezret kellene kapnunk. De mi történhetett négy év alatt, ha mindez mára 90 ezerre apadt? Ha viszont a hajdani miniszterelnök-jelölt úr ezen számadata (és még mi minden…) csak blöff volt, akkor az Orbán-kormány után hogyan állt helyre a demokrácia? Forrás: Achs Károly – Magyar Nemzet, 2006. február 1.

AJÁNLÁS A filmszemle nyitónapján a társait besúgó sztárrendezõ összeölelkezett a magát milliárdossá és miniszterelnökké privatizáló KISZ-titkárral. Forduljunk Villonhoz. „Vihar, fagy, dér, – megvan a kenyerem! / Így vesz az ember gubát az eben. / Lóg rajtam, pénzit megéri velem: / Lotyó, kurafi, passzolunk nagyon. / Ocsmányoké ez ocsmány szerelem, / Nincs emberségünk, hát ne is legyen, / E bordélyban, hol szállásunk vagyon.” Forrás: Csermely Péter – Magyar Nemzet, 2006. február 2.

GYURCSÁNYI PIRAMIS A piramist az alapjánál, de a piramisjátékot a csúcsánál kezdik építeni. Amit Lenin nagyban mûvelt és kommunista alapon, azt megtette Gyurcsány kicsiben és kapitalista alapon. Engedély nélkül építkezett, remélve, hogy a felépítmény majdcsak legitimizál. Miért is ne? Ha az eredeti tannak ellentmondva bekövetkezhetett a forradalom ott, ahol nem lett volna neki szabad bekövetkeznie, ha a kutyából császárszalonna lehetett, a Varsói Szerzõdésbõl pedig sült Brüsszel-szelet, akkor alaptalanul miért is ne volna felépíthetõ egy egész birodalom? Momentán Nomentana est omen. Eladó az egész világ. Engedély nélküli felépítmény. A globalizált világ is egy hatalmas Nomentana Kft. Minden alap nélkül, de hatalommal felruházva. És kapaszkodjatok meg: mûködik. Eljár tengelyén. Ma már hiába vetkõzteted meztelenre a királyt: bejelenti, hogy õ mától fogva miniszterelnök, põresége tehát érvénytelen. Bush elnök is le van vetkõztetve: semmi sem igaz abból, amiért Irakba ment, ám azért minden gond nélkül maradhat Irakban tovább. Forrás: Sebeõk János – Magyar Nemzet, 2006. február 2.

Apró szépséghibája a dolognak, hogy utóbb kiderült, a sikeres vállalkozó a Széchenyi-tervbõl kapott támogatást, de ami talán még nagyobbat üt a kormányfõ parlamenti beszédén az az, amikor a sikeres vállalkozó a folyósón mikrofonerdõ és kamerák kereszttüzében azt találja mondani, hogy hát itt bizony egykulcsos adórendszer kell, de minél hamarább és a TB-járulék drasztikus csökkentésére van szükség. Hát, ahogy mondani szokták: ez nem jött be Fletó. Úgyis mondhatnánk, GÁZ. Látszólagos magabiztossága ellenére azért a mûminiszterelnök sem teljesen hülye, tisztában van õ is a helyzettel, hiszen évértékelõ beszédében is hallhattuk: „Igen, változásra készül az ország. Igen, választásra készül az ország.” Lehet, hogy õ már tud valamit? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

jó ha figyelünk

7

Az elmúlt év adócsökkentési követelésektõl volt hangos? Vajon miért fújta az MSZP, az SZDSZ, a FIDESZ és az MDF is ugyanazt a nótát. Azért talán, amit Medgyessy Péter olyan világosan megfogalmazott egy TV-s beszélgetésben: „Igaz, hogy nagyon nagy nézetkülönbségek vannak köztünk bizonyos kérdésekben, de az igazán fontosakban mindig teljes volt köztünk az egyetértés”. Ez volt az elsõ alkalom, amikor Medgyessy Péterrel egyetértettem. Még a jelenlévõ Boross Péter is rábólintott. Tavaly láthatóan az „adócsökkentés” lett egy ilyen igazán fontos kérdés. Miért van az, hogy mindenkinek egyszerre lett igazán fontos? Csak nem azért, mert a „népek nagy vezére, Dzsordzs Dabljú Bush hadsereg fõpa* rancsnok (generalisszimusz?)” ezt a jelszót dobta be? Szerinte a szegényeknek az a jó, ha a gazdagok adóját csökkentik. Hogy miért? Mert ha a bûnözésre hajlamos és buta szegényekét csökkentik, azok semmi okosat sem tudnak kezdeni a zsebükben maradó pénzzel. Csak fölzabálják, vagy elisszák, vagy elbûnözik. Kinek jó ez? A jóságos és okos gazdagok viszont „befektetik” a többletet, és ezzel munkahelyet és jólétet teremtenek a bûnözésre hajlamos és buta szegényeknek. De nem csak az adójukat kell ám csökkenteni, hanem állami pénzekkel támogatni is kell õket, mert õk jobban tudnak az állami pénzbõl munkahelyet teremteni és gondoskodni a szegényekrõl, mint az állam, mert az köztudottan „rossz gazda” és „rossz befektetõ”, és csak herdál. Ezért nem szabad állami pénzt még egészségügyre sem költeni, mert azt is herdálva teszi. Az állam egyetlen jó befektetése a gazdagok támogatása. Ennek a pofátlan marhaságnak még „tudományos” nevet is adtak: „Trickle down” és „supply side” elméletek. Még egyetemen is tanítják a „közgazdaságtudomány” nagyobb dicsõségére. Bármi, amit Bush generalisszimusz mond, az magától értetõdõen igazán fontos. Most is teljes tehát a négypárti egyetértés. Bush Gyurcsányéhoz hasonlóan zseniális gazdaság- és jóléti politikájának az eredményeképp uralkodásának a kezdetétõl az USA-ban 13%-kal nõtt a szegénységi küszöb alatt élõk száma. A munkanélküliségre utalva egy Paul Craig Roberts nevû volt pénzügyminiszter helyettes azt állapította meg, hogy „az amerikai álom mára már rémálommá változott”. Tehát õk is „lendü-

[*]

8

letben” vannak. Ott is „dübörög a gazdaság”. Folyik a nemes verseny, amelyben Bush még komoly elmaradásban van Gyurcsányhoz képest, de nagy erõfeszítéseket tesz, hogy utolérje. Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog neki. Törpe õ a mi Ferinkhez képest! Az MDF, a szokott stréberségével, még rátett egy lapáttal: „A Magyar Demokrata Fórum szerint az örökösödési illeték, a „haláladó” az állam legerkölcstelenebb eszköze a költségvetés bevételeinek növelésére, mert éppen azokat sújtja, akiknek a legnagyobb szükségük volna támaszra a gyászuk-

ban. (Pillámin könnyek rezgenek az MDF empátiája – gyengébbek kedvéért: „együtt érzõ szíve” – láttán!) Közleményükben leszögezik: „Ne kényszerítsék az embereket arra, hogy az elõdeik élete munkáját kelljen feldarabolniuk, eladniuk, kizárólag azért, mert az állam újabb nagy terhet ró az egyszer már adózott és átírási illetéket lerótt ingatlanokra. … Az MDF az örökösödési adó – de legalább az egyenesági örökösödési adó – eltörlésével a legerkölcstelenebb adónemtõl, a „haláladótól” kívánja megszabadítani a magyar választókat.” Hu! Ugye, milyen szépen hangzik. Még érzelmileg is aláfesti: „haláladó”! Brrr! Bár

Dzsordzs Dabljú kijelentette, hogy neki, mint legfõbb hadúrnak, mindent joga van megtenni, amit az ország biztonsága érdekében jónak lát. Ezért ne bosszantsák õt alkotmányos aggályokkal, mert „az alkotmány csak egy darab papír”. Ezek után úgy érezzük, hogy a rangja és a szellemi rokonság okán méltán illeti meg a generalisszimusz cím.

jó ha figyelünk

nem sok benne az eredetiség, mert csak lefordította az angol „death tax” kifejezést. Lám csak, milyen okosak! Még ezt is tudták. Nos, mit gondolnak, kinek volna jobb egy ilyen törvény? Annak, aki egy 10 milliós ingatlant örököl, vagy annak, aki egy 500 milliósat? És kinek van elég befolyása egy ilyen ügyet az Országházba vinni? Annak, akire 10 milliós ingatlan öröklés vár, vagy annak, akire 500 milliós? Ugye, fogas kérdés? Tudom, nagyon nehéz a választ kitalálni. Ördögi sejtésem támadt! Nem lehet, hogy az MDF az igazán fontos dolgokban való tökéletes egyetértés jegyében, pl. Gyurcsány baráti kérésére vállalta föl a kezdeményezést? Mégiscsak másként hangzik, ha az ellenzéktõl jön az, ami nekem jön jól. Nem? Tessék csak végig gondolni! A gengszterváltás óta eltelt 15 év. Tömegével épültek a kacsalábon forgó paloták, és mostanra a tulajdonosok eljutottak odáig, hogy az élet mulandóságának és az örökösödési adónak a réme is felrémlik elõttük. Ha nem így van, akkor az MDF miért nem azt mondta , hogy – mondjuk – egy átlagos, háromszobás családi ház, vagy lakás öröklése legyen illetékmentes, az efölötti érték pedig progresszíven adózzék. Na, miért nem? Mert meghasad a szíve a szegényekért? Gondolkodjunk tovább! Ha azt mondta volna, hogy egy adott értékhatár alatt legyen az örökösödés illetékmentes, az már igazságos volna? Például, ha van már lakásom, és örökölök egy másikat, indokolt a teljes adómentesség? És ha van egy kacsalábon forgó palotám, és örökölök még egy panellakást is mellé egy szegény rokonomtól, indokolt szociálisan, hogy ne fizessek adót? Vagy esetleg a gyász miatti szívfájdalmam okán? (Csak zárójelben: az örökösödési illeték nem illeték, hanem adó. Az illeték eljárási díj, amely elvileg az eljárás költségeit fedezi. Tehát a gépkocsi átírási illeték sem illeték, mert függ a hengerûrtartalomtól. Az is adó.) A jogi kisiskolában úgy tanítják, hogy az igazságos örökösödési adónak függeni kell az örökség nagyságától, a meglévõ vagyon nagyságától és a rokonsági foktól. Mert az örökség bizony jövedelem, mégpedig munka nélküli jövedelem, tehát igenis adóztatható. Csak az nem mindegy, hogy hogyan. Erkölcsösen, a társadalom javára, vagy erkölcstelenül, a társadalom kárára. Gondolják, hogy dr. Dávid Ibolya randevúzott azon az órán, amelyen ezt tanították? Ha nem, akkor vajon miért tetteti, hogy nem tudja? Ezek után magyarázzam még el az emdéefeseknek, hogy a progresszív örökösödési adó a generációk esélyegyenlõségének az egyik biztosítéka, és mint ilyen, a demokrácia alapfeltétele. Nem volna ez túl sok egy indoktrinált MDF-es agyvelõnek? A bal(fácán)liberálisokról nem is beszélve. Mit gondolnak, kell-e Magyarországon mindenkinek örökösödési adót fizetni? … jó ha figyelünk

Csak lassan! … Óvatosan! … Nehogy elsiessék a választ! Tudják, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányosság legfõbb õre Magyarországon. Nagy tudós emberek. Az elsõ elnöke már köztársasági elnökségig vitte. Nos, ez a „taláros testület” a következõ határozatot hozta: „A vagyonra vonatkozó adatok az ember magánszférájába tartoznak és személyes adatoknak minõsülnek.” Hm. Ezzel még nem is volna baj, ha paktumalkotmányunk ki nem mondaná, hogy: „A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet … a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.” Hogyan? Akkor a vagyonra vonatkozó adatok titkosak? Hát akkor hogyan lehet megadóztatni? Hát, … hát, …sehogy. Épp ezért az 1993. XCVII. Tv. 16. és 17. paragrafusa (Figyelem: MDF kormányzás!) ki is mondja az értékpapírok és bankbetétek öröklésének és ajándékozásának az illetékmentességét. Tudták ezt? Mit szólnak hozzá? Elsõsorban persze emdéefeskéim? És mit szólnak az Alkotmánybíróság eljárásához? Kimondja, hogy a vagyoni adatok titkosak, de nem intézkedik a telekkönyv megszüntetése iránt. Pedig a telekkönyv az ingatlanvagyonok nyilvános nyilvántartása. Annyira nyilvános, hogy a lakásmaffia akkor írja át, amikor akarja. – Mire szavaz? Ennek hozzá nem értés, vagy korrupció az oka? Jaj, Istenem, de nehéz kérdés már megint! Két kézzel fogom a fejemet! Mi a következménye a fenti helyzetnek? Egy bizonyos dr. Gallai István az „Adjátok meg a császárnak…” címû füzetkéjében írja: „Meghal a faluszéli szoba-konyhás kis családi ház tulajdonosa, a házat a felesége örökli. Az illetékhivatal azonnal és irgalmatlanul kirója az özvegyre az örökösödési adót, amit ráadásul még telekkönyvileg rá is terhel az ingatlanra. – Egy öregedõ milliomos gyártulajdonos vissza kíván vonulni az aktív munkától. Behívatja a fiát az irodájába, kinyitja a páncélszekrényt és így szól: «Nézd fiam, itt vannak a gyár bemutatóra szóló részvényei. Ezek eddig az enyémek voltak. Mostantól a tiéd, jól gazdálkodj tovább.» Milliárdos vagyon ment át egy pillanat alatt a régi tulajdonos kezébõl az új tulajdonos kezébe, titkosan, kézen-közön, és a társadalom … egyetlen fillér ajándékozási illetéket nem kapott!” A Gyurcsány csemete tehát nem fog örökösödési adót fizetni a milliárdok után. Ha az MDF kezdeményezése sikerrel jár, a családi vár után sem. Tudták ezt? Remélem, igazságosnak érzik. Mert ez a négypárti magyar igazság. A pártok felett (sz)álló Sólyom László áldásával. Gallai megállapítja, hogy ezen igazságtalanság megszüntetésének a mai Magyarországon két döntõ akadálya van: /a/ „az anonim, név nélküli vagyonbirtoklás lehetõsége”; /b/ „az értékpapírok öröklésének, ajándékozásának örökösödési illeték- (adó-) mentessége”. Nos, ha az MDF-ben egy csöppnyi tisztesség

volna, ha nem a milliárdosok érdekeinek a képviselete mozgatná, ugyanúgy, mint a Maszopot és a Szadeszt-t, és még bátorság is volna benne, akkor ennek eltörlésére tett volna javaslatot. Ehelyett kiállította önmaga szegénységi bizonyítványát. A legõszintébb elismerésem, Elnökasszony! „Leborulok az MDF (erkölcsi) nagysága elõtt.” (Kossuth után, szabadon.) Hallották ezt a szót, hogy vagyonadó? Ilyet fizetnek az emberek Finnországban, Franciaországban, Grönlandban, Luxemburgban, Norvégiában, Spanyolországban, Svédországban és Svájcban, a Zürichi Kantonban. Azaz Európában. Nálunk nem! A rendelkezésemre álló adatok szerint sehol sem nagy az összege, az ebbõl származó adóhányad is kevés. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ott nincs titkos vagyon. Ha a vagyon nem titkos, akkor a munka nélküli jövedelmek is progresszíven megadóztathatók a mostani lineáris forrásadó helyett. Miért nem ebben akarunk „eurokonformak” lenni? Talán mert ez az, amitõl reszketnek az újgazdagok és négypárti ügynökeik? Ismerik Marx szavait: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. (Csak mint érdekességet vetem közbe, hogy az USA-ban egy közvélemény kutatás során feltették a kérdést, hogy ez a mondat honnan származik. A többség azt hitte, hogy az USA alkotmányából.) Gyurcsány ezt biztos nagyon megtanulta, mert egy KISZ titkárnak legalább ennyit tudnia kellett, hogy a jó elvtársak a saját kutyájuk kölykének tekintsék. Még ma is tudnia illenék, hiszen állítólag õ „baloldali” és „szociálisan (jaj, de nagyon is) érzékeny”. („Naná, de még mennyire!”) Nos, ebbõl az következik, hogy aki többet tud fizetni a közösbe, az fizessen is többet, különösen akkor, ha munka nélküli jövedelmet húz. Így van, baloldalikámék? Ehelyett mit akarnak bevezetni? Az egykulcsos ÁFÁ-t! Igaz, annak a liberáliskáim, elsõsorban a (meleg)liberátor Kuncze elvtárs, „meleg” népünk nagy felszabadítója és emancipátora, népnemzeti nevén „Miska kancsó”, a fõ szószólója. Igaz, legutóbb az MDF nagy ingázója, aki elõször az MDF-bõl a Fideszbe ingázott, majd vissza, bejelentette a TV-ben, hogy az MDF legfontosabb „nemzeti” feladata az egykulcsos jövedelemadó bevezetése. Mintha Kunczét hallottam volna. Szerintük az az igazságos, ha a létminimumon élõk ugyanannyi jövedelemadót fizetnek, mint pl. a Nemzeti Bank elnöke, vagy Gyurcsány. És mivel érvelt? Hogy így sokkal egyszerûbb kiszámítani az adót. Mert pl. a Nemzeti Bank elnökének, vagy Gyurcsánynak bizony-bizony számolási nehézségeket okozna, ha több adósávot kéne figyelembe vennie az adója kiszámításakor. (Most felejtsük el, hogy úgysem saját kezûleg készíti el az adóbevallását.) Ezek után beavatom az MDF vezetõségét egy nagyon nagy, szigorúan bizalmas, könyvelõi titokba. Az egykulcsos, a 9

kétkulcsos, sõt a százkulcsos jövedelemadót is úgy számítják ki, hogy a könyvelõ a megfelelõ kockába beírja az éves jövedelmet, megnyomja a számítógépén az „entert”, és a kiszámított adó megjelenik a saját kockájában. Ugye, milyen bonyolult? Bár – úgy látszik – ez is túl magas az MDF-nek. Végezetül felhívást intézek a választáson induló politikai pártokhoz: Jelentkezzen az a párt, amelyik vállalja a vagyonnevesítés, a vagyonadó és a prog-

resszív osztalékadó bevezetését és a legmagasabb adókulcsok 80-90%-ra emelését! Én rá fogok szavazni! Ha nem lesz ilyen párt, nem fogok egy pártra sem szavazni. Ha ez a párt indít Szentendrén egyéni jelöltet, aki tanúkkal igazolt írásbeli nyilatkozatban vállalja, hogyha a pártja a „más a választási program és más a tényleges politikai irányvonal” gengszterváltó hagyománya alapján elállna az ügytõl, akkor õ kilép a párt-

ból, és független képviselõként fogja folytatni az ügy képviseletét a Magyar Országgyûlésben, akkor én rá fogok szavazni. Ha nem lesz olyan jelölt, aki ezt elvállalja, nem fogok senkire sem szavazni. Elegem van a pártok hazugságkultúrájából! Elegem van a „pártfegyelembõl” és a pártkatonákból! Ki a farbával végre! … „Elftársak”! … Bocsánat: „Elftikéim”! A jelentkezések a Szerkesztõségbe küldendõk! Csöröge

Tisztelt Olvasók! A fenti cikket még a megjelenés elõtt feltettem a Pécsi Polgárikörös Levelezõlistára, ahol az, az elõre megjósolható módon egyeseknél kiverte a biztosítékot. Magam sem gondoltam volna, és a szerzõ utólagos reakciójából is kitûnik, mindenre számítottunk, csak erre nem. Volt olyan, akinél az egész cikkbõl semmi más nem maradt meg csak annyi, hogy ilyen vészterhes idõkben olyant mondani, de fõként leírni, hogy valaki nem megy el szavazni, az fõbenjáró bûn. De az sem valami bölcs dolog, hogy ilyent nyomtatásban megjelentet valaki. Az írás közlésének összes ódiumát és felelõsségét mint egyszemélyes szerkesztõbizottság, természetesen magamra vállalom. Azonban továbbra is kitartok amellett, hogy az objektív tájékoztatás, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága nem merül ki a pártvélemények szolgai módon történõ szajkózásában és az intézményesített idolépítés nyomtatásban történõ megjelenítésével. Úgy vélem az újságolvasó, a televíziónézõ és rádióhallgató állampolgárok nagykorú, értelmes magyar emberek, a látottak, olvasottak és hallottak alapján el tudják dönteni, milyen véleményt alakítanak ki magukban az õket körülvevõ világról. Véleményem szerint nem megsértõdni kell az esetlegesen tõlünk eltérõ véleményektõl, hanem értelmes vitákban kell értékelni a kialakult helyzetet. A megkérdõjelezhetetlen igazságot magukénak tudó idolok építésével pedig sürgõsen fel kellene hagynunk, mert az senki számára sem használ. Ennek értelmében most közlöm a szerzõ válaszlevelét teljes terjedelmében, a nevet természetesen megváltoztattam.

Csöröge, olykor Röcsöge

nösökre. Hadd menjen ki a biztosíték. Egyébként a cikket a Jobbiknak is megküldtem azzal, hogy írjanak válaszcikket. Õk ui. bevették a programjukba a vagyonadó bevezetését. Ha küldenek egy ilyen értelmû írást, azt is közölni fogjuk azzal a záradékkal, hogy más vállalkozó híján kénytelen leszek rájuk szavazni. Jóváteszem így, amit a „vészhelyzetben“ mondani merészeltem. Azt írod, hogy „értelmiségi a mi oldalunkról“. Ez nem igaz. Õk csak „nem a balliberális oldalon vannak“. Egyébként nincs véleményük. Nem tudom, mióta vagyunk már kapcsolatban, ezért nem tudom, hogy elküldtem-e Neked egy 2002. karácsonyán írt cikkemet:

Eszembe jutott valami: írok egy cikket arról, hogy mind a négy országgyûlési párt háborús bûnös, és én nem szavazok háborús bû-

„2002. Karácsonya: amikor háború és terror születik a világra“. Ide másolom egy szakszát:

Kedves ! Ez van! Itt is kiátkoztak engem. Mindkét oldalon az elvakult rajongók vannak többségben.Ezért nem lesz itt soha valami demokráciaféle. Az embereknek igényük van a bálványokra. Talán azért, mert nincsen Istenük. És még egy: félnek az igazságtól, mert az nagyon fájdalmas. Sokkal szebb álmodozni, azt képzelni, hogy most már jó kezekbe kerülhet minden. Ez megnyugtató, és bizalmat ad a jövõt illetõen. Nyilván gonoszság, hogy ezt az utolsó, kis örömüket is el akarom venni. Isten áldjon Téged és Magyarországot,

10

jó ha figyelünk

„MERT BOMBÁZNI KELL! Több helyen olvastam már, hogy a II. Világháború vége óta a világtörténelem egyik leghosszabb békeidejét tudhatja a világ maga mögött. Ez is egy a sok hazugság között, amelyet annak ellenére elhiszünk, hogy naponta szemünkkel látjuk az ellenkezõjét. A tény az, hogy a II. Világháború még nem ért véget. Folyamatosan tart 39-tõl. Azóta nem volt olyan év, hogy valahol ne lett volna háború. Hogy azok csak törzsi, meg bel-, meg polgárháborúk voltak? Lehet, de volt bennük egy közös: csekély kivétellel mindegyiket az Amerikai Egyesült Államokban szervezték és legalább az egyik harcoló felet õ látta el fegyverrel. Mint ahogy a II. Világháborút is ott fõzték ki, és õk segítették hatalomra mind a bolsevizmust, mind a fasizmust. Emellett egymaga több mint 20 országot bombázott a békekötés óta. Némelyiket többször is. Amerika tehát, amerikai szokás szerint, csak aláírta a békeszerzõdést, de nem hagyta abba a háborút. Most pedig 50 éves háborút prófétál. Az ember Magyarországon csak szomorúan nevetni tud azon, hogy ezt a háborút Bush a berlini parlamentben mondott beszédében „békeharcnak” nevezte. A következõ talán az lesz, hogy a NATO „Béketáborrá” válik, miközben védelmi szövetségként már szervezi a támadó haderejét. Szóval folytatódik a békeharc, csak most már nem a „nagy és legyõzhetetlen Szovjetunió” vezetésével. Nem is a proletáriátus gyõzelméért, hanem sokkal magasztosabb célért, hogy a „Jó”, azaz Amerika, új szt. Mihály arkangyalként legyõzze, és rabbilincsbe verje a „Gonoszt”, azaz a világot, benne természetesen minket is. Több mint 20 éve Vietnamban láttam egyszer egy kiállítást. Egyetlen dolog maradt meg az emlékezetemben: a koreai háborúban az amerikaiak több tonna bombát dobtak le, mint a második világháborúban valamennyi harcoló fél összesen. A vietnami háborúban pedig többet, mint a világháborúban és a koreai háborúban együtt. Ebbõl érzékelni lehet, hogy mekkora, magánkézben lévõ ipari kapacitás érdekelt a bombagyártásban és hogy ez mekkora üzlet lehet az érdekelteknek. (A háborúban 55 000 amerikai és több millió vietnami halt meg.) Tehát bombázni kell! Az afganisztáni háborúval kapcsolatban Donald H. Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter tartott egyszer egy nemzetközi sajtótájékoztatót. Az egyik újságíró (biztos, hogy nem magyar volt, mert ha ezt meg merné tenni, rögtön kirúgnák az amerikai-magyar jókapcsolatok megmérgezése miatt) felvetette, hogy értesülése szerint az amerikai bombázók úgy jönnek vissza a bevetésekrõl, hogy bombáikat nem dobják le, mert nincs már célpont, már nincs mit bombázni. Mire Rumsfeld indulatosan kifakadt: ”Hogyhogy nincs célpont? Afganisztán maga a célpont!” A tudósítás szerint az összes újságíró harsogó nevetésben tört ki, pedig Rumsfeld igazat mondott. A háborúnak csak az egyik célja, hogy Közép-Ázsiában az uralmat megszerezzék. A másik, hogy a bombasilók kiürüljenek. Mert akkor lehet az adófizetõk pénzén új megrendeléseket adni, hogy a bombagyártók, köztük a két Bush is, apa és fia, meg a pereputty, tovább gazdagodjanak.

jó ha figyelünk

A bombasilók megint tele vannak, tehát bombázni kell! És bombázni is fognak. De hogyan értékeli mindezt korábbi, jobboldali és nemzeti kormányunk nemzeti minisztere, Matolcsi György? „Az USA nem katonai, hanem kereskedõ, üzleti, pénzügyi hatalomként terjesztette ki befolyását az egész világra. Kezdettõl kereskedni és befektetni kívánt, új piacokat szerezni. Nem tudott korlátlanul terjeszkedni, amíg zárt birodalmak, befelé forduló rendszerek mûködtek a világban, ezért a politikai és a piaci szabadság, a „nyitott társadalom” (nem soros György jut errõl az eszükbe?) egyszerre a fõ értéke és érdeke. Az a szabadság, amely akár erõvel is felnyitja a zárt rendszereket, és ez által létre jöhet a szabad kereskedelem, az árúk, a szolgáltatások és a tõke szabad áramlása.” Ugye, milyen szépen hangzik? Matolcsi elvtárs jól felmondta a Soros tanfolyamon tanult szemináriumi leckét, és a hajdani párttitkárok mintájára csak arról az apróságról feledkezett meg, hogy az „amerikai szabadság” százezer tonnákban mért bombamennyiségekkel és milliók legyilkolásával „töri fel a zárt rendszereket” és nem a szabad kereskedelmet, nem az árúk és szolgáltatások szabad áramlását valósítja meg, hanem a legdurvább monopolkapitalizmust, amit magántulajdonon alapuló bolsevizmusnak is nevezhetnénk. (Érdemes volna az egész Matolcsi dolgozatot – Gyógyító és gyógyuló Magyarország - idézni, mert ahhoz hasonló ájult csodálatot, amelyet õ Amerika iránt tanúsít, csak a Rákosi korabeli, a Szovjetuniót magasztaló brossurákban lehetett találni.) A szövegbõl ítélhetõen Matolcsi György is egyetérthet a hajdani amerikai külügyminiszterrel, Allbright-tal, aki egy válrándítással intézte el, amikor szemére vetették félmillió iraki gyermek halálát. A „jó ügyért”, a szoclib-SorosMatolcsi féle „nyitott társadalom” megteremtéséért áldozatokat kell hozni – a szegényeknek, kicsiknek és gyengéknek, hogy másvalakiknek, a gazdagoknak, a hatalmasoknak és az erõseknek haszna legyen belõle! Ez a globalizáció etikája. Ez a Bush által meghirdetett, ahogy õ mondta a jóhiszemû és vallásos emberek megtévesztésére és az érdekei mellett való mozgósítására, „a szabadságot, a demokráciát és a jólétet fenyegetõ Gonosz” elleni háború igazi célja. Ha ez kell nekünk, szavazzunk az EU-ra, és küldjük a fiataljainkat Afganisztánba, Irakba vagy bárhová, ahol az amerikai nagyvállalatok érdekei kívánják, ártatlanokat ölni és meghalni." Az embereket nem zavarja, hogy egy ilyen Matolcsi a Fidesz fõ gazdasági szakértõje. Nem veszik észre és nem háborítja fel õket, hogy ezt a Busht hívta meg Orbán 56. ötvenedik évfordulójára. Nem veszik észre és nem értik, hogy bûnrészesek vagyunk Faludzsa szétbombázásában. Fölmentik õt a magyar föld eladásának a hazaárulása alól és megértik, hogy Románia EU csatlakozása mellett szavazott. Ez az, ami igazán hátborzongató, nem a Gyurcsány. Széchenyi szerint minden népnek olyan kormánya van, amilyet érdemel. Mi ezeket érdemeljük. Befejezem a dohogást. Csak az idõnk megy vele. Csöröge, olykor Röcsöge

11

A postavezér cenzúrázni akart Magyar Nemzet – Muray Gábor – Nedbál Miklós Botrányos, a kádári idõkre emlékeztetõ pillanatokat éltek át tegnap az Uránia Nemzeti Filmszínház vendégei, amikor Szabó Pál, a Magyar Posta vezérigazgatója személyiségi okokra hivatkozva le akarta tiltani Dárday István és Szalai Györgyi Falurombolás címû filmjének vetítését. A falusi kis posták megszüntetésérõl szóló, a jelenlegi kormányzat kistelepüléseket sanyargató politikáját olykor kemény kritikával illetõ filmet csak a vezérigazgató ügyvédjével való egyeztetés után tudták levetíteni. A „hatalom“ cinizmusát jellemzi, hogy – bár korábban is megtehette volna – csak a vetítés napján, röviddel a bemutató elõtt akarta letiltani a dokumentumfilmet. A kis híján botrányba fulladt vetítésen részt vettek a filmben érintett települések polgármesterei is, akik a bemutató utáni vitán hangsúlyozták, hogy nem a postáról van szó, hanem egy jelenségrõl; nem kifejezetten a mobil postával van gondjuk, hanem azzal, hogy a kistelepüléseket érintõ döntéseket a megkérdezésük nélkül hozzák. A mobilposta-szolgálat Magyarországon 2003 után indult útjára. Mint azt Májer József, Bodrogkeresztúr polgármestere, a Zempléni Településszövetség elnöke lapunknak elmondta: a Magyar Posta nem kérdezte meg a hatszáz lélekszámúnál kisebb települések véleményét arról, hogy az állandó postákat bezárják-e. Ezt a településszövetség elnöke alkotmányos diszkriminációnak látja. „Mi többször leültünk a posta képviselõivel tárgyalni, elmondtuk kifogásainkat, ám a válasz az volt, hogy nincs döntési jogkörük, s majd továbbítják észrevételeinket. Döntés persze nem született“ – mondta Májer József. Hozzátette, nem a postával való hadakozásukról szól ez a film, hanem a negatív diszkriminációról, amivel a kormányzat a kistelepüléseket sújtja. A 2006-os költségvetés normatív számainak ismeretében Májer József leszögezte, még tovább szûkül az életterük, a kistelepülések támogatása 15-20 százalékkal csökken. „Ahelyett, hogy az aprófalvakat segítenék, hogy igye-

12

kezzenek helyben tartani a fiatalságot, elsorvasztanak minket. Vajon a demokrácia létszámfüggõ?“ – tette fel a kérdést Májer József. Dárday István, a film rendezõje úgy látja, Szabó Pál véleménye, hogy õ nem akar ebben a filmben szerepelni, az õ számára a legkárosabb, hiszen megakadályozza, hogy a nézõk a véleményét meghallgassák. A Falurombolás címû dokumentumfilm elsõ részét egyébként már vetítette a Hír Televízió.

Fõszerepben a kis- és nagyjátékfilmek Az elsõ napok után a dokumentumfilmes szakemberek nagy vonalakban értékelték a versenyben szereplõ filmeket, s már csütörtökön elkezdõdtek a nagyjátékfilmek, illetve a kísérleti és kisjátékfilmek vetítései is a szemlén. Szakmai fórumot a versenyben szereplõ dokumentumfilmekrõl a szemle második napján tartottak. Elõkerültek a dokumentumfilmes szakma egyre súlyosbodó problémái is: a hátrányos megkülönböztetés a játékfilmekkel szemben mind a támogatás, mind a terjesztés tekintetében. Csütörtöktõl már elsõsorban a játékfilmek, illetve a kisjátékfilmek kerültek a figyelem középpontjába. A nagyjátékfilmek versenyében 24 alkotás szerepel, ezekbõl nyolc filmet már be is mutattak a hazai mozik. A napokban derült ki: Szabó István Rokonok címû filmjét elõbb mutatja be az InterCom, közlésük szerint azért, mert a „filmszemle ünnepélyes megnyitóján hatalmas sikerrel vetítették Szabó István új filmjét. A nézõk köreibõl érkezõ pozitív visszhangok csak növelték a filmet övezõ érdeklõdést. Ezért a filmet forgalmazó InterCom úgy döntött, a szakmában szokatlan lépéssel, szinte az utolsó pillanatban megváltoztatja, egy egész hónappal elõre hozza az országos bemutatót“. A Rokonok így február 9-tõl kerül a mozikba. Ebben azért közrejátszhatott Szabó István ügynökmúltja – illetve most már másoké is -, amely miatt sokan „kémszemleként“ beszélnek a rendezvényrõl. Forrás: Nemzeti Hírháló

jó ha figyelünk

Vannak, akik úgy akarják elvenni kedvünket a cselekvéstõl, hogy azt hajtogatják, nem érdemes semmit tenni, hiszen minden már amúgy is, ahogyan flaszter-szagúan mondják, le van vajazva. Hogyan is tudna egy kis ország, vagy egy párt azok ellen menetelni, akiknek roppant nagy a hatalmuk. Az unióval, Washingtonnal, netán az egész nyugati világgal szemben. Sajátos módon az eleve levajazást még olyanok is elhiszik, akik pártot vezetnek. Márpedig, ha minden le van vajazva, akkor egyáltalában miért lenne érdemes politizálni és tenni valamit? Csak a megélhetés miatt? Mert ha igazuk lenne azoknak, akik szerint amúgy is minden le van zsírozva, akkor az ezt hangoztatók is csak bábok, akik végrehajtják a hatalmasok írt és íratlan parancsait, és nem lenne érdemes politizálniuk. Csakhogy mindez kifogás, tehetetlenségük megindoklása. Amúgy meg a tétlenségre ösztönzés a gyávák sajátossága. Nézzünk néhány példát, és vizsgáljuk meg, vajon tényleg le vannak-e zsírozva a dolgok. Ausztria néhány évvel ezelõtt megvédte azt a koalíciót, amelyet az osztrák nép szabadon, és demokratikusan választott meg. Az Európai Unió diplomáciai bojkottot hirdetett Bécs ellen, Bécs viszont kitartott, és gyõzött, egész Európával szemben. Az olasz Berlusconit korábban, kormánya megalakításakor fasisztának és szélsõ-jobboldalinak nevezték, ez Berlusconit nem érdekelte, és láss csodát, ma már egykor legdühödtebb ellenségei is kö-

jó ha figyelünk

Lovas István jegyzete zép-jobboldalinak nevezik kormányát, noha a koalíciója megalakítása óta az egy jottányit sem változott. Nemrégiben Lengyelország választott magának olyan kormányt, amelyet a világsajtó nagy része jobboldali populistának nevez, de a lengyeleket ez nem érdekelte, sõt, lefejezték azon, egykori kommunista titkosszolgálatokat, amelyekhez nálunk egyetlen ujjal nem mertek nyúlni immár 16 éve. Horvátországban lobog az egészséges horvát hazafiság lángja, akár a balti országokban, ahol a legerõsebb brüsszeli nyomás ellenére is, igencsak kemény feladatokat kell teljesíteniük az ott élõ oroszoknak állampolgárságuk megszerzésére. De menjünk jóval távolabbra. A Karib-tenger gusztustalan diktatúrája, Kuba 1957. óta a világ legnagyobb hatalmának, az Egyesült Államoknak. Noha a floridai-kubai emigráció azóta is minden évben megjósolja Fidel Castro végét, a havannai diktátor már ki tudja, hány amerikai elnököt élt túl. Jóval délebbre, Argentínában nem is olyan régen választottak elnököt, aki a rettegett nemzetközi valutaalap ellen menetelve húzta ki országát abból az iszonyú csõdbõl és nyomorból, amelybe e washingtoni alap diktátumai taszították koldussá téve az egész argentin társadalmat. Ma Argentína gazdasága a populistának nevezett Nestor Kirchner vezetésével évente 10 százalékkal bõvül.

De Venezuelában olajmezõket államosítanak vissza, Bolívia pedig földgáz kitermelésével kívánja ugyanezt megtenni. Dél-Amerika egészében országról országra, Brazíliától Uruguayig választanak olyan kormányokat, amelyek a mindent privatizálni akaró, az állam szerepét visszaszorítani igyekvõ neoliberalizmus ellen lépnek fel. A közel-keleten, az iszlám világában az amerikaiak által kierõszakolt demokratikus szavazás eredményeként is olyan kormányokat választ magának a nép, amelyek éppen azoknak tetszik a legkevésbé, akik e választásokat szorgalmazták. Legyenek azok a gyõztes Irán-barát, vallásos síiták a megszállt Irakban, vagy az az Irán, amely szinte az egész világgal dacolva ragaszkodik atomkísérletei folytatásához. Vagy itt van a héten a palesztin választásokon a nyugat által terroristának bélyegzett Hamász gyõzelme, amelyet azért választottak meg, mert a palesztinoknak elegük van 38 év megszállásból és megaláztatásból. Egy biztos, mondták. Rosszabb nekik már nem lehet. És fütyültek az egész világra. Az egész világon a hatalmas Kínától az apró, de dúsgazdag Szingapúrig, példák tucatjai mutatják, hogy hosszú távon sikeresebb lehet a világ ellen menetelni, mint ölbe tett kézzel siránkozni. Mindehhez csak egyetlen dologra van szükség: bátorságra. Nem pedig szánalmas nyöszörgésre, amelyet rosszul értelmezett kompromisszumkészségként cicomáznak fel gyáva politikusok. Forrás: Magyar Rádió

13

Kettészakadt az ország, két Magyarország van, árkok szabdalják az országot – gyakori megállapítások ezek manapság. És feltétlenül pontosak. Csakhogy nem új keletûek. A szembenállás, a két Magyarország több mint ezer esztendeje kíséri történelmünket. Ha így nézzük, csoda, hogy még vagyunk. Ám az árkok betemetésére mindmáig csak tétova kísérletek történtek, s azok nem jártak sikerrel, illetve csak idõleges eredményekrõl lehet beszélni. A frontvonalak ugyanis átjárhatatlanok, a jelenlegi közjogi berendezkedés pedig eleve magában hordozza az ember alatti létet, a szétdaraboltságot, a magatehetetlenséget. Szívország és Gyomorország ádáz küzdelmének nem látni a végét. „Árpád és Zalán, Werbõczy és Dózsa”, vázolta fel a történelmünkön végighúzódó kettõsséget József Attila. És folytathatnánk a sort: Koppány és István, a Hunyadiak és a Cilleiek, Ferdinánd és Szapolyai, kurucok és labancok, Széchenyi és Kossuth, Tisza és Károlyi, az utolsó töltényig hazájukat védõk és a muszkavezetõk, az ötvenhatosok és az ötvenhetesek, akik ezerszám tapsoltak a szabadságharcunk leverését követõ elsõ május elsején a kacsingatós gyilkosnak. Szétdaraboltattunk, s nemcsak a szó legszorosabb értelmében Trianonban, hanem lelki és szellemi értelemben is. A magyarok fele mára megszûnt magyarnak lenni, közönséges gyomoringerek vezérlik õket, beolvadtak a „termelj és fogyassz” körforgásába, amely végsõ soron nem egyéb, mint anyagcsere. Ez az a tömeg, amely lakosságról beszél (Horn Gyula kedvenc szavajárása – A szerk.), amelynek semmit nem mond a magyarság, a történelmi hivatás, a hosszú távú nemzeti cél. Ezt a tömeget nem érdekli a jövõ, csak a ma és a holnap, az, hogy hány cubák fekszik a mûanyag tányéron, s hány üveg sörtõl lehet elégedetten beleböfögni a világba. E tömeg nem egyéb egy hatalmas kiterjedésû, ide-oda hömpölygõ masszánál. Mintha csak egy latrinába pillantanánk. És ha valaki segítõ szándékkal a kezét nyújtja e masszának, alantról csak durva káromkodás hallatszik, s köszönet helyett a segítõ kéz tulajdonosát is igyekeznek a förtelmes mélybe rántani. E massza valamiféle szocializmust akar, mert akkor munka nélkül is eltartja az állam. Vagyis törvényesen élõsködhet. E massza szerint az államnak az a dolga, hogy egyfelõl ne szóljon bele semmibe, másfelõl mindent intézzen el helyette. E massza a mennyiség, a színvonaltalanság képviselõje. Egyedei nem írnak, nem olvasnak és fõleg nem gondolkodnak el saját életük alapvetõ kérdésein. Persze a latrina mélyén hömpölygõ massza már nem kérdez. E massza 14

nemhogy mer, de egyenesen akar kicsi lenni, mert másra nem képes. „Vagyok, mivé terveznek: munkaerõ- portéka, perverzebbnél perverzebb programoknak játéka” – énekelte 1987- ben a honi punkmozgalom egyik meghatározó együttese, a nemes egyszerûséggel csak Qss névre hallgató formáció, s a szöveg nagyon is ráillik e masszára. E masszából élnek a bulvárlapok és a gagyitévék, gagyirádiók. Nekik szólnak az olyasféle reklámok, hogy „táncolj a mobiloddal!”, nekik szólnak azok a „hírek”, hogy különbözõ „sztárok” (akiknek még a lelõhelyét is kínos tudni jobb körökben) kivel, mikor, hol, hogyan és mit csináltak. Ez Kádár népe, Gyõzike népe, az „Anyám Katus” népe. A „zabálj és fizess!” népe. Rájuk épít a „beach house”, a plázsnak nevezett Duna-parti mûpálmafás giccs. Ez az a massza, amelynek a nemzeti ünnep csak egy újabb munkaszüneti nap, egy újabb alkalom a detoxikálóba kerülésre. És õk azok, akik gyûlölködõ üzeneteket küldenek a „Magyar” ATV újságíróklubjának adása idején, jelezve, hogy beépült tudatukba a méreg, amit Dési János, Mészáros Tamás, „Bolgár” György, Avar János és a hasonszõrû politikai rágcsálók terjesztenek. E rétegnek, Gyomorországnak muzsikál a szocialista-liberális nagyzenekar, nekik szól az az elviselhetetlenül giccses és hamis operett, amelyben Gyurcsányok (tényleg, hány napja is nem tudjuk, ki az a Gyurcsányi, aki segít a brókerbotrány érintettjeinek?), Lendvaik, Hiller Boborjánok, Gusztos Péterek, Ungár Klárák, Kende Péterek, Nyakó Istvánok, Újhelyi Istvánok és hasonló színvonaltalan, ócska csepûrágók hánynak bukfencet, cigánykereket a háttérben halkan dübörgõ keleties beütésû, monoton ritmusra. Õk azok ugyanis, akik Gyomorországot Gyomorországgá züllesztették. Megfélemlítéssel, ígérgetéssel, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzésének elterjesztésével és erõsítésével. Apránként, szívósan csúsznak-másznak elõre, mindennapi kis gyõzelmeket aratva, földharcra kényszerítve és ezzel némileg magukhoz hasonlítva azokat, akik megkísérelnek fellépni ellenük. Zsinatolnak a zsizsikek, ezek a leginkább valamilyen genetikai mutáció miatt óriásira nõtt rovarokra emlékeztetõ csepûrágók, sebeket tépnek fel, sót szórnak bele, és újabb sebeket ütnek, hogy a méreg mielõbb elérje a szívet. A nemzet szívét. Mert bár itt is, ott is üszkösödik a test, a szív még ép. Erre vadásznak a zsizsegõ rovarok. A szív ugyanis a másik Magyarországé, Szívországé. Azé az országé, amelynek polgárai nem masszát alkotnak, hanem felelõs polgárok közösségét. Ez a közösség tudja,

hogy az élet a gyomorhorizonton túl terjed, sõt ott kezdõdik igazán. Ez a másik Magyarország nem lakosságról beszél, hanem nemzetrõl. Számára az emberek EMBEREK, nem csupán statisztikai adatok. E másik Magyarország a latrinából zúduló jelentõl függetlenül az örök Magyarország. Amelynek a makro- és mikrogazdasági mutatóknál, az adószázalékoknál és a tarhonya zsíros szaftjánál fontosabbak az efféle fogalmak: becsület, igazság, haza, nemzet, család, történelmi hivatás. Ennek a Magyarországnak a Kárpát-medence nem vadászterület vagy véletlenszerû élõhely, hanem szülõföld és haza, ahol nem enned, innod, hanem élned, halnod kell. Ez a másik Magyarország, Szívország mer, sõt akar nagy lenni. Mer tervezni, és tudja, hogy nem õ a világ közepe, a silányságában túlméretezett ego, hanem az örök magyar történelmi hivatás jelenkori hordozója és letéteményese. Ez a másik Magyarország tudja, hogy Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Drávaszögben, Muravidéken, Õrvidéken is magyarok élnek, akik elszakíthatatlanul hozzánk tatoznak. Szívország tudja, hogy felemelkedni csak együtt lehet. „Emeljük fel szívünket!” – szól a liturgia szövege, és ez a másik Magyarország, a „haza a magasban” ekként is cselekszik. „Mert a haza nem eladó, ezüstpénzre sem váltható!” – énekli a kárpátaljai Credo együttes Horváth Sándor versét. Szívország és Gyomorország elkeseredett polgárháborúja vagy ezer éve tart, és ki tudja, még meddig. Az árkok betömhetetlenek, a kiegyezés lehetetlen. A drágakõ nem egyezkedhet a bélsárral, az élet nem köthet alkut a halállal. A képzeletbeli függõleges tengelyen mozgó tudatos ember, aki szerves nemzeti közössége hasznos tagja, nem idomulhat a vízszintes tengelyen mozgó masszához. Ezért alapvetõen téves politika az, amely ennek a masszának udvarol, s a szívre vadászó ellenségnek tesz gesztusokat. Gyomorország gesztusait alkalmazzák. E gesztusok viszont elviselhetetlenek Szívország számára. Ezt világosan megfogalmazta az utolsó nagy reakciósnak is nevezett meghatározó konzervatív gondolkodó, báró Julius Evola: „Valójában a többséget, amely mentes bármiféle megszorítástól és minõségi kikötéstõl, csak az alacsonyabb társadalmi rétegek alkothatják; és ahhoz, hogy valaki megkaparintsa e rétegeket és szavazatik révén hatalomra kerüljön, mindig azt az egyetlen nyelvet kell beszélnie, amelyet ezek megértenek. Azt kell elõtérbe helyeznie, ami leginkább érdekli õket, vagyis a legdurvább, leganyagibb és legilluzórikusabb érdekeket. Mindig ígérnie kell, és sohasem szabad követelményeket állítania. Ezért minden demokrácia elvileg az immoralitás iskolája: jó ha figyelünk

támadás az igazi politikai osztály méltósága és belsõ tartása ellen.” A masszával történõ kiegyezés tehát szükségszerûen hasonulást, aszimilációt jelent, ami Szívország végét jelenti. Tévúton jár, aki ilyesféle „megoldásokon” töri a fejét. Persze a közvetlen pártpolitikai csatározásokban idõnként elkerülhetetlen pragmatikus megfontolásokból lemenni kutyába. De hosszú távon ez a taktika visszájára fordulhat. A jelenlegi helyzetben egyetlen út tûnik járhatónak. A latrinákat, a kanálisokat légmentesen le kell zárni, a veszélyes hulladéknak pedig betonszarkofágban a helye. Ez a politikai cselekvés szintjén azt jelenti, hogy a masszának nem udvarolni kell, hanem parancsolni.

Nem az amorf masszát, hanem Szívországot kell totálisan mozgósítani, a nek megfelelõ gesztusokkal. Egyedül Szívország képes fertõtleníteni a megmérgezett, üszkösödõ, a céltalanság és a kilátástalanság béklyójában vergõdõ Magyarországot. És akkor megtörténhet a csoda, s a massza visszaváltozhat azzá, ami eredetileg volt: a nemzet szerves részévé. Szívország ismeri önnön felelõsségét, tudja, hogy a magyar történelmi hivatást, a Kárpát-medence egységbe rántását csakis az öncélú, szociálisan méltányos, szerves magyar nemzeti állam tudja betölteni. Az öncélú magyar nemzeti állam pedig csakis Gyomorország, mint politikai tényezõ kirekesztésével, politikai karanténba

zárásával és a halálszagú operettet elõadó csepûrágók végsõ kiiktatásával valósítható meg. A kommunistákat minden rendû és rangú sleppjükkel együtt agyagba kell döngölni. A 2006-os országgyûlési választások tétje az, hogy Szívország számára megmarad-e a remény egy valódi életpárti fordulatra, vagy Gyomorország kihömpölyög a latrinából, bemocskolva és megfojtva mindent, ami szép, jó, igaz, nemes. A tét az, hogy meg tudjuk-e tenni a kezdõ lépéseket a magyar paradigmaváltás felé. Szívországnak tudnia kell, hogy a háború immár totális. Életrõl és halálról van szó. Forrás: Ágoston Balázs, Demokrata

Havas kötelezõ biztosítást reklámozott, pedig politikai mûsort vezet, ezért minden olyan adót megbírságolhatnak, ahol lement a hirdetés. Az ORTT megbüntetné szinte az összes magyar televíziós csatornát, amiért tavaly novemberben és decemberben sugározták azt a reklámot, amiben Havas Henrik kínálgatott kötelezõ gépjármûfelelõsség-biztosítást. Az Országos Rádió és Televízió Testület álláspontja szerint ugyanis törvénysértõ olyan televíziós személyiség reklámban való szerepeltetése, aki feltûnik politikai hírmûsorokban is, Havas Henrik pedig a Mokkában néha politikáról is beszélget. A MÁV Általános Biztosító Egyesület reklámszpotja az ORTT álláspontja szerint sérti a Rádiózásról és Televíziózásról szóló törvény tizedik paragrafusának negyedik bekezdését, ami kimondja, hogy „A mûsorszolgáltató híreket közlõ és idõszerû politikai tájékoztató mûsorszámokban rendszeresen szereplõ belsõ és külsõ munkatársai sem képben, sem hangban nem jelenhetnek meg reklámban és politikai hirdetésben“ A hirdetésben egyébként Havas Henrik Szulák Andrea társaságában próbálja átcsábítani az államvasutak biztosítójához az autósokat. SENKI SEHOL SOHA? Az ügyben szinte az összes televíziós csatorna érintett lehet, hiszen a reklám az országos adókon és a kábeltelevíziókon is ment. Csak azok az adók úszhatják meg az ügyet, amelyek nem Magyarországon vannak bejelentve, így nem terjed ki rájuk az ORTT hatásköre. Ilyen például az Angliából sugárzó Viasat3 és a Romániában bejegyzett Cool. Az általunk megkérdezett, név nélkül nyilatkozó televíziós szakemberek szerint viszont a törvénybõl nem egyértelmû, hogy a tiltás minden csatornára vonatkozik-e, vagy jó ha figyelünk

csak arra az adóra, ahol a médiaszemélyiség politikai mûsort készít, vagy vezet. Ha helyes az ORTT értelmezése, akkor ezentúl a csatornáknak ellenõrizniük kell, hogy a hozzájuk érkezõ reklámszpotokban feltûnnek-e olyan szereplõk, amelyek más adókon politikai mûsorokban is láthatóak. MÉG MEGFONTOLJÁK „Az ORTT eddig csak nyilatkozattételre hívta fel az ügyben érintett televíziós csatornákat, a végsõ döntés csak két három héten belül várható“ – nyilatkozta kérdésünkre Vékony Éva, az ORTT szóvivõje, aki ennél többet nem akart elárulni a folyamatban lévõ ügyrõl. „Mi a médiahatóság kérésére elküldtük a hivatalos álláspontunkat. Az ügy lezárulá-

sáig azonban nem szeretnénk nyilatkozni az esetrõl“ – mondta el lapunknak Lóránt Gergely, a Tv2 pr- és marketingvezetõje. Hasonló esetben egyébként egyszer már járt el a médiahatóság, amikor Pallagi Ferenc miatt vizsgálódott. a Blikk fõszerkesztõje akkor újságját ajánlgatta a Danubius Rádió mûsorán, annak ellenére, hogy a Nap-Kelte állandó mûsorvezetõje. Ebben az esetben az ORTT az MTV-t figyelmeztette, hogy mûsorszolgáltatásában rendszeresen szereplõ belsõ és külsõ munkatársaival olyan szerzõdést kössön, amely kizárja, hogy õk mûsorszolgáltatónál reklámban megjelenhessenek. A Testület akkor nem állapított meg törvénysértést a reklámot közlõ mûsorszolgáltatóval szemben. Forrás: Index

15

ogatott volna a kis pártokra leadott úgynevezett „elveszett szavazatokkal“, akkor ma nemzeti kormánya lenne az országnak! Ha a Fidesz komolyan gondolja a jelenlegi hatalom menesztését, akkor kis rásegítéssel, külsõ vagy belsõ támogatással a polgári-nemzeti kormány megalakítható! Matematika: ha a Fidesz-szavazók az elsõ fordulóban 1-2%-ot átadnak, akkor a második fordulóban visszakapnak tõlünk 5%-ot, a közös ellenfél legyõzése érdekében! Nézzünk errõl egy szemléltetõ táblázatot:

Most, miután az MDF vezetõsége nyíltan bejelentette, hogy elképzelhetõnek tartja az MSZP-vel való szoros együttmûködést, leegyszerûsödött a politikai képlet. Nem maradt a jobboldalon egyetlen potenciális szövetségese sem a Fidesznek, csak a MIÉP-Jobbik-Kisgazda összefogás. Nem vezet más irány a nemzeti megmaradás kormánya felé, mint a HARMADIK ÚT! A változás csak együtt sikerülhet! A nagy összecsapás elõtt azonban emlékezzünk, ne feledjük el a múlt keserû tanulságait! Nehéz ezt kimondani, de a Gyurcsány-kormány a Fidesz szûklátókörûségének eredménye! A 2002-es választások elsõ fordulójában az 5 685 655 szavazatból a MIÉP 245 326 szavazatot kapott. A bûvös 5% átugrásához tehát, mintegy 40 000 szavazat hiányzott. A 12 000 szavazókörzetet figyelembe véve, ha mindegyikben csak 4 darab (!!!) plusz szavazat kerül át hozzánk, akkor az eredmény 293 326 szavazat. Ez 5,15%-ot eredményezett volna és a haza megmenekül! Mint érdekesség: a parlamentbe került törpe terrorpárt (Fábry Sándor minõsítése!), az SZDSZ a végsõ összesítés szerint (a két fordulóban együtt) 5. 07%-kal 19 mandátumot szerzett, amihez nem kell kommentár! Ne feledjük: A Fidesznek jelenleg több képviselõje van az országgyûlésben, mint a kormányzó MSZP-nek, mégis a törpe ter-

16

2002. FIDESZ 49% + MIÉP 4% = 53% VESZÍTETTÜNK! 2006. FIDESZ 48% + MIÉP-JOBBIK 5% = 53% NYERTÜNK!

rorpárt segítségével õk regnálhatnak! Azt, hogy a dolgok mai állása szerint a Fidesz most több mint 50% mandátumot szerez, ép ésszel senki sem gondolhatja. A jelenlegi polgári álláspont tehát Gyurcsányék malmára hajtja a vizet, katasztrofális kényszer helyzeteket idézhet elõ! Ha a polgári párt az elmúlt választási kampányban nem heccelt volna a MIÉP és a nemzeti radikalizmus ellen, illetve nem ri-

Ugye milyen egyszerû? A Fidesz szavazók tudatos viselkedése a mérleg nyelvét a nemzeti oldal javára billenti és akkor a HARMADIK ÚT által képviselt nemzeti érdekvédelem bekerül a parlamentbe! Akkor ismét Orbán Viktor a miniszterelnök! Ellenkezõ esetben marad az SZDSZ támogatását élvezõ Gyurcsány, és az ország évtizedekre elveszett! Most minden a jobboldali választók tudatosságán és bátorságán múlik! Most az ország jövõjére szavazzanak, ne szûk pártérdekekre! Most az eszükre hallgassanak, ne a szívükre! Írjanak történelmet! A Harmadik Úton hazánk megmenekül! Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke

jó ha figyelünk

Racionális érveket nélkülözõ, csak a médiaháború fogalmával leírható támadást intézett a Népszabadság január 26-ai száma a közrádió ellen. A napilap belsõ problémái is megérnének egy cikket, erre sajnos nem futja a szerkesztõség erejébõl. A Népszabadság fél oldalt áldozott a közszolgálati Kossuth rádió hírmûsorai bírálatának. Nem is akármilyen tónusban: A Magyar Rádió hírmûsorai elavultak: nem tudják felvenni a versenyt a kereskedelmi rádiókkal, kevés a fiatal hallgatójuk is. Késedelmes információszolgáltatás, követhetetlen szerkezet, a belpolitika aránytalan túlsúlya jellemzi a Krónikákat, és sok a politikai elfogultság. Szürke, unalmas, változásra érett Magyarországot állítanak a hallgatók elé. Szóval változásra érett a Krónika. Sajnos valami azt súgja nekünk, hogy ez nem a szerzõ (Gyõrffy Iván), és nem is a szerkesztõség üzenete. Máshonnan jön ez a hang, föntebbrõl… Egyébként nem is lenne baj, ha a cikk érdemi bírálatot tartalmazna. Ám a „tényszerûség” kimerül olyasféle megállapításokban, hogy A Krónika gyakran elfogult, országképe sablonos és elszomorító: tehetetlen kormányzat, marakodó politikai pártok, az elemek állandó fenyegetése, események és hírek unalmas körben forgása. A legkonkrétabb pedig: az egykori tévéhíradós Papp Endre krónikás mûsorvezetõként a január eleji gázárvitából kizárólag azt szûrte le, hogy a magyarok drágábban veszik az importgázt, mint az ukránok. Az isten szerelmére: mit kellett volna „leszûrnie” – hogy olcsóbban vesszük a gázt? Vagy hogy pártunk és kormányunk a helyzet magaslatán áll? Papp Endre egy evidenciát mondott ki. Hírmûsorokban megesik az ilyesmi, naponta százszor. Most egy összefüggés gyanánt megidézett kritikai elem: Miközben a rádióhallgatók többsége az országos kereskedelmi adókat (Sláger, Danubius) vagy a hálózatos rádiókat (Juventus, Rádió 1) hallgatja, és egyre jobban elõretörnek a helyi médiumok, a közszolgálati rádió a hírversenyben is kezd lemaradni. Bár a közrádió vezetõ csatornájának, a Kossuth rádiónak még mindig viszonylag jelentõs a hallgatottsága, már csak a rendszerváltáskor élvezett elõny és hitelesség maradékain õrködik. Míg a Danubius és a Sláger Rádió heti elérése a teljes népesség körében 38-40 százalék körül mozog, addig a Kossuth 25, a Petõfi 20 százalék körüli heti hallgatottságot tud felmutatni, a komolyzenei-kulturális adóként mûködõ Bartók hallgatottsága pedig 1 százalék (Szonda Ipsos – GfK Hungária, 2005. november). Egy átlagos napon a Kossuth rádió a reggeli és a déli Krónika hírösszeállításai idején könyvelheti el a legtöbb hallgatót (a csúcs körülbelül a teljes népesség 9 százaléka). Ugyanakkor a közrádió sávjai a fiatalok és középkorúak körében kevésbé népjó ha figyelünk

szerûek: a Kossuthra és az elvileg fiatalosabb hangvételû Petõfire hetente csaknem ötödannyian kapcsolnak, mint a piacvezetõ kereskedelmi csatornákra. A 18 és 49 év közötti korosztály még a kisebb helyi rádiókat is jobban preferálja a közrádiónál. Kétségbeejtõ, hogy az fáj a Népszabadságnak, ami a magyar társadalom és média megannyi normális fejleménye. Igen, a kereskedelmi adók a népszerûségre hajtanak, a közszolgálat viszont nem. Hála Istennek, a társadalmi derékhad mindinkább ráébred a helyi média hasznosságára, és „hazamegy”, azaz saját tájegységének adóját hallgatja. Így van ez jól. Ellenben a „hazamenetel” külön rosszpont a Krónikának: a Kossuth rádió hírmûsorai számára a Kárpát-medencén kívül alig van élet. A krónikák egyheti adását figyelve elõfordult olyan is, hogy egy hírblokkban háromszor annyi belföldi, mint külföldi hír szerepelt. Utóbbiak ráadásul mind rövid hírek, míg a hazai események hosszabb összeállítások formájában jelentek meg. A külföldi tudósítók anyagait legtöbbször akkor használják fel a szerkesztõk, ha Magyarországot közvetlenül érintõ ügyekrõl (például az ukrán- orosz gázvitáról) esik szó. Az tehát a Krónika bûne, ami a józan ész és a médiatörvény szerint is a legfõbb kötelessége: a magyar adófizetõk pénzén a magyarországi élettel kapcsolatos, azt segítõ, az itt élõket eligazító üzeneteket tesz közzé. Vajon miért kellene nekünk szváziföldi híreket hallgatnunk a mi rádiónkon? Még fokozható a hülyeség: A riporterek és bemondók képtelenek izgalmasabbá, változatosabbá, interaktívabbá tenni az információkat a vízállásjelentésnél vagy a totószámok felsorolásánál. Az esti Krónika Háttér címû beszélgetõs mûsora is fõleg monológokból áll, igazi párbeszéd vagy vita ritkán bontakozik ki. Nem mindig érvényesülnek a Magyar Rádió Közszolgálati Mûsor-szolgáltatási Szabályzatának alapelvei a gyors, hiteles, sokoldalú és közérthetõ tájékoztatás esetében. Vajon mit jelent az, hogy „nem mindig”? Mikor nem? Tényeket tessék szíves lenni… S vajon mikor van „izgalmasabbá téve” egy információ, például az, hogy mit mondott Gyurcsány Ferenc a Parlamentben? Ütemes tapsokat kellene alávágni? Vagy úgy gondolja a kritikus, hogy a szívritmust idézõ dobolás a kereskedelmi rádió hírei alatt, az

mindjárt maga a Pulitzer-díjas nóvum? Vagy olvassák fordítva a híreket? Végül kibújik a szög a zsákból: A Kossuth lassú reagálása és a hírek maradi feldolgozása, kommentálása miatt nem véletlen, hogy teret nyernek a hírszerkesztésben dinamikusabb, frissebb vagy specializáltabb, a politikával szemben pedig bátrabb vagy kevésbé egyoldalú információs adók, így például a fõvárosban és környékén a Gazdasági, az Info vagy a Klubrádió. Megtudtuk hát, hogy itten afféle bújtatott reklámmal van dolgunk: olvasó, ne hallgass Kossuthot, hallgass Gazdasági, Info- vagy Klubrádiót (így, betûrendben légy szíves), no persze csak „a fõvárosban és környékén”. Sajnos nem fejti ki a szerzõ, bár érdeklõdve olvastuk volna, hogy miképpen kellene a Kossuthnak „gyorsabban reagálnia”. Például megszakítani a Himnuszt, hogy bemondják: esik a hó? Vagy ellen-Gazdasági Rádióvá alakulnia csak azért, mert valakik alapítottak egy Gazdasági Rádiót? Hogy a Klubról ne is beszéljünk, ahhoz külön gyógyszert kell bevenni hallgatás elõtt. A töméntelen ostobaságot végül egy nevetséges gesztussal fejeli meg a cikk. Azt rója fel, hogy a Magyar Rádió vezetõ hírmûsorai még a tartalomszolgáltatás középkorában tartanak – ahogy a Krónika is egy középkori mûfajról kapta a nevét. A valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Rádió létrehozta a Krónika Hírszolgálatot is, az elsõ magyar internetes hírügynökséget. *** Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Népszabadság aktuális példányait ingyen osztogatják szerte az ország több pontján, például Budapesten a metró némely állomásain. A lap nem szívesen beszél róla, de az eladott példányszám immár több, mint három éve megállíthatatlanul csökken. Ugyancsak súlyos belsõ zavarra enged következtetni, hogy 2001. nyár vége óta (amikor a Magyar Nemzet áttért a mostani küllemére), a Népszabadságot féltucatszor próbálták meg újra fazonírozni. A lap mostanra leginkább a bulvárnapilapokra emlékeztet. A tartalmi szerkesztés is eltávolodott a régi normáktól. A fentebb elemzett cikk a lap január 26-ai számának 5. oldalán jelent meg, amely elvben magyarországi híreket tartalmaz. Ehhez képest az egész oldalon nem találni tényleges eseményrõl szóló tájékoztatást, a „legaktuálisabb” egy Sváby András-mûsort elmarasztaló kritika. Persze még ez is jobb, mint egy levél az elhunyt Teller Edétõl. Forrás: Nyiri János

17

mottó: ... „államokos” férfiak. Csakhogy amivel foglalkoznak: az inkább praktika. Ugyanis csak arra gondolnak, hogy az uralkodó hatalomnak a szája íze szerint beszéljenek” (Babits Mihály) AZ ÁLLAMREFORM, 50 ÉVE KÉSIK Most, 2006 januárban, gyakorlatilag semmit sem tudunk még, általánosságokon kívül, az új, a legújabb államreformról. Sárközy Tamás jogászprofesszor nyilatkozatai csupa evidenciát tartalmaznak. A médiaközlés szerint az állam túlpolitizált, túlcentralizált, a közszolgáltatással szemben erõsebb a hatósági jellege. A minisztériumokban túl sok a vezetõ, túl sok a fiatal pályakezdõ, de hiányzik a középnemzedék. Sárközy Tamás jogászprofesszort a miniszterelnök kérte fel a központi közigazgatás átalakítására 2004 augusztusában. A professzornak két kikötése volt: 1. a kormánybiztos személyes munkavégzéssel látja el feladatát, apparátusa nincs; 2. a kormánybiztos ezért sem költségtérítést, sem illetményt nem kaphat. A javaslat a Kormány elõtt van, a gyõztes politikai erõ döntésétõl függ, hogy mit valósít meg a reformból. Sárközy Tamás szerint a kicsi és olcsó államon semmiképpen sem a semmit sem csináló, passzív állam értendõ. De az igen, hogy ne legyen nagyobb annál, mint amit a ténylegesen ellátott állami feladatok igényelnek. Magyarul: ne legyen öncélúan gigantomán, ne legyen annál drágább, mint amit a ténylegesen ellátandó állami feladatok megkívánnak. Igaz, ez is eléggé általános megfogalmazás, de az látható belõle, hogy az öncélú közigazgatási presztízsköltekezés nem tartozik a ténylegesen ellátandó állami feladatok körébe. És az a költekezés sem, amely állami fantomfeladatokhoz fûzõdik. – Miért nem hatékony az állam? – Hát azért, mert nem kicsi és olcsó. Magyarország nagy eredménye, hogy 1988-1995. között kiépült egy olyan jogállami intézményrendszer, amely a legkényesebb nyugati összehasonlításban is mindig dicséret tárgya. Nem kis eredmény 6-8 év alatt egy ilyen típusú államszervezetet kialakítani. De amikor ezt kialakítottuk, senki nem foglalkozott azzal, hogy ez az államszervezet mennyire hatékony, mennyire eredményes, és fõleg azzal nem, hogy mennyire költségérzékeny. Emellett a szakmai színvonal is csökken. Az államnak nincs költségérzékenysége, nincsenek teljesítménykövetelményei, nincs rendes minõségmenedzsment-rendszere, nincs stratégiai tervezése. A magyar államszervezet túlpolitizált, túlcentralizált és óriási a vezetõi dömping. Ennek következtében nagyon nehezen koordinálható, ami lelassítja a döntéseket. 18

– Jelenleg hány szervezete van a magyar államnak? – A Pénzügyminisztériumban erre olyasmit szoktak mondani, hogy 900-1.300 között lehet a szervezetetek száma. De a magyar állam pontosan nem tudhatja, hogy hány szervezete van, mert a költségvetési szerveknek nincs bírósági nyilvántartásuk. Egységes állami vagyonkataszter sincs. Jelenleg ugyanis külön szerv rendelkezik az állam pénzvagyonával, külön szerv foglalkozik az államadóssággal, külön szervezet intézkedik az állami követelések és tartozások behajtásáról, egy másik önálló szervezet, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság kezeli az állam tulajdonában álló mûkincseket és ingatlanokat; az állami tulajdonú társaságok értékesítése az ÁPV. Rt jogköre. /1-2/ EGY ÉVVEL KORÁBBAN Sárközy Tamás újabb 2005 januárban is írással minõsíti az államot, az állam mûködéséhez társítható aktuálpolitikai eseményeket, az állami intézményrendszert, a vezetõ pártoknak az állammal kapcsolatos magatartását, nem utolsó sorban a kormány és kormányzás visszásságait./3/ Ide a megszólalás, az megszólaló és a vonatkozó tudományosság minõsítése címén, hogy a Sárközy-féle politikai-gazdasági hatalmi esélyt teremtõ jogalkotás és törvénykezési (alkotó és alkalmazó) modernizációs (!) törekvések a rendszerváltozás alapját képezik. (Ha valaki ezt nem

tudná!) Sárközy Tamás szakmai és közszereplõi nagysága az 1987-es társasági törvény megtervezésével, elfogadtatásával, mûködtetésével vált abszolútummá. Sárközy ma a jogi, adminisztratív tudás és gyakorlati kormányzás showman-je, megkerülhetetlen, mint a posztszocialista államjog szakértõje. Hatalomcsináló szakértõi tevékenysége azonban már túl van a csúcsponton, már nem irányadó személy, hanem ellensúly. Mûhelyteremtõ képességei és készségei mûködõképesek, de ha lennének szakmai viták, pl. nem a modernizációsellenes, államtalanító-dereguláló liberális filozófia ülné meg a légkört és agyakat, akkor ma már valószínûleg defenzívában lenne. Sárközy szakmai érvelését már számosan kissé avíttnak tartják, politikai példázatai kapcsán pedig szóvá teszik, hogy gonoszkodni igazán csak a jobboldali kreatúrákon (politikán, felfogáson, személyen) tud, ezért érvelése biceg. Mai (2005 januári) megszólalásában a közjogi intézményrendszerünk modern, eurokonform, és nemzeti polgári „középkormányzás” jellegének számonkérése színvonalas, szellemes, ugyanakkor jellemzõen bicegõ, és – Pokol Béla nemrégiben közreadott, vonatkozó kijelentéseivel összevetésben – vitatható. Az uniós hasonulás és az elektronikus kormányzás miatti elmaradásaink korántsem annyira markánsak, vagy drámaiak, jó ha figyelünk

mint az 1989-tõl máig eltelt idõszak mulasztásai az államszervezetünk és a kormányzás korszerûsítése terén. Ez Sárközy elõadásában is egyetemes mulasztásokat takar, akár jobbközép, akár balközép kormányzás a szemlélõdés alapja.

elõtt, igaz nyíltan, „megszólította” az apparátusokat (ennek nyomán azután a választások körüli 2-3 hónapban a magyar államigazgatás – legalább is a központi kormányban, és a forráseltüntetés helyeit kivéve – lényegében mindig leállt!).

MÉDIA-MARKETINGKORMÁNYZÁS A „politikai” vagy „menedzser” kormányzás dilemma kibontása nagy vitára ingerlõ állásfoglalásának elsõ kitétele. Sekélyes humor szinten is láttatható az eltérés, amennyiben az ország „legnagyobb vállalatának” emlegetését is csak a megszokás indokolhatta, mert inkább az ország „legnagyobb bankjáról” beszélhetnénk a kormányzás összetettségét szemléltetve. A lényegét illetõ igazság keveredik az ok okozat viszony felcserélésében, amikor Sárközy a politikai kormányzás felé eltolódást (helyesen a szakszerûség rovására menõnek) és a „modern média-marketing kormányzás” meghonosodását egymást erõsítõ tényezõknek fogja fel. Tegyük hozzá, helytelenül, mert Sárközy itt összekeveri az állam információs modellje, és makrokommunikációs szerkezete – melyek érdeklõdésének tárgyát sosem képezik! – korszerûtlenségébõl következõ torzulásokat. Továbbá, Sárközy érvelésében nem veszi figyelembe az amerikai politikai gyakorlatban jellemgyilkolásnak nevezett, piszkos politikai technológiát (melynek itthoni bevezetése, naptári idõponthoz köthetõ módon, egyik párthoz – mely nem a Fidesz és nem is az MSZP – s annak két politikusához köthetõ), és a mindennapi professzionális politikamarketing-kommunikációt, ami eleve egy korszerû kormányzati apparátus-szerkezetet, -szemléletet és -mûködést feltételez. Itt két, merõben más politikai kommunikációs technológiáról, illetve azok alkalmazásáról, a korszerûtlen államszerkezetre és visszamaradt kormányzati, államigazgatási és -rendszerekre kifejtett hatásairól van szó. Valamit érezhetõvé tesz ebbõl a hiányból, amikor kijelenti, hogy „az Orbán-kormány volt Magyarország elsõ (par excellence) politikai-tömegkommunikációs kormánya“. De Sárközy azt elmulasztja hozzá tenni (vagy nem ismerte fel a jelenséget?!), hogy a technológia már itt volt korábban az országban, és a PetõBauer duó profi módon alkalmazta is a parlamenti elõadásaiban. A kormányzati intézményekkel és posztokkal, a felduzzasztással kapcsolatos Sárközy-féle érveléssel vitázni nem lehet, különösen hogy figyelemre méltó új összefüggésekre mutat rá a sajátos magyar kormányzás elfajulásainak minõsítésével. Így megemlíti a „szocialista monolit” és a „demokratikus düh” mûködését, a közigazgatás teljesítményromlása mögött a ciklusonkénti személycseréket, az apparátusok megfélemlítését. Persze csak Orbánék kapcsán, bár Horn az, aki minden kormányváltás

ELLENHATALMAK A Sárközy-írás legproblematikusabb része az „ellenhatalmak” kitárgyalása. Sárközy mindent pontosan lát, érzékel és minõsít, de érveléséhez mindenkinek ajánlom Pokol Béla összegzését a magyar parlamentarizmusról, illetve az ekkoriban (2005 január) adott interjúja mondanivalójának megismerését./4/ Ez utóbbiban Pokol szerint a magyar bírói kar a legfüggetlenebb testületek közé tartozik nemzetközi viszonylatban is. Ez akár túlzásnak is tûnhet a Sárközy-érvelés szerinti racionális állam és kormány(zás) szempontjából. Pokol érvelésében a független LB vezette hierarchia, a törvények és a praxis alapján hozott, magyarázott ítélkezés áll szemben az alkotmányra hivatkozás elsõbbségével. Amivel – közvetlenül és közvetve is – az ítéletek „elpolitizál(ód)ásának megakadályozását értük el. (Pokol megpendíti a „perlési politizálás” esélyét, ami ma valóság és szégyellni való jelenség.) Mindazonáltal Sárközy mondandóját – bár nagyon kíméletes a Medgyessy-kormány által átörökített, követett, és megtagadott, vagy éppen átalakított megoldásokkal szemben – nagyon könnyû felfogni erõs bírálatnak. Az „ellenhatalom” (MNB, AB, LB, KSH, PSZÁF stb.) tisztelete, a kormányok „testületi jellege”, a kancellári kormányzás (kancellária nélkül!), az informális kormányülések mint gyakorlat megítélése nem vitás, ki tudná jobban megfogni a korszerû megoldásoktól eltérést, mint éppen Sárközy. Kár, hogy durva leegyszerûsítésekre (baloldali liberális sztereotípiák hangoztatására) hajlandó a szakmai és a politika érvek váltogatásában. Mint pl. abban a kijelentésében: helyzetváltoztató tényezõ lehetett a Medgyesssy-kormány mai (2004- 2005-ös) gyakorlatában az, hogy a miniszterelnök pártonkívüli, s ez a „bonyolultan összetett“ MSZP és a „mameluk frakcióval“ rendelkezõ Fidesz ellentétekbõl következõ állítása. Ilyenkor válik láthatóvá az a konzervatív elemzõk által hangoztatott vélemény, hogy Sárközy igazán a posztszocialista megoldásokkal és a jobboldali kormányokon modellezett bírálatokban tud elemében lenni! A legérdekesebb része a Sárközy-írásnak a javasolt megoldásokkal következik. Itt a reális hibaleltárhoz olyan javaslatokat társít, amelyek felvetése is egy másik állammodellrõl szól, nem is szólva a politika rendszer adottságairól, az általa is emlegetett baloldali monolit végletes determináltságáról. Sárközy legnagyobb leleménye a „szeletminisztériumok” kialakulása mint realitás. A

jó ha figyelünk

Sárközy által itt fel nem vetett (de másutt sokszor elõadott) korszerûsítési háttérösszefüggések egyfelõl az ún. ügynökség típusú minisztériumokról (60-90 fõs apparátusok sajátos szerepekkel és finanszírozási formákkal), illetve a meg nem valósulás okairól, másfelõl egy modernizációs vakságról szólnak. E vakság Sárközynél is meghatározó, amikor a minisztériumok megnevezését és a felszeletelés politikai szükségleteit érinti, de sohasem foglalkozik a modernizációs kényszerrel. Itt arra gondolunk, hogy már 1990-ben elmulasztották az reindusztrializációs, technológiapolitikai, innovációs és kommunikációs profilokat tárcaszintre emelni, s azzal a központi költségvetés forrásait is orientálni. Ugyanakkor fontos meglátása Sárközynek, hogy a leépítések és átszervezések (mint politikai súlypontáthelyezések és pozícióigények kielégítése) közepette az államszervezet jellemzõ megoldása, hogy a „finomabb, színvonalasabb szakmai munkát” kiadják külsõ cégeknek. Ami lehet eredményesebb, lehet költségcsökkentõ megoldás, de a felelõsségáthárítás legalább ilyen fontos e megoldásokban. A rossz politikai döntéseket egyszerû a megbízott cégek nyakába varrni, amit több külföldi szolgáltató-tanácsadó cég botránya igazolt már (elég a PostaBank ügyre mutatni). Végül, nem lehet megállni, hogy ne mutassunk rá a legjellemzõbb, de mára kész nevetséggé váló témára, a kicsi és olcsó állam megpendítésére. Sárközy, a régi motoros, itt álnaiv álláspontra helyezkedve próbál olyan megoldásokat tanácsolni, amelyeket csípõbõl lõne lenne minden gondolatgátlásban szenvedõ politikus is. A megemlített nemzetközi példák mint hazai megoldásokból egy is összedöntené azt a dominósort, amely a mai szegény, szétlopkodott, rogyadozó magyar államot jelképezi. Azt az államot, amelynek egyetlen ügyvédje sincs, pedig mindannyiunk érdeke lenne. Az állam ugyanis mi vagyunk! A kormány meg õk vannak. Hivatkozások: 1. Államreform: minden marad a régiben? Ember Zoltán, 2006, napi.hu 2. Puhul az államreform, ellenáll a közalapítvány-lobbi? 2006, Sebõk Miklós, Ember Zoltán, napi.hu 3. Sárközy Tamás: Kormányzati szervezetrendszerünk ellentmondásairól: az íróasztal magának csinál munkát. = Népszabadság, Hétvége 2004. 01.24. p.1,4. 4. Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus. 1994, Cserépfalvi, p.236: valamint Csendes forradalom a bíróságokon. Interjú a Népszabadságban. 2004, 01.20. p.9. Forrás: Csorba József – gondola

19

Amikor 2001. szeptember 11-én a New York-i Világkereskedelmi Központ lángoló ikertornyaiból emberek százai vetették magukat a biztos halál mélyébe, akkor az errõl rögzített képeket az amerikai tévéállomások nem közvetítették. A világon nem volt olyan médium, amelyik a valóság elhallgatása miatt a sajtószabadság sérülésére panaszkodott volna. Az emberi méltóság felülírta a tények közvetítésének szabadságát. Voltaire-ért sem kiáltott senki. A magyarországi sajtó tizenöt éve teszi ugyanezt: tudatosan sérteget közösségeket. Szándékosan okoz sérelmet egy vele szemben magát védeni nem tudó többségnek. Attól kezdve, hogy feltette a kérdést, mennyibe került a halálosan beteg Antall József miniszterelnök kezelése, egészen addig, ameddig a kezét dörzsölte mindannyiszor, amikor a neki nem tetszõ politikusokat vagy véleményformálókat akarják bûnözõk vagy rapperek láb alól eltenni. Belerúg a többség szakrális hitébe, történelmébe, hagyományaiba, és nevetségessé teszi a többség legmagasztosabb érzéseit. Eközben a sajtószabadság szentsége mögé bújik, ha megtámadják. És mindezt monopolhelyzetben teszi. Legyen az külföldi alapítvánnyal vagy állami pénzekkel támogatott médium, a legzûrzavarosabb pénzügyekkel futtatott kampánylap vagy egyenesen az MSZP által létrehozott alapítvány résztulajdonában lévõ lap, mint a Népszabadság. E médiumoknak pontosan körülhatárolt gyûlöletcéltábláik vannak, és pontosan tudható elõre még az is, hogy mely szakértõik „kommentálják” azt, vajon miért nem kell az egyházi iskoláknak annyi pénzügyi támogatás, mint a világiaknak. Vagy azt, hogy miért jópofa dolog vagy bocsánatos botlás megölni akarni egy többségi vallás híveit, vagy hogy miért szalonképes az, ha saját politikusuk ellátogat egy profi gyûlöletszerzõ könyve bemutatójára. A belföldi gyûlöletjáték azonban – hála e médiakisebbség céltábláit képviselõ tömeg gálánsságának – nem megy vérre. Ellentétben a civilizációk egyre inkább kibontakozó összecsapásával, amelynek most éljük át mind forróbb napjait. Az ilyen helyzetekben e magyarországi lapok is rutinszerûen lépik át azt a határt, amelyet belföldi csatározásaikban naponta megtesznek. Megszokták ugyanis azt, hogy a törvényen felül állnak. Nem vonatkozik rájuk az alkotmány, nem vonatkoznak rájuk törvények, ha pedig fizetni kell („a büntetést majd késõbb megbeszéljük”), tudják, támogatóik korlátlanul állják a számlát. Mint Gyárfás Tamás

20

Nap-keltéje is, amely tegnap reggel tette ismét közszemlére a blaszfemikus prófétakarikatúrákat. E médiumok azok, amelyek mindenrõl lehúzzák az összes lehúzható bõrt, függetlenül a lehúzott bõrök akár ellenkezõ természetétõl. Miközben antirasszistát játszanak, rasszista alapon támadnak, mint tették most is, amikor a neokonzervatív Jyllands-Posten ócska, vallásgyûlöletet és -háborút kiváltó rajzait vették át. Ki bánja, hisz legfõbb patrónusuk nem terroristáknak nevezte amúgy is a szaúdi focistákat? Megsértenek egymilliárd muzulmánt. Azon a napon, amikor Bill Clinton volt amerikai elnök óvott attól, hogy „az antiszemita elõítéleteket iszlámellenes elõítéletekkel váltsuk fel”. A Népszabadság és a Magyar Hírlap utánközölte a mozlim világban bojkottot, vért és lángot kiprovokáló eredeti gúnyrajzokat. Röhögve tette túl magát a korlátokon. Amelyeket a földi hatalom nevében az amerikai külügyminisztérium „felelõsségnek” nevezett éppen azon a napon, amikor az említett két magyarországi lap a karikatúrákat utánnyomta. Az égi hatalom nevében pedig a Szentszék A megsértés szabadsága? címen figyelmeztetett, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata sem tartalmazza a hívõk vallási érzelmének megsértéséhez való jogot. A prófétát gúnyoló karikatúrák nyomán Bejrúttól Damaszkuszon át Jakartáig európai missziók intézményei égnek, mert a muzulmán világban a vallás a mindennapi élet része. Aki tehát az iszlámot sérti meg, az egész muzulmán világot magára haragítja. Amelyik védelmében nem viccel: üzenetének „reálpolitikáját” a bujkáló dán karikaturistákig, a gigantikus svájci multinacionális Nestléig nagyon is megértik, mint ahogyan az utóbbi most kétségbeesetten magyarázza költséges hirdetésekben, hogy a Nido és a Klim tejpor az elterjedt hírekkel ellentétben nem dán termékek. És ez még csak a kezdet. A Magyar Hírlap frivol és a Népszabadság jól átgondolt provokációjának, illetve íróasztal mellett elkövetett szellemi terrorizmusának következményei csak most kezdenek kibontakozni: Irán máris bejelentette, hogy velünk szemben is felül kívánja vizsgálni és megszüntetni a gazdasági szerzõdéseket e blaszfemikus karikatúrák újraközlése miatt. A muzulmán világ nem a Tilos Rádió elõtt összegyûlt szelíd tiltakozók gyülekezete. Ha a gúnyrajzok nyomán magyar élet sérül vagy semmisül meg akár a Közel-Keleten, akár netán egy fõvárosi földalattin vagy egy iskolában, akkor mind a világot megrengetõ hullámok láttán „mûbalhéról” beszélõ, üres fejû Magyar Hírlap-fõszerkesztõnek, de éppen úgy a tudatosan felelõtlen, lapja legrosszabb ösztöneinek szabad teret engedõ Vörös T. Károlynak a holnapi lemondását követõen már civilben kell felelniük a következményekért. Forrás: Lovas István – MNO

jó ha figyelünk

Kia magyar? Az ébresztõóra hétfõn hajnalban csörgött, januári hideg volt a bogyai határban. A lány fürdõszobába sietett, melegített vizet öntött a kézmosóba, melyet édesanyja készített ki, aki most már hátul, az ólaknál az állatokkal foglalatoskodott. Megmosakodott, majd gyorsan magára kapkodta ruháját, sietett, hogy elérje a fél 7-es buszt, mely Nagymegyer felõl érkezett. Komáromban volt csatlakozása a vonathoz. Édesanyja kikísérte a ház elé, megölelték egymást, ilyenkor mindig kölcsönösen elérzékenyültek. Átvágott a nagygáton, gondolatai édesapja körül jártak, aki több mint egy éve súlyos, fekvõ beteg. Fülhallgatóján magyar népzenét hallgatott. Idõben érkezett a szlovák busztársaság járata, csak munkába menõ, ismerõs arcú magyarok várakoztak a református templom elõtti megállóban. Viszonylag hamar beérkezett – az idõközben megtelt – kék matuzsálem, sokan mentek iskolába, munkába, ügyeket intézni Tanyból, Felsaranyospusztáról, Csallóközaranyosról, Örsújfaluról is. Gyalog ment a Rév-komáromi Hídhatárhoz, a hideg ellenszél belekapott a kabátfelhajtójába, miközben a vámvizsgálatra várakozott. A fél Dunánál átlépte az országhatárt, a piros-fehér-zöld látványa jó kedvvel és megnyugvással töltötte el. A komáromi vasútállomáson hosszú sor állt, a szél megfordult, most már a peron felõl is havat hordott. A Báthory gyorsra kért diákjegyet, levette kapucniját és megigazította hajában a szalagot. A marcona vasutas a kedvezményre jogosító iratokat kérte, Anna mosolyogva mutatta be zöld igazolványát. Szép szõke haján, kedves arcán több fiúnak megakadt a szeme. Egy hangoskodó, szotyizó, isko-

„Kár hogy szlovák a ribi” jegyezte meg foghíjról az egyik, miközben hímvesszõje helyét fogdosta... Anna úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, s bár volt még idõ a vonatindulásig, a felüljárón keresztül a 3. vágány felé vette az irányt. Tudta, nem minden anyaországi ilyen, s csak a kedves emberekkel érdemes foglalkozni. Beérkezett a vonat, felszállt és bekéredzkedett egy fülkébe. Felakasztotta a kabátját, táskáit felrakta a csomagtartóra, leült és elõvette Wass Albert- Átoksori kísértetét. Két ember kezében Népszabadság volt... Nem tudta nem észrevenni, hogy a címlapon egy magát hazafinak mondó szemüveges milliárdos verte a mellét, dicsérte önmagát és kormányát. Újra eszébe jutott édesapja, akinek a 2004. december 5-ei népszavazás óta sokat romlott az állapota. Eszébe jutott a megaláztatások sora, a családjának jutó szenvedés, a kirekesztés. Mosolygott, de inkább sírni lett volna kedve...

lába tartó baráti társaság állt az elõtérben, akik elõszeretettel osztogatták csípõs megjegyzéseiket az elõttük elhaladóknak, miközben az MP 3-asukban Dopeman szólt, hogy megy lopni.

Soha nem mutatott gyûlöletet magyarjai irányába. Tehetsége szerint próbált magyar nyelven beszélni és odafigyelni családjára. Zoltánt mégse tudta igazi apaként szeretni

jó ha figyelünk

Kovács Géza

*** Zászlót gyalázó idegenszívûek Zoltán lelkében hordozta a magyar zászlót. Már kicsi gyermek kora óta. Amikor aztán valahára bátran kitûzhette, valaki hitványul meggyalázta azt. Magyar édesapja soha nem élt velük. Egy másik faluban lakott és tudomást sem vett Zoltánról, elsõszülött fiáról. Aki azért szépen nõdögélt és virágzott édesanyja oldalán. Román mostohaapja eleinte neki udvarolt. Õt halmozta el szeretetével, hogy majd rajta keresztül a székely-magyar menyecske kegyeit is elnyerhesse.

és dédelgetni. Aztán a kommunista rendszer szétesése után bennfentes lett az ortodox pópánál. Innentõl kezdve több nézeteltérése lett családjával. El is ûzte õket. Zoltán leérettségizett települése magyar középiskolájában. Lelkében hordozta magyar származását. Magyarsága zászlaját. Amelyet ott gyaláztak meg, ahol nem is gondolta. Miután leérettségizett Magyarországra ment el munkát keresni. Budapestre költözött, hogy édesanyjával együtt új életet kezdjen. Keményen dolgozott, és egyre jobban élt. Egy budapesti kislánnyal is megismerkedett. Nagyon találtak, sokat voltak együtt, és fõleg nemzeti töltetû rendezvényeket látogattak. Magyarságukban is összefonódtak. A kislánynak biztos munkahelye volt a magyar fõvárosban. Igaz, amikor odakerült, kissé szokatlan szöveggel fogadták. Azt tanácsolták neki, hogyha meg akar maradni ennél a cégnél, törölje ki szókincsébõl a zsidó kifejezést. Nem esett nehezére. Erre jól odafigyelt, és nem járt úgy, mint sok fiatal munkatársa, aki nem koncentrált eléggé. Zoltán közben lelkében hordozta nemzetének zászlaját. Nem kérkedett vele, de õrizte. Akkor még nem tudta, hogy azt nem Romániában, hanem Pesten gyalázzák meg. Erdéllyel, Székelyfölddel, szülõhazájával szoros kapcsolatban maradt. Gyakran ment ki fiatal élete párjával barangolni a Tündérkertben, a székely hegyekben. Szerelme is szerelmes lett Erdélyébe. Egy szép napon egy kétezer kétszáz méter magas kõsziklán meg is kérte a kislány kezét. Egy kereszt volt velük. És a magasságos ég. Együtt laktak Budapesten és próbáltak csendben maradni. Élni szerényen, szeretetben. Jó kapcsolatuk az otthoniakkal virágzott. Legutóbb Erdélyben szilvesztereztek. Zoltán a nagymamáját gyakran kihozta magukkal. A néni kedvelte a magyar rendezvényeket és szívesen járt velük ilyen helyekre. Élvezte, hogy magyar lehet. Aztán jött a pofoncsapás. Habár voltak árulkodó jelek. Zoltán egy gyönyörû magyar címeres magyar zászlót vásárolt. Magyarságát kifelé is jelezve. Azt hitte, hogy ez Magyarországon természetes. Nem sokat törõdött azokkal, akik mohon gúnyolták a magyar nemzetet. A médiában, a sajtóban. A Heti Tetvesben. A népszavazás napján pesti lakása ablakába kirakta a magyar haza címeres lobogóját. Másnap hajnalban nem akart hinni a szemének. Zoltán zászlaját fekete szurokkal öntötték le a „magyarok“. Csíki Sándor

(Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2006/4. számában) 21

Vadkapitalizmusról beszél a D–209-esként is megismert exkormányfõ Nem tartja kizártnak Medgyessy Péter, hogy saját politikai oldala szolgáltatta ki 2002-ben azokat a dokumentumokat, amelyek tanúsága szerint a kommunista diktatúra idején ügynök volt. A volt miniszterelnök számos saját „ötletelését” is átgondolatlannak tartja utólag, ám a szociális program bevezetését újból megcsinálná. Kizárni ezt a változatot sem lehet – nyilatkozta a Heti Válasz február 2-án utcára kerülõ számában megjelent interjúban Medgyessy Péter arra a kérdésre, hogy a D–209-es dosszié kiszivárogtatásával esetleg „saját oldala akart ártani” neki. A volt kormányfõ azt állítja: nem tudja, hogy ki juttatta el a Magyar Nemzetnek a D–209-es dokumentumokat. Hozzátette: „Ma úgy látom, még a 2002-es kampány elõtt ki kellett volna állnom a nyilvánosság elé. Mégpedig azzal, hogy nézzétek, emberek, én részese voltam az elmúlt évtizedeknek, tudom vállalni, amit csináltam, ha kellek, így vegyetek meg.” Megjegyezte: a hírszerzés vagy kémelhárítás személyi állományát sehol a világon nem szokták felfedni. Medgyessy ezúttal sem fejtette ki bõvebben nagy feltûnést keltõ 2004-es kijelentését, miszerint „az SZDSZ tele van zavaros ügyekkel”. Azóta – fejtette ki – „egyértelmûvé tettem, hogy minden párt tele van zavaros ügyekkel”, ám hozzáfûzte: ha egy pártnak vannak zavaros ügyei, nyilvánvalóan nagyobb a kényszere, hogy ezekrõl elterelje a figyelmet „és mondjuk miniszterelnököt buktasson”. Medgyessy általánosságban is úgy látja, hogy „az elmúlt 15 évben idehaza is a kapitalizmus vadabbik fajtája tombolt”, ugyanis az állami tulajdon lebontásával, a magángazdaság kialakulásával jogilag helytálló, de etikailag néha nehezen elfogadható történetek születtek. Megígérte: „Február végén megjelenõ könyvemben részletesen kifejtem majd, hogy mibõl következnek ezek az esetek.” Bukásának okát nem pusztán a kisebbik koalíciós partnerben látja: mint korábban is beszélt errõl, szerinte az ellene (az MSZPben) „lázadók”, akiket nem nevezett meg, annak idején Horn Gyula ellen is felléptek, csakhogy Horn Gyula kézben tartotta a pártot, melyet „én nem tartottam a kezemben – hiszen nem is voltam, vagyok a tagja –, és nem tudtam végigcsinálni.”

segíteni. Ami az egyensúlyi kérdéseket illeti, 2002 és 2004 között nem álltunk rosszul, a költségvetési hiány érezhetõ módon, több mint három százalékponttal csökkent.” Úgy látja ugyanis a volt miniszterelnök, hogy „a szegénység újratermeli magát, ha közben iskolázatlan és alulmotivált marad a társadalom, ha fizikailag elérhetetlenek a munkahelyek. Ezért indítottam el a nagyszabású autópálya-építési programot. A kiigazítások persze csak akkor érnek valamit, ha közben nem borul fel vészesen a gazdaság egyensúlya.” Elismerte: „egy gyöngéje persze volt a szociális csomagnak: nem léptünk igazán elõre a szegénységet újratermelõ mechanizmusok kiigazítása terén.” A liberális közgazdászok õt ért kritikáira válaszolva úgy vélte: „Békesi László egészen kitûnõ elméleti megfogalmazásokat szokott az asztalra tenni, de még nem vitt végig semmifajta követhetõ gazdaságpolitikát. Bokros Lajos más kategória: õ kiváló inkvizítor volt a gazdaságban, de reformot soha nem csinált. A reformok az elsõ pillanatban soha nem hoznak megtakarítást – ha megengedi, ezt már csak tudom; az 1996 utáni nyugdíjreform az én nevemhez kötõdik.”

Szükség szüli a pártfinanszírozási botrányokat? Nem mindig a harácsolás vágya vagy a körülmények szülik a pénzügyi visszaéléseket: „Van egy farizeus párttörvényünk, amirõl mindenki tudja, hogy betarthatatlan. Ennyi pénzbõl egyszerûen nem lehet demokráciát mûködtetni, kampányokat lebonyolítani. Több pénzt kellene adni a pártoknak – ami mellé persze szigorú ellenõrzési rendszer dukálna” – vélte Medgyessy, aki személyesen nem kíván komoly részt vállalni a kampányban. Kiss Elemér leváltásáról, melynek kapcsán Kiss megjegyezte: „ha ezzel a mércével mérsz, Péter, nem marad minisztered”, Medgyessy úgy vélekedett, hogy ez utólag is igazolja saját szigorú mércéjét. A volt kormányfõ egy kérdésre válaszolva nem bocsátkozott részletekbe azt illetõen, hogy miért kérte Gyurcsány Ferenctõl háza védelmének megerõsítését, csupán annyit mondott: „Logikátlannak éreztem, hogy éppen egy rosszízûnek ígérkezõ kampány kezdetekor szûnjön meg a házunk védelme.” Forrás: MNO

Mi lett volna, ha… Elõrebocsátva, hogy nem szereti a „mi lett volna, ha” típusú, „történelmietlen megközelítéseket”, Medgyessy kijelentette: „Egy biztos: a ciklus elején megkezdett autópálya-építés, a térségi felzárkóztatás a szegénység újratermelõdése ellen hat – az Európai Unió is ezeken a területeken tud leginkább 22

jó ha figyelünk

Talán a legfurcsább politikai versenyfutás ez a mostani. Nem szól másról, csak a hatalomról. Nincs már benne jövõkép, program, erkölcs, szellemi üzenet és hitelesség. Mindössze a meztelen és erõszakos hatalomvágy látható. A kormányrúd végzetes igézete! Ha Gyurcsány gyõz, akkor összeomlik a gondosan felépített orbáni mítosz, hiszen egy illegitim pojáca másfél év alatt letakarítja az ország legkarizmatikusabbnak kikiáltott vezetõjét. Ha így történik, folytatódik és beteljesedik a neoliberális diktatúra, amelybõl csak össznemzeti lázadással lesz kiút. Ha Orbán gyõz, úgy változás lesz. Egyfajta felülrõl vezényelt reformja lesz ez az elmúlt tizenöt év keserves átmenetének. Felszínes reform lesz gyors csalódással és illúzióvesztéssel. Miért? Mert itt a két nagy párt vezetõi közül most mindenki hazudik! Mert a jelenlegi rendszer reformja már csírájában megbukott! Nincs hozzá nemzeti szuverenitás, gyökeresen új struktúra, elég pénz és határozott politikai akarat. A következõ kormányzat vergõdni fog, hatalmas méretû megszorításokkal lesz kénytelen elindítani ciklusát. A következõ kurzusnak megvan minden esélye, hogy ne töltse ki a teljes négyéves periódust. Az elementáris felháborodás eltakaríthatja majd a gyõztest és átírhatja az összeroskadt párttérképeket is! A jövõ kiszámíthatatlan és bizonytalan. Új rendszerváltás kell! Furcsa ez a kampány. Mintha senki sem akarna gyõztes lenni. A két-párti média és közvélemény-kutatás szinte hajszálpontosan egymás mellett tartja a két látszólagos riválist, így terelve be a kétpártrendszer karámjaiba a tájékozatlan választót. Mûködnek a mesterséges ellenségképek! Szerepcserék mellett ugyan, de csak két alternatíva választható: bal- és jobb-liberális lehetõség, ahol kiszorul a klasszikus baloldali és a nemzeti-jobboldali gondolkodás megjelenítése. Három-párti parlament esetén az SZDSZ jelenlétével csak szabadelvû és nagykoalíciós lehetõségek és kényszerek között választhatunk. Akkor már nem lesz többé nemzetállami út az ország elõtt! Most azonban csend van. Mintha minden parlamenti párt az alacsony részvételre törekedne. Olyanra, amely „kézben tartott“ választás esetén az SZDSZ-nek kedvez. Mintha mindkét szekértábor a „törpe terrorpárt“ megmentésén munkálkodna! Furcsa kampány ez. A szocialisták szokatlanul visszafogottak, túl csendesek a hajrában. Most nem ígérnek még több pénzt az embereknek! Amit bevállalnak, azt is hosszúlejáratú hitelekbõl fedezik. A jövõt adják el, mint egykor! Bébi-kötvény címén vissza nem térítendõ támogatást folyósítanak a bankoknak. jó ha figyelünk

A nagy átverés kampánya 2006

A Fidesz közben rálicitál a semmire! Beígéri lassan a nem létezõ 15. havi nyugdíjat is ahelyett, hogy megemelt és tisztességes 12 havi elosztásban gondolkodna. Az ígéretverseny közben mindkét párt milliárdos luxuskampányt folytat, mialatt nyomorult kisnyugdíjasoktól vár hathatós pénzügyi párttámogatást. Az SZDSZ bezzeg nem tétovázik! Hadat üzent a többségi társadalomnak. Nyílt egyházellenes uszításba kezdett, képmutató módon elválasztva ezt zsigeri vallásellenességétõl. Érdekes ez a kifacsart logika! Amíg az ultra-liberálisok konferenciáján panaszkodnak a baloldalon feltámadó antiszemitizmus megjelenésére (ami szerte a világon Izrael állam jogos bírálatában mutatkozik meg), nos addig szerintük a keresztény egyházak dühödt támadása nem tekinthetõ vallásellenességnek. Különös következtetés mindez! A mocskolódó SZDSZ már a nemzettel szemben is ellenzékbe vonul, egyre inkább végleg leválik a magyarságról! Teheti, hiszen a parlamenti erõk egyike sem merészeli megbélyegezni deviáns indulatokat gerjesztõ, idegen érdekeket megtestesítõ tevékenységét. Sõt, a súlytalan MDF is inkább a balliberális oldalhoz vonzódik, onnan vár mandátummentõ kopogtatócédulákat. A párt vezetõinek nyilvános balratolódása végleg megpecsételi a centrista, haspók-párt sorsát. Biztos vesztesei az eljövendõ választásnak! A legnagyobb tolongás mégis a parlamenten kívül látható. A szocialisták idõt, pénzt, fáradságot nem kímélnek, hogy felszínen tartsák az életképtelen „jobboldali“ pártokat. Ugyanezt teszi a Fidesz csak fordított szándékkal az életképes formációkkal! A magyar

választójogi rendszer szégyene, hogy olyan párt is elindulhat a választásokon, amely nem végzett a parlamenti ciklus alatt semmiféle konkrét párttevékenységet. Ilyen az adónyomorító Kupa Mihály nevével fémjelzett Centrum Párt, amely négyévente a semmibõl felbukkanva biztosítja politikusai számára a dicstelen megélhetést. Sajnos ilyenek részben a szerencsétlen kisgazda-formációk is! Szeremley Huba a borkommandóival, a bíróság által megválasztott és felhatalmazott Hegedûs Péter pedig Lothar Matthäus egykori szövetségi kapitány hazahozatalával kíván lázas kampányt folytatni! A magyar föld és a paraszti társadalom védelme és nyomorúsága már nem érdekli ezeket az urakat. Itt már mindenki csak és kizárólag a pénzrõl beszél, és a pénzért cselekszik! Nem számít már múlt, hagyomány, tradíció és tisztelet! A nemzetmentõ alázatot és erkölcsöt errefelé kinevetik! A jobboldalon a kampány legfontosabb üzenetévé vált a kormányváltás kikényszerítése. A Fidesz minden gesztusának ez a lényege! Szinte semmit sem tanulva a 2002-es választási kudarcból, most rendre megismétlik az akkori hibákat. Úgynevezett „elveszett szavazatokkal“ riogatnak és toboroznak, mintha ebben a demokratikus versengésben feudális hûbér lenne mindössze a szabad mandátum! Az a párt, amelyik következetes és elvhû politikája mellett nem képes szavazóit megtartani és gyarapítani, az csak magára vessen. Ne mutogasson másokra, ne akarja betegesen központosítani és centralizálni a sokszínû versengést. Ne kívánja rákényszeríteni a választókra a kisebbik rossz lehetõségét! Igazi demokrata nem monopolizálni, inkább kiteljesíteni akarja a néphatalmat! Orbán mindenesetre bejelentette, hogy csak egyedül, koalíciós társ nélkül hajlandó vállalni a kormányfõi pozíciót. Erre azonban egyre kevesebb az esélye! Megjelent ugyanis egy határozott nemzeti összefogás a Fidesz jobboldalán. A MIÉP – Jobbik – Kisgazda szövetség most minden lehetõséggel rendelkezik, hogy magához vonzza a „rendszerváltás“ elégedetlen veszteseit, akik bevonása nélkül már szinte elképzelhetetlen bármilyen békés átmenet és hatalomváltás. Ha a nemzeti érdekvédelem és radikalizmus most törvényes és alkotmányos eszközökkel nem kerül be a törvényhozásba, vagy onnan nemtelen eszközökkel kiparancsolják, akkor a Harmadik Útnak más, kényszerû irányokba kell elindulnia! Akár a diktatúrák idején, akkor eljöhet majd a titkos földalatti szervezkedés, a harcos illegalitás ideje! Lesz vajon, aki vállalja mindezekért a felelõsséget? Errõl kell többek között politikusoknak és választóknak dönteniük 2006 tavaszán! Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke

23

dr. Polt Péter Úrnak, a Magyar Köztársaság Legfõbb Ügyészének, Tisztelt Legfõbb Ügyész Úr! A Magyar Köztársaság Alkotmányának 51. §. (3) bekezdése az alábbiakat rögzíti: „Az ügyészség közremûködik annak biztosításában, hogy mindenki megtartsa a törvényeket. Törvénysértés esetén – törvényben meghatározott esetekben és módon – fellép a törvényesség védelmében.” Fenti rendelkezésbõl következõen az ügyészségnek kötelessége minden idõben és mindenkivel szemben fellépni akkor, ha bûncselekmény elkövetésének alapos gyanújáról – akár hivatalból is – tudomást szerez. A „törvény elõtti egyenlõség“ alkotmányos jogelv, amely nemcsak a személyeknek a bíróság elõtti egyenlõ elbánáshoz való jogosultságát jelenti, de jelenti egyúttal azt is, hogy a törvényi elõírások betartása minden személyre egyaránt kötelezõ. A Magyar Köztársaság Alkotmánya a törvények betartatása tekintetében nem tesz különbséget állampolgár és állampolgár között a tekintetben, hogy a törvényt megszegõ egy egyszerû lakatos, vagy éppen a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. Az Alkotmányhoz igazodó rendelkezéseket tartalmaz a Magyar Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvény praembuluma is, amelynek 2. §-a konkrétan kimondja: „Az ügyész kellõ idõben köteles megtenni a törvényben meghatározott intézkedéseket, ha a Magyar Köztársaság törvényeit bármilyen módon megsértik és a törvénysértés megszüntetésére hivatott szerv az Alkotmányban, törvényben és más jogszabályban vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközében meghatározott kötelezettsége ellenére a szükséges intézkedést nem teszi meg, illetõleg, ha a törvénysértésbõl eredõ jogsérelem elhárítása érdekében azonnali ügyészi intézkedésre van szükség.” A hivatalból eljárás kötelezettségét rója az ügyészségre a büntetõeljárásól szóló 1998. évi XIX. törvény 6. § (1) bekezdése is. „A bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetõeljárást megindítsa, illetõleg az eljárást lefolytassa.” E rendelkezések egyértelmûvé teszik számunkra, hogy – végsõ soron – a Magyar Köztársaság Legfõbb Ügyészének hivatalból utasítania kellett volna az illetékes nyomozó hatóságot arra, hogy indítson vizsgálatot Gyurcsány Ferenc, Budapest, II. kerület Szemlõhegy u. 42. szám alatti lakossal szemben annak tisztázása érdekében, hogy a Magyar Nemzet c. napilapban közzétett ügyekben elkövettek-e az érintettek bûncselekményt. Tudomásunk szerint dr. Deutsch-Für Tamás országgyûlési képviselõ bejelentéssel élt a Fittelina Kft. ügyében, míg a Nomentana Kft. ügyében a napokban dr. Répássy Róbert országgyûlési képviselõ intézett Önhöz interpellációt. Tisztában vagyunk azzal, hogy a büntetõeljárásról szóló törvény büntethetõséget megszüntetõ okként kezeli a büntethetõség elévülését, amelyet a Btk. 33-35. §-ai rendeznek. Nem vitás, hogy a Magyar Nemzet c. napilap által felvillantott, több mint kétséges gazdasági, és – cégügyek kezdete évekkel ezelõttre nyúlik vissza, annak megállapításához azonban, hogy e vélhetõleg jogellenes cselekmény-sorozat mely Btk-beli törvényi tényállásokat meríti ki, csak egy rendkívül széleskörû, alapos nyomozás után lehet eljutni. 24

Ahhoz, hogy az ügyészség jogilag megalapozott döntést hozzon Gyurcsány Ferenc, Budapest, II. Szemlõhegy u. 42. szám alatti lakos és ismeretlen társaival szemben, legelõször is el kell rendelnie a nyomozást. A Magyar Nemzet c. napilap által leközölt cikksorozatok, a megjelentetett okiratmásolatok egyértelmûen bûncselekmény(ek) elkövetésének alapos gyanújára engednek következtetni, ezért a Legfõbb Ügyésznek kötelessége a nyomozás elrendelésérõl döntést hozni. Csak a nyomozás lefolytatása után lesz az ügyészség abban a helyzetben, hogy megállapítsa: • követettek-e el bûncselekményt, ha igen, • akkor milyen bûncselekményekrõl van szó, • kik követték el ezeket a bûncselekményeket, • e cselekmények milyen büntetési tétel alá esnek, • mely idõpontban vált befejezetté az elkövetési magatartás ... stb. és csak ezen tények tisztázása után lehet kitérni annak vizsgálatára, szó lehet-e a büntethetõség elévülésérõl, avagy ez kizárható. A fentiek miatt felszólítjuk T. Legfõbb Ügyész Urat, hogy az Alkotmányban és más jogszabályokban rögzített kötelességét teljesítve, haladéktalanul utasítsa az illetékes szervet a nyomozás elrendelésére Gyurcsány Ferenc és más ismeretlen tettesek ellen a Btk. 274. §. (1) bekezdés szerinti, de a Btk. 275. §. (1) bek.szerint minõsülõ közokirat hamisítás büntette miatt. Alapos lehet a gyanú ugyanis arra nézve, hogy Gyurcsány Ferenc, mint a nem létezõ Nomentana Kft. ügyvezetõ igazgatója különféle állami tulajdonban volt ingatlanok tulajdonjogának megszerzése érdekében, az arra illetékes állami szervek dolgozóit (akkori Miniszterelnöki Hivatal, Fõvárosi Kerületek és más körzeti földhivatalok munkatársai) félrevezetve, vagy velük összejátszva az ingatlannyilvántartás, mint közokirat számára hamis adatokat szolgáltatott. Az ingatlannyilvántartásról szóló, 1993. és 1995. között hatályos rendelkezések (többször módosított 1972. évi 31. sz. tvr. az és annak végrehajtására kiadott FM, illetve MéM rendelet) értelmében ingatlan tulajdonjogának átruházásához, ha a vevõ gazdasági társaság volt, annak valós statisztikai számjeleit az adásvételi szerzõdésben fel kellett tüntetni és azt szabályszerûen (vagyis cégszerûen, azaz a cégjegyzéssel azonos módon) aláírni. Ugyancsak vizsgálandó, mégpedig büntetõjogi szempontból, hogy milyen tartalmú okiratokkal alátámasztottan kötött adásvételi, majd bérleti szerzõdést a Szalay utcai, valamint a Balatonõszödi ingatlanok adásvételére az akkori Miniszterelnöki Hivatal a nem létezõ Nomentana Kft-vel. E körben az érintettek részérõl felvetõdhet a Btk. 288. §. Szerinti jogosulatlan gazdaság elõny megszerzése bûntettének alapos gyanúja mellett, esetleg több egyéb bûncselekményt megvalósító magatartás is. A MEH ugyanis kezelõje volt a rábízott állami vagyontárgyaknak, ezért a Btk. 319. §. (3) bekezdés c.) pontja szerint minõsülõ hûtlen kezelés bûntettének alapos gyanúja is felmerülhet az adásvétel-bérletben közremûködõ köztisztviselõk részérõl. Hasonlóan csak körültekintõ nyomozással tisztázható, hogy a II. ker. Szemlõhegy u. 42. szám alatt található ingatlanon, vélhetõleg e célból alapított Fittelina Kft. beruházásában megvalósított uszojó ha figyelünk

da és liftépítés, csillár lízingelés ... jogszerû magatartás-e, ha pedig jogellenes, akkor a Btk. mely szakaszába ütközõ bûncselekményt valósit meg az ismeretlen gyanúsított. A Magyar Nemzet c. napilap értesülései szerint a Fittelina Kft. Más gazdasági tevékenységet nem folytatott, ezért alappal gondolhatunk arra, hogy a Gyurcsány-Dobrev házaspár a Fittelina Kft-t annak érdekében alapította, hogy az építkezés költségeit növelõ 25 %-os általános forgalmi adót a magyar államtól visszaigényelhessék. Ha és amennyiben ez a feltevés – természetesen csak nyomozás lefolytatását követõen – alátámasztást nyer, felvetõdik, hogy a házaspár magatartása a Btk. 318. §. (1) bekezdésbe ütközõ csalás bûntettét kimeríti-e, amely magatartás minõsítése a visszaigényelt általános forgalmi adó összegétõl függ. Ugyancsak az ügyészségnek kötelessége kideríteni: a Budapest, XII. Szemlõhegy u. 42. szám alatti társasház tulajdonosainak milyen, személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség alá esõ vagyongyarapodása következett be az ingatlan értékének növekedésével és ezt a növekményt kellõ idõben bevallották-e és utána megfizették-e a személyi jövedelemadót. Ha és amennyiben ez nem történt meg, vizsgálandó, hogy az érintettek e magatartásukkal megvalósították-e a Btk. 310. §-ba ütközõ adócsalás vétségét, illetve bûntettét. A fentieket összefoglalva, alulírottak, mint a Magyar Köztársaságban állampolgársággal rendelkezõ magánszemélyek, élve az Alkotmány 64.§-ban rögzített jogunkkal, felszólítjuk Önt, hogy haladéktalanul utasítsa a nyomozás elrendelésére az arra köteles ügyészi szerveket Gyurcsány Ferenc és más ismeretlen tettesekkel szemben különféle bûncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt. Ha és amennyiben a nyomozás elrendelésével további késedelembe esnek, azt kell megtapasztalnunk: a Magyar Köztársaság Alkotmányában rögzített azon szigorú jogi követelmény, mely szerint az államhatalmi ágak a Magyar Köztársaságban egymástól függetlenül mûködnek, egész egyszerûen nem igaz. Ebbõl pedig egyenesen azt a következtetést kell levonnunk, hogy az állam a büntetõ igényét csak a védtelen polgáraival szemben érvényesíti, míg egyes politikai kiváltságosok bármit megtehetnek következmények nélkül. Hogy feltevésünk sajnos közelit a valósághoz, annak bizonyságául T. Legfõbb Ügyész Úr figyelmébe ajánljuk a Bírósági Határozatok Tárának (BH.) 2006/1. számának 15. oldalán megjelent és Sz.H. terhelt életét megkeserítõ jogesetet. A Legfelsõbb Bíróság a Legf. Bír. Bfv. I. 591/2004. számú végzése tett pontot egy hosszú évek során meghurcolt egyszerû és kevésbé szerencsés honfitársunk, Sz. H. terhelt életének felejthetetlen szakaszára. Tájékoztatjuk T. Legfõbb Ügyész Urat, hogy jelen panasz beadványunkat e-mailban egyidejûleg megküldjük dr. Sólyom László Köztársasági Elnök Úrnak, dr. Szili Katalinnak, az Országgyûlés Elnök asszonyának, dr. Bihari Mihály Úrnak, az Alkotmánybíróság Elnökének, Kiss Péternek, a MEH-t vezetõ miniszternek, a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága Elnökének, valamennyi bíróság elnökéhez, az állampolgári jogok országgyûlési biztosához, valamennyi országgyûlési képviselõhöz, az Országos Ügyvédi Kamara Elnökének, valamennyi ügyvédi kamara elnökének, a MTI-hoz, valamennyi elektronikus médiához (televízió, rádió), írott és elektronikus sajtótermékez. Nagyon bízunk, mi több: hiszünk T. Legfõbb Ügyész Úr és a tájékoztatott intézmények vezetõinek felelõsségtudatában, a nép által rájuk ruházott hatalom szerinti jogkörük és kötelességük teljesítésében. Tisztelettel:

És akkor Mediterrán Moszkva a maga valójában 2006-ban Igen, tökéletesen tudom, hogy ajánlószelvény az õ hivatalos titulusa, de ez, ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó szokta volt mondani, árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége. Szóval. Tegnap itt voltak nálam a kopogtató céduláért. Elõször az SZDSZ jött, megköszöntem nekik a fáradozást és további jó munkát kívántam nekik. Utána jöttek a Fideszesek. Mondom nekik, hogy jó helyre jöttetek. És már kezdik is kipakolni a szóróanyagot. Mondok: – Hol a megbízólevél, mer’ addig egy tapodtat sem mozdulunk a céduláért. Elkezdik lázasan keresgélni a megbízólevelet. Két fiatal srác volt. Aszongya az egyik: – Hûha! Ott maradt a néninél! – Gyerekek! Ezek már hatvan éve meg vannak szervezve, hogy akarunk így választásokat nyerni ellenük, ha még a nyavalyás megbízólevelet is elhagyjátok?! Menjetek vissza érte, mert addig nincs cédula. A professzor úr – prof. Dr. Borhidi Attila, a jelölt – a lelkemre kötötte, hogy amíg nincs megbízólevél, addig nincs cédula. A politikai korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy visszamentek. Mint utóbb kiderült, a nénit már nem találták otthon, így elmentek egy másik szavazatgyûjtõ brigádhoz, hogy elhozzák magukkal egyik kollégájukat, akinek, velük ellentétben, meg volt a megbízólevele. Az egész történetben azonban mégis a motiváció a legérdekesebb, mely rávilágít a szocialista nagyváros évtizedeken át tartó vörös múltjának összes borzalmára, s azt a maga szörnyû valóságában kendõzetlenül tárja elénk. Most értjük csak meg igazán, miért van az, hogy a privatizált magánszocializmusban az egyik legnagyobb karriert befutott Vitéz László, aki így a második milliárdocska összekapargatása után, Mediterrán Moszkvára, a kommunizmus utolsó déli fellegvárára szerényen csak, mint saját hitbizományára tekint, miért nem aggódik igazán a jövõ(je) miatt. Ilyenkor szembesülhetünk a több évtizedes szervezettség, az illegalitásban eltöltött idõ, a földalatti múlt, valamint a goebbels-i mélységekben gyökeredzõ agit-propos évtizedek jól bevált tömegpszichózisra építõ sulykolásos elvtársi kommunikáció hatékonyságával, maradandóságával, valamint a modern tömegmédiának az õ hatásos közremûködésével, melyet az emberi agyakra gyakorol, már ami a mély bevésõdési folyamatokat illeti. Eddig tudnak követni, ugye? Szóval. Mit gondolnak, miért ment vissza a két srác a megbízólevélért, mire volt ez a fene nagy lelkiismeretesség azért a nyavalyás megbízólevélért? Nem fogják kitalálni. Azért, mert a 3 db négyemeletes házból, az idõs néni kopogtatócédulája mellett az enyém volt a 2., amit sikerült begyûjteniük. Írd és mondd, 2, azaz kettõ darab cédula 3 db négyemeletes lakóházból. Ez azé’ szigorú, nem?. Na ennyit dióhéjban Mediterrán Moszkváról, Vitéz László uradalmáról, meg az esélylatolgatásról. Ezt a rövidke történetet okulásul írtam le, a tanulságokat mindenki vonja le maga. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

Dr. Horváth Béla, 1183 Budapest, Szegfû u. 6.

jó ha figyelünk

25

Jobboldal = Fidesz? – Egy hazug képlet veszélyei Lapunk új sorozatot indít, amelyben azokat a fõleg jobboldalon, és leginkább egyes Fidesz-aktivisták által terjesztett, vagy szájról szájra terjedõ téves állításokat, rémítgetéseket és ferdítéseket vesszük sorra, amelyek a magyar nemzet- és pártpolitikával, a jobboldali erõk egymáshoz való viszonyával, valamint a nemzeti radikalizmussal, és azok képviselõivel kapcsolatosak. Célunk az, hogy a Tisztelt Olvasó tisztán láthasson olyan kérdésekben, amelyekkel valószínûleg gyakran fog találkozni az egyre dühödtebbé váló kampány során. Néhány éve egyre többször hallhatunk olyan fejtegetéseket, melyek szerint a magyar politikai jobboldalon összefogásra van szükség, különben a választásokon a „megosztott“ konzervatív-keresztény-nemzeti radikális tábor rendre alulmarad a posztkádári-ultraliberális érdekszövetséggel szemben. Az együttmûködés egyébként nemes gondolatát fõleg a számos arculatváltáson átment Fidesz karolta fel, de eltorzítva mindjárt saját monopolisztikus törekvései szolgálatába is állította. A magát a legnagyobb jobboldali pártnak tartó Szövetség a 2002-es választások óta azzal érvel, hogy négy éve azért gyõzhetett a baloldal, mert a jobboldalt több párt képviselte, így a voksok megoszlottak közöttük, számos szavazat „elveszett“. Emiatt a Fidesz-hívõk egyik legfontosabb dogmájává vált, hogy egyedül Orbán Viktor pártja van felkenve a konzervatív-nemzeti eszmék képviseletére, s csak akkor lehetséges a jobboldal gyõzelme, ha azt csupán egyetlen párt képviseli hazánkban. Amelyik természetesen a Fidesz. S ha egy politikai erõ pedig nem hajlandó beolvadni a mindent elnyelõ Szövetségbe, az természetesen a kommunisták szekértolója vagy jobb (?) esetben állami támogatásra áhítozó szerencselovagok gyülekezete. A valóságban Magyarországon nincsenek történelmi hagyományai annak, hogy a jobboldalon egyetlen párt képviselje a választók érdekeit. Nem véletlenül alakult ki az 1920-as évektõl kezdve színes pártstruktúra hazánkban: a kor nagy formátumú politikusai tisztában voltak azzal, hogy a keresztény-konzervatív meggyõzõdésû polgárok sokkal inkább egyéniségek, mint a szociáldemokrata pártra szavazók üres jelszavakkal könnyen befolyásolható tömegei. Éppen ezért bár az alapkérdésekben egyetértenek, az élet számos részterületén más és más álláspontot képviselnek. Egyetlen párt tehát nem képviselheti mindannyiuk érdekeit, nem fognak mindannyian ugyanarra a politikai erõre szavazni. Ezért Bethlen István miniszterelnök – saját kormánypártja révén – hiába rendelkezett többséggel a parlamentben, maga mellé engedte a szintén jobboldali, de külön utakat keresõ Keresztény Gazdasági és Szociális Pártot. Többek között ez az önmérsékletrõl tanúskodó briliáns lépés eredményezte azt a politikai 26

stabilitást, ami lehetõvé tette hazánk talpra állását a Trianon okozta sokkból. 1920-tól kezdõdõen sosem fordult elõ, hogy úgy nyerhetett a jobboldal, hogy csupán egy párt terpeszkedett térfelén. Ez alól az egyetlen kivétel 1945 volt, amikor is a Kisgazdapárt csak azért képviselhette egyetlenként a keresztény-nemzeti értékeket, mert a szovjetek más párt indulását nem engedélyezték. Az 1990 utáni választások története is azt mutatja, hogy egy jobboldal párt egyedül nem tud gyõzni. 1990-ben az MDF-nek, 1998-ban pedig a Fidesznek is csupán szövetségesekkel sikerült kormányt alakítania. A Szövetség 2002-re megpróbálta likvidálni a többi jobboldali pártot és kisajátítani azok szavazóit. Az eredményt ismerjük: a Fidesz önzése, gyávasága és baklövései miatt egy Medgyessy Péter nevû volt ügynök alakíthatott kormányt. A választási törvény rendelkezései is azon oldalnak kedveznek, amely hajlandó együttmûködést kialakítani saját térfelén. Ezért él még mindig az SZDSZ az MSZP mellett, hiszen a töredékszavazatok elosztásánál minden olyan párt kap azokból, amely átlépi az ötszázalékos küszöböt. A baloldalon pedig tisztában vannak azzal a képlettel, ami úgy látszik, túl bonyolult a Fidesznek. Nevezetesen, hogy kettõ több, mint egy. A Szövetség igyekszik a kisgazdák csatlakozásával is megerõsített Harmadik Utat öt százalék alatt tartani. Azzal riogatja a szavazókat, hogy a MIÉP-Jobbik összefogásra adott voksok „elvesznek“, s megint a posztkommunista baloldal kerül kormányra. Rémhírkeltésének az a célja, hogy az elkötelezett nemzeti érzelmû szavazók elbizonytalanodjanak, s „ne kockáztassunk, nehogy a kommunisták visszajöjjenek!“ felkiáltással a Fideszre szavazzanak. Ez azonban nem fog sikerülni. Ha ugyanis ezt a réteget riogatja, akkor az nem fog cserébe rá szavazni, hiszen a Szövetség már számtalanszor bebizonyította, hogy csak szóban (vagy úgy se) áll ki a nemzeti értékek mellett, ha tettre kerül a sor, gyáván meghátrál. Ez a réteg, ha elbizonytalanítják, nem megy el szavazni. Ezzel pedig egyvalaki jár jól: a nevetõ baloldal, amely így már biztosnak érezheti gyõzelmét. Ezt egyikünk sem akarhatja.

Van azonban a 2006-os választásokon túlmutató veszélye is annak, ha a Fidesznek sikerül a jobboldalt teljesen kisajátítania. Sokaktól hallhatjuk, hogy „nem értek egyet a Fidesszel, túl puhány és taktikázó, nem teljesen azokat az értékeket képviseli, mint amelyek nekem fontosak, de õk a kisebbik rossz, így rájuk szavazok“. Nem szabad ebbe a csapdába beleesnünk: ha ugyanis „magunk fölé engedünk“ egy olyan pártot, amely magát jobboldalinak mondja ugyan, de nem képviseli álláspontunkat bátran és gerincesen a nemzeti kérdésben,és amely állandóan a posztkádári szavazónak hízeleg, s mi csak arra vagyunk jó neki, hogy plakátot ragasszunk és zászlót lengessünk (na és persze négyévente szavazzunk rá), akkor magunk teremtjük meg az egypárti diktatúrát a jobboldalon. A párt van értünk, a nemzetért, nem pedig fordítva! Ha ezt elfeledjük, és félelembõl, a kisebbik rossz reményében szavazunk csak a Fideszre, akkor örökre elveszítjük a lehetõségét annak, hogy legyen egy olyan párt, amely csak a mi érdekeinket képviseli a multikkal és a rablótõkével szemben. A Fidesz ezt nem fogja megtenni, hisz õ az 1990 után kialakult igazságtalan rendszer szerves része. Nem élhetünk úgy, hogy még saját térfelünkön is állandó kompromisszumot kötünk, ez nem szolgálja sem a saját személyes érdekeinket, sem a jobboldal, sem pedig az egész nemzet javát. Fel kell ismernünk: a Fidesz egyedül nem gyõzhet a választásokon, szükség van mellette egy olyan erõre is a jobboldalon, amely a keresztény-konzervatív szavazók öntudatosabb, a nemzeti kérdésben elhivatottabb részét képviseli. Ez a réteg ugyanis tekintélyes nagyságú és elkötelezett, csak az utóbbi néhány évben a Szövetség részérõl megpróbálták elhitetni vele, hogy jobb, ha lenyeli véleményét, a hol liberális, hol konzervatív színekbe öltözött Fidesszel együtt, mert „nincs alternatíva“. Tisztelettel jelentjük, van alternatíva: az egyre szélesebb s valódi összefogáson alapuló Harmadik Út, amelynek Országgyûlésbe kerülésével gerinces nemzeti érdekképviseleti erõ tûnne fel a parlamenti politika porondján. Császár Forrás: Függetlenség.hu

jó ha figyelünk

Révész Máriusz – a Gondola megkérdezte „Elgondolkodtató és megszívlelendõ szórólap“ A Nemzeti Hírhálón ezzel a címmel jelent meg az alábbi felhívás: FIDESZ 49 % + 48 % +

Harmadik Út 4% = 5% =

Eredmény 53% Veszítünk 53% Gyõzünk

Kedves Fidesz szavazó, gyõzzünk ! Szavazzon át az elsõ fordulóban a MIÉP-JOBBIK a Harmadik Út listájára, hogy elérjük az 5 %-ot. Csak így nem vesznek el a szavazatok, csak így lesz biztos a jobboldali kormány megalakulása. Igérjük, ezt a segítséget a 2. fordulóban visszaadjuk, és bejuttatjuk a Fidesz jelöltjét. Mi akár belülrõl, akár kívülrõl, de akarjuk támogatni Orbán Viktor kormányát. Vajon hogyan látja ugyanezt a Fidesz? – kérdezte a gondola tudósítója Révész Máriuszt, a párt szóvivõjét.

Válasz és üzenet Révész Máriusznak és minden FIDESZ-esnek, de különösen azoknak, akik nem dõlnek be az egyeduralomra törés propagandájának. „Szavazzunk-e a Harmadik Útra?” - Tény, hogy Pokorni Zoltán a 2002-es elvesztett választás éjszakáján kijelentette: A választások legnagyobb eredménye, hogy a szélsõjobb kikerült a parlamentbõl, azaz nem akkora baj, hogy a Fidesz veszített, de legalább a MIÉP kikerült. – Tény, hogy 2002-ben kb. 150.000 szavazat hiányzott a FIDESZ-nek a gyõzelemhez. – Tény, hogy 2002-ben kb. 30.000 szavazat hiányzott a MIÉP-nek a bejutáshoz, és így a gyõzelemhez. – Tény, hogy könnyebb lett volna a harminc-ezret meggyõzni, hogy szavazzon a MIÉP-re, mint a százötven-ezret meggyõzni, hogy szavazzon a FIDESZ-re. – Tény, hogy Orbán kijelenti: Õt nem érdekli a MIÉP, csak a MIÉP szavazói. – Tény, hogy a FIDESZ a hazárdjátékos, amikor a 30.000-rel szemben a 150.000ret követeli. – Tény, hogy a jobb oldali kis pártok közül ma is a legnagyobb esélye MIÉP-Jobbik A Harmadik Út-nak van a parlamentbe jutásra. – Tény, hogy a FIDESZ most sem tárgyal, csak zsarolja a kommunista-zsidó-szabadkõmüves bagázs (MSZP-SZDSZ) rémuralmától rettegõ, egészséges lelkû keresztény-nemzeti érzelmû magyarokat, hogy csak a rájuk adott szavazat üdvözít, minden más az ellenséget segíti. jó ha figyelünk

– A MIÉP-re leadott szavazatok 2002-ben kárba vesztek és elõidézték, hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány került hatalomra. A jobboldali szavazók azt szeretnék, ha az MSZPSZDSZ-es kormányzás befejezõdne. Nagyon nagy a valószínûsége, hogy a MIÉP-Jobbik a Harmadik Út pártszövetség ismét nem fogja tudni elérni, illetve átlépni azt az 5 százalékos köszöböt, ami a parlamentbe kerüléshez kell, ezért aki rájuk szavaz, annak a szavazata nem hasznosul, illetve mindenki, aki rájuk szavaz, Gyurcsány Ferencet segíti hatalomba. A MIÉP-Jobbiknak ma különben sokkal kisebb az esélye bejutni, mint a MIÉP-nek volt 2002-ben hiszen ez utóbbi elõzetesen bent volt a parlamentben, a szereplés sokkal több lehetõségével. Végül is annyit mondhatok - tette hozzá a Fidesz szóvivõje -, hogy mindenkinek megvan a maga felelõssége, hogyan dönt.

– Tény, hogy a FIDESZ könyörtelen frakció fegyelmet követel, lásd Ádert a zászló nélküli szekrényes Sólyom László megválasztásakor, amit még most is gyõzelemnek könyvel el Orbán és a FIDESZ. Még sok-sok tényt sorolhatnánk, de a lényeg: A parlamentben a MIÉP-Jobbik mindig támogatni fogja a Fidesz azon javaslatait, amelyek valóban a nemzeti érdeket szolgálják, de nem fogja támogatni, ha a javaslatok csupán Uniós, netán szabadkõmûves vagy legyen akármilyen idegen, nemzetellenes elvá-

Forrás: gondola

rások. A MIÉP-Jobbik nem fog megszavazni Irak, illetve most Irán elleni katonai részvételt, és utólag sajnálkozni. Nem fog asszisztálni kereskedelmi TV-k milliárdos ÁFA tartozásának elengedéséhez, abortusz törvényhez, stb., mint ahogy sok más hasonló magyarázhatatlan(?) nemzetellenes cselekedete volt már a FIDESZ-nek. A FIDESZ azt kívánja, hogy a MIÉP-Jobbik adja fel önmagát, oldódjon fel a mindent bedaráló szövetségbe, ahol nincs mérlegelés, csak frakciófegyelem. Hát NEM! Pontosan ez az agresszív, önfeladást kívánó, zsaroló magatartás a bizonyíték arra, hogy szükség van a Fidesz mellett a MIÉP-Jobbik a Harmadik útra. A MIÉP-Jobbiknak azért kell helyi jelölteteket indítania, hogy az alapján országos listát állíthasson. 1998-2002-között a MIÉP-nek a parlamentben egyetlen egyéni jelöltje sem volt, de a lista miatt ott lehetett. Azt sem bánnám, ha a nemzeti oldal választója már az elsõ fordulóban a Fidesz egyéni jelöltjét támogatná, de listán a MIÉP-Jobbik-ra szavazna, ha a FIDESZ kompromisszum kész lenne. Ezt a kompromisszumot kellene meggondolni, különösen a polgári körösöknek, akik jobbára értik mirõl van szó. Így nem lenne kétséges a Fidesz egyéni jelöltjének a bejutása és listán a MIÉP-Jobbik bejutása sem. Így lehetne polgári kormánya Magyarországnak 2006-ban. A FIDESZNEK ez sem tetszene???? Dr.Tóth Csaba Attila – Szekszárd [email protected]

27

Nyilvánvaló bakik és Mátyás király az országértékelésekben Unalmas pártkongresszusi szónoklat vagy televíziós talk show? A két miniszterelnök-jelölt kommunikációs stílusa az évértékelõ beszédek fényében. A szociálpszichológus elemez. „Amikor rögtönözni kell az Estében vagy más hasonló tévémûsorban, akkor egy egészen más Gyurcsány Ferencet látunk: élõ és hiteles a személyiség. A kormányfõ azonban nem képes alkalmazkodni a zárt, elõre meghatározott kommunikációs helyzetekhez“ – állítja Síklaki István szociálpszichológus, egyetemi docens, aki a két miniszterelnök-jelölt évértékelõ beszéde alapján elemezte a politikusokat. „Orbán Viktor sem nyújt mindig kiváló teljesítményt, amikor nem a hazai pályán és nem jól megtervezett dramaturgia szerint szerepelhet“ – véli Síklaki. Szerinte a két miniszterelnök-jelölt népszerûségét nagy mértékben befolyásolja majd az, hogy a kampányban milyen körülmények között nyilatkozhatnak meg leginkább. Ha mindezzel a kampánystábok is tisztában vannak, lehetséges, hogy a kampány lényege az lesz, ki tudja jobban rákényszeríteni a másikra a saját harcmodorát. A két miniszterelnök-jelölt programját és szónoki képességeit az évértékelõ beszédek után táblázatokba rendezve, pontokba sorolva állította szembe a média, pedig az általunk megkérdezett szociálpszichológus véleménye szerint talán nincs is értelme az ilyen erõs szembeállításnak, hiszen az egyik fél mintha nem is indult volna a versenyen. Szónoklat és talk show „Egy beszédnek, hogy bármilyen hatást is elérjen, valami módon igazodnia kell az emberek fejében élõ közhelyekhez. Az egyik legáltalánosabb közhely pedig, hogy a politika elbeszél az emberek feje fölött.“ Szakértõnk szerint Gyurcsány Ferenc évértékelõ beszéde már a helyszínválasztással is ezt a

28

közhelyet sugallta, hiszen a parlament, mint intézmény a politikából való kiábrándultság talán legmarkánsabb reprezentánsa. Igaz, Gyurcsány tudatosan választja magának ezt a pályát, arra hivatkozva, hogy nem az utca, hanem az Országgyûlés a politika színtere. Ráadásul szintén ugyanerre hivatkozva tudták több mint három évig tartó „némasági fogadalmának“ megtörésére kényszeríteni az ellenzéki pártvezért. „Orbán Viktor az évértékelõ beszédével egy amerikai road movie-ba keveredett Mátyás királyként járja az országot, beszél a néppel, és ezzel azt igyekszik sulykolni, hogy nem a napot lopja, nem újságot olvas, pasziánszozik, röhögcsél vagy eszik a padban, a parlamentben, hanem dolgozik, eljön közénk, a mi véleményünkre kíváncsi“ – teszi le a voksot a Fidesz helyszínválasztása mellett a szociálpszichológus. Síklaki István szerint ezek a különbségek a beszéd szóhasználatában is megmaradnak, sõt ezt az indításkor exponált ellentétet tovább fokozza a beszéd dramaturgiája is. A Gyurcsány-beszéd – szerinte – túlnyomó részben a bürokrata nyelvezetet használta, hallhattunk hetente ülésezõ parlamentrõl, a gazdasági és szociális tanács megalakításáról, az Országos Érdekegyeztetõ Tanácsról és sok hasonló, az embereket nem annyire izgalomba hozó dologról. Ezzel ellentétben Orbán a közízlés által kedvelt tévés talkshow elemeit keverte bele az évértékelés dramaturgiájába, és ezzel igyekszik hitelesíteni mondanivalóját. „Az alapvetõ kérdés nyilván az, hogy a magyar emberek, azon belül különösen a bizonytalan szavazók elfogadják-e egy nagy horderejû politikai beszéd kereteként a talkshow mûfaját. Ez leginkább empirikus kérdés, és a Fidesz csapata bizonyára végzett is kutatásokat, hiszen a látvány alapján a szakembernek nem sok kétsége lehet, hogy az Orbán-beszédet alapos kutatás elõzte meg, és meglepõ lenne, ha ez megtör-

tént volna Gyurcsány Ferenc beszéde esetén is.“ Síklaki István szerint, ha az emberek elfogadják ezeket a kereteket, akkor elõállhat az a paradox helyzet, hogy a show közönségének szerkesztett tapsai hitelesebb hatást keltenek, mint a parlamentben ülõ képviselõk tetszésnyilvánításai. „Különösen disszonáns a laikus nézõ számára, amikor a beszéd egyik legfontosabb szakasza alatt a miniszterelnök mögött ülõ egyik képviselõ a másik padsorba áthajolva csevegéssel múlatja az idõt“ – jegyzi meg a szociálpszichológus, ráadásul a Gyurcsánybeszéd a helyszínválasztás mellett is sok egyéb kommunikációs hibát tartalmazott. Eltérõ harcmodor „A szociálpszichológia egyik klasszikus eredménye, hogy egy kiinduló adat annyira lehorgonyozza az ítélõképességünket, hogy nem tudunk rajta kellõ mértékben módosítani, ha további adatokkal ismerkedünk meg. Amikor Gyurcsány Ferenc arról beszél, hogy 280 ezer munkahely szûnt meg és 72 ezer új munkahely keletkezett, és ez végeredményben még mindig több mint az Orbán kormány hasonló idõszakában, akkor garantáltan csak az marad meg a fejekben, hogy a 280 ezerhez képest milyen kevés a 72 ezer“ – hoz fel egy példát a kommunikációs hibákra a szociálpszichológus. Orbán Viktor ezzel szemben jól használta az adatokat, gyakran ugyan csúsztatott, de az õ adatai mindig azt a hatást érik el, amit akar. Márpedig az adatok használatának egy ilyen beszédben csak annyi funkciója lehet, hogy az üzenet egészének hitelességét erõsítsék. A nézõkben csak ez az összhatás marad meg. A szakértõk utólag kimutathatják a turpisságokat, de az üzenet addigra már szilárdan a helyén van, és ezen az adatok utólagos cáfolása mit sem változtat. Forrás: Index

jó ha figyelünk

Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály Balczó: – Azt vettem észre magamon, hogy nem tudok nem foglalkozni a nemzet kérdésével, bármennyire is erõlködöm, nem tudok oldalt nézni… Ez egy adottság. Nyilván egyrészt örökölt adottság, másrészt a neveltetésem is ilyen volt, minden szempontból. Meséltem már, hogyan hallgattunk annak idején válogatott meccseket a rádión keresztül? A szüleim kirakták a szobában a játékosok képeit. Egy nagy Telefunken rádiónk volt, azt ültük körül, édesanyám, édesapám, nõvéreim, egy idõ után már az öcsém is. És amikor valamelyik focista jót csinált, gólt lõtt, vagy védett, hárított, Puskás, Grosics, Kocsis, Czibor… a család nõtagjai felkapkodták a fényképeket és csókolgatták. Tehát ez is családi hozomány. Mára naivvá vakult a magyar! A szellemi és fizikai immunitása elmúlott. Ha a fizikai talán nem is, de a szellemi igen. Kevés idõ, és az igazmondásért börtön fog járni. A hazug mivoltot egyre jobban jutalmazza a törvény. A meghunyászkodott egyházvezetõk pedig mossák kezeiket. Közelednek a „tiszta frontok”, mint a Rákosi idõkben. A megszállóink elegendõ kollaboránssal vannak kipárnázva ahhoz, hogy a nemzet önrendelkezésének a látszata fennmaradjon. Felkészületlen a nemzet arra a támadásra, amely éri. Sötétedik, és az emberek megvakult mivoltukban nem érzékelik. Félálomban bóbiskolnak. Szellemi szénmonoxid gázban félájultan a semmit cselekszik. A látszatdemokráciában az egyházakat elviszi a „semmi sodra”. A vihart nem lehet „látni”, csak a dülöngélõ vagy a gyökerestõl kicsavart fákból, az összedõlt házakból, levegõbe emelkedõ háztetõkbõl lehet következtetni rá. A veszélyérzet elmúlt az emberekbõl, mint a holdkórosból vagy az elkábítottból. Az amputálásokat altatásban végzik az embereken, az altató egyenlõ média, média egyenlõ hazugságok. Ha majd a földjeink is a bankok kezében lesznek, akkor a szólásszabadság is el fog múlni. De az eddigi szólásszabadság is a lenini „két lépés elõre, egy lépés hátra” volt. Az okosan kedves csevegések maradnak csak. Kiderült, hogy az úgynevezett radikálisok jó részét is ügynökök terelgették, egy központból. Nincs, aki a parlamentben elbõdüljön. Hallgatnak, vagy lihegnek, vagy dicsérik a király új ruháját. A kollaboránsok, amikor azzá válnak – ez így volt a Rákosi és a kádári idõkben is – nem tudják, hogy alkalmazóik le fogják köpni õket. Leselejtezik õket, ha fordul a kocka, mert már akkor sem becsülték, amikor arra kényszerültek, hogy használják õket. Sokan a nemzet sorsát szívükön viselõk közül a helytartók közé beépülve próbáltak segíteni, azok jó ha figyelünk

most csalódott, megkeseredett emberek, úgy érzik: érdemtelenül bántak velük. Pedig csak az történt, hogy eggyel „rövidebbet” gondoltak, mint a helytartók. Akik számára nincsen eszköz, amit ne használnának fel az õslakossággal szemben, ha a hatalmuk veszélybe kerül. Az aljasságnak óriási arzenáljával rendelkeznek. A tömegnek beadott történelmet a mindenkori „megélhetési történészek” írják. Minél huncutabb a hatalom, annál hamisabbak az ügyeletes, futtatott történészek. A kollaboránsok az önbecsapás kényelmesebbnek tûnõ létformáját is vállalták, hogy bárány létükre elvegyülhessenek a farkasok között. Kommunista farkasbõrt húztak magukra, a rendszerváltás után elõbújtak a farkasbõrbõl – remélvén a megérkezést –, nem gondolván, hogy a farkasok farkasok maradnak, rajtuk pedig lemoshatatlanul ott marad a farkasbõr szaga. A céltól szentesült alakoskodás véget ért, csak az önbecsapás menedéke maradt meg nekik. Elvitte õket a „semmi sodra”. Kocsis: – De hát (ugye?) végül is megadatott nekünk a választás szabadsága… vagy mi. – „Béklyós” pártok között választhatunk. Vagyis nincs igazi választásunk. Olyan a helyzetünk, mint akiket igazságtalanul bebörtönöztek, s csak az öreg, goromba és a fiatal, rokonszenves fegyõr között választhatunk. Holott, éhségsztrájkot azért kellene kezdenünk, hogy a demokrácia börtönébõl kiszabaduljunk. – Miért érzed a demokráciát börtönnek? Hiszen éppen az után ácsingóztunk korábbi rabságunk idején. – Valóban, ’89-ben nagy naivan azt hittük, hogy megérkeztünk a szabadságba, többpárt-rendszer lesz, kezükbe vehetjük sorsunk irányítását, hurrá. Néhány embernek csak két napra volt szüksége, másoknak tizenöt év is kevés volt ahhoz, hogy rádöbbenjünk: a demokrácia a látszatkeltés államformája. Az emberek gondolkodását azok irányítják, akik kezében a pénz van, mivel övék a média. Jóra is használhatnák, de nem ezt teszik. Rablott javaik védelmében igyekeznek mindenkit arra rábeszélni, hogy saját érdekei ellen szavazzon. Churchillnek tulajdonítják a mondatot, hogy a demokrácia nem jó, de még nem találtak nála jobbat. Ezt nem tartom igaznak. Ha egy teljhatalmú királya van egy nemzetnek, akinek szoros kapcsolata van Istennel (következésképpen hûen szolgálja a rábízottakat), annak a nemzetnek mindig jó sora van. Tehát nem az az alternatíva, amit mindig hajtogatnak nekünk: demokrácia vagy diktatúra, hiszen van ez a harmadik lehetõség is. Persze, a Bibliában sok helyütt olvas-

hatjuk, hogy meghalt a király, és az új király azt tette, ami az Isten szemében utálatos. Ilyenkor a népnek rossz sora volt. De így volt ez fordítva is! A királyt nem kötötték az úgynevezett személyiségi jogok, ami sok esetben a bûnözés melegágya és a bûnözõk menedéke. („A politika eredeti értelmében a közösség ügyeivel való foglalkozás. Ha valaki most nem foglalkozik a nemzet ügyével – amely bajban van –, akkor az ne mondja magát kereszténynek. Az szüremlett le bennem, hogy az embernek egy dolga van: megtenni mindent, ami tõle telik, tisztátalan eszközt nem használni, és minden mást az Istenre bízni…” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14. – idézetrészlet.) Balczó: – A kilencvenes évek elején többször küldtek nekem meghívót, hogy vegyek részt a Nemzeti Alaptanterv irányelveinek megvitatásában. Nem akaródzott menni, hiszen nem vagyok pedagógus, nem értek ezekhez a dolgokhoz, egyszer azonban már nem kerülhettem ki a meghívást. A miniszteri BMW-vel hozták ki a paksamétát a lakásomra. Mindegy, elmegyek, a sok okos ember között én is tudok okosan hallgatni. (Mint a Vonósnégyesben Salamon Béla, aki arra számít, valahogy elcsúszik, nem veszik észre, hogy egyáltalán nem tud hegedülni.) De kiderült, hogy a miniszterrel, titkárnõvel, gyorsíróval együtt legfeljebb tizenöten vagyunk, ajaj, így már nehéz lesz meglapulni. Szerencsémre éppen a mellettem ülõ kezdte meg a hozzászólások sorát, és az ellenkezõ irányba folytatódott a kör, volt idõm gondolkodni. Böngésztem az elõzõleg megkapott anyagot, és megakadt a szemem a nevelési alapelveken. Hoppá! Szó sincs benne, hogy „hitre nevelés”. Tudtam, hogy nekem mirõl kell majd beszélnem. Rám került a sor, és elmondtam, hogy szerintem az istenhitre nevelésnek kellene lennie az elsõ pontnak… A világnézeti semlegesség olyan, mint a lélegzési semlegesség. Maszlag. Az efféle „semlegesség” kõ kemény ateizmus. Na hát! Te még akkora felzúdulást nem láttál. Egymás szájából kapkodták a szavakat: ha ezt beírjuk, egész Európa kiközösít bennünket… Egyedül Makovecz Imre állt mellém óvatosan. „Amit a Balczó mond…” valamilyen formába be kéne venni. Hogyhogy „valamilyen”? Andrásfalvy miniszter hallgatta a vitát, nem szólalt meg. Mivel már korábbról ismertem, megengedtem magamnak, hogy azt mondjam neki: miniszter úr, javaslom, hogy tedd bele ezt a mondatot, mert ha ezért támadni 29

fognak, nem téged támadnak, hanem azt, aki ezt a meggyõzõdést adta neked. Ez olyan lesz, mint az a szalmafonat, amibe az elhagyott võlegény acéldrótot sodort bele. Tudod, mire gondolok? Amikor gyerekek voltunk, sokszor vittek minket is a tanyavilágba, lakodalmakba. Az volt a szokás, hogy templomi esküvõ után a vendégek kocsira ültek és elindultak a lakodalmas házhoz. Az ifjú pár kocsija, pontosabban a lovak szügye szakította át a tanyabokor szélén a két akácfa közé kifeszített szalmafonatot. Történt egyszer, hogy a menyasszony nem a korábbi võlegényével lépett frigyre, hanem mást választott férjnek, és az elhagyott legény bosszúból drótkötélre tekerte rá a szalmát. Képzelheted, mi történt, amikor az elsõ szekér odaért!? Tedd bele, miniszter úr, ereje lesz! És még ezt a történetet is elmeséltem. Hogy azt hitték, szalma, de valójában drótkötél volt. Kegyetlen dolog. De! Figyelj csak… Éppen ma olvastam a Példabeszédek könyvében, bánat és kegyetlenség (27, 4). „Kegyetlen a harag és féktelen a dühöngés, de a féltékeny támadását ki állhatja ki?” Ez ugye, katolikus Biblia? A Károli-félében pedig így van: „A búsulásban kegyetlenség van, és a haragban áradás; de ki állhatna meg az irigység elõtt?” A búsulásban kegyetlenség van… Nagyon érdekes. A legény igen elbúsult, hiszen elhagyták. És kegyetlenségre ragadtatta magát. Kocsis: – Mit mondott erre a miniszter úr? – A megbeszélés végén megkérdezte tõlem – amikor még mindenki hallhatta –, merre megyek, mert szívesen elvinne a kocsijával. Talán ezzel akarta kifejezni rokonszenvét, mi több: az egyetértését. A Moszkva térig mentünk, s közben azt is mondta, hogy sokszor többre megyünk az óvatossággal, mint ha nyílt sisakkal kiállnánk. Hamarosan kirúgták a miniszterségbõl. Túl tiszta ember volt Antall József kormányába. – Van-e megoldás? Mármint a „nemzeti sorskérdésekre”. – Olyan ez, mint a terepfutás. Mindenkinek van árok, mindenkinek van gödör, a cél messze van. Ha azt feltételezzük, hogy „itt és most” (bármikor) megérkezik számunkra a nagy igazság, felrobban, mint valami atombomba…, erre nem lehet számítani. Mindannyiunk számára ez a világ adatott. Ez a mostani helyzet, érzésem szerint, olyan, mint amikor a labdarúgó vb-n a csapatok túljutnak a selejtezõ csoportokon, ahol még lehet kapni gyengébb ellenfeleket, a tizenhat vagy a nyolc között vagyunk, ahol egyre nehezebb csapatok következnek, de az igazi neheze majd csak ez után következik. Ez még mindig „langyos” szakasz, hiszen most csak a javainkat akarják elvenni, s amíg ezért folyik a küzdelem, addig még pofázhatunk, de ha már nem lesz mit elvenni, mert elvettek már mindent, akkor arra is jut majd idõ, hogy a szánkat befogják. 30

– Nincs kiegyezés? – Kivel, mivel? Errõl beszélek! A lelkünkért folyik a harc. A Jó és a Rossz között. – Ez azonban már semmiképpen nem egyszerûsíthetõ le, úgymond, fajok harcára. Itt felfogások – életgyakorlatok – közötti küzdelemrõl van szó. – Pontosan. Luciferhez nem csak zsidóság vezetõi kötõdnek. Lucifer maga a mohó szerzésvágy, szeretetlenség. Odatette magát a földi trónusra, de a lelkünket elvenni nem tudja, csak úgy, ha önként felajánljuk neki. – Isten ennyire tehetetlen mindezzel szemben? Mint ahogy tapasztaljuk. – Nem Isten harcolja meg helyettünk ezt a harcot. A terepet nekünk kell végigfutni. Ne feledd, még legfeljebb csak a középdöntõben vagyunk! Nekem óriási élményem volt, amikor ezerkilencszáz-nyolcvanhárom szeptember tizenharmadikán rájöttem, hogy mint öttusa-szakember nem kell tovább… várakoznom. Hetekig tartó nagy kínlódás után következett ez be. Hiszen le kellett mondanom arról, ami addig az egész életemet szervezte: dolgozni az öttusában és az öttusáért. De ekkor elpattant bennem egy húr. Megérett, hogy nem várakozhatok tovább egy léptékhelyes feladatra. A cél, ami addig elõttem lebegett, eltûnt. Gondolj bele, milyen sokan vannak, akik csak egy célra tudják feltenni az életüket. Azért küzdenek, alkudoznak, abban reménykednek. Éppen ma reggel jutott eszembe Somerset Maugham. Az író. Õ festõ akart lenni. Párizsban tanult, de rádöbbent, hogy az, abban a formában, ahogy õ gondolta, olyan szinten… nem megy. Beiratkozott az orvosi egyetemre. Elvégezte. Végül azonban író lett belõle, amire valódi elhivatottsága volt. Lehet, hogy te éppen fordított utat jársz. Most író vagy, de még mindig beiratkozhatsz az „orvosi egyetemre”, hogy végül festõ legyen belõled… Ha valaki az Istennél „megrendel” életutat, akkor Isten megvonja a vállát: nem! A jó kérdés ez: éntõlem mit akarsz, Uram, mit cselekedjek? Hogyan éljek? Mit kövessek? De ez csak akkor következik be, amikor a személyes ambícióidtól megszabadultál. Addig mentél kapuról kapura, mindegyik be volt zárva. Ha nem adod fel az értelmetlennek bizonyult küzdelmet, akkor maradsz, ahol vagy…, futsz sötét erdõben sajgó fájdalmiddal. Amikor 1978-ban új államtitkára lett a magyar sportnak…, ez a senkialfonz (ha még emlékszel a nevére) az odakerülése után három héttel elküldte nekem azt az elbocsátó szép üzenetet, amellyel kirúgott az öttusaszövetség elnökségébõl. Utólag megtudtam (egy rokona révén, akinek személyesen õ mesélte el a történetet), hogy amikor átvette új megbízatását, Aczél György azt mondta neki: mostantól kezdve azokat kell beemelni a szakági vezetésekbe, akik korábban versenyzõként is jeleskedtek, egyetlen kivétel van, az öttusa, mert Balczó András részt vett a Küldetés címû

filmben. Balczó különben egy rendes fickó lenne, de ez a Kósa Ferenc egy minden hájjal megkent csibész, aki belerángatta ebbe a dologba. Ez után néhány hónappal viszont itt járt Budapesten egy szovjet filmküldöttség, pontosabban egy házaspár, a filmrendezõ Elem Klimov és felesége, Larissza Sepityko, nagyon szép orosz nõ volt, zöld szemû, sudár termetû, sajnos, fiatalon meghalt szegény egy autóbalesetben. Õk mesélték nekem, hogy Aczél Györggyel találkozva megkérdezték tõle: miért nem rendezhet Kósa Ferenc filmet. Mire Aczél azt mondta nekik: azért nem, mert elkészítette a Küldetést Balczóról. Ez a Kósa Ferenc különben egy rendes fickó lenne, de ez a Balczó egy olyan minden hájjal megkent csibész, hogy a továbbiakban már Kósában sem lehet megbízni. Csodálatos! És gondolj bele, egy ilyen hazugság annyi volt Aczélnak, mint egy tyúknak a földön heverõ seprûnyelet átlépni. De ez csak egy jellemzõ apróság, megemlíteni is legfeljebb azért érdemes, mert belevilágít egy korba, amit az emberek, sajnos, mára mintha elfelejtettek volna. A jó „Gyuri bácsi”… Ameddig valaki nem szabadul meg a saját ambícióitól, addig kiszolgáltatott, és megy, házal, csalódik itt is, ott is. Nekem is személyes élményem. Tudom, ha annak idején megpróbálom „befúrni” magam a szövetségi kapitányi tisztségbe, nem sikerülhetett volna. Akármilyen gyémánt hegyû fúróm akad hozzá. Ez nem az én terepem volt, szerencsére tudtam. Idõben. Inkább felszabadultam minden teher alól. Elõször azt gondoltam, hogy nekem egyszerûen csak ott kell lennem, a közelben, hogy készen álljak a feladatra. Ez volt a „belovaglós” idõszak. De egyszer elérkezett a pillanat, amikor felismertem, hogy a további várakozást abba kell hagynom. És akkor el tudtam engedni mindent, amit addig vágytam és reméltem. De milyen érdekes! Miközben én éreztem, hogy nem az engem mellõzõ sportvezetés az „ellenfelem”, õk ezt nem hitték el rólam. Engem szapultak, „beakadtam” nekik, mint kutyának a postás. Talán mert tudták, hogy igazságtalan, amit velem tettek. Jézus is mondta: ok nélkül gyûlöltek engem… Ezért nevettem a Mel Gibson-film kapcsán elhangzott „vádakon”. Mi az, hogy gyûlölködõknek mutatta a Jézus halálát kívánó zsidó fõpapokat, az általuk felheccelt tömeget? Hát hiszen, õk valóban gyûlölték a Názáretit! Ismerjük a „történetet” az evangéliumokból. – Habár azért senki sem szólhatja meg a zsidóságot, hogy megmaradtak õseik vallásánál. Nem ismerik el, hogy Jézus a Megváltó, várják az eljövetelt. Más vallások is õrzik magukat. Az iszlám, a buddhizmus, a sintoizmus… – Vigyázat! A japánokhoz nem ment el Jézus. A zsidókhoz elment. Óriási különbség. Az Új Szövetség Nagycsütörtökön megköttetett, és abban a pillanatban az jó ha figyelünk

Ószövetség érvényét veszítette. Ez az új feltételrendszer azóta Isten és ember között. – Valamit megtagadtak? – Nem volt szemük a látásra és nem volt fülük a hallásra. Pedig megvolt a vonatjegyük az életre, de nem szálltak föl. Innen kezdve minden pótcselekvés. Jézus lett volna a „vonat”. A kereszt. Isten önmagát nem „forgalmazza” Jézus nélkül kétezer év óta. Nem lehet õrá hivatkozni, Jézust pedig eldobni. És ne feledkezzünk meg arról, hogy az igazi „koponyák” nem a pénzvilág urai, hanem az az ószövetségi rabbinátus mag, amely a „fogat fogért” szellemiségben merülve azt vallja, hogy a „goj” nem ember. Úgy látom, hogy te mint a horogra került hal, dobálod magad, próbálsz, próbálkozol. Mint az az ember, aki ugyanazzal a kézzel próbálja elkapni a hüvelykujját. Nem fog menni! De nyugodtan próbálgassad… Ki tudja. Hátha. A horog a jobb példa. Nem engeded magad kifogni. Miért? Pedig Jézus azt mondta a tanítványoknak: emberhalászokká teszlek titeket. Egyelõre csak fárasztanak. Nehogy azt gondold, hogy én rá akarlak téged beszélni valamire! Bármire. Mindent csak szabadságában tehet meg az ember. Az örömében. Uram, dönts a

sorsom felõl! Mutasd meg, merre menjek! Mondtam már: amit Isten akar, hogy csináljunk, ahhoz mindig ad kedvet is. Eszembe jut egy történet Wass Albertrõl, ha gondolod, ide veheted ehhez a kérdéskörhöz. Amikor megérkezett Amerikába, felkereste õt a szállodában egy valamikori erdélyi újságíró, és azt ajánlotta neki: írjon regényt egy erdélyi zsidó fiúról, az õ szenvedéseirõl, sikereirõl, s ha ezt megírja, ígéri, hogy egy éven belül kap egymillió dollárt. De ha nem! Akkor itt, Amerikában soha egyetlen könyve sem jelenik meg. Nem kért sokat az illetõ, csak Wass Albert lelkét. Az író nem adta, és tényleg egyetlen könyvét sem adta ki amerikai kiadó. Errõl van szó. A lelkünket önként és dalolva átadjuk-e annak a gondolkodási módnak, amit mások ránk akarnak kényszeríteni. Ott szoktak eltévedni az emberek, hogy elkezdenek „következményekben” gondolkodni. Ahelyett, hogy a szükséges tennivalókban gondolkodnának. Ezzel el van rontva minden. Az ember a hûségével, az engedelmességével muníciót ad az Istennek, hídfõállás kiépítésére ad lehetõséget. Erre meséltem el korábban Ordass Lajos történetét. De van

A választók örülnek is, meg nem is, az egyik szemük sír, a másik nevet a választások közeledtével – ezt találta mondani szokásos parlamenti show-mûsorában a kormányfõ. Gyurcsány Ferenc pontos hangulatjelentést adott. Valóban sírunk az elvesztegetett négy esztendõ miatt, és édes-derûs nyugalommal tekintünk a választások elé. A kormányfõ bátor férfiú. Nem retten meg a 7,3 százalékosra dagadt regisztrált munkanélküliségi rátától sem. Tegnap úgy viselkedett, mint az a bukdácsoló diák, aki az utóvizsgán apait-anyait belead, hogy átmenjen. A múlt héten például azt a vizsgafeladatot kapta, hogy miként tudná gyorsan és hatékonyan csökkenteni a munkanélküliséget. És két hónappal a választás elõtt Gyurcsány felmondta a leckét: mindenkinek joga van a munkához, aki dolgozni akar. Helyes, még ha közhelyes is. A pályakezdõ Start-kártyát kap már most is, mutatott rá a szocialista vívmányra Gyurcsány Ferenc, majd kifejtette: a pályakezdõt foglalkoztató cégeknek egy évig a 29 helyett csupán 15 százalék tb-járulékot kell fizetni. A második évben pedig 25 százalékot. A rákövetkezõ évben persze lecserélhetik egy kedvezményekre jogosító friss pályakezdõre – de ne keressük a kákán a csomót. Ha ugyanis ezután nem kapna munkát Start-kártyásunk, kap majd egy Start plusz kártyát is mint tartós munkanélküli, és ha lesz olyan cég, aki foglalkoztatja, akkor az is csak 15 százalék tb-t kell, hogy fizessen egy évig. A hátrányos helyzetû régiókban hasonló kedvezmény dukálna, sõt, a munkáltatókat ösztönöznék a gyesrõl visszatérõ kismamák foglalkoztatására is, õk Start extra kártyával a kezükben jelenhetnének meg a munkaerõpiacon, és egy évig egy fillér tb-járulékot sem kellene fizetni utánuk, még a második évben is csak 15 százalékot. Csakhogy ez visszalépés lenne, szembesítette Áder János a kormányfõt az idén január 1-jén bevezetett szabályozással, hiszen jelenleg ha egy 250 fõnél kisebb létszámmal dolgozó cég három hónapnál hosszabb ideje munka nélkül lévõ személyt foglalkoztat, nem kell semennyi járulékot sem fizetnie. jó ha figyelünk

más példám is, Puskás Öcsivel… Csapat-eligazítás, Sebes kiadja az utasítást: másnap reggel nyolckor indulnak ide és ide. Közbeszól Öcsi: „Kilenckor.” Guszti bácsi megismétli: „Nyolckor.” Puskás megint: „Kilenckor.” Ez így megy egy darabig, aztán Guszti bácsi mérgesen felcsattan: „Ha én egyszer azt mondom, hogy kilenckor, akkor kilenckor! Nem akarok vitát!” Mire a csapat szinte kórusban: „Igen. Ha Guszti bácsi azt mondja, hogy kilenckor, akkor kilenckor…” Ezt nevezzük vezéregyéniségnek. Nem lehet kinevelni. Isten adja. Bélyeget üt az ilyen emberre. És talán éppen ennek hiányát érzik kézilabdás lányaink, amikor megcsillan elõttük az arany… Ha az Isten megszán egy csapatot, vagy egy nemzetet, ad neki vezéregyéniséget. A lengyeleknek volt egy Pi³sudskijuk a múlt század elsõ harmadában, aztán a hetvenes években kaptak egy villanyszerelõt Gdanskból, a finneknek volt egy Mannerheimjük… nekünk viszont nincsen senkink. Ha sokan kiáltanak Istenhez: Uram, nélküled éltünk, nélküled döntöttünk, hibákat követtünk el, nem tudjuk az életünket megoldani, bocsáss meg nekünk és könyörülj rajtunk! Forrás: gondola

No, ez az a helyzet, amikor a vizsgáztató nyugodt lelkiismerettel beírja az elégtelent, és a diák kezébe nyom egy Start-kártyát az utóvizsgára. Még akkor is, ha a diák impozáns magabiztossággal támadta az órán elõadott lehetséges megoldást, amely az élõmunka tb-járulékának 30 százalékos mérséklésétõl reméli a munkanélküliség gyors csökkenését. Ugyanis, ha a nebuló veszi a bátorságot, és értelmetlennek nevez egy megoldást, akkor azt egzakt számításokkal támassza alá, és ne állítson olyan badarságot, hogy ez az intézkedés 650 milliárd forint kárt okozna a nyugdíjasoknak. Miért pont a nyugdíjasoknak, miért nem a köztisztviselõknek vagy a tanároknak? A demagóg szónok megint nem bírta ki, hogy ne uszítson egy nép, most éppen a szlovákok ellen. Mintha nem tudná, hogy a határ menti magyar üzemekbe a Felvidéken kisebbségben élõ magyarok ingáznak, és munkájukkal növelik hazánk bruttó nemzeti jövedelmét. Nem értem ezeket a szocialista internacionalistákat: ha politikai érdekeik úgy kívánják, szemrebbenés nélkül araboznak, románoznak vagy éppen szlovákoznak. Csak mellékesen jegyzem meg, a járulékcsökkentés okozta bevételkiesést pótolhatja majd a megígért puritán kormányzás, a méltányos és igazságos bérezés és végkielégítés a közszférában, a valódi verseny a közbeszerzésekben, az olyan luxuskiadások elkerülése, mint az óvodások kakaóbiztos számítógépe. És ez csak a „lefagyott” megtakarítási ötletekbõl álló jéghegy csúcsa. Forrás: Torkos Matild – MNO

31

32

jó ha figyelünk