Anticiklikus és prociklikus, kereslet és kínálat vezérelt gazdaságpolitika

VÁLSÁGMENEDZSELÉS ÉS ÚTKERESÉS – DILEMMÁK ÉS VITÁK (A Magyar Közgazdasági Társaság 2012. május 25-i küldöttközgyűlésén elhangzott előadás szerkesztett változata) Kornai János ösztönző és követendő példája nyomán, előadásom mottóját Széchenyi István gondolataiból idézem: „Attól tartok, hogy Magyarország pénzügyi oldalról fog összeomlani. Még a legrosszabbul berendezett gazdaság vagy háztartás is a végtelenségig és fennakadás nélkül mehet a maga útján, ha a kiadások összege kisebb, mint a bevételek összege – és megfordítva. (Napló, 496. o.) „Minden, ami a pénz keringését hátráltatja, mind egyesekre, mind a közösségre nézve felette káros, hát még az, mi a pénzt circulatióbul ki is rekeszti? S vajon mi hátráltatja, rekesztheti azt ki hathatósabban, mint a bizodalmatlanság, a veszély….. ti. a hitel híja? (Stadium, 50. o.) A mottóul választott gondolatokat a legnagyobb magyar több mint 150 évvel ezelőtt vetette papírra. Olyan közgazdasági törvényszerűségeket rögzít, amelyek ma is érvényesek. A pénzügyi – nála háztartási – egyensúly, a szabad pénzforgalom és terméke, a hitel, valamint a gazdaság szereplői közötti bizalom a modern gazdaságnak is alappillérei, ma is nélkülözhetetlen elemei a gazdaság kiegyensúlyozott működésének. Széchenyi tételei rendre felbukkannak napjaink közgazdasági vitáiban éppúgy, mint a subprime válság következményeinek menedzselésére hivatott gazdaságpolitikai programokban. Éppen ezért a két kiválasztott citátum mintegy keretbe foglalja mondanivalóm lényegét. Tanulmányomban ezúttal nem komplex és koherens gazdaságpolitikai program felvázolására vállalkozom, hanem a teljesség igénye nélkül megkísérelek kiemelni néhányat azokból a dilemmákból, vitákból és útkereső megoldásokból, amelyek napjainkban a globális válság menedzselését jellemzik. Az egyébként fontos technikai részletek mellőzésével, kizárólag a gazdaságpolitikai célok és eszközök elemzésére szorítkozom, aminek természetes következménye, hogy következtetéseim döntően elvi, koncepcionális jellegűek, nem kívánnak operatív javaslatokat tenni. Emellett a gazdasági folyamatok lényegének kiemelése érdekében az összefüggéseket némileg sematikusan, az egyébként fontos részletek mellőzésével, leegyszerűsítve mutatom be. Anticiklikus és prociklikus, kereslet és kínálat vezérelt gazdaságpolitika Már a 2007-2008-ban kirobbant subprime válság okainak elemzésekor is felmerült az a kérdés, hogy a gazdasági konjunktúraciklus melyik szakaszában stimulálja megfelelően a gazdaságot az anticiklikus és a prociklikus gazdaságpolitika. A krízis második szakaszában – a hitel- és likviditási válságot követő reálgazdasági recesszió idején – pedig úgyszólván általánossá vált a kereslet mesterséges élénkítését és a likviditás bővítését szolgáló anti-

ciklikus hatású eszközök alkalmazása a recesszió fékezése érdekében. (A prociklikus és anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerét és annak alkalmazását különböző konjunkturális szakaszokban a mellékelt táblázat foglalja össze.) A gazdasági ciklusok ingadozásainak csillapítását, a konjunktúra elnyújtását és a visszaesés fékezését szolgáló gazdaságpolitikai eszközök sajátosan ötvöződnek a kereslet-, illetve kínálatvezérelt gazdasági filozófiák megvalósításának gyakorlatával. A subprime válság kirobbanása előtt uralkodó mainstream meghatározó szerephez juttatta a kínálatvezérelt gazdaságpolitikát szerte a világban, különösen és modellszerűen az Egyesült Államokban. E filozófia lényege, hogy a kínálat állandó növelésével létrejönnek a fizetőképes kereslet bővülésének feltételei is, ami garantálja a gazdasági növekedés magas dinamikáját, a beruházások, a fogyasztás és a foglalkoztatás permanens növekedését. A kínálati gazdaságpolitika növeli a versenyt, ösztönzi az innovációt, fokozza a gazdasági hatékonyságot, emellett globális világgazdasági körülmények között elősegíti az erőforrások hatékonyság alapú, optimális elosztását. Kétségtelen, hogy a beruházások, a technológiai fejlesztések és az új kapacitások a béreken és profitokon keresztül növelik a vásárlóerőt, így a fizetőképes keresletet is. Ahol ez a keresletbővülés nem szívja fel a növekvő kínálatot, ott belép a hitelezés, amely tovább növeli a forgalom lebonyolítására rendelkezésre álló pénzmennyiséget, azaz a fizetőképes keresletet. Ez a folyamat mindaddig nem vezet buborékok kialakulásához, ameddig a kibocsátott hitelek fedezete megtakarítások, jövőben keletkező jövedelmek, ill. reálvagyonok formájában rendelkezésre áll. Amint ez a kényes dinamikus egyensúly bármely okból – például irreális mértékű, azaz fedezetlen jelzáloghitelek, ill. fogyasztási célú hitelek kibocsátásával, többlet kapacitások létrehozásával – felborul, kereslethiány lép fel a piacon. A növekvő kínálat nem talál vevőre, felesleges, kihasználatlan kapacitások jönnek létre, a hiteladós vállalkozások és a lakosság egy része fizetésképtelenné válik, csődbe megy, magával rántva a hitelező pénzintézetek egy részét, és kikényszerítve a fedezetlen vásárlóerő, a virtuális hitelpénz, valamint a feleslegessé váló kapacitások megsemmisülését, ill. leépülését. Kialakul a gazdaságban a recessziós spirál, annak minden pusztító társadalmi-gazdasági hatásával együtt. A kínálatvezérelt gazdaságpolitika túlhajtása tehát egy ponton ellentétébe csap át, buborékokat hoz létre, kereslethiányt generál, az pedig recesszióhoz vezet. Az új egyensúly kialakulásához más filozófiára, más gazdaságpolitikai eszközökre van szükség. A kínálat vezérelt gazdaságpolitikát a kereslet vezérelt stimulusok váltják fel. A gazdaságpolitikát formáló modern államok mesterséges eszközökkel, fiskális és monetáris ágon egyaránt bővítik a keresletet. Ennek érdekében növelik az állami megrendeléseket, ezzel együtt az államháztartás hiányát és az államadósságot, ill. a jegybankok működésbe hozzák a bankóprést, olcsó forrásokat pumpálnak a pénzügyi rendszerbe. A bővülő kereslet csökkenti a recessziót, leköti és felszívja a kereslet hiányában feleslegessé váló kapacitások, raktárkészletek egy részét, azaz fékezi a gazdaság visszaesését. Megfelelő mértékű beavatkozás mellett, optimális esetben kialakulhat egy fenntartható új egyensúly az aggregált kereslet és kínálat között. Mi történik tehát? A kínálat vezérelt gazdaságpolitika előbb megbontja a kereslet-kínálat egyensúlyát, recessziót idéz elő, majd törvényszerűen átalakul keresletvezérelt gazdaságpolitikává.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a globális világgazdaságban törvényszerűen kialakul a kínálat- és keresletvezérelt gazdaságpolitikák ciklikus változása, egymást követő alkalmazása. (A folyamat értelemszerűen fordítva is igaz, hisz a keresleti gazdaságpolitika előbb újabb beruházási boomot, majd kínálati többletet hoz létre, ami teljessé teszi a gazdasági ciklusok körforgását.) Érdemes megvizsgálni, hogy mi a kapcsolat a keresleti és kínálati, valamint a prociklikus és anticiklikus gazdaságpolitikák között. Prociklikus gazdaságpolitika alkalmazásával a gazdasági eszközrendszer konjunktúra esetén tovább erősíti a növekedést, recesszió esetén pedig mélyíti a visszaesést. A prociklikus gazdaságpolitika tehát növeli a gazdasági ciklusok kilengését, törvényszerűen hoz létre erős konjunktúraingadozásokat. Az anticiklikus gazdaságpolitika konjunktúra esetén tartalékokat gyűjt, egyensúlyt javít, és adósságokat csökkent, inflációt fékez, recesszió idején pedig keresletet bővít, fékezi a visszaesést, ám ezzel rontja az egyensúlyt, növeli az adósságot és az inflációs nyomást. Lényegében elnyújtja a gazdasági ciklusokat, tompítja és kisimítja a kilengéseket. Némi leegyszerűsítéssel azt állapíthatjuk meg, hogy a kínálatvezérelt gazdaságpolitika természetes eszközrendszere a prociklikus beavatkozás, míg a keresletvezérelt gazdaságpolitikához sokkal inkább anticiklikus eszközrendszer tartozik. Az optimális eredmény a jó időzítésen és az arányos, megfelelően kevert gazdaságpolitikai mixen múlik. „Jót s jól, ebben áll a nagy titok…” idézhetném itt is teljes joggal Kazinczyt. Mi történik ma a világban? A subprime válság kirobbanása után a fejlett államok többsége – már ahol erre szükség és lehetőség volt – erőteljes anticiklikus gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre, brutális méretű fiskális és monetáris beavatkozással növelte a fizetőképes keresletet, és mérsékelte a recesszió mélységét, valamint átfutási idejét. A válságmenedzselés elérte elsődleges célját. A recesszió rövid volt, a 2009. évi visszaesés után a világgazdaság 2010-től már ismét lassú – kétségkívül törékeny és ingadozó – növekedésnek indult. A pénzügyi rendszer működőképes, a bankközi piacokon is zajlik a kereskedés, súlyos likviditáshiány általában nem gátolja a gazdaság működését – ha az olcsó, korlátlan hitelkínálat korszaka szerencsénkre nem tér is vissza többé. A keresleti, neokeynesiánus gazdasági filozófia hívei már-már triumfálnak, a rövid távú eredmények látszólag őket igazolják. Ám az alkalmazott terápia mellékhatásai is súlyosak. A mesterséges keresletbővítés lefékezte a schumpeteri „teremtő rombolást”, késlelteti a kereslet és kínálat új egyensúlyának kialakulását. Életben maradtak olyan felesleges, gyakorta versenyképtelen kapacitások (pl. az autóiparban, az elektronikában, az építőiparban és a tercier szektorokban), amelyek leépülése tartós kereslet hiányában előbb-utóbb elkerülhetetlen. A fejlett államok hatalmas adóssághegyeket halmoztak fel, a jegybankok úgyszólván korlátlanul működtették és működtetik a bankóprést, gigantikus mennyiségű olcsó hitellel növelve a pénzügyi rendszer likviditását. A rövid távú konjunktúratámogatás érdekében újabb csapdákat építettek ki: ketyeg az adósságbomba, és erősödik egy később kibontakozó inflációs nyomás a

világgazdaságban. (Sok elemző véleménye szerint e két jelenség törvényszerűen együtt jár. Sőt az adóssághegyek sikeres menedzselésének egyik feltétele az infláció növelése, amely erodálja, csökkenti az adósságállomány reálértékét is.) A reálgazdasági, valamint a pénzpiaci folyamatok végletesen elszakadnak egymástól. A reálgazdaságban a 2009-es nagy visszaesés után lassú, törékeny, enyhén ingadozó – elnyújtott „L” alakú pályán mozgó – konjunktúra vette kezdetét. A pénz-, tőke- és részvénypiacokon hatalmas a volatilitás, óriási és kiszámíthatatlan az ingadozás. (Brutálisan érvényesül a bizalmi, pszichológiai komponens, nap mint nap igazolva azt a tapasztalatot, hogy a bizalom, a kiszámítható gazdasági környezet és a domináns várakozások jobban befolyásolják a rövid távú pénzpiaci és tőkeműveleteket, mint a reálgazdasági teljesítmény.) E piacok mozgása nagy kilengésekkel inkább – „W” alakú – fűrészfoghoz hasonló pályát ír le. Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a 2008-as válság kialakulásához vezető gazdaságpolitikai okok a mai válságmenedzselés eszköztárában is kimutathatók. Más oldalról közelítve: a közgazdaság-tudomány és a gazdaságirányítási praxis egyelőre adós a nagy varázslattal. Nem ismerjük azt a módszert, amelynek segítségével úgy lehet a művi keresletgerjesztő erőforrásokat kivonni a gazdaságból, hogy az ne fordítsa ismét recesszióba a törékeny növekedést. (Nem a technika, hanem az időzítés és az optimális arányok megválasztása ismeretlen.) Lényegében ezen a ponton ragadhatjuk meg a válságmenedzselés két fő iránya, az amerikai és európai kríziskezelés közötti különbségeket. Az amerikai filozófia és gyakorlat abszolút elsőbbséget ad a növekedés ösztönzésének. Ennek rendeli alá a deficit és az államadósság mértékét, valamint a Fed monetáris politikáját. Az aggregált keresletet nem csökkenteni, hanem fiskális és monetáris ágon egyaránt növelni akarja. A gyenge növekedés és az éles piaci verseny körülményei között nem fél az inflációs nyomás növekedésétől, töménytelen olcsó pénzt pumpál a rendszerbe. Miért teheti ezt egyelőre büntetlenül? Valószínűleg azért, mert létezik egy végtelenül erős érdekközösség és egymásrautaltság az amerikai és a kínai gazdaság között. Amerika számára létkérdés, hogy a hatalmasra duzzadt deficitet és államadósságot finanszírozza a világ, Kína elemi érdeke pedig az, hogy gyors növekedésének alapját, óriási exportdinamikáját a hatalmas amerikai import útján képes legyen fenntartani. Ennek az a módja, hogy a túlfogyasztó amerikai gazdaság hiányát a kínai fizetési mérleg többlete – és számos arab ország likvid tőkefeleslege, tartaléka – finanszírozza. (Ehhez persze szükség van az amerikai dollár tartalékvaluta szerepére éppúgy, mint a magas hatékonyságú amerikai befektetésekre, valamint a kicsi, de biztonságos hozamokra.) Európában más a helyzet. Az eladósodott európai gazdaságok finanszírozási potenciálja – saját, belső tartalékok híján – nem korlátlan. Az uniós országok adósságának refinanszírozása Amerikához képest drága és korlátozott. Az európai gazdaság – sem költségoldalon, sem az innováció terén – nem versenyképes az amerikaival, valamint a feltörekvő BRICS-országokkal, felvevőpiaca pedig az unió belső piacának regionális védelme miatt az unión kívüli – közöttük a kínai – beszállítókat kemény vámokkal terheli. (Azaz az unión belül liberalizált, kifelé protekcionista.) Így egyfelől az uniós tagországoknak versenyezniük kell az USA-val a friss forrásokért, másfelől pedig nem rendelkeznek azzal az érdekközösséggel, ami nagyrészt az ázsiai és többek között az arab szufficiteket Amerikába irányítja.

Ilyen körülmények között az EU nem engedheti meg tagállamainak, hogy a válság enyhítésére egyszerre alkalmazzák a fiskális és a monetáris enyhítést, a kettős keresletnövelést, bármennyire szorgalmazzák is ezt Nobel-díjas guruk, divatos, közeli gazdasági, pénzügyi katasztrófát, a világgazdaság összeomlását, de legalábbis az euró megszűnését és az EU szétesését vizionáló váteszek, vagy egyes pénzpiaci cápák. (Az utóbbiak természetesen újabb orbitális profit reményében.) Az egyedül járható és finanszírozható út: szigorú fiskális politika és a növekedést támogató monetáris politika mixe. Ez a német modell, és vezetésével az EU, valamint a monetáris unió válságkezelési stratégiája is. Magyarul fiskális ágon megvalósul az aggregált kereslet csökkentése a deficitek és államadósság fokozatos mérséklésével, monetáris ágon olcsó hitelforrások biztosításával, az alapkamat alacsony szinten tartásával, ill. a lejáró adósságállomány egy részének felvásárlásával biztosítja a gazdaság (benne az eladósodott államok) likvid forrásokkal való ellátását. Miután a szigorú fiskális politika jelentős növekedési áldozatokkal jár, Európa a jövőben a növekedést és a foglalkoztatást külön növekedési paktummal, döntően szerkezeti reformokkal, valamint a versenyképesség növelésével tervezi ösztönözni. A még formálódó elképzelések szerint a deficit és államadósság csökkentését – a fiskális integráció erősítése mellett, amelyet meggyőződésem szerint az irreális gazdaságpolitikával kampányoló új francia elnök és elvbarátai sem lesznek képesek „megfúrni” – strukturális, elosztási reformokkal (azaz a jóléti állam széles körű szolgáltatásainak szűkítéssel egybekötött átalakításával) és nem az aggregált adóterhelés növelésével, a növekedés és a foglalkoztatás bővítését pedig elsősorban az innovatív vállalkozásokat olcsó hitelekkel finanszírozó monetáris politikával támogatja. Ez a mix némileg fékezi ugyan a növekedést, így csak lassú, elhúzódó kilábalást tesz lehetővé, de még finanszírozható. Az amerikai út Európában ugyanis garantáltan fizetőképtelenséghez vezetne, az egyes autoriter és nacionalista álmodozók szerint követendő „ázsiai – alapvetően kínai – modell” pedig Európában – a fejlett jóléti állam és a demokratikus hagyományok miatt – eleve megvalósíthatatlan. A globális válság és annak menedzselése, káros hatásainak tompítása természetesen napirendre tűzött más koncepcionális kérdéseket, rendre felbukkanó dilemmákat is – egészen a kapitalizmus, mint társadalmi-gazdasági rendszer létének és jövőjének megkérdőjelezéséig. Idő hiányában e viták részletes bemutatására ezúttal nincs módom, csupán arra szorítkozom, hogy leltárszerűen felsoroljam a legfontosabb dilemmákat. Ezek közé tartozik az állam gazdasági szerepének változása a krízis hatására, a piaci és bürokratikus koordináció viszonya, optimalizálása, az állami reguláció és liberalizálás ellentmondásai, a globális gazdaság követelményei, hatásai és az elkülönült nemzetek gazdasági szuverenitásának viszonya, változásai, a demográfiai, környezetvédelmi és korlátozott mennyiségű erőforrásokkal való gazdálkodás időzített bombái, az állami jövedelemelvonás és átcsoportosíts mértéke, arányai, a modern adórendszerek, valamint a jóléti újraelosztás nagy alrendszereinek elkerülhetetlen átalakítása, összefoglalóan a gazdasági hatékonyság és a társadalmi szolidaritás optimális egyensúlyának permanens keresése, hatékony eszközeinek kidolgozása – és nem folytatom tovább. Egy biztos: a jelen és jövő közgazdászai, társadalomtudósai és politikusai számára bizony bőséggel maradnak megoldandó feladatok.

Mi a helyzet Magyarországon? Az objektív elemzések, valamint az elmúlt három év makrogazdasági adatainak vizsgálata (a növekedés, az infláció, a foglalkoztatás, az államadósság, a beruházások, a fogyasztás, az adósságfinanszírozás költségei terén egyaránt) bizonyítja, hogy Magyarország lényegesen nagyobb veszteségeket szenvedett a subprime válság kirobbanása óta, mint a térség hozzánk hasonló adottságú országai, közvetlen versenytársaink. Az okok összetettek, de jól azonosíthatók. A nagyobb veszteségek döntő oka a 2001-től 2006-ig követett, alapvetően elhibázott fiskális és monetáris politika, majd a 2007–2008 közötti tétova, „szégyenlős” kiigazítás elégtelen eredménye. (2009-ben Bajnai Gordon válságkezelő kormánya már megfelelő és hatékony stabilizációs gazdaságpolitikát folytatott.) Az első Orbán-kormány 2001-ben letért az 1995-től eredményesen működő, export- és beruházásvezérelt, egyensúlyt javító anticiklikus gazdaságpolitikai pályáról, és átvezette az országot egy belső kereslet növelésére támaszkodó, prociklikus gazdaságpolitikai pályára. A belső piaci kereslet növelésének eszköze az állam kiadásainak, megrendeléseinek és támogatásainak növelése, valamint a bérek elszakítása a termelékenység növekedésétől. A pályakorrekció ára a deficit és államadósság növekedése, a folyó fizetési mérleg romlása, ikerdeficit kialakulása, következménye pedig finanszírozási válság bekövetkezésének veszélye volt. Ezt a gazdaságpolitikát – a már akkor szükséges teljes fordulat helyett – 2002-től felturbózva folytatta a Medgyessy-, majd 2006-ig az első Gyurcsány-kormány. A kritikus időszakban – 2002 és 2006 között – a Járai Zsigmond vezette MNB monetáris politikája szigorú árfolyam- és kiugróan magas kamatkurzussal próbálta ellensúlyozni a fiskális és jövedelempolitika hibáit, mesterségesen erősítve a forint árfolyamát, és irreális mértékben megdrágítva a forinthiteleket. Ezzel rontotta a gazdaság exportképességét, az olcsó importon keresztül fékezte a hazai gazdaság bővülését, egyszersmind hozzájárult a külkereskedelmi mérleg drasztikus romlásához. Finanszírozási oldalon az olcsó és bőséges devizaforrások felé terelte a friss forrásokat kereső hazai vállalkozásokat és a lakosságot, ily módon növelve az ország pénzügyi függőségét a külföldi forrásoktól. Az elhibázott gazdaságpolitika kiszolgáltatott helyzetbe hozta Magyarországot a subprime válság kirobbanásának időpontjára. 2008 októberére a magyar gazdaság a fizetőképtelenség határára sodródott, s attól csak gyors nemzetközi beavatkozással (az IMF és az EU készenléti hitelével), valamint gyökeres gazdaságpolitikai fordulattal (a Bajnai-kormány 2009-es programja) volt megmenthető. Azaz a finanszírozási kényszerek miatt az ország eszköztelenül állt a globális válság kitörésének idején. („Letolt gatyával állunk a csalánosban…” vö. Jaksity György.) Esélye sem volt a recessziót csökkentő anticiklikus politikát folytatni – miként azt a világ legtöbb országa tette – hisz további eladósodását már senki sem finanszírozta volna. Így recesszió idején is arra kényszerültünk, hogy folytassuk a keresletet szűkítő, tehát a visszaesést tovább növelő prociklikus gazdaságpolitikát. Mindezt tetézte a magyar gazdaság sajátos gazdasági struktúrája, amelyre a konjunktúraérzékeny iparágak (gépipar, elektronika, építőipar, idegenforgalom, szolgáltatások) dominan-

ciája jellemző. Válságos időkben a kereslet szűkülése az ilyen országokat erősebben sújtja. (Igaz, hogy konjunktúra idején viszont nagyobb dinamikához vezet.) A levonható tanulság egyértelmű – bár nem új. Egy kicsi belső piaccal rendelkező, nyitott, erőforrás hiánnyal küzdő – tehát lényegében valamennyi termelési tényező esetében erőforrás importra szoruló – ország még rövid távon sem folytathat a belső piac mesterséges élénkítésére épülő gazdaságpolitikát. Ilyen gyakorlat a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg romlásához, hiányának növekedéséhez, az államháztartási deficit és az államadósság bővüléséhez, végső soron ikerdeficit kialakulásához és finanszírozási krízishez vezet. (Ez a voluntarista gazdaságpolitika sodorta a magyar gazdaságot a fizetésképtelenség határára 1985-86-ban, 1993-94-ben, legutóbb pedig 2001 és 2006 között.) A negatív spirál kialakulását az elhibázott, extrém szigorúságú monetáris politika sem képes ellensúlyozni, viszont hozzájárul a pénzügyi függőség növekedéséhez. A téves prociklikus gazdaságpolitikáról nem lehet tetszés szerinti időben áttérni a visszaesést fékező anticiklikus gazdaságpolitikára, ellenkezőleg: azt mindaddig folytatni kell, amíg a makrogazdaság egyensúlyi viszonyai és az adósságmenedzselés piaci lehetőségei nem teremtik meg a biztonságos finanszírozás feltételeit. Ez a fájdalmas megszorítások, az erőgyűjtés időszaka, amely elvezethet egy megalapozott gazdaságpolitikai fordulathoz. Napjainkban és a következő években ezt a keserves időszakot éljük. A fenti következtetés másik vetülete, hogy Magyarország számára nem lehet eredményes a nagyobb deficit, nagyobb államadósság, magasabb infláció árán generált gyorsabb gazdasági növekedés mixe sem. Az így előállított növekedés nem finanszírozható, a deficit és az adósság kinövésére pedig nincs esély. Ennek folyománya az is, hogy a keresletet növelő infláció segítségével nem lehet a felhalmozott adósságtömeget elinflálni – az adósságok átütemezésével vagy irányított államcsőddel „kezelt” adósságcsökkentés pedig lázálom, gazdasági és társadalmi öngyilkosság. Az előző közgazdasági törvényszerűségek dacára kétségtelen, hogy a mindezt tagadó nacionálpopulista demagógia hazánkban is népszerű, hisz üvöltő, bűnbakokat kreáló propagandával a nemzeti szuverenitásra hivatkozik, és ezen az alapon a többnyire erős, ezért népszerűtlen alkalmazkodási kényszerekkel együtt járó integrációt, valamint globalizációt ellenzi, s annak részeként a multinacionális hálózatokat, valamint a külföldi tőkebefektetőket támadja. Ezzel olyan társadalmi bázist és közhangulatot képes létrehozni, amely kizárja egy racionális gazdaságpolitika kidolgozását és megvalósítását. Mindezek miatt, azt hiszem, a közgazdászok fontos felvilágosító missziója és felelőssége, hogy széles körben és objektíven ismertessék a legfontosabb összefüggéseket, törvényszerűségeket és tényeket. Az előbb vázolt összefüggések és törvényszerű gazdasági folyamatok teszik világossá és érthetővé, miért elhibázott, végtelenül káros és sikertelen az a gazdaságpolitika, amelyet két év óta makacsul, szemellenzősen folytat a jelenlegi kormány.

Ez a magyarázata annak is, hogy a gazdasági, pénzügyi kényszerek hatására akár nyíltan, akár látens módon e zsákutcás gazdaságpolitika feladására, s ha megkésve is, végül mégis csak gazdaságpolitikai fordulatra kényszerül. E korrekció első jeleit észlelhetjük a Széll Kálmán terv második változatára alapozott, még messze nem optimális, új három éves konvergenciaprogramban, valamint a ma már nélkülözhetetlen új IMF-hitelszerződés megkötését megalapozó tárgyalások előkészítésében is. Az elmúlt két év negatív tapasztalatai alapján nehéz lenne optimistán tekinteni a jövőbe. Momentán csak remélni tudom, hogy ezúttal a hatalmi szempontok és a belpolitikai presztízs nem fogja felülírni a gazdaságpolitika realitásait, és a magyar gazdaság hajója – ha gyorsnaszád soha nem lesz is belőle – a sodródó bukdácsolás helyett végre végrehajtja az elkerülhetetlen fordulatot.

Dr. Békesi László A felhasznált irodalom jegyzéke: Barro R. J.: Determinants of Economic Growth. The MIT Press, 1997. Békesi László: Forradalom, szabadságharc, vagy reális gazdaságpolitika kell nekünk? Népszabadság, 2011. április 9. Békesi László: Látlelet. ÉS, 2012. február 17. Békesi László: Tézisek. Mozgó Világ, 2012. 1. sz. Berend T. Iván: A jóléti állam: válság és kiutak. Ezredforduló, MTA stratégiai tanulmányok, 3. füzet, 2003. Erdős Tibor: Fenntartható gazdasági növekedés. Akadémiai Kiadó, 2003. IMF: A világ gazdaságainak legfőbb indikátorai. Washington. 2011/12. http://www.imf.org/external/pubs/ Kornai János: Központosítás és kapitalista piacgazdaság. Népszabadság, 2012. január 28. Kornai János: Számvetés. Népszabadság, 2011. január 6. Kornai János: Találkozás Széchenyivel. ÉS, 2012. április 13. Samuelson, P. A.: Közgazdaságtan. I-III. KJK, 1999. Schumpeter, J. A.: A gazdasági fejlődés elmélete. KJK, 1980. Széchenyi István: Napló. Gondolat, 1978. Széchenyi István: Stádium (1833).KJK, 1984.