Ámen és Sorstalanság (eretnek gondolatok a holokausztról, Nobel-díjról és egyebekről)

Dr. Nagy András a közgazdaságtudományok kandidátusa, a BGF Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar tanára 1149 Budapest, Buzogány utca 10-12

e-mail: [email protected]

Ámen és Sorstalanság (eretnek gondolatok a holokausztról, Nobel-díjról és egyebekről) Feleségemmel elhatároztuk, hogy megnézzük Costa Gavras legújabb filmjét, az Áment. A meglepetések ott kezdődtek, hogy a Puskin mozi hetvenfős „Körhinta” termébe a film kezdése előtt fél órával már csak néhány szabad hely volt, s mire elfoglaltuk helyünket, teljes volt a teltház. Azután lepergett a film. Egy pisszenés nem sok, annyit nem lehetett hallani a nézőtérről, pedig voltak szép számmal (már amennyiben a mozi legkisebb termében lehet egyáltalán szó szép számról) a manapság szokásos módon felszerelkezett (üdítő, ropi, stb.) fiatalok is. A film végén pereg a stáblista. Döbbent csend, senki nem mozdul. A lista utolsó felirata is leszaladt, a vászon teljesen sötét – a nézőtér hallgat és mozdulatlan. A fokozatkapcsoló automata lassan kivilágítja a termet, a mozdulatlan emberek lassan összeszedik magukat és némán, tülekedés nélkül kivonulnak a kijáraton. Ilyet még életemben nem tapasztaltam. A film a testet lebénította, a szellemet lázas gondolkodásra késztette. Középiskolába jártam, amikor a Thália színház (vagy akkor még Jókai volt?) bemutatta Rolf Hochhuth hatalmas vihart kiváltó dráma-eposzát, a Helytartót Kazimir Károly kitűnő rendezésében, Somogyvári Rudolf, Nagy Attila, Mécs Károly, Keres Emil és mások lenyűgöző játékával. Hochhuth darabja igazi katarzist váltott ki belőlem. Tudva, hogy Európa színházai a darabot kénytelenek voltak lerövidítve előadni (a teljes szöveg előadása nyolc órát vett volna igénybe) kissé félve készültem Gavras filmadaptációjára. Nos félelmem minden alapot nélkülözött. Gavras ugyanis nem adaptálta Hochhuth drámáját, hanem azt újra gondolva teljesen eredeti filmet készített. Az Ámen után megértettem (bár teljesen nem értettem vele egyet), hogy miért mondták sokan: Steven Spielberg, a hollywoodi mester-iparos a Sindler listájában giccselt a holokausztról. (Magát a „holokauszt” kifejezést is gyűlölöm – nem olyan régen, egy valódi hollywoodi giccs révén terjedt el – a zsidók „vészkorszakot” vagy „soah”-t mondanak). Azt is megértettem, hogy a magyar oktatási kormányzat – szemben a Sindler listájával – az Áment nem fogja javasolni a középiskolásoknak megtekintésre. Az Ámen – Hochhuthnál is keményebben – ugyanis a felelősségről szól. Hochhuth mindenek előtt a Helytartó, Jézus földi helytartója, XII Pius, római pápa felelősségét tárta fel. Gavras kitágította a kört, és széles palettán mutatta fel Babits mély igazságát: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Hochhuth és Gavras műve nem szenvedéstörténet, hanem erkölcsi – megfogható és nem mitikusan elvont – vádirat azok ellen, akik tevőlegesen vagy tétlenül kollaboráltak és emlékmű azoknak, akik ellenálltak. Hochhuth és Gavras műve antifasiszta mű a legtisztább módon. Antifasizmusukat senki nem támadhatja egy másik totalitárius diktatúrára mutogatva. Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Nem tisztem megítélni, megérdemelte-e vagy sem, lettek-e volna nála méltóbbak, vagy sem. De jogom van gondolkodni e Nobel-díj fogadtatásán, különös tekintettel Kertész Imre saját megnyilatkozásaira.

Tények. Kertész Imre nem a holokausztról írta a Sorstalanságot, hanem egy sorstalan ifjú ember sorsáról, akit egy számára felfoghatatlan gépezet a fogaskerekei közé morzsolt, s aki ezt számára érthetetlen módon élte túl. A holokausztról mások írtak. Például Hochhuth (A helytartó). Például Ember Mária (Hajtű kanyar). Például Száraz György (Egy előítélet nyomában). Például Bibó István (A „zsidókérdésről”). Például Anatolij Ribakov (Forró homok). Például Artur Miller (Közjáték Vichyben). Arról a gépezetről, amelyről a Sorstalanság szól, mások is írtak. Például Bruno Apitz (Farkasok közt védtelen). Például Betlen Oszkár (Élet a halál földjén). Például Jorge Semprun (A nagy utazás) – a túlélők. És például ismét csak Hochhuth – aki meg akarta érteni. Kertész Imre műve erényének tartja, hogy Auschwitzot nem antifasiszta módon közelíti meg – Auschwitzban az ember és a totalitárius diktatúra viszonyát látja és látatja: „Anyai nagyszüleim a holokausztban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosi féle kommunista hatalom pusztította el, amikor a zsidó aggok házát Budapestről az ország északi határvidékére kitelepítették.” A tények után szubjektív magánvéleményem. Kertész Imre ezért a felfogásáért kapta a Nobel-díjat (ismétlem – Kertész irodalmi kvalitását nem tisztem megítélni – igaz, a Nobel-díj bizottság már nem egyszer tanújelét adta, hogy neki sem az irodalmi kvalitás az első és meghatározó szempontja). Hochhuth valószínűleg soha nem kaphat Nobel-díjat. Jorge Semprun – talán, de semmiképpen nem a Nagy Utazásért. A Nobel-díj bizottság nem szűnik meg bizonygatni, hogy függetlenségét semmilyen politikai nyomás nem sértheti, nem sérti. Nem is. Csupán a korszellem, az átkozott korszellem – attól nem képes függetlennek lenni. S természetesen a korszellem nyomásának a legókonzervatívabb formában veti alá magát. Vajon lehet-e Auschwitzról nem antifasiszta módon beszélni, írni? Kertész Imre a bizonyíték – lehet. De vajon Auschwitzról szól-e a nem antifasiszta beszéd? Kétlem. Bulgakov az Álszentek összeesküvésében XIV. Lajosról beszélt és Sztálinról szólt. A francia zsarnok jó modellje a szovjet zsarnoknak. Auschwitz viszont nem modellje a totalitarizmus semmilyen más formájának, csak Auschwitznak. Manapság a korszellem egyik leglaposabb közhelye, hogy a XX. század a totalitárius diktatúrák százada volt – értsd ez alatt azt, hogy csak a fasiszta (leginkább náci) és a „kommunista” (leginkább bármelyik formájú) diktatúrák a totalitáriusok. Pedig aligha vitatható (még ha nehezen is publikálható) a Római Katolikus Egyház középkori totalitarizmusa, amely egyébként minden totalitarizmusok egyik prototípusa (a császári Róma mellett) és amelynek fenntartására a klérus mai is tesz jó néhány alig leplezett lépést. Mellesleg megdöbbentő a párhuzam a katolikus Hierarchia és a sztálini Komintern szellemi és szervezeti felépítésében (az ótestamentumi próféták – Marx és Engels; Jézus – Lenin; Szent Péter és Pál, valamint a többi apostolok – Sztálin és a sztálini politikai bizottság; Júdás az áruló apostol – Trockij; a mindenkori csalhatatlan római pápa – az SZKP mindenkori csalhatatlan főtitkára; stb., stb.). De totalitárius módszereket alkalmaztak gyarmataikon Nyugat-Európa ma oly példamutató demokráciái is. Auschwitz nem modellje az embereket elégető szent Inkvizíciónak. Auschwitz nem modellje a jávai és ceyloni öldökléseknek. Auschwitz nem modellje Afrika népei amerikai

rabszolgatelepekre deportálásának. Auschwitz nem modellje a Gulagnak, Recsknek. Auschwitz csak Auschwitznak, vagyis a fasizmusnak a modellje. Vajon Kertész Imre, amikor a fentebb nagyszülei pusztulásáról idézett mondatát papírra vetette, és a Nobel-beszédben elmondta, végiggondolta-e, hogy miután a sztálini birodalom megszállta Lengyelországot, Kelet-Németországot Auschwitzból, Buchenwaldból, Ravensbrückből emlékmúzeumot csináltak. és nem csatolták ezeket a táborokat a Gulaghoz1? El tudná-e képzelni, el tudnánk-e képzelni, hogy mi történt volna, ha a náci osztagok vonulnak be a Kolimára, Magadamba és a többi Gulag-intézetbe? Sztálin halála után, 1953 „hideg nyarán” Berija egy ördögi tettként amnesztiában részesítette a Gulag valamennyi köztörvényes bűnözőjét, miközben a „nép ellenségeit” továbbra is fogságban illetve száműzetésben tartották. A Szovjetuniót néhány hónapra elöntötte a gyilkosok, fosztogatók áradata. Most képzeljük el ugyanezeket a hordákat SS és ROA (Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armia – Orosz Felszabadító Hadsereg, a vlaszovisták) egyenruhába öltöztetve! A „nép ellenségei” pedig – megsokszorozott létszámban – új őreik őrizetében és irányításával megkezdték volna az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) kolimai, magadámi valamint egyéb szibériai lágereiben az auschwitzi kísérleti üzem eredményeinek igazi, ipari méretű felépítését és beüzemelését. Ezt persze elképzelni sem lehet, olyan képtelenség, de nem a Szilágyi Ákos (Népszabadság 2002.12.14.) vizionálta misztérium okán, hanem azért, mert Ez itt majdnem a földnek ura lett! De a nép legyűrte, s ő sírba dőlt. Ám túl korai, hogy örüljetek - Még termékeny az öl, honnan ez kijött (B.Brecht) Miben áll Auschwitz egyedisége? A fasizmusban. Az összes említett és nem említett totalitárius formációk közös jegye, hogy valamennyi valamilyen nagy, az emberiség számára magasztos eszme kiforgatásával, eltorzításával, eltorzulásával jött létre. Kivéve Auschwitzot. Az már a kezdetek kezdetén benne volt a Mein Kampfban. Auschwitznak nincs semmilyen pozitív előtörténete. Ez nem ad felmentést a többi totalitárius gaztettek alól, csupán más megítélést kíván. Amerika szabad világának megálmodói mondhatták, hogy eszméiknek a rabszolga-telepekhez semmi köze – a legjobbak a polgárháborúban ezt tettekkel, többen életüket áldozva mondták ki. Az új világokat kutató spanyol, portugál, holland, angol hajósok sem kifejezetten azért indultak, hogy aztékokat, mayákat, inkákat, tamírokat, jávaiakat, bantukat és másokat gyilkoljanak halomszám. A keresztények hitéből sem következnek a szent Inkvizíció rémtettei – annál megdöbbentőbb, hogy II. János Pál nem a klérus, hanem a keresztények nevében kért – álságos módon – bocsánatot. S akárhogyan bizonygatják ennek ellenkezőjét, a kényszerű munkamegosztás és az abból fakadó, mérhetetlen szenvedéseket okozó magántulajdon megszüntetését hirdető kommunista eszmékből sem következik a Gulag.

1

Ez nem egészen igaz. Buchenwald egészen 1951-ig szovjet speciális lágerként szolgált a náci rezsim vélt vagy valóságos kiszolgálói számára – utána azonban az NDK kormánya múzeummá nyilvánította.

Mindezen esetekben tehát a felelősség a tényleges bűnöket elkövetőket terheli és nem minden keresztényt, nem minden hajóst, nem minden új-világi telepest, nem minden kommunistát és a kommunizmus eszméjével szimpatizálót. Viszont Auschwitzért nem csak Hitler, Himmler, Heydrich, Höss, Mengele meg az SS őrök és az elvadult kápók felelősek, hanem mindazok, akik ismerve a Mein Kampfot, egyengették a nácik útját a hatalomhoz; akik a Mein Kampf ismeretében támogatták Hitler háborúját a bolsevizmus ellen, ha az a bolsevizmus mégoly ördögi is volt. De azoknak sem lehet nyugodt a lelkiismerete, akik „elhitték”, hogy a zsidókat „csak” munkatáborokba viszik. Hiszen már azzal beálltak a kollaboránsok közé, hogy a zsidók munkatáborba deportálását elfogadhatónak tartották, csupán a lemészárlásukkal nem értettek egyet. Ma is akadnak „jóemberek”, akik elítélik a cigányokat ért atrocitásokat, de azt, hogy a cigánygyerekeket elkülönített (nem sajátos cigány kultúrát, csupán silányabb oktatást nyújtó) tanosztályokba küldik, nem tartják atrocitásnak, hanem éppen ellenkezőleg. Hát erről szól Hochhuth és Costa Gavras műve, és erről nem szól – tudatosan és többször aláhúzott módon – a Sorstalanság. A félreértések elkerülése végett. A lágerek világába került kisember és a számára érthetetlenül és felfoghatatlanul rázúduló hatalom viszonya alapvető fontosságú és irodalmi megörökítésre méltó probléma. S mivel az igazi mély emberi problémák irodalmilag kimeríthetetlenek, azért Kertész Imre műve témájánál fogva a legteljesebb joggal van jelen az irodalomban (harmadszor ismétlem meg, a mű kvalitásának megítélése sem nem tisztem, sem nem szándékom). Teljes joggal annak ellenére, hogy – szemben néhány új keletű méltatójának (hol volt e méltatók legtöbbje a Nobel díj előtt?!) túlbuzgó megállapításával – nem elsőként fogalmazta meg e témát, hiszen erről szól Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa, Lengyel József Igézője, és erről szól Hochhuth drámájának egyik vonulata, amelynek drámai csúcsa a vagonjelenet. (Csodálatos volt, hogy Gavras ezt az egész vonulatot kihagyta filmjéből és helyette hol leplombált ajtókkal az egyik irányba, hol nyitott ajtókkal a másik irányba zakatoló tehervagon-szerelvényekkel teremtette meg, abszolút filmes nyelven, a probléma feszültségét.) Egyébként ide sorolható a Delon ampluájától oly mélyen elütő kafkai ihletésű „Klein úr” című Delon-film is. Nem, a probléma másban, a korszellemben és az ahhoz való viszonyulásban van. Amióta Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, azóta tucatnyiszor hangsúlyozta, hogy Auschwitz megközelítése nála nem antifasiszta, és ezt „méltatói” a legsilányabb és leghangosabb formában visszhangozzák. Ma ugyanis nem divat antifasisztának lenni. Méltatlan tudálékossággal rágódnak azon, hogy a fasizmus nem azonos a nácizmussal (tényleg nem az!), hogy a szélsőjobboldali populizmus nem azonos a fasizmussal (pedig az!), miközben a legszélesebb nagyvonalúsággal veszik egy kalap alá a kommunizmust, a marxizmust, a bolsevizmust, a sztálinizmust és dünnyögnek közben új mesét, „a fasiszta kommunizmusét”. Ehhez szolgált újabb adalékokkal Kertész Imre Nobel-beszédében. Az Ámen (tovább lépve Hochhuth Helytartóján, ahol csupán halvány utalásként van jelen) utolsó jeleneteiben egy további problémasort is a mai korszellem számára nehezen elfogadhatóan feszeget. A film egyik pozitív hősét, az SS tagjaként életét kockáztatva ellenálló Kurt Gersteint a szövetségesek, mint SS-t elfogják, háborús bűnösként kezelik és öngyilkosságba kergetik, miközben antipodusát az auschwitzi Doktort a korábban zsidókat mentő római szerzetesek Dél-Amerikába menekítik.

Hogy van ez? Hát nem csak a gaz szovjeteknek a lelkén szárad egy Wallenberg, de a dicső szövetségesek lelkén is egy Gerstein? Ráadásul nem is olyan elképzelhetetlen a Wallenberg lefogása okának egyik forgalomban levő verziója, mely szerint a szovjet parancsnokság azzal gyanúsította Wallenberget, hogy az – egy elvont és hamis humanizmus nevében – mindig a mindenkori üldözöttek (előbb a zsidók, utóbb a nyilasok és SS-ek) mentésével foglalkozott? A Wallenberg-ügy úgy is kapcsolódik a témánkhoz, hogy Auschwitz négy tipikus hozzáállást termelt ki:  a gyilkosokét,  a mit sem értő áldozatokét (köztük Kertész Imrével),  a rendszeren belüli ellenállókét (ide tartozik Galen berlini érsek, aki fellépett az elmebetegek legyilkolása ellen, de nem a zsidók érdekében, és ide tartozik Wallenberg és a többi zsidómentő is) és  az antifasiszta, a rendszert megdönteni akaró ellenállókét (Kurt Gerstein, és mindenek előtt az antifasiszta koalíció hadseregei, köztük a szovjet hadsereg is). Auschwitz megmagyarázhatatlan mítosszá változtatásával Kertész Imre, és főképpen újdonsült méltatói ezeket a kategóriákat zavarják össze. Egyfelől a megmagyarázhatatlanság tézisével az első kategóriába tartozó gyilkosokat Káin-bélyeggel látják el, amiről tudni kell, hogy nem csak gyilkossá bélyegezte Káint, de egyben meg is védte őt a felelősségre vonástól. Egy lendületes gondolati bukfenccel az utolsó kategória egyes képviselőit egy egészen más típusú totalitarizmusban (nem feltétlenül általuk) elkövetett bűnökért átsorolják az első kategóriába – megtagadva tőlük még a Káin-bélyeget is. Kertész Imre Nobel-díjában a második kategória felmagasztalását ünneplik (ez egyébként önmagában akár jó is lehetne) és a vészkorszak makulátlan hőseiként a harmadik kategória képviselőit hirdetik (ezt a felfogást kérdőjelezték meg Gavras filmjének utolsó kockái). Ez a felfogás és hozzáállás természetesen nem vállalhatja fel az antifasizmust. Mindamellett óhatatlanul felmerül, hogy Wallenberg és társai – hősi gesztusukat maradéktalanul elismerve – nem mentették a zsidókat, csupán elodázták elpusztításukat. A megmentett zsidók csak az antifasiszta koalíció győzelme nyomán menekültek meg valóságosan. Az életben maradt magyar zsidóság mindenek előtt és mindenek felett a szovjet Vörös Hadseregnek köszönhetik megmenekülésüket – és ezen Wallenberg elhurcolása ugyanúgy nem változtat, mint a Szovjetunióban időről időre meg-megerősödött (amúgy a cári hagyományokból öröklött) antiszemitizmus sem. Az ellen viszont az áldozatok nevében tiltakozom, hogy Horthy kormányzót Budapest zsidóságának megmentése okán Wallenbergék közé sorolják. Ellenkezőleg, Horthy viselkedése negatív módon ugyanúgy magyarázatot ad Auschwitzra, mint pozitív módon a dán zsidók sorsa. Ha ugyanis Horthy oly meglepően könnyen meg tudta akadályozni a budapesti zsidóság elhurcolását, akkor miért nem tett még kísérletet sem a vidéki zsidóság megmentésére? Vagy talán a koppenhágai Gestapo ne tudott volna semmit a dánok készülő akciójáról, a dán zsidók Svédországba evakuálásáról? Az SS és a Wermacht dániai egységei ne tudták volna ezt az akciót 60-90%-ban megakadályozni? A Magyarországot megszálló német csapatok ne tudtak volna a csendőrpuccs segítségére sietni és már akkor a nyilasokat hatalomra juttatni – elvégezendő a főváros „zsidótlanítását” is? Nem nem tudtak – nem akartak! Ez ugyanis Auschwitz profánul egyszerű magyarázata! A náciknak bűntársakra és nem mártírokra volt szükségük. Auschwitz, az „Endlösung” a világ pokoli kompromittálásának eszköze! Ha valaki nem hagyja magát kompromittálni, akkor az ő vonatkozásában Auschwitz a nácik számára is értelmét veszti. A legszörnyűbb persze, hogy hellyel-közzel még az áldozatokat is sikerült kompromittálni – kit úgy, hogy elfogadta, ami

vele történt, kit úgy, hogy tevőleges közreműködésre is sikerült rábírni. Mindez szörnyű, de megint csak logikus – mármint a Mein Kampf logikája szerint. Hiszen előbb-utóbb mindenki áldozattá vált volna – a zsidók kiirtásával való kompromittálás mindenki mást csak erre készített volna fel. Mindez – sajnos – roppant egyszerű. Ebből persze nem következik, hogy Auschwitz ne lenne felfoghatatlan, katartikus trauma, amely után már más a világ, mint előtte volt, amely után „nem lehet többet verset írni”, amiről „fekete ponyvaregényt” kell írni. Az ördög ugyanis a részletekben van. Évezredekre elég töprengeni valót ad a lelkiismeretnek és az azt manifesztáló művészetnek a kérdés – hogyan lehetett ekkora tömegeket kompromittálni? De közben nehogy már giccsé nyilvánítsuk annak ábrázolását, hogy nem mindenkit sikerült kompromittálni! Végül egy igen kényes (jószerével mesterségesen kényessé tett) kérdés: Auschwitz és Izrael Állam kapcsolata. Izrael Állam alapítói között jelentős számban voltak a vészkorszak (és az azt közvetlenül követő „bűntudat”-pogromok) túlélői. Ezért tökéletesen érthető, hogy Izrael Állam különösen sokat tesz a vészkorszak emlékezetének fenntartásáért, az áldozatok emlékének ápolásáért, az „igaz emberek” emléke előtti tisztelgésért (nem jártam Jeruzsálemben, így nem tudom, hogy a „világ igazainak” kertjében a szovjet (és persze a többi szövetséges) katonáknak méltó emlék van-e állítva). Viszont kétségtelen tény, hogy a vészkorszak áldozatai nem Izrael Állam (leendő) állampolgárai voltak. Az elpusztítottak között természetesen jó néhány cionista (tehát Izrael Állam létrehozását politikai célként valló) is volt, de többségükben német, magyar, lengyel, szlovák, szovjet (vagy ha úgy tetszik - ukrán, orosz stb.) és egyéb identitású, mellesleg zsidó eredetű és/vagy vallású emberek voltak, akik sokszor csak Hitlertől tudták meg, hogy ők valójában zsidók. Nem beszélve itt most arról, hogy a második világháborúban a hatmillió elpusztított zsidó mellett még több mint ötvenmillió ember pusztult el. Fentebb már megpróbáltam vázolni, hogy e gyilkosságözönben miben állt Auschwitz egyedisége. Ahogy valaki, azt hiszem Krausz Tamás, – szerintem tökéletesen helyesen – fogalmazott, az egyediség nem az áldozatok oldaláról, hanem a gyilkosok oldaláról jelentkezett. A hivatalos izraeli politika azonban ezt az egyediséget kiforgatja, kísérletet tesz az auschwitzi áldozatok kisajátítására és államrezonná változtatásukra. Ugyanezt teszik az Izrael mellett politikailag fellépő cionisták a diaszpórában. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindenkit, aki bírálja Izrael Állam politikai lépéseit, azt – Auschwitzra hivatkozva – antiszemitizmussal vádolják. Ha valaki, (éppen a kontraszt-hatás miatt – hogy tudniillik a zsidóknak azután igazán tudniuk kellene, miről van szó), az izraeli kormány, illetve az izraeli erőszakszervezetek egyes palesztin-ellenes lépését a nácik zsidóellenes lépéseihez hasonlítja, akkor az egyenesen botránynak lesz minősítve. Megint csak azért, mert – állítólag – az illető egyenlőségjelet tesz az áldozatok (a zsidók, tehát Izrael Állam) és a gyilkosok (a nácik) közé. És a korszellem (már megint a korszellem!) szemet huny a felett a csúsztatás felett, hogy „a zsidók, tehát Izrael Állam…”. Ami itt történik, az roppant veszélyes. Miközben Izrael Állam meggyőződéses antifasisztákat (köztük nem kevés zsidó származásút, sőt vészkorszak-túlélőket és leszármazottaikat) nyilvánít antiszemitává e hamis szillogizmus

jegyében, gyakorlatilag a szélsőjobboldal monopóliumává teszi az izraeli politika bírálatát. A szélsőjobboldal ugyanis nem tesz mást, csak megfordítja az izraeli államrezont. Izrael Állam szerint, aki bírálja Izrael Államot (még ha csak, mint államot és nem, mint zsidó közösséget is!) az antiszemita. „Helyes” – mondják erre a szélsőjobboldaliak – „mi is így gondoljuk. Mivel mi jogosan bíráljuk Izrael Államot a palesztinokkal szembeni politikájuk miatt, tehát jogosan vagyunk antiszemiták. Ti mondtátok, hogy a zsidók és Izrael Állam egy és ugyanaz!” Ha nekem az a véleményem, hogy „Izrael elnyomja a palesztinokat”, akkor nagyon nehéz elhatárolódnom attól a szélsőjobboldaltól, amelyik azt harsogja, hogy „Izrael elnyomja a palesztinokat, tehát üsd a zsidót!”, mert ugyanakkor Izrael Állam meg azzal vádol, hogy „csak azért mondod, hogy elnyomom a palesztinokat, mert ütni akarod a zsidókat”. Európa baloldala nem tüntethet Izrael politikája ellen, mert Izrael Állam azonnal antiszemitizmust és Auschwitzot kiált, másrészt azonnal szélsőjobboldaliak csapódnak a tüntetőkhöz, akik a tüntetésnek egy kis pogrommal adnak nyomatékot, és Izrael Állam ezt egyértelműen magával a tüntetéssel hozza összefüggésbe. Csakhogy, ha a baloldal nem tüntet, attól még antiszemita pogromok lesznek. Azt ugyanis nem a baloldali tüntetők csinálják. Megint csak az érzékeny lelkűek félreértését elkerülendő. Nem ebben az írásomban akartam kifejteni a közel-keleti problémával kapcsolatos nézeteimet. Nem azt állítom, hogy minden Izraelnek címzett nem szélsőjobboldali bírálat a priori helyes. Csupán arra bátorkodom felhívni a figyelmet, hogy Izrael Államnak nincs semmilyen, sem erkölcsi, sem másmilyen joga Auschwitzcal takaródzva tabuvá nyilvánítani minden ellene irányuló kritikát. Ha pedig valamely lépésüket a nácikéhoz hasonlítják, előbb el kellene gondolkodni e hasonlat igazságtartalmán (amely valószínűleg sem nem 0, sem nem 100 százalék), és nem a „zsidók, tehát Izrael Állam” csúsztatással csípőből kegyeletsértéssel vádolni a bírálót. Mint „második generációs vészkorszak-túlélő” és mint antifasiszta, meggyőződéssel jelentem ki, hogy az auschwitzi áldozatokat megillető kegyelet nem terjed ki Izraelre, az államra. Annak saját tetteiért a saját maga nevében kell vállalnia a felelősséget. Ámen.