Karátson Gábor emlékének…
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével és a Nagy Imre emlékplakettel kitüntetett, Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas, József Attila-díjas, Arany János-díjas, Príma-díjas író, festőművész, és filozófus földi maradványai mellett állva, nagyon nehéz búcsúzni mindattól, amit az élete jelentett – és itt nagy szavakat kell használnom! – a magyar kultúrának, de a barátainak, a családjának és még nekem is, aki nem számíthattam magam a legszűkebb baráti köréhez. Én, szívem szerint csak annyit mondanék róla, hogy a szememben ő volt a legszabadabb ember. Az igazi értelmiségi. De mindketten festőművésznek (is), és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának is vallhattuk magunkat, ezért hát a megtiszteltetés, hogy most éppen én idézhetem meg ennek a páratlan szellemiségű embernek az emlékét... Ám a hivatalos búcsúztatás helyett hadd váltsak át nagyon személyes hangra, és hadd idézzem a továbbiakban az írásai révén őt magát! 1970-ben olvastam a Corvina Kiadó általa írott Miért fest az ember? és 1971-ben A festés mestersége című könyvét. 23-24 éves voltam akkor, amikor ezt olvastam tőle: „…csak így volna szabad nézni elmúlt idők műveit; őket is a jelenre kell vonatkoztatni; kilépnek akkor a múzeumi unalomból, odaállnak korunk legjelentősebb alkotásai mellé, arról beszélnek, hogy talán úrrá lehet még bajain az emberiség, ha fölidézi belső erőit.” Ezek a sorok, akkor, nagyon sokat adtak nekem ahhoz, hogy festő lehessek. Nem tudtam, hogy mindezt egy olyan ember veti papírra, aki – csakúgy, mint én – a közelében sem járhatott a Képzőművészeti Főiskolának. Hogy miért? Annak hosszú története van. „Én menekültektől származom – írta – Apámék vasúti kocsiban éltek itt a trianoni béke után, anyai nagyapám pedig felvidéki volt, de itt tanított a főiskolán. Ő öngyilkos lett, az ismerősök azt állították, hogy a Felvidék elcsatolása miatt. Ilyen emberektől származom, tőlem senki ne várja, hogy december 5-ét (2004-ről, a gyalázatos nemzetárulásról van szó – Sz. Gy.) vígoperettként éljem meg. Aztán ott van a forradalom: legázolták, felakasztották, akit csak lehetett; akit nem, azt bebörtönözték, azt pedig, akinek a börtönben nem jutott hely, megfélemlítették, ötven év múltán pedig a forradalom örökösének szerepében tetszelegnek.” Persze! A forradalom! Ami miatt Karátson Gábor megjárta a magyar börtönöket. De előtte, a háborúban valami még szörnyűbb esemény is történt vele: „Ott maradtam a priccsen – írta –, térdemen tartva továbbra is a táblás játékot, és amikor letettem végre a pokrócra, óvatosan tettem le, a figurák széjjel ne guruljanak, úgy szaladtam ki aztán a hóba. Bizonytalan, rossz érzéseim voltak később emiatt. Ahogy holtig látni fogom most már magamat, kővé dermedve, anyámra meredve, fekszik a hóban azon a kedves bundáján, valahogy olyan véres, és mintha haragudna, int, menjek vissza azonnal a pincébe. Talán bizony pattanva, azonnal kellett volna kirohannom, felugornom azzal az eszeveszett rémülettel, mely átjárja azóta minden percemet, kicsinyes, silány dolog volt a figurákra vigyáznom, félre kellett volna söpörnöm őket egy színpadias gesztussal? Most veszem csak észre, midőn ezt a történetet, ki tudja hanyadszor, leírom, hogy azoknak a figuráknak úgyis csak akkor lett volna értelmük, ha anyám visszajön még.” És egy idézet egy másik könyvéből:
„… én soha nem szerettem a sakkot, semmilyen játékot, amelyhez – mint mondani szokták – ész kell. Egyszer, nyolcadik általánosban, mégis megvertem az iskolai sakkbajnokot, néhány perc leforgása alatt. Meglepődött: – Te olyan hülyén lépsz, hogy semmit sem lehet nálad előre kiszámítani.” Tényleg így volt! Karátson Gábor valami egészen sajátos taktikát sajátított el kínai mestereitől, ami néha ámulattal, néha dühvel töltötte el az embert. Vagy egyszerűen csak a kínai „p’o” ra – a Faragatlan Tuskóra, vagy másképp: Faragatlan Fára kívánt hasonlítani, ami – szerinte – nem más, mint „őszinte, egyszerű és nyílt”. „Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?/ Nehezebb eltörni a faragatlan fát,” – idézi egyik könyvében a Toldi estéjét, amikor a haldokló Toldi, Lajos királyhoz intézi utolsó szavait. Ezt a hajlíthatatlan alapállást idézi meg, amikor leírja a kísérletet, ahogyan megpróbálták besúgónak beszervezni: „– Találkozhatnánk néha presszókban, elbeszélgetni egymással. Minden világos volt, de még mindig nem volt kimondva semmi. – Nem, nem, az teljességgel lehetetlen – válaszoltam -, én eszpresszókba be sem tudom tenni a lábam, valóságos halálfélelem fog el, ha be kell lépnem egy eszpresszóba. Érdekes módon ezt a választ azonnal elfogadták, nem kellett magyaráznom, mi ennek a furcsa idioszinkráziámnak az oka. (…) – Semmi baj – mondták –, mi felmegyünk önökhöz is nagyon szívesen. (…) – Ezt sem lehet, a nagymamám már nagyon öreg, s az idegenek nagyon zavarják. Semmiképp sem szeretnék kényelmetlenséget okozni neki. – De erre már egészen elkomorodtak. – Hajlandó-e tehát ön jelentéseket írni a környezetéről: milyen az egyetemen a hangulat, miről beszélnek, ki mivel foglalkozik és így tovább? Kinek milyenek a politikai nézetei? Hajlandó-e velünk együttműködni vagy sem? Válaszoljon! – Nem, semmi esetre sem. Természetesen nem vagyok hajlandó semmi ilyesmire – mondtam szomorú hangon. – Utoljára figyelmeztetem – mondta az egyik: most látszott, ő a főnök, egyes szám első személyben beszélt -, ha felszólításunknak nem tesz eleget, annak önre nézve a legsúlyosabb következményei lehetnek. S akkor mégiscsak félni kezdtem. – Mondom, ilyesmiről szó sem lehet – mondtam elszántan és még szomorúbban. Ideje volt lezárni a témát.”
Mert Karátson Gábor olyan hajlíthatatlan és bátor ember volt, aki egy abszurd korban csak abszurd módon reagálhatott a külvilágra. Talán a nagymamája is példaképe lehetett, akiről a következőket írta: „A nagymamám nem valamiféle szolgalelkűségből próbálta ráterelni a nyomozó figyelmét a svájci akvarelljeimre; ő egyszerűen másként értékelte a helyzeteket, mint amire számított volna bárki más. Ostrom után, a Petőfi Sándor utcában, Olgyay és Olgyaynál, midőn az oroszok, hiába volt kitéve a New York-i díszpolgári oklevelük – ők aztán nem voltak nácik, sem nyilas szimpatizánsok, a modern művészet éltette őket –, rájuk törték az ajtót és Olgyay és Olgyay, az ajtóban állva segítségért kiabált („– Nem mintha akartak volna őket bántani tényleg, csak akartak ők elriasztani az oroszok; de tudod, senki se dugta ki az orra, gyávák az emberek, gyávák!”) nagymamám, hallva fiai veszedelmét, kiszáguldott az előszobába, lekapta a papucsát és fejbe vágta az egyik oroszt; mire az, puskatussal, fejbe vágta nagymamámat. Időnként meg kellett tapintanom koponyáján a forradást, jó mélyen feküdt a csontban a keskeny heg. Tizenkét éves se voltam, amikor kikerültem Svájcba a Vöröskereszttel, mint fél hadiárva, ott akvarellezgettem a Vierwaldstadti tó partján fél esztendeig. Azt nem sejthette nagymamám, hogy ezért a svájci tartózkodásomért svájci kémnek tekint majd a béem…” Aztán jött 1956, és a börtön. Jaj, csak nehogy a dr. Tutsek vérbíróhoz kerüljek! Persze hozzá került. „A lámpa folyton égett: éjszaka, végig. Balról egy priccs Bojtorján Tibornak, jobbról egy priccs nekem. Hideg kőpadló, durva takarók. Egy szál csupasz égő a fejünk fölött. – Vigyázzfekvésben kellett aludnunk – meséli Campen. (Persze Campen is ő. – Sz. Gy.) „Az ember elhelyezkedik szabályosan. Elalszik; oldalára fordul, felhúzza a térdét. Fázni kezd; behúzza kezét a takaró alá, bedugja a térdei közé. Alszik, álmodik. Jön a smasszer, bekandikál a cirklin. Látva a szabálytalanul alvót, akkorát rúg a vasajtóba, hogy csak úgy döng. A szabálytalanul alvó felriad, hátára fordul, kiteszi a kezét ismét a takaró fölé. Ötször, nyolcszor les be egy éjszaka a smasszer a cirklin, ötször, nyolckor kénytelen belerúgni a vasajtóba.” Számomra elképesztő, és szinte már – már abszurd fordulat ebben a szövegben a smasszerrel való önkéntelen empátia, aki őmiatta „kénytelen” ötször – nyolcszor belerúgni az ajtóba. Karátson Gábor amellett, hogy tagadhatatlanul indulatos ember volt, valami felsőbb nézőpontból, olyan ön- és helyzetértékeléssel, sőt humorral is tudta szemlélni a dolgokat, ami már – már felülírja a személyiség szempontjait: „Az idők végezete nem okvetlenül valami szörnyűség. Na persze nem is feltétlenül valami jó. Csak éppen valaminek a vége. Egy üvegpoháré, egy fűcsomóé, egy madáré, egy emberé, családé, egy világé: más – más időké. Összedől, úgy látszik, a stelázsi (mint Kádár börtöneiben szerették mondogatni a rabtársak, annakidején; harminckét évvel később omlik össze, mint reméltük) – Most már guggolva is kibírjuk – mondta egy kövér kollega, félhangosan, de mindenütt jól hallhatón, mintegy az egész cercle-nek. Emlékszem jól rá, olyan 30 körüli fiúra. Egyetlen egyszer
láttam életemben: akkor, szemben velem, a Gyűjtő udvarán, 1957 márciusában. Reggeli torna közben. Vagy talán délelőtt volt, délelőtt már, koradélelőtt. Guggoltunk tényleg éppen.” Gábor írásainak az egyik legzseniálisabb vonása egyébként az a különösen jellemző átkozottul tétova pontosság, ami az emlékek kitörölhetetlenségéből fakad. És mi minden van nála összesűrítve egy – egy mondatban! Nagyon értett a mellékmondatokhoz, a félszavas, bizonytalannak tűnő utalásokhoz, amiben egy olyan embernek, aki nem ismerte őt, bizony könnyű volt eltévednie. Nézzük például ezt az idézetet! „S aztán egyszercsak észrevettem Uray Gézát. Akit csak néhány nappal előttem fogtak el. Hirtelenszőke volt, akár egy angyal. Meghalt, sok évvel később, autóbalesetben, mint akkor is még fiatal kálvinista pap. Mennyi lehetett ötvenhétben, tizennyolc; huszonkét éves voltam még csak én is. A villamosról húzta le mellőlem két pufajkás, a Böszörményi úton, a XII. kerületi tanácsnál. Arról a régi, nyekergős villamosról, ahogy bumliztunk volna föl éppen a Farkasréti temetőbe, a Szentkirályi Klári, a Kacsa temetésére. Mert Uray Gézán volt kokárda, énrajtam meg nem; elővigyázatosan én fönt tűztem ki aztán a temetőben. Megúsztam így egy óriási verést a tanácson. „Csak meg ne csaljuk önmagunkat” – írtam. – „Észnél legyünk, közben, azért. Attól, hogy összeomlik ez a rendszer, még nem a mennyországba lesz szabadulásunk. Rendszer, egyáltalán, és a rendszer, ez a rendszer; na érted.” „Dumdumgolyóval lőtték le, mondják, úgy, fehér köpenyben, ahogy kiszaladt az utca mélyére egy sebesülthöz.” Vajon értik ezt a mai 22 évesek? És tudják – e, hogy mindezek után hogyan lehet tovább élni? „Ötvennyolc végén szabadultam, de nem éreztem valódi szabadulásnak. A benti világ jobb volt. Ott egymás közt voltunk, ott még tartott a forradalom. Kint gyorsan megtagadták. A közös nyelv is megszűnt, amikor a nép megtagadta tulajdon forradalmát. A szabadulásom után el is némultam hosszú időre, úgy éreztem, nincs kivel beszélni.” Aztán „Festő lett belőlem, ne kelljen többé a mindenkori nyomozóhatóságok kérdéseire kitérő válaszokat adnom; egyáltalán ne legyen közös nyelvem »velük«”. És egy különös kanyar: „Amit a kamaszok általában, a dohányzást a felnőttség szimbólumának érzi, de fordított előjellel, Campen (persze ez is ő – a Corvina Kiadó fordítója, szerkesztője – Sz. Gy.) nem akar felnőtté válni, nem kell neki saját cigaretta. A forradalom leveretése, számtalan egykori forradalmárhoz hasonlatosan, örökös infantilizmusra kárhoztatta: vagy felnőtt lesz megalkuvásból, határozott modorú opportunista, ez a korszerű férfitípus, vagy elfogadja a gyermeki létet, ötvenéves siheder. Ezért kell kérincsélnie, kifejezendő örök gyermeki létét a saját cigivel rendelkező felnőttek között.” Döbbenetes sorok ezek. Aztán jött a Gyimesközéplok iránti szerelem, és az írás. A már említett Miért fest az ember?, A festés mestersége, A világvége után, A zsidó menyasszony és a kínai tanulmányok, a Lao-ce fordítás és a Ji-king. De mindenek előtt is az Ötvenhatos regény, ami páratlan rácsodálkozás a saját életére, és amelyben valójában napjainkról van szó. Meg arról az engesztelhetetlenségről, ami őt a Duna Kör egyik főszervezőjeként jellemezte, és kiállítást szervezett, meg nyílt levelet intézett a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében – a vele egyébként hasonló elveket valló – Václav Hávelhoz.
„Az európai kivégzőosztag ma egy európai folyóra szállt rá – írta – Ideje volna, hogy a lascaux-i művészet szelleme visszatérjen e kontinensre. Ez persze itt most csak egy sebtiben összetrombitált kiállítás. Oly kapkodó, mint minden, amivel a romlás ellen próbálkozunk. Mégis, ezen a rettenetes napon kiváltképpen örülök, hogy festő lehettem. Továbbá: büszke vagyok arra is, hogy magyar vagyok. Ha elgyötörve, lepusztultan is. Akármi csúfak és ostobák és ügyefogyottak vagyunk is.” Igen! Talán Karátson Gábor intellektuális nagyságának egyik legjellemzőbb sajátossága volt, hogy önmagával is mindig vitatkozó, a kételyeit soha nem eltitkoló, de szilárd alapállású ember volt, aki mindig mozgásában volt képes látni az őt körülvevő világot. Akkor is, amikor – nem mellékesen; éppen a visszarendeződő Horn – korszak idején – őt javasoltam a Képző-és Iparművészek Szövetsége elnökének, amit – nem kis meglepetésemre – vállalt, de persze szakmánk háromnegyede, a szervilis alkalmazkodók leszavazták. Engem nagyon bántott a dolog, de Gábor úgy tett, mintha észre sem vette volna. Aztán később ő lett az akkor szerveződő – harmincegynéhány alapító tagot számláló Magyar Festők Társaságának első elnöke. Aztán egyszer meg orrvérzést produkált a Bartók 32 Galériában, ahol kiállításom volt, és felkértem, hogy mondja el a gondolatait. Amikor az alábbi sorait olvasom, mindig ez jut az eszembe: „Hűvös. Az a jó, ami jó hűvös. Jó hűvös van. Ennyit azért csak – csak megtanultam a zenből: mindig valami másról kell beszélni. Másra terelni mindig a szót. Erre tanít a zen, vagyis a csan. Mert mondanom sem kell talán, a csan – buddhizmus is Kínából származik. Hidegségük enyhe volt, mint az őszé, hevük is enyhe, mint a tavaszé, mondja a régi idők igaz embereiről a Csuang-ce könyv, 6. rész.” Magáról beszélt, amikor leírta az alábbi sorokat a Tao-te-king kapcsán: „Valaki csak beszél. Megszólal a Könyv. És azért persze az is tévedés volt, amikor ezt a Könyvbeli Hangot minden további nélkül az Archaikus Bölcsességgel azonosították. Hogy bölcsességeket lehetne tanulni a Könyvből – na persze. Meg – meginog, előretör, visszahúzódik. Szenved, latolgat és kételkedik. És olykor szenvedélyes.” Meg ezek is fontos sorok – sőt talán utolsó üzeneteit olvashatjuk ki belőlük: „A kínai kultúra szerint az embernek elsősorban önmagával kell foglalkoznia, hogy meglelje önmagát, az Utat. Ez a taoizmus útja, a zen útja is ez. Az európai kultúra, sajnos, valamely legfőbb fogalmat, gondolati konstrukciót akart ráhúzni a létezőkre. Fölülről a fegyelmezés, alulról meg a lázadás, az anarchia – spontaneitás sehol. Ezért maradt Comenius oly magányos, meg Goethe is. Az európai civilizáció mindent le akar betonozni. Jellegzetesen gyarmatosító civilizáció. Gyarmatosította az egész világot, kiirtott minden egyebet, az önmaguktól létezőket, s most jobb híján gyarmatosítja önmagát is. Le akarja betonozni most a Dunát is, úgy nézem elég hosszú szakaszon, végig, hacsak lehet. Ez a civilizáció azonban, a lebetonozásé, mára megbukott. Feltámadt ellene magában Európa szívében a spontaneitás, a »persze«, »az önmagától létező«, a »másként - nem - is - lehet«, magukban az emberekben, az emberek szívében – a tudományban is.” Bárcsak így lenne Gábor, ahogy gondoltad! Egy újságíró – akikkel szemben mindig is fenntartásai voltak – valahol ezzel a felütéssel kezdte az egyik – Karátson Gáborról szóló – cikkét: „Ne is tartsuk hősnek?” Gábor valóban ezt mondta: „Mindig bámultam a hősöket: én nem vagyok az.”
Majd később így reagált erre: „Ez felbosszantott valahogy. Nem említettem volt neki, interjúkészítéskor, hogy az Ötvenhatos regénynek, amely természetesen szóba jött közöttünk, amelyen tizenöt éve dolgozom, már a harmadik mondata az, „nem voltam én akkora nagy hős”; de most, ahogy ezt a mondatot egy folyóiratoldalra szánva láttam, és tekintetem végigfutott az életemen, közös életünkön Fannyval, megállapítottam, hogy nagyon is hősi életnek tartom a mi életünket, ahogyan szemben állunk, mára már, tényleg mindennel, ami van, az egész modern civilizációval. Gábor! A szememben valóban hős voltál!
Szemadám György
