Álom A csuklyás férfi a gyilokjárón állt, alatta elszántan ostromolták a kaput a Farkas-klán seregei. Diadalmasan a felhőktől elsötétült ég felé emelte az éjfekete pengét. Ekkor megdermedt. A nyilak reccsenve ütötték át a férfi láncingét, aki a lövések erejétől megtántorodott, majd élettelenül zuhant az alatta tomboló harc forgatagába. Mercius atya felriadt. Megtapogatta sajgó homlokát. - Hiába -gondolta-, a várostrom nem békés loquensnek 1 való dolog. Felállt, megmosta arcát, felöltötte fehér köntösét, majd gyors léptekkel a vezéri sátor felé indult a hideg északi szélben. A táborban már kora reggel zajlott az élet. A sátrak előtt ülő katonák kockáztak, kását főztek vagy tüzet csiholtak. Némelyek ráköszöntek a papra, ahogy végigsétált a sáros úton. Egy nagy, festett sátor előtt Mercius megtorpant. Békés, megfontolt ember volt. Bölcs arcára mély árkokat vájt már a kor, és mindig nehezére esett erőt venni magán, mikor az ifjú, forrófejű vezérrel kellett beszélnie, még ha az öreg klánfőnök halála óta fiaként nevelte is. Pár mély lélegzetvétel után végül belépett a sátorba. Az ifjú vezér még aludni látszott, de a kezében ott volt a kardja. Mindig magánál tartotta. Fiatal kora ellenére eleget látott már ahhoz, hogy soha ne hagyja egy lépésnél távolabb a fegyverét. - Mit akarsz? -kérdezte Geanor. Csak a szája mozgott, a szemét nem nyitotta ki. Azt még nem tudta, ki lépett a sátorba, de sejtette, hogy aki felébresztette, annak igen nyomós oka van rá, hogy megtegye. - Álmodtam. -mondta az öreg. Geanor izgatott lett, szinte kiugrott az ágyból. - Mit láttál? -kérdezte. Mercius komótosan egy ládához sétált, és kivett belőle egy üveg Gamlionit. Leült a sátor közepén álló asztal mellé. Geanor is így tett. Az ifjú türelmetlenül dobolt az asztalon, amíg Mercius kitöltötte a bort. - A Leprás meghal -szólt végül az öreg-, de a Kard… az álomban eltűnt. Nem tudom, képes vagy-e megszerezni. A Geanor arcára kiült izgalom helyét először megkönnyebbülés, majd kétely vette át. - Az Éjkardért jöttünk! -mondta ingerülten.- A Leprás vezér mellékes. Biztosan őt láttad? - Nem ismerek mást, aki csuklyában harcolna. - Akkor nincs több kérdésem. Megszerzem a kardot, bármi áron! A kétely is eltűnt, és csak az elszántság maradt. Felhajtotta a bort, és felállt az asztaltól. Mercius nem szállt vitába vele. Tudta, hogy Geanor Tiloint nem képes meggyőzni. Csak nézte, ahogy az ifjú felölti páncélingét, és felköti a kardját. - Mit fogsz tenni? -kérdezte. 1 Loquens: igehirdető pap, gyakran hadseregekben tevékenykedik. Az Ónyelven szó szerint „beszélőt”jelentő elnevezés a szónoklatokra utal.
- Amit tennem kell! - Van terved? -kérdezte Mercius, amint a vezér kilépett a sátorból, de nem kapott választ. A harcosok felálltak, ahogy Geanor elhaladt előttük. Tisztelték, mert kiérdemelte a tiszteletüket. Nagyjából félúton az ifjú megállt, és hangosan kiáltott: - Tofin! A harcosok elhallgattak, csak egy tízéves forma fiú törte meg a csendet, amint Geanor felé szaladt a sátrak között. - Itt vagyok! Itt vagyok! -lihegte a vezér elé érve- Harcolnom kell? Ugye harcolnom kell! Olyan lelkesedés csillogott a fiú szemében, hogy Geanornak szinte fájt: ki kell ábrándítania. - Azzal még várnod kell! -mondta mosolyogva.- Most sokkal fontosabb feladat vár rád! Siess a toronyhoz! Mondd a kürtösnek, hogy a parancsomra fújja meg a tanácsra hívót! Futás! Tofin elszaladt, és pár perc múlva megszólalt a kürt mély, öblös hangja. Nem sokkal később a vezér bizalmasai is gyülekezni kezdtek a tanács-sátor előtt. Tudták, hogy nem véletlenül hívták össze őket: Geanor régóta tervezte már a végső csapást a Medve-klán erődje ellen, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy nekilendüljön. Megérkezett a vezér is, és mind a tizenketten a sátorba vonultak. - Régóta tart már az ostrom -kezdte Geanor az asztalfőre ülve. - Régóta várjuk az alkalmat, hogy megszerezzük a Kardot. Most eljött az idő! Magam hozom ki az erődből! A ti dolgotok az lesz, hogy magatokra vonjátok a Leprás figyelmét. Megtámadjátok a déli kaput! Az asztal körül ülők nyugtalanul sugdolózni kezdtek. - Ez öngyilkosság! -állt föl a székéből egy hórihorgas, vörös hajú férfi- Nem küldhetsz minket a halálba! - Nem a halálba küldelek titeket, hanem a győzelembe! A terv tökéletes! Nem követem el apám hibáját! Ha a Kard nálam lesz, megölöm a Leprást, és ennek az egésznek vége. Én vagyok a vezér, és még sokáig az leszek! Ha valakinek nem tetszik, örömmel párbajozok vele! A vörös hajú férfi visszaült a helyére, de sovány arcáról csak sok idő múltán tűnt el a harag. Geanorék alkonyatig folytatták a tárgyalást. Mercius atya a sátor előtt várt, de amikor sötétedni kezdett, elnyomta az álom. Csak éjfél körül riadt fel az ifjú hangjára: - Ébredj öreg! Ébredj! Nekem mennem kell! Reggelre visszaérek. Addig vigyázz a táborra! A vezér elviharzott, mielőtt az álmos Mercius válaszolhatott volna. Felvette köpenyét, és gyors léptekkel a Klánváros felé indult. Tiriel utcáin éjjel is nyüzsögtek az emberek, sőt a Patkány-negyed ekkor volt csak igazán életteli! Néhány álomfűárus portékáját kínálgatta Geanornak. Ez nem nyugtatta meg különösebben a vezért: ha meglátják az arcát biztosan felismerik… Megszaporázta hát lépteit, és hamarosan el is ért a negyed szélén álló Részeg Vadkanhoz. Ahogy Geanor belépett, egyből megcsapta az orrát az átható hagyma- és cefreszag. A hely neve találó volt: jószerével csak részeg disznókat látott a füstös kocsmában, de a félreeső asztaloknál patkányok, meg görények is akadtak szép számmal. Az ifjú azonnal a kocsmároshoz ment, és a fülébe súgott valamit. A sebhelyes arcú fickó a szemközti kopott ajtó felé mutatott. Geanor óvatosan benyitott. A szobában vaksötét volt, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, már semmit sem látott. Nem mozdult. Tudta, hogy megtalálja, akit keres, pontosabban az találja meg őt. - Nocsak, nocsak! -csendült egy lágy női hang valahol a sötétben- Te itt? Geanor elmosolyodott. Jól ismerte ezt a hangot. Talán túl jól is ismerte..,
- A segítségedre van szükségem! -mondta a vezér. A hang felkacagott. - Egy megbízás Geanor Tilointól? Legutóbb nem ezért jöttél… - Fontos dologban kell segítened. A Medve-klán… - A fizetség? -vágott közbe a hang. - Ha megteszed, amit kérek, elintézhetem, hogy hazamehess. Geanort ekkor meglegyintette az a kellemes gyömbérillat, amit mindig érzett a lány társaságában. - Hallgatlak… -súgta a fülébe Calyra. Másnap ködös reggel virradt a Klánvárosban. Geanornak furcsa érzés volt ismét Calyra mellett ébredni. Tudta, hogy a lány nem szereti, de igazság szerint ez nem zavarta. Kellemes pillanatokat tölthetett vele, és ennél többet nem is várt Calyrától. Eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, a lánynak nincsenek érzései. Úgy ölel, ahogy öl: hidegvérrel. Végignézett a mellette fekvő lányon, és most, évek után is ugyanolyan szépnek találta. Hiába: Calyra félig elf2, az anyja az Ősök Népéből való volt. Geanor végigsimította a lány hosszú, vörös haját, és hosszasan bámulta a gyönyörű arcot. Tekintete a telt ajkaktól egészen a lány finom kezéig siklott, amelyen elf-tetoválások bonyolult mintái kígyóztak. A vezér érintésére a lány lassan kinyitotta a szemét, és a férfiéba nézet. A smaragdzöld tekintet valósággal megigézte Geanort. Egyszeriben elfeledkezett az ostromról, a Leprásról, elfeledkezett még az Éjkardról is. Minden gondolata cseppnek látszott csupán a lány szemének zöld tengerében. Aztán felocsúdott. - Indulnunk kell! -mondta halkan.- Mielőbb a táborba kell érnünk! - Biztos vagy a terved sikerében? -kérdezte a lány. - Nem. De meg kell próbálnunk! - Betartod az ígéreted? - Esküszöm! - Akkor nincs min vitatkoznunk! A lány felkelt a vezér mellől, a szoba sarkában álló paraván mögé sétált, és öltözni kezdett. Geanor is felvette ruháját és viseltes láncingét, és mire a kardját kötötte föl, Calyra is elkészült. Amikor kilépett a paraván mögül, nadrágot, csizmát és egyedi, csuklyás bőrzekét viselt. Fegyverövén az orgyilkosok görbe tőre lógott, de ki tudja, hány rejtett penge lapult még a zeke alatt. Arcát kendővel fedte el. Nem éppen nőnek való viselet, de Calyra így is csinosan festett. - Indulhatunk? -kérdezte. Geanor bólintott. A kocsma most üres volt, még a kocsmáros sem volt a pult mögött. Nappal az egész Patkány-negyed kihaltnak tűnt, csak a hideg szél fütyült a sáros utcákon. Geanornak cseppet sem volt ínyére a városrész sötét hangulata. Rossz érzése támadt az üres utcák láttán, és ez csak akkor múlt el, amikor a nyugati kapunál kiléptek a városból.
2 Többszáz évig élő emberszerű faj, akik bölcsességükről, feltétlen természet-tiszteletükről ismertek.
A táborba érve Geanor megfúvatta a jelzőkürtöt. Nagy mozgolódás támadt. Senkit sem ért váratlanul a kürtszó, mindenki pontosan tudta a dolgát: percek múlva a Farkas-klán összes harcosa a vezéri sátor előtt gyülekezett. Mercius atya és Geanor a bejáratnál állt. - Bajtársaim! -kezdte a vezér- Farkasok fiai! A harcosok elcsendesedtek. Mindnyájan feszülten figyeltek urukra. - Mind tudjátok, miért vagyunk itt! -folytatta Geanor.- Azért, hogy visszavegyük az Éjkardot! A fegyvert, amivel hajdan Fekete Hagran küzdött, és ami jog szerint a Farkas-klánt illeti! Most jött el a perc, amikor minden bátorságotokra szükség van! Könyörögjünk hát Onirnak, a Fényességesnek! Geanor és a harcosok letérdeltek. Egy hangként szólt az ima: Fagyban, ha fázom, Szelek, ha tépnek, Esőben, ha ázom, Tűzben, ha égek, Fényre, ha vágyom, Sötétben, ha félek, Halálra, ha várok, Harcban, ha vérzek, Segíts nekem Onir! A sereg felállt. - A Farkas-klán harcosai vagytok! -üvöltötte Geanor- Harcoljatok hát farkasként! Karddal halunk! - Karddal halunk! -zúgta a sereg a klán híres-hírhedt jelmondatát. Innentől a vezér egyik bizalmasa vette át a sereg irányítását, Geanor pedig csuklyát húzott, és Calyrával a terv szerint az erőd északi kapujához lopództak. A fák közül lesték a kapu előtt kártyázó két őrt. A baloldalival Calyra dobótőrei végeztek, a másik torkát Geanor pengéje vágta át. Halkan öltek, nem hallatszottak segélykiáltások, és az is észrevétlen maradt, ahogy a szamárösvényen a belső udvarig osontak. Itt meggyűlt a bajuk az őrséggel: bár a védők többsége a déli kapunál harcolt, a belső sáncot, és az öregtornyot tizenhat fegyveres őrizte. Calyra gyakorlott volt a lopakodásban. Nesztelenül vágta el két őr torkát, de amikor hátulról egy óriási, kopasz harcos felé közeledett, az észrevette. A tarfejű lassan megfordult, és a kardjáért nyúlt. Geanor ekkor nekilendült. Katonái nem véletlenül nevezték Viharkezűnek: gyors volt, mint a villám, erős, mint az orkán. Három őrt futás közben vágott le, majd az egyik földön fekvő tetemről elrugaszkodva Calyra ellenfele felé ugrott. Az óriást a jobb vállán érte a vágás, de a penge egészen a szívéig hatolt. A kopasz összeesett, de a maradék tíz fegyveres gyorsan közeledett. Geanor és Calyra hátukat egymásnak vetve küzdöttek. Így együtt megállíthatatlannak tűntek. Ellenfeleik utoljára a cikázó pengéket látták. Kilencet megöltek. A tízedik kölyök volt még, alig lehetett tizenhét. Nem láthatta ellenfeleinek arcát, de tudta: a legjobb ötlet elfutni. Kardját eldobva hanyatt-homlok menekült.
Calyra feltörte a torony ajtajának zárját. Fellopództak a lépcsőn, egészen a nagyteremig. Geanor kinyitotta a hatalmas ajtót. Mindketten meglepődtek: a teremben egy lélek sem volt. Úgy tűnt, a Leprás a harcosaival tartott a halálba. Geanor körülnézett, és meglátta az Éjkardot: a vezéri szék felett lógott, a terem szemközti falán. Annyi harc, annyi veszteség után végre meghallgattatott a sok ima! A kardhoz lépett, leemelte a falról és megforgatta a levegőben. Csodálatos érzés fogta el, ahogy végigsimította a fekete pengét. Megrészegítette a tudat, hogy végre nála van a fegyver! Egyszerre kardcsörgés és léptek zaja törte meg a csendet. - Az átkozott kölyök! -mordult fel Geanor- Ő küldte ránk ezeket! A lányra, majd az ablakra pillantott. - Ugorjunk! -mondta- Nem lehet magasabb húsz lábnál! - Csak te… -mondta elcsukló hangon Calyra. Geanor csak ekkor vette észre, hogy a lány vérzik. - Az egyik toronyőr megvágott… -Calyra összeesett. A vezér odafutott hozzá. - A néped vár rád Tiloin… -suttogta Calyra. - Nem mehetek! -Geanor nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára.- Ígéretet tettem! A zaj egyre közelebbről hallatszott. - Te voltál az első, akit… - a lány vérhabos szájjal suttogott. - Calyra… - Menj! - eltolta magától a vezért, és a smaragdzöld szemek lassan lecsukódtak. A fegyveresek megtorpantak az ajtó előtt, de mire benyitottak, csak a lányt találták a teremben. Geanor már a kapu felé szaladt a karddal. - Vissza kell mennem! Vissza fogok menni érte! -gondolta, ahogy lefelé futott a domboldalon. Szemébe húzta a csuklyát, átfutott a katonák között és fel a lépcsőn. A gyilokjárón állt. Alatta elszántan ostromolták a kaput a Farkas-klán seregei … Tofin verejtékben úszva ébredt. Tudta mi a dolga! A lehető leghalkabban kelt föl apja mellől, nehogy az fölébredjen. Nem szeretett titkolózni, de tisztában volt vele, hogy vannak dolgok, amik jobb, ha nem kerülnek napvilágra. Amint kilépett a sátorból, Mercius atya hajléka felé vette az irányt. Hajnal volt még, a nap első sugarai most kezdtek csak átbukni a Medve-erőd sáncán. A fiú elszaladt a tanács-sátor mellett, aztán jobbra fordult. Jó futó volt, és most a szokásosnál is gyorsabban szedte a lábait. Mercius sátránál végül megállt, de az öreget nem találta. Kétségbeesetten kereste a papot, tűvé tette az egész tábort. Végül a vezéri sátornál hallotta meg az öreg hangját. Mercius is észrevette a fiút, és pár lábnyira lemaradva a vezértől félrevonta. - Álmodtál? -kérdezte a pap halkan, nehogy más is meghallja. - Te is… -zihálta Tofin a futástól kifáradtan. - Te is álmodtál! Ugye? Egy csuklyás férfit láttál… - Csendesebben! Jobb, ha ezt nem hallják mások! Mondd el, mit láttál! Tofin elmesélt mindent. Mercius türelmesen végighallgatta, a történet végeztével pedig elgondolkozva meredt maga elé. Végül megszólalt: - Az Álomlátás képessége keveseknek adatik meg, de aki rendelkezik vele, az a kezében tarthatja a jövőt. Kiálltad a próbát! Ez eddig egyetlen tanítványomnak sem sikerült! Csak te és a vezér tudhat róla! Most szaladj! Szólj Geanornak! Sok jó ember életét mentheted meg, fiú!
Ebben a pillanatban Geanor megállt a sátrak közötti úton, és Tofin nevét kiáltotta. A fiú még mindig bírta szusszal, szaladt a vezérhez. Mercius elmerengve nézett utána. - Több van ebben a fiúban, mint hittem! -gondolta.- Idővel hatalmas Látó válik belőle, de addig még hosszú az út … Elmosolyodott, megfordult, és kopott sátra felé indult. Tudta, hogy itt már nincs dolga. Nem
