ALMA ÉS BODZA. Mély lélegzetet vett, ujjával rábökött az alsó sorban az első palackra, és kántálni kezdte a kiolvasóst:

ELSÔ FEJEZET

ALMA ÉS BODZA Bast unottan tehénkedett a hosszú mahagónipultra. Körülnézett az üres ivóban, sóhajtott, és addig kotorászott, amíg talált egy tiszta konyharuhát. Kedveszegetten törölgetni kezdte a pultot. Egy idő után előrehajolt, és hunyorogva nézett egy alig látható pötytyöt. Megkaparta és elkomorodott, mert sikerült összemaszatolnia a fát. Közelebb hajolt, rálehelt a pultra, fürgén dörgölni kezdte. Abbahagyta, még egyszer, ezúttal teli tüdőből rálehelt a deszkára, és egy trágár szót írt a párába. Félredobta a törlőt, odament az üres asztalok és székek között a fogadó széles ablakához. Hosszú percekig ácsorgott, és nézte a mezővárost kettészelő földutat. Ismét sóhajtott, és járkálni kezdett az ivóban. Egy táncos könnyed kecsességével és egy macska tökéletes hanyagságával mozgott, de amikor beletúrt sötét hajába, a mozdulat elárulta nyugtalanságát. Kék szeme egyfolytában fürkészte az ivót, mintha kiutat keresne. Mintha olyasmit kutatna, amit nem látott már legalább százszor. De semmi új nem bukkant elő. Üres asztalok, székek. Üres bárszékek a pultnál. Két hatalmas hordó gömbölyödött a pult mögötti állványon, az egyikben whisky, a másikban sör. A hordók fölött a mindenféle színű, formájú palackok arzenálja, a palackok fölött egy kard. Tekintete megállapodott a palackokon. Egy hosszú, méla pillanatig bámulta őket, aztán bement a pult mögé, és elővett egy súlyos cserépkupát. Mély lélegzetet vett, ujjával rábökött az alsó sorban az első palackra, és kántálni kezdte a kiolvasóst: Ördögcérna, Meskete, Bodzabogyó Kék leve.

11

001-341 Bölcs.indd 11

10/25/11 2:25 PM Process Black

Tömzsi, zöld üvegre esett az utolsó szó. Bast kidugaszolta, óvatosan belekóstolt, pofát vágott és megborzongott. Gyorsan visszatette a helyére a palackot, és inkább egy hasas, piros üveget választott. Ebbe is belekóstolt, elmélyülten cuppantott, aztán bólintott, és töltött egy derekas adagot a kupába. Rámutatott a következő palackra, és megint kántálni kezdett: Gyapjú, banya, Holdvilág. Fűzfa, ablak, Gyertyaláng. Most egy átlátszó palackra esett a választás. Bast kidugaszolta, bőségesen töltött a halványsárga szeszből, nem is bajlódva a kóstolással. Félretette a palackot, fölemelte a kupát, színpadias mozdulattal megforgatta az elegyet, kortyolt. Szemkápráztatóan mosolygott, megpöckölte az új üveget, amitől az halkan megcsendült, csak utána folytatta egyhangú kántálását: Hordó, árpa, Kő és bot, Szélvész, vízár… Megnyikkant a padló. Bast vidám mosollyal fölnézett. – Jó reggelt, Reshi! A rőt hajú kocsmáros állt a lépcső alján. Hosszú ujjú kezével végigsimított a tiszta kötényen és ingének ujján. – Vendégünk már felébredt? Bast a fejét rázta. – Nem hallottam, nem láttam. – Nehéz napok vannak mögötte – mondta Kote. – Valószínűleg most igyekszik pótolni az alvást. – Habozott, aztán fölemelte a fejét, és szimatolni kezdett. – Ittál? – a kérdés inkább kíváncsi volt, mint rosszalló. – Nem – felelte Bast. A fogadós felvonta a szemöldökét. – Kóstolgattam – nyomta meg a szót Bast. – Ivás előtt kóstolni kell. – Aha – felelte a fogadós. – Szóval most készülsz inni? – Igen, az apró istenekre! – felelte Bast. – Nagy a kísértés. Meg mi az ördögöt lehet még csinálni? – Fölvette a kupát a pultról, belenézett. – Reméltem, hogy van bodza, de csak valami dinnyefélét találtam. – Tűnődve forgatta a kupát. – Meg valami fűszereset. – Ismét ivott egy kortyot, elgondolkodva hunyorgott. – Fahéj? – kérdezte, és a palackok soraira nézett. – Egyáltalán van még bodzánk? 12



– Van valahol – felelte a fogadós, de rá se pillantott a palackokra. – Állj le egy pillanatra, Bast, és figyelj! Meg kell beszélnünk azt, amit az este csináltál. Bast nagyon csöndes lett. – Mit csináltam, Reshi? – Megállítottad azt a bőrtáncoltatót – mondta Kote. – Ó! – Bast megnyugodott, legyintett. – Csak lelassítottam, Reshi. Kote a fejét csóválta. – Tudtad, hogy nem közönséges bolond. Figyelmeztetni próbáltál minket. Ha nem vagy olyan fürge… Bast elkomorodott. – Nem voltam olyan fürge, Reshi. Elkapta Shepet. – Nézte a tisztára sikált padlót a pult közelében. – Kedveltem Shepet. – Mindenki más azt hiszi majd, hogy a kovácsinas mentett meg minket – mondta Kote. – És valószínűleg így a legjobb. De én tudom, mi az igazság. Ha nem vagy itt, mindenkit lemészárolt volna. – Ó, Reshi, ez nem igaz! – felelte Bast. – Levágtad volna, mint egy csirkét. Csak véletlenül megelőztelek. A fogadós vállat vont. – Elgondolkoztatott ez az esti dolog – mondta. – Azon törtem a fejemet, mit tehetnénk, hogy kicsit biztonságosabb legyen az élet errefelé. Hallottad már a Fehér lovasok vadászatát? Bast elmosolyodott. – Ez a mi dalunk volt, mielőtt a tied lett, Reshi. – Mély lélegzetet vett, és kellemes tenorján rázendített: Ménjeiknek színe hófehér, Ezüst a kard, íjuk fehér szaru, S ami homlokukon körbeér, Zöld és vérpiros a koszorú. A fogadós biccentett. – Pontosan erre a versre gondoltam. Elintéznéd, amíg én itt összekészülök? Bast lelkesen bólintott, és a szó szoros értelmében elrobogott. Csak az ajtóban állt meg. – Ugye, nem kezded el nélkülem? – kérdezte aggodalmasan. – Akkor kezdjük, amikor vendégünk evett és készen áll – felelte Kote. Ránézett tanítványa arcára, és megenyhült. – Mindent beleszámítva lesz, azt hiszem, egy-két órád. Bast kikukkantott az ajtón, aztán visszanézett. Mosoly suhant át a fogadós arcán. – Hívni foglak, mielőtt elkezdenénk! – Hessegető mozdulatot tett a kezével. – Most eredj!

13



A férfi, aki Kote-nak nevezte magát, elvégezte a Jelzőkő fogadó szokásos reggeli munkálatait. Úgy mozgott, mint egy óramű, mint egy szekér, amely a jó mély kerékvágásban halad. A kenyérrel kezdte. Lisztet, cukrot és sót kevert össze. Méréssel nem bajlódott. A kamrai cserépcsuporból hozzáadott egy adag kovászt, megdagasztotta a tésztát, kiszaggatta a kenyereket, és odatette őket kelni. Kihamuzott a kemencéből, és tüzet rakott. Utána átment a nagyterembe, tüzet rakott a fekete kőkandallóban, kihamuzott az északi falhoz épített, hatalmas tűzhelyből. Vizet húzott, kezet mosott, felhozott a pincéből egy darab ürühúst. Gyújtóst hasogatott, tűzifát hozott, megpaskolta a kelő kenyereket, közelebb húzta őket a bemelegedett kemencéhez. És ekkor hirtelen nem maradt dolga. Mindennel elkészült. Mindenütt rend volt és tisztaság. A vörös hajú férfi megállt a pult mögött, szórakozott tekintete lassan visszatért arról a távoli helyről az ittbe és a mostba, a fogadóba. Pillantása megpihent a palackok fölött függő kardon. Nem volt különösebben szép kard, nem díszítették ki, nem vonzotta a tekintetet. Valamiképpen mégis fenyegetőnek tűnt. Ugyanúgy, mint egy meredek szikla. Szürke volt, makulátlan, hideg és éles, akár a törött üveg. A kardot tartó alaplap fekete fájába egyetlen szót véstek: Oktalanság. Léptek dübörögtek a tornác deszkáján. A zár zajosan zörgött, valaki azt kurjantotta, hallóóó!, aztán dörömbölt. – Egy pillanat! – kiáltott Kote. A bejárathoz sietett, elfordította a nehéz kulcsot a csillogó rézzárban. Graham éppen fölemelte vaskos kezét, mintha ismét kopogtatni akarna. Cserzett arca vigyorra húzódott, amikor meglátta a fogadóst. – Ma reggel is Bast nyitott ki helyetted? – kérdezte. Kote türelmesen mosolygott. – Jó fiú az – mondta Graham. – Csak egy kicsit hebrencs. Aszittem, ma nem nyitsz ki. – Krákogott, lesütötte a szemét. – Nem lettem volna meglepve, tekintettel a környülállásra. Kote zsebre vágta a kulcsot. – Nyitva vagyok, mint mindig. Miben segíthetek? Graham kilépett az utcára, és egy közeli társzekér felé biccentett, amelyen három hordó állt. Világos, fényezett fából készült, ragyogó abroncsú, vadonatúj hordók voltak. – Tudtam, hogy egész éjjel nem bírok majd aludni, így az utolsót is összeütöttem neked. Mellesleg hallottam, hogy Bentonék ma jönnek a kései almával. – Méltányolom.

14



– Szépek és szorosak, kibírják a telet. – Graham odament a szekérhez, és büszkén megkocogtatta a hordó oldalát. – Semmi sem veri el olyan jól az éhséget, mint a téli alma. – Csillogó szemmel fölnézett, ismét megkopogtatta a hordó oldalát. – Hallod? Dong a donga! Kote halkan felnyögött, és megdörgölte az arcát. Graham csendesen kuncogott, és végighúzta a kezét az egyik fényes abroncson. – Még sosem készítettem rézzel pántolt hordót, de kiderült, hogy pont olyan szép, mint reméltem. Szóljál, ha nem tart eléggé. Teszek róla. – Örülök, hogy nem okozott túl sok gondot – mondta a fogadós. – Vizesedik a pince. Aggódom, hogy a vas néhány év alatt berozsdállik. Graham bólintott. – Okosan – felelte. – Nem mindenki gondolkozik ennyire előre. – Összedörgölte a két kezét. – Segítenél? Nem szeretném leejteni valaméket, és tönkretenni a padlódat. Munkához láttak. Két rézabroncsú hordó a pincébe került, a harmadikat bemanőverezték a pult mögé, majd a konyhán keresztül a kamrába. Ezután visszamentek a pult mellett az ivóba. Percnyi csend következett, amíg Graham körülnézett az üres helyiségben. Kettővel kevesebb szék állt a pult mellett, és a teremben volt egy üres folt, ahol előzőleg asztal állt. Rögtön feltűntek az akkurátus rendben tartott ivóban, mint a foghíjak. Graham elszakította a tekintetét a tisztára sikált foltról a pult mellett. A zsebébe nyúlt, és elővett két fénytelen vaskrajcárt. Szinte nem is reszketett a keze. – Adnál egy kis sört, Kote? – kérdezte rekedten. – Tudom, hogy korán van, de hosszú nap áll előttem. Segítek Murrionéknak behordani a gabonájukat. A fogadós némán csapolt, és odaadta az italt. Graham egyetlen húzásra kiitta a felét. Vöröses volt a szeme fehérje. – Csúnya esténk volt – mondta, és ivott még egy kortyot, miközben nem nézett Kote-ra. Az bólintott. Csúnya esténk volt. Könnyen lehet, hogy Graham enynyivel intézi el olyasvalakinek a halálát, akit egész életében ismert. Ezek az emberek mindent tudtak a halálról. Maguk ölték le a jószágaikat. Elvitte őket a forróláz egy eséstől vagy egy elfertőződött lábtöréstől. A halál olyan volt nekik, mint egy rossz szomszéd, akit nem emlegetünk, mert meghallhatja, és átjöhet látogatóba. Leszámítva persze a meséket. A mesék, amik megmérgezett királyokról, párbajokról, régi háborúkról szólnak, azok jók. Idegen ruhákba öltöztetik a halált, és messzire küldik az ajtónktól. A kéménytűz vagy a szamárköhögés ijesztő. De Gibea pere vagy Enfast ostroma egészen más. Olyanok, akár az imák vagy a varázsigék, amelyeket késő éjjel motyog az

15



ember, amikor egyedül megy a sötétben. A mesék olyanok, mint a filléres amulettek, amelyeket biztonság okáért vásárolunk a házalótól. – Mennyi ideig marad itt az írnok? – kérdezte Graham egy idő múlva. A korsó visszaverte a hangját. – Alkalomadtán íratnék vele valamit. – Kissé elkomorodott. – Tatám mindig pakszusnak hítta ezeket. Nem emlékszek, mi a valódi nevük. – Ha csak a vagyonodra vonatkoznak, akkor rendelkezés – mondta a fogadós tárgyilagosan. – Ha másról van szó, akkor meghagyás. Graham felvont szemöldökkel nézett rá. – Mindenesetre én így hallottam – mondta a fogadós. Lesütötte a szemét, és egy tiszta fehér ronggyal fényesíteni kezdte a pultot. – Az írnok említett valami hasonlót. – Meghagyás… – mormolta Graham a korsójába. – Asszem, kérek tőle nehány pakszust, ő aztán olyan hivatalosra írja, amilyenre akarja. – A fogadósra pillantott. – Mások is akarhatnak ilyesmit, amilyen idők járnak. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha a fogadós bosszúsan ráncolná a szemöldökét. Pedig semmi ilyen nem történt. Állt a pult mögött, és ugyanolyan derűs és nyájas volt, mint mindig. Hanyagul bólintott. – Említette, hogy déltájt kezd dolgozni – mondta. – Kissé felzaklatta az este. Attól tartok, azoknak, akik korábban jönnek, csalódniuk kell. Graham vállat vont. – Nem baj. Az egész helységben nincs tíz ember, aki déltájt idehaza lenne. – Ismét meghúzta a sörét, és kinézett az ablakon. – Dolognap van. A fogadós mintha megnyugodott volna. – Holnap is itt lesz. Így nem szükséges mindenkinek ma iderohanni. Abbot’s Fordnál ellopták a lovát, most próbál újat keríteni. Graham sajnálattal szívta a fogát. – Szegény ördög. Nem talál lovat sem pénzért, sem szép szóért aratás derekán. Még Carter sem tudta pótolni Nellyt, azután, hogy az a pókféle megtámadta az Öreg Kőhídnál. – A fejét csóválta. – Rossz dolog ez, hogy ilyesmi történjék kétmérföldnyire az ember portájától. Bezzeg régen – Elhallgatott. – Az árgyélusát, úgy beszélek, mint az öregem! – Leszegte az állát, és dohogva folytatta: – Bezzeg az én fiúkoromban még az idő is más vót! A molnár nem csalt a mérésnél, és a népek nem ártották bele magukat a mások dolgába. Szomorkás mosoly jelent meg a fogadós arcán. – Az én apám meg azt mondta, hogy jobb volt a sör, az utakon pedig kevesebb a kátyú. Graham is mosolygott, de ez nem tartott soká. A földet bámulta, mintha feszélyezné, amit mondani készül. – Tudom, hogy nem vagy idevalósi, Kote. Nem könnyű ez. Némelyek azt tartják, hogy egy idegen azt se tudja, hány hét a világ. – Mély lélegzetet vett, és még mindig nem 16



nézett a fogadós szemébe. – De én úgy vélem, hogy olyasmiket tudsz, amit mások nem. Te valahogy tágabbra látsz. – Felnézett, a tekintete komoly és fáradt volt, szeme körül az álmatlanság karikái sötétlettek. – Tényleg olyan cudar a helyzet, mint ahogy mostanában látszik? Az utak nagyon veszélyesek. Az embert kirabolják és… – Nyilvánvaló erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen a padlón az üres foltra. – Egyre csavarják az adóprést. A Grayden fiúk elveszíthetik a tanyájukat. És ez a pókféle. – Ismét ivott egy korty sört. – Tényleg olyan rossz az élet, amilyennek látszik? Vagy csak megöregedtem, mint apámuram, és minden keserűbbnek tűnik, mint legénykoromban? Kote sokáig törölgette a pultot, mintha nem szívesen válaszolna. – Azt hiszem, hogy általában rossz valamiért az élet – mondta. – Bár lehet, hogy csak mi, idősebbek látjuk így. Graham bólogatni kezdett, aztán összevonta a szemöldökét. – De hát te még nem vagy öreg! Gyakorta megfeledkezem róla. – Végigmérte a rőt hajú férfit. – Mármint öregesen mozogsz, öregesen beszélsz, mégsem vagy öreg. Lefogadnám, hogy feleannyi vagy, mint én. – Kacsintott. – Egyáltalán hány éves vagy? A fogadós fáradtan elmosolyodott. – Elég idős ahhoz, hogy öregnek érezzem magam. Graham felhorkant. – Túl fiatal ahhoz, hogy öregesen beszélj. Odakint kéne duhajkodnod meg a fehérnépet hajkurásznod. Hagyd meg nekünk, vénségeknek, hadd panaszkodjunk, hogy esik szét a világ. Az öreg bodnár ellökte magát a pulttól, megfordult, és elindult az ajtóhoz. – Ma, amikor leállunk ebédelni, visszajövök, hogy beszéljek az írnokkal. És nem én leszek az egyetlen. Sokan vannak, akik hivatalosan is el akarnak intézni dolgokat, ha már egyszer lehet. A fogadós mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt. – Graham! A bodnár megfordult, kezével a kilincsen. – Nem csak te gondolod így – mondta Kote. – A dolgok valóban rosszul állnak, és a kisujjam azt súgja, hogy még rosszabbra fordulnak. Nem árt, ha felkészül az ember a kemény télre. És talán arra is, hogy megvédje magát, ha kell. – Vállat vont. – Legalábbis ezt súgja a kisujjam. Ezután vigyort kényszerített az arcára, és felgyűrte az ingujját, miközben az ajtó felé fordult. – De azért – folytatta –, a szénát addig kell lekaszálni, amíg süt a nap.

Nem sokkal később Bentonék megálltak egy rakomány kései almával. A fogadós megvette a felét, és a következő órát azzal töltötte, hogy szétválogatta és elrakta a gyümölcsöt. 17



A legzöldebbek és a legkeményebbek a pincébe vitt hordókba mentek. Kote gyengéd óvatossággal berakosgatta őket, fűrészport szórt rájuk, végül leszögezte a hordókat. A majdnem érettek a kamrába kerültek, az ütődöttek, foltosak a léalmák közt végezték. Kote felnégyelte és egy nagy cinteknőbe dobálta őket. A vörös hajú férfi elégedettnek látszott válogatás-rakosgatás közben. De ha valaki alaposabban megnézi, láthatta volna rajta, hogy a keze szorgalmasan jár, de a tekintete hűvös. Az arca fegyelmezett volt, sőt nyájas, de örömtelen. Munka közben nem dudorászott, nem fütyült és nem is énekelt. Amikor az utolsó alma is a helyére került, kivitte a bádogteknőt a konyhán át a hátsó udvarba. Hűvös őszi reggel volt, a fogadó mögött zárt kiskert bújt meg a fák között. Kote belezúdította a negyed almákat a présbe, és addig csavarta a srófot, amíg meg nem akadt a fedél. Könyékig feltűrte inge ujját, azután megmarkolta hosszú, finom kezével a prés karját, és meghúzta. A prés először összenyomta az almákat, majd szétzúzta őket. Csavar, húz. Csavar, húz. Ha valaki figyeli, észrevette volna, hogy Kote karja nem emlékeztet a kocsmárosok tésztás karjára. Amikor meghúzta a prést, alkarján kidudorodtak az izmok, és olyan feszesek voltak, akár a kötél. Régi forradások cikcakkoztak a bőrén, zömmel halványak és vékonyak, mint a repedések a téli jégen. De volt olyan, ami dühösen vöröslött a fehér bőrön. A fogadós csavart és húzott, csavart és húzott. Csak a fa ütemes nyikorgása és a prés alatt elhelyezett dézsába csurgó must lassú csöpögése hallatszott, amiben volt ritmus, de nem volt zene. A fogadós egykedvű, örömtelen szeme olyan sápadtzöld volt, hogy már-már szürkének tetszett.

18



MÁSODIK FEJEZET

MAGYAL A Krónikás, vállán lapos bőrtarisznyájával lejött a lépcsőn, és belépett a Jelkő ivójába. Az ajtóban megállt, és a vörös hajú fogadósra sandított, aki a pult fölé hajolva elmélyülten foglalatoskodott valamivel. A Krónikás krákogott. – Elnézést, hogy ilyen sokáig aludtam – mondta. – Nem igazán… – Elakadt a szava, amikor meglátta, mi van a pulton. – Pitét csinálsz? Kote, aki a kéreg szélét sodorta, felpillantott. – Pitéket – mondta, hangsúlyozva a többes számot. – Igen. Miért? A Krónikás kinyitotta a száját, aztán becsukta. Szeme a kardra villant, amely szürkén és némán lógott a pult mögött, aztán visszatért a vörös hajú férfihoz, aki éppen lecsipkedte a serpenyőbe tett sütemény kilógó szélét. – Milyen pitét? – Almást. – Kote kiegyenesedett, és háromszorosan bevágta a sütemény kérgét. – Tudod, milyen nehéz jó pitét készíteni? – Nem igazán – ismerte el a Krónikás, aztán idegesen körülnézett. – Hol a segéded? – Csak az isten a tudója az ilyen dolgoknak – mondta a fogadós. – Meglehetősen nehéz. Mármint pitét készíteni. Nem is hinnéd, mennyire nem egyszerű. A kenyér könnyű. A leves könnyű. A pudding könnyű. A pite azonban bonyolult. Akkor érted csak meg, amikor magad próbálkozol vele. A Krónikás tétován bólintott, mert nem tudta, mit várnak tőle. Lekanyarította a válláról a táskát, és egy közeli asztalra tette. Kote a kötényébe törölte a kezét. – Ismered a cefrét, ami az almapréselésből marad? – Az almaseprőt? – Almaseprőt – mondta Kote mély megkönnyebbüléssel. – Így hívják. Mit csinálnak vele, miután a lét kipréselték? – A szőlőcefréből lehet gyenge bort készíteni – felelte a Krónikás. – Vagy olajat, ha sok van belőle. De az almaseprő elég haszontalan jószág. Fel lehet használni trágyának vagy talajtakarónak, de egyiknek sem túl jó. Leginkább a lábasjószággal etetik föl. 19



Kote elgondolkodva bólintott. – Nem is feltételeztem, hogy kidobnák. Mindent fölhasználnak valamilyen módon. Almaseprő. – Valósággal ízlelgette a szót. – Két éve ezen töröm a fejem. A Krónikás meghökkent. – A helységben bárki megmondhatta volna. A fogadós elkomorodott. – Ha olyasmi, amiről mindenki tud, nem engedhetem meg magamnak, hogy kérdezgessek – mondta. Hallották, ahogy egy ajtó bevágódik, amit ide-oda vándorló, vidám füttyszó követett. A konyhából bejött Bast, karjában egy ölnyi, fehér lepedőbe burkolt, tüskés magyalfaággal. Kote komoran bólintott, és a tenyerét dörzsölte. – Szép. Most hogy… – A szeme összeszűkült. – Ez az egyik jó lepedőm? Bast lenézett a csomagra. – Hát, Reshi – mondta lassan –, ez attól függ. Vannak rossz lepedőid? A fogadós szeme dühösen felvillant. Utána sóhajtott. – Azt hiszem, mindegy. – Kihúzott egy hosszú ágat a kötegből. – Egyáltalán, mit kezdjünk ezzel? Bast vállat vont. – Én is csak a sötétben tapogatózom, Reshi. Annyit tudok, hogy a Sithe magyalkoszorúsan lovagolt ki, ha a bőrtáncoltatókra vadásztak… – Nem járkálhatunk magyalkoszorúban – felelte Kote elutasítóan. – Az emberek megszólnának. – Nem érdekel, mit gondolnak a helyi bugrisok – mormolta Bast, és elkezdett összefonni néhány hosszú, hajlékony ágat. – Ha egy bőrtáncoltató beléd bújik, olyan leszel, mint a bábu. Leharaptathatják veled a tulajdon nyelvedet. – A fejéhez emelte a félkész koszorút, hogy megfelelő-e a mérete. Pofát vágott. – Szúr! – A mesékben, amelyeket hallottam – mondta Kote –, a magyal csapdába is ejti őket egy testben. – Nem elég vasat viselni? – kérdezte a Krónikás. A két férfi a pult mögött olyan kíváncsian fordult felé, mintha megfeledkeztek volna róla. – Vagyis ha ez egy tündérszerűség… – Ne emlegess tündéreket – mondta Bast megvetően. – Ilyet gyerekek mondanak. Ez egy tündelevény. Legalábbis tündemény. A Krónikás elbizonytalanodott egy pillanatra. – Ha ez a dolog belemegy olyasvalakibe, aki vasat visel, az nem fáj neki? Nem ugrik ki rögtön? – Leharaptathatják. Veled. A. Tulajdon. Nyelvedet – ismételte Bast, mintha egy különösen buta gyerekkel beszélne. – Ha egyszer benned vannak, a saját kezeddel tépetik ki a szemedet, olyan simán, ahogy te százszorszépet szakítasz. Miből gondolod, hogy nem lenne elég idejük eltávolítani egy karperecet vagy egy gyűrűt? – A fejét csóválva nézte

20



a kezében tartott koszorút, amelybe most font bele egy újabb élénkzöld ágat. – Mellesleg én ugyan föl nem veszek vasat. – Ha ki tudnak ugrani a testből, akkor tegnap este miért nem menekült ki egyszerűen abból az emberből? – kérdezte a Krónikás. – Miért nem ugrott át valamelyikünkbe? Hosszú, néma perc következett. Bast észbe kapott, hogy a másik kettő őt bámulja. – Engem kérdeztek? – Hitetlenül nevetett. – Fogalmam sincs! Anpauen! Sok száz éve vadásztak utoljára táncosokra. Jóval az én időm előtt! Én csak meséket hallottam erről. – Akkor honnan tudjuk, hogy nem ugrott ki? – kérdezte a Krónikás olyan vontatottan, mintha mondani sem volna kedve. – Honnan tudjuk, hogy nincs itt? – Nagyon mereven ült a székén. – Honnan tudjuk, nincs-e valamelyikünkben? – Úgy tűnik, előbb halt meg, mint a zsoldos teste – felelte Kote. – Nem láttuk távozni. – Bastra pillantott. – Azt mondják, sötét árnyékra vagy füstre hasonlítanak, amikor elhagyják a testet. Így van? Bast bólintott. – Továbbá, ha kiugrott volna, az új testben rögtön nekiállt volna embereket gyilkolni. Rendszerint ezt csinálják. Addig ugrálnak testről testre, amíg mindenki meg nem hal. A fogadós megnyugtatóan mosolygott a Krónikásra. – Látod? Még az is lehet, hogy nem táncoltató volt. Talán csak egy hasonló teremtmény. A Krónikás riadtan nézte. – De hogy lehetünk ebben biztosak? Most is itt lehet akármelyik városiban… – Lehet, hogy bennem van – vetette oda Bast. – Talán arra várok, hogy lazuljon az éberséged, aztán megharapom a melledet, pontosan a szíved fölött, és kiiszom a véredet. Ahogy a szilva levét szívják ki. A Krónikás szája vonallá keskenyedett. – Ez nem tréfa! Bast felnézett, és vásottan, fülig érő szájjal elvigyorodott. De volt valami furcsa az arcában. Kicsit túl sokáig tartott a vigyor. Kicsit túl széles volt. A szeme inkább az írnok mellé nézett, mint az írnokra. Egy percig hallgatott, ujjai már nem futkostak ügyesen a zöld levelek között. Érdeklődve tekintett a kezére, majd a pultra ejtette a félkész magyalkoszorút. Vigyora lassan elhalványodott, arca kiüresedett, bután körülnézett az ivóban. – Te veyan? – mondta furcsa hangon. A szeme elhomályosodott, megüvegesedett. – Te-tanten ventelanet? Ezután ijesztő gyorsasággal előugrott a pult mögül, és a Krónikásra vetette magát. Az írnok felugrott, és eszelősen elrohant. Felborított két asztalt és fél tucat széket, aztán elbotlott a saját lábában, és elterült. Vadul rúgkapálva, négykézláb igyekezett az ajtóhoz. Fejvesztett menekülése közben, halálra vált, sápadt arccal megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. Ekkor látta, hogy Bast mindössze három 21



lépést tett. A sötét hajú ifjú a pult mellett állt, csaknem hétrét görnyedt, és rázta a néma hahota. Egyik kezével eltakarta az arcát, másik kezével a Krónikásra mutogatott. Annyira nevetett, hogy alig kapott levegőt. Egy idő után a pultra kellett támaszkodnia. A Krónikás tajtékzott. – Te szamár! – ordította, miközben nehézkesen feltápászkodott. – Te… te szamár! Bast, aki még mindig levegőért kapkodott a nevetéstől, fölemelte a két kezét, és lanyhán karmolászta a levegőt, mint a gyerek, aki medvét játszik. – Bast! – dorgálta a fogadós. – Maradhass már! De tényleg! – A hangja szigorú volt, ám a szeme ragyogott a jókedvtől. A szája vonaglott, de igyekezett nem vigyorogni. A Krónikás sértett méltósággal felállította az asztalokat és a székeket, bár a kelleténél keményebben odacsapta őket a földhöz. Amikor végzett, mereven visszaült az asztalához. Addigra a ziháló Bast is visszatért a pult mögé, és tüntetően a kezében levő magyalkoszorúra összpontosított. A Krónikás dühösen nézett rá, és a sípcsontját dörgölte. Bast elfojtott valamit, ami feltehetően köhögés volt. Kote halkan, mély torokhangon kuncogott. Kihúzott a kötegből egy hosszú ágat, és beledolgozta a hosszú füzérbe, amelyet font. A Krónikásra pillantott. – Mielőtt elfelejteném, ma emberek jönnek, hogy igénybe vegyék írnoki szolgálataidat. A Krónikás meghökkent. – Most? Kote bólintott, és bosszúsan sóhajtott. – Igen. Máris híre ment az ittlétednek, ezen már nem segíthetünk. Majd kezdenünk kell velük valamit. Szerencsére, akinek két erős keze van, a mezőn dolgozik délig, tehát nem kell aggódnunk miattuk egészen… Ügyetlenül matató ujjai eltörték az ágat, és egy magyaltüske mélyen beleszaladt a hüvelykujja begyébe. A vörös hajú férfi meg sem rezzent, nem is káromkodott, csak dühösen figyelte a kezéből kiserkedő vércseppet, amely élénkvörös volt, mint egy bogyó. Rosszkedvűen szopogatta a hüvelykujját. A vidámság lehervadt az arcáról, a szeme sötét és kemény lett. Már-már ijesztő volt az a tudatos közöny, amellyel félredobta a félkész füzért. Ismét a Krónikásra nézett, és tökéletes higgadtsággal mondta: – Véleményem szerint ki kéne használnunk az időt, mielőtt félbeszakítanak. Bár gondolom, előbb reggeliznél. – Ha nem nagy fáradság – helyeselt a Krónikás. – Egyáltalán nem – felelte Kote. Elfordult, a konyha felé indult. Bast aggodalmasan nézett utána. – Húzd le az almabort a tűzhelyről, és vidd hátra, hogy lehűljön! – kiáltotta. – Az utolsó főzet inkább lekvár lett, mint ital. Találtam némi fűszernövényt is, amíg odakint jártam. 22



Az esővizes hordóra tettem. Át kéne nézned, hogy van-e köztük olyan, amit föl lehet használni a vacsorához. Bast és a Krónikás sokáig nézték egymást, miután magukra maradtak az ivóban. Csak a csukódó hátsó ajtó távoli csattanása hallatszott. Bast még egyszer, minden oldalról megvizsgálta a koszorút. Az arcához emelte, mintha megszagolná. De nem szívta be a levegőt: lehunyta a szemét és olyan gyengéden fújt rá a magyallevelekre, hogy azok szinte meg se mozdultak. Kinyitotta a szemét, és elbűvölő, bocsánatkérő mosollyal odament a Krónikáshoz. – Tessék! – nyújtotta feléje a koszorút. A Krónikás meg se moccant. Bast rendületlenül mosolygott. – Esés közben nem vetted észre – mondta halkan, nyugodtan. – De tényleg nevetett, amikor iszkoltál. Háromszor is. Olyan csodálatos a nevetése! Akár a gyümölcs. Akár a zene. Hónapok óta nem hallottam. Szégyellősen mosolygott, és ismét nyújtotta a magyalkoszorút. – Ez a tiéd. Minden varázslatot beleszőttem, amit csak ismerek. Így tovább marad zöld és eleven, mint gondolnád. A megfelelő módon gyűjtöttem, saját kezemmel formáltam. Célirányosan szedtem, fontam, készítettem. – Nyújtogatta a koszorút, mint egy pironkodó fiú a csokrot. – Tessék. Önkéntes ajándék. Nem terheli kötelezettség, zálog vagy átok. A Krónikás habozva érte nyúlt és elvette. Nézte, forgatta. Vörös bogyók ragyogtak a sötétzöld levelek között, mint a drágakövek, és olyan ügyesen fonták a koszorút, hogy az összes tüske kifelé mutasson. Óvatosan a fejére tette. Éppen illett a homlokára. Bast elvigyorodott. – Dicsőség a Bolondkirálynak! – kiáltotta. Az ég felé lökte a két kezét, és boldogan nevetett. A Krónikás mosolygott, míg levette a koszorút. – Nos… – mondta halkan, és az ölébe engedte a kezét. – Ez azt jelenti, hogy a kérdés le van zárva? Bast értetlenül hajtotta félre a fejét. – Tessék? A Krónikás feszengett. – Amiről beszéltél… az éjszaka… Bast meglepődött. – Ó, nem! – felelte komolyan, és megcsóválta a fejét. – Nem. Szó sincs róla. Szőröstül-bőröstül az enyém vagy. Kívánságom eszköze vagy. – Egy pillantást vetett a konyha felé, és megkeseredett az arca. – És tudod, mi a kívánságom. Eszébe juttatod, hogy több kocsmárosnál, egy pitesütő! – Az utolsó szót valósággal odaköpte. A Krónikás kínosan fészkelődött, és lesütötte a szemét. – Még mindig nem tudom, mit tehetek.

23



– Azt teszed, amit megtehetsz – mondta Bast halkan. – Ki fogod zökkenteni önmagából. Fel fogod ébreszteni. – Vad indulatot öntött az utolsó szavakba. Kezét a Krónikás vállára tette, a szeme alig észrevehetően összeszűkült. – Emlékeztetni fogod. Ezt fogod. A Krónikás egy pillanatig habozott, majd az ölében pihenő magyalkoszorúra nézett, és biccentett. – Megteszem, amit tehetek. – Mindenki csak annyit tehet – mondta Bast, és barátságosan hátba vágta. – Mellesleg, hogy van a vállad? Az írnok körözött a vállával. Felemás gesztus volt, mert testének többi része merev és mozdulatlan maradt. – Zsibbadt. Hideg. De nem fáj. – Ez várható volt. A helyedben nem izgulnék. – Bast bátorítóan mosolygott. – A magadfajták élete túl rövid, hogy apróságokon rágódjatok.

Asztalra került és elfogyott a reggeli. Krumplipirítós, paradicsom és tojás. A Krónikás derekasan belakott, Bast pedig háromemberes adagot kebelezett be. Kote matatott, tüzelőt hozott, begyújtotta a sütőt a pitének, lefejtette a hűlő almabort. Éppen két korsót hozott a bárpulthoz, amikor bakancsok dübörögtek odakint a fogadó előtti deszkatornácon, ami felért a kopogtatással. A következő pillanatban a kovácsinas csörtetett be az ajtón. Noha alig töltötte be a tizenhatot, széles vállával, vaskos karjával ő volt a városkában a legnagyobb darab férfi. – Szervusz, Aaron – mondta nyugodtan a fogadós. – Becsuknád az ajtót? Por van odakint. Amíg a kovácsinas visszafordult az ajtóhoz, a fogadós és Bast gyors és néma összhangban a pult alá dugta a magyal zömét. Mire Aaron visszafordult, azt, amivel Bast játszadozott, munkátlan kezek készítette unaloműzőnek, félkész koszorúcskának lehetett nézni. A pulthoz loholó Aaron láthatólag semmit sem vett észre. – Kote uraság! – mondta izgatottan. – Kaphatnék valami úti elemózsiát? – Meglobogtatott egy üres jutazsákot. – Carter aszonta, kelmed tudja, hogy ez mit jelent. A fogadós bólintott. – Van egy kis kenyér és sajt, kolbász és alma. – Intett Bastnak, aki fölkapta a zsákot, és besietett a konyhába. – Carter megy ma valahova? – Ő és én – felelte a fiú. – Orrisonék eladnak Treyában valami ürüket. Felfogadtak éngem és Cartert, hogy menjünk velök, mivel az utak nem biztonságosak meg minden. 24



– Treya – tűnődött a fogadós. – Akkor hát holnapig nem értek vissza. A kovácsinas óvatosan letett a pult fényezett mahagónilapjára egy vékony ezüsttallért. – Carter abban is reménykedik, hogy Nellyt is pótolni tudja. De ha nem tud lóháton jönni, akkor valószínűleg elfogadja a király pénzét. Kote felvonta a szemöldökét. – Carter felcsap katonának? Az inas gyászosan vigyorgott. – Aszongya, nem sok más lehetősége marad, ha nem tud lovat szerezni a szekerébe. Aszongya, a seregben ellássák az embert, ételt kap, utazhat és minden. – Szeme izgatottan fénylett beszéd közben, arckifejezése megakadt valahol a fiú lelkesedése és a férfi komoly aggodalma között. – És többé nem csak egy ezüstlázsiást adnak, amikor felcsap az ember. Manapság egy egész dénárt nyomnak a markába. Egy egész aranydénárt! A fogadós elkomolyodott. – Carter az egyetlen, aki azt fontolgatja, hogy elfogadja a pénzt? – A fiú szemébe nézett. – Egy dénár nagy péz – ismerte el a kovácsinas, és ravaszul vigyorgott. – Márpedig az idők szűkösek, amióta apámuram meghótt, szülém meg idekőtözött Rannishbul. – És mit szól anyád ahhoz, hogy elfogadod a király pénzét? A fiú arca megnyúlt. – Ne tessen már őt pártolni – panaszkodott. – Azt gondoltam, hogy megért. Kelmed férfi, tudhassa, hogy az asszonynép mit tart helesnek. – Tudom, hogy anyád jobban szeretné, ha biztonságban lennél otthon, semhogy egy kád aranyban fürödjél, fiam. – Unom, hogy mindenki lefiamoz! – fortyant föl veres képpel az inas. – Valami hasznosat csinálhatok a seregben. Ha egyszer rávesszük a lázadókat, hogy hűséget esküdjenek a Vezeklő Királynak, a dolgok jobbra fordulnak. Nem növelik tovább az adót. Bentley-ék nem veszítik el a földjüket. Az utak ismét biztonságosak lesznek. Annyira elkomorodott, hogy egy másodpercig egyáltalán nem tűnt fiatalnak. – És akkor szülémnek nem kell aggodalmaskodnia, amikor nem vagyok otthon – mondta sötéten. – Nem fog háromszor felkelni éccaka, hogy ellenőrizze a zsalut és a keresztrúdat az ajtón. Farkasszemet nézett a fogadóssal, és kihúzta magát. Ha nem görnyedt meg, csaknem egy fejjel magasodott Kote fölé. – A férfinak néha ki kell állnia a királyáért és a hazájáért. – És Rose? – kérdezte halkan a fogadós. Az inas elpirult, félszegen lesütötte a szemét. A válla ismét megroskadt, leeresztett, mint a vitorla, amikor kimegy belőle a szél. – Istenem, hát mindenki tud rólunk? A fogadós szelíd mosollyal bólintott. – Ilyen kis helyen nincs titok. 25



– Hát – mondta Aaron elszántan –, érte is csinálom. Értünk. A zsódból meg még ami pénzt félretettem, vehetek magunknak egy házat, vagy megnyithatom a saját műhelyemet anekűl, hogy valami bitang uzsoráshoz kellessék fordulnom. Kote kinyitotta a száját, aztán ismét becsukta. Elgondolkodva nézett maga elé, és nagyot sóhajtott. – Aaron, te tudod, kicsoda Kvothe? – kérdezte óvatosan. A kovácsinas a szemét forgatta. – Nem vagyok én gyengeelméjű. Tennap is róla meséltek, emlékszik? – A konyha felé nézett a fogadós válla fölött. – Indulnom kéne. Carter leharapja a fejemet, ha nem… Kote egy intéssel elhallgattatta. – Ajánlok egy üzletet, Aaron. Hallgasd meg, amit mondandó vagyok, én pedig ingyen adok neked úti elemózsiát. – Visszatolta a fiú elé az ezüstöt a pulton. – Akkor vehetsz rajta valami szépet Rose-nak Treyában. Aaron gyanakodva bólintott. – Még szép. – Mit tudsz meg Kvothéról a mesékből, amelyeket hallottál? Milyen lehet? Aaron elnevette magát. – Azonkívül, hogy halott? Kote halványan elmosolyodott. – Azonkívül, hogy halott. – Mindenféle titkos mágiát ösmert – felelte Aaron. – Ösmerte azt a hat szót, amékeket ha belesúgsz egy ló fülébe, ráveheted, hogy száz mérföldet vágtázzon. A vasból aranyat tudott csinálni, a villámot el tudta dugni egy negyedgallonos korsóba, hogy később felhasználhassa. Ismert egy dalt, amék minden zárat kinyit, fél kézzel be tudott törni egy erős tölgyfa ajtót… – Egy pillanatra elhallgatott. – Igazából a meséken múlik. Néha ő a jófiú, mint a Többsincs Királyfi. Egyszer megmentett valami jányokat egy csapat emberevő óriástól… Újabb halvány mosoly. – Tudom. – …viszont más mesékben kötnivaló bitang – folytatta Aaron. – Titkos mágiát lopott az Egyetemről. Ezért hajították ki. És nem is Királygyilkos Kvothénak hívták, mert igen értett a kobozhoz. A mosoly eltűnt, a fogadós bólintott. – Ez bizony igaz. De külsőre milyen? Aaron kissé összeráncolta a homlokát. – Vörös vót a haja, ha erre gondol. Ez minden mesében így van. Úgy vítt, mint az ördög. Borzasztóan okos vót. Tiszta mézes nyelve vót, a tehénből kibeszélte a bornyút. A fogadós biccentett. – Helyes. Szóval, ha te lennél Kvothe és tényleg ilyen okos lennél, a fejed pedig hirtelen ezer dénárt érne, meg egy hercegséget, akkor mit tennél? A kovácsinas a fejét rázta, vállat vont, nyilvánvalóan elvesztette a fonalat. 26



– Nos, ha én lennék Kvothe – mondta a fogadós –, akkor halálhíremet kelteném, megváltoztatnám a nevem, és keresnék egy kisvárost az isten háta megett. Aztán nyitnék egy fogadót, és mindent elkövetnék, hogy ne legyek feltűnő. – Az ifjúra nézett. – Én ezt tenném. Aaron szeme a fogadós vörös hajára villant, aztán a pult fölé függesztett kardra. Végül a fogadós szemébe nézett. Kote lassan bólintott, és a Krónikásra mutatott. – Ez a fickó nem közönséges írnok. Afféle történész, aki azért van itt, hogy leírja életem igaz meséjét. Az elejét elszalasztottad, de ha neked is megfelel, itt maradhatsz, hogy meghallgasd a többit. – Hanyagul mosolygott. – Olyan meséket mondhatok neked, amilyeneket még senki sem hallott. És nem is fogja még egyszer. Meséket Felurianról, és hogy miként tanultam meg harcolni az Ademtől. És hogy mi az igazság Ariel hercegnőről. Átnyúlt a pulton, megérintette a fiú karját. – Az az igazság, Aaron, hogy kedvellek. Azt hiszem, te szokatlanul értelmes vagy, és nem szeretném látni, amint eldobod magadtól az életedet. – Mély lélegzetet vett, és belenézett a kovácsinas arcába. A szeme döbbenetesen zöld volt. – Tudom, hogyan kezdődött ez a háború. Tudom az igazságot. Ha egyszer meghallod, nem lesz olyan sietős elrohannod, hogy harcban essél el. Az egyik üres szék felé intett, amely a Krónikás asztala mellett állt, és olyan elbűvölően és fesztelenül mosolygott, mint egy mesekönyv hercege. – Mit szólsz? Aaron egy hosszú percig komolyan nézte. Szeme megkereste a kardot, aztán visszatért az előtte álló férfihoz. – Ha kelmed tényleg az… – A hangja elhalt, de az arca kérdő maradt. – Tényleg az vagyok – biztosította szelíden Kote. – …akkor láthatom a semmiszínű köpönyeget? – kérdezte vigyorogva a kovácsinas. A fogadós elbűvölő mosolya merev és törékeny lett, mint egy réteg üvegcserép. – Összekevered Kvothét Nagy Taborlinnal – szólalt meg a Krónikás tárgyilagosan a szoba túloldalán. – Taborlinnak volt egy semmiszínű köpönyege. Aaron meglepetten nézett rá. – Akkor Kvothénak mije van? – Árnyékköpönyege – felelte a Krónikás. – Ha jól emlékszem. A fiú visszafordult a pulthoz. – Akkor megmutatná az árnyékköpönyeget? – kérte. – Vagy egy kis varázslatot. Mindig szerettem vóna ilyet látni. Egy kis villámlás vagy tűz is elég. Nem akarom elfárasztani. Mielőtt a fogadós válaszolhatott volna, Aaronból kitört a nevetés. – Csak tréfáltam, Kote uraság! – Ismét vigyorgott, szélesebben, mint valaha. – A teremburáját, egész életemben nem találkoztam nagyobb hazu27



dozóval! Még az én Alvan bácsikám se tud ilyeneket mesélni komoly képpel. A fogadós lesütötte a szemét, és valami érthetetlen dolgot dünnyögött. Aaron átnyúlt a pult fölött, és rátette széles tenyerét Kote vállára. – Tudom, hogy csak segíteni akar, Kote uraság – mondta barátságosan. – Kelmed jó ember, és én gondolkodni fogok azon, amit mondott. Nem rohanok a seregbe. Csak meg akarom nézni magamnak. A kovácsinas bánatosan megcsóválta a fejét. – Esküszök, ma reggel mindenki megpróbálkozott velem. Szülém aszonta, hogy hektikás. Rose azzal fogadott, hogy terhes. – Kuncogva beletúrt a hajába. – De meg kell mondanom, kelmed nyerte el az első díjat. – Hát, te tudod… – Kote-nak sikerült az arcára erőltetnie egy csüggedt mosolyt. – Nem tudtam volna anyád szemébe nézni, ha nem próbálkozom. – Talán sikerrel jár, ha kisebb fába vágja a fejszéjét – mondta az inas. – De hát mindenki tudja, hogy Kvothe kardja ezüstből vót. – A falon levő kardra pillantott. – És nem is Oktalanságnak hítták. Kaysera vót. A költőgyilkos. A fogadós visszahőkölt. – Költőgyilkos? Aaron buzgón bólogatott. – Igen. És az írnokának igaza van. Kvothe pókhálóból és árnyékból csináltatott köpönyeget, és minden ujján gyűrűt viselt. Hogy is van? Egyik kezin kő a gyűrű, S vas, borostyán, fa és csont. Másik kezin – A kovácsinas összevonta a szemöldökét. – Nem emlékszek a többire. Valami tűzről vót szó… A kifürkészhetetlen arcú fogadós lesütötte a szemét, egy pillanatig nézte a saját kezét a pulton, aztán szavalni kezdett: Másik kezén nem láthatod, Folyó vérből az egyik, Fúvó szélből a másik, Szennyes jég a harmadik, Sápadt lángból drága kincs, Utolsónak neve nincs. – Ez az! – mosolygott Aaron. – Ugye, egyik sincs ottan a pult mögött? – Lábujjhegyre állt, mint aki leselkedni akar. 28



Kote tétova, szégyenlős mosollyal válaszolt. – Nem. Nem mondhatnám, hogy igen. Összerezzentek, amikor Bast a pultra dobott egy jutazsákot. – Ennyi elég lesz Carternek és neked két napra, ha takarékoskodtok – mondta nyersen. Aaron a vállára kapta a zsákot, és elindult, majd megállt és visszanézett rájuk, ahogy álltak a pult mögött. – Kérnék egy szívességet. Az öreg Csuma megígérte, hogy ránéz szülémre, de… Bast megkerülte a pultot, és terelni kezdte Aaront az ajtó felé. – Szerintem nem lesz semmi baja. Majd benézek hozzá, és Rose-hoz is, ha nincs kifogásod. – Szélesen, buján vigyorgott a kovácsinasra. – Csak hogy megbizonyosodjak róla, nem magányos-e vagy ilyesmi. – Köszönöm! – hálálkodott Aaron leplezetlen megkönnyebbüléssel. – Kicsit búsult, amikor otthagytam. Igazán megérdemel egy kis vigasztalást. Bast, aki már nyitotta volna az ajtót, a kilincset fogva megtorpant, és a legteljesebb hitetlenséggel bámult a széles vállú fiúra. Aztán kitárta az ajtót. – Na jó, menj! Mulass jól a városban. Ne vizet igyál! Becsukta az ajtót, és a homlokát a fának támasztotta, mintha hirtelen elfáradt volna. – Megérdemel egy kis vigasztalást – ismételte döbbenten. – Mindent visszavonok, amit valaha mondtam ennek a fiúnak az eszéről. – A pult felé fordult, miközben vádlón mutatott a csukott ajtóra. – Ez az eredménye, ha valaki mindennap vassal dolgozik! – szögezte le nagy általánosságban. A kocsmáros humortalanul kuncogott, és a pultnak dőlt. – Ennyit legendás mézes nyelvemről. Bast megvetően fújt. – Ez a fiú egy idióta, Reshi. – Gondolod, hogy jobban érzem magam, amiért nem tudtam lebeszélni egy idiótát az ostobaságáról? A Krónikás halkan megköszörülte a torkát. – Ez inkább előadásod színvonalának bizonyítéka – mondta. – Olyan meggyőzően játszod a fogadóst, hogy nem képesek másként gondolni rád. – Körbemutatott az üres ivóban. – Őszintén szólva meglepett, hogy hajlandó lennél kockáztatni az életed, csak azért, hogy egy fiút távol tarts a hadseregtől. – Nem nagy kockázat – közölte a fogadós. – Nem sok egy élethez képest. – Fölegyenesedett, megkerülte a pultot, és odament az asztalhoz, ahol a Krónikás ült. – Felelős vagyok mindenkiért, aki meghal ebben az ostoba háborúban. Csak reménykedtem, hogy egyvalakit megmenthetek. De láthatólag még ez is meghaladja a képességeimet. Lerogyott a Krónikással szemközt. – Hol hagytuk abba tegnap? Nincs értelme magamat ismételni, ha nem muszáj. 29



– Éppen szólítottad a szelet, és megadtad Ambrose-nak, amit ő keresett magának – mondta Bast az ajtóból. – És borzasztóan ácsingóztál az imádott hölgyre. Kote felnézett. – Nem szoktam ácsingózni, Bast. A Krónikás fölvette lapos bőrtáskáját, kihúzott belőle egy papírlapot, amelyet háromnegyedéig teleírt apró, precíz betűivel. – Felolvashatom az utolsó részt, ha akarod. Kote fölemelte a kezét. – Eléggé emlékszem a rejtjelezésedre ahhoz, hogy magam olvassam el – mondta fáradtan. – Add ide. Talán befűt a gépezetnek. – Bastra pillantott. – Gyere és ülj le, ha meg akarod hallgatni! Nem akarom, hogy itt ácsorogj. Bast keresett egy széket, miközben Kote mélyet sóhajtott, és átnézte az előző napi mese utolsó oldalát. A fogadós egy hosszú pillanatig hallgatott. A szája megmozdult, a sarka mintha lekonyult volna, aztán a mosoly árnyéka suhant át rajta. Tűnődve bólintott, de a szemét közben sem vette le a lapról. – Fiatalságomban jó sok időt fordítottam arra, hogy bekerülhessek az Egyetemre – mondta. – Oda akartam menni már azelőtt, hogy a truppomat legyilkolták. Mielőtt megtudtam volna, hogy a Chandrian több mint a tábortűz mellett mondott mese. Mielőtt keresni kezdtem az Amyrt. A fogadós hátradőlt a székében, arcán töprengés váltotta fel a fáradtságot. – Azt hittem, ha egyszer ott leszek, minden könnyen megy. Megtanulom a mágiát, és megtalálom a választ minden kérdésemre. Azt hittem, olyan egyszerű lesz, akár egy mesekönyv. Enyhe zavarral mosolygott, amitől megdöbbentően fiatalnak tűnt. – És így is lehetett volna, ha nincs különleges tehetségem ahhoz, hogy ellenségeket szerezzek és parazsat gyűjtsek a fejemre. Nem akartam mást, mint zenélni, bejárni az órákra és megtalálni a válaszokat. Minden, ami kellett, ott volt az Egyetemen. Nem akartam mást, csak ott maradni. – Bólintott. – Itt kellene kezdenünk. Visszaadta a papírlapot a Krónikásnak, aki szórakozottan kisimította. Lecsavarta tintásüvegje kupakját, megmártotta tollát. Bast buzgón előredőlt, és úgy vigyorgott, mint egy izgatott gyerek. Kvothe ragyogó pillantása körbejárta a szobát, és mindent számba vett. Mélyet sóhajtott, váratlanul elmosolyodott, és egy pillanatra egyáltalán nem tűnt fogadósnak. A szeme élesen villogott, és olyan zöld volt, akár a fűszál. – Felkészültél?

30



HARMADIK FEJEZET

SZERENCSE Az Egyetemen ugyanúgy kezdődik minden szemeszter: a felvételi sorshúzást a felvételi beszélgetés követi. Ezek a szükséges rossz kategóriájába tartoznak. Nem kétlem, hogy az eljárás ésszerűnek indult. El tudom képzelni, hogy valaha, amikor az Egyetem még kisebb volt, igazi beszélgetések zajlottak. Ez lehetőséget adott a diáknak, hogy elbeszélgessen a mesterekkel arról, ami tanult. Párbeszéd volt. Vita. De akkoriban az Egyetem ezernél több diákot oktatott. Nem volt idő vitára. Ehelyett minden diákra pár percig zúdították a kérdéseket. Akármilyen rövidek voltak ezek a meghallgatások, egyetlen téves válasz vagy túl hosszú habozás drámaian befolyásolhatta a tandíjat. A meghallgatások előtt a diákok megszállottan tanultak. Utána pedig vedeltek, mert ünnepeltek vagy vigasztalódtak. Mindezek miatt a tizenegy napos felvételi idejére a legtöbb diák a legjobb esetben szorongónak és kimerültnek látszott. A legrosszabb esetben csak csámborogtak az Egyetemen, karikás szemmel, szürke arccal a túl kevés alvástól, a túl sok ivástól vagy mindkettőtől. Személy szerint én különösnek találtam, hogy a többiek milyen komolyan veszik az eljárást. A diákok túlnyomó többsége nemesi vagy gazdag kereskedőcsaládból származott. Nekik a magas tandíj legföljebb kényelmetlenséget jelentett, mert kevesebb zsebpénzt verhettek el a lovakra és a szajhákra. Számomra magasabb volt a tét. Ha a magiszterek megállapították a tandíjat, azon nem lehetett változtatni. Így ha nálam túl magas tandíjat állapítanak meg, ki vagyok zárva az Egyetemről, amíg nem tudom kifizetni.

A vizsgaidőszak első napjának mindig ünnepi a légköre. Délelőtt van a sorshúzás, vagyis a balszerencsések, akiknek a legkorábbi időpontok jutnak, kénytelenek pár órán belül levizsgázni.

31



Mire megérkeztem, hosszú sorok kígyóztak az udvaron, azok a diákok pedig, akik már megkapták a cserepüket, nyüzsögtek, panaszkodtak és megpróbálták adni-venni vagy elcserélni az időpontjukat. Sehol nem láttam Wilemet, sem Simmont, így beálltam a legközelebbi sorba, és megpróbáltam nem gondolni arra, milyen lapos az erszényem: egy talentum és három rézbatka cincog benne. Életemnek egy bizonyos pontján a világ legnagyobb vagyona lett volna számomra. De a tandíjra távolról sem volt elég. Mindenfelé kézikocsik álltak, amelyekről kolbászt, gesztenyét, forró almabort és sört árultak. Az egyik közeli kordé zsírtól és meleg kenyértől illatozott. Tornyokban állt rajta a disznóhúsos pástétom azok számára, akik megengedhették maguknak az ilyet. A sorshúzást mindig az Egyetem legnagyobb udvarán tartották. Szinte mindenki zászlós térnek hívta, noha néhányan, akiknek az emlékezete messzebbre nyúlt, Kérdező Csarnokként emlegették. Én ismertem egy még régebbi nevét is: a Szél Háza. Néztem a leveleket, ahogy táncolnak a macskakövön, és amikor felpillantottam, a sor elejéről Fela nézett vissza rám, akit harminc–negyven ember választott el tőlem. Melegen rám mosolygott, és integetett. Viszszaintettem, ő pedig odajött hozzám. Fela gyönyörű volt. Az a fajta nő, akit festményen szoktunk látni. Nem az a rafinált, mesterkélt szépség, amely gyakori a nemesség körében. A nagy szemű Fela természetes, fesztelen szépség volt, akinek telt ajka folyton mosolygott. Itt az Egyetemen, ahol a férfiak száma tízszeresen meghaladta a nőkét, úgy kivált a tömegből, mint egy ló a juhakolban. – Nem bánod, ha veled várakozom? – kérdezte, és beállt mellém. – Utálom, ha nincs kivel szót váltanom. – Bájosan rámosolygott a mögöttünk álló két férfira. – Nem tolakszom – magyarázta. – Csak hátrajöttem. Nem volt ellenvetésük, bár a tekintetük ide-oda járt Fela és köztem. Szinte hallottam, amint azon agyalnak, hogy az Egyetem egyik legszebb diáklánya miért mond le a helyéről a sorban csak azért, hogy mellém állhasson. A kérdés jogos volt. Magam is kíváncsi voltam rá. Arrébb húzódtam, hogy helyet csináljak neki. Egy darabig álltunk egymás mellett, és egyikünk sem szólt. – Mit tanulsz ebben a szemeszterben? – kérdeztem. Hátrasöpörte a válláról a haját. – Gondolom, tovább dolgozom az Archívumban. Felveszek hozzá egy kis kémiát. És Brandeur meghívott Valószínűtlen Matematikára. Megborzongtam. – Az túl sok számot jelent. Abban a vízben én nem tudok úszni. 32



Fela vállat vont, hosszú, sötét fürtjei, amelyeket hátradobott, kihasználták az alkalmat, és visszahullottak, keretbe foglalva az arcát. – Nem olyan nehéz, ha egyszer rászánod magad. Mindennél jobban emlékeztet egy játékra. – Felém fordult. – Hát te? – Eljárok a Medicába – mondtam. – Tanulok és dolgozom a Fisheryben. Szimpatetika, ha kellek Dalnak. Valószínűleg fel kellene frissítenem siaru tudásomat. – Beszélsz siaru nyelven? – kérdezte meglepődve. – Elboldogulok – mondtam. – De Wil azt mondja, a nyelvtanom kétségbeejtően pocsék. Fela bólintott, aztán elfordította a tekintetét, és az ajkát harapdálta. – Elodin hívott, hogy járjak az ő osztályába is – mondta félősen. – Elodinnak vannak előadásai? – kérdeztem. – Nem gondoltam, hogy engedik tanítani. – Ebben a szemeszterben kezdi – mondta, és kíváncsian pillantott rám. – Azt hittem, te is jössz. Nem ő javasolt Re’larnak? – De igen – feleltem. – Ó! – Fela zavarba jött. Gyorsan hozzátette: – Valószínűleg még nem hívott. Vagy azt tervezi, hogy neked külön szól. Legyintettem, noha fájt, hogy kihagytak. – Ki beszélhet Elodinnal? – mondtam. – Ha nem őrült, akkor a legjobb színész, akivel valaha is találkoztam. Fela mondani akart valamit, aztán aggódva körülnézett, és közelebb lépett hozzám. A válla az enyémhez ért, göndör haja a fülemet csiklandozta, miközben halkan odasúgta: – Tényleg lehajított a Cserepes tetejéről? Félszegen kuncogtam. – Ez bonyolult történet – mondtam, majd meglehetős ügyetlenséggel másra tereltem a szót. – Mi a neve a tanfolyamnak? Megdörgölte a homlokát, és bosszúsan fölnevetett. – A leghalványabb fogalmam sincs. Azt mondta, hogy a tanfolyam neve a tanfolyam neve. – Rám nézett. – Mit jelent ez? Elmegyek a kancelláriára, és ott az lesz kiírva, hogy a Tanfolyam Neve? Bevallottam, hogy nem tudom, és innen már csak egy kurta ugrás volt, hogy kicseréljük az Elodinról hallott pletykákat. Fela elmesélte, hogy egy diák meztelenül találta a magisztert az Archívumban. Én azt hallottam, hogy egyszer egy teljes szemeszteren át bekötött szemmel mászkált az Egyetemen. Fela azt hallotta, hogy egy egész nyelvet talált ki az alapoktól kezdve. Én meg azt, hogy verekedést kezdett az egyik vacak kocsmában, mert valaki ragaszkodott hozzá, hogy „felhasznál”-t mondjon „használ” helyett. 33



– Ezt én is hallottam – nevette el magát Fela. – Azzal az eltéréssel, hogy a Négyesfogatban történt, és egy albáró volt az, aki folyton azt hajtogatta, hogy „továbbá”. Észre sem vettem, hogy a sor elejére kerültünk. – Kvothe, Arliden fia – mondtam. Az unott képű nő kipipálta a nevem, én pedig kihúztam egy sima, elefántcsont színű cserepet a fekete bársonyzsákból. Az állt rajta: felling – dél. Nyolc napom volt a vizsgáig, bőven elég, hogy felkészüljek. Fela is kihúzta a saját cserepét, és elmentünk az asztaltól. – Mit húztál? – kérdeztem. Megmutatta a saját kis elefántcsontszínű cserepét. cendling, negyedik harangszókor. Hihetetlenül szerencsés húzás volt, az egyik legtávolibb időpont. – Tyű! Gratulálok! Fela vállat vont, és a zsebébe dugta a cserepet. – Nekem mindegy. Nem csinálok ügyet a tanulásból. Minél jobban felkészülök, annál roszszabbul szerepelek. Csak felidegesít a dolog. – Akkor el kéne adnod – mondtam, és a nyüzsgő diáktömegre mutattam. – Valaki egy egész talentumot fizetne érte. Talán még többet is. – Nem nagyon szoktam alkudozni sem – mondta. – Úgy veszem, hogy minden cserép szerencsés, ezért ragaszkodom hozzá. Miután megszabadultunk a sorból, nem volt semmi okunk, hogy együtt maradjunk. De én élveztem a társaságát, ő sem sietett sehova, így hát céltalanul lófráltunk az udvaron a nyüzsgésben. – Éhen halok! – mondta hirtelen Fela. – Nem akarsz bekapni valahol egy korai ebédet? Kínzóan tudatosodott bennem az erszényem lapossága. Ha még ennél is szegényebb lettem volna, kavicsot kellett volna beletennem, hogy ne lobogjon a szellőben. Ingyen ettem az Ankerben, mert ott zenéltem. Ezért tökéletes őrültség lenne ételre költeni valahol másutt, különösen ilyen közel a vizsgaidőszakhoz. – Jó lenne – mondtam őszintén. Aztán hazudtam. – De kicsit körbe kell szimatolnom itt, hátha cserélni akar velem valaki. Én szeretek alkudni. Fela előhalászta a saját szelvényét. – Ha több időre van szükséged, elveheted az enyémet. Ránéztem a kezében a cserépre. Nagy volt a kísértés. Két további nap a felkészülésre isteni ajándék lett volna. De el is adhattam volna egy talentumért. Talán kettőért is.

34



– Nem akarom elvenni a szerencsédet – mosolyogtam rá. – És te biztosan nem akarod az enyémet. Mellesleg, máris túl nagylelkű voltál. – Célzatosan összehúztam a vállamon a köpenyemet. Fela elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, végighúzta ujjait a köpeny elején. – Boldog vagyok, hogy tetszik. De még mindig az adósod vagyok. – Idegesen harapdálta az ajkát, majd leengedte a kezét. – Ígérd meg, hogy értesítesz, ha megváltoztattad a véleményedet. – Megígérem. Ismét elmosolyodott, aztán intett, és átment az udvaron. Őt figyelni, ahogy keresztülvág a tömegen, olyan volt, mintha a szél útját figyelném egy tó felszínén. Bár persze Felánál az utána forduló ifjak feje helyettesítette a vizet fodrozó hullámokat. Még akkor is őt figyeltem, amikor Wilem lépett mellém. – Befejezted az udvarlást? – kérdezte. – Nem udvaroltam – feleltem. – Pedig kellett volna – mondta. – Itt várakozom udvariasan, nem szakítalak félbe, te pedig elpocsékolsz egy ilyen alkalmat? – Ez nem olyan – válaszoltam. – Csak barátok vagyunk. – Nyilvánvaló – mondta. Darabos cealdi kiejtése megkétszerezte a gúnyt. – Mit húztál? Megmutattam a cserepet. – Egy nappal utánam vagy. – Nyújtotta a magáét. – Adok a tiedért egy rézbatkát. Haboztam. – Eredj már – mondta. – Úgysem tanulhatsz az Archívumban velünk. Dühösen néztem rá. – Együttérzésed lehengerlő. – Együttérzésemet azoknak tartogatom, akik elég értelmesek ahhoz, hogy ne dühítsék föl az Archívum magiszterét – felelte. – Az olyanoknak, mint te, csak egy rézbatkám van. Kell vagy nem? – Két batkát szeretnék – mondtam, és a tömeget pásztáztam, olyan diákot keresve, akinek kétségbeesett a tekintete. – Ha tudok annyit szerezni. Wilem sötét szeme összeszűkült. – Egy batka és három garas – válaszolta. Visszanéztem, gyanakodva végigmértem. – Egy batka és három garas – mondtam. – És legközelebb Simmon legyen a partnered a triktrakban. Kirobbant belőle a nevetés, és bólintott. Kicseréltük a cserepeket, a pénzt az erszényembe raktam: egy talentum és négy batka. Kis lépés előre. Pillanatnyi gondolkodás után zsebre vágtam a cserepet. – Ezt nem adod tovább? – kérdezte Wil.

35



Ráztam a fejem. – Azt hiszem, megtartom. Összevonta a szemöldökét. – Miért? Mit tudsz csinálni négy napig azonkívül, hogy nyűgösködsz és malmozol? – Ugyanazt, mint mások – mondtam. – Készülök a vizsgára. – Hogyan? – kérdezte. – Még mindig ki vagy tiltva az Archívumból, nem? – Vannak más módok is a felkészülésre – mondtam titokzatosan. Wilem felhorkant. – Ez egyáltalán nem hangzik gyanúsan – mondta. – És még csodálkozol, miért beszélnek rólad az emberek. – Nem érdekel, miért beszélnek – feleltem. – Inkább az érdekel, mit mondanak.

36



ALMA ÉS BODZA. Mély lélegzetet vett, ujjával rábökött az alsó sorban az első palackra, és kántálni kezdte a kiolvasóst:

Recommend Documents