Alkalmazott etika a kortárs német filozófiában

1

Rózsa Erzsébet

Alkalmazott etika a kortárs német filozófiában Konferencia 2008. november 13-14-én. Eger, Eszterházy Károly Főiskola, Filozófia Tanszék

Előadásomban az alkalmazott etika témakörében zajló kortárs német vitákról, ezen belül néhány jellegzetes vitakérdésről és álláspontról szeretnék beszámolni. Mindössze néhány, továbbgondolásra inspiráló megfontolásra, álláspontra térek ki. Előadásomban folyóírat-cikkekre, konferenciaelőadásokra és e témakörben íródott könyvekre támaszkodok. Két kérdésre koncentrálok: 1. mi az alkamazott etika? 2. a filozófiai etikai hátterű alkalmazott etika egy exemplumát tárgyalom. 1. Mi az alkalmazott etika? Szinte áttekinthetetlenül széleskörű az a spektrum, amelynek mentén az ún. alkalmazott etika kérdései napjainkban felmerülnek. Az elnevezéssel megjelölni kívánt területkomplexum problematikusnak tűnhet, amennyiben nem tekintjük magától értetődőnek azt, amely e diskurzus résztvevői szemében evidencia és ami egyfajta összekötő alapot képez: a felelősség. Az a felelősség, amely többé-kevésbé közös alapot jelentő szociális-társadalmi érzénységet és elköteleződést jelöl. Vagyis a felelősség mint a jelenkori amerikai pragmatizmus egyik jelszava - gondoljunk Rortyra - termékeny talajra talált a posztmoderntől meglehetősen idegenkedő kortárs német filozófiában. Hans Jonas felelősségelve az egyik legfontosabb álláspont ebben a vonatkozásban1. Érdekes további 1 Hans Jonas: Das Prinzip der Verantwtung. Versuch einer Ethik für die technologische Zivilisation, Frankfurt a.M. 1979. – H. J. a jelenkori bio-és orvosi etika egyik úttörője. A „jövő etikájáról” szól ez az értekezés, amely az eddigi etika „kiegészítése” kíván lenni, amely a technikai civilizációban lévő etikai kihivások megválaszolására nem alkalmas. E kihívásokhoz tartotik a bioszféra fenyegetettsége az emberi beavatkozásom által, a techninak manipulációk, és beavatkozások radikálisan növekvő spektruma. A felelősség-elv ezen kihiívásoknak kellene, hogy megfeleljen. A nem emberi természettel szembeni felelősség. Egy új kategori-

2

sajátosság, hogy a németeknél az alkalmazott etika mai meghatározó alakjai kantiánus, hegelianus és nietzscheiánus köpönyeg alól bújtak elő. Az alkalmazott etika hátterét olyan jelenségek képezik, mint a természettudományi kutatások és technikák jelenkori hatékonysága, a piacgazdaság és a politika növekvő nemzetközisége, amelyek példátlan gyorsasággal változtatják meg a világot. Új ismeretek, új technológiák, új gazdasági és kommunikációs viszonyok és formák nem a megszokott világszemlélet revízióját feltételezik csupán, hanem megváltoztatják a cselekvési teret minden területen. Új, szokásokhoz még nem kapcsolható cselekvési lehetőségeket kell etikailag megítélni, ami nehéz feladat. Ám erről mégsem mondhatunk le. Annak a határa, hogy mit lehet megtenni, s mit nem, a gyakorlati hasznosíthatóság: ebből a szempontból lehet jóváhagyni, vagy elutasítani az adott cselekvést. Vagyis a jó és a helyes mértéke szerint járunk el és az opciók etikailag vezérelt hasznosságát tartjuk szem előtt. Azaz a cselekvési terek dinamikája nem kérdőjelzi meg az etikai elveket és alapfogalmakat, nem érinti a szabadság, az igazságosság, a humanitás, az emberi méltóság érvényességét. De az etikai alapelveket a fenti változások miatt praktikus értelemben, a cselekvési terek kontextusában konkretizálni szükséges. Minden területen, a magánszférában és intézményi kontextusban konkrétan kell tudnia a cselekvőknek, hogy a rendelkezésükre álló opciók vonatkozásában mit tegyenek és mit ne. A világ változása az etikai kérdéseket nem elvontan veti föl, hanem a konkrét morális kus imperatívusz kíván lenni az a követelés, miszerint cselekdej úgy, hogy cselekvésed következményei összeegyeztethetők legyenek az ember valódi földi életének fenntartásával. Ennek az etikának a feladata komplex fejlődési pontok értékelése, amelyek ökológiai, ökonómiai, jogi, politikai és szociális költségekkel, kihatásokkal, rizikóval és bizonytalanságokkal járnak. Aaz emberiség túlélésének biztosítása mint végső cél, szemben a szabadság, az igazságosság követelményeivel. A jövő etikája azzal is összefügg, hogy a cselekvések, a beavatkozások hosszú távú hatásaival számolni kell, ez az első kötelessége ennek az etikának. Ha kétséges, akkor a rosszabb prognózist kell előnyben részesíteni. Jonas nem tartozik a pragmatikusan orientálódó etikusok közé, számára az erős megalapozás megkerülhetetlen. Morális realizmust képvisel. Eszerint a morális ítéletek érvényessége objektív, az ítélő szibjektum meggyőződéseitől független. A morális realizmus két játékmódját, a naturalizmust és az intuicionizmust kombinálja. A háttérben felfedezhető J. fenomenológiai és újarisztoteliánus alapokon nyugvó természetfilozófiája. A naturalizmus szerint a morális tények és imseretek a természeti tények és empirikus ismeretek mintájára értelmezhetők.. Az intuicionizmus szerint viszont sa morálsi lényege strukturálisan eltér a természetitől, s a morális belátásokat nem empirikus, intuitív ismereteknek köszönhetjük. A természet és az emberiség megőrzésére vonatkozó kategoriksu imperativusz megalapozásához: 1. lépés: a természetben bennerejlő, az intrepretációtól függtelen objektív célszerűség megmutatása, 2. megmutatni, hogy a célszerűség egy önmagában való, 3. Ebből az önmagában való jóból vezeti le e jó megőrzésének kötelességét. A lét önigenlése. Max Scheler morálfilozófiájával való párhuzamok az értéketikai intuicionizmus kérdésében. A felelősségelv gyakorlása: 1. kutatási szabadság: a modern természettudományos kutatási folyamatokban összemosódik az elmélet és a gyakorlat határa. Nem csak az eredmények alkalmazásra irányulók a kísérletezésben. A tiszta és az alkalmazott tudomány konvencionális megkülönböztetése elavult. A gazdaság és a tudomány növekvő összemosódása is megfigyelhető. Bár a tudomány külső kontrollját is jogosnak tartja, előnyben részesíti a tudomány felelős önkontrollját. 2. humánkísérletek: morálisan megengedhetetlen az értelmi fogyatékosokon, nem beszámíthatókon végzett kísérletezés. Az alanya szabad és tudatos jóváhagyása elengedhetetlen, de nem elegendő feltétel. 3. Agyhalál és a halálhoz való jog: agyhalál definiciója, a Harvard Medical School, 1968-ban: kritikai állásfoglalással lépett fel H.J: visszafordíthatalan kómát a halál állapotával azonosítani kételyeket vet föl. A megmaradt bizonytalanság miatt a páciens nem tekinthető hullának. Az agyhalált szenvedettnek a szervnyerés céljából való további kezelését elutasítja: ezesetben kielégítő ok van a kezelés megszakítására. A halálhoz való jog ez. Az aktív beavatkozást viszont elutasítja: ez az orvosi hivatásnak az élte fanntartására való kötelezettségével és a visszaélés veszélyével függ össze. H. J. állásfogallásai széles nyilvánosságot értek el, mint senki másé, Nélküle aligha kpzelhető el az újabb bioetikai diskurzus. Lásd: Micha H. Werner: Hans Jonas’ Prinzip der Veranwortung. In: Bioethik. Eine Einführung. Hrsg. Marcus Düvell und Klaus Steigleder. Frankfurt a. M. 2003. 41-56.

3

norma megtalálásának problémájaként. Ezért az alkalmazott etika reményekkel és elvárásokkal kapcsolódik össze. Még nem tudni, hogy ezek a remények, elvárások jogosak-e. Ezt olvashatjuk egy 2002-es elemzésben.2 Tárgyi terület szerint nehéz lenne pontosan megjelölni, hogy mi is tartozik az alkalmazott etika körébe. A bioetika, az orvosi etika, a médiaetika mindenképpen. Az orvosetika és a bioetika némely esetben szinonímáknak számítanak, vagy akár egyetlen kifejezéssé olvasztják a biomedizinische Ethik terminusban. E terminológiai nehézségek ellenére szembeötlő közös vonás az interdiszciplinaritás-igény. Ugyanakkor egyfajta specializálódás is tetten érhető, ami nem csak specifikálódás, profilirozás, hanem elhatárolódás is: pl. a bioetika elhatárolódása az orvosi etikától és fordítva. Másféle alkalmazott etikai területeken, így a médiaetika terminusaiban erős diszciplináris tagolási és elhatárolási szándék ismerhető fel: az individuális etika, az újságírói praxis etikája, a szervezeti etika, a publikum etikája jelzik ezt a tagolási-elhatárolási szándékot. Alapvető közös módszertani álláspontként mindezek ellenére az interdiszciplinaritást lehet beazonosítani. További módszertani vonás, hogy nem az ismeretek újdonsága, nem heurisztikus elvek állnak az e területen működők törekvéseinek centrumában, hanem meglévő tudományos eredmények: Új rendelkezésre álló technikai megoldások inspirálják az alkalmazott etikát, s ezen inspirációk érintkeznek a közvéleményt is foglalkoztató kérdésekkel. Olyan kérdésekkel, mint az élet kezdete és vége, amelyek a mai technikai lehetőségek fényében másként merülnek föl, mint korábban. Nem maguk a kérdések változnak tehát, hanem a perspektívánkat változtatjuk meg. Az élet és a halál kérdéseire napjaink orvosi gyakorlata és technikai lehetőségei alapján másként kérdezünk, mint korábban. A kérdések feltevésében és a lehetséges alternív válaszok és megoldások felmutatásában, megvitatásában és a döntések előkészítéseében tudományközi formák illetve a szélesebb publikum bevonása eddig nem tapasztalt tág teret nyernek. Az interdiszciplinaritás mint módszertani alap az ember mibenléte, alapminőségei holisztikus szemléletének, vagy másként szólva: a komplexitás-elméletnek a virágzását hozta magával. Van, aki szó szerint holizmusról beszél, pl. L. Siep konkrét etikájában, s van, aki komplexitás-elméletben fejti ki hasonló álláspontját, de van olyan, aki egyes konkét kérdések kapcsán veti föl a komplex megközelítés megkerülhetetlenségét. Emögött nem nehéz felfedezni a hegeli totalitás-elv és az egészben való gondolkodás hagyományával, vagy akár a misztika tradícióival való érintkezést.3 Az alkalmazott etika szándéka szerint közel viszi az emberekhez a hagyományos etikát és filozófiát. Nem csak olyan pragmatikus megfontolások kapcsán, mert az e területen tevékenykedők társadalmi támogatottságot akarnak nyerni projektjeik finanszírozásához. Nem is csupán a felelősség okán, hogy ti. ezeket a pénzeket a társadalmi hasznosulás szempontjából hatékonyan kívánják felhasználni, amiről akár elszámoltathatók lesznek. Hanem azért is, mert episztemológiai-módszertani támaszra lel az alkalmazott etika a mindennapi gondolkodásban föllelhető morális intuíciókban. Tudatosan lépnek ki tehát a tudományosság zárt köreiből: szociális és módszertani megfontolások vezetik őket ebben. 2 Carmen Kaminsky: Was ist angewandte Ethik? In: Biomedizinische Ethik. Aufgaben, Methoden, Selbstverständnis. Paderborn, 2002, S. 29-61. 3 A dinamikus cselekvési terekre vonatkozó változások rokoníthatók az egyébként sokszor kétséges hatásfokú ún. alternatív gyógyászat szemléletmódjával. Az alternatív gyógyászat népszerűségének egyik oka éppen szemléletmódjában rejlik: itt a pácienst egyénnek, személynek, adott esetben akár személyiségnek is tekintik, nem „beteganyagnak”, egyszersmind elhitetik vele, hogy személyisége egészére irányul a beavatkozás vagy a tanácsadás. Mi több: ennek hatékonysága éppen ezen az egészen múlik. Az egész életvezetés befolyásolása, átalakítása a gyógyulás alapfeltétele. A hagyományos medicina területén legfeljebb elvétve találkozunk ezzel a látásmóddal: a beteg eldologiasítása, a gyógyítási folyamatban részekre való szabdalása és kiszolgáltatottsága – autonómiájának és méltóságának megkérdőjelezése vagy akár megsértése- mindnyájunk alaptapasztalata. S mindez - állítólag - az ő javát, gyógyulását szolgálja.

4

A posztindusztiális társadalmakat az uralkodó világnézetek pluralitása, a tényállások szinte áttekinthetetlen komplexitása és az életformák sokfélesége jellemzi, ami azonban nem mentes az ambivalenciáktól. Ez a morális cselekvésben is megmutatkozik meg. A pluralitás az etikai szabadságposztulátum sikeres politikai és jogi realizálásának kifejezése. De hogy konkétan milyen célokat tűznek ki az egyének, milyen úton tudják ezeket a legjobban elérni, milyen normákat képviselnek és követnek, ez történelmileg példa nélküli módon a politikailag és jogilag védett önmeghatározás dolga. Ugyanakkor az egyének számára soha nem tapasztalt módon technikailag, gazdaságilag és politikailag indukált, rendkívüli mértékben növekvő cselekvési opciók állnak rendelkezésre. A hátulütője ennek, hogy sokat kíván az egyénektől a „lehetőségek piaca”. Minél több választási lehetőség van, annál több döntést kell meghozni. Ha nem vakon akarunk cselekedni, akkor szükség van azon céltételezések és cselekvési alapok reflexiójára, amelyek a személyes etikában, azaz egy sikeres élet személyes képzetéban vannak adva. A sikeres élet tágabb kontextusában kell megnézni, mely célokat követ az ember, s melyeket nem, mit tesz és mit nem. Azaz a szabadság mértékével emelkedik a felelősség mértéke is. Elsősorban a mellőzés (Unterlassung) vonatkozásában, mivel az egyének cselekvési kapacitása a növekvő opciókkal nem tud lépést tartani. A jelzett komplex változásaok eredményeként az alkalmazott etika diskurzus-formát ölt: párbeszéd kezdődik különböző kompetenciájú szakemberek, pl. az eutanázia kérdésében orvos, jogász, pszichológus, teológus között, újszerű párbeszéd alakul ki orvos és beteg között, párbeszéd indul szakemberek és laikusok között. Az alkamazott etika mint morálfilozófai szféra értelmezhető, amely a területi etikákkal – bioetika, gazdaságetika, médiaetika, környezeti etika - a metadiskurzus viszonyában van. Szembesül a területi etikák lehetőségeivel és határával. Nem specifikus morális problémák magyarázatával, megoldásával foglalkozik, hanem a konkét etikai- politikai tanácsadás feltételeivel. 2. A filozófiai hátterű alkalmazott etika jellegzetes exempluma: a személyes élet és emberi halál kérdése M. Quante koncepciójában4 Az ember specifikus vonása után kutatva a kultúránkban, azt mondhatjuk: az embert más élőlényektől az különbözteti meg, hogy személyes életvezetése van, vagy erre törekszik. (ein personales Leben zu führen). Saját útját járja, saját személyiséget, saját karaktert akar kifejleszteni. A személyes élet központi érték a kultúránkban. További, széles körben akceptált értékek és etikai igények előfeltételei a személyes életvezetésnek, így a szabadság, az autonómia, az integritás. A személynek és a személyiségnek az emberi életforma szempontjából való relevanciája révén a filozófiának gyakorlati összefüggésben is fontos szerepe van: látjuk, hogy a bioetikában illetve az orvosi (biomedicin) etikában is számos hivatkozást találunk a személy fogalmára. A személy diakrón identitásának filozófiai kérdésköre érintkezik az élet kezdete és vége kritériumaival kapcsolatos orvosetikai és bioetikai vitákkal. Az emberi méltóság, az élet védelme, vagy a személy instrumentalizálásának tilalma kapcsán hivatkoznak a személy fogalmára, hogy megalapozzák az emberi élet kitüntetett etikai státuszát. A személy diakrón identitásának kérdése nem valamiféle egységes fenománt céloz meg. Ugyanis a személy fogalma és különböző alkalmazásai összefüggnek egymással: 1. deskriptív alkalmazásban a személy az az entitás, amely meghatározott teljesítményekre képes vagy meghatározott vonásokat mutat föl (person-making characteristics.) Ahhoz, hogy a személy-státusz megillessen valakit, nélkülözhetetlen a normatív résztvevői perspektíva, amely azonban a deskriptív alkalmazás keretén belül nyitott kérdés marad, bár nem zárja ki az etikai szempontot. 2. a személy fogalma némely elméletben tisztán normatív jelentésben szerepel, azért, hogy megadják az etikai státuszát valamely entitásnak. Ez azonban nem megalapozás, csak felmutatás. 3. a kettő kombinációi. 4 M. Quante: Personales Leben und menschlicher Tod. Personale Identität als Prinzip der biomedizinischen Ethik. Frankfurt a. M. 2002.

5

Közös a három alkalmazási módban az, hogy a személy fogalmával egy entitás meghatározott státuszát fejezzük ki: a személyiséget. (Persönlichkeit.) A különbség abban van, hogy a tisztán deskriptív alkalmazásban a tulajdonságoknak és képességeknek – amelyek a személyt teszik – az etikai relevanciáját nem tematizáljuk. A tisztán normatív alkalmazásban viszont az etikai státuszt emeljük ki, anélkül, hogy megállapítanánk, mely személyspecifikus tulajdonságok vagy képességek alapozzák meg ezt a státuszt. A személy identitása mögött legalább négy kérdés húzódik meg: - a személyiség feltételei - a személy szinkron egysége - a diakron perzisztencia - személyiség A személyiség komplex tulajdonság, amely egy egyént akkor illet meg, ha rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal és képességekkel. Pl. mentális epizódok szubjektuma, amelyekben első személyben vonatkozik önmagára, rudiment időtudattal, valamint a saját létezésen túli időről való tudattal rendelkezik. Logikai és instrumentális racionalitás, kommunikációra való képessség, más egyéneknek mint személyeknek az elismerési képessége jellemzi. Fokozatokba osztható tulajdonságokról és képességekről van szó. Egy alvó vagy egy átmeneti narkózisban, vagyis tudattalan állapotban lévő ekkor is személy, mégha most éppen nincs is abban a helyzetben, hogy aktualizálja a fenti képességeket. Egy kéthetes újszülött azonban nem személy, csak potenciálisan az: még nem rendelkezik a szükséges diszpozíciókkal. A szükséges képességek listája rugalmas, kultúra függő: pl. az egyik kultúrában a logikai és instrumentális racionalitás kiemelten szükséges elem, de nem mindegyikben egyforma súllyal az. A személyiség tehát a kritériumok változatos és változó listáját tartalmazó összekötő-átfogó fogalom. A személy egysége többnyire a diakrón identitás vitatott kérdése kapcsán merül föl, de ugyanazon időpontban is tematizálandó. Az előbbi John Locke nevéhez kötődik, az utóbbi Hume szkeptikus álláspontjához. A szerző az előbbit állítja előtérbe: a diakrón identitást. A perzisztencia kifejezéssel a személyek diakrón identitásának feltételei után kérdezünk. Arra kérdezünk, hogy egy kómában lévő ember személye és személyisége mennyiben azonos a korábbi személlyel és személyiséggel, aki egy meghatározott biográfiával rendelkezett? A személyiségről különféle nézetek voltak, vannak. Markáns álláspontokat találunk az exisztencializmusban vagy a Frankfurti Iskolánál. Quante szerint egy individum evalutív önértelmezése és önképe az a sajátos mód, ahogyan a szociális követelményekhez viszonyul, amely abban manifesztálódik, hogy ki ő és ki akar lenni. A személyek eme szociális életét jellemző fenoménekre tartjuk fönn a személyiség fogalmát. Ez a fogalom a mindenkori személynek a biográfiájában alakot öltő személylét individuális alakítása, értékelő beállítódása, emócionális és habituális alkata, meggyőződései, vágyai, élettervei, erősségeiről és gyengéiről alkotott képe számára van fenntartva. Ilyen értelemben a személyiség azt írja le, ki vagy mi egy személy illetve ki vagy mi akar lenni. Ez azt is jelenti, hogy a szerző kerüli az evaluatív identitásfogalmat, ehelyett a személynek mint önmagának evaluatív önértelmezése a szempont. Különböző metodológiai megközelítések lehetségesek. A megfigyelői perspektíva a tisztán teoretikusan érdeklődő szemlélő beállítottsága. A megfigyelt jelenségek oksági és funkcionális meghatározásait elemezzük ebben a beállítottságban. Ezzel szemben a résztvevői perspektívában a személyes identitás azon lényegi elemeit analizáljuk, amelyek egy megosztott életformához tartozó közös tudásnak köszönhetőek. A személyek értékelő önképe – a személyiség – és a mentálisnak a racionális aspektusa ebben a megértő perspektívában együtt ragadható meg és a résztvevők által megadott értelem(jelentés)feltételek révén együtt konstituálódik. Minden megértési folyamatnál hatéko-

6

nynak mutatkozik a másokkal megosztott (közös) életforma feltevése: minimális feltételként fogható fel olyan alapvető tényezők számára, mint a testiség (Leiblichkeit), érzetképesség, ráutaltság (Bedürftigkeit), elemi racionalitás, vagy a saját jólétben való érdekeltség. Maximális feltételként találjuk ezen a spektrumon azon aspektusokat, amelyek valamely kultúra magasan specializált életmódjának köszönhetők. A résztvevői perspektíva alapvetően evaluatív, de deskriptív aspektusok is fontosak benne. Ebben a perspektívában racionalitás-feltételekkel és elvárásokkal operálunk. De maga a racionalitás fogalma itt normatív: racionalitási szabályokat követni nem azt jelenti, hogy törvényszerűségeket feltételezünk, hanem egy magatartási elvárás normatív igényének kell eleget tenni. 25. A résztvevői perspektívában ezt az igényt mint belsőt, a szociális és értékelő önmagához való viszony elemeként értelmezzük. Karteziánus perspektívában viszont az öntudat tisztán deskriptíven felfogható fenomén: elméleti jelenség. A résztvevői perspektívában azonban az jut kifejezésre, hogy az öntudatot nem lehet szociális és evaluatív – azaz praktikus - aspektusaitól függetlenítve megragadni. Azon alapkérdést, hogy vajon a személyes identitás a bio-orvosi etika számára központi jelentőségű megalapozási bázis lehet-e, csak akkor lehet sikeresen megválaszolni, ha a perzisztencia problémáját megkülönböztetjük a személyiség értelmében vett személyes identitástól. A karteziánus perspektívát elutasítva, a megfigyelői perspektívának elkötelezett komplex elemzést javasol, amely lemond a személy fogalmáról, ehelyett az ember tisztán biológiailag értett fogalmát veszi igénybe, de megfigyelői perspektívában. Ez a második fejezet tárgya. Az emberi perzisztencia elemzésének közvetlen etikai relevanciája van. Az élet kezdetével és az emberi individum halálával kapcsolatos kérdések, amelyek a kortárs bioetikai viták tárgyai, azt szolgálják, hogy a biológiai tételt tartalmilag meghatározzák, s hogy az időközben meglehetősen zavarossá lett viták számára is világossá tegyék a perzisztencia és a személyiség közötti megkülönböztetést. E kritikai funkció mellett indirekt etikai relevanciája is lehet ennek az elemzésnek: alapelvet szolgáltathat a technikai lehetőségekre hivatkozó érvek ellenőrzött alkalmazására. 27. A személyes identitás a bio-orvosi etika központi elve, amelyet etikai intuicióink vezetnek, s amely a bioorvosi etika számára megalapozási forrást kínál. Ennek a célnak az eléréséhez szükséges a személyes identitást a személyiség értelmében is bevonni. Mivel a mai bioetikai vitákban az autonómia tiszteletének elve vitathatatlanul centrális jelentőségű, ezért arra is rá kell mutatni, hogy az autonómia megfelelő fogalmához szükséges a személyiség biográfiai dimenziójára való hivatkozás is. Az eutanázia jóváhagyásában fontos az etikai intúicióra való hagyatkozás: eszerint az emberek életüket mint személyek vezetik, s ezáltal létrehozzák személyiségüket. A személyiség e felfogásának az integrációja az autonómiáról vallott elképzeléseinkbe jelentős segítségnek mutatkozik abban a tekintetben, hogy az orvosi paternalizmus bizonyos eseteit mint etikailag megalapozott beavatkozást fogjuk föl, feltéve, hogy ezek a páciens személyiségének megőrzését vagy helyreállítását szolgálják. A személyiség elvének ez a megalapozó funkciója a bioorvosi etika számára csak akkor lehetséges, ha a személy státuszával semmiféle abszolút vagy kategórikus igényt nem kapcsolunk össze. Csak így játszhat a személy fogalma megalapozó funkciót egy plurális társadalomban megfelelő etika számára. A paternalizmustól a kooperáció fel tart a gondolatmenet. Az orvosi paternalista cselekvést a páciens kompetens döntésébe vagy cselekvésébe való beavatkozásként értjük, amelynek az a célja, hogy a páciens jólétét, javát igazolja. Olyan esetekről van szó, ahol etikai nézetkülönbségek vannak, amelyek a páciens jóléte illetve autonómiájának tiszteletben tartása körül keletkeznek. Ez az egyszerűnek tűnő ellentét valójában igen komplex dolog. Ezért mindkét oldalon szükséges további megkülönböztetéseket tenni. Egy személy jólétét, javát előnyben részesíteni nem azonos azzal, hogy kísérleti érdekekre redukáljuk, hanem lehetővé kell tenni a saját életvezetés és a személyes

7

identitás megőrzése szempontjainak érvényesülését is. Egy olyan etikának, amely megfelel egy sikerült személyes életnek, a jó olyan átfogó koncepciója szolgálhat alapul, amely szabad teret ad ezen jó individuális képzetei és individuális alakítása számára is. A személyiség integritásának tisztelete a jónak ezt az aspektusát szolgálja. (Az emberi autonómiát sem redukálhatjuk szabad döntések és cselekedetek képességére és ezek gyakorlására.) Ha a jó és az autonómia ezen komplexitását bevezetjük az orvosi paternalizmusról zajló vitákba, akkor előszöri is három paternalisztikus cselekvési módot különböztethetünk meg: beavatkozás a kompetens döntésbe, beavatkozás autonóm cselekvésekbe, bevatkozás a személyes autonómiába. Ilyen esetekben a páciens jólétének aspektusait a biográfiai autonómia megőrzése fölé helyezik. Mivel azonban kultúránkban az autonómia és ennek tisztelete növekvő jelentőségű az orvosetikában is, ezért érthető, hogy a személyiségre alapozott igazolási stratégia a leginkább sikert igérő. Az ilyen módon igazolt cselekvések ugyan szintén paternalisztikus beavatkozások, de maga a beavatkozás igazolása a páciens autonómiájának tiszteletben tartását is tartalmazza. Ezáltal az orvosi gyakorlat színvonala lényegesen javítható. Az orvos-pácines kapcsolat kooperáción alapuló modelljének kifejlesztése lehetséges megoldásnak mutatkozik. 335. Eszerint közösen határozzák meg a célt, s ebbe az orvos maga is beleviszi a saját értékképzeteit. A páciens részéről pedig felmerül az autonómia delegálásának, egy másik emberre- az orvosra – való átruházásának kérdése, bizonyos meghatározott területen és meghatározott időintervallumban. A személyes autonómia tehát megenged egyfajta munkamegosztást, az autonómiáról való részleges lemondást. Egy ilyen komplex modell lehetővé teszi, hogy a tartósan ápolásra szorulók esetében is jobban figyelembe vegyék a részleges autonómiát. Ha autonómia alatt nem csak a döntési kompetenciákat értjük, hanem a személyes integritás lehetőség szerinti megőrzését is, akkor ez lehetséges. Ez a komplexitás-igény igazán nem nagy ár ahhoz képest, hogy ennek fejében az orvosetika számára olyan alapelveket nyerhetünk, amelyek az emberi személyek igényeinek megfelelnek.

8

Mi az alkalmazott etika?5 A természet és technikai tudományi kutatások jelenkori hatékonysága, a piacgazdaság és a politika növekvő nemzetközisége példátlan gyorsasággal megváltoztatják a világot. Új ismeretek, új technológiák, új gazdasági és kommunikációs viszonyok, formák nem csak a megszokott világszemlélet revízicóját feltételezik, hanem érezhetően megváltoztatják a cselekvési játékteret minden területen. Meglehetősen nehéz feladat, hogy az új, szokásokhoz még nem kapcsolható cselekvési lehetőségeket etikailag megítéljük. Ám erről az etikai szekértői feladatról mégsem mondhatunk le. Annak, hogy mit lehet megtenni, mit nem, a határa elsősorban a gyakorlati hasznosíthatósága: ebből a szempontból lehet jóváhagyni vagy nem engedélyezni. A jónak és helyesnek a mértéke szerint járunk tehát el. A opciók etikailag vezérelt hasznossága ad a cselekvési játékterek további fejlődésének haladási irányt. Vagyis a cselekvési játékterek dinamikája nem kérdőjelzi meg az etikai elveket és alapfogalmakat. A világ változása nem érinti a szabadság, az igazságosság, a humanitás, az emberi méltóság érvényességét. De az etikai alapelveket praktikus értelemben konkretizálini szükséges, a dinamikus cselekvési terek kontextusában. Minden területen, privát és intézményi kontextusban kell tudnia a cselekvőknek, hogy a rendelkezésükre álló pociók vonatkozásában konkrétan mit tegyenek és mit ne. Ti. a világ változása az etikai kérdéseket nem elvontan veti föl, hanem a konkrét morális norma megtalálásának problémájaként. Az ezzel a problémával való szembesülésnek szenteli magát az alkalmazott etika. Központi problémája azon gyakorlati bizonytalalnságok, amelyek a megváltozott, többnyire növekvő cselekvési játékterek összefüggsében merülnek fel. Ezért az alkalmazott etika reményekkel és elvárásokkal kapcsolódik össze. Konkrét morális problémákra normatív megoldásokat várnak tőle, magyarázatot arra, hogy a megváltozott cselekvési térben mely gyakorlat megengedett, tiltott vagy ajánlott. Még nem tudni, hogy ezek a remények, elvárások jogosak-e. Az alkalmazott etika eddig inkább csak egy társadalmi jelenség volt, amelynek feltételei és teljesítményei még homályban vannak. Ezért először saját magát kell tematizálnia, saját koncepcióját és fogalmiságát kialakítani. Ehhez szükséges egy állapotfelvétel. A konkrét morális norma megtalálásának társadalmi problémája A posztindusztiális, nyílt társadalmakat az uralkodó világnézetek pluralitása, a tényállások szinte áttekinthetetlen komplexitása és az életformák sokfélesége jellemzi. Ez pozitív vagy negatív értékeléstől függetlenül megállapítható. A posztmodern élteviszonyok pluralitása és komplexitása azonban nem mentes ambivalenciáktól. A morális cselekvésben is ez mutatkozik meg. Ez a pluralitás az etikai szabadságposztulátum sikeres politikai és jogi realizálásának a kifejezése. Hogy milyen célokat tűznek ki az egyének, miuylen úton tudják ezeket a legjobban elérni, milyen normákat képviselnek és követnek, ez történelmileg példe nélküli módon a politikailag és jogilag védett önmeghatározás dolga. Ugyanakkor az egyének számára soha nem tapaasztalt módon technikailag, gazdaságilag és politikailag indukált, rendkívüli mértékben növekvő cselekvési opciók állnak rendelkezésre. 5 Carmen Kaminsky: Was ist angewandte Ethik? In: Biomedizinische Ethik. Aufgaben, Methoden, Selbstverständnis. Paderborn, 2002, S. 29-61.

9

Megvan a hátulütője is ennek: sokat is kíván az egyénektől a „lehetőségek vására, piaca”. Minél több választási lehetőség van, annál több döntést kell meghozni. Ha nem vakon akarunk cselekedni, akkor szügség van azon céltételezések és cselekvési alapok reflexiójára, amelyek a személyes etikában, azaz egy sikeres élet személyes képzetéban vannak megalapozva. A sikeres élet tágabb kontextusában is meg kell nézni, hogy mely célokat követ az ember, melyeket nem, mit tesz és mit nem. Azaz a szabadság mértékével emelkedik a felelősség mértéke is. Méghozzá elsősorban a mellőzés (Unterlassung) vonatkozásában, mivel az egyének cselekvési kapacitása a céltételezés és cselekvési opciók növekvő terével nem tud lépést tartani. Az alkalmazott etika definíciójának problémája Nincs egy standarklnt elfogadott definició, de többkötetes enciklopédia igen. Egyre inkább alkalmazott kifejezés. Vitatott, hogy az alkalmazott etika tudományos diszciplina vagy metódika lenne. Egyre inkább a területi etikával élnek, vagy a kötőjel-etikával. Bindenstrichethik. A meghatározási kísérletek közös vonása, hogy az alkamazott etika tárgya nem témameghatározásaok, hanem kérdések és problémák jelentik. Az alkalmazott etika tárgyára vonatkozósan ezen túl különbségek lépnek fel: Pl, Brenda Almond szemében a döntő: a specifikusság és konkrétság, a praktikus kategóriájára vonatkozósana: Ach. Az alkamazott etika tárgya azok a praktikus kérdésfeltevések, amelyeket egyes emberek vagy csoportok mindennapi döntési helyzetekben tesznek föl maguknak. 39. Az alkalmazott etika tárgyát nem a tudományok, de nem is a morálfilozófai vetik föl, hanem gyakorlati életösszefüggésben merülnek föl. Bayertz szerint az alkalmazott filozófia „reális problémákkal” fogalkozik, amelyeket „az élet maga tesz föl”. Az alkalmazott etika témája először a tudományon kívüli területen merül föl mint probléma. Winkler: e tárgyak nyilvános diemnzióját hangsúlyozza. Hozzátéve: az alkamazott etika tárgya nem az aktuális életmenet összefüggesében, hanem szicális jelentőségű kérdésként merül föl. Pieper, Thurnherr: az alkalmazott etika tárgyai „kérdéskomplexumok, amelyek megoldása össztársadalmi érdek.” 39. Elvileg morállis kérdésekről van szó, a politikai jelleg veszít. Két alapvető felfogásAz egyik felfogás szerint ez a kifejezés olyan fogalom, amelynek alárendelődnek az orvosi etika, a médiaetika, a technikaetika stb. Nem rendelik hozzá egyetlen diszciplinához sem, hanem hanem egy általános terület, amely nem köthető egyik akadémiai diszciplinához sem. Nem csak sajátos morálfilozófaiai törekvések, hanem morális problémák megértésének és megoldásának sziszetmatikus törekvése is az alkamazott filozófia területére tartozik. Az orvosi etika, a gazdaságetika, a médiaetika keretében nem csupán morálfilozófusok fogalkoznak morálfilozófiai kérdésekkel: nem rendelkeznek monopóliummal a normatív morális megfontolások és ajánlások vonatkozásában. A másik felfogás szerint az alkalmazott etika morálfilozófiai foglakozási terület, amely összefüggésben van az orvosi etikával, a médiaetikával stb. de nem azok átfogó fogalma. Az egyik diskurzusban bizonyos morális ítéletek és normák körüli vitájról van szó, a másik egyfajta metadiszkusszió, amely a konkrét etikai-morális vitákat illető konszenzusfeltételekre kérdez rá. Az alkalmazott és a területi etika megkülönböztetése: A területi etika kifejezés az orvosi etika, a média etika stb. átfogó, összefoglaló fogalmául szolgál. 44. Mint fenoménak, a területi etikák nem etikák az etikai elméletek értelmében, de nem is etikai

10

kódexek meghatározott cselekvési területekre vonatkozóan. A területi etikák sajátoos diskurzusok, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának politikai és szociális klímája inspirált, s egyes személyek kezdeményezték. Később átterjedt Németországra és más európai államokra. Ez nem azonos az alkalmazott etikával, amely morálfilozófiai viták számára fentartott kifejezés, amely viták metodológiai és eljárásbeli problémákra vonatkoznak, amelyek az orvosi etika stb. adódank. Egyúttal felmerül a kérdés, hogy miként feltételezi az orvosetika stb. kialakulása az alkamazott etika létrejöttét. Alkalmazott etika mint a területi etikák metadiszciplínája Alkamazott etika mint morálfilozófai szféra értelmezhető, amely a területi etikákkal a metadiskurzus viszonyában van. Szembesül a területi etikák lehetőségeivel és határával. Nem specifikus morális problémák magyarázatával, megoldásával foglalkozik, hanem konkét etikai poltikai tanácsadás feltételeivel. A területi etikáknak szükségük van metodológiai koncepcióra. . A pluralitás és a komplexitás feltételei mellett feladatokat, célokat és eljárási módokat ad a területi etikáknak. 55. A diszkusszió a konszerzuskeresés és konszenzustalálás lehetőségei és határai keresésében áll. Bioetika – történetéről, jelentőségéről és feladatairól 6 Kezdet: A 20. sz. 60-as éveiben. Konkét normatív kérdésfeltevésekkel való filozófai foglalkozás újrafelfedezése a kindulópont. Először az USÁ-ban történt. 1A normatív etika válsága a 20. század kezdetén A természettudományok, mindenek előtt az elméleti fizika sikereinek a visszája volt ez a válság. Ez a siker a tudományosság mint olyan modelljét hozta magával. A logikai pozitivizmus keretében és az ehhez kapcsolódó irányzatokban keletkezettt az a tendencia, hogy a tudományelmélet azonos a természettudományok elméletével. 12. Az értékek viszont nem tartoznak a tényeknek és az ellenőrízhető törvényszerűségeknek elkötelezett tudomány területére. Úgy tűnt, hogy az értékek nem igazságképesek, ezért nem ellenőrízhetők. Ha az értékek nem lehetnek megismerés tárgyai, akkor a normatív etika mint tudmányos diszciplína elavult. A filozófiában azonban ellentörekvések is megjelentek. Így a metaetika. Az etikával való fogalkozás mellőzése és a metaetika két domonáns reakció volt a normatív etika lehetetlenségének diagnózisára. A konkét etikai kérdésekkel való fogalkozás a katolikus morálteológiához kapcsolódott, amelynek számára a normatív etika megalapozási problémája másként merült föl, a saját tradíciójának megfelelően. A morális normák az ész fényével ismerhetők meg. Ennek címzettje először a klérus volt. Gyónás és más lelki gondozó tevékenységek a katolikusoknál, a szexuális morál, az orvosi etika kérdései más vallási felekezeteknél is felmerültek. 2A konkrét morális kérdésfeltevés nyomása Az 50-es és 60-as években újszerű konkrét morális kérdéskek voltak érzékelhetők, elsősorban az orvostudomány fejlődése következtében. Az antibiotikumok megjelenése, a mesterséges lélegez6 Marcus Düvell und Klaus Steigleder: Bioethik - Zu Geschichte, Bedeutung und Aufgaben. In: Bioethik. 12-40

11

tetés technikájának kifejlődése addig nem simert módon hozzájárult az élet meghosszabbításának lehetőségéhez, amely azonban nem feltétlenül a páciens javát szolgálta. A kezelés félbehagyásának tisztázása sürgetővé vált. 1954-ben volt az első sikeres veseátültetés, amely a transzplantációs orvostudomány kezdete. Ebben az összefüggsében merült föl, hogy milyen keretek között hagyható jóvá a kísérleti kezelési módszerek alkalmazása. A szervátültetés kapcsán a szervek elosztási kritériumainak kérdése merült föl. A mesterséges lélegeztetés és a szervátüétés, illetve elosztás kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy az halál addigi kritériumai kérdésessé váltak. Az 1961-ben felfedezett dialízistechnika, s az először nyilvánvaló hiány ennek elérhetőségét illetően újabb kérdéseket vetett föl. A hatvanas évek kezdeteén az antibébi tabletták mélyreható vltozásokat ígértek a nők számára a szexuális magatartásban és az élettervezésben. Egy sor cselekvési nyílt meg tehát, s felmerült a kélrdés: hogyan értékelhetők ezek? Ehhez jött az állatenyésztésben alkalmazott mesterséges megtermékenyítés, és ennek humán területen való alkalmazhatóságának a lehetősége. Politikai és katonai területen is felléptek új jelenségek: az atomfenyegetettség, a vietnámi háború (napalm), a polgárjogi mozgalom, a latinamerikai és afrikai felszabadítási mozgalmak, az észak-déli megosztottság problémája mint strukturális egyenlőtlenség nemzeti és nemzetközi szinten. 1972-ban tette közé a Római Klub jelentését a tartalékok szűkösségéről és a túlnépesedésről. Az orvoslás transzformációja és a hagyományos orvosi etika határai A fenti fejlemények nem véletlenek voltak, hanem az orvoslás és praxis mélyreható átlakaulása állt mögöttük, amely a 19. század végén indult az USÁban. A kórházak funkciója megváltozott: a jótékonysági gondozás helyét felváltotta az orvosi ellátás helye. Az orvoslás tudománnyá vált, amelyben a természettudományok nagy szerepet játszottak. Kialakult a tudományos és egyéb sztenderdekre alapozott orvosi hivatás, a „laikus gyógyítástól” és a „sarlatánságtól” való elhatárolódás. A lehatárolt orvosi területeken belül megindult a specializálódás. A kezelési lehetőségek növekedése és technikák fejlődése következtében sürgetővé vált a finanszírozás kérdése. Ezek a fejlemények az orvos-beteg kapcsolat tárgyiassá válásához vezettek, ami bizonyos körülmények között fenyegetően is hatott. Az orvoslás fejleményei és botrányai nyilvánossá váltak, a társadalom érzékelte ezeket, ami ahhhoz vezetett, hogy a politika és a jog is el kezdett ezekkel foglalkozni. Az orvosi praxis területén gyakorolt bioetika nem volt képes a jogi szabályozottság nyomására ténylegesen reagálni. Ugyanis a hagyományos orvosi etika nem volt más, mint ar orvosok ethosza, ami azt tartalmazta, miként kell az orvosi hivatást gyakorlóknak egymás között és kifelé viselkedniük. Ennek megfelelően csak szűk értelemben vonatkozott az orvos-beteg kapcsolatra. Mégis arra voltak kényszerülve az orvosok, hogy állsát foglaljanak abban a kérdésben, hogy miként kell eljárni. Pl. olyan aleplevekhez tartották magukat, hogy legfőképpen kárt ne okozni (primum non necere), vagy a beteg jóléte a legfőbb törvény (salus aegroti suprema lex). Ezen túlmenően az is belátható lett, hogy a problémák nem csak az orvosi hivatást érintik: végső soron nem is orvosi kérdésekről volt szó a szó szűk szakmai értelmében. A bioetikát előkészítő fejlemények Legelőször azok ajánkoztak, akik gyakorlottak voltak konkrét morális problémák kezeleésében: a teológusok. Elsősorban a katolikusok, de a legfontosabb publikációk protestánsoktól származtak. 1954: J. F. Fletcher: Morals and Medicine. Ez úttörű munka volt, mert eddig ismeretlen módon a beteg jogairól értekezett, bár a későbbi fejleményeket nemigen tudta befolyásolni. A második publikáció P. Ramseys: The Patient as Person. Explorations in Medical Ethics. (1970). Ezt tartják a bioetikát megalapozó műnek.

12

A jogi szabályozás számára sokféle anyag alakult ki, ezért a jogászok is kihívás előtt találták magukat. Az is világossá vált, hogy a válaszok szükségessé lettek, amelyeknek lehetőség szerint túl kellett lépniük a vallási és világnézeti különbségeken, s mégis filozófiai válaszokat igényeltek. Az USÁ-ban, ahol a diszcipilnáris határok kevésbé merevek voltak, mint Németországban, mindez ahhoz vezetett, hogy orvosok, teológusok, jogászok filozófiai megfontolásokat kezdtek tenni, másfelől filozófusok érdeklődni kezdtek konkrét-morális kérdésfeltevések iránt. Tehát az ötvenes évek végétől a normatív etika fokozatosan ismét széles bázisra tett szert. Problematikusnak tűnt a metaetika és a normatív etika közti tiszta szétválasztás tarthatósága, s hogy lehetséges morálisan semleges metaetika. Másfelől metaetikák kezdtek normatív-etika premisszákat bevezetni. Kurt Baier: The Moral Point of View: A Rational Basis of Ethics (1958), ill. R. Hares: Freedom and Reason, 1963. Ez utóbbi metaetikai álláspontja közel áll egy utilitarista alapálláshoz. Az utilitarizmusban ekkoriban alakult ki a cselekvési és a szabályutilitarizmus megkülönböztetése. A normatív etika újjáélesztéséebn két mű döntő szerepe: M. G. Singers: Generalization in Ethics, 1961 és J. Rawls: A Theory of Justice, 1971. A megváltozott helyzet vezetett Németországban egy antológia megjelentetéséhez: M. Riedel: Rehablitierung der praktischen Philosophie. (1972). A 60as évektől indult meg konkrét morális problémák filozófiai tárgyalása, túllépve a hitbeli különbségeket és a morális meggyőződések különbségeit. A két irány – a normatív etika újjáéledése angolszász területen és a konkrét morális problémák filozófiai megközelítése - segítette egymást. Ehhez társult a konkét etikai gondolkodás intézményi kereteinek kialakítására irányuló törekvés. Két kutatási intézmény megemlítendő: a NY City közelében alapított Institute for Society, Ethics and the Life Sciences (ma Hastins Center, 1969) és Washingtonban a Kennedy Institute of Ethics, 1971. Mit jelent a bioetika? A bioetika fogalmának bevezetésével különféle alkalmazási módok kapcsolódnak össze. E fogalmat arra használták, hogy egy alternatívát jelezzenek a tradicionális orvosi etikával szemben, amely az orvosok etikai kódexe. Erre vezethető vissza napjainkban a bioetika jelentése az USA-nban. Ezen túl a bioetika egy alapvetően filozófiai orvosi etikát jelöl, amely különbözik a hagyományos orvosi etikától, a biológia orvosláshoz közeli kérdésfeltevéseivel kibővülve. Hasonló jelentése van a bioorvosi etika kifejezésnek. (Hasting Center Studies). A Kennedy Institute más jelentést reprezentál: R. Potter: Bioethics. Bridge to the Future. Potter az emberiség túlélésére irányuló jövőetikát követelt, amely az ember és környezete biológiai alapjait komolyan veszi. A bioetika kezdettől fogva különféle dolgokat jelentett. Német nyelvterületen csak a nyolcvanas évek közepétől kezdődött az alkalmazott etikával való erőteljesebb folgalkozás. A géntechnika és a reprodukciós orvoslás körüli viták volt a gyújtótűz. Benda-bizottság, vagy a német parlament Enquete-bizottsága. Ennek erdméyne lett 1990-ben a géntechnikai törvény és az embrióvédelmi törvény. Ebben az időben a tudományban is megjelennek megjelennek az interdiszciplináris alkalmazott etika intézményesülésére vonatkozó törekvések. Interfakultáris Centrum Tübingenben, Bochumban az orvosetikai centrum. Ekkoriban még nem lehetett átlátni, hogy nem az orvostudományon belüli változásokról van szó, hanem az orvoslás megváltozásáról. Lehetővé válik géndiagnosztikai eljárássokkal a szimptómákat megelőzően a betegségi hajlamok megállapítása. Ezáltal új dimenziót nyer a kérdés, hogy mi a betegség és mi az egészség. Az orvoslás feladatának meghatározása is új diemnzióba kerül. Mennyiben jelent okot és alapot bizonyos betegségekre való fokozott hajlam orvosi beavatkozásra? Ha születés előtt felismerhetők bizonyos betegségek, hogyan kell erre reagálni? Vagy a nem kívánatos tulajdonsgok kiiktatásának lehetőségére. Nyilvánvaló, hogy ezek nem redukálhatók az orvospáciens kapcslatra, hanem társadalmi összefüggésekről van szó. Az orvostudományi lehetőségek

13

bővülése és a magasabb várható élettartam mind sürgetőbb kérdéssé teszik az egészségügy finanszírozását ás alakítását. Ezen túl a géntechnika kifejezésen nem csak a humántechnikai változásokról van szó, hanem az állattenénysztés és növénytermelés lehetőségeiről és kockázatairól. Felmerül az ember természeti alapjai növekvő fenyegetettsége. A gén- és biotechnológiai fejleményekkel összekapcsolódnak az ipari társadalmak gazdasági fejlődési perspektívái, meg a harmadik világ problémái. Egyre inkább világossá vált, hogy az orvoslás keretfeltételeinek megváltozásával, az emberi élet alapjainek veszélyeztetésével és új technológiák kifejlesztésével együtt nehéz morális kérdések merültek föl. Ezen háttér mellett a bioetika saját magát az elé a feladt elé állította, hogy ezeket a kérdéseket filozófiailag válaszolja meg. Ebben a perspektívában a bioetika túllép az orvosi etikán, amely az orvoslás problémáira korlátozdódik. A bioetika meghatározásai és problémaköre A bioetika kifejezést gyakran alkalmazzák az orvosi, az állat és a környezeti etika átfogó fogalmaként. Minden etikai kérdést alá sorolnak, amely az élő világgal kapcsolatos, a gazdasági, a politikai és a médiaetikához való elhatárolás során. Így az alkalmazott etika alá való besorolás nem világos. Az orvos-beteg viszony vagy az egészségügyben a prioritások kialakítása az élővilággal alig vannak már összefüggésben. A bioetkának a bioorvosi etikára való szűkítése ugyancsak problematikus. Az alkalmazott etika alá való besorolás nem egyszerű. Először is kérdées, hogy osztható föl az alkalmazott etika területe. Egyik lehetőség a területi etikkra való gelosztás, amelyek a megfelelő tudományos diszciplinákhoz kötődnek. Ygy az orvosi etika, a gazdaságetika, a politikai etika vagy az iinformációetika az orvostudomány, a gazdaságtudomány stb. etikai kísérő diszciplínái lennének. Ebben a vonatkozásban a bioetika az orvostudományhoz és a biológiához kapcsolódik. A biotudományk etikája értelmében számos kérdés kiesne, mint pl. a környezeti etika, az állattartás etikája, vagy a klinikai etika., amelyek csak marginálisan függnek össze az élettudományokkal. Egy másik lehetőség az alkalmazott etika felosztására az lenne, ha prominens társadalmi cselekvési területekből indulnánk ki. Az etika az emberi cselekvésre, valamint ennek intézményi keretfeltételeire való morális reflexióval áll összefüggésben. Egy ilyne felosztás a gazdaságetikát, a politikai etikát, az orvosi etikát vagy a médiaetikát mint a megfelelő cselekvési terekre való etikai reflexiótr értelmezné. Ám a bioetika vonatkozásában nehézségek merülnének föl, mivel nincs saját cselekvési területe. A bioetika mint ideológia? A bioetikát ideológiai fogalomkét is értelmezték. Német nyelvterütleten abból indultak ki, hogy nem területi etika, hanem etikai irányzat. Legkülönbözőbb ideológiai táborokban él ez a felfogás. Emellett azt sem lehet kiiktatni, hogy a harmadik birodalom Németországában recipiálták a bioetika kérdéseit. A koncentrációs táborban végzett orvosi kísérletek, a nácik eutanázia-programja, az árja faj genetikai tisztaságának programja a modern orvostudomány fejlődésének háttereréhez hozzátartoznak. A biotetika mint ideológiai vállalkozás kontextusában a biotudományokat mint az élővilágban való beavatkozási lehetőségek bővítését fogják föl. M. Foucault a biohatalom kifejezést használta. Az, hogy a biológia és az emberbe való beavatkozási lehetőségek az önértelmezésünkkel mélyen összefügg, abban is megmutatkozik, hogy milyen milyen mértékben foglalkoznak flmek és krimiregények a biotudományokkal. A széles nyilvánosság számára vonzó terület. Míg a gazdasági etika kérdésivel csak a beavatottak foglalkoznak, addig az szerv átültetési diagnosztikával kapcoslatos pro és

14

konta érvekről vagy a z őssejtkutatásokról folytatott tévévitákat fő időben sugározzák. A bioetika fogalmát gyakran politikai aktivitásokra, bizottsági munkára és lobbizásra is fölhasználják. A bioetika tehát nem csupán az alkalmazott etikának alárendelt diszciplínának tűnik. Vannak bioetika szakemberek a parlamentben, nagyvállalatoknál és biológiai kutatóintézetekben. A politika is felfedezte. A kilencvenes évek elején az Európatanács bioetika-konvenciót készítettete. Az Európabizottság a az orvosi és biotechnológiai kutatásokat kísérő etikai kutatásokat finanszírozott a kilencvenes években. Politikai összefüggésie révén nyilvánvaló, mennyire eltávolodott a bioetika a tudományos diszciplína státuszától. Számos etkai bizottságban csak kisebbségben vannak szaketikusok. Bioetikai kérdésfeltevéseket orvosok és biológusok tesznek. A bio-és orvosi etika intézményesülés Németországban hosszú időn át az orvosi tanulmányok része volt, az orvostörténeti intézetek keretében. Így a bioetokai publikációkat nem tekintették szakmai jellegűnak, hanem csupán morális alapállás kinyilatkoztatásának. A bioetikával mint etikai irányzattal szembeni ellenvetések illetve a bioetika funkcionalizálásának politikai kísérlete megnehezítette a differenciált vitát. Egymással szembenálló táborok alakultak ki, olyan vitakörök, amelyek nem akartak szóba állni egymással. Olyan nézet uralkodott el, mintha mindenki tudná, mi a helyes és mi ahelytelen olyan kérdésekban, mint szervátültetés, terhességmegszakítás stb. Etikára csak akkor van szükség, ha mindez nem magától értetődő, hanem probléma. A bioetika feladatairól A bioetika besorolása másodlagos jelentőségűnek tűnik. Az egyes tárgyi területek és tartalmak fontos és sürgető feladatokat jelentenek, attól függetlenül, hogy a környezeti etika vagy a bioetika címszó alá soroljuk. A fogalom nem egyértelmű jellege akár esélyt is jelenthet, amely elkerülheti az elsietett besorolás veszélyeit. A bioetikában fontos, hogy olyan kérdések felé fordul, amelyek meghaladják a köznapi morális tudatot. Túlzottan is bizalommal vagyunk aziránt a tény iránt, hogy a morális gondolkodás és ítéletalkotás olyan kompetencia, amellyel mindneki rendelkezik. Morális kérdéseket, amelyek bizonyos tudományokon belül vetődnek fel, mindenek előtt a tudományok képesek megválaszolni. Az orvosi etikát leginkább egy kitűnő orvos tudaj tanítani. E nézetek eltekintenek attól, hogy égető morális kérdéseket bezárnak az orvostudomány kereteibe, holott ezek nem szűkülnek az orvostudomány területére, hanem 1. társadalmi jelentőségük van, 2. komplexitással bírnak, amelyhez kiegészítő és sajátos kompetenciák szükségesek, amelyek ezeket képesek megfelelően megközelíteni és feldolgozni.. A bioetika voltaképpeni feladata hogy megfelelő ismretekhez jusson, ezért tudomnyos vállalkozásnak kell lennie. Míg a természettudmányok a problémákat elszigetelik, addig a bioetika arra van utalva, hogy összefüggéseket termtsen. Az egyes kérdésfeltevések számára a sokrétű szakmai kérdések relevánsak, amelyekben egyetlen ember többé már nem képes kompetens lenni, és amelyekhez ismernie kell más tudomáyok eredményeit. Pl. a technikai feljődés következményeinek értékelésekor nem elelgendő a technikai lehetőségek érékelése, hanem az ezzel összefüggő szociális változások és az emberi élet lehetőségeinek változása is értékelnendő. Annak lokalizálása és tematizálása, hogy mi a morálisan vitatott egy meghatározott esteben, pl. az agyhalál vagy az ősejtkutatás területén, nem az orvostudomány, hanem a bioetika lényegi feladata. Ebben a vonatkozásban rá ban utalva a biológia, az agrártudományok, a gazdaságtan és a társadalomtudományok eredményeire.

15

Rá kell kérdezni, hogy milyen hosszú távú hatások várhatók a szóban forgó fejlemények esetén a jogszabályozási lehetőségek számára, illetve a társadalmi struktúra és az ember önértelmezése számára. Ennyiben a filozófiai antropológia is érintett. Bio-etikáról akkor lehet beszélni, ha a deskriptív-analikikus munkaterületekről a preskriptív ajánlásokra áttérünk, amelynek metodlógiai szempontból ellenőrízhetőnek kell lennie. A bioetika minden ajánlásához képes legyen elméleti etikai alapokat adni. Az etika alapelveiről való vita így belejátszik a konkét kérdésekről folyó vitákba. Aki amelett van, hogy az embriót megilletti az emberi méltőság, annak meg kell magyaráznia, hogy mi az emberi méltóság és hogyan alapozható meg. Ugyanyígy a betegek autonómiája kérdéséebn. Nem lehet meglévő konszerzusokra hagyatkozni. A bioetikának tehát egy valóban igen komplex tudományos profilja van. Vagyis a sokat hivatkozott interdiszciplinaritásnak szakami alapja van. A tárgyi terület komplexitásából következik az interdiszciplináris kutatási tevékenység. A bioetikai kutatásokat ezért intézményesen is száles bázisra érdemes építeni. Ma még Németországban távol vannak ettől: a bioetkus mindentudó. Míg a természettudományokban magától értetődő, hogy a legkisebb kédésfeltevések területén is számos kuattócsoport dolgozik, a bioetika sokkal összetettebb kérdéseit egy csekély kör fáradozásaira hagyják. Az intézményesülés itt még gyrekcipőben jár. Az etikai diskurzusokhoz nem etikai gurukra van szükség, hanem konrét etikai területen dolgozók sokaságára, akik kicserélik és megvitatják eredményeikat. A társadalom morális-normatív kompeetnciájának növelése is szükséges. Iskolai oktatás, egytemi képzés és felnőttképzés is beleértendő. Ha a társadalomban egy szélesebb körű kompetencia kialakul, akkor lehetséges a szakértők javaslatait megviszfgáli, amelyek egy demokráciáabn szerepet játszanak. Egy komlexxé vált modern társadalom számára alapvető jelentőségű, hogy morális reflexiós kompetenciáját növelje. Ui. egyre inkább szembesülünk életvilágunk és felelősségi terünk változásaival, s ezek a változások mélyreható morális elbizonytalanodás és ideológiai vitákat hoznak. Ezeben a vitákban megmutatkozik, hogy ezen fejlemények megítéléséhez szükséges morális reflexisó kompetenciával még nem rendelkezünk. Ha komolyan vesszük a felelősséget, akkor mindenek előtt a morális konfliktusokat kell megérteni, amelyekekl szembesülünk, hogy etikai kompetenciőnkat felelősséggel kialakíthatssuk. Ehhez tartoznak apolitika és a társadalom határán működő intézmények, pedadógiai törekvések, Mindneek előtt azonban a bioetikáról mint egy tutdomáynsi kihívásról van szó. Tematikusan egy hihetetlenül sokszínű képet nyer az érdeklődő erről a vitáról. Csak néhány példa erre a sokszínűségre: Siep holisztikus etikája, Birnbacher boldogság-filozófiája, W. Schweidler elemzése az emberi méltóságról mint a modern jogállam etikai elvéről a bioetika és biopolitika összefüggésében, Az emberi természet morális státusza (Kurt Bayertz): Information Philosophie Oktober 2002, S. 7-21. Menschenwürde: Walter Schweidler: Biopolitik und Bioethik. Über Menschenwürde als ethisches Prinzip des modernen Rechtsstaates. IPh Mai 2008, 18-26. Herlinde Pauer-Studer: Verletzung von Menschenrechten. Zwischen Moralisierung und politischer Instrumentalisierung. Ebd. 7-17. Die Wiederentdekcung des Leibes in der Phänomenologie. Ebd. 36-47. Teljeskörű tematikus áttekintés nem fér be az adott időkeretbe, márcsak ezért is más irányba indulok. Megpróbálok felvillantani néhány, ebben a körben érdeklődésre számot tartó álláspontot. Médiaetika

16

Ingrid Stapf (Medien-und Selbstkontrolle. Ethik und Institutionalisierung, UVK Verlagsgesellschaft, Konstanz) c. könyvében individum-etikai megfontolásokat állít középpontba, Hermann Boventer (Pressefreiheit ist nicht grenzenlos. Einführung in die Medienethik Bouvier, 1989) viszont az intézményi, szervezeti és vállalkozói etikát veszi górcső alá a médiaetika területén. 7 I. Stapf azt hangsúlyozza, hogy a média területén a jót és a helyeset nem lehet valamiféle etikai receptkönyvben megadni: az etikai kérdések itt nyitottak maradnak, ezért újra és újra felállítandó kérdések. A társadalommal folytatott nyilvános és szabad dialógusban képes az újságírói etikában hidat verni a normatív etika és az újságírói praxis között. Az individuális etika ugyanis elhanyagolja a gyakorlati adottságokat és a tényleges praxist. Ez problematikus, mert az újságírói szubjektivizmusnak ad teret. Boventerhez kapcsolódik a szerző a szubjektivizmus ellenszerét keresve, aki a felelősség-elvet mint „a hatalom és a tudás funkcióját” értelmezi a médiában. A belső szellemi szabadságot és az ezzel összefüggő szabadságetikát a sajtószabadság mint politikailag legerősebb alapjog garantálja. A szabadságkérdés azonban könnyen hatalmi kérdéssé lesz, ezért vezeti be Boventer az emberi méltóságot mint mértéket. Stapf viszont az egyes újságírók tevékenységének kontextusfüggését hangsúlyozza, amelyek mint rajta kívüli tényezők egyfajta morális tudatként hatnak az újságírói cselekvésre. Ezzel szemben a média mint intézmény felelősségét emeli ki Manfred Rühl és Ulrich Saxer. Ez a hivatás ill. munka ethoszának kodifikációját szolgálja, Luhmann rendszerelméletére támaszkodva. A rendszer keletkezésének oka a komplexitás: a rendszer a komplexitás redukciójának céljából keletkezik, amelynek funkciója a konkrét magatartások megkönnyítése. A média szabadsága a liberális-demokratikus társadalmakban szükségessé teszi az etikát, olyat, amely szervezetspecifikus munkaethosz. A modern társadalmak differenciálódása magával hozza - az alrendszereknek megfelelő etikai pluralizálódást. (Ez mintha az interdiszciplinaritás ellen szólna.) A médiaintézményi etika mellett szükség van individuáletikai és jogi szabályozásokra. Bár Saxer szkeptikus: szerinte egy hatékony médiaetika nem sokat várhat az individuális etikától, sokkal inkább a szervezeti etikából profitálhat. Más irányból közelít a médiaetikához a publikumetika. Ezek szerint a médiák olyan mértékben és módon morálisak és jók, mint a befogadó közönség. A felnőtt hallgató, néző vagy olvasó a szubjektum. Ha mégsem lenne elég felnőtt a publikum, ami tudjuk, elég gyakori eset, akkor elképzelhető egy médiapedagógiai intézmény felállítása, amely megtanítja a publikumot az információkkal való felelős bánásra. Stapf kritikusan megjegyzi, hogy a befogadók csak ideális esetben felnőttek, csak ideális esetben tekinthetők felvilágosult publikumnak. A valóságban sokkal inkább a szenzációkat tartalmazó képek és információk vonzzák a befogadókat. Hivatásetikára is szüksége van a hatékony médiaetikának, amely egyfajta vitafórumot képezhet. A felelősséget a hivatás viseli, nem teljesen szubjektív tehát. A hivatáshoz irányvonalak kidolgozása szükséges, ami a média önkontrollját jelenthetné. D. Birnbacher boldogságetikája Látszólag hagyományos filozófia és etikai kérdéseket állít előtérbe Birnbacher. Valójában a mai alkalmazott etikai viták egyik lényegi vonatkoztatási pontját, a jó élet ( és ezáltal a jó halál) évezredes dilemmáját veszi górcső alá - az orvosetika és a bioetika határterületein mozogva. Kanthoz kapcsolódva, fontos annak a megkülönböztetése, hogy mi a boldogság mint olyan általában, és mi jelenti konkrétan a boldogságot az egyes emberek számára. Az első kérdés arra irányul, 7

Information Philosophie, März 2008, 95-99

17

hogy miben keresik, a második hogy miben találják az emberek a boldogságot. A boldogság inkább a második: azaz utólagos, ex post karaktere van és nincs garancia rá. Érdekes felvetése Birnbachernek az epizodikus és a periodikus boldogság megkülönböztetése. Epizodikus az a belső állapot, amely egy bizonyos ideig tart és többé-kevésbé konstans marad. Lehet egy akut eufória, de lehet elmélyülés, átadás, s lehet homályos, kevésbé tudatos vagy tudatos állapot is. Az első változat az, amit önfeledtségnek nevezünk. (Csikszentmihályra hivatkozik: flow.). A periódikus boldogság egészen más: nem állapotokról van szó benne, hanem ítéletekről. Utólagos jellegű, ex post természetű: egy életnek egy meghatározott szakasza, vagy akár egy egész élet kerül megítélésre a periódikus boldogságban. Az első passzív, receptív, a második ítélő, amelyben összefoglaló ítéletet alkotunk. Ez lehet akár a múlt félremagyarázása, kellemetlen történések elfojtása, vagy a jelen túlértékelése is. Adekvát egy ítélet, ha az egyes epizódok összességéből áll össze az ítélet, s minden epizódot egyenrangúnak tartunk. Tegyük hozzá: az összesség - miként az egyenrangúság - kvantitatív jellegű, már csak ezért sem véd a félremagyarázástól, a „hamis tudat” formáitól. Kérdés, hogy egy boldog életszakaszhoz szükségesek-e epizodikus boldogságérzések. Lehetséges, hogy egy meghatározott életszakaszt mint elégedettséggel járót, sikerültet értékelünk, anélkül, hogy részünk lett volna epizodikus boldogságállapotokban – állítja Birnbacher. Egy boldog álom is valódi boldogság. A boldogság újkori fogalma kettősen is szubjektív: 1. a boldogság pszichológiai jelenség, a tudat minősége, s nem objektív viszonyoké. (Happiness) 2. a boldogság függ a szubjektív mérce szerinti megítéléstől. A szubjektivizmus ellenszereként a boldogság szociális faktora is tekintetbe veendő. A 70-es évek kutatásai azt mutatták, hogy a boldogság-ítélet jelentős mértékben függ a másokra való vonatkoztatástól, nem csak az önmagára vonatkozástól. A szegénység relativizmusának példáját hozza föl, amelynek pszichológiai realitása van. Ezért lehet egy gazdag országban egy szegény gazdag egy szegény országban. Nem értelmes a boldogság általános elmélete Birnbacher szemében. Hogy milyen külső és belső javak tesznek egy embert boldoggá, mindenek előtt attól függ, hogy milyen ember és mi fontos a számára. Másodszor a boldogság függ a kulturális kontextustól és az szociális-ökonómiai viszonyoktól. Ezért aztán aligha lehetséges és értelmes általános kijelentéseket tenni a boldogságról. De ez mégsem zárja ki végérvényesen egy boldogságelmélet lehetőségét. Egy ilyen elméletnek azonban differenciáltnak kell lennie. (Látjuk: a komplexitás igény nála is fellép. Ez az alábbi összefüggésben is nyilvánvaló.) Az orvosi etikára is kitekint Birnbacher a boldogság kapcsán. Az orvostudomány az utóbbi években szubjektivizálta az élet minősége fogalmát, amely a szubjektivista boldogságfogalomhoz közelít. Ez az erős individualizálódás ellentétes azzal az egyidejű törekvéssel, hogy a terápikus eljárásokat standardizálják az orvostudományban. Az életminőség szubjektivizálása is kényszerít arra, hogy a pácienseket jobban bevonják a kezelési folyamattal kapcsolatos döntésekbe. Nem magától értetődő, hanem eldöntendő, hogy a több lehetőség közül melyik az optimális az adott beteg számára. Az optimális viszont függ az illető életminőségétől, személyes értékmeggyőződésétől, ami jelentősen bonyolítja a kezelést. Az orvosnak tehát nem csak a testre gyakorolt hatást kell figyelembe vennie, hanem a páciens sajátos érzéseire, értékelésére, alkalmazkodási képességére, a mellékhatásokkal szembeni toleranciájára gyakorolt hatásokat is, valamint az ezekből adódó terhelési és tehermentesítési faktorokat. Ezért az individualizálódás nem csak komplikációkat, bonyolódást hoz magával, hanem egy sokkal jobb betegkezelési esélyt.

18

Emberi méltóság és bioetika

8

Theda Rehbock, a drezdai Műszaki Egyetem docense az emberi méltóság kérdését bioetikai kérdések szemszögéből aktualizálja. Kiinduló pontja a metafizikai-konzervatív és empirikus-liberális pozíció bírálata. A konzervatív álláspont szerint az emberi méltóság érinthetetlensége alapvető érték, amelynek egy létadottság szolgál alapul. A méltóság ennek megfelelően minden embert minden elgondolható élethelyzetben megillet, függetlenül az aktuális képességeitől. Az így értelmezett méltóség a bio- és orvosetikai vitákban egy olyan alapállásnak az elve, amely alapállást metafizikai konzervivizmusnak nevezhetünk. Metafizikai, mert minden empirikus adottságtól függetlenül, apriori érvényes. Ez a metafizikai antropológia gyakran teológiai hivatkozásokkal kapcsolódik össze, pl. Isten képére való teremtettség gondolatával. Orvosi beavatkozások szigorú elutasítása jellemzi olyan kérdésekben, mint az abortusz, a haldoklónak nyújtott aktív segítség, az embriókutatás, a mesterséges megtermékenyítés, a klónozás vagy a szervátültetés. Különösen vitatható álláspontot képvisel az élet kezdetének és végének határhelyzeteiben. Mert hogyan is lehetséges az emberi méltóság tiszteletét megkívánni olyan lényekkel szemben, akik még (már) nem rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyekre a méltóságot alapozzák, pl. az embriók vagy az elhunytak esetében? A keresztény-teológiai alapvetés a mai szekularizált világban aligha alkalmazható. A emberi méltóság patetikus, üres formulává lesz és akadályozza az értelemes vitát. Eltekint a konkrét szükséghelyzetektől, azoknak az embereknek az érdekeitől és jogaitól, akik számára ezek a beavatkozások nagy segítséget jelenthetnének. Ám a másik szélsőség gyakran ugyanolyan dogmatikusan és rigorózusan próbál érvelni az orvosi gyakorlat liberalizálása mellett. Érdekes gondolat az emberi méltóság két fogalmának megkülönböztetése a liberális-empirikus álláspont esetében. A gyengébb fogalom az emberi nem méltósága, az erősebb az egyén méltósága. Az emberi individum feltétlenül tiszteletben tartandó métósága egy szűkebb körre vonatkozik, azokra, akik empirikusan megállapíthatóan rendelkeznek a személyes képességek minimumával. Azokat, akik még nem vagy már nem rendelkeznek ezzel, a méltóság gyengébb formája illet meg. Ez a méltóság nem az individualitásra, hanem a nemre alapozódik. Embriókat, holttesteket nem individualitásuknál fogva illet meg ez a méltóság, hanem pl. a hozzátartozókra való tekintettel, vagy az emberi nem etikai önértelmezése okán. A szerző szerint ez a javaslat megoldhatalan problémát vet föl: a személyes és a nem-személyes emberi lény illetve életszakaszok megkülönböztetésében a határkijelölés nehézségével szembesülünk. Empirikusan tekintve, a szabadság és az autonómia mindig is egyenlőtlenül oszlik meg. Ennek következtében az emberi méltóság elvileg feltételes és fokozatokra oszlik. A álláspont közös alapja, hogy az ember meghatározott tulajdonságokkal bíró entitás. Ez azonban nem más, mint a személy eldologiasítása, ami viszont ellentétes a méltósággal. Kant tiltakozott is ezellen. Helmut Plessner excentrikus pozicionalitás-terminusához fordul a szerző, amely alapállás kifejezésre jutattja, hogy mi emberek a világba – időbeli, térbeli szempontból is- bele vagyunk kapcsolódva, bele vagyunk épülve. Nem tudjuk magunk mögött hagyni az emberi praxis testi, nyelvi, interperszonális, időbeli-térbeli, történeti-kulturális beágyazottságát. Nem rendelkezünk valamiféle abszolút, kvázi isteni pozícióval. De tudunk képeket alkotni a világról, amit az emberi szabadság lehetővé tesz. S minden kép más perspektívát nyit meg a világra és az emberekre. E képek nem másolatok, nem leképezések. Az emberi méltóság így nem Isten képmása-gondolatára épül, hanem az emberi képességek és a szabadság végességébe való észkritikai belátásra, és az embernek mint személynek a nem-eldologiasítható mivoltán alapul. Az eldologiasítás és a redukcionizmus összefüggését vizsgálva, arra a megállapításra jut Rehbock, hogy a bio(orvosi)etikában a személy eltárgyiasítása összefügg a biológiai redukcionizmussal. Az egyik álláspont úgy tekinti az embert, mint olyan élőlényt, amely először tisztán biológiailag léte8 Theda Rehbock: Menschenwürde und Bioethik, IPh. Marz 2008, 20-29. Privátdocens a drezdai Műegyetemen. Vö. még: uő: Personsein in Grenzsituationen. Zur Kritik der Ethik medizinischen Handels, mentis, Paderborn, 2005.

19

zik, majd egy bizonyos időre személyes tulajdonságokat fejleszt ki, amelyeket megint elveszít és a kómában vagy a halálban megint tisztán biológiai lény lesz. A másik álláspont transzcendens lényegi tulajdonságokat emel ki azért, hogy az embriót is személynek fogja föl. Ám ezek a tulajdonságok is biológiai adottságokban pl. az individuális géntérképben gyökereznek, méghozzá a megtermékenyítés pillanatától kezdve. A redukcionizmus káros hatása abban is megmutatkozik, hogy a természet- és orvostudományok hatására hajlamosak vagyunk arra, hogy egyedül a realitás természettudományos leírásait tekinsük objektíve érvényesnek, és a természettudományos világképet mint egyedüli mértékadó orientációt fogadjuk el a világban. A betegség és a fájdalom objektív realitásainak csakis a biológiai-orvosi eszközökkel megragadható folyamatok számítanak, minden mást szubjektív élménynek, tisztán pszichológiai kísérőjelenségnek tekintenek. Az emberi halál objektív mércéje csakis a mérhető tényekben van, mint pl. az agyfunkciók megszűnésében, a légzés és szívműködés leállásában. A természettudományos világképben való hit azonban tévhiten alapszik, ami azáltal keletkezik, hogy ez a megismerés kikapcsolja az emberi egzisztencia személyes, átfogó kontextusát annak érdekében, hogy az embert fizikailag vagy biológiailag leírható objektumként kutassa. Erre az álláspontra kritikailag kell reflektálnunk az emberi életpraxis személyes összkontextusában. (Itt is felmerül a holizmus-elv illetve komplexitás-igény.) A szerző szerint a kanti gyakorlati ész elsőbbségéről vallott észkritikai álláspont alapján el kell utasítani a morál és a méltóség antropológiai megalapozásának kísérletét (Birnbacher, Quante), mert ez empirikus-tudományos vagy metafizikai-transzcendens létadottságokra épít. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a morál antropológiai reflexiója, amelyet Kantnál találunk meg. A reflexiós fogalmak az emberi egzisztencia személyes értelemstruktúrájának kritikai reflexióját szolgálják. Méghozzá egészében véve: „im ganzen”. (Nyilvánvaló a Siep-féle holizmussal és Quante komplexitás-igényével való rokonság. ). Ez azt jelenti, hogy az emberi egzisztencia személyes jelentésstruktúrája (Sinnstruktur) mint lehetőséghorizont szükséges és konstitutív az egészséges vagy beteg, az élő, vagy halott ember minden lehetséges szituációjának leírására. Ennek megfelelően az embrió, vagy a kómában illetve az agyhalál állapotában lévő ember helyzete csak az emberi egzisztencia személyes értelemhorizontján fogható fel és írható le adekvátan, éppen úgy, mint bármely egészséges ember esetében. Egy követ mint élettelen dolgot írhatunk le, de nem mint holt dolgot. Ez ugyanis azt implikálná, hogy meghalt, elhúnyt. Egy halott emberrel viszont úgy szembesülünk, mint aki egy bizonyos meghatározott módon meghalt, s korábban meghatározott élettörténettel, testi felépítéssel stb. rendelkezett. Úgy találkozunk vele, mint akinek helyében mi magunk is lehetnénk és valamikor leszünk is. Nem írjhatjuk le tisztán megfigyelői perspektívából, mint pl. egy virágot. Hanem az emberi életpraxis paradigmatikus szituációi alapján, amelyeknek mi is részesei vagyunk, leszünk, s ezért képesek vagyunk magunkat beleképzelni ebbe a szituációba. A szóban forgó jelentésstruktúra alapelemei az excentrikus pozicionalitás, a másiknak az ezzel összekapcsolt elrejtőzése, az interperszonalitás, valamint a testiség, az ezzel járó sebezhetőség, kiszolgáltatottság, halandóság és végesség. Mindezek az elemek egymással komplex módon kapcsolódnak össze és korlátozzák egymást. Az excentrikus pozicionalitás azt jelenti, hogy az ember nem egyszerűen él, hanem életvezetése van: saját magának kell életét vezetnie, ami a szabadságot és az autonómiát implikálja. A bioetika feladata, hogy pontosabban elemezze, hogyan korlátozzák a saját magával szembeni magatartás és a másokkal szembeni magatartás kölcsönösen egymást. Az emberi egzisztencia személyes alapszerkezete ugyanis egy másokkal megosztott, közös struktúra: saját magunkkal szembeni magatartásunk is a másokkal szembeni magatartásunk által közvetített. A másikat mint Alter Ego-t látjuk, akinek a helyzetébe bele tudjuk és bele is kell képzelni magunkat, azért, hogy cselekedeteinket a másik perspektívájából is megítéljük, pl. a kómában lévő ember perspektívájából. Az emberi méltóság tiszteletéhez szükségszerűen hozzátartozik ez a morális fantázia.

20

Kant gondolata arról, hogy két világ polgára vagyunk, azt fejezi ki, hogy két álláspontról van szó, s hogy az érzéki-testi alkat a morálnak is szükséges feltétele. Éppen e kettősségből eredően kerülhetünk morális konfliktusokba, hiszen sérülékeny és kiszolgáltatott lények vagyunk. Ezért egész életünk során rá vagyunk utalva mások gondoskodására, segítségére, támogatására. A méltóság tisztelete nem csak a másik szabadságának tiszteletét követeli Kant szerint, hanem a gyakorlati szeretetet és jótékonykodást mint az ember általános kötelességét. A gondoskodás, a segítségnyújtás és a jótékonykodás azonban az autonóma tisztelete nélkül paternalista, kiskorúságot erősítő és megalázó. Az autonómia tisztelete és a gondoskodás kölcsönösen feltételezik, megkövetelik és korrigálják egymást. Az adekvát leírás megköveteli a személyes jelentésstruktúra összes releváns aspektusának szem előtt tartását. Az emberi méltóság tisztelete határhelyzetekben is kell, hogy érvényesüljön. Az emberi méltóság univerzális és feltétlen, minden lehetséges emberi léthelyzetben érvényes. Azonban tekintetbe kell venni azt is, hogy mit jelent ez a mindenkori konkrét helyzetben, melyik magatartás az adott helyzetben morálisan ajánlott. (Siep: Konkrete Ethik – holizmus, a hegeli konkrét fogalma visszaköszönn, ha másként is nevezik, pl. a kompexitás elméletének.) A biológiai állapot önmagában nem lehet perdöntő, ez maga is a mindenkor egzisztenciális szituáció összkontextusában ítélhető meg. A határhelyzetre példa a gyermek, aki nem tisztán biológiai lény már kezdettől fogva: Rehbock szerint attól fogva, hogy „tervezik”, már individuális személy. Csak ezen háttér előtt, nem pedig az emberi nem méltóságára hivatkozva érthető az, miért nem mindegy, hogy véletlenül leszünk vagy akartak bennünket. Az egész étettörténet individuális kontextusában illetve személyközi, szociális kontextusban értelmezhető a születés és ami azt megelőzi: innen nézve vethető föl az egyes ember méltóságának tisztelete vagy megsértése. A fenomenológiai elemzés szükségessége a szerző szemében fontos követelmény. Azok a szülők, akik meg akarják választani leendő gyermekük nemét vagy más tulajdonságait, ennek a gyermeknek a méltóságát sértik meg, nem az emberi nemét. Ugyanez érvényes a halottakra. Ha a halottaknak egyéni jogokat és méltóságot tulajdonítunk, az azon alapul, hogy intelligibilis lények vagyunk és egy morális közösség tagjaiként fogjuk fel magunkat. Képzelőerőnk révén el tudunk vonatkoztatni a tényleges, momentán helyzetünktől és anticipáljuk azt, hogy ránk is ez vár a halálunk után, pl. méltóságunk megsértése. A külső perspektíva itt is konstitutív: képesek vagyunk saját helyzetünket, mint egy betegét, mint egy embrióét, vagy egy halottét prospektíve vagy retrospektíve elképzelni. Elképzelem azt, hogy fognak engem kezelni, ha meghalok, hogy temetnek el, hogy emlékeznek rám stb. A morál fenomenológiai-antropológiai reflexiója az emberi méltóság feltétlen érvényességén alapul, de elkerüli a bioetika metafizikai-konzervatív álláspontját, a vitatott orvosi beavatkozások gyakorlatának szigorú elítélését, amelynek során nincsenek tekintettel a szituáció különleges körülményeire. A személy, a méltóság, az autonómia reflexiós fogalmak a morális ítélet legmagasabb szempontjai számára. Mint ilyenek, univerzálisak és feltétlenek: minden egyes emberre és minden lehetséges élethelyzetre érvényesek. Ugyanakkor nagyon elvontak és tartalmatlanok, de ez feltétele az értelmezés nyitottságának és a praxisra irányuló, problémaérzékeny magyarázatnak. Rehbock elsősorban a metafizikai-konzervatív állásponttal száll vitába. Érvelésében episztemológiai szempontból szubjektív-empátikus, szociális kontextusban pedig szubjektív-szolidaritási mozzanatok kerülnek előtérbe. Ez az álláspont a konkrét-empirikus helyzetek egyediségét állítja előtérbe, s ennyiben a liberális pozíciónál is szélsőségesebb individualizmushoz vezet. Az orvosi technikák standerdjeinek rögzítésével szemben a mindenkori konkrét egyedi esetnek tulajdonít prioritás. Ez hallatlanul megnehezíti a döntést mind a két oldalon: mind a szakmai kompetenciák és korrektség követelményeinek felállítását és betarthatóságát, mind a páciens autonómiája mibenlétének, terjedelmének és határainak megállapítását.

21

Ugyanazon vagy hasonló élethelyzeteknek másfajta megközelítését és kezelését javasolja az interdiszciplináris területek fogalmiságának megalapozását megcélzó álláspont, amelynek egyik reprezentánsa M. Quante. Személyes élet és emberi halál 9 Az ember specifikus vonása után kutatva a kultúránkban, azt mondhatjuk: az embert más élőlényektől az különbözteti meg, hogy személyes életvezetése van, vagy erre törekszik. (ein personales Leben zu führen). Saját útját járja, saját személyiséget, saját karaktert akar kifejleszteni. A személyes élet központi érték a kultúránkban. További, széles körben akceptált értékek és etikai igények előfeltételei a személyes életvezetésnek. Ilyen értékek a szabadság, az autonómia, az integritás. A személynek és a személyiségnek az emberi életforma szempontjából való relevanciája révén a filozófia elméleti és gyakorlati összefüggéseiben is fontos szerepe. A bio-illetve orvosi (biomedicin) etikában is számos hivatkozást találunk a személy fogalmára. Így a személy diakrón identitásának kérdésköre érintkezik az élet kezdetére és végére vonatkozó kritériumokkal kapcsolatos vitákkal. Ha az emberi méltóság, az élet védelme, vagy a személy instrumentalizálásának tilalma szóba jön, akkor azért hivatkoznak a személy fogalmára, hogy az emberi élet kitüntetett etikai státuszát megalapozzák. A következőkben a szerző azt a tézist fejti ki, miszerint az embernek az a sajátossága, hogy lehetősége legyen a személyes élet vezetésére, központi jelentőségű a bio-orvosi etika számára is. Az emberi személyek diakrón identitásának elméleti-filozófiai kérdése felmerül az élet kezdetére és végére vonatkozó kritériumokkal kapcsolatos vitákban a bio-orvosi etikában. Ez a kérdés egyúttal mindennapi etikai intuícióinkban is fellelhető. (Az alapelv, principium „közepes”terjedelmű és érvényességű: nem tartozik valamely sajátos etikai elmélet legfőbb elvei közé, hanem különböző „háttér-etikákból” mint egyfajta konszenzuselv alakítható ki. Tartalmában nyitott, ezért a kontextus szerinti sajátos szabályok révén specifikálható.) A személy diakrón identitásának kérdése nem valamiféle egységes fenománt céloz meg. Ugyanis a személy fogalma és különböző alkalmazásai összefüggnek egymással: 1. deskriptív alkalmazásban a személy az az entitás, amely meghatározott teljesítményekre képes vagy meghatározott vonásokat mutat föl (person-making characteristics.) Ahhoz, hogy a személy-státusz megillessen valakit, nélkülözhetetlen a normatív résztvevői perspektíva, amely azonban a deskriptív alkalmazás keretén belül nyitott kérdés marad, bár nem zárja ki az etikai szempontot. 2. a személy fogalma némely elméletben tisztán normatív jelentésben szerepel, azért, hogy megadják az etikai státuszát valamely entitásnak. Ez azonban nem megalapozás, csak felmutatás. 3. a kettő kombinációi. Közös a három alkalmazási módban az, hogy a személy fogalmával egy entitás meghatározott státuszát fejezzük ki: a személyiséget. (Persönlichkeit.) A különbség abban van, hogy a tisztán deskriptív alkalmazásban a tulajdonságoknak és képességeknek – amelyek a személyt teszik – az etikai relevanciáját nem tematizáljuk. A tisztán normatív alkalmazásban viszont az etikai státuszt emeljük ki, anélkül, hogy megállapítanánk, mely személyspecifikus tulajdonságok vagy képességek alapozzák meg ezt a státuszt. A személy identitása mögött legalább négy kérdés húzódik meg: - a személyiség feltételei - a személy szinkron egysége - a diakron perzisztencia - személyiség 9 M. Quante: Personales Leben und menschlicher Tod. Personale Identität als Prinzip der biomedizinischen Ethik. Frankfurt a. M. 2002.

22

A személyiség komplex tulajdonság, amely egy egyént akkor illet meg, ha rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal és képességekkel. Pl. mentális epizódok szubjektuma, amelyekben első személyben vonatkozik önmagára, rudiment időtudattal, valamint a saját létezésen túli időről való tudattal rendelkezik. Logikai és instrumentális racionalitás, kommunikációra való képessség, más egyéneknek mint személyeknek az elismerési képessége jellemzi. Fokozatokba osztható tulajdonságokról és képességekről van szó. Egy alvó vagy egy átmeneti narkózisban, vagyis tudattalan állapotban lévő ekkor is személy, mégha most éppen nincs is abban a helyzetben, hogy aktualizálja a fenti képességeket. Egy kéthetes újszülött azonban nem személy, csak potenciálisan az: még nem rendelkezik a szükséges diszpozíciókkal. A szükséges képességek listája rugalmas, kultúra függő: pl. az egyik kultúrában a logikai és instrumentális racionalitás kiemelten szükséges elem, de nem mindegyikben egyforma súllyal az. A személyiség tehát a kritériumok változatos és változó listáját tartalmazó összekötő-átfogó fogalom. A személy egysége többnyire a diakrón identitás vitatott kérdése kapcsán merül föl, de ugyanazon időpontban is tematizálandó. Az előbbi John Locke nevéhez kötődik, az utóbbi Hume szkeptikus álláspontjához. A szerző az előbbit állítja előtérbe: a diakrón identitást. A perzisztencia kifejezéssel a személyek diakrón identitásának feltételei után kérdezünk. Arra kérdezünk, hogy egy kómában lévő ember személye és személyisége mennyiben azonos a korábbi személlyel és személyiséggel, aki egy meghatározott biográfiával rendelkezett? A személyiségről különféle nézetek voltak, vannak. Markáns álláspontokat találunk az exisztencializmusban vagy a Frankfurti Iskolánál. Quante szerint egy individum evalutív önértelmezése és önképe az a sajátos mód, ahogyan a szociális követelményekhez viszonyul, amely abban manifesztálódik, hogy ki ő és ki akar lenni. A személyek eme szociális életét jellemző fenoménekre tartjuk fönn a személyiség fogalmát. Ez a fogalom a mindenkori személynek a biográfiájában alakot öltő személylét individuális alakítása, értékelő beállítódása, emócionális és habituális alkata, meggyőződései, vágyai, élettervei, erősségeiről és gyengéiről alkotott képe számára van fenntartva. Ilyen értelemben a személyiség azt írja le, ki vagy mi egy személy illetve ki vagy mi akar lenni. Ez azt is jelenti, hogy a szerző kerüli az evaluatív identitásfogalmat, ehelyett a személynek mint önmagának evaluatív önértelmezése a szempont. Különböző episztemológiai-metodológiai megközelítések lehetségesek. A megfigyelői perspektíva a tisztán teoretikusan érdeklődő szemlélő beállítottsága. A megfigyelt jelenségek oksági és funkcionális meghatározásait elemezzük ebben a beállítottságban. Ezzel szemben a résztvevői perspektívában a személyes identitás azon lényegi elemeit analizáljuk, amelyek egy megosztott életformához tartozó közös tudásnak köszönhetőek. A személyek értékelő önképe – a személyiség – és a mentálisnak a racionális aspektusa ebben a megértő perspektívában együtt ragadható meg és a résztvevők által megadott értelem(jelentés)feltételek révén együtt konstituálódik. Minden megértési folyamatnál hatékonynak mutatkozik a másokkal megosztott (közös) életforma feltevése: minimális feltételként fogható fel olyan alapvető tényezők számára, mint a testiség (Leiblichkeit), érzetképesség, ráutaltság (Bedürftigkeit), elemi racionalitás, vagy a saját jólétben való érdekeltség. Maximális feltételként találjuk ezen a spektrumon azon aspektusokat, amelyek valamely kultúra magasan specializált életmódjának köszönhetők. A résztvevői perspektíva alapvetően evaluatív, de deskriptív aspektusok is fontosak benne. Ebben a perspektívában racionalitás-feltételekkel és elvárásokkal operálunk. De maga a racionalitás fogalma itt normatív: racionalitási szabályokat követni nem azt jelenti, hogy törvényszerűségeket feltételezünk, hanem egy magatartási elvárás normatív igényének kell eleget tenni. 25. A résztvevői perspektívában ezt az igényt mint belsőt, a szociális és értékelő önmagához való viszony elemeként értelmezzük. Karteziánus perspektívában viszont az öntudat tisztán deskriptíven felfogható fenomén: elméleti jelenség. A résztvevői perspektívában viszont az jut kifejezésre, hogy az öntudatot nem lehet szociális és evaluatív – azaz praktikus - aspektusaitól függetlenítve megragadni.

23

A könyv gondolatmenetének felépítése A személyes identitásra vonatkozó kérdést a perzisztencia értelmében elválasztja a személyiség értelmében vett identitás kérdésétől. Ez az eljárás ama szkepitus tézisnek az eredménye, miszerint a személy diakron identitására vonatkozó kérdés nem egy egységes fenomént céloz meg. Ennek a vizsgálódásnak ama alapkérdését, hogy vajon a személyes identitás a bio-orvosi etika számára központi jelentőségű megalapozási bázis lehet, csak akkor lehet sikeresen megválaszolni, ha a perzisztencia problémáját megkülönböztetjük a személyiség értelmében vett személyes identitástól. A karteziánus perspektívát elutasítva, a megfigyelői perspektívának elkötelezett komplex elemzést javasol, amely lemond a személy fogalmáról, ehelyett az ember tisztán biológiailag értett fogalmát veszi igénybe, de megfigyelői perspektívában. Ez a második fejezet tárgya. Az emberi perzisztencia elemzésének közvetlen etikai relevanciája van. Az élet kezdetével és az emberi individum halálával kapcsolatos kérdések, amelyek a kortárs bioetikai viták tárgyai, azt szolgálják, hogy a biológiai tételt tartalmilag meghatározzák, s hogy az időközben meglehetősen zavarossá lett viták számára is világossá tegyék a perzisztencia és a személyiség közötti megkülönböztetést. E kritikai funkció mellett indirekt etikai relevanciája is lehet ennek az elemzésnek: alapelvet szolgáltathat a technikai lehetőségekre hivatkozó érvek ellenőrzött alkalmazására. 27. A következő fejezetek annak a koncepciónak járnak utána, hogy a személyes identitás a bio-orvosi etika központi elve, amelyet etikai intuicióink vezetnek, s amely a bioorvosi etika számára megalapozási forrást kínál. Ennek a célnak az eléréséhez szükséges a személyes identitást a személyiség értelmében is bevonni. Mivel a mai bioetikai vitákban az autonómia tiszteletének elve vitathatatlanul centrális jelentőségű, ezért arra is rá kell mutatni, hogy az autonómia megfelelő fogalmához szükséges a személyiség biográfiai dimenziójára való hivatkozás is. Az ezt követő fejezetek a szabad döntésen alapuló eutanázisa etikai jóváhagyását, az orvosi paternalizmus megalapozására irányuló kérdéseket tárgyalnak, s így a személyiség koncepcióját tartalmilag közelebbről meghatározzák. Ezen elemzésekben megmutatkozik, hogy ama sajátos formára vonatkozó elképzelések vezetik etikai intuícióinkat az eutanázia jóváhagyásában, amely forma szerint az emberek életüket mint személyek vezetik, s ezáltal létrehozzák személyiségüket. Az etikai intuicióinkra való hivatkozás az eutanázia jóváhagyásában rendben lévő dolog. S a személyiség koncepciójának explicit integrációja az autonómiáról vallott elképzeléseinkbe jelentős segítségnek mutatkozik abban a tekintetben, hogy az orvosi paternalizmus bizonyos eseteit mint etikailag megalapozott beavatkozást fogjuk föl, amennyiben ezek a páciens személyiségének megőrzését vagy helyreállítását szolgálják. A személyiség elvének ez a megalapozó funkciója a bioorvosi etika számára csak akkor lehetséges, ha a személy státuszával semmiféle abszolút vagy kategórikus igényt nem kapcsolunk össze. Csak így játszhat a személy fogalma megalapozó funkciót egy plurális társadalomban megfelelő etika számára. A vizsgálódás iránya a paternalizmustól a kooperáció fel tart. Az orvosi paternalista cselekvést a páciens kompetens döntésébe vagy cselekvésébe való beavatkozásként értjük, amelynek az a célja, hogy a páciens jólétét, javát igazolja. Olyan esetekről van szó, ahol etikai nézetkülönbségek vannak, amelyek a páciens jóléte illetve autonómiájának tiszteletben tartása körül keletkeznek. Ez az egyszerűnek tűnő ellentét valójában igen komplex dolog. Ezért mindkét oldalon szükséges további megkülönböztetéseket tenni. Egy személy jólétét, javát előnyben részesíteni nem azonos azzal, hogy kísérleti érdekekre redukáljuk, hanem lehetővé kell tenni a saját életvezetés és a személyes identitás megőrzése szempontjainak érvényesülését is. Egy olyan etikának, amely megfelel egy sikerült személyes életnek, a jó olyan átfogó koncepciója szolgálhat alapul, amely szabad teret ad ezen jó individuális képzetei és individuális alakítása számára is. A személyiség integritásának tisztelete a jónak ezt az aspektusát szolgálja. (Az emberi autonómiát sem redukálhatjuk szabad döntések és cselekedetek képességére és ezek gyakorlására.) Ha a jó és az autonómia ezen komplexitását bevezetjük az orvosi paternalizmusról zajló vitákba,

24

akkor előszöri is három paternalisztikus cselekvési módot különböztethetünk meg: beavatkozás a kompetens döntésbe, beavatkozás autonóm cselekvésekbe, bevatkozás a személyes autonómiába. Ilyen esetekben a páciens jólétének aspektusait, amelyek nem a személyiségének identitásától függnek, a biográfiai autonómia megőrzése fölé helyezik. Mivel azonban kultúránkban az autonómia és ennek tisztelete növekvő jelentőségű az orvosetikában is, ezért érthető, hogy a személyiségre alapozott igazolási stratégia a leginkább sikert igérő. Az ilyen módon igazolt cselekvések ugyan szintén paternalisztikus beavatkozások, de maga a beavatkozás igazolása a páciens autonómiájának tiszteletben tartását is tartalmazza. Ezáltal az orvosi gyakorlat színvonala lényegesen javítható. Az orvos-pácines kapcsolat kooperáción alapuló modelljének kifejlesztése lehetséges megoldásnak mutatkozik. 335. Eszerint közösen határozzák meg a célt, s ebbe az orvos maga is beleviszi a saját értékképzeteit. A páciens részéről pedig felmerül az autonómia delegálásának, egy másik emberre- az orvosra – való átruházásának kérdése, bizonyos meghatározott területen és meghatározott időintervallumban. A személyes autonómia tehát megenged egyfajta munkamegosztást, az autonómiáról való részleges lemondást. Egy ilyen komplex modell lehetővé teszi, hogy a tartósan ápolásra szorulók esetében is jobban figyelembe vegyék a részleges autonómiát. Ha autonómia alatt nem csak a döntési kompetenciákat értjük, hanem a személyes integritás lehetőség szerinti megőrzését is, akkor ez lehetséges. Ez a komplexitás-igény igazán nem nagy ár ahhoz képest, hogy ennek fejében az orvosetika számára olyan alapelveket nyerhetünk, amelyek az emberi személyek igényeinek megfelelnek. Személy, személyiség és etikai praxis Roppant érdekes elemzéseket találunk a modern individuális létezés mibenlétének sok tekintetben újragondolandó kérdéskörében Michael Quante 2007- ben megjelent könyvében10. A személy és a személyiség mibenlétére adandó – a kötet végén több vonatkozásban tudatosan nyitva hagyott – válaszát/válaszait életformánk alapvonalainak meghatározására tett kísérlettel kapcsolja össze. Vizsgálódásai kiinduló pontját a köznapi gondolkodás evidens belátásai inspirálják. Több összefüggésben is hangsúlyozza: nem a filozófiai originalitásra való törekvés vezeti, hanem a mindennapi gondolkodás előzetes megfontolásai és az etikai gyakorlatunk artikulálásának szándéka. (23.) Ez a filozófiai igény mégsem tűnik kevésnek, sőt, az elemzés során egyre inkább nyilvánvalóvá válik, amit a könyv végén explicite is megfogalmaz: szisztematikus filozófiai igény movitálja. (194196.) Az utolsó oldalakon jelzett három nagyobb témakör ennek jegyében nyer megfogalmazást: a személyes élet, amely ennek a kötetnek a témája, illetve a később kidolgozandó témák, a személyiség autonómiája és a felelősség kérdése. Ugyanakkor elhatárolódik az extern rendszeralkotási törekvésektől. (23.) Módszertanilag is érdekes megoldással találkozunk ebben a kötetben: nem hagyományos, extern-szisztematikus munkát, nem is történeti beállitottságú elemzést veszünk a kezünkbe, de nem is mindenek fölött originalitásra törekvő, valóságidegen, okoskodó-bölcselkedő elmélkedéseket. Ehelyett a főleg angolszász kortárs filozófiákban zajló különféle vitákban felmerült szempontokra, megfontolásokra, érvelésekre koncentrál, ösztönzést merítve, saját szisztematikus megfontolásaihoz is hasznosítható érveket találva ezekben. Eme megfontolásokat és argumentumokat aztán saját szisztematikus álláspontja rögzítésére, elhatárolására és specifikálására alkalmazza. Ez a módszer termékenynek bizonyul. Quante a személyiséget az emberi életforma centrális, az etikai praxist fundamentálisan formálóbefolyásoló komponenseként értelmezi, amelynek alapvonalait igyekszik felmutatni e fejtegetésekben. Az életformát mint emberként és egyúttal személyiségként való létet értelmezi, szem előtt tartva a személyiség autonóm, egyszersmind szociális lény mivoltát. Mindezt nem csak mindennapi gondolkodásunk, beszédmódunk és életvilágunk támasztja alá, hanem igényes, korszerű és szisztematikus filozófiai állásponttal is megerősithető. Úgy tűnik: a személy vagy a személyiség 10

Quante, M. (2007): Person, Berlin- New York, Walter de Gruyeter Verlag.

25

fogalmának használata a köznapi nyelvben (legalábbis a németben) nem annyira elterjedt, mint amennyire a hozzátartozó fogalmi tartomány igényelné. Arról a tartományról van szó, amelyben többé vagy kevésbé tudatosítjuk, hogy a modern társadalom egyedei életüket saját maguk által (is) választott értékképzetek és élettervek mentén vezetik. Mindnyájan törekszünk arra, hogy szociális környezetben ugyan, mégis individuális életet alakítsunk ki, s ez az életet saját biográfiánkká rendezhessük, s hogy kidolgozzuk saját személyiségünket. Szeretnénk, hogy mindezt mások is elismerjék. Az ember mint személy rendelkezik olyan tulajdonságokkal, mint a racionalitás, az öntudat, a lézetés időbeli kiterjedése, amelyek alapot képeznek ahhoz, hogy az emberek saját magukat és másokat is etikai és jogi státusszal ruházzanak föl. A mai etikai viták viszonylatában is hangsúlyozza a szerző, hogy a személy és a személyiség újragondolandó kérdései mélyen érintik az etika (újabb) megalapozási problémáit. Az elemzés egyik centrális fogalma az identitás, amely Quante szerint ugyancsak újragondolásra szorul. A. Rorty már 1976-ban identitásokról beszél11. A személyiség a személy fogalma megvilágitása szempontjából perdöntő fogalom, mivel olyan tulajdonságokra és képességekre utal, amelyek segítségével valamely entitást megillet a személy-státusz. Nem valamely meghatározott, egyedi tulajdonságról van szó, hanem tulajdonságok és képességek komplex együtteséről - nem csak episztemológiai, hanem konstituiv értelemben is. Ezen a ponton is fordulhatunk a mindennapi gyakorlathoz, jóllehet a megélt etikai praxisunk olyan fundamentumon alapul, amely ebben a praxisban magában nem kerül tematizálásra. (8-9). Mégis: értelmesnek tűnik a személyes lét elemeit, amelyeket az etikai praxisban fellelünk és amelyekre cselekvéseinket alapozzuk, a személyiség-koncepció számára is konstitutiv feltételnek elfogadni. Ebbe a körbe tartozik a szinkron és diakron egység kérdése, illetve az a dilemma, hogy vajon valamely entitás két különböző időpontban önmagával azonosnak tekinthető-e, és ha igen, milyen feltételek mellett? Ennek kapcsán kortárs orvosteikai és bioetikai kérdések sora is felmerül. Vajon ugyanaz a személy marad-e az, aki visszafordíthatatlan kómában fekszik egy kórház intenziv osztályán azzal, aki azelőtt volt? Vagy a nemi azonosság megváltoztatására irányuló orvosi beavatkozás után lehet-e ugyanarról a személyről beszélni? Ezekben az esetekben a mindennapi intuiciónk nem mindig segít. Filozófiai elemzések viszont adhatnak olyan eligazitást, amelyeket vissza lehet kapcsolni a köznapi gondolkodáshoz és az etikai gyakorlathoz. A második fejezetben azt a kérdést teszi föl a szerző, hogy mely tulajdonságok és képességek alapján lehetséges egy entitást személynek tekinteni? A feltételek sorbavételekor a deskiptívszortírozó eljárást alkalmazza, szándékosan kerülve a preskriptiv eljárást. Érveket hoz fel amellett, hogy a deskriptív eljárás releváns a személlyel kapcsolatos etikai kérdésfeltevések szemszögéből. Nem egyetlen tulajdonság vagy képesség jellemzi ezt az entitást, hanem ezeknek a sokasága, amelyek ugyanakkor valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Ez a kapcsolódás nem csak episztemológiai szempontból érdekes, hanem a személyiség számára konstitutív jelentőségű. Ebben az összefüggésben vezeti be a szerző person-making characteristics terminust, amely személy-koncepciójának egyik kulcsfogalma lesz. (17-19.) A napjainkban éles vitákat kiváltó élethez való jog, beleértve az élet kezdetének és végének vitatott kérdéseit, szerinte azon etitásokat illet meg, amelyek személyekként kvalifikálhatók. A deskriptív eljárás nem helyezi hatályon kivűl az etikai kérdéseket. Mivel a szóbanforgó entitások csak tulajdonságok és képességek fennállása esetén képesek személyként viselkedni, azaz cselekvési terveket, életterveket, önértelmezéseket kidolgozni, ezért a személyes autonómia kérdését indirekt etikai státusz illeti meg. (22.) A „bioetikai guillotine” veszélyét nézete szerint egy komplex etika kidolgozása képes elháritani. A személyiség feltételeire irányuló kérdést egy - korántsem teljes - lista felállitásával válaszolja meg. Dennettel vitába szállva, a propozícionális beállítottságot nem tisztán megfigyelő perspektívából, kauzális és funkcionális összefüggésekből értelmezhető megismerési pozíciónak tekinti, 11 Rorty, A. (hrsg.) (1976): The Identities of Persons, Berkeley, Los Angeles u. London: University of California Press.

26

hanem olyan pozíciónak, amely tartalmaz egy hermeneutikai alapállást is12. Éppen azért, mert racionális vonatkozások és értelem után kutatunk. Ezt a hermeneutikai perspektivát nevezi Quante résztvevői perspektívának, amely konstitutív a személy propozícionális beállítottsága számára, mert normatív és értékelő jellegű. Ez a jelleg ugyanakkor nem zárja ki a propozícionális beállítottság realista értelmezését. A propozícionális beállitottság második fokának sajátossága a reflektáló jelleg, amely specifikusan személyeket jellemez. A személy rendelkezik továbbá időtudattal és tudomása van saját kiterjedt létezéséről. Értékelő viszonya van saját magához. Képesnek kell lennie bizonyos konzisztenciát és koherenciát felmutatnia az életformájában. A személyek nem csak rendelkeznek (haben) az élettel, hanem életvezetés (führen) jellemzi őket: saját kívánságaik, vágyaik és értékképzeteik szerint vezetik életüket. A személy saját magához való gyakorlati viszonya szempontjából centrális az időhöz való viszonyulás kérdése. Ennek egyik aspektusa a diakrón egység kérdése: vajon milyen feltételek mellett tekinthető az x időben létező szubjektum azonosnak az y időben létező szubjektummal? Ez a megfigyelő perspektíva kérdésfeltevése. Az időtudat másik aspektusa saját időbeli kiterjedtségünk tudata, amely képessé tesz bennünket, hogy mint személyek strukturáljuk az életünket, életrajzként rendezzük azt. A személyiség meghatározása során alkalmazott deskriptív-szortírozó eljárást kiegészíti azzal, hogy a szóbanforgó képességek és tulajdonságok intern kapcsolatban állnak a normativitással, az értelem- és értékdimenziókkal, amelyek a tisztán deskriptiv eljárásban nem kerülnek alkalmazásra. E fejezet egyik fontos tézise, hogy a személy fogalma a a személyiség számára konstitutív kritériumokat jelentő, átfogó fogalomként értendő. Ez a fogalom azonban szükségképpen formális: tartalmilag csakis antropológiai és kulturális variánsokban adható meg. Az individuális életformák tovább színezik ennek a formális fogalomnak a tartalmait. (33). A személy fogalma nem rendezhető fokozatokba, szemben a személyiséggel, aki lehet kevésbé erősen fejlett, kevésbé stabil vagy éppen kidolgozott személyiség. A személyiséghez közvetlenül kapcsolódnak etikai aspektusok, a személy fogalmához nem. A harmadik fejezet behatóan foglalkozik Locke-nak a személyes identitásra vonatkozó meghatározási javaslatával13. Locke megkísérli leválasztani a személy egységének kérdését metafizikai és teológiai kérdésekről azért, hogy semleges ontológiai bázist nyerjen etikai és jogi praxisunk tisztázása számára. A személy diakrón egysége kizárólag a személy öntudatában vizsgálható kérdés lesz, ezért nyer első személy-karaktert a személy egysége Locke-nál. A szubsztanciáról való leválasztást Quante függetlenségi tézisnek nevezi, a személyes egység belső komplexitását pedig komplexitástézisnek. A Locke-fejezet átvezet a személy egységére vonatkozó szisztematikus kérdésfeltevéshez, amely a következő fejezetek tárgya. Először a személyes identitás első személyű-egyszerű elméletét veszi górcső alá, azzal az eredménnyel, hogy a személyek diakrón egysége számára konstitutiv feltételek kielégitő elemzése nem lehetséges extern, az első személyű perspektivát transzcendáló kritériumok figyelembe vétele nélkül. Extern kritériumokon a mentális szférán kivüli területeket és relációkat, illetve a szociális feltételeket érti, amelyek ugyancsak konstitutívak a személy feltételeinek meghatározása számára. Az ötödik fejezetben – az egyik legnehezebb szövegrészben - mutatkozik meg a legvilágosabban a megfigyelő perspektívának való elköteleződés és a köznapi gondolkodás összekapcsolása. Mindennapi praxisunk egy sor jól artikulálható intuíciót tartalmaz a személyre és személyiségre vonatkozóan. Ezen artikuláció folyamán a személy egységére irányuló kérdés a személyiség struktúrájára irányuló kérdéssé transzformálódik. A személyiség aktív és értékelő jellegű, ami viszont azt jelenti, hogy a megfigyelői perspektívát felváltja a résztvevői perspektíva. Az első perspektíva számára fontos hozadék, hogy sem a világunkban érvényes szabályok, sem az emberi életnek a személyek számára jellemző aspektusai nem játszhatnak szerepet a személy egységének meghatározásakor. 12 Dennett, D.C. (1976): “Conditions of Personhood”, in A. Rorty: The Identities of Persons. (Lásd: 2. Jegyzet.), 175-196. 13 Locke, J. (1694): Essay Concerning Human Understanding.

27

Ez a perpektíva alapvetően más, mint köznapi tudatunk és világunk perspektívája. Mindennapi intuícióinkat és kijelentéseinket a világunkban fennálló tényállások formálják. Lehet, hogy ezek kontingensek, mégis fogalmaink rá vannak utalva az emberi életforma keretfeltételeire, hiszen ezek a fogalmak számára implicit alkalmazási feltételek. A gondolatmenet szkeptikus eredményre jut: a személy mint olyan számára nem létezik semmiféle feltétele a diakrón egységnek, amelyek megfigyelő perspektívában lennének megadhatók. (102.) Egyetlen kiútnak a résztvevő perspektíva bevezetése tűnik, amely a személyiség struktúrájának kérdéséhez vezet és értékelő-normativ elemeket hoz be a vizsgálódásba. Ezt a fordulatot azonban egy kitérő előzi meg, ahol Quante az emberi személyek egységének feltételeire kérdez rá: a hatodik fejezet az emberi perzisztencia kérdését tárgyalja. Az egész vizsgálódás egyik motivuma a szerző megfogalmazása szerint, hogy kidolgozza az emberi személyek egységének biológiai koncepcióját. A biológiai tétel abból a kérdésből indul ki, hogy mi van akkor, ha nem a személy, hanem az ember fogalmának segítségével kérdezünk rá az egységre? Ám a biológiai tételt a már felállitott adekvátsági kritériumokon kell mérni. Ez az alábbiakat jelenti: amennyire lehet, összeegyeztethetőnek kell lennie a mindennapi intuiciónkkal, magyarázatot kell adnia arra, hogy mindennapi praxisunk folyamán normális körülmények között hagyatkozhatunk a diakron időbeliségre az emlékezésben és az anticipálásban, egységteremtő relációkat kell tartalmaznia, amelyeket az aktuális világban stabilitás és szabályszerűség jellemez, továbbá informatívnak kell lennie mindennapi praxisunkat illetően, egyszersmind illeszkednie kell az emberi személyekre vonatkozó természettudományos ismeretekhez. (104.) Ezért a személy egységére irányuló kérdés módosul: az emberi személyek egységének keresése váltja fel. Az emberi személyek egységét nem a személy-létből, hanem az ember-létből vesszük. A perzisztencia fogalma arra utal, hogy az emberi személyeket térben-időben kiterjedt organizmusoknak fogjuk föl, a személy-létet megkülönböztető sajátosságokat kikapcsolva. Ez a biológia filozófiája és a természettudományok felé is nyitottá teszi az egész problémakört. Az organizmus fejlődése természettudományos törvényszerűségek alapján írható le, az élet kezdetétől a halálig. E törvényszerű összefüggések függetlenek szociális vagy nyelvi konvencióktól. Ezen a fundamentumon garantálható az értékképzeteinktől és normáinktól való függetlenség, feltéve, ha szem előtt tartjuk a megfigyelői és résztvevői perspektívák, illetve a természet-és szellemtudományok megkülönböztetését. Ebben a relációban nem implikáljuk azt, hogy csakis emberek lehetnek személyek. S az emberi organizmus a korai életstádiumokban nem személy: még nem rendelkezik a személyiség számára szükséges tulajdonságokkal és képességekkel. Az emberi organizmus tovább egzisztálhat akkor is, ha már megszűnt személynek lenni. Ebben a relációban alapvető fontosságú az ember-lét, a személy-lét viszont nem. A hetedik fejezet Parfit provokációjához kapcsolódik: „Identity is not wath matters in survival”. (115.)14 Parfit érdeme, hogy láthatóvá tette a személy-lét aktív és értékelő dimenzióját. A Parfit által felvetett kérdések nyomán jut el Quante azon szisztematikus téziséhez, miszerint szükség van az individuális személyiség koncepciójára és a személyiség struktúrájának mint életformának az értelmezésére. Osztja Parfit nézetét, hogy a tovább-egzisztálásban nem az identitás az igazi kérdés. Parfit e felvetésében Quante szerint az a lehetőség kínálkozik, hogy gyengítsük halálfélelmünket. Prafit javaslata mögött tehát nagyhorderejű egzisztenciális kérdéseket találunk. A személyiség praktikus dimenziója kerül ezáltal előtérbe, ami nyereség Quante koncepciója számára. A szerző különbséget tesz a Parfit-féle „wat matters” ontológiai és érvényességi értelme között. Az érvényességi jelentésen belül merül föl az etikai kérdés: vajon a tovább-egzisztálás elengedhetetlen tényezője-e a jó életnek a személyes autonómia szemszögéből? Etikai és a morális állásponton nem csak a racionalitás, hanem a jó és az igazságos is kritériumok. Prafit nyomán különbséget tesz a szerző a prudenciális értelemben vett okosság, valamint 14 Parfit, D. (2003): “The Unimportance of Identity”, in Raymond Martin /John Barresi (hrsg.), Personal Identity. Oxford: Blackwell Publishers, 292-317.

28

a kivánság és akarás okossága között. Egyik alapvető ellenvetése Parfittal szemben, hogy nála a gyakorlati beállítottságaink alapvetően impersonális jellegűek és morális természetűek, amelyben a világtól való függetlenség jelenik meg. Quante szerint ez tipikus túláltalánositás, amelynek valódi motivuma az egoizmusunk és a saját halálunktól való félelem. A lényeges hozadék abban van, hogy a személyes életforma praktikus dimenzója és a személyiség centrális aspektusai kerülnek előtérbe a Parsit-féle provokációval folytatott vita során. Ebben az összefüggésben a személyes élet struktúráját az önmagunkhoz való aktív és értékelő viszonyként foghatjuk föl. További nyereség, hogy különbséget lehet tenni az identifikáció mint olyan és a valamival való identifikáció között. A nyolcadik fejezet tárgya a személyiség mint életforma. E koncepció számára teljesülnie kell néhány adekvátsági kritériumnak: összeegyeztethetőnek kell lennie a személyiségfeltételekkel, teljesülnie kell a person-making characteristics-nek, amely a személyes élet legösszetettebb feltétele, s összhangban kell lennie az emberi perzisztenciára vonatkozó biológiai tétellel. Az egység kérdése pedig nem a fenomén komplex mivoltának hangsúlyozásában van, hanem arra kérdezünk rá, hogy miként kapcsolódnak össze az emberi perzisztencia és a személyiség az emberi személyeknél? (135.) Ezt a kérdést az utolsó fejezet tárgyalja. Egy további adekvátsági kritérium a személyiség struktúrájára irányuló kérdéshez kötődik, amelyben az önmagunkhoz való viszony evaluativ és aktív dimenzióit értelmezzük. Arra kérdezünk rá, hogy miért van az, hogy a személyek nem csupán rendelkeznek az élettel, hanem életvezetés jellemzi őket? Újabb kritériumot jelent az, hogy a személyiség struktúrája megvilágítja etikai praxisunknak egyik lényegi vonását, a személy autonómiája és integritása tiszteletben tartásának elemét. Végül az interpretáció és a személyiség identifikációja életvilágbeli praxisának értelmezése merül fel kritériumként. A személyiség struktúrája általános keretének felvázolása két irányból történik: a személyiség feltételeire illetve az emberi organizmus perzisztenciájára irányuló kérdésre adott válaszok felől. Az általános elemek sorában elsőként az identitás szociálpszichológiai fogalma merül föl. Az önértelmezés a modern életforma alapeleme, ami azonban önmagában nem nyújt védelmet az önmagunkról alkotott kép elbizonytalanodásában. Kétely és kétségbeesés, irányvesztés az az ár, amit fizetnünk kell a személyes autonómiát megcélzó modern életformánkért. (137.) E veszteségtapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy az önértelmezés maga is orientációt kínálhat az életformánk számára, értelmet és jelentést adhat életünknek. Az általános keretfeltétel további eleme a résztvevői perspektíva. A személy-lét előfeltételezi, hogy magammal és másokkal szemben rendelkezem ezzel a perspektívával, amely különbözik a kauzális és funkcionális magyarázatokra irányuló megfigyelői perspektívától. Azon intuíciók jelentős része, amelyekről a személyiség kapcsán szó van, nem magyarázható csupán megfigyelői perspektívából. A résztvevői perspektívához illeszthető a személyiség koncepciója mint értékelő-normatív és aktív önmagához való viszony. Ennek nyomán a személyiség struktúrája az én és a mi hermeneutikai összjátékaként értelmezhető. Ennek eleme az elismerés mint konstitutív reláció. A személyiség ugyanis nem privát tulajdonságokból tevődik össze, hanem az elismerés-modell szerint konstituálódó szociális szerepek révén. Személynek lenni annyi, mint saját magát és másokat mint személyeket ismerni és elismerni, illetve mások által ismertnek és elismertnek lenni. A személyiség feltételeit tehát nem valamiféle episztemológiai eszköztárral azonosítjuk be, hanem konstitutív relációkként fogjuk föl. Személynek lenni és a személyiséget kifejleszteni azt jelenti, hogy az elismerés értékelő viszonyában vagyunk, amely mindig szociálisan közvetített. A személyiség (Persönlichkeit) és a személy (Personalität) különbsége további összetevője a felvázolt keretnek. A személy (Personalität) fogalma két személynek (Person) valamely tömeghez, csoporthoz való tartozását fejezi ki. Ez az azonos tulajdonság különböző személyeket illet meg, függetlenül attól, hogy miként teljesítik a személyiségfeltételeket. A személyiség ezzel szemben az individuális megformáltságot jelenti, ami a személyes életforma struktúrája szempontjából lényeges: a személynek az önmagához való individuális értékelő viszonyáról van szó. Az általános keretfeltételek speciális elemei sorában alapvető a valamivel való azonosulás. Az iden-

29

tifikáció mint olyan az elrendezés és hozzárendelés kognitív teljesítménye, a valamivel való identifikáció viszont értékelő jellegű, ami lehet pozitív és negatív is. Ez utóbbi a személyes beállítottsághoz tartozik, amelyben valamely személy saját elmúlt vagy leendő körülményeire vonatkozik. Ez a fajta identifikáció speciális esete az általános emberi empátia képességének, amely lehetővé teszi, hogy beleilleszekedjünk más entitásokba. Ez az azonosulási forma kapcsolódik azon feltevésekhez, amelyek a jóra, az igazságosra, az értelmesre vagy az értékesre vonatkoznak. Nyilvánvaló, hogy a valamival való identifikáció túlmegy a logikai és az instrumentális racionalitáson. A sikerült élet alapvető vonatkoztatási pontja ez, ahol a személyes élet stuktúrája összekapcsolódik az etikai praxissal. A valamivel való identifikáció aktív természetű: személyektől elvárjuk, hogy aktívan vezessék saját életüket. Ebben az összefüggésben az etikai praxis fontos eleme a személyiség integritásának és a személyes autonómiának a tisztelete. Tekintettel kell lennünk arra is, hogy az értékek és normák kevésbé a gondolkodáshoz, inkább az akaráshoz kötődnek. Az akaráshoz tartoznak a mentális epizódok is, ugyanúgy, ahogy az észlelések vagy a meggyőződések, s propozícionálisan strukturálódnak. (146.) Már Fichte megfogalmazta, hogy a „gondolkodó intencionális beállítottság” mellett, amely egy fennálló tényállást fog föl, az „akaró intencionális beállítottság” is lényeges. Ez utóbbi arra irányul, hogy a világ állapotát az akarás propizícionális tartalma szerint kiegyenlítse. (146.) Az akaró beállítottságban a vonatkozás tárgya aktivitások révén átalakul. A valamivel való identifikáció mint aktív beállitódás azt is jelenti, hogy saját személyiségünket is aktívan alakítjuk, illetve képesek vagyunk ezt elképzelni. Amikor a személyek saját magukat korábbi vagy leendő állapotokkal azonosítják, akkor nem egyszerűen „megismerik” azokat, hanem aktívan viszonyulnak azon állapotokhoz. Az emlékezésben és az anticipációban a mentális állapotokat jelentésegységekként fogjuk föl, ilyenként intergáljuk a saját magunkról alkotott koncepciónk hálójába. A koherencia mint értelmes egység iránti törekvés olyan vonás, amely a valamivel való identifikációt mint személyes beállítottságot jellemzi. Az aktív jelleg ezért nem csak az interpretációra, hanem az életvezetésre is vonatkozik. Törekszünk arra, hogy saját személyiségünket kifejlesszük, terveket valósítsunk meg, amelyekben megmutatkozik, kik is vagyunk és mit szeretnénk elérni. Ezt a törekvést a jó és sikerült élet képzetei vezetik. A személyiség struktúrájának meghatározásához tartozó elem a kívánság (Wunsch), amelyet az összes praktikus beállitottságra vonatkozó általános fogalomként értelmez Quante. A cselekvési szabadság nem specifikusan emberi személyekre érvényes, hiszen ezzel állatok is rendelkeznek. A kívánság megfelelőbb fogalomnak mutatkozik. Két fokozata van: az elsőnek a tárgya egy cselekvés, a másodiknak pedig az első kivánságfok. Azaz egyfajta reflexivitás és önmagához való értékelő viszony is föllép. A szerző a volíció (Volition) fogalmát vezeti be Frankfurt nyomán, aki a voliciókban az akarás stuktrúráját vélte felfedezni15. Quante korrekciós javaslata, hogy vegyük tekintetbe: a személyhez mindig volíciók és kívánságok tömege tartozik. A személyiség, Wittgensteinnel szólva, komplex „minta az életszőnyegen”. Ez azt jelenti, hogy nem lehetséges pontszerűen felfogni. Ám tudatában kell lennünk annak is, hogy az emberi személyek számára lehetetlenség a saját életvezetésük összes apsketusához reflexív-evaluatív viszonyt kialakítani. E fejezet összefoglalásában a szerző a személyiség ontológiai státuszát állítja középpontba. A személyiség emberi organizmusok komplex és dinamikus tulajdonsága. A személyiség intern struktúrája megenged változásokat, amelyben az önmagunkhoz való viszony aktív jellege mutatkozik meg, s amely másrészt mint biográfia fogható föl. A személyiség változásának szélsőséges esete az elvesztése, ami pl. a szenilitás esetében nyilvánvaló. Az azonosság speciális feltételeinek egész sorát kell tisztázni a személyiség változásának pontosabb meghatározásához. Ennek a fejezetnek az egyik eredménye Quante megfogalmazása szerint az, hogy a személyiség az emberi életformának egyik központi, az etikai praxist fundamentálisan befolyásoló jellegzetessége. A kilencedik fejezet a biográfiai koherenciáról szól. E fogalommal a szerző a személyiség identitásfeltételeire vonatkozó mindennapi gyakorlatot akarja közvetiteni. A mindennapi etikai gyakorlat 15 Frankfurt, H. G. (1988): The Importance of What We Care About, Cambridge: Cambridge University Press.

30

folyamán szembesülünk az emberi perzisztencia kérdéskörével, amely a köznapi gondolkodás számára magától értetődő megfontolásként jelenik meg. Ezen a szinten minden további nélkül megállapítjuk, hogy a kérdéses személy a kérdéses időpontban még nem született meg, vagy már meghalt. A személyes identitás kérdése a biográfiai koherencia értelmében is része a mindennapi gyakorlatnak, pl. a bocsánatkérés vagy a körülményekre való hivatkozás formájában. A koherencia követelménye azt jelzi, hogy a konzisztencia a logikai ellentmondásmentesség értelmében ebben az összefüggésben nem elegendő: szükség van koherenciára a tartalmi összefüggés és a plauzibilitás értelmében. Az emberi egzisztencia spezifikus időbeli irányultsága a születéstől a halálig centrális jelentőségű a biográfiai koherencia strukturáltsága számára. Részben biológiai törvényszerűségekből ered, de kulturális értelmezések és formák, illetve szociális kontextus is hozzátartoznak. A résztvevő perspektívája van itt jelen, amelyben a biográfiai koherencia interszubjektiv jellege is tetten érhető. E fejezet célja, hogy a mindennapi gyakorlatunkból kiindulva, a szerző rámutasson a személyiség változhatóságának legfontosabb kritériumai érvényességi terültetére és határaira. A filozófiai reflexió „csupán” abban áll, hogy közvetíti a mindennapi gyakorlatunkba bevésődött kritériumokat. (160.) Az az elképzelés, hogy saját személyiséget fejlesszünk ki és saját éltevezetésünk legyen, kultúránk fundamentális és széles körben elfogadott értékképzetei közé tartozik. Az erre való törekvés során a teljesség követelményét nem állíthatjuk föl. A racionalitásfeltétel ugyan megkövetelné, de itt elsősorban a résztvevői perspektívával van dolgunk. A szerző elhatárolja magát a személyiség ideáljától, az egzisztencialista filozófia eredetiség-koncepciójától és a romantikus zseni-elképzelésektől. Az eredetiség kritériuma helyett a személyiség realisztikus koncepciójának igényét állitja föl. Felmerül a kérdés: akkor mit jelent a „saját” (eigen) a személyiség e koncepciójában? A személyiség (Persönlichkeit) a személyek különös etikai státuszának a forrása. A személyiség és a személy (Personalität) kitüntetett etikai státusszal rendelkeznek. Egy személy feltételezi személyisége intergritásának megőrzését, s egy személy autonóm döntései és cselekedetei etikai értelemben tisztelendők, azaz nem akadályozhatók vagy korlátozhatók jelentős etikai okok hiányában. Frankfurttal vitába szállva, aki a szinkron struktúrát részesiti előnyben az autonómia kérdésében, Quante azon a véleményen van, hogy a diakrón koherencia specifikus formája figyelembe veendő az autonómia-koncepcióban. Az emlékezés és az anticipáció terülén nyilvánvaló a diakronitás fontossága. Csakis ennek a diakrón komponensnek az integrációja teszi lehetővé, hogy megértsük a személyes autonómia specifikus szerkezetét. A személyiség viszont szociálisan közvetített, ami azt is jelentheti, hogy a szociális hatások nem minden formája egyeztethető össze a személyes autonómiával. E fejezetben arra az eredményre jutottunk, hogy az aktívan létrehozott biográfiai koherenciának a mindennapi gyakorlatban fellelhető kritériuma kontextuálisan kötött és pragmatikus irányultságú. Ez a fajta flexibilitás nem csak hogy elvárható, hanem megfelelő és plauzibilis a személyes autonómia, az integritás tiszteletben tartása és a saját magunk által meghatározott élethez való jog elismerése vonatkozásában. A változatosság, a kontextusfüggőség és a kritériumok puhasága felel meg a szóbanforgó tárgy természetének. A szisztematikusságra való törekvés az adott fenoménvilággal való megfelelés értelmében veendő. Fontos továbbá, hogy a résztvevői perspektívában implikáljuk az első személyű valamint a szociális perspektíva korlátozását. A szociális állapotok nem teljesen instabilak, de nem is tudjuk ezeket hatályon kívül helyezni pl. biológiai vagy antropológiai alkatunk révén. A személyiség első személyűségének és szociális konstituáltságának összjátékához kapcsolódik a személyiség e koncepciója, amely elsődlegesen etikai gyakorlatunkban gyökerezik. (176.) Lezárásként –és újabb munkák igéreteként- Michael Quante azt veszi górcső alá, hogy miként viszonyul egymáshoz az emberi perzisztencia és a személyiség? Miért van az, hogy az emberi személy identitása ugyan komplex jelenség, de mégis egységesként éljük meg? Az emberi személyekre mind az ember-létük, mind a személy-létük jellemző, s normális esetben ezt egységes fenoménként éljük meg. Az ember személy-létét két szempontból nézhetjük, de mind a kettő a résztvevői perspek-

31

tívára van ráutalva. Az egyik szempont a személyiség feltételei, amely tulajdonságok és képességek katalógusát tartalmazza: ezeknek teljesülnie kell ahhoz, hogy egy individumot személyként ismerjünk meg és ismerjük el. A másik szempont a személyiségnek a mindenkori egyéni kialakulásakifejlődése, amelyhez hozzátartozik az önmagához való értékelő viszonya. Ez az általa létrehozott biográfiai koherenciában manifesztálódik. Az emberi személyiség egységéhez hozzátartozik a két perspektíva dualitása: egyiket sem lehet a másik javára eliminálni. Megfigyelői perspektívában az emberi organizmus tulajdonságait és képességeit a személyiség lehetőségfeltételeiként (Ermöglichungsbedingungen, enabling conditions) vettük tekintetbe. Résztvevői perspektívában az ember-lét fizikai és biológiai aspektusai mint interpretációk lépnek föl. Ezzel a metodológiai fundamentummal és háttérrel lehetséges megmutatni azt, hogy ez a két aspektus az embernél milyen sokrétűen kapcsolódik össze, és egyúttal korlátozódik. Ez a kapcsolat azonban kontingens: a mindenkori konstelláció sokrétűen változtatható.

erozsa.com