.ALEXANDER MITSCHERLICH.
.A láthatatlan apa. Fordította: Schulcz Katalin
felelnek annak a sorsnak, amelyet ösztönfejl√dése a környez√ világban megélt, s annak az én-érésnek, amely ezen feltételek közepette következhetett be. Mennyire képes arra, hogy a külvilágra adekvát módon reagáljon, tehát embertársainak motivációit helyesen becsülje fel, hogy megértse az objektív öszszefüggéseket? Mennyire tudja elviselni saját ösztönimpulzusainak konfliktusait, azaz ambivalenciáját? Mennyire képes konfliktusokat kockáztatni környezetével, és mennyire értelmesek ezek a konfliktusok? Társadalma el√ítéleteinek befolyása alatt, felettes énjével való konfliktusában mennyire tud meg√rz√dni az, ami neki magának értelmesnek t∫nik? Más szavakkal: milyen mértékben kíséri lázadását a valóság belátása és milyen mértékben a valóság torzítása, saját tudattalan motivációinak hiányos ismerete? Ezekkel a kérdésekkel találkozunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy ember miért nem tud kapcsolatokat teremteni a munkahelyén, hogy miért az egyik pártot részesíti el√nyben a másikkal szemben, miért vannak vagy éppen nincsenek barátai, miért tévelyeg nyughatatlanul egyik szexuális kapcsolattól a másikig, vagy éppen egyáltalán nem talál utat a másik nemhez, hogy miért csapódik gyorsan a nagy tömeghez vagy képes akkor is h∫vös távolságtartásra, amikor a kollektív felindulások be akarják szippantani. Miért van az, hogy némelyik ember mohó, irigy és miért, hogy a másik tisztában van korlátaival és képes azok között bizonyos fokig békésen berendezkedni? Mindezek a kérdések, amelyek az egyénnek a csoportban tanúsított viselkedésére, a csoporttörekvésekbe való bekapcsolódására, saját életformá-
A VISELKEDÉSREPERTOÁRT AZONOSULÁSOK HOZZÁK LÉTRE
V
izsgálódásaink során minduntalan azt találjuk, hogy az egyéni szocializációban és így az egész társadalom állapotában kiemelked√ jelent√ségük van az els√dleges családcsoportoknak. Ha megtanuljuk jobban megérteni, hogy az emberek ebben a közegben miképpen igazodnak egymáshoz, és hogy ez kapcsolataik természete szerint szükségképpen miért éppen úgy történik, ahogyan, nem pedig másképp, akkor mintegy alapmodelljében sikerül megragadnunk azokat a lehet√ségeket, amelyek affektív kontaktusaikban és általában az emberek közötti konfliktusok kezelésében egy kultúra rendelkezésére állnak. E lehet√ségek különösen fontos jellemz√inek tekinthetjük továbbá, hogy mely érzelmi impulzusok azok, amelyek csak felülr√l lefelé nyilvánulhatnak meg (és megfordítva) és melyek azok, amelyek kölcsönösen kimutathatók. Módszerünk, amely egyfel√l a lelki fejl√désnek, másrészt az egymásra következ√ társadalmi szerepeknek és azok interdependenciájának genetikus összefüggését kívánja feldolgozni, lehet√séget nyújt arra, hogy az életben fellelhet√ viselkedésformák pluralizmusát kezdeti, egyszer∫bben átlátható érzelmi jellemz√kb√l tudjuk levezetni. Azokat a viselkedésmódokat, amelyeket egy ember az általa egymáshoz hasonlóként érzékelt élethelyzetekben választ, a karakterére nézve tipikusnak nevezzük. Ezek meg-
Alexander Mitscherlich: Auf dem Weg zur vaterlosen Gesellschaft. S. l., s. n., 1963. 172–191. o.
55
Alexander Mitscherlich
jának a csoport által általánosan el√re kijelölt stílusától való elhatárolására vonatkoznak, a szociálpszichológia igazi kérdései. A pszichoanalitikusnak megfontoltnak kell lennie. Bármilyen érdekes is kidolgozni a „pártalapítás”, a „nemzeti tudat” vagy csak egy elkülönített osztály vagy foglalkozási csoport pszichológiáját, el√ször a „viselkedésmintának” azt a modusát kell kikutatni, amelyben az emberek felnevelkednek, miel√tt még jelét adnák annak, hogy kielégíti vagy nem elégíti ki √ket a vallás, a munkarend, kormányuk politikája, amíg közösségi vagy magának való ember válik bel√lük. A „pszichoanalitikus módszer” genetikus. Mint minden természettudomány, ugyanúgy abból a hipotézisb√l indul ki, hogy valamely kés√bbi eseményt egy korábbi eredményez, tehát determinista. A lelki történésben azonban nem lehet könnyen követni a feltételek összefüggéseit, mivel a tudat küszöbét a pszichikai életnek csak elenyész√ része lépi át, részben örökre hozzáférhetetlen marad számára. A lelki jelenségeknek ezt a részét Freud „a tudattalan rendszerének” („System Ubw”) nevezte. Ez részben a tudat er√feszítése révén reked kívül, ezért nem lépheti át a küszöbét. A tartós kulturális szokások kialakulásának elengedhetetlen feltétele, hogy a represszió mellett egyidej∫leg közvetlen kielégüléseket nyújtson az ösztönszükségletek egy részének. Természetesen nagy különbség, hogy az ösztönengedélyezések érzékelhet√ összefüggésben maradnak-e az ösztönlemondásokkal, vagy a represszív oldal testesíti meg a „hivatalos” erkölcsöt, az „engedélyez√t” pedig valamiképpen „nem hivatalosnak”, csökkent érték∫nek tekintik, röviden tehát, hogy az ösztönéletnek általában mely területeit illeti elismerés, melyiket sújtja megvetés. Végeredményben az emberiség minden kulturális forrongásában – és ez minden egyes ember esetében is így van – azért folyik a küzdelem, hogy az, amit a társadalom elnyomásban és örömr√l való lemondásban ránk szab, vajon „igazságos”-e, szükségszer∫-e, vagy önkényes és kiváltságosok el√jogaiból fakad. Az els√ és korai érzelemteli támogatások természetét√l függ, hogy egy ember kés√bb azonosulások során át milyen viselkedésrepertoárt képes elsajátítani; továbbá, hogy mennyire tudja észlelni saját bels√ élményvilágát, hogyan tanul meg bánni vele. Az „azonosulási ajánlatok” sorsot, mégpedig társadalmi, változó – és megváltoztatható – sorsot jelentenek; ezzel szemben „az ösztöntörekvések erejében”
és az „én magjában” számos képességváltozatot beleértve, az öröklött sors dominál. Az emberi életpályák sokféleségében a szociálpszichológia a mindenkori társadalomban adott, öröklött alapok „megnyitásának” és „gátlásának” folyamatát is követi. Ne felejtsük el, hogy ezek a megismerési kísérletek ellen√rizhet√ formában, vagyis tudományként nem túlságosan régre nyúlnak vissza. És meglehet√sen érdekes, hogy az örökl√dés törvényeinek, valamint az emberi viselkedésformák szabályszer∫ségének kutatása kés√i tudománynak számít. Az ember kivételes pozíciójának képzete, istenhez való hasonlatossága olyan er√sen hatott tovább, hogy Darwint és Freudot az antikrisztusi csábítók galériájába sorolták. Végül Darwin evolúciótana inkább le tudta küzdeni a velük szemben megnyilvánuló affektív ellenállást, mint Freud tanítása a „pszichikai determinizmusról”. A tulajdonságok örökl√dését hirdet√ tanra – még ha az messzemen√en determinista is – végeredményben a gyenge én csillapítószeréül volt szükség az ösztön-én hatalmával szemben. „Vom Vater hab ich die Statur, des Lebens ernstes Führen, vom Mütterchen die Frohnatur und Lust zu fabulieren.”1 A pszichoanalitikus fejl√déstan óhatatlanul kényelmetlen volt mindig is, mivel éppen ezt a sorskényszert relativizálja valamiféle olyan „tradícióformává”, amelynek mi cselekv√ módon, felel√sen részesei vagyunk. Tulajdonképpen mi az, amit az alakon (Statur) kívül az apától kapunk, és mi az, amit szerzünk t√le? Mi történik a vele folytatott érzelmi kommunikációban, és miféle társadalmi feladat köt√dik ehhez a kapcsolathoz? Az apát lehet csodálni, biztonságban lehetünk mellette vagy félhetünk t√le és végül meg is lehet vetni. Az élet különböz√ pillanataiban mindez együtt is lehetséges. Eme oly ingadozó érzelmi vonatkozáson kívül azonban ott van a másik: az apától tanulni lehet. ◊ az, aki bevezetheti az embert a dolgokkal való bánás gyakorlatába, vagy az ember nélkülözheti √t e folyamatban. Itt jegyezném meg, hogy e helyütt csak egy szociális kapcsolattal, az apa és fia közötti viszonnyal foglalkozunk. Ez jól példázza a család csoportjában meglev√ többi viszonyt: az apa és lánya, anya és fia, anya és lánya, a fivérek és lánytestvérek, fivér és fivér közötti és nem utolsósorban az apa és anya közti kapcsolatot magát is. Annak, hogy éppen apa és fia kommunikációját ragadtuk ki, az az oka, hogy egy paternalista társadalomban e viszony társadalmi szempontból különleges pozíciót foglal el. Arról a változásról, amelyet a társadalmi folyamatok ebben
56
A láthatatlan apa
jellemz√. Ennek az az oka, hogy ezek a tudattól távol és az észlelés ellen√rzése számára nehezen hozzáférhet√en zajlanak. Eközben még egyszer utalnunk kell arra az említett tényre, hogy a nevel√ személynek éppen a tudatban is különösen er√sen elutasított vonásait veszi át a saját személyiség szerkezetének magjába. A „láthatatlan apa” megfogalmazással kapcsolatban gondolhatnánk bizonyos fajta projekciókra, mondjuk egy elképzelt mindenható nagyapára, aki láthatatlanul mindenütt jelen van. Ezt az asszociációt azonban inkább ejtsük el. Egy másik elképzelés az lehetne, ha a fizikai veszteség értelmében elveszett apára gondolnánk. Azonban amikor az apa láthatatlanságáról beszélünk, nem is erre az apára gondolunk, akit a háború megölt, aki válás következtében vagy a házasság létre nem jötte miatt vész el. Ezzel szemben az apakép megsz∫nésére kell gondolnunk, ami magában a civilizációnk lényegében van megalapozva és ami az apa tanító funkcióját érinti. Elt∫nik, ismeretlenné válik a „munkát végz√ apa képe”. A tapasztalatnak ezzel a történelmi folyamatok által kényszer∫en bekövetkezett elvesztésével egyidej∫leg megváltozik az értékelés is. Az apa és a haza (Vaterland) himnikus dics√ítését általában egyfajta „szocializált apagy∫lölet” követi, az „apa elutasítása”, az elidegenedés és annak lelki megfelel√i: „szorongás” és „agresszivitás”. Az az el√zetesen kialakított ítélet, hogy a paternalista rendszer úgyszólván minden társadalom rendíthetetlen strukturáló elve, könnyen oda vezethet, hogy elbagatellizáljuk ezt az apák és fiaik közötti elidegenedési folyamatot. Sok fiatal ember felt∫n√ megközelíthetetlenségét, provokatív all∫rjét, közömbösségét minden olyasmi iránt, amit az id√sebbek értékesnek tartottak, szenvedését a magánytól, melyet hektikus élvhajhászással próbál túlharsogni – röviden, a pubertáskori válság nehéz és hosszadalmas lefolyását mint pszichopatologikus jelenséget általában a fiatalok számlájára írják. ◊k a rosszak, és ennek magyarázatára f√képp öröklésmitológiákat (a mihaszna a családfán) vezetnek el√. Az a kényes kérdés fel sem merül, hogy esetleg a család életszokásai nem tehetnek-e err√l a meglep√ eredményr√l, hogy derék példaképek ilyen sajnálatos következményekhez vezettek. Ki van zárva az a – logikus módon ebb√l következ√ – kérdés is, hogy a családi életszokások kialakításában mennyire játszanak szerepet össztársadalmi folyamatok. Az affektív köt√dés egy apák és apaminták uralta társadalom hagyományos modelljéhez fölöttébb megnehezíti annak a valóság-
a viszonyban kikényszerítettek, különösen egyértelm∫en leolvasható, hogyan man√verezte saját magát kritikus helyzetbe a paternalista társadalmi rend. Ebb√l nem egy megingathatatlan rendszer szilárd alapokon nyugvó tudatával fog kikerülni, mint amilyet a korábbi korszak mondhatott magáénak.
AZ AFFEKTÍV ÉS A TÁRGYI ELIDEGENEDÉS
M
ennél sokrét∫bben bontakozik ki egy civilizáció, annál több helyzetben veszik át mások az apa tanítói feladatát – amíg végül ki nem alakul az önálló tanítói hivatás. A tanítók tulajdonképpen a hiányzó apa aspektusait testesítik meg. A tanulásban (az iskolában, a tanulmányokban, valamint általában az élethez való alkalmazkodás folyamatában) elszenvedett kudarcokra vonatkozó kutatások azt mutatták, hogy a tanulási folyamat szorosan összefonódik a gyerek és a feln√ttek világa közötti érzelmi viszonyok színezetével. Az „apa–gyerek viszony” tehát két jellemz√ ponton lazulhat meg vagy sz∫nhet meg teljesen: az affektív és a tárgyi kontaktusban, miközben e kett√ mindig támogatóan és gátlólag kapcsolódik egymásba. Kezdetben mindazonáltal az anyához való viszony dominál. Abban sikerül vagy nem sikerül megteremteni az „√sbizalmat” (E. H. Erikson), melynek létrejötte teljességgel az e viszonyban élvezett védettségt√l, annak a tudatos és tudattalan érzelmi gondoskodásnak az összhangjától függ, amely az újszülöttet fogadja. Azonban mihelyt a gyerekben (három- és ötéves kora között) felébrednek az autonómiatörekvések és kezdeményezések, tehát egy én kezd el kialakulni, a karakter magjának, azaz a viselkedésmódok alapmintájának fejl√dése szempontjából a tanítás játssza a meghatározó szerepet, és ebben jelent√sége van az irányítás affektivitásának is. Az emberek közötti viszonyok kezdeti formáját képviselik a tudattalan introjekciós folyamatok. A gyerek az anya és az apa √sfigurájának cselekvési mintáit veszi át és teszi bels√vé. A lelki történés el√rehaladó kibontakozásával és integrációjával ez a primitív introjektum a példakép viselkedésformájával azonosuló összhanggá érik – vagy kedvez√tlen esetben elszigetelt, kényszeresnek ható reakcióformaként marad meg. A pszichoanalitikus kezelések során szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberi viselkedésben ezekre az azonosuló utánzásból keletkez√ reakciókra az ismétlés er√s kényszere
57
Alexander Mitscherlich
nak az észlelését, amelyben nem sok maradt az efféle kézzelfoghatóságokból. Igen meggy√z√en ábrázolja a láthatatlanná vált, megsz∫nt apakép kihatásait a Los Olvidados (Az elfelejtettek) cím∫ mexikói film. A megdöbbent√ történetben, melyet a filmen bírósági dokumentumokból rekonstruálnak, két elhagyatott fiatal áll szemben egymással. Az egyik a kamaszkorú bandavezér, kíméletlenül aszociális, lelki analfabéta, kezdett√l fogva nem „megszólított” ember, az életer√s tettes prototípusa, akit a végén, akár egy vadállatot, egy lövéssel leterítenek. Egy nyolc- vagy tízéves indián fiú áll vele szemben, akit az apja vitt magával a nagyvárosba. Az egyik utcasarkon apja azt parancsolja neki, hogy várjon, amíg eljön érte – de többé nem tér vissza. Az ember ekkor átéli, hogy ez a kulturálisan már minden porcikájában meghatározott kisfiú hogyan állja meg a helyét az idegen nagyvárosban, hogyan sikerül baráti kapcsolatokat kialakítania, míg végül t√le teljesen idegen, er√szakos körülmények között √t is utoléri a megrázó vég. A filmbeli banditát halaszthatatlan ösztönkívánságok törvénye vezérli; nincs olyan nem-ösztönszer∫, megbízható támpontja, amelyb√l kiindulva képes volna önmagát megismerni vagy irányítani. Apját soha nem ismerte, az anyja kitette. Er√szakon alapuló él√sködéssel tartja fenn magát a víz színén. Pontosabban azt mondhatnánk, nem rendelkezik a kultúra szolgálatába állítható énnel, hanem csak egy olyannal, amelyik az ösztönöknek engedelmeskedik. Szociális képzésben soha nem volt része. Ahogyan környezetét észleli és talpon marad, mindenestül az ösztöntörténés szolgálatában, a teljes kíméletlenség jegyében történik. A „kulturális ént” azon lelki fejl√désként írtuk le, amely az els√ primitív „introjektumoktól” (kezdeti tapasztalatmintáktól) az embertársak tudatos felismeréséig halad el√re. A mások iránti figyelmet csak egy olyan élmény teszi lehet√vé, amelyben az ember megtapasztalja, hogy közvetlenül megértik; ez pedig a szeretet. A korai introjektumok az ösztöntapasztalat √sképei, ezek el√bb jelennek meg, semhogy integráló módon befolyásolhatnák az énfejl√dést. Az én és a környezet itt még alakilag nem különül el egymástól; mindig a szomatikus ingerélmények nyomán kerülnek túlsúlyba ilyen vagy olyan kedélyállapotok, amelyek vegetatív ritmus szerint váltják egymást. A banditát ez a vegetatív hajtóer√ mozgatta, alakot még nem öltött, preszociális ∫zöttség és a „vagy-vagy-reakciókban” való feloldódás, valamint a „támadásba menekülés” jellemzi. Kétségtelen, hogy ez az ábrázolás, még egy ennyire szél-
s√séges típus esetében is méltánytalanul leegyszer∫sít√. A fiú mindazonáltal képes volt a valósággal való megbirkózáshoz kapcsolódó magasabb rend∫ teljesítményekre – például a nyelvi kommunikációra – is. Az archaikus introjektumok azonban újra meg újra magukhoz ragadják a dominanciát. A fejl√dés nem lép tovább szocializáló azonosulások felé, melyeknek alapja a környezet megért√, megbízható alakjainak támogató figyelme. Efféle emberi viszonyokat nem tapasztalhatott meg környezetében. Így aztán a példaképét, amely nélkül emberi fejl√dés elképzelhetetlen, olyan legendás „h√sökben” találta meg, akik er√sek és rettenthetetlenek. Ez a h√si példakép, amely a fantázia képz√dménye, egy lényeges vonásban különbözik a tényleges tapasztalaton nyugvótól: emez itt és most nem tilt, nem követel önkorlátozást, önkontrollt, ehelyett – minden kívülr√l vagy belülr√l jöv√ tiltakozás nélkül – összekapcsolódik az els√dleges ösztönkívánságok hallucinációs késztetéseivel, els√dleges lelki folyamatokkal. Minden olyan képesség, amely ebben a fiatalemberben kedvez√bb feltételek között fejl√déshez vezethetett volna, e fantáziaképz√dmények szolgálatába került. Ily módon e képességek olyan öntudatban tükröz√dnek, amely omnipotens módon elpusztíthatatlannak hiszi magát. Ez a kudarcot vallott szocializáció egészen részletekbe men√en visszakövethet√ Hitlernél is. Híveinek sz∫kebb köre egyívásúakból állt, a megbabonázó hatást az elpusztíthatatlanság e fantáziáihoz való regresszív kapcsolódás révén sikerült elérnie, érintkezési eszköze a preverbális ajzó kiáltás volt. A másik filmbeli fiút hagyomány√rz√ paraszti családban töltött életének els√ évtizede már teljesen kiformálta. Lelkiismeretes, s√t, mi több – és itt ez a fontos –, képes arra, hogy másoknak segítsen. Egy sor olyan technikát lesett el és tanult meg, amely az apához vagy az apai világhoz tartozik, és aztán, a fájdalomtól letaglózott elveszettség rövid fázisa után, ezek segítségével küzdi át magát bátran a legs∫r∫bb emberi dzsungelen. Ez a modell tehát szemléletesen mutatja, hogy a valós apa-élmény kétféleképpen hagy nyomot a gyerekben. El√ször is megalapozza a rendezett viselkedés kialakításának modelljét, amelyet lelkiismeretnek („felettes én”) nevezünk, másodszor pedig: apáról fiúra közvetít√dik valamennyi az élettel való megbirkózás gyakorlatából. Olyan szociális körülmények között, amikor az évszakokhoz kötött feladatok készletét generációról generációra egyformán adja tovább egyik nemzedék a másiknak, a nevelésnek ez a képzési oldala alig látszik figyelmet érdeml√nek,
58
A láthatatlan apa
séges kiegészítése a kés√bbi Énpszichológiában jelent meg. Freud m∫ve teszi világossá, hogy a szabadság, vagyis az, hogy az ember az adott helyzetben újra dönt, komplex lelki teljesítmény jele. Ebben tudattalanul ható ösztönigények és kielégülésfantáziák kapcsolódnak össze valóságbelátással, a rendelkezésre álló tárgylibidó célszer∫ cselekvés felé terelésével. Az én gondoskodik teljesítményeinek valóra váltásáról, gyakorlásáról, véghezvitelér√l és végül intézményesítésér√l. Az újkorban ezek a kitalálási és intézményesítési folyamatok egyre inkább túlsúlyba kerülnek a ritualizált viselkedés azon régebbi formáival szemben, amelyek fels√bb sugallatból ered√nek vélik magukat, és egyfajta mágikus gondolkodásrendb√l származnak. Velük kapcsolatban az énnek csak az a feladata, hogy a történeti tudatban meg√rizze √ket. A konzervativizmus, amelyet a társadalmak még forradalmak nyomása alatt sem veszítenek el, az els√ azonosulások tapadósságában, vagyis a korai életszakaszokhoz tartozó mágikus tapasztalásmódnak a továbbélésében gyökerezik, majd emellett érvényre jutnak a kés√bb kialakuló, inkább a tudat kritikai képessége által vezérelt azonosulások is. A társadalmak olyan egyénekb√l állnak, akik mind keresztülmentek ezen az élményfejl√désen. A mágikus gondolkodás jó része – amely a felettes-énben rögzült – megmarad a világ- és az önértelmezés szabályozójaként. Éppen társadalmunk patriarchális struktúraelemei kapcsolódnak össze szorosan a mágikus gondolkodással. Ennek világmagyarázatában a „természetes” rendez√elv az apa és fiú, isten és ember, uralkodó és alávetett közötti hatalom–tehetetlenség viszony. A történelmi fejl√dést viszont azoknak a tudatteljesítményeknek a meger√södése jellemzi, amelyek, például kritikai szemléletben, a hatalom–tehetetlenség viszonyt relativizálják. Így a fiú függ√sége, csakúgy, mint az apa uralmi igénye, állapotszer∫ min√ségnek t∫nik. Karban lehet tartani, és nem szükséges minden életkori fázisban megismételni a gyerekkor els√ mintája szerint. Egy olyan életszakaszt, amelyben az embernek nagyobb, majd fizikailag is egyre hatalmasabb autoritásokhoz kell igazodnia, olyan egyenjogú felek társas kapcsolata követheti, akik egymást azonos szinten kölcsönösen tiszteletben tartják. Ez a felvilágosodás immanens tartalma. A felvilágosodás ösztönözte olyan folyamatok, mint a kutatás és a természetkutatáson nyugvó technokrácia vagy a nemek törvény el√tti egyenjogúságának elismerése azonban nem szüntetik meg egy csapásra a társadalom régebbi magatartásformáit, hanem ötvöz√dnek azokkal, mint ahogy az ésszer∫ gondolkodás
ilyen esetben ez egyfajta szociális evidencia. Csak akkor válik problémává, amikor az élettel való megbirkózásnak ez a gyakorlata tartós forradalmakkal szemben alulmarad. Ha aztán tetejébe a tevékeny életben alkalmazott eljárások forradalmasítását a munkateljesítmény fragmentarizálódása és a „szemmel nem látható” társadalmi teljesítmények szaporodása jelenti – mint ahogy ezt például az igazgatási tevékenység egésze példázza –, akkor ennek a szemléletesség hiánya lesz a következménye. A felnövekv√ ember számára pedig ez a szocializáció deficitjét jelenti. Ez a hiány – és megfontolásainkat ebben a tézisben összegeznénk – óhatatlanul visszahat a fiúk mindenkori nemzedékét formáló, meghatározó apai minták átfogó érvényesülésére. Itt szeretnék emlékeztetni a pszichoanalízisen belül megjelen√ antropológiai elmélet fejl√désére. Freud a lelki tartalmak analízisekor olyan nyomokra bukkant, amelyek alapján feltételezte, hogy az ember √si ösztönös késztetéseinek megroppanásában vagy torzulásában a kultúra játszik szerepet. A jellemfejl√dést, amelyet általában sorsszer∫ségként elfogadandó jelenségnek tartottak, úgy értelmezte, hogy abban éppen az fejez√dik ki, hogy a vitális ösztönt legy√zi-e a kultúra vagy képes felülkerekedni a kultúrával szemben. Freud úgy vélte, hogy ebben a küzdelemben az ösztöntermészet az er√sebb, mivel az a konzervatívabb. Annak ellenére, hogy a történelem során folyamatos er√feszítésekkel igyekeznek maradandó kulturális rendszereket létrehozni, az ember viselkedését kerül√ utakon és mögöttes okokból továbbra is legdönt√bb módon az ösztöntermészet befolyásolja. Sok minden, ami racionálisan érthet√nek látszik, közelebbr√l szemügyre véve csak a preszociális, egoista ösztönkívánságok kielégítésére irányuló „racionalizálás”. Az énre az ügyvéd feladata hárul, olyan alibit kell konstruálnia, amely sok mindent megmagyaráz ugyan, de a tulajdonképpeni motivációt elfedi.
MÁGIKUS GONDOLKODÁS ÉS KONZERVATIVIZMUS
F
reud kultúraelemzése azzal kezd√dött, hogy szisztematikus megfigyelés alapján vette számításba az ösztönt, ami el√tte soha senkinek nem sikerült. Ludwig Binswanger állapítja meg, hogy „Freud a megértés tapasztalati alapjait nem szórványos, hanem rendszeres megfigyelés révén korábban nem sejtett módon b√vítette és rendezte el”. E kiinduló tétel szük-
59
Alexander Mitscherlich
sem szünteti meg teljes egészében az egyes egyénben a mágikus gondolkodást, hanem a legjobb esetben túlsúlyba kerül azzal szemben. Ideologikus leegyszer∫sítés volna, ha a „paternalista korszak” mágikus gondolkodási szokásaival kapcsolatos tudatos kritikának e lassú el√retörésében minden további nélkül az együttélés valamely „jobb” formájának garanciáját látnánk. Nem tudunk többet mondani, csak annyit, hogy a társadalmi folyamatok egyre inkább funkciótlanná tették az „apák kultúráját”, és hogy az egyénnel szemben támasztott számos követelménynek nem lehet megfelelni a példakép bels√vé tételének és változatlan megismétlésének mintája alapján. A minta a legnagyobb mértékben komplex együttm∫ködésben rejlik; az, hogy ez az együttm∫ködés oly nagy bels√ veszteséggel jár, azzal függ össze, hogy társadalmunk intézményesített hatalmai még mindig arra törekednek, hogy mintáik révén az egész élet idejére kiterjesszék az infantilisan természetes engedelmesség permanenciáját, ahelyett, hogy annak leküzdése, a „fivérek”, egyforma felel√sséggel bíró emberek önmaguk iránt érzett felel√ssége irányába próbálnának hatni. A dolgot jócskán leegyszer∫sítve legalább három olyan hatást megemlítenénk, amelyb√l a kultúra fejl√dése táplálkozik (két fontos tényez√t, a természeti környezetet és a legtágabb értelemben vett m∫szaki létesítményeket pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjuk, jóllehet az emberi viselkedésre gyakorolt hatásukról nem feledkezhetünk meg): abban a folyamatban, amelyet „kultúrának” nevezünk, a biológiai adottságok és azoknak egyéni variációi, továbbá az emberek közötti azon affektív viszonyok m∫ködnek közre, amelyekben az ösztönadottságoknak egy sors, nevezetesen mindezen elemekb√l a jellemben kiformálódó sors jut; végül ezt a folyamatot a kulturális teljesítmények készletével való csoportspecifikus bánásmód határozza meg. A „bánásmód” nemcsak praxist (és fogyasztást) jelent, hanem el√feltételezi az alkalmazás képességét is, ez pedig tanulást igényel. Ugyancsak egyértelm∫, hogy a tanulás képessége és a tanulás iránya az alkattól és a környezett√l függnek. A módszertani vizsgálatnak egy másik problémára kell összpontosítania: Mi történik a tanuláskor? Feltételes reflexekre épít√ idomító eljárás volna? A libidinális kielégülés leválasztásával végbemen√ tudásgyarapítás, amelyben a tudás csak célés véd√teljesítményként fungál? E módon kerül√ úton agresszív kielégülést eszközöl ki a presztízsért folyó küzdelemben – ez a legelterjedtebb típus. Vagy pedig úgy fogjuk fel a tanulást és a tudást, mint az
én gazdagítását, az affektív érintkezésekben rejl√ lehet√ségek minél teljesebb kihasználását? Bizonyára keverednek a tanulásnak és a tudás alkalmazásának ezek a szintjei. Az ember szeretné tudni egy történelmi személy vizsgálatakor vagy bármely ember esetében, akivel dolga akad, hogy hol szakad meg a m∫veltség eme felfelé ível√ vonala. Mármost a kultúra története szempontjából megfontolandó, hogy a kultikus és gyakorlati tudás legnagyobb része az apák és apafigurák hagyományközvetítéséhez köt√dött. Ennek a feladatnak a teljesítésében igazolódott az apa tekintélye. Ez nyilvánvaló módon ellen√rizhet√ volt. Az együttlétek alkalmával, a közös munkavégzéskor közvetít√dött a lényeg, az a mód, ahogy az apa az anyaggal bánt és ahogy a szabályokat kezelte, áttekint√képességének elért mértéke, és az is, hogy hol lehetnek képességeinek határai – röviden, hogy hová jutott el a m∫vel√dés felfelé ível√ vonalán.
AZ AUTORITÁS KIÜRESEDÉSE
A
munkának a gépi tömegtermeléssel és a tömegek bonyolult igazgatásával összefügg√ fokozódó fragmentarizálódása, a lakó- és munkahely szétválása, az átmenet az önálló termel√ helyzetéb√l a bérb√l él√ és fogyasztási javakat használó munkás és alkalmazott pozíciójába, szüntelenül hozzájárult az auctoritas kiüresedéséhez és az apa családon belüli, valamint család fölötti potestasának csökkenéséhez. Meglehet√sen figyelemreméltó, hogy az amerikai kultúra Geoffrey Gorer által nyújtott oly okos elemzése „az apa elutasításának” analízisével kezd√dik. A dolog úgy fest, mintha Amerikában, egy olyan országban, ahol a fiúk az apák helyére állították magukat, példaszer∫ igazolást nyertek volna Freudnak a kultúra fejl√désér√l írt tézisei, melyeket a Totem és tabu cím∫ m∫vében fogalmazott meg, Itt azonban a történelmi igazság kedvéért egy nem jelentéktelen kiegészítést kell tennünk. Nem arról van szó, hogy ma az amerikai fiúknak szimbolikus apagyilkosságokra és azoknak totemlakomákon történ√ rituális megidézésére volna szükségük, ami újra meg újra gonosztettükre emlékeztetné √ket, és mindegyiküket elriasztaná attól, hogy a megölt apák szerepébe lépjenek. Talán ez a szellem dívott, amíg még létezett nyugati határvidék (western frontier). Észak-Amerika kulturális magatartásmintáinak rendszerében id√-
60
A láthatatlan apa
közben elharapódzott az apa egyszer∫ megvetése. A mai amerikai kultúrát már nem az apával való rivalizálás mozgatja, amely az „apatisztelet” és az „apagy∫lölet” közötti ambivalenciából húzná nyereségét; sokkal inkább valami olyasmi történik, amelynek egészen máshol van a centruma, és mellesleg még az apa – meglehet√sen kevéssé affektus színezte – figyelemre nem méltatását is magában foglalja. Az amerikai kultúra fejl√désének indítékát kétségtelenül a despotikus Anglia elleni lázadás szolgáltatta. Azonban az a folyamat, amely kés√bb a szétválás után Amerikában végbement, nem más, mint az egyén kiszolgáltatása az élettel való megbirkózás új módszereinek, melyek végül büntetlenül – mindenesetre az apák részér√l büntetlenül – béníthatták meg a kulturális tradícióhatalom megtestesülésének hatékonyságát, magának az apának a potestasát. „Amerikaivá válni”, mondja Gorer, „egyet jelentett azzal a követelménnyel, hogy az ember az apát mind példaképként, mind pedig a tekintély forrásaként elutasítsa”: „Soha nem apa tudta a legjobban.” „És amikor a mutáció már egyszer kialakult, megtartották: Bármilyen sok nemzedék választ is el egy amerikai bevándoroltat felmen√it√l, √ tekintélyként és példaképként elutasítja az apját, és elvárja, hogy a fiai pedig √t utasítsák el.” Gorer érzékeny elemzése mindenek ellenére általánosításokhoz vezetett. Amerika régen benépesült paraszti vidékein ugyanis, mint például Pennsylvaniában, éppenséggel léteznek olyan csoportok, amelyekben messzemen√en meg√rz√dtek a vallásos gyöker∫ szociális normák. Ahogy John Gunters leírásaiból megérthetjük, ezekben az esetekben egy olyan, forradalmak el√tti Európa élt tovább, amelyet eredeti helyén már régóta kés√bbi szociális valóságok fedtek el. A pennsylvaniai dutch népesség egyes tagjainak életét még ugyanúgy az apai tekintély diktátuma határozza meg, mint a parasztok fiaiét a gépesítés technikai forradalmának bekövetkezte el√tti évszázadban. Amerikában tehát az apai tekintélynek ezt a sokkoló hanyatlását nem a vén Európa auctoritasa révén gyakorolt gyámkodás lerázása eredményezte, hanem egy saját stílusfejl√dés figyelemre méltó kezdeményei után a gépesítéstechnikai szervez√dés féktelen kiterjesztésének folyamata váltotta ki a maga diktátumával, amely az élettel való megbirkózás módszereinek szüntelen átalakítását követelte. A m∫szaki fejl√dés következtében sz∫ntek meg és sz∫nnek meg továbbra is az évszázadokon keresztül hagyományozott kézm∫ves termelési formák és „életstílusok”. Az ezekhez kapcsolódó konzervativizmus nem tud fennmaradni a szociális tapasz-
talat stílusaként. Ahol az emberek a technikai civilizáció találmányokkal gyorsított haladására bízzák magukat, ott a régi társadalmi rendek hierarchiája – egészen a család épít√elemeiig – széthullik. Tulajdonképpen evidencia, hogy a dolgozó ember társadalmasulásmódja önmagában nem változhat meg, csak az összes többi társadalmasulásmóddal együtt.
AZ OSZTÁLY NÉLKÜLI TÖMEGEMBER
A
történelem horizontján elsüllyed√ régi társadalmi rendek és a közkelet∫ emberkép fel√l nézve olyan fejl√dés látható, amelyben az ember Ernst Michellel biztosan „az ipari társadalom szociális károsodásstruktúrájának vonásait” fedezi fel benne. A „károsodás” azonban történetileg mindig csak valami viszonylagosat jelent. Azt, ami elveszett, olyan specifikusan megkülönböztetett, gyakorolt és társadalmilag nagyra értékelt új tulajdonságokkal együtt kell nézni, amelyek a régiek helyett alakultak ki. Ehhez elengedhetetlenül szükséges tekintetünk iskolázása, és nem történelmünk múzeumából kell el√húznunk hozzá a zsinórmértéket. Eközben még azt is külön figyelembe kell vennünk, hogy a múzeum meg√rzi a „szépet”, a „sikerültet”, de nem könnyen árulja el, hogy az milyen szerepet játszott kora társadalmi valóságának egészében. A túlzott és megfontolatlan múltba nyúlás ilyenkor legendákhoz vezethet. Minthogy a kötelez√ érvény∫, szemléletes apai eligazítás hiányzik a tevékeny életben, tehát semmiféle megbízható tradíció nincs már, az azonos nemzedékhez tartozók egymáshoz igazodnak. A viselkedés zsinórmértékévé a peer group, azaz az iskolában, a szomszédságban és a szakmai közegben adódó kortárs csoport válik. Ez a feln√ttekre éppúgy érvényes, mint a gyerekekre; és a szül√k teljesen következetesen nem annyira tilalmak (inner standards) megszegéséért tesznek szemrehányást gyerekeiknek, mint inkább azért, ha a gyerekeknek nem sikerül kielégít√en jó kapcsolatot kialakítaniuk a többi gyerekkel, és nem sikerül elég „népszer∫vé” válniuk. Ezen megfontolások alapján haladt el√re David Riesman egy új „kultúratipológia” felé. A tradíció vezérelte („tradition-directed”) ember mellett megkülönbözteti a „belülr√l vezérelt”, azaz a túlnyomórészt parancshoz kötött ember és az „other-directed”, vagyis a csoportbeli társaival együtt konformitástól vezérelt ember típusát, amely egyúttal a technikai
61
Alexander Mitscherlich
tömegcivilizáció által kitermelt új középosztály átlagpolgára. Természetesen ebben az új civilizációs környezetben, mint minden korban, a konformitás létrejöttének folyamata a fontos. A tradíciótól függ√ csoportemberrel és csoportstílussal szemben a parancs vezérelte individuum „konformitásának” lényege – például az európai-polgári történelem korszakában – „nem annyira az éthoszhoz igazodásra való szüntelen figyelmeztetés, hanem sokkal inkább egy olyan, bels√vé tett ellen√rz√rendszernek való engedelmeskedés, amelyet a szül√k és más feln√tt tekintélyek a gyerekkorában plántáltak belé”. A csoportfügg√, „other-directed” ember típusa „arra van felkészítve, hogy képes legyen megbirkózni valamely meglehet√sen hirtelen szociális változással, és azt egyéni vágyainak szolgálatában ki tudja aknázni”. Riesman igen szemléletes hasonlatban beszél arról, hogy ennél az új embertípusnál, amely tömeges elterjedésével a modern, mondhatni osztály nélküli tömegember típusa lett, az embert „nem olyan élethossziglan érvényes célok vezérlik, amelyek felé egész életében tart, hanem radar irányítja”. Eközben tartós irányváltás következhet be: mivel az „other-directed” típusú ember életteréhez olyan új, rövid távú célok váratlan vonzása is hozzátartozik, amelyeket gyorsan megragad és hamar felad. Természetesen a befolyásolásnak ezt a módját is gyerekkorától fogva tanulja az ember. Így jön létre aztán egyebek mellett egy olyan, apát megvet√, technikai progresszista képe, aki önmagában nem leli fel a „fejl√dés” igényét, hanem a megítélésnek úgyszólván már csak két kategóriáját ismeri: egyfel√l a szociális „formában-levést”, népszer∫séget, másfel√l az elfelejtettséget, mell√zöttséget, értéktelenséget. A közösség által elismert kiformáltságot jelent√ érettség fogalma kezd elmosódni. Riesman nagyon világosan látja ennek az életstílusnak a rendkívüli veszélyeit. „A mai emberek közül sokan válnak karakterszerkezetük okán feszültté, görcsössé és félénkké, ha radarjukkal nem fogják a legfrissebb híreket. Ennek következtében olyan lelki kényszerek terjednek ki teljes csoportokra, amelyeket neurotikusnak tekinthetnénk, ha csak egyetlen embernél volnának észlelhet√k, de e csoportok alkalmazkodása a szociális és szakmai sikerhez egyébként teljességgel rendjén valónak t∫nik.” Ez arra utal, hogy mély változás történt a társadalom szerkezeti felépítésében, vagyis abban, ami funkcionálisan egymáshoz kapcsolja az embereket. De térjünk vissza még egyszer megfontolásaink kiindulópontjához, nevezetesen ahhoz a kérdéshez,
hogy tulajdonképpen mi határozza meg az ember viselkedését a vele egyívásúak között. Azt látjuk, hogy az egyik oldalon elemi, alapjaiban rögzült ösztöntörténések gerjesztenek bels√ feszültségeket, ezek részben bejutnak a tudatba és cselekvések révén a feszültség csökkentésére törekednek, a másik oldalon pedig az emberek közötti tapasztalatok azok, amelyek módot adnak azoknak a viselkedésmintáknak és készségeknek a megtanulására, amelyekben a vitális ösztöner√k megköt√dése bekövetkezik, amiben ezek csoportspecifikus kifejezésmóddá stilizálódnak, egymással kombinálódnak vagy el lesznek nyomva. Ha nyomon követjük a pszichológiai irodalmat, akkor azt látjuk, hogy lényegében minduntalan az érzelmileg meghatározó tényez√ket, a hangulati klímát elemzik és ezeket vonják be a mindenkori karakterfejl√désnek mint az egyén specifikus kifejezésformáinak magyarázatába. Itt azonban hadd emlékeztessek ismét a filmbeli kis Peónra. ◊ ahhoz a tradíció vezérelte társadalomhoz tartozott, amelynek mindig a paraszti csoportok voltak legjellegzetesebb képvisel√i. De vajon ebben az esetben csak az „affektív kontaktuson” múlik, hogy egy gyerek félelmei ellenére olyan biztosan, olyan tántoríthatatlanul minden gyermeki fájdalmával eligazodik-e a legidegenebb környezetben is?
AZ „APA” MINT RÉMKÉP
„A
tapasztalat alakít, a szavak pedig nevelnek bennünket”, mondja Carl J. Burckhardt. Ha nyomon követjük egy olyan gyerek életét, aki a paraszti tradíciónak ebb√l a világából származik, azt találjuk, hogy – függetlenül attól a mindenkori helyt√l és affektív klímától, amelyben a történés megesik – még a maga egészében kézzelfoghatóan el√tte áll az apa és anya élete. A világában él√ feln√ttek fontos életpraxisainak egyike sincs elzárva t√le: valamennyi szemmel láthatóan, a gyerek számára megtapasztalhatóan zajlik. Ezért teljesen természetesen n√ bele abba, az év lefolyását és az élet menetét tagoló, tradíció biztosította tudásba, melynek egyes mozzanatait közvetlenül el√tte élik, mutatják be és teszik elképzelhet√vé számára. Ha összehasonlítjuk ezt a világot a miénkkel, akkor az elidegenedés két fokozatát figyelhetjük meg a történelemben. El√ször a munka világa szakad el a családi élett√l. Ezzel a folyamattal már a 19. század els√ felének regényirodalmában találkozhatunk. A gyerek számára már nem közvetlenül szem-
62
A láthatatlan apa
dés volt. Végül ez határozta meg a fiú pályaválasztását. Jóllehet gyakorlati dolgokban meglehet√s ügyességet tanúsított, tanulmányaiban ennek ellenére cs√döt mondott a munkára való teljes képtelensége miatt. Adottságaiból ered√ lehet√ségeivel szemben tudattalan introjektumokból és elhárításából vegyített elemi ellenállást tanúsít minden rendezett dologgal és bels√ következetességb√l szervez√d√ tudással szemben is. Munkára való képtelensége volt az apa megbosszulásának az egyetlen, számára megmaradt módja, egyszersmind az önbüntetés ezért a – dresszúrának engedelmesked√ lelkiismerete szempontjából – gyalázatosnak tekintett bosszúért. Az apa a maga részér√l teljességgel narcisztikusan azonosult a fiaival; már nem jelentettek többet neki, mint eszközöket, amelyekkel eszményét akarta elérni. A fiúk cs√djét közvetlenül √t magát érint√ narcisztikus sértésként élte át. A fiatalember esete ismét csak a példakép „jó” szándékainak „rossz következményeit” szemlélteti, a fiú kaotikus lelkiállapotát nehéz röviden leírni. Egy primitív-szadisztikus felettes én leértékeli azokat a teljesítményeket, amelyekre az én képes volna. Ebben a felettes énben az apának a fiúra való tudattalan projekciója rögzült. Az apa fanatikus vágya, hogy a fiúk többre vigyék, mint √, egyúttal ellentétes, romboló vágyainak elhárítása is: senki nem válhat olyan tökéletessé, mint amilyennek mindenhatóság-fantáziáiban √ látja magát. A mágikus korai id√szakban kialakult felettes én megsemmisíti ezt a fiúkkal szembeni tudattalan vágyat, és bebizonyosodik, hogy az az er√sebbik vágy benne, nem pedig a tudatos. Ezért van az, hogy primitív agresszív impulzusoktól nem terhelt libidinális odafordulás kialakulására alig van esély. A szeretetteljes apai és anyai támasznak ez a hiánya, egyidej∫ intenzív igények közepette, a fiú számára annak az érzésnek az elviselhetetlen elhatalmasodását jelenti, hogy √ nem képes megfelelni, tehát a b∫ntudatérzések mélyen a tudattalan folyamatokba nyúlóan meger√södnek benne. A gyerek tapasztalatában ez aztán annyit jelent, hogy az apa kemény szigora bosszú az ellene irányuló agresszív vágyakért. Ezek azonban még a legszeretetteljesebb nevelés esetén sem elkerülhet√k. Akkor viszont uralhatatlanná válnak, mikor a tiltás ereje jóval nagyobb, mint a gyerek iránt tanúsított beleérzés. Egy ilyen gyerek nem ismeri az „√sbizalmat”, és aztán kés√bb nem lesz olyan biztos támpontja, amely alapján kialakíthatná autonómiáját. Egy ilyen ember nem tud megszabadulni rémülettel teli gyerekkorának szcenáriumától; a rivalizálás- és b∫ntudatérzések marad-
mel látható a létfenntartás szempontjából legfontosabb életpraxis, az apa hivatásgyakorlása. De talán az apa még be tud róla számolni, és kitanult kézügyességéb√l valamennyit meg tud mutatni a család környezetében. Azoknak az apáknak az esetében, akiknek foglalkozását a gépesítés következ√ lépése határozza meg, akik adminisztratív munkát végeznek, már ez sem lehetséges; mivel foglalkozásuk gyakorlása már nem rejt magában semmiféle magátólértet√d√séget, ezért bosszúságon és irodai pletykákon kívül √k nem tudnak többé semmit hazavinni a család világába. Ekkor azonban az apa gyakran már csak mint rémkép bukkan fel a gyerek világában. Legalábbis a mi apai tekintélygyakorlástól besavanyodott kulturális környezetünkben így van ez, miközben az apa megvetésében el√bbre járó Amerikában az apát inkább gúny tárgyának tekintik. Számos hasonló esetre érvényes a következ√ példa: egy harminchárom éves diák már kétszer kudarcot vallott tanulmányi próbálkozásai során. Rendkívül súlyos gátlásokkal küzd, és már egyáltalán nem képes arra, hogy munkájára vagy a világban fellelhet√ bármilyen egyéb célra összpontosítson. Az apja hivatalnok volt, aki egész életében attól szenvedett, hogy nem tette le az érettségi vizsgát, de nap mint nap olyan munkatársakkal és elöljárókkal kellett együtt dolgoznia, akiknek ez sikerült. A páciensnek volt még egy fivére. Az apa igen gyenge iskolai teljesítményei ellenére mindkét fiút hajthatatlan szigorral hajszolta az érettségiig. A vitálisan gyenge, kényszerneurotikusan besz∫kült és az apa neheztelést√l terhelt uralma alatt depresszívvé vált anya egyik este elpanaszolta az apának a fiúk b∫neit, erre fel aztán bekövetkezett a gyerekvilágba irányuló apai büntet√expedíció. Így követte egyik nap a másikat, a fiúk állandó szorongásban éltek az anya denunciációitól és az apa mindig büntetni kész szigorától. Fölöttébb jellemz√, hogy a páciens néhány boldog emléke apjáról egy néhány órányi közös barkácsoláshoz köt√dött. Azonban ilyenfajta összefügg√, közös tevékenység máskor soha nem fordult el√, ezzel szemben a két gyerek egész ifjúságán mintegy vezérmotívumként húzódott végig a teljesítményre idomítás. Így aztán számukra az iskola id√szaka gyötrelem, a tanárokkal való tekintélykonfliktusok sorozata volt (akik, mint oly gyakran, alaposan kiélvezték az apa iránti agyontiport, ambivalens viszonyulást). Mennél er√sebb az apai követelmény, annál leküzdhetetlenebb a tanulási gátlás. Az egyetlen pozitív vonatkozási pont apa és fia között a m∫szaki érdekl√-
63
Alexander Mitscherlich
nak meg egyetlen affektív tartalmának. Ezért mondja például problémájáról a matematikai tudás elsajátításában gátolt páciens: „A matematika a férfi autoritás szellemi következménye.” ◊ a férfi er√t csak perverz, mazochista módon szorongva tanulta meg szeretni; ez nem teszi lehet√vé számára, hogy bármilyen olyan helyzetbe kerülhessen, amelyben azonosulások alapján szeretve tudna tanulni és tanulva tudna szeretni. (A munkagátlásnak megfelel√en természetesen a szexuális ösztönimpulzusok is zavartak és b∫ntudattal terheltek.) Az ismertetett eset a maga nemében biztosan nem ritka példája az olyan nevelési fáradozások szomorú kimenetelének, amelyeket soha nem zavart meg a nevel√ önnevelésének gondolata. Azonban az igazgatott nagy társadalom tipikus nemzedéki konfliktusát is jelképezi. Amíg a gyerekkorban és az ifjúkor-
ban adott egy közös munkaterep apák és fiúk számára, még a féktelen apai agresszió kiegyenlítésének az esélye is fennáll. Mert az általa nyújtott „el√zetes munkában” még közl√dik valami a példakép szerencsésebb oldalából, nevezetesen a személyiségnek abból a szférájából, amelyben eredményesen olvad össze a dologban és a csinálni tudásban lelt kedv, öröm. Ha az apai hozzáértés nem bizonyul mesterinek, akkor ez egy olyan tapasztalat, amelyet viszonylag b∫ntelenül lehet megélni és ösztönzésként lehet feldolgozni. Ilyen tapasztalata nem volt a páciensnek, csak érzelmi apaképe volt. Kontaktusa az apának arra az aspektusára terjedt ki, amelyben a kielégítetlen destrukciós hajlam dominált. Ebb√l a képb√l kellett saját bels√ eszményképét felépítenie, és ez annyira irritáló volt számára, hogy nem sikerült megnyugtató tárgyorientációt kialakítania.
Jegyzet
1. „Apámtól kaptam alakot / s azt, hogy komolyan élek, / anyuska víg kedélyt adott, / hogy szívesen meséljek.” (Vas István fordítása) Johann Wolfgang Goethe: Szelíd xéniák.
Melyik kép hiányzik a kérd√jel helyér√l?
64
