ALAPÍTVA TARTALOM. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

J O GTU DO M Á NYI KÖ Z L Ö NY

ALAPÍTVA 1866 .

A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

TARTALOM

Tanulmány SÁRKÖZY TAMÁS: Az új Ptk. jogi személy könyvérõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 461 BÁNDI GYULA: Gondolatok az elõvigyázatosság elvérõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 471 SZEIBERT ORSOLYA: Az európai harmonizáció lehetõsége a házasság felbontása kérdésében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 481 BÉKY ÁGNES ENIKÕ: A páciensjogok, mint az egészségügyi ellátást igénybevevõ személyek nevesített jogai . . . . . . 493 Szemle HAMZA GÁBOR: Pandektarendszer és a római jog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 504 BOÓC ÁDÁM: Észrevételek az állam kárfelelõsségérõl a jogszabályban történõ ármegállapítási kötelezettség elmulasztása vonatkozásában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 507 Jogirodalom, jogélet SZABÓ ZSOLT: A közvetlen demokrácia helyzete Magyarországon és külföldön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 513

J

10

K

Contents

Inhalt

Studies SÁRKÖZY TAMÁS: On the Legal Persons Book of the New Civil Code BÁNDI GYULA: Several Thoughts on the Precautionary Principle SZEIBERT ORSOLYA: The possibility of European harmonization on the field of divorce with a view to the European tendencies in divorce laws and the Principles of the Commission on European Family Law regarding divorce BÉKY ÁGNES ENIKÕ: Patient’s Rights as Specific Rights of Those Receiving Medical Treatment Review: HAMZA GÁBOR: Pandects System and Roman Law BOÓC ÁDÁM: Notes on the Liability of the State Regarding the Failure to Regulate Price in Law Legal Life–Legal Literature : SZABÓ ZSOLT: Situation of Direct Democracy in Hungary and Abroad

Abhandlungen TAMÁS SÁRKÖZY: Über das Buch der juristischen Person im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch GYULA BÁNDI: Gedanken über das Vorsorgeprinzip ORSOLYA SZEIBERT: Die Möglichkeit der europäischen Harmonisierung des Ehescheidungsrechts mit Rücksicht auf die europäischen scheidungsrechtlichen Tendenzen und die Prinzipien der Kommission zum Europäischen Familienrecht betreffend Ehescheidung ÁGNES ENIKÕ BÉKY: Patientenrechte als Rechte aller Personen, die Gesundheitsversorgung in Anspruch nehmen Rundschau GÁBOR HAMZA: Pandektensystem und das römische Recht ÁDÁM BOÓC: Bemerkungen zur staatlichen Haftpflicht wegen Versäumung der gesetzlichen Preisbestimmungspflicht Rechtsliteratur–Rechtsleben ZSOLT SZABÓ: Direkte Demokratie in Ungarn und im Ausland

A KIADVÁNY MEGJELENÉSÉT AZ MTA KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATKIADÓ BIZOTTSÁGA TÁMOGATTA

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Jogtudományi Közlöny * A MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata. A Szerkesztõ Bizottság vezetõje: Dr. Korinek László A Szerkesztõ Bizottság tagjai: Dr. Hamza Gábor, Dr. Lamm Vanda, Dr. Szalma József Felelõs szerkesztõ: Dr. Vörös Imre O Szerkesztõ: Dr. Szalai Éva A szerkesztõség címe: 1015 Budapest, I. Donáti u. 35–45.

Kiadja a LOGOD Bt. 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefonszám: 214-2453, fax: 225-7764. e-mail: [email protected], web: www.logod.hu Elõfizethetõ a LOGOD Bt. számlaszámán; 10900011-00000007-34760128 Felelõs kiadó: Buday Miklós ügyvezetõ igazgató. Nyomdai elõkészítés: LOGOD Bt. O Terjeszti a LOGOD Bt. Megrendelhetõ a kiadó címén, Elõfizetési díj belföldön egy évre: 17 700 Ft, külföldön 120 EUR Egyes lapszámok külön is megvásárolhatók, 1700 Ft/szám áron, melyet a postaköltség felszámolásával kézbesítünk. Nyomdai munkálatok: F&F Print Line Kft. O HU ISSN 0021-7166

SÁRKÖZY: AZ ÚJ PTK. JOGI SZEMÉLY KÖNYVÉRÕL

461

TANULMÁNY

Az új Ptk. jogi személy könyvérõl* gyetemi tanár, Budap pesti Mûszaki és Gazdaság gtudományi - Sárközy Tamás eg Eg gyetem - (Budap pest)

Az új Ptk. alapvetõ újdonsága az önálló jogi személy könyv. A tanulmány e könyv néhány alapvetõ problémájával foglalkozik. Így a társaságosított általános résszel, a törvénytõl való általános eltérési lehetõségekkel, a hitelezõvédelem erõsítésének törvényhozó által választott módszereivel, valamint a jogi személy elsõdleges felelõsségének feloldásával, és a vezetõ tisztségviselõ felelõsségének fokozásával.

Észrevételeimet kérdések és indokolt válaszok formájában fogalmaztam meg. I. Kérdés: Indokolt-e a jogi személyek szabályozásának a természetes személyek szabályozásától való elválasztása? Válasz: Amennyiben a gazdasági társaságok joga bekerül a Ptk.-ba, úgy igen. A válaszból adódó további kérdés: Indokolt-e a gazdasági társaságok jogának Ptk.-ba való beolvasztása? Válasz: A civiljog oldaláról igen, a jogrendszer komplexitása szempontjából nem. Indoklás: Eredetileg a Ptk. Kodifikációs Bizottsága – ahogy a külföldi Ptk.-kban is általános – egységes személyek könyvben gondolkodott. Amikor azonban 2010 õszén az a döntés született, hogy az egyesület mellett (amely a klasszikus Ptk.-kban mindig szerepelt és a hatályba nem lépett 2009-es Ptk.-ba csak azért nem került be, mert az akkor már kisebbségi szocialista kormány nem merte megkockáztatni, hogy az egyesülési joggal való összefüggése miatt az egyesület sza-

2

KÖZLÖNY

3

Az új Polgári Törvénykönyvrõl szóló sorozat ötödik tanulmánya (Szerk.) Úgy gondolom, sem a bevezetõ (nyolc paragrafus) sem a záró (hat paragrafus) rendelkezéseket nem kellett volna „könyv”-nek nevezni. Ténylegesen az új Ptk.-nak hat könyve van, a két „személy könyv” mellett dologi jog, kötelmi jog, családjog, örökjog. Az osztrák törvényhozás e téren lényegében azonos a némettel: a Ptk.–Kt. kettõse, valamint a bonyolultabb gazdasági társaságokról (rt., kft.) külön törvény, azzal a különbséggel, hogy 2005-ben Ausztriában a Handelsgesetzbuchot átkeresztelték Unternehmensgesetzbuch-há, azaz vállalati törvénnyé. Ukrajnában a helyzet a 2000-es évek eleji törvényhozás óta igen sajátos. Egyszerre alkottak polgári és gazdasági törvénykönyvet 2003ban, de az 1991. évi társasági törvény is (módosítva) hatályban maradt és a két említett kódex is tartalmaz társasági jogi rendelkezéseket a társasági törvény mellett.

JOGTUDOMÁNYI

* 1

bályozására hivatkozással az egész Ptk. kétharmadossá váljon), a gazdasági társaságok joga és a szövetkezet is bekerül a Ptk.-ba, világossá vált, hogy az eredetileg egységesnek tervezett személyek könyvet szét kell bontani. Ennek – ha elkerüljük a felesleges ideologizálást – egyszerûen mennyiségi okai voltak. Az ember, mint jogalany címû második könyv a személyiségi jogok védelmével együtt is csak ötvenöt paragrafus, a szervezeteket perszonifikáló, jogi személyekrõl szóló harmadik könyv négyszázhat paragrafus – a természetes személyek szabályozásának terjedelme lényegében azonos a kft. jogi szabályozáséval.1 A kérdés most már csak az, hogy helyes-e a gazdasági társaságok (most leegyszerûsítve ide számítom az egyesüléseket és a szövetkezeteket is) behelyezése a Ptk.-ba, már csak azért is, mert ez nemzetközi viszonylatban egyértelmûen kivételes megoldás. Az európai országok többségében duális, azaz a Polgári Törvénykönyv–Kereskedelmi Törvénykönyv kettõs megoldása van – ld. a német vagy a francia jogot.2 Duális megoldás esetén a nonprofit jogi személyek (egyesület, alapítvány) a Ptk.-ban, a kereskedelmi (gazdasági) társaságok a Kereskedelmi Törvénykönyvben kerülnek szabályozásra. Vagy ahol nincs Kereskedelmi Törvénykönyv, ott külön törvényeket hoztak a gazdasági társaságokról, ld. Szlové-

462

TANULMÁNY

niát, Szerbiát, Horvátországot, Bulgáriát, Albániát.3 Olyan megoldásokra is vannak példák (mármint ahol Ptk. is van), hogy formálisan a Ptk.-hoz kapcsolják a gazdasági társaságokat lényegében definíciószerû szabályozással, a részletes szabályozást pedig külön törvény(ek) tartalmazza(zák). Ez utóbbiba tartozik a monista megoldáshoz közelítõ újabb orosz,4 vagy a román, illetve cseh5 szabályozás, de így járt el a régi magyar Ptk. is: a társasági definíciók a Ptk.ban + külön törvények a gazdasági társaságokról és a szövetkezetekrõl.6 Megjegyzendõ, hogy az Európai Unióban készült eddigi tervezetek sem kívánják valamifajta európai egységes Ptk.-ba olvasztani a társasági jogot. Az Unió vagy egyedi szupranacionális társasági formákat szabályoz rendeletekkel, vagy társasági jogi irányelveket alkot elsõdlegesen a nyilvános részvénytársaságok körében. Az irányelvek pedig jogilag komplexek, sõt sokszor a civiljogi vonatkozásokat elnyomják a számviteli szabályok. Ha kivételesen is, de vannak monista megoldások is, amelyeket a magyar civiljog uralkodó irányzata jóval korszerûbbnek tart a dualista megoldásoknál.7 Az úttörõ e téren a svájci ZGB volt, ezt követte az olasz, illetve a holland törvény, amely utóbbi különös jelentõséggel bírt az új magyar Polgári Törvénykönyv elõkészítése során. Ha azonban részleteiben megnézzük e három külföldi példát, jelentõs eltéréseket láthatunk az új Ptk.-ban elfogadott magyar megoldáshoz képest. Az 1907-ben elfogadott svájci ZGB elsõ, személyekrõl szóló részében a jogi személyek rövid általános része (52–59. §) után az egyesületet és az alapítványt szabályozták csak, mint jogi személy típust. A gazdasági társaságok joga az 1911-es Obligationsrecht-tel, azaz a kötelmi joggal került be a Polgári Törvénykönyvbe úgy, hogy az egyes szerzõdések végén szereplõ polgári jogi társaság után (530–551. §) jön a nem jogi személy közkereseti és betéti társaság (Kollektivgesellschaft 552–592. §. Kommanditgesellschaft 593–619. §), majd a részvénytársaság (620–771. §), a kft (772–827. §) és a szövetke-

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

4

5

6

7 8

2013. OKTÓBER

zet (828–919. §). A Ptk.-ba bekapcsolt egységes kötelmi jog kissé kereskedelmi jogi jellegét mutatja, hogy a kereskedelmi társaságokat követõ rész a kereskedelmi regiszterre (cégjegyzék) és a kereskedelmi könyvvezetésre vonatkozó szabályokat is tartalmazza. Az olasz Codice Civile a személyekrõl szóló elsõ könyvében az összesen két paragrafusos jogi személy általános rész után csak az egyesületet és az alapítványt szabályozza. A Mussolini-féle korporatív felfogásnak megfelelõen a kereskedelmi társaságok a munkáltatók és munkavállalók státusát egyaránt szabályozó ötödik könyvbe kerültek be a versenyés kartelljoggal, illetve a szerzõi és iparjogvédelmi joggal együtt. A társaságok elég széleskörû általános szabályai után (2247–2310. §) következik a polgári jogi, a közkereseti és a betéti társaság (2251–2289., továbbá 2290–2312., végül 2313–2324. §), mindhárman nem jogi személyek, majd jön az rt. a konszernjoggal együtt (2325–2451. §), a betéti részvénytársaság (2452–2461. §), a kft. (2462–2483. §), végül a szövetkezet és a csendes társaság. A holland Ptk. annyiban azonos az új magyar Ptk.val, hogy szintén szétszedi a személyek jogállását természetes és jogi személyekre, de a természetes személyekre vonatkozó elsõ könyvbe beilleszti a teljes családjogot (1–462. §) is.8 A jogi személyekrõl szóló második könyv általános résszel kezdõdik (1–25. § – messze nem olyan terjedelmes, mint a magyar Ptk.), majd az egyes jogi személy típusoknál szabályozza az egyesületet (26–52. §), a szövetkezetet (53–63. §), a részvénytársaságot (64–165. §), a kft.t (175–284. §) és az alapítványt (285–307. §). A holland Ptk. sem csak civiljogi szabályokat tartalmaz a jogi személy könyvben, hanem több mint száz könyvviteli szabállyal zárul ez a könyv (335 – 446. §). A kkt. és a bt. pedig – mint sajátos szerzõdések és nem jogi személyek – a polgári jogi társasággal együtt a hetedik könyvbe kerültek. Megemlítem még a monista törvények között a meglehetõsen új brazil Ptk.-t (2002). Ez a törvény a szerzõdésen alapuló társaságokat beolvasztja a Pol-

Oroszországban az 1990-es évek közepétõl sorra jelentek meg a Polgári Törvénykönyv kötetei, amelyek a magyar Ptk.-tól eltérõen különbözõ idõpontokban léptek hatályba. Az orosz jogalkotó voltaképp monista megoldást választott, és az elsõ könyv negyedik fejezete foglalkozik a jogi személyekkel. A majd száz paragrafusos szabályozás szinte valamennyi kereskedelmi és nem kereskedelmi szervezetre kiterjed, és ebbõl mintegy negyven paragrafus foglalkozik a gazdasági társaságokkal (66–106. §). Jogi személyként kezeli a kkt.t és a bt.-t, emellett szabályozza a közös vállalatot, illetve a több fajtájú szövetkezetet. A részvénytársaságokról és a kft.-rõl azonban csak rövid alapszabályozást tartalmaz a Ptk., a részletes szabályozás külön törvényekben történt 1995-ben, illetve 1998-ban. Romániában 2009-ben Polgári Törvénykönyvet alkottak, amely 2011-ben hatályba is lépett. A Ptk.-ban minimális rendelkezések vannak a gazdasági társaságokról, és – módosítva – hatályban maradt az 1990. novemberi társasági törvény. Csehországban a 2014. január 1-jén hatályba lépõ, 2012-ben elfogadott Ptk. a kereskedelmi ügyleteket magába foglalja, de a kereskedelmi társaságról külön törvény rendelkezik. A régi magyar Ptk. már az 1977-es „nagy” módosítás során befogadta a társasági jogot – akkori kifejezéssel a gazdasági társulásokat (egyesülés, közös vállalat). A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény óta a társasági jog úgy képezett külön jogterületet, hogy a Ptk. felsorolja a gazdasági társaságokat (megosztva: az rt.-t, kft.-t a jogi személyeknél, a kkt.-t, bt.-t a kötelmi különös részben, a polgári jogi társasághoz kötve) és a Gt. kimondja a Ptk. mögöttes jogterületi jellegét, azaz a Gt.-ben nem szabályozott kérdésekben a társasági jogban is a Ptk.-t kell megfelelõen alkalmazni. Lásd Vékás Lajos: A Ptk. elméleti elõkérdése. Budapest, BVG-ORAC, 2011. Ez a megoldás talán nálunk is számba jöhetett volna, akkor az emberekre vonatkozó rész nem lenne ennyire kicsi a szervezeti státusjoghoz képest (lásd az ezzel kapcsolatos parlamenti vitát).


gári Törvénykönyvbe (de nem a jogi személy, hanem a kötelmi részbe, pl. a kft.-re az 1052–1087. § vonatkozik), az rt.-t pedig tõkepiaci összefüggései miatt külön törvényben szabályozza, de úgy, hogy az rt. mögöttes jogterülete a Ptk.-ban szabályozott kft.nek. Lehet látni tehát, hogy az új magyar Ptk. a monista megoldások között is egyedülálló technikát alkalmaz. Kereskedelmi jogi beütések nélküli, tisztán polgári jogi szabályozás, amely nem szakad szét személyi, illetve szerzõdési szabályokra, mivel a kkt.-t és a bt.-t jogi személlyé nyilvánítja. Az új Ptk. felépítése tehát civiljogi szempontból sokkal logikusabb, mint az említett külföldi monista törvényeké. Az azonban kérdéses, hogy mennyire indokolt a gazdasági társaságok jogával „megterhelni” egy Polgári Törvénykönyvet? Melyek ennek a megoldásnak az elõnyei és hátrányai? Az elõnyök: a társasági jog természetét tekintve – komplex jogági vonatkozásai ellenére – alapvetõen civiljogi. Ha egy ország új modern Polgári Törvénykönyvet alkot, annak elvileg át kell fognia a polgári jog minden területét.9 A Ptk.-ba való beépítés erõsítheti a társasági jogban a civil autonómiát, szorosabb kapcsolat létesülhet a szerzõdési joggal, a családjoggal és az örökjoggal.10 A hátrányok: a tisztán polgári jogi megoldás szétszakítja a társasági jogot, elveszti egységét a cégeljárási joggal,11 erõsebb kollíziók támadhatnak a számviteli és a tõkepiaci joggal. Kimaradnak a Ptk.ból a közjogi vonatkozások (pl. mikor és hogyan szüntethet meg a bíróság egy társaságot), illetve a perjogi vonatkozások (pl. az érvénytelenítési per alapvonatkozásai). Emellett egy Ptk.-nak stabilnak kell lennie, kivételes esetekben lehet csak módosítani. A társasági jog viszont jóval flexibilisebb, mint a polgári jog törzsanyaga, a gazdasági változások jobban érintik (fellendülésnél lazább, recesszió esetén szigorúbb szabályozást igényel). Végül a tárasági jog szabályai erõsen szervezeti jellegûek és ez ugyancsak idegen a polgári jog törzsanyagától, a szabályok mennyisége is igen nagy, sok a technikai rendelkezés (ahogy Petrik Ferenc mondja: „alulgeneralizált normák”). A magyar polgári jogi jogtudomány uralkodó irányzata eleve némi fanyalgással fogadta az 1988-as Gt.-t és a társasági jog viszonylagos elkülönülését és most szinte egységesen kiállt a társasági jog Ptk.-ba

való „visszakerülése” (? – 1945 elõtt is külön volt a Kereskedelmi Törvénykönyvben) mellett. Civiljogi szempontból ez logikus is. Azt azonban látni kell, hogy a társasági jog Ptk.-ba való kerülése (azért is, mert a mi Ptk.-nk – a holland megoldással szemben – nagyon mereven szinte kizárólag csak polgári jogi normákat tartalmaz) részben sokkal bonyolultabbá teszi a jogalkalmazást, részben jelentõs Ptk.-n kívüli jogalkotási kényszert teremtett. A társasági jogi szabályokat az eddiginél jóval több jogszabályból kell majd a jogalkalmazónak „összeszednie”, emellett 2014. március 15-ig számos jelentõs törvényt kell megalkotni, pl. egészen más cégtörvényre van szükség, jelentõsen módosítani kell a tõkepiaci és a csõdtörvényt, a polgári perrendtartást. Számos egyedi jogszabály-módosítási igény is keletkezett, amelyrõl, ha elfeledkeznek, joghézag támad. Pl. a társaságok felügyelõbizottságaiban szereplõ munkavállalói küldöttek munkajogi védelme eddig benne volt a Gt.-ben, most a Ptk. nem tartalmazza, tehát a Munka Törvénykönyv részévé kell tenni. Ha ez a „követõ” jogalkotás teljes körû és megfelelõ színvonalú lesz, a hátrányok jelentõsen csökkenthetõk. Ha nem, a társasági jog Ptk.-ba való behelyezését megalapozottan lehet bírálni. Hogy a veszély reális, már most látható: a 2013. évi CXXXV. törvény a még hatályba sem lépett Ptk.-t módosítva, a Ptk. részvénytársasági fejezetébe 3:240/A. §-ként beépíti az ún. átváltozó kötvényt. II. Kérdés: Indokolt-e ilyen nagy és „társaságosított” általános rész a jogi személy könyvben, mint amelyet az új Ptk. hatvankét paragrafusban tartalmaz? Válasz: Az eddigi Ptk.-knál nagyobb mértékû közös szabályok megállapítása helyes törekvés, de a Ptk. e téren jelentõs túlzásokba esett azáltal, hogy társasági jogi szabályokat tett modellértékûvé a nonprofit, illetve az intézménytípusú jogi személyek körében is. Indokolás: Mint ahogy a legtöbb külföldi Ptk., a régi Ptk.-nk, illetve a 2009. évi CXX. törvény is igen csekély mértékben állapított meg a jogi személyek körében közös szabályokat, és azok közül is kevés

KÖZLÖNY

Lényegében két terület maradt ki a Ptk.-ból: a munkajog (a kollektív munkajoggal való egység miatt helyesen) és a szellemi alkotások joga (szerintem helytelenül). A Ptk. miniszteri indokolása egyébként a döntõen ugyancsak civiljogi szerzõi és iparjogvédelmi jog Ptk.-ból való kimaradását lényegében ugyanazon két szemponttal indokolja, amit a társasági jognál figyelmen kívül hagyott: a jogági komplexitást és a nemzetközi vonatkozásokat. Az orosz törvényhozó egyébként alkotott a Ptk. részeként a szellemi alkotásokkal foglalkozó könyvet, a Ptk. sorozat befejezõ köteteként. 10 Olyan kérdések kaptak teljes értékû megoldást, mint pl. a kft, üzletrész sorsa a házassági vagyonközösség felbomlása vagy több örökös esetén. 11 A cégeljárást ugyan eddig is a Gt.-tõl elkülönítve külön törvény szabályozta, hiszen nem csak gazdasági társaságoknak lehet cége, de a Gt. és a Ctv. tartalma szorosan össze volt hangolva, és 1997-tõl együtt is fogadták el ezeket (Gt. a 2006. évi IV. törvény, Ctv. a 2006. évi V. törvény).

JOGTUDOMÁNYI

9

463

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

464

TANULMÁNY

volt a valóban érdemi rendelkezés (mint pl. a régi Ptk. 30. §-a a származtatott belsõ jogi személységrõl). A közös szabályok bõvítése az új Ptk.-ban már azért is indokolt volt, mert a Ptk. típuskényszert vezetett be a jogi személyeknél [3:1. § (4) bekezdés], illetve elismerte a nem jogi személy szervezeti jogalanyiságot is [3:3. § (3) bekezdés]. Ugyanakkor e téren igen sok a túlzás, tudniillik kisebbségi megoldásokat tettek modellértékûvé, Néhány példa: a) A vállalatcsoport a német jogból átvett intézménye tipikusan az rt.-hez és a kft.-hez fûzõdik. A jogi személyek körében való szerepeltetése téves, még akkor is, ha az új Ptk. a vállalatcsoporti tagságot – helytelenül – mind az uralkodó, mind az ellenõrzött tagi pozícióban kiterjeszti a szövetkezetre és az egyesülésre is. Véleményem szerint sokkal helyesebb volt az a Gt.-beli megfogalmazás, amely szerint uralkodó tagi pozícióban bármely polgári jogalany lehet, ellenõrzött tag viszont csak rt. vagy kft. b) A társasági jogból valamennyi jogi személyre áthozzák a taggyûlés (más néven persze), a vezetõ tisztségviselõk, a felügyelõbizottság és az ún. állandó könyvvizsgáló intézményét. Az alapítványnál az alapító(k) kívül van(nak) az alapítványból, tehát nem képezhetik az alapítvány szervét, így pl. több alapító esetén az alapítók gyûlése nem taggyûlés, csak kivételesen dönthet az alapítvány ügyeiben.12 Az egyesület elnöksége vagy a kuratórium tagjai vezetõ tisztségviselõknek való minõsítése azzal a következménnyel jár, hogy a vezetõ tisztségviselõk egyébként a társasági jogra nézve is túlzott közvetlen felelõssége (6:541. § – elemzését ld. IV. Kérdésnél) az egyesületekben, illetve alapítványokban ingyenesen mûködõ társadalmi tisztséget vállalókra is irányadó. Ez pedig jelentõsen vissza fogja tartani a civil aktivitást, amely aligha társadalmi cél. Hasonló a helyzet a felügyelõbizottság és a könyvvizsgáló intézményének társasági jogból való kiemelésével is. Míg a társasági jogban a kötelezõ felügyelõbizottság intézménye 1988 óta egyre szûkült a Gt.-ben, az egyesületeknél az új Ptk. két esetben is kötelezõ felügyelõbizottságot ír elõ (szerintem feleslegesen). Egyébként nem véletlen, hogy ha a nagyobb vagyonnal rendelkezõ egyesületeknél, illetve alapítványoknál eddig egyáltalán volt ilyen típusú szerv (a túlnyomó többséget képezõ „kis” egyesületeknél erre nincs szükség), akkor is azt zömmel ellenõrzõ testületnek nevezték (az ellenõrzés köztudottan szûkebb fogalom a felügyeletnél). Olyan Ptk. pedig nincs a világon, amely a jogi személy részében könyvvizsgálóról rendelkezne. A könyvvizsgálói státusnak a könnyvizsgálói és a számviteli törvény az anyajoga, a társasági jog ugyan tradicionálisan ren-

2013. OKTÓBER

delkezni szokott a társaság cégjegyzékébe bejegyzett könyvvizsgálójáról (aki egyébként sem állandó, hiszen a könyvvizsgálói megbízás idõtartama kötött), de csak társasági jogi vonatkozásban. c) Az átalakulás is tipikusan társasági jogi intézmény. Egyesület–alapítvány nem alakulhat át egyetemleges jogutódlással. A Ptk. indokolása szerint a közös szabályoknak nem kell minden jogi személyre mindig vonatkoznia. Ez igaz. No de alapvetõen kisebbségi szabályokat sem kellene modellértékû fõszabállyá változtatni, amelynek következtében jelentõs párhuzamosságok alakultak ki az új Ptk.-ban a jogi személy általános rész, illetve a társasági jogi szabályozás között (most ide érve a szövetkezeti szabályokat is). Bõségesen elég lett volna, ha a felügyelõbizottságról és a könyvvizsgálóról csak a gazdasági társaság közös szabályai között rendelkezni (a szövetkezetekre és az egyesülésre is kiterjedõen), ha pedig egyesület és alapítvány ilyen szerveket önként kíván létesíteni, alkalmazhatja a társasági szabályokat. Az átalakulás, az egyesülés és a szétválás vonatkozásában már most arra kényszerült a jogalkotó, hogy ezen intézmények vonatkozásában a Ptk. mellett külön törvényjavaslatot nyújtson be. III. Kérdés: Helyes-e az általános eltérést engedõ, kvázi diszpozitív szabályozás valamennyi jogi személyre nézve? Válasz: Nem, és ez az új Ptk. 4. § (2)-(3) bekezdésében található rendelkezés szerintem jogbizonytalanságra, jelentõs jogalkalmazási zavarokra fog vezetni. Indokolás: A Ptk. jogi személy könyvének legjelentõsebb újítása, a jogi személyek jogának általános, ún. diszpozitívvá tétele, azaz annak kimondása, hogy a) valamennyi jogi személynél kivétel nélkül, b) a tagok, illetve az alapítók a létesítõ okiratban, c) a törvény jogi személyekre vonatkozó szabályaitól fõszabályként eltérhetnek, mégpedig d) nemcsak a tagok egymásközti, illetve a jogi személlyel szembeni viszonyaiban, hanem a jogi személy szervezeti és mûködési szabályai tekintetében is. Az új Ptk. 4. § (2) bekezdésében foglalt fõszabálytól a (3) bekezdés öt kivételt fogalmaz meg, nevezetesen

12 Véleményem szerint az alapítók gyûlésére legfeljebb a polgári jogi társaság szabályait lehetett volna alkalmazni, és semmiképp az egyesületi közgyûlés szabályait tenni mögöttes jogterületté, mint ahogy ezt a 3:395. § teszi.


a) ha az eltérést „e törvény” tiltja. [Ez így aligha állja meg a helyét, hiszen pl. a számviteli vagy a tõkepiaci törvény is tartalmazhat tiltást. A Ptk. 1:2. § (2) bekezdése a Ptk. elsõdlegességét csak a polgári jogi jogszabályok értelmezése tekintetében állapítja meg. A Ptk. egyébként kifejezett tiltást viszonylag csekély számban fogalmaz meg, zömmel csak a nyilvánosan mûködõ részvénytársaságnál. A cégtörvény módosításának tervezete pedig több Ptk.-beli elõírást kifejezetten kötelezõvé tesz.] b) ha az eltérés a hitelezõk, c) ha az eltérés a munkavállalók, d) ha az eltérés a kisebbség jogait (nem érdekeit!) „nyilvánvalóan” sérti, e) ha az eltérés a jogi személy törvényes mûködése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza (mivel a szövegbõl az állami szó a felügyelet elõtt kimaradt, kérdéses, hogy ezt a rendelkezést lehet-e a felügyelõbizottságra, illetve a könyvvizsgálóra is esetleg értelmezni, emellett, hogy a bíróági törvényességi felügyelet mellett az államigazgatási szakhatósági felügyeleteket lehet-e szintén e körbe vonni). Néhány szempont az általános eltérést biztosító fõszabállyal kapcsolatban. a) Azért az talán elgondolkodtató, hogy sehol a világon nincs olyan Ptk., amely valamennyi jogi személynél általános eltérési lehetõséget biztosít, még a legliberálisabb piaci gazdálkodást intézményesítõ államokban sem. b) A társasági jogon kívül – egyesületi, alapítványi jog – mindenütt a világon a kötelezõ szabályozás dominál, így az eddigi magyar jogban is. Más kérdés, hogy az alapvetõen imperatív szabályozás alól vannak kivételek, amikor a jogalkotó feljogosítja az alapítót(ókat) a jogszabálytól való részleges vagy teljes eltérésre. Szándékosan imperatív szabályozásról beszélek és nem kógensrõl. Sem a természetes személyek státusjogában, sem a dologi vagy az örökjogban nem merül fel a kógencia–diszpozitivás problémája. A polgári jog szabályai ebben a körben feltétlen érvényesülést kívánnak. c) A társasági jogon belül is a diszpozitivitás alapvetõen a társasági szerzõdéssel keletkezõ jogi személyeknél jöhet számba. A részvénytársasági szabályozás nemzetközileg mindenütt fõszabályként köte-

465

lezõ, mégpedig nemcsak a nyilvánosan mûködõ részvénytársaságoknál, hanem a zártkörûeknél is. Hasonló a helyzet a szövetkezetnél. Mindennek oka pedig az, hogy a diszpozitivitás szerintem dogmatikailag kizárólag a szerzõdéses jogban értelmezhetõ. A polgári jog legtöbb területén – személyi jog, dologi jog, örökjog – diszpozitivitásról szó sem lehet, a szabályozás imperatív (nem nemzetközi magánjogi értelemben). Mit jelent tudniillik az, hogy egy polgári jogi norma diszpozitív: azt, hogy a szerzõdõ felek közös akarattal eltérhetnek az egyébként kötelezõ jogszabálytól, amely azonban érvényesül, ha a felek eltérõen nem rendelkeznek. A diszpozitív norma így hézagpótló jellegû, illetve mintát ad a feleknek. Ennek a normának ellentétele nem az imperatív, hanem a kógens norma, amely érvénytelenné teszi a vele ellentétes szerzõdéses rendelkezést. Diszpozitivitásról és kógenciáról a személyek jogában véleményem szerint kizárólag a szerzõdéssel keletkezõ jogi személyeknél lehet szó, tehát a kkt.-nál, a bt.-nél, a kft.-nél, valamint az egyesülésnél (és burkoltan szerzõdéssel keletkezik a zártan alapított rt. is). Ahol alakuló közgyûlésen fogadták el az alapszabályt – egyesület, szövetkezet – avagy alapítói jognyilatkozattal, diszpozitivitásról szerintem nem lehet beszélni, mert nincs szerzõdés, hanem szervezeti aktusról van szó, még akkor is, ha az különbözõ – nem egyeztetett – jognyilatkozatokon alapul. Persze a törvény feljogosíthatja az alapítókat adott szabályaitól való eltérésre, de ez nem diszpozitivitás. A diszpozitivitás emellett az árucsere-szerzõdések relatív szerkezetû jogviszonyának világában mindig a felek egymásközti viszonyára vonatkozik. A társasági szerzõdés viszont organizációs kötelem, számos szervezeti vonatkozással. Ez az oka annak, hogy a legtöbb külföldi kft. törvény is (rt.-nél az általános diszpozitivitás szóba se jön) fõszabályként kógens – így a német, az osztrák, de az 1930-as magyar törvény is.13 Egyébként az 1988-as elsõ Gt. nálunk is megpróbálkozott a szerzõdéssel keletkezõ társaságoknál a diszpozitivitási fõszabállyal, csak az rt. szabályozás volt általános jelleggel kógens (20. §, illetve 233. §).14 Annyi volt azonban az ezzel kapcsolatos jogbizonytalanság, illetve a diszpozitivitással való vissza-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

13 A diszpozitivitás, illetve kógencia kérdésében a polgári jogi irodalom álláspontja nem egységes. Magam részérõl azt az eredetileg Szladits Károlytól származó álláspontot tartom helyesnek, amely ezt a kettõsséget a kötelmi jogra szûkíti, mert ott van a feleknek ügyleti szabadságuk. A kérdés részletes feldolgozását lásd Balásházy Mária: Belsõ viszonyok a magyar korlátolt felelõsségû társaság társasági szerzõdésében. PhD értekezés, Miskolc, 2008. 28–56. 14 Az elsõ Gt. általános diszpozitív rendelkezését már 1993-ban a felek egymás közti viszonyára kellett korlátozni, tehát már a társaság és a tagok viszonyában sem érvényesült, nem is beszélve a társaság szervezeti és mûködési szabályairól. Ennek oka pedig a diszpozitivitás tömeges rendellenes felhasználása volt. 15 Vékás Lajos több elõadásában hangsúlyozta, hogy szerinte a csekély társasági kultúra okozta az 1988-as Gt. diszpozitivitási szabályával kapcsolatos zavart. Ez ma már nem áll fenn, tehát lehet általános diszpozitivitással operálni. Magam részérõl fordítva gondolom: a jóval tapasztaltabb ügyvédi kartól jóval bonyolultabb-ügyesebb jogszabályokon való túllépési technikák várhatók. Pl. a Ptk. indokolás tartalmazza, hogy definitív szabálytól nem lehet eltérni, tehát mondjuk a bt.-t a beltag korlátolt felelõsségével alapítani. Mivel azonban ezt nem a törvény mondja ki, lesznek, akik szerint ez a 3:4. § alapján lehetséges. És az is elõfordulhat, hogy egyes cégbírók ezzel az eltéréssel is bejegyzik a társaságot.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

466

TANULMÁNY

élés, és ebbõl kifolyólag a jogszabály-módosítási kényszer, hogy 1997-ben a második Gt. az összes gazdasági társaságnál megfordította a fõszabályt: a társaságokra vonatkozó törvényi elõírásoktól a társulók a létesítõ okiratban akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi.15 Hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi világválság, illetve recesszió nem éppen a társulási autonómia növelésének idõszaka. A 2011. évi CVCVII. törvény ennek megfelelõen jelentõs szigorításokat hajtott végre a Gt.-ben és a Ctv.-ben. A Ptk. viszont ezzel ellentétes tendenciát érvényesít, amikor az összes jogi személynél az eltérési lehetõséget tette fõszabállyá. Ha most a Ptk. 3:4. § (2)–(3) bekezdésének konkrét szövegét nézzük, a kételyek tovább fokozódhatnak. a) A Ptk. nemcsak az alapítók, illetve tagok egymásközti, illetve a tagok társasággal kapcsolatos jogviszonyában mondja ki ezt a torz diszpozitivitást, hanem a jogi személy „szervezetének és mûködésének” szabályaira nézve is. Ilyen szabályok a szerzõdési jogban értelemszerûen nincsenek. A jogi személyeknek viszont alig van olyan szabálya, amely nem szervezeti vagy mûködési jellegû, illetve amely nem függ össze szervezeti–mûködési szabállyal (akár a kft.–rt. törzs(alap)tõke-minimuma is). Kérdéses, hogy a szervezeti, illetve mûködési szabályt a létesítõ okiratot elbíráló bíróság megszorítóan vagy kiterjesztõen fogja-e értelmezni. b) Megszorító rendelkezés hiányában az eltérést megengedõ fõszabály a jogi személyek közös szabályaira is irányadó, ugyanakkor maga a törvény – az általános jogalkotási szokásoknak megfelelõen – kötelezõ módon van megfogalmazva. Ez pedig fõleg a nem jogászi gyakorlat számára megtévesztõ. Pl. a vállalatcsoport a jogi személyek általános részében lett elhelyezve. A vállalatcsoport maga nem jogi személy, de a Ptk. a vállalatcsoport keretében számos szervezeti–mûködési szabályt állapít meg (többek között jogvesztõ határidõkkel) mind az uralkodó, mint az ellenõrzött társasági tagra nézve is. Eltérhetnek-e a 3:4. § alapján e rendelkezésektõl, vagy sem? Az igenlõ és a nemleges válasz is megindokolható. Vagy a 3:11. § szerint az rt. kivételével a tagsági jogokról nem lehet értékpapírt kiállítani, de a törvény nem mondja ki, hogy e szabálytól eltérni nem lehet. Most akkor rendelkezhet-e úgy mondjuk egy bt. létesítõ okirata, hogy a kültag betétjérõl ebben a társaságban értékpapírt fognak kiállítani? [Az eltérést a Ptk. 3:4. § (3) bekezdés a) pontja szerint magának a Ptk.-nak kellene megtiltania, ehhez a tõkepiaci törvény elvileg kevés lenne.] c) A 3:4. § (3) bekezdés b) pontja három generálklauzulával tiltja az eltérést, ha az eltérés nyilvánvalóan sérti a hitelezõk, a munkavállalók, illetve a tagok kisebbségének jogait. De mikor kell ezt a bíróságnak elbírálnia? Nyilván alapvetõen a cégjegyzékbe (nyilvántartásba) való bejegyzési eljárás so-

2013. OKTÓBER

rán, hiszen a törvénybe ütközõ eltérés semmis, a jogerõs cégbejegyzés után viszont érvénytelenség címén a Ptk. 3:15. § (2) bekezdése alapján a társaság törlése iránt per már nem indítható. (Ez is túlzás.) Az egészen abszurd rendelkezések kivételével ez azonban rendkívül nehéz, sokszor lehetetlen lesz a cégbíró számára a 3:4. § (3) bekezdésben foglalt feltételek megállapítása, hiszen a társaság még nem (elõtársaságként alig) mûködik, nincs hitelezõ, munkavállaló, nem világos, hogy van-e, lesz-e kisebbség. Ehhez a bíróságnak általában érdemi vizsgálatra lesz szüksége – feltehetõen búcsúzhatunk (emiatt is) az egy–két napos cégbejegyzéstõl. Nem hiszem tehát azt, hogy az esetek többségében ezt a három kritériumot objektív módon meg lehet ítélni. Úgy gondolom, ezeket a problémákat nem lehet elintézni azzal, hogy hát egy kicsit nehezebb lesz ezentúl a jogalkalmazás – ld. a Ptk. indokolását. Jelentõs jogbizonytalansággal, eltérõ bírói ítéletek sokaságával fogunk elõreláthatóan találkozni (bár ne lenne igazam). Az új Ptk. 3:4. §-ába – lényegében az alapvetõ nemzetközi tendenciáknak megfelelõen – a hatályos Gt. 9. § (1) bekezdését általánosítva azt lehetett volna kimondani (ha egyáltalán ezen általánosításra szükség van, maradhatott volna a társasági jogban), hogy „A jogi személy alapítói a létesítõ okiratban a törvénytõl csak akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. Nem minõsül a törvénytõl eltérésnek a létesítõ okirat olyan rendelkezése, amelyrõl a törvény nem szól, ha ez a rendelkezés nem áll ellentétben az adott jogi személy rendeltetésével és nem sérti a jóhiszemû joggyakorlás követelményeit.” Ezen általános szabály mellett is mód lett volna arra, hogy biztosítsuk a társulás szabadságát, a privát autonómiát, tudniillik ahol lehet, a Ptk.-ba minél több eltérést engedõ szabályt kellett volna felvenni (elsõsorban persze a társasági jogban és ott is a szerzõdésen alapuló típusoknál. Ez a 2006-os Gt.ben tulajdonképp megvalósult.) A jogbiztonságot több jogszabály-szövegezési megoldás is növeli. Vegyünk két példát. A felügyelõbizottságra vonatkozó szabályozás nem vitásan szervezeti szabály. Ha kötelezõ lenne a szabályozás, a rendelkezés helyesen így szólna: „A felügyelõbizottság legalább három személybõl áll.” Ha viszont „diszpozitív” a fõszabály, akkor ezt így lehetne kógenssé tenni: A felügyelõbizottság legalább három személybõl áll, e szabálytól való eltérés semmis. Mit tesz ehelyett a Ptk. – több helyen másként szabályoz: a) Általános rész 3:26. § (1) bekezdés: „A tagok vagy az alapítók a létesítõ okiratban három tagból álló felügyelõbizottság létrehozását rendelhetik el…” A legalább szó hiányzik és bár a szöveg kötelezõen van megfogalmazva, a 3:4. § (2) bekezdése alapján elvileg két vagy egy fõbõl álló felügyelõbizottságot is lehet létesíteni. De két fõnél mi van a


több mint hat esetben állapít meg háromnegyedes minõsített többséget az eltérõ rendelkezés tilalma nélkül. A kérdés ugyanaz, mint a szövetkezetnél. Szerintem a minõsített többség elõírása garanciális szabály, amelytõl a „lefelé” való eltérést, azaz csekélyebb szótöbbség elõírását nem helyes megengedni. De van számos más olyan szabály is, amely egy társasági forma fundamentális lényegéhez tartozik. Pl., hogy kft.-nél egy tagnak csak egy üzletrésze lehet. Ha ezektõl rendelkezésektõl eltérést engedünk, az adott társasági formát deformáljuk. Azt sem hiszem, hogy ez az általános engedõ szabályozás lényegesen csökkentené a szindikátusi megállapodások számát. (De miért is kellene ezeket csökkenteni? A szindikátusi szerzõdés innominát szerzõdés, a Ptk. általános szerzõdési szabályait alkalmazni lehet rá, a társasági szerzõdéssel való esetleges kollíziókat a bírói gyakorlat eddig is megfelelõen feloldotta.) A társulók részben elõszerzõdésként kötnek szindikátusi szerzõdést, részben olyan kérdésekben állapodnak meg, amelyeket nem kívánnak nyilvánossá tenni. Nyilvánvaló, hogy a Kúria a jogegységi döntésekkel irányíthatja a bírói gyakorlatot, de az is világos, hogy ilyen döntésekre csak két–három év után kerülhet sor. Emellett úgy gondolom, hogy a Ptké., illetve a cégtörvény még módot adna ezen – szerintem hibás – szabályozás részleges korrigálására. Egy ilyen megoldás persze nagyon „csúnya”: friss anyagi jogszabály tényleges megváltoztatása lényegében eljárási szabállyal. De ez szerintem a kisebbik rossz. A bizonytalanság egyébként a gazdasági társaságoknál elkerülhetõ a formanyomtatvány alkalmazásával is, hiszen annak szövegét nem lehet megváltoztatni. IV. Kérdés: Helyes módszerekkel fokozta-e a Ptk. a hitelezõvédelmet? Válasz: A hitelezõvédelem fokozása elvileg helyes törvényhozói törekvés. Az új Ptk. azonban e téren több esetben jelentõs túlzásokba esett és feleslegesen, illetve aránytalanul áttörte a jog személyek elsõdleges és egységes vagyoni felelõsségét (helytállási kötelezettségét), illetve a tagi ún. korlátozott felelõsség intézményét. Indokolás: A jogi személy kritériumaiból következik, a jogi személy egységes önálló vagyoni felelõs-

KÖZLÖNY

16 E tanulmány kereteit meghaladja annak a megoldásnak a bírálata, amely a vezetõ tisztségviselõ jogi személlyel szembeni felelõsségét a szerzõdésszegéssel okozott károk megtérítésére vonatkozó szabályok szerint kívánja megoldani, tudniillik ez esetben a szerzõdésszegés szerintem értelmezhetetlen.

JOGTUDOMÁNYI

szavazategyenlõséggel, egy fõnél pedig mondhatja a bíróság, hogy egy ember nem bizottság, tehát a rendelkezés semmis. b) A társaságok közös szabályainál a 3:121. § (1) bekezdése megerõsíti az egy vagy két tagból álló felügyelõbizottság lehetõségét. „A felügyelõbizottság három tagból áll. Ha a társaságnál kötelezõ a felügyelõbizottság létrehozása vagy ügydöntõ felügyelõbizottság mûködik, semmis a létesítõ okirat azon rendelkezése, amely háromnál kevesebb tagú felügyelõbizottság felállítását írja elõ.” Azaz a többi esetben nem semmis az egytagú felügyelõbizottság létrehozása. c) Szövetkezetnél helyes a rendelkezés (bár a legalább szót beírtam volna): A szövetkezet felügyelõbizottsága háromtagú. Semmis az alapszabály azon rendelkezése, amely háromnál kevesebb tagú felügyelõbizottság létrehozását teszi lehetõvé. Másik példa: a társasági szerzõdés (alapszabály, alapító okirat) módosítása. a) A jogi személyek közös szabályainál nincs rendelkezés a módosításról, de a 3:19. § (3) bekezdése kimondja, hogy ha a jogi személy döntéshozó szerve határozathozatalához egyhangúságot ír elõ a törvény, a létesítõ okirat ettõl eltérõ rendelkezése semmis. Ugyanakkor ezt a minõsített többségre nézve a törvény nem mondja ki, amibõl a contrario következik, hogy pl. a létesítõ okirat a módosításra háromnegyedes többség helyett egyszerû többséget is elõírhat a 3:4. § (2) bekezdése alapján. b) Ez az eltérési lehetõség az egyesületnél rögtön alkalmazásra kerülhet. A 3:76. § (1) bekezdése ugyanis látszólag kötelezõen kimondja, hogy „Az egyesület alapszabályának módosításához a jelenlévõ tagok háromnegyedes szótöbbséggel hozott határozata szükséges.” No de a 3:19. § (3) és a 3:4. § (2) bekezdése alapján ezt a mértéke a létesítõ okirat „leviheti” egyszerû szótöbbségre, kivéve, ha a bíró a 4. § (3) bekezdés alapján ezt nem értékeli a kisebbség jogai nyilvánvaló sérelmének. c) Hasonló a helyzet a gazdasági társaság közös szabályainál is. A 3:102. § (1) bekezdése szerint a létesítõ okirat módosításáról „… a társaság legfõbb szerve legalább háromnegyedes szótöbbséggel dönt”. No de jön a 3:4. § eltérési lehetõsége, amely természetesen itt is fennáll. d) Szövetkezetnél – eltérést tiltó rendelkezés nélkül – a 3:338. § (2) bekezdése annyit mond, hogy az alapszabály módosításához a jelenlévõk legalább kétharmadának és valamennyi tag felének szavazata szükséges. Kimondhat az alapszabály a 3:4. § alapján ennél kevesebbet? e) Az egyesülésnél a 3:372. § (5)–(6) bekezdése

467

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

468

TANULMÁNY

sége, illetve helytállási kötelezettsége. A fõszabály – amely alól kivételt a polgári törvénykönyvek fõleg a szándékos károkozás esetén tettek – az, hogy a jogi személy felel „kifelé” harmadik személyekkel szemben tagjai, alkalmazottai károkozásáért, lévén, hogy a jogi személy cselekvõképtelen, csak tagjain, illetve munkavállalóin, mint szervezeti képviselõkön keresztül tud cselekedni. Ezt követõen természetesen a jogi személy – polgári jogi vagy munkajogi alapon – „visszafordulhat” a vétkesen kárt okozó taggal, vagy alkalmazottal szemben.16 Az új Ptk. ezen az alapelven túllép, amikor a 6:541. §-ban kimondja, hogy ha bármely jogi személy vezetõ tisztségviselõje (teljesen mindegy, hogy a tisztségviselõ ingyenesen vagy ellenérték fejében, megbízottként vagy munkavállalóként jár el – ez tehát lex specialis a megbízotti károkozásért való felelõsség 6:542. §-ban foglalt általános szabályával szemben is) e jogviszonyával „összefüggésben” (ez tágabb, mintha a keretében szót használta volna a törvényszöveg) harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a vezetõ tisztségviselõ a jogi személlyel egyetemlegesen felel. Harmadik személyen – gondolom – a jogi személy tagjaitól való elkülönülése folytán a jogi személy tagját (pl. az rt. esetén a részvényest) is érteni kell. A Ptk. egyébként ezen egyetemlegesség kapcsán nem hivatkozik a többek közös károkozása szabályára (6:524. §), de szerintem ezt a szabályt mind a vezetõ tisztségviselõ és a jogi személy együttes felelõsségére, mind pedig, ha több vezetõ tisztségviselõ együttesen járt el (pl. testületi döntés született – rt., szövetkezet, egyesülés igazgatósága az igennel szavazók tekintetében), úgy a vezetõ tisztségviselõk egymásközti viszonyában is alkalmazni kell.17 Véleményem szerint ez az – indokolásban különösebben nem magyarázott szabály – túl szigorú és különösen az ingyenes, szívességi tisztségvállalásnak jelentõs akadálya lesz. Még a gazdasági társaságok esetében az igen magas jövedelmet biztosító vezetõ tisztségviselõknél talán védhetõ társadalompolitikai szempontból ez a rendelkezés, de a nonprofit szektorban ingyenesen munkát végzõknél sehogy sem. Ha ez a szabály a Ptk. alapján tudatosul, visszatartó erõvel fog hatni a civil aktivitásra. A Ptk. még erre a szabályra is „rátesz egy lapáttal” az egyesületeknél a 3:86. §-ban, amikor azt is kimondja, hogy az egyesület vezetõ tisztségviselõi (azok a vezetõ tisztségviselõk, akik az egyesület megszûnésétõl számított két évben e tisztséget betöltötték) az egyesület jogerõs

2013. OKTÓBER

megszüntetésétõl számított két évig (a Ptk. ráadásul nem teszi jogvesztõvé a határidõt!) egyetemlegesen kötelesek helytállni az egyesület kielégítetlenül maradt tartozásiért az egyesület hitelezõinek. A 3:86. § ezen szabálya indokolatlanul szigorúbb, mint az átlagban sokkal nagyobb vagyont mozgató gazdasági társaságok szabályozása. Tudniillik kimentési lehetõséget nem adó, objektív helytállási szabályt mond ki itt a Ptk. A gazdasági társaságoknál a 3:118. § azt mondja ki, hogy ha a társaságot jogerõsen felszámolják, úgy a hitelezõk kielégítetlenül maradt követelésük erejéig a deliktuális felelõsség szabályai szerint kártérítési igényt érvényesíthetnek a vezetõ tisztségviselõvel szemben, ha a tisztségviselõ a társaság fizetésképtelenségével fenyegetõ helyzet beállta után a hitelezõi érdekeket nem vette figyelembe.18 Ez tehát a felróhatóságon alapuló felelõségi és nem objektív helytállási szabály, a vezetõ tisztségviselõ a 6:519. § alapján kimentheti magát, ráadásul az elõreláthatóság hiánya a 6:521. § alapján kizárja a kárral való okozati összefüggést. Rátérve a vezetõ tisztségviselõk felelõsségének tárgyalása után a jogi személy egységes helytállási kötelezettségének (felelõsségének) a tagok terhére való áttörésére, erre a jogi személyek közös szabályai körébõl két példát is szeretnék felhozni. Az elsõ a 3:2. § (2) bekezdésében szereplõ felelõsség-átviteli szabály. Ez a szabályt tudniillik NyugatEurópában a bírói gyakorlat alakította ki, a legtöbb országban nincs is tételesjogi alapja.19 Ez a szabály a jogi személységgel való visszaélést szankcionálja, mint a joggal való visszaélés sajátos esetét. A szabály lényege, hogy ha a jogi személy tagja(i) korlátolt felelõsségével visszaél (pl. kiüríti a társaságot), és emiatt a jogi személy felszámolásra kerül, a kielégítetlen hitelezõi követelésekért a tag magánvagyonával korlátlanul köteles helytállni (a német bírói gyakorlat a társaságból kivont vagyonból létrehozott új társaságra is kiterjeszti a Haftungsdurchgriffet). Ez a szabály tipikusan csak a kft.-re és az rt.-re vonatkozik, ahol a tagnak (részvényesnek) nincs mögöttes helytállási kötelezettsége a kft.–rt. tartozásaiért. A kkt.-re vagy az egyesülésre már nem vonatkozik (elvileg kiterjesztõ a bt. kültagjára). Eddig ezt a szabályt a Gt. 50. §-a tartalmazta, most kiterjesztésre került – szerintem teljesen feleslegesen, mert ilyen eset egyesületnél-alapítványnál–szövetkezetnél nem fordulhat elõ – valamennyi jogi személyre. Megjegyzem, hogy a törvényjavaslat szerint a 3:2. §-nak volt egy harmadik bekezdése is, amely az ala-

17 Ennek hangsúlyozása azért szükséges, mert a 6:524. § alapján a bíróság „rendkívüli méltánylást érdemlõ körülmények” fennállása esetén mellõzheti az egyetemlegességet. 18 A Ptk. 3:118. § szabálya egyébként jóval jobb megoldást biztosít, mint a jelenlegi Gt. 30. § (3) bekezdése, illetve a Cstv. 33/A. §-ba utólag beerõltetett „wrongfutt trading” szabályozás, amely túlbonyolított és jelentõs jogalkalmazási nehézségeket okozott. 19 A felelõsség-átvitel elsõ elméleti feldolgozását lásd R. Serick: Rechtsform und Realität juristischer Personen. Tübingen, 1960. 20 A társaságok tõkeellátási problémáinak elemzését lásd Csehi Zoltán: A társaságok tõkésítéséért való tagi felelõsségrõl. Acta Conventus de Iure Civili. Tomus X. Szeged, Lectum Kiadó, 2009. 259–287.


pítói (tagi) felelõsségét kiterjesztette volna felszámolás esetén arra az esetre is, ha az alapító(k) nem biztosítja a társaság biztonságos mûködése megkezdéséhez (eredetileg folytatásához is) szükséges vagyont a jogi személy részére és ennek következtében a jogi személy felszámolásra kerül és kielégítetlen hitelezõi követelések maradnak.20 Ez a hitelezõvédelmet eltúlzó rendelkezés (mely az okozati összefüggés bizonyítási kényszere miatt amúgy is nehezen lett volna alkalmazható), a parlamenti tárgyalás során – szerencsére – kikerült a törvénybõl. Egy, a hitelezõvédelmet végképp eltúlzó szabály viszont bennmaradt a Ptk.-ban, nevezetesen a 3:9. § (2) bekezdésében. E szerint, ha a jogi személy alapítója (tagja) nem köteles a jogi személy számára vagyoni szolgáltatást teljesíteni, úgy a jogi személy tartozásaiért a tag a hitelezõk felé köteles helytállni – több ilyen tag esetén helytállási kötelezettségük egyetemleges. Úgy gondolom, hogy ez a szabály gyakorlatilag kizárólag az egyesületre vonatkozik. Gazdasági társaságoknál ugyanis minden tag köteles vagyoni hozzájárulást teljesíteni, ez a helyzet a szövetkezetnél és az egyesülésnél is. Az alapítvány – ennyiben a törvényszöveg kifejezetten téves – célvagyon, tehát az, hogy az alapító ne teljesítsen vagyoni hozzájárulást, lehetetlen. Marad az egyesület. Arra pedig, hogy egy egyesület tagja – nemcsak a felszámolás esetén, nemcsak másodlagosan, hanem a folyamatos mûködés során bármikor – perelhetõ legyen az egyesület tartozásaiért, abszurd, hiszen ez még a közkereseti társaságnál sem fordulhat elõ. Az egyesületi világban ez a szabály – ha tudatosul – jelentõs zavarokat fog okozni. V. Kérdés: Vannak-e még jelentõsebb problémát okozó szabályok az új Ptk. harmadik könyvében? Válasz: Igen. Ezek közül a nonprofit gazdasági társaság intézményének megszüntetését, a szövetkezetek életidegen szabályozását, a költségvetési szervek Ptk.-ból való teljes kihagyását említeném.

nagyon az. Tudniillik a civiltörvény alapján a nonprofit társaság bejegyeztethette magát közhasznú szervezetként és élvezhetett gazdaságpolitikai elõnyöket a „normál” gazdasági társaság nem. Hogyan lesz ez a jövõben? Egyenként kell vizsgálnia majd szerzõdésként a bíróságnak, hogy a létesítõ okirat alapján valóban nonprofit-e az adott társaság vagy nem az? Vagy esetleg a gazdasági társaságként mûködõ szervezetek végképp kiesnek a közhasznú szervezetek körébõl? Tisztán civiljogi alapon nem kell erre a kérdésre válaszolni, az egész jogrendszert nézve viszont nem ártana a helyzetet egyértelmûen tisztázni.21 A szövetkezeteket az új Ptk. önálló jogi személy típusként fogadta be – ez rendben is van. Az már kevésbé, hogy az elõkészítés során elutasították azt a javaslatot, hogy éppúgy, mint az egyesülésnél, a gazdasági társaságok közös szabályai váljanak mögöttes jogterületévé a szövetkezeteknek – számos „társasági szabály” kerül ezért megismétlésre a szövetkezeti részben. Az igazi probléma azonban az, hogy a szövetkezeti rész fényévnyi távolságban van a szövetkezeti – fõleg a mezõgazdasági szövetkezeti – szektor valós jelenlegi problémáitól, amelyek nem vitásan az elmúlt huszonhárom év ellentmondásos fejlõdésébõl következtek. Így pl. a jelenleg hatályos szövetkezeti törvénnyel (2006. évi X. törvény) ellentétben a Ptk. nem ismeri a szövetkezeti részjegy speciális intézményét, vagy az ún. befektetõi tagságot. Ezek viszont létezõ intézmények – a befektetõi részjegyekben milliárdos vagyonok vannak. A Ptk.-val párhuzamosan új általános szövetkezeti törvény aligha alkotható. Akkor viszont kiegészítõ törvényhozásra lesz szükség – sok tekintetben a Ptk.-t mintegy lerontva – nemcsak a lakás-, avagy a takarékszövetkezetekre nézve, nemcsak a szociális, illetve az iskolaszövetkezetek tekintetében, hanem a szövetkezeti törzsszabályozás, azaz a termelõ–beszerzõ–értékesítõ–fogyasztási szövetkezetekre nézve is. A problémák kisebb részét lehet tudniillik a Ptk. 3:4. §-a alapján a diszpozitivitás révén a létesítõ okiratban a Ptk.-tól való eltérés útján megoldani, törvényhozásra van szükség. Végül a Ptk. nem szabályozza a költségvetési szerveket, amelyek így kimaradnak a bírósági nyilvántartásba vétel garanciális szabályai alól. A költségvetési szervek túlnyomó része a civiljogi forgalom teljes értékû résztvevõje, közszolgáltató intézmény – iskola, kórház, egyetem, szociális intézmény, múzeum, színház stb. Ptk.-ban való szabályzásuk tehát mindenképp indokolt lett volna, függetlenül attól, hogy közérdekbõl hozzák létre ezeket az intézményeket.

KÖZLÖNY

21 Ezt a problémát a jogalkotás a nonprofit társaság cégeljárási törvénybe való beleerõltetésével kívánja rendezni.

JOGTUDOMÁNYI

Indokolás: A Ptk. megszünteti a hatályos Gt. 4. §ban szereplõ nonprofit gazdasági társaság intézményét. Ennek alapja az indokolás szerint szintén a kvázi diszpozitivitás: hiszen ha ezt akarják a társulók, nem kell felvenniük a nyereséget és a társaság megszûnésekor is a megmaradt vagyont fordíthatják szabad belátásuk szerint akár közérdekû célra is. Elsõ látásra ez az indokolás meggyõzõ. Ha azonban a jogági komplexitás oldaláról nézzük, már nem

469

Rendelje meg a Jogtudományi Közlöny 2014-es évfolyamát! Ára: 18 500,-Ft

Egyetemi hallgatóknak külön kedvezmények

Érdeklôdjön a Kiadónál! Kiadja a Logod Bt., 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefon: 214–2453, e-mail: [email protected]

www.logod.hu

BÁNDI: GONDOLATOK AZ ELÕVIGYÁZATOSSÁG ELVÉRÕL

471

TANULMÁNY

Gondolatok az elõvigyázatosság elvérõl

1

Bándi Gyula egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest)

Az elõvigyázatosság mint jogi alapelv elsõsorban a környezetjog jellemzõje, de tényleges hatásában immár valamennyi olyan területre kiterjed, ahol a fokozott kockázat lehetõsége a hagyományos jogfelfogástól eltérõ beavatkozást kívánja meg. Az elv mintegy a ’bûnösség vélelmét’ jeleníti meg, ezzel a jogérvényesítés kereteit tágítja, tehát elvárja a feltételek, garanciák pontosítását, különösen az érdekek közötti fokozott súlyozás követelményét, az arányosság kiemelt alkalmazását. Az elv több évtizedes története, alkalmazása olyan tanulságokkal szolgál, amelyeket immár össze lehet és kell foglalni.

I. Az elv megjelenése 1. Felvezetés Alkalmanként érdemes felidézni, értelmezni alapvetõnek számító fogalmakat, jogintézményeket, elveket, átgondolva azok tényleges értelmét, teoretikus alapjait, alkalmazási problémáit. Erre jubileumok is szolgáltatnak okot, mint az ENSZ környezetvédelmi konferenciái sorozatának tavalyi – nem túl sikeres – negyedik állomása,2 amely azonban egy 20 évvel ezelõtti alkalmat3 elevenített fel. Ekkor nyert nemzetközi szinten is polgárjogot a fenntartható fejlõdés és ezzel összefüggésben, annak egyik alapjához számítható elõvigyázatosság elve, amelyrõl idõnként szükséges elmélkedni. Az ENSZ színterén azonban – amint alább erre visszatérünk – már harminc éve is elmúlt annak, hogy az elv megjelent. A megfelelõ felvezetés érdekében szólni kell a fenntarthatóság fogalmáról – erre alkalmas a Világ Tudományos Akadémiáinak Nyilatkozata (Tokió, 2000):4 „a fenntarthatóság az emberiség jelen szükségleteinek kielégítése, a környezet és természeti erõforrások jövõ generációk számára történõ megõrzésével

2 3 4 5

KÖZLÖNY

6

A tanulmány a Pázmány Péter Katolikus Egyetem TÁMOP-4.2.1.B-11/2/KMR-2011-0002. sz. projektje (A tudományos kutatások kibontakoztatása a PPKE-n) keretében jelent meg. Rio+20, United Nations, Rio de Janeiro, Brazil, 20-22 June 2012, http://www.uncsd2012.org/ (2013.03.01.) Riói Nyilatkozat, Elfogadta Egyesült Nemzetek Környezet és Fejlõdés Konferenciája, 1992. június 3-14. között Rio de Janeiró, http://www.nfft.hu/dynamic/Rio_Decl_m.pdf (2013.03.01.) http://www.interacademies.net/10878/13933.aspx (2013.03.01.) Report of the Expert Group Meeting on Identification of Principles of International Law for Sustainable Development, Geneva, Switzerland, 26-28 September 1995, Prepared by the Division for Sustainable Development for the Commission on Sustainable Development Fourth Session 18 April – 3 May 1996, New York (http://www.un.org/documents/ecosoc/cn17/1996/background/ecn171996-bp3.htm) ILA New Delhi Declaration of Principles of International Law Relating to Sustainable Development, 2 April 2002. in International Environmental Agreements: Politics, Law and Economics 2: 211–216, 2002., Kluwer Academic Publishers.

JOGTUDOMÁNYI

1

egyidejûleg”. E nagyon sokat emlegetett fogalom, elv egyik részegysége az elõvigyázatosság, amelyrõl az ENSZ Fenntartható Fejlõdés Bizottság égisze alatt készült szakértõi jelentés,5 amely a téma nemzetközi jogi elveit volt hivatva összesíteni a ’környezet és fejlõdés’ egyik alapvetõ összetevõjeként emlékezik meg: „Az elõvigyázatosság elve arra utal, hogy a tudományos bizonyosság hiánya nem lehet oka annak, hogy a komoly és visszafordíthatatlan környezeti károk elkerülésére irányuló lépéseket elhalasszuk.” Alább utalunk arra, mennyire szoros ez a kapcsolat. A Nemzetközi Jogi Társaság a fenntartható fejlõdés nemzetközi jog elveit taglaló Új-Delhi Nyilatkozatában6 tíz évvel ezelõtt hét elvet különböztetett meg, amelyek között a 4. elv volt az elõvigyázatosság: „Az elõvigyázatosság elve, ami az emberi egészségre, a természeti erõforrásokra és ökoszisztémákra vonatkozik. Ezen belül több fontos elemet is megjelenít az elv, túllépve ezzel az elõvigyázatosság hagyományos koncepcióján: – a károkozással kapcsolatos elszámoltathatóság, – a tervezés, – a környezeti hatások vizsgálata, – a bizonyítási teher áthárítása az üzemeltetõre, a komoly vagy visszafordíthatatlan károk esetében.” A Nyilatkozattal pedig ismét visszacsatolunk a jubile-

472

TANULMÁNY

umi 20 évhez, mert az 2012-ben teljes megerõsítést nyert ugyanazon fórum által.7 Emellett már némi tartalmi útmutatót is kaptunk a további gondolkodáshoz. Az elõvigyázatosság arra utal, hogy a károsodás veszélyéhez vezetõ tevékenységek megalapozása során el kell kerülni az olyan helyzetet, amelyeknek negatív az eredménye, tehát az emberi magatartásokról eleve feltételezzük az esetleges késõbbi környezeti ártalmak bekövetkezésének lehetõségét, a környezetjog mindennapjaiban az elõvigyázatosság egyenlõ az óvatossággal, körültekintéssel. A jogalkotás az elv érvényesülését elvárhatja, de részletes szabályokat nem rendelhet hozzá, megfelelõ alkalmazása igazi feladatot jelent a joggyakorlat számára.

2. Történet Nézzük tehát az elõzményeket, amelyre többféle, de nagyjából hasonló utalásokat találunk. „Az elõvigyázatosság az 1970-es években az NSZK-ban jelent meg. Gyökerénél az a felfogás áll, hogy a szabályozó hatóságoknak és kormányoknak abba az irányba kell lépniük, hogy minimalizálják a környezeti kockázatot, elõre látva a lehetséges kárt, és ha lehet, megelõzve azt. A nyolcvanas években, az NSZK kormánya alkalmazta a Vorsorgeprinzip-et (elõrelátás vagy elõvigyázatosság elve), annak érdekében, hogy igazolja a savas esõk, globális felmelegedés és az Északi-tenger szennyezése miatt szigorú politikát. Ezen problémákkal összefüggésben, a Vorsorge magában foglalta a legjobb elérhetõ technológia (BAT) alkalmazását a szennyezés forrásnál való minimalizálására.”8 Más szerzõk a nemzetközi jogban keresik az elõzményeket: „A 70-es és 80-as években alakult ki az elõvigyázatosság kérdése, mint a természeti környezetet és emberi egészséget érintõ kezelés lehetõsége. Az eredeti területek a tengeri környezet és a veszélyes anyagok voltak.”9 A jogtudományi munkák szerzõi kissé elvibb következtetésig jutnak:10 „Az elõvigyázatosság elve az emberiség és annak fizikai létét biztosító környezet közötti filozófiai és spirituális kapcsolatra irányítja a figyelmet. Jelzi azon fejlõdési út átértékelését, amelyet számos társadalom választott az Angliában a késõi XVIII. században kezdõdõ ipari forradalom óta.”

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

7 8 9 10 11 12 13 14

2013. OKTÓBER

Máshol: „Az elõvigyázatosság elvének rövid története a modern környezetpolitika két fontos jellemzõjét példázza: erõs fordulat a nemzetközivé váló követelmények felé, illetve a környezetvédelmi elvek beszivárgása olyan, korábban nem környezetvédelminek tartott területekbe, mint a kereskedelem, ipar vagy energiatermelés.”11 Melyek is azok a harminc éves elõzmények, amikor a nemzetköziség és a környezetpolitika együtt elindítja az elõvigyázatosság térhódítását? Nemzetközi dokumentumban elsõként az ENSZ egy korai kezdeményezésében (World Charter for Nature) jelenik meg az elõvigyázatosság, részben a szöveg megfelelõ értelmezésével, részben – kissé korlátozottabb tárgykörben ugyan – direkt módon.12 A funkciókról szóló II. rész 11. cikkében a Karta elvárja a természetre vonatkozó jelentõs kockázat vagy más káros hatás csökkentését, és ezen belül egyebek között elõzetes vizsgálatokat igényel, amelyek bizonyítják, hogy a várható elõnyök nagyobbak, mint az esetleges károk, és „ahol a lehetséges káros hatásokat nem lehet teljesen értelmezni, a tevékenység nem folytatható”. Ez az az általános követelmény, amely sokban megfelel az alább részletezett elõvigyázatosság elvének, amely szerint, ha nincs bizonyíték – „nem lehet értelmezni a káros hatásokat”13 –, akkor az a követelmény, hogy ne folytassák a tevékenységet. Ugyanitt a 12. cikk a szennyezés természeti rendszerekbe történõ bebocsátásának elkerülését várja el, és ezen belül a b) alpontban jelenik meg a tényleges fogalom: „(b) külön elõvigyázatosság szükséges a radioaktív vagy mérgezõ hulladék bebocsátásához”. Ez a dokumentum ugyan értékelhetõ elvi alapként, de meghatározónak nem lehet mondani. Az elv azonban ennek ellenére egyre jobban beépül a környezetvédelemmel, illetve hasonló – különösen egészségüggyel – kapcsolatos kockázatok kezelésének rendszerébe, amire a joggyakorlat egyértelmû példát ad. Tíz évvel az EK Szerzõdésben való megjelenés (Maastricht, 1992) elõtt az ún. Sandoz-ügyben14 már hasonló érvelést találhatunk az ítéletben, a vitaminok túlzott mértékû alkalmazása, illetve fogyasztása kapcsán: „11. (…) a Bíróság elé tárt észrevételek szerint a tudományos kutatás még nem elég fejlett ahhoz, hogy a kritikus mennyiséget és a pontos hatást bizonyossággal megállapíthassuk. … 17. (…) a tudományos értéke-

Resolution No. 7/2012, Committee on International Law on Sustainable Development, The 75th Conference of the International Law Association held in Sofia, Bulgaria, 26 to 30 August 2012. http://www.ila-hq.org/download.cfm/docid/69558942-B224-47559AE249CDEB1278D0 (2013.03.01.) Jordan, Andrew and O’Riordan, Timothy: the precautionary principle: a legal and policy history in: Martuzzi, Marco and Tickner, Joel A., (ed.): The precautionary principle: protecting public health, the environment and the future of our children, WHO Europe, 2004, 32. Vlek, Charles: A precautionary-principled approach towards uncertain risks: review and decision-theoretic elaboration, Erasmus Law Review 2009, Vol 2, Issue 2, 130. Cameron, James and Abouchar, Juli: The Precautionary Principle: A Fundamental Principle of Law and Policy for the Protection of the Global Environment, 14 Boston College of International and Comparative Law Review 1 (1991), 2. http://lawdigitalcommons.bc.edu/iclr/vol14/iss1/2 Jordan and O’Riordan: i. m. 45. World Charter for Nature, elfogadva az ENSZ Közgyûlés 48. ülésszakán, 1982. október 28-án, A/RES/37/7, http://www.un.org/documents/ga/res/37/a37r007.htm (2013.03.01.) „where potential adverse effects are not fully understood” C-174/82, elõzetes döntéshozatali eljárás a Societe Sandoz BV ellen indult büntetõeljárásban, 1983. július 14., E.C.R. 2445.


lésben rejlõ bizonytalanság ismeretében igazolhatók azok a nemzeti intézkedések, amelyek elõzetes engedély hiányában megtiltják az olyan élelmiszerek forgalmazását, amelyek hozzáadott vitaminokat tartalmaznak, mégpedig a Szerzõdés 36. cikke értelmében, az emberi egészség védelme érdekében.” Idõrendben haladva, az elõvigyázatosság elve immár valóban kötelezõ erejû nemzetközi egyezményben is helyet kap, mégpedig az ózonréteg védelmérõl szóló Bécsi Egyezmény (1985)15 preambulumában. Sajnálatos módon ez a hivatalos, jogszabályként megjelent magyar szöveget olvasók számára aligha észlelhetõ, ugyanis a szöveg az 1990-es fordításban hibásan jelent meg16 és úgy is maradt. A helyes idézet: „Tudatában annak is, hogy nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt hoztak már elõvigyázatossági intézkedéseket az ózonréteg védelmére,” – ehelyett a ’megelõzõ’ intézkedések fogalma jelenik meg. A Kiss-Shelton szerzõpáros egyik alapmunkájában kiemeli: „Az elõvigyázatosság elvének kialakítása viszonylag új. A fogalom ténylegesen, cselekvésre is utaló módon, elsõként a nemzetközi környezetjogban egy nyilatkozatban jelent meg, amelyet az 1987-es Északitengeri konferencián fogadtak el.”17 A nyilatkozat18 preambuluma szerint: „VII. Elfogadva, hogy az Északitenger veszélyes anyagokból származó lehetséges káros hatásai elleni védelme érdekében elõvigyázatossági megközelítés szükséges, amely megkövetelheti az ezen anyagok bejutásának ellenõrzésére tett intézkedéseket, még mielõtt az okozati kapcsolat a teljesen egyértelmû tudományos bizonyíték révén megalapozott lenne.” Ez sokkal nagyobb lépés, mint az elõbbi utalás, más értelmezést is ad, igaz korlátozott hatókörrel, a veszélyes anyagokra terjedve ki csupán. Az 1992-es Riói Csúcs elõkészületei között tartjuk számon az európai környezetvédelmi miniszteri találkozót (1990). A Bergeni Miniszteri Nyilatkozat az elõvigyázatosság és a fenntartható fejlõdés közötti kapcsolatra hívja fel a figyelmet, kijelentve: „Annak érdekében, hogy fenntartható fejlõdést érjünk el, a politikáknak az elõvigyázatosság elvére kell alapozódnia. A környezeti intézkedéseknek elõre kell látnia, megelõznie és kezelnie a környezeti pusztulás okait. Amikor ko-

473

moly és visszafordíthatatlan kár fenyeget, a tudományos bizonyosság hiánya nem szolgálhat indokként arra, hogy a környezeti károsodás megelõzésének intézkedéseit halogassuk.”19 Eszerint az elõvigyázatosság a fenntarthatóságnak elengedhetetlen feltételeként funkcionál. Visszajutunk sorrendben a Riói Nyilatkozathoz,20 a Környezetrõl és a Fejlõdésrõl, amelynek 15. elve összegzi, és immár globális szintre emeli az elõvigyázatosságot: „A környezet védelme érdekében az Államok, lehetõségeiknek megfelelõen, széles körben törekedni fognak az elõvigyázatosságra. Ahol súlyos vagy visszafordíthatatlan kár fenyeget, a teljes tudományos bizonyosság hiánya nem használható föl indoklásként a környezetromlást megakadályozó, a hatékonysággal járó intézkedések elhalasztására.” Ez lesz az a fogalom, amelynek egyes elemeit a témával foglalkozó szerzõk külön is értelmezik, mint a nemzetközi környezetjog egyik nagy alakja, Sands: „A fogalom legáltalánosabban azt jelenti, hogy az államok abban állapodnak meg, hogy körültekintõen járnak el és kellõ elõrelátással, amikor a környezetre feltételezhetõen káros hatással lévõ tevékenységekrõl határoznak. Egy még általánosabb nézet szerint, az elv azt kívánja meg, hogy a valószínûsíthetõen környezetre káros tevékenységeket és anyagokat szabályozzák, lehetõség szerint megtiltsák, akkor is, ha nem áll rendelkezésre teljes vagy túlnyomóan erõs bizonyíték a környezeti kár vagy várható kár kérdésérõl.”21 A teljesség igénye nélkül még két egyezményt emelünk ki a húsz évvel korábbi idõszak termésébõl. Az elsõ a Rióban elfogadott egyik nemzetközi egyezmény, a biodiverzitási,22 amelynek preambuluma értelemszerûen azonosan fogalmaz a Riói Nyilatkozattal, eltérõ tárgyi hatállyal: „megjegyezve azt is, hogy ahol a biológiai sokféleség jelentõs csökkenésének vagy elvesztésének veszélye fenyeget, a teljes tudományos bizonyosság hiánya nem használható érvként az e fenyegetés elkerülésére vagy mérséklésére irányuló intézkedések elhalasztására,”. A másik példa is ebbõl az évbõl való, a vizekkel kapcsolatos Helsinki Egyezmény,23 már nem preambulumban, hanem a szerzõdéses rendelkezések között köte-


15 31/1990. (II. 16.) MT rendelet a sztratoszferikus ózonréteg védelmérõl szóló, Bécsben 1985. március 22. napján aláírt egyezmény kihirdetésérõl 16 Az eredeti angol nyelvû megfogalmazás szerint: „Mindful also of the precautionary measures for the protection of the ozone layer which have already been taken at the national and international levels,”, ami magyarul ekként hangzik a jogtárakban: „Tudatában annak is, hogy nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt hoztak már megelõzõ intézkedéseket az ózonréteg védelmére,” 17 Kiss, Alexandre – Shelton, Dinah: International Environmental Law, Transnational Pubishers, New York, 1999, 264. 18 Second International Conference on the Protection of the North Sea, London, 24–25 November 1987 19 Bergen Ministerial Declaration on Sustainable Development in the ECE Region, (May 16, 1990), Conference on „Action for a Common Future," Bergen, Norway, May 8–16, 1990 20 Elfogadta Egyesült Nemzetek Környezet és Fejlõdés Konferenciája, 1992. június 3-14. között Rio de Janeiró, http://www.nfft.hu/dynamic/Rio_Decl_m.pdf 21 Sands, Philippe (1994) „The „Greening" of International Law: Emerging Principles and Rules, Indiana Journal of Global Legal Studies, Vol. 1: Issue. 2, 300–301. Available at: http://www.repository.law.indiana.edu/ijgls/vol1/iss2/2 (2013.03.01.) 22 1995. évi LXXXI. törvény a Biológiai Sokféleség Egyezmény kihirdetésérõl 23 130/2000. (VII. 11.) Korm. rendelet a határokat átlépõ vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó, Helsinkiben, 1992. március 17-én aláírt Egyezmény kihirdetésérõl

474

TANULMÁNY

lezõként írja elõ az elv alkalmazását, ami akkor is elõremutató, ha egyebekben az elõvigyázatosság marad elv: „2. Cikk, Általános elõírások 5. ... a Feleket a következõ elvek vezérlik: a) Az „elõvigyázatosság elve”, amely szerint a valószínûsíthetõen határokon átterjedõ hatást okozó veszélyes anyagok kibocsátásának megelõzésére irányuló intézkedések nem halaszthatók el azon az alapon, hogy a tudományos kutatás még nem bizonyította teljes mértékben ezen anyagok és a valószínûsíthetõen határokon átterjedõ hatásuk közötti oksági kapcsolatot;”

3. Az elv tartalmáról

mat, az alázatosságot, a tiszteletet és könyörületet.”26 Amennyiben tehát az etikai felelõsség jelenti az egyik kiindulási pontot, illetve felmérjük az emberi beavatkozás eddigi, távolról sem kedvezõ tapasztalatait, akkor azt az értelmezést kell elfogadni, amelyik minél szélesebben vonja meg az elõvigyázatosság kereteit. Ha ilyen az értelmezési alap, akkor a Riói 15. elv fogalmából ki kell emelni, és egyenként górcsõ alá tenni a következõket: – a környezet védelme, – a súlyos vagy visszafordíthatatlan károsodás, – a tudományos bizonyosság kérdése, illetve – a szükséges lépések és azok minõsége. Mindehhez pedig még egy kérdést illeszthetünk, amelyik ugyan nincs a riói fogalomban, de óhatatlanul felmerül, és ez a bizonyítási teher alakulása. II. Az elv értelmezése

1. A környezet védelme Elsõ megközelítésben az elv a környezet védelmérõl szól, de ez a szempont mára már aligha tartható. A Riói Nyilatkozat azonban nem terjedhetett túl a környezet és fejlõdés gondolati körén. Egy holland PhD dolgozatban írja a szerzõ: „Az elõvigyázatosság elvének általános megfogalmazásában a ’környezet’ elemét szélesen kell értelmezni (beleértve az állati vagy növényi egészséget is vagy a természeti erõforrásokkal való gazdálkodást) és ide kell érteni az emberi egészséget is.”27 Az európai bírói gyakorlat – amelyre késõbb részletesen kitérek – rámutat majd, mennyire szélesíthetõ ez az alkalmazási kör. Az mindenesetre bizonyos, hogy olyan témákra kell gondolni a tárgyi hatály megjelölése esetében, amelyek fokozottan sérülékenyek, fokozottan igénylik a védelmet, amelyet ez az extra, az általánostól eltérõ óvatossági klauzula jelent. Az elõvigyázatosság elve alkalmazásának feltételeit magyarázó bizottsági kommüniké erre vonatkozó része szerint:28 „Annak ellenére, hogy az elõvigyázatosság elvét a Szerzõdés a környezetvédelmi területen kívül máshol kifejezetten nem említi, az alkalmazási terület messze szélesebb és minden olyan körülményt felölel, amikor a tudományos bizonyosság nem elegendõ, bizonytalan vagy beleértett és az elõzetes objektív tudományos értékelés által szolgált vélemény szerint indo-

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Tisztázandó tehát elsõsorban, mire is vonatkozik az elõvigyázatosság. Egy összegzõ elvi megközelítés kiemeli az érzékelhetõ megközelítésbeli különbségeket, ahol egyes nézetek az elv hatókörét csökkentenék: „Az elõvigyázatosság azt kívánja meg, hogy most cselekedjünk a környezet védelme érdekében, elkerülve a késedelmet, várva, amíg a tudományos tények ismertté válnak. Amit elég tudnunk, hogy a környezeti kár helyreállításának költségei nagyobbak, mint a megelõzésé. (...) Széleskörû vita van arról, hogy az elõvigyázatosság olyan elv-e, ami minden politikát és döntéshozatalt átjár, avagy csupán a veszélyes vagy különösen veszélyes tevékenységekre kell-e alkalmazni.”24 Más szerzõtõl, más szavakkal: „A támogatók és a kritikusok általában egyetértenek abban, hogy az elõvigyázatosság egy folyamat mentén mûködik, amely az elég „gyenge” formulától – ami inkább a status quo megõrzése – a nagyon „erõs” megoldásokig terjed. (...) A gyengébb formula az olyan anyagokra, illetve tevékenységekre korlátozódik, amelyek mérgezõek vagy az emberi egészséget fenyegetik.”25 Mielõtt az egyes elemeket szemrevételeznénk, érdemes egy általános etikai érvre gondolni, amely az ’erõs’ elõvigyázatossági formulát támogatja: „A tudomány határait felismerve, az elõvigyázatosság elve az elõvigyázatossági intézkedéseknek ad felhatalmazást és biztatást, amelyek az alapul szolgáló értékek között azokat is szolgálják, amit ismerünk és azt is, amit nem ismerünk. (...) az elõvigyázatosság elve kombinálja a kár megelõzésére irányuló kötelezettség etikai elemét a tudományos megismerés határainak realitásával.(...) Az elõvigyázatosság ezen sérülékeny rendszereknek biztosít prioritást, illetve elvárja a hálát, az empátiát, az önural-

2013. OKTÓBER

24 Palassis, Stathis N.: Beyond the Global Summits: Reflecting on the Environmental Principles of Sustainable Development, Colorado Journal of International Environmental Law and Policy, Vol. 22, No. 1, 2011, 64. . 25 Jordan and O’Riordan: i. m. 37. 26 Schettler, Ted and Raffensperger, Carolyn: Why is a precautionary approach needed? in: Martuzzi, Marco and Tickner, Joel A., ed: The precautionary principle: protecting public health, the environment and the future of our children, WHO Europe, 2004, 66. 27 Douma, Wybe Th.: The Precautionary Principle Its Application in International, European and Dutch Law, 2003. évi PhD, Rijksuniversiteit Groningen, a szerzõ engedélyével, 431. 28 Communication from the Commission on the precautionary principle /* COM/2000/0001 final */, Content: 3. The precautionary principle in the European Union, Policy orientations, http://ec.europa.eu/dgs/health_consumer/library/pub/pub07_en.pdf (2013.03.01.)


kolt alapjai vannak annak a lehetõségnek, hogy a környezetre, emberi-, állati- vagy növényegészségre várhatóan veszélyes hatások jelennek meg, és a választott védelmi szint nem lenne ennek megfelelõ.”

2. A súlyos vagy visszafordíthatatlan kár

nok, akik magát a tényt vitatják, de legalábbis eltérõek a vélemények arról, mennyire visszafordítható a folyamat és annak milyen része nem visszafordítható, illetve mennyi idõ kell ennek visszafordításához. A klíma példájánál az is eldöntendõ kérdés, vajon mennyire tekinthetjük visszafordíthatónak az elviekben visszafordítható, de több évtizeden keresztül érdemben nem visszafordítható változásokat, különösen akkor, ha azok célja nem egy elképzelt fogalmi állapot tisztázása, hanem a beavatkozás megalapozása. Tehát, ha igaz, hogy a klímaváltozás esetében 4-5 évtized kell a mégoly pozitív – és pillanatnyilag csak elméletileg létezõ – lépések hatásainak átfordításához, akkor szerintem ez a folyamat a visszafordíthatatlan kategóriája alá esik, hiszen addigi hatásai már nem befolyásolhatók, ami pedig 50 év múlva ténylegesen történik, azt még megbecsülni sem lehet. A visszafordíthatatlanság kritériuma sem abszolút érvényû tehát, amint a súlyosság sem az, esetenként értékelendõ és önmagában is a tudományos bizonyosság határait feszegeti.

3. A tudományos bizonyosság szintje Negatívan közelítve, a kérdés a tudományos bizonytalanság határa, amire nézve alább sok példát hozunk fel az európai bíróság (ECJ) gyakorlatából, ezért most nem térünk ki részletesen erre a kérdésre. Az EK Bizottság 2000. évi vonatkozó iránymutatása ugyancsak támpontokat ad erre nézve,31 bár ezzel nem kerülünk közelebb a megértéshez, legfeljebb ismét aláhúztuk az elv fontosságát: „A tudományos értékelés a lehetséges káros hatásokról a meglévõ adatok alapján kell, hogy elkészüljön, amikor azt értékeljük, vajon szükségesek-e lépések a környezet, az ember-, állati- vagy növényegészség védelmében. A kockázatok értékelését meg kell fontolni, amikor eldöntjük, vajon alkalmazzuk-e az elõvigyázatosság elvét.” A kialakult bírói gyakorlat azonban életszerû magyarázattal szolgál alább. A kommüniké összefoglalója egy kicsit többet tár fel, de nem igazán ad érdemi segítséget:32 „4. Az elõvigyázatosság elvét a kockázat felmérésének strukturált megközelítésén keresztül kell vizsgálni, amelyben három elem jelenik meg: a kockázat felmérése, a kockázatkezelés és a kockázat kommunikálása. (...) Az elõvigyázatossági megközelítésen alapuló fellépés a tudományos értékeléssel kezdõdik, amelyik a lehetõ legteljesebb és amennyire lehetséges, minden lépésben a tudományos bizonytalanság fokát is meg kell ítélni.”

KÖZLÖNY

29 Douma: i. m. 431. 30 C-127/02. sz. ügy, elõzetes döntéshozatali eljárás, a Landelijke Vereniging tot Behoud van de Waddenzee és tsa, illetve Staatssecretaris van Landbouw, Natuurbeheer en Visserij közötti eljárásban, 2004. szeptember 7. 31 Communication: i.m, Content: 5.1.2. Scientific evaluation 32 Communication: i.m, Summary

JOGTUDOMÁNYI

A fenti holland szerzõ szerint: „A fogalomban gyakran megjelenõ tényezõ a kár ’komoly vagy visszafordíthatatlan’ mivolta. A ’vagy’ szó használata arra utal, hogy a lehetséges kár magába foglalja vagy egyiket vagy másikat, vagy mindkettõt, tehát nem kell egyszerre ’komolynak és visszafordíthatatlannak lennie.”29 A két feltétel alternatív ugyan, de együtt is érvényesülhet. A súlyos kár is, akárcsak a visszafordíthatatlan kár, megfelelõ tudományos magyarázatot igényel, hiszen tiszta jogi fogalmat, értelmezést nem rendelhetünk egyikhez sem. A súlyos kár maga is viszonylagos, mert függ a kérdéses környezeti elem sérülékenységétõl, ritkaságától, állapotától, de természetesen az e kérdéseket elbíráló személyétõl is. Erre nézve analógiaként hivatkozok a ’jelentõs hatás’ fogalmára, amire nézve az ECJ-nek kiterjedt gyakorlata van. Ennek lényege nem a jelentõs hatás fogalmi tisztázása, hanem a tisztázás fontosságára való figyelmeztetés, ugyanazon okból, amiért a súlyos károkat sem lehet pontosan, elõre meghatározni. Egy közismert példa az ún. Waddenzee ügy,30 a vonatkozó EK szabályozás lényegi követelményét összegezve: „34. Az utóbbi rendelkezés olyan eljárást vezet be, amelynek célja, hogy elõzetes ellenõrzési mechanizmus segítségével biztosítsa, hogy valamely tervet vagy projektet – amely nem kapcsolódik közvetlenül, illetve nem nélkülözhetetlen a természeti terület kezeléséhez, de arra jelentõs hatással lehet – csak akkor lehessen engedélyezni, amennyiben nem befolyásolja hátrányosan az érintett természeti terület épségét. (...) 47. Ha valamely terv vagy projekt hatást gyakorol ugyan a természeti területre, de a természeti terület védelmével kapcsolatos célkitûzéseket nem veszélyezteti, nem tekinthetõ olyan tervnek vagy projektnek, amely jelentõs hatással lehet az adott természeti területre.” A Bíróság nem kívánja meghatározni, mit is értsünk jelentõs hatás – vagy akár súlyos környezeti kár – alatt, hanem azt várja el, hogy ennek felderítésére tegyenek meg mindent az erre kötelezettek. Nem más a helyzet az elõvigyázatosság elvét kitevõ fogalom esetében sem. A visszafordíthatatlan kár önmagában is a tudományos bizonytalanság mezsgyéjére tartozik, amire jó példa a klímaváltozás területe, ahol még ma is vannak olya-

475

476

TANULMÁNY

4. Az intézkedések Az elv klasszikus fogalmazása ’a környezetromlást megakadályozó, a hatékonysággal járó intézkedések’ körérõl szól, mint amelyek nem halogathatók csupán azért, mert nincs teljes tudományos bizonyosság. Ismét a Bizottság kommünikéjébõl szemezgetve:33 „Az elõvigyázatosság elvének elemzése két eltérõ kérdésre világít rá: (i) a cselekvés vagy nem cselekvés politikai döntésére, amely összefüggésben van az elõvigyázatosság elvét megalapozó megoldásokkal; (ii) és az állítás oldalán, miként cselekedjünk, tehát milyen intézkedések következnek az elõvigyázatosság elvének alkalmazásából. (...) Azt meg kell jegyezni, hogy az elõvigyázatosság elve semmilyen körülmények között nem alkalmazható önkényes döntések igazolására.” Majd a Bizottság kommünikéjének összefoglalójából:34 „6. Amennyiben szükséges, az elõvigyázatosságon alapuló lépések többek között legyenek – a védelem szintjének megfelelõen arányosak, – alkalmazásukat tekintve mentesek a megkülönböztetéstõl, – a már alkalmazott hasonló lépéseknek megfelelõek, – a cselekvés vagy nem cselekvés lehetséges hasznainak és kárának felmérésére alapozódóak, – felülvizsgálatra is nyitottak, az új tudományos adatok fényében, és – alkalmasak arra, hogy tudományos bizonyíték keresését is megalapozzák, egy még átfogóbb kockázatelemzés révén.” Az intézkedések tehát legyenek hatékonyak, arányosak, de ne legyenek diszkriminatívak, és mindenképpen alkalmasak a környezetromlás megakadályozására. Mindez valójában azt jelenti, hogy az intézkedések egész rendszerét, hálóját kell kialakítani, mert aligha tételezhetõ fel, hogy találunk alkalmanként egyedül üdvözítõ megoldásokat. Mindennek nyomán megjelenik egy olyan további jogi szempont, amely a Riói Nyilatkozatból, vagy az elvet, akár követelményként is, tartalmazó nemzetközi egyezményekbõl közvetlenül nem olvasható ki, mégpedig ez a bizonyítási teher problémája.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

5. A bizonyítási teher kérdése Valóban megfordul-e a bizonyítási teher? Igazság szerint formálisan nem, de tartalmában jobbára igen. Formálisan nem, mert a döntéshozó felhatalmazást kap a beavatkozásra, a megfelelõ intézkedésre, amihez neki bizonyítani kell azt, hogy a tudományos bizonyosság hiányzik, de ez nem jelent teljes bizonytalanságot. Az Európai Bíróság gyakorlata ebben is ad eligazítást.

2013. OKTÓBER

A bizonytalanság önmagában is tudományosan megalapozott, tehát a lényege, nem az, hogy nincs, hanem hogy nem kellõen bizonyított, így elfogadjuk a valószínûséget. Az intézkedést tevõ oldaláról nézve tehát egyszerûbb a helyzet, létezik bizonyítási kötelezettség, de az messze nem azonos a megszokott bizonyítási teherrel, elég az alapos gyanú. A másik oldalon áll valamilyen érintett, vállalkozás, szabályozott közösség, esetleg a társadalom vagy akár az emberiség (?) – ha a már említett klímaváltozás hatásaira gondolunk. Akárki is áll a potenciális kötelezetti oldalon, valóban felmerül az a lehetõség, hogy neki kell bizonyítania azt, hogy a jogosult oldalán csak valószínûsítésként szereplõ érvrendszer nem megalapozott, vagyis érdemben érvényesül egyfajta kimentési teher. A bizonyítási teher tehát nem fordul meg teljesen – mint az objektív vagy netán abszolút felelõsség eseteiben –, hanem megoszlik, érzékelhetõen a kötelezetti oldal terhét növelve meg. A jogosultnak is kell bizonyítani, illetve valószínûsíteni, és a kötelezettnek lehetõsége van ez ellen más bizonyítékkal élni. Már eddig is idézett szerzõtõl a bizonyítási teher megfordulása kérdésében:35 „Ez a megközelítés arra utal, hogy a bizonyítási teherre inkább úgy gondoljunk, mint a meggyõzõdés és felelõsség terhére, amelyik elkerüli a sok hasznot nem hozó kijelentést, amely szerint abszolút biztonság soha nem „bizonyítható”. (...) Azt jelenti, hogy egy magatartás támogatói meggyõzõ érveket kell, hogy keressenek arra, amit csinálni szeretnének és el kell fogadják az ezzel kapcsolatos felelõsséget.” A bizonyítási teher megosztásának az általánostól eltérõ jellegét úgy pontosíthatjuk, hogy egyik oldalon – akire nézve a terhesebb kötelezettségek jelennek meg, tehát a környezethasználó – alaposan indokolni kell a kérdéses tevékenység létjogosultságát, minél inkább élnie kell valós bizonyítékokkal, míg a másik oldalon – döntéshozó vagy társadalom – elég a fenyegetett érdek sérülékenységére, a hatás esetleges súlyosságára, vagy visszafordíthatatlanságára utalni – amelyek számos esetben nem is igényelnek kifejezett bizonyítást –, hogy kellõ súlyú ellenérveink legyenek. Nincs tehát egyensúly a felek helyzete között, mert így kell kompenzálni a hatás veszélyeivel kapcsolatos egyensúlytalanságot. III. Az európai integráció és az elõvigyázatosság

1. Az elsõdleges jog Többször emlegettük az EK (EU) szabályozási felfogását, magyarázatait és különösen sokszor utaltunk a

33 Communication: i.m, 5. The constituent parts of the precautionary principle, 5.1. Factors triggering recourse to the precautionary principle 34 Communication: i.m, Summary 35 Schettler and Raffensperger: i. m. 78.


Bíróság ítéleteire, tehát illendõ az eddig elmondottakat mindezek révén kézzelfoghatóbbá tenni. Elsõ kérdés, hogy az EK szerzõdéses jogban (’Maastricht-i Szerzõdés’) is az 1992-es Riói Nyilatkozat évében jelenik meg maga az elv, a Szerzõdés környezetvédelmi címében, itt is elvi utalásként, mindent a gyakorlati érvényesülésre hagyva: „130r. cikk (2) (...) Ez a politika az elõvigyázatosság és a megelõzés elvén, a környezeti károk elsõdlegesen a forrásuknál történõ elhárításának elvén, valamint a „szennyezõ fizet” elvén alapul. (...)” A késõbbi szerzõdéses tartalmak sem térnek el érdemben az elsõ megjelenéstõl. A Lisszaboni Szerzõdés 191. cikk (2) bekezdése a hivatkozott mondatot szó szerint megismétli, de ugyancsak adós marad a magyarázattal. Az elsõdleges jogi megjelenés azonban mindenképpen az elv kiemelkedõ fontosságára utal, amely ebbõl következõen át kell, hogy hassa a másodlagos jogot – ami esetünkben, amint az a joggyakorlatból kiviláglik, nem korlátozódik a környezetvédelemre csupán, hanem annál sokkal szélesebb értelmet nyer. Az elsõdleges jogi magyarázat szûkszavúsága miatt tehát választ kell keresnünk arra, mit is érthetünk valójában ezen elv alatt.

2. Az EK/EU bírói gyakorlat

vány idézhet elõ. Ezt az intézkedést tartotta túlzottnak az Egyesült Királyság, hiszen akkortájt semmilyen közvetlen tudományos bizonyíték nem állt rendelkezésre. Az ügy alkalmas volt számos fontos értelmezési gondolat megfogalmazására, mind az elõvigyázatosság elvének értelmezése, mind pedig az ebbõl eredõ bizottsági feladat- és hatáskörök terjedelme tárgyában. Mindezek az értelmezõ gondolatok az elõvigyázatossággal kapcsolatos késõbbi ítéleteket is befolyásolták. Az elõvigyázatosság esetében a legfontosabb kérdések egyike, hogy az eljáró hatóság/bíróság számára milyen lehetõségeket ad az elv, mint jogalap: „60. Utoljára, tekintettel arra, hogy a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel bír, különösen az általa elfogadott intézkedések természetét és terjedelmét illetõen, a közösségi ítélkezés során, amikor ezen intézkedéseket értékelik, csak annak vizsgálatára lehet szorítkozni, hogy ennek a mérlegelési jogkörnek a gyakorlását alapvetõ hiba vagy a hatáskörrel való visszaélés érintette-e, illetve a Bizottság nyilvánvalóan nem lépte-e túl a számára nyitva álló mérlegelés kereteit. (...)” A megfelelõ válasz érdekében a Bíróság vizsgálta az eset elõzményeit is, miközben továbbra is a választás lehetõsége, illetve a választott eszköz indokoltsága jelentette a legfontosabb kérdést. „61. Jelen esetben az új tudományos információ közzététele lehetséges kapcsolatot teremtett az Egyesült Királyságban a marhákat érintõ betegség és egyes végzetes olyan betegség között, amely az embereket érinti, és amelynek gyógymódját még nem ismerik. 62. Figyelemmel elsõsorban arra, hogy a jelen intézkedést megelõzõen az Egyesült Királyság és a Közösség által elfogadott intézkedések megfelelõsége és hatékonysága tekintetében bizonytalanság van, illetve másodsorban arra, hogy a kockázat az emberi egészségre súlyos veszélyt jelent (...), a Bizottság nem lépte túl nyilvánvalóan mérlegelésének kereteit, amikor arra törekedett, hogy a betegséget az Egyesült Királyság területén tartsa azáltal, hogy megtiltja élõ állatok, illetve ezek húsa és hústerméke exportját más tagállamokba vagy harmadik országokba. (...) 73. (...) az export-tilalom indokait elégséges mértékben igazolta a kockázat bizonytalansága, a sürgõsség és az intézkedés átmeneti jellege; a kereskedelemmel kapcsolatos eltérések megelõzésére csak ezt követõen utaltak, a harmadik országokkal kapcsolatos export tilalom kapcsán. Az elõvigyázatosság elve alkalmazásának rövid, de egyértelmû indokolása jelenti az ítélet számunkra legfontosabb részét, illetve itt ezen felül részben megjelenik az elõvigyázatosság elvének kiterjesztése az eredetileg környezetvédelmi elvként való elfogadáshoz képest. „98. A megkérdõjelezett határozat elfogadásának

KÖZLÖNY

36 C-180/96. sz ügy, Egyesült Királyság kontra Bizottság, amelyet a Tanács is támogatott, 1998. május 5.

JOGTUDOMÁNYI

Az elv alkalmazásának legjobb értékelése annak a gyakorlatban való megjelenítése. Ha ugyanis az elvet alkalmazza a joggyakorlat, a vitás esetek eldöntésének tényleges alapjává válik, akkor vélhetõen jogi alapelvként értelmezhetõ, nem csupán politikai szempontként – amire jó ellenpéldánk lesz az integráció elve. A joggyakorlat legjobb és legnagyobb hatású területe a környezetvédelemben az európai bíróság (ECJ, most CJEU) gyakorlata, amelyben nagyon jól nyomon követhetõ az elv valós értéke, fejlõdése. Az elv alkalmazása korábban is, és most is elsõsorban számos közegészségügyi, élelmiszer-egészségügyi esetben jelent meg, hiszen ezekben könnyebben tetten érhetõ volt az embert esetleg érõ negatív hatások kockázata. A Sandozügyre már utaltunk, tehát vizsgálódásunk immár a Szerzõdésben való megjelenéssel indul. E tekintetben a legtöbbet idézett ügy volt, hiszen az alapul szolgáló tényállás világszerte nagy figyelmet kapott, az ún. BSE-ügy,36 vagy másnéven „kerge marha kór” eset, amelynek alapja volt, hogy a Bizottság 1996ban határozattal átmenetileg megtiltotta a brit marhaés borjúhús behozatalát a Közösség országaiba és kivitelét a Közösségen kívüli országokba, a szigetországban megjelenõ kór miatt. A fõ indok a BSE-kór és az embereknél megjelenõ Creutzfeldt-Jakob kór közötti lehetséges kapcsolat volt, tehát annak a veszélynek a feltételezése, amit az állatról az emberre terjedõ jár-

477

2013. OKTÓBER

KÖZLÖNY

TANULMÁNY

idejében, nagymértékû bizonytalanság volt az élõ állat, tõkehús és hústermékek által okozott kockázatot illetõen. 99. Amennyiben az emberi egészséget érintõ kockázat létének vagy kiterjedésének megítélése bizonytalan, az intézményeknek (értve ezalatt a Közösség intézményeit – a Szerzõ megjegyzése) lehetõségük van arra, hogy védelmi intézkedéseket fogadjanak el mindaddig, amíg a kockázat valóságtartalma és súlyossága teljesen világossá nem válik. 100. Ezt a megközelítést az EK Szerzõdés 130r. cikkének (1) bekezdése teremti meg, amely szerint a Közösség környezetpolitikájának célja, egyebek között az emberi egészség védelme. A 130r. cikk (2) bekezdése szerint ez a politika a védelem magas szintjén kell, hogy alapuljon, különösen azokon az elveken, melyek alapján megelõzõ intézkedést kell tenni, és a környezetvédelmi követelményeket a Közösség más politikáinak meghatározásába és alkalmazásába kell integrálni.” Második elhíresült példánk a Pfizer ügy,37 amelyben az eddigiek összegzése és pontosítása egyaránt megtalálható, a döntéshozótól elvárható körültekintés vonatkozásában is. A fõ kérdés ezúttal, hogy a Bizottság egyes antibiotikumok táplálék-kiegészítõként való alkalmazását tiltotta meg, illetve korlátozta az állattartás során, hivatkozva arra, hogy ezek rendszeres használata az ilyen gyógykészítményekkel szembeni rezisztenciát válthat ki az embernél, mint fogyasztónál. Az ügy az egész elõvigyázatossági elv legátfogóbb értelmezését is jelenti: „114. Az EK Szerzõdés 130r. cikk (2) bekezdésével összhangban (...) az elõvigyázatosság elve a Közösség azon elveinek egyike, amelyik a környezetre vonatkozik. A felek nem kérdõjelezik meg azt, hogy ezt az elvet alkalmazni kell akkor is, amikor a Közösség intézményei, a közös mezõgazdasági politika keretei között, az emberi egészséget védõ intézkedéseket alkalmaznak. (…) 139. Feltétlenül figyelemmel kell lenni arra, amint azt már az Európai Bíróság és az Elsõ Fokú Bíróság kiemelte, hogy amennyiben az emberi egészséget érintõ kockázat léte vagy terjedelme tekintetében tudományos bizonytalanságról van szó, a Közösség intézményeinek, az elõvigyázatossági elv alapján, lehetõsége van védelmi intézkedések megtételére, anélkül, hogy ki kellene várniuk, amíg a kérdéses kockázat realitása és súlyossága teljesen bizonyosság nem válik. (...) 143. Mindazonáltal, a 139. bekezdésben idézett esetjog szerint a kérdéses megelõzõ intézkedéseket nem lehet csupán a kockázat tisztán hipotetikus megközelítésére alapozni, pusztán sejtésekre alapozva, amelye-

JOGTUDOMÁNYI

478

37 T-13/99, Elsõ Fokú Bíróság, Pfizer Animal Health SA kontra Bizottság (2002), E.C.R. II-3305, 2001. szeptember 11. 38 T-74,76, 83-85,132,137 & 141/00, Elsõ Fokú Bíróság egyesített ügyek, Artegodan GmbH és társai kontra Bizottság, 2002. November 26. E.C.R. II-4945.

ket tudományosan nem igazoltak. (...) 144. Inkább, amint ez a Közösség Bíróságának az elõvigyázatosság elvével kapcsolatos értelmezésébõl következik, a megelõzõ intézkedést csak akkor lehet tenni, ha a kockázat, noha annak léte és kiterjedése megalapozott tudományos bizonyítékokkal nincs bizonyítva, mindazonáltal megfelelõen alá van támasztva olyan tudományos adatokkal, amelyek rendelkezésre álltak akkor, amikor az intézkedést tették. (...) 146. Így az elõvigyázatosság elve olyan esetekre alkalmazható csupán, amikor a kockázat, nevezetesen ami az emberi egészségre vonatkozik, ugyan nem bizonyított teljesen, de nem csupán egyszerû feltételezésen alapul, amelyet tudományosan még nem igazoltak.” Így válik érthetõvé az a megközelítés, amely az elõvigyázatosság elvének alkalmazását az un. tudományos bizonytalansággal magyarázza, tehát elvárja ugyan a tudományosan létezõ alapokat, de nem várja el a teljes bizonyosságot. Az elõvigyázatosság alkalmazásának a kockázatelemzés lesz tehát a döntõ tényezõje, amelynek „148. (...) célja, hogy megbecsülje a kérdéses termék vagy eljárás kapcsán az emberi egészségre irányuló lehetséges káros hatások valószínûségének mértékét és ezen hatások súlyosságát.” A következmény pedig a kisebb rossz elve alapján, mint az eddig említett más esetekben is, nem lehet más, mint a következõ érvelés és egyben cselekvési felhatalmazás: „170. Különösen az elõvigyázatosság elve alapján a Közösség intézményei, széles körû mérlegelési jogkörükben jogosultak arra, hogy az emberi egészség védelme érdekében fogadjanak el a ma még nem teljes tudományos ismeret alapján is olyan védelmi intézkedéseket, amelyek akár súlyosan sérthetnek jogilag védett helyzeteket.” Az elõvigyázatosság elvének a fentiekbõl következõen akkorra már egyértelmûen és igazoltan meglévõ egyetemes közösségi jogi mivoltát teljes mértékben elsõként az Artegodan esetben38 mondta ki a Bíróság. Az eset ugyancsak az emberi egészséggel kapcsolatos, gyógyszerek forgalmazására kimondott tilalmakra és korlátozásokra alapozódik. Az általános kérdések tekintetében kiemelt figyelmet érdemelnek a következõ gondolatok: „183. (...) noha az elõvigyázatosság elvét a Szerzõdés a környezetvédelmi politikával kapcsolatban említi csupán, ennek hatóköre bõvebb. Az elv arra irányul, hogy alkalmazzák az egészség, a fogyasztók biztonsága, illetve a környezet védelme magas szintû biztosítása érdekében a Közösség minden cselekvési területén. (...) 184. Mindebbõl tehát az következik, hogy az elõvigyázatosság elvét úgy határozhatjuk meg, mint a kö-


vére, ilyen veszély akkor áll fenn, ha objektív tényezõk alapján nem zárható ki, hogy az adott terv vagy program jelentõs mértékben hat az érintett területre.(…)” IV. Következtetések

Az elõvigyázatosság elve a fentiek értelmében túllép a megelõzés elvének keretein, amennyiben a következmények bizonyítandóságának szintjét szállítja le, megelégedve a tudományos bizonytalansággal (scientific uncertainty), illetve más megközelítéssel, a valószínûséggel a bizonyosság helyett. Ugyanakkor ez a tudományos bizonytalanság nem azonosítható a megalapozatlansággal, valamilyen ok-okozati kapcsolatot feltételezhetünk, amelynek hátterében kockázatelemzési módszerek állnak. Az elõvigyázatosság elvét a Bíróság egyértelmûen a környezetvédelmen túli területekre is kiterjesztette, mindarra, ahol magasabb érdekek, mint az emberi egészség kerülhetnek veszélybe az elv alkalmazása nélkül. Az elv tehát mára általános jogelvvé vált. Az elvbõl pedig következik az is, hogy lehetõséget ad akár az Unió, akár a tagállamok számára is, hogy védelmi intézkedéseket tegyenek anélkül, hogy ki kelljen várni, hogy a kockázat léte és súlyossága teljesen nyilvánvaló legyen. Akármilyen is a gyakorlat alakulása, jó húsz (sõt a Sandoz-ügy óta 30) év gyakorlati tapasztalat után is igaza van a szerzõnek, amikor így ír:41 „Az elõvigyázatosság elvének legdöntõbb eleme alkalmazása alapul szolgáló feltételeinek azonosítása. Ezen kiváltó feltételek és az elõvigyázatosság elvének alkalmazásával kapcsolatos jogi eljárás, akár nemzeti, akár nemzetközi jogot nézve, változékony és nem megállapodott.” Hasonlóan fogalmaz az a jelentés, amit nem sokkal a BP Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófája (2010) után bocsátottak közre az USA-ban:42 „Két fontos elem határozza meg az elõvigyázatosság elvét Az elsõ az a gondolat, hogy annak érdekében, hogy a károkat megelõzzük, mielõtt bekövetkeznének, cselekednünk kell az ésszerû bizonyítékok alapján, mielõtt a teljes tudományos bizonyosság rendelkezésünkre állna arról, hogy egy ipari tevékenység kárt okoz. A második abból ered, hogy nem minden károsodás egyforma. Amikor a kár visszafordíthatatlan, nem lehet gazdasági kárként kezelni, dollárokban és centekben. (...) Annak ellenére, hogy az elõvigyázatosság elvére, mint a józan ész megnyilvánulására tekintünk, minden ösztönzõ, amelyet a szabad piac megteremt a vállalko-

KÖZLÖNY

39 C-236/01. sz. ügy, elõzetes döntéshozatali eljárás a Monsanto Agricoltura Italia SpA és Társaik kontra Presidema del Consiglio deiMinistri És Társaik ügyében, 2003. szeptember 9, E.C.R. I-8105. 40 C?98/03. sz. ügy, az Európai Közösségek Bizottsága kontra Németországi Szövetségi Köztársaság, 2006. január 10. 41 Palassis: i. m. 65. 42 Regulatory Blowout: How Regulatory Failures Made the BP Disaster Possible, and How the System Can Be Fixed to Avoid a Recurrence, Center for Progressive Reform White Paper No. 1007, October 2010, 43–44.

JOGTUDOMÁNYI

zösségi jog általános elvét, amely azt követeli meg, hogy a hatáskörrel rendelkezõ hatóságok tegyék meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy megelõzzék az emberi egészséget, a biztonságot és a környezetet érõ lehetséges kockázatokat, oly módon, hogy elsõbbséget adnak ezen érdekek védelmének a gazdasági érdekekkel szemben. Mivel a Közösség intézményei minden tevékenységi területükön felelõsek az emberi egészség, a biztonság és a környezet védelméért, az elõvigyázatosság elvét a Szerzõdés fent említett rendelkezéseibõl fakadó autonóm elvnek kell tekinteni.” A fenti kiemelés második részére külön is felhívnám a figyelmet, mert ennek értelmében messze nem csak arról van szó, hogy vajon a hatáskörrel rendelkezõ intézmények, szervezetek mennyiben, milyen keretek között élhetnek ezen hatáskörrel, tehát tehetnek-e avagy sem megelõzõ, beavatkozó intézkedéseket, hanem immár azt mondja ki az ítélet, hogy ez nem csupán lehetõség, hanem éppen kötelezettség, jogi kötelezettség. Több más bírósági ítélet mellett a Monsanto ügyet is kiemelhetjük,39 ahol már inkább egy környezetvédelmi probléma – és nem egészségügyi – jelenti a kiindulást, ugyanis a genetikailag módosított élelmiszerekkel kapcsolatos korlátozó intézkedések adják az ügy lényegét. A fent már elmondottak itt még világosabban és kiforrottabban jelennek meg: „11. A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján az elõvigyázatosság elvébõl fakadóan, amennyiben bizonytalanság van az emberi egészséget fenyegetõ veszély létét és kiterjedését illetõen, lehetséges védelmi intézkedéseket tenni anélkül, hogy ki kelljen várni, hogy a kockázat léte és súlyossága teljesen nyilvánvaló legyen (...)” Ezen ügy kapcsán egy célszerûségi és arányossági kérdésrõl is érdemes megemlékezni: „134. Végezetül, a Bíróság esetjoga alapján, annak megítélése során, hogy a közösségi jog egy intézkedése megfelel-e az elõvigyázatosság elve szempontjából, azt kell meghatározni, vajon az alkalmazott eszközök alkalmasak-e a kívánt cél elérésére és vajon nem mennek-e túl azon, ami a célok elérése érdekében szükséges. (...)” Természetesen a tisztán környezetvédelemhez közvetlenül kapcsolódó ügyekben is megjelenik az elõvigyázatosság elvének érvényesítése. Jó példa erre egy olyan természetvédelmi eset:40 „40. A Bíróság egy ítéletében már kimondta, hogy egy terv vagy program hatásainak megfelelõ vizsgálatát arra az esetre írja elõ az irányelv, ha fennáll annak a valószínûsége vagy veszélye, hogy az érintett természeti területre jelentõs hatással lesz. Tekintettel különösen az elõvigyázatosság el-

479

480

TANULMÁNY

b) a döntés elve, amelyik a magatartás alternatíváira irányul; c) az ellenõrzés elve, amelyik az elõvigyázatos biztonság gyakorlati megvalósulását szolgálja. (...)” Összegezve a legfontosabb szempontokat:45 „Az elõvigyázatosság elve ezen értékeken alapozódik és három központi eleme van: a kár elõrelátása, elkerülés és azonosítása; a tudományos bizonytalanság értelmezése és az elõvigyázatossági lépések.” Az elõvigyázatosság elve a fenntarthatóság, és különösen a környezetvédelem egyik legsajátosabb jogi elve, amely értéket közvetít, szemléletváltozást szeretne elérni, és ennek érdekében a hagyományos felfogástól eltérõ, szélesebb területen ad felhatalmazást a beavatkozásra. Az elv immár legalább három évtizedes múltja ellenére máig sem ismert teljesen és máig alakul értelmezési köre. Ami bizonyos, hogy az ENSZ konferenciákon és az európai integrációban eredetileg környezetvédelminek szánt alkalmazási kört már a kezdetekben túllépte, az elv által védett érdekek sérülékenysége és a beavatkozás érezhetõen jelentõs hatásainak bizonytalansága által meghatározott területen. Az elv alkalmazása során különösen sok feladat hárul a tudományos háttér feltárására, noha az értékelés végsõ soron nem szakértõi feladat, hanem jogkérdés – az vár válaszra, mikor lépi túl az emberi tevékenység által elõidézett kockázat azt a mértéket, amelyen túl a tevékenység létjogosultsága és veszélytelensége fokozott bizonyítást igényel, és amely egyben felhatalmazást teremt a jogérvényesítésre. Tehát a kockázat szintjének növekedése és a védett érdek érzékenysége együttesen befolyásolja a bizonyítás határait és legitimációt ad a hagyományos jogfelfogás szerint látszólag jogszerû tevékenységek korlátozására, mindenki érdekében, az arányosság keretei között.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

zások számára, pontosan az ellenkezõ irányba mutat. A profitot véve alapvetõ vezérlõként, a vállalatokra állandó nyomás nehezedik, hogy rövidtávon takarítsanak meg pénzt, olyan eszközökbõl lecsípve, amelyek csökkentenék a közre vagy a környezetre háruló kockázatokat. ... Így az elõvigyázatosság elve a torzult szabad piaci ösztönzések fontos korrekciós tényezõje lehet.” Az utóbbi megjegyzések figyelemre méltóak, mert egy rendkívül fontos adalékkal szolgálnak az elv alkalmazásának gyakorlati fontosságához, amikor valójában egy sajátos gazdasági ösztönzési modellt vázolnak fel, amelynek egyik eleme lehet az elõvigyázatossággal való fenyegetettség. Az elv alkalmazása ezen ösztönzõ mivoltán túl arra is alkalmas, hogy egy adott cél érdekében összesítse az erõket. „Az elv alkalmazása azt várja el, hogy a kockázatokat már akkor kezeljék, ha nincs tényleges bizonyíték vagy kapcsolat az ok és a feltételezhetõ környezeti kár között. Az elõvigyázatosság elve elõsegíti az interdiszciplináris együttmûködést a tudomány, a jog és a politika között, válaszul az ökológiai és egészségügyi károkra.”43 A fenntartható fejlõdés, ezen belül még fokozottabban a környezetvédelem az interdiszciplinaritásra épül és a komplex megoldásokat igényli, amit tehát ebben az elvben egyképpen megtalálunk. Az elv alkalmazásának korszerû – és a már ismertetett részletes elemektõl eltérõ – szempontrendszere jelenik meg az alábbiakban:44 „Az elõvigyázatosság elve az idõleges óvatosságot, körültekintést vonja maga után, a súlyos és bizonytalan kockázatokkal kapcsolatban, azzal a pesszimista feltételezéssel, hogy várhatóak negatív következmények. Ennek gyakorlati alkalmazása gyanánt az elvet kibonthatjuk az alábbiak szerint: a) a felmérés elve, amelyik a bizonyítékokat keresi és ez az elfogadható döntést;

2013. OKTÓBER

43 McEldowney, John and McEldowney, Sharron: Science and Environmental Law: Collaboration across the Double Helix, Environmental Law Review 13 (2011), 185. 44 Vlek: i.m., 166–167. 45 Schettler and Raffensperger: i. m. 67.

SZEIBERT: AZ EURÓPAI HARMONIZÁCIÓ LEHETÕSÉGE…

481

TANULMÁNY

Az európai harmonizáció lehetõsége a házasság felbontása kérdésében tekintettel a jelenlegi európai bontójogi tendenciákra és az Európai Családjogi Bizottság bontójogi elveire* Szeibert Orsolya egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)

Az egyes európai országokban a bontójogi szabályozások részben elvi kiindulópontjukat tekintve, részben pedig a jogtechnikai megoldások szintjén igen eltérõek. Mindkét tényezõ nehézzé teszi az ún. határon átlépõ házasságok kiszámítható felbontását. Az Európai Uniónak a kiszámíthatóság fokozására tett lépései mellett a családjog terén is jelentkeznek jogharmonizációs, jogegységesítést szorgalmazó törekvések. Kérdés, hogy kirajzolódnak-e azonos irányba mutató bontójogi tendenciák, s akár európai uniós megoldásokkal, akár a tudományos alapokon álló bontójogi harmonizáció valamely módszerével elképzelhetõ-e a közeljövõben a nemzeti bontójogi szabályok azonos irányba terelése.

I. Bevezetés A házasságok nagy hányada végzõdik annak felbontásával;1 egyértelmû a bontások számának növekedése.2 Nyugat-Európában ez a folyamat már a XX. század hatvanas éveiben elkezdõdött,3 jelenleg ugyanakkor a bontások száma stagnálni látszik.4 A határon átnyúló családi kapcsolatok számának növekedésével a határon átnyúló házasságok bontása is egyre gyakoribb. Ebbõl erednek európai szinten a kérdések: mennyiben lehet, mennyiben kell kiszámíthatóvá tenni a házassági bontójogot, különösen azon párok számára, akiknek házasságában, s így annak felbontásában nemzetközi elem is szerepel. A bontójog kérdésköre azonban nemcsak az európai jogalkotót foglalkoztatja, foglalkoznak azzal az egyes or-

2

4

Hosszú évszázadokig állt fenn Európában az a helyzet, melynek keretei között a házasság felbontása igen nehézkes, idõ- és költségigényes eljárás volt, feltéve, hogy egyáltalán kérelmezhették a házastársak. A kánonjog nem tette (nem teszi) lehetõvé a bontást, legfeljebb annak érvénytelenítésére, illetve az ágytól-asz-

A tanulmány az OTKA PD 83548 ny. számú kutatásának keretében készült. A bontás alatt az alábbiakban azt értjük, hogy az érvényes házasság a házastársak életében az erre hatáskörrel rendelkezõ szerv döntése következményeként törvényben meghatározott okok és törvényben elõírt rendelkezések alapján ex nunc hatállyal megszûnik. Martiny, Dieter: Divorce and Maintenance Between Former Spouses. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Perspectives for the Unification and Harmonisation of Family Law in Europe. Antwerp – Oxford – New York, Intersentia, 2003. 533. 1970-ben a jelenlegi 27 uniós tagállamban 1000 fõre 0,9 bontás, míg 2009-ben 2,1 bontás jutott. (Magyarországon ez az arányszám már 1970-ben is 2,2 volt, napjainkra 2,4-re emelkedett.) In: Existensial Field 1: Family Structures & Family Forms. Working Report, Summary. April 2010 www.familyplatform.eu Lesthaeghe, Ron: The Second Demographic Transition in Western Countries: An Interpretation. In: Oppenheim Mason, Karen – Jensen, An-Magritt (eds.): Gender and Family Change in Industrialized Countries. Oxford, Clarendon Press, 1995, 17. Existensial Field 1: Family Structures & Family Forms. i. m. (3. jegyzet)

KÖZLÖNY

3

II. A bontás lehetõségének alakulása

JOGTUDOMÁNYI

* 1

szágok kutatói, illetve jogalkotói is. A családjog terén rendkívül gyors változás zajlik, ez számos európai jogrendszerben a családjogi vonatkozású rendelkezések, így a bontójogi szabályok felülvizsgálatához, azok átalakításához, vagy legalábbis a módosíthatóság vizsgálatához vezet, illetve vezetett a közelmúltban.

482

TANULMÁNY

taltól való elválásra volt, illetve van mód. A protestáns tanok szerint szigorúan vétkességi alapon – az egyik házasfél vétkes magatartására hivatkozással – elismerték a házasság felbonthatóságát, de erre ritkán került sor, különösen azért, mert az hosszadalmas, a házastársak magánéletét teljes mélységében érintõ eljárást jelentett.5 A XVIII. század végén a porosz Allgemeines Landrecht liberális bontójogi szabályozást vezetett be: a bontóokok között feldúltsági alapú – a házasság teljes, helyrehozhatatlan megromlására alapított – bontási lehetõség is szerepelt. A francia Code Civil a francia forradalom bontójogi liberalizmusát felszámolta, a bontóokok számát erõteljesen csökkentette, s ugyan lehetõvé tette a közös megegyezésen alapuló bontást, de olyan korlátok mellett, hogy a rendelkezés alkalmazhatóságára gyakorlatilag nem került sor.6 A XIX. században a bontójogi rendezés valamennyi európai országban – továbbra is – a konzervatívabb és haladóbb szellemû jogalkotási törekvések ütközõpontjában állt; Franciaországban eltörölték, majd a század végén visszaállították a bontás lehetõségét, de vétkességi alapon; Ausztriában mind vétkességi, mind feldúltsági alapú bontóokokat elismertek; a német BGB szinte kizárólag vétkességi alapon ismerte el a bontást, ahogyan – törvényi szinten legalábbis – a holland Burgerlijk Wetboek is. Az Európára a bontóokok terén a mai napig jellemzõ széttagoltság ekkor is megmutatkozott: az észak-európai országok jellemzõen mind a vétkességi, mind a feldúltsági alapú bontást elismerték, míg délen, így Portugáliában, Máltán egyáltalán nem volt lehetõség a házasság felbontására.7

III. A XX. századi változások

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

A XX. század elején néhány európai országban alapvetõ családjogi reformok zajlottak, de Európa nagy részében a hatvanas évektõl kezdõdött el a komolyabb mértékû változás (az akkori Kelet-, illetve Közép-Kelet-Európa szocialista rezsimben élõ országaiban ugyanakkor a családjogi jogalkotás más utat járt be). A hatvanas-hetvenes években az egyes európai bontójogi szabályozásokban megjelentek a feldúltsági alapú bontóokok, a nyolcvanas években pedig még

5 6 7 8 9 10 11 12 13

2013. OKTÓBER

inkább csökkent a vétkességi alapú bontási lehetõségek száma.8 A vétkességi bontóokok számos országban a jogalkalmazási munka során váltak rugalmasabbakká,9 mindemellett pedig a közös megegyezésen alapuló bontás eljárása folyamatosan egyszerûsödött.10 A bontás könnyebbé tétele mögötti okok vizsgálata meghaladná a tanulmány kereteit; korántsem elhanyagolható kérdésrõl van azonban szó, amelynek a kutatása folyamatosan, napjainkban is zajlik. Gazdasági-társadalmi tényezõk összességükben és egymásra hatásukban alakítják a házasságok felbontásának gyakoribbá válását. A társadalmi és jogi folyamatok egymásra hatása szintén vizsgálat tárgya lehet; Antokolskaia (jogi összefüggésrendszerben) részben az emberi jogok térhódításának, nagyobb mértékû elismerésének tulajdonítja a változásokat. Az erkölcsi felfogás vizsgálata sem mellõzhetõ,11 igaz, ez is egy szélesebb társadalmi-gazdasági, sõt, gender-alapú változásfolyamatnak a része. Lesthaeghe (általános társadalomtudományi, szociológiai, demográfiai összefüggésrendszerben), amellett érvel, hogy bizonyos erkölcsi, az egyén felfogásához, magatartásához, ezek változásához kapcsolódó faktorokkal számolni kell, így az individualizmus, az egyéni autonómia, az elkötelezõdés tényezõivel. A nyolcvanas években kimutatható volt, hogy a házasság akkor lehet sikeres, ha a házastársakat kölcsönös megértés és tisztelet vezérli.12 A bontójog alakulása válasz lehet a társadalmi magatartásra, amely magatartás mögött az emberek azon egyértelmû törekvése áll,13 hogy többet „hozzanak ki” az életükbõl és személyes kapcsolataikból.

IV. A jelenlegi európai bontójogi kép 1. A mai európai helyzet bontójogi szempontból történõ megítélése nem egyöntetû; s ez több okra vezethetõ vissza. A különbözõ európai országok bontójogi szabályainak alakulása nem mutat egységes tendenciát; a nemzetközi szakirodalom a házasság körébõl napjainkban elsõsorban az azonos nemû partnerek házasodhatóságának bevezetésével, illetve a házasság felbontásának vagyonjogi következményeivel foglalkozik, a házasság felbontásával alig. Ugyanakkor, miután európai uniós irányelvek léptek hatályba a határo-

Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. In: Antokolskaia Masha (ed.): Convergence and Divergence of Family Law in Europe. Antwerpen – Oxford/Amsterdam, Intersentia, 2007. 18. Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. Antwerpen – Oxford, Intersentia, 2006. 199-200. Az egyes európai országok helyzetét részletesen ismerteti Antokolskia: i. m. (7. jegyzet) 217-220. Antokolskaia: i. m. (7. jegyzet) 264-265. Herger Csabáné: A nõvételtõl az állami anyakönyvvezetõig. Budapest – Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2006. 123. Glendon, Mary Ann: The Transformation of Family Law. Chicago and London, University of Chicago Press, 1989. 149. Herger Csabáné az erkölcsi relativizálódásra hívja fel a figyelmet. Herger Csabáné: i. m. 123. Lesthaeghe: i. m. 22-23. Kutatási eredményei alapján jut arra a következtetésre Lesthaeghe, hogy az emberek többet szeretnének „kihozni” az életükbõl általában, és ez különösen igaz személyes kapcsolataikra. Lesthaeghe: i. m. 33.


kon átívelõ házasságokat érintõen mind a joghatóság, a határozatok elismerése és végrehajtása, mind az alkalmazandó jog meghatározását illetõen, a bontás kérdése európai uniós jogi kontextusban is felmerül – ez utóbbi azonban nem feltétlenül jelenti a bontójogi tendenciák értékelését. Vannak országok, ahol a házasság felbontásának a házasság feldúltsága alapján van helye; vannak országok, ahol feldúltsági és vétkességi bontóokok állnak egymás mellett; ugyanakkor számos európai jogrendszer elismeri a közös megegyezésen alapuló bontást.14 Más jellegû az a megközelítés, amely a két hagyományos bontójogi alapelv, a vétkesség és a feldúltság mellett nemcsak a közös megegyezésen alapuló bontást emeli ki, hanem a különélés alapján álló bontást, illetve a bontás iránti igény lehetõségét. Természetesen a kategorizálás különbözõ ismérvek alapján történhet, egy többé-kevésbé egységes európai helyzet felvázolását azonban különösen megnehezíti az, hogy az egyes európai jogrendszerek teljesen sajátos megoldásokat követnek, sajátos bontójogi szabályozást nyújtanak. Az alább tárgyalt Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentéseinek áttekintése tíz évvel ezelõtt is annak a következtetésnek a levonására adott lehetõséget, hogy az európai bontójogi megoldások nem, vagy alig tûrik a csoportosítást, a bontójogi rendszerek tipizálása mindig eredményez átfedéseket.15 Az alábbiakban azt tekintjük röviden át, hogy miként érvényesül Európában a házasság felbonthatóságának az elve, s azon belül a vétkesség, illetve a feldúltság alapgondolata, s miként nyer elismerést a közös megegyezés, a különélés jelentõsége, továbbá a bontáshoz fûzõdõ igény. 2. Ami a házasság felbontását illeti, ez ma már valamennyi európai országban lehetséges. Írországban az 1996-ban elfogadott bontójogi törvény alapján 1997ben került sor az elsõ bontásra.16 Európában utolsóként tette lehetõvé a házasság felbontását Málta: 2011 májusában népszavazást tartottak, a Parlament júliusban elfogadta az erre vonatkozó törvényjavaslatot, a törvény pedig októberben lépett hatályba. Így annyi-

483

ban egységessé vált az európai bontójog, hogy valamennyi országban engedélyezik a házasság felbontását. Azon a téren azonban, hogy a bontás mennyi idõ vesz igénybe, milyen költségeket emészt fel, nagyok az eltérések. A bontás idõ- és költségvonzatai összefüggésben állnak a bontójogi elvekkel, ám még ez a megfelelés sem direkt. Lehetséges, hogy a hagyományos vétkességi alapon gyorsabban elérheti az egyik fél a házasság felbontását, míg egy feldúltság alapján álló rendszerben éveket kell várni a bontókereset benyújtásával is – példa erre az utóbb említett máltai szabályozás, amelynek megfelelõen a bontás egyik feltétele a legalább négy évig tartó különélés. 3.A vétkesség, mint a házasság felbonthatatlanságát felváltó bontási elv hagyományosan uralkodott17 az európai bontójogi rendszerekben, és ma is számos európai ország ismeri. A vétkesség mögött különbözõ bontóokok állhatnak, ezek valamely, családjogi szempontból vétkes magatartást, illetve magatartásokat fogalmaznak meg. Noha olyan bontójogi rendszer már nincs, amely kizárólag vétkességi alapon állna,18 a vétkesség számos európai ország bontójogában a mai napig él, s úgy látszik, hogy ezek a bontóokok fenn is maradnak. Ez több oldalról is megmutatkozik. A 2000-es évek elején több országban (így Angliában, Franciaországban, Belgiumban) is történtek jogalkotói kísérletek a vétkességi alapú bontóokok elvetésére, de ezek kudarcot vallottak;19 több kelet-európai országban a rendszerváltást követõen pedig visszaállítottak egyes vétkességi alapú bontóokokat (Lettországban 1992-ben, Litvániában 2000-ben).20 Ezek a bontóokok ugyanakkor számos esetben nem önállóan jelentkeznek, hanem vagy feldúltsági alapú bontóokokkal összekapcsolva, vagy azok árnyékában. Ez utóbbiról van szó akkor, amikor a jogkövetkezmények megállapítása során értékelik a vétkes magatartást. Végül pedig vannak jogrendszerek, amelyek azért nem kívánják felszámolni a vétkességet, mert az bizonyos esetekben – például akkor, ha az egyik félre elviselhetetlen nyomás nehezedik – megfelelõen funkcionál.21 Ez utóbbi jelentõsége akkor is fennáll, ha kevés számú esetre szorítkozik.


14 Verschraegen kiemeli a világi és egyházi jog közötti különbségeket is, Verschraegen, Bea: Divorce. International Encycopedia of Comparative Law Vol IV Ch. 5., Martinus Nijhoff Publishers, 2004, 3. 15 Szeibert Orsolya: Úton az európai családjog felé. Összehasonlító jogi kitekintés az európai bontójogi rendszerekre és a volt házastárs tartásának szabályaira az európai Családjogi Bizottság „European Family Law in Action” címû könyve alapján. Családi Jog. 2003. 4. 1-8. Az akkori európai szabályozásról lásd még Weiss Emilia: A házassági bontójog alakulásának néhány közös és néhány eltérõ sajátossága egyes európai jogrendszerekben. In: Liber Amicorum. Studia A. Harmathy dedicata. Budapest, ELTE-ÁJK Polgári Jogi Tanszék, 2003. 345-358. 16 A jogszabályt megelõzte az Alkotmány 1995-ben népszavazással történõ módosítása, amelynek értelmében eltörlésre került a bontás engedélyezésének alkotmányos korlátja. Errõl bõvebben: Shannon, Geoffrey: National Report, Ireland. In: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente – Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume I: Grounds for Divorce. Antwerpen – Oxford – New York, Intersentia, 2003. 5. 17 Weiss: i. m. 349. 18 Weiss: i. m. 350. 19 Antokolskaia, Masha: Convergence and divergence of divorce laws in Europe. Child and Family Law Quarterly. 2006. 3. 324. 20 Khazova, Olga: Family Law on Post-Soviet European Territory: a Comparative Overview of Some Recent Trends. European Journal of Comparative Law. 2010. 5. 1-2, 12-13, továbbá Kudinaviciute-Michailoviene, Inga: Legal Regulations of Divorce in the Civil Code of the Republic of Lithuania as Compared to the CEFL Principles. In: Örücü, Esin – Mair, Jane (eds.): Juxtaposing Legal Systems and the Principles of European Family Law on Divorce and Maintenance. Antwerpen – Oxford, Intersentia 2007. 167–180. 21 Verschraegen: i. m. 74.

484

TANULMÁNY

4. A feldúltság elve – mely meghatározza a hazai bontóperek alakulását is – folyamatosan hódított Európában teret, ez azonban korántsem jelent egységes megoldásokat, tekintve, hogy az elv mögött eltérõ bontójogi rendszerek állnak. Vannak országok, amelyek nem ismernek önálló bontóokot; a bíróság a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása esetén bontja azt fel, erre példa a magyar szabályozás. A generálklauzula (vagy egyetlen bontóok) nem zárja ki azt, hogy a bontás különbözõ tények bizonyításával, vagy különbözõ eljárások útján valósuljon meg.22 Vannak olyan rendszerek, így Svájcban, ahol különbözõ bontóokok állnak egymás mellett, igaz nemcsak tisztán feldúltsági alapú, hanem feldúltságon és vétkességen alapuló bontóokok is állhatnak egymás mellett. 5. A közös megegyezésen alapuló bontás a feldúltsági elvre történõ – legalábbis részbeni – áttérés hozadéka volt.23 Ezt a megoldást az az igény hívta fokozatosan életre, hogy ne legyen feltétlenül szükséges a házastársak családi életében túlságosan mélyre ásni, az intimszférában lezajlott eseményeket feltárni. A bontás dramatizáltságát nemcsak a házastársak igyekeztek mérsékelni, hanem maguk a bíróságok is.24 A közös megegyezés szabályozásának módja igen eltérõ, mind a bontójogi rendszerben elfoglalt helyét, mind pedig követelményrendszerét illetõen. Egyes európai jogrendszerek önálló bontóokként kezelik, más megoldások szerint a közös megegyezés a feldúltságon alapuló bontás válfaja, illetve a házasság feldúlttá válásának bizonyítéka.25 A közös megegyezésen alapuló bontókereset megalapozottságáról való meggyõzõdésnek ismét különbözõ módozatai ismertek: lehetséges az, hogy csak bizonyos együttélés után van mód a házasság felbontására, továbbá az is, hogy meghatározott idejû különélésnek kell bizonyítania a bontási szándék alapos voltát, s végül nagyon gyakori az ún. járulékos kérdésekben való megegyezés szükségessége – hogy mely kérdések tartoznak ebbe a körbe, szintén változó.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

6. Az idõmúlás, s különösen a különélés, mint ténylegesen kialakult állapot jelentõsége a bontójogban fokozatosan nõni látszik, így annak ellenére indokolt külön beszélni róla, hogy nem bontójogi elvrõl van szó. Az idõtényezõnek, idõmúlásnak általában a jogban, így a bontójogban26 is jelentõsége van, a tényleges különélés egyike azon periódusoknak, amikor az idõ, illetve a tényleges állapot értékeléshez jut. Az

22 23 24 25 26

2013. OKTÓBER

idõtartamtól függetlenül ugyanakkor ez nem jelent feltétlenül a felek számára a házasságból való gyors szabadulást. A különélés azt az üzenetet közvetíti a jogalkalmazónak, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkezõ szervnek – Európában jellemzõen a bíróságnak –, hogy a házasság fenntartása már nem indokolt. A tényleges különélés kapcsolódhat a közös megegyezésen alapuló bontáshoz, lehet önálló bontóok, s kötõdhet a feldúltság általános elvéhez.27 Ami a megkövetelt különélés idõtartamát illeti, hat hónaptól három-négy évig terjed, nem ritka az egy, illetve két évig tartó különélés követelménye. 7. A bontás iránti igény valóban újabb, s Európában ritkábban követett megoldás. Annyiban kiindulópontját tekintve különbözik a fent tárgyalt bontójogi elvektõl, illetve bontóokoktól (bontási lehetõségektõl), hogy az egyik házasfélnek is alapot ad a bontás követelhetõségére. Míg a többi megoldás alapja az az elgondolás, hogy az állam felülbírálja a bontási szándékot, különösen akkor, ha csak az egyik fél kezdeményezi azt, a másik pedig ellenzi; addig a bontás iránti igény elismerése azt a meggondolást tükrözi, hogy ha már az egyik fél a házasság felbontását kéri, alapvetõen ezt az igényét el kell ismerni. Ezt az álláspontot képviseli a nyolcvanas évek vége óta a svéd és a finn bontójog. Svédországban annak alapján differenciálnak, hogy mindkét házastárs kéri-e a bontást vagy csak egyikük. Amennyiben azt mindketten kérik, fõszabályként azonnal felbontható a házasság, s csak akkor kell várniuk, ha tizenhat éven aluli gyermekük van. Ha egyikük kéri a bontást, de a másik fél ellenzi, hat hónapos várakozási idõvel kell számolniuk. Amennyiben azonban nincs ellenzés, s nincs 16 éven aluli gyermek sem, a házasság lényegében azonnal felbontásra kerül; két évig tartó különélést követõen pedig semmiképpen nem kell a feleknek a fenti várakozási idõvel számolniuk.28

V. Az Európai Családjogi Bizottság 1. Az Európai Családjogi Bizottság tevékenysége, az Elvek alkotásának módszere 1.1. Az Európai Családjogi Bizottság (Commission on European Family Law, CEFL) 2001-ben alakult, egye-

Az elõbbire példa Anglia, az utóbbira Oroszország. Weiss: i. m. 350. A bíróságok ilyen irányú törekvésére utal Verschraegen : i.m.79. és Weiss: i. m. 350. Részletesen errõl az Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentései alapján: Szeibert: i. m. (16. jegyzet) 3–4. Lásd részletesebben Szeibert Orsolya: A házasság felbontása: az Európai Családjogi Bizottság bontójogi elvei és a magyar bontójog. In: Fuglinszky Ádám – Klára Annamária (szerk.): Európai jogi kultúra. megújulás és hagyomány a magyar civilisztikában. Budapest, Eötvös Kiadó, 2012. 51-52. 27 Részletesen errõl az Európai Családjogi Bizottság nemzeti jelentései alapján: Szeibert: i. m. (16. jegyzet) 5–6. 28 Jänterä-Jareborg, Maarit: Swedish National Report. In: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente – Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume I: Grounds for Divorce. Antwerpen–Oxford–New York, Intersentia, 2003. 97.


temi professzorokból álló testület, amely tudományos céllal, a családjog esetleges harmonizációja elõsegítése érdekében dolgoz ki ún. Európai Családjogi Elveket. A testület motorja a jelenleg héttagú Szervezõ Bizottság (Organizing Committee), s mellettük mûködik a szakértõi csoport (Expert Group). A szakértõi csoportban minden, a kutatásba bevont európai ország képviselteti magát, s a szakértõk valóban segítik a CEFL tevékenységét, ám az Elvek megalkotója a Szervezõ Bizottság (nevük alatt jelennek meg maguk az Elvek is). A CEFL az ún. hat lépés módszereként (six-steps method) nevesíti az Elvek megalkotásának során követetett metodikát.29 Elsõ lépésként kiválasztják azt a családjogi témakört, amelyben a Szervezõ Bizottság az Elvek kidolgozását lehetségesnek, illetve kívánatosnak tartja, különös tekintettel az esetleges harmonizáció lehetõségére. Második lépésként készítenek egy részletes kérdõívet, amelynek jellegénél fogva alkalmasnak kell lennie, hogy megválaszolható legyen tekintet nélkül arra, hogy milyen konkrét jogi megoldást alkalmaznak az adott országban. A kérdésekre, harmadik lépésként, a kutatásba bevont európai országok szakértõi adják meg válaszaikat részletes, az adott jogterület történeti fejlõdésére, alakulására, a jogszabályváltozásokra és az ítélkezési gyakorlatra egyaránt kiterjedõ módon. Ezeket az ún. nemzeti jelentéseket a folyamat negyedik lépésében a Szervezõ Bizottság dolgozza fel. Ötödik, és talán legfontosabb lépés az adott jogterület Elveinek megfogalmazása. A Szervezõ Bizottság dolgozza ki a javaslatot, majd ezt követõen – akár többször is – konzultálnak a szakértõi csoport képviselõivel. Ezt a konzultációt részben a nemzeti jelentések megfelelõ értelmezése teszi szükségessé, részben pedig alkalmat ad arra, hogy a szakértõi csoport tagjai (lévén maguk is a családjog területén tevékenykedõ egyetemi oktatók) gondolataikkal segítsék az Elvek kidolgozását. Az Elvek megalkotásáért ugyanakkor a Szervezõ Bizottság tagjai felelnek, õk azok, akiknek neve alatt – hatodik lépésként – sor kerül az Elvek publikálására.

inkább a nemzeti jogalkotóra kell hagyni azt, hogy a nemzeti joggal adekvát szabályozást hozzon. Esetenként olyan kérdésben is határozni kell, amelyben nem található a jogrendszerek között közös megoldás: felmerül, hogy javasoljon-e a Szervezõ Bizottság konkrét Elvet, vagy inkább hagyja a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra. Ennek megfelelõen az Elvek megalkotásakor a következõ módszerek között választottak: 1) a megállapítható közös megoldást választották követendõ megoldásnak (common core mellett való döntés); 2) a megállapítható közös megoldással szemben más megoldást választottak követendõnek (bár megállapítható a common core, a választás better law megfogalmazására esik); 3) noha megállapítható volt a közös megoldás (common core), a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra bízták; 4) common core hiányában választottak követendõ megoldást (better law); illetve 5) megállapítható közös megoldás hiányában a nemzeti jogalkotóra bízták a kérdés rendezését. Ami a common core körét, azaz a kutatásba bevont jogrendszerekben alkalmazott azonos megoldást illeti, nem feltétlenül egyszerû kérdés, hogy mi állapítható meg common core-ként. Jelentõsége van annak, hogy miként fogalmazzuk meg azt a kérdést, amelyre a jogi választ keressük, továbbá annak is, hogy azt tekintjük-e közös megoldásnak, amely kivétel nélkül minden vizsgált jogrendszerben azonos módon létezik, vagy azt is, amely a jogrendszerek többségében azonos módon valósul meg. A common core Elvben történõ megfogalmazása könnyen indokolható, szemben a better law választásával, amely utóbbi esetén óhatatlanul a szubjektívabb megközelítés dominál. Ami a common core, illetve a better law alkalmazását illeti, a Szervezõ Bizottság célja harmonizálásra alkalmas Elvek kidolgozása, ugyanakkor modern31 Családjogi Elvek megfogalmazása. Common core választására értelemszerûen csak akkor van lehetõség, ha valóban található – funkciójában – közös megoldás. A better law alkalmazása független attól, hogy van-e a fenti értelemben vett közös megoldási pont; hiszen lehetséges, hogy a vizsgált jogrendszerek valamely kérdésben közös jogi állásponton vannak, de más szabály mutatkozik követendõnek, illetve az is, hogy nincs common core, de szükséges a kérdés Elvvel történõ rendezése. S végül: akár van common core, akár nincs – választható az a lehetõség, hogy mégsem kínál valamely Elv követendõ megoldást.

KÖZLÖNY

29 Boele-Woelki, Katharina: Building on Convergence and Coping with Divergence in the CEFL Principles of European Family Law. In: Antokolskaia, Masha (ed.): Convergence and Divergence of Family Law in Europe. Antwerpen – Oxford/Amsterdam, Intersentia, 2007. 254, 261. 30 Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 262. 31 Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 253.

JOGTUDOMÁNYI

1.2. Az Elvek kidolgozásának során alkalmazza a CEFL az öt lehetséges megoldás közötti választás szükségességét (five approaches).30 Miután ismerik a nemzeti megoldásokat, elemzik és áttekintik azokat, minden egyes Elv megalkotása során abban a kérdésben döntenek, hogy a vizsgált nemzeti jogalkotók, jogalkalmazók azonos, illetve többé-kevésbé közös megoldást alkalmaznak-e, s ha igen, akkor azt követni indokolt-e, vagy szerencsésebb attól eltérõen másik megoldást javasolni. Döntés tárgya az is, hogy feltétlenül kell-e az adott részkérdésben Elvet javasolni, vagy

485

486

TANULMÁNY

2. A házasság felbontásának Elvei32 „I. RÉSZ A HÁZASSÁG FELBONTÁSA I. FEJEZET ÁLTALÁNOS ELVEK 1:1 Elv A házasság felbontásának megengedettsége (1) Jogszabály lehetõvé teszi a házasság felbontását. (2) A bontásnak nem elõfeltétele a házasság meghatározott idõtartamú fennállása. 1:2 Elv Jogi eljárás és hatáskörrel rendelkezõ szerv (1) A házasság felbontásának eljárását jogszabály rendezi. (2) A házasságot az erre hatáskörrel rendelkezõ szerv bonthatja fel, amely akár bíróság, akár igazgatási szerv lehet. 1:3 Elv A bontás típusai A jogszabály megengedi mind a házasság közös megegyezésen alapuló felbontását, mind az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontást. II. FEJEZET A KÖZÖS MEGEGYEZÉSEN ALAPULÓ BONTÁS

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

1:4 Elv A közös megegyezés (1) A jogszabály a házasság felbontását megengedi a házastársak közös megegyezése alapján. Tényleges különélés idõszakának ezt nem kell megelõznie. (2) Közös megegyezés áll fenn, amennyiben a házastársak megegyeznek abban, hogy házasságukat fel kívánják bontani. (3) Ezt a megegyezést a házastársak akár erre irányuló közös kérelemben elõterjeszthetik, akár egyik házastárs is elõterjesztheti a másik házastárs hozzájárulása mellett. 1:5 Elv Meggondolási idõ (1) Amennyiben a bontás iránti eljárás megindításakor a házastársaknak van 16 éven aluli gyermeke és a házastársak a bontásnak az 1:6 Elvben meghatározott

2013. OKTÓBER

valamennyi jogkövetkezményérõl megállapodtak, három hónapos meggondolási idõt kell biztosítani. Amennyiben nem állapodtak meg valamennyi jogkövetkezményrõl, a meggondolási idõ hat hónap. (2) Amennyiben a bontás iránti eljárás megindításakor a házastársaknak nincs 16 éven aluli gyermeke és a házastársak a bontásnak az 1:6 Elv d) és e) pontjaiban33 meghatározott valamennyi jogkövetkezményérõl megállapodtak, nincs szükség meggondolási idõ biztosítására. Amennyiben nem állapodtak meg valamennyi jogkövetkezményrõl, a meggondolási idõ három hónap. (3) Nincs szükség meggondolási idõ biztosítására, amennyiben a bontás iránti eljárás megindítását megelõzõen a házastársak már legalább hat hónapja ténylegesen különéltek. 1:6 Elv A házastársak közös megegyezésének tartalma és alakja (1) A házastársaknak a következõ jogkövetkezményekrõl kell megállapodniuk: a) a szülõi felelõsség gyakorlása, amennyiben ez szükséges, ideértve a gyermek tartózkodási helyének meghatározását és a szülõ és gyermek közötti kapcsolattartást, b) a gyermektartás, amennyiben ez szükséges, c) a vagyon megosztása, illetve újbóli elosztása, d) a házastársi tartás. (2) A fenti megállapodást írásba kell foglalni. 1:7 Elv A bontás jogkövetkezményeinek megállapítása (1) A bontásra hatáskörrel rendelkezõ szervnek az 1:6 Elv a) és b) pontjainak megfelelõen meg kell határoznia a bontásnak a gyermeket érintõ következményeit, de a házastársak bármely megengedhetõ megállapodását figyelembe kell venni, amennyiben az megfelel a gyermek mindenekfelett álló érdekének. (2) A bontásra hatáskörrel rendelkezõ szervnek az 1:6 Elv c) és d) pontjaiban meghatározott jogkövetkezményekrõl szóló megállapodásnak legalább az érvényességét vizsgálnia kell. (3) Amennyiben a házastársak nem, vagy csak részben állapodtak meg az 1:6 Elv c) és d) pontjaiban szereplõ jogkövetkezményekrõl, ezekrõl a bontásra hatáskörrel rendelkezõ szerv dönthet. III. FEJEZET A HÁZASSÁG FELBONTÁSA AZ EGYIK HÁZASTÁRS BELEEGYEZÉSE NÉLKÜL

32 A fordítás az angol és német eredeti változatok alapján a szerzõ munkája, aki ezúton is köszöni Weiss Emilia észrevételeit. Az elveket tartalmazza Boele-Woelki, Katharina –Ferrand, Frédérique –González Beilfuss, Cristina – Jänterä-Jareborg, Maarit – Lowe, Nigel – Martiny, Dieter – Pintens, Walter: Principles of European Family Law Regarding Divorce and Maintenance Between Former Spouses. Antwerp – Oxford, Intersentia, 2004. 33 A 1:5 Elv (2) bekezdése az eredeti szöveg valamennyi változatában az 1:6 Elv (1) bekezdésének d) és e) pontjaira hivatkozik. Tekintettel egyrészt arra tényre, hogy az 1:6 Elv (1) bekezdése a) – d) pontokat tartalmaz, másrészt pedig arra, hogy az 1:5 Elv – a kommentár által is támogatott módon – úgy értelmezhetõ, hogy az 1:5 Elv (2) bekezdésében a házastársak egymás közötti jogviszonyáról van szó, itt helyesen c) és d) pontokról van szó.


1:8 Elv Tényleges különélés A házasság felbontása akkor engedhetõ meg az egyik házastárs beleegyezése nélkül, ha legalább egy éve ténylegesen különélnek. 1:9 Elv A kérelmezõ különösen nehéz helyzete Azokban az esetekben, ha a kérelmezõ különösen nehéz helyzetben van, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkezõ szerv felbonthatja a házasságot akkor is, ha az egy éves tényleges különélés követelménye nem teljesült. 1:10 Elv A jogkövetkezményekrõl való döntés (1) Amennyiben szükséges, a házasság felbontására hatáskörrel rendelkezõ szerv dönt a) a szülõi felelõsségrõl, ideértve a gyermek tartózkodási helyének meghatározását és a szülõ és gyermek közötti kapcsolattartást, valamint b) a gyermektartásról. A házastársak bármely megengedhetõ megállapodását figyelembe kell venni, amennyiben az megfelel a gyermek mindenekfelett álló érdekének. (2) A bontás kimondásával egyidejûleg vagy azt követõen a bontásra hatáskörrel rendelkezõ szerv dönthet a bontás házastársakat érintõ vagyonjogi következményeirõl, és ennek során figyelembe veszi a házastársak bármely megengedhetõ megállapodását.”

3. Az Elvekrõl

idõ hiánya.35 A Svédországban és Finnországban alkalmazotthoz hasonló megoldás indítványozása az elhamarkodott döntések megelõzését szolgálja, s lehetõséget biztosít a felek között a bontás jogkövetkezményeinek tárgyában kötött megállapodások átgondolására, s esetlegesen mediációra is.36 A CEFL által better law gyanánt választott meggondolási idõ alkalmazása három tényezõ függvénye: szerepet játszik meghatározásánál a házastársak közös 16 éven aluli gyermeke; a jogkövetkezményekrõl való megállapodás sikeressége; továbbá jelentõséghez juthat a különélés. Nem szükséges az Elv értelmében meggondolási idõ biztosítása, ha a házastársak az eljárás elõtt legalább hat hónapig különéltek, továbbá akkor sem, ha nincs 16 évesnél fiatalabb közös gyermekük és a bontás valamennyi jogkövetkezményérõl megállapodtak. A meggondolási idõ három hónap, ha nincs 16 évesnél fiatalabb gyermekük, és nem állapodtak meg a jogkövetkezményekrõl; továbbá, ha van 16 évesnél fiatalabb gyermekük és megállapodtak valamennyi jogkövetkezményt illetõen. Hat hónapos meggondolási idõt indítványoznak arra az esetre, ha van ilyen életkorú gyermek és nem született megállapodás valamennyi jogkövetkezmény tekintetében. Miután a nemzeti jelentések alapján nem lehetett megállapítani közös európai megoldást a bontási típusok kérdésében, a CEFL két típus mellett döntött: az 1:3 Elv értelmében a közös megegyezésen alapuló és az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontást különböztetik meg; azaz választottak egy olyan megoldást, amelyet legideálisabbnak tekintenek.37 A döntés mögött áll az egyszerûsítés szándéka, annál is inkább, mert felsorolhatatlanok azok az esetek, melyek indokolhatják a bontást. A CEFL elsõdlegesnek tekinti a közös megegyezésen alapuló bontást, és másodlagosan szabályozza az ezt nélkülözõ bontási típust.38 Noha a vizsgált jogrendszerek éppen több mint fele tartotta a kutatás idején szükségesnek a járulékos kérdésekben történõ megállapodást, meglehetõsen sok jogrendszer ezt nem tartotta, illetve tartja szükségesnek.39 A CEFL common core hiányában legalább írásbeli formában javasolja a legfontosabb kérdésekben történõ megállapodás elõírását. Épp a járulékos kérdések köre azonban az a terület, ahol a részleteket az Elvek – ahogyan az a kommentárból egyértelmûen kitûnik – a nemzeti jogalkotóra bízzák.40 Ennek oka az, hogy szülõi felelõsséggel, kapcsolattartással, tartással, házassági vagyonjoggal kapcsolatos kérdésekben a CEFL – legalábbis a bontójogi Elvek kapcsán – nem

KÖZLÖNY

34 Boele-Woelki: i. m. (30. jegyzet) 265–266. 35 Boele-Woelki et al: i. m. (33. jegyzet) 34. 36 Roth, Marianne: Future Divorce Law – Two Types of Divorce. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerp – Oxford, Intersentia, 2005. 47. 37 Boele-Woelki, Katharina: Working Method of the Commission on European Family Law. In: Boele-Woelki, Katharina (ed.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerp – Oxford, Intersentia, 2005. 33. 38 Boele-Woelki et al: i. m. (33. jegyzet) 25. 39 Boele-Woelki et al: i. m. (33. jegyzet) 37–38. 40 Boele-Woelki: i. m. (38. jegyzet) 33.

JOGTUDOMÁNYI

3.1. A bontójogi Elvek nagymértékben támaszkodtak a vizsgált európai jogrendszerekben fellelhetõ közös pontokra, a common core megoldásokra. Ilyennek minõsül különösen a bontás megengedhetõsége és eljárásának jog általi szabályozása, a közös megegyezéses bontás, a járulékos kérdések felek általi rendezése, a gyermek érdekében a jogkövetkezmények bírósági rendezése, továbbá közös megegyezés hiányában a meghatározott idõtartamú különélés fokozott jelentõsége.34 A közös megegyezéses bontás Elvei körében meghatározó szerepet játszik az 1:5 Elv, amely bevezeti a meggondolási idõ intézményét, annak ellenére, hogy ebben a kérdésben az európai jogrendszerek körében megállapítható common core éppen a hasonló meggondolási

487

488

TANULMÁNY

kívánt állást foglalni. (A szülõi felelõsség Elvei késõbb kidolgozásra kerültek, a házassági vagyonjogi Elvek jelenleg publikálás alatt állnak.)

VI. A családjogi modelltörvény

3.2. Az Elvek a CEFL folyamatos mérlegelését mutatják: lehetõvé tenni egyfajta modern bontást, egyúttal azonban védeni a gyermek és a gyengébb fél érdekét. A legújabb bontójogi elv kétségkívül a bontás iránti igény érvényesíthetõsége, amely aligha illeszthetõ össze a feldúltság elvével; s hasonlóképpen az egyén érdekének az elsõdlegessége is nehezen hozható összhangba egy bontási szituációban a család érdekével. Az erre történõ törekvés, a különbözõ szempontok közötti egyensúlyozás indoklásbeli nehézségekhez vezet: bár az Elvek támogatni látszanak a bontás iránti igény elfogadhatóságát, a meggondolási idõ mégis inkább a jogkövetkezményekrõl való megállapodás elõmozdítását célozza.41

A Model Family Code43 (MFC) határozottan nem az Európai Családjogi Elvek valamiféle riválisaként, hanem sokkal inkább azt kiegészítõ, gondolatokat ébresztõ családjogi modellkódexként került kidolgozásra. Ennek megfelelõen szerzõje is elsõsorban azon sajátosságait emeli ki, amelyek megkülönböztetik a családjogi Elvektõl, illetve más családjogi harmonizációs törekvéstõl. Az MFC nem, illetve nem kizárólag európai, hanem egyértelmûen nemzetközi szempontrendszerre épül, mivel nemcsak európai megoldásokat vesz figyelembe – egyes rendelkezéseit kimondottan a kanadai, ausztrál, illetve új-zélandi megoldások inspirálták, amelyek esetenként meglehetõsen különösek az európai jogalkotó számára. Ha azonban ez a megoldás mutatkozik olyannak, amely feltétlenül követendõ, akkor az MFC ezt proponálja – függetlenül attól, hogy az európai jogrendszerek szabályként jellemzõen nem ezt alkalmazzák. Schwenzer kifejezetten hangsúlyozza, hogy egységes, koherens és modern családjogi szabályrendszert teremtett – szemben az európai nemzeti jogrendszerekkel, amelyek a nemzeti jogfejlõdés sajátosságai, a különbözõ szabályozási hagyományok tiszteletben tartása miatt nem rendelkezhetnek ilyen konzisztens családjogi szisztémával.44 Annyiban azonban mégis emlékeztet az MFC a CEFL Elveire, hogy elõbbi is az alapvetõ szabályokat kristályosította ki, azzal a szándékkal, hogy azokat a nemzeti jogalkotó saját nemzeti elképzelésének, s különösen a társadalmigazdasági realitásnak megfelelõen további részletszabályokkal kiegészíthesse. Ami a házasság felbontását illeti, feltétlenül megjegyzést érdemel, hogy az MFC a partnerkapcsolatok körét európai szemszögbõl nézve sajátságosan szabályozza: a partnerkapcsolat nagy kategóriáján belül szabályozza a házasságot, valamint a házasságon kívüli partnerkapcsolatot. Felfogásában a házasságon kívüli partnerkapcsolat a tényleges együttélésen alapuló viszony, a házasság pedig olyan intézmény, amelyet azonos nemû személyek is megköthetnek.45 Noha a házasságnak és a házasságon kívüli – élettársi – viszonynak (ez utóbbi definiálásra kerül) azonosak a joghatásai, a házasság meghatározott forma szerint jön létre – ebbõl következõen felbontása is szabályozást igényel. Erre a partnerkapcsolatokról szóló I. Rész, ezen belül a házasságról szóló 2.

KÖZLÖNY

3.3. A CEFL bontójogi Elvei tíz évvel ezelõtt születtek, a családjog azóta számos vizsgált európai országban változott, vagy éppen változás alatt áll. Az Elvek megalkotásának egyértelmû célja az volt, hogy hatást gyakoroljanak a különbözõ európai jogalkotókra, befolyásolják az éppen aktuális bontójogi jogszabály-módosításokat. Egy ilyen elképzelés esetleges megvalósulására nyilván éveket kell várni, különös tekintettel arra is, hogy ezek az Elvek határozottan tudományoselméleti alapon állnak, s még ha a nemzeti jelentések a jogalkalmazási gyakorlatot figyelembe is veszik, az Elveket közvetlenül sem jogalkalmazók, sem a politikai megfontolások nem érintették. Egyetlen jogrendszert ismerünk, amelynek bontójogi jogszabályalkotására hatást gyakoroltak a CEFL Elvei, ez pedig a portugál bontójog,42 igaz a befolyás inkább közvetettnek tûnik. A feldúltsági elv felszámolása mellett a portugál bontójog különböztet a közös megegyezésen alapuló és az egyik fél által kezdeményezett bontás között, de a közös megegyezés körében nem meggondolási idõvel operál, hanem kizárólag járulékos kérdésekkel, igaz, nem feltétlenül követeli meg a bíróság eljárását. Az egyik fél által kezdeményezett bontás esetén a portugál jog – szemben a CEFL Elveivel – feldúltsági bontóokokat követel meg, bár az egyéves különélés jelentõségét a CEFL Elvekhez hasonlóan állapítja meg.

JOGTUDOMÁNYI

2013. OKTÓBER

41 Mair, Jane: The National Legal Ssytems Juxtaposed to the CEFL Principles: Harmonious Ideals? In: Örücü, Esin – Mair, Jane (eds.): Juxtaposing Legal Systems and the Principles of European Family Law on Divorce and Maintenance. Antwerp – Oxford, Intersentia, 2007. 220. 42 de Oliveira, Guilherme: Changes going on in Portuguese Family Law. Zeitschrift für das gesamte Familienrecht 2008. 18. 1712. 43 Schwenzer, Ingeborg in collaboration with Dimsey, Mariel: Model Family Code from a Global Perspective. Antwerpen – Oxford, Intersentia, 2006. 44 Schwenzer: i.m.VI. 45 Schwenzer: i. m. 4.


Cím, s a bontásról szóló 3. Fejezetben kerül sor. A 3. fejezet részben a bontás elõfeltételeit határozza meg, részben pedig az alapvetõ eljárási rendelkezéseket. Az 1.9. Cikk mint általános elv kimondja, hogy a házasság felbontására vagy a házastársak közös kérelme vagy egyik házastárs egyoldalú kérelme alapján van lehetõség; az 1.10 Cikk pedig a következõképpen rendelkezik a meggondolási idõ kérdésében: amennyiben a családban van kiskorú gyermek vagy a házastársak között nincs megegyezés akár magának a bontásnak a kérdésében, akár a bontás jogkövetkezményei tárgyában, a bíróság akkor bontja fel a házasságot, ha a felek vagy egyik fél hat hónappal késõbb megismétli a bontás iránti kérelmet. Az elõfeltételek sorában az utolsó rendelkezés arra a bontásra vonatkozik, amelyre a házassági akadályok megsértése – kiskorúság, illetve bizonyos rokoni kapcsolatok – esetén kerül sor. Ami az eljárási szabályokat illeti, az 1.12 Cikk értelmében a bontásra akár bíróságnak, akár illetékes közigazgatási szervnek is lehet hatásköre. Így közigazgatási szerv jár el, amennyiben a házastársak megegyeznek magának a bontásnak a kérdésében, a bontás jogkövetkezményeiben és az eljárás igazgatási jellegében, továbbá nincs a családban kiskorú gyermek, s a házasság nem áll fen tíz évnél régebben.

VII. Az Európai Unió és a házasság felbontása 1. Az Európai Unió jogalkotása nem várt gyorsasággal hódít folyamatosan teret a határokat átlépõ családjogi jogvitákban. Noha sem a bontójog anyagi jogi szabályainak a harmonizációját, sem azok egységesítését nem érintik közvetlenül az uniós rendeletek, mégis: az uniós jogalkotás, az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata, az ezeknek a kérdéseknek a nemzetközi, illetve európai jogirodalomban történõ megvitatása óhatatlanul elvezet ahhoz a gondolathoz, hogy az uniós polgárok életének valódi egyszerûsítése és kiszámíthatóságának növelése érdekében miként lehet és kell kezelni az európai bontójogokban uralkodó sokféleséget.

dalmi – vita, hogy az azonos nemû partnerek házasságára mennyiben alkalmazható a rendelet. Ami a bontás típusait és különösen a vétkességi, illetve feldúltsági alapon álló bontási lehetõségek közötti eltéréseket illeti, a kérdés, még ha teljesen közvetett módon is, megjelent az Európai Bíróság elõtt. Annak ellenére, hogy az Európai Bíróságnak a rendelet általános joghatósági szabályát (a rendelet 3. cikkét) kellett értelmezni és az ügyben specialitásként jelent meg a házastársak kettõs állampolgársága, az alapügyben érintett egyik házasfél alapproblémája mégis abból fakadt, hogy nem támaszkodhatott a felekhez valójában lényegesen közelebb álló ország vétkességi alapú bontójogi rendelkezésére, tekintve, hogy partnere hamarabb indított bontópert a csak feldúltsági elvet ismerõ magyar bíróság elõtt. A 2009-ben elbírált Hadadi ügy47 alapjául szolgáló tényállás szerint a házaspár a hetvenes években Magyarországon kötött házasságot, majd 1980-ban Franciaországba költöztek, és ott is éltek, a magyar mellé megszerezték a francia állampolgárságot. 2002-ben a férj magyar bíróság elõtt indított bontópert, amely ki is mondta a házasság felbontását, idõközben pedig a feleség francia bírósághoz fordult, amely a keresetet a Magyarországon folyó eljárásra tekintettel elutasította. Az ügyet végül a francia Semmítõszék terjesztette az Európai Bíróság elé, amely megállapította, hogy a 3. cikkben foglalt joghatósági okok között nem állapítható meg sorrendiség, joghatósági szempontból a férj keresete, illetve a magyar bíróság eljárása megfelelt a rendeletben foglaltaknak. Bár a döntés a kettõs állampolgárság és a Brüsszel IIA rendelet joghatósági szabályainak problematikájára is választ adott, az ügyben érintett feleség eljárását egyértelmûen az motiválta, hogy a francia bíróság elõtt vétkességi alapú bontóok alapján kívánta a bontóeljárást lefolytatni, ám mivel férje a magyar bíróság elõtt benyújtott keresettel „megelõzte”, erre már nem volt lehetõség. Ahogyan a fõtanácsnok is kiemelte,48 a feleség perindítását és így az eljárást alapvetõen nem a joghatóság kifogásolása váltotta ki, hanem egyértelmûen a két ország anyagi jogi bontójogi szabályai közötti különbségek: a francia vétkességi alapú bontóok lényegesen elõnyösebb lett volna a sértett fél számára. A forum shopping lehetõsége a rendelet kapcsán már korábban felmerült, a probléma elõre látható volt. Nem volt kérdés, hogy az ügyesebb házasfél, illetve aki jobban fel tud készülni és jobb jogi tanácsot kap, szerencsésebb helyzetben van a joghatósági okok közötti választhatóság esetén.49 Éppen ez a helyzet volt

KÖZLÖNY

46 A Tanács 2201/2003 /EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülõi felelõsségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismerésérõl és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezésérõl. 47 C-168/08 [2009] Hadadi ügy [EBHT 2009 I-6871.]. Ismertetését részletesen, magyar nyelven lásd Osztovits András: Kettõs állampolgárság megítélése a házassági perek joghatósági szabályaiban. Családi Jog. 2009. 4. 24–28; Wopera Zsuzsa: Az európai családjog kézikönyve. Budapest, HVG-Orac Kiadó, 2012. 66–73. 48 Ezt emeli ki Borrás is – Borrás, Alegría: Jurisdiction. Divorce, legal separation and marriage annulment. In: Magnus, Ulrich–Mankowski, Peter (eds.): Brussels IIbis Regulation. München, Sellier, 2012. 93. 49 Meeusen, Johan: System shopping in European private international law in family matters. In: Meeusen, Johan–Pertegás, Marta– Straetmans, Gert–Swennen, Frederik: International Family Law for the European Union. Antwerpen–Oxford, Intersentia, 2007. 269.

JOGTUDOMÁNYI

2. A széles körben alkalmazandó Brüsszel IIA rendelet46 – egyebek között – a házasság bontása kérdésében rendezi a joghatóság kérdését. A házasság és a bontás európai uniós kontextusban autonóm módon értelmezésre váró fogalmak, de mindezidáig csak abban a kérdésben merült fel kérdés és folyik – jogiro-

489

490

TANULMÁNY

az, amely – többek között – szükségessé tette a jogválasztás lehetõségének biztosítását, hiszen (ahogyan a fenti ügyben is) az egyik fél a másik számára nagy és riasztó „meglepetéssel” szolgálhat olyan bíróság megkeresésével, amely számára idegen és kedvezõtlen jogot alkalmaz. 3. A Róma III rendelet50 a megerõsített együttmûködés körében kerül alkalmazásra az ebben az együttmûködésben részt vevõ európai országokban – többek között – a házasság felbontása kérdésében alkalmazandó jogot érintõen. Önmagában a rendelet sikertelensége és a megerõsített együttmûködés keretében történõ funkcionálás egyébként megosztotta a jogi közvéleményt. Többen amellett foglaltak állást, hogy ez kudarcként értékelhetõ,51 míg mások optimistán közelítik meg a kérdést, és arra hívják fel a figyelmet, hogy az együttmûködésben részt vevõ országok számának gyarapodása várható.52 A rendelet kapcsán egyelõre sok a vitás kérdés, igaz, ezek közvetlenül nem a bontójog anyagi jogi kérdéseit, hanem az európai polgári eljárásjog kérdéseit érintik. Egyelõre nem látható, hogy a Brüsszel IIA rendelet által kiváltott forum race jelenségét53 mennyiben fogják megoldani az új rendelkezések.

VIII. Tendenciák; a harmonizáció lehetõsége

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

1. Mi a közös az európai országok bontójogában? Az a máltai referendum és annak jogalkotási következményei után biztosan közös, hogy elismert a házasság felbontásának lehetõsége; azaz érzékelhetõ a megengedõbb bontás térhódítása.54 Ennek megvalósítása, a bontóokok, bontási lehetõségek, típusok azonban sokfélék, vannak országok, amelyek egyetlen bontóokot ismernek, s vannak olyanok, ahol nagyobb a felek választási lehetõsége. Igen sok európai ország ismeri el a feldúltság elvét, bár több helyen erõs a vétkességi alapú bontóokokhoz való ragaszkodás, s vannak olyan jogrendszerek, ahol a feldúltság elve már nem értelmezhetõ. Mindazonáltal komoly szerepet játszik a közös megegyezésen alapuló bontás, és a különélés is, ez utóbbi akár önálló bontóokként, akár a bontás köve-

2013. OKTÓBER

telményeként. Hogy ez mennyiben értékelhetõ egyfajta európai konszenzusként, s mennyiben inkább széttartó szabályozásként, megközelítés kérdése is.55 Antokolskaia történetileg a bontójog modernebbé válásának tényét szögezi le, azzal, hogy ez nem feltétlenül jelenti a különbözõ európai országokban létezõ bontójogi szabályok egységesülését.56 Bizonyos konvergáló tényezõként azt lehet kiemelni, hogy az európai országok többségében – nem értve ide a svéd és a finn megoldást – állandó egyensúlykeresés folyik: az egyén érdekének tekintetbe vétele és a család, a gyermek érdekében figyelembe vétele között. Országa, jogrendszere válogatja, hogy milyen módon találják meg az egyensúlyt. 2. Ez egyúttal átvezet az európai harmonizáció lehetõségének rövid vizsgálatához. Annál is inkább indokolt ez, mert egyre nyilvánvalóbb az, hogy az Európán belüli nemzeti családjogi – bontójogi – szabályozások közötti különbségek milyen problémákat generálnak.57 A családjog azonban tradíciókon, kulturális megfontolásokon, s egyúttal a társadalmi megszokáson alapszik, melyek visszatartó erõk a harmonizációval szemben. Még ha a legtöbb országban a bontójog hasonló funkciót tölt is be, s hasonló konnotációk kapcsolódnak is hozzá, az eszközök, melyekkel a bontójog funkcionál – ideértve a vétkességi alapú bontóokokat, a feldúltság generálklazuláját, a meghatározott idõtartamú különélés követelményét stb. (nem szólva az eljárásjogi eszközökrõl, így az eljáró hatóság, bíróság hatáskörérõl, feladatairól) –, nemzeti jellegûek. 3. Kérdés, hogy az eltérõ bontójogi szabályozásokat funkcionális hasonlóságaik mentén lehetne-e egy csatornába terelni. Noha az európai jogrendszerek meghatározó többsége jellemzõen elfogadja a házasság feldúltságának bontójogi követelményét, a vétkességrõl az ezt az elvet is alkalmazó társadalmak – úgy tûnik – nem mondanak le, s a vétkességi bontóokok számos esetben valóban gyors bontást eredményeznek. Azok az országok pedig, amelyek elismerik a bontás iránti igényt, már a feldúltság elvét is túlzónak tartják. Azt, hogy ez utóbbi érv mennyire erõs, jól jelzi az, hogy Svédország és Finnország épp azért nem csatlakozott a Róma III rendelet megerõsített együttmûködéséhez, mert számukra a házasság felbontásához kapcsolódó

50 A Tanács 1259/2010/EU rendelete (2010. december 20.) a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerõsített együttmûködés végrehajtásáról. 51 Így határozottan Boele-Woelki. Boele-Woelki, Katharina: For Better or For Worse: The Europanization of International Divorce Law. Yearbook of Private International Law. Vol 12 (2010). 52 Így különösen Palao Moreno, Guillermo, illetve Hau, Wolfgang. Konferenciaanyag 2012. Jahrestagung zum Europäischen Familienrecht 2012. 53 Erre az összefüggésre hívja fel a figyelmet Wopera is. Wopera: i. m. 195. 54 Antokolskaia: i. m. (20. jegyzet) 327. 55 Martiny az európai konszenzusra utal. Martiny, Dieter: Is Unification of Family Law Feasible or Even Desirable? In: Hartkamp, S. Arthur –von Bar, Christian: Towards aEuropean Civil Code. 2011 The Netherlands, Wolters Kluwer, 445. 56 Antokolskaia : i. m. (20. jegyzet) 327. 57 Martiny: i. m. (56. jegyzet) 429.


jog alapjogként jelenik meg, s nem kívánnak olyan rendelkezéseket alkalmazni, amelyek nem garantálják a nemek közötti egyenlõséget, s nem biztosítják azt, hogy idõ- és költségigényes eljárás nélkül felbonthassák a házasságot.58 Ugyanakkor sem a CEFL Elvei, sem az MFC elvei nem ismerik sem a vétkesség, sem a feldúltság kategóriáit, hanem a közös megegyezésen alapuló és az egyik házastárs beleegyezése nélküli bontás között tesznek különbséget. Hasonló a kiindulópontjuk, de a CEFL Elvei sokkal erõteljesebben egyensúlyoznak az egyéni és családi érdekek között, mint a Schwenzer alkotta modellszabályok, amely utóbbiak az Antokolskaia által használt értelemben kétségkívül modernebbek. Az MFC jelentõséget tulajdonít az idõtényezõnek, de más oldalról: a bontókereset megerõsítését/újbóli benyújtását javasolja, amely megoldással kikerüli azt a csapdát, amelyet a meggondolási idõ felvet, nevezetesen azt, hogy a meggondolás hónapjai a döntés átgondolását vagy a jogkövetkezményekben való megegyezést célozzák. Emellett Schwenzer határozottan állást foglal az adminisztratív úton történõ bontás59 mellett, bizonyos meghatározott esetekben egyáltalán nem tartja indokoltnak a bírói utat. 4. Míg az MFC olyan modell, amely elsõsorban gondolkodásra kíván ösztönözni, addig a CEFL lényegesen gyakorlatiasabb céllal tervezte és dolgozta ki az

491

Elveket, hiszen arra törekszik, hogy egy valóban hasznosítható rendszert hozzon létre, amelyet az egyes európai országokban figyelembe vehetnek. Ezzel áll összefüggésben az, hogy a vizsgált országok jogi megoldásainak azonosságát (a common core létezését) erõteljesen figyelembe veszi, s attól nem tér el; valamint az is, hogy néhány alapkérdést a nemzeti jogalkotóra hagy, nem foglal állást. A javasolt Elvek a svéd (finn) bontójogi rendszerhez közelítenek a legerõteljesebben, de jelenleg nem látható jele annak, hogy több európai ország ezt az irányt kívánná követni. Az államok érdekeltek – országoktól jogrendszerbeli felfogástól függõen – vagy a család, vagy egyes családi érdekek, így különösen a gyermek, illetve a gyengébb fél védelmében, ezzel némiképp szembenálló módon az egyén, a házasságát felbontani kívánó fél a gyors, költségtakarékos bontásban érdekelt. Még ha némiképp hasonló funkcionális eredmények is születnek a különbözõ bontójogi szabályozásokban és alkalmazásukban, a nemzeti jogban meggyökeresedett, de legalábbis tartósan mûködõ megoldásokkal való szakításra a különbözõ európai országok egyelõre nem látszanak vállalkozni. Igaz, az európai uniós lépések rapid módon követik egymást és éppen a tanulmány 2013 elején történõ lezárásakor vagyunk annak tanúi, hogy egyes európai országok nem várt családjogi lépéseket tesznek (még ha nem is a bontójog terén).60


58 Boele–Woelki: i. m. (52. jegyzet) 26. 59 Az adminisztratív úton történõ bontás elõnyeirõl és hátrányairól részletesebben Szeibert i. m. (27. jegyzet) 39–40. 60 Gondolunk itt az azonos nemû partnerek házasságának francia és angol jogrendszerben történõ bevezetésére tett komoly lépésekre.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

492 2013. OKTÓBER

BÉKY: A PÁCIENSJOGOK, MINT AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁST...

493

TANULMÁNY

A páciensjogok, mint az egészségügyi ellátást igénybevevõ személyek nevesített jogai 1

Béky Ágnes Enikõ PhD-hallgató, Debreceni Egyetem (Debrecen)

Napjainkban a fogantatástól a halálig valamennyi ember több alkalommal kerül kapcsolatba betegként vagy hozzátartozóként az egészségügyi szolgáltatással, amely speciális, közigazgatási elemekkel átszõtt gondossági kötelem, érinti az alapvetõ emberi és személyiségi jogokat, és amelyben a szubjektív emberi körülmények, mint jogi tények jelentõs súlyt kapnak. A páciensjogok, mint az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ személyt megilletõ jogosultságok nem jelentenek új személyiségi jogokat, az egészségügyi szolgáltató-páciens közötti jogviszonyban nevesítetten biztosítják a személyiségi jogok érvényesülését. Az ellátást igénybe vevõ alanyok eltérõ helyzete: kiskorú, cselekvõképtelen, gyógyíthatatlan, súlyos állapotú beteg, haldokló, magzat, fertõzõ beteg, sürgõsségi ellátást igénybevevõ, donor és recipiens, stb. a páciens jogok differenciált érvényesülését kívánja meg és eredményezi, ez jelent egyrészt alapjog-kollíziókat, másrészt alapjogi korlátozásokat, valamint jogosultságok kiterjesztését is.

I. Bevezetõ gondolatok

A személyiségi jogoknak – amelyek középpontjában az ember, mint személy áll – kettõs szerepe van. Kifejezik egyrészt az ember szellemi értékét, szubjektumát, másrészt védik a személyek anyagi világban megjelenõ testi mivoltát. Petrik Ferenc értelmezésében

A publikáció elkészítését a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0024 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. The publication is supported by the TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0024 project. The project is co-financed by the European Union and the European Social Fund.

KÖZLÖNY

1

II. Személyiségi jogról JOGTUDOMÁNYI

A XX. század második felében a társadalmi-gazdasági változások, az orvostudomány és a rendelkezésre álló orvosi technikai háttér soha nem látott méretû fejlõdése paradigmaváltást eredményezett a gyógyításban. Megváltozott az orvoslás helyszíne (a kórházak, a járó beteg intézmények mintegy „egészséggyárként” bürokratikus struktúrát kialakítva mûködnek) és módszere (a hagyományos orvosi táskával betegét látogató orvos helyett egészségügyi teamek a legmodernebb diagnosztikai és terápiás eszközökkel gyógyítanak). Az egészségügyi ellátás már nem csak a gyógyítás folyamatát, hanem a megelõzést és a rehabilitációt is magában foglalja. Az orvos és a beteg jellemzõen aszimmetrikus kapcsolatában (orvos szakmai tudásából eredõ túlsúlya, a beteg állapotánál fogva kiszolgáltatott, sérülékeny helyzete) a XX. század második felében megjelent ún. harmadik generációs emberi jogok közé tartozó páciensjogok érvényesülése biztosítja a kiegyensúlyozottságot, az egészségügyi ellátás során az emberi jogok és a személyiségi jogok fokozott érvényesülését. Napjainkban az egészségügyi szolgál-

tatás egyik alapelvét a tájékozott beteg felvilágosult, önrendelkezési jogán alapuló beavatkozáshoz való hozzájárulás jelenti. A XX. század végére a magyar egészségügyi társadalmi alrendszerben is megtörtént a paradigmaváltás, ezt tükrözi az egészségügyrõl szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) megalkotása. A páciensjogok az embert, mint egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ személyt megilletõ jogosultságok nem jelentenek új személyiségi jogokat, hanem arra hivatottak, hogy az orvos-páciens, egészségügyi szolgáltató-páciens közötti speciális jogviszonyban külön nevesítetten biztosítsák a személyiségi jogok érvényesülését.

494

TANULMÁNY

„a személyiség a test és a szellem elválaszthatatlan egysége, amely kifejezésre juttatja az egyén viselkedését és gondolkodását, ez a viselkedés és gondolkodás jelenti a személyiség értékminõségét, azt, amiben a személyiség különbözik mástól, és ami lehetõvé teszi, hogy más legyen, mint a többi. A személyiségi jog az általánosan jellemzõ értékminõséget védi.”.2 Az ember személyiségi jogait, mint abszolút jogokat mindenki, minden élethelyzetben köteles tiszteletben tartani. Az emberek szubjektumának különbözõségébõl eredõen a személyiségi jogok az általános személyiségvédelembõl indulnak ki, azaz olyan generálklauzulát tartalmaznak, amellyel a külön nem nevesített személyiségi jogok is védhetõvé és elismertté válnak.3 A személyiségi jogvédelem az ember integritását, sérthetetlenségét, szabadságát védi a magánjog sajátos jogvédelmi eszközeivel a szükségtelen és illetéktelen beavatkozásoktól, amelyek környezete felõl érkezhetnek. Az embert megilletõ legfontosabb személyiségi jogok az élethez és az emberi méltósághoz való jog, amely egyben alapjog, és amelyek minden egyéb személyiségi jog anyajogának tekintendõ. Az élethez és az emberi méltósághoz való jogból levezethetõ személyiségi jogok: a magán-és családi élet háborítatlanságának joga, a tájékoztatás után adott beleegyezés vagy visszautasítás joga, a teljes mentális és fizikai integritás joga, az önazonossághoz és az önrendelkezéshez való jog, az ember jogképességének korlátozhatatlanságának joga, a korlátozottan cselekvõképes személyek önrendelkezési joga az egészségügyi ellátások során, a méltó halához való jog, a szabad orvosválasztás joga.

III. A páciensjogok (betegjogok) A páciens jogának elismerése az emberi és személyiségi jogok tárgykörébe tartozik, célja a páciens szemé-

2 3 4

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

5 6 7

8 9 10 11 12 13

2013. OKTÓBER

lyiségi jogának, autonómiájának biztosítása az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele során.

1. A páciensjog kialakulásának útja A II. világháborút követõen az ún. Nürnbergi Kódex foglalkozott elsõként kifejezetten a páciensek jogaival, az orvosi kutatások céljával szemben elõtérbe helyezve a kísérleti alanyok emberi jogait. Az elsõ, a páciensek jogait összefoglaló Betegjogi Chartát (Patients' Bill of Rights) az Amerikai Kórházszövetség fogalmazta meg 1973-ban,4 melynek rendelkezései napjainkban is érvényesek. A legfontosabb, páciensjogokkal foglalkozó nemzetközi dokumentumok az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) Amszterdami Deklarációja5 és Ljubjanai Chartája,6 az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója,7 az Orvosi Világszövetség (World Medical Association, WMA) Genfi Deklarációja,8 Nemzetközi Etikai Kódexe,9 a Lisszaboni Deklaráció10 és az Ottawai Deklaráció.11 A páciensjogok közül a legfontosabb jogosultság a megfelelõ tájékoztatáson alapuló önrendelkezési jog, melynek deklarálása Európában 1976-ban történt meg.12 A megkülönböztetés nélküli ellátás feltételeire vonatkozóan alkotta meg az Európai Parlament és az Európa Tanács a határon átnyúló egészségügyi ellátásra vonatkozó betegjogok érvényesítésérõl szóló 2011/24/EU Irányelvét. Legfontosabb rendelkezése, hogy a tagállamokban tilos a páciensek állampolgárság szerinti megkülönböztetése.13 Magyarországon az Eütv. a páciensjogok szabályozásával biztosítja az alapvetõ emberi jogok tiszteletben tartását. A páciensjog tehát nem egyenlõ a csakis a beteget megilletõ speciális jogokkal, az egészségügyi szolgáltatást igénybevevõ minden embert megkülönböztetés nélkül megilletõ jogokról van szó, az egész-

Petrik Ferenc: A kártérítési jog. Az élet, testi épség, egészség megsértésével szerzõdésen kívül okozott károk megtérítése, Budapest, HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó. 2002. 34. Béky Ágnes Enikõ: A személyiségvédelem aktuális kérdései. Debreceni Jogi Mûhely 2007/2. (http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/2_2007/a_szemelyisegvedelem_aktualis_kerdesei, letöltés idõpontja: 2013-03-20) A Betegjogi Charta szövegét az Amerikai Kórházszövetség (American Hospital Association, AHA) hivatalos honlapján felváltotta a közérthetõbb és teljesebb Betegellátási Partnerség elnevezésû brossúra. Letölthetõ angol, orosz, arab, spanyol, kínai, vietnámi és tagalog nyelven: http://www.aha.org/advocacy-issues/communicatingpts/pt-care-partnership.shtml Angol nyelven elérhetõ: http://www.who.int/genomics/public/eu_declaration1994.pdf Angol, német, francia és orosz nyelven elérhetõ: http://www.euro.who.int/en/who-we-are/policy-documents/the-ljubljana-charter-onreforming-health-care,-1996 Az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történõ védelmérõl szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezményének, és az emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az Egyezménynek az emberi lény klónozásának tilalmáról szóló, Párizsban, 1998. január 12-én kelt Kiegészítõ Jegyzõkönyve kihirdetésérõl a 2002. évi VI. tv. rendelkezett. Elfogadva az Orvosok Világszövetségének 2. Közgyûlésén, 1948 szeptemberében, Genfben, Svájcban. Angol nyelven elérhetõ: http://www.wma.net/en/30publications/10policies/g1/ Elfogadva az Orvosok Világszövetségének 3. Közgyûlésén, 1949 októberében Londonban, Angliában. Angol nyelven elérhetõ: http://www.wma.net/e/policy/c8.htm Elfogadva az Orvosok Világszövetségének 34. Közgyûlésén, 1981 szeptember-októberében, Lisszabonban, Portugáliában. Angol nyelven elérhetõ: http://www.wma.net/en/30publications/10policies/l4/index.html Elfogadva az Orvosok Világszövetségének 50. Közgyûlésén, 1998. októberében, Ottawában, Kanadában. Angol nyelven elérhetõ: http://www.wma.net/en/30publications/10policies/c4/index.html Az Európa Tanács Közgyûlésének 1976(779) számú Ajánlása A betegek, haldoklók jogairól Ez azonban nem érinti az ellátást nyújtó tagállam azon lehetõségét, hogy az egészségügyi ellátáshoz hozzáféréssel kapcsolatos, szükséges és arányos intézkedéseket fogadjon el, amelyek nem lehetnek önkényes megkülönböztetés eszközei. (4. Cikk (3) bekezdés)


ségügyi ellátással kapcsolatos döntések és helyzetek speciális körülményeire vonatkozólag.

2. A páciensjog és az orvos-páciens jogviszony A páciensjogok az orvos és a páciens közötti relációban érvényesülnek, erre tekintettel a tanulmány rövid kitekintést tesz erre a speciális magánjogi jogviszonyra. Az orvos és a páciens, helyesebben egészségügyi szolgáltató és a szolgáltatást igénybevevõ természetes személy között magánjogi, döntõen ráutaló magatartással létrejövõ, visszterhes, relatív szerkezetû kötelmi jogviszony jön létre. Hatósági jellegû orvosi beavatkozások (kötelezõ védõoltások, járványügyi intézkedések, kényszergyógykezelés, pszichiátriai sürgõsségi és kötelezõ gyógykezelés) esetében jogszabály vagy hatósági rendelkezés hozza létre a jogviszonyt, ebben az esetben mindkét oldalon szerzõdéskötési kötelezettség van. Az egészségügyi szolgáltató és a páciens közötti jogviszony alapvetõen kétpólusú; többpólusú kötelmi jogviszony a szerv- és szövetátültetések vonatkozásában jön létre. A jogviszony tartalma egészségügyi – gyógyító, megelõzõ – szolgáltatás nyújtása. Az orvos által kifejtett tevékenység érinti az ember személyét, az embert testi mivoltában és személyiségét, jogait, értékeit és érdekeit. Az orvos, az egészségügyi szolgáltató által kifejtett tevékenységet egyrészt a szakmai protokollok, etikai normák, és a törvényben meghatározott jogok és kötelezettségek, másrészrõl a páciens törvényben biztosított jogainak betartása határozza meg. Az egészségügyi szolgáltatási tevékenység nem eredménykötelem, hanem egy speciális közigazgatási elemekkel átszõtt gondossági kötelem, amely érinti az alapvetõ emberi és személyiségi jogokat, és amelyben a szubjektív emberi körülmények, mint jogi tények jelentõs súlyt kapnak.14

3. A páciensjogok csoportosítása

egyéni jogokat további két csoportra bonthatjuk: az általános, bármely egészségügyi ellátás során minden beteget megilletõ jogokra (pl. emberi méltósághoz, kapcsolattartáshoz, tájékoztatáshoz, önrendelkezéshez való jog), és speciális jogokra, amelyek az egyes, különleges ellátások esetén érvényesülnek (pl. a donor és a recipiens, az embrióadományozók, a pszichiátriai betegek, a gyermekek jogai). A pácienseket megilletõ egyéni jogok emberi jogi, személyiségi jogi aspektusból három csoportba sorolhatók. Egyrészt a tájékoztatatáshoz való jog, amely segítségével a páciens szabad és felvilágosult döntést hozhat; másrészt az önrendelkezés – a szabad és felvilágosult beleegyezés és visszautasítás – joga, részvétel a saját egészségét érintõ döntéshozatali folyamatban; harmadrészt az emberi méltósághoz való jog, az egyén autonómiájának elismerése, ebbõl ered az intimitáshoz, a fájdalom csillapításához, a test épségéhez, a magánélet tiszteletben tartásához való jog, a megkülönböztetéstõl mentesség joga, a személyes egészségügyi adatok bizalmas kezeléséhez és megismeréséhez való jog, az orvosi titoktartáshoz, a kapcsolattartáshoz, a tiszteletteljes és bizalmas eljáráshoz, méltó halálhoz való jog, az intézmény elhagyásának joga.16

4. A páciensjog a magyar jogban 4.1. A hazai jogi terminológia az egészségügyi ellátást igénybe vevõ személyt betegnek nevezi, annak ellenére, hogy az Eütv. hatálya nemcsak a gyógyító, egészségmegõrzõ tevékenységekre terjed ki, hanem – többek között – az azzal összefüggõ gyógyászati segédeszközökkel, gyógyszerekkel, gyógyászati ellátásokkal kapcsolatos valamennyi tevékenységre, a betegszállításra, mentésre, szülészeti ellátásra, emberen végzett orvostudományi kutatásokra is.17 Ezért plasztikusabb kifejezésnek tekintem a szaknyelvben is ismert páciens kifejezés használatát, ennek megfelelõen a beteg helyett a páciens, a betegjogok helyett „páciensjogok” (patient’s rights) terminológiát használom. A páciensjogok alanyai az egészségügyi szolgáltatást igénybevevõk, az egyik legszélesebb személyi kör, akik állandó vagy idõleges állapotuknál fogva alkotnak homogén joghasználói csoportot. Az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ lehet a szó hétköznapi értelmében vett, valamilyen betegségben szenvedõ ember, illetve lehet olyan egészséges ember, aki egészségügyi szolgáltatást igénybe vesz (pl. szûrõvizsgálat,

KÖZLÖNY

14 Az orvos és a páciens közötti jogviszony meghatározásáról bõvebben ld. Kapocsi Erzsébet: Válság vagy megújulás? Válaszúton az orvosi hivatás. In: Lege Artis Medicinae 2004/1. 72-5. (http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0401/19.htm, letöltés idopontja: 2013-05-06); Jobbágyi Gábor: Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban. In: Polgári Jogi Kodifikáció. 2005/3. 15–20.; Szeghõ Ágnes: A kezelési szerzõdés. In: Acta Conventus de Iure Civili Tomus XI. Lectum Kiadó, Szeged, 2009. 64–67. 15 Barzó Tímea: A betegjogok érvényesülése a hazai egészségügyi ellátásban. Elõadás. Szépkorúak Akadémiája 2010. 10. 22. 16 Ezt a csoportosítást követi az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság is a 2007. szeptember 26-án elfogadott 2008/C 10/18 számon elfogadott véleménye a betegjogokról. Megjelent az Európai Unió Hivatalos Lapjában: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2008:010:0067:0067:HU:PDF 17 Eütv. 3.§ e) pont

JOGTUDOMÁNYI

Barzó Tímea15 tanulmánya alapján a páciensjogok két nagy csoportját különböztethetjük meg: a társadalmi jogokat és az egyéni jogokat. Az egész társadalomra vonatkozó jogok közé tartozik a megfelelõ szintû egészségügyi ellátáshoz való jog, valamint a tájékozódás joga az egészségügyi ellátások jellemzõirõl. Az

495

496

TANULMÁNY

munka-egészségügyi vizsgálat, vezetõi engedélyhez szükséges orvosi vizsgálat). A tágabb értelemben vett páciensjogok fogalma magában foglalja a bioetikai vagy biomedicinális jogokat és a szûkebb értelemben vett páciensjogot. A szûkebb értelemben vett páciensjogok közé tartoznak az egészségügyi ellátást (ide sorolva a speciális ellátásokat is: mentés, betegszállítás, hospice, otthonszülés, rehabilitáció, nem konvencionális eljárások) igénybevevõket megilletõ jogok.

4.2. A magyar szabályozás

4.2.3. A pácienst megilletõ jogok érvényesülésére az egészségügyi intézményi szabályozások, mint a jogok gyakorlását befolyásoló tényezõk jelentõs korlátozásokat tartalmazhatnak, pl. páciens számára törvényben biztosított kapcsolattartási jog tényleges gyakorlását nehezítik el a nem megfelelõ tárgyi feltételek miatti korlátozások.

IV. Az egészségügyi szolgáltatást igénybevevõ pácienst megilletõ nevesített páciensjogok

KÖZLÖNY

Az általánosan érvényesülõ, minden, egészségügyi szolgáltatást igénybevevõ pácienst megilletõ jogok a speciális jogi vagy egészségi állapotban lévõ személyek (pl., kiskorú, pszichiátriai, gyógyíthatatlan beteg) és a különleges egészségügyi ellátások (sürgõsségi, fertõzõbeteg ellátás) vonatkozásában differenciáltan érvényesülnek. Ez a differenciáltság egyaránt jelent egyrészt alapjog-kollíziókat, másrészt alapjog korlátozásokat vagy kiterjesztést is. Az egyes nevesített páciensjogok elemzése elõtt arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy mikortól és meddig illetik meg a személyeket az Eütv.-ben szabályozott páciensjogok. A kérdésre adandó egyszerû válasz az, hogy páciensjogok – mint a személyiségi jogokból levezett speciális jogcsoport – az embert ugyanúgy illetik meg, mint az általános személyiségi jogok. Az Alaptörvény és a Ptk. meghatározása szerint az élet a fogantatástól kezdõdik és a halál idõpontjáig tart. Ez az egyszerû kijelentõ mondat számos morális és jogi kérdést vet fel, melyek megválaszolására tanulmányomban nem vállalkozhatok, ugyanakkor nem kerülhetem meg a rövid választ. Az ember az emberi élet keletkezésének idõpontjától számít jogalanynak. A magyar jogtudomány és tételes jog az élet kezdetének a fogantatás – az új Ptk. megfogalmazása szerint a fogamzás – idõpontját határozza meg. Az Alaptörvény rendelkezése értelmében a magzat életét a fogantatás idõpontjától megilleti a védelem.18 A Ptk. 9. § szerint a magzatot feltételes jogképesség illeti meg, élve születéséig függõ jogi helyzetben van, ez azonban nem jelenti azt, hogy személyiségi jogok csak akkor illetik meg, ha élve megszületik.19 Az anyaméhben levõ magzat – ha nem is abszolút mértékben – meghatározott jogok alanya lehet. Jogalanyisága, jogképessége a személyi jogok, így az élethez való jog vonatkozásában sajátos: ha nem áll fenn a tör-

4.2.2. Nem hagyhatók figyelmen kívül azok, a nemzetközi és európai jogi deklarációkban, irányelvekben és ajánlásokban megfogalmazott emberi, személyiségi, páciensjogi normák, amelyek alkalmazására Magyarország kötelezettséget vállalt.

JOGTUDOMÁNYI

4.2.1. A hazai szabályozás kétpólusú. Egyrészt az Alaptörvény általánosságban határozza meg azokat az alapvetõ emberi jogokat (alapjogokat), amelyeket az egészségügyi szolgáltatások keretében is természetszerûleg biztosítani kell (egészséghez, emberi élethez és méltósághoz, egyenlõ bánásmódhoz, magánszférához, kapcsolattartáshoz, önrendelkezéshez és információs önrendelkezéshez, szabad vallásgyakorláshoz való jog, mozgásszabadság joga); másrészt az Eütv. deklarálja az egészségügyi ellátás során érvényesülõ személyiségi jogokat a betegjogokról szóló fejezetében. Ezek a jogok: az egészségügyi ellátáshoz, az emberi méltósághoz, a tájékoztatáshoz, az önrendelkezéshez, a kapcsolattartáshoz, az orvosi titoktartáshoz való jogot, az intézmény elhagyásának, az ellátás visszautasításának, az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát deklarálja. Az Eütv.-ben szabályozott páciensjogok nem ölelik fel teljes körûen az Európai Betegjogi Chartában meghatározott jogokat, nem kerültek külön nevesítésre a pácienseket megilletõ alábbi jogok: jog a megelõzési vizsgálatokhoz, a minõségi ellátáshoz, a biztonságos ellátáshoz, a személyre szabott kezeléshez való jog, a szabad választás és az innovatív eljárások elérhetõségének joga, az indokolatlan szenvedés és fájdalom elkerülésének joga, az egészségügyi ellátás során elszenvedett sérelem kompenzációjának joga, és az aktív civil szerepvállalás joga. A külön nevesítés hiánya azonban nem jelenti azt, hogy ezek a jogok a magyar egészségügyi ellátást igénybevevõ pácienseket nem illetik meg, érvényesítésük az emberi méltósághoz való alapvetõ emberi jogból vezethetõek le.

2013. OKTÓBER

18 Alaptörvény II. cikk 2. mondat 19 Ezen a megfogalmazáson az új Polgári Törvénykönyvrõl szóló 2013. évi V. törvény (Új Ptk.) 2:2.§ sem változtatott. Az Új Ptk. a magzatot „quasi” jogalanyként, kiskorú gyermekként kezeli, jogainak védelmére – hivatalból vagy kérelemre – gyámot kell kirendelni. (2:3.§)


vényben meghatározott feltétel, illetve idõhatár a terhesség megszakítására vonatkozóan, akkor az élethez való joga abszolút mértékben védendõ (pl. Btk. 169. §), és a megszületés jogaként manifesztálódik. A jogtudományban és az orvostudományban használt magzat fogalom nem teljesen azonos. Orvosi szempontból magzatnak csak a kifejlett szervekkel rendelkezõ embriót nevezhetjük. A jogtudomány a megfogant és az anyaméhbe beágyazódott embriót tekinti ezen speciális alanynak, a magzati élet védelmérõl szóló 1992. évi LXXIX. törvény preambulumában ezt a védelmet kiterjeszti a megtermékenyített petesejtre (zigóta) és az embrióra is. Az ember biológiai létének végével megszûnik létezni, jogalanyisága véget ér, a testet és az elhunyt személyt már a kegyelet joga illeti meg.

1. A (testi, lelki) egészséghez – egészségügyi ellátáshoz való jog 1.1. Az Alaptörvény XX. Cikke biztosítja minden ember számára a testi és lelki egészséghez való jogot, amely alapjog kiemelt jelentõségû az egészségügyi szolgáltatások során. A szociális jogok közé tartozik, biztosítása állami feladat, amelynek keretében az állam elsõdleges feladata az egészségügyi intézményhálózat kiépítése, mûködtetése, az egyén állapotában bekövetkezõ várható rosszabbodás esetére a megélhetéshez szükséges ellátás megteremtése, a társadalombiztosítás alrendszerének megszervezése és fenntartása. 1.2. Az Eütv. 6.§ az egészségügyi ellátáshoz való jogot a sürgõsségi ellátáshoz, a fájdalomcsillapításhoz és az egészségügyi állapot által indokolt megfelelõ, folyamatos, hozzáférhetõ és megkülönböztetés nélküli ellátáshoz való jogként definiálja.20 Jelentõs különbség, hogy míg az Alaptörvény általában mindenkinek biztosítja az egészséghez való jogot, addig az Eütv. az egyén egészsége megõrzésének, javításának jogát garantálja egy már bekövetkezett vagy a jövõben bekövetkezõ egészségromlás esetén. Az ellátáshoz való jog részjogosítványaként jelenik meg a várólistára helyezés, a konzílium kezdeményezéséhez való jog, illetve idetartozik az egészségügyi szolgáltató tájékoztatási kötelezettsége arról, hogy az általa nem biztosítható ellátást a páciens hol veheti igénybe.

2.1. Magyarország Alaptörvénye biztosítja az élethez, az emberi méltósághoz való jogot,21 amely az emberi élettel eleve együtt járó minõség. Az alkotmány-

bírósági gyakorlatban az emberi méltósághoz való jog az általános személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinthetõ, szubszidiárius alapjog [36/2000. (X.27.) ABH]. Fontos eleme az önrendelkezéshez való jog, amely az egyén autonómiáját, döntési szabadságát fejezi ki. Az emberi élet az embernek, mint a legmagasabb rendû lénynek a létezését jelenti, amely, mint fejlõdés a fogantatástól a halálig tart. Az emberi méltóság ennek a létezésnek a módját, állapotát jeleníti meg. Az emberi élet és az emberi méltóság az ember lényegének egymástól elválaszthatatlan összetevõi, az emberi létezés lényege. Napjaink emberkép-felfogásának általános jellemzõje, hogy elismeri az ember autonómiáját és önrendelkezését, amelyet az államnak tiszteletben kell tartania, azt sem elvonni, sem megtagadni, sem elveszíteni nem lehet. Az emberi méltóság független az egyes ember szellemi, lelki, testi képességeitõl, és attól, hogy azt az adott egyén milyen mértékben tudja megvalósítani. Az emberi élethez és a méltósághoz való szubszidiárius jogra vezethetõ vissza minden más alapjog, az egyenlõség és a sérthetetlenség joga, és maga a szabadságjog is. Ez az alapvetõ jog testesíti meg az igényt az individualitásra, a privát szférára, az akarat- és a döntésszabadságra, a cselekvési szabadságra, az önrendelkezésre, az önmeghatározásra, a szellemi és lelkiismereti szabadságra, a személyi értékegyenlõségre, a társadalmi és a szociális igazságosságra. Az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogot az állami hatalom minden megnyilvánulásában köteles tiszteletben tartani és védelemben részesíteni. Tartalmának meghatározásában jelentõs szerepe van az alkotmánybírósági határozatoknak,22 melyek alapján egységet alkotó, oszthatatlan, korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéni alapjog forrása és feltétele. Az emberi élethez és emberi méltósághoz való deklarált alapjog magánjogi szempontból két jellemzõvel bír, egyrészt az abszolút alapjogként való deklaráltságból és érinthetetlenségbõl fakad annak személyiségi jogi védelme; másrészt az egyenlõség, a minden ember születésétõl megilletõ általános, egyenlõ, feltétlen jogképesség megtestesítõje. 2.2. A páciensek – tényleges testi-lelki egészségsérelem esetén – kiszolgáltatott helyzete nem csupán a betegség, az életkilátás minõsége szempontjából jelent kockázatot, hanem a jogilag szabályozott, õket megilletõ alapjogok, személyiségi jogok érvényesítése tekintetében is. Az egészségügyi ellátás során a páciens helyzeténél fogva sokkal inkább kitett annak, hogy megalázó helyzetbe kerüljön vagy önmagát ilyen helyzetben lévõnek érezze.

KÖZLÖNY

20 A sürgõsségi ellátás nyújtására való orvosi kötelezettséget a WMA (Orvosi Világszövetség) Nemzetközi Etikai Kódexe írja elõ. 21 Alaptörvény II. Cikk: Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. 22 8/1990. (IV.23.) ABH, 57/1991. (XI.8.) ABH, 64/1991. (XII.17.) ABH, 36/2000. (X.27.) ABH

JOGTUDOMÁNYI

2. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog

497

498

TANULMÁNY

Az Eütv. meghatározza az emberi méltóság alapjogának részaspektusait, melyek az ellátás során érvényesülnek. A páciensen kizárólag az egészségi állapota által indokolt beavatkozások végezhetõk el, tilos az emberen végzett kísérlet. A törvény e körben biztosítja, hogy a pácienseket csak méltányolható okból és ideig lehet várakoztatni, ruházatukat csak a vizsgálat során, csak a megkívánt mértékig és szükségesnél nem hosszabb ideig lehet eltávolítani.23 Sértheti a páciens emberi méltósághoz való jogát, ha az orvoson kívül más személy is jelen van az orvosi vizsgálat alatt, ehhez beleegyezése szükséges. Az egészségügyi képzés kiemelten fontos része a gyakorlati oktatás, ezért a páciens hozzájárulása nélkül lehetnek jelen az egészségügyi hallgatók a beavatkozások, vizsgálatok alatt, amennyiben arra kiemelt oktatókórházban kerül sor.24 Ha az intézmény nem oktatókórház, akkor a páciensnek vagy törvényes képviselõjének hozzájárulása is kell a hallgatók jelenlétéhez. A páciens joga, hogy amennyiben csak lehetséges, mindennapi életvitelét az egészségügyi ellátás során is megõrizhesse (ez különösen jelentõs hosszabb ideig tartó kórházi ápolás esetén), tanulhasson, televíziót nézhessen, szokásainak megfelelõ idõben és módon étkezhessen.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

3. A páciens tájékoztatáshoz való joga A páciens tájékoztatáshoz való joga az emberi méltósághoz való alapjogából vezethetõ le. Az ember testi mivoltában nem csupán tárgya az egészségügyi szolgáltatásnak, személyként joga van arra, hogy személyes sorsát, testét érintõ valamennyi információ birtokában legyen. A páciens tájékoztatáshoz való jogának tartalmáról és annak követelményeirõl az Eütv. részletesen rendelkezik. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma is állást foglalt a páciens tájékoztatásáról, széleskörûen szabályozza ezt a kérdést. A tájékoztatáshoz való jog része a páciens állapotával kapcsolatos információkon túl a kezelõszemélyzet neve, beosztása megismerésének jogosultsága, ami megalapozza a szabad intézmény- és orvosválasztáshoz való jogot is. A magyar szabályozásban a páciens teljes körû tájékoztatáshoz való joga kógens szabályként került megfogalmazásra, ellenkezõ kérésének hiányában tilos bármilyen információt elhallgatni. Ha a betegség jellege nem zárja ki, vagy a páciens nem maga kezdemé-

23 24 25 26

2013. OKTÓBER

nyezi a beavatkozást, lehetõvé kell tenni számára, hogy ne csak a tájékoztatás, hanem a nem tájékoztatás jogával is éljen.25 A tájékoztatási jog alanya a páciens és annak hozzátartozója. A páciens e jog gyakorlására más személyt is megjelölhet. Az Eütv. két esetrõl rendelkezik: ha a cselekvõképes páciens nem akar tudni a betegségrõl, és mást hatalmaz meg arra, hogy az orvossal tartsa a kapcsolatot, a másik esetbe pedig jövõbeni cselekvõképtelensége esetére jelöli ki a tájékoztatandó személyt. A tájékoztatáshoz való jog nem egyszeri, egy brossúra átadásával letudandó kötelezettség az egészségügyi szolgáltató részérõl, a pácienst egészségi állapotára vonatkozóan teljes körû folyamatos és személyére szabott egyedi tájékoztatás illeti meg.

4. Az önrendelkezés, a tájékozott beleegyezés joga Az orvos-páciens jogviszonyban az egyenrangúságot és egyenjogúságot csak olyan módon lehet fenntartani – tekintettel arra, hogy az orvosi beavatkozás minden kockázata és veszélye minden esetben a pácienst terheli –, hogy valamennyi beavatkozáshoz a beteg hozzájárulása, beleegyezése szükséges. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az önrendelkezési jog az emberi méltóságból fakadó cselekvési autonómia kifejezõdése, személyhez kötött jog. A jogi szabályozás az önrendelkezési jog elé bizonyos esetekben korlátokat állít, feltételhez köti annak érvényesülését. A 36/2000. (X.27.) AB határozat kifejtette, hogy mások életének, testi épségének védelme szükség esetén megengedett korlátja lehet a beteg önrendelkezési jogának, így nem alkotmányellenes a rendelkezés, ami szerint nincs szükség a beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások életét és testi épségét veszélyezteti. Az önrendelkezési jog és a tájékozott páciens beleegyezési joga megtalálható valamennyi európai és nemzetközi páciensjogi rendelkezésben. A beleegyezés érvényességi feltétele a törvényben elõírt forma megtartása, az önkéntesség, a megfelelõ tájékoztatás, és a döntésre jogosult személy rendelkezzen a jóváhagyáshoz szükséges képességekkel.26 Az Eütv. 17-18.§ rendelkezik a vélelmezett beleegyezésrõl, azaz azokról a jellemzõen sürgõs szükséget jelentõ helyzetekrõl, amikor a jogalkotó eltekint a jognyilatkozattól. Az önrendelkezési jog biztosítja, hogy a páciens az ellátás során felmerülõ döntések meghozatalában részt vegyen, számára legmegfelelõbb módon vegye

Eütv. 10.§ (6)-(7) bekezdés Az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezelésérõl és védelmérõl szóló 1997. évi XLVII. tv. 17.§ (2) bekezdés Eütv. 14.§ (1) bekezdés. A magyar törvényi szabályozás rendelkezése összhangban van a WHO Amszterdami Deklarációjával. A tájékoztatás és a beleegyezés jogáról bõvebben ld. Barzó Tímea: Tájékoztatás és beleegyezés, mint a beteg alapvetõ joga. In: Magyar Jog. 1996/2. 70–81.


igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, eldöntse, hogy egyáltalán igénybe kívánja-e venni, beleegyezike avagy visszautasítja a kezelést, illetve halála esetére vonatkozó döntést hozzon. A páciens joga, hogy a döntés meghozatalára felhatalmazzon valakit, de elõzetes rendelkezést is tehet esetleges késõbbi kezelésére vonatkozóan. A jogszabályi feltételek fennállása esetén – a gyermek kihordására várhatóan alkalmas várandós beteg kivételével – a cselekvõképes páciens bármilyen ellátást visszautasíthat, ezen nyilatkozatát bármikor visszavonhatja. Azonban meg kell jegyeznünk, ha alapos ok nélkül tesz ilyen nyilatkozatot, ennek anyagi konzekvenciáit vállalnia kell. Az egészségügyi önrendelkezési jog része az egészségügyi intézmény területén való szabad mozgás. A páciens szabadon, mikor és meddig tartózkodik az egészségügyi intézményben, saját belátása szerint el is hagyhatja azt, ha ezzel mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti.

5. A kapcsolattartás joga A családdal, hozzátartozókkal való kapcsolattartás joga elemi szükséglete a gyakran elmagányosodott, elszigetelt, egészségügyi szolgáltatást igénybevevõ embernek. E jog az emberi méltósághoz való jogból, a magán- és családi élet háborítatlanságának jogából vezethetõ le. Gyakorlása azonban nem korlátlan, hiszen az egészségügyi szolgáltató intézmény házirendjében feltételeket szab, a betegtársak jogainak tiszteletben tartására és a betegellátás zavartalanságának biztosítására. Természetes, hogy e jog gyakorlása is a meglévõ intézményi, tárgyi feltételek által behatárolt, nagyon sok egészségügyi intézményben csak korlátok között érvényesíthetõ a hozzátartozó bent tartózkodásának joga. Természetszerûleg magában foglalja a páciens kapcsolattartástól elzárkózáshoz való jogát is.

6. A vallási meggyõzõdés tiszteletben tartása

illetve amíg az egészségügyi szolgáltató mûködtetésére vonatkozó elõírások alapján gyakorolja. Az Amszterdami Deklaráció meghatározásában mindenkinek joga van ahhoz, hogy erkölcsi és kulturális értékeit, valamint világnézeti meggyõzõdését tiszteletben tartsák. Az Eütv. nem rendelkezik külön a különbözõ meggyõzõdések és kultúrák tiszteletben tartásáról, a lelkiismereti okból történõ joggyakorlást csak az orvos oldalán ismeri el.

7. Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga Az Alaptörvényben rögzített személyes adatok védelméhez való jogból levezethetõ, hogy az ellátottaknak joguk van megismerni az egészségügyi szolgáltatások során keletkezett információkat. Ebbe beletartozik a dokumentáció megismerésének, másolat készítésének joga, tájékozódás az adatkezelés részleteirõl, adatok megismerése, zárójelentés. A páciensnek minden indokolt esetben joga van – saját költségén – a vele kapcsolatos összefoglaló vagy kivonatos írásos vélemény kikérésére. Az egészségügyi dokumentáció a személyi adatokat és az egészségügyi adatokat27 tartalmazza, ezért fontos, nem korlátozható páciensjog.

8. Szabad orvosválasztás joga A WMA 1981-es Lisszaboni Deklarációja a páciens jogaként, az Ottawai Deklaráció a beteg gyermekek jogaként nyilvánította ki, hogy a szabadon orvost válasszon. A szabad orvosválasztáshoz való jog a pácienst megilletõ önrendelkezési joghoz kapcsolódó jogosultság. Gyakorlásának korlátait az Eütv. fogalmazza meg, az egészségügyi szolgáltató intézmény pedig házirendjében szabályozza. Törvényben meghatározott korlát, hogy a páciens csak az egészségügyi állapota által indokolt ellátást kérheti, ezt a jogát csak a választott orvosa egyetértésével gyakorolhatja.

9. Az orvosi titoktartáshoz való jog Az orvosi titoktartási kötelezettségét az orvosi hivatás önszabályzó rendszere törvényi kötelezettség nélkül is foglalkozási szabályként határozta meg, az orvosi hivatás gyakorlására 2400 éve irányadó hippokratészi eskü egyik eleme. Az Alaptörvényben rögzített emberi méltósághoz és a személyes adatok védelméhez való jogból vezethetõ le a páciens orvosi titoktartáshoz való joga. A páciens személyiségének védelme érdekében szükséges egész-

KÖZLÖNY

27 Az adatkezelés részletes szabályokról az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezelésérõl és védelmérõl szóló 1997. évi XLVII. törvény rendelkezik.

JOGTUDOMÁNYI

Az Alaptörvény minden ember számára biztosítja a vallás szabad megválasztásának és gyakorlásának jogát. Az Eütv. 10.§ (3) bekezdése szerint a páciens jogai csak az egészségi állapota által indokolt ideig – törvényben meghatározott – módon és mértékben korlátozhatók, ami azt jelenti, hogy a szabad vallásgyakorláshoz való jogot az egészségügyi ellátás alatt is tiszteletben kell tartani. Ez a szabadság addig terjed, míg más alapjogot vagy annak gyakorlását nem sérti,

499

500

TANULMÁNY

ségügyi adatainak titkosságát garantálni. Ez a jog mindenkivel szemben megilleti,28 aki az ellátás során róla információt szerzett. Az adatok a páciens tulajdonát képezik, megszabhatja, ki szerezhet arról tudomást, és megkívánhatja azt, hogy mindenki tartsa tiszteletben az adataihoz fûzõdõ kizárólagos jogát. A WMA Genfi Deklarációjával összhangban Magyarországon az orvost és az egészségügyi szakdolgozót az egészségi állapotra vonatkozó személyes adatok tekintetében a beteg gyógykezelésének befejezése után is köti a titoktartási kötelezettség.

V. A páciensjogok érvényesülésének speciális esetei

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

1. A kiskorú, a cselekvõképtelen vagy korlátozottan cselekvõképes páciens jogai 1.1. A gyermek életkori sajátosságából adódóan számos releváns döntés meghozatalára nem képes, ezért õt a jogalkotó fokozott védelemben részesíti, ennek egyaránt eszköze a gyermeket megilletõ páciensjog kiterjesztése és korlátozása. Az ENSZ 1989-i New Yorki Konvenciója szerint a gyermekeknek joguk van a legmagasabb szintû egészséghez, és minden joguk biztosításához az egészségügyi ellátás során. Az Ottawai Deklaráció a gyermekeket az egészségügyi ellátás során megilletõ jogokról fogalmaz meg irányelveket, az általános elõírásokon túl speciális elõírásokat is tartalmaz az ellátás minõségének, a szabad választásnak, az önrendelkezési jognak, a tájékoztatáshoz való hozzáférésnek, a titoktartáshoz való jognak, az egészségügyi nevelésnek, a gyermek zaklatás elleni védelmének, kórházba való beutalásának, emberi méltósága megõrzésének, és vallási támaszhoz való jogának kérdésérõl. A tájékoztatáshoz való jog területén az Ottawai Deklaráció fenntartja a terápiás privilégium lehetõségét, de más esetben alapvetõ követelményként rögzíti a kiskorú betegnek megfelelõ, számára is érthetõ tájékoztatást. Az Eütv. – eltérõen a polgári jogi szabályoktól – fõszabályként minden 18 év alatti személyre a cselekvõképtelenekre vonatkozó szabályok alkalmazását rendeli. A 16. életévét betöltött gyermek megjelölheti azt a személyt, aki törvényes képviselõjeként eljárhat, helyette a beleegyezés vagy visszautasítás jogát gyakorolhatja, de ugyanígy joga van kizárni egyes személyeket ezen jog gyakorlásából,29 továbbá fokozottabban

28 29 30 31 32

Eütv. 25.§ Eütv. 16.§ (6) bekezdés Eütv. 20.§ (2) bekezdés és 21. § 16.§ (2–3) bekezdés 16.§ (4–5) bekezdése

2013. OKTÓBER

kell figyelembe venni a kezelés választása során és egyéb, õt közvetlenül érintõ kérdésekben tett akaratnyilatkozatát. A kiskorú páciensek szabad orvos- és kezelésválasztás, valamint kezelés visszautasításának jogát törvényes képviselõjük jogosult gyakorolni. Ez alól kivételt képez a gyermek egészségi állapotára hátrányos, maradandó egészségromlás.30 Eltérõ nyilatkozatok esetén a páciensre nézve kedvezõbbet kell figyelembe venni. A dokumentáció megismerésének joga a törvényes képviselõt illeti meg. A kiskorú páciensnek joga van korához és pszichés állapotához mérten a tájékoztatáshoz és ahhoz, hogy véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe vegyék az ellátás során. Ez a paternalisztikus megfogalmazás a szakmailag lehetséges mérték meghatározását az orvosra bízza, nem követi a nemzetközi gyakorlatot és a nemzetközi egyezmények szóhasználatát, az Ottawai Deklaráció, a WHO Amszterdami Deklarációja és az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója szerint ugyanis a gyermek véleményét korához, illetve érettségéhez mérten, mint egyre meghatározóbb tényezõt kell figyelembe venni. Az Eütv. szerint a kiskorú gyermeknek joga van arra, hogy szülõje, törvényes képviselõje, illetve az általa vagy törvényes képviselõje által megjelölt személy mellette tartózkodjon gyógykezelése alatt. 1.2. Számottevõ eltérés mutatkozik a cselekvõképtelen és a korlátozottan cselekvõképes páciensek önrendelkezési jogának gyakorlása vonatkozásában. Az Eütv. a Ptk. fogalmaihoz igazodik. A Ptk. a cselekvõképesség fogalmát az ügyei viteléhez szükséges belátási képesség meghatározásából eredezteti, elsõsorban a vagyonjogi nyilatkozatok érvényességének feltételeként definiálja. E fogalomrendszer más jogágakba történõ átvétele az adott terület – esetünkben az egészségügyi ellátás – sajátosságainak figyelembevételével történhet meg. Az egészségügyi ellátás során a de jure cselekvõképes személy lehet de facto cselekvõképtelen állapotban. A de facto cselekvõképtelen állapot a tájékoztatás megértése és az arra adott adekvát válasz, a döntéshozatali képesség megléte vagy hiánya alapján állapítható meg. Ha a páciens cselekvõképtelen vagy nincs ügyleti képességgel rendelkezõ törvényes képviselõje, az Eütv. széles hozzátartozói kört ruház fel képviseleti joggal,31 azzal, hogy a nyilatkozattétel jogát az invazív beavatkozásokra korlátozza.32 Az Eütv. a cselekvõképtelen betegek számára is garantálja a tájékoztatáshoz és az egészségükkel kapcso-


személy részére is biztosítja az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát.34

2. A gyógyíthatatlan, súlyos állapotú beteg, a haldokló ember 2.1. A gyógyíthatatlan, súlyos állapotú beteg páciensjogai – amennyiben állapota cselekvõképességét nem érinti – közül ki kell emelnünk az önrendelkezési jogon alapuló ellátás visszautasításának jogát és annak korlátozását, melynek részletes szabályait a 117/1998 (VI. 16.) Korm. rendelet tartalmazza. Ha páciens olyan ellátást akar visszautasítani, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, azt csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejû magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében teheti meg. Életfenntartó vagy életmentõ beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben ad lehetõséget a törvény, ha a páciens olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid idõn belül – megfelelõ egészségügyi ellátás mellett is – gyógyíthatatlan és halálhoz vezet. Ez esetben is csak akkor, ha egy háromtagú orvosi bizottság megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról: döntését annak következményei tudatában hozta meg, az említett feltételek fennállnak, valamint az orvosi bizottság nyilatkozatát követõ harmadik napon két tanú elõtt ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a páciens nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehetõ figyelembe. A viszszautasító nyilatkozat bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonható. A pácienst, illetve az általa kijelölt nyilatkozattevõt az ellátás visszautasításakor nem szabad semmilyen eszközzel döntésének megváltoztatására kényszeríteni. A páciens a visszautasítás esetén is jogosult szenvedéseinek enyhítésére, fájdalmainak csökkentésére. 2.2. Az emberi élethez, az emberi méltósághoz való jogból levezethetõ, hogy kötelességünk tisztelni a halált is. Az Európa Tanács Közegészségügyi Bizottsága által 1981-ben a haldoklók gondozásáról, a halállal kapcsolatos problémákról közzétett jelentésében kiemelte: „Oda kell figyelnünk a beteg igényeire, és tiszteletben kell tartanunk a haldoklást, a gyógyszerekkel való elnyomás és a haldoklás folyamatának a betegtõl való eltulajdonítása nélkül. Bár amíg a halál

KÖZLÖNY

33 Az AB Határozat alapján az Eütv. módosítására 2002. január 1. napjával került sor, amely a fentebb már ismertetett módon bizonyos körû önrendelkezési jogot biztosít a 16. életévét betöltött kiskorú gyermek számára. 34 Eütv. 24.§ (6) bekezdés

JOGTUDOMÁNYI

latos döntésekben való részvétel jogának gyakorlását, meghatározza a döntés meghozatalára jogosult személyeket. A nemzetközi jogból ismert az elõzetes rendelkezés lehetõsége: a páciens meghatározhatja, hogy cselekvõképtelensége esetén ki dönthet, illetve ki nem dönthet a beleegyezésrõl vagy az ellátás visszautasításáról, illetve kit tájékoztathatnak. Az új Ptk. által bevezetett, a cselekvõképesség megszûnése esetére tett elõzetes jognyilatkozat intézménye (2:39.§) biztosítja, hogy a cselekvõképes személy jövõben bekövetkezõ cselekvõképtelensége esetére rendelkezési jogát az általános polgári jogi szabályok alapján is gyakorolhassa. Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X.27.) AB határozatában kifejtette, hogy egyértelmûen különbséget kell tenni a cselekvõképtelen és a korlátozottan cselekvõképes személyek között a beleegyezés és a visszautasítás jogának gyakorlásakor. A csökkent belátási képesség indokolhatja az egyén cselekvési autonómiájának korlátozását, biztosítva azt, hogy a gyógykezelés során az önálló jognyilatkozatok megtétele megfelelõ belátási képességen alapuljon.33 Az önrendelkezési jog gyakorlásakor a WHO által elfogadott Amszterdami Deklaráció (1994) 3.5. pontja a döntési folyamatba való bevonásnál a páciens felfogóképességére helyezi a hangsúlyt, a magyar szabályozás azonban – a kiskorú páciensre vonatkozó szabályhoz hasonlóan – az orvos döntésére bízza, hogy a cselekvõképtelen vagy korlátozottan cselekvõképes páciens önrendelkezési jogát figyelembe veszi-e. Az Európa Tanács Bioetikai Konvenciójának 6. cikkelye kifejezetten csak a beleegyezési képesség hiánya esetén engedi meg azt, hogy ne a páciens, hanem helyette más döntsön. Az Európa Tanácsnak a cselekvõképtelen nagykorúak jogi védelmérõl szóló R(99)4. számú Ajánlása akként rendelkezik, hogy a jogi környezetnek kellõen rugalmasnak kell lennie annak érdekében, hogy a belátási képesség különbözõ fokozatainak és az eltérõ helyzeteknek megfelelõ választ tegyen lehetõvé (2. alapelv 1. pont). Az Ajánlás szerint „az alkalmazott intézkedés nem járhat automatikusan az érintett gyógykezelésbe történõ beleegyezés vagy visszautasítás jogának megvonásával.” (3. alapelv 2. pont) Az önrendelkezési jog részét képezi a páciensnek azon döntése is, hogy az ellátást bármikor visszautasítsa. Az Eütv. 20.§ (2) bekezdésében meghatározott ellátást a cselekvõképtelen és korlátozottan cselekvõképes beteg esetén nem lehet visszautasítani. A 20.§ (3) bekezdésében meghatározott ellátás visszautasítása esetében az egészségügyi szolgáltató bírósághoz fordulhat a jognyilatkozat pótlása iránt. Az Eütv. a korlátozottan cselekvõképes nagykorú

501

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

502

TANULMÁNY

egy patológiai folyamat eredménye, ugyancsak és mindenekelõtt normális jelenség.”35 A haldoklás folyamatának különlegessége indokolja a speciális szabályozást. Lényegi különbséget jelent, hogy törvénybe foglalt páciensjogként vagy az orvosi etikai kódexben kerül-e szabályozásra az ember biológiai létének megszûnésekor alkalmazandó szabályozás. Magyarországon a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexében találunk erre vonatkozó szabályozást, amely általánosan tiltja az eutanáziát. Ugyanakkor alkalmazhatók a terminális palliatív medicinák, melyek célja a végsõ stádiumba jutott, a tudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan beteg testi, lelki szenvedésének csökkentése. Ebben a vonatkozásában szükséges lenne, hogy a haldokló páciens jogai törvényben kerüljenek meghatározásra, hasonlóan a francia, dél-afrikai, cseh, dán, lengyel, perui szabályozáshoz. A WMA 1983 októberében fogadta el a terminális betegségekrõl szóló Velencei Deklarációt, amely alapján az orvos köteles a fájdalmak csillapítására a kezelés abbahagyásakor is. Az Ottawai Deklaráció megállapítja a gyermek jogát a palliatív kezelésekhez és minden segítséghez, amely a halálát lehetõség szerint leginkább elviselhetõvé teszi, és amely által megõrizheti emberi méltóságát. A 22/2003. (IV.28.) AB határozatban – az ún. eutanázia-határozatban – az Alkotmánybíróság az életmentõ beavatkozások visszautasításával, a passzív eutanázia kérdésével kapcsolatban tett elvi megállapításokat. A testület a saját halálról való döntés jogát ismerte el az emberi méltósághoz való jog alapján, megállapítva azt, hogy a gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró, szenvedésekkel teli, hátralévõ részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része. A saját halálról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy sem. Speciális helyzetet az jelent, ha a haldokló már nincs abban a helyzetben, hogy az õt megilletõ jogokat közvetlenül érvényesítse. Fokozott a kiszolgáltatottsága, ezért alapvetõen fontos, hogy az õt megilletõ jogokat fokozottan védjék, kívánságait tiszteletben tartsák. A magyar jog elutasítja az eutanázia minden formáját. A haldokló rendelkezhet testének halála utáni felhasználásáról, szerveinek átültetésérõl, vagy az ilyen jellegû beavatkozás tilalmáról. A haldoklónak is joga van a fokozott kapcsolattartáshoz, amelyre a gyermek és a sürgõsségi ellátottakra vonatkozó szabály alapján jogosult. Az Eütv. rendelkezései szerint az állapota miatt önmagát fizikailag ellátni képtelen és a csillapíthatatlan fájdalomban szenvedõ vagy pszichés krízishelyzetben lévõ, azaz súlyos

2013. OKTÓBER

állapotú páciensnek joga van arra, hogy az általa megjelölt személy mellette tartózkodjon.

3. A magzat A magzat személyhez fûzõdõ jogai az élethez, a méltósághoz, a testi épséghez, egészséghez és a gondozáshoz való jog. Páciensnek tekinthetõ, megilletik a páciensjogok, de korából és helyzetébõl fakadóan élõ emberként nem képes személyesen megvédeni azokat, ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek. A Legfelsõbb Bíróság 1998.372 számú eseti döntésében megállapította, hogy a magzat – ebben az állapotában – nem lehet jogok és kötelezettségek alanya, ezért nem illeti meg a perbeli képviselet joga sem, vagyis nem indíthat pert anyja mûvi terhesség megszakításról szóló nyilatkozatának érvénytelenítése érdekében. Ez azonban nem jelenti a magzat élethez való jogának semmibe vételét, mert az 1992. évi LXXIX. tv. megalkotásával az anya önrendelkezési joga és a magzat megszületéshez való joga közötti lehetséges érdek-ütközést a jogalkotó úgy oldotta fel, hogy az abortuszt általában tiltja, de lehetõvé teszi súlyos veszélyhelyzet esetén a törvényben meghatározott feltételek mellett. Jogi szempontból kérdés, hogy a szakági jog, illetve az Alaptörvény rendelkezéseinek ütközését eredményezheti-e az in vitro megtermékenyítés során megfogant embrió jogállásának kérdése. Amíg az in vitro megtermékenyített embriót – bár megfogant – nem illetik meg az anyaméhbe ültetésig a magzatot, mint pácienst megilletõ jogok, addig az a magzat, amely az anyaméhben fogant meg, már a fogantatás pillanatától – ha nem is teljes mértékben, abszolút módon – jogalanyisággal rendelkezik. A jogelmélet és a joggyakorlat szempontjából szükséges feloldani az in vitro megtermékenyített embrió és a méhen belül megfogant magzat jogi helyzete közötti ellentmondást.

4. Pszichiátriai beteg Személyiségi jogai az egészségügyi ellátás során csak az Eütv.-ben foglaltak szerint, a szükséges mértékben és ideig csak abban az esetben korlátozhatók, ha veszélyeztetõ vagy közvetlen veszélyeztetõ magatartást tanúsít. Ilyen magatartás hiányában kivételesen korlátozható az egészségügyi dokumentáció megismeréshez való joga, ha alapos okkal feltételezhetõ, hogy gyógyulását nagy mértékben veszélyeztetné, vagy más személy személyiségi jogait sértené. Nem korlátozható emberi méltósághoz való joga, személyes szabadságát fizikai, lelki vagy kémiai módszerekkel csak a szüksé-

35 Európai Közegészségügyi Bizottság. A halállal kapcsolatos problémák: A haldoklók gondozása. Végleges jelentés. Strassburg: Európa Tanács; 1981. 7.


ges módon és arányban lehet – a törvényben meghatározott feltételek mellett – korlátozni.

5. Fertõzõ betegek A bizonyítottan fertõzött betegek mellett a fertõzõgyanús személyek is alapjogi korlátozás alá eshetnek. Legjelentõsebb megszorítás a mozgás szabadságának csorbítása: a törvény lehetõséget teremt a betegek elkülönítésére,36 valamint a súlyosabb fertõzés esetén zárlat alá helyezésre.37 A járványügyi ellátásban korlátozottan érvényesül a kezelés visszautasításának vagy megválasztásának, az intézmény elhagyásának joga (pl. kötelezõ védõoltás), illetve korlátozott a kapcsolattartás is, de a tájékoztatásnak megfelelõnek és teljes körûnek kell lenni.38 Az információs önrendelkezési jogot és a méltóságot sértheti, hogy a fertõzött és fertõzésgyanús személyeket nyilvántartásba vétel céljából be kell jelenteni.

6. Sürgõsségi ellátás

7. A donor és a recipiens jogai A transzplantációs eljárásban részt vevõ alanyok két csoportra bonthatóak. Egyrészt a szervet vagy szövetet felajánlókra (donor), amely csoport az önrendelkezési jog speciális részeként saját testi integritása felett dönthet, másrészt az ezeket befogadó alanyok körére (recipiens), akiknél a megfelelõ egészségügyi ellátáshoz való jog hangsúlyozandó alapjogként, tekintettel arra, hogy a szervátültetések passzív alanyai korlátozottan részesülhetnek a gyors kezeléshez való jogosultságban (várólista). Mindkét alanyi kör szempontjából kiemelten fontos a tájékoztatáshoz való jog korlátozott érvényesíthetõsége. Mind a donor, mind a recipiens teljes körû tájékoztatásban részesülhet a mûtéttel kapcsolatos valamennyi információról és kockázatról, de semmilyen információt nem kaphat a szervet befogadó, illetve felajánló személy kilétérõl. Természetesen hozzátartozók közötti transzplantáció esetén ez a korlátozás nem érvényesül.

Összegzés Az ember élethez és méltósághoz való alapjogából származtatott, a pácienst az egészségügyi ellátás során megilletõ – összefoglaló néven páciensjogoknak nevezett – deklarált jogok jogilag kellõen biztosítják a személy alapjogai, személyiségi jogai érvényesülését az élet kezdetétõl annak végéig. Az orvostudomány, a biomedicina és a biotechnika rendkívüli gyors fejlõdése, a páciensek fogyasztói magatartásának tudatosulása, az orvosi-egészségügyi ismeretek bõvülése folyamatos kihívást jelent a jogalkotó számára. Szükségesnek tartom az Eütv.-ben nevesített páciensjogok szélesítését és az összhang megteremtését a nemzetközi és az európai páciensjogi dokumentumokban rögzített jogosultságok között (korlátozottan cselekvõképes páciens önrendelkezési joga, a cselekvõképtelen és korlátozottan cselekvõképes, kiskorú páciens véleményének figyelembe vétele az egészségügyi ellátás folyamán).

KÖZLÖNY

36 Eütv. 63.§ 37 Eütv. 64.§ 38 Eütv. 56.§ (3) bekezdés

nul eleget tennie a tájékoztatási kötelezettségének sem, tekintve, hogy életmentõ beavatkozások elvégzése minden esetben elsõbbséget élvez. A tájékoztatáshoz, kapcsolattartáshoz való jog kiszélesedik, a sérült személyt közeli hozzátartozója elkísérheti az egészségügyi intézménybe, mellette maradhat az ellátás során, azonban abban a pillanatban, amikor a beteg az egészségügyi intézmény ellátottja lesz, hozzátartozója a kapcsolattartás általános szabályai szerint járhat el.

JOGTUDOMÁNYI

A sürgõsségi ellátásra akkor van szükség, ha a páciens a sürgõs szükség állapotában vagy helyzetében van. A sürgõsségi betegellátás szempontjából ez annyit jelent, hogy a páciens ellátás nélkül közvetlen életveszélybe kerülhet, súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedhet. Ez indikálja az egészségügyi szolgáltatás igénybevételét, amely életmentõ és életfenntartó beavatkozást is magában foglal. A pácienst ebben a helyzetben cselekvõképtelen személynek tekintik. Életmentésre hivatkozva a beavatkozást végzõ egészségügyi szolgáltatónak, a szolgáltató képviselõjének vannak a páciens érdekeinek védelmére irányuló feladatai is. Az „életmentés elve” sértheti a páciens autonómiáját, a számára az Alaptörvényben és a szakági törvényekben biztosított személyiségi jogainak érvényesülését. Az orvosszakmai értelemben kritikus állapotban lévõ páciens de jure nem cselekvõképtelen és nem korlátozottan cselekvõképes, így jogi szempontból jogai gyakorlására más nem jogosult, kivéve, ha erre képviselõt hatalmazott meg. Maga a kritikus állapot nem jelenti azt, hogy a gyógykezelés szempontjából végig olyan állapotban van, ami miatt nem vehet részt a döntéshozatali mechanizmusban. A gyors ellátás szükségessége miatt a pácienseknek általában nincs lehetõsége a kezelés visszautasítására, megválasztására, valamint korlátozottan érvényesül a szabad orvos- és intézményválasztás joga is. Az egészségügyi dolgozónak nem feltétlenül kell maradéktala-

503

504

SZEMLE

2013. OKTÓBER

SZEMLE HAMZA GÁBOR egyetemi tanár Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Pandektarendszer és a római jog

1. A pandektarendszer (Pandektensystem) kialakulása, illetve kidolgozása, továbbfejlesztése a gloszszátorok idején kezdõdõ, és a XIX. században végzõdõ, évszázadokon át tartó, nem feltétlenül „egyenes vonalú” fejlõdési folyamat eredménye. A iustinianusi kodifikáció (kompiláció) „felfedezését” követõen a XII. században a bolognai egyetemen, a Studium Generale Bononiense-n kezdetét vette a római jog forrásainak (fontes iuris Romani) új módszerek alapulvételével történõ elemzése, vizsgálata. Az eljárásjogot (perjogot) illetõen fontos utalni arra, hogy a klaszszikus (görög-római) antikvitásban még nem volt ismert önálló fogalom, terminus technicus a perjog megjelölésére. A latin procedere és processus szavak még nem technikus jelentésû fogalmak, inkább csupán a köznyelvben használatosak. Az fentebb említett ige (procedere) és fõnév (processus) csak általános, nem jogi, azaz technicus értelemben utaltak az eljárásra, amely a modern jogrendszerekben ismert polgári eljárásjogot és büntetõ eljárásjogot egyaránt magában foglalja. Ugyanez vonatkozik az actio, a iudicium és a lis szavakra, kifejezésekre is. A glosszátorok és a kommentátorok (posztglosszátorok) által kidol-

1 2 3

gozott tudományos rendszert, kategorizálást a gaiusi és a iustinianusi, a személyek (personae), a dolgok (res) és a keresetek (actiones) jogát tárgyaló institúció-rendszer (Institutionensystem) jellemezte. Bartolus (1303–1357) és Baldus (1319/ 1327–1400) viszont, a leghíresebb kommentátorok már a res kategóriáját egyértelmûen nem ismerték el. Álláspontjuk szerint e kategóriát két részre, a iura in re és a iura ad rem fogalmára kell bontani. A iura in remhez tartozik a dominium és a quasi dominium, míg a iura ad remhez kapcsolódnak a kötelmek (obligationes). Itt kívánunk utalni arra, hogy a kommentátorok (posztglosszátorok) praxisra orientált módszere vezetett a terjedelmes perjog, eljárásjog (ius processuale) kialakulásához. Az említett kategóriákat Johann Apel (1486–1536) korának neves humanista jogtudósa egy új, korábban nem ismert kategorizálás, pontosabban rendszerezés, klasszifikáció alapjául alkalmazta. A dologi jog és a kötelmi jog fogalma elsõsorban, sõt döntõen Johann Appel kiemelkedõ tudományos tevékenységre vezethetõ vissza. A vagyonjog (ius patrimoniale) e két alkotóelemének, részének önállósulása azonban csak jóval késõbb, a XVII. század második felében következik be. 2. A negotium (negotia) kifejezés eredetileg „jogi tevékenységet” jelentõ fogalom, kifejezés. A Marburgban és Kölnben, késõbb Genfben és Baselben jogi stúdiumokat folytató Johannes Althusiusnál (1557/1563–1638) jelenik meg elsõ ízben a negotium kifejezés. Ez a kifejezés azonban nem jelent techni-

kus értelemben vett jogügyletet (Rechtsgeschäft). Hangsúlyoznunk kell, hogy Althusius, aki tanulmányai befejezését követõen a kálvinista Herborni Fõiskola tanára lett, római joggal foglalkozó Iurisprudentia Romana, vel potius iuris Romani ars, duobus libris comprehensa et ad leges methodi Romae conformat címû, 1586-ban megjelent mûvében nem találkozunk a negotium juridicum terminus technicusszal. Ugyanez vonatkozik a jó két évtizeddel késõbb, 1617-ben publikált Dicaeologicae libri tres, totum et universum ius quo utimur methodice complectentes címû, ugyancsak a római jogot bemutató munkájára, mely az 1586-ban kiadott mû (tankönyv) átdolgozására.1 Daniel Nettelbladt mûvében található meg legkorábban a negotium juridicum kifejezés. Johannes Althusius a negotia kifejezést „jogi tevékenység” (negotia gerere) értelemben használja. A fentiek alapján megalapozatlan az a nézet, mely szerint Althusius munkáiban a negotium kifejezés technicus értelemben szerepelne. E nézet kialakulásában az angol jogi terminológia (legal terminology) bizonytalansága is szerepet játszik. A jeles angol római jogász, Peter Stein így ír: „Law is concerned with all kinds of dealing between parties, which he (ti. Johannes Althusius H. G.) called negotia, transactions.”2 Ugyanõ a Roman Law in European History címû mûvében így fogalmaz: „Emphasis is put on the notion of Rechtsgeschäft, which is essentially the negotium of Althusius, that is, any expression of the will by which a person intends to produce a change in his legal position.”3 Jól

Itt utalunk arra, hogy az 1586-ban publikált munka De Arte Iurisprudentiae Romanae libri duo címen ismert és idézett általában. Althusius legismertebb mûve az 1603-ban kiadott Politica methodice digesta atque exemplis sacris et profanis illustrata címû mûve. Ld. P. Stein: The Quest for a Systematic Civil Law. Maccabean Lecture in Jurisprudence. Proceedings of the British Academy 90 (1996) 155. Ld. P. Stein: Roman Law in European History. Cambridge, 1999. 123.

HAMZA: PANDEKTARENDSZER ÉS A RÓMAI JOG

ismert tény, hogy az angol jogi terminológiában a legal transaction a „jogügylettel” egyjelentésû terminus technicus, bár egyes szerzõk a legal transaction mellett (vagy helyett) a juridical act vagy a juristic act kifejezést használják. 3. Nézetünk szerint a jogügylet vonatkozásában ma is figyelemreméltó a francia jogtudós, Michel Villey figyelmeztetése, aki nagy hatású, ma is olvasott és sokat idézett munkájában azokra a „veszélyekre” hívja fel a figyelmet, amelyek a modern jogban ismert fogalmak korábbi korszakokra, így a klasszikus antikvitásra való visszavetítésébõl adódnak illetve adódhatnak.4 Franciscus Connanus (François Connan, Francesco Connano) (1508–1551), korának Európa-szerte ismert jogtudósa,5 halála után, 1553-ban, posztumusz megjelent Commentarius iuris civilis libri X címû mûvében szereplõ actio (actiones) kifejezésnek egyes jogtudósok „jogügylet” (Rechtsgeschäft) jelentést tulajdonítottak. Azt a körülményt, hogy Connanus az actio fogalmát nem korlátozza a perjog (eljárásjog, ius processuale) területére, még nem lehet úgy értelmezni, hogy ez a terminus technicus a „jogügyletet” jelentõ fogalom volna.

4 5

6. Az Általános Rész és a családi jog gyökerei a híres természetjogi irányzathoz tartozó, bár jogi stúdiumokat nem folytatott Samuel Pufendorf (1632–1694) tudományos rendszerében kereshetõek.6 Egy filozófiai jellegû bevezetés után Samuel Pufendorf a jogot a magánszemélyek (természetes személyek, personae) jogára (ius personarum), illetve a közösségek jogára, azaz a családi jogra, az állam jogára, majd az államok közötti jogra, vagyis a korabeli értelemben vett nemzetközi jogra (Völkerrecht, ius inter gentes) osztja fel. 7. Az Általános Résznek és a Különös Résznek az egész rendszer-

8. Feltétlenül említést érdemel Christoph Christian Dabelow (1768–1830) „System der gesamten heutigen Civilrechtsgelehrtheit” címû munkája, melyben a szerzõ a joganyag bemutatása során a pandektarendszert követi. Dabelownak ez a mûve az Általános Résszel kezdõdik. A munka elsõ kiadása 1794ben látott napvilágot. A „System der gesamten heutigen Civilrechtsgelehrtheit”, amely 1796ban másodszor is kiadásra került, Dabelow háromkötetes, „Handbuch des Pandecten-Rechts in einer kritischen Revision seiner Hauptlehren” (Halle, 1816–1818.) címû fõmûve elõtanulmányának tekinthetõ. Christoph Christian Dabelow eme nagyszabású mûvében a teljes joganyag (Rechtsmaterie) egységesítését kísérelte meg. E munkában a magánjog (ius privatum), a hûbéri jog (ius feudale), az eljárásjog (actiones) és a kánonjog (ius canonicum) egyaránt fellelhetõ. Erre való tekintettel Dabelow, Nettelbladt mellett, az Általános Rész egyik kidolgozójának tekinthetõ. 9. A joganyagnak (Rechtsmaterie) a modern pandektarendszerben (Pandektensystem) történõ legkorábbi, elsõ bemutatása Gustav Hugo (1764–1844) nevéhez fûzõ-

Ld. M. Villey: La formation de la pensée juridique moderne. Paris, 1968. 588. ssk. Bergfeld Franciscus Connanust a római jog rendszerezõjének, pontosabban rendszerbe foglalójának tekinti. Ld. Chr. Bergfeld: Franciscus Connanus (1508-1551). Ein Systematiker des römischen Rechts. Köln–Graz, 1968. Vö. még: V. Piano Mortari: La sistematica come ideale umanistica dell’opera di Francesco Connano. In: La storia del diritto nel quadro delle scienze storiche. Atti del 1o Congresso internazionale della Società italiana di storia del diritto. I. Firenze, 1966. 521. C. Philipson: Samuel Pufendorf. In: Great Jurists of the World. (Ed. by Sir J. Macdonell and E. Manson.) Boston, 1914. (reprint: New Yersey, 1997). 305–344.

KÖZLÖNY

6

5. A pandektisztika (pandektatudomány, „Pandektenwissenschaft”), illetve a német Történeti Jogi Iskola („Historische Rechtsschule”) kiemelkedõ képviselõi, Friedrich Carl von Savigny (1779–1861) és Georg Friedrich Puchta (1798– 1846) nevéhez fûzõdik döntõen a pandektarendszer és az úgynevezett Általános Rész (Allgemeiner Teil) fogalmának megalkotása és magas színvonalú dogmatikai kidolgozása.

ben jelenlevõ bizonytalansága a természetjogász Christian Wolff (1679-1754), valamint tanítványai, Joachim Georg Darjes (1714-1791) és a tanulmányait Rostockban folytató, késõbb Halle-ban professzorként tevékenykedõ Daniel Nettelbladt (1719–1791) által kiépített szerkezetre (pars generalis et specialis, iurisprudentia naturalis generalis et specialis) vezethetõek vissza. Nettelbladt nevéhez fûzõdik továbbá Heineccius munkájának német nyelvre történõ fordítása.

JOGTUDOMÁNYI

4. Heinrich Hahn (1605-1668) neves német jogtudós az 1639-ben, Helmstedtben, melynek jogi fakultása ebben az idõben nemzetközi hírnévvel, reputációval rendelkezik – a jogi kar megszüntetésére, felszámolására jóval késõbb kerül sor – megjelent, „Dissertatio de iure rerum et iuris in re speciebus” címû mûvében ismét elõtérbe állította a kategorizálás (szisztematizálás) kérdését a vagyonjog (ius patrimoniale) vonatkozásában. Nézete sze-

rint a magánjognak két része van, a ius reale, valamint a ius personale; a ius reale-t pedig tovább lehet ius in re-re és ius ad rem-re tagolni. A ius in re-hez tartozik a tulajdonjog (dominium illetve proprietas), a zálogjog (pignus), a szolgalmak (servitutes), a birtok (possessio), továbbá az öröklési jog (ius hereditatis), a iura ad rem-et pedig a kötelmekkel (obligationes) lehet azonosítani. Heinrich Hahn abból a szempontból különböztette meg ezeket a kategóriákat, hogy míg a dologi jogok abszolút jogot, addig a kötelmi jogok relatív (természetû) jogot képeznek, alkotnak.

505

506

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

dik. Figyelemmel arra, hogy Gustav Hugo mûvének egy késõbbi kiadásában ettõl a rendszertõl eltér, azt nem követi a joganyag bemutatásánál, pandekta-rendszerének elsõ leírását Georg Arnold Heise (1778–1851) „Grundriß eines gemeinen Civilrechts zum Behufe von Pandecten-Vorlesungen” címû, elsõ kiadásban 1807-ben közzétett mûvében olvashatjuk. A pandektarendszer szempontjából az Általános Rész, illetõleg annak tartalma a pandektisztika egyedülálló alkotásának tekinthetõ. A személyek joga és a jogvédelemrõl szóló rész római jogi eredetû (personae és actiones), míg a szubjektív jogról szóló rész, valamint a jogügyletek tana vagy más kifejezéssel ügyleti tan (Rechtsgeschäftslehre) nagyrészt a természetjogból (ius naturale vagy ius naturae) származnak. 10. Az említett elõzmények után Georg Friedrich Puchta és Friedrich Carl von Savigny dolgozta ki részletesen a pandektarendszert. A Puchta tollából származó, 1838ban publikált pandekta-tankönyv („Lehrbuch der Pandekten”) a joganyagot a következõ rendszerben tárgyalja: Georg Friedrich Puchta tankönyvében elsõ helyen a négy részbõl álló Általános Rész (Allgemeiner Teil) található. Az Általános Részt a dologi jogi, a kötelmi jogi és végül a családi jogi rész követi. A tankönyvet az öröklési jogi rész zárja. Az Általános Rész a következõképpen tagolódik: általános rendelkezések, azaz a jogi norma tana (Die Lehre der Rechtsnormen), a jogviszonyok (Rechtsverhältnisse), a jogi normák alkalmazása, végül a személyiség joga (Die Rechte an der eigenen Person). Itt utalunk arra, hogy Puchta másik tankönyve az 1841–1842-ben kiadott kétkötetes „Cursus der Institutionen”,

7

SZEMLE

melynek szisztematikája azonban eltér, különbözik a „Lehrbuch der Pandekten”rendszerétõl. A pandektarendszerben a családi jog (Familienrecht) önállósodik, kiválik a személyi jogból. A személyi jog többi része az Általános Részben (Allgemeiner Teil) nyer elhelyezést. Említést érdemel, hogy a személyi jognak ez a tagolása nem a pandektisztika mûvelõinek érdeme. Már Samuel Pufendorfnál, Christian Thomasiusnál és Joachim Georg Darjes munkáiban lehet találkozni ezzel a tagolással, szisztematizálással. A családi jog elõször az Allgemeines Landrecht für die Preußischen Staaten-ben válik autonómmá a törvényhozás szintjén. A családi jog önállóvá válása filozófiai alapjai a Christian Wolff nevéhez fûzõdõ „koncentrikus körök” természetjogi rendszer-gondolkodásában keresendõk. 11. Két évvel Georg Friedrich Puchta pandekta-tankönyvének megjelenése után kezdte el Friedrich Carl von Savigny nagyszabású, úttörõ jelentõségû munkájának, a „System des heutigen römischen Rechts” (I–VIII. Berlin, 1840– 1849) publikálását. Ebben a nyolckötetes munkában a joganyag a pandektarendszer végérvényes szerkezetében kerül bemutatásra: a) Általános Rész, b) dologi jog, c) kötelmi jog, d) családi jog, e) öröklési jog. Az eljárásjog a pandektajogtudomány szempontjából már önálló jogágat (Rechtszweig, branch of law, branche du droit) képezett.7 12. Feltétlenül hangsúlyozandó, hogy a pandektarendszerben a személyi jog (Personenrecht) „felosztásra” kerül. A ius personarum egyik része az általános részben (Allgemeiner Teil) nyer elhelyezést, míg a személyi jog egyes intézményei a

2013. OKTÓBER

családi jogi részben (Familienrecht) kerülnek szabályozásra. Említést érdemel, hogy a személyi jog rendszertani „felosztásanak” (divisio) gondolata kimutatható már Samuel Pufendorf, Christian Thomasius és Joachim Georg Darjes mûveiben. 13. A romanisták (római jogászok) által kidolgozott pandektarendszert követik a Történeti Jogi Iskola germanista irányzatához (germanistische Richtung) tartozó szerzõk is, így különösen Karl Friedrich Eichhorn (1781–1854), Georg Beseler (1809–1888) és Otto von Gierke (1841–1921). Eichhorn, Georg Beseler és Otto von Gierke munkáikban a német (germán) jogot (ius Germanicum) a pandektarendszer alapulvételével, annak szisztematikájában ábrázolják, mutatják be. 14. A pandektarendszer hat továbbá a kereskedelmi jog (Handelsrecht) mûvelõire is. Érvényes ez a megállapítás például a kereskedelmi jog kiemelkedõ mûvelõjére, Heinrich Thölre (1807–1884), aki a kereskedelmi jogot a pandektarendszerben mutatja be és annak inzézményeit a pandektajog (Pandektenrecht) fogalomrendszerét felhasználva magyarázza illetve értelmezi. Említést érdemel, hogy a pandektarendszert használják fel továbbá a XIX. század második felében és a XX. század elsõ évtizedeiben a Rechtsmaterie bemutatásánál a közjog (ius publicum) kiemelkedõ képviselõi is, így például Paul Laband (1838–1918). Figyelemreméltó tény továbbá az, hogy ugyancsak a pandektarendszert követik munkáikban nem egyszer a nemzetközi (köz)jog (Völkerrecht, ius inter gentes) jeles mûvelõi is Németországban.

G. Boehmer: Einführung in das bürgerliche Recht. Tübingen, 19652. és A.J. Lehmann: Nettelbladt und Dabelow als die eigentlichen Begründer eines Allgemeinen Teiles. In: Festschrift für Dr. G. Meier zum 65. Geburtstag. 1994.

BOÓC: ÉSZREVÉTELEK AZ ÁLLAM KÁRFELELÕSSÉGÉRÕL…

507

SZEMLE BOÓC ÁDÁM egyetemi docens Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest)

Észrevételek az állam kárfelelõsségérõl a jogszabályban történõ ármegállapítási kötelezettség elmulasztása vonatkozásában

Bevezetés

1

3 4

I. Európai Uniós kitekintés 1. A jogharmonizáció vonatkozásában feltétlenül kiemelést érdemel, hogy az Európai Unió eredményes mûködésének lényeges feltétele az, hogy a közösségi államok tegyenek eleget jogharmonizációs kötelezettségeiknek és nemzeti jogrendszereiknek az Unió tevékenysége szempontjából fontos szabályait összhangba hozzák az Európai Unió jogharmonizációs irányelveivel. Általánosságban elmondható, hogy az európai integráció kiteljesedésével az Unió egyre szigorúbb a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseinek megítélésénél. Ahhoz, hogy a magyar szabályozás érthetõbbé, értelmezhetõbbé váljon, fontos megítélésünk szerint figyelemmel lenni néhány vezetõ európai uniós jogesetre a témakör kapcsán. Fontos megemlíteni az 1971-es Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Council esetet, melyben az Európai

A szerzõ ehelyütt kíván köszönetet mondani Dr. Uttó György nyugalmazott kúriai tanácselnöknek a tanulmány elkészítéséhez nyújtott hasznos tanácsaiért, észrevételeiért. Ezzel kapcsolatban ld: Kecskés L.: A jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami kárfelelõsség összekapcsolása. Jura 2001/1. 67.; valamint: Burián László–Czigler Dezsõ Tamás–Kecskés László–Vörös Imre: Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Budapest, 2010. KRIM Bt. 161–176. Lásd: Kecskés L.: Az állami kárfelelõsség jogalkotási és jogalkalmazási kérdései. Budapest, 1987. 7. Lásd ezzel kapcsolatban: Kecskés L.: A jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami felelõsség. Jogtudományi Közlöny 2001/5. 235.

KÖZLÖNY

2

2. Az állami kárfelelõsség szabályozásának elõfeltétele az volt, hogy különváljanak egymástól a szuverenitás jegyében végrehajtott állami feladatok azoktól az aktusoktól, amelyeket az állam nem hatalmi jelleggel visz véghez. Az abszolút immunitás elve a XIX. század végén kezdte elveszíteni a jelentõségét. Ezzel szemben két új felfogás jelent meg. Az egyik teljesen elutasítja az állami immunitást, míg a másik felfogás, a funkcionális immunitás tana a korlátozott immunitást fogadja el. Az utóbbi elmélet szerint az államot abban az esetben terheli felelõsség, amikor magánjogi alanyként vesz részt egy jogviszonyban. A közhatalom gyakorlójaként tehát eme elmélet szerint is felelõtlen az állam.3 Történeti szempontból lényeges utalni a francia jogban 1938-ban ismertté vált ún. La Fleurette-eset-

re. Ennek lényege az volt, hogy jogszabály bizonyos tejipari termékek gyártását megtiltotta, és így az azt forgalmazó kereskedõknek ebbõl kára keletkezett. A francia jog szerint az állam akkor tartozik felelõsséggel, ha a jogalkotással okozott károk mértéke jelentõs, egy meghatározott személyt vagy személyeknek meghatározott csoportját éri, és a jogalkotási aktus nem zárja ki a kárfelelõsség megállapítását.4

JOGTUDOMÁNYI

1. Jelen tanulmányban röviden arra keressük a választ, hogy a magyar jogban az állami kárfelelõsség a jogalkotással okozott kár vonatkozásában jelentkezik-e, és amennyiben igen, mik a kérdéskör lényeges, áttekintést érdemlõ csomópontjai.1 A konkrét kérdés, melyre a jelen írás választ keres, az alábbi: amennyiben egy miniszternek ármegállapítási kötelezettsége van, amelynek késlekedve és/vagy egyáltalán nem tesz eleget, akkor az állam kártérítési felelõssége megállapítható-e. Véleményünk szerint a jogalkotással okozott kár és az állam felelõssége között szoros összefüggés mutatható ki. Felmerül tehát az a kérdés, hogy az állam felelõsségre vonható-e ama esetben, ha hibás jogszabályalkotásával – vagy a jogszabályalkotás elmulasztásával – kárt okoz? Köteles-e az állam eme kárt megtéríteni? A kérdés megválaszolásának elsõ lépcsõje feltétlenül az immunitás meghatározása kell, hogy legyen. Köztudott, hogy az immunitás egyfajta felelõtlenség, azaz olyan ka-

tegória, amely a felelõsségre vonás elmaradásának eseteit öleli fel. Történeti szempontból két jogi módszer érdemel említést. Az egyik az állami tevékenységek jellegük szerinti megkülönböztetésére épül és a iure imperii – iure gestionis, azaz a közhatalmiság és a kereskedõiség kategóriáinak hasznosításával dönt abban a vonatkozásban, hogy mely állami tevékenységek esnek felelõsségi megítélés alá, és melyek élveznek immunitást. A másik módszer inkább szervezeti szemléletû, és abból indul ki, hogy az állam egyes részeinek tevékenységével kapcsolatban alkalmazható a felelõsség, más állami szervezeti tevékenységek vonatkozásában viszont nem (fiskus-elmélet).2

508

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Bíróság a késõbbiekben Schöppenstedt-formulaként híressé vált véleményét alakította ki. Ebben az ügyben 1971. február 13-án benyújtott keresetében az AktienZuckerfabrik Schöppenstedt német cég az EGK Szerzõdés 215. cikkének (2) bekezdése alapján azt kérte az Európai Bíróságtól, hogy a Tanács térítse meg számára azt a kárt, ami az 1968. június 18-án meghozott 769/8. sz. rendelettel 1968. július 1-jei hatállyal bevezetett új cukor árszabályozás következtében érte. A kért összeg (155.411.13 DM) a felperesi társaságnál a korábbi német nyerscukor ár és az újonnan alkalmazni elõírt ár különbözeteként mint elmaradt haszon (lucrum cessans) jelentkezett. Az Európai Bíróság helyt adott a felperesi társaság alaki legitimációjának, ami a korabeli közösségi jogi viszonyok fontos vívmányaként értékelhetõ. Témánk szempontjából viszont sokkal fontosabb az, hogy az Európai Bíróság eme esetben alkotta meg — a jogalkalmazás és a szakirodalom által is késõbbiekben gyakran hivatkozott — Schöppenstedt – formulát. Ennek az a lényege, hogy csak abban az esetben van lehetõség a Közösség marasztalására, ha a károkozás a Közösség részérõl „gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés”, a károsult „egyéni védelmét szolgáló magasabb rendû jogszabály megszegésével” történik, illetve ha „a jogsértés megfelelõen súlyos” volt. Az Európai Bíróság a fenti formula elsõ két elemét viszonylag lazán, harmadik elemét azonban alapvetõen szûken, megszorító értelmezéssel értelmezi. 2. Az állami kárfelelõsség vonatkozásában kiemelkedõ az Európa Tanács 1984. szeptember 18. napján elfogadott ajánlása. Az ajánlás egyik fontos üzenete, hogy a tagállamoknak meg kell vizsgálniuk azt, vajon nem kell-e megfelelõ mechanizmust kialakítani annak érdekében, hogy pénzügyi eszközök, alapok hiánya ne veszélyeztesse az állami jogalanyoknak az álla-

SZEMLE

mi kárfelelõsségbõl eredõ kötelezettségeik teljesítését. Az Európa Tanács 1984. évi állami kárfelelõsségi ajánlása az alábbi nyolc elvet fogalmazza meg: a) Az állami felelõsség alapja objektív súlypontú felróhatóság. Jogellenesség esetén vélelmezni kell a felróhatóságot. b) Az 1. elvben foglaltak nem teljesülése esetén is reparációt kell nyújtani, ha nyilvánvalóan igazságtalan, hogy a károsult maga viselje a kárát. c) Mérsékelni lehet a kárfelelõsséget, ha a kár bekövetkezésében a károsult, illetve olyan más személy is közrehatott, akinek tevékenységéért a nemzeti jog szerint a károsult felelõs. d) Nem lehet elõírni, hogy elõbb az állami jogalany „ügynökét” pereljék, és csak utána az állami jogalanyt, ha pedig elõzetes államigazgatási eljárás van beépítve a bírósági eljárás elé, akkor az elõzetes államigazgatási út igénybevétele nem veszélyezteti a bírósági út igénybe vételének lehetõségét. e) Az 1. elv szerinti reparáció teljes kell, hogy legyen, a 2. elv alapján a „méltányossági” reparáció lehet „részleges” is. (Az állam kárfelelõssége a teljes kárra ki kell, hogy terjedjen, kártalanítási kötelezettsége viszont lehet részleges is.) f) A reparációt nyújtó döntéseket minél elõbb végre kell hajtani, és azokat megfelelõ költségvetési és más módszerekkel biztosítani kell. g) Az állami felelõsséggel kapcsolatos igényérvényesítési határidõk korlátozása nem veszélyeztetheti az igényérvényesítés tényleges gyakorlását. h) A károsult nemzetisége nem lehet a diszkrimináció alapja. 3. Az európai közösségi jog szempontjából meghatározó jelentõségû az ún. „Francovich-jelenség”, amely az Európai Bíróság 1991. november 19-én meghozott ítéletében kimunkált jelenségekbõl állt össze. Eme ügy alapja az volt, hogy Olaszország nem vette át nemzeti jogába a 80/987 EGK számú irányelvet, amelynek tárgya a munkaadó

2013. OKTÓBER

fizetésképtelensége esetén a munkavállaló védelme volt. Ezen irányelv rendelkezései szerint — többek között — fizetésképtelenség esetében a tagállamok tartoznak megtenni az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a garantáló intézmények biztosítsák a munkavállalók azon hátralékos igényeinek kifizetését, amelyek munkaszerzõdésekbõl vagy munkaviszonyokból erednek és bizonyos adott idõpont elõtti idõszakra járó fizetésre (illetményre, munkabérre) vonatkoznak. Az irányelvet 1983. október 23-ig kellett végrehajtani. Az olasz kormány viszont semmiféle lépést nem tett az irányelv végrehajtására. Az Európai Bíróság, az EGK Szerzõdés 169. cikke alapján elõtte indított eljárás során, a 22/87. számú ügyben 1989 februárjában megállapította, hogy Olaszország a 80/987. EGK számú irányelv vonatkozásában elmulasztotta jogharmonizációs kötelezettségének teljesítését. A Francovich-ügyben született jogtétel igen széles értelemben került megfogalmazásra. Ennek megfelelõen a tagállam felelõs azért, hogy jóvátegye az egyéneknek a közösségi jog megszegésével okozott károkat. Ez az elv széleskörûen átfogja a tagállamok közösségi kötelezettségszegéseit. Az egyezményi szabályok a rendeletek és az irányelvek megsértésére egyaránt vonatkoznak, attól függetlenül, hogy azok közvetlenül hatályosak, közvetlenül alkalmazhatóak vagy sem. A Francovich-ügyben hozott ítélet összhangban van az Európai Bíróság korábbi joggyakorlatának irányvonalával, és voltaképpen az Európai Bíróság által már lefektetett gondolatoknak tulajdonképpen logikus kiterjesztése. Magának az ítéletnek a rendelkezõ részébõl érdemes az alábbiakat idézni: „Az 1980. október 20-i, a tagállamoknak a munkaadó fizetésképtelensége esetén történõ, a munkavállalók védelmére vonatkozó jogszabályainak a közelítésérõl szóló, 80/987/EGK tanácsi irányelvnek a munkavállalók jogai meghatározásáról szóló rendelkezéseit


úgy kell értelmezni, hogy az érintett személyek ezeket a jogokat nem érvényesíthetik az állammal szemben a nemzeti bíróságok elõtt, ha az irányelvben elõírt határidõn belül nem alkották meg az irányelvet végrehajtó belsõ jogszabályokat. A tagállam köteles megtéríteni azokat az egyéneknek okozott veszteségeket és kárt, amelyet a 90/987/EGK irányelv nemzeti jogba történõ átültetésének elmulasztásával okozott.”

II. Az állami immunitás kérdése a magyar jogban 1. Természetesen az állami immunitás kérdése kiemelt módon jelentkezik a nemzetközi magánjogi, kollíziós jogviszonyokban is. A magyar szabályozással kapcsolatban — történeti szempontból — lényeges kiemelni, hogy a magyar nemzetközi kollíziós magánjog az 1960-as években még az abszolút immunitás elvi alapján állott, egyértelmûen a szovjet hatást tükrözve. Az állam mint szuverén semmilyen külsõ joghatóságnak nem volt alávethetõ. Vonatkozott ez minden olyan állami szervre, amelyek útján az állam mint szuverén jelent meg. Az abszolút immunitás folytán az államot még polgári jogi ügyletei kapcsán is csak akkor lehetett idegen állam joghatósága, illetve joga alá vonni, ha lemondott immunitásáról. A magyar bíróságok elõtt a viszonosságra tekintet nélkül eme idõben minden szuverén államot immunitás illetett meg. Az 1970-es években a felfogás megváltozott, a funkcionális immunitás irányába mozdult el. Mádl Ferenc szerint az immunitás ma-

III. A jogalkotásért való felelõsség a magyar joggyakorlatban 1. A norma, amelybõl ki lehet indulni a jelenleg hatályos szabályok alapján, a Ptk. 349. §-a.8 Az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének a feltételei a jogellenes magatartás, az állam-

Ld: Burián–Czigler–Kecskés–Vörös: uo. Lásd: Kecskés L.: Perelhetõ-e az állam? Immunitás és kárfelelõsség. Budapest, 1988. 246. Lásd: Lajer Zs.: Felelõsség a jogszabályalkotással okozott kárért a magyar jogban. Jogtudományi Közlöny 2001. 2. 74. A legutóbbi évek gyakorlatára összefoglalóan lásd: Uttó Gy.: Az államigazgatási (bírósági, ügyészségi) kárfelelõsség néhány idõszerû kérdése. Magyar Jog, 1994. 3., Uõ: Közhatalmi kárfelelõsség a három Polgári Törvénykönyv tükrében. Magyar Jog, 2010. 10., Gellérthegyi I.–Uttó Gy.: A közigazgatási szervek, a nyomozó hatóságok és a bíróságok kárfelelõssége (1996–2002.). Budapest, 2002. A Ptk. 349. §-a az alábbiak szerint rendelkezik: 349. § (1) Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelõsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetõleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetõségeket igénybe vette. (2) (3) Ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelõsségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik.

KÖZLÖNY

8

2. A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 72. §-a végül is a funkcionális immunitást is szabályozza, azzal, hogy egyes szabályozási csoportok abszolút immunitási karakterét átfordítja funkcionálissá egy általános kijelentéssel. Ennek megfelelõen el kell ismerni a külföldi bíróságnak, avagy más hatóságnak azt a határozatát, amelyet a magyar állam, államhatalmi vagy államigazgatási szerv, továbbá külföldön diplomáciai képviselõként eljáró, vagy egyébként a joghatóság alól mentes magyar állampolgár által vagy ellene külföldön indított eljárásban hozott, feltéve, hogy a magyar állam a mentességrõl kifejezetten lemondott, illetve nemzetközi szerzõdés vagy viszonosság esetén a külföldi bíróság vagy más hatóság is eljárhat. Az állam civiljogi felelõsségének magyar jogi gyökerei az 1848. évi törvényhozásra vezethetõek vissza. Ezen törvények a montesquieu-i elveket tükrözõ állammodellt kívánták létrehozni, mely azonban az ismert történelmi események miatt nem válhatott valóra. Ezt követõen a modern magyar jog kialakulásában jelentõs szerepe volt a korabeli osztrák jognak, amely azonban nem szabályozta az állami felelõsséget.6 Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy 1878-ban a bíróság a jogalkotással okozott kár megtérítésére kötelezte az államkincstárat.7

Miként a korábbiakban említettük, a szocialista idõszakban az állami felelõsség szûkítése és az állami immunitás kiterjesztése volt a jellemzõ. A Ptk. 1977. évi módosítása hozott némi változást, amikor is bevezette az „államigazgatási jogkörben okozott károkért való felelõsség” jogintézményét. 1991-ben rögzítésre került, hogy az állam vagyonjogi viszonyokban nem élvez immunitást, mert a polgári jogi jogviszonyokban az állam nem közhatalomként, nem szuverénként vesz részt. Az állam a polgári jog más alanyaival egyenrangúnak minõsül az ilyen jellegû jogviszonyokban, tehát immunitást nem élvez, és így akár felelõsségre is vonható. A jogalkotással okozott kárért való állami felelõsségre ugyanakkor nem születtek szabályok. Az elmúlt évek gyakorlatában ugyanakkor eme kérdés kiemelten is felmerült. Ezzel kapcsolatban célszerû az ún. MOL-ügyre utalni, ahol is az antiinflációs kormányzati politika megvalósítása érdekében hozott 1113/1999. (XI. 19.) sz. Kormányhatározatra tekintettel kiadott árrendeletek állították a jogalkotói kárfelelõsség kérdését az érdeklõdés homlokterébe.

JOGTUDOMÁNYI

5 6 7

gyar nemzetközi magánjogi fejlõdését „egyfajta teremtõ antagonizmus” jellemezte. Egyidejûleg hatott — az irodalomban és a gyakorlatban egyaránt — a klasszikus tézis, az abszolút immunitás és az újabb koncepció, a funkcionális-relatív immunitás.5

509

510

igazgatási tevékenységgel összefüggõ kár, az okozati összefüggés, a vétkesség, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, valamint, hogy a kár elhárítására alkalmas rendes lehetõségeket a károsult igénybe vette.9 Ujváriné Antal Edit a deliktuális felelõsségrõl szóló tankönyvében akként foglal állást, hogy abban az esetben, ha a jogszabály hatályba lépésével következik be károsodás, akkor ilyen jellegû jogszabályi rendelkezések hiányában a sérelem jóvátételére a polgári jogi kárfelelõsségnek a Ptk. 339. §-ának elsõ bekezdésében foglalt szabályai sem alkalmazhatóak.10 A Legfelsõbb Bíróság, mai nevén a Kúria a kérdéskörrel több eseti döntésében foglalkozott. A BH 1994. 312. sz. eseti döntés szerint például a jogalkotásra az alkotmányjog szabályait kell alkalmazni, nem jön létre a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszony, ezért ezen az alapon nem lehet polgári jogi kártérítési igényt érvényesíteni. 2. A BH 1998. 334. számú jogeset konkrétan az alábbiak szerint fogalmaz: „A jogalkotásra mint általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelõsségre… kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó részére. A jogszabály hatályba lépésével esetleg bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

9 10 11 12

13

SZEMLE

ilyen értelmû jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jogi kárfelelõsségnek a Ptk. 339. szakaszának elsõ bekezdésben foglalt szabályai sem alkalmazhatóak. Lajer Zsolt egy cikkében korábbi, a témával foglalkozó eseti döntéseket vizsgál. A fentiekben már hivatkozott BH. 1994. 312. sz. eseti döntésben eljáró tanácsok megítélése szerint tagadják, hogy jogszabályok kibocsátásával a jogalkotó és az állampolgárok között a Ptk. 339/349. §§-ai szempontjából releváns jogi kapcsolat jöhetne létre. Véleményük szerint abból a ténybõl, hogy a jogi normák általános és elvont szabályokat fogalmaznak meg, az következne, hogy a jogalkotó felelõssége kizárólag a közjog szabályai szerint ítélendõ meg. Lajer Zsolt utal az 1994-es Bírósági Határozatokban 31. számon megjelentetett döntésre is, mely szerint a Legfelsõbb Bíróság csak abban az esetben zárja ki a jogalkotó felelõsségét, ha az Alkotmánybíróság a normát ex tunc hatállyal semmisítette meg. A IV. tanács álláspontja szerint a korabeli alkotmánybírósági törvény 43. § (2) bekezdésében foglalt szabály, azaz, hogy ex nunc megsemmisítés esetén a határozat közzétételét megelõzõen létrejött jogviszonyok érintetlenül maradnak, kizárja, hogy ebben az esetben a jogalkotóval szemben kártérítési igényt lehessen érvényesíteni.11 A Legfelsõbb Bíróság kimondta tehát több esetben azt, hogy a magyar jog alapján a jogalkotót kárté-

2013. OKTÓBER

rítési felelõsség nem terheli a jogalkotással összefüggésben. Kimondta továbbá azt is, hogy a Ptk. 349. § (1) bekezdésén alapuló, államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az a kár minõsül, amelyet közigazgatási feladatot ellátó szerv alkalmazottja, illetve tagja igazgatási jellegû szervezõ, intézkedõ tevékenységgel, illetve mulasztással okoz. A jelen tanulmány tárgyát képezõ kérdés alapján tehát, amennyiben a miniszter ármeghatározási kötelezettsége egyedi szervezõ, igazgatási jellegû, intézkedõ tevékenységnek minõsülne, akkor lehetne esetlegesen beszélni kárfelelõsségrõl a fenti indokolásból leszûrhetõ érvrendszer alapján. 3. Figyelemmel arra, hogy a kérdéskör a gyakorlatban igen nagy szerepet kap a villamosenergia területén, így célszerû lehet a villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: VET) vonatkozó rendelkezéseit megvizsgálni, melyek alapján a a miniszter ármeghatározási kötelezettsége jogalkotási tevékenységnek minõsül.12 4. A tanulmány tárgyát képezõ kérdés második fordulata alapján az merül fel, hogy vajon akkor fennállhat-e felelõsség, ha a kár azzal keletkezik, hogy jogalkotási tevékenységében mulaszt a miniszter. A magyar bírói gyakorlatban erre is akadt példa. Ilyen esettel foglalkozik a BH 2002. 264. sz. alatt közzétett eseti bírósági határozat.13 Eme határozat elvi éllel mondja

Lásd: Lehotay V.: Adalékok a jogalkotással okozott kár szabályozásának kérdésköréhez. Sectio Juridica et Politica. Miskolc, Tomus XXVIII. (2010). 395–413. Ld: Ujváriné Antal E.: Felelõsségtan. Miskolc, 2002. 147–148. Lásd: Lajer Zs.: A jogalkotó kárfelelõssége. Magyar Jog, 1995/3. 170. A VET – témánk szempontjából releváns – rendelkezései az alábbiak: A VET 140. § (2) bekezdés: (2) A villamosenergia-rendszer használatáért fizetendõ díjakat az e törvény és a felhatalmazása alapján kiadott miniszteri rendelet keretei között a Hivatal határozatban állapítja meg. A villamosenergia-kereskedõ által a felhasználónak értékesített villamos energia eladási árát a felek megállapodása, vagy a villamosenergia-kereskedõ üzletszabályzata tartalmazza, az egyetemes szolgáltatás keretében értékesített villamos energia árát a miniszter rendeletben állapítja meg.; A VET 170. § (2) bekezdés: (2) Felhatalmazást kap a miniszter, hogy 1. az egyetemes szolgáltatáshoz kapcsolódó árakat, áralkalmazási feltételeket, az árszabályozás kereteit, az egyetemes szolgáltatás keretében nyújtandó termékcsomagokat és az azokhoz kapcsolódó árszabásokat, valamint az egyetemes szolgáltató által benyújtott árváltoztatási javaslatot megelõzõen alkalmazandó induló tételes árszabásokat …………. rendeletben állapítsa meg. Figyelemmel a határozatnak a téma szempontjából kiemelkedõ jelentõségére, célszerû a határozatot teljes terjedelmében idézni az alábbiak szerint: „BH 2002. 264 A polgári bíróság nem állapíthatja meg azt, hogy a jogalkotó a jogalkotás sérelmezett elmulasztásával jogellenességet követett el [1959. évi IV. törvény 349. § (1) bekezdés, 339. § (1) bekezdés, 1987. évi XI. törvény 1. § (1) bekezdés, 1990. évi LXV. törvény 20. § (2) bekezdés, 1993. évi LXXVII. törvény 41. §, 1994. évi LXIV. törvény 14-17. §-ok]. A felperes módosított kereseti kérelme arra irányult, hogy a bíróság 455 000 forint kár és járulékai megfizetésére kötelezze az önkormányzat alperest. A felperes perbeli elõadása szerint érdeksé-


ki azt, hogy az egységes ítélkezési gyakorlat szerint a jogalkotással elkövetett mulasztással okozati összefüggésben álló károsodás nem hoz létre a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. Polgári bíróság nem állapíthatja meg azt, hogy a jogalkotó a jogalkotás sérelmezett elmulasztásával jogellenességet követett el.

IV. Összefoglalás; kitekintés az új Polgári Törvénykönyvre 1. Magyarország és az Európai Unió viszonyában lényeges kiemelni azt, hogy Magyarország nemzetközi kötelezettséget vállalt arra, hogy az EK-Szerzõdésben rögzített „hûségklauzulának” megfelelõen alkalmazza majd a közösségi jog szabályait. Ez azt is jelenti, hogy a jogharmonizációs kötelezettségek elmulasztásából származó károkért az állam felelõsséggel tartozik, tehát a

14 15 16

2. Egy magánjogi jogvitában az állam azért marasztalható el, mert az adott jogviszonyban kereskedõként, vállalkozóként, tehát mellérendelt, egyenrangú jogalanyként vesz részt. Az érintett tagállam azonban szuverénként, vagyis jogalkotói hatalomként elkövetett magánjogi mulasztása miatt kénytelen magánjogi felelõsséget vállalni. A tagállam akkor tartozik e tekintetben fele-

lõsséggel, ha jogalkotói mulasztása a közösségi jog (és nem a belsõ jog) megsértését is jelenti.15 Lajer Zsolt az európai uniós jog vizsgálata kapcsán azt állapítja meg, hogy az uniós jog sem az EU, sem a tagországok jogalkotói esetében nem ismeri az immunitást mint a kártérítési felelõsségre vonást kizáró intézményt.16 Ez megítélésünk szerint azt is jelenti, hogy a jelenleg a magyar joggyakorlatban a belsõ jogalkotással kapcsolatos kártérítési felelõsségre vonatkozó álláspont is erõteljes felülvizsgálatra szorul. Az új Polgári Törvénykönyv a jelenlegi normaszöveghez képest e körben eltérõ szabályokat tartalmaz.17 3. Ezzel kapcsolatban mindenképpen utalni kell Magyarország Alaptörvényére, mely az alapjogok sorában – XXIV. cikk (2) bekezdése – mondja ki, hogy „mindenkinek joga van a törvényben meghatározottak szerint a hatóságok által feladatuk teljesítése során neki jogellenesen okozott kár megtérítésére.”

KÖZLÖNY

relme abból ered, hogy az alperes képviselõ-testülete önkormányzati rendeletben csak a képviselõket és a polgármestert megilletõ tiszteletdíjat és annak mértékét szabályozta. Annak ellenére, hogy kisebbségi szószólóként folyamatosan közremûködött a testület munkájában, részére törvénysértõen nem biztosítottak tiszteletdíjat. A képviselõ-testület mulasztásával a felperesnek kárt okozott, amelyet az 1959. évi IV. törvény 349. §-ának (1) bekezdése alapján köteles megtéríteni. Az elsõfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint a helyi képviselõ-testület a települési képviselõket, a bizottsági elnököt, a bizottság tagját és a tanácsnokot megilletõ tiszteletdíjat önkormányzati rendeletben szabályozhatja, amely az 1987. évi XI. törvény 1. §-a (1) bekezdésének f) pontja alapján jogszabálynak minõsül. A jogalkotáshoz kapcsolódó felelõsségre a közjog, az alkotmányjog szabályai vonatkoznak, ezért ezen a jogalapon polgári jogi kártérítési igény nem érvényesíthetõ. Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel, amelyben az alperesnek a kereseti kérelem szerinti marasztalását kérte. Az alperes ellenkérelme az elsõfokú ítélet helybenhagyására irányult. A felperes fellebbezése nem megalapozott. Az elsõfokú bíróság döntését az ítélete indokolásában helyesen felhívott jogszabályi rendelkezésekre alapította. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 41. §-ának (2) bekezdése, a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 20. §-ának (2) bekezdése, valamint a polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseirõl és az önkormányzati képviselõk tiszteletdíjáról szóló 1994. évi LXIV. törvény 14–17. §-ában foglalt jogszabályi rendelkezések egybevetésével helyesen vonta le azt a következtetést, hogy a helyi önkormányzat képviselõ-testülete a települési képviselõnek, a bizottsági elnöknek, a bizottság tagjának, a tanácsnoknak (kisebbségi helyi szószólónak) – a törvény keretei között – rendeletben meghatározott tiszteletdíjat, természetbeni juttatást állapíthat meg. Helyes az elsõfokú bíróságnak az a megállapítása is, hogy a helyi önkormányzat rendelete a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény rendelkezései értelmében jogszabálynak minõsül. Az egységes ítélkezési gyakorlat szerint a jogalkotással elkövetett mulasztással okozati összefüggésben álló károsodás nem hoz létre a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. Polgári bíróság nem állapíthatja meg azt, hogy a jogalkotó a jogalkotás sérelmezett elmulasztásával jogellenességet követett el. Ehhez képest hiányzik az 1959. évi IV. törvény 349. §-ának (1) bekezdésére alapított kárfelelõsség egyik alapvetõ feltétele, a jogellenesség. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsõbb Bíróság az elsõfokú bíróság ítéletét az 1952. évi III. törvény 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. V. 24.375/1998. sz.).” Lásd: Király M.: Egységes európai piac, jogharmonizáció és nemzeti kultúra. Magyar Jog, 2001. 11. 641 – 647. Lásd: Kecskés L.: Európa-jogi tapasztalatok az állam jogszabályalkotással okozott károkért való felelõsségének megalapozásához. Polgári Jogi Kodifikáció 2003. 4. 17. Lásd: Lajer Zs.: Felelõsség a jogszabályalkotással okozott károkért az Európai Unió és egyes tagállamai jogában. Jogtudományi Közlöny 2001. 3. 128. Az új Ptk vonatkozó normaszövege az alábbi: „LXXI. Fejezet Felelõsség közhatalom gyakorlásával okozott kárért 6:548. § [Felelõsség közigazgatási jogkörben okozott kárért] (1) Közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelõsséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával okozták, és a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható. (2) Közigazgatási jogkörben okozott kárért a közhatalmat gyakorló jogi személy tartozik felelõsséggel. Ha a közhatalmi jogkör gyakorlója nem jogi személy, a kárért az a jogi személyiséggel rendelkezõ közigazgatási szerv tartozik felelõsséggel, amelynek keretében az eljárt közigazgatási szerv mûködik. 6:549. § [Felelõsség bírósági, ügyészségi, közjegyzõi és végrehajtói jogkörben okozott kárért] (1) A bírósági és az ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelõsségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelõsség szabályait kell megfelelõen alkalmazni, azzal, hogy a kárigényt bírósági jogkörben okozott kár esetén a bírósággal, ügyészségi jogkörben okozott kár esetén a Legfõbb Ügyészséggel szemben kell érvényesíteni. Ha az eljárt bíróság nem jogi személy, a kárigényt az eljárt bíróság illetékességi területén mûködõ jogi személyiséggel rendelkezõ bírósággal szemben kell érvényesíteni. A kártérítési keresetnek elõfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítése. (2) A közjegyzõi és a végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelõsségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelõsség szabályait kell megfelelõen alkalmazni. A kártérítési keresetnek elõfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítés.”

JOGTUDOMÁNYI

17

magyar joggyakorlatban uralkodó elven változtatásra van szükség, a jogalkotót nem lehet felelõtlennek tekinteni kártérítési értelemben. A jogalkotói felelõtlenség tétele egyre kevésbé fenntartható. Az Európai Bíróság gyakorlatának hatására a magyar szakirodalomban is megjelentek az állami kárfelelõsséggel kapcsolatos írások. Király Miklós egyebek mellett rámutatott arra, hogy az Európai Bíróság egy új típusú felelõsségi alakzatot hozott létre a tagállamok vonatkozásában, és úgy vélte, hogy eme felelõsségi forma elhatárolandó a funkcionális immunitás kategóriájától.14

511

512

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Az új Ptk ezt a felelõsséget a közhatalom gyakorlásával okozott kárért való felelõsség címen szabályozza, amely alapján evidens az, hogy a jogalkotás is közhatalmi tevékenységnek minõsül. A Ptk-hoz fûzött miniszteri indokolás a következõket mondja ki: „2. A Ptk. szabályai alapján a joggyakorlat mereven elzárkózott a jogalkotással okozott károk megtérítése elõl. A Javaslat nem szabályozza külön a jogalkotással okozott kárért való felelõsséget, mivel az így okozott károkért a jogalkotó az általános felelõsségi alakzat alapján felelõs. Kétségtelen, hogy például alkotmányellenes jogszabály alkotásával vagy uniós implementációs kötelezettség elmulasztásával kárt lehet okozni. Ezekben az esetekben a károsult az általános deliktuális felelõsség szabály alapján kérheti a bíróságtól az okozott károk megtérítését.” Eszerint a jogalkotás mint kár-

JOGIRODALOM–JOGÉLET

okozó magatartásért fennálló felelõsségi forma önálló szabályozásának elmaradása azért helyes, mert – az indokolás álláspontja szerint – a jogalkotót a bíróság az általános deliktuális felelõsségi szabály szerint kötelezheti az okozott károk megtérítésére. 4.A jelenlegi – és a jövõben akár formálható – gyakorlat leginkább vitatható része ma már a jogalkotónak mulasztással okozott kárfelelõsségével kapcsolatos. Alapvetõen nemcsak az önkormányzati rendelet, hanem minden szintû jogszabályi felhatalmazásból és kötelezésbõl származó jogalkotói feladat elmulasztása bírósági eljárás tárgya lehetne. Ez a következtetés a jogalkotás közhatalmi tevékenység jellegébõl, de az Alaptörvény hivatkozott alapjogi rendelkezésébõl is adódik,

2013. OKTÓBER

és összhangban áll néhány uniós tagország – például Németország – újabb belsõ bírósági gyakorlatával is. Bízunk benne ugyanakkor, hogy akár a miniszteri indokolás alapján az általános deliktuális szabályokra támaszkodva, akár az új Ptk. 6:548. § (1) bekezdése alapján („közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelõsséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával okozták, és a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható”), a közhatalom gyakorlása fordulat segítségével a jogalkalmazás – szakirodalmi elméletekre is támaszkodva – ki fogja alakítani a jogalkotással okozott kárért való felelõsséget, és az ezzel kapcsolatos kártérítési gyakorlatot.

SZABÓ: A KÖZVETLEN DEMOKRÁCIA HELYZETE MAGYARORSZÁGON ÉS KÜLFÖLDÖN

513

JOGIRODALOM–JOGÉLET SZABÓ ZSOLT PhD egyetemi adjunktus Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest)

A közvetlen demokrácia helyzete Magyarországon és külföldön

A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara – a Hanns Seidel Alapítvány támogatásával – „Szabadság és felelõsség” címmel, 2013. május 10-én nemzetközi konferenciát rendezett a közvetlen demokrácia témakörében. A rendezvény aktualitását a népszavazás szabályozásának folyamatban lévõ reformja1 mellett az Európai Unió által meghirdetett „Európai polgárok éve”, valamint az EU-csatlakozásról szóló népszavazás 10., valamint az Egyetem fennállásának 20. évfordulója adta.

3. A neves külföldi és hazai elõadók sorát három professzor nyitotta meg. Hamza Gábor akadémikus a közvetlen demokrácia történelmi elõzményeirõl beszélt. Kiemelte a görög-római (klasszikus) antikvitás sokat vitatott kontinuitásának problémáját a közvetlen demokrácia vonatkozásában. E tekintetben a néptribunátus, valamint a vétójog intézménye jelentenek kapcsolódást. Említést érdemel az elõzmények között az a Machiavelli-re visszanyúló nézet is, mely az „igazi”, „valódi”, „ténylegesen megvalósuló” szabadságot az ún. „volonté générale”-lal, a köz akaratában véli felfedezni. A közvetlen demokráciával rokon a negatív hatalom kérdésköre, amely a kálvinista gondolkodónál, Althusipusnál is megjelenik. Nézete szerint a korlátozott hatalom, a potestas limitata egy olyan intézmény létesítését kívánja, amelynek hatáskörébe tartozik a korlátozott hatalom betartásának ellenõrzése. Az ephorosok a népnek azok a választott képviselõi, akik a nép jogait a summus magistratus-szal szemben védelmezik. Az állam ellenõrzésének eszköze Althusiusnál a közvetlen demokrácia is. 4. Theo Schiller, a marburgi egyetem professzora áttekintése adott a közvetlen demokrácia szabályozásáról a világ országaiban. Megkülönböztette egymástól az eseti, a közhatalmak által kezdeményezett megerõsítõ népszavazást, amely csupán ad hoc döntési lehetõséget jelent a nép számára, valamint az intézményesített döntéshozatali eljárásokat (például kötelezõ refe-

A T/3479 számú, a népszavazás kezdeményezésérõl szóló törvényjavaslat tárgyalása az Országgyûlés elõtt folyamatban van.

KÖZLÖNY

1

2. A téma svájci vonatkozása miatt a Svájci Államszövetség nagykövete, Jean-Francois Paroz élénken figyelemmel követte a konferencia szervezését is. Köszöntõ beszédében rámutatott a közvetlen demokrácia és az alapvetõ jogok védelmének összefüggéseire is. A népi kezdeményezések száma és sikeressége Svájcban az utóbbi idõben megnövekedett. A minaretépítési tilalomról szóló sikeres iniciatívát 2009-bõl, vagy a szintén sikerrel járó, 2010-es szövetségi szintû népi kezdeményezést „a bûncselekményért elítélt külföldiek kitoloncolásáról” azonban inkább sajnálatos példaként említette. A közvetlen demokráciának is tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot, és az alapvetõ emberi jogokat. Kiemelte, hogy a közvetlen demokrácia Svájcnak az Európai Unióhoz fûzõdõ kapcsolatára is rányomja bélyegét. Álláspontja szerint többek között azért nem csatlakozott Svájc az Európai Gazdasági Térséghez vagy az Európai Unióhoz, mert a választópolgárok többsége

veszélyeztetve látja a közvetlen demokrácia és a népakarat intézményét.

JOGTUDOMÁNYI

1. A konferencia a helyszín – a Magyarországi Református Egyház zsinatának ülésterme – mellett a témával is kapcsolódott a protestáns hagyományhoz és egyházszervezeti gyakorlathoz. Antalóczy Péter dékán bevezetõjében is rámutatott arra, hogy a protestáns gondolkodásban és gyakorlatban kezdettõl fogva alapvetõ a közösség tagjainak részvétele a közösséget érintõ döntések meghozatalában. Ez tükrözõdik a zsinat-presbiteri elvben is, amely alapján a gyülekezeti tisztségviselõket, elöljárókat a közösség tagjai választják meg a mai napig a református egyházközségekben. A választás mellett azonban elõfordul az is, hogy a közösség nem a képviselõi által, hanem közvetlenül dönt el egy kérdést. Kálvin 1541-es genfi egyházalkot-

mányát a genfi polgárok népszavazással fogadták el, ez volt a polgári fejlõdés egyik elsõ népszavazása. Kálvinra minden bizonnyal hatott a nép közvetlen döntéshozatalának már akkor is erõs svájci hagyománya, hiszen Svájcban már a középkor folyamán tartottak népszavazásokat, népgyûléseket. Kálvin pedig nyilvánvalóan hatott a genfi születésû Rousseau-ra, a népszuverenitás elvének kidolgozásakor. A demokratikus felhatalmazás gondolatának tehát egyik alapvetõ forrása volt a protestantizmus, még akkor is, ha ezt a gondolati áramlatot a közgondolkodás késõbbi koroknak, elsõsorban a francia forradalomnak tudja be.

514

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

rendum törvény elfogadásáról), amelyek a nép számára a szabályozás állandóságából adódó szélesebb döntési lehetõséget biztosítanak. Megfigyelése alapján az utóbbi csoport az utóbbi évtizedekben megerõsödött. Schiller professzor úr elõadásában kitért az Európai Uniónak a közvetlen demokrácia területén alkotott elsõ igazi jogintézmény, az Európai Polgári Kezdeményezés (EPK) eddigi rövid gyakorlatára. Az EPK, amely alapján egymillió uniós polgár jogalkotási aktus benyújtására kötelezheti az Európai Bizottságot, az EU demokrácia-deficitjének ellensúlyozására jelent meg a Lisszaboni Szerzõdésben. A részletes szabályokról éppen a 2011-es magyar EU-elnökség alatt született uniós rendelet. Bár ennek hatályba lépése óta éppen egy év telt el, és a Bizottság már 16 kezdeményezést regisztrált, az elsõ EPK-k aláírásgyûjtésére szabott határidõ még nem telt le, a mérleg megvonásával tehát még várni kell. 5. A konferencia elõadói ezt követõen az alkotmányjogi kérdéseit állították a középpontba. Kukorelli István professzor, korábbi alkotmánybíró és OVB-elnök szerint a magyar alkotmányos rendszer sajátossága, hogy szinte minden intézmény a parlamenttõl nyeri el legitimációját, nincs tere a közvetlen demokráciának. Az Alaptörvény is a gyenge közvetlen demokrácia modelljét tartalmazza. Ennek megnyilvánulása, hogy az alaptörvényi megoldás teljesen kizárja az intézményes közvetlen demokráciát az alkotmányozó hatalomból. Az ezt követõ külföldi referátumok példákat hoztak az erõsebb, és a gyengébb közvetlen demokráciára egyaránt. Varga Attila, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem docense bemutatta, hogy a román országos népszavazásnak három formája ismeretes: az alkotmányozó népszavazás, az elnök menesztésé-

2

JOGIRODALOM–JOGÉLET

re vonatkozó népszavazás és az országos érdekeltségû kérdésekben kiírt népszavazás. Az elsõ kettõ kötelezõ, a harmadik konzultatív jellegû. Az eljárások betartása felett az Alkotmánybíróság õrködik. Emellett ismert a helyi népszavazás intézménye is. Uwe Serdült, a svájci Aarau-ban mûködõ Közvetlen Demokrácia Kutatóközpont vezetõje a fejlett svájci tapasztalatokat vázolta fel, adatokkal gazdagítva elõadását. Michael Pahlke bajorországi közigazgatási szakemberként és oktatóként egyaránt megnyilvánult: gyakorlati példákon keresztül mutatta be a Németország szerte a közvetlen demokráciának a legnagyobb teret engedõ bajor szabályozást. Christian Piska, a bécsi egyetem oktatója beszámolójából a közvetlen demokrácia gyenge formáját ismertük meg. Ausztriában a népnek pusztán törvénykezdeményezési, véleményadási joga van, referendumot egy törvényjavaslatról a parlamenti többség kezdeményezhet, kötelezõ népszavazásnak az elnök menesztése valamint az alkotmány alapvetõ rendelkezéseinek módosítása tárgyában van helye. Emellett ismert a nép megkérdezésének intézménye (Volksbefragung), amely semmilyen kötõerõt nem biztosít a nép által kinyilvánított véleménynek. Érdekes aktualitásként elhangzott, hogy erre Ausztriában elõször nem sokkal a konferenciát megelõzõen, 2013. január 20-án került sor, a hadkötelezettség tárgyában.2 A délutáni rész elsõ felében három magyar alkotmányjogász eltérõ kiindulópontokból szemlélve elemezte a közvetlen demokrácia mai magyar állapotát. Cservák Csaba a házigazda Egyetem docense a nép által kezdeményezett népszavazásról beszélt az OVB legfrissebb gyakorlatát elemezve. Vincze Attila, az Andrássy Egyetem adjunktusa a népszavazás, mint populáris, és az alkotmánybíráskodás

2013. OKTÓBER

mint elitista eszköz kapcsolatáról, feszültségeirõl, Komáromi László, a Pázmány Péter Katolikus egyetem docense pedig a közvetett és közvetlen demokrácia nem mindig felhõtlen kapcsolatáról, rivalizálási helyzeteirõl adott mélyreható elemzést. 6. A jogászok után a politológusközgazdász tudomány is megszólalt, korunk legújabb társadalmi kihívásaira reagálva. Janina Apostolou, az Andrássy Egyetem tanársegédje közgazdászként a helyi költségvetés megalkotásában történõ polgári részvételre hozott példákat. Pállinger Zoltán, szintén az Andrássy Egyetemrõl, valamint Cseresnyés Ferenc a Pécsi Tudományegyetemrõl pedig a politikatudomány szempontjait állították a középpontba. Elõbbi szakértõ elõadásában a közvetlen demokrácia és kisebbségvédelem, jogállamiság nem feszültségmentes kapcsolatáról adott elemzést, utóbbi elõadó pedig a digitális korszak demokráciára gyakorolt hatását vette górcsõ alá, figyelembe véve a digitális közvetlen demokrácia perspektíváit, kockázatait és költségeit egyaránt. 7. A konferencia közelebb vitt az alkotmányjog egyik központi kérdésének megválaszolásához: fokmérõje lehet-e egy demokrácia fejlettségének a képviseleti és közvetlen hatalomgyakorlás aránya, minõsíti-e a jogállamiságot a közvetlen demokrácia erõssége vagy gyengesége. A kérdés akkor vetõdik fel különösen élesen, amikor a nép akarata szembekerül a nép képviselõinek akaratával: visszaveheti-e a népképviseletre adott felhatalmazást adott kérdésben a nép? A nép korlátozott, csupán véleménynyilvánítást jelentõ, vagy széles, a parlamenttel szembeni vétó lehetõségét is magában foglaló döntési lehetõsége szolgálja-e inkább a jogállamot? A nemzetközi

Az érvényes szavazatok 60%-ával az osztrák választók a hadkötelezettség jelenlegi szabályozásának fenntartása mellett álltak ki.

SZABÓ: A KÖZVETLEN DEMOKRÁCIA HELYZETE MAGYARORSZÁGON ÉS KÜLFÖLDÖN

példák azt mutatják, hogy demokratikus döntéshozatal mind a nép közvetett, mind közvetlen részvétele esetén megvalósulhat. Az Egyesült Királyságban a hagyományosan erõs parlamenti szuverenitás alig hagy teret a közvetlen demokráciának, a jogállamiság azonban vitán felül áll. További kérdéseket vet fel, hogy nép a jogtudomány számára nehe-

zen megragadható fogalom. Az alkotmányjogban a „nép” megfelelõje legfeljebb a választópolgárok többsége vagy összessége lehet. Fontos kérdés ezért, hogy kinek is a kezébe tesszük voltaképpen a hatalmat, ha a „népet” kívánjuk döntési hatáskörrel felruházni, ki viseli a felelõsséget a „nép” döntéseiért, hiszen a nép, mint szuverén, egyben „felelõtlen” is döntéseiért. A

515

paradoxon a Paroz nagykövet úr által idézett egyik svájci professzor találó mondásával oldható fel: „A közvetlen demokrácia is olyan, mint a szabadság – határok nélkül se körvonala, se tartalma.” A konferencia elõadásainak szerkesztett változata egy magyar-német kétnyelvû tanulmánykötet formájában hamarosan elérhetõ lesz a Patrocinium Kiadó gondozásában.


516

2013. OKTÓBER

Summary TAMÁS SÁRKÖZY: On the Legal Persons Book of the New Civil Code One fundamental novelty of the Civil Code is a separate book on Legal Persons. This essay tackles with several problems of this book. Thus, the following issues will be detailed: the „corporativization” of the general rules; the general dispositive nature of rules; the methods of protecting the creditors chosen by the legislator; the dissolving of the primer liability of the entity and the increase of liability of the managing representatives. GYULA BÁNDI: Some Thoughts about the Precautionary Principle The precautionary principle as a legal principle is primarily a characteristic of environmental law, but the practical application of it covers all those areas, where the likelihood of extended risk urges such an intervention which is diverse then what is base upon the traditional legal understanding. The principle manifest somehow the ‘presumption of guilt’, widening the limits of implementation, consequently requires the clarification of underlying conditions and guarantees, primarily the need to increased balance between different interests, also the

proper application of proportionality. The history of the principle, covering some decades and its implementation provides a set of lessons, worth and need to be summarized. ORSOLYA SZEIBERT: The Possibility of European Harmonization on the Field of Divorce with a View to the European Tendencies in Divorce Laws and the Principles of the Commission on European Family Law Regarding Divorce There is great divergence in the field of national divorce laws in Europe. The study gives an introduction to the different principles of divorce law from the ‘fault’ to the ‘claim to divorce’ and examines the issue whether there is any common tendency in the European divorce rules. The activity of the Commission on European Family Law (CEFL) is surveyed on general terms and also the CEFL’s Principles of European Family Law Regarding Divorce are published in Hungarian. The commentary of these Principles is followed by an introduction to the divorce issue of the Model Family Code elaborated from global perspective. Some aspects of the EU regulations, namely Brussels IIA and Rome III are mentioned. Upon the aforesaid grounds the author aims to provide a well-founded

answer whether the legal harmonization of the national divorce laws in Europe is to be awaited in the next future. ÁGNES ENIKÕ BÉKY: Patient’s Rights as Specific Rights of Those Receiving Medical Treatment This study aims to examine the prevalence of personality rights and specific rights of patients who receive medical treatment. It pays special attention to a range of special patients where such rights prevail unevenly (such as patients of minor age and the imprisoned persons). Unevenly granted rights mean conflict of fundamental rights from one perspective and restrictions on fundamental rights on the other hand while several rights are extended.

Zusammenfassung TAMÁS SÁRKÖZY: Über das Buch der juristischen Person im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch Das Buch der juristischen Person ist ein grundlegendes Novum im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch. Die Studie beschäftigt sich mit einigen wesentlichen Problemen dieses Buches, wie z.B. Veränderungen des Allgemeinen Teiles, Möglichkeit der Abweichung vom Gesetz, Regeln zum Gläubigerschutz, Auflösung der Primärhaftung der juristischen Personen und Verschärfung der Haftpflicht der leitenden Repräsentanten.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

GYULA BÁNDI: Gedanken über das Vorsorgeprinzip Die Vorsorge als Rechtsprinzip ist in erster Linie für Umweltrecht charakteristisch, aber es erstreckt sich in seiner effektiven Wirkung schon auf alle solchen Bereiche, wo die Chance des verstärkten Risikos den von traditioneller Rechtsauffassung abweichenden Eingriff erfordert. Das Prinzip stellt etwa „die Vermutung der Schuldigkeit” dar, dadurch werden die Rahmen der Rechtsverfolgung erweitert, also es wird erwartet, die Bedingungen, die Garantien genauer zu bestimmen, besonders die Anforderung der verstärkten Differenzierung unter den Interessen, die Proportionalität in erheblicher Maße anzuwenden. Die Geschichte des Prinzips von mehreren Jahrzehnten dient zur Lehre, die bereits zusammengefaßt werden kann und soll.

ORSOLYA SZEIBERT: Die Möglichkeit der europäischen Harmonisierung des Ehescheidungsrechts mit Rücksicht auf die europäische scheidungsrechtliche Tendenzen und die Prinzipien der Kommission zum Europäischen Familienrecht betreffend Ehescheidung Die Regelungen des Ehescheidungsrechts der einzelnen Länder in Europa sind wohl unterschiedlich, die Anzahl der Ehescheidungen ist außerordentlich hoch. Der Aufsatz untersucht die Frage, ob es gleiche Tendenzen in den europäischen Ländern im Bereich des Ehescheidungsrechts gibt. Die Abhandlung erstellt einen Überblick über die Tätigkeit der Kommission für Europäisches Familienrecht im Allgemeinen, und berichtet über die im Jahre 2004 veröffentlichten Prinzipien zum Europäischen Familienrecht betreffend Ehescheidung. Auf die Interpretation der Prinzipien folgend wird ein anderes Modell-FamilienGesetz – das ebenfalls der familienrechtlichen Rechtsharmonisierung dient – dargestellt, und dann werden die betroffenen Verordnungen der Europäischen Union kurz behandelt: die sog. Brüssel IIA, ferner die Rom III Verordnung. Die Autorin versucht auf der Grundlage der Obigen die Frage zu beantworten, ob es in der näheren Zukunft mit der Harmonisierung der nationalen Regelungen des Ehescheidungsrechts zu rechnen ist.

ÁGNES ENIKÕ BÉKY: Patientenrechte als Rechte aller Personen, die Gesundheitsversorgung in Anspruch nehmen Die Studie untersucht die Durchsetzung der Persönlichkeitsrechte und Patientenrechte von Personen, die Gesundheitsversorgung in Anspruch nehmen, mit besonderer Hinsicht auf einen besonderen Kreis von Personen (Minderjährige, Personen im Freiheitsentzug), denn bei diesen Personen gibt es eine spezielle Rechtsdurchsetzung. Die Differenzierung bedeutet einerseits Grundrechtskollisionen, andererseits Grundrechtseinschränkungen, bzw. auch eine Ausdehnung von Berechtigungen.

ALAPÍTVA TARTALOM. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

Recommend Documents