ALAPÍTVA TARTALOM. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

ALAPÍTVA 1866 . A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

TARTALOM

Tanulmány KISS GYÖRGY: A munkavállalóhoz hasonló jogállású személy problematikája az Európai Unióban és e jogállás szabályozásának hiánya a Munka Törvénykönyvében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 SZALAYNÉ SÁNDOR ERZSÉBET: Alapjogok (európai) válaszúton – Lisszabon után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 KISS NORBERT–TÕKEY BALÁZS: Az egészségbiztosítási jogviszony szabályozásának fõ kérdései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Szemle HAMZA GÁBOR: Vécsey Tamás tudományos, oktatói és közéleti munkásságának méltatása halálának századik évfordulója alakalmából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 ÁDÁM ANTAL: Alkotmányfejlõdésünk útjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Jogirodalom, jogélet FÖLDI ANDRÁS: Monográfia a jogösszehasonlítás történetérõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 CZIGLER DEZSÕ TAMÁS: Content and Meaning of National Law in the Context of Transnational Law . . . . . . . . . . . . . . . 50

J

1

K

J O GTU DO M Á NYI KÖ Z L Ö NY

J

K

Contents

Inhalt

Studies GYÖRGY KISS: The Problem of Person Having Similar Legal Status as Employee (Worker) in the European Union and Absence of Regulation of This Legal Status in the Hungarian Labour Code ERZSÉBET SZALAYNÉ SÁNDOR: Fundamental Rights at a (European) Crossroads – after Lisbon NORBERT KISS–BALÁZS TÕKEY: Fundamental Legal Problems of the Health Care/Insurance Contractual Relationship

Abhandlungen GYÖRGY KISS: Das Problem der arbeitnehmerähnlichen Person in der Europäischen Union und Mangel der Regulierung dieser Rechtsstellung im ungarischen Arbeitsgesetzbuch ERZSÉBET SZALAYNÉ SÁNDOR: Grundrechte am (europäischen) Scheideweg – nach Lissabon NORBERT KISS–BALÁZS TÕKEY: Grundsatzfragen des Gesundheitsversicherungsrechtsverhältnisses

Review GÁBOR HAMZA: Appraisement of the Scientific, Educational and Public Works of Tamás Vécsey on the Hundredth Anniversary of His Death ANTAL ÁDÁM: Roads of Our Constitutional Development

Rundschau GÁBOR HAMZA: Würdigung der wissenschaftlichen, Lehr- und öffentlichen Tätigkeit von Tamás Vécsey anlässlich seines 100. Todestages ANTAL ÁDÁM: Wege unserer Verfassungsentwicklung

Legal Life–Legal Literature : ANDRÁS FÖLDI: Monograph about the History of Comparative Law DEZSÕ TAMÁS CZIGLER: Content and Meaning of National Law in the Context of Transnational Law

Rechtsliteratur–Rechtsleben ANDRÁS FÖLDI: Monographie über die Geschichte der Rechtsvergleichung DEZSÕ TAMÁS CZIGLER: Content and Meaning of National Law in the Context of Transnational Law

A KIADVÁNY MEGJELENÉSÉT AZ MTA KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATKIADÓ BIZOTTSÁGA TÁMOGATTA

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Jogtudományi Közlöny * A MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata. A Szerkesztõ Bizottság vezetõje: Dr. Korinek László A Szerkesztõ Bizottság tagjai: Dr. Hamza Gábor, Dr. Lamm Vanda, Dr. Szalma József Felelõs szerkesztõ: Dr. Vörös Imre O Szerkesztõ: Dr. Szalai Éva A szerkesztõség címe: 1015 Budapest, I. Donáti u. 35–45.

Kiadja a LOGOD Bt. 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefonszám: 214-2453, fax: 225-7764. e-mail: [email protected], web: www.logod.hu Elõfizethetõ a LOGOD Bt. számlaszámán; 10900011-00000007-34760128 Felelõs kiadó: Buday Miklós ügyvezetõ igazgató. Nyomdai elõkészítés: LOGOD Bt. O Terjeszti a LOGOD Bt. Megrendelhetõ a kiadó címén, Elõfizetési díj belföldön egy évre: 17 700 Ft, külföldön 120 EUR Egyes lapszámok külön is megvásárolhatók, 1600 Ft/szám áron, melyet a postaköltség felszámolásával kézbesítünk. Nyomdai munkálatok: F&F Print Line Kft. O HU ISSN 0021-7166

KISS: A MUNKAVÁLLALÓHOZ HASONLÓ JOGÁLLÁSÚ SZEMÉLY PROBLEMATIKÁJA…

1

TANULMÁNY

A munkavállalóhoz hasonló jogállású személy problematikája az Európai Unióban és e jogállás szabályozásának hiánya a Munka Törvénykönyvében* Kiss György egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem (Pécs)

A Munka Törvénykönyvérõl szóló 2011. évi I. törvényt a múlt év decemberében fogadta el a Parlament. E törvény koncepcionális változást jelent a korábbi szabályozáshoz képest, és a jövõben nyilvánvalóan számos vitát indukál. Tanulmányomban egy olyan intézményt vizsgálok, amely hosszú idõ óta a munkajog megújulásának egyik alapját jelentheti,1 azonban szabályozása kimaradt az Mt.-bõl: nevezetesen, a munkavállaló jogállásához hasonló személy problematikáját. Ennek a jogállásnak a tisztázása és szabályozása megváltoztathatja a munkajog struktúráját, személyi hatályát és alapintézményeit.2 Mivel a tárgyalandó intézménnyel kapcsolatos vita szinte valamennyi, napjaink munkajogi gondolkodását befolyásoló országban nyomon követhetõ és több-kevesebb kidolgozottsággal megjelenik a jogalkotásban is, sajnálatos, hogy az új Mt. egyik korai tervezetében foglalt norma, a hazai jogalkotásban még egy alaposabb diszkussziót sem érdemelt.

I. A tradicionális munkajogviszony képlete 1. Vizsgálatom kiindulópontja a 2006-ban kibocsátott Zöld Könyv összegzése az európai munkajog helyzetérõl és a jövõre vonatkoztatott kitörési pontjairól.3 E dokumentum a bevezetésében rögzíti, hogy „a munkajog korszerûsítése alapvetõ elem a munkavállalók és a vállalatok alkalmazkodásának sikeréhez vezetõ úton”. Utal egyben a Bizottságnak a növekedésrõl és a munkahelyteremtés terén elért haladásról szóló jelen-

1

4

KÖZLÖNY

2 3

A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Támogatott Kutatócsoport keretében készült [2011TKI435]. MTA-PTE Összehasonlító és Európai Foglalkoztatáspolitikai és Munkajogi Kutatócsoport; MTA-PTE Research Group of Comparative and European Employment Policy and Labour Law. A kutatócsoport vezetõje: Kiss György egyetemi tanár. Ennek az intézménynek különszámot szentelt a Comparative Labor Law & Policy Journal 1999. évi évfolyama. Lásd errõl többek között Engels, Chris: Subordinate Employee or Self-employed workers? An Analysis of the employment situation of managers of management companies an illustration, Comparative Labor Law & Policy Journal, 1999 (21), 1, 47–76.; Deakin, Simon: The Comparative Evolution of the Employment Relationship, ESRC Centre for Business Research – Working Papers, 2005, No. 317.; Nogler, Luca: The Concept of „Subordination” in European and Comparative Law, University of Trento, 2009, 1–20.; Nicola, Countouris: The Changing Law of the Employment Relationship. Comparative Analyses in the European Context, Aldershot, Ashgate, 2007, 71–81.; Neuvians, Nicole: Die arbeitnehmerähnliche Person, Duncker & Humblot, Berlin,2002, 28–173. Nogler, Luca: The Concept of „Subordination” in European and Comparative Law, University of Trento, 2009, 151–156. Green Paper – Modernising Labour Law to meet the Challenges of the 21st Century, Commission of the European Communities, Brussels, 22. 11. 2008 COM(2006) 608 final Jobs, Jobs, Jobs: Creating more employment in Europe. Report of the Employment Taskforce, November 2003, 9.

JOGTUDOMÁNYI

*

tésére, amely kiemeli, hogy „az európai munkaerõpiacok alkalmazkodóképességének növelése létfontosságú a gazdasági tevékenység és a magas termelékenység elõmozdításához.” A foglalkoztatáspolitikában és a munkajogi szabályozásban meglévõ feszültségekre hívta fel a figyelmet a 2003. évi Wim Kok jelentés, amelynek megállapítása szerint az állandóan foglalkoztatott ún. belsõ munkaerõ és a bizonytalanul illetve nem hivatalosan foglalkozatott külsõ munkaerõ között megosztott, kétpólusú munkaerõpiac jön létre.4 A Zöld Könyv meglehetõsen borús képet fest az európai munkajog helyzetérõl. A munkajog eredeti célja

2

TANULMÁNY

a foglalkoztatottságon belüli gazdasági és szociális egyenlõtlenségek kiegyensúlyozása volt, ezért elsõsorban egy idealizált munkavállalói státusz kialakításával foglalkozott, „e köré építette a jogosultságokat”.5 Ez a modell a permanens, teljes munkaidõben történõ foglalkoztatásra épült, és azt feltételezte, hogy a munkavállalókra háruló kötelességekért egy konkrét munkáltató lesz elszámoltatható. Ez a megközelítés több ok miatt törékeny volt. Annak ellenére, hogy a munkajog tárgya a függõ munka,6 a munkajog szerzõdéses jogág, a magánautonómia egyik kifejezési módja. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szerzõdéstõl egyáltalán nem idegen a variációk megjelenése. A munkajog modern kori történetében nem egyszer volt megfigyelhetõ, hogy ennek visszaszorítására, a munkavállaló védelmére a jogalkotó közjogi eszközöket vett igénybe a magánjogi kiegyenlítés helyett.7 A Zöld Könyv megállapítja, hogy a munkajogviszony tradicionális modellje azért sem bizonyult megfelelõnek, mert „a gyors technológiai fejlõdés, a globalizációból adódó megnövekedett verseny, a változó fogyasztói kereslet és a szolgáltatási ágazat jelentõs növekedése rámutatott a nagyobb rugalmasság szükségességére.”8 Ezt a megállapítás úgy is értelmezhetõ, hogy a munkaszerzõdés rendeltetése, és ebbõl következõen munkajog Európában kialakult szerkezete és tartalma nem volt képes megfelelni azoknak a piaci változásoknak, amelyekre általában a szerzõdés képes reagálni.9 2. Kérdés azonban, van-e a tradicionális munkajogi struktúrának alternatívája. Miközben az Unió jogpolitikai szándéka a nagyobb rugalmasságra és a foglalkoztatás differenciáltságára ösztönöz – amely valószí-

5 6 7 8 9

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

10

11

12 13

2013. JANUÁR

nûleg mûködõképes a gazdasági prosperitás idején –, törékennyé vált a válság elsõ jelére.10 A Zöld Könyv némileg ezzel ellentétesen – igaz még 2006-ból – azt prognosztizálja, hogy „túlságosan protekcionista feltételek elriaszthatják a munkáltatókat attól, hogy a gazdaságilag zûrzavaros idõszakokban a hagyományos (foglalkoztatási) modellek mellett fektessenek be,” és szorgalmazza „a szerzõdéses viszonyok alternatív modelljeinek” bevezetését.11 A Zöld Könyv hangsúlyozottan foglalkozik az ún. marginális rugalmassággal. Ennek lényege, hogy az elbocsátásokra vonatkozó védelem csökkentése mellett egyre befogadóbb foglalkoztatáspolitikát határoztak meg. Bebizonyosodott azonban, hogy ez a megoldás is számos csapdát rejt magában,12 amelyeket a Zöld Könyv egyszerûen „jogi bizonytalanság”-ként foglal össze. A dokumentum ezzel összefüggésben annak az álláspontjának ad hangot, hogy a hagyományostól eltérõ, különféle foglalkoztatási típusok (nonstandard work, Nichtstandard-Beschäftigungsformen) megjelenése elmosta a határokat a munkajog és a kereskedelmi jog (commercial law, Handelsrecht) között. Ennél is lényegesebb azonban, hogy a „munkavállaló” (különbözõ kategóriái) és a „független önfoglalkoztató” (independent self-employed, nicht abhängige Selbstständigen) jogállása mellett kialakult egy harmadik, a gazdaságilag függõ, azonban de iure független foglalkoztatott és/vagy önfoglalkoztatott réteg, amelyre a megfelelõ jogi konstrukció kialakítása több ok miatt is nehézségbe ütközött. A tradicionális magánjog és a munkajog viszonylatában mind a mai napig meglévõ közvetett típuskényszer13 óhatatlanul felvetette a színlelt szerzõdések, és velük együtt a szerzõdések átminõsítésébõl adódó jogkövetkezmények prob-

Green Paper, 5. A munkajog premisszájáról lásd Richardi, Reinhard: Kollektivgewalt und Individualwille bei der Gestaltung des Arbeitsverhältnisses, München, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 1968, 1. A szerzõdés és a gyengébb fél magánjogi eszközökkel történõ védelmérõl lásd Friedmann, Wolfgang: Law in a Changing Society, London, Stevens and Sons, 1972, 122. Green Paper, 5. Ezzel összefüggésben kimutatható a dokumentumban egy bizonyos kritika a Lisszaboni Nyilatkozattal szemben is. [Lisbon European Council 23 and 24 March 2000 Presidency Conclusion. A továbbiakban: LiS]. A LiS hangsúlyozza, hogy az Európai Unió egyenesen konfrontálódott a globalizációból adódó „kvantumugrásszerû” (quantum shift) változással, amely egy új, tudásalapú gazdaság követelményrendszerét állította fel. A Lisszaboni Stratégia értelmében, a globalizációs kihívásoknak úgy kell megfelelni, hogy közben a hagyományos társadalmi értékeket õrizzük meg. A dokumentum lényege szerint: „Az Unió a következõ évtizedre azt az új stratégiai célt tûzte maga elé, hogy a világ legversenyképesebb és dinamikus, tudás-alapú társadalma legyen, amely fenntartható gazdasági növekedést, több és jobb minõségû munkahelyet, valamint nagyobb társadalmi kohéziót képes biztosítani.” LiS 5. pont. A LIS egyik kritikai elemzése ezt olyképpen fogalmazza meg, hogy „érjük utol az Egyesült Államokat, de lehetõleg úgy, hogy a hagyományos európai értékeket is kiteljesítjük!” Gács János: A Lisszaboni folyamat: rejtélyek, elméleti problémák és gyakorlati nehézségek, Mûhelytanulmányok MT-DP. 2005/1, Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2005, 3. Az ILO tanulmánya kiemeli, hogy pl. Spanyolországban az állásukat elvesztõk kilencven százaléka a munkaerõ-kölcsönzés keretében foglalkoztatottak körébõl került ki. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a foglalkoztatás módszereitõl függetlenül, a válság másik nagy vesztesei a fiatalok, a pályakezdõk, illetve a reményteli pályakezdõk voltak. Vaughan-Whitehead, Daniel (ed.): Work Inequalities in the Crisis: Evidence from Europe, ILO, Geneva, 2012. Az angol és a német szövegezés nem azonos. Az elõbbi: „Alternative models of contractual relations can enhance the capacity of enterprises to foster the creativity of their whole workforce for increased competitive advantage” megfogalmazást használja. Az utóbbi szerint: „Alternative Arbeitsvertragsmodelle können die Fähigkeit der Unternehmen verbessern, die Kreativität aller ihrer Arbeitskräfte im Hinblick auf größere Wettbewerbsvorteile weiterzuentwickeln.” A különbség egyáltalán nem mellékes, mondhatni lényegi. Amennyiben a német szövegváltozatot tekintjük alapnak, úgy a differenciáció a munkajog keretein belül marad, amúgy e kereten belül is számos új problémát indukálva, míg az angol szöveg más dimenziók megnyitását sejtteti. A szövegkörnyezet alapján azonban úgy tûnik, hogy az angol szöveg sem támasztja alá egyértelmûen a tágabb értelmezést. Lásd Madsen Kongshøj: The Danish Model of ’Flexicurity’ – a Paradise with some Snakes, Department of Political Science University of Copenhagen, Brussels, 2002. Lásd errõl a hazai irodalomban Kiss György: Új foglalkoztatási módszerek a munkajog határán – az atipikus foglalkoztatástól a szerzõdési típusválasztási kényszer versus típusválasztási szabadság problematikájáig. Magyar Jog, 2007/1, 1–14.


3

lematikáját. A dokumentum hangsúlyozza, hogy mindaddig, amíg a munkaerõpiacon lévõ, tényleges helyzetükben minõségében különbözõ munkát vállalók14 jogállása nem tisztázódik, a jogellenes, a munkajogi, társadalombiztosítási és adójogi szabályok kijátszására irányuló törekvésekkel azonos megítélés alá esnek a problémát feloldani törekvõ progresszív kísérletek is. Mindebbõl következõen több területre kiterjedõ, átfogó megújulásra van szükség. A „munkajog” megújulása kitétel azonban megtévesztõ lehet, hiszen nem egyszerûen a hagyományos értelemben használatos munkajogi szabályozórendszer megújulására van csupán szükség. Miután egy jelentõs munkát vállaló réteg a munkajog és a polgári jog határán van, és a jogi függetlenség ellenére – vagy éppen ezért – a munkajogra jellemzõ védelmi szükségletre15 nekik is „igényük” van. Egyértelmû azonban, hogy nem valamiféle új munkavállaló-fogalom kialakítása történik meg, illetve nem a munkajog határai tágulnak általában,16 hanem a munkajogot jellemzõ egyes védelmi intézmények hatálya terjed ki erre a ma még bizonytalan jogállású munkát vállaló, foglalkoztatott, illetve önfoglalkoztatott rétegre.

tési és kockázati közösségekként. Az ún. just-in-time management, mint szervezési, vezetési folyamat nem feltétlenül mond ellent a tradicionális munkajog képletének, amennyiben a felesleges fázisok kiküszöbölését, a készletezés idejének és mennyiségének a visszaszorítását tûzi ki célul.17 A just-in-time, illetve az erre épülõ különféle lean management módszerek közös jellemzõje ugyanakkor valamennyi veszteség, feleslegesség kiiktatása.18 Ez a vezetési módszer egyben azt is magával hozhatja, hogy mindazokat az egységeket felszámolják, amelyek felesleges idõt emésztenek fel, és ebbõl következõen a veszteséget okoznak. Ennek érdekében a legracionálisabb vezetési és szervezési modellek mellett, a lehetõ legolcsóbb munkaerõt és a legolcsóbb foglalkoztatási módszereket alkalmazzák. Ebbõl adódóan a just-intime management magával hozta az idõk folyamán a just-in-time employment, illetve employee kategóriáit.19 A just-in-time munkavégzés számos jogi formában valósulhat meg, amelynek egy jelentõs része a munkajogon belül marad, azonban egyre gyakrabban merül fel a munkavállalók kiszervezése, az outsourcing, amelynek következtében ezeket a korábbi munkavállalókat, illetve rajtuk kívül másokat, nem munkajogviszony keretein belül foglalkoztatják.

II. A munkáltatói struktúra megváltozása

2. Mindehhez jön a vállalkozás, illetve a munkáltató érdekhálózatának átalakulása. Kialakult egy olyan modell, amely túlmutat a vállalkozó/tulajdonos/munkáltató relációkon, és egyéb, érdemi befolyással rendelkezõ érintett is megjelenik.20 Ez nyilvánvalóan újabb érdekek és feszültségek forrása lehet, amelyben a munkavállaló pozíciója az éppen aktuális erõviszonyok függvényében alakul. Ez folyamat a corporate law és a labour law eltérõ megközelítésében is kimutatható.21 A corporate governance változása, és ezzel együtt a munkavállalók pozícióinak a folyamatos módosulása,22 az érdekképviseleteket is új követelmé-

1. A technológiai fejlõdés, az egyre nagyobb méretû koncentráció, a befektetések és a kockázatok racionalizálása olyan szerkezeti változást indukáltak, amelyrõl a munkajogban még mindig nem kellõ hangsúllyal esik szó. Ez pedig a munkáltatói struktúra átalakulása, amely következménye a vállalkozási kultúra megváltozásának. A munkáltatói szervezetek, konglomerátumok egyre gyakrabban jelennek meg befekte-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

14 Lásd Davidov, Guy: Who is a worker? Industrial Law Journal, 2005, 57–71. 15 Az ún. Schutzbedürftigkeit intézményérõl lásd Wiedemann, Herbert: Das Arbeitsverhältnis als Austausch und Gemeinschaftsverhältnis, C. F. Müller, Karlsruhe, 1966, 15–19. 16 Davidov, Guy: Who is a worker? Industrial Law Journal, 2005, 57–71; Richardi, Reinhard: Arbeitsrecht als Sonderprivatrecht oder Teil des allgemeinen Zivilrechts [in FS für Alfred Söllner zum 70. Geburtstag]. München, 2000, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 2000, 957–972.; Grandi Barbara: Let’s deconstruct the meaning of ’dependent work’ to enlarge the scope of labour law, Pécsi Munkajogi Közlemények, 2012/1., (megjelenés alatt). 17 Elvileg alapvetõ követelmény, hogy a fejlesztési programok eredménye nem járhat a munkahely elvesztésével. Egy-egy munkavállaló nem „fejlesztheti ki” magát a vállalatból, ilyen esetben más munkakört kell számára keresni. Lásd Losonci Dávid: Bevezetés a lean menedzsmentbe – a lean stratégiai alapja, 119. sz. Mûhelytanulmány, Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Kar, Budapest, 2010, 20. 18 Lásd errõl többek között Womack, James–Jones, Daniel: Lean szemlélet – A veszteségmentes, jól mûködõ vállalat alapja, HVG Kiadói Zrt, Budapest, 2009.; Radnor, Zoe–Walley, Paul–Stephens, Andrew–Bucci, Giovanni: Evaluation of the Lean Approach to Business Management and Its use in the Public Sector, Scottish Executive Social Research, 2006. 19 Lásd errõl átfogó elemzést: Owens, Rosemary: The Future of the Law of Work, Adelaide Law Review, 2002, 345–373.; Leighton, Patricia: Problems Continue for Zero-Hours Workers, Industrial Law Journal, 2002, 71–78.; Capelli, Peter–Rogowiky, Nikolay: New Work System and Skill Requirements, International Labour Review, 1994, 205–220. 20 A stakeholding modell foglalkoztatási vonatkozásairól lásd Wheeler, Sally: Labour and the Corporation, Journal of Corporate Law Studies, 2006, 361–396. 21 Lásd errõl részletesen Greenfeld, Kent: The Place of Workers in Corporate Law, Boston College Law Journal, 1998, 283.; Jacoby, Sanford: Employee Representation and Corporate Governance: A Missing Link, 3 University of Pennsylvania Journal of Labour Employment law, 2000–2001, 454–456.. Az utóbbi idõben a vállalkozások vezetése, és ennek keretében a vállalkozáson belüli munkavállalói befolyás, illetve a munkavállalói képviselet kutatása elõtérbe került. Lásd a Comparative Labor Law & Policy Journal 2000–2001. évfolyamában közölt összehasonlító tanulmánysorozatot. 22 Cappelli, Peter–Rogowsky, Nikolai: New Work Systems and skill requirements, International Labour Review, 1994, 205–220.

4

TANULMÁNY

nyek elé állítják. Ennek fontos szegmense a különbözõ helyzetû, sõt adott esetben különbözõ jogállású foglalkoztatottak23 heterogén érdekviszonyai. Kétségtelen, hogy ez a körülmény a korábbihoz képest teljesen más érdekképviseleti magatartást indukál.24 Ebben a tekintetben kétfajta érdekképviseleti magatartás figyelhetõ meg. Míg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában bizonyos nyitás figyelhetõ meg elsõsorban az atipikus munkavállalói csoportok irányába, addig – többek között – Magyarországon a szakszervezetek a tradicionális jogállású munkavállalók felé fordulnak. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal az érdekképviseleti állásponttal, amelynek értelmében a hagyományos munkajogviszonynak kiemelt prioritást kell élveznie, illetve az atipikus foglalkoztatás nem jelenthet alternatívát a tradicionális munkajogviszonnyal szemben. Ezzel a megközelítéssel abban egyetértünk, hogy az új foglalkoztatási módszerek minden korlátozás nélkül nem léphetnek egy dogmatikailag megalapozott jogviszony helyére,25 azonban a differenciálás – annak minden következményével együtt – szükséges.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

3. Ami a vezetést és szervezést illeti, kimutatható, hogy a vállalatcsoportok egyes egységei funkciójukat illetõen is differenciálódnak, és ugyan mindegyik munkáltatóként jelenik meg a munkavállalók, a szakszervezetek, vagy az üzemi tanácsok relációjában, szervezeti elhelyezkedésüket illetõen a foglalkoztatás ebben a relációban szinte indifferens. Ez közelebbrõl azt jelenti, hogy azok a döntések, amelyek meghatározzák a vállalkozás egészének a mûködését, nem ezeknek a szervezeti egységeknek a szintjén születnek meg. Ennek megfelelõen több EU irányelv is hangsúlyozza, hogy a munkáltatói kötelességek teljesítése tekintetében nem releváns, hogy az adott döntést a munkáltató vagy a munkáltatót ellenõrzõ vállalkozás hozza meg.26 Ezek a közösségi normák azért fontosak,

2013. JANUÁR

mert nem egyszerûen a munkáltatói minõségben megjelenõ jogokat korlátozzák, hanem magának a vállalkozásnak is a jogait, ellenõrzõ vállalkozásaik bármely tagállamban illetve akár tagállamon kívül mûködjenek is.

III. A munkavállaló jogállásának differenciálása – integrálás a munkajogba vagy kitaszítás a munkajogból 1. A munkavállaló jogállásának differenciáltágának bemutatása elõtt magát a munkavállaló fogalmát kell tisztáznunk. Ez a feladat azonban rendkívül nehéz, ugyanis a munkavállaló fogalmának egzakt és nagyjából állandónak tekinthetõ dogmatikai megalapozása – a látszat ellenére – nem történt meg. A munkavállalói jogállásról kialakított különféle képletek – legalábbis a közösségi jogban – alapvetõen kontextus-függõek, illetve célhoz kötöttek.27 A munkavállaló fogalma meghatározásának eddig a szabad mozgás28 és az egyenlõ bánásmód29 területén volt kiemelkedõ jelentõsége, illetve az adójog bizonyos vonatkozásaiban került elõtérbe.30 A munkavállaló fogalmának meghatározása tekintetében érdekesen alakult a közösségi jog és a tagállamok mozgásterének egymáshoz való viszonya. A kiindulási alap a Római Szerzõdés 48–51. cikke volt, amely a munkavállalók szabad mozgásáról rendelkezett. Az Európai Bíróság már egy viszonylag korai döntésében rögzítette, hogy a „munkavállaló” fogalma közösségi fogalom.31 A Bíróság kifejtette, hogy amennyiben a munkavállaló fogalmának meghatározása a tagállamok hatáskörébe tartozna, az egyes tagállamok módosíthatnák a „migráns munkavállaló” fogalmát, és ez-

23 A foglalkoztatottak kifejezést a viszonylag homogén munkavállalói jogállástól való elhatárolás feltüntetéseként használom. 24 Bronfenbrenner, Kate–Friedman, Sheldon–Hurd, W.Richard–Oswald A., Rudolph–Seeber L., Ronald: Organizing to Win. New Research on Union Strategies, Cornell University Press, 1998, Ithaca and London.; Dølvik, John Erik–Waddinhgton Jeremy: Private Sector Services: Challenges to European Trade Unions, Transfer (ETUI),2002, 356–376.; Frege, Carola–Kelly, John (eds.): varieties of Unionism, Oxford, 2004, Oxford University Press.; Pernicka, Susanne: Organising the Self-Employed: Theoretical Considerations and Empirical Findings European Journal of Industrial Relations, 2006, 125–142. 25 A tradicionális munkajogviszony dogmatikájához lásd többek között: Aubert-Monpeissen, Thérese: Subordination juridique et relation de travail, Paris, 1988, Centre national de reserche scientifique; Bercusson, Brian: The contract of employment: a study in legal evolution, Cambridge, 2001, ESCR Centre for Business Research, University of Cambridge Working Paper, No. 203., Betten, Lamy (ed.): The employment contract in transforming labour relations, The Hague – London – Boston, 1995, Kluwer Law International; Beuthien, Volker (Hrsg.): Arbeitnehmer oder Arbeitsteilhaber?, Stuttgart, 1987, Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft; Blomeyer, Wolfgang: Beschäftigungsanspruch des Arbeitnehmers [in Richardi, Reinhard–Wlotzke, Otfried (Hrsg.): Münchener Handbuch zum Arbeitsrecht, Band 3.], München, 1993, C. H. Beck.; Wolf, Ernst: Das Arbeitsverhältnis. Marburg, 1970, N. G. Elwert Verlag. 26 Lásd a Tanács 98/59/EK irányelvét a csoportos létszámcsökkentésre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítésérõl, 11. preambulumbekezdését. Tartalmában azonos rendelkezést fogalmaz meg a Tanács 2001/23EK irányelve a munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek vagy ezek részeinek átruházása esetén történõ védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítésérõl [7. cikk (4) bekezdés]. 27 Rebhahn, Robert: Die Arbeitnehmerbegriffe des Unionsrechts in der neueren Judikatur des EuGH, Europäische Zeitschrift für Arbeitsrecht, 2012/1, 5. 28 Ebben a vonatkozásban az alapügy a Deborah Lawrie-Blum v. Land Baden Württemberg [C-66/85] eset volt. Az ún. Lawrie-Blum formula konzekvens és mondhatni merev alkalmazása ugyanakkor egyes késõbbi ügyek hozott döntések megalapozására elégtelennek bizonyult. 29 Lásd többek között a Debra Allonby v. Accrington Rosendale College, Education Lecturing Services, trading as Protocol Professional and Secretary of State for Education and Employment [C-256/01] 30 J. A. van Steen v. Inspecteur van de Belastingdienst Utrecht-Gooi/kantor Utrecht [C-355/06] 31 Mrs. M. K. H. Hoekstra (née Unger) v. Bestuur Bedrijvereiniging voor Detailhandel en Ambachten [C-75/63]


zel önkényesen eliminálhatná azt a támogatást, amely a Közösség biztosít e személyeknek. A Bíróság azt is megállapította, hogy a közösségi jogalkotó „a szükségeshez mérten szélesen” értelmezi ezt a fogalmat.32 A Bíróságnak e széles értelmezés elfogadásán, mondhatni sugallatán túl, a munkavállalói jogállásnak bizonyos kritériumait meg kellett határoznia. Erre 1981-ben került sor.33 Az elsõ lépések óvatosak voltak, és inkább azt rögzítették, hogy mi lényegtelen a munkavállaló jogállása szempontjából, habár kétségtelen, hogy igen általánosan utaltak bizonyos „munkavállalói” ismérvekre is. A Bíróság kifejtette, hogy a munkavállalót megilletõ jogok forrása a szabad mozgás alapelve. Mivel a munkavállaló fogalma „egyetlen vonatkozó rendelkezésben sincs kategorikusan definiálva”, így jelentését az általánosan elfogadott alapelvek segítségével, és a fogalmak általánosan elfogadott jelentésébõl kiindulva, a szövegkörnyezet és a Szerzõdés céljainak a figyelembevételével kell értelmezni. A konkrét ügyben a Bíróság szerint önmagában az a tény, hogy a munkavállaló bére kevesebb, mint az adott tagállamban a létminimumhoz meghatározott összeg, nem releváns a munkavállaló jogállásának minõsítésében. Ezek a személyek akár egy másik tevékenység bevételével pótolhatják jövedelmüket, hogy elérjék a minimumszintet, vagy igénybe vehetnek valamilyen támogatást, „feltéve, hogy a kifejtett tevékenység tényleges és valós”.34 2. A hivatkozott Levin ügyben alkalmazott fogalmazást a Bíróság több döntésében megismételte,35 áttörést azonban a Lawrie-Blum ügyben hozott döntés jelentett,36 amelyet a munkavállaló fogalma tekintetében egyenesen a „Lawrie-Blum formulának neveznek.37 Ennek a döntésnek az adja meg jelentõségét, hogy a Bíróság nem csupán körülírta a munkavállaló, pontosabban a munkavégzés fogalmát, hanem a munkavállaló jogállását elhatárolta az ún. önfoglalkoztató jogállásától. Ennek értelmében, a munkavállaló jogállását olyan objektív kritériumok szerint kell meghatározni, amelyek (más tevékenységektõl) a megkülönböztetik a munkajogviszonyt „az érintett személyek jogaira és kötelességeire való hivatkozással”.38 Mindebbõl következõen a munkajogviszony alapvetõ jel-

5

lemzõje, hogy egy adott személy, bizonyos idõtartamra, egy másik személy számára és annak irányítása alatt szolgáltatásokat nyújt, amelynek fejében ellenértékben részesül. Ennek a formulának a jelentõségét az adja meg, hogy e széles fogalom egységes jogokat biztosít valamennyi ily módon munkát végzõ személynek, azonban alapvetõen csak egy meghatározott kontextusban – nevezetesen a munkavállalók szabad mozgása tekintetében. Ebbõl a formulából két probléma adódik. Az egyik alapvetõen a Közösség munkajogát érinti, amennyiben a munkavállalók szabad mozgásának biztosítása érdekében számos olyan tevékenységet is a munkajogviszony fogalma alá vontak, amelyek valójában nem tartoztak oda, vagy legalábbis erõsen kiterjesztõ értelmezés szükséges a munkajogviszony kritériumainak alátámasztásához.39 Kétségtelen, hogy még ez a tág fogalom-meghatározás is magában foglalta a differenciálás lehetõségét, mint ahogyan ezzel élt is a Bíróság a Raccanelli-ügyben.40 A másik probléma is részben közösségi jellegû, azonban inkább az egyes tagállamok belsõ jogából fakadnak. A munkavállaló közösségi jogi fogalmának említett kritériumai ugyanis olyan tág értelmezést tesznek lehetõvé, illetve közösségi kontextusban egyenesen szükségessé, hogy abba a munkajogviszony számos típusa belefér. A bizonyos idõtartamra, egy másik személy számára és annak irányítása alatt szolgáltatásokat nyújtása, amelynek fejében ellenérték jár, általános kritériumrendszert jelent, mondhatni a munkajogviszony genus fogalma.41 Kérdéses tehát, hogy a munkajogviszony számos típusa, nem bontja-e meg azt az egységet, amelyet a Bíróság a Lawrie-Blum ügyben akként jellemzett, hogy „az érintett személyek jogaira és kötelességeire való hivatkozással” ezt a jogviszonyt a munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyoktól meg lehet különböztetni. Megfigyelhetõ ugyanis, hogy napjainkra olyan foglalkoztatási és munkavállalási módszerek alakultak ki, amelyek már a munkajog határait feszegetik, továbbá a munkajogviszonyként funkcionáló egyes atipikus foglalkoztatási módszerek egyre inkább minõsíthetõk alternatív foglalkoztatásnak a tradicionális munkajogviszony relációjában.42 Amennyiben a vitathatatlanul a munkajogviszony keretein belül létezõ atipi-


32 Az esetet a szabad mozgás tükrében elemzi Gellérné Lukács Éva: A személyek szabad mozgása az Európai Unióban, Tullius Kiadó, Budapest 2008, 85–86. 33 Lásd a D. M. Levin v Staatssecretaris van Justitie [C-53/81] 34 D. M. Levin v Staatssecretaris van Justitie [C-53/81] 18. pont 35 Lásd többek között az R. H. Kempf v. Staatssecretaris van Justitie [139/85] esetet. 36 Deborah Lawrie-Blum v. Baden Württemberg [C-66/85] 37 Rebhahn, Robert: Die Arbeitnehmerbegriffe des Unionsrechts in der neueren Judikatur des EuGH, Europäische Zeitschrift für Arbeitsrecht, 2012/1, 9–11. 38 Deborah Lawrie-Blum v. Baden Württemberg [C-66/85] 17. pont. 39 Lásd különösen a J. A. Steen v. Inspecteur van de Belastingdienst Utrecht-Gooi/kantor Utrecht [C-355/06] esetet. 40 Andrea Raccanelli v. Max-Planck-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften eV [C-94/07] 41 Ez az általános megfogalmazás megközelítõleg annyit jelent, mint az a megállapítás, amelynek értelmében „Die Abhängigkeit des einzelnen Arbeitnehmers ist der Gegenbestand des Arbeitsrechts.” Richardi, Reinhard: Kollektivgewalt und Individualwille bei der Gestaltung des Arbeitsverhältnisses, München, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 1968, 1. 1968, 1. 42 Kiss György: Új foglakoztatási módszerek a munkajog határán – az atipikus foglalkoztatásról a szerzõdési típusválasztási kényszer versus típusválasztási szabadság problematikájáig, Magyar Jog, 2007/1, 1–14.

6

TANULMÁNY

kus/alternatív foglalkoztatási módszereket nézzük, megkerülhetetlen a munkajogviszony tartalmának differenciáltsága, az ún. floor of rights problematikája. Ezen a kereten továbblépve jutunk el a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy (worker, arbeitnehmerähniche Person, travailleurs économiquement dépendant) minõsítéséhez. Ez ugyan ismét felveti a floor of rights elfogadhatóságának kérdését, azonban a probléma lényege a munkajog határainak, illetve egyes munkajogi jogintézmények tárgyi és személyi hatályának a kiterjesztése.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

3. Az alábbiakban a tradicionális és az atipikus/alternatív foglalkoztatási módszerek egymás melletti funkcionálását vizsgálom, elhatárolva a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy problematikájától. Az elsõ feladat az atipikus munkajogviszonyok megjelenése okainak feltárása. Az okok kettõs természetûek lehetnek, és összefüggésben állnak egymással. Az atipikus, vagy találó kifejezéssel élve a peculiar work megjelenésének és elterjedésének gazdasági okai viszonylag könnyen megmagyarázhatók. Mivel a munkajog egyik funkciójaként a munkavállalók védelmének joga, amelynek a tradicionális munkajogviszony felelt meg a legjobban, az e jogviszony által kialakított korlátozások alól a munkáltatók igyekeztek menekülni. Idõszakonként – közvetlen vagy közvetett kényszerbõl – a munkavállalók is hajlottak az atipikus munkavállalásra, számos esetben nem mérlegelve azok hosszabb távú hátrányait.43 Az atipikus foglalkoztatásnak ugyanis nem csupán munkajogi, hanem adójogi és társadalombiztosítási jogi vonzatai is vannak. Ami a differenciálódás dogmatikai alapjait illeti, a szerzõdés eleve feltételezi a megállapodások sokszínûségét, és nincs másképpen a munkaszerzõdés esetében sem.44 A munkaszerzõdés (Dienstvertrag, Arbeitsvertrag, contract of employment), mint genus-fogalmak, éppen magánjogi jellegük miatt lehetõvé tették a munkajogviszonyok széles tárházának kialakítását. Amen-

2013. JANUÁR

nyiben a munkaszerzõdést, vagy a munkajogviszonyt tisztán a magánjogi szerzõdéses autonómia elvébe ágyazzuk, belõlük eredendõen hiányzik a védelmi jellegû szabályozás. Ezzel kapcsolatban utalok Vékásnak arra a megállapítására, amely szerint a tradicionális magánjognak kevés eszköze van a szociális egyenlõtlenségek kiigazítására.45 Erre a kiigazításra ugyanakkor éppen a szerzõdéses elv fenntartása miatt szükség volt.46 A védelmet szolgáló jogintézmények megjelenésétõl beszélhetünk a munkajog célhoz kötöttségérõl Ez a védelem egyértelmûen a jogviszony egyik alanya, nevezetesen a munkavállaló jogállásának stabilizálására irányult. A munkavállaló jogállásának védelme viszonylag tiszta képletet mutat az egységes munkavállalói jogállás esetén, azonban instabillá válik a tradicionális és az atipikus munkajogviszonyok összevetésében.47 Az atipikus foglalkoztatási módszerek egyes elnevezései tükrözik a veszélyeket. Az egyik ilyen kifejezés a marginális munkajogviszony (marginales Arbeitsverhältnis), amelyet gyakran kötnek össze az alacsony bérért történõ munkavégzéssel.48 A másik találó kifejezés a peripheral work, amely arra utal, hogy az ilyen foglalkoztatás „a függõ munka gazdasági és normatív védelme látókörének legszélén helyezkedik el”.49 Hasonló tartalmú a casual work megnevezés, amely elsõsorban a véletlenszerû, nem rendszeres, alkalmi munkavégzésre utal. Fõképpen az USA-ban terjedt el az ún. contingent work elnevezés, amely gyûjtõfogalom, és találóan a munkavállalók kettõs – jogi-dogmatikai függõségen túl, a gazdasági, munkaerõ-piaci közvetlen függõségét emeli ki.50 4. Amennyire törekszik a munkaerõpiac az atipikus foglalkoztatási módszerek elterjesztésére, legalább olyan erõs szándék mutatkozik a közösségi jogalkotó részérõl e módszereknek a munkajog keretein belül tartására, illetve az ily módon foglalkoztatottak védelmi szintjének növelésére.51 Jó példa erre a részmun-

43 Lásd errõl Firley, Klaus: Flucht aus dem Arbeitsrecht, Das Recht der Arbeit, 1987/4–5, 271–289.; 411–422. 44 Az egyes kutatások inkább a munkajog és a tradicionális magánjog egyre bonyolultabb összefüggéseire hívják fel a figyelmet, mintsem a munkajog és a közjog kapcsolatára, legfeljebb utalnak a közjog hol erõsebb, hol gyengébb befolyására. Jellemzõ ezzel kapcsolatban az egyik tanulmány címe: Richardi, Reinhard: Arbeitsrecht als Sonderprivatrecht oder Teil des allgemeinen Zivilrechts [in FS für Alfred Söllner zum 70. Geburtstag]. München, 2000, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 957–972. 45 Vékás, Lajos: Az új polgári törvénykönyv elméleti elõkérdései, Budapest, 2001, HVG-Orac, 166. 46 Utalok Friedmann megjegyzésére, aki – Maine, status versus contract fejlõdéstörténeti elemzésére hivatkozva – kifejtette, hogy a jognak nem szabad ölbe tett kézzel tûrnie, hogy a szerzõdés a státusz álcázott formája legyen. Friedmann, Wolfgang: Law in a Changing Society, London, 1972, Stevens and Sons, 122. 47 A téma feldolgozását lásd Bankó Zoltán: Az atipikus munkajogviszonyok, Budapest-Pécs, Dialóg Campus-PTE ÁJK, 2010. 48 Eichhorst, Werner–Marx, Paul–Thode, Eric: Atypische Beschäftigung und Niederlohnarbeit, Gütersloh, 2010, Bertelsmann Stiftung. A tanulmány a részmunkaidõvel foglalkozik, amely gyakran hordozza magában azt a veszélyt, hogy nemcsak a pro rata temporis elv alapján kap kevesebb bért a munkavállaló, hanem a munkabérek megállapítása esetén diszkriminációval is találkozunk 49 Bankó Zoltán: Az atipikus munkajogviszonyok, Budapest–Pécs, Dialóg Campus-PTE ÁJK, 2010, 49., Bidwell, Matthew: Do Peripheral Workers do Peripheral Work? Comparing the Use of Highly Skilled Contractors and Regular Employees, Industrial a d Labour Relations Review,2009/1, 200–225.; Blanpain, Roger–Biagi, Marco (eds.): Non-Standard Work and Industrial Relations, The Hague/London/Boston, 1999, Kluwer 50 Polivka, E. Anne: Contingent and Alternative Work Arrangement, Defined, Monthly Labour Review, 1996/10, 3–9.; Polivka, E. Anne–Nardone, Thomas: On Definition of ’Contingent Work’, Monthly Labour Review, 1989/12, 9–16. 51 Utalok ezzel összefüggésben a Gazdasági és Szociális Bizottság 1979-ben publikált dokumentumára, amely általában az atipikus foglalkoztatás helyzetével és súlyával foglalkozott [OJ C (1980). Részletes elemzését lásd Bankó Zoltán: Az atipikus foglalkoztatási formákra vonatkozó rendelkezések [in Kiss György (szerk.): Az Európai Unió munkajoga], Budapest, 2003, Osiris, 413.


kaidõben52 és a határozott idõtartamban foglalkoztatottakról szóló irányelvek53 megalkotásának története.54 Annak ellenére, hogy mindkét irányelv alapjaiban anti-diszkriminációs irányelv, nem mellõzhette a floor of rights, és a justified unequal treatment problematikáját. Mindkét atipikus munkajogviszony tekintetében kimutathatók azok a jogalkalmazásban megnyilvánuló nehézségek, amelyek az egyes tagállamok általános munkajogi, illetve társadalombiztosítási jogi szabályozásának különbözõségeibõl erednek.55 Számos ügyben nehezen értelmezhetõ többek között a hátrányos megkülönböztetés tilalma bizonyos jogintézmények tekintetében (így a végkielégítés), mert adott esetben eltérõek pl. a megszüntetés szabályai. Összefoglalásképpen errõl a két irányelvrõl elmondható, hogy elsõsorban kompromisszumra törekedett, és a minimum-követelmények meghatározásával igyekezett a részmunkaidõben és a határozott idõtartamban foglalkoztatottak munkajogviszonyait a munkajog keretein belül tartani, mindezidáig sikerrel. Létezik azonban egy sajátos foglalkoztatási módszer, ahol a közösségi jogalkotónak drasztikusabb lépésre kellett elszánnia magát, a korábbi, hosszabb ideig tartó liberalizációt követõen, nevezetesen, a munkaerõ-kölcsönzés. A munkaerõ-kölcsönzés összetettségére elnevezése is utal. Az angol „temporary work”, vagy a francia „travail interim”, illetve „travail temporaire” elnevezés önmagában még nem utal a munkaerõ-kölcsönzés jogviszonybeli struktúrájára, azonban jelzi annak ideiglenes, átmeneti voltát. A német „Arbeitnehmerüberlassung”, vagy „Leiharbeit”, és részben az angol „temporary agency work” ezzel szemben kifejezi, hogy ebben az esetben egy „triangular employment relationship” konstrukciójáról van szó.56 Ennek a struktúrának a munkajogba történõ integrálást jelentõsen megnehezíti az a körülmény, hogy egymástól lényegében különbözõ két jogviszonyt kell valamilyen módon szinkronba hozni. Az egyik jogviszony – mondhatni klasszikus magánjogi jogviszony a – köl-

7

csönbeadó – egyébiránt munkáltató – és a kölcsönvevõ között. Ennek a jogviszonynak a minõsítése korántsem egyértelmû ugyan sem a magyar, sem az egyes tagállamok jogában,57 de ettõl függetlenül, mint alapvetõen piaci alapozású jogügyletnek benne a felek akaratának kell érvényesülnie. A másik jogviszony a munkajogviszony a kölcsönbeadó és a munkavállaló között, és ugyan a munkajogviszony is magánjogi jogviszony, azonban védelmi jellegét számos kógens munkajogi szabály biztosítja. Ez a jogviszony hat a munkavállaló és a kölcsönvevõ közötti de facto kapcsolatra is. Ebben a jogviszonybeli struktúrában egyértelmû, hogy amennyiben a jogalkotó hallgat, azaz deregulációs idõszak alatt mûködik ez az intézmény, a kölcsönbeadó és a kölcsönvevõ akarata dominál. Ilyen körülmények mellett a munkaerõ-kölcsönzés eredeti – alkalmi munkák ellátására irányuló – rendeltetése fokozatosan átalakult, és gazdasági, financiális megfontolások miatt a munkáltatók egyre szívesebben vették igénybe ezt a jogi lehetõséget, de már nemcsak alkalmi munkavállalásra, hanem huzamosabb idõtartamú munkavégzésre is.58 Reakcióként a jogi szabályozás alapvetõen arra irányult, hogy a temporary worker és a permanent worker közötti differenciációt kiegyenlítse. Jó példa erre a Parlament és a Tanács 2008. november 9-i irányelve a munkaerõ-kölcsönzés keretében történõ munkavégzésrõl. Míg az irányelv 1-3. cikke tartalmi szigorítást vezet be, addig az 5. cikk (2)–(4) bekezdése – megfelelõ feltételek megléte esetén – tág teret enged az eltéréseknek éppen az egyenlõ bánásmód követelménye tekintetében.59 A munkaerõ-kölcsönzés is felveti a floor of rights kategóriájának kiterjesztõ értelmezését, amely már jóval túlmutat a kötelezõ legkisebb munkabér problematikáján.60 Amennyiben elismerjük az eltérés lehetõségét, és ezzel az igazolt nem egyenlõ bánásmód intézményét, úgy nem egyszerûen meghatározott tulajdonságokkal rendelkezõ munkavállalók,61 hanem foglalkoztatási csoportok között, a


52 A Tanács 97/81/EK irányelve a részmunkaidõs foglalkoztatásról. 53 A Tanács 99/70/EK irányelve a határozott idejû foglalkoztatásról. 54 A korszak vonatkozó közösségi jogalkotásának elemzését lásd Jeffery, Mark: The Commission Proposals on ’Atypical Work’: Back to the Drawing Board … Again?, Industrial Law Journal, 1995/3, 296–299. 55 A részmunkaidõ tekintetében még az irányelv kibocsátását megelõzõen lásd az Ingrid Rinner Kuehn v. FWW Spezial-Gebäudereinigung GmbH Co. KG [C-171-88]; Barber v. Guardian Royal Exchange Assurance Group [C-262/88]; Maria Kowalska v. Freie und Hansestadt Hamburg [C-33/89]; Helga Nimz v. Freie und Hansestadt Hamburg [C-184/89]; Arbeiterwohlfahrt der Stadt Berlin e.V. v Monika Bötel [C360/90]; Stadt Lengerich v. Angelika Helmig und Waltraud Schmidt v. Deutsche Angestellten-Krankenkasse [C-399/92, C-409/92, C-425/92, C-34-93, C-50/93 és C-78/93] stb. ügyeket. Az irányelv megjelenését követõen lásd többek között az Istituto nazionale della previdenza sociale (INPS) v Tiziana Bruno and Massimo Pettini [C-395/08] and Daniela Lotti and Clara Matteucci [C-396/08]; Dermod Patrick O’Brien v. Ministry of Justice [C-393/10]; Dai Cugini NV v. Rijksdienst voor Sociale Zekerheid [C-151/10]; ügyeket. A határozott idõre létesített munkajogviszony tekintetében lásd az irányelv megjelenése elõtt a Brigitte Kording v. Senator für Finanzen [C-100/95] ügyet. Újabban lásd a Deutsche Lufthansa AG v. Gertraud Kumpan [C-109/09]; Bianca Kücük v. Land Nordrhein-Westfalen [C-586/10] ügyet. 56 Lásd errõl Siau, Bruno: Le travail temporaire en droit compareì européen et international, Paris, 1996, LGDJ 57 Elemzését lásd Kártyás Gábor: Munkaerõ-kölcsönzés Magyarországon és az Európai Unióban, Budapest, 2011, PhD értekezés (Kézirat), 172–180. 58 Kiss György: Alapjogok kollíziója a munkajogban, Pécs, 2010, Justis, 238–239. 59 Bankó Zoltán–Kiss György: Die Arbeitnehmerüberlassung im ungarischen Arbeitsrecht und die Richtlinie der Leiharbeit – Eine atypische oder eine alternative Form der Beschäftigung? Europäische Zeitschrift für Arbeitsrecht, 2/2010, 209–225. 60 Deakin, Simon: The Floor of Rights in European Labour Law, New Zeeland Journal of Industrial Relations, 1990, 219–240.; Homolatsch, Olivia: Flexicurity in Austria and Germany – is a ’floor of rights’ for agency workers necessary?, Amsterdam, 2007, Universiteit van Amsterdam. 61 Lásd a Tanács 2000. november 27-i 2000/78/EK irányelvét általános keret létrehozásáról az egyenlõ bánásmód biztosítására a foglalkoztatás és a munkavállalás területén. Az irányelv 6. cikke rendelkezik az életkor alapján történõ hátrányos megkülönböztetésrõl, amely számos vitát indukált. Lásd többek között The Incorporated Trustees of the National Council on Ageing (Age Concern England) v.

8

TANULMÁNY

minden munkavállalót megilletõ jogok feletti szint erõsen differenciált. A munkaerõ-kölcsönzésre vonatkozó irányelvben fogalmazódott meg nyíltan az atipikus foglalkoztatást szabályozó korábbi irányelvekhez képest a floor of rights kiterjesztõ elismerése, amely egyértelmûen feltételezi a több szintû, több nívójú foglalkoztatás, és munkavállalói státusz létezését. A munkaerõ-kölcsönzés elvezet a következõ rész témájához, a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy státuszához. Amikor az 1992. évi XXII. törvény elõször szabályozta a munkaerõ-kölcsönzés intézményét,62 meglehetõsen erõs lobbi tevékenység folyt azért, hogy a munkaerõ-kölcsönzés személyi hatálya ne csupán a munkavállalóra, hanem – a közelebbrõl meg nem határozott – egyéni vállalkozóra is terjedjen ki. Amennyiben viszont „valódi” egyéni vállalkozóról van szó, vajon kinek van szüksége kölcsönvevõvel szerzõdést kötni, hogy gyakorolhassa tevékenységét? Ez a törekvés sok mindent elárult az ún. „szürke állomány”63 összetételérõl és labilis jogállásáról. Mindezzel kapcsolatban végezetül megjegyzendõ, hogy az új Mt. EU konform szabályozását az Mt. hatálybalépésével összefüggõ rendelkezésekrõl és törvénymódosításokról szóló 2001. évi LXXXVI. törvény Második rész 85. § (25)-(30) bekezdése gyakorlatilag annulálta, ami szintén jelzi e munkavállalói réteg jogalkotó általi megítélését.

IV. A munkavállalóhoz hasonló jogállású személy munkavégzésének ismérvei

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

1. Alapvetõ annak a tisztázása, hogy a széles körben használatos önfoglalkoztató (self employed, Selbstständige) fogalma azonos-e a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy fogalmával. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához meg kell határozni mindkét fogalom ismérveit, ami azért sem egyszerû, mert a munkavállaló jogállásának kritériumrendszere is labilis, míg az önfoglalkoztató jogállásának sincs egzakt kritériumkatalógusa. Az önfoglalkoztató meghatározása összefügg a munkavégzõk státuszának osztályozásával.64

62 63 64 65 66 67 68

2013. JANUÁR

Hosszas viták után 1993-ban az ILO az önfoglalkoztató alábbi fogalmát adta: az önfoglalkoztató munkájának ellenértéke közvetlenül az általa elõállított javak vagy szolgáltatások hasznától (vagy a várható haszontól) függ. A vállalkozás mûködése kizárólag az õ döntésétõl függ, abban az esetben is övé a felelõsség, ha a döntést másra ruházza.65 A dokumentum megállapítja, hogy az önfoglalkoztató általában egy vagy csak kevés számú üzletfélnek dolgozik. Az önfoglalkoztatót a munkavállalótól azáltal választja el, hogy az utóbbinak stabil, tartós munkajogviszonya van, a megszakítások annak folyamatosságában esetleges.66 E megfogalmazás alapján azonban elsikkad egy lényeges különbség az önfoglalkoztató és a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy között. A súlyosabb kérdés ugyanis a munkavállaló és az önfoglalkoztató között lévõ jogállás tisztázása, amelyet Perulli azzal jellemez, hogy elsõ látásra úgy néz ki, mint az önfoglalkoztató, de valójában függõ munkáról, illetve fogalmazásában „subordinate employment”-rõl beszélhetünk.67 Ezt a réteget szokták „false self-employed”-nek, illetve „Scheinselbständige”-nek nevezni. Ezzel a megjelölés – a „látszat-önfoglalkoztató” –ugyanakkor nem érvénytelenségre utal. Ezt hangsúlyozza Perulli is, amikor kifejti, hogy a gazdaságilag függõ munkavégzõ de iure a self-employed kategóriájába tartozik, és nem azonos azzal az ál-önfoglalkoztatóval, aki ugyan polgári jogi szerzõdés alapján végez munkát, azonban a munkajogviszonyra jellemzõ alárendeltség szinte valamennyi elemében megjelenik. Ezért ütközik ez a megoldás a korlátozott típusválasztási szabadság, illetve a közvetett típuskényszer munkajogi követelményébe.68 Amennyiben a jogviszony tartamának rögzítéséhez ugyanis valamilyen fontos érdek fûzõdik, végsõ megoldásként – közvetetten – a típusválasztási kényszer is szóba jöhet. A típuskényszerrõl való konkrét rendelkezés hiánya – azaz a közvetlen típuskényszer hiánya – minõsítés-technikai problémákat is okozhat. Abban az esetben ugyanis, ha a jogalkotó egy meghatározott tevékenység végzéséhez meghatározott szerzõdési modellt párosít, és ezt a felek nem tartják be, a képlet viszonylag egyszerû: a jogszabály rendelkezésével ellentétes szerzõdés érvénytelen, azaz a jogalkotó nem fûz hozzá semmilyen pozitív jogha-

Secretary of State for Business, Enterprise and Regulatory Reform [C-388/07]; Félix Palacios de la Villa v. Cortefiel Servicios SA [C-411/06]; Domnica Petersen v. Berufungsausschuss für Zahnärzte für den Bezirk Westfalen-Lippe [C-341/08]; Gisela Rosenbladt v. Ollerking Gebäuderreinigungsgesellschaft mbH [C-45/09]. Lásd a 2001. évi XVI. törvény 23. §-át. Gyulaváry Tamás: Szürke állomány. A munkaviszony és az önfoglalkoztatás közötti jogviszonyok Európában és Magyarországon. Budapest, 2010, habilitációs értekezés (Kézirat). Ennek történeti áttekintését lásd Laky Teréz: Munkaerõpiaci fogalomrendszer fejlõdési irányai; A „foglalkoztatási státusz” újradefiniálása, A KSH Életszínvonal és Emberi eroforrás-statisztikai Foosztálya megbízásából készült tanulmány, Budapest, 2003 (Kézirat) Resolution concerning the International Classification of Status in Employment (ICSE), adopted by the Fifteenth International Conference of Labour Statisticians (January 1993); The Fifteenth International Conference of Labour Statisticians. A munkavállaló jellemzõje: „engage on continuous basis”. Perulli, Adalberto: Economically dependent/quasi-subordinate (parasubordinate) employment: legal, social and economic aspects, Committee on Employment and Social Affairs of the European Parliament and DG Employment and Employment and Social Affairs, Brussels, 2003, 14–16. Maschmann, Frank: Arbeitsverträge und Verträge mit Selbständigen. Rechtliche Qualifizierung von Dienstleisungsverhältnissen als Abgrenzungsund Einordnungsproblem, Berlin, 2001, Duncker & Humblot, 221–238.


tást. A munkavégzésre irányuló szerzõdések esetében ilyen rendelkezést – marginális kivételtõl eltekintve – nem találunk. Egy ilyen rendelkezés hiányában viszont nem lehet kétségbe vonni a felek típusválasztási szabadságának lehetõségét. Ez azonban ahhoz vezet, hogy a jogviszony minõsítésénél nem csupán a szerzõdés tartalmát, hanem annak tényleges érvényesülését (die tatsächliche Durchführung des Vertrages) is vizsgálni szükséges, ami nem jelent mást, mint a szerzõdés joghatásának, a jogviszonynak az elemzését. Erre azért van szükség, hogy a szerzõdés megkötésének fázisát követõen egy késõbbi, teljesítéskori folyamatot is vizsgálat alá lehessen vonni a munkajogi jogintézmények alapvetõ rendeltetése megvalósulásának érdekében. Ez pedig a következõ: „Eine der grundlegenden Rechtsfolgen der Arbeitsrechts ist der erhöhte Bestandsschutz.” 69 2. A munkavállalóhoz hasonló jogállású személy eddig három EU tagállam szabályozásában van viszonylag részletesen jelen.70 Az olasz polgári perrendtartás 409. § (3) bekezdése értelmében a munkaügyi bíróságnak nemcsak a munkáltató és a munkavállaló jogvitáiban van hatásköre, hanem a munkáltató és a kereskedelmi ügynök, illetve más hasonló tevékenységet végzõ természetes személy között, aki egy meghatározott szolgáltatást nyújt folyamatosan és túlnyomó részben személyesen egy másik fél számára anélkül, hogy közöttük (a munkajogviszonyra jellemzõ) alá-fölérendeltség állna fenn.71 Erre a munkavégzõre egyébiránt vonatkozik a polgári törvénykönyv 2113 §-a, amely a munkajogviszony megszüntetésének szabályait tartalmazza. Az 1995. évi nyugdíjreform bevezetésekor erre a csoportra külön nyugdíjalapot képeztek. Kiemelkedõ jelentõségû, hogy ebben a jogi kapcsolatban a társadalombiztosítási hozzájárulás terhei is megoszlanak, amennyiben ennek egyharmadát a szolgáltatás nyújtója, kétharmadát a szolgáltatás fogadója, ugyanúgy, mint a munkajogviszony esetében. A gazdaságilag függõ munkavégzésnek jogszabályi alapja a Decreto

9

Legislativo n. 276, amelyet a Biagi nevével jelzett olasz munkajogi reform keretében bocsátottak ki.72 A norma 61-69. cikke rendelkezik errõl a munkavégzésrõl. A rendelkezés alapvetõ célja az volt, hogy megakadályozza a „lavoro parasubordinato” intézményének helytelen minõsítését.73 A gazdaságilag függõ munkának három ismérve van. Az egyik a kontinuitás, amely azt jelenti, hogy a felek hosszabb idejû, tartós kapcsolatban állnak egymással, és ez alatta szolgáltatás folyamatos. A második ismérv a koordináció. Ez különbözteti meg talán a legélesebben ezt a fajta munkavégzést a munkajogviszonyra jellemzõ de iure alárendeltségtõl. A felek együttmûködése ebben a kontextusban funkcionális kategória, amely minden teljesítés természetes velejárója. Ez az együttmûködés azonban a felek eltérõ helyzete miatt feltételez bizonyos alá- fölérendeltséget, amely ugyanakkor nem olyan erõs, mint a munkajogviszony esetében.74 A harmadik ismérv a szolgáltatás túlnyomó részben személyes teljesítése. A Decreto az ún. co.co.co. munkavégzés (az olasz elnevezése után használt megjelölés: collaborazioni coordinate e continuative) alanyi körét is meghatározza. Ebbe a körbe tartoznak a kereskedelmi ügynökök; mindazok a természetes személyek, akik nem munkajogviszony keretében dolgoznak, és egy meghatározott projekt megvalósításában vesznek részt, és tevékenységüket, mint együttmûködõ partner végzik.75 E munkavégzõk az említett munkajogi szabályokon túlmenõen meghatározott társadalombiztosítási támogatásban részesülnek, úgymint nyugdíj, táppénz, terhességi-anyasági támogatások és betegségi ellátások. Végezetül kiemelendõ a kollektív szerzõdés hatálya. Perulli utal a nagy olasz szakszervezetek kezdeményezésére, amely képviseletet biztosított a gazdaságilag függõ munkavégzõk számára saját szervezeteiben, amely alapja lehet az általuk kötött kollektív szerzõdések hatályának kiterjesztésének is.76 A német jog több helyen is szabályozza az arbeitnehmerähnliche Person intézményét.77 A Tarifvertrags-


69 Wank, Rolf: Arbeitnehmer und Selbständige, München, 1988, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, 113. 70 Ez nem azt jelenti, hogy rajtuk kívül többi ország ne használna ehhez a fogalomhoz hasonló tartalmú megnevezést. E helyütt nem térek ki pl. az osztrák jogban is ismert freier Mitarbeiter jogállásával összefüggõ problémákra. 71 Az 1973-ban beiktatott szöveg eredetije az alábbi: Si osservano le disposizioni del presente capo nelle controversie relative a: … 3) rapporti di agenzia, di rappresentanza commerciale e altri rapporti di collaborazione che si concretino in una prestazione di opera continuativa e coordinata, prevalentemente personale, anche se non a carattere subordinato; 72 Tiraboschi, Michele: The Italian Labour Market after the Biagi Reform, www.csmb.unimo.it (utolsó letöltés 2012. augusztus 10); uõ: The reform of the Italian Labour Market over the Past Ten Years: A Process of Liberalization?, Comparative Labor Law & Policy Journal, 2008, 427–458.; Tiraboschi, Michele –Del Conte, Maurizio: Recent Changes in the Italian Labour Law, [in: The Mechanism for Establishing and Changing Terms and Conditions of Employment/The Scope of Labor Law and the Notion of Employees], 2004, JILPT Comparative Labor Law Seminar, Published the Japan Institute for Labour Policy and Training, 73 Tiraboschi, Michele: The reform of the Italian Labour Market over the Past Ten Years: A Process of Liberalization?, Comparative Labor Law & Policy Journal, 2008, 448. 74 Perulli, Adalberto: Economically dependent/quasi-subordinate (parasubordinate) employment: legal, social and economic aspects, Committee on Employment and Social Affairs of the European Parliament and DG Employment and Employment and Social Affairs, Brussels, 2003, 80. 75 Decreto Legislativo n. 276, 61. § 76 Perulli, Adalberto: Economically dependent/quasi-subordinate (parasubordinate) employment: legal, social and economic aspects, Committee on Employment and Social Affairs of the European Parliament and DG Employment and Employment and Social Affairs, Brussels, 2003, 81–82. 77 A német jogi szabályozás ebben a tekintetben hosszú múltra tekinthet vissza. Az 1869. évi Gewerbeordnung már tartalmazott bizonyos védelmi szabályokat a gyárakon kívül foglalkoztatottal számára. Lásd Neuvians, Nicole: Die arbeitnehmerähnliche Person, Duncker & Humblot, Berlin,2002, 22–27.

10

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

gesetz 12a § (1) bekezdése a törvény rendelkezésinek alkalmazását kiterjeszti a munkavállaló jogállásához hasonló személyekre, amelynek legáldefinícióját is megadja. Ennek értelmében, – azok a személyek, akik gazdaságilag függõ helyzetben vannak és a munkavállalókhoz hasonló szociális védelmi szükségletük áll fenn, – amennyiben más részére szolgálati- vagy vállalkozási szerzõdés alapján személyesen vagy lényegében munkavállaló alkalmazása nélkül végez munkát, – és amennyiben ezt a tevékenységét túlnyomó részben egy személy részére teljesíti, vagy – összes üzletszerû tevékenységébõl származó jövedelmének több mint fele egy személytõl származik, – ha egyéb változás nem látható elõre – amennyiben kollektív szerzõdés másképpen nem rendelkezik – a mindenkori utolsó hat hónapi tevékenységét illetõen, vagy amennyiben ez az idõtartam ennél rövidebb, úgy erre az idõtartamra illetõen, e törvény rendelkezései irányadóak. A TVG 12a §-át 1974-ben fogadták el, és megítélése, mint általános legáldefiníció legalábbis kétséges. Erre utal Neuvians, amikor megjegyzi, hogy meghatározott egyéb munkajogi tárgyú törvények csak a jelzett kifejezés használatával jelzik egyes intézmények hatályát.78 A TVG definíciójának általános kiterjesztése ellen szól az egyes törvények eltérõ hatályának megállapítása,79 másképpen fogalmazva megállapítható, hogy az arbeitnehmerähnliche Person fogalma meglehetõsen célhoz kötött. A munkavállalóhoz hasonló jogállású személy kategóriája korábban megjelent a Sozialgesetzbuch rendelkezési között is. E helyütt csupán az SGB 7. § (4) bekezdésére utalok, amely számos koncepcionális változáson ment keresztül.80 Az arbeitnehmerähnliche Person jogállásának tehát számos jogkövetkezménye van, a szabadságtól a felmondásvédelemig,81 azonban ez a jogállás éppen az individuális munkajog egységes szabályozásának hiánya miatt vitatott. Az angol jogban az employee és a worker megkülönböztetés ismert, utóbbi alatt értve a munkavállalóhoz hasonló jogállású személyt. Ez a fogalom az angol jogban is viszonylag korán megjelent, de ennek a téma szerinti differenciálásához nem sok köze volt.82 A késõbbiekben tulajdonképpen három fogalom alakult ki: a szûkebb érelemben vett employee, és a tág értelemben vett self-employed csoportja, majd késõbb a

2013. JANUÁR

munkajogban is megjelenik egy harmadik kategória, nevezetesen – a témánk szempontjából meghatározó – worker. A worker fogalom a megtalálható az 1998. évi National Minimum Wage Act 54. cikkében, az 1996. évi Employment Rights Act 230. cikkében, az 1998. évi National Minimum Wage Act 54. cikkében, az 1998. évi Working Time Regulations 2. cikkében, az 1999. évi Employment Relations Act 10-13. cikkében, stb. Miért érdekesek ezek a jogszabályok? Davies – a hagyományos angol monográfiákhoz képest meglehetõsen rendhagyó tanulmányában – az alábbi kérdést teszi fel: who is protected by employment law?83 A válasz ambivalens, összetett, ugyanis az elsõ látásra történõ minõsítés gyakran vezethet tévedésekhez. Davies siet leszögezni, hogy az angol employment law nem támogatja a munkaerõ (workforce) egészét. Az angol munkajogi jogalkotás tehát három, egymástól viszonylag jól elkülöníthetõ kategóriát különböztet meg. Hangsúlyozni szeretném, hogy az elhatárolás meghatározott ismérvek szerint történik, és ennek munkajogi praktikus következménye az, hogy az egyes munkát vállaló kategóriákat milyen jogok illetnek meg, másképpen fogalmazva, milyen védelmi helyzetben, illetve szinten vannak a munkajog rendszerében. Az elemzésekbõl egyértelmûen kitûnik, hogy a common law rendszerében, illetve a legislation szerint is, az employee a hagyományos kategória, amely valamennyi – az adott idõszakban rendelkezésre álló – joggal rendelkezik, azaz egy adott idõszakban a lehetõ legnagyobb védelmet élvezi. A skála másik oldalán a self-employed található, akire a mind a common law, mind a legislation úgy tekint, hogy ez a réteg képes az önmagáról való gondoskodásra, és ennek megfelelõen – bizonyos kivételekkel – nem részesül a munkavállalót megilletõ jogokból, azaz védelmérõl magának kell – más magánjogi rendszerben és elvek alapján – gondoskodnia. És fokozatosan kialakult egy harmadik kategória, nevezetesen a worker. Általában elmondható, hogy a worker nem rendelkezik mindazokkal a jogokkal, mint az employee, azonban a self-employed kategóriájához képest sokkal erõsebb védelemben részesül.84 A worker fogalma lényegében ugyanazokkal az ismérvekkel rendelkezik, mint az olasz vagy a német jogban. Ennek megfelelõen általában nem munkaszerzõdés alapján végez munkát, személyesen teljesít és az kizárólag vagy túlnyomó részben egy személy részére. Ami a worker védelmét illeti, megjelenik az egyenlõ bánás-

78 Lásd az Arbeitsgerichtgesetz 5. §-át, valamint a Bundesurlaubsgesetz 2. §-át. 79 Lásd ezzel összefüggésben az Arbetsschutzgesetz 2. §-át, valamint a Beschäftigtenschutzgesetz 1. §-át. 80 Richardi, Reinhard: Arbeitsrecht als Sonderprivatrecht oder Teil des allgemeinen Zivilrechts [in FS für Alfred Söllner zum 70. Geburtstag]. München, 2000, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 2000, 959–963.; Neuvians, Nicole: Die arbeitnehmerähnliche Person, Duncker & Humblot, Berlin,2002, 40–41. 81 Lásd a Heimarbeitsgesetz 29. §-át. 82 Az 1875-bõl származó Employers and Workmen Act, amelynek 10. §-a a worker fogalmát az alábbiak szerint fogalmazta meg: …to perform personally any work…Hasonló kitételt tartalmazott az 1919. évi Industrial Courts Act 8. §-a. Lásd Davidov, Guy: Who is a worker?, Industrial Law Journal, 2005, 58. 83 Davies, C. L. Anne: Perspectives on Labour Law, Cambridge University Press, Cambridge, 2004, 75–94. 84 Davies, C. L. Anne: Perspectives on Labour Law, Cambridge University Press, Cambridge, 2004, 75.


mód, a legkisebb kötelezõ bér, a munkaidõ és a részmunkaidõs foglalkoztatás esetében. 3. Kérdés, hogy mi az oka ezekben az országokban – és részben más EU tagállamokban is – az említett differenciálásnak. A választ többek között Collins adta meg több mint két évtizeddel ezelõtt.85 Collins már ekkor foglalkoztatáspolitikai és így munkajogi paradigmaváltásról ír. Álláspontja szerint a határozatlan idõtartamra és teljes munkaidõben foglalkoztatott munkavállaló ideájának háttérbe szorulása, a hagyományos munkajogi szociális védelmi doktrína felbomlásához vezetett. Az egyes atipikus foglalkoztatási módszerek, továbbá a gazdaságilag függõ, de jogilag független munkavállalók megjelenése csakhamar a szociális védelmi igény kiegyenlítõdésével járt együtt. Különösen kimutatható ez a munkavégzésre irányuló jogviszonyok megszüntetése esetén indított kártérítési igényeken keresztül.86 E nivellációval szemben ugyanakkor a jogalkotás az egyes jogok elismerését a munkavégzõk jogállásának differenciálásához köti. További ellentmondást lát abban, hogy a szolgáltatás fogadója úgy viselkedik, mintha munkáltatói hatalmat gyakorolna és nem gazdasági–piaci partnere lenne a szolgáltatás nyújtójának. A Biagi reform céljával összefüggésben az elemzõk szintén kiemelik a munkaerõpiac változását, a szolgáltató szektor erõsödését – részben ezen belül is – az ún. projekt munka arányának emelkedését. Az ebben a szektorban dolgozók, valójában foglalkoztatottak – ugyanakkor hiányában voltak az alapvetõ szociális védelemnek. Többen hangsúlyozzák, hogy a Biagi által kidolgozott reform differenciáltan kezelte az egyes munkát vállalók státuszát, azonban egyértelmûen arra törekedett, hogy a tényleges munkaerõpiac minél nagyobb szegmensét szabályozza.87 A német munkajogi szabályozás célja szintén a szociális védelmi igényhez kapcsolódik. A függõség (Abhängigkeit) megítélése a munkavállaló és az említett arbeitnehmerähnliche Person elhatárolásánál még napjainkban is szerepet játszik. Az irodalomban és a

11

jogalkalmazásban mind a mai napig szerepet játszik a személyi függõség (persönliche Abhängigkeit),88 amelynek egyik klasszikus ismérve a munkavállaló beilleszkedése a munkáltató szervezeti rendjébe Eingliedrungsthetorie).89 A jogalkalmazás idõközben ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy ez az ismérv rendkívül vitatott, hiszen számos olyan munkavállalóként ellátott tevékenység létezik, amelynek teljesítésekor a munkát végzõ semmilyen szervezetbe nem illeszkedik be, továbbmenve, a munkáltatónak egyszerûen nincs szervezete.90 A személyi függõséget a német irodalomban és a jogalkalmazásban még több szimptómával is jellemezték,91 azonban az arbeitnehmerähnliche Person vonatkozásában arra a következtetésre kellett jutni, hogy a szociális védelmi igény nem kapcsolódok a személyes függõséghez, azonban az ezt az igényt megalapozó gazdasági függõség mégis jelen van. Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a klaszszikus munkajogviszony és a de iure a polgári jogba tartozó és annak de facto meg is felelõ munkavégzést megjelenítõ jogviszonyok között létezik az a bizonyos „szürke zóna”, amely lényeges diszkrepanciát tartalmaz a szerzõdés tartalma és megvalósulása között.92

V. A probléma szabályozása a Munka Törvénykönyve egy korai tervezetében 1. Az Mt. kodifikációs elõmunkálatai során felmerült a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy jogviszonyának értelmezése, illetve szabályozása olyképpen, hogy a munkajog egyes intézményeinek hatálya kiterjedjen e személyek jogviszonyára. Ez a jogállás az új Mt. tézisei között nem szerepelt. A különféle dokumentumokban ugyan megjelenik a „gazdaságilag függõ munkavállaló” (economically dependent workers) kifejezés,93 azonban meglehetõsen félreértelmezett tartalommal. A gazdaságilag függõ munkavállaló jogállá-


85 Collins, Hugh: Independent Contractors and the Challenge of Vertical Disintegration to Employment Protection Laws, Oxford Journal of Legal Studies, 1990, Vol. 10, 353–380. 86 Collins, Hugh: Independent Contractors and the Challenge of Vertical Disintegration to Employment Protection Laws, Oxford Journal of Legal Studies, 1990, Vol. 10, 354. 87 Tiraboschi, Michele: The Italian Labour Market after the Biagi Reform, www.csmb.unimo.it (utolsó letöltés 2012. augusztus 10), 19-25. 88 A személyi függõség természetesen nem a Sinzheimer által kidolgozott értelemben használatos, amelynek középpontjában egy sajátos szinallagma állt. Ennek két pillére volt, nevezetesen a munkavállaló hûségkötelessége és a munkáltatógondoskodási kötelessége. A személyi függõség Sinzheimer tanában egyben azt jelentette, hogy a munkavállaló teljesítményéhez mintegy személyiségüket is adják. Sinzheimer, Hugo, Über Grundgedanken und die Möglichkeit eines Einheitsarbeitsrechts in Deutschland [in Arbeitsrecht und Rechtssoziologie]. Frankfurt am Main, (1922), 1976, Europa Verlag, 47. 89 Nikisch, Arthur: Die Grundformen des Arbeitsvertrags und der Anstellungsvertrag. Berlin, 1926, Hobbing; uõ: Die Eingliederung und ihre Bedeutung für das Arbeitsrecht, Recht der Arbeit, 1960/1, 1–5. 90 Lásd BAG 15. 3. 1978 AP Nr 28 § 611 BGB-Abhängigkeit. 91 Így például a személyi függõséget összekapcsolták a munka idegen felhasználásával (Fremdnützigkeit der Arbeit). Nyomatékosítom, hogy nem a munkatevékenység eredményének idegen hasznosításáról van szó, hiszen ebben az esetben bármely vállalkozási – azaz önálló – tevékenység is a munkajog alá lenne szubszumálható. Ezzel összefüggésben jegyezte meg Lieb, hogy a munkavállaló elveszti diszponálási lehetõségét saját munkája felett, még abban az esetben is, ha látszólag önállóan tevékenykedik. Lieb, Manfred: „Unternehmerähniche Arbeitnehmer”, Zeitschfift für vergleichende Rechtwissenschaft, 1976/3, 276–304. 92 A munkaszerzõdés tartalma és érvényesülése közötti különbségrõl lásd részletesen: Boemke, Bukhard: Schuldvertrag und Arbeitsverhältnis, München, 1999, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung. 93 Eirofound 2007, 04 Economically dependent workers in Hungary. ID HU07040191. Author: László Neumann.

12

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

sát azonosítják a színlelt szerzõdéssel (bogus or false civil law contract),94 illetve a kényszervállalkozással. Ami az elõbbit illeti, ismételten hangsúlyozom, hogy szó sincs színlelt szerzõdésrõl és ennyiben nem beszélhetünk magánjogi érvénytelenségi tényállásról, továbbá ez a tényállás nem tárgya a közjogi hatósági munkaügyi ellenõrzésnek sem. Ez a szerzõdés érvényes vállalkozási vagy megbízási szerzõdés. A félreértést jól tükrözi az is, hogy ebbe a körbe sorolják a kereskedelmi ügynököt is. Ami a kényszervállaló megjelölést illeti, tartalmában helytálló, azonban jogi relevanciája nincs. A hivatkozott dokumentum a gazdaságilag függõ munkavállaló fogalmát azonosítja az önfoglalkoztatóval – ami egyébiránt más országokban is gyakorta elõfordul – és ennek megfelelõen adja meg e munkavállalók becsült adatait. E szerint 2006-ban nem hivatalos adatok alapján hozzávetõleg 466 000 fõben határozták meg e munkát vállalók számát. Lehetetlen azonban megbecsülni ezen belül a nem színlelt szerzõdés alapján munkát végzõ, azaz a munkavállalóhoz hasonló jogállásúak számát. 2. Az Mt. korai javaslatának normaszövege az alábbi volt: „3. § (1) E törvénynek a munkaidõ leghosszabb, illetve a pihenõidõ legrövidebb tartamára, a szabadságra, a felmondási idõre és a végkielégítésre, a kárfelelõsségre vonatkozó rendelkezéseit, továbbá a kötelezõ legkisebb munkabérre vonatkozó rendelkezéseit megfelelõen alkalmazni kell a (2) bekezdésben meghatározott személyre (a továbbiakban: a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy). (2) A munkavállalóhoz hasonló jogállású személynek kell tekinteni – az eset összes körülményére tekintettel –, aki nem munkaszerzõdés alapján végez más részére munkát, amennyiben a) személyesen, ellenérték fejében, rendszeresen és tartósan azonos személy részére végez munkát, és b) a szerzõdés teljesítése mellett nem várható el egyéb rendszeres keresõ foglalkozás folytatása. (3) A (2) bekezdés alkalmazása során a) személyesnek minõsül a saját, illetõleg közeli hozzátartozója többségi tulajdonában álló gazdálkodó szervezet nevében végzett munka; b) azonos személynek kell tekinteni a teljesítés fogadójának közeli hozzátartozóját, illetõleg a vele rendszeres gazdasági kapcsolatban állót, továbbá azokat, akik az adózási szabályok szerint kapcsolt vállalkozásnak minõsülnek. (4) Az (1) – (3) bekezdés rendelkezése nem alkalmazható, ha az e szerzõdésbõl származó rendszeres havi jövedelem meghaladja a szerzõdés teljesítése idején hatályban lévõ kötelezõ legkisebb munkabér ötszörösét.”

2013. JANUÁR

Ez a rendelkezés – így utólag – némi magyarázatra szorul. A hivatkozott szabály kizárólag munkajogi jogkövetkezményeket tartalmaz. Az érintett személy nem válik munkavállalóvá, hanem csupán egyes munkajogi jogintézmények hatálya terjed ki rá. Ezek nagy része a munkaidõre, a pihenõidõre és a szabadságra vonatkozott, abból kiindulva, hogy az érintett személy a munkát személyesen, rendszeresen és tartósan teljesíti, azaz, a munkavégzés módja hasonló a munkavállalóéhoz. A szociális védelem szempontjából kiemelkedõ jelentõségû a jogviszony megszüntetéséhez kapcsolódó felmondási idõ és végkielégítés hatályának kiterjesztése. Végezetül a munkavállalóhoz hasonló jogállást a kötelezõ legkisebb munkabér alkalmazása teszi teljessé. A javasolt szabályozás tartalmazott egy vélelmet, hiszen a hivatkozott rendelkezés csak abban az esetben lett volna alkalmazandó, amennyiben a szolgáltatás nyújtójától a szerzõdés teljesítése mellett nem várható el egyéb rendszeres keresõ foglalkozás folytatása. Ez egyébiránt szintén összefüggésben van a munkavégzés jellegével. Ehhez kapcsolódóan, a fogalom meghatározó eleme volt, hogy a szolgáltatás fogadója azonos személy legyen. Ez különbözteti meg a szolgáltatás nyújtóját a valódi vállalkozótól. A mondat megfogalmazása azonban talán nem fejezi ki pontosan e tényállás mögöttes tartalmát. Elõfordulhat ugyanis, hogy egy vállalkozó hosszabb ideje azonos üzleti partnerrel áll kapcsolatban, szolgáltatását egy partner felé teljesíti. Amennyiben azonban valódi piaci kapcsolatban állnak egymással, a vállalkozó annak ellenére, hogy tartósan, hosszabb ideig csupán egy üzletfele részére teljesít, bármikor dönthet ennek az ügyletnek a megszüntetésérõl, illetve amennyiben üzleti partnere szünteti meg ezt a jogviszonyt – a piac lehetõségeinek keretei között – lehetõsége van más üzleti partnerek részére teljesíteni. Ezzel a megállapítással természetesen nem zárom ki annak a lehetõségét, hogy egy ilyen váltásnak ne lennének negatív piaci következményei. A kényszervállalkozás esetében azonban a szolgáltatás nyújtójának már eleve nincs esélye más üzleti partner részére teljesíteni, illetve a másik oldalról megközelítve, a szolgáltatás fogadójának döntése nem piaci alapon pecsételi meg „vállalkozása” sorsát. Ezen a ponton jelenik meg a már említett szociális védelmi igény, amely a jelzett kényszervállalkozói nem jogi tartalmat jogállással ruházza fel, nevezetesen, a munkavállalóhoz hasonló jogállással. A leírtakhoz még egy megjegyzés kívánkozik. Ebbõl a körbõl – hasonlóan a német szabályozáshoz – egy jogállást kellett volna kifejezetten kizárni, nevezetesen a 2000. évi CXVII. törvényben szabályozott, az önálló kereskedelmi ügynöki szerzõdés alapján munkát végzõ kereskedelmi ügynök jogállását. Az ügynö-

94 Eirofound 2007, 04 Economically dependent workers in Hungary. ID HU07040191. Author: László Neumann, 1.


ki tevékenység ugyanis a Tanács 86/653/EGK irányelvnek megfelelõen szabályozott, és ahogyan a törvény indokolása is kiemeli a törvény „védelmet biztosítva az esetenként gazdaságilag kiszolgáltatottabb ügynöki réteg számára”. 3. A hivatkozott javaslatot szinte érdemi vita nélkül elutasította mind a munkáltatói, mind a munkavállaló képviseleti oldal, és a politikai döntéshozó sem állt ki mellette. Az elutasítás indokát pontosan nem fogalmazta meg senki, egyes megnyilvánulásokból azonban ez nagy valószínûséggel kikövetkeztethetõ mindkét oldal részérõl. E helyütt ennek taglalását ugyanakkor nem tartom indokoltnak.

VI. Zsákutca vagy út egy új munkavégzésre vonatkozó szerzõdés felé? 1. Annak ellenére, hogy az EU tagállamok közül a munkavállalóhoz hasonló jogállású személy jogi státusza csupán három országban szabályozott, szinte mindenütt a viták elõterében áll, és néhol már bizonyos részletszabályok is megjelentek.95 Kétségtelen, hogy az erre a rétegre vonatkozó, látszólag csekély hatású szabályozás is koncepcionális jelentõségû. A reakciók vagy hevesek, vagy – mint például a hazai javaslat fogadtatása is mutatja – indifferensek. Álláspontom szerint Magyarországon a szociális partnerek reagálása elsõsorban a munkaerõpiac hosszabb távú általuk alakulásának, valamint pillanatnyi érdekeiknek, illetve érdekérvényesítési lehetõségeiknek a függvényében értékelhetõ. Ami a munkajogtudományt illeti a helyzet talán valamivel jobb, azonban azt nem lehet állítani, hogy ez a terület jelenleg általában a munkajog fontosabb kutatási témái közé tartozna.96 Álláspontom szerint az újabb európai munkajogi kutatások orientáltsága, az Európai Unió foglalkoztatáspolitikai törekvései és a munkajogi szabályozás átalakulása mind azt támasztják alá, hogy a munkavállalóhoz hasonló jogállású személyek problematikája nem megkerülhetõ. Amennyiben a munkajog struktúrája, és ezen belül tárgyi-személyi hatálya a tradici-

13

onális keretek között marad, a munkajog nem lesz képest választ adni a munkaerõ-piaci folyamatokra, illetve a jelenlegi foglalkoztatáspolitikai megközelítések elvesztik jelentõségüket. 2. Úgy tûnik, hogy új jogdogmatikai tételek és egyben jogpolitika kimunkálása elõremutató lehet. Mint ahogyan a korábbiakban elemeztem, a munkajog alapvetõ premisszája a függõ, illetve az önállótlan munka.97 Ezt érdemben nem vitatja senki, függetlenül attól, hogy a függõség okát eltérõen magyarázták. Újabban viszont annak a vizsgálata került elõtérbe, hogy mi minden tartozik ebbe a függõségbe. Másképpen fogalmazva: valamilyen jogi egységet képez a függõség, vagy csupán keretet jelent, amelybe eltérõ minõségû jogviszonyok egészében vagy részben beletartoznak. Ezzel kapcsolatban hivatkozom Freedland koncepciójára, aki az eddiginél minõségében különbözõ szerzõdés és jogviszony kimunkálását javasolja, nevezetesen a hagyományos contract of employment helyett a personal employment contract bevezetését.98 Ennek oka az elõbbiekben érintett téves megközelítés – Freedland megfogalmazásában egyrészrõl a „false unity of the law of the contract of employment”, másrészrõl a „false duality between the contract of employment and other personal work of employment contract”.99 A personal employment contract fogalma nyilvánvalóan jóval szélesebb, mint a tradicionális munkaszerzõdés fogalma. Annak is tudatában kell lenni, hogy a jogrend jelenlegi állapota ennek a teóriának még azokban az országokban sem felel meg, amelyekben a munkavállalóhoz hasonló személy jogállását szabályozták. Ennek a teóriának a megvalósítása rendkívül nehéz, hiszen amennyiben sikerül egy ilyen jellegû szerzõdés, de különösen jogviszony fogalmi elemeit kimunkálni, két, de lehet, hogy három jogterület lényegi változtatása válhat szükségessé. Az egyik munkajog, amennyiben új típusú védelmi rendszert kell kiépíteni, azaz a munkajog egyes intézményeinek hatályát ki kell terjeszteni a szorosabb munkajogi értelemben munkavállalónak nem minõsülõ, személyesen munkát végzõkre is. A nagy társadalombiztosítási ellátórendszerek is modulációt igényelnek, és valószínûsíthetõ, hogy az adózás rendjét is érinti a jelzett esetleges változtatás.


95 Perulli, Adalberto: Economically dependent/quasi-subordinate (parasubordinate) employment: legal, social and economic aspects, Committee on Employment and Social Affairs of the European Parliament and DG Employment and Employment and Social Affairs, Brussels, 2003, 87–97. 96 Ez alól kivétel Gyulavári Tamás ezirányú kutatása. Lásd Gyulavári Tamás: Szürkeállomány. A munkaviszony és az önfoglalkoztatás közötti jogviszonyok Európában és Magyarországon, Habilitációs elõadás Budapest, 2010 március; uõ: Munkaviszony, önfoglalkoztatás, és a közöttük lévõ szürke zóna. Európai vita a munkajog identitás-válságáról és a gazdaságilag függõ munka szabályozásáról, Esély. Társadalom- és szociálpolitikai folyóirat, 2009. vol. 20. no. 6, 76–107. A másik – a jövõre vonatkoztatott – kutatást a már jelzett, a Magyar Tudományos Akadémia Támogatott Kutatócsoport folytatja. [2011TKI435] [MTA-PTE Összehasonlító és Európai Foglalkoztatáspolitikai és Munkajogi Kutatócsoport; MTA-PTE Research Group of Comparative and European Employment Policy and Labour Law. A kutatócsoport vezetõje: Dr. Kiss György egyetemi tanár.] 97 Richardi, Reinhard: Kollektivgewalt und Individualwille bei der Gestaltung des Arbeitsverhältnisses, München, C. H. Beck`sche Verlagsbuchhandlung, 1968, 1. 98 Freedland, Marc: The Personal Employment Contract, Oxford University Press, 2003, Oxford. 99 Freedland, Marc: The Personal Employment Contract, Oxford University Press, 2003, Oxford, 15–28.

14

TANULMÁNY

Bárhogyan is közelítünk a munkavállalóhoz hasonló jogállású, személyesen munkát végzõk jogi státuszának a meghatározásához, úgy tûnik, hogy napjainkban a típusválasztási szabadság egyre erõteljesebb korlátok alá esik, amely az alapjogok érvényesülése tekintetében valamiféle új egyensúlyt teremt. A tulajdonból származó prerogatíva jelentõsége, valamint az ebbõl adódó nyomásgyakorlás lehetõsége, a munkaszerzõdés preferálása, illetve egy újfajta foglalkoztatási védelmi rendszer kirajzolódása által csökken. A nagy változás azonban még várat magára, nevezetesen még korántsem befejezett egy új foglalkoztatási jogviszony magánjogi és közjogi dogmatikai alapjainak a lefektetése.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Mindezzel összefüggésben az alábbi következtetés levonása indokolt. A munkavállaló közösségi fogalma egy meghatározott kontextusban értelmezhetõ, ugyanakkor nem minden tekintetben alkalmas arra, hogy a munkavállaló és a munkavállalóhoz hasonló jogállás összehasonlításának az alapjául szolgáljon. Álláspontom szerint – a munkavállalók szabad mozgásának követelményétõl függetlenül – a munkajogtudománynak kell meghatározni a munkavállalói függõség jogi alapjait, és ennek függvényében kell kimunkálni a munkavállaló jogállásához hasonló személy függésének kritériumait.100 Végezetül a fentiek eredményeképpen kell megállapítani a szociális védelmi rendszer magánjogi-munkajogi eszközeit.

2013. JANUÁR

100 Ez a munka nemzetközi szinten is megkezdõdött. A 2005-ben megalakult European Labour Law Network elsõ kutatási projektje a munkavállaló kritériumrendszerének feltárására irányult. Lásd Identifying an Employment Relationship I-II. European Labour Law Network – Study Group on a Restatement of European Labour Law, November 2009.; The Identification of an Employment Relationship Volume I. Study Group on a Restatement of Labour Law in Europe, November 2011.

SZALAYNÉ SÁNDOR: ALAPJOGOK (EURÓPAI) VÁLASZÚTON – LISSZABON UTÁN

15

TANULMÁNY

Alapjogok (európai) válaszúton – Lisszabon után Szalayné Sándor Erzsébet egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem (Pécs)

Az európai jogközösség által kiemelt jelentõségûnek tekintett alapjogok rendszere az elmúlt két évtizedben különös átalakuláson ment keresztül. A nemzetközi jogban bekövetkezett változások, sõt, a nemzetközi jog egyre gyakrabban emlegetett fragmentálódása, szoros összefüggésben a belsõ jog, a nemzetközi jog és az Európai Unió jogának egymás felé törekvésével, más szóval konvergenciájával, felveti – többek között – az alapjogvédelemmel kapcsolatos jogérvényesítés számos elméleti és gyakorlati kérdését. A nemzetközi színtéren egyre karakteresebb szereplõvé váló bíróságok nem mindig konzekvens gyakorlata és e bíróságok egymáshoz való viszonya különös súllyal merül fel az alapjogok védelme terén. Az állam szerepének átalakulása, az egyén státusát egyre közvetlenebbül érintõ és egyre elterjedtebb nemzetközi viszonyrendszerek, a transznacionális konfliktusok mélyen megbolygatják a nemzetközi jogrend alapjait, és kérdésessé teszik az állam, mint az alapjogok védelmének és a nemzetközi biztonság végsõ letéteményesének alkalmasságát a feladat hagyományos értelemben való ellátására. A tanulmány az említett összefüggések feltárásához kíván keretet adni.

Bevezetés Az európai jogközösség által kiemelt jelentõségûnek tekintett alapjogok rendszere az elmúlt két évtizedben különös átalakuláson ment keresztül.1 A nemzetközi jogban bekövetkezett változások, sõt, a nemzetközi jog egyre gyakrabban emlegetett fragmentálódása,2 szoros összefüggésben a belsõ jog, a nemzetközi jog és az Európai Unió jogának egymás felé törekvésével, más szóval konvergenciájával, felveti – többek között – az alapjogvédelemmel kapcsolatos jogérvényesítés számos elméleti és gyakorlati kérdését. A nemzetközi színtéren egyre karakteresebb szereplõvé váló bíróságok nem mindig konzekvens gyakorlata és e bíróságok egymáshoz való viszonya különös súllyal merül fel az alapjogok védelme terén. Az állam szerepének átalakulása, az egyén státusát egyre

2

4

KÖZLÖNY

3

Ld. The Protection of Fundamental Rights Post-Lisbon. The Interaction between the Charter of Fundamental Rights of the European Union, the European Convention on Human Rights and National Constitutions. Reports of the XXV FIDE Congress Tallinn 2012. Volume 1. (Julia Laffranque, ed.), Tallinn 2012. 1–852. , a magyar nemzeti jelentés a kötetben: Mohay Ágoston-Elisabeth Sándor-Szalay:National Reports – Hungary. 501–533. Részletes elemzés további forrásmegjelölésekkel például az alábbi tanulmányban olvasható: Andreas Fischer–Lescano–Gunther Teubner: Fragmentierung des Weltrechts – Vernetzung globaler Regimes statt etatistischer Rechtseinheit. In: Mathias Albert – Rudolf Stichweh (Hg.), Weltstaat – Weltstaatlichkeit: Politische Strukturbildung nach der Globalisierung. 2005. http://www.velbrueck-wissenschaft.de/pdfs/2005_fischer-lescanoteubner.pdf (2012.09.27.) A tanulmányban az egyszerûség érdekében váltakozva az alábbi rövidítéseket alkalmazom: Emberi Jogok Európai Bírósága helyett: strasbourgi bíróság; Emberi Jogok Európai Egyezménye helyett: Egyezmény vagy EJEE. A tanulmányban az egyszerûség érdekében az Európai Unió Bírósága helyett: a Bíróság vagy a luxemburgi bíróság rövidebb megnevezést alkalmazom.

JOGTUDOMÁNYI

1

közvetlenebbül érintõ és egyre elterjedtebb nemzetközi viszonyrendszerek, a transznacionális konfliktusok mélyen megbolygatják a nemzetközi jogrend alapjait, és kérdésessé teszik az állam, mint az alapjogok védelmének és a nemzetközi biztonság végsõ letéteményesének alkalmasságát a feladat hagyományos értelemben való ellátására. Az európai kontinensen az évtizedekkel ezelõtt kialakult munkamegosztás értelmében az alapjogvédelem egyrészt a belsõ jog, másrészt pedig az Európa Tanács égisze alatt létrejött strasbourgi emberi jogi egyezmény és bíróság3 feladata volt, de nem szerepelt a gazdasági integráció intézményesült rendjében. A gazdasági együttmûködésért felelõs Európai Unió, korábban Európai Közösség mûködése azonban a dolog természete szerint az integráció mélyülésével egyidejûleg meghozta az Európai Unió Bíróságának4 alapjogvédelmet megalapozó, jogfejlesztõ gyakorlatát is.

16

TANULMÁNY

Ma már nem az a kérdés, hogy bizonyos alapjogok érvényesíthetõk-e megfelelõ feltételek esetén egy nemzetközi illetve európai bíróság elõtt, hanem csak az a kérdés, hogy melyik európai bíróság joghatósága terjed ki az éppen vitatott alapjogi kérdésre – természetesen a nemzeti bíróság eljárását is feltételezve. Hasonlóképpen kérdés az is, hogy mi a jogi alapja az európai színtéren tevékenykedõ bíróságok közötti viszonynak: nemzetközi szerzõdésben erre a célra szabályozott keretek között zajlik, vagy véletlenszerû, eseti döntés függvénye-e csupán. Európa két mammut-szervezete: az Európai Unió és az Európa Tanács – hosszas elõkészítõ idõszak után – az utóbbi években tett konkrét lépésekkel megkísérli összekapcsolni a már meglévõ írott strasbourgi alapjogvédelmet az évtizedek alatt kialakult íratlan, bírói jogfejlesztés eredményeként formálódó uniós alapjogvédelemmel úgy, hogy közben kommunikációs csatornát hoz létre a strasbourgi és a luxemburgi bíróság között. Az Unió csatlakozása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csodálatra méltó kísérlet – sikerét azonban veszélyezteti az a tény, hogy mindkét szervezet jelenleg krízishelyzetben van: az Unió küzd a pénzügyi válság megoldásáért, az Európa Tanács illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig – hallatlan népszerûsége mellett – küzd az ésszerûbb mûködést biztosító szabályokért és költségvetési pozíciókért. Európa közvéleménye pedig közben jóformán semmit sem érzékel abból a példátlan lehetõségbõl, amit az uniós jog strasbourgi kontrollja fog jelenteni a csatlakozás után közvetlenül minden uniós polgárnak – és nem csak a nemzeti jogalkotónak vagy jogalkalmazónak. Mindezt tetézi az a tény, hogy a személyek szabad és kevésbé szabad mozgása az európai kontinensen, a személyek legális és illegális migrációja Európa országai között és harmadik országokból Európa irányába minden elképzelhetõ formában a hétköznapok természetes jelenségévé vált. Jelen tanulmány igyekszik felvillantani azokat a legnyilvánvalóbb kérdéseket, amelyek az Unió alapjogvédelmi rendje, a tagállami alapjogi rendszerek és az Emberi Jogok Európai Egyezménye kölcsönhatásá-

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

5

2013. JANUÁR

ból adódhatnak – a teljesség igénye nélkül. 2009. december 1. után a Lisszaboni Szerzõdés és ezzel együtt az Európai Unió Alapjogi Chartájának hatályba lépése, továbbá az Uniónak az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozási eljárása idõszerûvé teszi az említett összefüggések némelyikének feltérképezését.

1. A háromszintû alapjogvédelem célja – a joghézagok kiküszöbölése 1.1. Nemzetközi jog–uniós jog–magyar jog viszonya Mielõtt az alapjogok európai és nemzeti, azon belül is magyarországi érvényesülésére, azok jelenlegi és jövõbeli összefüggéseire irányuló kérdésekrõl beszélni lehetne, vázolni érdemes a három jogrendszer egymáshoz való viszonyát.5 A magyar alkotmányos gyakorlat szerint6 a nemzetközi jog és a magyar jog viszonya egyfajta mérsékelt dualizmussal jellemezhetõ.7 A 2004. május 1-én hatályba lépett csatlakozási szerzõdés nyomán a magyar jogrendszerben helyet kellett találni az uniós jognak is.8 A 2012. január 1. elõtt hatályos 1949. évi magyar alkotmány9 eltérõen kezelte a hagyományos nemzetközi jogi kötelezettségeket és az Európai Unióban való tagsággal együtt járó kötelezettségeket: a 7. § (1) bekezdése a kötelezõ nemzetközi jogra utaló alkotmányos szabályt fogalmazta meg, a 2002-ben bevezetett 2/A. § pedig az Európai Unió jogára közvetettebben utaló szabályt tartalmazta. A tisztán nemzetközi jogi kötelezettségek és az uniós jogra vonatkozó rendelkezés alkotmányos szintû megkülönböztetése, a 2/A. § homályos szövegezése, továbbá az a tény, hogy a magyar alkotmányos szabályozás nem tisztázta az uniós jogforrások helyét a magyar jogrendszerben azt eredményezte, hogy a magyar alkotmánybíróság egyfajta önkorlátozó gyakorlatot10 alakított ki az uniós jog elemzése és értelmezése tekintetében.11 Az alkotmánybíróság a Lisszaboni Szerzõdést kihirdetõ 2007.

Kovács Péter: Les constitutions nationales et les traités européens. In: Pogaènik Miha, and others (ed.): Challenges of Contemporary International Law and International Relations – Liber Amicorum in Honour of Ernest Petriè, Nova Gorica: Europska Pravna Fakulteta v Novi Gorici. 2011. 245–263. 6 Ennek alapja fõként a nemzetközi szerzõdéseket kihirdetõ jogszabályok utólagos alkotmányossági vizsgálatáról szóló 4/1997. (I.22.) AB határozat, valamint a 2005. évi L. törvény a nemzetközi szerzõdésekkel kapcsolatos eljárásról. 7 Sonnevend Pál: Application of EU Law and the Law of the European Convention of Human Rights in Hungary. In: Kajtár Gábor Kardos Gábor (ed.): Nemzetközi jog és európai jog: új metszéspontok. Ünnepi tanulmányok Valki László 70. születésnapjára. Bibliotheca Juridica ELTE, Libri Amicorum 40, Saxum-ELTE ÁJK, Budapest, 2011. 213., 214.; Sulyok Gábor: A nemzetközi jog és a belsõ jog viszonyának alaptörvényi szabályozása. Jog-Állam-Politika. 2012. 1.sz. 17–59.; Molnár Tamás–Sulyok Gábor–Jakab András: 7. § [Nemzetközi jog és belsõ jog; jogalkotási törvény]. In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Századvég, Budapest, 2009. 8 Az uniós jognak a magyar jogban való helyét részletesen elemzi: Varjú Márton -Fazekas Flóra: The reception of European Union Law in Hungary: the Constitutional Court and the Hungarian Judiciary. In: CML rev. 2011. 1945-1984.; Blutman László–Chronowski Nóra: Az Alkotmánybíróság és a közösségi jog: alkotmányjogi paradoxon csapdájában. In: Alkotmány és jogalkotás az EU tagállamaként. Válogatott tanulmányok. (szerk. Chronowski Nóra) HVG-Orac, Budapest, 2011.; Dezsõ Márta–Vincze Attila: Magyar alkotmányosság az európai integrációban. (Második, átdolgozott és bõvített kiadás) HVG-Orac, Budapest, 2012. 233–237. 9 Ld. a többször módosított 1949. évi XX. törvényt a Magyar Köztársaság Alkotmányáról, amely 2011. december 31-ig volt hatályban. 10 Blutman László: A magyar Lisszabon-határozat: befejezetlen szimfónia luxemburgi hangnemben. In: Alkotmánybírósági Szemle. 2010. 2. sz. 90. 11 Vörös Imre vitatja azt a jogtudományban széles körben elterjedt nézetet, miszerint az Európai Unió jogrendje a magyar jogrendszer része, bár elfogadja, hogy a két jogrend közötti viszonyt nem a konkurencia, hanem sokkal inkább az egymást kiegészítõ koegzisztencia jellemzi, amelynek államon belüli célszerû mûködéséhez azonban megítélése szerint hiányzanak a megfelelõ alkotmányossági mér-


évi CLXVIII. törvény alkotmányosságáról meghozott ítéletében12 próbálta összegezni az álláspontját az uniós jogról – eddig talán a legrészletesebben kifejtve –, fõként az Unió alapító szerzõdéseinek a magyar alkotmányos rendben elfoglalt helyzetére összpontosítva.13 A 2012. január 1. napján hatályba lépett Alaptörvény14 Q) cikke hitet tesz a nemzetközi közösség és a nemzetközi jog iránti elkötelezettség mellett, E) cikke pedig a magyar alkotmányosság alapelvei között említi az európai integrációt. Elsõ megközelítésben az Alaptörvény „Európa-klauzulája”, az E) cikk összességében hasonlóan fogalmaz, mint a korábbi alkotmány 2/A.§-a. Az E) cikk (3) bekezdése valamivel tovább megy ugyan, és tekintettel a korábban kialakult magyar alkotmánybírósági gyakorlatra igyekszik tisztább helyzetet teremteni, illetve voltaképpen megalapozni az uniós jog és a magyar alkotmányosság viszonyát, anélkül azonban, hogy egyértelmûvé tenné az uniós jog alkalmazási elsõbbségének elvét a magyar jogrendben.15 A korábbi alkotmánybírósági gyakorlat irányadó voltát, egyúttal a korábbi alkotmány 2/A.§ valamint az alaptörvény E) cikke közötti egyezést az Alkotmánybíróság 2012 májusában maga is megállapította.16 1.2. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye a magyar jogban Az emberi jogokat védõ nemzetközi jogi normák alapvetõ, természetes tulajdonsága, hogy fõszabály szerint határon átnyúló elemet nem tartalmazó, államon belüli viszonyokat érintenek. Ez a tulajdonság különös helyzetet eredményez akkor, ha a korábban

12

13

14

15

18

20

cék. Ld. Vörös Imre: Európai jog – magyar jog: konkurencia vagy koegzisztencia, Jogtudományi Közlöny. 2011. 66: (7–8) 369–401.; A konkurencia-kooperáció és az uniós jog rendszertani tagolásáról szélesebb kontextusban: uõ: Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest, hvgorac. 2012. 108–110., rendszertani kérdésekhez különösen IV. fejezet. 143/2010. (VII.14.) AB határozat. Mohay Ágoston: Decision 143/2010 of the Constitutional Court of the Republic of Hungary regarding the constitutionality of Act CLXVIII of 2007 promulgating the Lisbon Treaty. ICL Online Journal – Vienna Online Journal on International Constitutional Law. 2012. 6. sz. 301–306. http://www.internationalconstitutionallaw.net/download/6c3312b920bbe937de3c3f50c0469846/Mohay.pdf (2012.09.27.) A magyar alkotmánybíróság és az uniós jogrend közti összefüggéseket több tanulmány is elemzi: Blutman László–Chronowski Nóra: Az Alkotmánybíróság és a közösségi jog: alkotmányjogi paradoxon csapdájában (I.). In: Európai jog. 2007. 7. sz. 3–16.; Várnay Ernõ: Az Alkotmánybíróság és az Európai Unió joga. In: Jogtudományi Közlöny. 2007.10. sz. 423–436., Trócsányi László–Csink Lóránt: Alkotmány v. közösségi jog: az Alkotmánybíróság helye az Európai Unióban. In: Jogtudományi Közlöny. 2008. 2. sz. 63–69. A 2011. április 25-én elfogadott és 2012. január 1. napjától hatályos magyar alaptörvény. A szövegét ld. Magyar Közlöny 2011. április 25. (2011.43.sz.) 10656–10681. http://kozlony.magyarorszag.hu/pdf/8946 (2012.09.27.) A magyar alaptörvénynek szentelt figyelmet magyar és nem magyar szerzõk válogatott írásain keresztül a Revue Est Europa 2012. évi elsõ különszáma: http://www.esteuropa.univ-pau.fr/est-europa-la-revue/dernier-numero-special-la-loi-fondamentale-hongroise-du-1er-janvier-2012.html(2012.09.27.) A korábbi magyar alkotmány és az új Alaptörvény részletes összehasonlítását különösen az európai alapjogokra tekintettel ld. Nora Chronowski: The new Hungarian Fundamental Law in the light of the European Union’s normative values. In: Revue Est Europa, numéro spécial 1. 2012. http://www.est-europa.univ-pau.fr/images/archives/2012-Hongrie/nora-chronowski.pdf (2012.09.27.) Az öszszehasonlítás magyar változatban is olvasható: Chronowski Nóra: Az Unió értékei és az alaptörvény. In: Alkotmány és jogalkotás az EU tagállamaként. Válogatott tanulmányok (szerk. Chronowski Nóra). HVG-Orac, Budapest, 2011. 45–98.; Ld. még Jakab András: A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében. In: Jogesetek Magyarázata. 2011. 4. sz. 92–93. Ld. 22/2012. (V.11.) AB határozat. Ld. például az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkét a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogról és a 6. cikkét a tisztességes tárgyaláshoz való jogról. Hasonlóképpen ezt a célt szolgálja, bár nem konkrét jogra vonatkoztatva az Európai Unió Alapjogi Chartájának 52. cikk (5) és (7) bekezdése is. Rec(2004)5E – Recommendation of the Committee of Ministers to member states on the verification of the compatibility of draft laws, existing laws and administrative practice with the standards laid down in the European Convention on Human Rights. Adopted by the Committee of Ministers on 12 May 2004 at its 114th Session. A magyar alkotmánybíróság ilyen irányú gyakorlatát részletesen elemzi: Szente Zoltán: A nemzetközi és külföldi bíróságok ítéleteinek felhasználása a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában. In: Jog Állam Politika. Jog- és Politikatudományi Folyóirat. 2010. 2. sz. 47–72. A ratifikáció az 1991. évi LXXI. törvénnyel történt meg, és a hatályba lépést követõen az 1993. évi XXXI. törvény gondoskodott az egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítõ jegyzõkönyv kihirdetésérõl. Jelenleg az egyezmény egységes szerkezetbe foglalt szövege az 58/1998. (X.2.) OGY határozatban van közzétéve.

KÖZLÖNY

19

tipikus állami funkciók egyre nagyobb hányadát maguk az államok már nem egyedül, hanem egyetemleges felelõsség mellett nemzetközi szervezetek keretében gyakorolják. Közismert tényt, miszerint a nemzetközi jog belsõ jogban való érvényesülésének módjáról szóló döntést a nemzetközi jogi gyakorlat hagyományosan átengedi az államoknak – a nemzetközi normák számának növekedésével egyidejûleg azonban valamelyest változott a helyzet. A vállalt nemzetközi kötelezettségek teljesítésének „hogyanja” iránt a nemzetközi közösség korábban érdeklõdött ugyan, de nem írta elõ a módszert – ezzel szemben a jelenkori helyzet már mást mutat. Az emberi jogok nemzetközi és az alapjogok uniós szintû illetve tagállamon belüli védelmét rögzítõ nemzetközi jogi kötõerõvel bíró dokumentumok ma már igen gyakran meghatározzák azokat a feltéteket, módszereket, eljárásokat is, amelyekhez a nemzeti jogot igazítani kell annak érdekében, hogy az állam ne kövessen el nemzetközi szerzõdésszegést.17 Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága ajánlást is közzétett ebben a tárgyban.18 Magyarországon az alkotmánybíróság – saját érveinek alátámasztására – legtöbbször pusztán összehasonlító jogi alapként hivatkozott az Emberi Jogok Európai Egyezményére és más nemzetközi emberi jogi dokumentumokra.19 Legelsõ rendszerváltó államként Magyarország 1990. november 6-án aláírta, és a szükséges ratifikáció után 1992. november 5-én hatályba léptette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.20 Az 1989-es rendszerváltást közvetlenül követõ években számos esetben került sor összehasonlító jellegû hivatkozásra: az alkotmánybíróság például megállapította, hogy tulajdonvédelmi felfogása összhang-

JOGTUDOMÁNYI

16 17

17

18

TANULMÁNY

ban van az Emberi Jogok Európai Egyezményével és a strasbourgi bíróság releváns ítélkezési gyakorlatával,21 vagy a halálbüntetés alkotmányellenességének kimondásakor22 az EJEE 6. jegyzõkönyvére hivatkozott, mint az európai jogfejlõdés egyik eredményére. Az említett történelmi korszakban azért komolyabb és érdemibb hivatkozásra is találunk példát: az állam kötelezettségei terjedelmének meghatározása érdekében az alkotmánybíróság az állami iskolaként mûködtetett egykori egyházi ingatlanok visszaadását szabályozó törvény23 alkotmányosságának vizsgálatakor a döntését nagymértékben az EJEE 1. jegyzõkönyvének 2. cikkére és az ahhoz kialakult strasbourgi gyakorlatra alapozta.24 Egy másik témakör, amellyel összefüggésben a kilencvenes évek elején az alkotmánybíróság az EJEE alaposabb vizsgálatára vállalkozott, a közszereplõkkel szembeni bírálatot megfogalmazó véleménynyilvánítás határaira irányult. A strasbourgi gyakorlatra hivatkozva és azzal összhangban az alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az említett határok hivatalos személy esetében tágabbak, mint a magánszemélyek esetében.25 Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban kialakult számos szempont közül a magyar alkotmánybíróság máskor is választott értelmezési segédletet – bár nem mindig pozitív kontextusban.26 Így például azt a körülményt, mely szerint az alkotmánybíróság az önkényuralmi jelképek használatát szankcionáló magyar büntetõjogi tényállás alkotmányosságának vizsgálatakor a véleményszabadság kapcsán Strasbourgban kialakult szempontrendszert nem összefüggéseiben alkalmazta, hanem csak önkényesen kiragadott elemeire hivatkozott, a Vajnai-ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága késõbb fel is rótta a magyar alkotmánybíróságnak.27 Összességében azonban elmondható, hogy például a véleménynyilvánítási, az egyesülési és gyülekezési joggal kapcsolatban az elmúlt húsz évben kialakult magyar jogalkalmazási és jogértelmezési gya-

21 22 23 24 25

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

26 27

28 29 30 31 32

2013. JANUÁR

korlathoz nagymértékben hozzájárult az alkotmánybíróság tevékenysége. Természetesen a fordított irányú tapasztalatszerzés is hatással volt a magyar jogfejlõdésre: Magyarországot több alkalommal marasztalta el a strasbourgi bíróság az Egyezmény 10. és 11. cikkének sérelmére hivatkozva. A fent már hivatkozott Vajnaiügy mellett említhetõ például az újabb ügyek közül is néhány. A Bukta-ügyben28 megállapítást nyert, hogy a gyülekezéshez való jog aránytalan korlátozását jelenti a békés gyülekezés oszlatása csupán azért, mert a rendezvényt elõzetesen nem jelentették be, és az EJEE-vel ellentétes belsõ törvényi elõírás nem mentesíti az államot a felelõsség alól: az ítélet következtében az alkotmánybíróság a vitatott törvényhelyet hatályon kívül helyezte.29 Hasonlóképpen Magyarország elmarasztalására került sor az Uj-ügyben,30 melyben megállapítást nyert, hogy az üzleti hírnév nem egyenértékû az emberi méltósággal, és hogy a közügyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítás védett, még akkor is, ha egyéni üzleti sérelmet okoz, valamint hogy a stílus, ill. a kommunikáció formája a vélemény tartalmával egyetemben védettnek minõsül. Említésre méltó körülmény továbbá, hogy a magyar szakirodalmi álláspontok túlnyomó többsége egyetért abban,31 hogy ma Magyarországon az alapjogi bíráskodás lényegében a rendes bíróságok kezében van, amelyek azonban nem érzik magukat felhatalmazva arra, hogy közvetlenül az alkotmányra, illetve az abban foglalt alapjogok közvetlen értelmezésére és alkalmazására vállalkozzanak. A legtöbbször alkalmazott technika szerint az eljáró bírák csak közvetetten, a törvények általános szabályainak a közvetítésével érvényesíthetik az alkotmányban rögzített alapjogokat. Az érintettek közvetlen és konkrét alkotmánybírósági panaszeljárást nem kezdeményezhettek – ezért több esetben fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely az alkotmány egyes rendelkezéseinek az Emberi Jogok Európai Egyezményével való összeegyeztethetetlenségét is megállapította, mint legutóbb például a Kiss-ügyben.32

64/1993.(XII.22.) AB határozat 23/1990. (X.31.) AB határozat 1991. évi XXXII. törvény 4/1993. (II.12.) AB határozat 36/1994. (VI.24.) AB határozat. A részletes elemzés után az alkotmánybíróság a vitatott jogforrást, a magyar Büntetõ törvénykönyvnek a hatóság vagy hivatalos személy megsértését szabályozó rendelkezését alkotmányellenesnek minõsítette. A véleménynyilvánítás szabadsága büntetõjogi korlátozásával kapcsolatban több ítélet is született az alkotmánybíróságon: pl. 30/1992. (V.26.) AB határozat. Sólyom László: The interaction between the case-law of the European Court of Human Rights and the protection of freedom of speech in Hungary. In: Mahoney-Matscher-Petzold-Wildhaber (eds): Protecting Human Rights: the European Perspective. Studies in memory of Rolv Ryssdal, 2000. 1316. Vajnai v. Hungary, Judgment of 8 July 2008, no. 33629/06., Ebben az ügyben a strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot a kérelmezõvel szemben a vörös csillag használatáért alkalmazott büntetõjogi szankció miatt. A vörös csillag ügysorozatban megszületett legutóbbi strasbourgi döntés gyakorlatilag folytatja a korábbi értelmezési logikát: Fratanoló v. Hungary, Judgment of 3 November 2011, no. 29459/10. Bukta and others v. Hungary, Judgment of 17 July 2007, no. 25691/04. 75/2008. (V. 29.) AB határozat. Uj v. Hungary, Judgment of 19 July 2011, no. 23954/10. Halmai Gábor: Az emberi jogokat védõ magyarországi intézmények. In: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest. 2008. 920., 215.; Sonnevend Pál: i. m. (6. jegyzet) 212–215., 219. Alajos Kiss v. Hungary, Judgment of 20 May 2010, no. 38832/06. – Az 1949. évi alkotmány 70. §. (5) bekezdése értelmében elveszíti a választójogát az, akit teljes vagy részleges gondnokság alá helyeznek. A strasbourgi bíróság az intézkedés arányosságának értékelésekor megállapította, hogy a választójog válogatás nélküli megvonása „nem teszi lehetõvé az érintettek képességeinek és igényeinek egyéniesített vizsgálatát”. Ld. az ítélet 42. bekezdését. Chronowski Nóra: Az Unió értékei és az alaptörvény. In: Alkotmány és jogalkotás az EU tagállamaként. Válogatott tanulmányok. (szerk. Chronowski Nóra) HVG-Orac, Budapest, 2011. 53.


Következtetésként tehát elmondható, hogy az EJEE – mint nemzetközi szerzõdés – elfogadott hivatkozási alap a magyar alkotmánybíróság és egyáltalán a magyar alkotmányosság számára.33 Mindennek ellenére a magyar alkotmánybíróság vonakodik attól, hogy az Egyezményben foglalt jogok alkotmányos rangját elismerje. Ezen túlmenõen pedig hasonlóképpen megállapítható, hogy a magyar bíróságok – beleértve az alkotmánybíróságot – elõtti alapjog-érvényesítés konkrét ügyben és közvetlenül az Egyezményre alapozva gyakorlatilag lehetetlen volt, illetve jó esetben és ritka kivételként csak a strasbourgi bíróság esetjogára hivatkozva történhetett meg.34 A magyar szakirodalomban egyes szerzõk35 a 2012. január 1. óta hatályos Alaptörvény Q) cikkébõl36 a nemzetközi jog – és ezzel együtt az EJEE – valamint a belsõ jog viszonyára vonatkozóan a nemzetközi jog elsõbbségét vélik kiolvasni: ebbõl következõen a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekkel ellentétes belsõ jogszabály (rangjától függetlenül és remények szerint) alaptörvény-ellenesnek és ezzel együtt adott esetben alapjog-ellenesnek minõsülhet a jövõben. Ebben a szellemben érdemes például a sztrájktörvény alaptörvény-ellenességének utólagos vizsgálata tárgyában született alkotmánybírósági határozathoz fûzött párhuzamos indokolást értékelni.37

2. Az íratlan uniós alapjogok – az általános jogelvek továbbélése A Lisszaboni Szerzõdés az EUSz. 6. cikke tekintetében valódi reformot hajtott végre: jogi kötõerõvel ruházta fel és az uniós jogrend szerves részének nyilvánította az Alapjogi Chartában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket (!), kötelezte az Uniót az EJEE-hez való csatlakozásra és egyfajta „megszûntetve megõrzés” módszerrel fenntartotta a korábbi íratlan alapjogok rendszerét, mint az uniós jogrend részét képezõ általános elveket. Az írott (6. cikk (1) bekezdés) és íratlan (6. cikk (3) bekezdés) alapjogok egymás mellett való

19

fenntartása elsõ pillantásra legalábbis szokatlannak, és feleslegesnek tûnik, különösen a Charta 52. cikk (3) és (4) bekezdésével együtt olvasva. Az uniós alapjogok dinamikus továbbfejlesztése,38 amely az EJEE és a tagállami alkotmányok jövõbeni változásaira, fejlõdésére tekintettel lehetõvé és esetleg szükségessé válhat – az írott jogforrástól: a Chartától függetlenül – így kettõs forrásból táplálkozhat. Az EUSz. 6. cikk (3) bekezdésére látszólag nincs szükség, hiszen a Charta említett 52. cikk (3) bekezdése ugyanazt a kötelezettséget fogalmazza meg. Ez a megoldás, amely az alapjogi rendszerek és források egyfajta versengésén alapszik, fenntartja a korábbi – kényszerûségbõl eredõ – helyzetet: az Európai Bíróság évtizedes alapjogi jogfejlesztõ tevékenysége valóban fõként az EJEE és a strasbourgi bíróság gyakorlata alapján tárta fel és tette az uniós jog általános jogelveinek részévé az integráció zavartalan mûködéséhez szükséges alapjogokat. A Charta 52. cikk (3) bekezdésének megjelenése azonban megfelelõ csatorna ugyanennek a jogfejlesztõ tevékenységnek a feltárására, amennyiben az szükségessé válna. Az Európai Bíróság a jövõben elõreláthatóan a Chartában foglalt írott alapjogokra fog hivatkozni minden olyan esetben, amikor az uniós jog értelmezése ezt megköveteli – erre bizonyíték az a több mint harminc jogeset, amelyekben ez így történt már a Charta 2009. decemberi hatályba lépését követõen is. Mégis, mikor lehet szükség külön az EUSz. 6. cikk (3) bekezdésére – függetlenül a Charta 52. cikk (3) bekezdésétõl? Legalább egy olyan esettípus valószínûsíthetõ, amelyben az EJEE-re és a tagállami alkotmányos hagyományokra, mint az általános jogelvek megismerési forrásaira való hivatkozás szükségessé válhat. A jövõben minden olyan eset, amely nem tartozik a Charta alkalmazási körébe – tehát az ügy összes körülményére tekintettel sem vizsgálható a vitatott uniós jogi norma alapjogi megfelelõsége a Charta segítségével – csak akkor kaphat megfelelõ alapjogi garanciát, ha az uniós jogrendhez tartozó általános jogelvekre fennmarad a hivatkozás lehetõsége. Márpedig az Unió nem mondhat le az alapjogok legalább eddig kialakult szintjének védelmérõl.


33 A 166/2011. (XII.20.) AB határozatban az alkotmánybíróság a büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény több rendelkezését minõsítette alkotmányellenesnek, és egyúttal az EJEE-be ütközõnek: a pártatlan bírósághoz és a fair eljáráshoz való jog sérelmét állapította meg. A 164/2011. (XII. 20.) AB határozatában az egyházügyi törvény kapcsán, valamint a165/2011. (XII. 20.) AB határozatában a médiaszabályozás egyes kérdéseivel kapcsolatban is hivatkozott az EJEE-re. 34 Sonnevend: i. m. (6. jegyzet) 218–219., 222.; Ellenpéldának tekinthetõ a Magyar Gárda Egyesület ügyében hozott 5.Pf.20.738/2009/7. sz. ítélet, melyben a Fõvárosi Ítélõtábla többször és kifejezetten hivatkozik az Emberi Jogok Európai Egyezményére és a strasbourgi bíróság gyakorlatára akkor, amikor az elsõ fokon eljáró bíróság ítéletét helyben hagyva egyetért az egyesület feloszlatásával (BH 2010. 126). A Legfelsõbb Bíróság szintén hivatkozott a strasbourgi gyakorlatra a Gárda-ügy kapcsán (EBH 2009. 2053). A jelen tanulmány nyomdába adásának napján (2012. október 15.) került a szerzõ kezébe a Közjogi Szemle legfrissebb száma, benne a nemzetközi bíróságok döntésének a magyar jogrendben elfoglalt helyérõl értekezõ írás: Molnár Tamás: Két kevéssé ismert nemzetközi jogforrás helye a belsõ jogban: a nemzetközi bíróságok döntései, valamint az egyoldalú állami aktusok esete a magyar jogrendszerrel. In: Közjogi Szemle 2012. 3. sz. 1–7. 35 Sonnevend: i. m. (6. jegyzet) 219; Varjú–Fazekas i. m. (7. jegyzet) 1951. 36 Magyarország Alaptörvénye Q) cikk (2): „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.” 37 Kovács Péter alkotmánybíró a 30/2012. (VI.27.) AB határozathoz fûzött párhuzamos indokolásában egyértelmûen és részletesen tárgyalja az Alkotmánybíróság említett kötelezettségét, általános kötelezettségként megfogalmazva a nemzetközi vállalásokkal konform alkotmánybírósági értelmezést: „(…) az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelõzõ, „precedens-határozataiból” ez kényszerûen nem következne.” (71. pont) 38 A továbbfejlesztés igényérõl ld. Considerations of Working group II. of the Constitutional Convention, CONV. 354/02 2002.10.22., 9.

20

TANULMÁNY

Ha elfogadjuk – márpedig az EUSz. 6. cikk (3) bekezdésének léte ténykérdés –, hogy az íratlan alapjogok, mint általános jogelvek, és ezzel az uniós jog részei alkalmazandó jognak számítanak, akkor további kérdés az írott és íratlan alapjogok egymáshoz való viszonya. Önállóan és egymástól függetlenül létezõ alapjogi rendszereknek kell-e tekintenünk õket, amelyek mindegyike a rá jellemzõ rendszersajátosságok alapján alkalmazható, és párhuzamosan valamint opcionálisan is hivatkozhatóak? Vagy pedig valamiféle sorrendiség alapján az íratlan jogelvek szubszidiárius jellegûek, és csak az írott alapjogok „némasága” illetve hiánya esetén hívhatók segítségül? Bármi legyen is majd a késõbbiekben a válasz ezekre a kérdésekre, az mindenképpen kerülendõ, hogy az Európai Bíróság joghatósága alá tartozó ügyekben az írott Charta-alapjogok illetve az általános jogelvek között ellentmondó értelmezés alakuljon ki. Arra a kérdésre, hogy az általános jogelvek továbbra is az alapjogi jogvédelem forrásai maradnak-e, a luxemburgi bíróság elõször minden bizonnyal a Yoshikazu kontra Stadt Ulm ügyben39 fog válaszolni: 2011 januárjában egy német bíróság elõzetes döntéshozatali kérelmet nyújtott be a Bíróságnak, amelyben többek között az uniós jogrend általános elveivel összefüggésben értelmezett EUSz. 6. cikk (3) bekezdésének értelmezését kéri a Bíróságtól. A vita középpontjában a „családtag" fogalmának tisztázása áll, amely kérdés egyaránt tárgya egy uniós irányelvnek, az Alapjogi Chartának, az EJEE-nek és az uniós jogrend általános elveiként továbbélõ alapvetõ jogoknak, különös tekintettel a Carpenter-ügyben40 korábban adott meghatározásra. Fölmerülhet még egy esettípus: a Charta alkalmazását csak a Lisszaboni Szerzõdéshez fûzött 30. sz. jegyzõkönyvben foglalt korlátozásokkal vállalta Lengyelország és az Egyesült Királyság, valamint a Cseh Köztársaság is nyilatkozatban hangsúlyozta a különállását a Lisszaboni Szerzõdés aláírásakor. Esetükben is releváns lehet a jogelvekbõl kiolvasható alapjogvédelem fennmaradása az uniós jogrendben.

3. Milyen szerepe van a horizontális közvetlen hatály jelenségének az alapjogvédelemben?

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

A magánszemélyeket megilletõ írott és íratlan uniós alapjogokat az Unió intézményei és egyéb szervei

2013. JANUÁR

minden tevékenységükkel összefüggésben, a tagállamok pedig az uniós jog alkalmazási körében kötelesek betartani – ez az evidencia a jogszabályi rendelkezésekre és az Európai Unió Bíróságának kialakult gyakorlatára tekintettel külön bizonyítást jelen tanulmány keretei között nem igényel. Az 1970-es évek közepe óta foglalkoztatja viszont a jogalkalmazókat – beleértve a tagállami bíróságokat és az Európai Unió Bíróságát is – az a kérdés, hogy magánszemélyek egymás közti viszonylatában az uniós alapjogok milyen hatást fejtenek ki. Másképpen fogalmazva: nyitott kérdés még ma is, hogy milyen feltételek mellett érvényesíthet alapjogi igényt egy magánszemély egy másik magánszeméllyel szemben az uniós jog alkalmazási körében. Tekintettel arra, hogy az alapjogvédelem korszakunkban nemzetközi, uniós és belsõ jogi jellegére tekintettel többdimenziós és egyúttal egyensúlyi kérdés is,41 az alapjogok horizontális alkalmazásának átértelmezése egyre gyakrabban felmerülõ igény. Az Európai Unió Bíróságának a ’horizontális közvetlen hatály/horizontal effect’ tárgyában kialakított gyakorlata szerint a primer uniós jog, különös tekintettel az EUMSz. egyébként közvetlen hatállyal bíró rendelkezéseire magánszemély általában nem hivatkozhat, a horizontális közvetlen hatály lehetõsége mindig a konkrét ügy összes tényállási elemének együttes és egyedi vizsgálata alapján dönthetõ el. A vizsgálatnak legalább ki kell terjednie a hivatkozott primer jogi rendelkezés jellegére, tartalmára, szerepére a piaci környezetben.42 A másodlagos jogforrások közül a rendelet természetébõl adódó43 közvetlen hatálya horizontális és vertikális irányban is jogokat és kötelezettségeket keletkeztethet, tehát akár magánszeméllyel szemben is igényt lehet rá alapítani, nem csak a tagállammal szemben. Az irányelv esetében teljesen más a helyzet: fõszabály szerint nincs is közvetlen hatályuk, hiszen céljuk eléréséhez – magánszemély jogosításához vagy éppen kötelezéséhez – tagállami jogalkotási aktusra van szükség. A Bíróság által kialakított feltételek esetén kivételesen lehet szó közvetlen hatályú irányelvi rendelkezésekrõl, de ezek csak a tagállammal szemben érvényesíthetõk az elfogadott luxemburgi bírósági álláspont szerint. Az ebben az összefüggésben hozott ítéletek44 értelmezését a magyar rendes bíróságok gyakorlatilag

39 C-40/11. sz. Yoshikazu Iida kontra Stadt Ulm ügyben a Verwaltungsgerichtshof Baden Württemberg (Németország) által 2011. január 28-án benyújtott elõzetes döntéshozatal iránti kérelem. [HL C 145., 2011.5.14.] 40 C-60/00. sz. Mary Carpenter kontra Secretary of State for the Home Department ügyben 2002. július 11-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-06279.] 41 Chronowski Nóra: Alapjogvédelem, nem csak uniós fokon. In: Fundamentum. 2009.1., 87. 42 A primer uniós jogi rendelkezések horizontális közvetlen hatályához alapesetnek számít a 43/75. sz. Gabrielle Defrenne kontra Société anonyme belge de navigation aérienne Sabena ügyben 1976. április 8-án hozott ítélet [EBHT 1976., 455.], ld. a fõként az ítélet 39–40. pontjait. 43 Az EUMSz. 288. cikk szövegezésébõl következik. 44 152/84. sz. M.H. Marshall kontra Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority (Teaching) ügyben 1986. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1986., 723.] 48. pont; C-188/89. sz. A. Foster és társai kontra British Gas plc. ügyben 1990. július 12-én hozott ítélet [EBHT 1990., I-3313.] 18., 20. pont; C-91/92. sz. Paola Faccini Dori kontra Recreb Srl. ügyben 1994. július 14-én hozott ítélet [EBHT 1994., I-3325.]


különösebb eltérés nélkül követték és számos esetben alkalmazták.45 A horizontális közvetlen hatály elfogadhatósága azonban együtt jár az elsõbbség kérdésének a kezelésével a tagállamok jogrendjében és gyakorlatában. Magyarországon nincs olyan magas szintû belsõ jogszabály, amely kifejezetten rögzítené az uniós jog elsõbbségét a magyar jogrendben és jogalkalmazásban, ezért ebben a tekintetben egyelõre a magyar bíróságok által kialakított gyakorlatra lehet alapozni.46 Elgondolkodtató azonban a Lisszaboni Szerzõdés alkalmával a tagállamok által a kormányközi konferencia záróokmányához fûzött 17. számú, az elsõbbség elvérõl szóló nyilatkozat. Ha az ilyen módon a korábbi bírói gyakorlatból átörökített elsõbbség elvét az EUSz. 4. cikk (2) bekezdésével, továbbá az Alapjogi Charta 53. cikkével valamint például az EUMSz. 82. cikk (2) bekezdésével együttesen értelmezzük, akkor érdekes helyzet adódhat, éppen az alapjogok tagállamon belüli alkalmazásával kapcsolatban: megtörténhet, hogy a tagállamok például egy büntetõeljárásban a természetes személyek számára magasabb szintû védelmet biztosíthatnak, mint amit az uniós szabályozás egyébként elõírna.47 A magyar jogrendben az alapjogok horizontális hatálya, az ún. Drittwirkung, a munkajog és a szociális jog terén nyilvánult meg legszélesebb körben: különösen a munkajog területén a jogalkotó – de a jogalkalmazó sem – mentesülhet az alkotmányból fakadó kötelezettsége alól, amely kötelesség teljesítését többé-kevésbé kikényszeríti az alapjogok intézményi védelme is. Tekintettel arra, hogy a munkajog a „magánjog renitens, alapjaiban közjogiasult része”,48 ezért a munkajog magánjogi rendszere az alapjogok magánszemélyek közti hatályának elismerése nélkül nem lenne fenntartható. Az, hogy ez a horizontális hatály közvetlen vagy közvetett hatály-e, és hogy a magyar jogrendszer ebben az összefüggésben a magyar jogalkotóra és jogalkalmazóra – elsõsorban a bíróságokra – milyen kötelezettséget telepít, széleskörû, alapvetõen dogmatikai viták tárgya.49 A magyar jogrendszerben a horizontális hatály kérdései furcsa mód az uniós jogi normák nyelvi változa-

21

tai miatti különbségekkel is összefügghetnek. Felmerült, hogy a csatlakozás körüli idõszakban a magánszemélyek közti viszonylatban egyaránt kötelezettségekkel járó szekunder uniós jogi normák késõi közzététele sérthette a jogbiztonság elvét. Az Európai Unió Hivatalos lapjában való közzététel hiányából adódó probléma elõször a nemzeti bíróságok elõtt merült fel. A kérdés az volt, hogy vajon a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseket lehet-e abban az esetben érvényesíteni a magánszemélyekkel szemben, ha a rendelkezések közzététele elmaradt.50

4. A plurális alapjogvédelembõl adódó konfliktusok kezelése A nemzetközi jog, az uniós jog és a nemzeti jog összefonódásai a jelenkor komplex joghatósági viszonyai közepette plurális alapjogi rendszert eredményeztek Európában.51 A helyzetet tovább bonyolítja, hogy köztudott módon az alapjog-fejlõdés egyes korszakaihoz kötõdõ alapjog-generációk eltérõ intenzitású szabályok, amelyek érvényesíthetõsége szintén eltérõ hatékonyságú egy olyan intézményrendszerben, amelynek elemei között nem feltétlenül van átjárhatóság. A pluralitás tehát nem képezhetõ le pusztán függõleges és vízszintes koordinátákkal, hanem átlós, sõt kétirányú összefüggéseket is eredményez. Az egyén szemszögébõl nézve a védelmet garantáló intézmények körének bõvülése egyúttal számos bizonytalansági tényezõvel egészült ki, amit nem javít az a körülmény sem, hogy sokszor maguk az eljáró bíróságok sem feltétlenül vannak tisztában az alkalmazandó jog terjedelmével, de még az értelmezésre felhatalmazott legmagasabb szintû fórum mibenlétével sem. Különösen ez volt a helyzet a 2004-es csatlakozás után az új tagállamokban. Az elõzetes döntéshozatali eljárás által megnyitott lehetõséget számos esetben félreértelmezve a nemzeti – jelen esetben a magyar – bíróság a luxemburgi bírósághoz fordult olyankor is alapjogi ügyben, amikor elõre látható volt, hogy hatáskör hiányában az nem fog tudni érdemi döntést hozni.52


45 Varjú–Fazekas: i. m. (7. jegyzet) 1970., 1975. 46 Részletes elemzését ld: Blutman László-Chronowski Nóra: Hungarian Constitutional Court: Keeping Aloof from European Union Law, In: Vienna Journal on International Constitutional Law, 5/3. sz. 329–348. http://ssm.com/abstract=1961034 (2012.09.27.) 47 A tagállamok által biztosított magasabb szintû alapjogvédelem a jogalkalmazásban – a pusztán speciális uniós jogelvként elfogadott elsõbbség elvének áttörésével illetve korlátozásával – megelõzheti az alacsonyabb szintû uniós alapjogi mércét. 48 Kiss György: Alapjogok kollíziója a munkajogban. Justis Tanácsadó Bt., Pécs, 2010. 184. 49 Az ún. Drittwirkung-jelenség nemzetközi, európai és magyar szakirodalmának és a hozzá kapcsolódó bírói gyakorlatnak a legrészletesebb elemzését adja: Kiss György: i. m. (45. jegyzet) 1-668.; Gárdos-Orosz Fruzsina: Alkotmányos polgári jog? Az alapvetõ jogok alkalmazása a magánjogi jogvitákban. Dialóg Camus Kiadó, Budapest–Pécs, 2011. 216. 50 Errõl részletesebben ld. Szabados Tamás: The role of language in legal interpretation: The case law of the Court of Justice of the European Union. In: Somssich Réka – Szabados Tamás (eds): Central and Eastern European Countries after and before the Accession. ELTE Faculty of Law, 1.sz. Budapest, 2011. 158. http://jmce.elte.hu/docs/ConfDocVol1/EuropaiJogiTanulmanyok_8_2_0.pdf(2012.09.27.) 51 Ld. Peters Anne: Die Anwendbarkeit der EMRK in Zeiten komplexer Hoheitsgewalt und das Prinzip der Grundrechtstoleranz. In: Archiv des Völkerrechts, Band 48, 2010. 1. 1–57. 52 Ilyen volt a korábban már említett Vajnai-ügy, amely elõször az Európai Bíróság elõtt eredménytelenül, majd azt követõen a strasbourgi bíróság elõtt érdemi ítélettel zárult. Az ügyrõl ebbõl a szempontból részletesebben: Somssich Réka: Preliminary references from the new Member States – an attempt to identify problems of common interest and regional specificities. In: Somssich Réka-Szabados Ta-

22

TANULMÁNY

Ugyanúgy, ahogy a nemzetközi közösség és az európai jogközösség is keresi a konkurens alapjogrendszerek „menedzselésének” ésszerû és hatékony intézményi és dogmatikai kereteit,53 ugyanúgy a tagállami, jelen esetben magyar jogrendszer is ezt teszi. Nem állítható, és az okok feltárása nem is férne e tanulmányba, hogy konzekvens és stabil kollíziós szabályok állnának már rendelkezésre ebben a tárgykörben a magyar jogalkalmazásban vagy jogi szakirodalomban annak ellenére, hogy az alapvetõ jogok értelmezésérõl a magyar szakirodalomban számos forrás kimerítõen értekezik.54 Ami a gyakorlatban problémát jelent, de mégis az egyén szempontjából kívánatos koherens végsõ értelmezéshez és ezzel együtt magas szintû védelemhez vezethet, az egyfajta jogi interferencia55 jelenségével írható le. A jogi interferenciának legalább három formáját már a jogfejlõdés jelenlegi szakaszában azonosítani lehet: egyrészrõl az alapjogi normák egyszerû egymás mellett élése, másrészrõl az alapjogi normák kölcsönös egymásra hatásából fakadó hasonló vagy egységes sztenderdek kialakulása, és végül az egymás hatását lerontó alapjogi normák. Az egyes formák tendenciaszerûen bizonyos alapjog-generációk tekintetében nagyobb valószínûséggel jelennek meg. A magyar jogrendszer és például az EJEE vagy még kevésbé az Alapjogi Charta viszonylatában nem találunk általánosan elfogadott kollíziós szabályokat vagy akár elveket: az esetleges konfliktusokat végsõ soron a tágan értelmezett alkotmányosság követelményére tekintettel lehet feloldani. Konkrét példaként talán a tartózkodási jog és az egyenlõ bánásmód kapcsán kialakult magyar jogalkotási és jogalkalmazási gyakorlatot érdemes említeni.56 Bármiféle vélt vagy valós alapjogsérelem esetén elsõ kérdés annak tisztázása, hogy ki által okozott sérelemrõl van szó, tehát ki köteles helytállni a sérelemért, mely fórumnál lehet jogorvoslatra számítani és milyen tevékenység okozta: jogalkotás vagy annak elmulasztása, esetleg valamely igazgatási/közhatalmi aktus vagy egyéb aktus? Az alapjogok érvényesülése és a magyarországi jogalkotás összefüggéseirõl – mint a félresikerült implemen-

53

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

54 55 56 57 58

59 60

2013. JANUÁR

tálás példája – a faji diszkriminációt tiltó uniós irányelv kapcsán érdemes szót ejteni.57 A 2000/43/EK irányelv implementálásának magyar története a hiányos implementálás története, amely azonban egy kényes bírósági eljárás-folyamhoz vezetett: a hajdúhadházi roma iskola ügye „58 talán az egyik legellentmondásosabb ügy, amely magyar bíróság elõtt a faji diszkriminációt tiltó irányelvvel kapcsolatban megtörtént.59 Az egyenlõ bánásmódra vonatkozó különbözõ uniós irányelvekkel összefüggésben megszületett magyar jogszabályok alapján mûködik az Egyenlõ Bánásmód Hatóság, amely – hatósági tevékenysége mellett – véleményezi az egyenlõ bánásmódot érintõ jogszabályok, a közjogi szervezetszabályozó eszközök és jelentések tervezeteit, javaslatot tesz kormányzati döntésekre, jogi szabályozásra. Az említett hajdúhadházi roma iskola ügyében a magyar jogszabályban illetve a magyar joggyakorlatban kialakult értelmezési zavar tisztázása okozta a legtöbb problémát az eljáró magyar bíróságoknak: ti. a közvetlen és a közvetett hátrányos megkülönböztetés mérhetõsége és a bizonyítási teher kérdése.

5. Az Unió Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozásának elõnyei és hátrányai Köztudomású, hogy az integráció elsõ évtizedeiben a primer szabályozás hiánya miatt az Európai Közösség mûködésének alapjogi kontrollja szükség esetén a tagállamok mindenkori alkotmányainak függvénye volt. Késõbb, miután világossá vált, hogy az arra alkalmas közösségi (ma uniós) jog alkalmazási elsõbbséget60 élvez a nemzeti jog szabályaival szemben, a tagállami jogrendszerekben rejlõ alapjogok elvesztették kontroll-szerepüket. Ilyen módon fennállt a veszélye egy alapjogi vákuum kialakulásának: az Európai Bíróság – kezdeti vonakodása ellenére – a jogforrások számának növekedésével arányosan ezt az ûrt fokozatosan kitöltötte kifejezetten az integráció célkitûzéseivel összhangban lévõ, önálló tartalmú közösségi (ma: uniós) indíttatású alapjogokkal. Az Európai Unió az ismert folyamatnak köszönhetõen

más (eds): Central and Eastern European Countries after and before the Accession. ELTE Faculty of Law, Budapest, 2011. 1.sz.105–139. http://jmce.elte.hu/docs/ConfDocVol1/EuropaiJgiTanulmanyok_8_2_0.pdf(2012.09.27.) Wolfgang Weiß: Human Rights in the EU: Rethinking the Role of the European Convention on Human Rights After Lisbon. European Constitutional Law Review. 2011. 7. 64–95., 66. A források felsorolása – igen nagy számukra tekintettel – gyakorlatilag lehetetlen. A vonatkozó szakirodalom igen alapos feldolgozása született meg 2009-ben: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja, Századvég. Budapest, 2009. 3008. Sauer Heiko: Bausteine eines Grundrechtskollisionsrechts für das europäische Mehrebenensystem. In: EuGRZ. 2011.197. Errõl részletesen: Gellérné Lukács Éva: Free movement of persons – a synthesis. In: Somssich Réka – Szabados Tamás (eds): Central and Eastern European Countries after and before the Accession. ELTE Faculty of Law. Budapest, 2011. 1. 51–101., 75., 78. http://jmce.elte.hu/docs/ConfDocVol1/EuropaiJogiTanulmanyok_8_2_0.pdf (2012.09.27.) A faji diszkrimináció európai vonatkozásairól részletesebben ld. Szajbély Katalin: A faji diszkrimináció elleni fellépés az Európai Unióban, a standardok átültetése Franciaországban, Nagy-Britanniában és Magyarországon. Doktori értekezés, SZTE ÁJTK Doktori Iskola, Szeged, 2009. 237. Az ügy három bírói szintet is megjárt (Hajdú-Bihar megyei Bíróság, 6.P.20.341/2006/50. sz. ítélet; Debreceni Ítélõtábla Pf.I.20.361/2007/8. sz. ítélet; Legfelsõbb Bíróság Pfv.IV.20.936/2008/4.sz. ítélet). Ld.: Szemesi Sándor: A diszkrimináció tilalma az emberi jogok európai rendszerében és a magyar jogrendben. Kül-Világ. VII. évfolyam, 2010. 4. 1–13.; Varjú–Fazekas: i. m. (7. jegyzet) 1975–1976. Az implementálás részletes folyamatáról ld. Varjú–Fazekas: i. m. (7. jegyzet) 1975–1976. Általában ld: 6-64. sz. Flaminio Costa kontra E.N.E.L. ügyet [EBHT 1964.,585.], speciálisan az alapjogok vonatkozásában ld: 11/70. sz. Internationale Handelsgesellschaft ügyet [EBHT 1970., 1125.].


az egyetlen olyan nemzetközi szervezetté vált, amely saját aktusaival szemben alapjogi védelmet garantál – immár közel öt évtizede.61 A konfliktusokkal teli közel öt évtized mérlege nem is olyan rossz: széleskörû, összességében konzekvens luxemburgi bírói gyakorlat; írott, primer jogforrás minõségû alapjogi charta, továbbá a tagállami felsõbíróságok62 által, sõt a strasbourgi bíróság által is lényegében egyenértékûnek tekintett uniós alapjogvédelem vélelme.63 Az Unió csatlakozási kötelezettségének kimondása az Egyezményhez szinte már non-plus-ultra-hatást kelt. A csatlakozástól remélt magasabb szintû alapjogvédelem a jelenlegi uniós alapjogvédelem hiányosságait – vagy legalábbis azok egy részét – hivatott kompenzálni. E hiányosságok mibenléte természetesen szintén viszonylagos – ezért az Egyezményhez való csatlakozásért fizetendõ ár, vagyis az esetleges eljárásjogi nehézségek és bizonytalanságok, csak a hiányosságnak tekintett jelenségek fényében értelmezhetõk igazán. Az uniós alapjogvédelem közel öt évtizedes hullámzó, de összességében bõvülõ fejlõdési folyamata során az Európai Bíróságot, mint az uniós alapjogvédelem letéteményesét számos kritika érte. Az egyik legtöbbször emlegetett hiányosság a Bíróság „felületessége”, az érdemi érvelés, az ítélettel érintett uniós alapjog dogmatikai megalapozásának elmaradása volt.64 Tény továbbá, hogy az egyedi uniós aktusok sokkal többször szerepeltek a Bíróság napirendjén alapjogi kontroll miatt, mint az általános szekunder normák. Az uniós intézmények, fõként a Bizottság versenyjogi65 tárgyú, továbbá az uniós köztisztviselõket66 vagy a vámjogot érintõ egyedi aktusaival kapcsolatban számos alapjogi vonatkozású ítélet született az elmúlt évtizedekben. Az Unió bíróságai gyakran és érdemben vizsgálták alapjogi megfelelõségük szempontjából az Unió intézményeinek egyedi aktusait, nem egyszer alapjogsérelmet állapítva meg. Nem vizsgálták azonban ilyen gyakorisággal és intenzitással az uniós jogalkotó: a Tanács és a Parlament által kibocsátott általános uniós jogforrások alapjogi megfelelõségét. Az elmúlt tíz-tizenöt év során az uniós jogalkotás intenzitása eddig nem látott méreteket öltött – primer és szekunder jogforrások szintjén egyaránt. A nagy számban és gyors ütemben kibocsátott uniós jogszabályok „alapjog-érzékenysége” ezzel egyidejûleg háttérbe

23

szorult.67 Az EUMSz. 114. cikkében foglalt „a védelem magas szintje” kitételen keresztül a belsõ piac célját szolgáló harmonizációs aktusok esetében alapjogi és arányossági kérdések egyre gyakrabban fognak felmerülni, nemrégiben például a magas roaming-díjak miatti Vodafone-ügyben.68 A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó uniós jogszabályok alkalmazási köréhez tartozó esetek pedig minden eddiginél mélyebben érintik az egyén jogait, hiszen maguk az intézkedések közvetlenül és lényegüknél fogva személyes természetûek.69 Az uniós jogi aktusok egyre szélesebb és mélyebb tárgyi és személyi hatálya egyre több kemény alapjogi konfliktust fog eredményezni, amelyek kezelése már egy másfajta alapjogi kultúrát feltételez, mint amivel az Unió intézményei eddig rendelkeztek. Amennyiben az Uniót a tagállamai továbbra is jogközösségként kívánják mûködtetni, úgy az ahhoz vezetõ egyik állomás – az Alapjogi Charta primer jogi rangja mellett – az Unió intézményeinek beemelése abba a szélesebb értelemben vett európai alapjogi közegbe, amelynek jelenleg az Európa Tanács keretében mûködõ Emberi Jogok Európai Bírósága és az alapját képezõ Egyezmény a megtestesítõje. A csatlakozás eredménye azon túl, hogy az Egyezmény a jövõre nézve közvetlenül kötelezõvé és ezzel együtt számon kérhetõvé válik az Unió intézményeivel szemben is, remélhetõ, hogy a kétféle alapjog-értelmezési standard (Luxemburg-Strasbourg) közelíteni fog egymáshoz. A fent említett jogi kultúra szerves része nemcsak az alapjogi normák magas szintû és lehetõleg koherens volta, hanem a jogorvoslat lehetõségének megteremtése is. A hatékony és átlátható rendszerû jogorvoslat kialakítása két ilyen, a maga nemében páratlan nemzetközi szervezet esetében igen nehéz, különösen, ha tekintetbe vesszük mindkét oldalon az érintett tagállamok magas számát is. Ezért már az elõzõ mondatban említett jelzõk nélküli, de legalább összehangolt jogorvoslati rendszer megszületése is nyereségnek tekinthetõ. Az ár, amit a magasabb szintû alapjogvédelemért valószínûleg fizetni kell, egyelõre nem mérhetõ. Elméletileg adódhatnak azonban problémák az Emberi Jogok Európai Bírósága elõtt indítható eljárás során a beavatkozás illetve a pertársaságok kapcsán. A tagállamok és az Unió számára egyaránt megadja a csatlakozási szerzõdés jelenlegi szövegtervezete (3. cikk)70 azt a


61 Mayer Franz C.: Der Vertrag von Lissabon und die Grundrechte. EuR 2009. 1. 87. 62 Így értékelhetõk többek között a leginkább kritikus német alkotmánybíróság Solange- és Maastricht-ítéletei (BVerfGE 73., 339. (387) – Solange II-ítélet; illetve a BVerfGE 89., 155. (175) Maastricht-ítélet). 63 Bosphorus Hava Yollari Turizm ve Ticaret Anonim ªirketi v Ireland, Judgement of 30 June 2005, no. 45036/98, §149-158. 64 Schroeder Werner: Neues zur Grundrechtskontrolle in der Europäischen Union. EuZW. 2011. 12. sz. 463. 65 155/79.sz. AM&S Europe Limited kontra az Európai Közösségek Bírósága ügyben 1982. május 18-án hozott ítélet [EBHT 1982., 1575.] 66 C-340/00 P.sz. Az Európai Közösségek Bizottsága kontra Michael Cwik ügyben 2001. december 13-án hozott ítélet [EBHT 2001., I-10269.] 67 Herdegen Matthias: Europarecht. 12. ed., C.H. Beck 2010. § 8. 22. 68 C-58/08. sz. The Queen kérelme alapján Vodafone Ltd és társai kontra Secretary of State for Business, Enterprise and Regulatory Reform ügyben 2010. június 8-án hozott ítélet [ECR 2010., I-4999.] 69 Ilyenek többek között a sokszor emlegetett Kadi-ügysorozatot kiváltó rendeletek (pl.2002/881/EK rendelet I. sz. melléklete), vagy az európai elfogatóparancsra vonatkozó kerethatározat (2002/584/IB). 70 Szövegét lásd: Report to the Committee of Ministers on the elaboration of legal instruments for the accession of the European Union to the European Convention on Human Rights. Strasbourg, 14 October 2011, CDDH(2011) 009. 3–4. http://www.coe.int/t/dghl/standardsetting/hrpolicy/cddh-ue/cddh-ue_documents_EN.asp (2012.09.27)

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

24

TANULMÁNY

lehetõséget, hogy egy már megindított eljárásba beavatkozzon, illetve pertársasággá alakuljanak. A tervezet azonban csak lehetõséget említ, nem kötelezettséget – ami akkor válik problémássá, ha az Unió alkotta jogszabály alapján megszületõ tagállami intézkedés okozza az Egyezménnyel összeegyeztethetetlen alapjogsérelmet és csak az Unió vagy csak a tagállam szerepel az eljárásban. Az Egyezmény sérelmének megállapítása persze megtörténhet akár egyetlen féllel szemben is, de a jogsértés fennmarad, ha az eljárásban nem az a fél vett részt, amelyik a felelõs a jogsértésért – hiszen uniós jogszabályt csak az Unió, tagállami jogszabályt pedig csak az adott tagállam korrigálhat. Ellentmondásnak tûnik ez a megoldás, különös tekintettel arra, hogy az Unió Egyezményhez való csatlakozásának egyik célja éppen az volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ne kelljen a jogsértõ aktusok potenciális felelõsei közül választani. Eljárásjogi szempontból bizonyosan több problémát vet fel az elõzõeknél az olyan helyzet, amelyben az Unió beavatkozóként vagy pertársaságban szerepel az ügyben, de korábban még nem volt módja a vitatott uniós jogi aktus Egyezménnyel való összhangjáról döntést hozni (3. cikk 6. pont). A csatlakozási tárgyalások korai szakaszában felmerült annak lehetõsége, hogy intézményesítsenek egyfajta elõzetes döntéshozatali eljárást a strasbourgi bíróság részérõl az Európai Unió Bírósága felé. Ez az opció azonban a jelenlegi szerzõdéstervezetben már nem szerepel, nyilvánvalóan azért nem, mert feltehetõen sértené az uniós jogrend autonómiáját – legalábbis ami saját eljárásjogi rendjének kialakítását illeti. Az EUSz. 6. cikk (2) bekezdéséhez csatolt 8. számú jegyzõkönyv sérelme is valószínûsíthetõ volna egy elõzetes döntéshozatalhoz hasonló eljárás bevezetésével. Az Uniónak magának kell ezért arról gondoskodnia – a csatlakozási szerzõdéstervezet 3. cikk 6. pontja szerint – hogy az Európai Unió Bírósága a lehetõ leggyorsabban elvégezze az elõzetes vizsgálatot a vitatott uniós jogi aktus Egyezménnyel való összhangjára vonatkozóan úgy, hogy az ne okozzon szükségtelen késedelmet a strasbourgi bírósági eljárás számára.71 Messzirõl látszik, hogy ez a rendelkezés az eljárások általános elhúzódását idézheti elõ, ez az ár, amit feltehetõen a koherensebb alapjogvédelem érdekében meg kell fizetnie minden érintettnek. 2011. október 12-14-én tartott rendkívüli ülésén a Steering Committee for Human Rights (CDDH) közzétette a 12 cikkelybõl álló csatlakozási szerzõdés szövegtervezetét és annak indokolását.72 Az CDDH tagjainak egy része – beleértve az Európa Tanács fõtitkárát,

2013. JANUÁR

valamint számos uniós és nem EU-tagállamot is – a benyújtott szövegtervezetet kiegyensúlyozott kompromisszumos dokumentumként mihamarabbi elfogadásra ajánlotta. Az Európai Bizottság képviselõje azonban a csatlakozással kapcsolatos Unión belüli tárgyalásokra utalva kifejtette, hogy a szerzõdéstervezet szövegét illetõen az EU tagállamai között még nem alakult ki közös álláspont. Az EU egyes tagállamai által leginkább vitatott rendelkezések a beavatkozás illetve a pertársaság létrejöttének kérdésére (tervezet 3. cikk 2. és 3. pont) valamint a strasbourgi bíróság ítéleteinek végrehajtását ellenõrzõ rendszerre (tervezet 7. cikk 2. b. és c. pont) irányulnak. Mindezek fényében a Steering Committee úgy döntött, hogy a tervezetet – a függõben lévõ kérdések politikai vonatkozásai miatt – további útmutatást kérve megküldi a Miniszterek Tanácsának. Annak ellenére, hogy az Unió csatlakozási kötelezettsége (!) az EJEEhez (Egyezmény) a Lisszaboni Szerzõdés elfogadásával tagállami konszenzust tükröz – mégis tisztán érzékelhetõ a tagállamok óvatossága, és esetenként bizonytalansága a megvalósítás terén. Megjegyzendõ, hogy bár már a magyar EU-elnökség idején, 2011 elsõ félévében, javában folytak az EJEE-hez való uniós csatlakozás tárgyalásai, ezek elõrehaladásáról, a tartalmi kérdésekkel kapcsolatos tagállami álláspontokról csak a szûken vett szakmai közösség tudott részletesebb információt szerezni. Hasonló csend övezi azóta is ezt a kérdést. Más a helyzet a szakirodalom terén: a nyilvánosan hozzáférhetõ periodikák az elmúlt években igen széles körben tárgyalták és elemezték a csatlakozás számos aspektusát és lehetséges következményeit.

6. A strasbourgi bíróság Bosphorus-formulájának jövõbeli szerepe Az egyenértékû alapjogvédelem EJEB által felállított vélelme az Uniót és a tagállamokat, vitán felül, privilegizált helyzetbe hozza – ez utóbbiakat csak akkor, ha mérlegelést nem engedõ uniós jogi norma alkalmazási körében járnak el. Az a kérdés, hogy a Bosphorus-formula szerinti kedvezményes bánásmód, vagyis az egyenértékû uniós alapjogvédelem vélelme, mennyire rugalmas kategória – elsõsorban az EJEB jövõbeni gyakorlatán múlik.73 Ésszerû az volna, ha a Bosphorus-vélelem alkalmazása nem eredményezne alacsonyabb szintû EJEE-védelmet, de nem vezetne magasabb szintû alapjogvédelmi elvárások-

71 A megállapodás-tervezet 3. cikk 6. pontja szerint: „The European Union shall ensure that such assessment is made quickly so that the proceedings before the Court are not unduly delayed.” 72 Report to the Committee of Ministers on the elaboration of legal instruments for the accession of the European Union to the European Convention on Human Rights. Strasbourg, 14 October 2011, CDDH (2011) 009. 3-4. http://www.coe.int/t/dghl/standardsetting/hrpolicy/cddh-ue/cddh-ue_documents_EN.asp (2012.09.27.) 73 A Bosphorus-üggyel (Bosphorus Hava Yollari Turizm Ticaret Anonim Sirketi v Ireland, Judgment of 30 June 2005, no. 45036/98) ellentétben, a Kokkelvisserij-ügyben a strasbourgi bíróság részletesen és érdemben vizsgálta a vélelem megdönthetõségének körülményeit. (Coöperatieve Producentenorganisatie van de Nederlandse Kokkelvisserij v Netherlands, Judgment of 20 January 2009, no.13645/05).


hoz sem az uniós jog alkalmazási körében sem az Unióval, sem pedig a tagállamokkal szemben. A Kokkelvisserij-ügyben láthatóan sikerült a kettõs mérce veszélyét elkerülni.74 A szerzõ tudomása szerint a magyar bíróságok elõtt eddig olyan ügy még nem volt folyamatban, amelyben a Bosphorus-formulára való közvetlen hivatkozás elhangzott volna. Az a kérdés, hogy a magyar alkotmánybíróság és a magyar rendes bíróságok az uniós alapjogvédelemnek az EJEE-vel való egyenértékûségét és összhangját miként fogják, a jövõre nézve, anyagi jogi és eljárásjogi szempontból kezelni, a tanulmány készítésének pillanatában nem megválaszolható. Az Uniónak az EJEE-hez való csatlakozása joggal veti fel a Bosphorus-formula továbbélésének kérdését. A válasz legalább annyira összetett, mint amilyen összetett az alapjogvédelem helyzete ma Európában – a legtöbb szakirodalmi forrás elfogadni látszik a vélelem fenntartásának szükségességét,75 ha másért nem, hát egyszerû praktikus okok miatt: az EJEB túlterheltsége statisztikai tény. Jelen tanulmány keretei között mélyebb elemzésbe a Bosphorus-formula továbbélését illetõen, fõként terjedelmi okok miatt, nem lehet bocsátkozni – egy körülmény mégis rövid említést érdemel. A Bosphorus-vélelem az Unió és az Európai Unió Bírósága számára a tagállami alkotmánybíróságokkal és felsõbíróságokkal szemben privilegizált helyzetet teremtett – az elsõ pillantásra korrekciót igénylõ állapot felveti a vélelem alkalmazásának kiterjesztését az említett tagállami bíróságokra is. A kiterjesztés mellett érvként említhetõ az EJEE-ben rejlõ szubszidiaritás elv,76 valamint a tagállami felsõbíróságok iránti nagyobb bizalom igénye77 – ami a magyar felsõbíróságok fentebb vázolt attitûdjébõl és eddigi gyakorlatából következõen minden bizonnyal támogatható volna. A kiterjesztés elleni érvek – összhangban számos szakirodalmi állásponttal78 – azonban nyomósabbak: így például a tagállami felsõbírósági értelmezések, egyenértékûség esetén is, szétforgácsolnák az EJEB egységes gyakorlatát. A fõ ellenérv azonban éppen az EJEE lényegében rejlik:

25

tudniillik veszélyben forogna az egyéni jogorvoslat biztosítása egyedi jogviták esetén.

7. Az Unió Alapjogi Chartája és a nemzeti alapjogvédelem versengésének esetei A kérdésre adható válasz igen sokrétû, ezért csak egy olyan részterületre térnénk ki néhány szóval a tanulmány keretében, amely felveti a tagállami alapjogok helyének és szerepének ügyét azokban az esetekben, amikor uniós jogban gyökerezõ tagállami aktus alapjogi kontrolljáról van szó. A legélesebben az irányelvek tagállami implementációja során merül fel a kérdés, hiszen ezekben az esetekben az irányelv valamint az implementáló tagállami aktus funkcionális egységet képeznek. Ilyen módon valószínûsíthetõ, hogy a tagállami aktusnak, legalábbis bizonyos részeiben, az uniós alapjogokkal összhangban kell lennie. Az nem világos, hogy az implementáló nemzeti jogszabály kibocsátásakor a tagállami jogalkotó milyen mértékig köteles a belsõ és milyen mértékig az uniós alapjogokkal összhangban eljárni. Az Európai Bíróság viszonylag egyértelmûen fogalmazva fenntartja a kontroll lehetõségét az uniós alapjog számára79 – és ezzel kiterjeszti az uniós alapjogok számonkérhetõségét mindenféle implementáló illetve végrehajtási célú tagállami aktusra. A Bíróság álláspontja azonban támadható az Alapjogi Charta 53. cikke szerint akkor, ha a tagállam az érintett alapjog tekintetében magasabb szintû védelmet tud(na) biztosítani, mint az uniós alapjogok. Az uniós és tagállami alapjogok párhuzamossága – tartalmi egyezõség szempontjából – legalább háromféle formában mutatkozik meg.80 Nyilván nem jelent jogalkalmazási problémát, ha egy tagállami aktus mindkét mérce szerint egyaránt vagy alapjog-ellenes vagy pedig alapjog-konform. A második esettípusban a tagállami alapjogvédelem magasabb szintû az uniós mércénél – ez a helyzet a Charta 53. cikke szerint kezelendõ. A harmadik esettípus hordozza az igazi konfliktus-potenciált: amikor az uniós mérce magasabb szintû alapjogvédelmet nyújt a tag-


74 A Kokkelvisserij-ügyben megállapítást nyert, hogy nem jelenti a fair eljáráshoz való jog, vagyis az EJEE 6. cikk (1) bekezdés sérelmét az a tény, hogy az Európai Bíróság fõtanácsnokának záróindítványával szemben nem lehet észrevételeket tenni. 75 A Bosphorus-formula szükségességérõl illetve a csatlakozás következményeirõl szóló szakirodalom már-már beláthatatlan nagyságrendû – a magyar nyelvû források száma csekélyebb. Ld. többek között: Polakiewicz Jörg: Durchsetzung von EMRK-Standards mit Hilfe des EU-Rechts? Chancen und Risiken erläutert am Beispiel der Verfahrensgarantien im Strafverfahren. In: EuGRZ 2010. 11–20.; Schroeder Werner: Neues zur Grundrechtskontrolle in der Europäischen Union. In: EuZW 2011. 12.sz. 462–467.; Szalayné Sándor Erzsébet: Az alapjogok három jogrendszer metszéspontjában. In: Állam és Jogtudomány. 2009. 3. sz. 365–398.; uõ.: Új távlatok az európai alapjogvédelemben. In: Közjogi Szemle. 2010. 3. 33–40. 76 EJEE 35. cikk (1) bekezdés 77 Sokatmondó és nem is véletlen az a körülmény, hogy ilyen álláspontot éppen a német alkotmánybíróság leköszönõ elnöke, Jürgen Papier fogalmazott meg 2010-ben: Scheidender BVerfG-Präsident Hans-Jürgen Papier warnt EGMR vor Akzeptanzverlust. In: EuGRZ 2010. 368. 78 Wildhaber Luzius: Bemerkungen zum Vortrag von BVerfG-Präsidenten Dr.H.-J. Papier auf dem Europäischen Juristentag 2005 in Genf. In: EuGRZ 2005. 743.; Baumann Jessica: Auf dem Weg zu einem doppelten EMRK-Schutzstandard? In: EuGRZ 2011. 10. 79 A családegyesítési irányelv ügyében hozott ítéletében az Európai Bíróság álláspontja szerint az irányelvek végrehajtásához szükséges belsõ aktusok kibocsátása során a tagállamok az uniós alapjogokhoz kötve vannak. C-540/03. sz. Európai Parlament kontra Európai Unió Tanács ügyben 2006. június 27-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-05769.] 104. 80 Matz–Lück Nele: Die Umsetzung von Richtlinien und nationaler Grundrechtsschutz. In: EuGRZ 2011. 207–211; Kokott Juliane–Sobotta Christoph: Die Charta der Grundrechte der Europäischen Union nach dem Inkrafttreten des Vertrags von Lissabon. In: EuGRZ 2010. 265–272.

26

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

állami mércénél. Ilyen esetben az Alapjogi Charta 51. cikk (1) bekezdésének elsõ mondatában rögzített szubszidiaritás elv értelmében a tagállami alapjogvédelem mellett rendelkezésre áll az uniós alapjogvédelem is. Amennyiben az uniós alapjogvédelem tehát magasabb szintû, mint a tagállami, az esetleges tartalmi konfliktus az uniós jog alkalmazási elsõbbségének elve alapján feloldható – az uniós alapjogi mérce javára. Következtetésként, a tanulmány korábbi részeiben leírtak szerint, megállapítható, hogy az uniós jogi relevanciával bíró magyar jogszabályok uniós alapjogi megfelelésének legtöbb terhét a magyar jogalkotó viseli. A Chartával összefüggõ luxemburgi bírósági ítéletek következtetései a szerzõ ismeretei szerint konkrét hivatkozásként még nem mutathatók ki a magyar jogalkalmazásban és ítélkezési gyakorlatban.81 A tanulmány ezen pontján feltétlenül említést kell tenni egy új tudományos vitáról. A külföldi és magyar szakirodalom az utóbbi években igen széles körben foglalkozott az uniós és tagállami alapjogok párhuzamosságának kérdésével fõként azután, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2005-ben – gyakorlatilag a Solange-formula mintájára – felállította az ún. Bosphorus-vélelmet az EJEE és az uniós jog viszonylatában. Ezek után szinte kézenfekvõ volt, az Unió Alapjogi Chartájának jogerõre emelkedése miatt is, hogy körvonalazódjon az ún. „fordított Solange”vélelem82 a Charta és a tagállami alapjogok viszonylatában. Armin von Bogdandy és munkatársai tették közzé elõször angol és német szaklapokban, majd a nyomukban a magyar szakmai folyóiratokban83 azt a koncepciót, amely valójában a jogalkalmazás számára igyekszik egyfajta sorrendiséget mutatni alapjogkontrollt igénylõ jogvitákban. A vélelem legfõbb célja, hogy a nemzeti bíróságoknak értelmezési segédletet nyújtson alapjogi „vészhelyzet” (vagyis az alapjogok súlyos és tartós megsértése) esetén annak érdekében, hogy az uniós polgárnak is minõsülõ tagállami állampolgárok számára a nemzeti bíróság, akár a mindenkori államhatalommal szemben, legalább az uniós alapjogi védelem kialakultnak tekinthetõ szintjét garantálni

2013. JANUÁR

tudja.84 A vélelem melletti és elleni érvelés egyaránt izgalmas kihívás – alkalmazásához pedig öntudatos és bátor jogértelmezésre vállalkozó nemzeti bíróságokra van illetve volna szükség.

8. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének jogforrási helye az Unió jogrendjében Általános uniós alapjogi kompetenciáról megítélésünk szerint a jelenlegi primer jogforrások alapján nem lehet beszélni – annak ellenére nem, hogy az Európai Bíróság igyekszik az uniós alapjogi kontrollt saját korábbi gyakorlatától eltérõen nagyobb intenzitással számon kérni. Ma már az nem vitás, hogy az Uniónak mûködése során vállalnia kell az alapjogok védelmét.85 Ahhoz azonban, hogy az Unió szintjén általános alapjogi hatáskörrõl lehessen beszélni materiális értelemben az alapjogok tartalmának egyértelmûbbé és koherensebbé válására volna szükség – ehhez a Charta hatályba lépése és az EJEE-hez való csatlakozással megnyílt az út. Általános és valódi alapjogi hatáskör kialakulásának reális esélye azonban csak akkor volna, ha eljárásjogi korrekcióra is sor kerülne: a tagállami alkotmányjogi panasz mintájára bevezetett egyéni alapjog-érvényesítés lehetõsége már felmerült korábban is, komoly eredmény nélkül.86 Csekély vigasz, hogy az EUMSz. 263. cikk negyedik mondatának új szövege a magánszemélyek keresetindításának lehetõségét valamelyest könnyebbé teszi, így az Unió aktusai remények szerint gyakrabban válhatnak alapjogi kontroll tárgyává Luxemburgban. Az EJEE – a csatlakozási szerzõdés hatályba lépése után – a primer és szekunder jog közötti státussal fog rendelkezni. Az EUMSz. 216. cikk (2) bekezdése alapján és a 218. cikke szerint megkötött nemzetközi szerzõdések a primer jog alá rendelve, de a szekunder uniós jogforrások fölött helyezkednek majd el. Így vélhetõen az uniós jogrendszer speciális jogelvei – alkalmazási elsõbbség, közvetlen alkalmazhatóság és közvetlen hatály – az uniós jogrendbe inkorporált EJEE-beli

81 Általánosságban pozitív hangvételû várakozások érzékelhetõk fõként a közjogász társadalomban, imitt-amott kétségek fogalmazódnak meg magánjogászok körében. A Charta kevésbé pozitív szerepérõl értekezik Harmathy Attila: Az Európai Unió Alapjogi Chartája és a nemzeti jogalkalmazás. In: Állam- és Jogtudomány. 2009.3. 273–293. 82 A vélelem tartalma Armin von Bogdandy megfogalmazása szerint: „Az Alapjogi Karta alkalmazási területén kívül egy tagállam alapjogilag autonóm marad mindaddig, amíg [solange] az EUSZ 2. cikkében foglalt szintet általánosan biztosítja. A betartást vélelmezni kell. Amennyiben azonban ez a vélelem megdõl, a tagállami bíróságok az uniós alapjogok lényeges tartalmának védelme érdekében minden tagállami intézkedéssel szemben felléphetnek, az egyén pedig uniós polgári státusza alapján követelheti ezt.” Armin von Bogdandy et al.: Fordított „Solange” – az európai médiaszabadság védelme a tagállamokkal szemben. In: Fundamentum. 2011. 4. 5–22. 83 A koncepcióval kapcsolatos külföldi tudományos munkák téziseinek rövid összevetését ld. Fazekas Flóra: A bátrak igazsága? A „fordított Solange”-javaslat és kritikája. In: Fundamentum 2012. 1. 111–119. Ld. még az uniós polgárság mint alapjogi jogállás kérdéséhez: Vörös Imre: Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest, hvgorac. 2012. 78–82. 84 Jelen tanulmányban terjedelmi okok miatt nem vállalkozunk a vélelem elemeinek vizsgálatára. Azok a logikai lépések, amelyek a fordított Solange-vélelemmel összefüggnek, a szerzõ néhány korábbi munkájában is felmerülnek. Ld. Szalayné Sándor Erzsébet: Az alapjogok három jogrendszer metszéspontjában. In: Állam és Jogtudomány. 2009. 3. 365–398.; uõ.: Új távlatok az európai alapjogvédelemben. In: Közjogi Szemle 2010. 3. 33–40.; uõ.: Az uniós polgárság: Az EUM-Szerzõdés 20–25. cikkéhez fûzött kommentár. In: Osztovits András (szerk.): Az Európai Unióról és az Európai Unió mûködésérõl szóló szerzõdések magyarázata. (2. kiadás) Budapest 2011. 10101043.; uõ.: Az Európai Unióról szóló Szerzõdés 7. cikke Nizza elõtt és után – az Ausztriával szembeni szankciók háttere és következményei. In: Európai Jog 2001.3. 3–8. 85 Erre kötelezi az EUSz. 2. cikke, a 6. cikke, a Charta preambulumának 4. pontja szerint még az alapvetõ jogok erõsítése is. 86 Schroeder Werner: Neues zur Grundrechtskontrolle in der Europäischen Union. In: EuZW 2011.12. 467.


alapjogokra is érvényesek lesznek.87 Így az Egyezményt, mint az uniós jogrendszer integráns részét minden bizonnyal egyfajta köztes státus illeti majd meg. Másrészrõl viszont fentiek alapján az is feltételezhetõ, hogy legalábbis a szekunder uniós jogi normák közvetett és közvetlen alapjogi kontrollja szempontjából a végsõ bírói fórum – a strasbourgi bíróság lesz. Az alapjogi kontroll érvényesítése a szerzõ álláspontja szerint követi a tagállamok és az Unió közötti hatáskörmegosztás mindenkori állapotát, a hatáskörmegosztásnak pedig közvetve vagy közvetlenül, de az egyén érdekeit és jogait kell szolgálnia. Ha mindez egy plurális rendszerben történik, akkor a jogorvoslatnak is ehhez kell igazodnia – a legnagyobb felelõsség pedig mindig azon a szereplõn kell legyen, akár a jogalkotás, a végrehajtás vagy jogorvoslat letéteményese legyen is a szereplõ, amely az adott élethelyzet szempontjából a döntõ szereplõ. Az Unió evidens módon ilyen szereplõ – ezért döntési pozícióban lévõ intézményei feladatukat legitim módon csak akkor láthatják el, ha azt megfelelõ alapjogvédelem mellett teszik. Az Európai Unió Bírósága pedig az utóbbi idõben igyekszik az Unió jogalkotó szerveinek aktusait sokkal komolyabb alapjogi szempontú kontrollnak alávetni, különösen az Alapjogi Charta hatálybalépését követõen.88

27

Zárszó helyett Az alkotmányos hagyományok szerepe A jogrendszerek jelenkori összefonódása állapotában89 nincs igazán üdvözítõ válasz arra a kérdésre, hogy vajon milyen funkciója lesz a jövõben a közös európai vagy akár a nemzeti alkotmányos hagyományoknak. Az egyes tagállami alkotmánybíróságok fájlalják évtizedekkel ezelõtti értelmezési monopóliumuk elvesztését, más tagállamok alkotmánybíróságai – mint a magyar – legjobb esetben hivatkozási alapként kezelik a vállalt nemzetközi kötelezettségekbõl eredõ alapjogi mérce alkotmányos mércének való elfogadását, az Emberi Jogok Európai Bíróságát önkorlátozása miatt éri kritika, az Európai Unió Bíróságát pedig alapjogi „imperializmussal”90 vádolják. Szereptévesztésrõl volna szó? A tagállamok alkotmányai és az uniós szintû alapjogvédelem közti viszony nem statikus kapcsolat, és nem is egyirányú utca. A közlekedési szabályokat a tagállamok írják részben az Unió tagállamaiként, részben pedig egy szélesebb alapjogi közösség, az Emberi Jogok Európai Egyezménye tagjaiként. Az alapjogvédelem tartalma, korlátai, érvényesítésének eszközei és intézményei nemzetközi, uniós és nemzeti szinten igen változatosak – de egyik sem alkalmas önmagában a hatékony védelemre, ezért mindegyikre szükség van.


87 Ezen az állásponton van Wolfgang Weiß, Human Rights in the EU: Rethinking the Role of the European Convention on Human Rights After Lisbon. European Constitutional Law Review. 2011. 7. 64–95., 72. 88 Így többek között a természetes személyek védelme a személyes adatok kezelése vonatkozásában képezte egy vizsgálat tárgyát összevetve az Alapjogi Charta 7. és 8. cikkével. Ld: C-92/09 és C-93/09. sz. Volker und Markus Schecke GbR és Hartmut Eifert kontra Land Hessen ügyben 2010. november 9-én hozott ítélet [EBHT 2010. I-11063.]. 89 Ladeur Karl-Heinz: Ein Recht der Netzwerke für die Weltgesellschaft oder Konstitutionalisierung der Völkergemeinschaft? In: AVR 2011. 246–275. 90 Peters Anne: Die Anwendbarkeit der EMRK in Zeiten komplexer Hoheitsgewalt und das Prinzip der Grundrechtstoleranz. In: AVR 2010. 1–57., 56. Hasonlóképpen kemény kritika érte a luxemburgi bíróságot a Mangoldt-ügy kapcsán. Kritikus, bár nem tudományos írás: Roman Herzog–Lüder Gerken: Stop the European Court of Justice. Frankfurter Allgemeine Zeitung. Centrum für Europäische Politik. (2008.09.08.) http://www.cep.eu/fileadmin/user_upload/Pressemappe/CEP_in_den_Medien/Herzog-EuGH-Webseite_eng.pdf (2012.09.27.)

Rendelje meg a Jogtudományi Közlöny 2013-as évfolyamát! Ára: 17 700,-Ft

Egyetemi hallgatóknak külön kedvezmények

Érdeklôdjön a Kiadónál! Kiadja a Logod Bt., 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefon: 214–2453, e-mail: [email protected]

www.logod.hu

KISS–TÕKEY: AZ EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁSI JOGVISZONY SZABÁLYOZÁSÁNAK FÕ KÉRDÉSEI

29

TANULMÁNY

Az egészségbiztosítási jogviszony szabályozásának fõ kérdései Kiss Norbert tudományos segédmunkatárs, Budapesti Corvinus Egyetem (Budapest) Tõkey Balázs egyetemi tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)

Az új Ptk.-ban a jogalkotó önálló szerzõdéstípusként vezeti be az egészségbiztosítási szerzõdést, azonban a vonatkozó törvényjavaslat csak néhány elemét szabályozza e meglehetõsen sajátos jogviszonynak. Ennek kapcsán a szerzõdéstípus különleges jellemzõinek és a jövõbeni szabályozás koncepcionális alapkérdéseinek számbavételével érdemes azt átgondolni, hogy az új Ptk. rendelkezései megnyugtatóan szabályozzák-e az egészségbiztosítási szerzõdést, vagy esetleg részletesebb szabályozás kidolgozására van szükség.

I. Bevezetés

Jelen tanulmányban az egészségbiztosítás és a betegségbiztosítás fogalma között nem teszünk különbséget. A bevezetésben idézett adatok forrása: OECD Health Data egészségügyi adatbázis, 2010. évre vonatkozó adatok. Hazánkban az egészségbiztosítási piac még mindig csekély méretû, de amíg az ágazat éves díjbevétele 2008-ban nem érte el a 3 milliárd forintot, 2011-ben már meghaladta az 5 milliárdot. Lásd: Magyar biztosítók évkönyve 2009. és 2012. http://www.mabisz.hu/images/stories/docs/publikaciok/evkonyv-2009-magyar.pdf és http://www.mabisz.hu/images/stories/docs/publikaciok/evkonyv-2012-magyar.pdf (2012. 11. 06.).

KÖZLÖNY

1 2 3

JOGTUDOMÁNYI

Az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya folyamatosan nõ a fejlett országokban. E kiadási tételekkel kapcsolatban az egyik legfontosabb, a nemzetközi összehasonlításokban is gyakran szereplõ egészségpolitikai kérdés a közkiadások és a magánkiadások aránya. Az európai országok esetében a közkiadások aránya jellemzõen 70-80%-ot tesz ki az összes egészségügyi kiadáson belül, de még a magán-egészségbiztosításra1 rendszerszerûen építõ Egyesült Államokban is 49%-ot, a teljes OECD-átlag pedig 72,2%.2 Az egészségügy-finanszírozási rendszerek egy másik alapjellemzõjének számít az, hogy a magánkiadásokon belül mekkora a betegek által zsebbõl (out-ofpocket), illetve a harmadik fél (egészségbiztosítás, egészségpénztár, más finanszírozó szervezet) által fizetett kiadások aránya (utóbbit szervezett magánkiadásnak is szokás nevezni). E tekintetben jóval nagyobbak a különbségek az egyes országok között: az Egyesült Államokban a háztartások zsebbõl fizetett kiadásainak aránya az összes egészségügyi magánkiadáson belül 24%, Franciaországban 34%, Németországban 54%, Svédországban pedig 94% volt 2010-

ben. (Fontos hangsúlyozni, hogy itt a magánkiadásokon belüli arányról van szó, például Svédországban a magánkiadások eleve csak a 18,9%-át teszik ki az öszszes egészségügyi kiadásnak.) Magyarországon 2010ben a magánkiadások aránya 35,7% volt, ami komoly emelkedést mutat a 29,4%-nyi 2007-es értékhez képest, és az OECD-átlagot is jelentõsen meghaladja. A magánkiadások magas aránya ráadásul azzal párosul, hogy ezt a betegek nagyrészt zsebbõl fizetik: az összes magánkiadáson belül 75%-os a zsebbõl fizetett kiadások aránya. Még nagyobb a különbség azt illetõen, hogy a magánkiadásoknak mekkora hányadát fedezi magánegészségbiztosítás: az Egyesült Államokban ez 68%, Franciaországban 63%, Németországban 42%, Svédországban 1,5%, Magyarországon pedig 7% volt 2010-ben. A jövõben a szervezett egészségügyi magánkiadások – és ezen belül a magán-egészségbiztosítások – jelentõségének a növekedésére lehet számítani,3 ami alapvetõen a közfinanszírozású rendszerek problémáira, nehézségeire vezethetõ vissza. A közfinanszírozású rendszerek is szembesülnek a technológiai fejlõdésnek köszönhetõen hatásosabb, ám egyre növekvõ költségekkel járó terápiákkal, amelyek nem minden esetben tudnak beépülni az általánosan elérhetõ szolgáltatáscsomagba. Az egyént terhelõ költségek kifeje-

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

30

TANULMÁNY

zetten magasak, aminek a kockázata ellen egyénileg csak biztosítás kötésével lehet védekezni. A közfinanszírozású rendszerek másik problémáját az jelenti, hogy az egyéni igényekre kevéssé érzékenyek: általában egy meghatározott, standard színvonalat igyekeznek minden jogosult számára biztosítani, amelyhez képest pl. az egyágyas kórterem (fizetõs) „extra” szolgáltatásnak bizonyul. Megjegyzendõ, hogy a közfinanszírozott rendszereknek az egyéni igények kielégítése nem is feltétlenül alapfeladata; a nemzetközi gyakorlatban eltérõ, hogy a közrendszer mekkora variabilitást enged meg az „extra” szolgáltatásokat tekintve. Az egészségbiztosítások alapvetõ funkciója – csakúgy, mint minden biztosításé – a kockázatok szétterítése a biztosítottak között. Az egészségbiztosítások esetében azonban van néhány körülmény, amely más piacokhoz és más biztosítástípusokhoz képest is komoly eltérést jelent. Cikkünkben elsõsorban a magánjogi szabályozási kérdésekre fókuszálunk, így annak elsõ részében az egészségbiztosítási jogviszony azon speciális jellemzõit mutatjuk be, amelyek e szerzõdéstípus szabályozása szempontjából meghatározó jelentõségûek.4 A tanulmány második részében – a jogviszony sajátosságaira építve – a magán-egészségbiztosítási szerzõdés és ezen keresztül a magán-egészségbiztosítási piac megfelelõ szabályozásához szükséges koncepcionális alapkérdésekkel foglalkozunk. Fontos hangsúlyozni, hogy a cikkben tárgyalt kérdések közel sem fedik le a szabályozandó kérdések teljes körét; egy szabályozási javaslatnak számos további rész-, illetve részletkérdésre is választ kellene adnia. Végül arra is tekintettel kell lennünk, hogy az egészségbiztosítások esetében gyakran az egész társadalomra kihatóan jövedelemtranszfer valósul meg az egészséges biztosítottak irányából a betegebbek felé.5 Ez olyan sajátossága az egészségbiztosításnak, amelyre egyes országok egészségügyi finanszírozási rendszerei tudatosan is építenek (és nem csak a kimondottan ilyen célú társadalombiztosítás esetében, amely klasszikus értelemben nem is minõsül biztosításnak).6 Ennek legjellemzõbb megjelenési formája az, amikor kötelezõ befogadással, minden ügyfélre egységes tarifával („community rating”) mûködik a kiegészítõ egészségbiztosítások piaca (pl. Ausztrália, Írország). Az egészségügy-finanszírozás e pillérében érvényesített nagyfokú szolidaritási elv ehhez igazodóan széles körû állami szabályozással jár együtt (pl. az eltérõ kockázatú ügyfélkör miatt szükségessé váló, biztosítók közötti kockázatkiegyenlítési mechanizmussal). Ezért tanulmányunk lezárásaként a magán-

4 5 6

2013. JANUÁR

egészségbiztosítások szabályozásának fõ irányait az egészségpolitika által érvényesíteni kívánt szolidaritás mértékével összefüggésben tárgyaljuk.

II. A magán-egészségbiztosítási jogviszony speciális jellemzõi A magán-egészségbiztosítási szerzõdéses jogviszonynak több olyan, az egyéb szerzõdéses jogviszonyoktól eltérõ jellemzõje van, amelyek figyelembe vétele elkerülhetetlen a vonatkozó jogi szabályozás megalkotásakor. Ilyen jellemzõk különösen: – a közjogi és magánjogi jogviszonyok nem válnak el egymástól, gyakran átfedésben vannak; – a magán-egészségbiztosítási szerzõdéseknek számos altípusa van, amelyek többé-kevésbé át is fedik egymást, az egyes altípusok lényegében az összes biztosítási szerzõdési alcsoportot lefedik; – a felek között jelentõs információs aszimmetria áll fenn; – a jogviszony kapcsán különös jelentõséget kap a személyhez fûzõdõ jogok védelme; – a szerzõdések jellemzõen hosszú idõtartamra, gyakran évtizedekre jönnek létre.

1. A közjogi és magánjogi jogviszonyok átfedése Az egészségbiztosítási jogviszonyok ma hazánkban jellemzõen a közigazgatási, ezen belül pedig a társadalombiztosítási jogviszonyok közé tartoznak: a leggyakoribb jogviszonynak az tekinthetõ, amikor a kötelezõ egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 6-8/A. §-ában meghatározott, egészségbiztosítási ellátásra jogosult személyek az Ebtv. 9. §-ában meghatározott egészségügyi szolgáltatótól részben vagy egészben közfinanszírozott, természetbeni egészségügyi szolgáltatást vesznek igénybe. Ezen jogviszonyok (amelyek alatt az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ és az egészségbiztosító, illetve az egészségügyi szolgáltató között létre jövõ jogviszonyokat is értjük) mellett és között egyre gyakrabban jönnek létre magánjogi jogviszonyok is: ezek részben elkülönülnek a közfinanszírozott ellátásoktól, részben azokkal átfedésben vannak. Az elkülönülésre példa az lehet, amikor az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ egy teljesen magánfinanszírozott egészségügyi szolgáltató szolgáltatását veszi igénybe,

Az egészségbiztosítások közgazdasági jellemzõinek teljes körû bemutatása nem célja ennek a cikknek. Ezzel kapcsolatban lásd: Sherman Folland–Allen Goodman–Miron Stano: The Economics of Health and Health Care. Pearson, 2010. és Gulácsi László (szerk.): Egészség-gazdaságtan. Budapest, Medicina, 2005. Lásd Folland–Goodman–Stano: i. m. 184–186. A társadalombiztosítás keretében olyanok is részesülnek szolgáltatásokban, akik nem járulnak hozzá a rendszer fenntartásához, valamint a biztosítottakat terhelõ kötelezettségek is sokkal korlátozottabbak, mint egy magánjogi biztosításban.


amelyet õ vagy a biztosítója a szolgáltatónak megtérít, és az egészségügyi ellátás teljesen kívül marad a közfinanszírozott egészségbiztosítás rendszerén. Egyre gyakrabban találkozunk azonban olyan esetekkel is, amikor nem válik el élesen egymástól a magánjogi és a közjogi jogviszony: például az orvos – aki fõállásban egy közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató alkalmazottja, de emellett magánrendelést is tart – ugyanazt az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõt egyszer a közfinaszírozott egészségügyi szolgáltatónál, másszor pedig a magánrendelésén kezeli (ez már tipikusnak tekinthetõ a nõgyógyászat területén). Másik ilyen példa, hogy a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató nyújt magánszolgáltatásokat az állami egészségbiztosító által le nem kötött szabad kapacitásai terhére (ma ezek leggyakrabban képalkotó vizsgálatok, de lehetnek más beavatkozások is, az ilyen formában igénybe vehetõ szolgáltatások köre folyamatosan bõvül). A magánjogi egészségbiztosítási jogviszony szabályozása kapcsán nem tekinthetünk el attól, hogy annak egy alapvetõen közfinanszírozott egészségügyi rendszerbe kell valamilyen formában betagozódnia.7 A jogalkotónak el kell döntenie, hogy a jövõben milyen szerepet szán a magánegészségbiztosításnak: ugyanis a magán-egészségbiztosítási szerzõdés kellõen átgondolt szabályozása (pl. a szolidaritási elvre rendszerszerûen építõ, kiegészítõpótló magánbiztosításoknak kedvezõ jogi környezet kialakításával) elõsegítheti a köz- és magánfinanszírozott egészségügyi ellátások kellõ szétválasztását.

2. A magán-egészségbiztosítási szerzõdések altípusai A magán-egészségbiztosítási szerzõdések alábbi altípusait szokták megkülönböztetni:8 – orvosi költségeket fedezõ biztosítás (helyettesítõ biztosítás);9 – orvosi kiegészítõ szolgáltatásokat fedezõ biztosítás (kiegészítõ-pótló biztosítás);10

7 8 9 10

Ez nem csak Magyarországra, hanem a legtöbb fejlett országra is igaz, mint azt a közfinanszírozás magas aránya mutatja (lásd az I. pontot). Lényegében ezt a felosztást követi a német biztosítási szerzõdési törvény (Versicherungsvertragsgesetz, VVG) is, lásd a jogszabály vonatkozó részét: http://www.gesetze-im-internet.de/vvg_2008/__192.html (2012. november 06.) A helyettesítõ biztosítások a kötelezõ, állami egészségbiztosítások teljes helyettesítésére, kiváltására szolgálnak. Általában olyan személyek veszik igénybe, akik valamilyen okból nem jogosultak a társadalombiztosítás által nyújtott szolgáltatások igénybevételére, vagy kimaradhatnak abból. Természetesen arra is van lehetõség, hogy a társadalombiztosítás által biztosítottak is köthessenek ilyen biztosítást. A kiegészítõ-pótló biztosítások két formáját különböztetik meg: a „supplementary” (pótló) biztosítások a társadalombiztosítás által nem fedezett olyan szolgáltatások biztosítására szolgálnak, amelyek a beteget ellátását kényelmesebbé teszik (pl. hotelszolgáltatások), növelik a választás lehetõségét (közfinanszírozáson kívüli egészségügyi szolgáltatók igénybevétele), gyorsabb hozzáférést tesznek lehetõvé (várólisták esetén). A „complementary” (kiegészítõ) biztosítások olyan esetben nyújtanak fedezetet, amikor az egészségügyi szolgáltatást a társadalombiztosítás egyáltalán nem, vagy csak részleges térítés ellenében fedezi. A kiegészítõ biztosítások kifejezetten a költségek megtérítésére irányulnak (pl. gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, co-payment, azaz önrész megtérítése). A gyakorlatban a kiegészítõ és a pótló típusok nem válnak el élesen, hiszen az állami vagy társadalombiztosítási alapcsomaggal kapcsolatos viszonyuk azonos: abba bele nem foglalt ellátásokra vagy ellátásrészekre vonatkoznak. Hosszú távú biztosítás, amikor a biztosító díjfizetés ellenében az ápolásra szoruló ápolási költségeit legalább részben, élete végéig viseli. Egyik alfaja az „elõgondoskodási” típus: a még ápolásra nem szoruló biztosított köt szerzõdést. A másik alfaja az azonnali igényû ápolási biztosítás: a már ápolásra szoruló biztosított köt biztosítást egyszeri nagyobb díj megfizetése mellett. Ez utóbbi alfajnál a kockázatot az képezi, hogy nem tudni meddig fog élni, és így ápolásra szorulni a biztosított: ez a típus a jogviszony jellegét tekintve hasonlóságot mutat a tartási szerzõdéssel. Az ápolási biztosításról lásd részletesebben: Baji Petra: Ápolás – Biztosítás – A Long-Term Care magánfinanszírozási lehetõségei hazánkban. http://www.biztositas.hu/Hirek-Informaciok/Biztositasi-szemle/2009-augusztus-szeptember/Apolas-biztositas.html (2012. 11. 06.) A balesetbiztosítási és az egészségbiztosítási szerzõdésekre jellemzõen külön szabályozás vonatkozik. Lásd: Zavodnyik József: A biztosítási szerzõdés. Budapest, KJK-Kerszöv, 2000. 127–128. További felosztási lehetõség még a személybiztosítások és a vagyoni, azaz a nem-személybiztosítások elkülönítése. Az egészségbiztosítások természetesen az élet-, az utas és a bal-

KÖZLÖNY

12 13

– betegség miatti keresetkiesésre vonatkozó biztosítás; – ápolási biztosítás.11 Ezek az altípusok a gyakorlatban nem válnak el mindig egymástól, a biztosítók termékei gyakran több altípus szolgáltatását ötvözik egy csomagban. Az egyes altípusok is nagy heterogenitást mutatnak, például mind a helyettesítõ, mind a kiegészítõ-pótló biztosítások esetén az egyes termékek jelentõsen eltérnek abban a tekintetben, hogy milyen ellátásokra, szolgáltatásokra terjed ki a biztosítás. Aszerint is lehet eltérés a helyettesítõ és kiegészítõpótló altípushoz tartozó szerzõdések között, hogy a biztosító elsõdlegesen természetbeni szolgáltatást nyújt (tehát a biztosító nevezi meg, hogy melyik egészségügyi szolgáltató szolgáltatását veheti igénybe a biztosított), vagy a biztosító utólagosan megtéríti azokat a költségeket a biztosítottnak, amelyek az általa kiválasztott egészségügyi szolgáltató ellátása során felmerültek. Természetesen mindkét esetben csak akkor nyújt szolgáltatást a biztosító, ha az egészségügyi ellátás igénybevételét indokoltnak tartja. Nem elvi, hanem gyakorlati különbséget jelent az egyes biztosítások között az, hogy a szerzõdés milyen kizárásokkal él (lásd késõbb), vagy milyen limiteket alkalmaz. Egy elvben bármilyen egészségügyi szolgáltatásra kiterjedõ helyettesítõ biztosítás a gyakorlatban, a biztosított szemszögébõl könnyen kiegészítõpótló biztosítássá minõsül át, ha az extrém alacsony limit (pl. néhány százezer forint) éppen az egyszeri magas vagy katasztrofális kiadásokat nem fedezi. Nem foglalkozunk ebben a cikkben a külön szegmenst képviselõ balesetbiztosításokkal.12 A gyakorlatban azonban igen gyakori a kombinált baleset- és egészségbiztosítások elõfordulása is. Érdemes azt is megvizsgálni, hogy az egészségbiztosítási szerzõdéseket hogyan helyezhetjük el a biztosítási szerzõdések rendszerében. Az egyes magánbiztosításokat, illetve biztosítási szerzõdéseket az alábbi szempontok alapján szokták csoportosítani:13

JOGTUDOMÁNYI

11

31

32

TANULMÁNY

2.1. Életbiztosítások és nem-életbiztosítások A biztosításokat a közjogi szabályozás szempontjából két ágazatra osztják: élet- és nem-életbiztosítások. A biztosítókról és a biztosítási tevékenységrõl szóló 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.) az Európai Uniónak a biztosítási üzletágat szabályozó irányelvei alapján ezt a felosztást követi. A Bit. és a vonatkozó uniós irányelvek az egészségbiztosításokat a nem-életbiztosítási csoportba sorolják. Ennek ellenére az Írországban és az Egyesült Királyságban létezõ, fel nem mondható, állandó egészségbiztosításként ismert biztosítási fajta az életbiztosítási irányelvek hatálya alá került,14 és a német biztosításfelügyeleti törvény (VAG)15 is a helyettesítõ egészségbiztosításokra az életbiztosításokra vonatkozó közjogi szabályok alkalmazását írja elõ. 2.2. Csoportos és egyéni biztosítások A csoportos biztosítások lényege az, hogy a szerzõdõ fél egy adott csoport összes vagy kiválasztott tagjainak mint biztosítottaknak a javára köt biztosítást. Az egyes biztosítottak tekintetében addig terjed a biztosítási szerzõdés hatálya, amíg a biztosított az adott csoporthoz tartozik. Gyakori példája a csoportos biztosításnak, amikor a munkáltató köt biztosítást a munkavállalóira.16 Ezzel ellentétben egyéni biztosítás esetén a szerzõdõ fél és a biztosított személye jellemzõen megegyezik, és a biztosítási szerzõdés nem függ más jogviszonytól. Szabályozási szempontból a fõ különbséget az eltérõ alkupozíciók jelentik. A szabályozás általában abból indul ki, hogy a csoportos biztosítás esetében a szerzõdõ fél – szemben az egyéni fogyasztókkal – jóval racionálisabban képes megítélni és hatásosabban alakítani17 a szerzõdéses feltételeket, így kisebb védelemben kell részesíteni. 2.3. Kárbiztosítások, összegbiztosítások és egyéb szolgáltatásra jogosító biztosítások A biztosító szolgáltatása a biztosítási esemény bekövetkezésekor az alábbi lehet:

14

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

15 16

17 18 19 20 21 22

2013. JANUÁR

– a kár megtérítése; – meghatározott összeg megfizetése; – egyéb szolgáltatás teljesítése.18 Mint a korábbiakból kiderült, az egészségbiztosítások altípusai között mind a kárbiztosításokra (a felmerült egészségügyi költségek, illetve a kiesett kereset mint kár megtérítése), mind az összegbiztosításokra (pl. betegség esetén elõre meghatározott napidíj fizetése), mind az egyéb szolgáltatást nyújtó biztosításokra (a biztosító a vele szerzõdött egészségügyi szolgáltató partnerén keresztül egészségügyi ellátást nyújt, rendszeres szûrõvizsgálatokat biztosít) találhatunk példát. A fentiekbõl látszik, hogy az egészségbiztosítási szerzõdések rendkívül heterogén csoportot alkotnak, az egyes altípusok a biztosítási szerzõdések alcsoportjainak teljes palettáját lefedik. Erre a vonatkozó szabályozás kialakításakor tekintettel kell lenni, az egyes speciális szabályozások megfogalmazásakor meg kell fontolni, hogy az mely altípusra, vagy altípusokra terjedjen ki.

3. Információs aszimmetria a felek között Az információs aszimmetria az egészségbiztosítási szerzõdések területén két esetben is fellép: egyrészt a biztosító, másrészt a biztosított oldalán. A biztosítói oldal információhiánya abban áll, hogy potenciális ügyfelének kockázatát nem tudja teljesen felmérni,19 vagy ha fel is tudná mérni, azt mégsem veheti (teljesen) figyelembe.20 Ennek egyik következménye az „adverse selection”:21 ez annyit tesz, hogy azok a személyek, akik a saját kockázatukat az átlagosnál magasabbnak értékelik, inkább kötnek biztosítást, és ha biztosítást kötnek, akkor olyat választanak, amely nagyobb lefedettséget, több szolgáltatást biztosít. Ennek az a hatása, hogy a biztosítók potenciális ügyfelei között nagyobb valószínûséggel lesznek az átlagosnál kockázatosabb személyek. Erre a biztosítók úgy reagálnak, hogy egyes magasabb költséggel járó kockázatok biztosítását megtagadják,22 vagy csak jó-

esetbiztosításokkal együtt a személybiztosítások közé tartoznak, mivel ezeknél a biztosítási szerzõdéseknél a biztosítási eseménynek a biztosított személy életében, egészségében, illetve testi épségében beállott változások minõsülnek. Ennek oka vélhetõen az, hogy e szerzõdések hosszú idõtartamúak, jelentõs a díjtartalékképzés, a rendes felmondás kizárt, és intézményesített a biztosítók közötti kockázatkiegyenlítés. Lásd: http://www.gesetze-im-internet.de/vag/__12.html (2012. 11. 06.) A csoportos biztosításokhoz tartozik az az eset is, amikor a biztosított lényegében „árukapcsolással” jut hozzá a biztosításhoz. Példaként a hitelkártyához nyújtott utas-, baleset-, illetve betegségbiztosításokat lehet említeni: a bankkal való szerzõdés megszûnésével (a banki ügyfelek csoportjából való kiválással) a biztosítás is megszûnik. E termékekre különösen jellemzõek a korábban már említett alacsony limitek, ami azzal jár, hogy az elsõdlegesen egészségbiztosítást keresõ ügyfelek igényeit e kapcsolt biztosítások csak kis részben elégíthetik ki. Az egyéni ügyfelekhez képest különösen akkor rendelkezik a csoportos biztosítást kötõ szerzõdõ fél kedvezõbb alkupozícióval, ha nagyszámú biztosított számára köt biztosítást. Lásd: Vékás Lajos (szerk.): Szakértõi Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, Complex, 2008. 1047. Pl. dohányzás mértéke. Pl. az Európai Bíróság „Test Achat”-döntése (C-236/09) következtében 2012. december 21-étõl a biztosítási ágazatban nem lehet különbséget tenni a nõk és a férfiak között. Lásd: Timothy Stoltzfus Just: The Regulation of Private Health Insurance. http://www.nasi.org/usr_doc/The_Regulation_of_Private_Health_Insurance.pdf 2. (2012. 11. 06.). Itt egyszerre van szó egyes kockázatos személyek kizárásáról (pl. életkori határ korlátozása) és a lefedettség korlátozásáról is (pl. gyermekvállaláshoz és szüléshez kapcsolódó szolgáltatások, illetve költségek megtérítésének kizárása).


val magasabb díj ellenében vállalják, a kedvezõ kockázatú ügyfelek kiválogatására („kimazsolázására”) törekednek,23 és emellett nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyes ügyfelek potenciális kockázatainak minél pontosabb meghatározására.24 A „harmadik fél fizet, nem én” elv mellett a biztosítói oldal információhiányával is összefügg a „moral hazard” problémája: amennyiben valaki biztosítást köt, akkor egyrészt kevésbé fog törekedni a károk megelõzésére („ex ante moral hazard”), másrészt a kár bekövetkezése esetén akkor is igénybe veszi a biztosító által megtérített szolgáltatásokat, ha biztosítás hiányában azokat egyébként nem venné igénybe („ex post moral hazard”). Ezt a „túlhasználatot” növeli a biztosító (fizetõ fél) és az egészségügyi szolgáltató közötti információs aszimmetria is: a szolgáltató minél több szolgáltatás nyújtásában (és így magasabb bevétel elérésében) érdekelt, miközben a diagnózis felállítását és az az alapján nyújtandó szolgáltatások megállapítását is elsõdlegesen õ végzi.25 Az „ex ante moral hazard” esetére példaként szokták említeni azt a jelenséget, hogy az egészségbiztosítással rendelkezõk inkább hajlamos lesznek az elhízásra, kevesebbet törõdnek a betegségek megelõzésével. Ezt az elméletet gyakran vitatják,26 de más tanulmányok27 az elmélet alátámasztását látszanak igazolni. Az „ex post moral hazard”28 jelensége kevésbé vitatott, és különös jelentõséget kaphat, amennyiben a jogalkotó az egészségbiztosítások esetén lehetõséget ad a túlbiztosításra. A biztosítotti oldal információhiányát tekinthetjük a biztosítói oldal információhiánya következményének. A biztosított (vagy a szerzõdõ fél) a ritka kivételeket eltekintve29 nincsen abban a helyzetben, hogy a biztosítási szerzõdés feltételeit pontról pontra megtárgyalja a biztosítóval, jellemzõen kénytelen a biztosító általános szerzõdési feltételeit elfogadni. A biztosítók általában részletesen leírják, hogy milyen esetekre terjed ki, valamint nem terjed ki a biztosítás, és hogy mikor mentesül a biztosító. Az ügyfél a gyakorlatban gyakran nem is érti ezeket a feltételeket (pl. betegségek vagy orvosi beavatkozások szakmai elnevezésének használata a biztosító szolgáltatásából kizárt esetek meghatározásakor), vagy nem olvassa át õket elég figyelmesen. Ebbõl az következik, hogy a biztosított nem lesz tisztában azzal, mire is terjed ki a biztosítá-

33

sa, és adott esetben ezzel a ténnyel csak akkor szembesül, amikor a biztosító megtagadja tõle bizonyos szolgáltatások nyújtását a köztük létrejött szerzõdésre hivatkozva. A fentiekbõl kifolyólag az egészségbiztosítási szerzõdésre vonatkozó szabályozásnak ezen problémák kezelésekor egy nagyon érzékeny egyensúlyi pontra kellene rátalálnia a biztosítói és biztosítotti érdekek között az alábbiakra tekintettel: – elõ kell segíteni azt, hogy minél többen kössenek, illetve köthessenek egészségbiztosítást a minél nagyobb kockázatközösség megteremtése és a társadalombiztosítás tehermentesítése érdekében (ehhez szükséges lehet a biztosítók korlátozására abból a célból, hogy bizonyos személyeket, csoportokat a biztosításokból ne zárhassanak ki);30 – minél szélesebb lehetõséget kellene biztosítani arra a meglévõ uniós jogi keretek között, hogy a biztosítók a hatékony piaci tranzakciók kialakulása érdekében a valós kockázatokat felmérhessék, figyelembe vehessék, és a biztosítási feltételeket ennek megfelelõen alakítsák ki;31 – az elõbbiekkel párhuzamosan szükséges lehet egy hatékony ellenõrzõ mechanizmus kialakítása abból a célból, hogy a biztosítók a kockázatok nagyságát valósan mérjék fel, és azokkal arányos következményeket állapítsanak meg a szerzõdési feltételekben; – végül a biztosítottakat kellene olyan helyzetbe hozni, hogy minél inkább tisztában lehessenek a rájuk vonatkozó biztosítás feltételeivel, azok kiterjedésével (ennek eszköze lehet pl. a biztosítók minél szélesebb tájékoztatási kötelezettségének elõírása, egyes szerzõdéstípusok esetén ki nem zárható szolgáltatások meghatározása stb.).

4. A személyhez fûzõdõ jogok védelme A személyhez fûzõdõ jogok közül az élethez, egészséghez, testi épséghez és a személyes adatok védelméhez fûzõdõ alapvetõ jogok kap(hat)nak különös jelentõséget a magán-egészségbiztosítási szerzõdések körében. Az élethez, egészséghez, testi épséghez fûzõdõ jog leginkább olyan biztosítási szerzõdések esetén kerülhet a


23 Ezt a jelenséget hívják „cherry picking”-nek. 24 A leggyakoribb példák a különbözõ nyilatkozatok bekérése az ügyfelek korábbi betegségeirõl, életmódjáról stb., valamint elõzetes orvosi vizsgálatok alkalmazása. 25 Ez a jelenség az ún. „kínálat indukálta kereslet” („supplier-induced demand”). Lásd: Folland–Goodman–Stano: i. m. 324–330. 26 Stoltzfus Just: i. m. 2. 27 Pl. Dhaval Dave–Robert Kaestner: Health Insurance and Ex Ante Moral Hazard: Evidence from Medicare http://www.nber.org/papers/w12764.pdf 24–26. (2012. 11. 06.). 28 Pl. enyhe betegséggel is inkább a betegállományt választja a biztosított, amennyiben az egészségbiztosítása fedezi a betegség esetén fellépõ keresetveszteségét. 29 Erre leginkább csoportos biztosítások esetén van lehetõség, amikor a szerzõdõ fél több biztosított javára köt egyidejûleg biztosítást. 30 Ehhez egy lépést tett a magyar jogalkotó azzal, hogy 2012-tõl adó- és járulékmentessé tette a munkáltatók által magánszemélyek javára kötött magán-egészségbiztosításokat. 31 Az egyéni kockázatbecslés szerepét a szolidaritásra építõ (és pl. „community rating”-et alkalmazó) piacon az államilag szabályozott kockázatkiegyenlítõ mechanizmus veszi át. Az alapelv ugyanakkor ennek esetében is értelmezhetõ: az egyéni kockázatokat jobban leképezõ kiegyenlítési mechanizmus hatékonyabb piachoz vezet.

34

TANULMÁNY

figyelem középpontjába, amikor bizonyos körülmények fennállása esetén a biztosított csak e szerzõdéses jogviszony keretében õrizheti meg életét, egészségét, testi épségét: például egy kiegészítõ-pótló egészségbiztosítási szerzõdés esetén elképzelhetõ, hogy a biztosítás olyan egészségmegõrzõ, illetve -helyreállító természetbeni szolgáltatásokat nyújtana vagy térítene meg, amelyek a társadalombiztosítás keretében nem érhetõek el.32 Ilyen esetekben, ha a biztosító bármilyen okból megtagadja a saját szolgáltatásának nyújtását, akkor a szokásos kár-, illetve vagyonbiztosításoktól eltérõen nemcsak a biztosított vagyoni, hanem személyhez fûzõdõ jogai is sérülhetnek közvetetten. A személyes adatok védelméhez fûzõdõ jogok közül az egészségbiztosítási jogviszonyokban leginkább a legszigorúbb védelmet igénylõ különleges adatok érintettek: pl. egészségi állapotra, kóros szenvedélyre, szexuális életre vonatkozó adatok. A biztosítók gyakorlatában gyakran elõfordul, hogy a szerzõdés megkötésekor széles körben nyilatkoztatják a leendõ biztosítottakat ezen adatokról, és felhatalmaztatják magukat a minél szabadabb adatkezelésre. Ebbõl kifolyólag az is elõfordulhat, hogy egy esetleges orvosi vizsgálat eredményérõl és így a biztosított egészségi állapotáról a biztosító hamarabb értesül, mint maga a biztosított. A jogalkotónak a szabályozás kialakításakor törekednie kell a biztosítottak személyhez fûzõdõ jogainak megfelelõ védelmére, a szükséges garanciák biztosítására [lásd a III. b) pontot is].

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

5. Hosszú távú szerzõdéses jogviszony Az egészségbiztosítási szerzõdések idõtartama akár több évtized is lehet. A szerzõdés megkötésekor a feleknek úgy kellene meghatározni a jogviszony feltételeit, hogy az a szerzõdés teljes idõtartama alatt mindkét fél érdekeit méltányosan szolgálja. Ilyen hosszú idõtartam alatt azonban a körülmények lényegesen megváltozhatnak, ezeket elõre nem láthatják a felek (pl. újabb beavatkozások, diagnosztikus és terápiás lehetõségek megjelenése, egészségügyi költségek változása stb.). Ezért mindkét fél arra törekszik, hogy adott esetben könnyen szabaduljon a számára terhes jogviszonyból, vagy a másik felet ahhoz láncolja, ha az neki kedvezõ, illetve a jogviszony feltételeirõl egyoldalúan dönthessen. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egyes, különbözõ biztosítók által kínált egészségbiztosítási szerzõdések szolgáltatásai lényegesen különböznek egymástól, tehát a biztosítottak nem tudnak olyan egyszerûen szolgáltatót váltani, mint például a kötelezõ gépjármû-felelõsségbiztosítások esetén. A biztosítóváltást egyéb körülmények is korlátozzák:

2013. JANUÁR

pl. a várakozási idõ vagy az a körülmény, hogy magasabb életkor esetén a biztosításba újonnan belépõk díja általában magasabb, mint az azonos életkorú, de korábban szerzõdést kötõ ügyfeleké.33 Utóbbiból következõen egy fair biztosítóváltásnál elvileg a váltás idõpontjáig felhalmozott díjtartalékot is rendezni kellene. A díjtartalék (az életbiztosításokhoz hasonlóan) azért képzõdik, mert az egészségügyi problémák elõfordulási valószínûsége a magasabb életkorral folyamatosan növekszik, így az idõskori kárkifizetések fedezetét a fiatalkori díjbefizetések adják. Biztosítóváltás esetén alapesetben ez a díjtartalék elvész az ügyfél számára. Ezért a jogalkotónak olyan szabályozást kellene kialakítania, amelyik úgy segíti elõ az egészségbiztosítási szerzõdési jogviszonyok „mobilitását”, rugalmasságát, hogy ezzel egyik felet sem hozza indokolatlanul hátrányos helyzetbe (lásd a késõbbiekben az árváltoztatás és a hordozhatóság problematikáját is).

III. A magán-egészségbiztosítási szerzõdés szabályozásának koncepcionális kérdései A szabályozás kialakítása során a legfontosabb elõkérdésnek azt kell tekintenünk, hogy a jogalkotó mennyire akarja a piacra bízni a szabályozást. Két végpont között kellene megtalálni a helyes értéket a szabályozás egyenesén: az egyik végpontnak azt tekinthetjük, hogy a jogalkotó a háttérbe vonul, csak a legszükségesebb kérdéseket szabályozza. A másik végpont a minél részletesebb, kötöttebb szabályozás kialakítása arra a feltételezésre alapozva, hogy a jogviszony különleges jellegébõl adódóan a piac nem képes a megfelelõ egyensúly és szabályozás megteremtésére. Az alábbi kérdéseket elsõsorban abból a nézõpontból vizsgáljuk, hogy mennyiben lehet a piactól várni a megfelelõ szabályozást. Különösen a következõ problémakörök érintettek ebben a tekintetben: – kizárás a biztosításból; – fogyasztói jogok, adatvédelem; – díjmódosítás; – a szerzõdés biztosítói felmondása; – a szerzõdés biztosítók közötti hordozhatósága.

1. Kizárás a biztosításból A kizárást két szempontból is érdemes megvizsgálni: egyrészt lehet szó egyes személyeknek a biztosítotti körbõl való kizárásáról, másrészt a biztosítók egyes szolgáltatásokat, betegségeket zárnak ki a biztosításokból.

32 Pl. olyan modern, drága eljárások, amelyeket az állami egészségbiztosítás nem tud finanszírozni. 33 Ennek egyik oka az, hogy az idõsebb biztosítottaknak kevesebb ideje marad a díjtartalék felhalmozására. Emellett szintén a díjat növeli az a körülmény, hogy az idõsebbek több betegségben szenvednek, amely nagyobb kockázatot jelent.


Álláspontunk szerint a piactól nem várhatjuk azt, hogy megoldást kínáljon arra a problémára, miszerint mindenki (még ha az átlagosnál kedvezõtlenebb feltételekkel is) köthessen egészségbiztosítást, mert a jelenlegi gyakorlat szerint nemcsak arról van szó például, hogy bizonyos életkor felett nem lehet magánegészségbiztosítást kötni, hanem arról is, hogy egy adott életkor betöltésével jellemzõen meg is szûnnek a magán-egészségbiztosítások. Nem véletlen, hogy például Ausztriában jogszabály34 írja elõ, hogy a betegségbiztosítási szerzõdés fõszabály szerint a biztosított élete végéig terjedõ idõre jön létre, és csak kivételesen lehet legfeljebb egy évig tartó, határozott idõtartamú biztosítást kötni. Ez a szabály arra hívatott, hogy megakadályozza a biztosítók által alkalmazott, korábban bemutatott „cherry picking” jelenséget. Úgy tûnik, a biztosítóknak egyszerûbb és olcsóbb bizonyos korosztályokat kizárni a magán-egészségbiztosításból,35 ezért a jogalkotónak kell beavatkoznia, ha az a célja, hogy minél több ember számára tegye elérhetõvé a magánegészségbiztosítást. Ez esetben azzal is számolni kell, hogy a legnagyobb kockázatú személyeknek a biztosítotti körbe való kerülése egy általános árnövekedést generálhat (mivel az egyéni kockázatot a biztosítók nem tudják tökéletesen mérni, és így teljes mértékben figyelembe venni a biztosítási díjak meghatározásakor), ami viszont egyben csökkenti is a hozzáférést. Ennek ellenére az egyenlõ bánásmód elvével csak az a megoldás egyeztethetõ össze, ha mindenki jogosult egészségbiztosítást kötni (tehát a biztosítók ne alkalmazhassanak az egészségbiztosítási szerzõdések esetén általános kizáró klauzulákat), ugyanakkor kellõ teret kell engedni a biztosítóknak a nagyobb (és igazolt) kockázatok díjszabásban való megjelenítésére.36 Ellenkezõ esetben (azaz általános hozzáférés mellett kompenzáció nélküli „community rating” bevezetése) elkerülhetetlen a jelentõs áremelkedés, sõt akár az ágazat visszaszorulása is elképzelhetõ. Megfontolandó az is, hogy a jogalkotó szabályozza azt a kérdést, hogy az egészségbiztosítási szerzõdéseknek (különösen a helyettesítõ és a kiegészítõ-pótló biztosításoknak) mely szolgáltatásokra, megbetegedési formákra kell minden esetben kiterjednie.37 Ennek

35

az lenne az egyik elõnye, hogy átláthatóbbá és összehasonlíthatóbbá tenné az egyes egészségbiztosítási termékeket, igaz, olyan áron, hogy legalább részben egységesítené azokat, ami szükségszerûen a termékpaletta szûkülésével jár. Ez a megoldás egyrészt védené a biztosítottakat (megakadályozná, hogy az ÁSZF-ek érthetetlen orvosi nyelven írt megfogalmazásai bizonyos ellátásokat, betegségeket a biztosított tudta nélkül kivegyenek a biztosításból), másrészt növelhetné a versenyt is, hiszen a nagyobb hasonlóságot mutató termékek között erõsebb verseny várható.38

2. Fogyasztói jogok és adatvédelem Az egészségbiztosítások területén különösen indokoltnak tûnik a fogyasztók minél szélesebb védelme. Ennek oka nemcsak az, hogy az õ oldalukon is jelentõs lehet az információs aszimmetria, hanem az is, hogy e jogviszonyok a biztosítottak több személyhez fûzõdõ jogát is érinthetik, ahogy ez a korábbiakból is kiderült. E jogok védelmével kapcsolatban merül fel az a kérdés, hogy szükséges-e további garanciák beépítése a vonatkozó szabályozásba. Például a következõ, fogyasztókat védõ rendelkezések jogszabályba foglalása jöhetne szóba: – a biztosítók korlátozása abban a tekintetben, hogy milyen különleges adatra kérdezhetnek rá (pl. szexuális életre vonatkozó kérdések kizárása);39 – annak elõírása, hogy az új orvosi és egyéb egészségügyi adatokat elsõdlegesen az érintett biztosítottal kell közölni, és csak az õ beleegyezésével lehet azokat a biztosítóval is közölni (természetesen a közlés megtagadása a biztosító mentesülését eredményezhetné); – további garanciák (akár speciális eljárások) beépítése olyan esetekre, amikor a biztosító szolgáltatásának megtagadása a biztosított életét, egészségét, testi épségét veszélyeztethetné. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a fogyasztóbarát szabályozásnak mindig jelentõs a költségvonzata (amelyet végül szintén a fogyasztók fizetnek meg),40 és a biztosítások területén a biztosítotti visszaéléseket is elõsegítheti.


34 Versicherungsvertragsgesetz 178i. § http://www.jusline.at/178i._VersVG.html (2012. 11. 06.). Egyébként természetesen a mintaként szolgáló német szabályozás is hasonló. 35 De hasonló a helyzet például az utasbiztosítások területén is. 36 Kedvezõtlen kockázatú fél esetén azonban könnyen elõfordulhat, hogy a biztosító olyan magas biztosítási díjat határoz meg, ami mellett a másik félnek már nem éri meg biztosítást kötnie. A jogi szempontból egyenlõ hozzáférés így a gyakorlatban mégsem érvényesül feltétlenül. 37 A csomagok tartalmának egységesítését pozitív vagy negatív lista segítségével lehetne megvalósítani: pozitív lista esetén a lefedett szolgáltatásokat kell tételesen felsorolni, negatív lista esetén pedig a kizárt szolgáltatásokat (azzal, hogy minden más, orvosilag indokolt, hatásos és biztonságos beavatkozás része a csomagnak). Negatív listát leginkább helyettesítõ, pozitív listát pótló-kiegészítõ biztosítások esetében lehet alkalmazni. A technológiai változások teljes körû lekövetése ugyanakkor egy helyettesítõ biztosítás esetében gyakorlatilag lehetetlen feladat elé állítaná a szabályozót. 38 Jól látszik ez a kötelezõ gépjármû-felelõsségbiztosítások piacán, ahol egységesek a termékek, az árak könnyen összehasonlíthatók, és így a kampányszerû váltás bevezetésével a növekvõ verseny miatt a korábbiakhoz képest jelentõsen mérséklõdtek a díjak. 39 Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a korlátozások egyúttal azzal a káros hatással járnak, hogy akadályozzák a biztosítókat a kockázatok minél pontosabb felmérésében. 40 Legfeljebb nem a fogyasztóknak ugyanaz a csoportja (ld. ezzel kapcsolatban az I. pontban is említett, jövedelemtranszferre vonatkozó társadalmi hatást).

36

TANULMÁNY

KÖZLÖNY

tosítást csak a katasztrofális kiadások elleni védelem eszközének tekintjük, akkor – megfelelõ limit alkalmazásával – egy ilyen egyoldalú módosítási lehetõség igazolható; amennyiben azonban ennél szélesebb körre kiterjedõ eszközként tekintünk rá, akkor ez a biztosítás alapeszméjével ellentétes.

Az egészségügyi technológiák fejlõdésével folyamatosan nõnek az egészségügyi ellátások átlagos költségei, illetve a társadalom öregedésével párhuzamosan nõnek az összesített egészségügyi kiadások: azaz minden korcsoportban többet költünk egészségügyre, miközben az átlagosan több egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõ korcsoportok aránya is nõ a lakosságon belül. Hosszú távon azonban a demográfiai folyamatoknak is csak a fõ trendjei jelezhetõek elõre. Arról nem is szólva, hogy hosszú távon számos beavatkozási lehetõség adódik a kedvezõtlen demográfiai helyzet kezelésére, így az egészségügyi technológia változása megjósolhatatlan a magán-egészségbiztosítási szerzõdésekkel érintett évtizedekre. Más biztosításokhoz hasonlóan a magán-egészségbiztosítások esetében is indokolt az árindexálás, azaz a biztosítási díj periodikus kiigazításának megengedése. A fogyasztók védelme érdekében azonban olyan tényezõket kell keresni, amelyek az egészségügyi kiadások alakulását pontosan mutatják: a hagyományosan alkalmazott fogyasztói árindex jellemzõen nem esik egybe az egészségügyi árindexszel (az egészségügyi árindex trendszerûen magasabb, kifejezve a technológiai fejlõdést). Az átlagos drágulás mellett az idõsödõ társadalom hatását is figyelembe kell venni (pl. a várható élettartam növekedésével korrigálva, vagy pedig az összesített egészségügyi kiadások változását figyelembe véve). Ezzel együtt sem látszik túlságosan valószínûnek, hogy bármely országban bármilyen állami szabályozás 40-50 évre elõre képes lehet megfelelõen meghatározni a befolyásoló tényezõket; a periodikus kiigazítások viszont a piaci hatékonyságot csökkentik. Megfontolandónak tûnik a német megoldás: a VVG. szerint lényegében a helyettesítõ biztosítások körében a biztosító jogosult a biztosítási díjaknak az arányos módosítására, ha a díj meghatározásának alapjául szolgáló tényezõk körében elõreláthatólag tartós változás történt, és a biztosítónak a díjmódosítást megalapozó számításait egy független szakértõ átvizsgálja, majd ezek alapján a módosításhoz hozzá járul.41 Ezek a módosítások a biztosítottak érdekeire is figyelemmel vannak, mert a fedezet értékének megõrzését szolgálják. A díjmódosítás speciális esete az, ha a biztosított egészségi állapotában tartós, folyamatos többletköltséget okozó változás áll be (pl. krónikus betegség diagnosztizálása), és a biztosító – azonnal vagy valamilyen átmeneti idõ után – ezt a költségnövekedést megemelt díjban érvényesíti. Amennyiben az egészségbiz-

JOGTUDOMÁNYI

3. Díjmódosítás

2013. JANUÁR

41 Lásd: http://www.gesetze-im-internet.de/vvg_2008/__203.html (2012. 11. 08.) 42 Az új Ptk.-nak a biztosító rendes felmondási jogát kizáró rendelkezés lesz az egészségbiztosításra vonatkozó rövid szabályozás legfontosabb eleme, lásd a vonatkozó törvényjavaslat 6:489. § (2) bekezdését: http://www.parlament.hu/irom39/07971/07971.pdf (2012. 11. 06.) 43 Lásd a már korábban idézett osztrák szabályozást.

4. Biztosítói felmondás A szerzõdés fennállása alatt a biztosított egészségi állapota várhatóan folyamatosan romlani fog, így a kárhányad egyre nagyobb lesz. A biztosítottak egy része bizonyosan elér egy olyan állapotot is, amikortól kezdve a díjtartalék és a további biztosítási díjak már nem fedezik az egészségügyi ellátás további költségeit. Mivel az egészségügyi kiadásokat okozó károk jelentõs része egymástól nem független (ugyanannak a személynek az öregedésével összefügg, egy betegség további betegségek kockázatát hordozza magában), így a biztosítónak hatványozottan érdekében állna felmondani a szerzõdést olyan állapotromlások esetén, amelyek nagy valószínûséggel további kiadásokat vonnak maguk után. Egy ilyen módon alkalmazott rendes felmondás azonban az egészségbiztosítás alapvetõ céljával lenne ellentétes, így indokolt a biztosító rendes felmondáshoz való jogának jogszabályi korlátozása,42 valamint a rendkívüli felmondás eseteinek felsorolása, illetve ezek mellett esetleg annak fõszabályként való rögzítése, hogy a magán-egészségbiztosítási szerzõdések élethossziglani tartamúak.43

5. Biztosítóváltás, a szerzõdés és a díjtartalék biztosítók közötti hordozhatósága Cikkünk I. pontjának végén kifejtettük, hogy a magán-egészségbiztosítási szerzõdések jellemzõen hosszú távú szerzõdések. Alapvetõ kérdés, hogy ilyen esetben hogyan lehet hosszú távon is hatékony, a biztosító és a biztosított érdekeit is méltányosan figyelembe vevõ szabályozást kialakítani. Egy ilyen szabályozásnak két komponense lehet: – a fennálló szerzõdések periodikus aktualizálására (pl. a díjmódosításra) vonatkozó eljárási szabályok megalkotása: a biztosított a feltételekrõl kellõen informálódva választ, majd a választott biztosításának a feltételeit a szabályozás által próbáljuk hosszú idõn, akár évtizedeken keresztül mindkét fél számára méltányos módon fenntartani; – a piaci mobilitás növelése, a biztosítóváltás elõsegítése: ebben az esetben a kezdeti fogyasztói döntés szerepe


különösen jól indokolt egészségpolitikai célok esetében, különösen jól szabályozott, felügyelt részpiacon javasolt az alkalmazása. A biztosítóváltás egyik speciális kérdése (és a mobilitásra is ható tényezõ, bár hatása a fent említett két tényezõhöz képest kisebb) a várakozási idõ: felmerül az a kérdés, hogy új biztosítás kötése esetén a várakozási idõtõl el lehet-e – vagy el kell-e – tekinteni. A várakozási idõ intézményének alapvetõ célja az, hogy kivédje a biztosításkötéskor a biztosított javára mutatkozó információs aszimmetria negatív hatásait: azaz valamilyen rossz egészségi állapot eltitkolásával ne lehessen azonnal szolgáltatást igénybe venni. Ha elfogadjuk a várakozási idõ alapvetõ célját, akkor indokolható szabályozási elemnek tekinthetõ az, ha biztosítóváltáskor – generális szabályként – a várakozási idõt nem kell a biztosítottnak kivárnia az új biztosításában.46 A várakozási idõ mellõzésével járó biztosítói kockázat csökkenthetõ, mivel egyrészt ilyen esetben is megelõzheti az új szerzõdés megkötését orvosi vizsgálat, másrészt a biztosítottnak közlési kötelezettsége van, amely kiterjedhet többek között az elõzõ biztosítása keretében igénybe vett biztosítói térítésekre. A biztosított visszaélési lehetõsége, amit a váltáskor is elõírható várakozási idõ egyébként megakadályozna vagy mérsékelne, eleve csak ritkán merülhet fel: akkor, ha a betegség (várható) kialakulásáról csak õ tud, és az újonnan választott biztosító feltételei az adott betegség kezelésére elõnyösebb feltételeket biztosítanak (a limitek esetében vagy más módon), mint a régebbi biztosítása, vagy ha a váltás egy olyan ellátás igénybevétele „miatt” történik, amelyre az elõzõ biztosítás nem adott fedezetet. Ebben az esetben valóban igaz az, hogy a biztosított az adott ellátásra való jogosultságot „nem várta ki” korábban. Mivel a magán-egészségbiztosítások szerzõdési feltételei erõteljesen eltérõek lehetnek, ezért az ilyen esetek elõfordulása valóban nem zárható ki. Kérdés, hogy a legalább részben összehasonlítható termékek esetében az ebbõl származó piaci hatékonyságveszteség hogyan aránylik a könnyebb váltásból adódó nyereséghez. E kérdéskör kapcsán fontos azt hangsúlyozunk, hogy a magán-egészségbiztosítási szerzõdések hordozhatóságának csak akkor van igazán realitása, ha az egyes biztosítók termékei összehasonlíthatóak, a szolgáltatásaik, a szerzõdési feltételeik legalább részben fedik egymást. Ellenkezõ esetben (ami inkább megfelel a mai magyar magán-egészségbiztosítási piacnak) nincsen lehetõség a díjtartalékkal való esetleges elszámolásra vagy

KÖZLÖNY

44 Lásd az egészségbiztosítások tartalékos jellegét az I. pont végén a hosszú távú szerzõdések jellemzõinél, valamint a hosszú távú költségalakulást ennek a résznek a díjmódosításról szóló bekezdéseinél. 45 Az életkorra képzett tartalék hordozhatóságát valósította meg a német jogalkotó 2007-ben, de ezt a megoldást már a bevezetése elõtt és azóta is sokan vitatták, lásd például Jan Boetius: Alterungsrückstellung und Versicherungswechsel in der Privaten Krankenversicherung. Versicherungsrecht. 2001.16. 668–670. 46 Ez az új Ptk.-nak a másik lényeges rendelkezése az egészségbiztosításokra vonatkozó szabályai közül, lásd a törvényjavaslat 6:488. § (2) bekezdését: http://www.parlament.hu/irom39/07971/07971.pdf (2012. 11. 06.)

JOGTUDOMÁNYI

lényegesen kisebb, mivel a biztosítási feltételek változása vagy kedvezõbb piaci lehetõség megjelenése esetén a váltás valós, jelentõs pénzügyi hátrányt a biztosított számára nem okozó lehetõség lehet. Megjegyzendõ, hogy a biztosítók önszabályozása az elsõ komponens esetében valamelyest most is mûködik: egy méltánytalanul kezelt ügyfél negatív reputációs hatása az új szerzõdéskötések számát csökkenti. A reputációs hatás önmagában azonban nem jelent kellõ biztosítékot, így eljárási szabályok definiálása is indokolt. Felmerül azonban az a kérdés, hogy az állami szabályozó milyen hatásfokkal képes a garanciális eljárási szabályok hosszú távú meghatározására, és ha erre csak korlátozottan képes, akkor a folyamatos módosításokkal mennyire rontja a piaci hatékonyságot. E megfontolások miatt vélhetõen nem kerülhetõ meg az, hogy a szabályozó ne értékelje tudatosan azokat az eszközöket, amelyek a fogyasztók mobilitását növelik ezen a piacon. Ebben a tekintetben az alapvetõ problémát az jelenti – mint azt már korábban44 is írtuk –, hogy az idõ elõrehaladtával az egészségi állapot romlik, a várható kárkifizetések összege nõ, ezért újabb kockázatértékelés esetén csak magasabb biztosítási díjért köthetne új szerzõdést a biztosított. Mindeközben az elõzõ biztosítójánál díjtartalék képzõdött azáltal, hogy a fiatalabb, jobb egészségi állapotban fizetett díjak egy része az öregkori kiadásokra is fedezetet teremtett (volna). A teljes körû hordozhatóság megteremtése45 tehát valamilyen biztosítók közötti elszámolási mechanizmus kialakítását is feltételezné (nyilvánvalóan az adminisztratív költségeket érvényesíteni lehetne). Az erõteljesen szabályozott, szolidaritásra építõ egészségbiztosítási piacokon ezt az egyedi elszámolási mechanizmust helyettesíti az egyes biztosítók eltérõ kockázatú populációi között alkalmazott kockázatkiegyenlítés. A biztosítóváltást nehezítõ további akadály, hogy éppen a biztosítói szolgáltatások minõségét megtapasztaló (azaz beteg) ügyfelek szembesülnének azzal, hogy más biztosítók nem vagy csak a korábbi szerzõdésükhöz képest sokkal rosszabb feltételekkel kötnének velük szerzõdést (pl. az elsõ szerzõdéskötéskor még nem, de a váltásnál már fennálló állapotok kizárásával). Ezt a problémát a díjtartalék átadása is csak mérsékelni lenne képes, megoldást azonban nem jelentene. A biztosítóváltás megkönnyítését sokkal inkább a kötelezõ befogadással és egy kockázatkiegyenlítési mechanizmus bevezetésével lehetne elérni, ez azonban súlyos, alapvetõ beavatkozás a piaci folyamatokba, és csak

37

38

TANULMÁNY

kockázatkiegyenlítõ mechanizmusok beépítésére, és a várakozási idõtõl való eltekintés is csak korlátozottan képzelhetõ el.47

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

IV. Konklúzió A fejlett országok egészségügyi rendszereinek finanszírozásában egyre nagyobb szerepet játszanak a magán-egészségbiztosítások, melyek legalább részben képesek lehetnek kezelni a technológiai fejlõdésbõl adódó költségnövekedést, illetve azt a problémát, hogy a közfinanszírozott egészségügyi rendszerek univerzális szolgáltatáscsomagot igyekeznek nyújtani, és az egyéni fogyasztói igényekre csak kevéssé érzékenyek. Abban ugyanakkor nem várható változás, hogy az egészségügyi rendszereknek továbbra is domináns eleme marad a közfinanszírozás. Ez azt is jelenti, hogy a magán-egészségbiztosítások szerepe csak az adott egészségügyi rendszerek kontextusában vizsgálható, és erõteljesen függ a vele kapcsolatban megfogalmazott egészségpolitikai céloktól. E célok tisztázása és explicit megfogalmazása nélkül nehéz megfelelõ magán-egészségbiztosítási piacot és ahhoz illeszkedõ szabályozást létrehozni. Mindezek alapján a szabályozásnak két alapmodelljét különíthetjük el. Az egyik alapmodell szerint a magánegészségbiztosításokra csak minimális mértékben (vagy akár semmilyen mértékben sem) vonatkoznak a biztosítások körében speciális szabályok. Ez azt az egészségpolitikai választást tükrözi, amely a magán-egészségbiztosításokat leginkább „luxusjószágnak” tekinti, és elsõdlegesen (majdhogynem kizárólagosan) a közfinanszírozott egészségügyi ellátásra kívánja építeni az egészségügyi rendszert, kis súlyt helyezve arra a kérdésre is, hogy az ez esetben is meglévõ magánfinanszírozási hányadnak mekkora részét fedezik szervezett öngondoskodási formák. Ez egy megfelelõ (magas minõséget garantáló, hozzáférhetõ és a biztosítottak számára egyenlõ módon elérhetõ) közrendszer mellett a társadalom nagy része számára elfogadható alapelv lehet, ráadásul a magas minõségû közrendszer egyértelmûen csökkenti a keresletet a „magánmegoldások” iránt. A másik alapmodell a magán-egészségbiztosításokat széles körben szabályozza, így tartalmukat, árképzésüket és egyéb szerzõdési feltételeit, valamint a hozzá kapcsolódó fogyasztói és betegjogokat is. Ez olyan egészségpolitikai választást feltételez, amely irány a lakosság minél szélesebb körében kíván építeni az egészségügyi finanszírozás e pillérére, az öngondoskodásra, az egyéni egészségi állapotért viselt részbeni egyéni felelõsségre. Egy kevésbé magas, kevésbé

2013. JANUÁR

egyenletes minõséget garantáló, kevésbé hozzáférhetõ közrendszer mellett indokoltabb egy ilyen értékválasztás, hiszen elsõsorban a közrendszer problémái azok, amelyek keresletet teremtenek a magán-egészségbiztosításra. Ezzel együtt sem lehet kívánatos cél az egészségügyi ellátás szintjeinek jelentõs mértékû szétszakadása: azaz a közrendszer nem maradhat le jelentõs mértékben a magánbiztosítások színvonalától, és a magánbiztosításokhoz való egyéni hozzáférésben sem lehetnek végletes különbségek. A nemzetközi tapasztalatokból kiindulva érdemes megfontolni a fenti két alapmodell ötvözését. Ebben az esetben a szabályozás során éles különbséget lehet tenni az egyes magán-egészségbiztosítások között. Elsõsorban magánjogi szabályozás alkalmazandó, amely az összes egészségbiztosítás vonatkozásában csak az alapvetõ szabályokat rögzíti a fent említett problémaköröknek megfelelõen. Így nagyobb teret engednének a piaci szabályozásnak és a felek közötti piaci alkunak. A kiegészítõ-pótló egészségbiztosításokra ugyanakkor részletes szabályozást kellene kidolgozni, amely jócskán túlmutatna a magánjogon. Ezzel az egészségpolitika arra törekedne, hogy a közfinanszírozott rendszer határain túlnyúló szolgáltatások, illetve az önrészek (ide értendõ minden, a betegek által fizetendõ költség, pl. a gyógyszerekért fizetett térítési díj is) finanszírozását a kiegészítõ-pótló egészségbiztosítások piacára terelje, és ezért annak szabályozását a minél nagyobb és egyenlõbb hozzáférés, valamint a szolidaritás elvére építi. Az ezzel együtt járó mechanizmusok (többek között a csomag minimális tartalmának meghatározása, community rating, biztosítóváltás, kockázatkiegyenlítési mechanizmus, adókedvezmények ösztönzésként való alkalmazása) igen részletes, és jellemzõen már a közjogba is átnyúló szabályozást igényelnének. A szabályozás technikai megvalósítását illetõen ez utóbbi „vegyes” modell egy olyan típusú megoldást jelentene, amely szerint a Polgári Törvénykönyv bevezeti az egészségbiztosítási szerzõdést mint biztosítási szerzõdési altípust, de a Ptk. – már csak terjedelmi okokból is – kizárólag a legfontosabb és a piacot a legszükségesebb mértékben korlátozó szabályokat tartalmazza.48 Ez azonban önmagban nem tûnik elegendõnek a magánegészségbiztosítási jogviszony komplex szabályozására. Ebben az esetben szükséges egy külön magán-egészségbiztosítási jogszabály megalkotása is, amelynek nagy részét az állam által erõteljesen szabályozott kiegészítõ-pótló egészségbiztosítási termék(csoport) és piac részletes, részben közjogi szabályozása tenné ki. Amennyiben e szabályozási modell nem lenne összhangban az egészségpolitikai célkitûzésekkel, akkor sokkal részletesebb, a növekvõ fogyasztói igényekre és érdekekre reflektáló magánjogi szabályozás kialakítása lenne indokolt.

47 Ezért is meglepõ az új Ptk.-nak az a szabálya, hogy a várakozási idõbe be kell számítani a korábbi egészségbiztosítási jogviszonyt, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a biztosított az elõzõ jogviszonyban azonos feltételekkel volt jogosult az egészségbiztosítási szolgáltatásra. 48 A vonatkozó törvényjavaslat tartalmaz is néhányat ezek közül, például kizárja a biztosító rendes felmondását.

HAMZA: VÉCSEY TAMÁS TUDOMÁNYOS, OKTATÓI ÉS KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGÁNAK…

39

SZEMLE HAMZA GÁBOR egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem az MTA rendes tagja (Budapest)

Vécsey Tamás tudományos, oktatói és közéleti munkásságának méltatása halálának századik évfordulója alkalmából 1. Vécsey Tamás, a római jog, a jogtörténet és a magánjog európai hírû mûvelõje 1839-ben született Szikszón.1 A nemzeti hagyományokat gondosan ápoló, sot azokhoz a neoabszolutizmus éveiben is nyíltan ragaszkodó családban felnövõ Vécsey Tamás szemlélete a „Tarca-parti Athénben”, a nagyhírû eperjesi középiskolában töltött tanulóévek során formálódott és ezek voltak azok az esztendõk, amelyek késõbbi tudományos irányú fejlõdéséhez támaszt, ösztönzést adtak és annak irányt szabtak. 1856 õszén kezdte meg egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem jogi karán, amelynek jeles profeszszorai, elsõsorban Pauler Tivadar és Wenzel Gusztáv, hamar felfigyeltek rá, és õt további tudományos búvárkodásra ösztönözték. Az akadémiai nagy szótár szerkesztõje, Fogarassy János ajánló levelekkel látta el a kor tudományos életének kimagasló képviselõihez. Egyetemi tanulmányai elvégzését követõen 1861-ben Vécsey Tamás Pauler kitüntetõ ajánlása eredmé-

2 3

a közgazdaságtant adta elõ fõtantárgyakként. Emellett az ifjúsággal való foglalkozásra is tudott idõt szakítani. Ezt bizonyítja például az általa alapított, a neoabszolutizmus éveiben hazafias nevelési célokat, feladatokat szolgáló „Kölcseykör” aktív mûködése. 2. A kiegyezést követõen Szepes vármegye késmárki kerülete 1870 nyarán a kormánypárti jelölt ellenében országyûlési képviselõnek választotta. A parlamentben nem a Deák-párthoz, hanem a Ghyczy Kálmán–Tisza Kálmán által reprezentált balközéphez kapcsolódott. Mint a balközéphez tartozó képviselõ olyan jelentõs személyeknek volt hasonló politikai felfogást valló képviselõtársa, mint Jókai Mór, Tóth Kálmán, Degré Alajos, Podmaniczky Frigyes, Almássy Pál, Csernátony Lajos, Vukovich Sebõ, Nyáry Pál vagy Orbán Balázs. Vécseyt korábbi kerületében 1872ben az 1872–1875. évi ciklusra újra megválasztották képviselõnek. Még ugyanebben a ciklusban Vécseyt még egyszer – immáron harmadszor – megválasztotta késmárki kerülete képviselõnek. Ennek oka az volt, hogy 1874 februárjában kinevezést nyert a budapesti egyetem római jogi tanszékére. Vécsey – bár a balközép elveivel nem állt ellentétben az egyetemi tanári állás elfogadása – mégis helyénvalónak találta az új választáson való megmérettetést. Az 1873 márciusa óta Tisza Kálmán irányította pártban – Ghyczy Kálmán visszalépését követõen – Vécsey Tamás igen ko-

KÖZLÖNY

Vécsey Tamás pályájára nézve ld.: Nagy Ferenc (Vécsey Tamás t. tag emlékezete. In: A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. XIX. k. 4. sz. Budapest, 1922.) és Sztehlo Zoltán (Dr. Vécsey Tamás [1839–1939]. In: A Tiszai Ág. Hitv. Ev. Egyházkerület Miskolci Jogakadémiájának Arcképcsarnoka. I. k. 7. sz.) Ld.: G. Stourzh: Die politischen Ideen von Eötvös’ und das österreichische Staatsproblem. In: Wege zur Grundrechtsdemokratie. Wien–Köln, 1989. 217–237. Eötvös József maga is a pesti egyetemen végzi jogi stúdiumait. Ld.: Nizsalovszky Endre: Eötvös József és a „jövõ zenéje”. In: Ábránd és valóság. Tanulmányok Eötvös Józsefrôl. Budapest, 1973. 183. Nizsalovszky ebben a tanulmányában utal arra, hogy Eötvös József „éppen a jog (ti. a feudális, a római jogot nem recipiáló hazai jog – H. G.) fennálló rendjével nem lehetett megelégedve”. (Ld.: Nizsalovszky: i. m. 185.). Nézetünk szerint éppen az a körülmény képezte döntõ módon az alapját annak, hogy Eötvös József Vécseyt a római jogi stúdiumok folytatására ösztönözze. A római jog ugyanis – mint egyfajta jogi „ideáltípus” – kétségtelenül alkalmas arra, hogy a hatályos jogrendszer átformálása során a mérce szerepét betöltse.

JOGTUDOMÁNYI

1

nyeként az Eötvös családhoz került nevelõnek. Feladata az volt, hogy a nagy hírû tudós és államférfi, a kiegyezés után kultuszminiszter, a „magyar Tocqueville” (Stourzh),2 Eötvös József fiát, Eötvös Lorándot nevelje. Az Eötvös-házban pontosabban családnál töltött nevelõi évek Vécsey számára kiváltképpen tudományos fejlõdése és elõmenetele vonatkozásában voltak gyümölcsözoek. Eötvös József ösztönzésére3 kezdett el behatóan a római joggal foglalkozni, amely a továbbiakban egész tudományos pályáját döntõen befolyásolta. 1863-ban tette le az egyetem jogi karán a magántanári kollokviumot. Magántanári habilitációjának tárgya „A római polgári perrendtartás és az actio” c. témakör volt. Elôadásait – melyek a hallgatóság körében páratlan népszerûségnek örvendtek – az 1863–1864. évi tanév második szemeszterében kezdte meg. 1864-ben egykori középiskolájának székvárosa, Eperjes fõiskolájára hívják meg ünnepélyes módon az elméleti tárgyak és a római jog elõadására, az ezek számára újonnan felállított tanszék keretében. Az egykori diák már mint professzor tér vissza a korában jó hírnévnek örvendõ „magyar Heidelbergbe”. A számos tárgy (római jog, statisztika, közgazdaságtan, politika) oktatására való alapos és rendszeres felkészülés mellett jutott ideje a sokrétû és elmélyült tudományos kutatásra is. Igaz, hogy néhány évvel késobb, mivel a fõiskola növelte a tanszékek számát, Vécsey már „csak” a római jogot és

40

SZEMLE

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

moly szerepet töltött be. Aktív tagja volt a bányatörvény-javaslat szövegét megfogalmazó bizottságnak. Tagja volt emellett több más – így az igazságügyi, a kérvényi, a mentelmi és a könyvtári – képviselõházi bizottságnak is. Elõadója az igazságügyi bizottságban a zsidók és a keresztények közötti házasságról szóló törvényjavaslatnak. Igaz, hogy ez a javaslat csak a következõ ciklusban mûködõ bizottság elaborátumaként került napirendre, melynek alapjául azonban tartalmilag a Vécsey–féle koncepció szolgált. Számos konkrét természetû ügyet is referált Vécsey. Így referálta például az orthodox és neológ zsidóügyet, amely igen szoros kapcsolatban állt a Haynau által kivetett sarc további sorsával és a boszniai occupatio sérelmeit. 1875-ben nem a késmárki kerületben lépett fel, hanem Tisza Kálmán intenciójának megfelelõen Nyíregyházán. Ezúttal kisebbségben maradt: két szavazat hiányzott a mandátum elnyeréséhez. Nem sokkal ezt az eseményt követõen a Torontál vármegyei nagyszentmiklósi kerületben lépett fel, ahol nagy többséggel meg is választották. Egyúttal ebben a ciklusban – 1878–1881 – vállalt utoljára mandátumot. 3. Eperjesi tanszékérõl tízesztendõs, sikerekben és szép eredményekben gazdag tanári mûködése után, 1874-ben távozott, mivel elfogadta a budapesti egyetem római jogi katedrájára való meghívást, illetve kinevezést. Egyetemi professzori mûködését ebben az esztendoben mint nyilvános rendkívüli tanár kezdte meg, de már a következõ év elején nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Harminchat éven át tartó professzori tevékenysége során tevékeny részt vállalt az egyetem közéletében is. Két ízben volt a jog- és államtudományi kar dékánja (az 1881/1882. évi és az 1902/1903. évi tanévben) és az

4

1901/1902. évi tanévben pedig az egyetem rektorává választották. Jelentõs emellett publicisztikai tevékenysége is. Tudományos vonatkozású cikkeket közöl Eötvös József Politikai Hetilapjában,4 a kiegyezést elõkészítô Wiener Lloydban és a Frankenburg Adolf által szerkesztett 1848 címû lapban. Szinte rendkívülinek számító egyetemi és képviselõi elfoglaltsága mellett arra is tudott idõt szakítani, hogy részt vállaljon a Magyar Jogászegylet megalapításában, amelynek a továbbiakban – 1878-at követõen – többször is választott alelnöke volt. Kiemelkedõ a szerepe az 1902-vel kezdõdõen megjelenõ „Jogállam– Jog– és Államtudományi Szemle” megalapításában és Pauler Ákos minisztersége idején a Polgári Törvénykönyv tervezetének elõkészítésében. Bár nem lehet feladatunk Vécsey Tamás számos más, szintén jelentos közéleti és tudományos tisztségének fesorolása, mégis ki kell emelnünk a Történelmi Társulatban betöltött igazgató választmányi tagságát. Ez a megtisztelõ megbízás a történész Vécseynek szólt, aki hosszas kutatómunka eredményeként megállapította, hogy a latin nyelvû feliratos emlékek (Corpus Inscriptionum Latinarum) tekintélyes hányada, szám szerint több mint négy és fél ezer feliratos forrás, Magyarország területérõl származik. Az egyes kiváló római jogtudósokról írt, igen átfogó kutatásokon alapuló élet– és pályarajzokban kimutatta azok hazánk földjével való kapcsolatát. Megállapította például, hogy a neves római jogtudós, Marcellus a Kr. u. II. század derekán Antoninus Pius császár helytartójaként éveken át kormányozta Alsó-Pannóniát. Néhány évvel professzori kinevezését követõen, 1881-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjául választotta. Székfoglaló értekezését a következõ évben

2013. JANUÁR

az Árpád–kori jogi oktatásról tartotta. Említést érdemel az, hogy már megválasztását megelõzõen tartott felolvasást a II. osztály ülésén. Az Akadémia tudományos életében való igen aktív tudományos közremûködése eredményeként 1889-ben rendes tagnak választották. Értekezése, melynek felolvasására még abban az évben sor került, Kr. u. II. század ugyancsak neves jogtudósának, Sextus Caecilius Africanusnak az életével foglalkozott. Õ tartotta az emlékbeszédet az Akadémián Vandrák András, Tisza Kálmán, Wenzel Gusztáv, Tóth Lõrinc, és volt kollégája, a római jogász Hoffmann Pál fölött. A Történelmi Társulatban Hajnik Imre fölött tartott emlékbeszédet. Az 1894. november 4én rendezett akadémiai Széchenyiünnepen „Széchenyi és a magyar magánjog” címmel tartott elõadást. Ez a következõ évben nyomtatásban is megjelent elõadás ma is alapvetõ munkának számít Széchenyi és a jog kapcsolatának kutatása körében. Kivételes, igen csekély számú tudósnak kijáró megtiszteltetésben volt része Vécsey Tamásnak 1911-ben, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjául választotta nemzetközileg is figyelemre méltatott életmûvének elismeréséül. Már néhány évvel korábban, 1906-ban az egyik híres olaszországi egyetem, a cataniai Alma Mater római jogi intézete tiszteletbeli tagja lett, és ezzel Vécsey tudományos pályája formálisan is komoly nemzetközi elismerést kapott. 4. Vécsey Tamás tudományos tevékenysége elválaszthatatlanul fonódik egybe magas szintû oktatómunkájával. Elsõ nagyobb terjedelmû, elõször 1867-ben publikált, tankönyvként is használt „Római jogtan” c. munkájában a római jog kiemelkedõ jelentõségére mutat rá az európai és a hazai

Ld.: Antall József: Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés elõkészítése 1865–1866. Századok 99. 1965. 1125. Vö. még: Fenyõ István: Magyarság és emberi egyetemesség. Eötvös József, a publicista. In: Eötvös József mûvei. Reform és hazafiság. I. Publicisztikai írások. Budapest, 1978. 75.

HAMZA: VÉCSEY TAMÁS TUDOMÁNYOS, OKTATÓI ÉS KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGÁNAK…

jogi gondolkodás fejlõdésében. Vécsey hangsúlyozza továbbá ebben a mûvében a római jognak az egész európai mûvelõdés alakulásában betöltött kimagasló szerepét is.5 A szerzõ már ebben a munkájában felismeri azt, hogy a római jog „szellemét” „történelmi fejlõdésének ismerete nélkül” megismerni nem lehet.6 Következésképpen a római jog tárgyalásánál nemcsak a rendszerességre kell törekedni, hanem lehetõség szerint a történetiség szempontjára is figyelemmel kell lenni. Ebbõl azonban még nem következik az, hogy az Institutio– tanfolyamot külön kellene választani a Pandekta–tanfolyamtól, amire a német egyetemek tanrendje a példa. A „Római jogtan” megírásánál Vécsey a történetírók közül merít Gibbon és Niebuhr munkáiból, és ugyancsak tekintettel van Mommsenre. A római jog magyarországi hatását elemezve rámutat arra, hogy ebben a tekintetben „nem annyira a corpus juris civilis részletei érdemelnek fõ figyelmet, hanem inkább az egész római törvényhozás szelleme és hatása, melyet az emberiség történelmére gyakorolt”.7 Vécsey tehát a római jog egyfajta „ius universum” jellegét hangsúlyozza. A római jog elterjedésének okai közt szerepel az is, hogy kiválóan alkalmas a „továbbfejlesztésre”, amennyiben szellemi bázisul szolgál a jogfejlõdésnek. Nem volna szabad természetesen azokról a politikai természetû motívumokról sem megfeledkezni, amelyek a római jogot „minden nép közös jogává”, ius commune omnium gentium-má tették. Összegezve megállapítható, hogy a „Római jogtan”, Vécsey

5. 1886-ban jelent meg elsõ kiadásban „A római jog külsõ története és institutiói” c. munkája, amelyet 1892-ben az Akadémia Marczibányi-díjjal, majd az 1907-ben megjelent hetedik kiadás megjelenése után Sztrókay-díjjal tüntetett ki. Ez a tankönyv és kézikönyv funkcióját egyaránt betöltõ mû úttörõ jelentoségû a hazai római jogi irodalomban. Megítélésünk szerint ez az elsõ modern római jogi tankönyv hazánkban. A modern jelzõ ebben az esetben arra utal, hogy európai viszonylatban mérve is korszerû munkáról van szó. A korszerûséget jelenti egyrészt a szakirodalom szerves módon történõ felhasználása, másrészt a szemléletmód. „A római jog tárgyalásának módszere” c. alfejezetben a szerzõ rámutat az ún. systematicus, vagy másképpen dogmatikus és az ún. történelmi módszer alkalmazásának szükségességére.9 A két módszer esetében a szinkretizmus szükségszerû követelmény. A történelmi módszer különösen nagy szerephez jut az institutiókban. Ezen a területen ugyanis egyenesen hiba volna a dogmatikus irány követése. Némiképpen más a helyzet a pandekták tárgyalásánál. Vécsey a római jog „külsõ története” terminus technicus kapcsán utal arra, hogy a „jogtörténelem” Leibniz óta tesz különbséget a „külsõ” és a „belsõ” történet között.10 A „történelmi” módszer alkalmazásának kétségtelen megnyilvánulása tekinthetõ az, hogy a szerzõ számot ad a latin és görög nyelvészet, paleográfia, az

epigráfia és az éremtan legújabb eredményeirõl is. A római jogi nemzetközi tankönyvirodalom tekintetében már nem csak a német romanisztika alkotásaira, hanem az olasz, angol és francia irodalomra is figyelemmel van. Vécsey Marton Gézához, aki 1937-ben nyert egyetemi tanári kinevezést a budapesti egyetem római jogi tanszékére, hasonlóan állandóan csiszolja, finomítja könyvének megállapításait. Vécsey Tamás számára nyilvánvaló az, hogy a római jog értéke független a recepciótól. Erre tekintettel hangsúlyozza az Institutiók oktatásának kiemelkedõ jelentoségét. A római jog tehát ún. tanjog számára, s nem pedig hatályos joggal kevert, elegyített joganyag. Ez a szemlélete tükrözõdik azokban a munkáiban is, amelyek a tárgy tanulását hivatottak megkönnyíteni a joghallgatók számára.11 Megítélésünk szerint ennek a szemléletnek megnyilvánulása az is, hogy oly nagy erõvel szorgalmazza Trefort Ágostonnál a római jogi szeminárium felállítását, amely 1887-ben jön létre.12 Vécsey Tamás tudományos oeuvre-jén belül – mint erre már tankönyveink értékelése kapcsán fentebb utaltunk – komoly szerepet tölt be a római jog hazai továbbélése igen komplex kérdéskörének vizsgálata. Vécsey a római jog magyarországi hatása analízisénél döntõ elemnek a recepció, tehát a római jog formális, hivatalos befogadása elmaradásának tényét tekinti. Ebbõl következik az, hogy a római jog a latin nyelv, és irodalom és általában véve kultúra módjára, törvényhozói aktus és bírói praxis nélkül, eltérõen például Németor-

KÖZLÖNY

Ld.: Vécsey Tamás: Római jogtan. Pest, 1867. Elõszó 1. Ld.: Vécsey Tamás: Római jogtan. 4. sk. Ld: Vécsey Tamás: Római jogtan. Elõszó 1. Vécsey elsõ, a római perjoggal foglalkozó munkája 1867-ben jelent meg „Tanulmányok a római jog körébõl” címmel. (Magyar Akadémiai Értesítô 1867. évi V. kötet 3. füzet.) 9 Ld.: Vécsey Tamás: A római jog külsõ története és institutiói. Budapest, 1886. (1. kiad.) 5. sk. 10 Ld.: Vécsey Tamás: A római jog külsõ története és institutiói. (1. kiad.) 7. 11 Vécseyt a római jog oktatásának problémaköre, csakúgy mint a jogi oktatás kérdése általában, történeti és aktuális vetületben egyaránt foglalkoztatja. Ld.: Vécsey Tamás: A jogi szakoktatás reformjáról. Magyar Jogászegyleti Értekezések V. k. 5. f. Budapest, 1889. és uo.: Justinianus „Omnem reipublicae” kezdetû rendelete a jogi oktatás tárgyában. Adalékul a jogi oktatás történetéhez. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1890. 12 Ld.: Hamza Gábor: Vécsey Tamás és a jogi szemináriumok. In: Studia dedicata centenario fundationis seminariorum Universitatis Budapestinensis. Szerk. Hamza G. Budapest, 1987. 15 skk.

JOGTUDOMÁNYI

5 6 7 8

elsõ átfogó muve,8 a kor tudományos színvonalán álló munka a kor Európájának mércéjével mérve is.

41

42

szágtól, hat hazánkban. Ebben igen komoly szerepet játszik az egyház.13 Vécsey utal arra, hogy az „aki Pliniust, Gelliust, Cicerót tanítja, az római jogot is tanít, mert minden classzikus tartalmaz jogi adatokat”.14

Önálló monográfiában dolgozza fel Vécsey a római családi jogot.16 Ebben a munkájában Vécsey európai színvonalon tárgyalja átfogó módon ezt a korántsem könnyû témakört. A könyv bevezetõ részében áttekinti azokat a társadalmi, elsõsorban erkölcsi viszonyokat, amelyek a családi élet hátterét képezik. A „házassági jog” c. részben Vécsey elõször a személyi jogi elemeket vizsgálja, majd ezt követõen tér át a vagyonjog átfogó elemzésére. Vécsey Tamás a fentebb említett témákon felül még számos más római jogi problémával is foglalkozik. A teljesség igénye nélkül utalunk arra, hogy elemzi a Digestának és a Codex Justinianusnak a szerencsejáték jogi kérdéseit szabályozó részét, áttekinti a pompeji leletek jelentõségét a római jog szempontjából és foglalkozik a vadászat kérdésével a római jog szerint. Emellett – ismét csak egy-egy munkát kiragadva – tanulmányt ír a fogyasztási egyletekrõl, a magyarosztrák consuláris bíráskodásról, a gyülekezési szabadságról a modern alkotmányokban, a megbízás nélküli ügyvitelrõl, az actio Pauliana-

2013. JANUÁR

ról a magyar csõdtörvényben, az 1542. évi pozsonyi országgyûlés 43. törvénycikkérol, Széchenyi jelentõségérõl a magyar magánjog szempontjából és Tacitusról. 7. Ez az igen széles körû tudományos oeuvre számunkra Vécsey Tamást enciklopédikus mûveltségû jogtudósként jeleníti meg. A pedagógiai pályafutása által is motivált enciklopédikus mûveltség európai színvonalat jelent az õ esetében. Vécsey Tamás fél évszázadon át – 1911-ig – vett részt a jogász hallgatóság oktatásában, nevelésében, arculatának formálásában. Kitûnt színvonalas elõadásaival és a fiatalság nevelése iránt érzett kötelességtudásával. Az idén száz évvel ezelõtt, 1912. április 14-én bekövetkezett halálával az egyetem nagy hírû professzorát, a hazai és a nemzetközi tudósvilág kiváló tudósát, a hazai közélet pedig fáradhatatlan harcosát vesztette el. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává is választott Vécsey Tamás munkássága mindmáig megõrizte jelentõségét a hazai jogtudományban.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

6. Vécsey Tamás három, a principátuskorában élt jogtudóssal, Marcellus-szal, Papinianus-szal és Africanus-szal foglalkozik értekezéseiben.15 A sorban az elsõ a Marcellusról szóló igen tartalmas, alapos forráskutatásokra épülõ értekezés, amelyben hangsúlyozza, hogy a jogtudós Pannonia helytartója volt. A Papinianusról szóló értekezés szerkezetileg hasonló a Marcellus–tanulmányhoz. Vécsey elõször átfogó képet fest arról a korszakról, amelyhez Papinianus politikusi és jogtudósi pályája kapcsolódik. Az Africanusról szóló értekezés szintén a kor politikai klímájának megrajzolásával kezdõdik. Vécsey római jogtudósokkal foglalkozó tanulmányai ma is értékesek a bennük megfogalmazott következtetések és az elemzés módszere alapján egyaránt.

SZEMLE

13 Vécsey sajnos nem dolgozta fel monografikus formában ezt a problémakört. Rendelkezésünkre áll viszont sztenografált formában az 1877–1878. évi tanévben tartott kurzusának anyaga, melyet két hallgatója jegyzett le. Ld.: Szalay László–Orsó Mihály: A római jog története hazánkban és befolyása a magyar jogra. Dr. Vécsey Tamás egyetemi tanár elõadásai után lejegyezve. 14 Ld.: Vécsey Tamás: Hoffmann Pál r. tag emlékezete (1830–1907) In: A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. XIII. k. Budapest, 1908. 1. 15 Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus. A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának külön kiadványa. Budapest, 1881., uo.: Aemilius Papinianus pályája és mûvei. A M. T. Akadémia II. Osztályának külön kiadványa. Budapest, 1884., és uo.: Sextus Caecilius Africanus jogtudós. Székfoglaló értekezés. A Magyar Tud. Akadémia kiadványa. Budapest, 1889. 16 Vécsey Tamás: Római családi jog. Budapest, 1875.

ÁDÁM: ALKOTMÁNYFEJLÕDÉSÜNK ÚTJAI

43

SZEMLE ÁDÁM ANTAL professor emeritus Pécsi Tudományegyetem (Pécs)

Alkotmányfejlõdésünk útjai *

Schweitzer Gábor: Alkotmányfejlõdésünk útjai. Válogatás Molnár Kálmán hátrahagyott írásaiból PTE ÁJK, Pécs 2011. 200

KÖZLÖNY

*

az akkor legkorszerûbb irányzat, a jogdogmatika elvárásait alkalmazta. Ezzel a szemlélettel és módszerrel írta meg 1911-ben a „Kormányrendeletek” c. monográfiáját, amelynek alapján a budapesti Jogi Kar magántanárrá habilitálta. Ennek az irányzatnak a jegyeit viseli magán az egri Érseki Joglyceum 1912–1913. évkönyvében publikált „Döntvényeink jogi természete” c. tanulmánya is. Mindkét mûben szerzõ olyan tudományos fogalmakat és követelményeket munkált ki – így pl. a jogforrás, a jogszabály és a jogi norma egybeesõ és eltérõ fogalmi elemeit, a törvényvégrehajtó, a törvénypótló és a törvényrontó kormányrendelet sajátosságait, valamint a vizsgált curiai döntvények normativitásának és szabályozó szerepének megnyilvánulásait, amelyeket a jelenlegi hazai közjogtudomány is széles körben hasznosíthat. A másik szemlélet, amely Molnár Kálmán kiterjedt tudományos munkásságában markánsan érvényesült, a tudós mély és rendíthetetlen hazaszeretetébõl táplálkozott és a magyar történelem sajátos közjogi intézményeinek gondos feltárásában és sokoldalú, elkötelezett értékelésében nyilvánult meg. Példaként említhetem a Szent Korona-tanról, a trónöröklés rendjérõl, a koronázási szertartásról, a királyi hitlevélrõl, a koronázási eskürõl, a király gyámságáról és nagykorúságáról, valamint a törvénykihirdetésrõl szóló munkáit. A történelmileg kialakult és alkotmányosan megerõsített magyar közjogi intézmények iránti tiszteletéhez és ragaszkodásához kapcsolódik az a közjogtudományi alapfelfogása, amelyet Magyarországon õ alapozott meg és a két világháború között, negyed századon

JOGTUDOMÁNYI

1. Bármely tudományág korábbi mûvelõjének munkásságát csak akkor ítélhetjük meg tárgyilagosan, ha figyelembe vesszük annak a korszaknak sajátosságait, amelyben a méltatott személy élt és alkotott. Az ágazati jogtudományok között a közhatalmi rendszerrel foglalkozó magyar közjogtudomány a magánjog és a büntetõjog tudományos igényû mûveléséhez képest viszonylag késõn, a 17. században bontakozott ki. Azóta a megközelítési szemléletet és az alkalmazott módszereket tekintve közjogtudományunknak több mint tíz irányzata követte egymást. Példaként említem közülük a közjogi intézményeket pusztán bemutató, ún. leíró, a felvilágosult racionális, a reformkori, a múlt magyar intézményeit dicsõítõ történeti, a különbözõ országok közhatalmi rendszerét összehasonlító, a hangsúlyt a tételesjogi szabályozás ismertetésére helyezõ, pozitivista irányzatokat, amelyekkel szemben a dogmatikai felfogás a közjogi intézmények fogalmait, elméleti követelményeit, törvényszerûségeit és a közöttük fennálló összefüggéseket törekedett tudományos igénnyel feltárni és rendszerbe foglalni. Ezt az iskolát a szervezett politikai erõk, valamint az érdekérvényesítõ társadalmi csoportok és szervezeti formák szerepére összpontosító politikatudományi vagy politológiai, továbbá a közhatalmi

megnyilvánulások társadalmi fogadtatását és hatásait tanulmányozó szociológiai megközelítések követték. A közjogtudomány funkcionális koncepciója különös figyelmet fordított az átmeneti folyamatokra és a vegyes megoldásokra. Az ún. szocialista közjogtudomány magyar változatainak értékelõ feldolgozása még nem történt meg. Korszakunk közjogtudománya vállalja a korábbi irányzatok értékelését és a kutatott témához adaptált alkalmazását. Napjaink haladó közjogtudományának erõfeszítései nagyrészt az integrálódó, globalizálódó és egyidejûleg differenciálódó közjogi intézmények pluralista adottságaiból és a rájuk vonatkozó eltérõ nézetekbõl kiindulva, a korszerû alkotmányi értékek feltárására, elismertetésére és alkalmazására, valamint az alkotmányi értékeket veszélyeztetõ megnyilvánulásokkal szembeni küzdelemre irányulnak. Molnár Kálmán (1881–1961) a magyar közjogtudomány sajátos arculatú, kiemelkedõ személyisége volt. Apja 43 éven át oktatott a nagyváradi Jogakadémián. Az õ oktatói pályafutása 42 évig tartott, 1907–1925-ig az egri Érseki Jogakadémia tanára volt, 20 évig a pécsi Jogi Kar nagytekintélyû közjogász professzoraként, 1946 szeptemberétõl pedig két éven át a budapesti Jogi Kar tanáraként oktatott. 1948 októberében eltiltották az oktatástól, 1949 április 1-jétõl kényszernyugdíjazták és akadémiai levelezõ tagságát „tanácskozó taggá” nyilvánították. Molnár Kálmán szakmai pályafutásának kezdetén a tudományos igényû fogalmakat kimunkáló és azokkal operáló dogmatikai irányzatot megalapozó, nagytekintélyû Nagy Ernõ, a magyar Laband példáját követte és

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

44

keresztül rendíthetetlen kitartással, fáradhatatlan tudományos, közéleti és oktatómunkássággal szolgált. Ezt az irányzatot legitimista, jogfolytonossági koncepciónak nevezzük. Molnár Kálmán a jogfolytonosságról szóló nézeteit elõször „A jogfolytonosság követelményei és a kibontakozás útja” c., 1920-ban Egerben megjelent 32 oldalas füzetében fejtette ki. Elsõ ízben itt rögzített megállapítása szerint „a jogfolytonosság azt jelenti, hogy a jogszabályok alkotása, változtatása vagy eltörlése csupán az Alkotmány értelmében arra hivatott tényezõk által eszközölhetõ”. Majd ebbõl kiindulva megállapította, hogy a magyar alkotmány addig „jogszerûen meg nem változtatott alaptételei szerint a magyar állam szuverén szerve a koronás királyból, a fõrendi házból és a képviselõházból álló, a Szent Korona egész testét reprezentáló törvényhozás”. E koncepció révén Molnár Kálmán nem fogadta el legitimnek az 1919-ben kibocsátott választójogi rendelet alapján megválasztott nemzetgyûlést, a kormányzói tisztséget és azt vallotta, hogy ezeknek a provizórikus szerveknek nem lehet más szerepük, mint hogy gondoskodjanak az említett õsi alkotmányos intézmények visszaállításáról. A Horthy-korszak kiépült közhatalmi rendszerének tartós mûködését észlelve azonban ezt a kategorikus álláspontját továbbfejlesztve kimunkálta az ún. „kettõs jogrend” elméletét, amelyet elõször az „Alkotmányos jogrendünk és a közjogi provizórium” c., 1926-ban publikált mûvében fogalmazott meg, majd „A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetõsége” címmel a Szent István Akadémián 1930-ban tartott székfoglaló elõadásában ismételt és erõsített meg. Megállapítása szerint Magyarországon „két közjogi jogrend” alakult ki és élt egymás mellett: a vis major miatt átmenetileg érvényesülni nem tudó „õsi alkotmányos jogrend”, valamint a hétköznapokban megvalósuló „ideiglenes és rendkívüli jogrend”,

SZEMLE

amelynek az a rendeltetése, hogy a jogi anarchiát elkerülve elõsegítse a rendes mederbe való visszatérés útját. Ebbõl következõen tehát a „provizórikus jogrend” is valóságos jogrendnek, a nemzet szokásjogilag kialakult, szurrogát jogrendjének minõsül, amelynek az állampolgárok mindaddig engedelmességgel tartoznak, ameddig ez az õsi alkotmányos jogrend visszaállításának, a jogfolytonosság helyreállításának útját egyengeti. 1929-ben jelent meg a „Magyar Közjog” c., 752 oldal terjedelmû tankönyve, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Kornfeld Zsigmond díjjal jutalmazott. 1932-ben felkérésre Belgiumba utazott, és két hónapon keresztül magyar nyelven közjogi elõadásokat tartott Habsburg Ottó trónörökösnek, aki Molnár Kálmánnak ezt a különös tanári szereplését, mint a Pécsi Tudományegyetem honoris causa doktora hálás elismeréssel többször megerõsítette. 2. Az 1930-as évek kezdetétõl Molnár Kálmán gyakran tiltakozott a szélsõ jobboldal térnyerése és az állampolgári jogegyenlõség elvét sértõ törvények ellen. Számos fasisztaellenes, antiszemita-ellenes megnyilvánulása között említem fellépéseit a numerus clausus-t elõíró és azt követõ zsidótörvények ellen, továbbá azt a nyílt levelét, amelyet 1937 márciusában tett közzé abból az alkalomból, hogy a pécsi joghallgatók egyik csoportja súlyosan bántalmazta zsidó hallgatótársait. Arra a hozzá intézett kérdésre, hogy õ kinek a párján áll, bátran kinyilvánította, hogy „én az igazságtalanul megtámadottakkal érzek együtt … és a bûnösöknek bûntársává – sem sunyi bíztató mosollyal, sem „bölcs” hallgatással – lealacsonyodni nem fogok”. Közremûködött az eredendõen konvertiták védelmére alakult Magyar Szent Kereszt Egyesület védnöki testületében. 1947 április 24-én pedig Mindszenty József hercegprímás az Egyesület világi elnökévé nevezte ki. 1933-ban a pécsi Egyetem rektora Molnár

2013. JANUÁR

Kálmánt kérte fel a Magyar Izraelita Egyetemi és Fõiskolai Hallgatók Országos Egyesülete (Miefhoe) Pécsi Tagozatának tanárelnökéül. Molnár Kálmán három érvet felsorolva fogadta el ezt a megbízást. Ezek között szerepel, hogy mivel az egyetemi hallgatók mindegyik egyesületének van tanárelnöke, jogos és méltányos, hogy a Miefhoenek is legyen. A tanárelnökre mindegyik esetben a szabályok megtartásának és az egyetemi fegyelem érvényesülésének ellenõrzése és elõmozdítása hárul. Mindemellett számos durva támadás és röplap kárhoztatta Molnár Kálmánnak ezt a lépését, az egyik kifejezetten a magyar ifjúság elárulásával vádolta. A nyilas hatalomátvételt követõ második nap hajnalán – a Pécsi Rendõrkapitányság rendelkezése alapján – Molnár Kálmánt a nagykanizsai internáló táborba szállították német- és nemzeti szocialistaellenességére valamint legitimizmusára hivatkozva. Vele együtt helyezték õrizet alá többek között Krisztics Sándor jogászprofesszort, Esztergár Lajos pécsi polgármestert, Nikolits Mihály baranyai megyei fõispánt, Horváth István alispánt, Jilly Endre fõszolgabírót, Jaeger Béla ítélõtáblai elnököt és Balassa Miklós ügyvédet is. Természetesen Molnár professzor nem nyugodott bele brutális internálásába, és szakszerû érveléssel sikeresen megtámadta a rendõrkapitánysági döntést. 1944 december 17-én a Pécsi Nemzeti Színházban megtartott népgyûlésen 14 társával együtt az Ideiglenes Nemzetgyûlés képviselõjévé választották. A képviselõket ponyvával fedett nyitott teherautón szállították Debrecenbe. 1944 december 22-én a Polgári Demokrata Párt színeiben választotta Õt meg a Nemzetgyûlés a kiterjedt helyettesítõ szerepre jogosított 22 tagú Politikai Bizottság tagjává. A második világháborút követõen, 1945 október 15-én Pécsett tartott egyik nyilvános elõadásában, amelynek szövege a Pannonia Könyvtár 80. füzeteként megje-

ÁDÁM: ALKOTMÁNYFEJLÕDÉSÜNK ÚTJAI

lent, többek között kinyilvánította, hogy az 1920-as évek közepén konszolidáló élet Gömbös Gyula hatalomra kerülését követõen „félrecsúszott” és – elsõsorban a nemzeti szocializmus hatására – eltávolodott „a magyar nép államjogi elgondolásától”. Az újabb világháborúba torkolló korszak a jogász számára azzal a tanulsággal szolgálhat, hogy „a jogrend megbontása végzetes következményekkel jár”. Megállapította, hogy: „az út a jobb jövõbe csupán a közelmúlt egyéni és közéleti nagy bûneinek beismerésén át vezet, amely múlttal a kapcsolatot nem szabad keresnünk”. 3. Elismerés és köszönet illeti Schweitzer Gábort azért, hogy az MTA levéltárában felkutatta és sajtó alá rendezte Molnár Kálmán korábban nem publikált öt tanulságos írását. A kötet közreadója emellett levéltári kutatásokat végzett az egri Jogakadémia, a pécsi Jogi Kar és a budapesti Jogi Kar levéltárában, valamint a professzor magániratainak körében is. Munkásságának alaposságát jelzi, hogy a kötet zárásaként 354 jegyzetben nyújt kiegészítõ tájékoztatást, és tesz korrekciós észrevételeket a közölt írások némely megfogalmazásához. „Molnár Kálmán pályaképe” cím alatt pedig számos hasznos információval alátámasztott értékelését végezte el Molnár professzor életútjának. A kötetben olvasható tanulmányok részletes és méltató ismertetését ehelyütt nem végezhetem el, közlésük és tanulmányozásuk hasznosságát csak a következõ néhány informatív megjegyzéssel érzékeltetem. „A magyar király törvény-kihirde-

tési joga történeti kialakulásában (1944–1951)” c. tanulmány elsõ része szerzõ 1944 március 13-án tartott akadémiai levelezõ tagi székfoglaló elõadásának továbbfejlesztett változata. Molnár példásan végezte el történeti kutatási eredményeinek közjogtudományi szemléletû elemzését és értékelését. „A magyar társadalom és a fasiszta zsidóüldözés” c. tanulmány a Magyar Szent Kereszt Egyesület 1947 október 21-i rendezvényén e szervezet elnökeként tartott elõadásának változata, amely kritikus bemutatását tartalmazza a hazai zsidóüldözés jogi szabályozásának, valamint annak, hogy a Horthykorszak választási rendszere milyen cselfogásokkal és visszaélésekkel törekedett fenntartani a kormányzat hatalmi irányultságát. „A magyar címer megállapítása” c., 1947-ben a Jogtudományi Közlönynek szánt, de a szerkesztõség által nem közölt tanulmány megírását a pesti Jogi Karhoz intézett egyik minisztériumi leirat váltotta ki, amely megszabta az intézmény pecsétjeként használható címer milyenségét. Szerzõ tanulságos következtetése, hogy a nemzeti címer olyan kiemelkedõ értékû közhatalmi szimbólum, amelynek rendeltetését, heraldikáját és használati rendjét csak törvény határozhatja meg. „Alkotmányfejlõdésünk útjai” c., 1947 március 17-én a Magyar Jogászegylet felkérésére tartott elõadás fennkölt nyelvezetû szövegében szerzõnek az a közjogi felfogása domborodik ki, hogy a nemzeti alkotmányozás nem szakadhat el az ország történelmi hagyományaitól, a magyar nemzet és nép alkotmányozó géniuszának elvárásaitól.

45

A tanulmány kimondatlanul is érzékelteti Molnár Kálmánnak azt az aggodalmát, hogy a magyar részrõl vesztett második világháború idegen hatalmi berendezkedés oktrojálásának veszélyével jár. Amint ez közismert, Molnár Kálmán félelme nem volt megalapozatlan. „Életrajzi vázlat (1949-1955)” c., 34 oldal terjedelmû írásában Molnár Kálmán elõkelõ származásának, bel- és külföldi tanulmányainak, négy éves elsõ világháborús katonai szolgálatának, azon belül több mint három évig tartó hadifogásának (amely alatt hadifogoly társainak mintegy háromszázszor tartott elõadást), bátor állásfoglalásainak, szakmai sikereinek és nyugdíjas éveinek alakulását ismerhetjük meg. Ezek között említi meg például, hogy kényszernyugdíjazásától 1955-ig eltelt hét év alatt több mint ezer szépirodalmi mûvet olvasott el, és jelezte azt is, hogy az elolvasásra kijelölt remekmûvek száma ugyanennyi. 4. Végül megemlítem, hogy 2012. szeptember 28-án az MTA Államés Jogtudományi Intézetében nagyszámú tekintélyes érdeklõdõ jelenlétében mutathattam be kissé részletesebben a kiadványt. A jelenlévõk egyetértéssel fogadták azt a következtetést, hogy Schweitzer Gábor alapos és hasznos munkásságot végzett Molnár Kálmán példás életvitelének, humános állásfoglalásainak értékelõ bemutatásával, hátrahagyott, és még nem publikált írásainak felkutatásával és sajtó alá rendezésével. Ezekbõl ugyanis az érdeklõdõk hasznos ismereteket szerezhetnek, és ezáltal bõvülhet Molnár Kálmánt méltán megilletõ elismerés és tisztelet is. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

46

JOGIRODALOM–JOGÉLET

2013. JANUÁR

JOGIRODALOM–JOGÉLET FÖLDI ANDRÁS egyetemi tanár Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Monográfia a jogösszehasonlítás történetérõl*

1. Eörsi Gyula már 1975-ben szignalizálta, hogy a jogösszehasonlítás „õsöket keres”, az õskeresés azonban a közelmúltig nem vezetett sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalomban oda, hogy monográfiát írt volna valaki a jogösszehasonlítás történetérõl. E tárgykörben a legutóbbi idõkig csak könyvfejezetek és kisebb-nagyobb résztanulmányok jelentek meg. A legrészletesebb átfogó képet eddig Léontin-Jean Constantinesco kézikönyvének elmélettörténeti fejezete adta, de az sem monografikus méretû. Ennek a szakirodalmi lakúnának a fényében kell értékelni, hogy Fekete Balázs 2011-ben monográfiát publikált a jogösszehasonlítás történetérõl, és a könyv alcímébõl kitûnõen azt is megkísérelte, hogy a történet új értelmezését adja. Fekete Balázs munkája tehát a nemzetközi szakirodalmat tekintve is hézagpótlónak nevezhetõ. Ha az akár különösnek is nevezhetõ szakirodalmi lakúnának az okát keressük, akkor személyes tapasztalataim szerint ebben jelentõs szerepet játszhat korunk jogtudósainak az ilyen szintézisekkel szemben tanúsított averziója. Sokszor tapasztaltam, hogy kiváló, de talán túlzottan specializálódott jogtudósok a nagy ívû szintézisektõl nemcsak visszariadnak, de ha valaki mégis vállalkozik ilyesmire, akkor igyekeznek a szintézis tudo-

* 1

mányos értékét elvitatni. Az efféle szkepszist persze megértem, de nem tudom teljesen osztani, mert abban túlzott mértékû pozitivizmust, sõt agnoszticizmust látok. A szerzõ témaválasztásának kétségtelenül vannak bizonyos kockázatai, de annál inkább dicséretesnek tartom, hogy Fekete Balázs vállalta a különleges kihívást. Persze a bátorság mellett a feladat sikeres megoldásához átlagon felüli szorgalom, nyelvtudás és szintetizáló képesség is szükséges. A könyv olvasói meggyõzõdhetnek arról, hogy a szerzõ rendelkezik ezekkel az erényekkel. Fekete Balázs szorgalmáról és a gondos anyaggyûjtésrõl tanúskodik a több mint 220 tételt felsoroló irodalomjegyzék, amelyben nagy bõségben szerepelnek angol és francia nyelvû mûvek. A német szerzõkre Fekete Balázs angolul és franciául publikált mûveik, valamint jó minõségû szekunder források alapján hivatkozott. E tekintetben szeretném leszögezni, hogy a szerzõ véleményem szerint összegyûjtötte az információknak azt a kritikus tömegét, amelynek birtokában mûvét jó lelkiismerettel lezárhatta és közreadhatta. 2. A szerzõ széleskörû olvasottságára, tájékozottságára számos jel utal. A könyv mottójául egy André Gide-rõl szóló Martin Du Gardidézet szolgál. A bevezetõben Fernand Braudel, a neves francia történész három szintet megkülönböztetõ történelemszemléletét ismerteti, és ennek alapján a tudománytörténetet a történelemnek a közepes sebességgel változó középsõ szintjén helyezi el. A könyv késõbbi lapjain a filozófia, a klasszika filológia, a mûvészettörténet és a természettudományok körébõl

vett releváns gondolatok tágítják az elemzés szellemi horizontját. A könyv legjelentõsebb nem jogi inspirációs forrásáért a szerzõ mesterének, Péteri Zoltánnak mond köszönetet, aki felhívta a figyelmét (egy 2004-ben megjelent tanulmányában pedig a hazai szakközönség figyelmét is1) arra, hogy a jogösszehasonlítás története a neves amerikai tudományfilozófusnak, Thomas Samuel Kuhnnak a paradigmaváltásokról szóló elmélete alapján is vizsgálható. Hézagpótló jellege mellett éppen a kuhni szemlélet kreatív és invenciózus érvényesítése teszi Fekete Balázs könyvét eredetivé és újszerûvé. Az ajánlásban Péteri Zoltán teljes joggal nevezi lebilincselõ olvasmánynak Fekete Balázs könyvét. Szép és világos stílusa révén a könyv valóban olvasmányos, de ne felejtsük el: korántsem lehetett olyan könnyû megírni ezt a könyvet, mint amilyen könnyen (viszonylag könnyen) befogadható olvasmány. A szerzõ ugyanis egy nagyméretû, egyszersmind igen bonyolult és szövevényes információtömeget volt képes szuverén módon, torzítás nélkül rendszerezett és jól áttekinthetõ anyaggá gyúrni. Erre tekintettel a könyv általános erényei között kiemelhetjük a szintetizálás magas színvonalát és hatásfokát. 3. A hat fejezetre tagolt könyv szerkezete esztétikailag is értékelhetõen világos és logikus. A szerzõ a bevezetés után elõször a Kuhnféle paradigmaelméletet ismerteti, és annak a jogösszehasonlítás elmélettörténetére gyakorolt alkalmazhatósága mellett érvel. Ezt követõen három fejezetben a (modern) jogösszehasonlítás közel 150

Fekete Balázs: A modern jogösszehasonlítás története. Kísérlet a jogösszehasonlítás történetének újraértelmezésére. Budapest, Gondolat Kiadó, 2011. 246. Péteri Zoltán: Paradigmaváltás a jogösszehasonlításban? In: Ünnepi tanulmányok Bánrévy Gábor tiszteletére. Budapest, 2004. 228. skk.

FÖLDI: MONOGRÁFIA A JOGÖSSZEHASONLÍTÁS TÖRTÉNETÉRÕL

éves történetét mutatja be, amelyet három, egymást követõ paradigma szekvenciájaként láttat. Ezután következik a magyar tudománytörténet bemutatása, végül az utolsó, 6. fejezetben a tanulságokat foglalja össze. Dicséretes, hogy a kötet nemcsak irodalomjegyzéket, hanem névmutatót, sõt még tárgymutatót is tartalmaz, a külföldi olvasót pedig angol, francia és német rezümé segíti a tájékozódásban. A részletesebb méltatásra áttérve elõször a hazai jogászok elõtt kevéssé ismert Kuhn-féle paradigmaelmélet lényegét próbálom meg dióhéjban összefoglalni a szerzõ értõ ismertetése alapján.2 Thomas Samuel Kuhn abból indul ki, hogy az igazi tudományos kutatás nem egyéni, hanem intézményesült közösségi tevékenység. Egy adott tudománytörténeti korszakban a kutatók közössége végsõ soron azonos elõfeltevések, minták alapján dolgozik. Ezek a közelfogadott elõfeltevések, minták képezik az adott korszak paradigmáját, amelyet tudományos intézmények képviselnek és erõsítenek meg. Paradigmák csak a XIX. században alakultak ki, mert a paradigma, nemkülönben az „igazi tudomány” kritériumai, nevezetesen a tudósok közössége és az intézményesülés a XIX. század elõtt lényegében vagy teljes mértékben hiányoztak. Ezért Kuhn szerint a régebbi korokra nézve csak a tudomány elõtörténetérõl beszélhetünk. Kuhn másik alapvetõ tézise az, hogy a tudományos gondolkodás fejlõdése nem folyamatos, hanem azt forradalmi változások szakítják meg, amelyeket Kuhn paradigmaváltásokként értékel.

3

5. A szerzõ úgy véli, hogy a XX. század elején alakult ki a jogösszehasonlítás második paradigmája, amelyet a „droit comparé paradigmájának” nevez. A Lambert és Saleilles által szervezett 1900-as párizsi összehasonlító jogi kongresszus, Saleilles, majd Lambert és Lévy-Ullmann franciaországi tanszékeinek, ill. intézeteinek létrejötte 1905 és 1931 között, Ernst Rabel 1916-os müncheni professzúrája, majd 1926-os berlini intézetalapítása jól jelzik a Kuhn által a paradigmához megkívánt közösségi és intézményesülési kritériumok fokozatos teljesülését. A szerzõ megállapítja, hogy a második paradigma nem radikálisan vetette el a korábbi, történeti-

Thomas Samuel Kuhn idevágó fõ mûve (The structure of scientific revolutions) magyarul is megjelent: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 2002. Roscoe Pound: The Revival of Comparative Law. Tulane Law Review, 1930, 14. sk.

KÖZLÖNY

2

ményesülés is hamarosan bekövetkezett: Maine 1869-ben lett Oxfordban a historical and comparative jurisprudence professzora, és ugyanebben az évben alakult meg Párizsban a Société de législation comparée, de belefért még az 1869-es esztendõbe a Revue de droit international et de législation comparée c. belga folyóirat elindítása is. Az 1870-es években már Németországban is létrejöttek a jogösszehasonlításnak szentelt tudományos társaságok és folyóiratok, így a ma is létezõ Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft. A szerzõ Maine felfogása mellett tartalmas ismertetést ad Pollock, Bryce, Vinogradoff, Albert Hermann Post, Kohler és Giorgio Del Vecchio nézeteirõl. Eredeti meglátásai közül kiemelném azt a megállapítást, miszerint Del Vecchio nem egyszerûen egy megkésett képviselõje az elsõ paradigmának, hanem azt a legújabb társadalomtudományi fejlemények integrálásával, és az elõdei által tagadott idealista és deduktív filozófiai tételek alkalmazásával tovább is fejlesztette.

JOGTUDOMÁNYI

4. Kuhn tanait alkalmazva Fekete Balázs az 1860-as évek elõtti idõket a jogösszehasonlítás elmélettörténetében a paradigma elõtti kornak, tehát – szemben pl. Constan-

tinescóval – csupán elõtörténetnek tekinti. Elismeri az elõfutárok jelentõségét, méltatja Leibniz, Montesquieu, Vico és Anselm Feuerbach munkásságát, de a tudományos közösség és az intézményesülés hiánya miatt paradigmát a régebbi korokban nem lát konstatálhatónak. Jóllehet Lerminier 1830tól az összehasonlító jogtörténet professzora Párizsban, a szerzõ rámutat arra, hogy õ is csak elõfutár, mert e korszakban a nemzeti jogi szemlélet uralkodott. Ugyanez vonatkozik a Mittermaier és Zachariae által 1829-ben megalapított Kritische Zeitschrift für Rechtswissenschaft und Gesetzgebung des Auslandesra is. A szerzõ utal arra, hogy a történeti jogi iskola, mindenekelõtt Savigny elutasította a jogösszehasonlítást. E vonatkozásban azonban érdemes Roscoe Pound észrevételét is felidézni, aki szerint Savigny joggal kritizálta azt az õ korában dívó jogösszehasonlítást, amely csak normákat vetett egybe. Savigny az efféle dogmatikus komparatistákat ahhoz a gyermekhez hasonlította, aki egy csata leírása alapján vár választ arra a kérdésre, hogy melyik félnek volt igaza. Roscoe Pound hangsúlyozza, hogy a történeti jogi iskola a normatív komparatisztikával ellentétben nagy súlyt helyezett a jog történeti és társadalmi kontextusára, ami a modern komparatisztika számára is igen tanulságos.3 Fekete Balázs a jogösszehasonlítás elsõként, az 1860-as években kialakult paradigmáját történetievolucionalista paradigmának nevezi. Megállapítja, hogy e paradigma kialakulását a XIX. század tudományosságának két meghatározó áramlata, a pozitivizmus és az evolucionalizmus segítette elõ. Sir Henry Sumner Maine és Bachofen korszakalkotó könyveinek megjelenését (1861) követõen az intéz-

47

48


JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

evolucionalista paradigma módszereit, de a súlypontokat egyértelmûen máshová helyezte. A második paradigma fontos jellemzõje a módszertani precizitás iránti igény, a gyakorlati orientáció, valamint az, hogy a kutatások éppen a gyakorlati alkalmazhatóság érdekében a fejlett országok magánjogának az összehasonlítására koncentrálódtak. Megjelent a második paradigma keretében a kontextualista és a funkcionalista megközelítés iránti igény is, különösen LévyUllmann, ill. Ernst Rabel részérõl. A második paradigma keretében bontakozott ki az a máig tartó vita, hogy a jogösszehasonlítás önálló tudományág-e, vagy csupán módszer. A francia komparatisták az elõbbi nézetet képviselték, és ehhez csatlakozik a szerzõ is, szemben az angol komparatisták szkeptikusabb nézetével. Felidézhetjük e vonatkozásban az olasz Mario Rotondi szellemes megállapítását, miszerint az összehasonlító jogászok irigyelhetik az összehasonlító anatómia, az összehasonlító nyelvészet vagy az összehasonlító vallástörténet mûvelõit, mert e diszciplínák esetében sohasem merült fel ez a jogászok által mániákusan vitatott dilemma.4 6. A harmadik paradigma a szerzõ nézete szerint a II. világháború után alakult ki, mégpedig a kétpólusú világrend létrejötte nyomán. Figyelemre méltó az a meglátás, miszerint a harmadik paradigmának a másodikkal való szembefordulása kevésbé határozottan nyilvánult meg, mint ahogy ez az elõzõ paradigmaváltás esetében történt. A harmadik paradigma sajátosságai között a szerzõ elsõ helyen a jogrendszerek csoportosítása iránti igény elõtérbe kerülését említi, amit nem utolsó sorban a szocialista jogrendszerek kialakulása generált. E tekintetben nemcsak ná-

4 5 6

lunk, hanem világviszonylatban is a René David-féle, valamint a Zweigert–Kötz-féle taxonómia a legismertebb, de a szerzõ további ilyen elméleteket is ismertet. Felhívja a figyelmet arra a viszonylag kevéssé ismert tényre, hogy René David a romanista és az angolszász jogcsaládot eredetileg, 1950-ben egyazon, „nyugatinak” nevezett jogcsaládba sorolta, és csak a kritikák hatására minõsítette késõbb önálló jogcsaládoknak a civil law-t és a common law-t. E tekintetben azonban megjegyezhetjük, hogy Rodolfo Sacco és más jelenkori komparatisták oly mértékben elõtérbe helyezik – alighanem joggal – a nyugati világ jogfelfogásának, benne a rule of law eszméjének – Fekete Balázs által is szignalizált – partikularitását, hogy a nyugati jogcsalád David általi tételezését ma már úgy értékelhetjük, mint amely megelõzte a korát. A harmadik paradigma másik fontos vonásaként emeli ki a szerzõ a módszertan megújulását, közelebbrõl a már Rabel által is szorgalmazott funkcionalizmus diadalát. A szerzõ e vonatkozásban rámutat arra, hogy amikor Zweigert a funkcionalista módszer kapcsán Jheringre hivatkozik, akkor nem a jheringi jogelmélet átvételérõl, hanem inkább csak Jhering tekintélyének felhasználásáról van szó. Hasonlóképpen nem meghatározónak, hanem csak sporadikusnak látja a szerzõ Rabel hatását Zweigert felfogására. A funkcionalizmus amerikai változataként jellemzi a szerzõ a Rudolf Berthold Schlesinger, a Cornell University professzorának nevével fémjelzett case-oriented factual approach-ot, amely – nem kis részben az olasz komparatisztika közvetítésével5 – az európai jogegységesítés folyamatára is hatást gyakorolt és gyakorol. A szerzõ fejtegetéseibõl kitûnik,

2013. JANUÁR

hogy a harmadik paradigma keretében számottevõen szélesedett – részben a dogmatikus funkcionalizmus kritikájaként (pl. Günter Frankenberg részérõl) – a jogöszszehasonlítás szellemi horizontja. A harmadik paradigma képviselõi közül sokan felismerték a jog társadalmi, ideológiai, és saját rendszere általi meghatározottságát, valamint a nyugati jog (fentebb már említett) partikularitását. A jog ideológiai meghatározottságának felismerése alapján írta le René David önálló jogcsaládként a szocialista jogcsaládot, amelyet egyébként formai indiciumok alapján a romanista jogcsalád sajátos alegységeként is definiálhatott volna. Említhetõ ebben a körben a marxista komparatisták, pl. Eörsi nézete is, akik a gazdasági és társadalmi tényezõk negligálását kritizálták. Találóan állapítja meg a szerzõ, hogy a taxonómiai törekvések a jogösszehasonlítás makroszintjét, a dogmatikai részletkutatásokhoz vezetõ funkcionalista módszer pedig a mikroszintjét teremtették meg. A szerzõ számot vet azzal, hogy az angol komparatisztika történetének az általa konstatált paradigmaváltásokkal való leírása nem problémamentes, de úgy véli, hogy alapvetõen az angol fejlõdésre nézve is verifikálható a három paradigma szekvenciája. Megjegyzendõ mindazonáltal, hogy ismert az angol komparatisztika történetének a szerzõétõl eltérõ korszakolása is, utalnék e tekintetben pl. Neville Brown birminghami professzor tanulmányára.6 7. Igen értékes és eredeti a monográfia következõ fejezete, amely a jogösszehasonlítás hazai történetét foglalja össze, kimutatva, hogy nagy vonalakban a hazai fejlõdésre nézve is verifikálható a három paradigma szekvenciája. Az 1850-tõl összehasonlító jogot, majd utóbb

Rotondit idézi Antonio Gambaro et al.: Comparazione giuridica. In: Digesto 4a ed. Disc. priv. sez. civile. Torino, 1988. Vö. Giannantonio Benacchio: Az Európai Közösség magánjoga. Budapest, 2003, 142. Neville Brown: A Century of Comparative Law in England 1869–1969. American Journal of Comparative Law, 19/2 (1971), 232. skk. Brown az angol komparatisztika történetének (1969-ig) három korszakát különböztette meg: az 1869-tõl 1918-ig tartó idõszakot Maine korának nevezi, ezt követi a két világháború közötti idõszak (1918–1939), majd az összehasonlító jog felvirágzása (1939–1969).

FÖLDI: MONOGRÁFIA A JOGÖSSZEHASONLÍTÁS TÖRTÉNETÉRÕL

európai jogtörténetet is oktató nagy magánjogászunk és jogtörténészünk, Wenzel Gusztáv korát sok tekintetben megelõzõ nézeteket fejtett ki a jogösszehasonlításról. Wenzel úgy vélte, hogy a jogösszehasonlítás önálló diszciplína, amelyet módszere különböztet meg a jogtudomány más ágaitól. Hangsúlyozta továbbá, hogy a jogösszehasonlítás csak akkor lehet eredményes, ha kiegészül a jogtörténettel és a közgazdaságtannal. Ismerteti a szerzõ Maine hazai recepcióját is, amelyben Pulszky Ágost játszott döntõ szerepet. A szerzõ értékelése szerint a második paradigma a fõ hazai képviselõit – Szászy-Schwarz Gusztáv és Somló Bódog idõ elõtti halála, valamint Vámbéry Rusztem marginalizálódása miatt is – Ujlaki Miklósban és Szászy Istvánban találta meg. A harmadik paradigma kibontakozása idején hazánkban a marxista jogtudósok határozták meg a komparatisztika fejlõdését. A szerzõ objektíven és árnyaltan értékeli Szabó Imre és Eörsi Gyula munkásságát, rámutatva arra, hogy szerencsésen találták meg azt a keskeny ösvényt, amely Keleten és Nyugaton is elfogadhatóvá, sõt elismertté tette munkásságukat. 8. A tanulságokat összegzõ utolsó fejezetben foglalkozik a szerzõ azzal az érdekes kérdéssel, hogy láthatóak-e napjainkban egy újabb paradigmaváltás jelei. A Comparative legal cultures cím alatt összefoglal-

ható, többek között Pierre Legrande-hoz köthetõ újabb törekvéseket értékelve a szerzõ meggyõzõen mutat rá arra, hogy a jog kulturális jelenségként való felfogása, amelynek látóköre kiterjed a jog pszichológiai és antropológiai dimenzióira is, korántsem új, hiszen bõ egy évszázada már Joseph Kohler is a jog kultúrjelenségként való elemzésére alapozta általános jogfilozófiáját. A szerzõ elképzelhetõnek tartja, hogy az új törekvések paradigmaváltás nélkül fognak beépülni a napjainkban is érvényesülõ harmadik paradigmába. Kiemelem még a szerzõ azon észrevételét, miszerint Rodolfo Saccónak és Alan Watsonnak a jogi modellek cirkulációjáról szóló tanítása alapján, nemkülönben a globalizáció és a nemzetközi jogegységesítés fejleményei nyomán egyre kevésbé idõszerû az a nézet, amely szerint a jogrendszerek egy adott kulturális közösség szükségletein alapulnak, és annak egyediségét tükrözik. A fentieket összefoglalva úgy vélem, hogy Fekete Balázs a Kuhnféle paradigmaelméletet sikeresen alkalmazta a jogösszehasonlítás történetének megvilágítására. Dicséretes, hogy a fejlõdés tendenciáinak szemléletes érzékeltetésébõl messzemenõ következtetéseket maga a szerzõ sem kíván levonni. A paradigmaelmélet alkalmazhatóságának korlátaira utal már az a tény is, hogy a három paradigmának a szerzõ által adott elnevezései („történeti-evolucionalista, droit

49

comparé, harmadik”) egyfajta terminológiai regressziót mutatnak, ami jelzi, hogy a jelenkor felé haladva egyre nehezebb a paradigmák számára megfelelõ elnevezést találni. A szerzõ maga is utal a paradigmaelmélet alkalmazásának arra a nehézségére, hogy az egyes paradigmák keretében érvényesülõ preferenciák részben továbbélnek a késõbbi paradigmákban, másrészt az egyes paradigmák meg is elõlegeznek bizonyos, csak késõbb kibontakozó törekvéseket. Utalhatunk e tekintetben Roscoe Pound már említett tanulmányára is, amelyben Pound leszögezi, hogy a jogösszehasonlítás történeti és funkcionális alapon lehet hasznos. Pound kronológiai alapon a második paradigmához kellett, hogy tartozzék, a történeti szemlélet preferálása azonban az elsõ paradigmára, míg a funkcionális szemlélet diadala a harmadik paradigmára jellemzõ. Summa summarum, Fekete Balázs könyve nemcsak élvezetes és hasznos olvasmány, de úgy vélem, hogy tulajdonképpen minden mûvelt jogász számára kötelezõ olvasmánynak is lehetne minõsíteni: olyan sok releváns tudományos ismeretet közöl jól befogadható formában, hogy ennek a könyvnek nem szabadna elvesznie a mai, meglehetõsen vegyes színvonalú jogi könyvek áradatában. Remélem, hogy a szerzõnek mielõbb osztályrészül jut az a sikerélmény, amelyet könyve alapján méltán megérdemel.


50


2013. JANUÁR

JOGIRODALOM–JOGÉLET CZIGLER DEZSÕ TAMÁS tudományos munkatárs MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete (Budapest)

Content and Meaning of National Law in the Context of Transnational Law *

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Érdekes és inspirálóan eklektikus kötet került a kezembe a közelmúltban: a német Sellier kiadó kiadásában az Oxfordi Egyetem Európai és Összehasonlító Jogi Intézetének, illetve a Leideni Egyetem Jogtudományi Intézetének jóvoltából. Amint azt címe is mutatja („A nemzeti jog tartalma és jelentése a nemzetek feletti jog kontextusában”), a munka a nemzetközi (pontosabban: nemzetek feletti) és a nemzeti jog közötti együtthatást vizsgálja. A szerkesztõi a Leideni illetve Oxfordi Egyetemrõl, szerzõi ezen egyetemek mellett a Genfi Egyetemrõl is érkeztek. 1. Ahogyan a címbõl is látszik, a könyv igen nagy területet fog át: gyakorlatilag a nemzetközi joggal határos, magánjogot érintõ területek jelentõs részére kiterjed, sõt, itt-ott még közjogi jellegû szabályokkal is foglalkozik. Ebbõl eredõen a munka nem egy klasszikus ívet ír le: minden egyes szerzõ a maga területét teszi hozzá a kérdéskörhöz. A bevezetõ tanulmányt („Chanelling International Law into the Domestic Legal Order – Some Practices and Constitutional Problems”. magyarul: „A nemzetközi jog nemzeti jogba való becsatornázása – Néhány gyakorlati és alkotmányos

* 1

probléma) Evert Alkenma írta. Az írás gyakorlatilag a strasbourgi bíróság joggyakorlatának Hollandiába történõ átvételét, annak problematikáját írja le, és abból von le mélyebb következtetéseket, melyek mind nemzetközi jogászoknak, mind az európai joggal foglalkozóknak hasznosak lehetnek.1 2. Több írás foglalkozik a nemzeti jog értelmezésével a nemzetközi jogi-európai jogi keretek között. Ezek közül is kiemelten érdekes Rick Lawson munkája („Beyond the Call of Duty? Domestic Courts andthe Standards of the European Court of Human Rights” – „A kötelességen túl? Nemzeti bíróságok és az Európai Emberi Jogi Bíróság ), aki a kisebbségek elleni uszítás tilalmazása és a szabad szólásszabadság közötti feszültséget mutatja be, számos holland példát felhozva. Déirde Dwyer „The Interpretation of the English Civil Procedure Rules in the Context of Article 6 of the European Convention on Human Rights”, azaz „Az angol polgári eljárásjogi szabályok az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikkének fényében” c. munkája gyakorlatilag a tisztességes eljáráshoz való jog brit szabályait tárgyalja. 3. Szintén a nemzeti jog értelmezéséhez kötõdik Maya Hertig Randall „The Europeanisation of Fundamental Rights Protection in Switzerland: Two Steps Back, one step forward” („Az alapjogvédelem európaizálása Svájcban: két lépés hátra, egy lépés elõre”) c. írása. Utóbbi két dolog miatt is érdekes lehet számunkra: egyrészt Svájc nem EU tagállam, ugyanakkor alapvetõen támogató az attitûdje a nemzetközi szerzõdések és nemzetközi

ko-operáció terén. Ehhez képest érdekes volt olvasni, hogy a svájci Legfelsõbb Bíróság szerint az EGK-val (jelenleg: EU-val) fennálló szabadkereskedelmi megállapodás például nem rendelkezik közvetlen hatállyal (persze tény, hogy hasonló szabályt mondott ki az Európai Bíróság is a WTOegyezmények kapcsán). Másrészt érdekes, hogy hogyan hat svájci közvetlen demokráciára a Strasbourgi Bíróság gyakorlata: tudjuk, hogy Svájcban az egyik legnépszerûbb párt egy populista párt, ráadásul némely lakossági felvetés, amelyet esetleg be akarnának építeni az Alkotmányba, ütközhet a nemzetközi joggal és a nemzetközi alapjogi szabályokkal. Sajátságos volt olvasni ezen egymásrahatás eredményeit. 4. Több tanulmány foglalkozik az európai jog tagállami jogra gyakorolt hatásával. Az elsõ ezek közül a Wim Voermans: „Gold-Plating and Double Banking: an Overrated Problem?” c írása. A szerzõ az uniós jogtagállami jog fragmentáltságából eredõ problémát járja körbe: vajon mi a helyzet azon szabályokkal, melyeket a tagállamok például a direktívák átültetésénél „hozzátesznek” a nemzeti normákhoz, anélkül, hogy az uniós jog erre kötelezné õket („gold plating”)? És mi a helyzet helyzete a brit jogban az átültetés miatt kétszer (akár különbözõ módon) szabályozott normáknak (“double banking”). Jaap Hilma cikke az áruk adásvételével és a holland polgári jogi szabályok uniós jog következtében történõ átalakításával foglalkozik (Sale of Consumer Goods: the Adaptation of Dutch National Law to Transnational Demands – Fogyasztói

Content and Meaning of National Law in the Context of Transnational Law. Ed. Henk Snojders, Stefan Vogenauer. Sellier, 2009. 220. Nem mellesleg e kérdések a hazai Alkotménybíróságnak is sok fejtörést okoztak, ld. Vörös Imre: Csoportkép Laokoónnal : a magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. hvgorac, Budapest. 2012.

CZIGLER: CONTENT AND MEANING OF NATIONAL LAW…

adásvétel: a holland jog transznacionális igényekhez történõ igazítása). Steef M. Bartman az uniós társasági jog nemzeti jogra gyakorolt hatását ismertette, Maurice Polak a joghatóságra vonatkozó holland szabályozás európai joggal való összhangját vizsgálta polgári ügyekben (Inspiration From Above: Making and Interpreting Dutch Law on Jurisdiction and Commercial Matters in Light of European Law). Az uniós jogrendszerrel való kapcsolattal foglalkozott Henk Snijder is, aki utóbbi jogrendszer nemzeti

bíróságok elõtt történõ ex officio alkalmazását vette górcsõ alá. 5.A nemzetek feletti „soft law”val foglalkozik Stefan Vogelauer és John Cartwright (mindketten Oxfordból): elõbbi az UNIDROIT nemzetközi kereskedelmi szerzõdésekre vonatkozó alapelveinek alkalmazását járta körbe, míg utóbbi az európai szerzõdési jogra vonatkozó Common Frame of Reference angol jogban való hasznosításáról írt („Interpretation of English Law in the Light of the Common Frame of

51

Reference”). Végül egy szerzõ, ErikJan Zippro az EU antitröszt jogi károkozást (ún. magánjogi jogérvényesítést) elõkészítõ Fehér Könyvét taglalja. A kötet érdekesen sokszínû, ugyanakkor számos területen tartalmaz egyrészt új információt, másrészt érdekes meglátásokat: ez az eklekticizmus – hogy egy teljes képzavarral éljünk – nem csapott át kakofóniába. Ennek megfelelõen elolvasását bárkinek ajánljuk, akinek az egyes tanulmányok a kutatási területébe vágnak.


Summary KISS GYÖRGY: The Problem of Person Having Similar Legal Status as Employee (Worker) and Absence of Regulation of this Legal Status in the Labour Hungarian Code The study analyses an important change of labour law in these days, namely differentiation of legal status of employee and the possibility of elaborating the legal status of person having similar status to the employee (worker). Recognition of this legal status enlarges the scope of certain elements of labour law to these persons and over and above that such extension can indicate important effect on social and tax law. The basis of the regulation is a demand for social protection of theses workers. Unfortunately the regulation of such legal status of worker was refused by the social partners in course of the elaboration of the new Hungarian Labour Code.

ERZSÉBET SZALAYNÉ SÁNDOR: Fundamental Rights at a (European) Crossroads – after Lisbon The system of fundamental rights, which is regarded as a significant element of the European legal order, has undergone a peculiar change in the last two decades. The changes perceivable in the field of international law (including but not limited to the much discussed fragmentation of international law) have, along with the ever increasing convergence of national law, international law and EU raised inter alia a number of theoretical and practical questions relating to the protection of fundamental rights. Courts are considered as actors of ever growing importance at the international level, thus the not entirely consistent judicial practice and the correlation of various courts represent issues of remarkable importance in the field of fundamental rights protection. The transformation of the role of the state, the trend of international factors affecting the status of individuals more and more and various transnational conflicts are causing tremors in the foundations of the international legal order, and call into question the suitability of the state for the role of the ultimate protector of fundamental rights and the guarantor of international security. The article aims to provide a framework for researching the aforementioned phenomena.

NORBERT KISS–BALÁZS TÕKEY Fundamental Legal Problems of the Health Care/Insurance Contractual Relationship Rapidly growing expenditures on health care services have led to the renewal of health policy debates in several countries about what role private health insurance (PHI) should play in financing. The new civil code (Ptk.) of Hungary introduces „health insurance” as a specific type of contract but the regulations cover only a fraction of issues that arise in the case of this complex contractual relationship. Our article overviews the most important characteristics of the PHI market: symbiosis of public and private services, coverage provided by PHI, information asymmetry between the parties, privacy rights, and the fact that these contracts might be in effect for several decades. Five specific areas, requiring detailed regulation in more developed PHI markets, are analysed in a health policy context: limitations, consumer rights and data protection, price index, cancellation of the contract by the insurer, and the portability of the contract among insurance companies.

Zusammenfassung KISS GYÖRGY: Das Problem der arbeitnehmerähnlichen Person in der Europäischen Union und Mangel der Regulierung dieser Rechstellung im ungarischen Arbeitsgesetzbuch

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

In dieser Abhandlung ist eine der wichtigen Wandel des heutigen Arbeitsrechts analisiert, namentlich die Differenzierung der Rechtsstellung des Arbeitnehmers und die Möglichkeit der Ausarbeitung der Rechtstellung der arbeitnehmerähnlichen Person. Die Anerkennung dieser Rechstellung streckt die Wirkung des Arbeitsrechts an diese Personen auch, und außerdem kann sie eine Wandel des Anwendungsbereiches des Sozialversicherungsrechts und Steuerrechts verursachen. Der Grund der Regulierung ist die Sozialbedürftigkeit dieser Personen. Trotz der Wissenschaftlichen Anerkennung des Regelungsbedarfs die Regulierung der Rechtstellung der arbeitnehmerähnlichen Person wurde leider durch Sozialpartner im Laufe der Vorbereitung des neuen ungarischen Arbeitsgesetzbuches abgelehnt.

ERZSÉBET SZALAYNÉ SÁNDOR: Grundrechte am (europäischen) Scheideweg – nach Lissabon

NORBERT KISS–BALÁZS TÕKEY Grundsatzfragen des Gesundheitsversicherungsrechsverhältnisses

Das Grundrechtssystem der europäischen Rechtsgemeinschaft hat in den letzten zwei Jahrzehnten einen erstaunlichen Wandel durchgemacht. Veränderungen, insbesondere die oft erwähnte Fragmentierung des Völkerrechts zusammen mit der Konvergenz der drei Rechtsordnungen – innerstaatliches Recht, Unionsrecht sowie Völkerrecht – bringen, unter anderem, immer mehr theoretische und praktische Fragen der grundrechtsrelevanten Rechtsanwendung in den Vorschein. Gerade im Grundrechtsbereich zeigen sich am deutlichsten die Folgen der oft inkonsistenten Rechtsprechung internationaler Gerichte – die ihrerseits immer charakteristischer werden. Veränderungen der traditionellen Funktion des Staates, Internationalisierung der rechtlichen Lage der Person, transnationale Konflikte sind Erscheinungen der gegenwärtigen internationalen Beziehungen, die sehr viel Konfliktstoff für Rechtsetzung genauso wie für Rechtsanwendung liefern, wobei gerade im Bereich des Grundrechtsschutzes die traditionelle Schutzfunktion des Staates in Frage gestellt wird. Der Aufsatz will einen Einblick in die Durchmischung grundrechtsrelevanter Konzepte im europäischen Raum geben, mit Bezug auf das ungarische Recht.

Die schnell wachsenden Ausgaben des Gesundheitswesens haben in mehreren Ländern die gesundheitspolitischen Diskussionen verstärkt, welche Rolle die private Krankenversicherung (PKV) in der Finanzierung spielen soll. Das neue ungarische Zivilesetzbuch (Ptk.) wird den Krankenversicherungsvertrag als besonderer Vertrag einführen. Unser Artikel überblickt die wichtigsten Charaktere des PKVMarktes: die Beziehung zwischen den staatlichen und privaten Dienstleistungen, die typischen PKV-Produkte, Informationsasymmetrie zwischen den Parteien, Datenschutz und die lange Dauer der Verträge. Auch fünf spezielle Bereiche (der Ausschluss aus der Versicherung, die Verbrauchersrechte, die Prämien- und Bedingungsanpassung, die Kündigung des Versicherers und die Portabilität des Vertrages zwischen Versicherer), deren detaillierte Regelung erforderlich ist, werden in einem gesundheitspolitischen Kontext analysiert.

ALAPÍTVA TARTALOM. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

Recommend Documents