ALAPÍTVA TARTALOM. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

ALAPÍTVA 1866 . A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata

TARTALOM

Tanulmány MENYHÁRD ATTILA: A dologi jog szabályozásának sarokpontjai a Polgári Törvénykönyvben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 517 NÓTÁRI TAMÁS: A sírrablás tényállása germán népjogokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 529 FÁZSI LÁSZLÓ: A tekintély szerepe napjaink büntetõ ítélkezésében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 541 VARGA ZSÓFIA: Az Alapjogi Charta a magyar bíróságok elõtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 553 Szemle PRIBULA LÁSZLÓ: Felelõsség a vadkárokért – kártérítés vagy kártalanítás? Bizonytalanság a bírói gyakorlatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 565 Jogirodalom, jogélet SZEMESI SÁNDOR: A nemzetközi jogi eredetû normák beépülése a magyar jogrendszerbe c. monográfiáról . . . . . 573 ERDÕDY JÁNOS: Gondolatok Hamza Gábor akadémikus legújabb kötete kapcsán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 576

J

11

K

J O GTU DO M Á NYI KÖ Z L Ö NY

J

K

Contents

Inhalt

Studies ATTILA MENYHÁRD: The Structural Key Points of Regulating Property Law in The New Civil Code TAMÁS NÓTÁRI: The State of Facts of Robbing of A Grave in Early Medieval German Laws LÁSZLÓ FÁZSI: The Role of Authority in Present Criminal Adjudication ZSÓFIA VARGA: The Charter of Fundamental Rights before the Hungarian Courts

Abhandlungen ATTILA MENYHÁRD: Die Kernpunkte der Regelung des Sachenrechts im neuen ungarischen Zivilgesetzbuch TAMÁS NÓTÁRI: Der Tatbestand des Grabraubes in den germanischen Volksrechten LÁSZLÓ FÁZSI: Die Rolle der Autorität in der Strafrechtsprechung heutzutage ZSÓFIA VARGA: Die Charta der Grundrechte in der ungarischen Rechtsprechung

Review LÁSZLÓ PRIBULA: Liability for Damages Caused by Wild Animals – Compensation or Indemnification? Uncertainty in the Judicial Practice

Rundschau LÁSZLÓ PRIBULA: Haftung für Wildschäden – Schadenersatz oder Entschädigung? Unsicherheit in der Rechtsprechung

Legal Life–Legal Literature SÁNDOR SZEMESI: On the Monograph „Incorporation of Legal Norms of International Origin into the Hungarian Legal System” JÁNOS ERDÕDY: Thoughts Concerning the Academician Gábor Hamza’s New Book

Rechtsliteratur–Rechtsleben SÁNDOR SZEMESI: Über die Monographie „Übernahme von Normen internationaler Herkunft ins ungarische Rechtssystem” JÁNOS ERDÕDY: Gedanken anlässlich des neuen Bandes des Akademikers Gábor Hamza

A KIADVÁNY MEGJELENÉSÉT AZ MTA KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATKIADÓ BIZOTTSÁGA TÁMOGATTA

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Jogtudományi Közlöny * A MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata. A Szerkesztõ Bizottság vezetõje: Dr. Korinek László A Szerkesztõ Bizottság tagjai: Dr. Hamza Gábor, Dr. Lamm Vanda, Dr. Szalma József Felelõs szerkesztõ: Dr. Vörös Imre O Szerkesztõ: Dr. Szalai Éva A szerkesztõség címe: 1015 Budapest, I. Donáti u. 35–45.

Kiadja a LOGOD Bt. 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefonszám: 214-2453, fax: 225-7764. e-mail: [email protected], web: www.logod.hu Elõfizethetõ a LOGOD Bt. számlaszámán; 10900011-00000007-34760128 Felelõs kiadó: Buday Miklós ügyvezetõ igazgató. Nyomdai elõkészítés: LOGOD Bt. O Terjeszti a LOGOD Bt. Megrendelhetõ a kiadó címén, Elõfizetési díj belföldön egy évre: 17 700 Ft, külföldön 120 EUR Egyes lapszámok külön is megvásárolhatók, 1700 Ft/szám áron, melyet a postaköltség felszámolásával kézbesítünk. Nyomdai munkálatok: F&F Print Line Kft. O HU ISSN 0021-7166

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

517

TANULMÁNY

A dologi jog szabályozásának sarokpontjai a Polgári Törvénykönyvben*  Menyhárd Attila egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)

A polgári jogi jogviszonyok szabályozási szerkezetének egyik sajátossága, hogy viszonylag kevés rendszerképzõ elemre épülnek, amelyek azonosítása és tartalmi rögzítése szükségszerûen determinálja a szabályozás többi elemét. Nem képzelhetõ el eredményes kodifikációs munka ezeknek a szabályozási alapelemeknek a meghatározása nélkül, amelyek elvi tételként húzódnak meg a szabályozás mögött, vagy akár normatív módon is kifejezésre kerülnek. Ezek a sarokpontok: a dologi jogok zártkörûségének és tartalmi kötöttségének elve, a tulajdon absztrakt koncepciója, a tulajdoni tárgyak körének meghatározása, az ingó dolgok tulajdonának átruházása és a zálogjogi lex commissoria-tilalom.

Az új Polgári Törvénykönyvrõl szóló sorozat hatodik tanulmánya (Szerk.)

KÖZLÖNY

*

szabályok jól illeszkednek abba a folyamatba, amely az 1900-as évektõl kezdve egyre letisztultabb és a gyakorlatban jól alkalmazható, a dologi jog sajátosságaihoz képest nyitott és rugalmas szövegtervezeteket eredményezett. A hatályos jogra sok szempontból úgy tekinthetünk, mint az 1928-as Mtj. továbbfejlesztett, letisztult változatára. A Ptk. ideológiai háttereként jelentkezõ tulajdoni szemlélet a szabályozás alapvetõ szerkezetét nem érintette, a szabályozás szintjén csupán néhány – azóta többségében már hatályon kívül helyezett – rendelkezésben jelent meg. Az új Polgári Törvénykönyv dologi jogi szabályainak megalkotása során ezért nem volt szükség átfogó, a szabályozás alapjait érintõ reformra. A szabályozás változásai elsõsorban a gyakorlati igényekhez való jobb igazodást célozták. A szabályozás központi rendezõ elve a magyar jogban is – hasonlóan a kontinentális jogrendszerekhez – a tulajdonjog absztrakt felfogása. Az absztrakt tulajdonjogi felfogás a tulajdonjog részjogosítványainak az oszthatatlanságában jelenik meg: egy dolgon mindig csak egy tulajdonjog áll fenn, a dologra vonatkozó öszszes többi dologi jog csak idegen dologbeli jog lehet. A tulajdonjog több személyt csak közös tulajdon formájában illethet meg, közös tulajdon esetében azonban a részjogosítványok nem válnak külön, azok mindegyike azonos módon illeti meg valamennyi tulajdonostársat. Ennek a felfogásnak köszönhetõ a tulajdon „rugalmassága” is, amely a dolgon fennálló

JOGTUDOMÁNYI

A kodifikációs munka, különösen már létezõ és alkalmazott szabályozás esetén többrétû és többirányú feladatot jelent. Ki kell jelölni az adott szabályozási terület kulcspontjait, amelyek a szabályozás egyes további elemeit szükségképpen determinálják, e kulcskérdésekben a szabályozási alternatívák közötti választásokat, ehhez pedig azonosítani kell azokat a jogpolitikai célokat és kodifikációs technikai szempontokat, amelyek a szabályozás során meghozott döntéseket alátámasztják és az alternatívák közötti választásokat meghatározzák. A dologi jog egyik sajátossága, hogy a kulcskérdésekben való döntés jellemzõen két lehetséges modell közötti választást jelent, amelyek akár egyenértékûek is lehetnek, azonban eltérõ szabályozást igényelnek. Az új Polgári Törvénykönyv elõkészítése során ilyen kulcskérdést jelentett a dologi jogok zártkörûségének és tartalmi kötöttségének elve, a tulajdonjog koncepciójának, a tulajdon tárgyainak, a dolog fogalmának, az ingó dolgok feletti tulajdonjog átruházásához szükséges követelményeknek, a dologi hitelbiztosítékok rendszerének, valamint a birtok jogi minõségének meghatározása. A szabályozás egyes elemei szükségszerûen tükrözik az említett kérdésekben való döntések következményeit. Az 1959-es Ptk. tulajdonjogi szabályai jelentõs mértékben építenek a II. világháború elõtti magánjogi törvénytervezetek és bírói gyakorlat eredményeire. A hatályos jog a magyar magánjogi kodifikációs kísérletekre épülõ szerves fejlõdés hozadéka. A tulajdonjogi

518

TANULMÁNY

idegen dologbeli jogokat idõlegesnek tekinti azzal, hogy bár a tulajdonos valamennyi nevesíthetõ tulajdonosi részjogosítványában korlátozható, azok megszûntével tulajdona visszanyeri eredeti korlátlanságát, a tulajdon lényegén a részjogosítványok korlátozottsága vagy hiánya nem változtat. A tulajdonjog nem kezelhetõ pusztán részjogosítványok összességeként, még akkor sem, ha a részjogosítványok taxatíve felsorolhatatlanok, hiszen a tulajdonjog az összes – elméletileg bizonnyal végesnek tekinthetõ – részjogosítvány gyakorlásának átengedése esetén is fennmarad: a tulajdon akkor is változatlanul fennáll, ha a jogosítványok „doboza” üres.1

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

I. A dologi jogok zártkörûségének és tartalmi kötöttségének elve A dologi jogok zártkörûségének és tartalmi kötöttségének elve (a dologi jogok numerus clausus-a) a mai dologi jogi gondolkodásunk természetes velejárója, amelynek alapvetõen két elvi alapja van. Az egyik elvi alap történeti fejlõdési sajátosság, amely a polgári tulajdon kialakulására vezethetõ vissza. A feudális osztott tulajdon rendszere – a hûbéri berendezkedés tulajdonjogi leképezéseként – a föld(ek) hosszú távra kiadott, feltételtõl függõ használati és hasznosítási jogait jelentette, amely mind a fõtulajdonos, mind a használati tulajdonos számára forgalomképtelenné tette a tulajdont és a juttatott hasznosítási részjogosítványokat, megkötve és forgalomképtelenné téve ezzel a tulajdonjog tárgyát. A modern tulajdonjogok két irányban bonthatták fel ezt a kötött tulajdont: vagy a hasznosítási jogosítványokat tették forgalomképessé, vagy kizárták annak lehetõségét, hogy forgalomképtelen hasznosítási jogosultságok hosszú távon keletkezzenek a földre vonatkozóan. Az angol jog az elõbbi utat követte, míg a kontinentális jogok az utóbbit. A dologi jogok zártkörûségének és tartalmi kötöttségének elve ebben a történeti aspektusban azt jelenti, hogy a jogalkotó fenntartja magának a jogot arra, hogy meghatározza a tulajdonjog és a tulajdonjog részjogosítványainak tartalmát, s így kizárja, hogy a felek hosszútávon létesítsenek kötött tulajdont, forgalomképtelenné téve ezzel a javakat. A zártkörûség és tartalmi kötöttség elvének másik magyarázata éppen a dologi jogok mindenkivel szemben hatályos, in rem természe-

1 2 3 4

2013. NOVEMBER

tébõl következik. Ha a felek szerzõdéssel szabadon létesíthetnének új dologi jogokat vagy módosíthatnák azok tartalmát, a dologi jogok tartalmának megismerése harmadik személyek számára magas tranzakciós költséggel járna, ami a tipizálással és a tartalmi kötöttséggel elkerülhetõ. Így például a haszonélvezeti jog jogosultjának pozíciója, a haszonélvezõ pontos jogállása harmadik személyek számára a jogviszony keletkezésére vonatkozó további vizsgálatok nélkül is megismerhetõ. A dologi jogok zártkörûségének elve nyomán létrejöhet a tulajdoni jogok magas fokú standardizációja, ami átláthatóvá teszi a dologi jogi jogviszonyokat, és ezzel csökkenti a tranzakciós költségeket.2 Erre nincsen szükség olyan, relatív szerkezetû jogviszonyok esetében, amelyek csak egy meghatározott fél számára keletkeztetnek egy másik féllel szemben jogokat és kötelezettségeket. A zártkörûség (kizárólagos) szabadságot jelent a jogalkotó számára a lehetséges dologi jogok körének és tartalmának meghatározására, egyúttal azonban komoly felelõsséget is hárít rá a feladat, hogy a dologi jogok (kizárólag) általa meghatározott készlete alkalmas legyen a gyakorlati igények kielégítésére.3 Mivel a piac ezt nem tudja pótolni, a jog fejlõdésének és a gyakorlat igényeihez való igazodásának felelõssége teljes egészében a jogalkotót terheli. Az új Polgári Törvénykönyv nem alkot új dologi jogokat, azok tartalmát és létrehozásuk rendszerét sem változtatja meg alapvetõen, de a meglévõ jogok tartalmának korrekciójával törekszik arra, hogy a meglévõ „készlet” a gyakorlatban jelentkezõ igényekhez igazodjon.

1. Épület és föld elváló tulajdonjoga Az elõkészítés során a dologi jogok körének kiterjesztése a II. világháború elõtt a magyar jogban is ismert felülépítményi jog bevezetése kapcsán merült fel, erre azonban komoly igény a gyakorlatban nem mutatkozott.4 Úgy tûnt, hogy az épület és a föld elváló tulajdonjoga az ezzel kapcsolatos helyzeteket megfelelõen oldja meg, a dologi jogok köre nem bõvült a telekre való építés jogát biztosító önálló dologi joggal. A szabályozás azonban ennek kapcsán két ponton is rugalmasabbá vált, elsõsorban annak érdekében, hogy a gyakorlatban jelentkezõ gazdasági igények kielégítésére alkalmasabbá váljon. Egyrészt az új Ptk. nem köti a föld és az épület elváló tulajdonjogának keletkezését eredményezõ megállapodás megkötésének lehe-

Merryman, John Henry: Ownership and Estate. Variations on a Theme by Lawson. Tulane Law Review.1974. 48. évf. 916–945. 927. Hansmann, Henry–Kraakman, Reinier: Property, Contract, and Verification: the Numerus Clausus Problem and the Divisibility of Rights. The Harvard John M. Olin Discussion Paper Series. 2002. 10. évf. 388.sz. Harvard Law School, John M. Olin Center for Law, Economics and Business, 39. Merrill, Thomas W.– Smith, Henry E.: Optimal Standardization in the Law of Property: The Numerus Clausus Principle. The Yale Law Journal. 2000. 110. évf. 1. sz. 1–70. 69. Szõke Irén: Az elbirtoklás, a használati jogok és a birtokvédelem bírói gyakorlatának elemzése és annak tanulságai. Polgári jogi kodifikáció. 2002/3. sz. 3–18., 6.

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

tõségét az építkezéshez és azt is lehetõvé teszi, hogy az ingatlan tulajdonosa rendelkezhet úgy, hogy a földet és a rajta álló épületet önálló ingatlanként telekkönyvezzék.5 Másrészt pedig dologi hatályt kapcsol az épület és a föld tulajdonosai között kötött földhasználati megállapodáshoz, ha annak tényét az ingatlan-nyilvántartásban feljegyezték. A föld és az épület tulajdonosa közötti megállapodás kötelezõ erejét azért indokolt harmadik személyekre is kiterjeszteni, mert ennek hiányában a föld vagy a telek tulajdonosának az eredeti, külön tulajdonjogot engedõ megállapodásában védett érdekei (például a használati díj mértéke, esedékessége és teljesítésének módja, a földhasználati jog terjedelme és korlátozása, egymással szembeni egyéb kötelezettségvállalások) tulajdonosváltozás esetén nem érvényesülhetnének. Ezért volt szükséges annak elõírása, hogy ez a megállapodás kiterjedjen harmadik személyekre is,6 akiknek körébe elsõsorban a földrészleten vagy az épületen tulajdonjogot, haszonélvezeti vagy használati jogot stb. megszerzõ személyek tartozhatnak. Ugyanakkor a felek közötti megállapodás kötelezõ erejének harmadik személyekre való kiterjesztése csak akkor és annyiban fogadható el, amikor és amennyiben e megállapodás tartalma harmadik személyek számára megismerhetõ. Ezért írja elõ az új Ptk. a megállapodásnak az ingatlan-nyilvántartásba való benyújtási és feljegyeztetési kötelezettségét. A benyújtás elmulasztása a megállapodás érvényességét nem érinti, csak a megállapodás harmadik személyekre kiterjedõ hatályát zárja ki. Ez természetszerûleg irányadó a megállapodás valamennyi módosítására is.

2. Elidegenítési és terhelési tilalom

Új Ptk. 5:18.§ (2) bek. Új Ptk. 5:19.§ (1) bek. Új Ptk. 5:31.§

3. Haszonélvezeti jog 3.1. A haszonélvezeti jog korlátai A haszonélvezeti jog az új Ptk. rendszerében is forgalomképtelen jog, amelynek fennállása korlátozott idõre lehetséges. A haszonélvezeti jog a hasznosítás jogát vonja ki a tulajdonjog körébõl és telepíti mindenkivel szembeni hatállyal a haszonélvezõre. Ez a tulajdon tárgyának hasznosításával való profitszerzési lehetõséget a tulajdonossal szemben a haszonélvezõ számára biztosítja, ami rendkívül erõs pozíciót jelent. A hasznosítási és a rendelkezési jog tartós szétválasztása a feudális osztott tulajdonhoz hasonló helyzetet idéz elõ, amelyet a haszonélvezeti jog forgalomképtelensége esetén a társadalom és a gazdaság tartósan nem visel el. Így a szabályozásnak vagy a haszonélvezeti jog forgalomképességét kell biztosítania, vagy az ilyen helyzetek tartós kialakulását kell megakadályoznia. A két megoldás kodifikációs szempontból egyenértékû, azonban a haszonélvezeti jog forgalomképessége a teljes tulajdoni struktúrát változtatná meg, mert a forgalomképes pozíció ezzel nem az absztrakt

KÖZLÖNY

5 6 7

során „elvesztheti”. Mindeközben a kötelezettség vállalása önmagában nem lehetetleníti el az adós helyzetét. A szerzõdéses elidegenítési tilalom alapításának lehetõségét az új Ptk. a hatályos joghoz képest szélesebb körben, nem csak az átruházás vagy a megterhelés alkalmával teszi lehetõvé. Azt azonban az új szabályozás sem engedi meg, hogy az elidegenítési és terhelési tilalom önálló biztosítékká váljon, mert azt elvárja, hogy az továbbra is csak meghatározott jogok biztosítására7 szolgáljon. Ehhez kapcsolódik, hogy az elidegenítési és terhelési tilalmat – ingatlan esetén – az ingatlan-nyilvántartásba a biztosított joggal (zálogjoggal, ajándék visszakövetelése iránti joggal, vételi joggal stb.) együtt lehet csak bejegyezni. Az elidegenítési és terhelési tilalom önálló, biztosított jogtól való függetlensége túlzott mértékben kötné meg – akár védendõ érdek nélkül is – a dolgok forgalmát és az ingatlantulajdont, ami egyúttal ellentétes volna a tulajdon egységes és absztrakt felfogásával, amelyen az új Ptk. dologi jogi szabályai is nyugszanak. Az elidegenítési és terhelési tilalom egyes jogok biztosításához kötött, ennél fogva mindig meghatározható az a jogosult, akinek jogát a tilalom védi. Az elidegenítési és terhelési tilalom nem öncélú korlát, hanem meghatározott jog és ennél fogva meghatározott jogosultság érvényesíthetõségének biztosítása érdekében köthetõ ki.

JOGTUDOMÁNYI

A szerzõdéssel alapított elidegenítési és terhelési tilalom még akkor is jelentõsen javítja a hitelezõk pozícióját, ha az a jóhiszemû és ellenérték fejében szerzõ harmadik személyek jogszerzését nem érinti. A hitelezõk pozíciójának javítása a lehetõ legszabadabban alapítható elidegenítési és terhelési tilalommal könnyítheti a hitelhez jutást. A végrehajtási szabályok alapján a szerzõdéses elidegenítési és terhelési tilalom nem gyengíti a hitelezõk pozícióját, ezért az elidegenítési és terhelési tilalom alapításának a II. világháború elõtti magánjogban kialakult korlátozási szempontjai a mai viszonyok között nem döntõek. A hitelezõknek nyomós érdeke fûzõdhet ahhoz, hogy a biztosíték tárgyát az adós ne idegeníthesse el, mert például fizetésképtelen személy részére való értékesítés esetén a dolog biztosítására kikötött jogot a hitelezõ a végrehajtás

519

520

TANULMÁNY

értelemben vett tulajdon lenne, hanem az abból leválasztott részjogosítványok. Az angol jog ilyen szerkezetet tükröz, és ez erõsen hasonlít a szocialista tulajdoni rendszerre is, a mai jogunkhoz képest azonban olyan szerkezeti változást hozna, amelyet sem gazdasági és társadalmi, sem pedig gyakorlati igények nem támasztanak alá. Ezért az új Ptk. is fenntartja azt a megoldást, amely a haszonélvezeti jog létesítését csak korlátozott idõre engedi meg. A szabályozás a forgalomban részt vevõk számára a dologi jog alapvetõ elveinek keretei között a lehetõ legszélesebb körben akarja biztosítani, hogy jogaikat és kötelezettségeiket szabadon határozzák meg, nem korlátozza a haszonélvezeti jog jogosultjainak lehetséges körét a természetes személyekre. A jogi személyek idõben nagyon hosszú, akár beláthatatlan ideig létezhetnek, így a természetes személyek számára az életük végében maximalizált idõtartammal párhuzamos szabály esetükben nem mindig érvényesítené a haszonélvezet korlátozásának alapjául szolgáló jogpolitikai célokat. Ezért a szabályozás a jogi személyek esetén ötven évben határozza meg a haszonélvezet leghosszabb idõtartamát. A természetes személyt megilletõ haszonélvezeti jog – a forgalomképtelensége következményeként – az örökösökre nem száll át, a jogi személyek esetében azonban a fennállásának idõtartamán belül a jogutódra átszáll, és azt a jogi személy csak jogutód nélküli megszûnés esetén veszti el. Dogmatikai szempontból ez következetlen megoldás, de a gyakorlati igényeknek megfelel, és várhatóan nem okoz majd feszültséget a jogrendszerben.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

3.2. A haszonélvezeti jog tárgya A haszonélvezet olyan korlátolt dologi jog, amely birtokba vehetõ testi tárgyakra és ingatlanokra modellezhetõ, de nehezen értelmezhetõ elhasználható dolgokra, pénzre, forgalomképes jogokra és követelésekre. A pénz, a forgalomképes jog és követelés haszonélvezõje ugyanis nem tud fizikai uralmat szerezni ezeken a javakon, ezért helyzete a jogosult döntéseitõl függ. Mivel a jogosult döntéseinek a haszna a haszonélvezõnél jelentkezik, a jogosult nem érdekelt a hasznosítással kapcsolatos döntések eredményeiben, a jogosult döntéseinek korlátozása pedig oly mértékben kötné meg e javak forgalmát, hogy azok társadalmi és gazdasági haszna nagyon korlátozott lenne. Ezért a szabályozás a jelenleginél erõsebb pozíciót biztosít a haszonélvezõnek, lehetõvé téve számára a pénz felhasználását, a követelés behajtását és a jog gyakorlását, feltéve, hogy az nem személyhez kötött. Ha a haszonélvezetnek olyan jog a tárgya, amelynél fogva valaminek a szolgáltatását lehet követelni, a haszonélve-

8

Szõke Irén: i. m. 13.

2013. NOVEMBER

zõ és a szolgáltatásra kötelezett közötti jogviszonyra megfelelõen irányadók azok a szabályok, amelyek a jog átruházásának esetén a jog megszerzõje és a kötelezett közötti jogviszonyra vonatkoznak. A követelés haszonélvezõje nem jogosult a követelésrõl rendelkezni, azt nem ruházhatja át és nem terhelheti meg, ezek a jogok a követelés jogosultját illetik, ezért a követelés haszonélvezõjének csak a felmondásra és a behajtásra van joga. A haszonélvezõnek a követelés behajtásáért való felelõsségére a haszonélvezetre vonatkozó általános szabályok szerinti rendes gazdálkodás követelménye irányadó. A haszonélvezeti jog alapján a haszonélvezõ nem válik a követelés jogosultjává, ezért az adós teljesítésével a szolgáltatás tárgyát a követelés jogosultja szerzi meg, azzal azonban, hogy azon a haszonélvezõ a teljesítéssel egyidejûleg haszonélvezetet szerez. Ez a szabály vonatkozik arra az esetre is, ha a szolgáltatás tárgya pénz vagy más, elhasználható dolog. Ebben az esetben a haszonélvezõt az elhasználható dologra, illetve pénzre vonatkozó haszonélvezet szabályai szerint illeti meg a haszonélvezeti jog. A kamatozó követelések kapcsán indokoltnak tûnhet a haszonélvezõ védelme a jogosulttal szemben annak érdekében, hogy a jogosult a kamatozást ne szakíthassa meg. Mivel azonban a haszonélvezõ helyzetére megfelelõ rendezést biztosítanak a pénz és az elhasználható dolog haszonélvezetére vonatkozó szabályok, nem tûnt indokoltnak olyan jellegû rendelkezés bevezetése, amely a jogosult és a haszonélvezõ közös rendelkezési jogát írja elõ – figyelembe véve a haszonélvezettel terhelt jog megszûnésére vonatkozó rendelkezéseket is. Az, hogy a haszonélvezõ a követelést behajthatja, vagy a pénzt felhasználhatja, a haszonélvezet tartalmánál fogva nem jelentheti azt, hogy ezek véglegesen az õ vagyonába kerülnek. Amikor a haszonélvezeti jog megszûnik, köteles ezeket a javakat a jogosult részére a megszûnéssel járó elszámolás körében kiadni. 3.3. A haszonélvezõ által alapított jogok sorsa a haszonélvezet megszûnése esetén Az új Ptk. elõkészítése során külön kérdést jelentett, hogy szükséges-e külön szabályt megfogalmazni a haszonélvezõ által létesített jogok sorsára a haszonélvezet megszûnése esetén. A vitát és a gondolkodást ennek kapcsán a Legfelsõbb Bíróságnak egy eseti döntése indította el, amelyben a bíróság a haszonélvezet megszûnésével a tulajdonost a haszonélvezõ pozíciójába helyezte azzal, hogy a tulajdonossal tartotta fenn a haszonélvezõ által megkötött szerzõdéseket, így a tulajdonosra származtatva a haszonélvezõ szerzõdési pozícióját.8 Ez utóbbi megoldást, amelyet a Legfelsõbb Bíróságnak egy 1997-ben közzétett eseti

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

döntése úgy fogalmazott meg, hogy „a haszonélvezõt megilletõ hasznosítási jog keretében kötött bérleti szerzõdés a haszonélvezõ halálával általában nem szûnik meg”,9 a jogirodalomban komoly kritika fogadta, és ez a kritika teljes mértékben megalapozott.10 Ennek kapcsán merült fel az az igény, hogy – hasonlóan az Mtj. megoldásához – az új Ptk. külön normával adjon választ ezekre a helyzetekre, e jogviszonyok megszûnésének a kimondásával vagy a tulajdonos számára a jogviszony megszüntetése lehetõségének biztosításával. Ez a helyzet a jog belsõ logikája alapján is megválaszolható azzal, hogy mivel hiányzik az a jogi tény, amely a tulajdonosra származtatná a szerzõdési pozíciót, a tulajdonos semmiképpen sem kerülhet a haszonélvezõ helyébe, a haszonélvezõ és a vele szerzõdõ fél viszonyában pedig a jogszavatosság szabályai irányadók. A logikusan nem tételezhetõ jogviszony megszûnését vagy annak felmondási jogát kimondani a törvényben következetlen és szükségtelen megoldás lett volna.

II. A tulajdonjog tárgyai A dologi jogi szabályozás kiindulópontja szerint a vagyonjogban a jog funkciója az, hogy a társadalmilag hasznosnak vagy hasznosíthatónak tekintett javak feletti védelmet biztosítsa. Ez alapvetõen kijelölte a jogalkotó feladatát az új Ptk. dologi jogi szabályainak megalkotása során is, és kétirányú követelményt támasztott. Egyfelõl a szabályozásnak meg kell határoznia a jog által védett pozíciókat, és egyúttal azt is, hogy ezekben a pozíciókban mely vagyoni javak felett milyen tartalmú védelmet biztosít, másfelõl pedig szabályoznia kell azokat a helyzeteket is, amelyekben ennek a pozíciónak a jogosulti alanya változik. A tárgyi jog alapvetõen négy, egymástól elhatárolható minõségû vagyoni pozíciót azonosíthat és hozhat létre: dolgok feletti jogokat, forgalomképes követeléseket, jogokat és szerzõdési pozíciókat. A hatályos szabályozás a tulajdonjog tárgyainak meghatározása során abból indul ki, hogy azok csak birtokba vehetõ dolgok lehetnek, továbbá olyan javak, amelyekre – ha nem is felelnek meg teljes egészében a birtokbavehetõség kritériumának – a Ptk. maga kiterjeszti a dolog fogalmát. A do-

521

logi jogi szabályozás tárgyát tehát a fizikai dolgok képezik, továbbá a pénz, az értékpapír és a dolog módjára hasznosítható természeti erõk. A Ptk. a jogokra a tulajdonjogi szabályozást nem terjesztette ki, elsõsorban abból kiindulva, hogy a jogok vagy a tulajdonjog részjogosítványát képezik, vagy pedig követelések.

1. A kiterjesztés lehetõségének vizsgálata A magánjogi szabályozás a dolgoknak, illetve a tulajdonjog közvetett tárgyainak ezt a meghatározását elvileg tetszõleges keretek között bõvítheti. A dologfogalom, illetve a tulajdonjog tárgyának kiterjesztése, fellazítása mellett szólhat az, hogy bizonyos jogokat, fizikailag meg nem testesülõ javakat a jogalkotás és a jogalkalmazás sok vonatkozásban a tulajdonjog tárgyaival azonos módon kezel. Így például a forgalomképes jogok jelenleg nem tulajdonjog tárgyai, de nagy részük elzálogosítható, átruházható, haszonélvezetet lehet rajtuk alapítani.11 Vannak olyan javak, amelyek igazából sem puszta jognak, sem fizikai dolognak nem tekinthetõk, mégis tulajdoni tárgyként viselkednek; ilyen például a korlátolt felelõsségû társaságban tagsági jogot megtestesítõ üzletrész. Más javak csak bizonyos szempontból viselkednek így (a goodwill például egy vállalkozás vagyonának meghatározott, értékkel bíró részeként) vagy – vagyoni értékük ellenére – egyáltalán nem (mint például az orvosi praxisjog). A tulajdoni tárgyak egyes vonásait mutatják fel például egyes szellemi alkotásokhoz fûzõdõ vagyoni jogok vagy az internetes domain-nevek is. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy ezek a javak sem a vagyoni forgalomban, sem pedig a szabályozás és gyakorlat szintjén nem viselkednek minden szempontból a tulajdonjog tárgyaként. Mindezeken túlmenõen vannak a dologi jogon belül is olyan normarendszerek, amelyek jogokra nagyon nehezen értelmezhetõk, ilyen például a birtokvédelem vagy a közös tulajdonra vonatkozó szabályok.

2. A forgalomképesség kérdése A jogrendszerekrõl általában is elmondható, hogy a tulajdoni tárggyá való minõsítés középpontjában a forgalomképesség (ideértve a korlátolt dologi jogokJOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

9 Legf. Bír. Pfv. III. 21.092/1995. sz. – BH 1997. 279. sz. 10 Fabó Tibor: Egy eseti döntés margójára, avagy túléli-e a haszonélvezõt a hasznosítási joga keretében kötött bérleti szerzõdés? Magyar Jog. 2006/1. sz. 17–22., 17. 11 A bérleti jog például a vagyoni forgalom önálló tárgya lehet, a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 42. § (1) bekezdése szerint átruházható, apportálható. Az úszó létesítményen alapított bérleti jog a víziközlekedésrõl szóló 2000. évi XLII. törvény 11. § (3) bekezdése szerint (dologi jogokkal és terhekkel együtt) a hajólajstromba bejegyezhetõ, és ugyanez mondható el a légi jármûvek kapcsán is [a légiközlekedésrõl szóló 1995. évi XCVII. törvény végrehajtásáról szóló 141/1995. (XI. 30.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdés]. A halászatról és horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény 3. § (4) bekezdése kimondja, hogy haszonbérbe adható például a halászati jog; a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 10. § (2) bekezdése és 11. § (1) bekezdése szerint pedig a vadászati jog is.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

522

TANULMÁNY

kal való terhelést is) és az átruházás módja állnak. Minden jogrendszer magánjogának választ kell adnia arra, hogy a vagyoni javak – ideértve a dolgok mellett a vagyoni jogokat is – forgalomképesek-e, és hogy az átruházásuk miként történhet. Az alanyi jogok forgalomképessége elsõsorban tartalmuktól függ, amelyet viszont az alanyi jogot biztosító jogi norma tartalma határoz meg. A forgalomképes jogok köre absztrakt módon csak olyan nyitott szabállyal hozható létre, amely a jogalkalmazásnak nem tud támpontot adni arra nézve, hogy mely jogokat minõsítsen forgalomképesnek. Ebben a körben tehát az egyes jogok tartalmának és forgalomképességének megítélése során a jogalkotó, továbbá a bírói gyakorlat, a bírói mérlegelés és minõsítés szerepe nem váltható ki a törvényben adott definícióval. A jogok és a dolgok közötti alapvetõ különbség továbbá az, hogy míg a dolgok tulajdonának átruházásához a kötelezettségvállaláson felül dologi jogi aktusként egy dologi ügylet (átadás) is szükséges (tradíciós rendszer), addig a jogok körében az átadás mozzanata a gyakorlat számára használhatóan nem jeleníthetõ meg. Általános szabállyal nem lehetséges annak meghatározása, hogy egy alanyi jog forgalomképes-e. Az alanyi jogok tartalma nagyon sokféle lehet, és nem vonatkoztatható el az alanyi jogot létrehozó jogi norma (a tárgyi jog) által meghatározott tartalomtól. Az említett megfontolásokból a dologi jogi szabályozás továbbra sem teszi tulajdoni tárggyá az alanyi jogokat, és nem tekinti azokat a tulajdonjog közvetett tárgyának sem. Erre azért sincs szükség, mert az alanyi jogot létrehozó jogi norma a forgalomképességet, amennyiben ez a jogalkotói szándék, biztosítani tudja. Az alanyi jogok forgalomképessége és annak terjedelme az azt létrehozó jogszabály által meghatározott. Ez azonban a vagyoni forgalom és a szabályozás egésze szempontjából valódi különbséget csak az átruházás módjában jelent. A dolgok forgalomképessége és annak terjedelme nem kizárólag a dologi jogi szabályozás függvénye. Vannak olyan testi tárgyak, amelyek a dolog normatív fogalmának körébe vonhatók, azonban forgalomképtelenek vagy forgalomképességük különféle szempontok szerint korlátozott. Így például dolognak minõsül az embertõl elvált testrész vagy a holttest is, de az ezekkel való rendelkezés jogát egyéb jogszabályok vagy a szerzõdési jogi szabályozás által a polgári jogviszonyokra irányadónak tekintett általános társadalmi felfogás természetük szerint korlátozza (pl. nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközõ szerzõdések semmissége). A dologi jogi szabályozás ugyanakkor nem csak a dolgokra terjed ki, mert a korlátolt dologi jogok tárgyai vagyoni jogok és követelések is lehetnek. Így a dologi és a kötelmi jogi szabályozás együtt anélkül is képes a vagyoni forgalom jogát megalkotni, hogy a jogokra a tulajdonjog szabályait kellene alkalmazni. Ezért a dolog fogalmának lazítására, illetve a tulajdoni tárgyak lehetséges körének szélesítésére nem volt szükség. Ha bizonyos javak tekintetében dologi jogi jogintézmé-

2013. NOVEMBER

nyek alkalmazandók, akkor azt külön szabályozással (például jogok haszonélvezete és elzálogosítása, a tulajdon tárgyainak kiterjesztése dolog módjára hasznosítható természeti erõkre) vagy analógiával (például a közös tulajdon szabályainak alkalmazása közös haszonélvezetre) lehet megoldani. Ez azonban nem indokolja és nem is teszi szükségessé a tulajdonjogi szabályozás belsõ logikájának megtörését a tulajdon tárgyának a konszenzuális módon átruházható javakra való kiterjesztésével.

3. Dologi jog és társasági jog találkozása A kötelmi jog szabályozza a szerzõdések átruházását, a társasági jog pedig meghatározza a gazdasági társaságban fennálló tagsági jogok forgalomképességét, valamint az átruházásukra vonatkozó szabályokat. A forgalomképes vagyoni jogoknak tulajdoni tárgyként való, absztrakt módon történõ meghatározása és ezzel tulajdoni tárgyként való kezelése ellen szólt – a hatályos szabályozást alátámasztó indokokon túlmenõen – az is, hogy nem a dolgokkal analóg módon ruházhatók át, továbbá, hogy olyan dologi jogi szabályok, mint a közös tulajdon vagy az elidegenítési és terhelési tilalom nem alkalmazhatók rájuk. A szabályozott, normatív vagy hatósági aktussal keletkezõ jogok esetében az ilyen jogok átruházása is szabályozott módon történik, így tulajdoni tárggyá minõsítésükre nincs szükség; e jogok forgalomképessége és átruházhatósága is az õket létrehozó tárgyi jogi norma által rendezett. Nem szükséges és nem is indokolt a dologfogalom részleges, az átruházhatóság szempontjából való kiterjesztése sem a vállalatra, mint önálló egységre, sem pedig a goodwillre. A vállalat önálló egységként (vagyontárgyakkal, jogokkal és kötelezettségekkel együtt) való átruházása valójában olyan egyetemes jogutódlást jelentene, amelynek során a magánjogi szabályozás keretében nem volna biztosítható a hitelezõk és a vevõ érdekeinek kiegyensúlyozott védelme. Az ilyen átruházás megengedettsége a hitelezõvédelem olyan részletes szabályozását igényelte volna, amelyet a társaságokra vonatkozó szabályozás ír elõ a társaságok átalakulására. A hitelezõk, a szállítók, a vevõk, az ügyfelek, a fogyasztók stb. a vállalat önálló jogi egységként való átruházása esetén részletesen szabályozott, teljes körû publicitás hiányában nem is szereznének tudomást a kötelezett személyében bekövetkezett változásról. A vállalat vagyonösszességként való átruházása egyébként is kívül kerülne a tartozásátvállalás és engedményezés szabályain, bonyolult jogi helyzeteket eredményezve olyan körülmények között, amikor a vállalat vagyonának átruházása gondosan megfogalmazott és elõkészített szerzõdéssel a mai szabályok mellett is problémamentesen megoldható. Az ilyen ügyleteket pedig jellemzõen nem laikus személyek, hanem az üzleti élet résztvevõi kötik professzionális jogászi közre-

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

azonban – az általános tapasztalatok szerint – szükségképpen összeomlanak, kisebb-nagyobb válságokat elõidézve. Ezeknek a konvencióknak a jogi megjelenítésével a jog jelentõsen mélyíteni tudja ezeket a problémákat, és mivel hasonló hatással járhatott volna a bankszámlapénz tulajdoni tárgyként való elismerése, ilyen lépés a szabályozás elõkészítése során nem volt indokolt. A bankszámlapénz így – a hatályos jogban a joggyakorlat által is követett elvvel egyezõen – a bankkal szembeni követelés, amely ebben a minõségében védett és forgalomképes. Nem indokolt a tulajdoni tárggyá való minõsítésével egy másodlagos valóság jogi felépítése, mint ahogy nem indokolt a követelések tulajdoni tárggyá minõsítése általában sem.

4. Állatok védelme a dologi jogban A tulajdonjog tárgyainak körében az egyetlen igazi újdonság az állatokra vonatkozó külön rendelkezés.12 Az állatokra vonatkozó speciális szabály elsõsorban az európai közösségi szintû jogharmonizációs célt szolgáló, az állatok védelmérõl és kíméletérõl szóló 1998. évi XXVIII. törvény rendelkezésein alapszik. Hasonló megoldást alkalmaz a BGB (90a §) és a ZGB (641a cikkely) is. Az állatoknak a dolog fogalmi körébõl való kivétele részben morális értékelést közvetít, részben pedig olyan tendenciákkal kívánja megteremteni az összhangot, amelyek más jogterületeken is ebbe az irányba hatnak (például az állatkínzás pönalizálása).

5. Az ingatlan fogalma Az új Ptk. is követi azt a hagyományos felosztást, hogy a dolgok ingók vagy ingatlanok. Az ingók definiálásakor a „birtokba vehetõ testi tárgy” megfelelõ támpontot ad, az ingatlan azonban absztrakt fogalom, amelynek elsõdleges szerepe az ingatlan-nyilvántartáshoz kapcsolódó joghatások tárgyi hatályának meghatározása. Az ingó és ingatlan dolgok közötti különbségtétel valójában nem a dolgok természeti tulajdonságai alapján való megkülönböztetés, hanem jogi kategorizálást takar, amelynek az ingóra és ingatlanra vonatkozó jogi szabályozásból fakadó eltérések adnak jelentõséget. Az ingatlannak ugyanis nincsen eleve adott fogalma. Ingatlannak azt tekintjük, amit a jogi szabályozás ingatlannak minõsít. Ingatlan elvileg bármi lehetne, csak a jogi szabályozáson múlik, hogy mit tartunk ingatlannak; mint ahogy például a tengeri hajók a II. világháború elõtti magánjogunkban ingatlannak minõsültek.13 Az ingatlan-nyilvántartáshoz ha-

KÖZLÖNY

12 Új Ptk. 5:14.§ (3) bek. 13 Kolosváry Bálint: A tulajdonjog. In Magyar magánjog. Szerk. Szladits Károly. Budapest, Grill Károly Könyvkiadó, 1942. V. kötet, 3. cím, 14.

JOGTUDOMÁNYI

mûködéssel. A vállalat mûködõ egészként való átruházhatóságát a szabályozás biztosítani tudja, de ez a dologi jogban semmiképpen nem oldható meg. Ilyen szabályozás elsõsorban a társasági joghoz kapcsolódhat. Dologösszességnek önálló tulajdoni tárgyként való kezelése egyébként azzal járna, hogy a dologösszességen, mint tulajdoni tárgyon fennálló és az egyes vagyontárgyakon fennálló tulajdonjogok eltérhetnének, márpedig egy tulajdoni tárgyon csak egy tulajdonjog állhat fenn (egyediség elve). A tulajdonjog és ezzel a tulajdonjogi rendszer és a polgári jog ilyen irányú megkettõzõdésének elkerülése érdekében a szabályozás továbbra is az egyediség elvébõl indul ki, és átruházás, továbbá dologi jogok létesítése esetén is minden esetben elvárja az átruházás, illetve az adott dologi jog közvetett tárgyának meghatározását. Az új Ptk. rendszerében így – hasonlóan a hatályos joghoz – a védett vagyoni pozíciók tartalmának és tárgyának meghatározása, továbbá a védett pozíciók megszerzésének szabályozása a vagyonjog egészében valósul meg, a dolog fogalmának vagy a tulajdonjog tárgyainak kiterjesztése nélkül. A forgalomképes jogok, szerzõdési pozíciók és követelések az õket létrehozó tárgyi jog (jogi norma) tartalma szerint képeznek védett pozíciót és forgalomképesek, az átruházás kötelmi jogi vonatkozásainak szabályozása pedig az átruházási szerzõdések körében történik meg. Inkonzisztenciát ez a megközelítés még arra tekintettel sem idéz elõ, hogy a társasági jogi szabályozás az üzletrészt tulajdoni tárgynak tekinti. A korlátolt felelõsségû társaságban a tagsági jogokat és kötelezettségeket megtestesítõ üzletrész, a jogi minõségét tekintve, leginkább a társasági szerzõdésben keletkezett szerzõdési pozícióként írható le. Forgalomképességére az azt létrehozó tárgyi jog, azaz a társasági jogi szabályozás rendelkezései az irányadók. Az egyik legerõsebb nyomás a bankszámlapénz tulajdoni tárgyként való leírásának és meghatározásának irányába hatna. A bankszámlapénz a (köz)gazdasági tartalma szerint minõsülhetne tulajdoni tárgynak, és a köznapi felfogás is tekintheti annak. Tulajdoni tárgyként való elismerése azonban a tulajdoni tárgyak fizikai valóságának virtuális megtöbbszörözõdését jelentené, amely a létezõ valósághoz nem kötõdõ, társadalmi konvenciókon alapuló pozíciót tenne tulajdonjog tárgyává, amely minden olyan esetben, amelyben a vagyoni elemek valóságos „lebontására” kerülne sor, nem létezõvé válna. Ezért nem lenne kezelhetõ tulajdoni tárgyként sem a végrehajtási, sem a felszámolási eljárásban. A jog szerepet játszhat a fizikai valóság elkendõzésével épített, konvenciókon vagy kollektív feltételezéseken alapuló vagyoni forgalomban, ezek

523

TANULMÁNY

2013. NOVEMBER

KÖZLÖNY

okhoz hasonló funkciót ad.14 Az Alkotmánybíróság 80/2006. (XII. 20.) sz. határozata éppen ettõl az alaki legitimációs hatástól fosztotta meg a magyar ingatlannyilvántartást. Az ingatlan-nyilvántartás jogvédelmi hatályát az új Ptk. az Alkotmánybíróság határozatában megfogalmazott elvárásoknak való megfelelésre is törekedve fogalmazza újra. Az új szabályok értelmében az anyagi jog szerinti jogosult a törlési keresetet a jogsértõ vagy utólag helytelenné vált bejegyzés alapján, a bejegyzés teljességében és helyességében bízva, jóhiszemûen és ellenérték fejében jogot szerzõ harmadik személlyel szemben az eredetileg érvénytelen bejegyzésrõl szóló határozat kézbesítéstõl számított hat hónap alatt indíthatja meg, ha a határozatot a részére kézbesítették. A bejegyzés törlése folytán jogosulttá váló személy pedig az utólag helytelenné vált bejegyzés alapján történt jogszerzés bejegyzésérõl szóló határozat kézbesítésétõl számított hat hónap alatt terjeszthet elõ törlés iránti keresetet. Ha kézbesítés nem történt, a törlés iránti pert a bejegyzés hatályossá válásától számított hároméves határidõ alatt lehet megindítani. E határidõk elmulasztása jogvesztéssel jár.15

sonló joghatásokkal felruházott más nyilvántartásokba felvett ingó dolgok jogi értelemben az ingatlanokhoz kerülhetnek közel. Az ingók és ingatlanok közötti megkülönböztetést a törvénykönyvek általában vagy az ingó, vagy az ingatlan fogalmának meghatározásával oldják meg oly módon, hogy ami nem tartozik a definiált kategóriába, az alkotja a másikat. Az új Ptk. sem az ingatlan, sem az ingó fogalmát nem határozza meg, ugyanakkor a különbségtételt magától értetõdõ módon kezeli az ingatlanokra és az ingókra vonatkozó eltérõ szabályok megállapítása során. Az ingatlanok jogi természetének sajátossága a nyilvántartásukban és a nyilvántartásukhoz fûzött jogi hatásban rejlik. Közgazdasági szempontból természetesen minõsülhetnek az ingatlanok különlegesnek, és ez jogpolitikai szempontból is lehet releváns, de a polgári jog számára az ingatlan-nyilvántartáshoz fûzött joghatások azok, amelyek az ingatlanok és az ingók között éles, a dologi jogi szabályozást szinte kettéosztó határvonalat húznak. Ezek a joghatások az ingatlanok tulajdonjogának átruházása és az ingatlanok megterhelése során jelentkeznek. A polgári jog az ingatlan fogalmát az ingatlan-nyilvántartási szabályok alkalmazása szempontjából határozza meg. A szabályozás abból indul ki, hogy valamennyi ingatlan szerepel az ingatlan-nyilvántartásban, és nem akar támogatni ingatlan-nyilvántartáson kívüli ingatlanforgalmat. Az ingatlan ingatlan-nyilvántartástól független fogalmának meghatározására így nincs szükség. Ingatlannak tehát továbbra is azt kell tekinteni, amit az Inytv. önálló ingatlannak minõsít. Természetesen ingatlannak minõsül az önálló ingatlannal együtt annak alkotórésze (a lábon álló termés, a még ki nem vágott fa, a telekre épített épület stb.) is. Az ingó fogalmának önálló meghatározása nem szükséges, mert a dolgok vagy ingók, vagy ingatlanok, ezért az ingatlan meghatározásával az ingók fogalmát is megadtuk: minden, ami nem ingatlan, ingó, függetlenül a méretétõl és az elmozdíthatóságától. A dolog ingóvá vagy ingatlanná minõsítésének következménye nem több annál, mint amit maga a szabályozás ehhez fûz. Ilyen következménynek minõsül az ingatlanok és az ingók feletti tulajdonjog megszerzésének és e dolgok megterhelésének eltérõ szabályozása, amit elsõsorban az ingatlan-nyilvántartáshoz fûzött joghatások indokolnak. Az ingatlan-nyilvántartáshoz fûzött legfontosabb, lényegadó joghatás a jogvédelmi hatás, amely az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogosultat harmadik személyek felé alakilag legitimálja azzal, hogy a jóhiszemû harmadik személyeket mentesíti a tulajdon-átruházási láncolat vizsgálatának kockázata alól és így az ingatlan-nyilvántartásnak az értékpapír-

JOGTUDOMÁNYI

524

14 Nizsalovszky Endre: A látszat a jogban. Különlenyomat a Debreceni Szemlébõl. Debrecen, 1931. 15. 15 Új Ptk. 5:187.§. 16 Almási Antal: A dologi forgalom. Budapest, Athenaeum Kiadó, 1910. 86.

6. Az ingatlan térbeli kiterjedése A fentiek nem adnak választ arra, hogy az ingatlannak van-e térbeli kiterjedése. A földtulajdon vertikális terjedelme kapcsán három lehetséges elméleti megoldás körvonalazható. Az egyik megoldás az ún. kúp(vagy gúla-) tulajdon, amely szerint az ingatlan tulajdonjoga a föld felszíne alatt a Föld középpontja felé, a telekhatárok által meghatározott módon szûkülve a Föld középpontjáig terjed, a felszín felett pedig szintén a telekhatárok által meghatározott módon folyamatosan, a Föld középpontjától szélesedve, felfelé végtelen. A másik lehetséges megoldás az ingatlantulajdon határainak megvonása addig a határig, ameddig a tulajdonosnak az érdekei az ingatlan használatához fûzõdnek. A harmadik lehetséges magyarázat szerint az ingatlan tulajdona csak magára a felületre, a földfelszínre terjed ki, és a föld alatti vagy föld feletti részek csak a tulajdon járulékos privilégiumai, azaz a tulajdonjog egyáltalán nem terjed ki a felszín alatti részekre és nem terjed ki a légtérre sem, a tulajdonos csupán jogot kap az ezen részek használatában rejlõ lehetõségek kiaknázására.16 Az ingatlan tulajdonjogának terjedelme kapcsán kialakult kodifikációs és elméleti megoldások, továbbá a jogalkalmazás egyes eredményeinek áttekintése nyomán általánosan elfogadottnak tekinthetõ az a felfogás, hogy az ingatlan tulajdonosának tulajdonjoga a földfelszín alatti és feletti részekre is kiterjed, még a

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

leginkább szûkítõ magyarázat szerint is hasznosítási privilégiuma van ezekre a többi magánjogi jogalannyal szemben. Az új szabályozás az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog vertikális terjedelmét kiterjeszti az ingatlan feletti légi térre és az ingatlan alatti földtestre is. Az új Ptk. az ingatlan térbeli kiterjedését úgy határozza meg, hogy az ingatlanon fennálló tulajdonjog a föld feletti légi térre és a föld alatti földtestre az ingatlan hasznosítási lehetõségeinek határáig terjed.17 Az ingatlan hasznosítási lehetõségeinek meghatározása összetett elemzést igényel. A hasznosítási lehetõségek nem az aktuális tulajdonoshoz, hanem az ingatlan adottságaihoz mérten határozhatók meg, amelynek során az esetleges jövõbeni használat, illetve hasznosítás lehetõségeinek mérlegelése is szükséges, ha az idegen behatás olyan természetû, hogy a jövõbeni használati és hasznosítási lehetõségeket is érintheti. Olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan nem lehet szó ilyen tulajdonosi érdekrõl – például hegy alatt több száz méteres mélységben átvezetõ alagút vagy több száz méteres magasságban való beavatkozás – a tulajdonos a behatást nem zárhatja ki, mert az a terület már nem tartozik a tulajdonának tárgyához.

III. Ingó dolgok tulajdonának átruházása

Új Ptk. 5:17.§ (1) bek. Új Ptk. 5:39.§ (4) bek.; 5:41.§ (4) bek.; 5:42.§ (2) bek.; 5:44.§ (2) bek.; 5:50.§ (2) bek.; 5:65.§ (5) bek.; 5:66.§ (4) bek. Új Ptk. 5:38.§ (1) bek. Új Ptk. 5:38.§ (2) bek.

KÖZLÖNY

17 18 19 20

kozó rendelkezéseket kiegészíti azokkal, amelyek a harmadik személyeknek a dolgot terhelõ jogainak fennmaradását és megszûnését rendezik.18 Az ingó dolgok átruházásának konszenzuális vagy tradíciós rendszere a szabályozás rendszerképzõ eleme. Konszenzuális tulajdonátruházási rendszerben nincs szükség a dologi jog és kötelmi jog elhatárolására, ezért az új szabályozás egyik alapkérdése volt a tradíciós tulajdonátruházási rendszer fenntartása és az átadás jogügyleti jellegének tisztázása. A hatályos Ptk. fenntartotta a magyar magánjogban hagyományosan elfogadott tradíciós rendszeren alapuló megoldást, és a tulajdonjog megszerzéséhez a szerzõdésen felül ingóknál a dolog átadását, ingatlanok esetében pedig az átruházás ingatlan-nyilvántartási bejegyzését is megköveteli. Ezzel nemcsak a konszenzuális rendszert nem fogadta el a Ptk., de nem adaptált olyan megoldást sem, amely szerint bizonyos dolgok tulajdonjogának megszerzéséhez szükséges az átadás, míg más dolgok tulajdonjogának átszállásához a megállapodás elegendõ. A konszenzuális rendszer elvetése és a tradíciós rendszer fenntartása mellett elsõsorban az szólt, hogy a konszenzuális rendszer elfogadása esetén a megállapodás és az átadás közötti idõszakban a dolog az átruházó birtokában, de már a másik fél tulajdonában volna. Ez pedig azt vonná maga után, hogy a birtokosnak a dolog épségben tartásához fûzõdõ érdeke csökkenne, a tulajdonosnak pedig – aki a tulajdon átszállása folytán a kárveszélyt viseli – szûk körben lenne lehetõsége a birtoklás ellenõrzésére. A kárveszély átszállását ugyanakkor a Ptk. nem kívánta a tulajdon átszállásától elválasztani, különösen arra tekintettel, hogy ha a kárveszély átszállása nem a tulajdon, hanem a birtok megszerzéséhez kapcsolódna, akkor a tulajdonszerzéshez nem fûzõdne olyan számottevõ joghatás, ami ne volna megvalósítható a szerzõdésen alapuló kötelmi keresettel is. Ez pedig tartalmatlanná tenné a konszenzuális megoldást. A tradíciós rendszer mellett szólt továbbá az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés konstitutív hatálya. Olyan megoldás lehetõsége, amely diszpozitív szabállyal a felekre bízná a tulajdon átszállásának módját, a Ptk. javaslatának miniszteri indokolásában fel sem merül, és gyakorlati igényként sem jelentkezett. Az új Ptk. ezért fenntartja a hatályos megoldást. A tulajdon átruházása jogcímes-tradíciós rendszeren alapszik, amely a tulajdon átszállásához a jogcímen felül ingóknál a dolog átadását (a birtokátruházást),19 ingatlanok esetében pedig az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést is megköveteli.20 Az átadás jogi természete a magánjogi törvénytervezeteinkben ügyleti volt. Ennek következtében szétvált

JOGTUDOMÁNYI

Az eredeti és a származékos tulajdonszerzési módok közötti különbségtételt lehet olyan tankönyvi tételnek tekinteni, amely nem szükséges eleme a tulajdonjog megszerzésére vonatkozó szabályozásnak és feleslegesen terheli a törvény szerkezetét. Valóban, nem feltétlenül szükséges ennek a rendszernek a szabályozási szerkezetben való megjelenítése, normatív rendezése azonban annyiban mindenképpen szükségesnek mutatkozott, hogy kifejezõdjön a törvényben az eredeti szerzésmódok hatása a harmadik személyeknek a dolgot terhelõ jogaira vonatkozóan. A szerzésmódok közötti különbségtétel ugyanis azt fejezi ki, hogy az eredeti szerzésmódok esetében a tulajdonosnak a tulajdonjoga megszûnésével a dolgon ex lege keletkezik új tulajdonjog, így harmadik személyeknek a dolgot terhelõ joga a tulajdonjog megszûnésével megszûnik. Származékos szerzésmódok esetében azonban az új tulajdonos az elõzõ tulajdonos tulajdonjogát szerzi meg, amely, ha harmadik személy jogával terhelt, a dolog új tulajdonosára is átszáll a tulajdonjoggal együtt. Az új szabályozás ezt a különbségtételt azzal jeleníti meg, hogy az eredeti szerzésmódokra vonat-

525

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

526

TANULMÁNY

a tulajdonátruházás jogcímét keletkeztetõ kötelmi szerzõdés, és a tulajdon átszállását eredményezõ dologi jogi ügylet, az átadás. A Ptk. szabályaiból ez a különbségtétel nem olvasható ki. Az átadás természete körül kialakult bizonytalanságra és az ebbõl eredõ problémákra élesen világított rá a névre szóló részvény átruházása kapcsán, a Legfelsõbb Bíróság egy eseti döntése21 nyomán kialakult jogirodalmi vita.22 A bírói gyakorlat ellentmondásait a Legfelsõbb Bíróság 1/2000. sz. jogegységi határozata oldotta fel. Mivel a Ptk. hatályos szabályainak megfogalmazása nem teszi egyértelmûvé az átadás jogi természetét, szükségesnek tûnt, hogy az új Ptk. a kétségeket eloszlatva foglaljon állást ebben a kérdésben. A tulajdon átszállásához kapcsolódó gyakorlati problémák (kárveszély átszállása, tulajdonosi jogosítványok gyakorlásának idõpontja stb.) tisztább és könnyebb megoldhatósága érdekében az új Ptk. az átadást jogügyleti természetûnek tekinti. A birtokátruházás jogügyleti természete mellett kezelhetõk csak megfelelõen az átadó és átvevõ személy cselekvõképességével kapcsolatos kérdések, az esetleges akarati hibák és képviseleti problémák. Így koherensen beilleszthetõk a birtokátruházás rendszerébe az olyan esetek is, amelyek a dolog tényleges fizikai átadása nélkül történnek, és ily módon helyesen minõsíthetõ az ingatlanok tulajdonának átruházásához szükséges ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez megkövetelt bejegyzési engedély is. A birtokátruházás meghatározásánál ezt a szabályozás azzal juttatja kifejezésre, hogy a birtokátruházásra a szerzõdés létrejöttére és érvényességére vonatkozó szabályokat kell megfelelõen alkalmazni.23 A kötelmi és dologi ügylet szétválasztása maga után vonta azt a kérdést is, hogy a kötelmi ügylet érvénytelensége kihasson-e a dologi ügylet érvényességére, azaz a dologi ügylet jogcímes legyen-e, vagy a két ügylet érvényessége független legyen egymástól, azaz a dologi ügylet absztrakt legyen. Ha a dologi ügyletet nem absztrakt ügyletként fogjuk fel, akkor a kötelmi ügylet érvénytelensége a dologi ügylet érvénytelenségét is eredményezi. Ha a dologi ügyletet – mint például a német jogban – absztraktként fogjuk fel, akkor a kötelmi ügylet érvénytelensége nincs hatással a dologi ügyletre. Ilyen megoldás mellett a jogosult a dolgot ugyan jogalap nélküli gazdagodásként visszakövetelheti, azonban pozíciója (különösen, ha a dolgot megszerzõ személy azt idõközben átruházta) jelentõsen eltérhet az érvénytelenség esetétõl. A tulajdonátruházás absztrakt rendszerének célja és egyúttal elsõdleges

2013. NOVEMBER

elõnye a jóhiszemûen szerzõ harmadik személyek védelme. Ezek a forgalomvédelmi szempontok ugyanakkor más eszközökkel (a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés szabályaival) is megoldhatók, ráadásul az absztrakciós elv a magyar tulajdonjogi szabályoktól mindig idegen volt. Ezért az új Ptk. a jogcímes tradíció elvének talajára helyezkedik. A tulajdon átruházással való megszerzéséhez a jogcím, azaz az elkötelezõ kötelmi szerzõdés mellett a dolog birtokának átruházása is szükséges, a tulajdon a birtokátruházással száll át. A jogcím érvénytelensége viszont a birtokátruházást is érvénytelenné teszi, s a tulajdon átszállását kizárja. Az érvénytelen jogcím alapján hibátlan birtokátruházással szerzett dolgon a dolog megszerzõje tulajdont tehát nem szerezhet, a dolgot az átruházó tulajdoni igénnyel (rei vindicatio-val) követelheti vissza. Ez a megoldás összhangban van azzal a körülménnyel is, hogy a felek által akart vagyoni tranzakció célját, causa-ját nem a birtokátruházás, nem az abban foglalt megállapodás (véghezvivõ, rendelkezõ szerzõdés), hanem a mögöttes kötelmi szerzõdés, a birtokátruházásra elkötelezõ ügylet hordozza. Ez a szerzõdés dönti el, hogy a birtokátruházással tulajdon átruházására, valamely idegen dologbeli jog alapítására vagy egy nem tulajdonátruházó szerzõdés teljesítésére kerül sor. A kötelmi szerzõdés határozza meg tehát, hogy a birtokátruházásra ingó dolog tulajdonjogának átruházása, haszonélvezeti jog (használati jog) vagy kézizálogjog alapítása céljából kerül sor, vagy pedig, hogy a birtokátruházással bérleti (más használati) szerzõdés, letét stb. teljesítése történik.

IV. A zálogjog és a fiduciárius hitelbiztosítékok A dologi hitelbiztosítékok szabályozása az ezzel kapcsolatos gazdasági-gyakorlati igények folytán az új szabályozás különösen érzékeny pontja. Találó az a megállapítás, hogy a hitelbiztosítékok köre olyan jogterület, ahol a jogalkotói koncepció és a valóság között nagy az eltérés. Kialakulnak ugyanis olyan biztosítéki formák is, amelyek formálisan törvényileg szabályozott jogintézményekhez kötõdnek ugyan, tartalmilag azonban jelentõsen eltérnek az alkalmazott jogintézmények mögött fekvõ jogalkotói elképzelésektõl, eltávolodva ezzel a törvényi koncepcióhoz kötõdõ jogpolitikai céloktól is.24 Ez a jogalkalmazást és a jogalko-

21 Legf. Bír. Gf. I. 33. 414/1992. sz. – BH 1994/9/500. 22 Kisfaludi András: A részvényátruházási szerzõdés jogi természetérõl. Gazdaság és Jog. 1996/4. sz. 3–8.; Szécsényi László: Titulus és modus az értékpapírjogban. Jogtudományi Közlöny. 2000/5. 187–193.; Salamonné Solymosi Ibolya: Az értékpapír átruházásának sajátos szabályai. [Reflexiók Kisfaludi András: A részvényátruházási szerzõdés jogi természetérõl címû cikkéhez. Gazdaság és Jog.1996/4.] Gazdaság és Jog. 1998/9. 17–20. 23 Új Ptk. 5:3.§ (1) bek. 24 Wiegand, Wolfgang: Kreditsicherung und Rechtsdogmatik. In Berner Festgabe zum Schweizerischen Juristentag 1979. Hrsg. von Bucher, Eugen – Scladin, Peter. Bern–Stuttgart, Verlag Paul Haupt, 1979. 238–308., 283.

MENYHÁRD: A DOLOGI JOG SZABÁLYOZÁSÁNAK SAROKPONTJAI…

tást is reakcióra készteti; mind a kettõ ugyanazzal a kérdéssel szembesül; nevezetesen hogy mennyiben nyisson utat a gyakorlatban megnyilvánuló törekvéseknek, és ehhez milyen eszközöket alkalmazzon. A jogalkotás részérõl lehetséges reakció egyes, a gyakorlatban elterjedt biztosítéki konstrukciók megtiltása (például az új holland polgári törvénykönyv kifejezetten eltörölte a bewind-et, ami a biztosítéki tulajdon tradicionális holland jogintézménye volt), vagy azoknak a problémáknak az orvoslása, amelyekre az adott konstrukciót a gyakorlatban alkalmazni kezdték (ebbõl a megfontolásból vezették be a magyar jogban az ingó jelzálogjogot). A biztosítéki célú tulajdonátruházás a magyar hitelezési gyakorlatban is elterjedt atipikus hitelbiztosítékká vált. A biztosítéki célú tulajdonátruházás célja, hogy a hitelezõ számára a zálogjognál, mint korlátolt dologi jognál kedvezõbb biztosítékot – nevezetesen a biztosíték tárgya feletti tulajdonjogot – biztosítson. A követelés kiegyenlítésével a hitelezõ a biztosítéki tárgy tulajdonjogát köteles visszaruházni az adósra. Ha az adós nem fizeti meg tartozását, a tulajdonjog a hitelezõé marad. A biztosítéki tulajdonátruházást a német jogban eredetileg az az igény hívta életre – és éppen ezért az ingók körében –, hogy lehessen olyan módon is ingó biztosítékot nyújtani, hogy az ingó dolog birtoka ne a zálogjogosulthoz kerüljön, hanem a zálogkötelezettnél maradva a termelési folyamatba bekapcsolva segítse a záloggal biztosított kölcsön visszafizetését.25 Az adós eladó és a hitelezõ vevõ között csak kötelmi jogi (szerzõdéses) kapcsolat van, a tulajdonjog a maga teljes egészében száll át a hitelezõre: a biztosítéki tulajdonátruházás önálló, nem járulékos jog. A biztosítéki célú fiduciárius tulajdonátruházás alapkérdése az érvényességének elismerése vagy megtagadása.26 A biztosítéki célú tulajdonátruházásokhoz kapcsolódó sajátosság, vagyis a tipikus jogi keretek alkalmazása atipikus célokra, nemcsak ezen ügyletek érvényességét kérdõjelezi meg, hanem általánosan veti fel azt az aggályt is, hogy ezek érvényességének az elismerése erodálja a dologi jogok zártkörûségének elvét. Joggal merül fel ugyanis a kérdés, hogy ezen ügy-

527

letek nem irányulnak-e valójában a hitelbiztosítéki szabályozás rendelkezéseinek megkerülésére. Jogpolitikai szempontból pedig nyilvánvaló, hogy a fiduciárius ügyletek nagyobb biztosítékot nyújtanak a hitelezõ számára, mint ami az õ érdekeinek védelméhez szükséges volna.27 A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a biztosítéki célú tulajdonátruházást nem volna helyes önmagában, a (tartalmilag) alapul fekvõ vagy abban benne rejlõ kölcsönügylettõl függetlenül értékelni, ugyanakkor a biztosítéki célú tulajdonátruházás nem járulékos természetû, a kölcsönügylet nem alapügylete, nem causája a biztosítéki célú tulajdonátruházásnak.28 A biztosítéki célú tulajdonátruházás kapcsán az új Ptk. elõkészítése során kialakult viták29 egyrészt világossá tették, hogy a jog belsõ logikájából nem vezethetõ le megnyugtató válasz a biztosítéki célú tulajdonátruházások érvényességére. Másrészt pedig azt, hogy ha a zálogjogi szabályozás alapja és középpontja a lex commissoria-tilalom marad, kizárva a zálogjogosult tulajdonszerzését a kielégítési jog megnyílta elõtt kötött megállapodás alapján, a biztosítéki célú tulajdonátruházás – amely éppen ezt nyújtja a hitelezõ számára – ezzel összeegyeztethetetlen. Így jogpolitikai döntést igényelt a biztosítéki célú tulajdonátruházás megengedhetõsége. Ennek eredményeként az új Ptk semmisnek minõsíti – törvényi kivételek lehetõségének fenntartása mellett –a biztosítéki célú tulajdonátruházást, vételi jogot és engedményezést.30 A zálogjogi szabályozás lényeges változásai egyszerûbb szerkezetet hoznak, törekedve az „eltûnõ” zálogfajták elõnyeinek a megtartására. A szabályozás a lehetõ legnagyobb szabadságot biztosítja a felek számára mind a zálogtárgy,31 mind a zálogjoggal biztosítható követelések32 meghatározása során. A vagyont terhelõ zálogjogot kiváltja a zálogtárgyak körülírással való meghatározásának lehetõsége,33 az önálló zálogjog elsõdleges elõnyét, az alapul fekvõ követeléstõl független átruházhatóságot pedig a különvált zálogjog34 biztosítja. A keretbiztosítéki zálogjog nevesítését az tette feleslegessé, hogy a zálogjoggal biztosított követelés gyakorlatilag bármilyen módon, így a jogvi-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

25 Lwowski, Hans-Jürgen: Das Recht der Kreditsicherung. 8. neub. Aufl. Berlin, Erich Schmidt Verlag, 2000. Rn. 528. (449.) 26 Vö. Szabados István: Zulässigkeit echter fiduziarischer Rechtsgeschäfte nach ungarischem Privatrecht Wirtschaft und Recht in Osteuropa. 2003. Heft 3. 75–83. 75. 27 Wiegand, Wolfgang: Fiduziarische Sicherungsgeschäfte. Zeitschrift des Bernischen Juristenvereins. 1980/116. 537–567., 542., 549.,565. 28 Serick, Rolf: Eigentumsvorbehalt und Sicherungsübereignung (Neue Rechtsentwicklungen). 2. Aufl. Heidelberg, Verlag Recht und Wirtschaft GmbH, 1993. 33. 29 Szabó Gábor Zoltán: A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerzõdésrõl. Gazdaság és Jog. 1998/3. 13–14. 13.; A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerzõdésrõl. Gazdaság és Jog. 1998/10. 14–17. 17.; Gárdos István: A biztosítéki célú tulajdonátruházásról. Gazdaság és Jog. 6/1998. 18–21., 18.; Gárdos István/Gárdos Péter: Van-e a fiduciárius biztosítékoknak helyük a magyar jogban? Vitacikk. Polgári Jogi Kodifikáció. 2004/1–2. 33–47. 33.; Gárdos István/Gárdos Péter: Ismét a fiduciárius biztosítékokról. Gazdaság és Jog. 2005/3. 13–18., 13.; Lajer Zsolt/Leszkoven László: A bizalmi (fiduciárius) biztosítékokról. Polgári Jogi Kodifikáció. 2004/1–2. 23–33. 30 Új Ptk. 6:99.§. 31 Új Ptk. 5:101.§. 32 Új Ptk. 5:97.§. 33 Új Ptk. 5:102.§. 34 Új Ptk. 5:100.§.

528

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

szonyra utalással is meghatározható35 és a szabályozás nem zárja ki annak lehetõségét sem, hogy a felek felsõ összeghatárban állapodjanak meg. A szabad és ingyenes hozzáférésûként tételezett hitelbiztosítéki nyilvántartás36 mûködõképessége attól függ majd, hogy az erre vonatkozó külön szabályozás mennyire lesz képes megvalósítani az új Ptk. szabályai által tükrözött koncepciót. Ennek különösen azért van nagy

35 Új Ptk. 5:97 §. 36 Új Ptk. 5. Könyv, XXV. Fejezet. 37 Új Ptk. 6:216 §.

2013. NOVEMBER

súlya, mert az új Ptk. szabályai a legfontosabb kereskedelmi hitelbiztosíték, a tulajdonjog-fenntartás esetén is elvárják a nyilvántartásba való bejegyzést.37 Ha a hitelbiztosítéki nyilvántartás nem egyszerû, gyors és költségmentes hozzáférésû rendszerként valósul meg, az a tulajdonjog-fenntartást a kereskedelmi viszonyokban alkalmazhatatlanná teszi, ami nemzetgazdasági szinten is komoly versenyhátrányt jelenthet.

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

529

TANULMÁNY

A sírrablás tényállása germán népjogokban*  Nótári Tamás habil egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest) tudományos munkatárs, MTA TK Jogtudományi Intézet (Budapest)

Írásunkban a sírrablás tényállását vizsgáljuk a germán népjogokban, különös tekintettel azon kérdésre, hogy az egyes törvények tényállási- és szankciórendszerében milyen mértékben mutathatók ki római jogi és egyházi, illetõleg elsõdlegesen germán szokásjogi hatások. E vizsgálódás során nem csupán a jogi forrásbázis elemzése látszik szükségesnek, hanem bizonyos nyelvtörténeti vizsgálatok is, amelyek a kérdés összehasonlító vizsgálatát lehetõvé teszik, mintegy e tényállás példáján rávilágítva a germán népjogok normáinak rétegzõdésére.

A germán törvénykönyvek jóformán mindegyike – a Lex Saxonum, a Lex Thuringorum és az Ewa Chamavorum kivételével – jelentõs teret szentel a sír és a holttest jogi védelmének, illetve szankcionálja a sír és a holttest meggyalázóit. E kérdéskörre részletesen kitér tehát az Edictum Theodorici,1 a Lex Visigothorum,2 a Lex Burgundiorum,3 az Edictus Rothari,4 a Lex Salica,5 a Lex Ribuaria,6 a Pactus Alamannorum,7 a Lex Alamannorum8 és a Lex Baiuvariorum.9 Írásunkban elõször a gót, a burgund és a langobard forrásokat vesszük górcsõ alá (I.), majd a frank forrásokat elemezzük (II.), végezetül pedig a délnémet, vagyis az alemann és bajor Volksrechtek rendelkezéseit tekintjük át (III.).

I. A sírrablás a gót, a burgund és a langobard jogban Az Edictum Thoderici lapidárisan tömör rendelkezése kapcsán, miszerint annak, aki a sírt lerombolta/tönkreteszi, halállal kell lakolnia, több kérdés is

KÖZLÖNY

Jelen tanulmány a „K 78537” számú „Lex Baiuvariorum – jogfelfogás és társadalomkép a kora középkorban” címû OTKA-pályázat támogatásával készült. 1 Edictum Theodorici 110. 2 Lex Visigothorum 11, 2, 1–2. 3 Lex Burgundiorum 34, 3. 4 Edictus Rothari 14–16. 5 Lex Salica 55. 6 Lex Ribuaria 55, 1–2; 88, 1–2. 7 Pactus Alamannorum 16, 1–3; 17, 1–7. 8 Lex Alamannorum 48, 1; 49, 1–2. 9 Lex Baiuvariorum 19, 1–8. 10 Edictum Theoderici 110. Qui sepulchrum destruxerit, occidatur. 11 Nótári T.: Római köz- és magánjog. Kolozsvár 2011. 493. 12 Cassiodorus, Variae 4, 34, 129.

JOGTUDOMÁNYI

*

felvetõdik.10 (Az Edictum Theodorici, I. Nagy Theoderich keleti gót uralkodó törvénykönyve szintén 500 körül született, ám ez nem a perszonalitás elvén állt, hanem a gót és római eredetû lakosságra egyaránt vonatkozott; alapját a császári rendeletgyûjtemények és a paulusi Sententiae képezték.11) A történetíró Cassiodorus több olyan esetrõl is beszámol, amikor Theoderich közvetlen intézkedéseket tett sírok megnyitása kapcsán. Tisztségviselõjének, Dudának parancsot adott egy sír felnyitására, és az ott található arany és ezüst közcélra való elvételére.12 Ennek során ugyanakkor az uralkodó meghagyta, hogy a holttestnek érintetlenül kell maradnia, és intézkedett a sír megfelelõen díszes helyreállíttatásáról, s – lévén hogy a kincshez csak funestum scelus révén juthatott hozzá – megindokolta, hogy jelen esetben (mintegy jogellenességet kizáró okra hivatkozva) azért lehetett a sírból az aranyat és az ezüstöt elvenni, mivel arra nem a halottnak van szüksége, hanem az élõknek. Anna comeshez intézett írásában – amint errõl szintén Cassiodiorus beszámol – Theoderich elítéli a sírrablást, nevezetesen egy Laurentius nevû pap esetében utasítva comesét, hogy amennyiben bebizonyosodik,

530

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

hogy a pap megzavarta a holtak nyugalmát a sírokban kincsek után kutatva, gondoskodjék arról, hogy az elkövetõ ne tarthassa meg a zsákmányt.13 Ugyanakkor, tekintettel az elkövetõ egyházi jogállására, lemond arról, hogy megbüntesse, célozva az eljövendõ nagyobb büntetésre, amely alatt – s ez nehezen volna eldönthetõ – vagy az isteni büntetést, vagy a püspök által kiszabottat érti.14 A Cassiodorus által ránk hagyományozott ún. Formula comitivae privatarumban, vagyis azon rendelkezésben, amellyel Theoderich comeseire ruház át bizonyos feladatokat, rájuk bízza azt is, hogy a halottak nyugalmáról gondoskodjanak, vagyis hogy ne engedjék, hogy a sírokat megfosszák a márványborítástól, az oszlopokat díszítményeiktõl, s hogy se a holttestet, se a hamvakat ne érje méltatlan, kegyelettelen, a pietas követelményével ellenkezõ bánásmód.15 E rendelkezésbõl világossá válik, hogy Nagy Theoderich nem csupán a sírrablást/sírgyalázást rendelte büntetni, hanem azt is, ha valaki – például akár építõanyagot szerzendõ, akár a birtoka használatát korlátozó sírt eltávolítandó –lerombolta, illetve megcsonkította a sírelméket.16 Mindez nem meglepõ annak ismeretében, hogy az uralkodó nagy hangsúlyt fektetett az antik épületek megóvására.17 Kérdéses azonban, hogy az Edictum Theoderici által rendelt halálbüntetés valóban ex asse germán jogi eredetû-e. Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, érdemes áttekinteni a római jogi, valamint a korabeli zsinati szabályozást. A klasszikus római jog szerint a sepulchrum violatum, vagyis a sírhely megrongálása/meggyalázása mint szakrális háttérrel bíró delictum – hiszen a sírhely isteni jog alá tartozik, azon belül is res religiosa – popularis actiót eredményezett, így ha a rokonok nem indították, bármely polgár kérhette.18 Elõbbi esetben a bíró elbírálásán múlott a büntetés összege, utóbbiban százezer sestertius volt; keresete az actio de sepulchro violato, ami infamiát vont maga után.19 Egy – talán Tiberius nevéhez köthetõ –, csupán tartományi hatályú császári rendelet ugyanakkor halálbüntetéssel fenyegette a sírhely meggyalázóit.20 Általánosabb jelleggel a jogtudósi interpretatio révén

2013. NOVEMBER

vált a sírgyalázás „büntetõjogilag” is üldözhetõvé, lévén hogy a – halottakkal kapcsolatban csupán a temetés megzavarására vonatkozó – lex Iulia de vi publica és lex Iulia de vi privata rendelkezéseit kiterjesztették a sírgyalázásra is, amely innentõl fogva kényszermunkával, relegatióval, deportatióval, illetve akár halállal is büntethetõvé vált.21 A felfegyverzett sírrablókat, akárcsak az útonállókat (latrones), halállal büntették.22 A paulusi Sententiaeben olvashatók nem adnak világos képet: az egyik szöveghely szerint az elkövetõt, ha honestior, deportatióval, ha humilior, bányamunkával kell sújtani,23 a másik szerint pedig, ha a humiliores körébe tartozik, büntetése halál.24 Iulianus Apostata rendelete a sírrablásra/sírgyalázásra a templom kirablásának büntetését, vagyis fõbenjáró szankciót helyez kilátásba.25 Gordianus a sír alkatrészeivel, építõelemeivel kereskedõk tettét a crimen laesae maiestatis körébe sorolja,26 I. Constantinus pedig az síremlékrõl építõanyagot elvivõket további büntetéssel, nevezetesen a kincstárnak fizetendõ tíz font arany büntetéssel sújtja.27 II. Valentinianus 385-as rendelete kizárja a sírgyalázókat minden késõbbi amnesztia körébõl,28 III. Valentinianus 447-es rendelete pedig részletesen szabályozza a cselekmény elkövetõivel szemben kiszabandó büntetést azok statusára tekintettel: ha az elkövetõ klerikus, veszítse el méltóságát,,és éljen örökös számûzetésben,; ha rabszolga, colonus, vagy vagyontalan szabad, halállal lakoljon; ha elõkelõ, veszítse el vagyona felét, és legyen infamis. Ha pedig valamely császári tisztségviselõ elmulasztja e bûntett üldözését, veszítse el hivatalát, vagyonát és becsületét.29 A 633ban megtartott IV. Toledói Zsinat a sírgyalázást elkövetõ papokat hivatalukból elmozdítani rendeli, valamint hároméves bûnbánatra kötelezi.30 Mindennek fényében tehát megállapíthatjuk, hogy Nagy Theoderich teljes egészében a bûntettel szemben egyre keményebben fellépõ római (császári) jog szellemével és rendelkezéseivel összhangban sújtja halálbüntetéssel a sírrablást/sírgyalázást, s nagy valószínûséggel ennek során fokozott hangsúlyt helyezett az épületek, az értékes síremlékek megõrzésére is,

13 Cassiodirus, Variae 4, 18, 122. 14 Nehlsen, H.: Der Grabfrevel in den germanischen Rechtsaufzeichnungen. Zugleich ein Beitrag zur Diskussion um Todesstrafe und Friedlosigkeit bei den Germanen. In: Jankuhn, H.–Nehlsen, H.–Roth, H. (Hrsg.): Zum Grabfrevel in vor- und frühgeschichtlicher Zeit. Untersuchungen zu Grabraub und „haugbrod” in Mittel- und Nordeuropa. Göttingen 1978. 107–168; 113. 15 Cassiodorus, Variae 6, 8, 181. sk. 16 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 114. 17 Dahn, F.: Die Könige der Germanen, III. Verfassung des ostgothischen Reiches in Italien. München 1866. 170. skk. 18 Vö. Ulp. D. 47, 12 pr. 19 Nótári: Római köz- és magánjog. i. m. 343. 20 Cumont, F.: Un rescript impérial sur la violation de sépulture. Revue Historique 163. 1930. 242. skk. 21 D. 47, 12, 8; Mommsen, Th.: Römische Strafrecht. Leipzig 1899. 6654. 22 Ulp. D. 47, 12, 3, 7. 23 Paulus, Sententiae 1, 21, 4–5. 24 Paulus, Sententiae 5, 19A 25 C. 9, 19, 5. 26 C. 9, 19, 1. 27 C. 9, 19, 4. = C. Th. 9, 17, 4. 28 C. Th. 9, 38, 8. = Lex Romana Visigothorum 9, 28, 1. 29 Lex Romana Visigothorum Nov. Valentiniani III. tit. 5. 30 Concilium Toletanum IV. (a. 633) can. 46.

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

amint ezen intenció már I. Constantinus imént említett rendeletébõl is kiolvasható.31 A Lex Burgundiorum32 a következõ rendelkezést tartalmazza: a férj három okból bocsáthatja el büntetlenül feleségét, egyrészt ha az házasságtörést, másrészt ha bûntettet, harmadrészt ha sírgyalázást követett el, s ezen esetekben a bírónak kell a feleség felett ítélkeznie.33 (Érdemes hozzátenni, hogy abban az esetben, ha a feleség hagyná el férjét, a burgund jog szerint halállal kell lakolnia, méghozzá oly módon, hogy a mocsárba fojtják.34) A római jogi kapcsolódási pontok ezúttal is félreérthetetlenek, I. Constantinus ugyanis egyik rendeletében jogot ad a férjnek felesége eltaszítására abban az esetben, ha az asszony házasságtörést, varázslást vagy kerítést követett el, s noha e felsorolásból hiányzik a sírgyalázás, a rendelet a feleségnek jogot ad a válásra, ha férje emberölésben, méregkeverésben vagy sírgyalázásban bûnös.35 A római lakosság számára kibocsátott Lex Romana Burgundiorum e rendelkezést átveszi, vagyis a sírgyalázást is válási okok közé sorolja, amelyre a feleség hivatkozhat.36 (A lex Romana Burgundiorum – amit Papinianus nevének hibás változatából Papianusnak is neveztek – az V. és VI. század fordulóján keletkezett Gundobad király utasítására, és a terület egykor római alattvalónak számító lakosai számára tartalmazott rendelkezéseket. A három császári rendeletgyûjtemény, vagyis a Codex Gregorianus, a Codex Hermogenianus és a Codex Theodosianus, a paulusi Sententiae és Gaius egyik munkája alapján készült, azonban nem kivonatolással, hanem tartalmi átírással.37) Tekintettel arra, hogy a burgund törvény a halállal büntetendõ házasságtöréssel említi együtt a feleség által elkövetett sírgyalázást, feltehetõ, hogy annak szankciója sem lehetett enyhébb.38 Hogy ez milyen mértékben tükrözõdött a gyakorlatban, a tekintetben érdemes figyelmet fordítani Sidornius Apollonaris clermont-i püspök levelére, amelyben leírja, hogy amikor sírokat fosztogató elkövetõket ért tetten, jogos haragtól vezérelve azonnal megbüntette õket ahelyett, hogy az illetékességgel bíró püspöknek adta volna át a rablókat – utóbb e tettét megbánta ugyan, ám leszögezi, hogy az õsi szokásjog

531

alapján ezeket egyébként is halálbüntetéssel sújtották volna.39 Mindezek tükrében – akárcsak az Edictum Theoderici esetében – sokkal inkább római hatásból kell kiindulnunk a szankció súlyossága tekintetében, semmint annak feltételezett germán népjogi gyökereibõl.40 A vizigót jog, noha sokat merített a római jogból, számos õsi, a germán szokásjogból eredõ elemet megõrzött, így például igen sokáig érvényesült a conpositiós rendszer, vagyis azon szisztéma, amely szabad elkövetõ esetén a súlyosabb bûncselekmények kapcsán a pénzbeli megtérítést irányozta elõ. A Lex Visigothorum ennek megfelelõen a De violatoribus sepulchrorum cím alatt a következõképpen rendelkezik. Egyazon szöveghely két tényállást tartalmaz, egyrészt a sír feldúlását (szó szerint a sír felnyitását), másrészt a még temetetlen halott ruhájának vagy ékességeinek elrablását: ha az elkövetõ szabad ember, a halott örököseinek egy font aranyat kell fizetnie, valamint az elvett tárgyakat vissza kell adnia, ha pedig nincsenek örökösök, a hetvenkét solidusnak megfelelõ büntetés a kincstárat illeti; ezen felül száz korbácsütést kell az elkövetõnek elszenvednie. Ha az elkövetõ szolga, az elõírt kétszáz korbácsütés után – akárcsak a rómaiaknál, ahol a halásos ítéletet mindig megelõzte a verberatio41 – meg kell égetni.42 A megkorbácsolás, amit a „praeterea” kifejezés vezet be, s ami a szabad statusú elkövetõn is végrehajtandó, nagy valószínûséggel késõbbi betoldás eredménye, lévén hogy a rendelkezés magva már jó eséllyel Eurich (466–484) vagy Leovigild (568–586) alatt kikristályosodott, s ezen szankció csupán Recceswind (653–672) alatt került be a büntetések közé, azonban az eredetinek vélelmezhetõ büntetési tétel jelentõs átfedést mutat a római jogi szankcióval.43 A következõ, a sírral kapcsolatos rendelkezés szerint: ha valaki – nevezetesen egy szabad ember – elvitte a halott szarkofágját, mert remediumra volt szüksége, a halott örököseinek tizenkét soldiust tartozik fizetni; ha ura parancsára ezt egy szolga tette, úgy urának kell helyette fizetnie; ha pedig e tettet egy szolga saját elhatározásából követte el, akkor száz korbács-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

31 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 118. 32 Nehlsen, F.: Lex Burgundionum. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, II. Berlin 1978. 1901–1915. 33 Lex Burgundiorum 34, 3. Si quis vero uxorem suam forte dimittere voluerit et ei potuerit vel unum de his tribus criminibus adpobare, id est: adulterium, melficium vel sepulchrorum violatricem, dimittendi eam habeat liberam potestatem; et iudex in eam, sicut debet in criminosam, proferat ex lege sententiam. 34 Lex Burgundiorum 34, 1. Si qua mulier maritum suum, cui legitime est iuncta, dimiserit, necetur in luto. 35 C. Th. 3, 16, 1. 36 Lex Romana Burgundiorum 21, 3. Quod si mulier nolente marito repudium ei dare voluerit, non aliter fieri hoc licebit, quam si maritum homicidam probaverit, aut sepulchrorum violatorem, aut veneficum. 37 Nótári: Római köz- és magánjog. i. m. 493. 38 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 119. 39 Sidonius Apollinaris, Epistulae 3, 12. 40 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 118. 41 Nótári: Római köz- és magánjog. i. m. 429. 42 Lex Visigothorum 11, 2, 1. Si quis sepulcri violator extiterit aut mortuum expoliaverit et ei aut ornamenta vel vestimenta abstulerit, si liber hoc fecerit, libram auri coactus exolvat heredibus et que abstulit reddat. Quod si heredes non fuerint, fisco nostro cogatur inferre et preterea C flagella suscipiat. Sevus vero, si hoc crimen amiserit, CC flagella suscipiat et insuper flammis ardentibus exuratur, dedditis nihilhominus cunctis, que visus est abstulisse. 43 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 120. sk.

532

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

ütéssel kell lakolnia, s miután az eltulajdonított dolgokat visszavitte, helyre kell állítania a sír eredeti állapotát.44 A remedium kifejezés ehelyütt némi magyarázatot igényel, hiszen orvosság, gyógyszer értelemben nem interpretálható. Jó eséllyel feltételezhetõ, hogy mágikus szertartásokhoz kapcsolódó kellékként lehetett szükség a halotthoz kapcsolódó tárgyra, hiszen az ilyesfajta segédeszközökkel ûzött szertartások mind a római, mind a germán hitvilágban bevettnek számítottak.45 Mindezt alátámasztani látszik, hogy Wormsi Burchard a sírgyalázást a Liber decretorumban a De arte magica cím alatt taglalta.46 Ugyanakkor természetesen az sem zárható ki, hogy a szarkofág ellopására nem valami rejtélyes okból került sor, hanem pusztán azért, mert a tolvaj fel akarta használni, ami nem volna meglepõ, hiszen mind a római jog, mind a kora középkori egyházi jogalkotás foglalkozik a kettõs temetés kérdésével, egyértelmûen megtiltva azt.47 Esetlegesen ez magyarázhatja azon tényt, hogy a szabad statusú elkövetõt a törvény viszonylag alacsony összegû büntetéssel rendeli sújtani.48 Megállapítható, hogy míg a keleti gótok és a burgundok jogrendszerében a sírrablást/sírgyalázást – feltehetõen római jogi hatásra – halállal büntették, addig a nyugati gót jog egyfajta átmenetet képez a római és a germán jogi hagyomány között, ugyanis míg a szolgák halállal lakolnak e tettért, a szabad személyeket csupán pénzbüntetés sújtja, amihez csak késõbb járul majd a testi fenyítés, nevezetesen a megkorbácsolás.49 A langobard törvények, ezek közül is a 643-ban keletkezett Edictus Rothari három tényállást is megkülönböztet, amelyek a halott, illetve a sír védelmét szolgálják. A titkon elkövetett gyilkosság (morth) kapcsán a törvény az emberölés conpositiója (kilencszáz solidus) mellett további nyolcvan solidusszal rendeli büntetni

2013. NOVEMBER

azt, aki a halottat kifosztja (plodraub),50 amit a megölt személy rokonai számára kell az elkövetõnek megfizetnie.51 Ha valaki kifoszt egy, a folyómederben vagy a szabadban talált halottat, akit azonban nem õ ölt meg (raibraub), majd elrejti a tetemet, a halott rokonainak nyolcvan solidust tartozik fizetni. Ha azonban megtalálja a halottat, kifosztja, majd jelzi a tényt a szomszédoknak, s világossá válik, hogy a halottnál talált értékeket mintegy jutalomként, nem pedig eltulajdonítási szándékkal vette magához, akkor, miután visszaadta az értékeket, nem szükséges tovább vizsgálni az ügyet.52 A plodraub és a raibraub,53 vagyis a halott kifosztása jó eséllyel már jóval a Rothari-féle törvénykönyv elõtt létezõ, a germán szokásjog által szabályozott tényállások lehettek, s a nyolcvan solidus mint fizetendõ összeg számos helyen megjelenik még az Edictus Rothariban, így például a marhwuorfin, vagyis a szabad embernek a lóról való letaszítását felölelõ tényállás esetében.54 (Megjegyzendõ, hogy a raibraub és plodraub nyelvileg szoros összefüggést mutatnak a Lex Baiuvariorumban olvasható walaraupa kifejezéssel,55 amely a csatában elesett személy kifosztását jelöli.56) Ha azonban valaki feldúl egy sírt, és a testet kihajítja (grapworf),57 a halott rokonainak kilencszáz solidust köteles fizetni, ha pedig nincsenek rokonok, akkor a gastaldus vagy a sculdhais a kincstár számára hajtják be ezen összeget.58 E büntetési tétel hozzávetõleg megfelelt az I. Constantinus rendelte pénzbüntetésnek (vagyis tíz font aranynak), azonban – amint láttuk – a császári rendelet ezen felül halálbüntetéssel is fenyegette az elkövetõt.59 (A kilencszáz solidusra rúgó conpositiós összeg számos más, a közérdeket súlyosan sértõ bûncselekménynél is megjelenik az Edictus Rothariban, így például a gyûlésen történõ scandalumokozás,60 a királyhoz tartó utazó megtámadása,61 a királyi engedély nélküli ló-, illetve kondazálogolás.62

44 Lex Visigothorum 11, 2, 2. Si quis mortui sarcofagum abstulerit, dum sibi vult habere remedium, XII solidus iudice insistente heredibus mortui cogatur exolvere. Quod si domino iubente servus hoc admiserit, dominus pro servo suo componere non moretur. Servus vero, si ex sua voluntate hoc admiserit, nihilhominus C flagella suscipiat, et quod tulerat et loco et corpori proprio reformetur. 45 Dahn, F.: Westgothische Studien. Würzburg 1874. 235; Kiessling, E.: Zauberei in den germanischen Volksrechten. Diss. Frankfurt 1941. 30. sk. 46 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 121. 47 Ulp. D. 47, 12, 3, 3; Concilium Matisconense (a. 585) can. 17; Concilium Antissiodorense (a. 573/603) can. 15. 48 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 123. 49 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 123. 50 Baesecke, G.: Die deutschen Worte der germanischen Gesetze. Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 59. 1935. 1–101; 32; Munkse, H. H.: Der germanische Rechtswortschatz im Bereich der Missetaten. Philologische und sprachgeographische Untersuchungen, I. Die Termonologie der älteren germanischen Rechtsquellen. Berlin–New York 1973. 266. 51 Edictus Rothari 14. Et si expolia de ipso mortuo tulerit, id est plodraub, conponat octoginta solidos. 52 Edictus Rothari 16. Si quis hominem mortuum in flumine aut foris invenerit aut expoliaverit et celaverit, conponat parentibus mortui solidos octoginta. Et si eum invenerit et expoliaverit et mox vicinibus patefecerit, et cognoscitur quod pro mercedis causa, nam non furtandi animo fecerit, reddat spolia, quas super cum invenerit, et amplius ei calumnia non generetur. 53 E terminusokhoz lásd Rhee, F. van den: Die germanischen Worte in den langobarischen Gesetzen. Rotterdam 1970. 111. sk.; 39. sk. 54 Edictus Rothari 30. 55 Lex Baiuvariorum 19, 4. 56 Baesecke: i. m. 16; 23; 32; 87; Kralik, D. v.: Die deutschen Bestandteile der Lex Baiuvariorum. Neues Archiv der Gesellschaft für Ältere Deutsche Geschichtskunde 38. 1913. 1–132. 124. sk. 57 Vö. Rhee: i. m. 78. 58 Edictus Rothari 15. Si quis sepulturam mortui hominis ruperit et corpus expoliaverit aut foris iactaverit, nongentos soledos sit culpavelis parentibus sepulti. Et si parentis proximi non fuerint, tunc gestaldius regis aut sculdhais requirat cupla ipsa et ad curte regis exegat. 59 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 124. 60 Edictus Rothari 8. 61 Edictus Rothari 18. 62 Edictus Rothari 249.

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

valamint – a már említett – orgyilkosság, a morth esetében.63) A conpositio magas összege feltehetõen nem a tett indítéka okán került megállapításra, hanem azért, mert ezzel a köznyugalmat veszélyeztette, vagyis az uralkodó által óvni kívánt jogi érdeket64 sértette.65 Ha az elkövetõ nem tudta a conpositiót megfizetni, Liutprand rendelkezése szerint élethosszig hitelezõje szolgájává lett.66 Abban az esetben, ha a sírrablást/sírgyalázást szolga követi el, Grimoald király rendelkezése szerint halállal kell bûnhõdnie,67 ám ezen elõírás jó eséllyel a király újítása lehetett, lévén hogy Rothari királyi idejében, ha a szolga valamilyen bûncselekményt követett el, akkor urának kellett megfizetnie a conpositiót, és nem élhetett azzal a lehetõséggel, hogy a fizetési kötelezettségtõl szabadulandó átadja a hatóságoknak a szolgát.68 Akárcsak a nyugati-gót jogban, a langobard jogban is felfedezhetõk a cselekmény elbírálásának germán jogi gyökerei, vagyis a delictum-jelleg, amely szerint az elkövetõ conpositiót volt köteles fizetni, s a crimen-jelleg, vagyis a fõbenjáró büntetés lehetõsége csupán késõbb került a képbe – ám erre a szintre, ellentétben a nyugati-gót joggal, a langobard jog a szabad statusú elkövetõ esetében nem jutott el.69

II. A sírrablás a frank jogban A frank források közül érdemesnek látszik elõször a VII. század elsõ felében lejegyzett Lex Ribuariát górcsõ alá venni.70 A törvény a De corporibus expoliatis cím alatt megkülönbözteti a temetetlen és a már eltemetett holttest kifosztását. Egy temetetlen holttest kifosztása esetén, ha az elkövetõ beismeri tettét, hatvan solidust köteles fizetni, ha azonban tagad, és rábizonyítják a cselekményt, száz solidust, valamint a dilaturát köteles megfizetni, vagy pedig – e kérdésre késõbb még vissza kell térni – hat eskütárssal tisztítóesküt kell tennie.71 A dilaturát általában késedelmi bír-

63 64 65 66 67 68

78 79

Edictus Rothari 14. Vö. Edictus Rothari 74. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 125. Leges Liutprandi 152. Leges Grimoaldi 3. Nehlsen, H.: Sklavenrecht zwischen Antike und Mittelalter. Germanisches und römisches Recht in den germanischen Rechtsaufzeichnungen, I. Ostgoten, Westgoten, Franken, Langobarden. Göttinger Studien zur Rechtsgeschichte 7. Zürich 1972. 377. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 126. Schmidt-Wiegand, R.: Lex Ribuaria. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, II. Berlin 1978. 1923. skk. Lex Ribuaria 55, 1. Si quis autem hominem mortuum, antequam humetur, expoliaverit, si interrogatus confessus fuerit, bis trigenos solidos multetur. Si autem negaverit et postea convictus fuerit, bis quinquaginta solidos cum dilatura multetur, aut cum VI iuret. Kaufmann, E.: Delatura. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, I. Berlin 1971. 763. sk. Nehlsen: Sklavenrecht… i. m. 313286. Lex Ribuaria 55, 2. Si quis mortuum effodire praesumpserit, quater qinquagenos solid. multetur aut cum XII iuret. Lex Ribuaria 88, 1. Si quis corpus mortuum, priusquam sepeliatur, expoliaverit, C sol. cum capitale et dilatura multetur. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 136. Lex Ribuaria 88, 2. Si autem eum ex homo traxerit et expoliaverit, CC sol. cum capitale et dilatura culpabilis iudicetur, vel wargus sit (hoc est expulsus), usque ad parentibus satisfecerit. Eckhardt, K. A.: Lex Salica. MGH LL, Leges nationum Germanicarum IV. 2. Hannover 1969. Lex Salica 14, 9. Si quis hominem mortuum antequam in terra mitatur in furtum expoliaverit, malb. chreumusido sunt den. III M qui fac. sol. C cupl. iud.

KÖZLÖNY

72 73 74 75 76 77

ság értelemben szokás értelmezni.72 Mindazonáltal a kifejezés a delator, vagyis a feljelentõnek fizetendõ jutalmat takarja.73 A már eltemetett halott kifosztása esetén az elkövetõ kétszáz solidust köteles fizetni.74 Figyelmet érdemel, hogy a Lex Ribuaria néhány titulusszal késõbb visszatér a kérdéskörre, és a De corpore expoliato cím alatt ismét taglalja a temetetlen és az eltemetett halott kifosztásának tényállását, ám ehelyütt már nem tesz különbséget a tettét beismerõ, illetve tagadó elkövetõ között. A temetetlen holttest kirablójának száz solidust kell fizetnie, vissza kell adnia az elrabolt értékeket, illetve ezeket meg kell térítenie, valamint a feljelentõ jutalma is õt terheli.75 A korábban említett titulusban említett tényálláshoz képest a különbség feltehetõen abban rejlik, hogy az elõbbinél a jogalkotó feltételezhette, hogy a sértettet az elkövetõ ölte meg, s ezért iktatta be utólag a szövegbe a beismerõ és tagadó elkövetõ közti különbségtételt, amit az is alátámaszt, hogy a hat eskütárssal teendõ tisztítóeskü a beismerést tevõ tettes esetében teljességgel értelmetlen. Ennek fényében tehát az utóbbi titulus azon tényállásra vonatkozik, ha nem a rabló ölte meg a kifosztott személyt.76 A már eltemetett holttest kifosztóját sújtó kétszáz solidusnyi büntetés tekintetében nincsen eltérés a két titulus között, ám az utóbbi ezt kiegészíti azon, a Lex Salicával egybehangzó kitétellel, hogy az elkövetõ mindaddig – hangsúlyozottan: mindaddig, illetve csak abban az esetben – wargusnak számít, amíg a sértett rokonainak nem fizette meg a conpositiót.77 A Lex Salica vonatkozó szöveghelyeinek elemzése lényegesen komolyabb problémát jelent, mint az eddig taglalt, meglehetõsen világos rendelkezéseket tartalmazó népjogoké, ami nem csekély mértékben a szöveghagyomány bizonytalanságára vezethetõ vissza, éppen ezért – az egyértelmûség kedvéért – következetesen az Eckhardt-féle editio megnevezéseit fogjuk követni.78 A legmegbízhatóbb kéziratokban (A2, A3, A4, C5, C6) egy szabad állású, még el nem temetett halott kifosztásának tényállása a De supervenientis vel expoliationibus cím alatt található, s azt a törvény száz solidusszal rendeli büntetni.79 Eckhardttal egyetértve

JOGTUDOMÁNYI

69 70 71

533

534

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

a chreumusido kifejezést a hullarablással (Leichenberaubung) adhatjuk vissza.80 Néhány titulusszal késõbb azonban ismét elõkerül a hullarablás tényállása (a De corporibus expoliatis cím alatt), s ezen a szöveghelyen az A- és a C-csoporthoz tartozó kéziratok jelentõs eltérést mutatnak, ugyanis a C-csoport szövegei hatvankét és fél solidus büntetésrõl tanúskodnak, és csupán halott ember tetemérõl (corpus hominis mortui) beszélnek,81 ugyanakkor az A-csoport szövegei hatvanhárom solidust kitevõ conpositiót írnak elõ, és megölt ember tetemét (corpus occisi hominis) említik.82 Eckhardt a glosszában szereplõ freomosido kifejezést (amit szabad ember kirablásaként értelmez) a már korábban elõforduló chreoosidóra javította,83 ugyanakkor – akármelyik szövegvariáns fogadjuk is el – a két titulusban szereplõ conpositiós összeg semmiképpen sem egyezik, amit a Lex Salica-Karolina is átvesz.84 Ugyanakkor az újabb kéziratok (D, E) csak egy helyen említik a hullarablást, amit hatvankét és fél solidusszal rendelnek büntetni.85 Jó eséllyel a Lex Salica Karolina azért nem vette át a két önálló tényállást – nevezetesen a rabló által megölt (occisus) és a halott, vagyis a rabló által nem bántalmazott (mortuus) ember kifosztásának különbségtételét –, mivel az nem gyökeresedett meg a jogtudatban. Ugyanakkor azonban megtartotta a kettõs conpositiós összeget, a hatvankét és fél, illetve száz solidust is, ami azt jelenthette, hogy a halott értéktárgyainak elrablója száz solidust volt köteles fizetni, míg az, aki elõbb megölte, majd utóbb kifosztotta áldozatát, a gyilkosság vérdíján felül hatvankét és fél solidusszal tartozott.86 A halott szolga kifosztása esetén az elkövetõ harmincöt solidust fizet a szolga gazdájának,87 amennyi-

2013. NOVEMBER

ben azonban a szolgánál lévõ tárgyak nem haladták meg a negyven denarius értéket, akkor az elkövetõ mindössze tizenöt solidust köteles fizetni.88 Mindezen conpositiós összegek jól harmonizálnak a Lex Salica egyéb vérdíjaival: a szabad ember kirablója szintén hatvankét és fél solidust fizet,89 akárcsak az idegen udvarba behatoló,90 illetve a kézbénulást okozó testi sértés elkövetõje;91 hasonlóképpen az élõ szolga kifosztója harmincöt, illetve tizenöt solidust köteles fizetni.92 A száz solidust kitevõ conpositiós összeggel az alvó ember megrablója esetében találkozhatni.93 A tényleges sírrablással a régebbi kéziratcsoport (A, C, K) két titulus alatt foglalkozik, nevezetesen a De supervenientis vel expoliationibus és a De corporibus expoliatis cím alatt. Az elsõ esetében a sírrabló kétszáz solidust tartozik fizetni.94 A második szöveghely (az A- és a C-csoport szerint) szintén kétszáz solidus megtérítését írja elõ, azonban itt olvasható a számos vitára okot adó wargus-kitétel, amely az elkövetõt wargusnak bélyegzi egészen addig, míg tartozását le nem rója. A wargusnak minõsülõ személy a társadalmon kívül kénytelen élni, amíg a sértett rokonai nem kérik a bírót, hogy engedje az emberek közé visszatérni, s addig sem kenyeret, sem fedelet nem adhat neki senki, még közvetlen rokonai és hozzátartozói sem, tehát egyfajta exlex állapotba kerül, aki pedig e tilalmat megszegi, tizenöt solidust tartozik fizetni.95 A D- és az E-kéziratcsoport a wargus kifejezést az expellis szóval magyarázza, és szintén hozzáteszi, hogy az elkövetõ a conpositio megtérítéséig társadalomkívüliként élheti csak az életét.96 A sírgyalázással kapcsolatos rendelkezések közül a szakirodalomban mindmáig a Lex Salica 55. titulusa

80 Eckhardt, K. A.: Pactus legis Salicae. MHG LL I. 4/1. 1962. 281. 81 Lex Salica 55, 1. (C6) Si quis corpus hominis mortui antequam in terra mitatur in furtum expoliaverit, malb. freomodiso sunt den. IIMD qui fac. sol. LXII semis culp. iud. 82 Lex Salica 55, 1. (A1) Si quis corpus occisi hominis antequam in terra mittatur expoliaverit in furtum, mal. uuaderio hoc est f. sol. LXIII culp. iudic. 83 Eckhardt: Pactus… i. m. 205. 84 Lex Salica Karolina 17, 1. Si quis hominem mortuum antequam in terra mittatur in furtu expoliaverit, IVM denariis qui faciunt solidos C culpabilis iudicetur.; 57, 1. Si quis corpus hominis mortui antequam in terra mitatur per furtum expoliaverit, MMD denariis qui faciunt solidos LXII semis culpabilis iudicetur. 85 Lex Salica 19, 1. (D) Si quis corpus occisi hominis, antequam in terra mittatur, in furtum expoliaverit, mallobergo chreo mardo (sunt dinarii MMD qui faciunt) solidus LXII semis culpabilis iudicetur. 86 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 138. 87 Lex Salica 35, 6. (C6) Si quis servum alienum mortuum in furtum expoliaverit et ei super XL den. valentes tulerit, malb. teofriomosido IMCCCC den. qui fac. sol. XXXV culp. iudic. 88 Lex Salica 35, 7. (C6) Si quis spolia minus XL den. valuerit, teofriomosido DC den. qui fac. sol. XV culp. iud. 89 Lex Salica 14, 1. 90 Lex Salica 14, 6. 91 Lex Salica 29, 2. 92 Lex Salica 35, 2. 3 93 Lex Salica 26, 1. 94 Lex Salica 14, 10. (A2) Si quis hominem exfuderit et expoliaverit, mal. turni cale sunt din. VIIIM fac. sol. CC cui fuerit adprobatum cul. iud.; (C6) Si quis hominem mortuum effoderit vel expoliaverit, malb. ternechallis sive odocarina sunt den. VIIIM qui fac. sol. CC culp. iud. 95 Lex Salica 55, 4. (A, C) Si quis corpus iam sepultum effoderit et expoliaverit et ei fuerit adprobatum, mallobergo muther hoc est, uuargus sit usque in diem illam quam ille cum parentibus ipsius defuncti conveniat, ut et ipsi pro eo rogare debeant, ut ei inter homines liceat accedere. Et qui ei, antequam cum parentibus conponat, aut panem dederit aut hospitalem dederit, seu parentes, seu uxor sua proxima, DC denarois qui faciunt solidos XV culpabilis iudicetur. Tamen auctor sceleris, qui hoc admisisse probatur aut efodisse, mallobergo tornechale sunt, VIIIM denarios qui faciunt solidos CC culpabilis iudicetur. 96 Lex Salica 55, 4. (D, E) Si quis corpus sepultum exfodierit et expoliaverit, uuargus sit, id est expeliis, usque in diem illum, quam ipsa causa cum parentibus defuncti faciat emendare et ipsi parentes rogare ad iudicem debeant, ut ei inter homines liceat habitare, si tamen auctor sceleris, mallobergo turnichal, (sunt dinarii VIIIM qui faciunt) solidus CC culpabilis iudicetur. Et qui eum, antequam cum parentibus defuncti satisfaciat, ospicium dederit, (sunt dinarii DC qui faciunt) solidus XV culpabilis iudicetur.

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

kapta a legnagyobb figyelmet,97 lévén hogy itt olvasható a wargus szó az expulsus, illetve expellis szinonimájaként, amelyet Jacob Grimm rablóként, illetve farkasként adott vissza, tekintettel arra, hogy a közösségbõl kitaszított személy a vadon lakója, akárcsak a vadállat, s akárki büntetlenül megölheti éppúgy, mint a farkast.98 Ezen elgondolást erõsítette Wilda azon nézete,99 miszerint az általa a békétlenség (Friedlosigkeit) kontextusában értelmezett wargus és az óészaki vargr (gonosztevõ, farkas) között szoros kapcsolat vonható – e nézet, minden kritika ellenére,100 szilárdan tartotta magát a mind a régebbi,101 mind a kortárs német jogtörténetben.102 Mitteis például a Friedlosigkeitot – szerves összefüggésben a wargus kifejezés jogi jelentéstartalmával – a következõképpen definiálja: egyfelõl ide tartozik a nép, illetve az állam érdekeinek megsértése (így például a hullarablás, minthogy ezáltal az elkövetõ lehetetlenné teszi a halotti kultusz gyakorlását), másfelõl pedig az aljas szándékkal, alattomban elkövetett cselekmények – mindezek okán az elkövetõ jogfosztottá válik (exlex, outlaw), felesége özvegynek, gyermekei árvának számítanak, innentõl a vadonban kell laknia, távol minden emberi közösségtõl, vagyis úgy, mintha farkasember volna (Werwolt, gerit caput lupinum).103 Kaufmann szintén összekapcsolja a wargus kifejezést az angolszász vearg, valamint az óészaki vargr szavakkal, s a közösségbõl kitaszított személyt – éppen a vallási bûntettnek számító sírgyalázás kapcsán – az emberi társadalmon, a civilizáción kívül élõ farkassal rokonítja.104 Erler értelmezésében tovább megy: felhívja a figyelmet a farkasnak az ógermán vallásban megjelenõ azon aspektusára, amely alapján a hullarablással, hulla/dögevéssel rokonították, vagyis mintegy haláldémonnak tekintették – így tehát a sírgyalá-

97 98 99 100 101

108 109 110

Lásd összefoglalóan Geffcken, H.: Lex Salica. Leipzig 1898. 205. skk.; Unruh, G. C. von: Wargus. Friedlosigkeit und magisch-kutische Vorstellungen bei den Germanen. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Germanistische Abteilung 74. 1957. 1–40; Jacoby, M.: wargus, vargr, Verbrecher, Wolt, eine sprach- und rechtsgeschichtliche Untersuchung. Uppsala 1974. Grimm, J.: Deutsche Rechtsalterthümer I–II. Leipzig 1922. I. 270. 334. sk. Wilda, W. E.: Geschichte des deutschen Strafrechts, I. Das Strafrecht der Germanen. Halle 1842. 278. skk. Rehfeldt, B.: H. Siut, Bann und Acht und ihre Grundlagen im Totenglauben, 1959. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Germanistische Abteilung 87. 1961. 437. skk. Brunner, H.: Deutsche Rechtsgeschichte, I–II. Leipzig 1887–18922. I. 410. skk.; Harder, M.: Der germanische Ächter. Würtburg–Aumühle 1938. 5. Mitteis, H.: Deutsche Rechtsgeschichte. München 197815. 31. sk. Mitteis: i. m. 1978. 31. Kaufmann, E.: Acht. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, I. Berlin 1971. 25. skk. Erler, A.: Friedlosigkeit und Werwolfglaube. Paideuma 1. 1938/40. 303–317. Erler: i. m. 317. Amira, K. von: Die germanischen Todesstrafen. Untersuchungen zur rechts- und Religionsgeschichte. Abhandlungen der Bayerischen Akademie der Wissenschaften. Philosophisch-philologische und historische Klasse XXXI/3. München 1922. His, R.: Geschichte des deutschen Strafrechts bis zur Karolina. München–Berlin 1928. 159. Nehlsen, H.: Der Grabfrevel… i. m. 111. Concilium Toletanum IV. (a. 633) can. 46. Si quis clericus in demoliendis sepulcris fuerit deprehensus, quia facinus hoc pro sacrilegio legibus publicis sanguine vindicatur, oportet canonibus in tali scelere proditum a clericatus ordine submoveri, et poenitentiae triennio deputari. Poenitentiale Romanum can. 29. c. 4. Poenitentiale Casinense can. 76. Poenitentiale Casinense can. 79. Poenitentiale Parisiense can. 9. Poenitentiale Merseburgense can. 15. Poenitentiale Hubertense can. 16. Vö. Concilium Eliberritanum (a. 305) can. 52; Concilium Toletanum IV. (a. 633) can. 75.

KÖZLÖNY

111 112 113 114 115 116 117 118

zó, illetve hullarabló kapcsán további indíciumot nyújt annak a farkassal történõ rokonításához.105 Kiemelendõ, hogy Erler ezen azonosításban nem csupán allegóriát, a jogban megmutatkozó képiséget látott, hanem az archaikus gondolkodás egyik legnagyszerûbb dokumentumát.106 Hasonló álláspontot, a hullarablást/sírgyalázást egyértelmûen az egyik legfõbb bûntettnek tekintõ álláspontot foglalt el e tekintetben Amira107 és His108 is. A szakirodalomban Nehlsen hívta fel elõször a figyelmet – igen helyesen – arra, hogy e tényállás kapcsán fokozott óvatosságot kell tanúsítani a források összevetése, kiváltképp pedig az északi források bevonása tekintetében.109 E szöveghely értelmezése kapcsán – hogy választ adhassunk azon kérdésre, hogy a wargus-szöveghely valóban ex asse õsi germán szokásjogi intézményt takar-e – érdemes az egyházi jogalkotást is bevonni a vizsgálódás körébe. A 633-ban megtartott IV. Toledói Zsinat a sírgyalázást sacrilegiumnak minõsítette.110 A VIII. századi Poenitentiale Romanum a sírgyalázást elkövetõ klerikust hét év vezeklésre ítéli, ebbõl hármat kenyéren és vízen,111 vagyis ugyanolyan büntetéssel sújtja, mint az emberölést elkövetõ laikust,112 a VIII. század elejérõl származó Poenitentiale Casinense pedig ötéves vezeklést ír elõ113 (pontosan annyit, mint emberrablás esetén),114 akárcsak a frank Poenitentiale Parisiense,115 Poenitentiale Merseburgense116 és a Poenitentiale Hubertense.117 Amennyiben az elkövetõ sem a világi büntetésnek (a conpositio megfizetésének), sem az egyházinak (vagyis a vezeklésnek) nem volt hajlandó alávetni magát, az egyháznak lehetõsége nyílott kizárni õt az egyházi közösségbõl, vagyis anathemát alkalmazni vele szemben.118 E szankciót alkalmazták példának okáért az egyházi vagyont megkárosítókkal szemben, akik makacsul elzárkóztak a jóvátétel meg-

JOGTUDOMÁNYI

102 103 104 105 106 107

535

536

TANULMÁNY

fizetése elõl,119 ám hasonló büntetés sújtotta a Poenitentiale Vinniai szerint az emberölést elkövetõ klerikusokat is, akik csak hosszú vezeklés után, a sértett rokonságával történõ megbékélés után nyertek újra felvételt a közösségbe.120 Az e rendelkezéssel határozott párhuzamot mutató, Galliában keletkezett Poenitentiale Columbiani121 szankciója kimondja, hogy a homicidát, aki nem veti magát alá a világi büntetésnek, ki kell zárni a közösségbõl, és csak akkor nyerhet abba ismét felvételt, ha egy klerikus tanúsítja, hogy a sértett rokonainak megfizette a conpositiót.122 A Lex Salica szerint maguk a rokonok tanúsítják, hogy a conpositio megfizetése megtörtént. Az apácák elrablása esetén a rá kirótt büntetést nem teljesítõ elkövetõ kiûzését a Lex Baiuvariorum is elõírja,123 s az ott olvasható „expellatur de provincia” kitétel egyértelmû reminiszcenciája a Lex Salica „wargus sit, id est expellis” fordulatának.124 Ugyanakkor nemcsak a közösségbõl való kizárás található meg az egyházi jogalkotásban, hanem a kapcsolattartás tilalma is a kitaszított személlyel. Így például az 506-ban lezárult Arles-i Zsinat vonatkozó kánonja125 felvételt nyert az 585 és 626/27 között keletkezett Collectio vetus Gallicába, amely mindenféle kapcsolatot megtilt a kitaszított személlyel.126 Az I. Orléans-i Zsinat 511-ben127 hasonlóan rendelkezett, mi több, az e tilalmat megszegõket szintén anathema (excommunicatio) alá vette. Mindezek alapján megállapítható, hogy a Lex Salica rendelkezése nagyfokú egyezést mutat a korabeli egyházi jogalkotással, vagyis azon egyházi törekvéssel, hogy a büntetést megfizetni vonakodókat ki kell taszítani a társadalomból, és egészen addig, míg hitelt érdemlõen – a Lex Salica esetében a sértett rokonainak tanúságtételével – nem nyer bizonyítást, hogy eleget tettek a törvényi szankciónak, meg kell tiltani

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

119 120 121 122 123

2013. NOVEMBER

mindenféle közösségvállalást, illetve kommunikációt velük. Minthogy az egyház e gyakorlatot már a késõ antikvitástól fogva bevezette, a mindenkori uralkodó, aki a sírrablás/sírgyalázás esetében így lépett fel az elkövetõkkel szemben, maga mögött tudhatta az egyház támogatását. A Lex Baiuvariorum esetében a szövegezés során megmutatkozó egyházi közremûködés meglehetõsen egyértelmûnek tekinthetõ,128 ám a Lex Salica esetében sem zárhatjuk ki ezek alapján a klérus közremûködését a redakciós munkában.129 Érdemesnek látszik a továbbiakban megvizsgálni, hogy vajon a wargus kifejezés mit takar a Lex Salicában, s hogy mennyiben tekinthetõ õsi germán nyelvi, illetve szokásjogi maradványnak. Wulfila gót Újszövetség-fordításának három szöveghelye figyelemreméltó a damnare ige és származékai fordítása tekintetében. Jézus elítélésének Márk evangéliumából származó szövegét (et damnabunt eum morte) a „jah gawargjand ina dauþan” fordulattal adja vissza,130 amelyben a gawargjand a latin damnare igének fele meg.131 A Szent Pál egyik szöveghelyében132 szereplõ damnatio fõnévnek a gót fordításban a wargiþa szó felel meg,133 egy másik szöveghelyen134 pedig a condemnatio kifejezést láthatjuk megfelelni a gót gawargeins fõnévnek.135 A wargus kifejezés ebben a formában elsõ alkalommal Sidonius Apollinaris egyik levelében bukkan fel, amelyben arról ad számot, hogy egy asszonyt a vargusok, vagyis az útonállók raboltak el, s megmagyarázza, hogy a helyi rablókat (latrunculi) nevezik így.136 Idõrendben e szöveghelyet a Lex Salica vonatkozó passzusa követi,137 azonban e törvény nem csupán a wargus fõnevet, hanem a wargare igét is tartalmazza, méghozzá az idegen szolga elrablása kapcsán, ahol a plagiavit magyarázataként a wargaverit szerepel:138 e locus tanúsága szerint a wargare nem jelent

Concilium Turonense (a. 567) can. 25. Poenitentiale Vinniai can. 23. Laporte, J.: Le penitentiel de Saint Colomban. Tournai–Paris–Rome–New York 1958. 20. skk. Poenitentiale Columbiani can. 15. Lex Baiuvariorum 1, 11. Si quis sanctaemonialem, hoc es Deo dicatam, de monasterio traxerit et eam sibi in coniugio duxerit contra legem ecclesiasticam, requirat eum episcopus civitatis illius cum consilio regis vel ducis; volet nolet, tamen reddat eam ad illum monasterium, unde eam tulit, et componat ad illum monasterium dupliciter, sicut solent conponere, qui alienam rapit sponsam. Scimus illum crimine esse obnoxium quia alienam sponsam rapit; quanto magis ille obnoxius est crimine, qui Christi usurpavit sponsam rapere! Et si noluerit emendare et reddere expellatur de provintia, dicente apostolo: ’Auferte malum a vobismet ipsis’ et iterum ’Tradere huiusmodi satane in interitum carnis, ut spiritus salvus fiat in die domini nostri Jhesu Christi’. 124 Lex Salica 55, 4. 125 Concilium Arelatense (a. 442–506) can. 2. 126 Collectio vetus Gallica 17, 12. Si quis a communione sacerdotale fuerit auctoritate suspensus, hunc non solum a clericorum, sed etiam a totius populi conloquio adque convictu placuit excludi, donec resepicens ad sanitatem redire festinet. 127 Concilium Aurelianum (a. 511) can. 11. De his, qui suscepta paenitentia religionem suae professionis obliti ad saecularia relabuntur, placuit eos a communicatione suspendi et ab omnium catholicorum convivio separari. Quod si post interdictum cum iis quisquam praesumserit manducare, et ipse communione privetur. 128 Nótári T.: Adalékok a Lex Baiuvariorum datálásához és lokalizálásához. Jogtörténeti Szemle 2009/1. 19–26. 129 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 154. 130 Marc. 10, 33. 131 Feist, S.: Vergleichendes Wörterbuch der gotischen Sprache. Leiden 19393. 210; 325; 551; Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 154. 132 Rom. 13, 2. 133 Feist: i. m. 551; Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 155. 134 Cor. 2, 7, 3. 135 Feist: i. m. 325; Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 155. 136 Sidonius Apollinaris, Epistulae 6, 4. … forte Vargorum, hoc enim nomine indigenas latrunculos nuncupant. 137 Lex Salica 55, 4. 138 Lex Salica 66. (E), illetve 65. (D)

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

egyebet, mint elrabolni.139 A Karoling-kor elsõ szöveghelyei az angolszász Heliandban találhatók: Júdás warg an wargil fejezi be életét,140 a Krisztus mellé felfeszített elítélt latrok megérdemelt latorhalált halnak (waragtrewe),141 a pokol kínjaira ítéltek kapcsán pedig a szerzõ a giwaragean szót adja Krisztus szájába.142 Tatianus ófelnémet evangéliumfordításában a firwergit,143 illetve a forwergiton144 szerepel a maledicti megfelelõjeként.145 Mindennek tükrében nem meglepõ, hogy a wiergan és weargcwedolian kifejezések a maledicere, maledictio, maledictus és malignari megfelelõiként szerepelnek a mérvadó lexikonban is.146 Az egyházi jogalkotásban megjelenõ anathemazatus, maledictus, profugus, vagus és rapax terminusok, amelyeket a jogalkotó a közösségbõl kitaszított személyre alkalmaz, megfeleltethetõk a wargus, gawargjan, warc stb. kifejezéseknek.147 Mindezek alapján Nehlsen a limine kizárja a kora középkori forrásanyag tekintetében a wargr (vargr) kifejezés farkas jelentését, és megjegyzi, hogy az ezt alátámasztó (túlnyomórészt északi) források a XI. századból, vagy annál késõbbi korokból származnak, s ezzel megfosztja a Friedlosigkeit-elméletet annak egyik legfontosabb alapjától. Nézete szerint a wargus terminus nem más, mint az egyházi szóhasználat germán megfelelõje, tehát a Lex Salica (valamint a Lex Ribuaria) szöveghelyei csupán az egyházi jogalkotás átvételét jelzik, nem pedig az õsgermán elmélet, illetve hitvilág továbbélésének bizonyítékai.148 Leszögezi továbbá, hogy a közösségbõl történõ kirekesztés nem ipso facto állt be, hanem csak a conpositio megfizetésének elmaradása, vagyis a törvényi büntetésnek való ellenszegülés következményeként kellett az elkövetõnek Káin módjára bolyongania a világban (more Cain vagus et profogus).149 A wargus-lét tehát ezen esetben a törvénynek való ellenszegülés konzekvenciája, amint ezt a Lex Baiuvariorum „si noluerit emendare et reddere” fordulata150 is alátámasztani látszik.151 Ugyanakkor – a wargus kifejezésnél még egy kicsit el-

153 154

157

Nehlsen: Sklavenrecht… i. m. 110. skk.; Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 155. Heliand 5168. Heliand 5563. Heliand 25131. Ioh. 7, 49. Matth. 25, 41. Vö. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 156. Köbler, G.: Lateinisch-germanisches Lexikon. Arbeiten zur Rechts- und Sprachwissenschaft 5. Göttingen–Gießen 1975. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 156. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 157. sk. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 164. Lex Baiuvariorum 1, 11. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 165. Schmidt-Wiegand, R.: Wargus. Eine Bezeichnung für den Unrechtstäter in ihrem Wortgeschichtlichen Zusammenhang. In: Jankuhn, H.–Nehlsen, H.–Roth, H. (Hrsg.): Zum Grabfrevel in vor- und frühgeschichtlicher Zeit. Untersuchungen zu Grabraub und „haugbrod” in Mittel- und Nordeuropa. Göttingen 1978. 188–196; 190. Schmidt-Wiegand: Wargus. i. m. 191; Feist: i. m. 210; 551. Sehrt, E.: Vollständiges Wörterbuch zum Heliand und zur altsächsischen Genesis. Göttingen 19662. 641. sk.; 725; Schützeichel, R.: Althochdeutsches Wörterbuch. Tübingen 19742. 222; Vries, J. de: Altnordisches etymologisches Wörterbuch. Leiden 19622. 183; 645. Jacoby: i. m. 12. skk. Pokorny, J.: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch, I. Bern 1959. 735; Kluge, F.: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. Berlin–New York 197521. 585. sk. Schmidt-Wiegand: Wargus. i. m. 191. Vö. Baesecke: i. m. 96; Rhee: i. m. 133. sk.

KÖZLÖNY

155 156

idõzve – felmerül a kérdés, hogy a Lex Salica késõbbi kéziratcsoportjai (E) miért hagyták ki ezen terminust mindenestül a szövegbõl. Jó eséllyel azért, mert e népnyelvi kifejezés további magyarázat nélkül már nem lett volna értelmezhetõ a Karoling-kor számára.152 A középlatin wargus kifejezéssel rokonságot mutatnak a germán nyelvekben az óészaki vargr (gonosztevõ, farkas), az angolszász wearg (kitaszított, átkozott, gonosztevõ) és az ófelnémet warg/warch (ellenség, ördög) szavak, valamint a gót nyelvbõl idézett gawarjagjan (elítélni), wargiþa és gawargeins (ítélet, elítélés) kifejezések.153 További rokonítást tesz lehetõvé az ószász giwaragean (gonosztevõt elítélni), warg/warag (gonosztevõ, ördög), wurgil (kötél), wargtreo (akasztófa), az óangol warhtreo (akasztófára való), az óészaki gorvargr (marhatolvaj), kaksnavarher és brennuvargr (gyújtogató gyilkos), morðvargr (gyilkos) és vargdropi (kitaszított utódja) szavak.154 Mindezen, az ógermán *øar?-a szóra visszavezethetõ kifejezések etimológiája nem teljességgel tisztázott ugyan,155 ám ha ennek eredetét az indoeurópai *uer-gh (tekerni, szorítani, fojtani) gyökben feltételezzük megtalálni, akkor a wargus fojtót, illetve (meg)fojtandót jelenthet.156 Ennek tükrében Schmidt-Wiegand egyértelmû kapcsolatot lát a farkas jelentéssel, ugyanakkor vizsgálandónak tartja, hogy e szó nem hordozta-e már a germán õsidõkben a hostis (idegen, ellenség) jelentést is, s ennek alátámasztásaként említi a langobard waregang és óangol waeregenga (idegen, oltalomkeresõ) szavakat.157 Meg kell vizsgálni tehát, hogy a gonosztevõ jelentés milyen összefüggésben, esetlegesen idõrendiségben áll a farkas jelentéssel, vagyis hogy melyik jelentés tekinthetõ a wargus/vargr kifejezés esetében elsõdlegesnek. Kétségkívül megállapítható, hogy a gonosztevõ jelentés a forrásanyag korát tekintve jóval korábbi, hiszen ezen értelemben már a VI. századtól kezdve találkozhatunk kontinentális forrásokkal, míg a gonosztevõ mellett a farkas jelentés csak az öt évszázaddal késõbbi északi forrásokban dokumentálható – ugyanakkor nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az északi jogi

JOGTUDOMÁNYI

139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 149 150 151 152

537

538

TANULMÁNY

terminológia alapvetõen késõbb alakult ki, mint a kontinentális.158 Ennek fényében az óészaki vargr kifejezés – akár a gonosztevõ, akár a farkas jelentést vesszük elsõdlegesnek – a kontinentális jogi terminusoknál késõbbi, mi több, az óészakin belül is egy késõbbi réteghez tartozik.159 Le kell szögezni azt is, hogy akárcsak a kontinensen, az északi területeken is viszonylag kevés nyomát találhatjuk az írásba foglalt törvényekben a pogány hagyományoknak, hiszen az uralkodók szándéka a törvényadással éppen az õsi germán elemek kiiktatása, és a keresztény gondolkodásmód és jogtudat meghonosítása volt.160 Végeredményben SchmidtWiegand is azon eredményre jut, hogy a wargus mint jogi terminus szélesebb jelentéstartalommal értelmezendõ, nevezetesen a közösségbõl való kizárásként, és elutasítja a farkas/farkasember jelentés elsõdlegességét, noha elismeri a fogalom ilyen irányú továbbfejlõdésének jelentõségét mind a kontinensen, mind északon. Kitaszítás (Acht) sújtotta mindazon tettek (sírgyalázás/sírrablás, gyújtogatással történõ emberölés, orgyilkosság, béketörés stb.) elkövetõit, amelyeket a gót jogi nyelv a fairina, az óészaki pedig a niðingsverk kifejezéssel jelölt, s amelyeknek szankcióját, vagyis a kitaszítást az ósvéd utlœgher, az óészaki utlagr, az angolszász utlath, a középfelnémet çlos, valamint a középlatin exlex szavak fejezték ki. A kitaszított jelentés átalakulása, illetve bõvülése a farkas jelentéssel kétségkívül összefügghet azon ténnyel is, hogy conpositiót megfizetni elmulasztó gonosztevõ kapcsán már a Lex Salica is megemlíti, miszerint az az erdõben bujdokol (per silvas vadit),161 akit utóbb az angolszász források a wealdgenga, az óészakiak pedig a skôgarmaðr kifejezéssel jelöltek.162

III. A sírrablás az alemann és a bajor jogban Az alemann jog jóval differenciáltabban szabályozza a kérdést, illetve – pontosabban szólva – állapítja meg a conpositio összegét a halott statusától függõen. A

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

158 159 160 161 162 163 164 165 166 167 168 169 170 171 172 173 174 175

2013. NOVEMBER

VII. század elején lejegyzett Pactus Alamannorum163 a következõ rendszert állítja fel. Szabad ember megölése esetén, ha a szabad statusú elkövetõ átadja az elvett értékeket a rokonoknak, a halott kirablása miatt külön vizsgálatot nem kell indítani,164 ha azonban nem adja át, negyven solidust kell fizetnie.165 Ha felszabadított halott személy értékeit vette el az elkövetõ, tizenhárom solidust és egy tremissét fizetett,166 ha pedig a „sértett” szolga volt, a conspositio összege tizenkét solidust tett ki.167 Ha a halott szabad állású alemann nõ volt, úgy az elkövetõnek nyolcvan solidust kellett fizetnie, vagy tizenkét eskütárssal kellett tisztítóesküt tennie.168 Felszabadított nõ esetén huszonhat solidust és két tremissét kellett fizetnie az elkövetõnek,169 szolga statusú nõ esetén pedig tizenkét solidust, vagy tizenkét eskütárssal kellett esküt tennie.170 A szabad alemann sértett esetén fizetendõ negyven solidus megfelel a testi sértés – a forrás tanúsága szerint egy levágott fül – conpositiójának,171 vagy pedig azon büntetésnek, amit akkor kellett fizetni, ha valaki a halott mellé egy solidusnál nagyobb értékû tárgyat helyezett a sírba.172 A nõi sértettek esetén fizetendõ conpositio a férfiakénak kétszeresét tette ki, ám ezen elv a szolgálók kapcsán nem érvényesült. A Pactus Alamannorum tartalmaz egy további rendelkezést is, amely egy harmadik személy által megölt, még el nem temetett ember kifosztásának tényállását szabályozza: ebben az esetben a törvény – akárcsak az Edictus Rothari173 – nyolcvan solidus conpositiót ír elõ.174 Azonban e szöveghely értelmezése komoly nehézségeket vet fel, tekintve hogy az eltemetett halott kifosztására (vagyis a tényleges sírrablásra) vonatkozó fordulat minden kétséget kizáróan – amint ezt a nyelvtani szerkezet egyenetlensége is mutatja – késõbb került a szövegbe. Tehát a Pactus Alamannorum eredetileg jó eséllyel csupán két tényállást ismert e körben: a langobard jogban plodraubnak, illetve rairaubnak nevezett bûncselekményt, magát a sírrablás tényállását pedig csak késõbb interpolálták a törvényszövegbe.175 A Lex Baiuvariorum önálló titulusban (De mortuis et eorum conpositione) szabályozza a halottakkal, illetve a

Schmidt-Wiegand: Wargus. i. m. 193. Jacoby: i. m. passim. Schmidt-Wiegand: Wargus. i. m. 194. Lex Salica 115. Nam si certe fuerit malus homo, qui malei in pago faciat et non habeat ubi consistat, nec res unde conponat, et per silvas vadit et in praesentia nec agens nec parentes ipsum adducere possunt… Schmidt-Wiegand: Wargus. i. m. 196. Ehhez lásd Schott, C.: Pactus, Lex und Recht. In: Hübener, W. (Hrsg.): Die Alemannen in der Frühzeit. Brühl–Baden 1974. 135–168. Pactus Alamannorum 17, 1. Si quis ingenuus ingenuum interficiet et ei aliquid de res suas sangulentas tullerit aut hoc offerit ad parentes, nihil est ad requirendum. Pactus Alamannorum 17, 2. Si enim vero non offerit, XL sol. solvat. Pactus Alamannorum 17, 3. Si letus fuerit in ecclesia aut in heris generacionis dimissus fuerit, XIII sol. et tremisso componat. Pactus Alamannorum 17, 4. Si servo fuerit facto, XII sol. componat. Pactus Alamannorum 17, 5. Si ingenua Alamanna facctum fuerit, LXXX sol. componat aut cum XII iuret. Pactus Alamannorum 17, 6. Si leta fuerit, XXVI sol. et duos tremissos componat. Pactus Alamannorum 17, 7. Si ancilla fuerit, XII sol. componat aut cum XII medicus electus iuret. Pactus Alamannorum 6, 2. Pactus Alamannorum 16, 1. Edictus Rothari 16. Pactus Alamannorum 16, 3. Et cuicum que mortuo, tam occiiso quam qui sua morte morit, aloquid tollatur aut involatur, de fossa, ubi reponatur, exfoditur et expoliatus fuit, quod ibi tullit, reddat et LXXX sol. solvat. Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 129.

NÓTÁRI: A SÍRRABLÁS TÉNYÁLLÁSA GERMÁN NÉPJOGOKBAN

sírral kapcsolatos kérdéseket. A titkon elkövetett emberölés esetén, ha az elkövetõ a tetemet a folyóba dobja, illetve olyan helyre rejti el, hogy ne lehessen megtalálni, negyven solidust köteles fizetni (s itt a törvény indokolást is ad: ugyanis így nem lehet a halottat tisztes temetésben részesíteni) a vérdíjon felül; ha pedig valaki a partra sodort tetemet ismét vízbe dobja, tizenkét solidusszal kell megváltania.176 Szolga statusú sértett esetén a conpositio összege száznyolcvan solidus.177 Ezen a szöveghelyeken olvasható a gyilkosság, vagyis a murdrida és a camurdrit kifejezés is. A temetetlen holttest védelmét szolgálja két további passzus is. Az egyik szerint aki nyíllal sebet ejt a tetemen, hogy arról a rátelepedõ madarakat elûzze, tizenkét solidust köteles fizetni.178 A másik locus szerint a más által megölt ember tetemén sebet ejtõ tizenkét solidust tartozik conpositióként adni, méghozzá mind komolyabb csonkítás (fej-, kéz-, láb- vagy füllevágás), mind a (friss halottról lévén szó) pusztán kisebb vérzést okozó seb esetén is.179 A halott eltemetését megakadályozó elkövetõ kapcsán felmerült a szakirodalomban a kérdés, hogy vajon e tényállás megalkotása pogány vagy pedig keresztény hagyományra megy-e vissza: Dahn az elõbbi,180 His pedig az utóbbi nézet mellett foglalt állást181 – nagy valószínûséggel helyesen, tekintettel a Lex Baiuvariorum megalkotása kapcsán kifejtett erõteljes egyházi közremûködésre. A halott eltemetésének fontosságát jelzi azon rendelkezés is, amely szerint az idegen eltemetõnek egy solidus jutalmat kell kapnia – e passzus szintén az egyházi hatás jelentõs voltát támasztja alá, lévén hogy a törvény indokolása egy újszövetségi szöveghelyre hivatkozik,182 amely kötelezõvé teszi a halott eltemetését.183 E gondolat már az ókeresztény szer-

539

zõknél is nagy nyomatékot kapott, így például Lactantius szerint tilos az Isten képmására teremtett embert temetetlenül hagyni, hogy a vadállatok gyomrában végezze, hanem vissza kell adni a földnek, ahonnan származik.184 A Lex Baiuvariorum azon rendelkezése, amely a pogány temetési szokások ellen foglal állást, szintén e gondolatot hivatott erõsíteni.185 A tényleges sírgyalázás/sírrablás kapcsán szabad statusú „sértett” esetén a törvény negyven solidus megfizetését írja elõ, valamint az onnan elvitt értékek tekintetében a lopásra kirótt conpositiót, vagyis az érték kilencszeresének186 megtérítését.187 A negyven solidus mint conpositio nem különbözik a csonkításétól, hiszen példának okáért az elkövetõ ennyit tartozott fizetni a láblevágásért is.188 (Érdemes megemlíteni, hogy míg e tényállást a langobard jog kilencszáz solidusra rúgó conpositióval sújtotta,189 addig a bajor törvény megelégedett ennek töredékével – ugyanakkor az is megjegyzendõ, hogy míg az Edictus Rothari szerint rokonok hiányában ezen összeg a királyt illette meg, addig a Lex Baiuvariorum nem szól arról, hogy ilyen esetben a hercegi kincstárnak járna a conpositio összege.190) A sírrablás mellett a temetetlen halott ruhájának elvételérõl (waluraupa) is rendelkezik a törvény:191 ha az, aki megölte õket, magával vitte, kétszeresen váltsa meg, ha más, vagyis nem a gyilkosság elkövetõje, akkor a lopásnál szokásos, vagyis kilencszeres conpositiót192 kell megfizetnie.193 Azon megkülönböztetés tehát, hogy a gyilkos, vagy pedig más vitte-e el a ruházatot, a bajor törvényben is megtalálható, akárcsak a langobard és az alemann jogban. Az ehelyütt említett kétszeres conpositio kérdése azonban – amint erre már Brunner is felhívta a figyelmet194 – korántsem problé-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

176 Lex Baiuvariorum 19, 2. Si quis liberum occiderit furtivo modo et in flumine eicerit vel in tale loco eicerit, aut cadaver reddere non quiverit, quod Baiuvarii ’murdrida’ dicunt: inprimis cum XL solidis conponat, eo quod funus ad dignas obsequias reddere non valet: postea vero cum suo werageldo conponat. Et si ipse cadaver a fluminis alveo ad ripam proiectus fuerit et a quo inventus, qui iterum cadaver de ripa inpinxerit, et exinde probatus fuerit, cum XII solidis conponat. 177 Lex Baiuvariorum 19, 3. Si servus furtivo modo supradicto more occisus fuerit et ita absconsus, quad ’camurdrit’ dicunt, novuplum conponat, id est CLXXX solidos. 178 Lex Baiuvariorum 19, 5. Et si, ut saepe contingit, aquilae vel ceteri aves cadaver reperierint et super ad lacerandum consederint, et aliquis sagittam eicerit et cadaver vulneraverit, et repertum fuerit, cum XII solidos conponat. 179 Lex Baiuvariorum 19, 6. Simili modo quiscumque cadaver laederit, quem alter interfecit, si caput amputaverit, si manum reciderit, si pedes, si aurem, si tantum, quod profusione sanguinis quod reputamus de mortuo, tam minima plaga quam maxima, semper cum XII solidis conponat. 180 Dahn, F.: Die Könige der Germanen IX. Die Bayern. München 1903. 271. 181 His: i. m. 123. 182 Egyértelmû bibliai megfelelés nem található a szöveghelyhez, az idézet a Genezis vonatkozó helyéhez (23, 6. 15) áll a legközelebb. 183 Lex Baiuvariorum 19, 7. Et si alicui mortuus fuerit repertus, et eum humanitatis causa humaverit, ut neque a porcis se inquinetur, neque a bestiis seu canibus laceretur, liber sit an servus, et postea repertum fuerit, et illi, qui eum humaverit, si requirere voluerit, parentes vero illius solvant ei solidum unum, aut dominus servi, si servus fuerit; sin autem, a Domino recipiat mercedem, quia scriptum est: ’Mortuum sepelire’. 184 Lactantius, Institutiones divinae 6, 12. 185 Lex Baiuvariorum 19, 8. Quia aliquotiens conspicimus, cum cadaver humo inmissus fuerit et ligno insuper positus cunctis adstantibus, ut requiratur dominum cadaveris, ut primus terram super eiciat, et si liber, similiter filium aut fratrem, ne rei sint ceteri humatores: quod omnia a falsis iudicibus fuerat aestimatum, non in veterae legis veritate repertum. 186 Lex Baiuvariorum 9, 1. Si quis liber aliquid furaverit qualecumque re, niungeldo conponat, hoc est nove capita restituat. 187 Lex Baiuvariorum 19, 1. Si quis mortuum liberum de monumento exfodierit, cum XL solidos conponat parentibus, et ipsum, quod ibi tulit, furtivum conponat. 188 Lex Baiuvariorum 4, 9. 189 Edictus Rothari 15. 190 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 133. 191 Nyelvi szemszögbõl lásd Kralik: i. m. 124; Eckhardt: Pactus… i. m. 76. 192 Lex Baiuvariorum 9, 1. 193 Lex Baiuvariorum 19, 4. De vestitu utrorumque, quod ’waluraupa’ dicimus, si ipse abstulerit, qui hos interfecit, dupliciter conponat; si alter et non ipse reus, omnia furtivo more conponat. 194 Brunner: i. m. II. 879.

540

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

mamentes. Valószínûsíthetõ, hogy a törvény ehelyütt nem az elvitt értékek kétszeresének, hanem a szokásos conpositio kétszeresének megfizetését rója az elkövetõre, amint példának okáért az utazókkal szemben elkövetett cselekmények kapcsán írja elõ a törvény.195 E szokatlanul magas összeg törvényi megállapítása mögött Nehlsen – nézetünk szerint helyesen – egyházi hatást feltételez.196 (A Lex Baiuvariorum e titulusa tartalmaz két elõírást, amely más hajójának elvételét szankcionálja.197 Kérdésként merül fel, hogy a hajókkal foglalkozó két passzus miért került a halottakkal kapcsolatos rendelkezések mellé. Elképzelhetõ, hogy valamiképpen köze van azon õsi pogány temetési formához, amelynek keretében a halottakat és értékeiket hajóra rakták, és vízre bocsátották.) A Lex Baiuvariorum sírrablással – és általában a halottak kifosztásával – kapcsolatos rendelkezései kapcsán meg kell állapítanunk, hogy nem tartalmaznak olyan rendelkezést, amely akár õsi germán jogszokásra menne vissza, akár amely az elkövetõt a közösségbõl kitaszítottá tenné; mi több: e törvényben ütközik ki a legerõsebben a keresztény egyház hatása e bûncselekmények megítélése tekintetében.

195 Lex Baiuvariorum 4, 30. 196 Nehlsen: Der Grabfrevel… i. m. 134. 197 Lex Baiuvariorum 9, 9. 10.

2013. NOVEMBER

Konklúzió Tanulmányunkban a sírrablás tényállásának összehasonlító vizsgálatát tûztük ki célul, tekintettel azon kérdésre, hogy az egyes törvényekben milyen arányban mutathatók ki római jogi, kánonjogi és elsõdlegesen germán szokásjogi elemek. Ennek keretében a gót, a burgund, a langobard, a frank, az alemann és a bajor Volksrechtek tekintettük át. Eredményként mindezen törvények kapcsán megállapíthattuk, hogy a sírrablás/sírgyalázás tényállásának megfogalmazása és az ehhez kapcsolódó szankció szervesen római és kánonjogi gyökerekbõl táplálkozik, valamint hogy – noha természetesen e rendelkezések szervesen illeszkednek a germán népjogok szellemiségébe és szankciórendszerébe – sem a szankciórendszer, sem az ehhez kapcsolódó képzetek nem mutatnak érdemi áthallást az õsi germán (pogány) gondolatvilággal és vallással.

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

541

TANULMÁNY

A tekintély szerepe napjaink büntetõ ítélkezésében  Fázsi László PhD tanácselnök, Nyíregyházi Törvényszék (Nyíregyháza)

A tekintély ítélkezésben játszott szerepének kérdése többféle összefüggésben vizsgálható. Egyrészt a tevékenységének jellegébõl következõen szemlélhetjük az igazságszolgáltatás mûködésének egészét átható jelenségként. Másrészt akár konkrét ügyek elbírálását befolyásoló tényezõként is vizsgálat tárgyává tehetjük, ha a nagyobb szakmai elismertséggel rendelkezõ vagy a magasabb státusú bírótól származó jogértelmezés elfogadásának lehetséges okaira vagyunk kíváncsiak.

I. Bevezetõ gondolatok

1. A jogértelmezés jelentõsége A bíró szemszögébõl ítélkezésének eredményessége csakis azáltal mérhetõ, hogy döntése mennyiben felel meg az ügyrõl kialakult meggyõzõdésének és a szubjektív igazságérzetének, hisz ennek meghozatalára a pszichikus jelenségként is leírható ítéletalkotási folyamat eredményeként kerül sor.3 Ezen követelmé-

Bfv.II.1.336/2010/5. 8. Debreceni Ítélõtábla Bhar.I.755/2012/3. 4. Ld. Nagy Lajos: Ítélet a büntetõperben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974. 166–175.

KÖZLÖNY

1 2 3

II. A bírói jogértelmezés

JOGTUDOMÁNYI

A kérdés jelentõségét jelzi, hogy az igazságszolgáltatás szervezeti rendszerében ma uralkodónak tekinthetõ álláspont szerint a bíróságoknak kötelezõ jellegük hiányában is követniük kell a Kúria [Legfelsõbb Bíróság] elvi határozatait és kollégiumi véleményeit az egységes ítélkezés érdekében. E nézet szerint az is számon kérhetõ lehet egy bírón, ha az ítélkezése során figyelmen kívül hagyja az általa tévesnek tartott olyan állásfoglalásokat, amelyeknek alkalmazására egyébként semmilyen törvényi rendelkezés nem kötelezi. A bírói függetlenség ilyen sajátos megközelítése pedig nem csupán egyes bírósági vezetõk véleményében tükrözõdik, hanem esetenként a felsõbb bíróságok határozataiban is megjelenik, vagyis a szóban forgó álláspont rendszerszerûen is mûködik. Ezt jelzi például a Legfelsõbb Bíróság azon hatályon kívül helyezõ határozatának indokolása, amely szerint: „A megismételt eljárásban módja lesz a másodfokú bíróságnak arra is, hogy a jármûvezetéstõl eltiltás tartamába történõ beszámítás során a Legfelsõbb Bíróság BKv. 79. számú véleményében adott iránymutatást megfelelõen figyelembe vegye.”1 Egy más ügyben pedig az ítélõtábla jegyzi meg, „hogy a törvényszék tanácsa indokolatlanul helyezkedett szembe a Legfelsõbb Bíróság 79. számú Büntetõ Kollégiumi véleményében írtakkal. Az a

joggyakorlat, amely az ország ítélkezésének irányát meghatározza nem lehet ellentétes a regionális gyakorlattal még akkor sem, ha csak orientáló jellegû.”2 Ez egyszerûbb megfogalmazásban nyilván azt jelenti, hogy a tájékoztató, útbaigazító jellegû kollégiumi véleményeket azért kell követni, mert az ország minden bírósága alkalmazza ezeket, ami a kötelezõ jellegük elfogadásának hiányában aligha fordulhatna elõ, vagyis pusztán az idézett harmadfokú határozat is szükségképpen elvezeti a függetlenséget hivatása attributumának tekintõ és az ennek érvényesítéséhez elengedhetetlen szakmai felkészültséget is megszerzõ büntetõ bírót a tekintély ítélkezésben betöltött szerepének behatóbb vizsgálatához, különösen a hiányzó tematikus feldolgozására tekintettel.

542

TANULMÁNY

nyek érvényesülésének azonban nem csupán szubjektív kritériumai vannak, hiszen az ítéletnek elsõsorban jogszerûnek kell lennie, vagyis meg kell felelnie a tárgyát képezõ ügy elbírálása során irányadó anyagi és eljárási jogszabályoknak, miután a bíró döntésének elfogadhatósága elsõsorban ezen keresztül ellenõrizhetõ, amióta az ítélkezés formalizált szabályok által meghatározott intézményesült tevékenységgé vált. Az ítélkezési szabályok formalizálódása, jogszabállyá transzformálódása pedig szükségessé tette a tipikus esetekre alkotott norma értelmezését az egyedi esetekben való alkalmazhatósága érdekében. Könnyen felismerhetõ tehát a jogalkotás ama paradoxonja, hogy minél fejlettebb a jogi szabályozás absztrakciója, annál kevésbé képes kielégíteni a jogalkalmazás igényeit jogértelmezés nélkül. „A törvény alkalmazása tehát nyilvánvalóan nem lehetséges azok értelmezése nélkül, az értelmezés azonban gyakran alkotó jellegû. Jogalkotói erõvel rendelkeznek a felsõbíróságok döntései, amelyek irányítják a joggyakorlatot.”4 A jogértelmezési tevékenység tehát meghatározó és megkerülhetetlen jelentõségû tényezõje ítélkezésünknek, ami az egységes jogalkalmazáshoz fûzõdõ érdek fontosságával igazolható. Az viszont kérdéses lehet, hogy a jogértelmezés ma quasi kötelezõ jellegûnek tekintett forrásai tükrében mennyire ítélhetõ meg helytállóan egy bíró ítélkezésének jogszerûsége, ha az autentikus törvénymagyarázat mibenlétének megítélése is bizonytalan.

2. A jogértelmezés forrásai5 2.1. A kollégiumi vélemény

sebben is. Mészáros Ádám a kollégium mûködésének kereteit meghatározó akkor hatályos Bszi.8 27., 28., 33., 72. és 90. §-aiban foglaltak elemzésének eredményeként arra a következtetésre jut, hogy „az ítélõtábla és a megyei bíróság kollégiumának véleménye [a személyi és szervezeti kérdéseken kívül] a jogegységi eljárás keretein belül, abba beolvadva juthat szerephez a magasabb szintû bíróság tájékoztatása során. Ezt támasztja alá, hogy a Bszi. A kollégium szerepe a jogegységi eljárásban címszó alatt teszi lehetõvé a kollégium [így a Legfelsõbb Bíróság kollégiuma] számára a vitás jogalkalmazási kérdésekben való véleménynyilvánítást”.9 Az idézett álláspont azért tekinthetõ tévesnek, mert ellentétes a tanulmányban többször hivatkozott 12/2001. (V. 14.) AB határozat indokolásával is, amelynek a témánkat érintõ részét érdemesnek látszik szó szerint idézni: „A Bszi. 33. §-a a kollégium szerepét szabályozza a jogegységi eljárásban. A 33. § (1) bekezdése szerint a kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elemzi a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e rendelkezés nem sérti a jogbiztonságot. A Bszi. 33. § (1) bekezdésében nem arról van szó, hogy a Legfelsõbb Bíróság vagy a megyei bíróságok kollégiumai végérvényesen és kötelezõ erõvel döntenek egyes szakmai kérdésekben. A jogalkalmazási kérdésekben való kollégiumi véleménynyilvánítás Bszi.-be foglalt szabálya csupán a vitás kérdések eldöntését elõsegítõ rendelkezés. Ezt támasztja alá a Bszi. 33. § (2) és (3) bekezdése is, amely ezzel kapcsolatban a kollégiumvezetõknek javaslati, illetve kezdeményezési jogot biztosít a jogegységi eljárás megindítására. Erre akkor is sor kerülhet – a törvény szóhasználata szerint »szükség esetén« –, ha a jogalkalmazás egységesítéséhez a kollégiumi vélemény elégséges. A Bszi. 33. §-a a kollégium szerepét átláthatóan rendezi a jogegységi eljárásban, és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításában, ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével nem áll ellentétben. Az Alkotmánybíróság e kérdéskörrel kapcsolatban végül megjegyzi, hogy a különbözõ bíróknak és bíróságoknak a Bszi. 33. § (1) bekezdése szerinti kollégiumi véleményhez való viszonya kívül esik az alkotmányossági vizsgálat körén.”10 Az idézett szövegrészbõl semmi esetre sem lehet arra a Mészáros Ádám által levont végkövetkeztetésre jutni, hogy „a kollégiumi vélemény csupán a jogegységi eljá-

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

2.1.1. Általános kérdések A normatívitását tekintve nem autentikus jogértelmezés problematikája leginkább a Kúria (Legfelsõbb Bíróság) Büntetõ Kollégiumának 2007. óta követett véleményalkotási gyakorlatában tükrözõdik, amelynek legerõteljesebb kritikáját Mészáros Ádám fogalmazta meg,6 aki szerint a „probléma lényege, hogy a kollégiumi véleményben kifejtett jogértelmezéshez alkotmányos keretek között fûzõdhet-e bármiféle kötelezõ erõ”.7 Természetesen minden további nélkül egyetérthetünk Mészáros Ádám álláspontjával abban, hogy a kollégiumi véleménynek semmiféle kötelezõ ereje nincs, de azért vizsgáljuk meg a kérdést részlete-

2013. NOVEMBER

4 5

Fleck Zoltán: Jogállam és igazságszolgáltatás a változó világban. Pallas Páholy – Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 106. Ezek feldolgozása a tanulmány témájára tekintettel nem érinti a jogalkotói jogértelmezés és a jogegységi határozat kérdését ezek kötelezõ érvénye miatt. 6 Mészáros Ádám: Gondolatok a Legfelsõbb Bíróság Büntetõ Kollégiumának véleményérõl. Rendészeti Szemle 2010. 2. 83–87. 7 Uo. 84. 8 1997. évi LXVI. törvény. 9 Mészáros Ádám: i. m. 85. 10 12/2001. (V. 14.) AB határozat III/4.2. pontja 10.

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

rás keretein belül értelmezhetõ”.11 Sõt az Alkotmánybíróság érvelésébõl éppen az tûnik ki, hogy a kollégiumnak a jogegységi eljárásban, valamint az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításában betöltött szerepét nem lehet egybemosni. Ebbõl következõen törvényszerkesztési hiba volt az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elõírt kollégiumi feladatkörre vonatkozó rendelkezésnek „A kollégium szerepe a jogegységi eljárásban” alcímet követõ elhelyezése a Bszi. 90. §ában való szabályozása helyett, miután éppen ez tekinthetõ a szakmai testületként mûködõ kollégium egyik legfontosabb tevékenységének. Így aligha érthetünk egyet Mészáros Ádámnak azzal a megállapításával, amely szerint a Legfelsõbb Bíróság Büntetõ Kollégiumának „nincs olyan törvényi felhatalmazáson alapuló jogosultsága, hogy a jogegységi eljárás keretein kívül, akár a kötelezõ erõ látszatával is véleményt nyilvánítson jogértelmezési kérdésekben”.12 A vitás jogalkalmazási kérdéseket ugyanis értelemszerûen nem csak a Legfelsõbb Bíróság, hanem az alsóbb szintû bíróságok kollégiumai is véleményezik. A zavaró törvényszerkesztési hibát pedig a 2011. évi CLXI. törvény megszüntette azáltal, hogy a kollégium e jogkörét rendezõ 27. §-ának (1) bekezdését „A bíróságok feladatai az ítélkezés egységének biztosítása érdekében” címû III. fejezetének általános rendelkezései között találhatjuk meg. Ezért már csak az lehet a kérdés, hogy a Kúria [Legfelsõbb Bíróság] Büntetõ Kollégiumának véleménye [BKv.] valóban a kötelezõ erõ látszatát ölti-e magára, illetõleg miként közelítjük meg a bírói gyakorlat ilyen módon való befolyásolásának lehetõségét, s egyáltalán milyen szerepet játszik a BKv. az alsóbb színtû bíróságok ítélkezésében. A BKv. kötelezõ erõvel való felruházása ugyanis valóban alkotmánysértõ ítélkezési gyakorlat kialakulását eredményezné, a vitás kérdések eldöntését elõsegítõ jelentõsége azonban vitathatatlan, de ez sem zárja ki a kollégiumi véleménytõl való eltérés lehetõségét, ha a bíró a konkrét ügyben nem tartja alkalmazhatónak, mert az ma sem lehet kérdéses, hogy ki jogosult a törvényt magyarázni: „Kétségtelenül mindenki, mert attól, hogy kiki bármirõl szabadon alkosson magának véleményt és véleményét szabadon nyilvánítsa, senkit sem lehet elzárni. A T.-nak13 azonban csak az értelemre ható meggyõzõ ereje, az érveknek helyes és súlyos volta, a következtetések biztossága és logikussága ad jelentõséget. Ez a jelentõség abban áll, hogy a T. folytán az, ami a tvben kétes, homályos v. kétértelmû volt, megszûnik kétes, homályos, v. kétér-

telmû lenni, mert mindenki elismeri, hogy a tvnek csakis az az értelem tulajdonítható, amit a tvmagyarázó kifejtett. Már ebbõl látható, hogy bár mindenkinek szabad a tvt magyarázni, arra mégsem vállalkozhatik mindenki, csakis az, aki a józan értelem és megfelelõ tudományosság eszközeivel van felfegyverkezve.”14 Ezekkel az adottságokkal pedig minden bírónak rendelkeznie kell, amint a törvény értelmezésének szabadságával is, ha azt akarjuk, hogy valós értelmet nyerjen függetlenségének deklarálása, mert ennek tényleges érvényesülését csak az egyéni döntését hitelesítõ személyes felelõsség garantálhatja. A bevezetõben idézett bírósági határozatok pedig nem hagyhatnak bennünk kétséget afelõl, hogy Mészáros Ádám nem alaptalanul vetette fel a kötelezõ erõ látszatának problémáját, hiszen az ezekben hivatkozott BKv. 79. számú véleménytõl15 a megyei bíróság azért tért el, mert álláspontja szerint nem a jogkövetõ magatartásra ösztönzi a gépjármûvezetõket, s a kollégiumi vélemény ebbõl következõ figyelmen kívül hagyásának indokoltságát az is jelzi, hogy a 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntetõ Törvénykönyv 56. §-ának (2) bekezdése a kifogásolt megyei bírósági gyakorlatnak megfelelõen szabályozza a beszámítás kérdését. 2.1.2. A 1/2007. BKv. számú vélemény16 Kritikai észrevételek azonban nem csak a hivatkozott BKv. esetében, hanem más kollégiumi vélemények kapcsán is megfogalmazódhatnak az alsóbb szintû bíróságokon mûködõ bírókban, amelyek közül a legnagyobb gyakorlati jelentõsége kétségkívül a vádelv megítélésének kérdésében kinyilvánított állásfoglalásnak van. A Legfelsõbb Bíróság Büntetõ Kollégiuma az 1/2007. BKv. számú véleményének A/I/2/c. pontjában a következõ álláspontot fogadta el: „A vád törvényességének nem feltétlen tartalmi eleme a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minõsítése. A vádirat Be. 217. §-a (3) bekezdésének c/ pontja szerinti ezen, valamint d/–j/ pontja szerinti további kellékének hiányossága a bírósági eljárásban pótolható.” Ez az álláspont azonban figyelmen kívül hagyja azt, hogy – Berkes Györgyöt idézve – „a 2. § (2) bekezdése szerinti büntetõ törvénybe ütközõ cselekmény nem egyszerûen a vádban, a történeti tényállásban leírt cselekmény, hanem a vádlói minõsítéssel jogilag értékelt cselekmény”, valamint „a vádlói, illetve bírósági funkció következetes elhatárolásának követelményével”17 is ellentétes. A Be. 2006. július 1. napjától hatá-

KÖZLÖNY

I. m. 85. Uo. Törvénymagyarázat. Márkus Dezsõ [szerk.]: Magyar Jogi Lexikon VI. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1907. 662. Ennek III. pontja szerint: „A vezetõi engedély közigazgatási határozattal kimondott visszavonása önmagában, a vezetõi engedély tényleges leadása nélkül is megalapozza az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 73. §-ának (1) bekezdése szerinti beszámítást.” 16 A BKv. részletesebb kritikáját ld. Fázsi László: A tények jogi minõsítésének gyakorlati jelentõsége a vádelv tükrében. Miskolci Jogi Szemle 2012. 2. 71–78. 17 Belegi József–Berkes György [szerk.]: Büntetõeljárás – Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac, Budapest, 2009, I/9. pótlás 19.

JOGTUDOMÁNYI

11 12 13 14 15

543

544

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

lyos 2. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a törvényes vád azt jelenti, hogy a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy, pontosan körülírt, büntetõ törvénybe ütközõ cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. A nyelvtanilag „valamit javasol, ill. cselekvést elindít”18 jelentéstartalommal bíró kezdeményez ige alatt pedig aligha érthetünk mást mint a felelõsségre vonás indítványozását, vagyis magát a vádolást. Ennek tartalmi követelményeit illetõen pedig a törvényes vád definícióját megalkotó 2006. évi LI. törvény 1. §-ának indokolása is egyértelmû jogalkotói álláspontot tükröz: „Törvényes csak az a vád lehet, amely a minimális tartalmi követelményeknek is megfelel. A vád képviselõjének minden esetben konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntetõtörvény szerinti minõsítését is tartalmazó, pontosan azonosítható személy felelõsségre vonására irányuló megalapozott, a bizonyítékok megjelölését is magában foglaló összefoglalt váddal kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ bíróság elõtt a bírósági eljárást kezdeményeznie.”19 A „Btk. szerinti minõsítés” megjelölése tehát, akárhogy is nézzük, mégiscsak törvényi követelmény, így a bíróság az ettõl eltérõ álláspontját legfeljebb a szóban forgó kollégiumi véleményre hivatkozással támaszthatja alá, miközben az Alaptörvény20 26. cikkének (1) bekezdése szerint a bírák „csak a törvénynek vannak alárendelve”. Erre tekintettel kerülhetett sor több esetben az elsõfokú ítélet megváltoztatására azért, mert olyan bûncselekmények miatt is sor került a vádlottak bûnösségének megállapítására, amelyek miatt az ügyész kifejezetten nem indítványozta a felelõsségre vonásukat.21 2.1.3. A BKv. 64. számú vélemény A kollégiumi vélemény kötelezõ jellegének elismerését tükrözi azonban az ügyészi gyakorlat is, amelynek egyik konkrét példáját jelenti, amikor az ügyészség a másodfokú eljárásban a BKv. 64. számú véleményben kifejtettekre hivatkozással indítványozta22 eljárási szabálysértés megállapítását, mert a nagyon sok ember ellen indult ügyben a városi bíróság nem egy ítéletet hozott, hanem sorozatos elkülönítések mellett több ügydöntõ határozat meghozatalára is sor került a bizonyítás adott stádiumától függõen, anélkül, hogy az egyes tárgyalási szakaszok lezárását követõen a tárgyalást elölrõl kezdte volna. A szóban forgó kollégiumi vélemény 3. pontja szerint ugyanis, „ha az elkülönítést követõen az alapügyben a bíróság ügydöntõ határozatot hozott, és a Be. 328. §-a alapján a tárgyalást

2013. NOVEMBER

berekesztette, a tárgyalás folytonosságáról az elkülönített ügyben sem lehet szó. Ilyenkor a tárgyalást elölrõl kell kezdeni, ha az elkülönítés elõtt tartott tárgyalás óta nem telt el hat hónap, illetve a tanács összetételében nem történt változás.” Ezzel szemben a megyei bíróság másodfokú ítéletének indokolásában azt fejtette ki, hogy a tárgyalás megismétlését garanciális okból szükségessé tevõ körülmény bekövetkezésének hiányában nem volt eljárásjogi oka a tárgyalás elölrõl kezdésének. Ehhez képest a tárgyalás egyes vádlottakra vonatkozóan meghozott ítéletek kihirdetését követõ berekesztésének a megyei bíróság megítélése szerint azért nem lehetett az elõbbiekkel ellentétes eredményre vezetõ jelentõséget tulajdonítani, mivel erre minden esetben az elkülönítés elrendelését követõen került sor, amibõl következõen a tárgyalás berekesztésére mindig csupán azon vádlottakat érintõen került sor, akikkel szemben az elsõfokú bíróság ítéletet hozott a tárgyalás rájuk vonatkozó részének befejezéseként, míg más része – csupán ügyviteli szempontból új ügyként – tovább folytatódott, amelynek folytonosságát csak a Be. 287. §-ának (3) bekezdésében írtakból következõ körülmények bármelyikének bekövetkezése szakíthatja meg. Ilyen esetben a tárgyalás elölrõl kezdésének elvárása olyan formális követelmény támasztását jelentené, amelynek semmilyen szerepe nem lenne sem az eljárási szabályok érvényesülése, sem az eljárásban résztvevõk jogosítványainak gyakorlása szempontjából. Ezért a megyei bíróság ebben a kérdésben nem tartotta alkalmazhatónak a Legfelsõbb Bíróság Büntetõ Kollégiumának 64/2008. BKv. számú véleményét, utalva arra, hogy 1997. évi LXVI. törvény 33. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból következõen az nem kötelezõ a bíróságok számára az annak tárgyát képezõ vitás jogalkalmazási kérdések konkrét megoldása során sem. A relatív jellegû eljárási szabálysértés megállapítására irányuló ügyészi indítvány viszont kizárólag a hivatkozott büntetõ kollégiumi véleményen alapult, ezért a megyei bíróság nem állapította meg az eljárási szabály kifogásolt megsértését.23 2.2. A kommentárok A kollégiumi véleményeken kívül az ítéletekben gyakorta elõfordulnak a büntetõ anyagi- és eljárásjogi kódexek kommentárjaiban kifejtett álláspontokra történõ olyan hivatkozások is, amelyek szintén nem tekinthetõk autentikus jogértelmezésnek a sajátos jogirodalmi mûfajt jelentõ kommentárok jellegébõl következõen. A kommentárok ugyan a római jogi forrá-

18 Juhász József–Szõke István–O. Nagy Gábor–Kovalovszky Miklós [szerk.]: Magyar Értelmezõ Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 689. 19 Miniszteri indokolás. CompLex Jogtár Plusz 14. oldal. 20 Magyarország Alaptörvénye. 21 Pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bf.704/2009/77. sz. ítélet 25–26. 22 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fõügyészség Bf.300/2011/1–11. sz. indítvány. 23 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bf.104/2011/12. sz. ítélete 11–12.

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

sokban jegyzék, napló, írásbeli fejtegetés jelentéssel bíró commentarius24 továbbfejlesztése folytán alakultak ki a középkori jogtudósok tevékenységének eredményeként, azonban már erõteljes gyakorlati orientálódással,25 s e metodika miatt mára már kifejezetten gyakorlati kézikönyvekké váltak, ezektõl pusztán az átfogó tematikájuk révén megkülönböztethetõen. A kommentárok tehát olyan törvénymagyarázatul szolgálnak, amely hasznos információt jelenthet a jogalkalmazó számára a magyarázott jogszabályhely értelmezésekor, amikor ennek megalapozásához a törvényszöveg tágabb összefüggéseinek ismerete is szükségesnek mutatkozik. Ezért a kommentár praktikus segédeszközt jelenthet a bíró számára ahhoz, hogy egy konkrét ügyben felmerülõ problémájának megoldásához megtalálja a helyes döntés meghozatalához vezetõ utat a szerzõje által közvetített információk megismerése és megfelelõ felhasználása által. Ehhez képest a kommentárokra történõ hivatkozás ma már nemegyszer vitathatatlannak tûnõ álláspontként jelenik meg a bírósági ítéletekben, amivel a konkrét ügyben ítélkezõ bíró a személyes döntésének terhét áthárítja egy olyan szerzõre, akin az általánosságban kifejtett álláspontjának felhasználását nem lehet számon kérni, vagyis megfoghatatlanná válhat a szakmai felelõsség kérdése, amit a jogbiztonság legalább olyan fontos tényezõjének kell tekintenünk, mint az ítélkezés egységességét. Ebbõl fakad az a kérdés, hogy vajon mi késztetheti az állam minden más tisztviselõjétõl éppen a döntési függetlensége által megkülönböztethetõ bírót arra, hogy egyéb értelmezési lehetõségek figyelmen kívül hagyásával egyedül egy kétségtelenül hasznos, ám a tudományos mûvek megalapozottságával nem feltétlenül rendelkezõ olyan hivatkozással igazolja döntését, amelynek forrása nemegyszer szintén vitatható álláspontot közvetít.26 Erre a kérdésre az esetleges kényelmi szempontokon túl kizárólag az adhat elfogadható választ, ha azt feltételezzük, hogy a bíró szerzõjének szakmai tekintélyére tekintettel fogadja el a kommentár álláspontját.27 2.3. A bírósági határozatok

Márkus Dezsõ [szerk.]: Magyar Jogi Lexikon II. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1899. 576. Lamm Vanda–Peschka Vilmos [fõszerk.]: Jogi Lexikon, KJK – KERSZÖV, Budapest, 1999. 345. Ld. pl. Fázsi László: A pótmagánvádas eljárás hatályos szabályozásának problémái. Jogtudományi Közlöny 2012. 1. 21. Ld. pl. az új Büntetõ Törvénykönyv magyarázatának reklámszlogenjét: „A Kúria bíráinak kommentárja a gyakorlat számára.” Vida Sándor: „Precedensek” az EU Bírósága gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny 2013. 2. 53. Ld. Fázsi László–Fedor Anett: A fog elvesztésének minõsítési kérdései a büntetõ ítélkezésben. Magyar Jog 2012. 12. 727–738. Bócz Endre: Vádfunkció, közvádló, ügyész. Állam- és Jogtudomány 2011. 1. 15. A probléma részletes elemzését adja Bejczi Alexa: Az érintett hozzájárulása nélkül készített kép- és hangfelvételek bizonyítékként történõ felhasználhatósága a büntetõeljárásban. Belügyi Szemle 2012. 3. 63–81.

KÖZLÖNY

24 25 26 27 28 29 30 31

lat azonban önmagában természetesen nem minõsíti az ítélkezési kultúránkat, hiszen egy konkrét kérdésben felmerülõ vitás jogértelmezési kérdés eldöntésekor egyrészt megkönnyíti a bíró dolgát, ha ismeri az ugyanolyan vagy hasonló problémát érintõ határozatokat, s az azokban kifejtettekben azonos álláspontra jutása esetén saját döntését is meggyõzõbbé teheti más ügyekre hivatkozással, ami egyértelmûen elvonatkoztatható a precedensrendszerû ítélkezéstõl. A különbséget, illetõleg a „nem igazi precedensek” gyakorlati jelentõségét témánk szempontjából is hasznosítható módon jellemzi Vida Sándor, amikor arra utal, hogy „alig akad az EU Bíróságának olyan ítélete, amelyben – hasonló kérdésben kialakított állásfoglalást tükrözõ – korábbi ítéletre ne hivatkozna”.28 Egyfajta precedensrendszerû ítélkezésrõl beszélhetünk viszont abban az esetben, amikor a bíró a probléma autonóm megoldása helyett csak azért alkalmaz a saját ügyében valamilyen álláspontot, mert az egy magasabb szintû bíróság által került elfogadásra, vagyis amikor a függetlenség helyett a tekintély válik domináns tényezõvé az ítélkezésben. Ennek veszélyei nyilvánvalóak akkor, ha az adott kérdésben egymásnak ellentmondó ítéletek meghozatalára került sor, aminek az elõfordulása pl. a fog elvesztésének minõsítése körében egyértelmûen tetten érhetõ, hiszen a maradandó fogyatékosság okozását 1-2-3 fog elvesztése esetén megállapítandónak tartó döntésekkel egyaránt találkozhatunk a bírói gyakorlatban.29 Ilyen esetben szinte bármilyen döntés igazolható lehet más ügyekben hozott határozatokra hivatkozással. Ez vonatkozik a Bócz Endre szerint úgyszólván sehol nem élõ „mérgezett fa gyümölcse is mérgezett” bizonyításelméleti doktrínájának30 sajátos problematikáját jelentõ olyan hangfelvétel bizonyítási eszközként való felhasználhatóságának kérdésére is, amely az érintett személy hozzájárulása nélkül készült, és amelynek megítélését illetõen ugyancsak egymásnak homlokegyenest ellentmondó bírói döntésekkel találkozhatunk a Bírósági Határozatokban.31 Más esetekben pedig azt állapíthatjuk meg, hogy dogmatikailag alapvetõen vitatható jogértelmezések épülnek be a bírói gyakorlatba csak azért, mert annak forrása a Legfelsõbb Bíróság határozata. Erre szemléletes például szolgál a Legfelsõbb Bíróság azon álláspontja, amely szerint „az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetése – ha a csalás törvényi tényállásának további elemei is megvalósulnak – a csalás bûncselekménye szempontjából a vagyonban bekövetkezett értékcsök-

JOGTUDOMÁNYI

A kollégiumi véleményekre és a kommentárokra történõ hagyatkozás mellett a harmadik leggyakoribb hivatkozási alapként a Kúria [Legfelsõbb Bíróság] Bírósági Határozatokban közölt eseti döntései fordulnak elõ a büntetõ bírói gyakorlatban, amit egyfajta precedensszerû ítélkezésként is felfoghatunk. Ez a gyakor-

545

546

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

kenésnek [damnum emergens] és nem elmaradt vagyoni elõnynek [lucrum cessans] tekintendõ”.32 Ezzel szemben Deák Zoltán dogmatikailag vitathatatlan érvelés eredményeként mutat rá a következõkre: „Az kétségtelen, hogy e szolgáltatások pénzben kifejezhetõ értékkel bírnak. Azonban a vagyon fogalmának tartalma alapján láthatjuk, hogy valamely szolgáltatás esetén nem a jogalany által nyújtott szolgáltatás […] képezi az adott jogalany vagyonának részét, hanem voltaképpen az a jog, mely biztosítja, hogy a szolgáltatás ellenértékét, mint követelést a jogalany mással szemben jogi eszközzel érvényesítse. […] A meg nem fizetett szállásdíj éppen ezért a károsult oldalán nem vagyoni értékcsökkenésnek, hanem a jogosan várt vagyonnövekedés elmaradásának, azaz elmaradt haszonnak [lucrum cessans] minõsül, s mint ilyen kívülesik a kár büntetõjogi fogalmán.”33 Ennek ellenére a Legfelsõbb Bíróság dogmatikailag téves álláspontja mára az ítélkezési gyakorlat részévé vált és pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a telefontársaságok sérelmére tömegesen elkövetett csalások elbírálásakor következetesen alkalmazásra kerül, noha ezt a gyakorlatot csak a 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntetõ Törvénykönyv fogja legalizálni annak következtében, hogy a 373. §-ának (7) bekezdésébe foglalt speciális értelmezõ rendelkezés szerint a csalás törvényi tényállásának alkalmazása szempontjából „kárnak kell tekinteni az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét is”. Ezért ennél a jogértelmezési anomáliánál aligha lehetne nyilvánvalóbban kimutatni, hogy milyen veszélye van annak, ha kötelezõen alkalmazandó precedensnek tekintjük a magasabb hatáskörû bíróságok más ügyekben hozott határozatait.34 Ez pedig akár némi magyarázatul is szolgálhat a precedensek jelentõségének hiányát kifogásoló Fleck Zoltán kritikai észrevételére,35 miután a jogalkalmazási gyakorlatunk is jelzi, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha a Mirjan Damaška által leírt36 „hierarchikus” [kontinentális] igazságszolgáltatási modellnek megfelelõ rendszer keretei közé „koordinatív” [angolszász] jellegû megoldásokat próbálnánk beilleszteni a rendszerszemléletünk változatlansága mellett. Ennek megváltozásáig pedig a precedenseknek legfeljebb annyiban lehet helye a jogalkalmazásunkban, amennyi-

2013. NOVEMBER

ben kézenfekvõ hivatkozási alapul szolgálhatnak az autonóm bírói álláspont meggyõzõ erejének nyilvánvalóvá tételéhez.37 2.4. A jogtudomány A tekintély ítélkezésben betöltött szerepének felvázolása során megkerülhetetlen a jogtudomány jelentõségének kérdése, noha a jogelméleti munkákra hivatkozással alig találkozni az ítéletekben, amire az elmélet és a gyakorlat szükségszerû egymásra utaltságának tükrében semmilyen ésszerû magyarázatot nem lehet találni, miután büntetõeljárásunk mai rendszerében és a hatályos anyagi jogi szabályokban egyaránt a jogtudomány fejlõdésének eredményei tükrözõdnek. Ennek köszönhetjük többek között azoknak a jogi elveknek a kimunkálását, amelyeket pl. a halmazati problémák megoldásakor ma is alkalmazunk, amikor a kétszeres értékelés tilalmára vagyis a ne bis in idem elvére hivatkozással indokoljuk meg döntésünket, aminek a példáján keresztül is igazolható a jogtudomány Erdei Árpád által említett közvetett hatása a jogalkalmazásra.38 A tudomány jelentõségét jelzi Bócz Endre is, aki szerint a bírákkal „szemben képesítési és továbbképzési követelmény az, hogy ismerjék a jogpolitika idõszerû kérdéseire a szaktudományokban adott lehetséges válaszokat, valamint ezek pro és kontra érvrendszerét. Ezeket figyelembe kell venniük, és feladataikat annál színvonalasabban képesek ellátni, minél szélesebb körû és elmélyültebb az ismeretanyaguk.”39 Az már más kérdés, hogy ez a kívánalom napjaink büntetõ ítélkezésének kultúrájában mennyire érvényesül, ami az ítéletek indokolásának érvelései, illetõleg hivatkozásai alapján ítélhetõ meg. Ezért lehet érdekes annak kiemelése, hogy esetenként persze jogirodalmi hivatkozással is találkozhatunk a büntetõ ítéletekben,40 a kollégiumi véleményekre és a kommentárokra, valamint az eseti döntésekre történõ hivatkozásokhoz képest azonban elenyészõ számban, amit a bírói hivatás jelentõségének tükrében azért tekinthetünk paradoxonnak, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül igazságszolgáltatásunk mûködésének körülményeit, amelyek változatlanul olyan adminisztratív feladatok elvégzésére kényszerítik a bírókat, amelyeknek legfeljebb annyi köze van az ítélke-

32 Bírósági Határozatok 2011. 5. 138. 33 Deák Zoltán: A kár büntetõjogi fogalmáról – megjegyzések egy eseti döntés margójára. Magyar Jog 2012. 6. 370. 34 Hasonló például szolgálhat a kártyazár illegális feloldásával megvalósított számítástechnikai rendszer elleni bûncselekmény minõsítésének problémája. Ld. Fázsi László–Fázsi László Milán: Megjegyzések a számítógépes bûncselekmények hatályos szabályozásához. Rendészeti Szemle 2009. 5. 11. 35 Fleck: i. m. 78. 36 V.ö. Farkas Ákos–Róth Erika: A büntetõeljárás. Complex Kiadó, Budapest, 2007. 36–37. 37 Ettõl függetlenül egy magyar bíró számára is érdekes és tanulságos lehet pl. Zobel bíró döntése a Massechusetts v. Woodward ügyben. Ld. Badó Attila: Esküdtszéki ítéletek. Alexandra Kiadó, 2004. 125–138. 38 Erdei Árpád: A büntetõ eljárásjog tudománya és az eljárás képe. Belügyi Szemle 2010. 9. 7. 39 Bócz: A bíráskodás… i. m. 457. 40 Pl.: A Pécsi Ítélõtábla Bpi.II.391/2011/2. számú végzésének 4. oldalán; a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1.B.93/2005/24. számú ítéletének 23. oldalán; a Nyíregyházi Törvényszék 3.Bf.564/2012/ 9. számú ítéletének 4-5. oldalán. [Meg kell azonban jegyeznem, hogy a hivatkozott szabolcsi ítéleteket magam szerkesztettem.]

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

zéshez, mint Pilátusnak Jézus keresztre feszítéséhez. Ebbõl következõen az adminisztrálásra fordított idõ természetesen elvész az egyéb teendõk számára, ami azonban morálisan nyilván nem mentheti fel az ilyen feltételek ismeretében is az ítélkezés hivatását választó bírót feladatainak az „ítélõmestertõl” elvárható szakmai színvonalú teljesítésének kötelezettsége alól, amihez a jogszabályok és a joggyakorlat mellett a jogelmélet ismerete is hozzátartozik. A jogtudomány szerepének hangsúlyozottabbá válása tehát elengedhetetlen lenne az ítélkezésben is ahhoz, hogy helyreállítható legyen a bíráskodás egykori tekintélye, ami optimális esetben az igazságszolgáltatásba vetett bizalom visszaszerzését eredményezhetné, amire a Fleck Zoltán által feldolgozott bizalmi sorrend ismeretében igencsak szüksége lenne a bíróságnak.41

III. A tekintély kérdése 1. A bizalom jelentõsége

rõl megkérdõjelezhetetlen volt. Ez az attitûd azonban a rendszerváltást követõen szinte egyik napról a másikra megváltozott, anélkül, hogy erre a bírósági szervezet felkészülhetett volna. Az igazságszolgáltatásnak azzal a kihívással kellett szembesülnie, hogy a politika, a sajtó és az ügyfél részérõl egyaránt számon kérhetõ lehet tevékenységének eredménye. Ez egybeesett egy olyan bûnözési hullám kibontakozásával, amelynek kezelésére a bûnüldözés és az igazságszolgáltatás apparátusa egyaránt képtelennek bizonyult, miközben meg kellett felelnie a terhelt és a védõ eljárási pozíciójának erõsödésébõl fakadó követelményeknek is. Ezeknek a közel egyidejûleg kulmináló elvárásoknak a több évtizedes kontraszelekció következményeit is cipelõ igazságszolgáltatás képtelen volt egyszerre megfelelni, ami szükségszerûen a büntetõeljárások elhúzódásának tömegessé válását eredményezte. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a büntetõ ítélkezés idõszerûségének látványos romlása a monstre bûnügyek kivételével jellemzõen nem az ügyek „elnehezülésére” volt visszavezethetõ, mert ennek a helyzetnek a kialakulásában nemegyszer a bírók szakmai felkészületlenségbõl eredõ következetlensége is szerepet játszott, ideértve a tárgyalások körültekintõ elõkészítésének, illetõleg az idézéssel szembeni mulasztások szankcionálásának elmaradását is.43 A mindebbõl fakadó frusztráció pedig szükségképpen tovább gyengítette a bírói kar önbizalmát, amelynek a „derékhada” akkor vált ennek tagjává, amikor a bírósági vezetõk elvárták a Magyar Szocialista Munkáspártba való belépést és a „kommunista uralom tudatos kispolgári helyzetbe kényszerítõ politikája erre a hagyományra építkezve hosszú idõszakra jelentéktelenségre ítélte a bírói kart”.44 Így nem is alakulhatott ki az a bírói öntudat, ami zökkenõmentesen átsegíthetett volna bennünket az átmeneti nehézségeken. Ennek hiányában pedig egyfajta görcsös megfelelési kényszer vált általánossá, amit leginkább az jelez, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a bürokratikus ellenõrzési módszerek, miután ez a számonkérésnek és az önigazolásnak egyaránt a legkézenfekvõbb módját jelenti akkor, amikor tevékenységünk tényleges eredményénél fontosabb a szervezetben betöltött pozíciónk megerõsítése. Az tehát nem lehet kérdéses, hogy az ilyen megoldások semennyivel sem javíthatják az igazságszolgáltatás hatékonyságát, ami önmagában talán még nem is lenne olyan nagy baj, ha a bírók önigazolási törekvése kimerül az igazoló jelentések írásában. A jelenség azonban természetszerûleg nem rekedhetett meg az igazoló jelentéseket körmölõ bírók dolgozószobáinak falai között, miután nyilvánvaló volt, hogy

KÖZLÖNY

41 Fleck: i. m. 241. 42 Bócz: A vádfunkció… i. m. 22. 43 Ez megyénkben 194 egy éven túl befejezett ügy vizsgálatának eredményeként tényszerûen igazolható volt. (Ld. Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Bíróság Büntetõ Kollégiumának Vezetõje 1999.El.I.A.5/62-1/15. számú Jelentés 1–198.) 44 Fleck: i. m. 229.

JOGTUDOMÁNYI

A tekintéllyel Bócz Endre által is összefüggésbe hozott bizalom jelentõségének megítélése pedig aligha lehet kérdéses, ha az ítélkezést a társadalom rendjének biztosításához szükséges szolgáltatásként fogjuk fel, amelynek megbízható mûködése mindenki számára garantált jogbiztonságot jelent. Más összefüggésben az igazságszolgáltatás mûködésébe vetett bizalom kérdésének jelentõségét ugyancsak Bócz Endre írja le legszemléletesebben: „A »common law« szokásjogi úton, a célszerûség jegyében alakult ki; meghatározó eleme a bizalom abban, hogy a döntéshozó tisztességesen, körültekintõen és hozzáértõen, valóban a köz érdekét tartva szem elõtt jár el, mérlegeli a konkrét esetben figyelembe veendõ – sokszor egymással ellentétes irányba mutató – tényezõket. A kontinentális megoldás viszont a jogalkotó felülmúlhatatlan bölcsességére alapoz. Nem hisz, vagy nem bízik abban, hogy a jogalkalmazó képes gyámkodás nélkül, maga is megtalálni a helyes utat, és ezért a »térképen« (a jogszabályban) formálisan kijelöli számára a követendõ ösvényt anélkül, hogy tudná, vajon azon a terepen, amelyen át az vezet, tényleg el lehet-e jutni a célhoz.”42 Ehhez ráadásul nálunk a jogalkalmazás krónikus önbizalomhiánya is társul, ami paradox jelenségként a jogállam törvényi garanciáinak megteremtéséhez köthetõen alakult ki, hiszen ezt megelõzõen a tekintély önmagából fakadt és ilyenként az „alattvalók” részé-

547

548

TANULMÁNY

a magukat jól adminisztráló bíróknak semmilyen retorziótól nem kell tartaniuk, ha valamilyen fõbenjáró hibát nem követnek el, mivel „a tényleges érvényesülés nagyrészt az adminisztratív kontrollt mûködtetõk kritériumainak való megfeleléstõl”45 függött. Ezért szükségszerûen az ítélkezésre is rányomta bélyegét az a szemlélet, amely szerint nem a büntetõügyek minél elõbbi és a leghatékonyabb módon való befejezésére kell törekednünk, hanem tevékenységünk támadhatatlanná tételére, aminek tükrében az ítélkezés tényleges eredményessége manapság úgyszólván másodlagossá válhat a bíró munkájának értékelésekor.46 Ezt a helyzetet pedig betetézi az a körülmény, hogy egy bírónak nem csak az igazgatási vezetõk, hanem az ítéleteit felülbíráló szakmai fórum(ok) elvárásainak is meg kell felelnie, ha még nem adta fel az ambícióit. A szakmai elvárások pedig napjainkban nemegyszer az öncélú jogászkodás határait súrolják, csupán látszólag erõsítve ezzel az igazságszolgáltatás tekintélyét. Mindennek jelei a túlbizonyításokban, a nyomozás eredményéhez való merev ragaszkodásban, az alaptalan elítélésekben, a szükségtelen adatokkal telezsúfolt indokolásokban, a felesleges és a jogi végzettséggel nem rendelkezõ ügyfelek számára sokszor értelmezhetetlen jogszabályi hivatkozásokban vagy a jogerõs érdemi döntésért való felelõsségvállalást elhárító hatályon kívül helyezõ határozatokban egyaránt tetten érhetõk. Ezekre a szimptomatikus jelenségekre pedig a tevékenységünket körüllengõ bizalmatlanságból fakadó önbizalomhiánynál elfogadhatóbb magyarázatot aligha találhatunk, ha egyébként megfelelõnek tartjuk a bírói kar szakmai felkészültségének általános színvonalát, amit a bírósági szervezet alapvetõen törvényes mûködésére tekintettel nehezen lehetne kétségbe vonni. Az önbizalomhiány pedig szükségszerûen a tekintély jelentõségének felértékelõdéséhez vezet, hiszen ezáltal a döntéseinket anélkül is igazolhatjuk, hogy azokért személyes felelõsséget kellene vállalnunk.

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

2. A tekintélyelv kérdése Bócz Endre szerint „a tekintély a közösség érdekében kifejtett jó teljesítménynek a közösség részérõl való, bizalomban és tiszteletben megnyilvánuló elismerése”.47 Ezt fejezi ki a tekintély fõnév témánk szempontjából irányadónak tekinthetõ nyelvtani jelentése is: „Valakinek az a jellege, tulajdonsága, hogy valamely közösség számára irányt mutat, valamely közösség követi, hozzá igazodik.”48 Az ebbõl képzett te-

45 46 47 48 49

2013. NOVEMBER

kintélyelven pedig a tekintély kritikátlan elfogadását értjük.49 Ennek megfelelõen tekintélyelvû ítélkezésrõl akkor beszélhetünk, ha a bírói gyakorlatban kimutatható olyan jelenség, amely magasabb szintû bíróságok nem kötelezõ jellegû állásfoglalásainak automatikus figyelembe vételét és kritika nélküli követését tükrözi az alsóbb fokú bíróságok jogalkalmazási gyakorlatában. A tekintélyelv érvényesülését ismerhetjük fel azonban abban is, ha a bíró a törvény nem autentikus forrásból származó magyarázatát pusztán azért tekinti irányadónak, mert annak szerzõje felsõbb bíróságon ítélkezõ bíró. Azt viszont szükséges tisztáznunk, hogy a tekintélyelv problematikájának vizsgálatakor természetesen el kell vonatkoztatnunk a mindig és mindenhol szükségszerûen érvényesülõ szakmai tekintély kérdésétõl, hiszen ennek jelentõsége az eredményesen csak tapasztalati ismeretekre alapozottan gyakorolható bírói pályán vitathatatlan, aminek az egyedüli kedvezõtlen következménye a már túlhaladottá vált szemlélet vagy gyakorlat továbbélése lehet. Ez azonban a megfelelõ szakmai felkészültség megszerzésével bárki által bármikor túlléphetõ, így az igazságszolgáltatás rendszerének mûködése szempontjából semmilyen valós veszéllyel nem járhat. Ezzel szemben a tekintélyelv érvényesülésével azonosítható szakmai konformizmusnak a konkrét ügyek elbírálási módjában megnyilvánuló mélyreható következményei is lehetnek. Ez indokolja a szakmai tekintély és a tekintélyelv differenciált kezelését, amennyiben tiszta képet szeretnénk alkotni arról, hogy mennyiben tekinthetjük valós problémának az egyes jogértelmezési kérdésekben magasabb hatáskörû bíróságok által elfogadott álláspontok kritika nélküli alkalmazásában megnyilvánuló jelenséget. Ez persze annak kérdését is felveti, hogy a bírósági hierarchián alapuló jogértelmezés kötelezõ jellegének elfogadása nélkül mennyiben biztosítható az egységes jogértelmezés követelményének érvényesülése.

IV. A jogegység biztosításának eszközei 1. A feltételrendszer jelentõsége A tekintély szerepének felértékelõdéséhez vezetõ okok vizsgálata mellett tehát legalább ilyen fontos kérdés annak tisztázása is, hogy a tekintélyelv érvényesülésének hiányában biztosíthatóak-e az egységes büntetõ ítélkezéshez szükséges feltételek, hiszen ennek je-

Uo. 110. Részletesen ld. Fázsi László: A bírói munka értékelésérõl. Bírák Lapja 2008. 1. 58–61. Bócz Endre: A bíráskodás tekintélye és a jogpolitika. Magyar Jog 2011. 8. 450. A magyar nyelv értelmezõ szótára VI. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 570. Juhász József–Szõke István–O. Nagy Gábor–Kovalovszky Miklós [szerk.]: Magyar Értelmezõ Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 1350.

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

lentõsége éppúgy elvitathatatlan, mint a bírói függetlenségé, ezért az ebbõl következõ dilemma feloldása nyilván nem egyszerû feladat. Más megközelítésben ez annyit jelent, hogy a jogállami igazságszolgáltatás e két fundamentális jelentõségû értékének egyensúlya nélkül tisztességes ítélkezésrõl nemigen beszélhetünk. Ezért témánk teljes körû áttekintéséhez az egységes ítélkezés biztosításához szükséges eszközrendszer rövid áttekintése is szükségesnek mutatkozik, a hatályos szabályozás kialakulásának elõzményeire is kiterjedõen.

2. A történeti elõzmények A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikkben témánk szempontjából csupán a következõ figyelemre méltó rendelkezést olvashatjuk: „A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejû szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél.”50 Az 1871. évi XXXI. törvénycikk alapján létrejött és a maival megegyezõ felépítésû bírósági szervezet kialakulását követõen azonban természetesen az ítélkezés egységesítéséhez szükséges eszközök rendszerét is megteremtette a korabeli jogalkotás a Kúria teljes ülési és jogegységi döntvényeire, illetõleg a jogegység érdekében hozott határozataira vonatkozó szabályozás által. A diktatórikus államhatalmi rendszer kialakulása viszont természetszerûleg ezen a téren is cezúrát eredményezett, aminek elsõ jogszabályi megnyilvánulását a Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bíróságának irányelvei és elvi döntései tárgyában kiadott 4338/1949. (XII. 6.) MT rendelet jelentette, amely az 1949. évi XX. törvénnyel elfogadott alkotmány 47. §-ában a bíróságok számára kötelezõvé tett irányelv és elvi döntés fogalmát meghatározta. Eszerint, ha a dolgozó nép ellenségeinek megbüntetése és a népi demokrácia rendjének védelme, valamint a dolgozók szocialista társadalmi együttélési szabályok megtartására nevelése céljából mûködõ bíróságok számára a „bírói hivatás helyes betöltése érdekében akár általános szempontból, akár valamely jogszabály részletes kifejtése végett elvi irányítás szükséges, ezt az igazságügyminiszter kezdeményezésére az Alkotmány 38. §-ain alapuló jogkörében a Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bírósága

KÖZLÖNY

19. § 1. § (2) bekezdés. 6. § 50. § (1) bekezdés a) pontja. 50. § (1) bekezdés e) pontja. 47. § 48. § 49. § 25. § c) pontja. 27. § 105. §

irányelv megállapításával adja meg.”51 (…) „Ha valamely bíróság téves elvi alapon álló jogerõs határozatot hozott vagy a bíróságok ellentétes elvi alapon álló jogerõs határozatot hoztak és az elvi kérdés eldöntése az igazságszolgáltatás helyes mûködése érdekében szükséges, úgyszintén akkor, ha valamely eldöntött elvi kérdésben a korábbi elvi döntéstõl való eltérés válik szükségessé, az Alkotmány 38. §-án alapuló jogkörében a Legfelsõbb Bíróság elvi döntést hoz.”52 A Legfelsõbb Bíróság elvi irányítási eszközeinek szabályozását a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetérõl szóló 1954. évi II. törvény csupán annyiban módosította, hogy a teljes ülése „meghallgatja a kollégiumok beszámolóit mûködésükrõl és az ítélkezés egységének biztosításához szükséges irányítást megadja”53 (…) és „elvi döntéseket hoz”.54 Ennél számunkra témánk szempontjából jóval izgalmasabb rendelkezéseket találunk a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvényben, amely szerint: „A Legfelsõbb Bíróság teljes ülése irányelveket, illetõleg elvi döntést ad ki, ha az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében, a jogértelmezési kérdésben elvi irányítás szükséges.55 Az irányelv és az elvi döntés a bíróságokra kötelezõ. Az irányelveket és az elvi döntést a hivatalos lapban közzé kell tenni.56 A Legfelsõbb Bíróság kollégiuma irányelv vagy elvi döntés megállapítását nem igénylõ kérdésben, a jogalkalmazás egységének elõsegítése végett kollégiumi állásfoglalást hoz.”57 Ebben a rendelkezésben találhatjuk tehát meg napjaink kollégiumi véleményének gyökereit. Ehhez képest a meglehetõsen sajátos strukturális szabályozást alkalmazó jogalkotó a bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvényben a kérdést azzal intézte el, hogy a Legfelsõbb Bíróság „a bíróságokra kötelezõ jogegységi határozatot hoz”,58 illetõleg a jogalkalmazás egységének biztosítása „körében jogegységi határozatokat hoz, és elvi határozatokat tesz közzé”.59 Azt viszont a jogalkotó javára kell írnunk, hogy az egyik leglényegesebb átmeneti rendelkezés szerint a „törvény hatályba lépését megelõzõen hozott irányelvek, elvi döntések és kollégiumi állásfoglalások az eltérõ iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók.”60 A kollégiumi állásfoglalások tárgyában azonban jogegységi határozatok jellemzõen azóta sem születtek, ehelyett az állásfoglalások nem elhanyagolható hányada kollégiumi véleménnyé transzformálódott. JOGTUDOMÁNYI

50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60

549

550

TANULMÁNY

3. A hatályos szabályozás 3.1. Az elvi bírósági határozat és döntés

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

A bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény [Bszi.] szerint a „Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerõsen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé.”61 A jogegységi határozat és a joggyakorlat-elemzés kérdése jelen esetben sok szót nem érdemel, miután az elõbbi az Alaptörvény értelmében a bíróságokra kötelezõ;62 az utóbbi pedig azért, mert ennek eredménye legfeljebb jogegységi eljárás kezdeményezése lehet.63 Ezért érdekesebb az elvi bírósági határozat és az elvi bírósági döntés kérdése, amelyek között a szabályozás szerint csupán abban van különbség, hogy melyik bíróság hozta: a Kúria döntése az elõbbi, míg az alsóbb bíróságoké az utóbbi kategóriába tartozik.64 Közös vonásuk viszont, hogy mindkettõnek „a társadalom széles körét érintõ vagy a közérdek szempontjából kiemelkedõ jelentõségû ügyben elvi kérdésekre is kiterjedõ”65 határozatnak kell lennie, ami kétségtelenül igazolja az ilyen döntések jelentõségét. Ennek ellenére ezek kötelezõ alkalmazásáról a Bszi. kifejezetten nem rendelkezik, hiszen az ilyen elõírás az Alaptörvénnyel ellentétes szabályozást eredményezett volna. Ehhez képest mégiscsak valamiféle kötelezõ jellegre kell viszont következtetnünk a Bszi. azon rendelkezésébõl, amely szerint jogegységi eljárásnak van helye, ha „a Kúria valamely ítélkezõ tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria másik ítélkezõ tanácsának elvi bírósági határozatként közzétett határozatától vagy közzé tett elvi bírósági döntéstõl,66 annál is inkább, mert ebben az esetben „a Kúria tanácsa a jogegységi eljárás indítványozása mellett a jogegységi határozat meghozataláig az eljárást felfüggeszti”.67 Az viszont már nem derül ki a törvénybõl, hogy mi a teendõ abban az esetben, amennyiben a kúriai tanács netán a saját korábbi elvi határozatától kíván eltérni vagy mi a helyzet akkor, ha a jogegységi tanács mellõzi a határozathozatalt, amire lehetõsége van.68 Az pedig végképp eldönthetetlen a hatályos szabályozás rendelkezéseinek tükrében, hogy mi a helyzet az alsóbb szintû bíróságok döntési kompetenciáját illetõen, amely fórumokat a

61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71

25. § 25. cikk (3) bekezdés. Bszi. 30. § (2) bekezdés. Uo. 31. § (2–3) bekezdés. Uo. Bszi. 32. § (1) bekezdés b) pontja. Uo. 32. § (2) bekezdés. Uo. 40. § (1) bekezdés. Bszi. 27. § (1) bekezdés. Juhász : i. m. 1480. Uo.

2013. NOVEMBER

törvény semmilyen formában nem korlátozza az elvi bírósági határozattól vagy elvi döntéstõl való eltérésben, s ennek elõfordulása esetén pusztán emiatt rendkívüli jogorvoslatnak sincs helye. A hatályos szabályozás alapján megválaszolhatatlan ezen kérdések fényében pedig csak arra a következtésre juthatunk, hogy az alsóbb szintû bíróságok számára az elvi bírósági határozatok és az elvi bírósági döntések alkalmazása semmi esetre sem kötelezõ, amihez képest a Kúriára vonatkozó speciális szabályozás pusztán a bírósági szervezetben betöltött szerepébõl következõ tekintélye folytán tekinthetõ indokoltnak. 3.2. A kollégiumi vélemény A kollégiumi vélemény ítélkezésben játszott szerepét viszont a Bszi. egyértelmûen kijelöli a kollégium kompetenciájának meghatározása által: „A kollégium, valamint a közigazgatási és munkaügyi regionális kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében figyelemmel kíséri a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben, valamint a joggyakorlat-elemzõ csoport vezetõjének felkérésére közremûködik a joggyakorlatelemzõ munkában.”69 Ennek ellenére a bevezetõben jelzett álláspontokra tekintettel remélhetõleg nem tûnik öncélú szemantikai próbálkozásnak a véleménynyilvánítás nyelvtani értelmének meghatározása, aminek eredményeként a következõ megállapításokat tehetjük: a nézet, ítélet, felfogás, javaslat, álláspont szinonimákkal körülírható „vélemény”70 fõnévbõl képzett véleménynyilvánítás jelentésének tartalma: „Véleménynek nyilvános kifejtése”.71 Végsõ soron tehát a törvényszöveg nyelvtani értelmezésének eredményeként is csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a kollégium számára biztosított véleménynyilvánítási jogkör gyakorlásának eredménye semmiképpen nem köti a bírót a vitás jogalkalmazási kérdés konkrét ügyben való eldöntésekor. Ellenkezõ esetben ugyanis feloldhatatlan dilemmát eredményezhetne az a körülmény, hogy a Bszi. a kollégium kompetenciáját általánosságban szabályozza, amibõl következõen a három bírósági szinten is mûködõ szakmai testületek véleménye közötti hierarchia szabályozásának hiányában elvileg az irányadó kollégiumi vélemény kérdésének eldöntése is megoldhatatlan lenne. Másrészt talán az sem mellékes szempont, hogy a kollégiumi vélemény

FÁZSI: A TEKINTÉLY SZEREPE NAPJAINK BÜNTETÕ INTÉZKEDÉSÉBEN

kötelezõ erejének elismerése gyakorlatilag a jogegységi eljárás kiüresedését eredményezhetné, ha vitás jogalkalmazási kérdések generális megoldását jelenthetné, miközben a Bszi. szerint: „Ha a jogalkalmazás egysége érdekében szükséges, az ítélõtábla és a törvényszék kollégiumának kollégiumvezetõje a Kúria kollégiumvezetõjének vagy az ítélõtábla elnökének jogegységi eljárás indítványozására, a Kúria elnökének vagy kollégiumvezetõjének elvi döntés közzétételére tesz javaslatot.”72 3.3. A probléma lényege

V. Záró gondolatok Természetesen a jelen tanulmány tükrében is vitatható lehet, hogy napjainkban mennyiben beszélhetünk a tekintélyelv érvényesülésérõl a büntetõ ítélkezésben, amelynek gyakorlása során egy kollégiumi véleményt épp olyan hivatkozási alapnak tekintünk, mint a törvényt, aminek az érvényesülését kötelesek vagyunk biztosítani. Ezzel együtt a jogfejlõdés tendenciájára figyelemmel természetesen vitatható lehet akár még az is, hogy vajon egy bíró számára ma mennyire „kötelezõ kínos aggályoskodással ragaszkodni a törvényhez”,74 ha amúgy elég elhivatottságot érez magában ahhoz, hogy képes legyen felnõni a feladatához. Az ilyen bíró számára viszont ez bizonyosan költõi kérdés, ha sikerült tisztáznunk magunkban, hogy miként viszonyulunk a tekintélyhez, mivel e nélkül aligha lehet olyan autonómiára szert tenni, amelynek kibontakoztatásával a bírói hivatás lényegét jelentõ függetlenség valóban érvényesülhet az ítélkezésünk során. Az igazi függetlenség azonban az ítélkezésben sem „az elkötelezettség teljes hiányát jelenti”,75 hanem azt a fajta döntési autonómiát, ami megengedi a bírónak az általa elbírálandó ügy legjobb megoldásának megkeresését a törvényes lehetõségek keretei között, de ehhez ennek korlátaival is pontosan tisztában kell lennie, hogy megfelelõen tudjon élni a szabadságával. Ennek határai azonban láthatólag még mindig meglehetõsen képlékenynek tûnnek a számunkra irányadó szabályozás és különösen az elvileg általunk is alakítható joggyakorlat tükrében, noha az igazságszolgáltatás eredményes gyakorlásához elengedhetetlen társadalmi bizalomból fakadó tekintélyünk megteremtéséhez legalább annyit meg kellene tennünk, hogy pontosan tisztázzuk a saját magunkhoz való viszonyunkat is a bírói önképünk mindenki számára mértékadó kialakításával. Ennek hiányában ugyanis aligha tudunk olyan társadalmi tekintélyt kivívni, amelynek tükrében a bíró tevékenységét alapvetõen már nem a mögötte álló államhatalom, hanem döntéseinek elfogadottsága hitelesíti. Ennek elérését talán elõsegíthetné a következõ praktikus szempontok figyelembe vétele: 1. Az Alaptörvény 25. cikke (3) bekezdésének a következõk sze-

Bszi. 27. § (2) bekezdés. Ld. Vida: i. m. 58. Haffner, Sebastian: Egy német története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 230. Coelho, Paulo: A Zahir. Athenaeum 2000 Kiadó, 2005. 27.

KÖZLÖNY

72 73 74 75

általános norma egyedi esetekben való alkalmazhatóságának biztosítását célzó jogértelmezés kötelezõvé tétele adott esetben éppen az értelmezett jogszabály egyéniesített alkalmazását tehetné lehetetlenné.

JOGTUDOMÁNYI

A probléma lényege az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdésében gyökerezik, amely szerint: „A Kúria a (2) bekezdésben meghatározottak mellett biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, a bíróságokra kötelezõ jogegységi határozatokat hoz.” Az idézett öszszetett mondat tagmondatai közötti egyértelmû nyelvtani összefüggés hiányában ugyanis Alaptörvényünk nyitva hagyja annak kérdését, hogy az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében a jogegységi határozaton kívül a Kúriának van-e alkotmányos lehetõsége a bíróságok számára bármilyen kötelezõ aktusra az ítélkezés elvi irányításának keretei között. Ezt tetézik a Bszi. elvi bírósági határozatra és elvi bírósági döntésre vonatkozó azon rendelkezései, amelyeknek tükrében igencsak el kell gondolkodnunk azon a kérdésen, hogy ezek kötelezõen alkalmazandók-e vagy csupán iránymutató jelentõségük van, amelytõl a Kúria kivételével a bíróságok bármikor eltérhetnek. A kollégiumi vélemény szerepének, illetve jelentõségének megítélését illetõen azonban a Bszi. aligha hagyhat kétséget afelõl, hogy még a kötelezõ erõ kérdésének felvetése sem tekinthetõ helyénvalónak. Az sem lehet azonban kétséges, hogy a helyi bíróságokon ítélkezõ bírók – a mai jogalkotási dömping és színvonal mellett némileg érthetõ okból – igénylik a vitás jogértelmezési kérdések eldöntésénél mankóként használható kollégiumi véleményeket, amelyek azonban éppen a kötelezõ erejük hiánya miatt lehetnek alkalmasak a jogalkalmazás fejlõdésének elõmozdítására, az ésszerû jogalkalmazás lehetõségének meghagyása által. A bírósági gyakorlat Vida Sándor által preferált következetességének és az ebbõl fakadó kiszámíthatóságának73 vitathatatlan jelentõsége mellett ugyanis arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kiszámíthatóan „rossz” döntés prognózisa legalább olyan problémát jelenthet, mint az ítélkezés egyébként joggal számon kérhetõ következetességének hiánya. Végsõ soron tehát eljutottunk a jogalkalmazás paradoxonjáig, hiszen a túl

551

552

TANULMÁNY

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

rinti módosítása: A Kúria a (2) bekezdésben meghatározottak mellett biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, amelynek érdekében a bíróságokra kötelezõ jogegységi határozatot hoz. 2. A Bszi. olyan értelmû kiegészítése, amelybõl kitûnne az, hogy az elvi bírósági határozatok és az elvi bírósági döntések, valamint a Kúria kollégiumának véleményei iránymutató jelentõségûek a bíróságok számára, amelyektõl azonban az

76 Ld. 2005. évi XLVII. törvény 30/D. §.

2013. NOVEMBER

ellenkezõ álláspont megindokolása mellett eltérhetnek. [A szakértõi módszertani levélre vonatkozó szabályozáshoz hasonlóan.76] 3. A bírók és a bírósági vezetõk szemléletének olyan megváltozása, amelynek tükrében evidenssé válna, hogy a bírák személyes morális és szakmai felelõsséggel tartoznak a döntéseikért, aminek a zsinórmértékét az indokolási kötelezettség teljesítésének színvonala jelenti.

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

553

TANULMÁNY

Az Alapjogi Charta a magyar bíróságok elõtt  Varga Zsófia, Európai Unió Bírósága Kutatási és Dokumentációs Igazgatóságának munkatársa (Luxembourg)

Az uniós jog érvényesülése általában a tagállami jogalkalmazáshoz kötõdik. A tagállami végrehajtás az uniós jog érvényesülésének nem csak egy típusa, hanem általános módja. Az Európai Unió Alapjogi Chartája a Lisszaboni szerzõdés hatályba lépése óta ugyanolyan jogi kötõerõvel bír, mint az alapító szerzõdések. Az abban foglalt jogok, a Charta alkalmazási körében, a magyar bíróságok elõtt is érvényesíthetõk. A Charta rendelkezései a magyar bíróságok által is alkalmazandók. Ez az uniós jogvédelmi rendszer kiegészíti az alapjogok tekintetében a magyar jogrend által biztosított jogvédelmet. A Charta tényleges tagállami alkalmazásával kapcsolatban azonban több kérdés is felvetõdik. Egyrészt elméleti szempontból nem tisztázott, hogy a tagállami aktusok mennyiben tartoznak a Charta hatálya alá. Másrészt legalább ugyanennyire fontos kérdés, hogy a gyakorlatban mennyire alkalmazzák a tagállami bíróságok a Charta rendelkezéseit. A magyar bíróságok tényleges, hatékony jogalkalmazása nélkül a Charta rendelkezései nem tölthetik be az alapjogi jogvédelmi rendszerben nekik szánt szerepet.

I. Bevezetés A 2000-ben Nizzában aláírt Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta)1 a Lisszaboni szerzõdés2 hatályba lépése óta ugyanolyan jogi kötõerõvel bír, mint az Unió3 alapító szerzõdései.4 A Lisszaboni szerzõdést, valamint a Chartát a magyar jogalkotó a

1

2 3

5

KÖZLÖNY

6

A Charta jelenleg hatályos szövegét az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság ünnepélyesen kihirdette Strasbourgban, 2007. december 12-én (HC C 303., 2007.12.14., 1.). Ez a szöveg a 2000. december 7-én Nizzában ünnepélyesen kihirdetett Charta (HL C 364., 2000.12.18., 1.) kiigazított változata, amely a Lisszaboni szerzõdés hatálybalépésének idõpontjában, 2009. december 1-jén annak helyébe lépett. Lisszaboni szerzõdés az Európai Unióról szóló szerzõdés és az Európai Közösséget létrehozó szerzõdés módosításáról (a továbbiakban: Lisszaboni szerzõdés), amelyet Lisszabonban, 2007. december 13-án írtak alá (HL C 306., 2007.12.17., 1.) és hatályba lépett 2009. december 1-jén. Európai Unióról szigorúan véve csak a Lisszaboni szerzõdés 2009. december 1-jei hatályba lépésétõl kezdve beszélhetünk, a korábbi terminológia (1993-tól 2009-ig) helyesen: Európai Közösségek. E tanulmányban általános értelemben a jelenleg használt elnevezéseket használom (például a „közösségi jog” helyett „uniós jog”), ettõl csak annyiban térek el, amennyiben az idézett ítélet vagy hivatkozott jogi helyzet kifejezetten a 2009. december 1-jét megelõzõ idõszakra utal. Az Európai Unióról szóló szerzõdés (a továbbiakban: EUSz) 6. cikk (1) bekezdés 1. fordulat: „Az Unió elismeri az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2000. december 7-i, Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket; e Charta ugyanolyan jogi kötõerõvel bír, mint a Szerzõdések.” A jelenleg hatályos EUSz-nek és az Európai Unió mûködésérõl szóló szerzõdésnek (a továbbiakban EUMSz) valamint jegyzõkönyveiknek és mellékleteiknek a Lisszaboni szerzõdés által bevezetett módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt változatát ld. HL C 326., 2012.10.26., 1. Az elsõdleges jogforrásokról, azok elnevezéseinek változásáról és módosításairól ld. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Budapest, HVG-ORAC, 2011. 198–203. Az Európai Unióról szóló szerzõdés és az Európai Közösséget létrehozó szerzõdés módosításáról szóló lisszaboni szerzõdés kihirdetésérõl szóló 2007. évi CLXVIII. törvény (Magyar Közlöny 2007/182., 2007. december 22.) 2. § és 4. §. A Lisszaboni szerzõdés kihirdetésérõl szóló törvény, 8. § (2) bekezdés. Ennek megfelelõen a hatályba lépésrõl késõbb az Európai Unióról szóló szerzõdés és az Európai Közösséget létrehozó szerzõdés módosításáról szóló lisszaboni szerzõdés kihirdetésérõl szóló 2007. évi CLXVIII. törvény 2–3. §-ainak hatályba lépésérõl szóló 26/2009. (XI. 16.) KüM határozat rendelkezett. (Magyar Közlöny 2009/161., 2009. november 16.)

JOGTUDOMÁNYI

4

2007. december 22-én kihirdetett 2007. évi CLXVIII. törvénnyel (a továbbiakban: a Lisszaboni szerzõdés kihirdetésérõl szóló törvény) ültette át a nemzeti jogrendbe,5 és a vonatkozó rendelkezések hatályba lépését a Lisszaboni szerzõdés hatályba lépésének idõpontjára utalással határozta meg.6 A törvény 1. számú melléklete tartalmazza a Lisszaboni szerzõdés, 2. számú melléklete pedig a Charta hiteles magyar nyelvû szövegét. Ennek alapján 2009. december 1. óta ezek a nemzet-

554

TANULMÁNY

közi szerzõdések a magyar bíróságok által is kötelezõen alkalmazandó jogszabályok.7 A Charta rendelkezéseinek az Unió elsõdleges joga rangjára emelése,8 valamint a magyar jogrendszerbe történõ átültetése fontos, mind az Európai Unió Bírósága9 (a továbbiakban: luxembourgi bíróság), mind a tagállami bíróságok ítélkezési gyakorlatára hatással bíró változás. Jelen tanulmány célja annak a vizsgálata, hogy a magyar bíróságok mennyiben és hogyan alkalmazzák a Charta rendelkezéseit az elõttük folyó jogvitákban (II. fejezet).10 Ezen belül a dolgozat különös figyelmet szentel a Charta alkalmazási körének értelmezésével kapcsolatos magyar ítélkezési gyakorlatnak (II/3. fejezet). Arra a kérdésre, hogy a tagállami aktusok és helyzetek mennyiben tartoznak a Charta alkalmazási körébe, a luxembourgi bíróság sem adott még egyértelmû választ. Erre tekintettel nem kerülhetjük el e probléma uniós jog szempontjából történõ rövid vizsgálatát (IV. fejezet). Ez utóbbi kérdésnek a magyar bíróságok által 2012 végén, illetve 2013 elején elõterjesztett, a köztisztviselõk és a kormánytisztviselõk indokolás nélküli felmondásával kapcsolatos, a Charta 30. és 51. cikkeinek értelmezését érintõ hét elõzetes döntéshozatali kérelem11 ad különös aktualitást (III. fejezet).

II. A magyar bíróságok ítélkezési gyakorlata A Lisszaboni szerzõdés hatályba lépése, azaz 2009 óta nagyjából húsz – a Kúria12 vagy az ítélõtáblák

7 8 9

10

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

11

12

13

2013. NOVEMBER

elõtt jogerõsen befejezett ügyben hozott13 – bírósági határozat tartalmaz utalást a Chartában foglalt alapvetõ jogokra. Ezekbõl az ítéletekbõl nagyon kevés értelmezte, vagy alkalmazta érdemben a Charta rendelkezéseit. Az esetek többségében az alapvetõ jogainak sérelmét állító felperes hivatkozott – egyéb jogalapok megjelölése mellett – a Charta cikkeire, a bíróság azonban érdemben nem e jogalapra hivatkozva hozta meg döntését. A bírósági határozatokat az alábbiak szerint csoportosíthatjuk. Egyes esetekben a bíróság azért nem alkalmazta a Charta rendelkezéseit, mert határozatát közvetlenül a magyar jogszabály – adott esetben az Alaptörvény –, a vonatkozó uniós irányelv, illetve az azt átültetõ nemzeti rendelkezés alapján hozta meg (II/1. fejezet). Az ügyek másik csoportjában a bíróság a felülvizsgálati eljárásra vonatkozó eljárásjogi szabályok miatt látta akadályát a Chartában foglalt jogok érvényesítésének (II/2. fejezet). Az ügyek harmadik kategóriájában a bíróság érdemben vizsgálta a Charta alkalmazási körével kapcsolatos kérdéseket, azonban a Charta idõbeli vagy a tárgyi hatályának hiányát állapította meg (II/3. fejezet). A határozatok közül egy sem állapította meg az alapjogok sérelmét közvetlenül a Charta rendelkezései alapján.

1. Eltérõ jogalapon elbírált ügyek A vizsgált ítéletek többsége a felek érveinek ismertetésén keresztül utalt a Charta rendelkezéseire, az abban foglalt jogok elemzésére azonban a bírósági érvelés nem, vagy csak említés szintjén tért ki. Az e cso-

A nemzetközi szerzõdésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény 9. §. Kokott és Sobotta szerint a Charta még a Szerzõdéseknél is magasabb helyet foglal el a jogi normák hierarchiájában: Juliane Kokott–Christoph Sobotta: The Charter of Fundamental Rights of the European Union after Lisbon. EUI Working Paper AEL 2010/6. Florence, European University Institute, Academy of European Law 2010. 6. A Közösségek bírói fórumát hivatalosan 2009. december 1-je óta nevezzük Európai Unió Bíróságának. Ld. 3. jegyzet. Tekintettel arra, hogy a Római szerzõdésekhez csatolt megállapodás értelmében az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Szénés Acélközösség 1957. óta közös bírói fórummal (a megállapodás a „Cour de justice” kifejezést alkalmazza) rendelkezik, a luxembourgi bíróság elnevezéseként az idézett ítéletekben a 2009 elõtti idõszakra az Európai Közösségek Bírósága megnevezést használom. A tanulmány nem tér ki a nemzeti alkotmányos szabályok és a Charta viszonyának elemzésére. Errõl a kérdésrõl ld. Kokott–Sobotta: i. m. 7–8, 11–12., a Charta tagállami alkalmazásának eljárásjogi vonatkozásairól pedig Thomas von Danwitz–Katherina Paraschas: A fresh start for the Charter: Fundamental questions on the application of the European Charter of Fundamental Rights. Fordham International Law Journal. 2012 June 35/5. sz. 1420., Sacha Prechal: Competence Creep and General Principles of Law. Review of European Administrative Law. 3/1. sz. 11–16., Sacha Prechal–Sybe De Vries–Hanneke Van Eijken: The Principle of Attributed Powers and the 'Scope of EU Law'”. In: The Eclipse of the Legality Principle in the European Union (Szerk. Leonard Besseling–Frans Pennings–Sacha Prechal). The Netherlands, Wolters Kluwer, 2011. 239–242. Az Európai Unió Bírósága elõtt jelenleg folyamatban lévõ C-488/12. sz. Nagy-ügy, C-489/12. sz. Böszörményi-ügy, C-490/12. sz. Gálóczhi-Tömösváry ügy, C-491/12. sz. Szabadosné Bay ügy, C-526/12. sz. Ványai-ügy, C-614/12. sz. Dutka-ügy, C-10/13. sz. Sajtos-ügy. A Nagy, a Böszörményi, a Gálóczhi-Tömösváry, a Szabadosné Bay és a Ványai ügyekben a hivatalos közlemény közzétételre került a Hivatalos Lap HL C 79/3., 2013.3.16. számában. A Dutka-ügyben e közzétételre a HL C 114., 2013.4.20. számban került sor. A Sajtosügyben erre a kézirat lezárásáig (2013. május 15.) nem került sor, azonban az ebben az eljárásban elõterjesztett kérdések is megtekinthetõk a luxembourgi bíróság honlapján. A bíróságok szervezetérõl és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 2012. január 1-jétõl módosította egyes bíróságok elnevezését. A Legfelsõbb Bíróság neve ezen idõponttól kezdve Kúria, a megyei bíróságoké törvényszék lett. E tanulmányban általános értelemben az új elnevezéseket használom, az egyes bíróságok által a korábbi elnevezésük alatt hozott ítéletek ismertetésekor azonban megtartom a korábbi elnevezéseket. A kutatáshoz a bíróságok központi honlapján elérhetõ anonim határozatok tárát, valamint a Kúria Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Jogi Irodájának havonta közzétett Hírlevelét használtam. Tekintettel arra, hogy ezek a források nem tartalmazzák az összes bírósági határozatot, a jelen elemzés nem teljes körû. Ezt igazolja az a tény is, hogy az Osztovits által készített beszámolóban több olyan magyar bírósági határozat – többek között a Fõvárosi Bíróság 15.K.30.167/2010/10. sz., 15.K.34.443/2007. sz. és 15.K.35.077/2007. sz. határozatai, valamint a Fõvárosi Ítélõtábla 12.Fpkf.44.232/2007/10. sz. ítélete – is szerepel, amely az említett forrásokban nem volt fellelhetõ: Osztovits András: Questionnaire on the Charter of Fundamental Rights. Seminar on „the Charter of Fundamental Rights of the European Union”. The Hague, ACA-Europe, 2011.

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

portba tartozó határozatok közül csak a leginkább releváns ítéleteket ismertetem.14 A Kúria mint felülvizsgálati bíróság által hozott ítélet15 alapjául szolgáló ügy tárgya bírósági jogkörben okozott kár megtérítése volt. A felperes korábbi ügyében eljáró bíróság az eljárást befejezõ végzést nem kézbesítette a felperes részére, akinek ezáltal sérült a jogorvoslathoz való joga. Kérelme jogalapjaként a Charta 47. cikkét,16 az Egyezmény17 6. cikkét,18 valamint a Pp.19 és Ptk.20 irányadó rendelkezéseit jelölte meg. A felülvizsgálati bíróságként eljáró Kúria ítélete nem tartalmaz a Chartával kapcsolatos érdemi okfejtést. A Kúria döntése értelmében „a felülvizsgálati kérelem alaptalanul hivatkozott arra, hogy a jogerõs ítélet sérti az […] Egyezmény 6. cikkét, a […] Charta 47. cikkét, illetve a [Pp.] 2. § (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz való, a jogviták ésszerû idõn belül való befejezéséhez és a hatékony jogorvoslathoz való jogot.” A Fõvárosi Ítélõtábla által hozott ítélet21 alapjául szolgáló ügy tárgya ugyancsak közigazgatási jogkörben okozott kár, az ügy ésszerû idõn belül történõ elintézéshez fûzõdõ jog sérelme volt. A felperes ügyében a bíróságok a fizetési meghagyást jóval az elõírt törvé-

555

nyi határidõ lejárta után bocsátották ki. A felperes erre tekintettel a tisztességes eljáráshoz fûzõdõ jogának sérelmére hivatkozva a Charta 47. cikke,22 az Egyezmény 6. cikke,23 valamint a Pp. 2. § (1) és (3) alapján kért kártérítést. Az elsõfokú bíróság ítéletében kimondta – és érvelésével a másodfokú bíróság is egyetértett –, hogy „az idõszerû eljárás kívánalmát az […] Egyezménnyel összhangban a Pp. 2. § (1) bekezdése határozza meg”. Erre tekintettel a felperes kérelmét az eljáró bíróságok mindkét fokon a nemzeti jogszabály alapján bírálták el. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság három, hasonló ténybeli és jogi alapon hozott ítélete24 szintén e kategóriába sorolható. Ezekben az ügyekben a felperesek az illetékes rendõr-fõkapitányság határrendészeti kirendeltsége által hozott közigazgatási határozatoknak a bírósági felülvizsgálatát kérték. E határozatok értelmében a rendõrség megtagadta a felperesek beléptetését Magyarország területére, és visszautasította õket az Ukrán Köztársaságba. A bíróság a vonatkozó jogszabályi rendelkezések között megemlítette a Charta mozgás és tartózkodás szabadságára vonatkozó 45. cikkét,25 azonban döntését közvetlenül a vonatkozó uniós rendeletre26 és a magyar jogszabályra27 alapozta.

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

14 Ezeken kívül lásd még a Fõvárosi Törvényszék 3.K.35.854/2010/14. sz. 2012. március 23-i, a Békés Megyei Bíróság 5.P.20.090/2011/18. sz. 2011. szeptember 7-i és 6.P.20.221/2010/6. sz. 2011. január 12-i, a Fõvárosi Ítélõtábla 5.Pf.21.533/2011/7. sz. 2011. december 1-jei, a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3.Mf.20.788/2010/21. sz. 2011. március 10-i és 3.Mf.20.789/2010/18. sz. 2011. március 1-i, a Szegedi Ítélõtábla Pf.II.20.297/2011/4. sz. 2012. január 16-i, valamint a Fõvárosi Bíróságnak az anonim határozatok tárában P.../2009/8. 2010. sz. alatt szereplõ 2010. június 8-i határozatait. 15 A Kúria Pfv.IV.21.500/2011/6. sz. 2012. március 7-i ítélete. 16 Charta 47. cikk: „Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság elõtti hatékony jogorvoslathoz. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelõzõen létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetõséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez. Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.” 17 Egyezmény az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl (aláírták Rómában, 1950. november 4-én). Kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítõ jegyzõkönyv kihirdetésérõl (Magyar Közlöny 1993/41., 1993. április 7., hatályba lépett 1993. április 15-én.). 18 Egyezmény 6. cikk (1) bekezdés: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetõleg az ellene felhozott büntetõjogi vádak megalapozottságát illetõen.” 19 A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 2. §, 3. §, 69. §, 206. §, 221. §, 233/A. §, 254. §. A tanulmány szempontjából a Pp. 2. §-a bír jelentõséggel, amely a következõképpen rendelkezik: „(1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerû idõn belül történõ befejezéséhez való jogát érvényesítse. (2) A per befejezésének ésszerû idõtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. Nem hivatkozhat a per ésszerû idõn belül történõ befejezésének követelményére az a fél, aki magatartásával, illetve mulasztásával a per elhúzódásához maga is hozzájárult. (3) Az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél – az alapvetõ jogait ért sérelemre hivatkozással – méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható. Az igény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el. A kártérítés megállapítását nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsérelem közvetlenül nem volt felróható.” 20 A polgári törvénykönyvrõl szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 339. §, 349. §, 355. §, 359. §. Jelen tanulmány szempontjából a Ptk. alábbi rendelkezéseit érdemes idézni. Ptk. 339. § „(1) Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelõsség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.” Ptk. 349. § (1) „Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelõsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetõleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetõségeket igénybe vette. (3) Ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelõsségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik.” 21 A Fõvárosi Ítélõtábla 9.Pf.22.220/2011/4. sz. 2012. április 2-i ítélete. 22 Ld. 16. jegyzet. 23 Ld. 18. jegyzet. 24 A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 5.K.20.635/2010/4. sz., 5.K.20.631/2010/4. sz. és 5.K.20.598/2010/4. sz. 2010. április 29-én hozott ítéletei. 25 Charta 45. cikk: „(1) Minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. (2) A Szerzõdésekkel összhangban a mozgás és tartózkodás szabadsága a tagállamok területén jogszerûen tartózkodó harmadik országbeli állampolgároknak is biztosítható.” 26 Az Európai Parlament és a Tanács 1931/2006/EK rendelete (2006. december 20.) a tagállamok külsõ szárazföldi határain való kishatárforgalom szabályainak meghatározásáról, valamint a Schengeni Egyezmény rendelkezéseinek módosításáról (HL L 405., 2006.12.30., 1.). 27 A Magyar Köztársaság Kormánya és Ukrajna Miniszteri Kabinetje között a kishatárforgalom szabályozásáról szóló Egyezmény kihirdetésérõl szóló 2007. CLIII. törvény, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.).

556

TANULMÁNY

A magánélet és családi élet tiszteletben tartásával kapcsolatos, a Fõvárosi Bíróság28 és a Legfelsõbb Bíróság29 által elbírált idegenrendészeti ügyek alapjául az szolgált, hogy a menekültügyi hatóság visszavonta a felperesek tartózkodási engedélyét. A közigazgatási határozat felülvizsgálata során eljáró bíróságok érvelése annyiban érinti a Charta rendelkezéseit, amennyiben megjegyzi, hogy az ügyben releváns irányelvek30 tiszteletben tartják az alapvetõ jogokat és a Chartában elismert elveket. Ezek után a bíróságok az irányelvek, a magyar jogszabályok,31 valamint az Egyezmény alapján hozták meg ítéletüket.32

2013. NOVEMBER

hogy a súlyos alaki hibában szenvedõ, indokolást nem tartalmazó elsõfokú közigazgatási határozatot a másodfokú hatóságnak hatályon kívül kellett volna helyeznie, annak hiányait nem pótolhatta volna. Ezzel a téves döntéssel, valamint azzal, hogy az elsõfokú bíróság ezt a jogsértést orvosolhatónak ítélte meg, jogorvoslati joguk sérült. A Legfelsõbb Bíróság emlékeztetett a polgári eljárásjog azon szabályaira, amelyek értelmében a felülvizsgálati kérelemben nem jelölhetõ meg olyan új jogszabálysértés, amelyre a fél korábban nem hivatkozott, és amelyre a jogerõs ítélet nem tartalmaz döntést.37 Ennek alapján nem vizsgálta érdemben a Charta 41. cikk (2) bekezdés c) pontjában foglalt jog sérelmét.

2. Eljárásjogi akadály

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Egyes ügyekben a magyar polgári eljárásjog szabályai képezték akadályát a Chartában foglalt alapvetõ jogok vizsgálatának. A Legfelsõbb Bíróság agrártámogatással kapcsolatos ítéletei33 alapjául a felperesek által igényelt állatjóléti támogatás részbeni elutasításáról szóló közigazgatási határozat szolgált. A közigazgatási perben hozott, a keresetet elutasító jogerõs ítéletek ellen a felperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elõ. A kérelemben – az Alkotmányban foglalt jogorvoslathoz való jog,34 valamint egyéb jogszabályi rendelkezések35 mellett – a Charta azon rendelkezésének36 megsértését állították, amelynek értelmében a közigazgatási szervek döntéseiket kötelesek megindokolni. Elõadták,

3. A Charta alkalmazási körének hiánya Az ügyek harmadik csoportjában a bíróság ítélete tartalmaz a Charta rendelkezéseivel kapcsolatos érvelést, igaz, nem az anyagi, hanem az eljárási szabályok vonatkozásában. 3.1. Ratione temporis hatály hiánya Több ügyben azért mellõzte a bíróság a Charta anyagi jogi rendelkezéseinek alkalmazását, mert az eljárás tárgyát képezõ jogsértés a Charta hatályba lépése, azaz 2009. december 1-je elõtt történt. A Fõvárosi Ítélõtábla által elbírált egyik ilyen ügy-

28 A Fõvárosi Bíróság 27.K.32.880/2009/8. sz. 2010. június 6-i, 27.K.33.893/2009/5. sz. 2010. május 13-i, 27.K.33.900/2009/5. sz. 2010. május 18-i, 27.K.30.107/2010/6. sz. 2010. május 27-i, 17.K.33.440/2008/5. sz. 2009. szeptember 2-i ítéletei. 29 A Legfelsõbb Bíróság Kfv.III.37.925/2009/7. sz. 2010. június 6-i ítélete. 30 A Tanács 1030/2002/EK rendelete (2002. június 13.) a harmadik országok állampolgárai tartózkodási engedélye egységes formátumának megállapításáról (HL L 157., 2002.6.15., 1., magyar különkiadás 19. fejezet 6. kötet. 3.), az Európai Parlament és a Tanács 562/2006/EK rendelete (2006. március 15.) a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ-ellenõrzési kódex) létrehozásáról (HL L 105., 2006.4.13., 1.), a Tanács 2004/83/EK irányelve (2004. április 29.) a harmadik országok állampolgárainak, illetve a hontalan személyeknek menekültként vagy a más okból nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésének feltételeirõl és az e státuszok tartalmára vonatkozó minimumszabályokról (HL L 304., 2004.9.30., 2.., magyar különkiadás 19. fejezet 7. kötet. 96.) és a Tanács 2003/86/EK irányelve (2003. szeptember 22.) a családegyesítési jogról (HL L 251., 2003.10.3., 12., magyar különkiadás 19. fejezet 6. kötet 224.). 31 A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (Harmtv.) és a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkezõ személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény (Szmtv.). 32 Hasonló ténybeli és jogi alapon született a Fõvárosi Törvényszék 3.K.35.854/2010/14. sz. 2012. március 23-i ítélete, amelyben a bíróság jogi érvelésében arra utal, hogy „a felperes semmilyen módon nem valószínûsítette azt, hogy a keresettel támadni kívánt határozat milyen okból és milyen módon sérti a […] Kartában és az […] Egyezményben foglaltakat.” 33 A Legfelsõbb Bíróság Kfv.I.35.087/2011/3. sz. 2011. szeptember 8-i, Kfv.VI.39.099/2009/5. sz. 2010. szeptember 6-i, Kfv.VI.39.064/2010/6. sz. 2010. november 15-i és Kfv.VI.39.106/2010/6. sz. 2011. január 5-i határozatai. 34 A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 57. § (5) bekezdése kimondja: „A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerû idõn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévõ országgyûlési képviselõk kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” 35 A baromfi ágazatban igénybe vehetõ állatjóléti támogatások feltételeirõl szóló 139/2007. (IX. 28.) FVM rendelet több szakasza és Ket. 109. § (4) bekezdése. 36 Charta 41. cikk (2) bekezdés c) pontja. Charta 41. cikk: „(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei, szervei és hivatalai részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerû határidõn belül intézzék. (2) Ez a jog magában foglalja: a) mindenkinek a jogát arra, hogy az õt hátrányosan érintõ egyedi intézkedések meghozatala elõtt meghallgassák, b) mindenkinek a jogát arra, hogy a személyére vonatkozó iratokba a bizalmas adatkezeléshez, illetõleg a szakmai és üzleti titokhoz fûzõdõ jogos érdekek tiszteletben tartása mellett betekintsen, c) az igazgatási szervek azon kötelezettségét, hogy döntéseiket indokolják.” 37 Pp. 275. (2) bekezdés: „A Legfelsõbb Bíróság a jogerõs határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, kivéve, ha a pert hivatalból megszünteti, vagy ha a határozatot hozó bíróság nem volt szabályszerûen megalakítva, illetve a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn.” Pp. 273. § (5) bekezdés: „A felülvizsgálati kérelmet nem lehet megváltoztatni; a kérelem mindaddig visszavonható, amíg a Legfelsõbb Bíróság a határozatát meg nem hozta, illetve – tárgyalás tartása esetén – a határozathozatal céljából vissza nem vonult. Az ezzel kapcsolatban felmerült költségek viselésérõl a Legfelsõbb Bíróság határoz.”

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

ben38 a felperes több korábbi, õt érintõ bírósági eljárás elhúzódására hivatkozva igényelt kártérítést. Kérelmében többek között az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésében39 és 13. cikkében40 foglaltakra, a Pp. 2. § (1) és (2) bekezdéseire,41 a Chartára, valamint a strasbourgi bíróság42 ítélkezési gyakorlatára hivatkozott. Az ítélõtábla megítélése szerint a „Charta a perbeli jogvita elbírálása szempontjából azért közömbös, mert [az] korábban keletkezett jogviszonyokra visszaható hatállyal nem alkalmazható.” A Legfelsõbb Bíróság által hozott ítélet43 alapjául az szolgált, hogy a felperes tulajdonában lévõ gépjármûvet – a felperes alkalmazottja által elkövetett bûncselekménnyel összefüggésben – a Vám- és Pénzügyõrség elkobozta, emellett a felperest jövedéki bírsággal sújtotta. A felperes szerint a határozat alapjául szolgáló magyar jogszabály44 vonatkozó rendelkezései az uniós jogba45 ütköznek. Emellett a tulajdon védelméhez, valamint tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmét is állította, e körben az Egyezmény46 és a Charta rendelkezéseire is hivatkozott. A Legfelsõbb Bíróság érvelésében a Lisszaboni szerzõdés kihirdetésérõl szóló törvényre hivatkozva kimondta, hogy „a Charta ugyanolyan jogi kötõerõvel bír, mint a szerzõdések. A perbeli esetben azonban a bíróság egy korábbi […] jogsértést vizsgált, így a késõbb, 2007. december 22-én kihirdetett törvény rendelkezései – visszaható hatály hiányában – nem alkalmazhatók.” A Fõvárosi Ítélõtábla által elbírált egy másik ügyben47 a felperes bírósági jogkörben okozott kára megtérítését kérte, mert – állítása szerint – egy korábbi, szolgalmi jogokkal kapcsolatos ügyében a bíróság

557

megsértette a tisztességes eljáráshoz való jogát. A felperes szerint a bíróság nyilvánvaló és kirívó jogsértést követett el, amikor az ésszerûtlenül hosszú ideig tartó perben õt költséges beruházásra kötelezte. Kérelme jogalapjaként a Chartára, a Ptk.48 és a Pp.49 vonatkozó rendelkezéseire, valamint a luxembourgi bíróság ítélkezési gyakorlatára, ezen belül a Francovich-ügyben50 hozott döntésre hivatkozott. A bíróság szerint a „Charta a Lisszaboni Szerzõdéssel vált az Unió jogrendjének részévé, a tagállamok általi teljes körû ratifikálásra azonban csak 2009 decemberében került sor, ezért [az] nem alkalmazható az […] ezt jóval megelõzõen lezárult eljárás vonatkozásában”. A magyar bíróságok ítélkezési gyakorlata alapján a Charta csak ex nunc hatállyal, a 2009. december 1-je utáni tényállások tekintetében alkalmazandó. Ez az álláspont jellemzi több tagállami bíróság ítélkezési gyakorlatát.51 3.2. Ratione materiae hatály hiánya Néhány ügyben a magyar bíróságok a Charta ratione materiae hatályának hiányában nem alkalmazták annak rendelkezéseit. A Fõvárosi Ítélõtábla által hozott ítélet52 alapjául szolgáló ügyben a felperes a közigazgatási jogkörben okozott kárának megtérítését kérte. Állítása szerint a közigazgatási szervek és bíróságok azon határozatai okozták a kárát, amelyekkel elutasították telekmegosztási és építési engedély kiadása iránti kérelmeit. E döntések megsértették az emberi méltósághoz, a biztonságos élethez, a tulajdonhoz, valamint a jogbizton-

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

38 A Fõvárosi Ítélõtábla 5.Pf.20.736/2010/6. sz. 2010. október 14-i ítélete. A Fejér Megyei Bíróság által 2010. május 21-én hozott 25.P.22.432/432/2008/61. sz. elsõfokú ítélet is hivatkozik a Charta rendelkezéseire, továbbá elemzi a nemzetközi és a magyar jog szabályainak viszonyát. 39 Ld. 18. jegyzet. 40 Egyezmény 13. cikk: „Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság elõtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minõségben eljáró személyek sértették meg.” 41 Ld. 19. jegyzet. 42 Emberi Jogok Európai Bírósága. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: strasbourgi bíróság) az Egyezmény (ld. 17. jegyzet) betartásának felügyeletére létrehozott bíróság. 43 A Legfelsõbb Bíróság Kfv.VI.39.053/2009/11. sz. 2010. szeptember 6-i ítélete. 44 A jövedéki adóról és a jövedéki termékek forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. évi CXXVII. törvény (Jöt.). 45 EUMSz 56. cikk: „Az alábbiakban megállapított rendelkezéseknek megfelelõen tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevõ személy.” 46 Egyezmény 1. kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikk: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekbõl és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az elõzõ bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történõ használatát szabályozhassák, illetõleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák.” 47 A Fõvárosi Ítélõtábla 5.Pf.22.054/2010/5. sz. 2011. május 17-i ítélete. 48 Ptk. 339. § és 349. §, ld. 20. jegyzet. 49 Pp. 2. §, ld. 19. jegyzet. 50 Az Európai Közösségek Bírósága C-6/90 és C-9/90. sz. Francovich és Bonifaci kontra Olaszország egyesített ügyekben 1991. november 19-én hozott ítélete [EBHT 1991., I-5357.]. 51 Ugyanez jellemzi a belga, a francia, a holland, a lengyel, a litván és az osztrák bíróságok ítélkezési gyakorlatát. A Charta ex tunc hatállyal való alkalmazása lehetséges a finn, a német és a spanyol bíróságok elõtt: ACA Europe: L'application de la Charte des droits fondamentaux de l'Union européenne pour les tribunaux nationaux: l'expérience des tribunaux contentieux administratifs; Rapport général 2012. 5. 52 A Fõvárosi Ítélõtábla 5.Pf.21.342/2010/5. sz. 2011. január 27-i ítélete. Az ügyben a Fõvárosi Bíróság által 2009. december 4-én hozott 24.P.24.694/2008/18. sz. elsõfokú ítélet is utal a keresetben megjelölt, a Chartában foglalt jogok megsértésén alapuló jogalapra, arra azonban jogi érvelésében nem tér ki. A felperes által indítványozott elõzetes döntéshozatali kérelem elõterjesztésével kapcsolatban a Pp. 155/A. § (1) bekezdését idézi, amelynek értelmében ez eljárás kezdeményezésének a közösségi jog értelmezésének szükségessége esetén van helye. A bíróság szerint a perbeli ügyben e feltétel nem teljesül.

558

TANULMÁNY

sághoz és a hatékony jogorvoslathoz való jogait. Igényét a magyar állammal és az Európai Unióval szemben kívánta érvényesíteni a Charta53 és az Alkotmány54 több rendelkezésére, valamint a nemzeti jog más szabályaira55 hivatkozva. A bíróság ítéletében kimondta, hogy „a peres felek közötti jogvitát a belsõ jog alapján kell elbírálni, abban az uniós jognak semmilyen szerepe nincs”. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság által hozott határozat56 alapjául szolgáló tényállás hasonló a fent ismertetett, a Legfelsõbb Bíróság által a jövedéki törvénysértéssel kapcsolatban hozott ítéletben57 megállapított tényálláshoz. A felperes, akit a Vám- és Pénzügyõrség az alkalmazottja által elkövetett bûncselekménnyel összefüggésben kötelezett jövedéki bírság fizetésére, vitatta a magyar jogszabály58 által bevezetett objektív felelõsségi rendszer uniós joggal való összeegyeztethetõségét. Ennek körében a Chartában szabályozott tulajdonhoz való jogra,59 és a jogok korlátozásának szabályaira,60 valamint másodlagos uniós jogforrásokra hivatkozott. A bíróság álláspontja szerint „ezen objektív felelõsségi rendszerre a […] Charta 17. és 52. cikkében foglalt jogelvek nem irányadóak, mert a jövedéki törvénysértés miatti szankciók nem hatnak ki a jogszerûen szerzett tulajdon birtoklása, használata, azzal való rendelkezés elõírásaira, tekintettel arra, hogy más jogviszonyokat szabályoznak.” A Gyõri Ítélõtábla elõtti ügy61 alapjául az a kereset szolgált, amelyet a felperes terjesztett elõ a felmondása jogellenességének megállapítása érdekében. Az elsõfokú bíróság csak részben adott helyt a keresetnek, azt nagyobb részben elutasította, egyben a felperest a perköltségek megfizetésére kötelezte. A fellebbezésében a felperes azt állította, hogy az elsõfokú eljárásban sérült a tisztességes eljáráshoz való joga. Különösen sérelmezte a terhére megállapított perköltség összegét és

53 54 55 56 57 58 59

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

60

61 62 63 64

65

2013. NOVEMBER

azt a tényt, hogy az elsõfokú bíróság elutasította a költségmentesség engedélyezése iránti kérelmét. Mindezekkel összefüggésben, a Charta és az uniós irányelv62 rendelkezéseire hivatkozva elõzetes döntéshozatali kérelem elõterjesztését kérte. A másodfokú bíróság a hivatkozott jogsérelem fennállását a költségmentességrõl szóló nemzeti jogszabály63 alapján bírálta el. Az elõzetes döntéshozatali eljárással összefüggésben az EUMSz 267. cikke alapján megállapította, hogy az „eljárás kezdeményezésére abban az esetben kerülhet sor, ha a nemzeti bíróság elõtt zajló jogvitában a közösségi jog alkalmazása szükséges, ugyanakkor az alkalmazandó közösségi jog értelmezése is elengedhetetlen.” Az adott ügyben ezek a feltételek nem teljesültek. „A személyes költségmentesség elbírálása során a közösségi jog alkalmazása nem indokolt, az kizárólag a magyar jog szabályai alapján történik”.64 Ez az ügy két, az indokolás nélküli felmondással kapcsolatos elõzetes döntéshozatali eljárásokban65 is vizsgálandó problémát vet fel: a Chartában foglalt jogok milyen esetekben vonatkoznak a nemzeti jog rendelkezéseire, és mely esetekben rendelkezik a luxembourgi bíróság hatáskörrel az elõzetes döntéshozatalban foglalt kérdések megválaszolására.

III. A Charta értelmezésével kapcsolatos elõzetes döntéshozatali kérelmek Jelenleg hét olyan, a Charta 30. cikkének értelmezésével kapcsolatos ügy van folyamatban a luxembourgi bíróság elõtt, amely a magyar bíróságok által kezdeményezett elõzetes döntéshozatali kérelmek alapján indult. A kérelmeket a magyar bíróságok 2012 októbere

Charta 1., 2., 3., 17., 21. és 47. cikkei. Alkotmány 13. §, 50. §, 51. §, 54. §, 57. § (1)-(5), 70. § (1)-(3). Ptk. 99. §, Be. 170. §. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 6.K.21.583/2010/6. sz. 2010. február 16-i ítélete. A Legfelsõbb Bíróság Kfv.VI.39.053/2009/11. sz. 20110. szeptember 6-i ítélete. Jöt. 212. § (3) bekezdés. Charta 17. cikk (1) bekezdés: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerûen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekbõl, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellõ idõben fizetett méltányos összegû kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.” Charta 52. cikk (1) bekezdés: „Az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekû célkitûzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.” A Gyõri Ítélõtábla Pf.V.20.345/2010/20. sz. 2012. június 26-i ítélete. A Tanács 2003/8/EK irányelve (2003. január 27.) a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról (HL L 26., 2003.1.31., 41., magyar különkiadás 19. fejezet 6. kötet. 90.). A költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI. 26.) rendelet. Lásd az érdekesség kedvéért a költségmentesség szabályainak és az alapvetõ jogoknak a viszonyával kapcsolatos DEB-ügyet, amely a jelen esettõl eltérõen rendelkezik az uniós joggal való kapcsolatot létrehozó tényállási elemmel: az Európai Unió Bírósága C-279/09. sz. DEB-ügyben 2010. december 22-én hozott ítélete [EBHT 2010., I-13849.]. A peres felek által kezdeményezett elõzetes döntéshozatali kérelem elõterjesztését nem tartotta szükségesnek a Fõvárosi Ítélõtábla az 5.Pf.21.533/2011/7. sz. 2011. december 11-i ítéletben sem. Ld. 11. jegyzet és 3. fejezet.

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

és 2013 februárja között terjesztették elõ a köztisztviselõk66 és a kormánytisztviselõk67 (a továbbiakban öszszefoglalóan: köztisztviselõk) jogállásával kapcsolatos törvények egyes szakaszainak vizsgálata érdekében. A bíróságok azt szeretnék megtudni, hogy a Charta indokolás nélküli felmondás elleni védelmet68 biztosító szabályával összeegyeztethetõk-e a magyar jogszabályok rendelkezései.69

1. A Nagy, a Böszörményi, a Gálóczhi-Tömösváry és a Szabadosné Bay ügyek Az elsõ négy elõzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Debreceni Munkaügyi Bíróság terjesztette a luxembourgi bíróság elé 2012. október 31-én. A kérelmek közzétételére a Hivatalos Lap 2013. március 16-i számában70 került sor. A C-488/12. sz. Nagy, a C489/12. sz. Böszörményi, a C-490/12. sz. GálóczhiTömösváry és a C-491/12. sz. Szabadosné Bay ügyek mind tényállásukat, mind a jogi hátterüket tekintve azonosak. A felperesek kormánytisztviselõk, akinek közszolgálati jogviszonyát munkáltatójuk a kormánytisztviselõk jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény 8. § (1) bekezdésének b) pontja alapján szüntette meg. A felmentések idején hatályos törvény e szakasza71 úgy rendelkezett, hogy a kormánytisztviselõi jogviszonyt a munkáltató felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti. Az elbocsátott kormánytisztviselõk munkaügyi perben vitatták a jogviszonyuk megszüntetésének jogszerûségét. A munkaügyi bíróság elõtt kérdésként me-

559

rült fel, hogy az indokolás nélküli felmentés összeegyeztethetõ-e a – többek között a Chartában biztosított – alapvetõ jogokkal. A Charta 30. cikke kimondja, hogy az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban minden munkavállalónak joga van az indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez. A magyar bíróság a Charta e szakaszában szereplõ „indokolás nélküli”-kifejezés értelmezését kéri a luxembourgi bíróságtól. Azt szeretné megtudni, hogy ez a rendelkezés csupán a jogtalan, megalapozatlan (elsõ kérdés), vagy az indok írásbeli közlése nélküli elbocsátás elleni jogorvoslati lehetõséget is biztosítja (második kérdés). További kérdése, hogy a munkáltató – jogellenesség terhe mellett – a felmondás közlésekor köteles-e az elbocsátás indokait közölni a munkavállalóval, vagy arra a késõbbiek során is lehetõsége van.72

2. A Dutka-ügy Ugyanennek a jogszabályi rendelkezésnek az értelmezését érinti a Debreceni Munkaügyi Bíróság egy másik tanácsa által 2012. december 31-én elõterjesztett elõzetes döntéshozatali kérelem. A Dutka-ügy a Bíróság elõtt C-614/12. sz. alatt van folyamatban. A bíróság ebben a határozatban külön kérdésként fogalmazta meg, hogy a Charta alkalmazási köre kiterjed-e az adott esetre (elsõ kérdés). További kérdései – a fenti négy elõzetes döntéshozatali kérelemhez hasonlóan – az „indokolás nélküli” kifejezés értelmezésére (második kérdés), majd a nemzeti szabályozás

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

66 A köztisztviselõk jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény felmentés idején hatályos 17. § (1) bekezdése értelmében a közszolgálati jogviszonyt a munkáltató felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti. 67 A kormánytisztviselõk jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény felmentés közlésekor hatályos 8. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a kormánytisztviselõi jogviszonyt a munkáltató felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti. 68 Charta 30. cikk: „Az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban minden munkavállalónak joga van az indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez.” 69 Nagy-ügy, Böszörményi-ügy, Gálóczhi-Tömösváry ügy, Szabadosné Bay ügy, Ványai-ügy, Dutka-ügy és Sajtos-ügy. Ld. 11. jegyzet. A kormánytisztviselõk jogállásáról szóló törvény vonatkozó rendelkezése alapján történt felmondás alapjog-ellenességét a strasbourgi bíróság is vizsgálta. K.M.C. által Magyarország ellen indított eljárás alapjául a kérelmezõ indokolás nélkül elbocsátása szolgált. A kérelmezõ az Egyezmény 6. cikkére hivatkozva azt állította, hogy munkáltatója döntését – indokok megjelölése hiányában – nem volt lehetõsége érdemben vitatni a bíróság elõtt. (Az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdése a következõképpen rendelkezik: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetõleg az ellene felhozott büntetõjogi vádak megalapozottságát illetõen.”) A strasbourgi bíróság emlékeztetett arra, hogy a hatékony bírói jogorvoslathoz való jog nem korlátozhatatlan. Az nemzeti jogalkotó által alkalmazott korlátozások azonban nem érinthetik a jog lényegét, és arányban kell állniuk az elérni kívánt törvényes céllal. Az Egyezmény az abban foglalt jogok gyakorlati megvalósulását hivatott biztosítani. A magyar jogszabály elvileg biztosította a munkáltatói döntés bíróság elõtti megtámadásának lehetõségét. Ugyanakkor az a tény, hogy a munkáltató nem köteles megindokolni a felmondást, megakadályozza az elbocsátott munkáltatót abban, hogy a bíróság elõtt érdemben vitathassa a munkáltatója döntését. Ez azzal a következményel jár, hogy az elvileg biztosított jog a gyakorlatban kiüresedik. Ez a strasbourgi bíróság szerint az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdésében biztosított hatékony bírósági felülvizsgálathoz való jog megsértésének minõsül: Az Emberi Jogok Európai Bírósága 19554/11. sz. K.M.C. v. Magyarország ügyben 2012. július 10-én hozott ítélete. 70 HL C 79., 2013.3.16. 71 E törvény 2010. július 6-án lépett hatályba. Az eljárások tárgyát képezõ rendelkezést az Alkotmánybíróság 2011. május 31-i hatállyal semmisítette meg: 8/2011. (II. 8.) AB határozat. 72 „1. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikke értelmezhetõ-e oly módon, hogy az csupán a jogtalan, megalapozatlan (unjustified) elbocsátásokkal szembeni jogorvoslati lehetõséget kívánja biztosítani? 2. Jelenti-e azt, hogy a munkáltató az elbocsátás során köteles annak indokait írásban közölni a munkavállalóval, az elbocsátás nem történhet indokolatlanul (unjustified)? 3. Az indokok közlésének mellõzése eredményezi-e önmagában az intézkedés jogellenességét, vagy esetleges munkaügyi vita során a munkáltató az okokat utólag megjelölheti-e?”

560

TANULMÁNY

uniós joggal való összeegyeztethetõségére vonatkoznak (harmadik kérdés).73

3. A Ványai-ügy Az elõzõekhez hasonló jogi problémákat vet fel a Debreceni Munkaügyi Bíróság által 2012. november 20án elõterjesztett elõzetes döntéshozatali kérelem, amely a luxembourgi bíróság elõtt folyamatban lévõ C-526/12. sz. Ványai-ügy alapjául szolgált. Ez az eljárás – az elõzõ ügyektõl eltérõen – a köztisztviselõk jogálláról szóló 1992. évi XXIII. törvény 17. § (1) bekezdésére vonatkozik. A törvény – felperes elbocsátásakor hatályos74 – e szakasza lehetõvé tette a munkáltató számára a közszolgálati jogviszony indokolás nélküli megszüntetését. A felperes felmentésére e rendelkezés alkalmazásával került sor, amely intézkedés jogszerûségét a köztisztviselõ a munkaügyi bíróság elõtt vitatta. A bíróság által elõterjesztett elõzetes döntéshozatali kérelem az elsõ négy ügyben ismertetett kérdésekkel azonos kérdéseket tartalmaz.75

4. A Sajtos-ügy

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

A Fõvárosi Munkaügyi Bíróság kérelme alapján indult, C-10/13. sz. Sajtos-ügy alapjául ugyanezen jogszabályi rendelkezés – a köztisztviselõk jogálláról szóló 1992. évi XXIII. törvény 17. § (1) bekezdése – szolgált. A bíróság által feltett kérdések egyrészt a Charta alkalmazási körére (elsõ kérdés), másrészt pedig arra vonatkoznak, hogy az indokolás nélküli elbocsátással

2013. NOVEMBER

szembeni védelem a köztisztviselõkre is kiterjed-e (második kérdés).76

IV. A Charta alkalmazási köre a luxembourgi bíróság ítélkezési gyakorlatában Az indokolás nélküli elbocsátással kapcsolatos elõzetes döntéshozatali kérelmek felvetik azt az alapvetõ kérdést, hogy a tagállami aktusokra (jelen esetben a köztisztviselõk, illetve a kormánytisztviselõk jogállásával kapcsolatos törvényekre) milyen esetben vonatkoznak a Charta rendelkezései. A Charta 30. cikkének értelmezésével kapcsolatos érdemi vizsgálatra csak akkor van lehetõsége a luxembourgi bíróságnak, ha megállapítható a Charta alkalmazási körének és a saját hatáskörének fennállása.77

1. Ratione materiae hatály Az elõzetes döntéshozatali eljárás keretében a luxembourgi bíróság csak az uniós jog értelmezésére rendelkezik hatáskörrel,78 ez utóbbit pedig a Charta rendelkezései nem terjesztik ki. A Charta tehát nem tekinthetõ önálló forrásnak az uniós jogkörök gyakorlása, illetve az Unió és a tagállami jogrendszerek közötti hatáskörmegosztás szempontjából. A Charta megfogalmazása szerint a rendelkezéseinek címzettjei elsõsorban az Unió intézményei, szervei és hivatalai. A Charta alkalmazási köre a tagállamokra

73 „1. Az Európai Unióról szóló szerzõdés 6. cikkére és az Európai Unió Alapjogi Charta 30. cikkére figyelemmel az uniós jognak a Charta 51. cikk (1) bekezdése értelmében vett végrehajtása valósul-e meg akkor, amikor a nemzeti jog munkavégzésre irányuló jogviszony megszûnését, illetve megszüntetését szabályozza? 2. Amennyiben az 1. kérdésre adott válasz igenlõ, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy az indokolatlan elbocsátások tilalmát rögzíti, illetve akként rögzíti-e, hogy megköveteli, hogy a jogviszony megszüntetésérõl rendelkezõ okiratból az intézkedés oka világosan kitûnjön, annak valósága és okszerûsége a munkavállaló számára megállapítható legyen? 3. Amennyiben igen, úgy az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikkében meghatározott indokolási kötelezettséggel ellentétes-e egy olyan nemzeti jogszabály, amely lehetõséget biztosít a tagállam részére, hogy – kizárólag azokban a jogviszonyokban, ahol az állam az államigazgatás szervein keresztül munkáltatóként lép fel – a munkavállalót indokolás nélkü[l] felmentse (elbocsássa)?” 74 Ez a rendelkezés 2011. január 1-jén lépett hatályba: a köztisztviselõk jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló 2010. évi CLXXIV. törvény 1. §. E rendelkezést az Alkotmánybíróság 2011. április 8-i hatállyal semmisítette meg: 29/2011. (IV. 7.) AB határozat 1. 75 „1. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikke értelmezhetõ-e oly módon, hogy az csupán a jogtalan, megalapozatlan (unjustified) elbocsátásokkal szembeni jogorvoslati lehetõséget kívánja biztosítani? 2. Jelenti-e azt, hogy a munkáltató az elbocsátás során köteles annak indokait írásban közölni a munkavállalóval, az elbocsátás nem történhet indokolatlanul (unjustified)? 3. Az indokok közlésének mellõzése eredményezi-e önmagában az intézkedés jogellenességét, vagy esetleges munkaügyi vita során a munkáltató az okokat utólag megjelölheti-e?” 76 „1. Az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem joga – a lisszaboni szerzõdés 6. cikk (3) bekezdését is figyelembe véve – olyan alapvetõ jognak minõsül-e, amely általános elvként az uniós jogrend részét képezi és elsõdleges uniós jogi szabályként érvényesül-e? 2. Amennyiben igen, ez a jog a köztisztviselõket is megilleti-e?” 77 A Dutka-ügyben a Debreceni Munkaügyi Bíróság külön kérdésként fogalmazta meg, hogy a Charta alkalmazási köre kiterjed-e az adott esetre. [„Az Európai Unióról szóló szerzõdés 6. cikkére és az Európai Unió Alapjogi Charta 30. cikkére figyelemmel az uniós jognak a Charta 51. cikk (1) bekezdése értelmében vett végrehajtása valósul-e meg akkor, amikor a nemzeti jog munkavégzésre irányuló jogviszony megszûnését, illetve megszüntetését szabályozza?”] A Sajtos-ügyben elõterjesztett második kérdés is erre problémára utal: „Az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem joga – a lisszaboni szerzõdés 6. cikk (3) bekezdését is figyelembe véve – olyan alapvetõ jognak minõsül-e, amely általános elvként az uniós jogrend részét képezi és elsõdleges uniós jogi szabályként érvényesül-e?” 78 EUMSz 267. cikk: „Az Európai Unió Bírósága hatáskörrel rendelkezik elõzetes döntés meghozatalára a következõ kérdésekben: a) a Szerzõdések értelmezése; b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényessége és értelmezése”. Lásd az Európai Közösségek Bírósága C-260/89. sz. ERT-ügyben 1991. június 18-án hozott ítéletet [EBHT 1991., I-2925.] 45. pont, a C-457/09. sz. Chartry-ügyben 2011. március 1-jén hozott végzés [EBHT 2011., I-819.] 21. pont, a C-466/11. sz. Currà és társai ügyben 2012. júli-

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

csak annyiban terjed ki, amennyiben az Unió jogát hajtják végre.79 Hogyan kell ezt értelmeznünk? Az uniós alapjogok csak az uniós jog hatáskörében érvényesülnek. A Chartában foglalt alapvetõ jogokra önmagukban, más uniós jogalap, az uniós joggal fennálló kapcsolat hiányában nem lehet hivatkozni. Ez azt jelenti, hogy a Chartában foglalt alapvetõ jogok az uniós jog egységes értelmezését biztosítják, azonban nem egységesítik a tagállamokban biztosított alapjogi védelem szintjét.80 Az unió jogával kapcsolatban nem álló tagállami aktusok és helyzetek nem tartoznak a Charta alkalmazási körébe, e belsõ jogi rendelkezések uniós alapvetõ jogokkal való összhangjának megítélésére az Unió (pontosabban a luxembourgi bíróság) továbbra sem rendelkezik hatáskörrel. Az ítélkezési gyakorlat alapján és a jogirodalom szerint a tagállami aktusok akkor tartoznak a Charta alkalmazási körébe, ha azok az uniós jog hatálya alá tartoznak. A probléma abból adódik, hogy e látszólag egyértelmû hatáskör-elhatárolás ellenére nehézségekbe ütközik annak megállapítása: mely tagállami aktusok teljesítik ezt a feltételt. Általánosan elfogadott, hogy az „uniós jog hatálya alá tartozás” az uniós jogrend és az adott rendelkezések közötti valamely kapcsoló elem meglétében nyilvá-

79

80 81

82 83

nul meg. A kapcsolódási pont mint feltétel szükségessége tekintetében egyértelmû a jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat véleménye, eltérések annak jellegét tekintve fedezhetõk fel.81

2. Ratione temporis hatály Ami a luxemburgi bíróság Charta idõbeli hatályával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát illeti, két dolog érdemel említést. Egyrészt, az uniós bírói fórum már abban az idõszakban is hivatkozott a Charta rendelkezéseire mint az Közösségek általános elveként elismert alapvetõ jogok egyik forrására, amikor az még nem rendelkezett kötelezõ hatállyal.82 Másrészt, a Lisszabon utáni ítélkezési gyakorlat értelmében a Charta jogi kötõereje aktusra nézve ex tunc, azaz visszaható hatállyal érvényesül.83 Ugyanakkor – anélkül, hogy ezt a kérdést és az uniós jog közvetlen hatályának problémáját részleteiben elemezném –, arra is rá kell mutatni, hogy a magyar jogban a nemzetközi szerzõdések kifejezett transzformációt igényelnek, azokat a tartalmuknak és tárgyuknak megfelelõ jogforrásban (általában törvényben) ki kell hirdetni ahhoz, hogy a belsõ jogban alkalmazhatók legyenek.84

KÖZLÖNY

us 12-én hozott végzés [EBHT-ban még nem tették közzé] 25. pont, a C-312/12. sz. Ajdini-ügyben 2013. február 21-én hozott végzés [EBHT-ban még nem tették közzé] 21. pont. Ennek értelmében a luxembourgi bíróság hatásköre hiányában, indokolt végzéssel elutasítja a Charta értelmezésére vonatkozó elõzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha „az elõzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tartalmaz olyan konkrétumot, amely alapján úgy lehetne tekinteni, hogy az alapeljárás tárgya az uniós joghoz kapcsolódik”: Európai Közösségek Bírósága C-361/07. sz. Polier-ügyben 2008. január 16-án hozott végzés [EBHT 2008., I-6. o.] 11. pont, C-333/09. sz. Noël-ügyben 2009. november 27-én hozott végzés [EBHT 2009.. I-205. o.] 11. pont, Chartry-ügyben hozott végzés 25. pont, Currà és társai ügyben hozott végzés 26. pont. Egyes fenti esetek ismertetését ld. Piet Eeckhout: The EU Charter of Fundamental Rights and the Federal Question. Common Market Law Review. 2002/39. EUSz 6. cikk (1) bekezdés 2. fordulat: „A Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerzõdésekben meghatározott hatásköreit.” Ld. még Charta 51. cikk: „(1) E Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelõ figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelõen saját hatáskörükben és a Szerzõdésekben az Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat és betartják az abban foglalt elveket, valamint elõmozdítják azok alkalmazását. (2) Ez a Charta az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl, továbbá nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerzõdésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat.” Kokott–Sobotta: i. m. 7. Allan Rosas–Heidi Kaila: L'application de la Charte des droits fondamentaux de l'Union européenne par la Cour de justice: un premier bilan. In: Il Diritto dell'Unione Europea. (Szerk. Antonio Tizzano). 2011/XVI, 19., Marek Safjan: Areas of Application of the Charter of Fundamental Rights of the European Union: Fields of Conflict? Florence, European University Institute, Department of Law, 2012. 2., Pedro Cruz Villalón fõtanácsnok 2012. június 12-én ismertetett indítványa a C-617/10. sz. Åkerberg Fransson ügyben, 57. pont. E tanulmánynak nem tárgya a Charta ratione materiae hatályának részletes vizsgálata. Rosas – Kaila: i. m. 6–8. Lásd a C-540/03. sz. Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-5769.] 38, 58. pont és a C-432/05. sz. Unibet-ügyben 2007. március 13-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-2271.] 37. pont. Egy olyan eseti döntésében, amelyben a jogvita alapjául szolgáló tények a Lisszaboni szerzõdés hatályba lépése elõtt következtek be, a Bíróság kifejezetten hivatkozott arra, hogy az EUSz 6. cikk (1) bekezdése értelmében a Charta ugyanolyan jogi kötõerõvel bír, mint a Szerzõdések. Lásd a C-555/07. sz. Kücükdeveci-ügyben 2010. január 19-én hozott ítélet [EBHT 2010., I-365.] 22. pont. Magyarország Alaptörvénye E) cikk: „(1) Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közremûködik az európai egység megteremtésében. (2) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerzõdés alapján – az alapító szerzõdésekbõl fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvénybõl eredõ egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. (3) Az Európai Unió joga – a (2) bekezdés keretei között – megállapíthat általánosan kötelezõ magatartási szabályt. (4) A (2) bekezdés szerinti nemzetközi szerzõdés kötelezõ hatályának elismerésére adott felhatalmazáshoz az országgyûlési képviselõk kétharmadának szavazata szükséges.” Magyarország Alaptörvénye Q) cikk (3) bekezdés: „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történõ kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.” Ld. még a nemzetközi szerzõdésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvényt, a 7/2005 (III. 31.) AB határozatot, valamint a magyar és az uniós jog viszonyáról Vörös Imre: Európai jog – magyar jog: konkurencia vagy koegzisztencia. Jogtudományi Közlöny. 2011. július–augusztus. 369–401. és Vörös Imre: Csoportkép Laokoónnal – A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. hvgorac. Budapest, 2012.

JOGTUDOMÁNYI

84

561

562

TANULMÁNY

V. A magyar bíróságok ítélkezési gyakorlatának összegzése

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

Az elemzett bírósági határozatok alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar bíróságok elõtt a Charta rendelkezéseire vertikális jogviszonyokban, elsõsorban a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti, vagy közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti eljárásokban hivatkoztak a peres felek.85 A leggyakrabban megjelölt jogsértések a megfelelõ ügyintézéshez,86 valamint a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogra87 vonatkoznak. Emellett, az idegenrendészeti ügyek88 egy csoportjában találkozhatunk a magán- és családi élet tiszteletben tartásához,89 illetve a tartózkodás és mozgás szabadságához való jogra90 történõ hivatkozással.91 A bíróságok – az egyes esetekben az uniós joggal fennálló materiális kapcsolat ellenére – mindeddig érdemben nem alkalmazták a Chartában foglalt jogokat az elõttük lévõ jogvitákban. Ennek oka egyes esetekben az volt, hogy a jogvitát a vonatkozó nemzeti jogi rendelkezés, esetleg a Chartában foglalt alapjoggal analóg alkotmányos jog alapján bírálták el.92 Néhány ítélet tér csak ki a Charta alkalmazási körével kapcsolatos

2013. NOVEMBER

kérdések elemzésére, ezek egy része pedig a ratione temporis hatállyal kapcsolatos.93 Érdemes röviden megjegyezni, hogy az elemzett bírósági ítéletek között – részben a fent kifejtett okok miatt – nem volt, amelyben a bíróság hivatalból, a felek hivatkozása nélkül vizsgálta volna a Chartában foglalt alapvetõ jogok megsértését.94 Ítélkezési gyakorlat hiányában a bíróságoknak arról sem volt alkalmuk dönteni, hogy melyek a Chartában foglalt alapjogok megsértésének a következményei. Az eddig hozott ítéletek azzal a kérdéssel sem foglalkoztak kifejezett módon, hogy a Charta cikkei rendelkeznek-e közvetlen hatállyal.95 Egyes vélemények szerint a Charta 41. cikk (2) bekezdése, valamint 47., 49. és 51. cikkei vonatkozásában az ítélkezési gyakorlat implicit módon elismerte a Charta közvetlen hatályát.96 A Charta tagállami bíróságok elõtti alkalmazásával összefüggõ egyik legfontosabb kérdés a Charta alkalmazási köre, ratione materiae hatálya. A magyar bíróságok ennek vizsgálatáig ritkán jutottak el, az esetek többségében a Charta alkalmazását más körülmények már a vizsgálat korábbi szakaszában kizárták. A fennmaradó néhány ítéletbõl nehéz általános érvényû következtetéseket levonni.97 Az egyetlen esetcsoport, amely a Charta alkalmazási körének szélesebb körû ér-

85 A Charta horizontális hatályáról ld. a Kücükdeveci-ügyben hozott ítéletet, valamint Danwitz–Paraschas: i. m. 1423–1425., GárdosOrosz Fruzsina: Horizontalitás az európai uniós jogban. In: Az európai uniós jogfejlõdés irányai a Lisszaboni Szerzõdés után. Budapest, HVG-ORAC. 2012. 69–84., Xavier Groussot–Laurent Pech–Gunnar Thor Petursson: The scope of application of fundamental rights on Member States' action : in search of certainty in EU adjudication. In European Legal Method – in a Multi-Level EU Legal Order (Szerk. Ulla Neergaard – Ruth Nielsen). Copenhagen, Jurist- og Okonomforbundets Forlag, 2012. 137, 148–162., Kokott–Sobotta: i. m. 14–15., Koen Lenaerts–José A. Gutiérrez-Fons: The Constitutional Allocation of Powers and General Principles of EU Law. Common Market Law Review. 2010(47)/6. 1639–1649. 86 Charta 41. cikk: „(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei, szervei és hivatalai részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerû határidõn belül intézzék. (2) Ez a jog magában foglalja: a) mindenkinek a jogát arra, hogy az õt hátrányosan érintõ egyedi intézkedések meghozatala elõtt meghallgassák, b) mindenkinek a jogát arra, hogy a személyére vonatkozó iratokba a bizalmas adatkezeléshez, illetõleg a szakmai és üzleti titokhoz fûzõdõ jogos érdekek tiszteletben tartása mellett betekintsen, c) az igazgatási szervek azon kötelezettségét, hogy döntéseiket indokolják. (3) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az Unió a tagállamok jogában foglalt közös általános elvek alapján megtérítse számára az intézményei és alkalmazottai által feladatuk teljesítése során neki okozott károkat. (4) Mindenkinek lehetõsége van arra, hogy a Szerzõdések nyelveinek valamelyikén írásban forduljon az Unió intézményeihez, és ugyanazon a nyelven kapjon választ.” 87 Ld. 16. jegyzet. 88 A Rapport général – amely a tagállami közigazgatási bíróságok ítélkezési gyakorlatát elemzi – megállapítja, hogy a Chartát a nemzeti közigazgatási bíróságok az esetek többségében a bevándorlás és menekültügy területén alkalmazták: ACA Europe: i. m. 5. 89 Charta 7. cikk: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák.” 90 Charta 45. cikk, ld. 25. jegyzet. 91 A Rapport général melléklete a Charta 1. és 6. cikkeinek alkalmazását is említi: ACA Europe: i. m. 27–33. 92 Ez a jelenség Magyarországon kívül több tagállamra jellemzõ: ACA Europe: i. m. 3. E beszámoló alapjául szolgáló tanulmányban Osztovits megjegyzi, hogy a magyar bíróságok szívesebben alkalmazzák a nemzeti jog, valamint az Egyezmény rendelkezéseit az alapvetõ jogok védelme során, mint a Chartában foglalt jogokat. Azt is megállapítja, hogy a strasbourgi ítélkezési gyakorlatra szívesebben hivatkoznak a bíróságok, mint a luxembourgira, lévén, hogy az korábban hatályba lépett: Osztovits: i. m. 93 A magyar bíróságok elõtt a Charta nem alkalmazható ex tunc hatállyal. Ez az álláspont jellemzi több tagállami bíróság ítélkezési gyakorlatát. Ld. 51. jegyzet. 94 A Rapport général a többi tagállam tekintetében is erre vonatkozó ítélkezési gyakorlat hiányáról számol be. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a tagállamok többségében ebben a kérdésben az általános szabályok érvényesülnek. Amennyiben a bíróság a nemzeti jogi rendelkezések tekintetében jogosult hivatalbóli vizsgálatra, úgy ez az elv Charta alapján érvényesülõ jogok megsértése tekintetében is érvényesül (lásd Belgium, Finnország, Lengyelország, Litvánia, Németország): ACA Europe: i. m. 10–11. 95 Osztovits (i. m.) olyan ügyekre utal, amelyekben a bíróságok az Egyezmény 3. és 8. cikkeivel összefüggésben közvetetten a Charta 4. és 7. cikkeit is értelmezték. Emellett az indokolás nélküli felmondással kapcsolatos egyes elõzetes döntéshozatali kérelmek szintén úgy értelmezik a Charta 30. cikkét mint amely közvetlen hatállyal rendelkezik. 96 ACA Europe: i. m. 19. 97 A Rapport général arról számol be, hogy mindeddig kevés ügy foglalkozott a tagállami bíróságok elõtt a Charta materiális hatályával. Azokban az esetekben, amikor ennek fennállását megállapították a bíróságok, általában nem tértek ki ezen implicit döntés indokolá-

VARGA: AZ ALAPJOGI CHARTA A MAGYAR BÍRÓSÁGOK ELÕTT

telmezésére enged következtetni, az indokolás nélküli felmondással kapcsolatos hét eljárás. Az elõzetes döntéshozatali kérelemre utaló határozatokból az derül ki,

563

hogy a magyar bíróságok ezekben az ügyekben – a többi határozattól eltérõen – tágan értelmezték a tagállami aktus uniós jog hatálya alá tartozásának kérdését.

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

sára. A tagállami bíróságok általában megszorító módon értelmezik a Charta alkalmazási körét, azaz elsõsorban azokra a helyzetekre korlátozzák, amikor a tagállami uniós jogot hajt végre, vagy esetleg az uniós jogban szabályozott szabadságok alóli kivételt szabályoz. Ritkán tekintik alkalmazhatónak a Chartát olyan esetekben, amikor csupán az adott szituáció mutat „kapcsolódási pontot” az unió jogrendjével: ACA Europe: i. m. 8–10.

Rendelje meg a Jogtudományi Közlöny 2014-es évfolyamát! Ára: 18 500,-Ft

Egyetemi hallgatóknak külön kedvezmények

Érdeklôdjön a Kiadónál! Kiadja a Logod Bt., 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefon: 214–2453, e-mail: [email protected]

www.logod.hu

PRIBULA: FELELÕSSÉG A VADKÁROKÉRT – KÁRTÉRÍTÉS VAGY KÁRTALANÍTÁS?

565

SZEMLE PRIBULA LÁSZLÓ habil. egyetemi docens Debreceni Egyetem (Debrecen)

Felelõsség a vadkárokért – kártérítés vagy kártalanítás? Bizonytalanság a bírói gyakorlatban

2. A kártérítési felelõsségi alakzat szükségképpeni feltételei: a) a kár bekövetkezése, b) a károkozás jogellenessége, c) a kár bekövetkezése

Csécsy Andrea–Fézer Tamás–Havasi Péter–Tóth Endre Tamás–Varga Nelli: A kártérítési jog magyarázata (Complex Kiadó Kft. – Budapest 2010.) I. Fejezet 5. Cím , 29.

KÖZLÖNY

1

jogszabályi rendelkezés, amely jogszerû károkozás esetén is kötelezettséget határoz meg a kár vagy legalább a kár egyes része megtérítésére. A felelõsség eltérõ alapjai miatt a gyakorlati következmények teljesen mások lehetnek. A kártérítési felelõsség esetén a károkozó a teljes kár megtérítésére köteles, de az elvárható magatartás vagy a tevékenységi körén kívül esõ elháríthatatlan ok bizonyításával kimentheti magát a felelõsség alól; ezzel szemben a kártalanítási felelõsség esetén jellemzõen a károkozó csak a kár meghatározott részének a megtérítésére kötelezhetõ, de kimentésre lehetõsége nincs. A kár megtérítéséért felelõs személy magatartása jogellenességének a hiánya miatt, mivel nincs indok a prevenciós cél figyelembe vételére, dogmatikailag nem is helyes a „felelõsség” szó használata, ahogy arra Fézer Tamás is rámutatott: „A kártalanítás nem felelõsségi forma, hiszen normaszegés nem történik, így a felelõsség, mint a joggal szembehelyezkedõ magatartás hátrányos jogkövetkezménye sem értelmezhetõ.1 A továbbiakban a tanulmány csak azért említi a kártalanítási felelõsség kifejezést, hogy a kár megtérítésének alapjait megfelelõen össze lehessen vetni. A kár megtérítésére irányuló jogviták eldöntése során – ha felmerül a károkozó magatartás következményeinek szankcionálása – a jogalkalmazónak mindenekelõtt abban kell állást foglalnia, hogy az adott felelõsség alapja kártérítés vagy kártalanítás. JOGTUDOMÁNYI

1. A polgári jog egyik legfontosabb követelménye szerint mindenki köteles tartózkodni a károkozó magatartásoktól. A kötelezettség megszegése esetén a teljes kártérítés elve irányadó, amely alapján a károkozó köteles megtéríteni mindazokat a vagyoni és nem vagyoni károkat, amelyek bekövetkezése okozati összefüggésben áll a jogellenes károsító magatartásával. A Ptk. 339. § (1) bekezdésén alapuló általános kártérítési felelõsség valamennyi lényeges sajátossága a kártérítés prevenciós funkciójából levezethetõ, hiszen a jogalkotó azon magatartások következményeit kívánja szankcionálni, amely magatartásokat – a jövõbeli hasonló következmények elkerülése végett – a társadalmi együttélés keretében tilosnak, azaz jogellenesnek határoz meg. A kártérítési felelõsség fõbb jellemzõi nagy vonalakban a következõk szerint foglalhatók össze. Egyrészt nincs kockázatközösség, azaz a kárért felelõs személynek – az eredeti állapot helyreállításának a hiányában – a teljes általa okozott vagyoni és nem vagyoni kárt meg kell térítenie, a kárt a károsult kizárólag abban az esetben köteles részben viselni, ha magatartásával maga is hozzájárult

a kára bekövetkezéséhez vagy súlyosbodásához. Másrészt a károsult valamennyi vagyoni és nem vagyoni jogaiban okozott károk teljes megtérítésére igényt tarthat, a megtérítés nem korlátozódhat egyes területeken, egyes jogosultságokat érintõen bekövetkezett károsodásokra. Harmadrészt a károkozó valamennyi olyan tevékenységének, mulasztásának a következményeiért felelõs, amelyek eredménye a kár bekövetkezése, a felelõssége nem szûkíthetõ le egyes meghatározott tevékenységeire, mulasztásaira. A kártérítési felelõsség feltételeinek a hiánya azonban még nem feltétlenül eredményezi azt, hogy az okozott kár megtérítésére senki nem kötelezhetõ. A jogalkotó kiemelt és elismert társadalmi érdekek alapján egyes jogszerû magatartások következményeiért is sajátos felelõsségi formát határozhat meg. A kártalanítás intézménye lehetõséget nyújt a károsultnak arra, hogy kárai megtérítését a kártérítési felelõsségtõl függetlenül igényelhesse. Ebben az esetben viszont a felelõsség ismertetett három jellemzõje nem feltétlenül valósul meg, így a károsult közrehatása hiányában is köteles lehet viselni a kár egy részét, vagy a megtérítési kötelezettség csak meghatározott vagyontárgyakban okozott károkért állhat fenn, továbbá a kárért felelõs személy csak egyes tevékenységeinek, mulasztásainak a következményeként beállott károkat köteles megfizetni. Addig ugyanis, amíg a kártérítési felelõsség a polgári jog azon általános szabályán alapul, hogy mindenki köteles tartózkodni a károkozásra alkalmas magatartástól, addig a kártalanítási felelõsség alapja a külön

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

566

és a károkozó magatartás közötti okozati összefüggés. A Ptk. 339. §ának (1) bekezdésén alapuló általános kártérítési felelõsség további jellemzõje, hogy a károkozó kimentheti magát a felelõsség alól annak a bizonyításával, hogy a kár elhárítása, megelõzése végett úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Az általános kártérítési felelõsségi alakzattól eltérést a magyar kártérítési jogban két körülmény alapozhatja meg. Egyrészt a jogalkotó egyes tevékenységek sajátosságait – különösen azt, hogy aránylag kisebb rendellenesség aránylag nagyobb mértékû károk okozására képes – elismeri annyiban, hogy a károkozóval szemben szigorúbb elvárásokat határoz meg. A károkozó így nem mentesülhet a felelõsség alól annak a bizonyításával, hogy a kár megelõzése, elhárítása érdekében úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, a felelõsség nem felróhatóság alapú, hanem a kimentésre egyéb, a károkozótól elvárható magatartáson kívüli okok adhatnak alapot. Az úgynevezett vétkességtõl független, objektív alapú kártérítési felelõsségre példa a fokozott veszéllyel járó tevékenység következményeiért való felelõsség, amikor a károkozó azzal mentheti ki magát, hogy a kár a veszélyes üzem mûködési körén kívül esõ elháríthatatlan ok következménye. Másrészt speciális felelõsségi alakzatot alapít a kártelepítés intézménye: ekkor a kár megtérítésére nem vagy nem csak a tényleges károkozó kötelezhetõ, hanem az a személy, aki valamilyen jogpolitikailag elismert okból – többnyire az eredményes megtérülés nagyobb esélye miatt – helytállni köteles a károkozó magatartásáért. Ide sorolható a gondozó felelõssége a vétõképtelen kiskorú károkozásáért, vagy a munkáltató felelõssége az alkalmazott által a munkaviszonyával összefüggésben okozott károkért.

2

SZEMLE

Az általános és a speciális kártérítési felelõsségi alakzatokban közös, hogy a kárért felelõs személy az okozott teljes kár megtérítésére köteles, a felelõsség egyértelmûen kártérítési felelõsség. Mind a két felelõsségi típus tehát exkulpációs rendszer, amely szerint a károkozó magatartás jogellenességét és felróhatóságát nem kell bizonyítani, hanem a kiindulópont az, hogy minden károkozó magatartás jogellenes és felróható, és ennek ellenkezõjét lehet a károkozónak bizonyítania. Mint ahogy Petrik Ferenc fogalmaz: „A polgári jogi kártérítõ felelõsség sajátossága: az eredménybõl következtet vissza, hogy a kárral összefüggésben a jogellenesség megvalósult-e.”2 Ugyanez a fõszabály a speciális kártérítési felelõsségi alakzatok kimentési okainál is – így a károkozó köteles azt bizonyítani a veszélyes üzem körében bekövetkezett káresemény esetén, hogy a kár bekövetkezése a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esõ elháríthatatlan ok következménye. Annak ellenére, hogy a magyar jog, hasonlóan a kontinentális jogrendszerek többségéhez, a laikus számára inkább károkozó-pártinak tûnhet – mivel a Polgári Perrendtartás azon rendelkezésébõl, amely szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el, a jogalkalmazás a károsult kötelezettségévé teszi a kár bekövetkezésének, mértékének, a károkozó magatartás és a kár bekövetkezése közötti okozati összefüggésnek a bizonyítását –, a gyakorlatban a lényeges teher mégis a károkozón van, hiszen neki kell magát kimentenie a felelõsség alól. A fejlõdõ bírói gyakorlat is számos módon igyekszik megkönnyíteni a károsult bizonyítási pozícióját – így a nem vagyoni kár, az általános kártérítés elismerésével, a kárese-

2013. NOVEMBER

ménnyel összefüggésben indokoltan jelentkezõ költségek köztudomású felmerülésének elfogadásával, az egészségügyi szolgáltatók elleni kártérítési perekben a minimális okozatosság elvének megalkotásával. 3. A vadak nem a vadászatra jogosult tulajdonában állnak, ebbõl következõen – a valaki által tartott állatoktól eltérõen – hiányzik az a dologi jogviszony, amely a vadászatra jogosult felelõsségét megalapozná a vadak által okozott károkért. Ugyanakkor a vadászatra jogosultat a jogalkotó meghatározott vadgazdálkodási feladatok teljesítésére kötelezi, amelybõl eredõ tevékenységek többek között éppen a vadkárok megelõzésére alkalmasak. A kötelezettségek elmulasztása viszont már kötelmi jogi alapon megteremti a vadak által okozott károkért való felelõsség alapját. A hatályos magyar jogi szabályozás abból a társadalmi elvárásból indul ki, hogy amennyiben a vadászatra jogosult élvezi a vadgazdálkodásból eredõ elõnyöket, akkor viselnie kell egyes, a vadgazdálkodással összefüggésbe hozható, a vadak kártételeivel kapcsolatos hátrányokat is. A jogalkotó elvileg két megoldást választhat: vagy a vadak által okozott károkért a kártérítési felelõsségi szabályok segítségül hívásával a kárelhárításban, kármegelõzésben elvárható magatartás elmulasztásával alapozza meg a vadászatra jogosult kártérítési kötelezettségét, vagy a jogviszony sajátosságaira tekintettel egy speciális felelõsségi formát vezet be. Elõbbi esetben a különös szabályok csak az elvárhatóság mércéjét írják elõ, amikor konkretizálják a kár megelõzéséhez, elhárításához szükséges feladatokat, de egyébként a kártérítési jogviszony valamennyi elemére a Ptk. szabályait kell alkalmazni. Utóbbi esetben lehetõség van, kiemelt társadalmi érdek

Petrik Ferenc: A felelõsségi eszme változásai a kártérítési jogban (Gazdaság és Jog 2002. 7–8. 3–11.)

PRIBULA: FELELÕSSÉG A VADKÁROKÉRT – KÁRTÉRÍTÉS VAGY KÁRTALANÍTÁS?

alapján, a Ptk. szabályaitól egészében eltérõ rendelkezések alkotására is. 4. Az állatok által okozott károk esetén a polgári jog különbséget tesz vadon élõ és a más által tartott állatok között. Utóbbi esetben a Ptk. 351.§-a egyértelmû: az állattartó az általános szabályok szerint felel, tehát kimentheti magát azzal, hogy az állat tartása, felügyelete során úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható; ha azonban vadállatot tart, azaz olyan állatot, amely tulajdonságai alapján jelentõs veszélyt jelent, akkor kártérítési felelõssége objektív, a veszélyes üzemre vonatkozó szabályok szerint csak azzal mentheti ki magát, hogy a kárt az állattartás körén kívül esõ elháríthatatlan ok okozta. Mindkét esetben közös, hogy az állat tartójának az állat által a károsult bármely vagyoni és nem vagyoni jogaiban okozott teljes kárt kell megtérítenie, amennyiben a felelõsség alól magát kimenteni nem tudja. Nem egyértelmû azonban a törvényi szabályozás a vadon élõ állatok által okozott károkért a vadászatra jogosult felelõsségének módja tekintetében. A törvényi rendelkezések nem tartalmazzák expressis verbis, hogy a jogalkotó a vadászatra jogosult felelõsségét kártérítési alapon, az általános szabályok szerint állapítja meg; vagy ezzel szemben a felróhatóságtól független speciális felelõsségi forma rendelkezéseit hozta létre. Bár Varga Nelli a felelõsség megítélése során a vadkárral kapcsolatos egységes bírói gyakorlatot említ,3 ténylegesen a bizonytalanság a jogalkalmazásban is tetten érhetõ.

Csécsy Andrea–Fézer Tamás–Havasi Péter–Tóth Endre Tamás–Varga Nelli: i. m. IV. Fejezet 2. Cím 193.)

KÖZLÖNY

3

6. A Vtv. a kártérítési felelõsség szabályait mindössze néhány rendelkezésben határozza meg. A 75. §-ában a vadkár, a 76. §-ában a vadászati kár, míg a 77. §-ában a vad elpusztításával okozott kár esetkörére tartalmaz rendelkezéseket. A 75. §-ának (1) bekezdése rögzíti a vadkár fogalmát, amely szerint a jogosult a törvényben foglaltak alapján köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az õz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezõgazdaságban és az erdõgazdálkodásban, továbbá az õz, a mezei nyúl és a fácán által a szõlõben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdõsítésben, valamint a csemetekertben okozott kár – tehát a vadkár – öt százalékot meghaladó részét. A (2) bekezdés állapítja meg, hogy ki köteles a vadkár megtérítésére, úgymint az, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetõleg akinek vadászterületérõl a vad kiváltott. A (3) bekezdés a felelõsség további speciális esetét szabályozza, amely szerint a jogosult a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszél-

lyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezõgazdálkodáson és erdõgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt. A 76. §-a mindössze annyit mond ki, hogy a jogosult köteles a károsultnak megtéríteni a vadászterületen a vadászati jog gyakorlásában részt vevõ személyek által a mezõgazdasági terményekben, termesztett növényállományokban a vetéstõl a betakarításig, az erdõben, a védett természeti értékekben, a vizek halállományában, a szõlõben, valamint a gyümölcsösben másnak okozott kárt – azaz a vadászati kárt. A 77. §-a szerint pedig aki a vad elpusztításával, befogásával, zavarásával, vagy bizonyíthatóan erre irányuló kísérletével a jogosultat a vadászati jog gyakorlásában akadályozza, köteles az ebbõl eredõ kárt – tehát a vad elpusztításával okozott kárt – megtéríteni. A vadászati törvény tehát négy speciális felelõsségi típust szabályoz: egyrészt egyes meghatározott vadak által meghatározott mezõgazdasági és erdõgazdasági területeken okozott kárért való felelõsséget; másrészt a vad által az erdõ- és mezõgazdaságon kívül okozott kárért való felelõsséget; harmadrészt a vadászattal egyes mezõgazdasági és erdõgazdasági területeken okozott kárért való felelõsséget; negyedrészt pedig éppen más által a vadban okozott kárért való felelõsséget. Zavarónak hat a törvényi szabályozásban, hogy a jogszabály szövege mindössze a második esetkörben jelöli meg egyértelmûen a felelõsségi alakzat zsinórmértékét. A Vtv. 75. §-ának (3) bekezdésén alapuló objektív kártérítési felelõsség nyilvánvaló, hiszen a jogszabály ebben az egy esetben kimondja, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó kártérítési szabályokat kell alkalmazni a vad által a mezõgazdálkodáson és erdõ-

JOGTUDOMÁNYI

5. Mindenekelõtt fontos annak a hangsúlyozása, hogy a vadkár bíróság elõtti érvényesítésének nem akadálya az, hogy megelõzõleg a károsult a vadkár iránti igényét a

jegyzõ elõtti eljárásban nem érvényesítette. A korábbi jogszabályi megoldáshoz képest a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) a vadkár eljárást új alapokra helyezte, a vadkár iránti igények tárgyában a közigazgatási szerv (jegyzõ) döntési jogosultsága megszûnt, és megszûnt a bíróság elõtti igényérvényesítést megelõzõ közigazgatási eljárás lefolytatásának a kötelezettsége is. A megelõzõ eljárásnak a jelentõsége abban áll, hogy a bírósághoz fordulás törvényi jogvesztõ határidejének az elmulasztása azt eredményezi, hogy a jegyzõ elõtti eljárásban a szakértõ által megállapított kárösszeg már nem, csupán a közrehatás mértéke vitatható.

567

568

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

gazdálkodáson kívül másnak okozott vadkárok esetén, azonban a többi esetben nem tartalmaz ilyen irányú rendelkezést. Mindez bizonytalanságot okozott a bírói gyakorlatban annyiban, hogy a jogszabályi értelmezés alapján a többi esetben a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerinti kártérítési felelõsségi szabályokat, vagy egy speciális felelõsségi forma szabályait kell-e alkalmazni. 7. A Vtv. 77. §-án alapuló, a vad elpusztításával okozott kárért való felelõsség szabályai lényegében nem tartalmaznak speciális rendelkezéseket. A jogszabályi rendelkezés hiányában a Ptk. szabályaiból következõen is levezethetõ lenne annak a személynek a kártérítési felelõssége, aki a vad elpusztításával, befogásával, zavarásával, ezek kísérletével a vadászatra jogosult részére kárt okoz. A Ptk. 128. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint ugyan a vadak az állam tulajdonában vannak, de a vadászterületen elejtett, elfogott, illetõleg elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. Ezért a vadban okozott kár a vadászatra jogosult kára. Mivel a Vtv. elõírásai sem a károkozó, sem a károsult személyében, sem a védendõ jogi tárgyban, sem a kártérítés mértékében különleges szabályokat nem tartalmaznak, ezért a károkozó felelõssége a Vtv. alapján nem lehet speciális. A károkozó tehát egyértelmûen a kártérítési felelõsség szabályai szerint tartozik felelõsséggel, méghozzá jellemzõen az általános szabályok szerint, felróhatósági alapon; ha azonban a károkozó magatartás veszélyes üzem mûködtetésével van összefüggésben – például robbanóanyag, lõszer alkalmazása -, akkor a fokozott veszéllyel járó tevékenység objektív szabályai szerint felelõs. A megkülönböztetés azonban csak elméleti, hiszen az elpusztítás, befogás, zavarás vagy azok kísérlete

4 5

EBH 2001.523 Fõvárosi Ítélõtábla Pf.6.20.023/2003/4.

SZEMLE

szándékos magatartást feltételez, amely gyakorlatilag kizárja az elvárható magatartás mércéjének a teljesítését. 8. Bonyolultabb a felelõsségi forma megítélése a vadászati kár esetében. A vadászati jog gyakorlása számtalan módon magában rejti a károkozás lehetõségét. A Ptk. felelõsségi szabályain túlmutatva, a Vtv. 76. §-a a kártelepítés tekintetében tartalmaz speciális rendelkezést annyiban, hogy vadászati jog gyakorlásában részt vevõ személy által a vadászterületen meghatározott vagyontárgyakban okozott kárért a felelõsséget a vadászatra jogosultra telepíti. A kártérítési felelõsség alapvetõ szabályaival szemben azonban a védett vagyontárgyakban korlátozást tartalmaz, úgymint csak egyes vagyontárgyakban és egyes meghatározott idõszakban okozott károkra szûkíti a kártérítési kötelezettséget. A helyes értelmezés szerint a védett vagyontárgyak körét érintõ korlátozás csak a kártelepítésre irányadó, egyébként más különleges rendelkezéseket nem tartalmaz, nem szûkíti a károsult fogalmát, és nem maximalizálja a kártérítés mértékét sem. Mindebbõl az következik, hogy a jogszabályhely által nem meghatározott károkozásokért, például a vadászat során mások személyében okozott károkért önmagában a vadászatra jogosult felelõssége nem állapítható meg – kivéve természetesen, ha a Ptk. szabályai szerint felelõsségre vonható –, hanem akkor a tényleges károkozónak kell a kárt megtéríteni. A vadászati kár jogszabályi rendelkezései azonban arra nem adnak választ, hogy a Vtv. 76. §-ában rendezett esetben a vadászatra jogosult kimentheti-e magát a felelõsség alól, vagy a szabály egy kimentést nem tûrõ kártalanítási jellegû felelõsséget vezet be. A felve-

2013. NOVEMBER

tett probléma megoldása azon alapul, hogy a vadászati kárért a jogalkalmazó a szubjektív vagy az objektív felelõsséget fogadja-e el. A bírói gyakorlat ebben következetesnek tekinthetõ: a vadászat gyakorlása fokozott veszéllyel járó tevékenységnek minõsül, ezért a Ptk. 346. §-ának (1) bekezdése szerinti kártérítési felelõsségi szabályokat kell alkalmazni.4 A vadászatra jogosult csak azzal mentheti ki magát – de kimentheti –, hogy a kár a vadászati tevékenységen kívül esõ elháríthatatlan ok eredménye. Nem mentheti ki magát sem azzal, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható – ez a kártelepítés miatt eleve kizárt –, vagy hogy a vadászatban közremûködõ úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. 9. Hasonló értelmezési probléma merül fel a Vtv. 75.§-ának (1) és (2) bekezdésén alapuló, a mezõgazdaságban és erdõgazdaságban bekövetkezett vadkárokért való felelõsség esetén. A vadászati kárhoz képest a jogalkotó ennél a jogintézménynél nagyobb számú speciális rendelkezést vezetett be. Így korlátozza a felelõsséget egyrészt abban, hogy a vadászatra jogosult csak meghatározott vadak károkozásáért felel; másrészt abban, hogy csak a törvényben konkrétan meghatározott gazdálkodásban okozott károkért áll fenn a felelõsség; harmadrészt a kártérítés mértéke is korlátozott, mivel a kár öt százalékát a károsultnak mindenképpen viselnie kell. A Fõvárosi Ítélõtábla egyik ítéletében5 úgy foglalt állást, hogy a jogszabály szövege alapján csak a Vtv. 75. §-a (3) bekezdésében szabályozott körben – a vad által a mezõgazdaságon és erdõgazdaságon kívül másnak okozott kár – alkalmazandó az objektív felelõsségi forma, egyébként a felelõsséget az általános kártérítési szabályok sze-

PRIBULA: FELELÕSSÉG A VADKÁROKÉRT – KÁRTÉRÍTÉS VAGY KÁRTALANÍTÁS?

Legfelsõbb Bíróság Pfv.VI.21.318/2011/4. BH 1987. 49. Pécsi Ítélõtábla Pf.VI.20.177/2012/9.

10. A másik értelmezés szerint nincs annak jelentõsége, hogy a vadászatra jogosult a vadkár megelõzési kötelezettségének teljes egészében eleget tett; tehát a vadászatra jogosult nem mentheti ki magát azzal, hogy a kár megelõzése, elhárítása érdekében úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Mindennek azonban nem a Ptk. 346. §-ának (1) bekezdése szerinti fokozott veszéllyel járó tevékenységért való objektív kártérítési felelõsség, hanem az attól elkülönülõ kártalanítási felelõsség az indoka. Az általános kártérítési felelõsségi alakzat alapvetõ és kivételt nem tûrõ szabálya a teljes kártérítés követelménye. Mivel a polgári jogviszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, és ez a mérce vonatkozik a kár megelõzése, elhárítása érdekében kötelezõ magatartásra is, károsulti felróható közrehatás hiányában, a felelõsségi zsinórmértéket nem teljesítõ károkozó akár csak részben sem háríthatja át a károsultra a károkozása következményét, hiszen nincs általános kártérítési kockázatközösség. Annak azonban nincs jogszabályi akadálya, hogy jogpolitikai okból a jogalkotó annak az ellentételezéseként, hogy a károkozóval szemben szigorúbb mércét alapoz meg, a károsult jogait kizárólag ebbõl az okból csorbítsa, így a kár egy részének viselésére kötelezze. Így a Ptk. 468. §-ának (2) bekezdése a szálloda letéti felelõsségi körében úgy rendelkezik, hogy jogszabály a kár-

térítés mértékét korlátozhatja – ez a napi szobaár ötvenszerese –, de nem terjedhet ki a korlátozás arra az esetre, ha a vendég bizonyítja, hogy a szálloda nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, valamint az értéktárgyakért, értékpapírokért és készpénzért való felelõsségre. A vadkárok megtérítésére vonatkozó szabályozás rendszertani elemzésébõl az következik, hogy a teljes kártérítés követelménye nem érvényesül, tehát egy speciális felelõsségi formával állunk szemben. Ezt az álláspontot fejtette ki, többek között, a Legfelsõbb Bíróság eseti döntése,7 amely ugyan még az elõzõ vadászati törvényre, az 1961. évi VII. törvényre hivatkozott, ez a törvény azonban alapjaiban hasonlóan szabályozta a vadkár intézményét. Az eseti döntés csak rendkívül szûk körûen indokolta a kár megtérítési kötelezettségének a jogszabályi alapját, nem jutott el a kártalanítás intézményéhez, mindössze annyit mondott ki, hogy nem releváns a vadkárért való felelõsség körében az, hogy a vadászatra jogosult eleget tett-e a törvényben meghatározott – a vadállomány szinten tartásával, a vad tartózkodási helyén való biztosításával, kártételek megelõzésével és a vadkárelhárításban való együttmûködési kötelezettségével kapcsolatos – feladatainak, ugyanis a károsultnak fel nem róható kár mindenképpen a vadászatra jogosult terhére esik. Ugyancsak részletes fejtegetés nélkül fogadta el az objektív felelõsségi alakzat alkalmazhatóságát a vadkárok tekintetében a Pécsi Ítélõtábla egyik jogerõs ítélete,8 amelynek indokolása annyit tartalmazott erre vonatkozóan, hogy a vadak által okozott kár 5%-ot meghaladó részének megtérítésére a vadászatra jogosult vétkességére tekintet nélkül köteles. A Csongrád Megyei Bíróság a

KÖZLÖNY

6 7 8

vagy elháríthatatlan ok –, de fel sem merült, hogy a vadkárok megtérítésének a kötelezettsége nem kártérítési alapokon nyugszik. Más eredményre lehet azonban jutni a normaszövegek rendszertani értelmezésének elõtérbe helyezése alapján.

JOGTUDOMÁNYI

rint kell megállapítani. Kifejtette, hogy kizárólag a Vtv. 75. §-ának (3) bekezdése rendeli a szigorúbb felelõsségi alakzat alkalmazását, tehát a vadkár többi esetében vizsgálni kell a vadászatra jogosult felróhatóságát, azaz kimentheti magát azzal, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható. Az elvárhatóság szempontjait pedig a Vtv. 78. §-ának (1) bekezdése határozza meg, amely szerint a vadászatra jogosult a károk megelõzése érdekében köteles, amennyiben a vad életmódja ezt indokolja, annak elriasztásáról gondoskodni; a károkozás közvetlen veszélye esetén az érintett föld használóját értesíteni; a vadászati jog gyakorlását úgy megszervezni, hogy az a föld használatával összefüggõ gazdasági tevékenységgel összhangban legyen; szükség esetén pedig vadkárelhárító vadászatokat tartani. Ezt az álláspontot osztotta a Legfelsõbb Bíróság egy felülvizsgálati ítéletének indokolásában röviden felhívott értelmezés,6 amely szerint a Vtv. 75. §-a (3) bekezdésének a megfogalmazásából az következik, hogy csak abban az esetben lehet a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályokat alkalmazni, a vadkár más eseteiben a vadászatra jogosult kártérítési felelõssége a Ptk. kártérítésre vonatkozó általános szabályai alapján állapítható meg. A fenti értelmezést alátámasztani látszik a jogszabályi szöveg nyelvtani értelmezése, hiszen valóban csak az említett jogszabályhely mondja ki expressis verbis a fokozott veszéllyel járó tevékenység objektív kártérítési felelõsségi alakzatának az alkalmazandóságát, a többi jogszabályhely pedig nem. Az ismertetett ítéletek indokolásának azonban hibás dogmatikai kiindulópontja volt, hogy csak a kimentés okát kívánták megkülönböztetni – úgymint elvárható magatartás

569

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

570

Bírósági Döntések Tárában közzétett egyik ítéletének indokolása9 azt taglalta, hogy a vadászatra jogosultnak abszolút, semmilyen kimentést nem tûrõ helytállási kötelezettsége van a meghatározott vad által a törvényben meghatározott gazdaságban okozott kárért a vadkár 5%-át meghaladóan, amely azt jelenti, hogy a kár keletkezésének ténye önmagában megalapozza a megtérítési kötelezettséget, nem függ tehát a vadászatra jogosult magatartásának felróhatóságától. Az értelmezést a vadkár intézményének a sajátos szerepe támasztotta alá. Ennek értelmében a vad a természet része, ezért a természetvédelem szempontjainak érvényesülniük kell a vadkárért való felelõsség területén is. A földhasználó nem indulhat ki abból, hogy ha a földjén egyetlen vad sem élne, akkor kára sem merülne fel, ha pedig a földjén egyetlen vad is kárt okoz, azt másnak mindenképpen teljesen meg kell térítenie. A természet védelme mindenkinek kötelessége, s ennek terheibõl a földhasználónak úgy kell kivennie a részét, hogy a vadkár 5%-át mindenképpen viselnie kell. Ebbõl viszont értelemszerûen következik az intézmény kártalanításhoz hasonló, objektív felelõsségi rendszere. A Legfelsõbb Bíróság egy másik felülvizsgálati ítélete10 a jogszabályi rendelkezések rendszertani értelmezése alapján jutott arra a megállapításra, hogy a vadkárért való felelõsség kimentést nem tûrõ, objektív felelõsségi forma. Kifejezetten hangsúlyozta az ítélet, hogy a „vadkár" nem jelenti a vad által okozott valamennyi kárt, hanem a vadon élõ állatok azon körének a károkozását, amelyhez a Vtv. megtérítési kötelezettséget ír elõ. A Vtv. 75. §-ának (1)-(2) bekezdése tételesen felsorolja, hogy a törvény alapján milyen vad által okozott és milyen területen bekövetkezett károk megtérítésére köteles a kárt

SZEMLE

okozó vad vadászatára jogosult. A vadászatra jogosulttal szemben elõírt kármegelõzési és kárenyhítési kötelezettség a törvényben felsorolt vadak által okozott károk esetében áll fenn, és ha a vadkár bekövetkezett, a vadászatra jogosult nem mentheti ki a kártérítési felelõsségét azzal, hogy a törvényben elõírt kötelezettségének elvárható módon eleget tett. A vadkár megtérítési kötelezettsége a vadgazdálkodásban való érdekeltséghez kapcsolódik, valójában nem felelõsségi alapon áll fenn, így a vadászatra jogosultat kártalanítási jellegû kötelezettség terheli a vadkárért, az ingatlan használója pedig felróhatósága esetén köteles a kár erre visszavezethetõ részének a viselésére. Többséginek tekinthetõ az értelmezés, amely szerint a vadászatra jogosultnak abszolút, semmilyen kimentést nem tûrõ helytállási kötelezettsége van a meghatározott vadak által meghatározott helyeken okozott károk 5%-ot meghaladó részének a megtérítéséért önmagában azon az alapon, hogy a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és a károkozás a vadászterületén következett be, vagy a vad a vadászterületérõl váltott ki, tehát a kár keletkezésének ténye önmagában megalapozza a megtérítési kötelezettséget, nem függ a vadászatra jogosult magatartásának felróhatóságától. Mindezt alátámasztja egyrészt a törvényi tolerancia, tehát az, hogy a kár egy részét a károsult földhasználónak mindenképpen viselnie kell, hiszen a kár részleges megosztása az általános felelõsségi szabályok alkalmazása esetén irányadó teljes kártérítés elvével szembekerülne. Másrészt igazolja az objektív felelõsség értelmezését a kár jogszabályi, a Ptk. kárfogalmától eltérõ meghatározása. A Vtv. végrehajtásának szabályairól szóló 79/2004. (V.4.) FVM rendelet ugyanis kifejezetten meghatározza a vadkár számításának a szabályait.

9 Csongrád Megyei Bíróság 1.Gf.40.038/2001/4. (BDT 2001.541.) 10 Legfelsõbb Bíróság Pfv.III.21.033/2009/4.

2013. NOVEMBER

Így a 82. §-ának (2) bekezdése szerint mezõgazdaságban okozott vadkár a vad táplálkozása, taposása, túrása vagy törése következtében a szántóföldön, a gyümölcsösben és a szõlõben a mezõgazdasági kultúra terméskiesését elõidézõ károsítás, a 83. §-ának (2) bekezdése értelmében pedig az erdõgazdálkodásban okozott vadkár az erdõsítésben a vad rágása, hántása, túrása, taposása, törése által a csemeték elhalását elõidézõ, vagy a csúcshajtás lerágásával, letörésével a csemeték fejlõdését akadályozó, továbbá az erdei magok elfogyasztása által a természetes erdõfelújulás elmaradását okozó károsítás; a kár pénzértékben történõ megállapításához pedig az erdõ értékét kell alapul venni. Harmadrészt a jogviszony alanyainak specialitása is amellett szól, hogy nem az általános kártérítési szabályokat kell alkalmazni. Utóbbi esetben a kárt a károsult részére kell megfizetni, akinek a káresemény folytán a vagyona csökkent, akinél elmaradt haszon jelentkezett, akinek a káresemény miatt kiadásai keletkeztek. Ezzel szemben a vadkárt nem általában a károsult, hanem a föld használója részére kell megtéríteni. A Vtv. 75. §-ának (1) bekezdése alapján a vadászatra jogosult a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az õz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezõgazdaságban és az erdõgazdálkodásban, továbbá az õz, a mezei nyúl és a fácán által a szõlõben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdõsítésben, valamint a csemetekertben okozott kár öt százalékot meghaladó részét köteles megtéríteni. Mivel a Vtv. 79. §-ának (1) bekezdése a föld használójának a vadkárok megelõzése érdekében végzendõ kötelezettségeit határozza meg, és ezzel összefüggésben a föld használóját jogosítja fel a rendes gazdálkodást meghaladó közremûködéséért ellenszolgáltatásra, a jogszabályi rendelkezé-

PRIBULA: FELELÕSSÉG A VADKÁROKÉRT – KÁRTÉRÍTÉS VAGY KÁRTALANÍTÁS?

sekbõl egyértelmûen következik, hogy a vadászatra jogosult a vadkárok megtérítésére a föld használója részére köteles. Feltehetõen az expressis verbis szabály hiánya miatt, a jogalkalmazó nem mondja ki, hogy a vadkár megtérítésének kötelezettsége kártalanítás, csak kártalanítás jellegû intézményrõl beszél. Tekintettel arra, hogy nincsenek olyan jogszabályi elõírások, amelyek rendszertani elemzése alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a vadkárokért a vadászatra jogosult kártérítési alapon felel, így összefoglalóan arra az egyértelmû következtetésre lehet jutni, hogy a jogalkotó a vadkárokat a kártalanítás intézménye alapján kívánja megtéríttetni.

12. A tanulmány arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy míg dogmatikailag egyértelmû a kártérítés és a kártalanítás megkülönböztetésének alapja, a jogalkalmazásban kifejezett jogszabályi rendelkezések hiányában bizonytalanságot okozhat a felelõsségi forma megítélése. A kár megtérítési kötelezettségét megteremtõ elõírások rendszertani értelmezése azonban segítséget nyújt annak a meghatározásában, hogy a felelõsség alapja kártérítés vagy kártanítás, erre példa a vadászatra jogosult kártalanítási kötelezettsége a vadkárok megtérítéséért.

Összefoglalás

KÖZLÖNY

A hazai jogalkalmazás annak ellenére nem különíti el következetesen a kártérítés és a kártalanítás intézményét, hogy a megkülönböztetés dogmatikai alapja nyilvánvaló: míg a kártérítés a jogellenes magatartás felelõsségi alapú, addig a kártalanítás a jogszerû magatartás törvényi jóvátételi alapú következménye. A két jogintézmény között az egyetlen feltétlen közös pont a felróható károsulti magatartás értékelése, egyébként gyakorlati különbségek vannak a megtérítendõ kár mértéke, a károsodottként elismert vagyoni és nem vagyoni jogok köre, a kárért felelõs személy meghatározása, a mentesülés esetei tekintetében. A vadkárokért való felelõsség speciális törvényi szabályait a bírói gyakorlat ellentmondásosan értelmezte. A helyes rendszertani értelmezés alapján a vadászatra jogosult a vadak által okozott károk megtérítésére kártalanítási alapon köteles: ebbõl viszont következik, hogy a jogszabályi feltételek bekövetkezése esetén kötelezettsége alól semmilyen módon nem mentheti ki magát. A tanulmány a vadkárok megtérítésének szabályain keresztül arra kívánta felhívni a figyelmet, milyen gyakorlati jelentõsége van a két jogintézmény egyértelmû elkülönítésének.

JOGTUDOMÁNYI

11. A kártalanítás és a károkozás közös gyakorlati szabálya a károsult felróható közrehatásának az értékelése. A megtérítendõ kár összegét csökkentheti, amennyiben a károsult földhasználó a kár elhárítása, megelõzése érdekében maga sem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, mert a károsult közrehatása esetén a károkozó a közrehatás mértékéig mentesül a kártérítési felelõsség alól. Az elvárhatóság megítélésénél azonban figyelembe kell venni, hogy a károkozótól a károsulthoz képest nagyobb mértékben lehet elvárni, hogy felismerje a kár bekövetkezésének lehetõségét. A vadkár megelõzése körében a vadászatra jogosultat egyebek között vadriasztási, vadkárelhárító, vadászat tartási és értesítési kötelezettség terheli, míg a föld használója a Vtv. 79. §-ának (1) bekezdése szerint a vadkárok, valamint a vadban okozott károk megelõzése érdekében a vadkár elhárításában, illetõleg csökkentésében közremûködésre, ezen felül a vadászatra jogosult értesítésére és a vadállomány kíméletérõl gondoskodó eljárások alkalmazására köteles. Ezek közül a vadászatra jogosultra hárul az aktív és kezdeményezõ jelle-

gû kötelezettség, míg a földhasználó kötelezettsége az, hogy a már megkezdett vagy legalább elhatározott tevékenységbe az adott helyzetben általában elvárható módon bekapcsolódjon. Amíg a vadászatra jogosult az említett kötelezettsége teljesítését nem kezdi meg, addig fel sem merülhet a földhasználó törvényben elõírt vadkár megelõzési kötelezettségének elmulasztása, és ennek alapján esetleges kármegosztás alkalmazása. A vadászatra jogosultnak a jogszabályban elõírt, döntõ mértékben aktív tevékenységet igénylõ kötelezettségeit egybevetve a földhasználó közremûködési kötelezettségével, olyan következtetés vonható le, hogy a közremûködési kötelezettség elõírása nem teremt a földhasználó számára önálló, kezdeményezõ jellegû védekezési kötelezettséget, hanem olyan közremûködésre köteles, amely a vadászatra jogosult vadkárelhárítási tevékenységének sikeréhez szükséges, és amely az adott helyzetben általában elvárható. Ezen értelmezést támasztja elõ az a törvényi megoldás, amely szerint a földhasználónak a vadkár meghatározott részét mindenképpen viselnie kell, és az is, hogy a vadkárelhárítási, kármegelõzési kötelezettség – amennyiben ezen tevékenységekre sor kerül – a föld használóját és a vadászatra jogosultat egyaránt terheli, és ennek költségeit fele-fele arányban kell viselniük. A kár megelõzése körében a közvetlen kárelhárítási kötelezettséget a vadászati jog jogosultjára telepíti a Vtv.78. §-a, a földhasználó számára pedig közvetett közremûködési, értesítési kötelezettségeket ír elõ a törvény 79. §-a. Ezeknek a költségeit is csak a rendes gazdálkodás körén belül kell viselnie a földhasználónak. Amennyiben a földhasználó e közvetett, másodlagos, járulékos kötelezettségeit teljesíti, és mégis vadkár következik be, jogosult a Vtv.76. §-a és a Vhr.82. §-ának (1) bekezdése alapján az 5%-os önrészét meghaladó mértékû kára megtérítésére.

571

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

572 2013. NOVEMBER

SZEMESI: A NEMZETKÖZI JOGI EREDETÛ NORMÁK BEÉPÜLÉSE…

573

JOGIRODALOM–JOGÉLET SZEMESI SÁNDOR egyetemi docens Debreceni Egyetem (Debrecen)

„A nemzetközi jogi eredetû normák beépülése a magyar jogrendszerbe” c. monográfiáról Amikor valaki (legyen az akár jelen monográfia szerzõje, Molnár Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, és egyben a Belügyminisztérium osztályvezetõje) arra adja a fejét, hogy a nemzetközi jog valamely szeletével foglalkozzon behatóbban, jó eséllyel számíthat arra, hogy témája csak kevéssé vált ki érdeklõdést a „belsõ jogászok” rendkívül népes táborából. Molnár Tamás megtalálta azon kevés témakörök egyikét, melyre ez a sommás megállapítás kétségkívül nem vonatkozik: nevezetesen a nemzetközi jog és a belsõ jog viszonyának kérdéskörét, hiszen Magyarország nemzetközi szervezetekben meglevõ tagsága (értve ez alatt különösen az ENSZ-beli, európai uniós és Európa Tanács-i tagságunkat) már önmagában is számos nemzetközi kötelezettséget keletkeztet hazánkra nézve, mely kötelezettségek belsõ jogi helyzetét legalábbis ildomos (volna) rendeznünk – az elmélet és a gyakorlat síkján egyaránt. A nemzetközi jog és a belsõ jog viszonyának beható vizsgálata sem a külföldi, sem a hazai szakirodalomban nem tekinthetõ újkeletûnek,1 még

1

4 5

Molnár Tamás: A nemzetközi jogi eredetû normák beépülése a magyar jogrendszerbe. Dialóg Campus Kiadó –Dóm Kiadó, Budapest–Pécs, 2013. 303 oldal Molnár Tamás könyvét megelõzõen a témában 1987-ben született utoljára monográfia a témában Bodnár László szegedi nemzetközi jogász professzor tollából. Bodnár László: A nemzetközi szerzõdések és az állam. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. Hugo Grotius: A háború és béke jogáról. Pallas Stúdió –Attraktor Kft., Budapest, 1999. I. kötet, 39. Marton Géza: A nemzetközi jog jogiságának kérdéséhez. Különlenyomat az „Ügyvédek Lapjából”. Budapest, Globus Pénzintézetek Mûintézete és Kiadóvállalat, 1916. 32. Gajzágó László: A nemzetközi jog eredete, annak római és keresztény összefüggései, különösebben a spanyol nemzetközi jogi iskola. Budapest, Stephaneum Nyomda, 1942. 11. Bodnár László: A nemzetközi szerzõdések államon belüli alkalmazásának fõ kérdései. Acta Humana. 1994. No. 15–16. 7.

KÖZLÖNY

2 3

egyoldalú aktus útján is érvényteleníthet. Ez az elmélet azonban „nem lehet a nemzetközi jog helyes theóriája”,4 hiszen „épp attól fosztották meg a nemzetközi jogot, a nemzetközi szerzõdéseket, ami azok lényegi attribútuma. Attól ti., hogy a nemzetközi jog legalább két állam együttes jogalkotása.”5 Amennyiben elfogadjuk a nemzetközi jog létét és jogi jellegét (nemzetközi jogászként természetesen mindenki számára ezen megközelítést javasolva), még mindig két alapvetõ irányzat közül választhatunk: a nemzetközi jog elsõbbségét hirdetõ monista, illetõleg a nemzetközi jog és a belsõ jog két különálló jogrendszerkénti elismerését hirdetõ dualista irányzat (és annak „alirányzatai”) között. Az elméleteknek nem is elsõsorban a nemzetközi jog, hanem sokkal inkább a belsõ jog oldaláról nézve van relevanciája: a jogrendszer egységének elvére épülõ monista elméletekben a nemzetközi jogi normák külön jogi aktus nélkül a belsõ jog részévé válnak, míg a dualista rendszerekben a nemzetközi jog szabályai csak akkor érvényesülhetnek a belsõ jogban, ha azokat az állam külön jogalkotási aktussal transzformálja a saját belsõ jogába. Mind a monizmus, mind a dualizmus gyakorlati alkalmazására láthatunk példákat szerte a világon, közöttük a választást az egyes államok jogrendszerei teszik meg. A mai magyar jogrendszer (az Alaptörvény Alapvetés fejezet Q) cikk (3) bekezdésébõl következõ módon) egyértelmûen dualista, hiJOGTUDOMÁNYI

*

annak ellenére sem, hogy hosszú idõn keresztül a jogtudományban sokkal inkább a nemzetközi jog és belsõ jog egységének, mintsem különbségének koncepciója érvényesült. A méltán a nemzetközi jog atyjának tekinthetõ Hugo Grotius például a tételes jogon (ius voluntarium) belül különbséget tett a belsõ állami jog, a belsõ jognál szûkebb jog (értve ez alatt az atyának a gyermekhez, az úrnak a szolgához intézett parancsát), és a belsõ jognál tágabb jog (értve ez alatt a nemzetközi jogot) között, mely utóbbi „valamennyi vagy sok nemzet akaratából nyerte kötelezõ erejét”.2 Napjainkban már ez az egység egyértelmûen a múlté: a nemzetközi jog és a belsõ jog között lényegében csak azok nem tesznek különbséget, akik a nemzetközi jognak a létét (vagy legalább a jogi jellegét) is tagadják – ezen irányzat nemzetközi jogi nihilizmus néven híresült el. A nemzetközi jogi nihilizmusnak (bár korántsem tekinthetõ dominánsnak a szakirodalomban) még Magyarországon is voltak követõi: így például a sok tekintetben méltán maradandót alkotó Marton Géza szerint „a nemzetközi jog nem jog, mert hiányzik belõle az az elem, mely joggá tenné: a szervezett szankció.”3 A nemzetközi jogi nihilizmus (miként arra Molnár Tamás is helyesen rámutat) nem sokban különbözik a belsõ jog primátusát valló monista irányzatoktól, melyek szerint a nemzetközi jog nem más, mint egyfajta „külsõ államjog”, melyet ebbõl következõen az állam akár

574

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

szen „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történõ kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé”. Molnár Tamás hangsúlyozza, hogy a korábbi Alkotmány 7. § (1) bekezdése sem a monizmus, sem pedig a dualizmus mellett nem foglalt egyértelmûen állást,6 hiszen úgy rendelkezett, hogy „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belsõ jog összhangját”. Kétségtelen, hogy az elmélet síkján Molnár Tamásnak teljes mértékben igaza van: így például Kovács Péter is megállapítja, hogy „e megfogalmazás azért problematikus, mivel kétértelmû: a mondat második fele a dualizmus híveinek ad muníciót, a német alaptörvény szóhasználatára emlékeztetõ elsõ felére azonban a monizmus hívei is felépíthetik érvelésüket.”7 Azonban ha ezt a rendelkezést együtt olvassuk az Alkotmánybíróság „alaphatározataival”, azon belül is különösen a 4/1997. (I. 22.) AB határozattal8 (miként azt maga Molnár Tamás is megteszi),9 a magyar jogrendszert már egyértelmûen dualistaként írhatjuk le, így az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése nem jelent e tekintetben érdemi változást, csupán pontosítást a nemzetközi jog és a magyar belsõ jog viszonyában. Az Alaptörvény Alapvetés fejezet Q) cikke azonban egyszerre old meg és teremt problémákat: amíg elméleti síkon immáron mindenki számára egyértelmûen a dualista-

6 7

JOGIRODALOM–JOGÉLET

transzformációs modell alkalmazandóságát rögzíti, addig azzal, hogy „a nemzetközi jog más forrásait” (ideértve lényegében a nemzetközi jog valamennyi írott forrását, így egyes nemzetközi szervezetek határozatait, az autonóm egyoldalú jogi aktusokat vagy éppen a nemzetközi bíróságok döntéseit) jogszabályban kihirdetendõvé teszi, újabb kérdéseket vet fel, hiszen a hazai joggyakorlatból nem igazán hozható példa ennek gyakorlati megvalósulására. Nehezen is értelmezhetõ az Alaptörvényhez fûzött Részletes Indokolás azon mondata, miszerint mindez nem jelenti azt, hogy valamennyi írott nemzetközi jogi normát „például a nemzetközi szervezetek belsõ eljárási szabályait is – jogszabályban minden esetben kötelezõen ki kell hirdetni, csupán azt, hogy e nélkül nem tekinthetõek a magyar jogrendszer részének.”10 Molnár Tamás könyve (bár a címe elsõ olvasatra talán ezt sugallja) nem áll meg ezen a ponton, hanem érdemben is megvizsgálja a nemzetközi jog magyar belsõ jogba történõ beépülési lehetõségeit – méghozzá a nemzetközi szerzõdésekkel kapcsolatos eljárásról szóló (2011-ben novellárisan módosított) 2005. évi L. törvény rendelkezéseinek fényében. Az Országgyûlés 2005. június 6-i ülésén elfogadott új törvényt megelõzõen ugyanis a nemzetközi szerzõdések megkötésének rendjét Magyarországon az 1982. évi 27. törvényerejû rendelet tartalmazta, már puszta létével is nem kevés (és nem csupán a nemzetközi jogászok számára említésre méltó) problémát generálva – csak a

2013. NOVEMBER

példa kedvéért említve, hogy a Nemzetközi Büntetõbíróság Római Statútumát Magyarország ratifikálta, és az nemzetközi jogi értelemben 2002. július 1-je óta kötelezi Magyarországot, anélkül azonban, hogy a Statútum belsõ jogban történõ kihirdetésére a mai napig sor került volna.11 A 2005. évi L. törvény tárgyi hatálya kiterjed a nemzetközi szerzõdések megszületéséhez vezetõ folyamat minden elemére, a nemzetközi szerzõdés elõkészítésétõl (mely pusztán belsõ jogi aktus) a kötelezõ hatály elismeréséig. És bár azt gondolnánk, hogy a 2005. évi L. törvény mindennapi alkalmazása nem különösebben vethet fel kérdéseket, Molnár Tamás itt is ránk tud cáfolni egy olyan hétköznapinak tûnõ kérdés kapcsán, mint a „kihirdetés” szó jelentése. A nemzetközi szerzõdés kötelezõ hatályának elismerésére felhatalmazást adó törvény vagy kormányrendelet ugyanis nem minden esetben tekinthetõ egyben kihirdetésnek is, hiszen a kihirdetés csupán feltételes: pusztán a kihirdetéssel még nem lesz a magyar jogrendszer része a törvényben vagy kormányrendeletben „kihirdetett” szerzõdés szövege, mert elképzelhetõ, hogy az adott nemzetközi szerzõdés (például mert annak nemzetközi jogi értelemben vett hatályba lépése elmarad) soha nem válik Magyarországra nézve kötelezõvé.12 Blutman László közelmúltban megjelent írásában más ok miatt tartja problematikusnak a kihirdetés mint szakkifejezés használatát: álláspontja szerint a „kihirdetõ törvény” valójában beiktató törvény, az-

Molnár Tamás: A nemzetközi jogi eredetû normák beépülése a magyar jogrendszerbe. Dialóg-Campus– Dóm, Budapest–Pécs, 2013. 65. Kovács Péter: Nemzetközi szervezetek szankciós típusú határozatai magyarországi érvényesíthetõségének alkotmányjogi gyakorlata és problémái. In: EU-csatlakozás és alkotmányozás (szerk. Bodnár László). Szeged, 2001. 137. 8 A határozat hivatkozhatóságának alapja a 22/2012. (V. 11.) AB határozat 40-41. §§, ABH 2012. 2. szám (2012. június 21.), 97.; valamint az ezt megerõsítõ 13/2013. (VI. 17.) AB határozat 27–34. §§, ABH 2013. 13. (2013. június 24.), 623. 9 Molnár: i.m. 74, 76–77. 10 Magyarország Alaptörvényének Indokolása, Részletes Indokolás a Q) cikkhez. Szintén megjegyzi: Sulyok Gábor: A nemzetközi jog és a belsõ jog viszonyának alaptörvényi szabályozása. Jog-Állam-Politika. 2012. 1. 46. 11 A Római Statútum kihirdetésének elmaradása „régi sérelme” a hazai nemzetközi jogászságnak. Csak a példa kedvéért lásd a témában: Ádány Tamás Vince: A Nemzetközi Büntetõbíróság joghatósága és a magyar jog. Pázmány Law Working Papers, 2010. 2. 1–22. Lattmann Tamás: A nemzetközi büntetõbírói fórumokkal való együttmûködés lehetõsége vagy lehetetlensége a magyar jogi elõírások alapján – különös tekintettel a Nemzetközi Büntetõbíróságra. Kül-Világ. 2011. 1–2. 39–54. Cséffai Attila Csaba: A Római Statútum, avagy egy ki nem hirdetett nemzetközi szerzõdés Magyarországon. Magyar Jog, 2013. 5. 281–288. 12 Molnár: i. m. 127.

SZEMESI: A NEMZETKÖZI JOGI EREDETÛ NORMÁK BEÉPÜLÉSE…

Mint azt Molnár Tamás is említi, az Alaptörvény értelmében a nemzetközi jog egyéb írott forrásai, ideértve a nemzetközi szervezetek határozatait és a nemzetközi bíróságok döntéseit is, a nemzetközi szerzõdésekhez hasonló módon, kihirdetéssel válhatnak a magyar belsõ jog részévé.17 Nem ismeretlen ez a gyakorlat a magyar történelemben: az Osztrák-Magyar Monarchia idejében Ausztria és Magyarország között megszületett választottbírósági döntést például az 1903. évi IX. törvénycikk hirdette ki. Ugyanakkor a 988/E/2000. AB határozat a bõsnagymarosi vízlépcsõperben született hágai nemzetközi bírósági döntéssel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy ez az ítélet „nem norma, hanem egyedi jogvitát dönt el”,18 ekként tulajdonképpen jogszabályban történõ kihirdetése nemcsak szükségtelen, de gyakorlatilag lehetetlen is. Molnár Tamás álláspontja szerint a kihirdetési kötelezettség csupán azon bíróságok döntéseire vonatkozik, melyek államközi vitákat döntenek el, hiszen a 2005. évi L. törvény 13. § értelmében a „Magyarország és a nemzetközi jog más alanya között felmerült viták” esetében szükséges a kihirdetés, márpedig a talán legfontosabb emberi jogi fórumok, ideértve mindenekelõtt az Emberi Jogok Európai Bíróságát, aligha tartoznak ebbe a körbe.19 Ezt a megközelítést (bár a valóság által kétségtelenül igazoltnak tekinthetõ) azonban legalábbis problematikusnak érzem, több okból is. Egyfelõl, megnézve a 2005. évi L. törvény szövegezését, a 2. § a) pontja a „nemzetközi jog szerzõdéskötési képességgel bíró egyéb alanyával kötött” szerzõdésekrõl szól, míg a 13. § a „Magyarország és a nemzetközi jog más alanya” között felmerült jogviták kérdését rendezi –

nem nehéz észrevenni, hogy az utóbbiban nem szerepel a szerzõdéskötési képesség attribútuma, mely a magánszemélyeket egyértelmûen kizárná ebbõl a körbõl. Másfelõl, a büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 416. § (1) bekezdés g) pontja szerint felülvizsgálati ok, ha egy nemzetközi szerzõdéssel létrehozott emberi jogi szerv megállapította, hogy az eljárás lefolytatása vagy a bíróság jogerõs határozata megsértette a törvényben kihirdetett nemzetközi szerzõdés valamely rendelkezését. Ennek tükrében legalábbis aggályos, ha a büntetõügyben eljáró bíróság elõtt egyáltalán felmerülhet annak a lehetõsége, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga alaki jogi értelemben ne legyen kötelezõ a hazai bíróságok számára – márpedig ha az Alaptörvény Alapvetés fejezet Q) cikk (3) bekezdésébõl (és különösen az ehhez fûzött Részletes Indokolásból) indulunk ki, és tudomásul vesszük, hogy a strasbourgi bíróság Magyarországgal kapcsolatos határozatai legfeljebb eseti rendszerességgel jelennek meg a kormányzati portálon, de semmiképpen sem kerülnek kihirdetésre, nem nagyon juthatnánk más következtetésre. Ezt a kérdést talán még a Blutman László által jelzettnél is nagyobb homokszemnek érzem a nemzetközi jog belsõ jogi alkalmazhatóságának hazai rendszerében. Molnár Tamás kiváló monográfiája bátran tekinthetõ olyan sikeres kísérletnek, mely (mindamellett, hogy joggal tekinthetõ a hazai nemzetközi jogi szakirodalom hiánypótló munkájának) több vonatkozásban is igyekszik bizonyítani, hogy a nemzetközi jogi kérdések vizsgálata a belsõ joggal foglalkozó szakemberek számára is hasznos és tanulságos lehet.

KÖZLÖNY

13 Blutman László: A nemzetközi szerzõdések törvénybe iktatása: homokszemek a gépezetben. Közjogi Szemle. 2010. 1. 8. 14 A példa kedvéért említhetõek itt az országos hatáskörû államigazgatási szervek, melyeknek természetesen nem a hatásköre, hanem az illetékessége volt országos. 15 2005. évi L. törvény 10. § (4) bekezdés. 16 Blutman: i. m. 7. 17 Molnár: i.m. 78–79. 18 988/E/2000. AB határozat, ABH 2003, 1290. 19 Molnár: i. m. 184.

JOGTUDOMÁNYI

az a törvénybe iktatással a jogalkotó valójában a belsõ jogba iktatja be (és teszi teljes értékûvé) az adott nemzetközi szerzõdést, a kihirdetés pedig csupán az adott törvény érvényességének egyik kelléke.13 A konkrét esetben valójában a kihirdetés nemzetközi jogi és belsõ jogi értelembe vett jelentésének „egybecsúszásáról” és ekként egy nemzetközi jogi értelemben valóban pontatlan terminusról beszélhetünk – mint amire számos más példát is találhatunk a hazai jogrendszerünkben.14 Örök dilemma (már persze csak a dualista rendszerekben), hogy idõben hogyan viszonyuljon egymáshoz a nemzetközi szerzõdés (fentebbiek szerint pontosított) kihirdetése és a nemzetközi jogi hatálybalépés. Amennyiben elõbb történik meg a nemzetközi jogi hatálybalépés, és csak ezt követõen, a közeli vagy éppen távoli jövõben kerül sor valamikor a belsõ jogi kihirdetésre, az számos további probléma forrása lehet, hiszen szinte minden esetben ki nem hirdetett, ám Magyarországra már nemzetközi jogi értelemben véve kötelezõ nemzetközi szerzõdéseket eredményez. Amennyiben viszont elõbb történik meg a kihirdetés, és csak ezzel egyidejûleg vagy ezt követõen kerülhet sor a hatálybalépésre, úgy a rendszer szükségképpen egy további aktust feltételez, mely jelen esetben a külügyminiszter által a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett közleményt jelent.15 Ez a gyakorlat sem mentes azonban (Blutman Lászlót idézve) a homokszemektõl, hiszen egy kétoldalú szerzõdés gyakran még azt megelõzõen hatályba lép (így például a másik fél diplomáciai értesítése kézhezvételének napján), hogy a külügyminiszternek egyáltalán lehetõsége lenne ezen közlemény közzétételére.16

575

576

JOGIRODALOM–JOGÉLET

2013. NOVEMBER

JOGIRODALOM–JOGÉLET ERDÕDY JÁNOS PhD egyetemi adjunktus Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest)

Gondolatok Hamza Gábor akadémikus legújabb kötete kapcsán

A recenzió, a könyvismertetés távolról sem könnyû mûfaj: egyfelõl vannak olyan kötelezõ elemek, amelyek feltétlenül szerepeltetendõk az ismertetésben, emellett persze meg is kell szólítani az adott munka célközönségét, felkeltve az érdeklõdést az ismertetett mû iránt. További nehézséget jelent bemutatni egy tanulmány-, vagy válogatáskötetet, hiszen ilyen esetben valamilyen módon minden egyes, a kötetben szerepeltetett írásról be kellene számolni. Még bonyolultabb a helyzet, ha az ismertetõ nem egyetlen válogatáskötet, hanem egy három kötetbõl álló sorozat bemutatását vállalkozik. Fõként így van ez, amikor Hamza Gábor akadémikus1 szerteágazó tudományos munkásságából egy-

1

2

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

3 4 5

6

mást követõen kiadott három válogatáskötet2 bemutatása a cél. A professzor úrról adott talán leginkább találó jellemzést Földi András professzor adta a római jogászok V. országos találkozóján,3 amikor a konferencia zárszavában akként fogalmazott, hogy Hamza professzor egy két lábon járó kutatóintézet. 1. A három kötetbe felvett, kizárólag idegen nyelvû tanulmányok részben hazai folyóiratokban, jobbára és többségében azonban neves és színvonalas külföldi folyóiratokban,4 továbbá kiváló professzorok tiszteletére, vagy jeles alkalmakra összeállított tanulmánykötetekben5 jelentek meg. A tanulmányok az átlagnál is magasabb tudományos minõségérõl már az a tény is sokat elárul, hogy számos írásra a hazai és a nemzetközi romanisztika tekintélyes kutatói, professzorai mellett nem egy alkalommal más tudományterületek kiemelkedõ képviselõi is hivatkoznak.6 A szerkezetet tekintve az elsõ és a második kötet egyaránt három részbõl áll: a római jog és az antikvitás kérdéseivel, a római jog to-

vábbélésével foglalkozó részek, valamint egy „vegyes” címet viselõ rész az elsõben, illetõleg a jogösszehasonlítás, a modern jog egyes szegmentumait érintõ részek, valamint egy „varia” címû fejezet a másodikban. Ehhez képest a harmadik kötetben négy nagyobb rész kapott helyt, amelyek sorrendben a római jog, a római jog továbbélése, valamint az összehasonlító jog területeit érintik, továbbá ebben a kötetben is szerepel egy „varia” címû rész. Érdekes, mi több, egy római jogász professzor esetében talán még furcsának is lehetne nevezni, hogy – mint az a fenti szerkezeti ismertetõbõl is kitûnik – a második kötetben nem szerepelnek kifejezetten római jogi tárgyú tanulmányok. Sietve hozzátesszük: nem állítható, hogy ez baj, vagy hiányosság lenne, hiszen az egyes kötetek tartalmi sokfélesége így is minden igényt kielégít. Ezen túlmenõen, alaposabb áttekintés után minden kétséget kizáróan kitûnik a kötetekbõl, hogy tartalmilag bizonyos egységet, vagy inkább folytonosságot jelenítenek meg: az egyes könyvekben sorakozó tanulmányokból együttesen rajzolódik

Hamza Gábor professzor az ELTE Római Jogi Tanszékének vezetõje, számos hazai és külföldi tudományos szervezet tagja, több neves kitüntetés, köztük 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjének birtokosa, akadémikus. 2004 óta tagja a Magyar Tudományos Akadémiának; 2004. október 6-án, „A modern jogrendszerek tagozódása és a római jogi tradíció” címmel tartott székfoglaló beszédével vált az Akadémia levelezõ tagjává, majd 2010. május 20-i, a „Magánjogi kódextervezetek és a római jogi hagyomány” címet viselõ székfoglalójával pedig az Akadémia rendes tagjává. Mind a mai napig töretlen érdeklõdéssel kutatja a római jog, a magánjogtörténet és a jogösszehasonlítás egyes kérdéseit. Hamza Gábor: Iura antiqua ac iura moderna methodo comparativa investigata – Opera selecta. / Ausgewählte Schriften zur antiken Rechtsgeschichte, zur Rechtsvergleichung und zum geltenden Recht. Szerkesztették: I–II. kötet – Földi András, Boóc Ádám, Buzády Csongor, Sándor István, Siklósi Iván; III. kötet – Földi András, Boóc Ádám, Buzády Csongor, Sándor István, Siklósi Iván, Fekete Sára. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, Tomus I: 2010, Tomus II: 2011, Tomus III: 2013. „Magyarországi és határon túli magyar római jogászok V. országos találkozója”; 2009. február 20. Tipikusan ilyen pl. az „Index: quaderni camerti di studi romanistici” (Milano, Editore Jovene, 1970-tõl), vagy éppen a „Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung” (Wien, Verlag Böhlau, 1880 óta). Ld. még „Labeo. Rassegna di diritto romano”. Editore Jovene, 1955–2004. Hans-Georg Knothe – Ju¨rgen Kohler (hrsg von): Status familiae. Festschrift fu¨r Andreas Wacke zum 65. Geburtstag am 28. April 2001. München, Verlag C. H. Beck, 2011; Hamza Gábor (szerk.): Tanulmányok Werbõczy Istvánról – Studien über István Werbõczy. Budapest, Professzorok Háza, 2001; Hamza Gábor (szerk.): Szent István és Európa – Saint Étienne et l'Europe. Budapest, Professzorok Háza, 2001. Példaként ld. Ciceros Verhältnis zu seinen Quellen, mit besonderer Berücksichtigung der Darstellung der Staatslehre in De re publica – Jakab Éva, Michael von Albrecht; Aspetti della rappresentanza negoziale in diritto romano – Reinhard Zimmermann, Rolf Knüttel, Andreas Wacke, Generoso Melillo, Földi András; Die Idee des "Dritten Reichs" im deutschen philosophischen und politischen Denken des 20. Jahrhunderts – Földi András, Karácsony András; Réflexions sur l'harmonisation (unification) du doit privé en Europe – Attilio Guarneri, Giuseppe B. Portale; András Bertalan Schwarz, der auch international hochangesehene Romanist, Papyrologe und Privatrechtler (1886–1953) – Földi András, Nagyné Szegvári Katalin; Einige Anzeichen der rechtsvergleichenden Analyse bei Cicero – Maxime Lemosse; Quelques aspects de l'idée du contrat au domaine des droits antiques en Mediterranée – Joachim Hengstl, és a sort még jócskán lehetne folytatni.

ERDÕDY: GONDOLATOK HAMZA GÁBOR AKADÉMIKUS LEGÚJABB KÖTETE KAPCSÁN

ki Hamza Gábor tudományos munkásságának fõ vonala. Hamza Gábor esetében egyértelmûen csak fõ vonalról lehet beszélni, hiszen lehetetlen lenne, hogy egy kivételesen gazdag és sokrétû publikációs múlttal rendelkezõ professzor munkásságát válogatott tanulmányokon keresztül a maga teljességében mutassuk be. Mindazonáltal a kötetekbe felvett írások egytõl egyig kiválóan alkalmasak arra, hogy illusztrálják Hamza professzor tudományos tevékenység iránti elkötelezettségét.7 Nem kétséges ugyanis, hogy kutatómunkát magas színvonalon végezni csak az adott téma, és tágabban a kutatás, mint tevékenység iránti elkötelezettséggel, és kellõ alázattal lehet. Mindezek alapján ki kell mondani, hogy a szerkesztõk feladata nem pusztán nehéz volt, hanem egyszersmind hálátlan is: komoly fejtörést jelenthetett számukra, hogy egy kivételesen gazdag életmûbõl mely írásokat vegyenek fel a kötetekbe. A fentiek mellett ezen a ponton külön kiemelendõ az a dicséretes szerkesztõi döntés, hogy válogatott írásokat adtak ki – sokkal inkább hommage jellegû, mint bármilyen más kötet, amibe neves tudósok, szaktársak adtak volna közre dedikált írásokat. A korábban már említett tartalmi sokféleséghez hasonlóan a kötetek nyelvi sokfélesége is impozáns: a nyelvi változatosság más, idegen nyelvû tanulmányokból összeállított munkákhoz képest is azonnal szembetûnõ. A kötetekben szereplõ írások nyelve többségében né-

7

9 10 11

13

Ennek egyik fokmérõje az a tény is, hogy a sorozat elsõ és második kötete rövid ismertetõvel szerepel a „Religion and Law Consortium” honlapján; az alábbi hivatkozásról érhetõ el: http://www.religlaw.org/index.php?blurbId=1997&table=Blurb . Modestinushoz ld. pl. Franz Wieacker: Römische Rechtsgeschichte. Zweiter Abschnitt. Die Jurisprudenz vom frühen Prinzipat bis zum Ausgang der Antike. München, Verlag C. H. Beck, 2006. 146; Arthur A. Schiller: Roman Law. Mechanisms of Development. The Hague, Mouton, 1978. 364–365. Rudolf von Jhering: Geist des römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung I. Leipzig, 1852. 14. Vö. Zum Begriff des ius naturale bei Cicero I/19–36; Ciceros Verhältnis zu seinen Quellen, mit besonderer Berücksichtigung der Darstellung der Staatslehre in De re publica I/37–46; L’«optimus status civitatis» di Cicerone e la sua tradizione nel pensiero politico I/47–64; Einige Anzeichen der rechtvergleichender Analyse bei Cicero III/17–34. Ld. Aspetti della rappresentanza negotiale negoziale in diritto romano I/65–126; Riflessioni sulla garanzia per vizi nella compravendita in epoca romana postclassica I/127–150; Réflexions sur les présomptions relatives aux comomourants (commorientes) en droit romain I/159–181; Quelques aspects de l’idée du contrat dans le domaine des droits antiques en Méditerranée III/59–75. Az ebbe a körbe tartozó tanulmányok között ld. Comparative Law and Antiquity in the Trends of Legal Humanism and Natural Law II/15–36; Réflexions sur la représentation dans la vente internationale II/37–44. Vö. Die Untergliederung der modernen Rechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition I/263–299; Rechte der klassischen Antike und das Erforschen der Rechtsinstitute der geltenden Privatrechtsordnungen III/35–58.

KÖZLÖNY

12

2. A kötetek általános jellemzése körében fel kell hívni a figyelmet a belbecs és külcsín egységére: a komoly és színvonalas tartalomhoz olyan külsõ forma párosul, amely alapján bármely olvasó szívesen veszi kezébe a köteteket. Mind a borító, mind pedig a betûtípus és a szedés igényességrõl árulkodik. Külön öröm, hogy a köteteket a szélesebb közönségnek, tehát nem csak a szûk értelemben vett „szakmának” szánták – ennek egyik bizonyítékát látjuk abban, hogy a jegyzetanyagot lábjegyzetek helyett végjegyzetekben helyezték el. Ez némely olvasó számára ugyan zavaró lehet, ám ez sem ölt kezelhetetlen mértéket. Példaértékû, hogy valamennyi kötet borítóján az érett klasszikus jogtudósnak, Herennius Modestinusnak8 a római Palazzo di Giustizia elõtt található szobra található – ezzel is kifejezésre jut a római jog és a modern jogok közötti kontinuitás. Tartalmi szempontból megállapítható, hogy az egyes kötetek különkülön is, a három kötet együtt azonban mindenképp a római jog modern kori szerepére vonatkozó, Rudolf von Jhering nevéhez köthetõ felfogás megtestesülése. Jhering a „Geist” elsõ kötetében9 egyértelmûen kifejti, hogy miben

látja a modern kor számára a római jog jelentõségét: „Durch das römische Recht, aber über dasselbe hinaus – das ist der Wahlspruch, in dem für mich die Bedeutung des römischen Rechts für die moderne Welt beschlossen liegt”. A római jog, tágabban pedig az antikvitás, modern kultúránk egyik – bár nem egyetlen – meghatározó jelentõségû szegmentuma. A gyakorlatban persze ez elsõsorban akként jelenik meg, hogy római jogi elõképekre hivatkozunk, jóllehet a római jognak önmagában vannak ennél mélyebb összefüggései. Mindkét gondolat leképezést nyer a kötetek római jogi fejezeteiben megtalálható tanulmányok által, legyen szó akár elméleti-filozófiai jellegû kérdésekrõl, amelyek nem mellesleg Cicero tevékenységéhez kapcsolódnak,10 akár konkrét tényállásokhoz, vagy tényállás-csoportokhoz kötõdõ intézményekrõl, illetõleg jogi jelenségekrõl.11 Többek között ez a gyakorlat vezethet a jogösszehasonlítás igényéhez, és ennek gyakorlati megvalósításához is, amelynek nyomán jó látni azt a fejlõdési folyamatot, amely az összehasonlítás iránti igényt jellemzi.12 Az átmenetet olyan tanulmányok is jól jelzik, amelyeket – bár más fejezetben kerültek elhelyezésre – akár a jogösszehasonlítással foglalkozó dolgozatok között is meg lehetett volna jelentetni.13 Hasonlóképpen hasznos szempontokat villantanak fel az európai jogegységesítési törekvésekkel foglalkozó, illetõleg a modern jog egyes tényezõit önálló-

JOGTUDOMÁNYI

8

met, olasz, francia és spanyol, valamint nem egy alkalommal találhatók a kötetekben angol nyelven íródott tanulmányok is. Bizton állítható, hogy ez a fajta nyelvi diverzitás sokaknak becsületére válna!

577

578

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

an bemutató írások is, amelyekbõl különösen markánsan rajzolódik ki a római jog radix studiorum jellege.14 Megjegyzendõ, hogy a fentebb már említett kontinuitáson túlmenõen a vonatkozó tanulmányok mutatják a leginkább kézzelfoghatóan Hamza professzor akadémikus mûveltségét. Ezek az írások elõször áttekintik a NyugatRómai Birodalom bukása és a iustinianusi kodifikáció létrejötte közötti idõszakra jellemzõ jogegységesítési és összefoglalási törekvéseket. Ezt követõen adnak számot a középkori fejlõdésrõl, bemutatva a ius commune és a kánonjog szerepét és mibenlétét, majd elemezve a bizánci, itáliai, francia jogfejlõdést, valamint ennek menetét az Ibériaifélszigeten és a Szent Római Birodalomban. Ezt követõen külön-külön alfejezetek szólnak a lengyel és litván, valamint az angol és skót jogfejlõdésrõl, illetve az észak-európai országok jogfejlõdésérõl. Szintén külön alfejezetben kerülnek ismertetésre a Balkán és Oroszország korabeli jogfejlõdés ismérvei, majd – már a modernkori jogfejlõdést vizsgálva – elõször szót esik a modern jogtudomány alapelveirõl, majd az egyes országok kerülnek bemutatásra Németországtól Olaszországig, Spanyolországtól Lengyelországig. Nem marad ki Anglia, Skócia, Írország, valamint a skandináv államok, és a Baltikum jogfejlõdése sem, és külön említtetnek a kánonjog változásai is. Az ezt követõ kitekintésben feltárul az európai jogfejlõdés kontinensen kívüli spektruma, így az USA egyes államaiban, Kanadában, Latin-Amerikában, Dél-Afrikában, Ázsiában és Japánban tapasztalható hatások. A továbbélés

JOGIRODALOM–JOGÉLET

témakörével foglalkozó tanulmányok – szintén a már említett folytonosság jegyében – Szent István törvényeivel, a Tripartitummal, valamint a magyar és az orosz (késõbb: szovjetunióbeli) kodifikáció történetével foglalkoznak.15 3. Ennek további szép példáiként lehetne utalni a kötet „Varia” fejezetében megtalálható két kiváló tudós munkásságának bemutatását célul kitûzõ tanulmányban. Ugyanez a kulturális gyökér az alapja a magánjog történetével, illetve az egyes, konkrét magánjogi intézményekkel foglalkozó tanulmányoknak is, amelyek esetében a római jogra utalás, a történeti szál pontos végigkövetése révén a római elõdökre hivatkozás nem csupán kötelezõ historikus lábjegyzet, hanem a gondolkodásbeli folytonosság meglétének élõ példája. Ebben a vonatkozásban tehát külön kiemelendõ, hogy Hamza professzor munkái ténylegesen a tágabb olvasóközönséget kell, hogy megcélozzák. Bár kétségtelen, hogy a professzor úr írásai mind a szûkebb, mind pedig a tágabb szakmai közösség számára tartalmaznak olyan elemeket, amelyekbõl bárki bízvást épülhet és építkezhet, a tágabb olvasóközönség – legyen akár joghallgató, vagy akár érdeklõdõ laikus – nem pusztán ismeretekre tehet szert (igaz ugyan, hogy ez sem elhanyagolható), hanem ezen túlmenõen azonban, az olvasó egy gondolkodásmódról is képet kap. A jogtörténész, különösen pedig egy romanista gondolkodásmódjába nyerhet bepillantást, annál is inkább, mert Hamza professzorra – és tanszéki kollégáira is egyaránt – igaz a cicerói veri inquisitio atque

2013. NOVEMBER

investigatio formulája,16 ám ezzel együtt azon is fáradoznak, hogy ezt az érdeklõdõk számára is megismerhetõvé tegyék. Már ehelyütt jelezni kell, hogy noha elsõre akár még dehonesztálónak is tûnhet egy olyan állítás, hogy Hamza professzor munkái a tágabb olvasóközönség számára is méltán ajánlhatók, mégsem szabad attól tartani, hogy egy érdeklõdõ laikus nem értené, amirõl szó van. A professzor úr világos, elegáns stílusa még a laikus olvasót is képes átlendíteni a tételes ismeretek esetleges hiányából adódó nehézségeken – jelen kötet esetében persze csak akkor, ha az olvasó nyelvileg kellõképpen felvértezett. Külön említést érdemelnek az egyes kötetek „Varia” címet viselõ fejezetei. Az eme fejezetben publikált tanulmányok számos, egymással látszólag semmilyen, vagy legalábbis csekély kapcsolatban nem álló témákat fednek le, mindezekkel együtt azonban eme témák legalább annyira számot tarthatnak a szûkebb és a tágabb közönség érdeklõdésére egyaránt, mint a kötetek más részeinek tanulmányai. Említésre kerül itt az olasz-magyar kapcsolatok kérdése a XIII-XIX. századi idõszakban, amely egyfelõl a peregrinatio academica kérdését vizsgálja, illetõleg ennek összefüggését és hatásait a kereskedelmi és a kulturális kapcsolatok alakulására.17 4. Hasonlóan, önálló tanulmány foglalkozik a nemzetiszocialista „Harmadik Birodalom” eszméjének kérdésével,18 amelynek politikai és filozófiai gyökerei vannak Németországban (ld. völkisch-revolutionäre Richtung). A másik vizsgált prob-

14 Ld. különösen Réflexions sur l’harmonisation (unification) du droit privé en Europe II/49–65. A modern jog körébõl ld. El desarrollo del derecho privado europeo II/69–146; Codificación y recodificación del derecho privado en Europa del Este II/147–160; Reflexiónes sobre la defensa juridica de la personalidad en el Código civil del Peru de 1984 II/161–177. 15 Les lois de Saint Étienne et l’Europe I/185–196; Das „Tripartitum” von István Werbõczy als Rechtsquelle. Bemerkungen zur Rechtsquellenlehre in der europäischen Rechtsgeschichte I/17–214; Historia de la codificación del derecho civil en Hungría I/215–234; Römisches Recht und Kodifikation des Privatrechts in Russland und in der Sowjetunion I/235–262. További egy tanulmány tartozik még a továbbélés témájához: L’influsso delle tradizioni del diritto privato europeo-continentale sugli ordinamenti giuridici extraeuropei III/79–181. Ez a tanulmány ehelyütt jelent meg elsõ alkalommal. 16 Vö. Cic. de off. 1, 13. Erre a fordulatra a sorozat szerkesztõi is utalnak az egyes kötetek elõszavában. 17 Contributo alla storia dei rapporti giuridici tra l’Italia e l’Ungheria I/303–316. 18 Die Idee des „Dritten Reichs“ im deutschen philosophischen und politischen Denken des 20. Jahrhunderts I/317–337.

ERDÕDY: GONDOLATOK HAMZA GÁBOR AKADÉMIKUS LEGÚJABB KÖTETE KAPCSÁN

léma a Führerprinzip kérdése, amelynek kapcsán hangsúlyozni kell, hogy a nézetek ebben a vonatkozásban nem voltak egységesek: mindaz, amit „Harmadik Birodalomként” a történelemben megismerhettünk, messze került attól a gondolati magtól, amit eredetileg jelentett. Hasonlóan érdekesek a jogászportrék, legyen szó akár Sir Henry Sumner Maine tevékenységérõl,19 akár Szászy András Bertalan munkásságáról.20 5. Végezetül joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindezek alapján kiknek is ajánlhatók a fenti oldalakon bemutatásra került kötetek. Meglátásunk szerint három potenciális olvasói kör képzelhetõ el. Kétségtelen, hogy a leginkább alkalmas olvasói kör az oktató-kutató szaktársak körébõl kerül ki. Enciklopédikus mivolta egészen odáig terjed, hogy a legváltozatosabb témákban is igen mélyreható meglátásokat tartalmaz, ekként alkalmas

lehet akár arra, hogy egy kutatás kiindulópontjaként szolgáljon, akár részinformációk, mélyebb összefüggések meglelésére. Ezen túlmenõen azonban, egy tanszékvezetõ egyetemi professzor esetében okkal adódik a feltevés, hogy a hallgatóknak mindenképpen ajánlható a sorozat. Ez az elgondolás legalábbis a sorozat egészét tekintve abból a szempontból talán kevésbé pártolandó, hogy a kötet nyelvi sokféleségét az átlagos életkorú és nyelvi felvértezettséggel rendelkezõ hallgatók jobbára képtelenek lennének lefedni. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy évfolyamdolgozat, szakdolgozat, vagy pusztán valamely résztéma iránti érdeklõdés esetén oktatói irányítás mellett ne lehetne egyes tanulmányokat ajánlani a hallgatói közönségnek. Ehhez hasonlóan ugyanez mondható el a tágabb érdeklõdõ közönségrõl is: amennyiben nyelvileg képesek lefedni a kötet varietasát, akkor minden további nélkül alkalmas

579

forrást, forrásokat tartanak a kezükben ismereteik bõvítésére. Az érdeklõdõ nem szakemberek, de fõként az egyetemi hallgatók esetében annál nagyobb jelentõsége van ennek a három kötetnek, mert – mint korábban már többször utaltunk rá – a római jog egyszerre origója (legalábbis az európai kontinensen) és része a „Jog” kontinuumának. Eme kötetek tanulmányai pedig vitán felül alkalmasak arra, hogy túlmutassanak a római jog, mint diszciplína anyagán – egyszerûen szólva eme kötetek tanúságot tesznek amellett, hogy a római jogi tankönyveken túl is „van élet”. A kötetekbe felvett tanulmányok felvillantják a romanisztika mint tudomány távlatait és mélységeit, rámutatnak arra az összefüggésrendszerre és kapcsolódási pontok ama halmazára, amelyek nyomán bárki rádöbbenhet, hogy milyen igaz a jheringi gondolat Marton Géza nevéhez fûzhetõ parafrázisa: das Recht durch das römische Recht.

JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY

19 L’oeuvre de Sir Henry Maine et les systèmes juridiques traditionels II/181–204; Sir Henry Sumner Maine’s Work and the Traditional Legal Systems III/267–281. Ez utóbbi tanulmány kínai fordításban szerepel a kötetben, amelyet angol nyelvû összefoglaló kísér. 20 András Bertalan Schwarz, der auch international hochangesehene Romanist, Papyrologe und Privatrechtler (1886–1953) II/205–214.

580

2013. NOVEMBER

Summary ATTILA MENYHARD: The Structural Key Points of Regulating Property Law in The New Civil Code

hypothec which is independent from the debt it is supposed to cover.

The structural key points of regulating property law in the New Civil Code were the concept of property, defining the objects of proprietary rights, transfer of property in chattels and the system of in rem collaterals. Property is an abstract concept following the continental traditions instead of transferable "bundle of rights." The consequence of this is dividing proprietary rights into property on the one hand and in rem rights of others on the other hand. In rem rights of others are not transferable and are to be ceased in a foreseeable time. Objects of property are things, including personal and real property, transferable rights, debts and contractual positions while objects of ownership are things. Transfer of property requires title and delivery as well but delivery is to be understood as a flexible concept. Delivery is transfer of possession where possession is to be seen as a transferable right instead of a fact. Transfer of possession can be established even if actual possession is not transferred but the parties agree upon the title establishing possession for the transferor and the transferee. The system of collaterals has not been changed in its structure. Hypothec is the primary in rem collateral, fiduciary transfer of property for security purposes is banned. Floating charge has been driven out from the system and it will not be possible anymore to establish a

TAMÁS NÓTÁRI: The State of Facts of Robbing of A Grave in Early Medieval German Laws In the present paper we analyze the state of facts of robbing of a grave in German folk laws. We pay special regard to the issue to what extent the impacts of Roman law and the Church and primarily German customary law can be demonstrated in the system of state of facts and sanctions of specific laws. This investigation requires the analysis of the legal source base as well as some examination in the history of language, which allows a comparative analysis of the issue and helps to highlight the various layers of the norms of German folk laws by the example of this state of facts. LÁSZLÓ FÁZSI: The Role of Authority in Present Criminal Adjudication The authoritarian judgment is incompatible with the idea of jurisdiction in a constitutional state, which however, in the light of today's court practices, seems to be less clearly identifiable a such. In this regard it seems particularly interesting to examine whether we should evaluate it as a phenomenon which signals the dysfunction of our system of jurisdiction, or only as a seeming

contradiction which actually has no significance for the success of the constitutional state's scale of values. Therefore the study's author, employed as a judge, reviews the possible forms of manifestation of the authority's enforcement. ZSÓFIA VARGA: The Charter of Fundamental Rights before the Hungarian Courts Application of the EU law takes place mostly before the courts of the Member States. Execution by the states is not only one type of the effect of the EU law, it is the general method. The Charter of Fundamental Rights of the European Union has the legal binding force of the Founding Treaties, since the Lisbon Treaty has entered into force. Rights included into the Charter, within their scope, have to be applied by Hungarian Courts as well. This protective system of fundamental rights supplements that of the Hungarian State's system. However, there are several issues regarding the direct application of the Charter by the states. On the theoretical side, it is not clear whether the acts of the state fall within the scope of the Charter. On the practical side, it is important whether the courts of the Member States actually apply the regulation of the Charter. Without the actual, effective application of the Charter by the Hungarian Courts, these regulations will fail to fulfill their role in the fundamental rights framework.

Zusammenfassung

JOGTUDOMÁNYI

KÖZLÖNY

ATTILA MENYHARD: Die Kernpunkte der Regelung des Sachenrechts im neuen ungarischen Zivilgesetzbuch Die Kernpunkte der sachenrechtlichen Regelung des neuen ungarischen Zivilgesetzbuches (ungZGB) waren das Konzept der dinglichen Rechte, die Festlegung der Gegenstände der dinglichen Rechte, die Übertragung des Eigentums an beweglichen Sachen und das System der dinglichen Sicherheiten. Die dinglichen Rechte sind nach der kontinentaleuropäischen Tradition ein abstraktes Konzept, statt der im common law geltenden Auffassung des übertragbaren „Rechtebündels”. Die Konsequenz dieser Auffassung ist die Unterteilung der dinglichen Rechte in das Eigentumsrecht einerseits und die beschränkt dinglichen Rechte anderer andererseits. Die beschränkt dinglichen Rechte anderer sind nicht übertragbar und bestehen nur für eine bestimmte Zeit. Dingliche Rechte können an Sachen bestehen, bewegliche Sachen und Grundstücke inbegriffen, an übertragbare Rechte, Schulden und Vertragspositionen, wobei Eigentumsrecht nur an Sachen bestehen kann. Die Übertragung setzt einen Rechtstitel und die Übergabe des zu übertragenden Vermögensgegenstandes voraus. Die Übergabe des Vermögensgegenstandes muss aber flexibel verstanden werden, denn Übergabe heißt Besitzübertragung, wo der Besitz als keine reine Rechtstatsache, sondern eher als eine übertragbare Rechtsposition verstanden werden muss. Die Übertragung des Besitzes erfolgt auch ohne die Erlangung des tatsächlichen Besitzes an der Sache, d.h. nur aufgrund der Vereinbarung des entsprechenden Rechtstitels für

den Besitz. Keine strukturellen Änderungen sind im System der Sicherheiten eingeführt worden. Das Pfandrecht gilt als die Hauptsicherheit, die Sicherungsübereingung ist verboten. Die im System des common law bekannte floating charge (d.h. ein auf dem ganzen Vermögen oder auf einem Teil davon erstellte Pfandrecht einer Gesellschaft) wurde aus dem System des ungarischen Pfandrechts auch ausgeführt und es wird auch kein nicht-akzessorisches Pfandrecht mehr geben. TAMÁS NÓTÁRI Der Tatbestand des Grabraubs in den frühmittelalterlichen Volkrechten Im vorliegenden Beitrag wird der Tatbestand des Grabraubs in den frühmittelalterlichen Volksrechten untersucht. Es wird in Bezug auf den genannten Tatbestand den römischrechtlichen und kirchenrechtlichen Einflüßen und den ex asse germanischen Elementen besondere Aufmerksamkeit gewidmet. Bei der Untersuchung der frühmittelalterlichen Volksrechten sollen außer den rechtshistorischen Gesichtspunkten auch gewisse philologische und sprachgeschichtliche Aspekte berücksichtigt werden, die einen Vergeich zwischen den verschiedenen volksrechtlichen Normen ermöglichen. LÁSZLÓ FÁZSI: Die Rolle der Autorität in der Strafrechtssprechung heutzutage Die Rechtssprechung mit dem Autoritätsprinzip ist mit der Ideologie der rechtsstaatlichen Rechtspflege unvereinbar, was

aber mit Blick auf die heutige Judikatur kaum so eindeutig zu behaupten ist. Im Hinblick hierauf scheint die Prüfung besonders interessant zu sein, ob all das als eine Disfunktion unserer Rechtssprechung oder als ein scheinbarer Widerspruch zu bewerten ist, der im Hinblick auf die Durchsetzung der rechtsstaatlichen Wertvorstellung ohne jegliche Bedeutung ist. Dementsprechend befasst sich der Verfasser der Dissertation mit dem Beruf Richter mit den möglichen Erscheinungsformen der Durchsetzung der Autorität. ZSÓFIA VARGA: Die Anwendung der Grundrechtecharta durch die ungarischen Gerichte Der Grundrechtsschutz innerhalb der Europäischen Union wird durch ein zweistufiges System gesichert: Einerseits durch die Verfassungen der Mitgliedstaaten und internationale rechtliche Verpflichtungen auf nationaler Ebene, andererseits durch die Europäische Grundrechtecharta in der Europäischen Union. Die Anwendung der Charta, die bestehende Systeme des Grundrechtsschutzes ergänzt, erfolgt durch die nationalen Gerichte. Nur wenn die nationalen Richter ihre Rolle vollumfänglich wahrnehmen, können die durch das Unionsrecht den Bürgern verliehenen Rechte wirksam geschützt werden. Die nationalen Gerichte tragen die Verantwortung, mit dem Europäischen Gerichtshof zusammenzuarbeiten um die wirksame Anwendung der Grundrechtecharta zu garantieren. Der nachfolgende Aufsatz behandelt die Frage, wie die Charta seit ihrem Inkrafttreten 2009 von den ungarischen Gerichten angewendet wurde.