ÁGNES GOLENYA PURISACA AZ ARANYKAPU

ÁGNES GOLENYA PURISACA

AZ ARANYKAPU

MAGÁNKIADÁS 2009

Az Aranykapu 2009 © Ágnes Golenya Purisaca Kötésterv és tipográfia: Vémi József

Magánkiadás ISBN 978-963-06-8117-9 1801 – 1801 Nagykőrösi út 56. G 50 FS00315872

GOLENYA PURISACA, ÁGNES AZ ARANYKAPU

Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a szerző írásos beleegyezésével lehetséges. Készült a Progresso Print Nyomdában 2009 októberében. Felelős vezető: Daróci Lajos

–2–

Köszönöm továbbra is elsősorban Önnek, tisztelt Olvasó, hogy ismét kézbe vette könyvemet, hisz Önnek írtam. Gulyásné Szálai Gabriellának, barátnőmnek és szellemi útitársamnak óriási segítségét és támogatását, hogy e könyv eljuthasson Önhöz. Kercselics Imrének és Kercselicsné Fóris Máriának önzetlen támogatását és hatalmas erejét a legnehezebb pillanatokban.

Flórának és Márknak.

Családomnak, rokonaimnak, magyar és perui barátaimnak.

Szellemi Anyámnak és Atyámnak, Istennek, aki továbbra is életem irányítója és egyre többet mutat meg nekem csodálatos világából. Az Ö áldását kérem minden kedves Olvasómra; kérem, hogy adjon nekünk bölcsességet és bátor szívet, hogy egyénenként és nemzetként felébredjünk a bűvöletből és elinduljunk a helyes úton!

–3–

Ajánlások A mai világunk manipulált, matériába fagyott és eltévedt. Elemi erejű az igény az ősi felismeréseken alapuló szellemi dimenziókra, a Teremtő bizonyosságára és az eredendő hiteles létezésre. Keressük a rejtett kincseket, titkokat és misztikus pillanatokat. És itt, feltárul az Aranykapu, megpendíti a legmélyebb motivációs húrokat és felhozza, megerősíti a bennünk kódolt, tudatalatti üzeneteket, az eddig meg sem fogalmazott bizonyosságokat. Váratlanul megjelenik egy magyar pálos szerzetes, aki az évezredes emlékeket rejtő barlangok őrzője Dél-Amerikában. A szív tudásán keresztül vezet az út az ősi üzenethez. A teljes gyógyuláshoz, gyógyításhoz, átalakuláshoz nélkülözhetetlen a Teremtővel való kapcsolat, a világ azon dimenzióinak megtapasztalása ahol a teremtő erők működnek. A könyv olvasásával bennünk is megnyílik az Aranykapu és belépünk rajta.

Sípos György, PhD, sejtbiológus A regénytrilógia második könyve az előző kötethez hasonlóan komoly felhívást közvetít számunkra: képesek vagyunk-e érdekmentesen szeretni és úgy segíteni másokon, vagy a hideg logika álcája mögé bújva ál-humánus utat követünk? A régi korok embereinek tévedéseit ismételjük meg, vagy végre képesek leszünk tanulni elődeink hibáiból? A döntés a kezünkben van. Gondolkodjunk, erezzünk, válasszunk! E csodálatos idő-és térbeli utazás részeseként segítséget kapunk szívünk rejtett tartalékainak megismeréséhez. Köszönöm ezt a felejthetetlen belső utazást!

Gulyásné Szálai Gabriella matematikus, asztrológus ELKÉPESZTŐ! – végig ez motoszkált a fejemben Az Aranyasszony útja olvasása közben. A fordulatos cselekményből hatalmas ismeretanyag tárul fel, miközben megnyílik a lélek. VALAMI NAGYON NINCS RENDBEN a mi világunkkal, ez köztudott. Hogy kaphat mégis értelmet létünk? Az Aranykapu a ma fantasztikumnak számító ősi tudással IZGALMASAN, rendkívül OLVASMÁNYOSAN tárja elénk a kivezető utat. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik olyan lebilincselő olvasmányra vágynak, ami szellemükre, lelkükre is maradandó hatással lesz, úgy, hogy közben szinte észrevétlenül megváltoztatja rögzült világképüket is.

Baditz Balázs, festőművész

–4–

A jövő kezdete Három és fél hónapja, hogy Dél-Amerikából visszatértünk Budapestre. És most megint itt vagyunk Peruban. A limai központi bíróság szigorúan zárt és különlegesen gyorsított tárgyaláson hozta meg a mai napon ítéletét. A vád Évát gondatlanságból elkövetett emberölés és a NASAnak okozott nagyfokú károkozás miatt idézte meg. Helyi ügyvédeink szakmai legendák voltak, de nem sok jóval kecsegtettek minket. Ennek ellenére az ítélet: felmentés! Az öt katona ugyanis, akik a titkos labirintusban küldetésünk végállomásánál a Szervezet megbízásából abszolút hívatlanul és váratlanul felbukkant, és akiket nemzetközi befolyás következtében jogtipró módon kizárólagos tanúként fogadott el a bíróság, Éva mellé álltak. Emiatt még aznap katonai bíróság elé citálták őket. Ennek ellenére egyhangúlag kitartottak amellett, hogy az igazat, csakis az igazat mondják, és elutasították a Szervezet és egyéb szervek mindennemű ellenérdekelt nyomását. Az Erő máris működött! A világ máris változóban volt! A hatalmas tömeg, aki Lima főterén két napja tüntet és Éva azonnali szabadon bocsátását követeli, szintén érzi a változások szelét. Abban a pillanatban kaptam meg Éva sms-ét, amikor az első tévés stáb kocsija befordult az utcasarkon: Angélám, megkezdődött! Igen, megkezdődött! Estére az egész világ megtudhatja, amit mi hat nappal ezelőtt. Holnaptól talán a világ már nem ugyanaz a világ lesz, mint ma. Az utolsó pillanatban érkeztünk a Központi Bíróság főbejáratához. A rendőrfőnöktől kapott különleges engedéllyel most már felengedtek minket, hogy késlekedés nélkül ünnepelhessük Éva kiszabadulását. Éva rég nem volt ilyen felszabadult és boldog. Amikor meglátott, megölelt és a kezembe nyomott egy paksaméta iratot valamint egy diktafont. – Szeretném, ha máris elkezdenéd írni a történetünket. Hamarosan rengeteg egyéb feladatunk lesz! Itt vannak hozzá a saját jegyzeteim is. Nézd! – lengette meg naplóját – tegnap hozta el Nantu a tóparti kisházból – majd huncutul kacsintott. – Nem is bánom, hogy az előzetesben végigélhettem mindent újra! Theo hosszasan átölelve tartotta és így sétáltak ki együtt a bíróság előtt várakozó autókhoz. Vidám, de rövid ünneplés és egy fantasztikus perui vacsora után mindannyian lepihentünk. Ahogy visszaértem szállodai szobámba, benyomtam a diktafont. Éva hangja visszarepített egy olyan múltba, ami bár időben közeli, mégis egy előző élet emlékmaradványának tűnt. Három és fél hónap hogyan válhat egy örökkévalósággá? „ Einstein bebizonyította, hogy minden relatív: a földi időhöz képest alaposan lelassul az űrutazó ideje. Am ő sem ismerte azt a fajta időt, ami elképzelhetetlenül gyorsabb, mint a miénk. Mert ő csak az anyagnak nevezett sűrű energiahalmazokkal kalkulált, ami nehéz és lassú. A kvantumfizika azonban már sokkal jobban megközelíti a sok ezer éves bölcsességet, hisz felfedezte, hogy olyan, mint anyag, gyakorlatilag nem létezik. A sokáig oszthatatlannak hitt atom elektronjai és protonjai tovább oszthatóak kvart kokra, neutrínókra, müonokra, leptonokra, taukra. A kvarkok között vannak úgynevezett Bájos kvarkok, Le kvarkok, Fel kvarkok, Furcsa kvarkok. Esküszöm, a kvantumfizika élvonalbeli tudósai voltak a névadó keresztapák és nem én ittam túl sok alkoholt!

–5–

Na, első hallásra megegyezhetünk abban, hogy a világ nem olyan, amilyennek az utcán, rohanás és tülekedés közben látjuk, ugye? Ha a kvantumfizika emészthetetlen menüsorán túljutottunk, szembetaláljuk magunkat a végső arcul csapással: a legparányibb „anyag” mögött most már tényleg csak jelenségekkel találkozunk, amely hol részecskeként, hol hullámként viselkedik. Mint a fény. És ez a mögöttes valami az „ energia „. En azért teszem idézőjelbe, mert közel sem tudunk még mindent erről az energiának nevezett jelenségről. Ismerjük egy-két aspektusát, hatását, de nem tudjuk a forrását és használni is csak limitáltan tudjuk. Hogy miért őrjítem Önöket a kvantumfizikával? Nos, a mi életünk, a hétköznapjaink már egy ideje elválaszthatatlanok lettek a legmodernebb tudomány eredményeitől. Az Önöké is, csak nem biztos, hogy tudnak róla. Amikor három évvel ezelőtt Paolo Kozma* berobbant az életembe, úgy éreztem, egy merőben új világba csöppentem. És mindaz még csak az ébredezésem korszaka volt. Azóta felébredtem a bűvöletből. A bűvöletből, ami nem más, mint saját felejtésünk. Elfelejtése annak, hogy életünk sokkal tágasabb, mint a hétköznapi életterünk, a világunk nagyobb, mint a Föld nevű bolygónk, az Univerzum pedig lehet, hogy meglepőbb, mint ahogy azt innen lentről, szobáink ablakából, a parkok padjairól, munkahelyünkről, az autóból, vagy akár a füvön fekve, az égboltot bámulva elképzeljük. Nem is olyan nagyon régen, otthon, Magyarországon, amikor a hitnek és ennek a hétköznapi létezésen túli valóságnak még csak a szele érintett engem, irigyeltem Theo-t és Paolo-t, hogy számukra mindez a mindennapi élet része. Mert életük az egyetlen igazi élet volt, és ez számomra elérhetetlennek tűnt. És tessék, nemhogy belekóstolhattam mindebbe, de az emberiség leghihetetlenebb, legnagyszerűbb és korszakalkotó történésének a kellős közepébe csöppentem. Végre én is élek! Ahogy belelapoztam most a naplómba, minden porcikám újraélte a Csodát. A hazatérésünk utáni első reggel, a titokzatos miskolci kapu, majd a nappalim jut most az eszembe, ahol pár nappal később Theo sorsfordító jegyzetét olvassuk. Ekkor kezdődött a jövő… „ A rejtélyes kapu 1. Budapest, 2008. szeptember 25. Hosszú ideje nem aludtam már ennyire mélyen. Hónapok óta ez az első reggel, hogy se az ébresztő, se a belső órám nem keltett. Pár pillanatig abban sem voltam biztos, hogy a saját ágyamban ébredek. Saját ágy… ez vajon mitől lenne az? És hogyan nevezzem azokat az ágyakat, amikben az elmúlt másfél évben ébredtem? Argentínában, Peruban, Ecuadorban… aztán Londonban… és most megint Budapesten… úgy érzem, mintha a Googlemap nagyítóján ülnék és onnan nézném a szobáimat, az ágyaimat. Mostanában, ha az életemen töprengek, valahogy furcsán, fentről látok mindent. Nincs is rá szavam. Hogy fogom én ezt továbbadni másoknak? Mától minden esetre magamnak írok. Ez az előbb, a fürdőszobában jutott az eszembe, a tükörről. Istenem, de rég is volt már az a nap, amikor megpillantottam magam a tükörben! Az akkori, igazi, befalazott magamat… hát, mostantól ez a napló lesz, ami szembenéz majd velem! Felkavart a hazaérkezés. Az elmúlt napokban, Londonban, másra se tudtam gondolni, mint hogy milyen lesz újra itthon? Itthon… itthon… itthon… kattogja az agyam. Mitől lenne ez az otthonom? Vajon lesz egy másik valaha, valahol? Most viszont kell egy kávé.

–6–

Éva behajtja a naplót. Egy régi köntösét kapja magára, de az ismerős mozdulat nem tudatosul benne. Lemegy a konyhába, rutinból bekapcsolja a kávéfőzőt, amibe este bekészítette a kávét, mint hosszú éveken keresztül. Most sem kapcsol villanyt, de amúgy is már besüt a nap. Kinéz a konyhaablakon, és ösztönösen a kis madárpárt keresi, akikben mindig gyönyörködött. Mintha el se mentem volna. Mi lenne, ha kiderülne, hogy ezt az egészet csak álmodtam? Miklós még fent alszik, felviszem neki a kávét, majd elutazik Buenos Aires-be. Még a hideg is kirázza a gondolatra. De akkor még élne Paolo… Nem bírná újból végigcsinálni ezt az egészet. De a pillanatnyi gondolatjáték is elég ahhoz, hogy máris azon töprengjen, mit kellett volna másképp csinálniuk. Felönti zsíros tejjel a kávéját. Sok minden megváltozott az életében, de ez a szokása megmaradt. Kávéval a kezében kimegy a konyhából a hatalmas nappaliba. A házban minden úgy van, ahogy több mint egy éve hagyta. Idegenül áll a közepén. Hiányzott neki? Ha ez kérdés, akkor nem. Az a nő már nincs többé, aki itt élt. A legjobb lenne azonnal összepakolni és elköltözni. Ha Paolo élne, nem lenne kérdés, hol a helye. De így csak azt tudja, hol nincs. A gondolatok teljesen elborítják, úgy érzi, minden talpalatnyi helyet kitöltenek benne, a levegő is alig tud átpréselődni mellettük. Ezért szokott rá nemrég, hogy azonnal mindent kiírjon magából. Visszamegy a konyhába, még egy csésze kávét tölt, de ezt már felviszi a hálószobába. Teliengedi a kádat, zenét tesz föl. Miközben a vizet ereszti, nekilát, hogy kicsomagoljon. Kizipzározza a legnagyobb bőröndöt, felhajtja a fedelét. Ehhez a bőröndhöz nem is nyúlt Londonban. Ebben még minden úgy van, ahogy Buenos Aires-ben bepakolt. Végigsimítja a ruhákat. Mintha az ottani energiát akarná idevarázsolni. Amikor összehajtogatta őket, még a Kozma-villában volt. Nem pakolja ki, csak simogatja… és hirtelen ijesztően életszerűen látja magát, ahogy a föld másik felén lezárja a bőröndöt… most pedig itt kinyitja… és ez az összetartozó mozdulatsor hidat teremtett a két ház között. Talán mégsem adhatja el… Ez a ház őrzi Paolo lépteit. És tegnap, amikor belépett a házba, megesküdött volna, hogy a bejárati ajtónál Paolo parfümjét érezte. Ott, ahol becsempészte a zakójának a zsebébe a hajfürtöt és… Olyan lendülettel rántja ki az éjjeliszekrény fiókját, hogy majdnem minden kiborul. Ott a kis papírcsomag! De csak bámulja, nem meri kicsomagolni. Mintha átlátna a papíron, mintha a kezében fogná Paolo haját… Mégis nekilát és nagyon óvatosan kibontja a kis csomagot. A hálószoba megtelt az emlékekkel. Itt volt Paolo. Minden együtt töltött pillanatot látott, minden elhangzott szót hallott, minden érzést újra érzett! Csak ült az ágy mellett, a szőnyegen, kezében a hajfürttel, amibe néha beleszagolt, majd megtörölte köntöse ujjába a szemét. Amikor újrapergő filmjében visszarohan a kómában fekvő Paolohoz Lambayeque-be,

–7–

látja magát, ahogy kiviharzik ezen az ajtón… és még csak be se csukta maga után! Ezen annyira megdöbbent, hogy leállt a film. Eltűnt a káprázat. A víz csobogása végleg visszahívta a jelenbe. Észbe kapott, hogy talán már ki is folyt a kádból a víz. Felerősítette a zenét, hogy a fürdőben is hallja. Kimért precizitással csomagolja vissza a hajfürtöt. Ledobja az ágyra a köntösét és várakozóan merül el a meleg, habos vízben. Itt mindig világosan megérezte, mi legyen a következő lépés. Már tudta, teljesen el kell lazulnia, ha felül akar emelkedni a kuszaságon. Behunyta a szemét, fejét a kád peremére hajtotta, és átadta magát a pillanatnak. A zene átlényegült ismeretlen üzenetté. A szíve nyitotta fel a titkos kódokat. Vannak helyzetek, amikor nem kérhetünk meg valaki mást, hogy csukja be helyettünk a magunk mögött hagyott kapukat. Mielőtt továbbmehetek, előbb rendesen be kell zárnom, amit nyitvahagytam. Még egyszer nem rohanhatok el ész nélkül. Már nem menekülhetek! Amikor kiszáll a kádból, csak úgy találomra kihúz néhány ruhadarabot a bőröndből. Megszárítja a haját, és anélkül, hogy bekapna valamit reggelire, egy almával a kezében kisétál az autóhoz. Bedobja kisbőröndjét a bordó A6-os hátsó ülésére. Rég nem ült az autójában. Pár percig csak fogja a kormányt, még csak be sem indítja a motort. Ez a reggel is különleges, akárcsak az a tavalyi februári. De most nem padlógázzal hajt ki a budai villa kertkapuján. Megvárja, amíg a távirányítóval működtetett kovácsoltvas kertkapu rendben becsukódik mögötte. 2. Épp a reggeli kávét főztem, amikor rámcsörgött Éva. Pár napja váltunk el egymástól, fel sem merült, hogy találkozzunk. Csak jól esett elmondania az ötletét, hogy végigmegy a miskolci sikátoros utcácskán, ahol Paoloval megismerkedtek. Szüksége van erre, hogy továbbléphessen. Rögtön megértettem, mi játszódik le benne. Sokat töprengtem én is az utóbbi napokban, vajon mit fog felszakítani benne a hazaérkezés? Ugyanúgy az autópályáról hívott, mint másfél évvel ezelőtt, és egy pillanatra én is a múltban találtam magam. Újra láttam, ahogy Éva megérkezik, akkori élete romjait cipelve magával. Láttam tehetetlenségét, végtelen magányát, első lépéseit az ismeretlen úton. Újraéltem az estét, amikor egy hirtelen elhatározással megveszi magának a jegyet Buenos Aires-be, aztán Dórival a repülőn már mi is odatartottunk. Hirtelen az arcomon éreztem a dél-amerikai nap sugarait, boldogságom és megannyi eszmélésem melegségét. Láttam magunkat a Kozma-villa kertjében a Hiábavalóságok Napján, átutaztam újra a lélegzetelállító uyuni sósivatagon, és az Andok hegycsúcsain kinyújtózva le akartam szakítani a legfényesebb csillagot. Majd Lambayeque-ben voltunk, Paolo mellett a kórházban, éreztem Éva jéghideg kezét és megrémülök az újabb dermedtségtől. Majd ismét a Kozma-villa, ahol Paolo szakmai hagyatékát rendezgetjük és a londoni sajtótájékoztatóra készülünk, hogy magunk mögött hagyjuk Dél-Amerikát és hazarepüljünk. A lefőtt kávé illata csalt vissza a jelenbe. Péter még alszik, de azt kérte, ne hagyjam délig aludni. Alig várta, hogy végre kettesben legyünk és megmutassam neki a várost, ahol Évával felnőttünk. Pár nap múlva úgyis ismét kezdődik az őrület. Megérkeznek a többiek és elkezdjük a régen tervezgetett munkánkat itthon. Kitöltöttem a kávét két csészébe, felöntöttem zsíros tejjel, ahogy én is szeretem. Amint

–8–

beléptem a nappaliba, észrevettem, hogy a fény megint milyen furcsán, alulról világítja be a teret. Óhatatlanul eszembe jutott, mit mondott Éva annak idején, amikor belépett ide: elég a fény szög egy kis elmozdulása, és biztosnak vélt világunk egy szempillantás alatt kizökken. De ez a felismerés most végtelenül boldoggá tett. Mozdíthatatlannak hitt félelmeimtől örökre megszabadultam. Bár éreztem, és most egyértelműen előre megéreztem, hamarosan megint hihetetlen események sodrásában találjuk magunkat, már tudtam, a kizökkenést újrarendeződés követi. Most sem láttam az utat előre, de már tudtam, elég, ha az első kockakőre lépünk magabiztosan. A kávé illata vagy a hirtelen rámtört boldogság ereje ébresztette-e fel Pétert, nem tudom. De ahogy rámnézett, jól láttam, azt érzi, amit én. Letettem a két csészét az éjjeli szekrényre, és visszabújtam mellé az ágyba. 3. A késő őszi nap barátságosan melegítette a miskolci kis sikátort. Az utcakövet nemigen érte a fény, de az egyik oldal házainak ablakain itt-ott megcsillant. Ez is elég volt ahhoz, hogy a fekete emlékképként őrzött, nyomasztó estét átszínezze. Éva szíve ennek ellenére igen erősen vert, ahogy közeledett Dóri néni lépcsőháza felé. Minden lépésére világosan emlékezett, hogy fordult ki a kapualjból és indult arrafelé, ahol leütötték. Odaért, ahol életében először pillantotta meg Paolo Kozmát. Önkéntelenül körbenézett, nem bukkan-e fel ismét a férfi. Újra és újra át akarta élni, amikor megpillantotta a fölé hajoló szempárt. Paolo meleg, huncut szemeit. Lekuporodott a kapualjba, ahol magához tért, amikor Paolo élesztgette. Most is behunyta a szemét és várt. Már hallotta is Paolot: Éva, lát engem? Aznap délután hallott a férfiról először és látta meg a cápás fotón. És egyszer csak mellette térdel az a valaki a Föld másik végéről, és pár nap alatt a legfontosabb emberré válik az életében. Erre a világra mondjuk azt, hogy racionális? Emlékszik Paolo kezére – meg akarta fogni, de nem tudta. Nem volt ereje megmozdulni. Csak hagyta, hadd szője tovább önmagát a történet, anélkül, hogy irányítaná. Ettől a naptól kezdve csak lebegett és álmodott. És ennek még mindig nincs vége. Hiszen még most is lebeg, most is álmodni akar. Teljesen néptelen volt az utcácska. Nézte a kockaköveket, ahol egykor Paolo állt. Mint egy megszállott nyomolvasó, tudta, hogy egyszer csak előbukkannak a jelek, hogy elárulják, merre vezet az útja innen tovább. Váratlanul, mintegy a semmiből biztos léptek közeledtek felé. Két férfi bukkant fel. Egyenesen a kapu felé tartottak, ahol Éva ücsörgött a kövön. Kislányos zavarral pattant fel. Hirtelen nevetségesnek érezte magát, hogy újra játssza a múltat. Paolo most azt mondaná, hogy inkább előre nézzen. A jövőbe pedig úgy pillanthatunk, hogy meglátjuk a jelent. A két férfi befordult a kapu elé. Éva csak azért nem ájult el, mert az iménti álmodozása már kiszakította a valóságból. Ilyenkor pedig bármi megtörténhet. Szó szerint bármi. Két indián férfi volt. Az öreg rámosolygott Évára, a fiatalabb pedig megszólította, magyarul. – Jó napot. Sajnálom, egy kicsit késtünk. Azzal benyomta egy lakás kódját a névtáblán. A berregés után kinyílt a kapu és a férfiak előreengedték Évát. Éva még arra is képtelen volt, hogy köszönjön, vagy egy szót kinyögjön, nemhogy

–9–

tisztázza a félreértést. Kábán és engedelmesen szállt be velük a liftbe. Már az előszobában álltak, amikor Éva végre meg tudott szólalni. – Ne haragudjanak, én nem vártam magukat. A fiatal lefordította az öregnek, aki elmosolyodott. – Legfeljebb nem tudott róla. Mi minden esetre magával akartunk találkozni – tolmácsolta a fiatalabb az öreg szavait. Mintha Nantu nyelvén beszéltek volna. – Nézze, nem tudom, kik maguk. Én ott lent a kapuban… – Paolora gondolt. A múltra – szólalt meg az öreg váratlanul angolul. Éva egyáltalán nem tartott a két idegen férfitől, már megtanult bízni az emberekkel kapcsolatos megérzéseiben. De megijedt attól, amit hallott. A több mint meghökkentő helyzet azonban villámgyors gondolkodásra késztette és így rémlett fel előtte szinte azonnal, amit oly gyakran hallott Paolotól: minden csoda megmagyarázható, csak adj magadnak egy esélyt és egy kis időt. Légy nyitott, és az eleinte érthetetlen szálak egy csodás és világos képpé állnak össze. – Ezek szerint Ön ismeri Paolot – de ahogy kiejtette a szavakat, máris megbánta. Jaj, de banális, futott át azonnal rajta. – Nagyon is jól – mosolygott az öreg – de ne álldogáljunk tovább itt az előszobában, menjünk, kérem beljebb. Kérem, Éva! – és kinyitotta a szobaajtót. Már meg se lepődött, hogy a férfi a nevén szólította. Ahhoz képest, hogy tudta, itt találják meg, és tudja, hogy épp Paolora gondolt! Egy nagyon egyszerű szobába léptek be. Az öreg Éva felé fordulva egy lestrapált fotelre mutatott, miközben tovább beszélt. – Egész kicsi korától ismertem Paolot. Mint a saját fiamat, Nantut. – Uram Isten, Yuma! – kiáltott fel Éva és maga se tudta, döbbenete vagy öröme volt-e nagyobb. Majdnem a nyakába ugrott az öregnek. A fiúk meséiből már megkedvelte, de így, szemtől szemben, biztosan tudta, hogy örökre a szívébe lopja magát ez a jóságos és bölcs sámán. Ezen az sem változtatott, hogy Yumán egy cseppet sem látszott, hogy mit érez, vagy mit gondol, ő is örül-e ennek a találkozásnak. De ez, Éva már tudta, teljesen normális nála. Yuma ebben a stílusában folytatta. – Hadd mutassam be Magyarországon élő földimet, Sha-kaimot, aki Nantu érkezéséig van a segítségemre. Az öreg sámán soha nem mondott egy szóval sem többet, mint amit épp elégségesnek vélt, így Éva nem is faggatta tovább. Ha nem tudná a Kozma-fiúktól, akkor se tette volna. Volt valami Yumában, ami mindenkiből mérhetetlen tiszteletet és mértéktartó viselkedést váltott ki. Pedig majd szétvetették a kérdések. Miért és hogyan jött ide? Mi történik? Miért nem szólt neki senki? Észre sem vette, hogy Shakaim közben kiment a szobából, csak most, hogy egy nagy tálcával a kezében bejött. Teát és aprósüteményt hozott. Yuma a teáját kavargatta és az ablakon kitekintve a távolba nézett. Majd minden átmenet nélkül megválaszolta Éva ki nem mondott kérdéseit. – Hirtelen döntöttem, hogy mégis ideutazom. Miután eljöttetek, kaptam néhány hírt, amit sürgősen meg kell Theo-ékkal beszélnünk. Ez, és a konferencia, együtt már olyan érv volt, aminek megadtam magam – Yuma Évára nézett. – Én is sokat hallottam már rólad, Éva. A fiamtól is, Theotól is és persze Paolotól is. Engedd meg, hogy ne kerteljek és megmondjam, igen kivételes embernek tartalak, lányom. Ne szabadkozz, kérlek – nézett erősen Éva szemébe. – Nem szokásom a dícsérgetés. – Éva tényleg épp el akarta hárítani a dicsérő szavakat–A kivételességedet nem kizárólag a személyes kvalitásaidra értem. Bár természetesen arra is. De, és ebben tudom, egyet értünk, nincsenek véletlenek. A sorsod össze van fonódva a miénkkel, és nem csak a Cosma família révén. De erről most nem kívánok részletesebben beszélni. Nincs itt az ideje. A következő időszakban, hidd el, lassan minden világos lesz előtted is.

– 10 –

Nem volt könnyű a társalgás Yuma-val. Ebben mindenki egyetért, aki valaha pár szót is váltott vele. Önkéntelenül is a legjobbat akarta magából mutatni az ember, azt akarta, érdemelje ki Yuma figyelmét. Pedig Yuma tökéletesen figyelt mindenkire, akivel összehozta az élet. Éva felfogta a pillanat kivételes voltát. Átérezte találkozásuk súlyát és jelentőségét. Elhatározta, a már jól bevált fényképezőgép üzemmódra kapcsol és megpróbál minden kis mozzanatot megörökíteni magában. Tudta, eljön a nap, amikor nagy megilletődöttséggel fog visszaemlékezni minden egyes momentumra. – Szeretnék egy-két dolgot megkérdezni tőled – folytatta Yuma. – Ha nem akarsz, természetesen nem válaszolsz. Most, hogy Paolo nincs közöttünk, mi a személyes indíttatásod arra, hogy tovább foglalkozz mindezzel? Mi érdekel konkrétan abból, amit Paolo munkássága révén megtudtál? Évában fel sem merült, hogy ne folytassa, amit még Paoloval elterveztek, így igazából soha nem szedte össze az érveit, nem fogalmazta meg magának egyértelműen, mi is hajtja valóban tovább ezen az úton. Most meg is hökkent, hogy milyen nehéz megválaszolnia Yuma túlságosan is egyértelmű kérdését. Vagyis, saját kérdését. Mint már annyiszor ezelőtt is, amikor válaszaival Paolo-nak akart volna megfelelni, de belülről minden választ hazugnak érzett, most is inkább a beismerést választotta. – Nem tudom, Yuma – most ő nézett egyenesen a sámán szemébe – túlzottan magától értetődő volt számomra, és nem foglalkoztam azzal, hogy összeszedjem az érveimet. Nem tudom, hogy mennyi az érzelem mindebben. De valahogy annyira egyértelmű, hogy nem látok más alternatívát. Valami hajt belülről. Úgy érzem, meghalna bennem valami, ha kiszállnék. Olyan az egész, mint amikor megismertem Paolot. Nem kellett gondolkodnunk, hogy van-e közünk egymáshoz. Az észnél erősebb belső hang egyértelműen itt tart. Veletek. Ez az életem. Yuma csak lassan, túlságosan is lassan mosolyodott el. Éva szíve ezalatt már kalapálni kezdett. Biztos nem ilyen suta választ várt tőle Yuma. Arra se képes válaszolni, mi miért fontos neki. Még mindig tele van megfelelési kényszerrel. Mikor lesz már képes teljesen megszabadulni ettől és vállalni magát, úgy ahogy van? – Ha az eszed csak negyed annyira lenne a helyén, mint a szíved, akkor is hálás lennék, hogy közénk tartozol. Már régóta vártunk rád. Nem fogta fel azonnal Yuma szavait. Először csak azt értette meg, hogy a kishitűsége ismét szemberöhögte. De a következő másodpercben egy vulkánszerű hőhullámtól teljesen leizzadt. Megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. Nem akarta, hogy a hangja remegjen. – Yuma, kérlek, hogy érted azt, hogy már régóta vártok rám? Kivel? És miért? Yuma most nagyon lágyan, szinte nagyapásan nézett Évára, és mint egy mesébe, úgy kezdett a mondandójába. – Sok apró tényező egybeesésének kell megvalósulnia ahhoz, hogy egy-egy ember kiemelkedjen feladatával a kortársak közül. A legfontosabb azonban az elszánás. Sokkal több a felébredt, alkalmas ember, mint hinnéd. De alig van, aki veszi a bátorságot és a fáradtságot, hogy végig is menjen az úton. A mi feladatunk az volt, hogy minden segítőt megtaláljunk, és átadjuk a ránk bízott tudást. – Yuma előrehajolt és gyengéden rátette eres kezét Éváéra. – Örülök neked, kislányom. Fogalma sem volt, ki az a mi, milyen tudást kell neki átadniuk, és miben lehet ő segítségükre. De Yuma olyan természetességgel beszélt minderről, hogy Éva racionális részének esélye sem volt kétségbe vonni, miszerint neki is valami különleges szerepe lenne ebben az ismeretlen eseményfolyamban. Yuma látta, hogy millió kérdés szorult Évába, de legtöbbjét még nem lehet megválaszolni. Hogy egyértelmű legyen, részéről ezt a témát egyelőre lezárta, felállt. Éva

– 11 –

önkéntelenül szintén felállt. Kislánynak érezte magát Yuma mellett. – Most ha megengeded, lepihennék. Még csak éjjel érkeztünk és akárhogy is nézzük, már nem vagyok fiatalember. Hamarosan ismét találkozunk, Éva. Pihend ki magad te is. Szellemileg megterhelő napok elébe nézünk. Mindent meg fogsz érteni a maga idejében. Addig pedig csak hagyd, vezessen Isten lelke, ahogy ezidáig is. Éva képtelen volt megmoccanni. Világos, hogy Yuma nem mond most többet, de ő meg nem mehet el csak így, teljesen összezavarodva! – Yuma, csak egyetlen kérdés. Az öreg indián nem válaszolt csak biccentett. – Honnan tudtad, hogy itt találsz? Yuma megfogta Éva két vállát. Így, közelről, még élesebben metszett át a tekintete Éva minden porcikáján. – Nem tudtam. De reméltem. Őszintén reméltem! Nekem itt kellett vámom téged…és a tanítvány, ha az útján van, megérkezik a mesterhez. Éván mintha villám cikázott volna végig. Lesz, ami lesz, legalább még egy valamit azonnal meg kell tudnia. – Miért épp ebben a kapuban kellett találkoznunk? Itt kezdődött minden… érzem, e mögött ésszerű összefüggést kell keresnem. Mintha… mintha ezen a kapun léptem volna be ebbe a másik világba – ahogy beszélt, a feltörő emlékek egy újabb betonfalat romboltak le benne. – Hát, az ésszerű összefüggések keresése a legkevesebb, kislányom, amit meg kell tenned. Ha nem tévedek, te épp egy szimbolikus kaput érkeztél ide becsukni. Egy tévút kapuját. De tévutak nincsenek. Legfeljebb még nem érted, miért léptél rájuk és nem látod, hová vezetnek. Vannak főútvonalak, egyirányú utcák és zsákutcák. Aki valóban tudja, hova kell eljutnia, előbb-utóbb addig kanyarog, amíg megérkezik. – Yuma itt mintha hezitált volna, de aztán mégis kimondta. – De kérlek, gondolkodj el azon, hogy ez a kapu, itt lent, mindig egy újabb utat nyitott meg neked. Valóban be akarod zárni? Ezzel elköszönt tőle. Még megkérte Shakaimot, kísérje Évát a kocsijához, de Éva inkább egyedül akart menni. Nem volt kedve most Shakaimmal diskurálni. Nem akarta a Yu-mával folytatott beszélgetés erejét gyengíteni. Mindent máris újra le akart pergetni, hogy örökre bevésődjön a bölcs indián minden egyes szava. Amint becsukódott mögötte az ajtó, és megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja, kettesével rohant lefelé a lépcsőkön, mint fruska korában. Hirtelen túlcsordult benne az energia és a tettvágy. 4. Olyan lendülettel lökte ki maga előtt a kaput, hogy a névtáblát böngésző nőt feldöntötte. Utánakapott, hogy ne essen el. – Jaj, ezer bocsánat! Ugye, nem ütöttem meg a kapuval? – Éva tényleg egy csintalan kislány bőrében érezte magát, és alig bírta visszafogni a kuncogását. Hányszor fordult elő vele épp így annak idején! A nő nem válaszolt azonnal, csak furcsán fürkészte. – Éva? Évának is felderengett, hogy mintha ismerné a nőt, de szüksége volt pár pillanatra, hogy a neve is beugorjon. – Judit, ugye? Az egyetemről. Nahát! Ne haragudj, Judit. Ugye nem ütött meg a kapu? – Semmi baj. A lendületed még a régi – próbált felülkerekedni a helyzeten a meglepett Judit. – Na, erről tudnék mesélni neked – mosolyodott el Éva. Az előbbi percek ereje még jócskán benne volt, gátlás és visszafogottság nélkül nézett volt évfolyamtársára. – Mondjuk úgy, mostanában visszaszereztem. És veled mi van? A diploma óta nem is

– 12 –

tudunk egymásról. Én nem mentem el az évfolyam találkozókra sem… Judit mostanra összeszedte magát, megigazította kis kosztümkabátját és félresimított egy apró hajtincset a szeméből. – Én se nagyon. De rólad hallottam, és épp a múlt héten. Ha most azt mondom, a napokban akartalak felkeresni, biztos nem hiszed el. Nagyon sietsz most? A két nő egyszerre nevette el magát. – Ennyire azért nem. Amúgy pedig elhiszem. Kevés dolog van, amin manapság valóban meglepődöm. Megiszunk valahol egy kávét? – Éván ugyanis átsuhant egy elképesztő gondolat. Talán Judittal is épp ebben a kapuban kellett ennyi év után összeakadnia? – Gondolom, te sem itt laksz… – Nem. Pesten. Vagyis, az elmúlt egy évben Dél-Amerikában. – Ezt épp a napokban tudtam meg rólad. Sokat vagyok Londonban, és nemrég az egyik újságban megdöbbenve fedeztem fel a neved egy érdekes cikkben. Az az igazság, a férjem úgy-ahogy ismerte Paolo Kozmát. Amikor Paolo Európában volt, összefutottak olykor valamelyik konferencián. – Komolyan? Hát, izgalmas egybeesések. A férjed is történész? Vagy régész? – Nem. Fizikus. – Aha. És honnan ismerték Paoloval egymást? Judit habozott egy másodpercig. – Az én sztorimhoz is idő kell. Figyelj, itt egy pár perces dolgom lenne. Gondolom, épp onnan jössz, ahova én megyek. – Yuma? – Igen. A shuar gyógyító Ecuadorból. Én csak egy időpontot akarok vele egyeztetni. Visszajössz velem? És utána beülünk valahova. Éván átsuhant ugyan, hogy ezek szerint csak ő nem értesült Yuma érkezéséről, de annyira feltűnő volt ez a hármas találkozó, hogy tudta, most kár ezen töprengenie. Inkább átadta magát az események mágikus sodrásának. Előreengedte Juditot. Amikor a kapu bezárult volna mögöttük, Éva megfogta egy pillanatra és próbálta egy résnyire nyitva hagyni. Huncutul mosolygott magában. Ez a kapu tényleg maradjon nyitva… 5. Judit nem a klasszikus értelemben volt szép. Feltűnően vastag, sötét szemöldöke, majdhogynem fekete haja kontrasztosan keretezte ragyogó kék szemét. Lehetetlen volt nem felfigyelni rá. Már fiatal lányként is roppant magabiztos volt. A magas, erős termetű, bátran nevető lány mellett Éva mindig túl kicsinek érezte magát. Judittal ellentétben őt mindig visszafogta valami legbelül, sokszor tipródott, kételkedett önmagában. Noha nem egyszer tapasztalta, hogy tudása alaposabb, Judit mégis könnyebben szerzett jó osztályzatokat a vizsgákon. Amiben nem volt biztos, Judit azt mindig áthidalta valahogy, és mintha megbabonázná gyors, magabiztos beszédével a tanárt, aki észre sem vette a hiányosságot. Judit gátlástalanul hajtott a sikerre. Minden téren. Sok társadalmi munkát is elvállalt, a népszerűségnek nem lehetett olyan magas ára, amit ne lett volna hajlandó megfizetni. Nem voltak barátnők, de hétvégeken, hazafelé a vonaton, mindig szívesen utaztak együtt. Éva ilyenkor mindig bepótolhatta az elmulasztott híreket: ki kivel kavart az egyetemen, melyik professzor tett be épp a másiknak és ki bőgött le valamilyen konferencián. Judit valóságos információs központ volt. Mindent izgalmasan tudott tálalni, sajátos, fanyar humora pedig meseszerűvé tette még a legszürkébb sztorit is. Most is őszintén örült, hogy összefutottak. Ráadásul, hogy kiderült, Paolot is ismerték, Éva alig

– 13 –

várta, hogy meghallja a történetét. Beültek egy közeli kávéházba. Judit, mint mindig, azonnal magához ragadta a szót és Éva hamarosan tűkön ült. A lényegről egyelőre egy szót sem hallott, de már mindent tudott Judit lányának kamaszkori problémáiról. Közben azon lamentált, mit is mondjon magáról? Házasságáról nem akart mesélni, minden múltbeli jó vagy rossz eltörpült a jelenhez képest. De a mostani életéről vajon beszélhet-e Judittal? Úgy érezte, ami az elmúlt két évben vele történt, azt még nem képes csak úgy, bárkivel megosztani. Akkor meg mégis, miről számoljon be, ha nem beszél felismeréseiről, keserves útkereséséről, újszerű orvosi nézeteiről? Mennyivel könnyebb volt még Miklós feleségeként bemutatnia magát! Abban nem volt semmi elgondolkodtató. Csupa felszín és csillogás, pont, amit vélhetően Judit is oly sokra tart. Alig harminc perc után Judit végre belekezdett a valódi sztoriba. Férje, John, elismert fizikus, sokáig a cambridge-i egyetem egyik legnépszerűbb professzora a legendás Stephen Hawkins egykori tanszékén. – Londonban élünk, de gyakorlatilag a föld összes pontján. Fél év itt, egy év ott. Amerikától Indiáig, mindenütt éltünk már. A lányom beszéli a hindit és még arabul is ért egy keveset, mert egy ideig John még a kairói egyetemen is tanított. Volt a NASA egyik vezető kutatója is. Éva felkapta a fejét. Valóban, ha jobban visszagondol, mintha Paolo is említette volna egyszer a nevét és azt, hogy – bár sok mindenben nem egyezik a világnézetük – John kristály-frekvencia kutatása kapcsán sok közös témájuk volt mindig. Mint például, hogy az ősi civilizációk találkoztak-e földönkívüliekkel, ismerték-e a kristálygyógyászatot. – A NASA-nál van? Ez… ez fantasztikus. És te is ott dolgozol? – Már nem. John sem. Illetve, ő egy többé-kevésbé független, nemzetközi nagy projektben, a legjobb koponyákkal. Még előttem is csak úgy hívja, a Szervezet. Azt mondja, egyelőre nem publikus. 0 kutat, én meg megírom az eredményeiket. Több könyvünk is van már. Épp nálam van az egyik nagy angol szaklap méltatása a legutóbbiról. Belekotort a táskájába és egy magazint húzott ki. Megkereste az oldalt és odanyújtotta Évának. – Az Új Ember – avagy az Ember isteni képességei – olvasta Éva hangosan a könyv címét a fotóról. – Izgalmasnak tűnik. Átfutotta a cikket, de csak néhány fejezetcímet tudott megjegyezni. Kvantumteológia, Az igazi kristálykoponya, Normális-e a paranormális… – Hát, mit mondjak… alig várom, hogy elolvassam a könyved! Még pár percig lapozgatta a magazint, addig sem kellett felpillantania Juditra. Nem volt biztos benne, hogy nincsenek-e a homlokára írva rátörő érzelmei. Milyen szép gyümölcse is van egy tartalmas párkapcsolatnak, egy értelmes életnek! 0 még mindig nem tud letenni semmit az asztalra. A férfi, akit igazán szerethetett volna, akivel alkothatott volna, meghalt. Miért érdemel Judit több boldogságot? Judit pár évvel a diploma után már megismerte Johnt. A nyolcvanas évek végén már a fiatalabbaknak is ki lehetett olykor jutni a jelentősebb nemzetközi konferenciákra. Judit apja ismert szívsebész volt, senkinek nem volt kedve a lány miatt összeakadni az idős proffal. Így Judit szépen és fiatalon, az Orvostudományi Egyetem egyik kutatócsoportjának képviseletében kiutazott egy Miami-ban megrendezett különös tematikájú konferenciára: kvantumfizika a gyógyításban. Egy fiatal amerikai kutató arról tartott előadást, hogy a különböző frekvenciájú hullámok miként hathatnak az emberi képességekre. Juditot elbűvölte a férfi esze és a téma is. – Szerintem egész más ember lennék, ha nem ismerem meg Johnt. Míg élek, nem fogom elfelejteni, mennyire megdöbbentett az előadása. Az itthoni beszűkült látásmódhoz képest misztikusnak tűnt az egész. Tudatmódosítás energiával! Na, gondoltam, erről hogy

– 14 –

fogok majd otthon beszámolni? Itt a mai napig is sokkal elutasítóbb az orvoslás a nemanyagelvű gyógyítással szemben. – Hát erről én is tudnék mesélni! Saját tapasztalat. De ezek szerint te már egész fiatalon belekóstolhattál az új látásmódba. Fantasztikus lehet ilyen szakmai közegben alkotni! Éva szórakozottan tépegette a felbontott cukros zacskót, ami pillanatok alatt ezer apró miszlikben volt. Csak szűrőn át érkeztek hozzá Judit pergő szavai. Felvillant előtte hévizi kirobbanása a kis vendéglőben, amikor Paolo először vetette fel, hogy utazzon Dél-Amerikába. Akkor azt mondta neki, addig Miklós életét élte, és nincs kedve átigazolni senki máséba. Hát ehhez képest nem Paolo életét éli most mégis? Alig egy órája, hogy Yuma nekiszegezte a kérdést, hogy mi tartja ezen az úton. Egyáltalán, biztos, hogy ez a saját útja? Ahogy hallgatta Juditot, a régi érzés kerítette hatalmába, amikor sose érezte magát elég magabiztosnak hozzá képest. – De szerencsére nem kellett itthon megküzdenem a szokásos szakmai betartásokkal, mert Johnal hamarosan összeházasodtunk. Az egyetlen, amin a hátam mögött összeröhögött néhány kedves kolléga, hogy én majd biztos kristálygömbből fogok diagnosztizálni – Judit kortyolt a kávéjából, majd cinkosán Évára mosolygott. Éva épp, hogy csak visszazökkent, és a nyelve hegyén volt, hogy talán nem is lenne annyira elvetemült gondolat, de Judit folytatta. – Mi sem áll távolabb tőlem! – Mármint? – pillantott fel ismét Éva a cukroszacskó macerálásából. – Hosszú! – legyintett Judit – Biztosan csak azért zavar annyira még ma is, ha eszembe jut ez a hülye viccelődés, mert épp én vagyok az, aki tűzzel-vassal küzd ezek ellen a primitív párhuzamok ellen. Mi nem az alternatívnak nevezett gyógyászat hívei vagyunk. Semmi filozófia, mese, hit nem kapcsolódik a nézetünkhöz. Semmi közünk azokhoz, akik mindenféle abrakadabrával mossák össze a tudományt. – A kvantumfizika, a rezgések és hullámok a gyógyászatban, nem mind azt mutatják, ti is keresitek a láthatón, az anyagon túli létezést? – Ezek anyag-aspektusok. – És ha az anyag csak egy aspektusa valami másnak? Csak a formája? Egy lehetséges tulajdonsága? Akkor az aspektus aspektusát nézitek csak… – Na ja, az ősi és feloldhatatlan ellentét. Anyag vagy szellem… – Bennem nincs ellentét. Csak akik az anyagon túli létezést tagadják, azok számára jelent ez ellentétet. Mi nem tagadjuk az anyagot azzal, hogy elismerjük az anyagon túlit. És, ha precízek akarunk lenni, olyan, hogy anyag, nem létezik. De hadd tételezzem fel, ezt nem tőlem hallod itt és most először. Judit életének morzsáiból és abból, hogy Yumát évek óta próbálták becserkészni, Éva nem számított arra, hogy ennyire mereven és vehemensen bezárja magát a kitapintható világba. Egy új gondolat lopta magát az előbbi érzése mellé: nem lehet, hogy Juditnál ez nem is annyira magabiztosság, mint önvédelem? Akárcsak mint Miklós, Judit is kudarckerülő ember volt. Ez pedig bombabiztos életszemléletet követelt: semmi homály, semmi irracionalitás, semmi misztika. Judit is feleslegesnek tartotta tovább menni ezen a nyomvonalon. Minden volt, de buta nem. Ő egyébként sem meggyőzni, hanem megnyerni akarta Évát. Megnyerni a saját munkájukhoz. Ha lefejtik Yumáék tudásáról a maszlagot, hihetetlen információkhoz juthatnak. Minek bonyolítanák túl a kutatást, ha megszerezhető szinte minden tőlük? Évát gondolták a leggyengébb láncszemnek ahhoz, hogy közelebb jussanak a tűzhöz, a módosult tudatállapotokban megszerezhető képességek titkos technikáihoz. De hirtelen már nem volt annyira biztos abban, hogy jól ítélték meg őt. Gyorsan témát kellett hát váltania. – Egyébként hogy jutottál idáig, hogy egy londoni lap megemlít? Éva visszanyelte szúrós válaszát. Mi az, hogy hogy jutott idáig? Ezt annyira nehéz

– 15 –

belőle kinézni? Bár, mi végre is húzza fel magát? Hisz Miklós mellett valóban egy senki volt a szakmában. Még egyszerű orvos sem. Egy férje mellett dőzsölő asszony. Ha nincs a közelmúlt sodrása, ha nincs Paolo, Theo… még mindig csak egy saját agyára menő budai szépasszony lenne. Régebben biztosan megindokolta volna szakmai kisiklását, most azonban eszébe se jutott kitérő választ adni. – Én hozzád képest aludtam. Nem praktizáltam és fulladoztam Miklós mellett. Akkor már nem hazudhattam tovább magamnak. Aztán csaknem két évvel ezelőtt találkoztam Paoloval. Egymásba szerettünk… – Jaj, drágám, erről nem is tudtam! – Judit Éva keze után nyúlt, de Éva gyorsan felemelte a poharát, mintha épp inni akart volna. Ezt azért mégse. Épp elég a lesajnáló drágám. – Szóval a szerelem kapcsolt téged az eseményekhez. – Hát, azért talán nem csak az – Évának megint elszállt a lelkesedése, hogy elmeséljen Juditnak bármit is. De aztán erőt vett magán és tovább mesélt. – Igaz, hogy Paolotól nagyon sokat tanultam és vele egy új világba csöppentem. Azt hiszem, mennem kell tovább ezen az úton, valami itt tart. Hihetetlen dolgokról szereztem tudomást. Többek között kutatni akarom a Dél-Amerikában fellelhető gyógymódok és az ősi magyar gyógyítás közös gyökereit. Azonkívül volt egy rejtélyes betegségem, és olyanokat tapasztaltam meg a betegség és a gyógyulás nem testi síkjáról, amik teljesen kihúzták addigi életem és szakmai meggyőződésem alól a talajt. – Éva Judit arcát fürkészte, de az kedvesen érdeklődve hallgatta, egyetértésének vagy ellenkezésének nyomát sem lehetett észrevenni rajta. – Nem tudom, a ti kísérletetek miről szól, – folytatta Éva – de én átéltem olyasmiket, ami akár még egy dimenziókutatót is érdekelhet. – Évám, alig várom, hogy bemutathassalak néhány érdekes embernek a nemzetközi porondon. Tudod, teljesen értem, miről beszélsz. A megváltozott tudatállapot csodákra képes, ebben egyetértünk. A kísérleteink végül is pont erről szólnak. Hogyan tudjuk befolyásolni a tudatot úgy, hogy ma még alig ismert erők, képességek ébredjenek fel bennünk. John épp ilyen eszközökön dolgozik. A legtökéletesebbnek egy kódolt kristály tűnik… – Gondolod, ide eszköz kell? Vagy valami technika? Velem ezek nélkül történt, hogy átléptem egy másik világba, egy másik dimenzióba. – Persze, előfordulhat spontán is. De ez nem tudományos módszer, drágám. Mégsem ajánlhatjuk az embereknek, hogy imádkozzanak és kész. – Pedig talán ezt kellene tennünk – Éva furcsán érezte magát így, hogy pusztán tudományos szemszögből akarja valaki mindazt értelmezni és elemezni, ami vele történt. Mintha kétségbe lehetne vonni a szeretet erejét pusztán azért, mert kémiai képlettel még nem tudják leírni és vegyileg előállítani. – Ti hogyan nevezitek azt a dimenziót, amiben ilyen állapotokban vagyunk? – Miért kellene valahogy nevezni? Istennek semmiképp. John egyelőre úgy hívja, táguló tudat… a táguló univerzum után. – Judit nem volt érzéketlen nő, minden látszat ellenére. Nagyon is jól érzékelte Éva idegenkedését ettől a fajta érveléstől. Felfogta, de nem tudta megérteni az Isten-hitet. Nem hitt semmilyen más létezőben, csak az emberben. – Szívem, vannak az elbutított milliók, akik tényleg elhitték, hogy csak ennyi a világ, amit itt látunk magunk körül. Aki meg hisz valamiben, többnyire valami szakállas apóban, aki önkényúrként ad vagy nem ad annak, aki rimánkodva könyörög hozzá nap, mint nap. Az evilágon túli dimenziók számukra a menny és pokol. Nem tudják, hogy maga az ember is többdimenziós lény. Ideje ezen változtatnunk! Éva végre rábólinthatott valamire. – Ebben teljesen egyetértünk. – Na, látod – Judit átnyúlt az asztalon, és Éva ezúttal nem tudta időben elhúzni a kezét.

– 16 –

A nő érintésétől a másodpercnyi közös hullámhossz már semmivé is foszlott. De Judit, úgy tűnt, ki akarta használni az iménti egyetértésüket. –A világ és az ember több, mint amit hisznek! Döbbenetes felfedezéseink vannak, és az emberek pedig ki vannak éhezve a csodákra. Hát majd mi megmutatjuk nekik, hogy mire is képes az ember! Egy apró technikai beavatkozás és máris… – Hogy mire képes az ember? Mindenre! – Éva hirtelenjében nem is tudta, Judit melyik mondatával szálljon először vitába. Abból, ahogy levegőt vett, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy nagyon türtőzteti magát. Aztán hirtelen világossá vált benne az egész dilemma: az ember ezt, ha egykor ellesi, vegykonyhájában szintén megteszi. Igen, ez az ember egyetlen tragédiája, ahogy Madách fantasztikusan megfogalmazta. Ellesni Istentől, amit csak lehet! Nagy erőt érzett magában, hogy kimondja. Egyenesen a nő szemébe nézett. – Már nem az a kérdés, tudunk-e teremteni, hanem az, mit teremtünk. Tudod, Judit, épp az a baj, az ellesett praktikákkal az Isten nélküli ember is egyre inkább mindenre képes. – Baj? Te egyszerűen bajnak nevezed, amiért tudósok küzdenek? A haladást? Ha Istenre várt volna az emberiség, hol lennénk? Még barlangokban! Ezt nem gondolhatod komolyan! – Azt hiszem, ezt már nehéz lenne kiderítenünk, hol lennénk. Egyre jobban hiszem, hogy az emberiség csődje lineárisan arányos azzal, ahogy távolodik Istentől. Amúgy mitől vagytok ti olyan biztosak abban, hogy a tudomány, az ész, a logika, a lehetséges világok legjobbikát teremti? Az ember és világa, minden, amit magunk körül látunk, csak árnyképe mindannak, ami lehetne. Az ember leszűkítette magát és a világát. És épp a tudomány, az ész, a logika szűkítette le, amikor kizárt minden mást! Ehhez pedig azt kell feltételeznünk, tévedhetetlenül rendelkezésére áll az Univerzum összes tudása. Az én kérdésem az, amikor az általatok felturbózott, tudattágított szuperlények majd teremtenek, mit teremtenek? Mennyet? Vagy netán inkább poklot? Nem lehet, hogy egy széptestű Frankensteint akartok kifejleszteni? Isten nélkül teremthet-e az ember jól és jót? – Nocsak, nocsak! Ki hitte volna? Az örök lázongó Éva! Judit mérges lett magára, hogy ennyire kifakadt. Maga se értette, miért hatnak rá ilyen erősen Éva érvei. Milyen amatőr! Gyorsan visszakozni akart, nehogy megint egymással szemközti térfélre kerüljenek. De Éva nem vágott vissza. Sőt, maga is meglepődött azon, amit válaszolt. – Csak aki nem lát magán kívül mást, az hiszi, hogy ő az óriás. Aki már látta magát Istenen keresztül, az képes az igazi alázatra. Ahhoz a legnagyobb erő kell, hogy szembenézz magaddal, és kimondd: Isten erejére van szükségem ahhoz, hogy felnőjek Őhozzá. Sokkal könnyebb Istent játszani, mint igazán átváltozni és istenné válni.. .te éreztél már hányingert magaddal szemben? Na, majd akkor nyilatkozz az emberről, ha láttad magad az Ő mércéje szerint. Mintha ezer kisördög bújt volna belé, Judit akarata ellenére tovább kötözködött. – Ugyan már, Éva! Nem jöhetsz ezzel az ősrégi keresztény maszlaggal! A semmi ember… a féregember… a bűnös ember… Isten ereje nélkül egy nulla vagyok… ez kötöz meg benneteket. Ez zár el a valódi erő megtapasztalásától! Az ember nem semmi, nem féregember. Éva bólintott. – Hát, ha van valaki, aki irtózik a keresztény maszlagoktól, az én vagyok. Igazad van, engem ugyanúgy felháborít, hogy még a hívő emberek is sokszor tehetetlenül vergődnek, nem hiszik el, hogy sokkal többek lehetnének. Csak elmélet, teória, teológia legtöbbjüknek Isten. De ez nem Isten hibája. Judit, amiről én beszélek, az nem filozófia, nem elmélet, nem teológia. Saját élmény. Isten erejét megérezni… megrendítő! – Most majdnem ő fogta meg Judit kezét. De aztán mégsem. – Ha van valami, amit szívből kívánok neked, hát ezt. Isten megtapasztalását. A

– 17 –

lelkedben, a bőrödön, Judit. Azt hiszem, mindketten ugyanazt akarjuk: megmutatni, hogy az ember sokkal több, mint aminek hiszi magát. De kettőnk között mégis óriási a különbség. – Éva csodálkozva hallgatta saját hangját. De most már nem tudott megállni, egy ismeretlen forrásból ömlött hozzá a gondolat, egyenesen szavakba csomagolva. – Ti Isten nélkül akarjátok megszerezni az isteni képességeket, valódi átváltozás nélkül. Így csak ellesitek, amit meg is kaphatnátok. Ami nektek cél, az nekünk eszköz. Mi nem csodás képességekre törünk, hanem valóban Istenhez akarunk jutni. Kitörni ebből a dimenzióból. E nélkül mindez nemcsak vásári mutatványozás, hanem veszélyes játék. Életveszélyes! Judit mindig is okosnak tartotta Évát, és arra számított, egy jócskán agilis nőt lát majd viszont, aki hálás lesz nekik azért a lehetőségért, amit rajtuk keresztül megkaphat. Aki alig várja, hogy végre ő is letehessen valamit a szakma asztalára. Sokukkal ellentétben Éva mindig is elhivatott gyógyító akart lenni. Úgy gondolta, Évát a szakmai hírnév önmagában nem lelkesítené, sokkal inkább az, ha valami kézzelfogható eredményhez járulhatna hozzá a gyógyítás területén. John-nal ezerszer átbeszélték a stratégiájukat, és nyilvánvaló volt, hogy Évát maguk mellé kell állítaniuk, ha Yumáék tudását meg akarják szerezni. Pláne, ha le akarnak jutni az állítólagos kristálykönyvtárba. John kísérleteihez sokkal közelebbről kell megismerniük és megtudniuk, a saját szemükkel látniuk, mire képesek a tudásőrző andoki beavatottak és mit tudnak ők a kristályokról. Yumáék nélkül soha még csak a közelébe se jutnak a titkos kamráknak és az ősi tudásnak. Nélkülük az Armstrong-féle expedíció sem ért célt. A támogatásért cserébe könnyű szívvel ajánlanának Évának részvételt a kutatásban, publikálási lehetőséggel. Végre lehetne valaki! Épeszű ember ilyet nem utasít vissza. De most rádöbbent, puszta észérvekkel nem mennek semmire. Senkit nem ismert eddig, aki Istenről ne mint egy világnézeti vagy filozófiai lehetőségről gondolkodott volna. Éva úgy beszélt Istenről, ahogy Judit eddig még senkit nem hallott. A láthatatlan erővel szemben saját, jól kidolgozott érvrendszere kártyavárként omlott össze. Az világos volt, változtatni kell a stratégiájukon, a mostani vitát pedig nem szabad folytatni. A kis ego etetése még Évánál is beválhat. – Nagyon örülök, hogy te sem a megszokott sémákban gondolkodsz, Éva. Amúgy egy darabig még hébe-hóba hallottam felőletek és egy kicsit sajnáltalak. A te eszeddel és álmaiddal! Miklóst és az életeteket ismerve, úgy gondoltam, legfontosabb elfoglaltságod az esti vacsoráitok ültetési forgatókönyve. Már bocsánat… de belátom, találkozásod Paoloval valóban alaposan megváltoztatott. – Éppenséggel, szerintem, azért találkoztam Paoloval, mert már változóban voltam… de ez egy másik történet – Évának hirtelen elege lett ebből a zaklatott beszélgetésből. Túl friss volt még a Yumával való találkozása is. Magányra volt szüksége, nyugalomra, hogy végiggondolja, miért is történt ez a két találkozás szinte egy időben. Odaintette a pincért a számlával. – És te miért is akartál találkozni velem? – A londoni cikk kapcsán. Minket nagyon régóta érdekel ez a társaság. Biztosak vagyunk benne, hogy ha együttműködnénk néhány programban, az csak előnyére válhatna mindenkinek. Nemcsak nekünk, de a tudománynak is, Éva. A Cosma-fívérek nem voltak nyitottak az együttműködésre, Yuma évekig nem is reagált a megkeresésünkre. Most ideutazott, és itt már nehéz volt kibújnia a találkozó elől. Nagy csoda, hogy kimozdult a világba és pláne, hogy Magyarországra. És gondoltam, te mégiscsak többet tudsz róla. Beajánlhatnál. – Hát nem tudom, Judit, hogy te mit hiszel róla. El nem tudom képzelni, miért lehet nektek ennyire fontos? Nyilván, Yuma különleges és bölcs ember, akinek voltak már… csodás gyógyításai. – Persze, hogy voltak! Minket borzasztóan érdekel ez az egész dél-amerikai sztori…

– 18 –

– Milyen sztori? Az ősmagyar történelem ottani szálai? Judit most őszintén elnevette magát. Valamiért most kétsége sem volt, hogy Éva valóban keveset tud. Annyira naiv, talán tényleg ártatlan lélek… mégiscsak szót fognak érteni ők! – Ugyan már, Éva! A Móricz-féle barlang! A Táltosok barlangja. És a barlangban lévő állítólagos könyvtár. Az ott-lévő kristály- és aranylemezeken lévő gyógyítások. És tudjuk, hogy Yuma egy őrző. Ő hívja így magát, nem mi – mosolygott Judit most Évára. Élvezte Éva szemmel látható döbbenetét. – Hát, szeretnénk tudni, egész pontosan milyen tudást is őriz. Évával forgott a kávézó. Ő teljesen vakon él ezek között az emberek között? Juditról sok mindent el lehet képzelni, de azt nem, hogy meséket fabrikál magának és átrohanja a világot miattuk. Theo is említette, hogy Yuma valamiféle őrző. De azt hitte, ez csak afféle indián-legenda és nem tartotta valószínűnek, hogy érdekelné a NASA-t vagy bármiféle Szervezetet vagy kicsodákat. – Fogalmam sincs – nevetett erőtlenül Éva. – Én még azt sem tudtam, hogy idejön, azt meg pláne nem, hogy ma találkozni is fogok vele. Én ma ismertem meg személyesen… – Ugye viccelsz, Éva? – most Judit döbbent meg. – Csak úgy, talán belebotlottal irt, éppen Miskolcon? Egy kapualjban csak úgy, összefutsz Dél-Amerika leghíresebb beavatottjával? – Pont, mint veled – próbált összeszedett maradni Éva. –Ezeket kísérletezzétek ki talán, drága Judit – nyomta meg a két utolsó szót. – Én jó alanynak tűnök az ilyenekben. Isten a menedzserem. 6. Szeptember 26. Képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy miért nem tudhattam én Yuma ideutazásáról? Nem értem, mi folyik itt. És mi ez a fontossá vált titok a barlang körül? Minek néznek engem Theoék? Talán mindez nem tartozik rám is? Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs, mi történik körülötte? Na jó, le kell higgadnom. Nem szabad elfelejtenem, hogy ugyanígy alaptalanul vádaskodtam, amikor azt hittem, Yuma meg se próbálja Paolot meggyógyítani. Nyilván nem feledékenységből nem szóltak. Össze fog állni a kép. Össze fog állni! Mindjárt itt vannak Theoék… Istenem, alig várom! Olyan nehéz egyedül… próbálom értelmezni a kis mozaikokat.. . de sokszor még mindig csak egy álomnak tűnik minden, ami velem történik. A régi életem már nem az enyém, a jelent pedig nem érzem, nem értem. Vákuumban ülök. De Yuma azt mondta, mindent megfogok érteni. Egyszer beszélgettünk Theoval arról is, hogy a szellemi újjászületés olyan, mint a valódi csecsemőlét. Érzékelünk, de nem tudjuk még értelmezni. Idegenek vagyunk még az új világban, minden félelmetes és kaotikus. De ugyanúgy elkezdünk növekedni… és egy szép napon elfelejtjük, hogy egyáltalán léteztünk tudat nélkül. Csak ezúttal egy nagyobb tudatot kell befogadnunk: az Isten-tudatot. Mennyi mindent kellene még megtanulnom! Behozhatatlannak érzem a hátrányomat! Történelem, nyelvészet, vallások, mítoszok! Istenem! Nem lett volna egyszerűbb szakembereket választanod? Mi dolgom lehet nekem mindebben? Reggelre Éva lecsillapodott és a sajtótájékoztató dossziéját rendezgette. Ha itt lesznek Theoék, már ne kelljen ezzel foglalkoznia. A szervezést még Buenos Aires-ben elkezdtük. Onnan küldtük szét a meghívókat és a

– 19 –

sajtóanyagot, most már csak néhány telefonhívás volt hátra. Közvetlenül a sajtótájékoztató után megtartjuk a Paolo Kozma Konferencia ünnepélyes nyitóülését. Még régebben kitaláltuk, hogy elindítunk egy „Új Történelem” szakmai konferenciát, amit kétévenként Paolo születésnapján tartunk. Valamint alapítunk egy Paolo Kozma díjat és az Alapítványunk létrehoz egy kutatási alapot is, amihez kialakítunk egy pályázati rendszert. Erre olyan non-profit szervezetek vagy akár magánszemélyek pályázhatnak, akik a benyújtott kutatási tervükkel bizonyítják, hogy eredményeik hozzájárulnak új történelmi összefüggések feltárásához. Tudtuk, hogy egy nagyon értékes életműnél jóval többet hagyott ránk Paolo. A ma még fantasztikusnak tűnő teóriájával, megdöbbentő leleteivel olyan tudásbeli távlatokat nyitott meg az emberiség előtt, ami nemcsak történelmi ismereteinket, de akár egész szemléletünket megváltoztathatja. Ha megismerjük az emberiség valódi származás- és fejlődés elméletét, ha az egyes népek, kultúrák kialakulását a bizonyítható új szemlélet alapján átértékeljük, nemcsak valódi önmagunkat, mint egyént, hanem a mai emberiséget, mint sok, előttünk élt civilizáció örökösét ismerhetjük meg egy jóval nagyobb perspektívából. Az az ismeret és azok a leletek, amelyek többek között Paolo megszállottságának köszönhetően ma már a rendelkezésünkre állnak, olyan, sok esetben direkt eltüntetett, meghamisított tudást jelentenek, amikkel teljes világnézetünk, hitrendszerünk változhat meg. Nekünk, Paolo szakmai hagyatékának közvetlen örököseinek, többes feladatunk van. Egyrészt folytatni a kutatást és további új információk birtokába kell jutnunk, másrészt minél több emberhez kell eljuttatnunk a régi-új tudást. Nagy dilemma volt sokáig, hogy hol lenne a konferencia ideális helyszíne, Dél-Amerikában vagy Magyarországon. Ha azonnali sikert akarnánk, semmiképpen nem itt kellene megrendeznünk. Sőt, minél messzebb innen! Ekkora ellenerő, mint itt, sehol nem várna ránk. A dosszié elejére egy kis cetlit tűztünk, Árpád atya egykori kézírásával, mottóul és emlékeztetőül: „Nem szolgálhattok egyszerre két Úrnak: Istennek és Mammonnak! – tanította Jézus urunk. Ez az igazi ősi harc, ami már Ata-isis-ben elkezdődött. Magyarországon ma a valódi magyar történelem kutatása a legválogatottabb rágalmakat vonja maga után. Ennek pedig oka, hogy nyelvünk, hitünk és kultúránk abból az ősi gyökérből táplálkozik ma is, amit az Igaz Isten ültetett el itt a földön és amit őseink is képviseltek. Ez leleplezné Mammon fiainak világuralmi törekvését, mely több katasztrófához vezetett már és fenyegeti ismét világunkat. „ Az általunk ma elismert történelmi időtávot jóval megelőzte legalább egy, de valószínűleg még több „eltűnt” civilizáció. A legutóbbi kataklizma idején az ősi tudást és hitrendszert a föld különböző pontjaira sikerült átmenteni a megmenekülteknek. Az egyik legismertebb, átmentett kultúra ezt követően az ó-babiloni (mezopotámiai) lett, és ebből a közös gyökérből származnak a világ távoli pontjaira ismét szétszéledt rokonnépek – a hunok, magyarok, az ural-altáji nemzetségek, turkok, szabírok, avarok, baszkok, kelták, heftaliták, etruszkok, médek és az amerikai kontinens sokféle őslakos népe, – hogy csak a legismertebbeket említsük. Tehát egy többszörös rokonsági kapocsról beszélünk, egy menekülésről, majd egy részleges visszavándorlásról. Többségük a történelem során beolvadt egy-egy nagyobb nemzetbe, vagy eltűnt, vagy igen kis létszámban elszigetelten, ismeretlenül él. Az amerikai őslakosok is aránylag sokáig, a Krisztus utáni második évezred derekáig, a kolonizációkig sajátjukként őrizhették az özönvíz előtti ősi tudást és nyelvet. A mezopotámiai kultúrbölcsőből érkezett több hullámban vissza a Kárpát-

– 20 –

medencébe egy-egy törzs, sőt a híres hun király és hadvezér, Atilla is. Az ó-babiloni szkíta illetve hun-magyar mítoszok egyértelműen tudtak egy ősi hazáról, a „meleg vizek országáról”, „Tündérországról”, a Kárpát-medencéről, ahol a kataklizma után először letelepedtek, majd innen a nép nagy része áttelepedett Mezopotámiába. A korabeli Atillakrónikák nem véletlenül említik ugyanazt, ami Kr.u. 895-ben, a „hivatalos honfoglaló” hét magyar törzs esetében talán már közismertebb, hogy az érkezőket saját nyelvükön fogadták az itt élő rokonok. Mára azonban mi maradtunk az egyedüli olyan nép, aki mind nyelvében, mind emlékezetében önálló nemzetként, saját országában őrzi ezt a közös ősi múltat. És ez az ősi tudás szembemegy a mai világ mesterséges káoszteremtésével. Az ősi civilizációk kataklizmái ugyanazon hasadás miatt következtek be, mint ami ma is egyre élesebbé válik: Isten fiai és a Mammon fiai harcolnak egymással. Mammon uralma bezárja a téridőt. Az ember már csak test, az élet már csak gazdaság, a boldogság pedig tárgyakban megszámlálható. Ez a világ gyarmatosít, kizsákmányol, kirekeszt, megoszt, harcol. Az isteni dimenzióitól megfosztott állat-embert kiáltja ki a világ urának és ülteti Isten helyére. Az élet célja a fizikai szükségletekre redukálódik, és megszerzésére minden eszköz felhasználható. Az anyagba zuhant embernek már nincs szent ereje, teljesen aláveti magát a bezárult téridő törvényeinek. Mammon mai fiai ugyanúgy üldözik és el akarják pusztítani mindazokat, akik a szabadulás igazi útját, egy isteni embert és annak isteni világát hirdetik az ősi tudás alapján. Mindent elkövetnek azért, hogy ez a tudás végleg feledésbe merüljön, és az emberiség történelme egy szánalmas majom-lánc legyen. Yuma ezért gondolja úgy, hogy innen, a kataklizma utáni első hazából kell elindulnia annak az ébredésnek, annak a rokoni egymásra találásnak, ami reményeink szerint elvezet az igazi történelem feltárásához, a régi gyökerek megtalálásához, a még élő ősi tudás és üzenetek megismeréséhez. Sőt, olyan üzenetek megfejtéséhez, amitől talán az egész emberiség jövője függ. Nemcsak szimbolikus jelentése, hanem valódi ereje van annak, ha itt mondunk ki alaptételeket, ha innen indítjuk útjára az új eszméket. Létfontosságú, hogy a világon minél többen rádöbbenjenek: elferdített történelemtudásunk van, és emiatt meg sem érthetjük, ki és mi az ember valójában. Az alapjaink, tartópilléreink hiányoznak, és e nélkül se egészséges egyén, se társadalom, se emberiség nem létezhet. Persze mindig utólag okos az ember, és a nagy munkánk hevében nem töprengtünk új tudásunk következményein. De most, ahogy itt, a nappalijában Éva nyugodtan újragondolt mindent, megint kezdtek a mozaikok a helyükre kerülni. Izgalommal várta, mit hoz a holnap, hogy megfejtse, merre is vezetnek saját életében ezek a nagy horderejű események. 7. Azt hiszem, nyugodtan bevallhatom, hogy mindannyian kezdtünk fáradni. Amíg eljutottunk ide, hogy kiadhattuk Paolo könyvét több nyelven, nemzetközi sajtótájékoztatón és szakmai fórumokon ismertethetjük meg az új elméletet és a rengeteg bizonyítékot, nagyon sokat kellett dolgoznunk. Már alig vártuk, hogy a következő pár nap finise után végre lazíthassunk. Ha sejtettük volna, hogy ez még mindig nem volt benne „Isten ránk szabott kozmikus tervében” (idézet Theotól )… Sőt! Ennyire szó szerint ritkán éli meg az ember, hogy minden vég valami újnak a kezdete egyben. De – és ez már megint a jól ismert dilemma, ami úgy tűnik, ezen az úton végigkísér minket – mit tettünk volna másképp? Még mindig megválaszolatlan a kérdés. Yuma úgy tervezte, vonattal utazik Miskolcról Pestre. Éva hallani se akart róla, váltig ragaszkodott ahhoz, hogy majd lemegy kocsival érte, de Yumával nem lehetett egyezkedni. Még abba sem volt hajlandó beleegyezni, hogy velünk együtt utazzon Pestre.

– 21 –

Kitartott otthoni életformája mellett, ami, hogy finoman fogalmazzunk, nélkülözte a kényelmet. Meg, amint jóval később rájöttünk, Yuma a saját maga ura volt, és ha tehette, inkább egyedül jött-ment. Ahhoz sem szokott hozzá, hogy emberek ugráljanak körülötte. A kis öreg végtelenül visszahúzódó és szerény volt. Még csak pár napja, hogy nem látta a fiúkat, Éva indokolatlan hiányérzettel várta a repülőtéren, hogy kilépjenek a fotocellás ajtó mögül. Mikor végre megjelentek, mégsem rohant eléjük, messziről élvezte a két markáns férfi látványát. Theo, sötétbarna garbójában, mogyorószín vászonnadrágjában, lazán hátrafésült, az átlagosnál hosszabb őszes-fekete hajával, vonzotta az emberek tekintetét. Egy bölcs guru és egy filmsztár keveréke! Évát melegség öntötte el. Nagyon nehéz ám egy szép férfit szerelem nélkül szeretni. Nantu, hosszú copfjával, magas homlokával, éles tekintetével, barna bőrével szintén kiordított azonnal a tömegből. Az abszolút feltűnéshez persze hozzájárult, amikor Éva, a viszontlátás örömétől ragyogva, a két dalia nyakába ugrott. Ahogy a megpakolt bőröndös kocsival megindultak a kijárat felé, Éva a gyomrában jelentkező ismerős bizsergésből azonnal tudta, ez nem egy utazás vége, hanem egy hosszúhosszú út legeleje. Bár megfogadta, hogy nem ront a fiúkra, a hirtelen rátörő izgatottság miatt mégis egy szusszal elmesélte újabb csodás találkozásait és úgy tűnt, mind az ezer kérdésére egyszerre akarja a választ. – Oké, az világos most már, hogy ha Yuma valaha is jönni akart Magyarországra, akkor most jön. De mondjátok, én miért nem tudhattam minderről? – kérdezte, miközben Theo a bőröndjeiket és a megannyi, a konferenciára hozott csomagot és dobozt pakolta a kocsi csomagtartójába. Theo nem válaszolt azonnal, pár másodpercig még elidőzött Éván a tekintete. Az a pulcsi volt rajta, amiben először pillantotta meg a buenos aires-i reptéren. Miket nem tárol az emlékezet! Sose hitte volna magáról, hogy képes lenne egy ruhadarabot megjegyezni. Alig észrevehetően elmosolyodott. Tudta, a régi Eva sem vigyázott volna egy pulcsira így. Végre lezárta a csomagtartót. Hátrasimította a haját és huncutul fújtatott egy nagyot. – Yuma rájött, hogy ha egészségesen haladsz a spirituális utadon, a hazajöveteled után elérkezel arra a közbülső pontra, hogy le akarod zárni a múltad Paoloval. Ehhez nyilván elutazol oda, ahol megismerkedtetek. Nem tudta, de remélte, hogy így lesz. – Ezt nem hiszem el! Mintha játszanátok velem! Vagy ez valami vizsga? – Éva, a spiritualitás nem világnézet, hanem ahogy élsz. Vagy működik valakiben, vagy nem. Beszéltünk erről eleget Peruban. Ha hagyod működni magadban az energiát, a helyes irányba visz a legtökéletesebb időpontban. Ezt nem vehetjük el tőled. Most nem éreznéd saját utadnak, ha mi kérünk meg, hogy ekkor és ekkor menj el valahová, hogy találkozz Yumával. Így van vagy nem? Most örült csak igazán Éva, hogy tegnap este a dühöngés helyett magától is rájött, hogy ésszerű magyarázatuk lesz. Örült, hogy most nem kell megint szégyenkeznie maga előtt. Legbelül ő is így érezte, csak még nem mert teljesen az érzeteire hagyatkozni. Még azonnal hozzá akarja rendelni a „logikus” magyarázatot. De most már tényleg csendben maradt és hagyta, hadd élvezzék a fiúk az első perceket nyugodtan Magyarországon. A legszebb útvonalat, a budai rakpartot választotta a városon keresztül. Nantu egyébként se figyelt rájuk, teljesen lenyűgözte Budapest, a Duna két oldalának pazar látványa. Csodálatosnak tartotta a Lánchidat, a Várat, a Parlamentet. Bár Londonban már kellő élményt begyűjtött, egy ideig mégsem fog betelni Európával. Theo, bár minden érzékszervével gyönyörködött a látványban, nem tudta elhessenteni a nyomasztóan betolakodó tényeket: Budapesten, Paolo nélkül, Éva háza felé tartottak. Mi addigra már felvettük Yumát az állomáson, és szintén útban voltunk Évához. Kicsivel utánuk meg is érkeztünk. Ismét együtt volt a nagy csapat. Éva szíve majd kiugrott

– 22 –

a helyéről, annyira örült, hogy házában láthatja vendégül Yumát, Theot és Nantut. Egy percig sem volt kétsége afelől, hogy életünk ismét új fordulatot vesz. Bár mostanáig azt remélte, szusszanhatunk egy kicsit, most mégis lehetetlennek tűnt, hogy türelmesen kivárja, amíg megérti, mi vár rá, ránk. Valami hatalmas energiafolyam megint felgyorsítani látszott a történéseket. Az új csodákat és meglepetéseket megint lavinának a hátunkban éreztük, és ha nem akartuk, hogy maguk alá temessenek, jobbnak láttuk, ha magunktól menekülünk előre az úton. 8. Az öreg indián ritka érdekes jelenség volt a budai villában. Amikor mind együtt voltunk a nappaliban, Éva azt találta mondani, hogy ez a pillanat már önmagában minden eddigi és további nehézséget, fáradozást, munkát megér. Jövőnk alapján a jelenet tanulsága: semmit ne jelentsünk ki alapos megfontolás nélkül! Végigvezette a férfiakat a házon, megmutatta mindenkinek a szobáját. Szerette volna, ha mielőbb otthon érzik magukat. Theo ugyanúgy furcsán ismerősnek érezte Éva házát, mint Éva a quitoi lakást annak idején. Legelső internetes beszélgetéseik két helyszíne. Mintha egy másik élet emlékmaradványai lennének csak. Katus még mindig itt lakott. Az elmúlt egy évben főleg csak a gyerekekkel törődött, már amikor ők is itthon voltak és nem velünk Argentínában. Ha magára maradt, akkor is ugyanúgy mindig tisztán, pormentesen tartotta az egész házat, minden helyiséget kiszellőztetett, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna a ház úrnője. Éva nagyon örült, hogy nem maradt segítség nélkül és Katus hazavárta. Az asszony azt se tudta, hová legyen boldogságában, hogy végre süröghet-foroghat, főzhet, moshat, vasalhat kedvére ismét egy végigunatkozott év után. A kapkodó és szűkre szabott idő miatt már erre az estére ütemeztük Yuma egyik régi barátjának látogatását. Természetesen teljesen meghökkentünk, amikor megtudtuk, hogy Yumának magyar barátja van! A Sors mintha végleg belénk akarná vésni, hogy ebben a társaságban semmin, nagybetűvel még egyszer, SEMMIN ne csodálkozzunk. Talán ha holnap az Egyesült Államok elnöke jelentkezne be a mobilomon teára, akkor azért még felszaladna szemöldököm. De vigyázat ezekkel a mondatokkal, ugye? Gérgesi Dénes, az ontarioi egyetem nyelvészprofesszora, már a hetvenes éveiben járhatott. Amerikában született magyar volt, apja történelmet oktatott az egyik amerikai egyetemen. Kisgyerekként a nyarakat apjával együtt az észak-amerikai rezervátumban töltötte. Bár már fiatalon sokat hallott apjától Móricz munkásságáról, soha nem nyílt alkalmuk a személyes találkozásra. A professzort azonban a labirintusnál sokkal jobban foglalkoztatták Móriczék más irányú, szintén megdöbbentő felfedezései, mely egy létező elméletet erősítettek meg. E teória szerint az ősnyelv egyik legépebb formájában fennmaradt változata a régi magyar nyelv. Ugyanebből az ősnyelvből alakult ki a sumérnek nevezett gyökérnyelv, melyből jó néhány nyelv eredt: a baszk, etruszk, kelta, ógörög, ó-török, megannyi ural-altáji nyelvcsalád, és több amerikai indián törzs nyelve (manapság „divat” összemosni és egy kalap alatt sumernak nevezni az ó- és új-babiloni egészen eltérő nyelveket). Egyetemistaként tananyagában találkozott a Sorbonne vizsgálatával, mellyel azt vizsgálták, az egyes nyelvek milyen mennyiségben tartalmazzák az etimonokat, vagyis az ősi alaphangokat és szógyököket. A magyar még mai formájában is kiugró, 68 százalék ős etimont tartalmaz ebből az ősnyelvből, a tibeti és szankszrit 12 százalék, a csendes-óceáni nyelvek 7 százalék, a latin és héber 5 százalék, az angol 4 százalék, az ős-türk 26 százalékot. Ezért amikor édesapja elmesélte, hogy Móriczék, szemtanúk szerint, képesek voltak alapvető kommunikációra ennek az ősi nyelvnek a fennmaradt alapszavaival a cuyapac, jivaro és saraguro törzsekkel, egyáltalán

– 23 –

nem tartotta lehetetlennek. Ráadásul a professzornak még fiatalkorából is voltak személyes tapasztalatai, ezért a legkisebb kétkedés nélkül tanulmányozta Móriczék beszámolóit. – Amíg élek, nem fogom elfelejteni – kezdte mesélni, – hogy egyszer ellátogattunk apámmal a dakota indiánokhoz, ahol épp számolni tanultak a falusi iskolában a gyerekek. Édesapám jól ismerte a tanárt, ezért az kérés nélkül is megengedte nekünk, hogy egy kicsit elidőzzünk ott. Nem kellett megkérdeznünk, épp mit tanultak a lurkók, mivel nyilvánvaló volt. Az egyik kisgyerek ugyanis az alábbiakat skandálta: keto keto hetyen topa. Apám kitántorodott és négykézlábra ereszkedett. Én megijedtem, nem tudtam mi lelte, de szerencsére már magyarázta is: fiam, az én időmben a topa azt jelentette, négykézláb tántorgó ember. Ugye tudod, hogy a kétszerkettőt mondta el épp a kisfiú? Ezt követően egy szomszédos törzsnél már célirányosan megkértük az egyik kis indiánfiút, hogy mondja el a kétszerkettőt. A meglepett gyerek azonnal rávágta: on par on par lecsen topa. Az on a legtöbb nyelvben ma is egyet jelent, a pár a magyarban ma is kettőt, a topa-t már ismerjük, a legyen pedig, édes Istenem, hetyen vagy lecsen, ennél nagyobb kiejtésbeli különbségek még kis országunk határain belül is megengedhetőek egy nyelvben. Álmélkodva hallgattuk. Ha nem tételezzük fel, hogy ez az elismert és komoly professzor hirtelen megbolondult, vagy éppenséggel valami aljas okból cirkuszi bolondot akar társaságunkból csinálni és hazudik, minden szavát el kellett hinnünk. – Professzor úrnak híres-hírhedt szólásmondása is van a tudományos világban – kapcsolódott be Theo. – Az egyik konferenciára saját kezével írt egy hatalmas molinót, amit előadásai előtt ki is akasztott az előadóterem bejárata felé: ki itt belépsz, hagyj fel minden előítélettel. Theo mondatai hallatán az öreg prof szeme még most is csintalanul megcsillant. Hasonlított ebben Yumára. – Nem rejtettem soha véka alá ellenérzésemet a dogmatikus és rugalmatlan tudóskollégákkal szemben, az egyszer biztos – nevetett a kis öreg, és ahogy elmélázott egy kis ideig, biztosak voltunk benne, még órákig tudná a tudós-pukkasztó sztorijait mesélni. De Katus szólt, hogy tálalva a vacsora. Igen finom, igazi erdélyi étellel, sült pisztránggal és puliszkával várta Éva Theoékat. Úgy gondolta, Yumának ez lesz a legkevésbé ismeretlen étel, hisz hazájában is pont így eszik a kukoricakását. Bár általában véve úgy gondolta, egyikőjüknek sem lesz túl idegen a magyar konyha, nem egyszer álmélkodott a két ország hasonló ízein. Vacsora után kényelmesen üldögéltünk a nagy nappaliban. A társalgás, mint ebben a körben már teljesen bevett szokás lett, több nyelven folyt. Bár Yuma elboldogult az angollal, a bonyolultabb fejtegést shuar vagy spanyol nyelven mondta, és Nantu fordított. A spanyolt Éva miatt még egyelőre fordítottuk, bár egyre kevesebbszer igényelte már. A két sziporkázó öreg anekdotái, fiatalkori közös élményei külön könyvet kívánnának. Istenem, mekkora áldás a tiszta értelmű és szívű emberek barátsága! Éva körbenézett a kis társaságon. Most ordított csak igazán Paolo hiánya. Most, a Kozma-villától tízezer kilométerre, amikor itt ült Theo, Nantu, Yuma, Péter… Éva megint lázadt a sors ellen. Ismét rázuhant Paolo halála és elfogadhatatlannak érezte a tényt. Ott tart, mint egy éve? Mindig visszazuhan az értetlenkedésbe? A desszertnél terítékre került Éva és Yuma nem mindennapi találkozása a miskolci utcácska kapualjában. Eva ekkor előhozakodott pillanatnyi vívódásával. – Yuma, azt mondtad vasárnap, hogy nincsenek tévutak. Természetesen nem akarok vitába szállni ezzel, de úgy érzem, létezett az a lehetőség, hogy Paolo velünk maradjon. Ha minden pillanatban ott toporgunk többféle út előtt, akkor igenis van, hogy tévútra lépünk. Rám tört valami olyan érzés, hogy ott volt az orrunk előtt a jó út, a jó irány, de elvétettük, és valami hiba miatt alakult így az életünk.

– 24 –

Yuma elmosolyodott. – Egyetértek veled Éva abban, hogy szinte végtelen számú út van előttünk, végtelen számú kapu előtt állunk minden pillanatban. De ki a megmondhatója annak, hogy melyik a helyes? Ki és milyen mérce szerint írná rá bármelyik útra, hogy ez a rossz, amaz meg a jó? Mindegyik út helyes, hisz pont oda visz minket, ahova menni akarunk vagy menni tudunk abban a pillanatban. Mi határozzuk meg, mit akarunk, és mit tudunk. Az az opció nem létezik, hogy valamit akarunk, csak éppen nem leljük a hozzá vezető utat. Ez a tévhit a legnagyobb csapdánk. Ez ment fel bennünket folyamatosan a felelősség alól. A teremtés felelőssége alól. – Vigyázz mit kívánsz, mert teljesül, ugye? Ha semmit nem akarunk, vagy döntésképtelenek vagyunk, az is teljesül. Ezt érted teremtésen, Yuma? – Ha valaki hátradől élete foteljében, és így várja, legyen, aminek lennie kell, meg is teremti önmagát, mint áldozatot. Ekkor aztán lehet panaszkodni. De van, aki ész nélkül teremt, saját kis önös vágyainak engedve, aztán belegabalyodik, belefullad a káoszba. Senkinek nem lehet panasza semmire. Nem az a kérdés, és nem az a csoda, hogy tudunk-e teremteni, hanem az, hogy tudunk-e istenként teremteni? Át tudjuk-e formálni a lényünket isten-szerűvé? Hiszen a hasonlatosságára teremtett bennünket a Legvégső Lény, a Létesszencia, bárhogyan is nevezzük. Évának kikerekedett a szeme. – Szó szerint így mondtam Juditnak a minap! – Az anyagba zuhant embernek Istenné kell nőnie. Se több, se kevesebb a dolgunk. Az utakra visszakanyarodva, – mintha egy huncut mosolyt láttunk volna Yuma arcán átsuhanni – természetesen léteznek olyan utak, amik nyilvánvalóan nem fogják odavinni az embert, ahová egyébként képességei szerint már eljuthatna. Ugyanis az akaratnak és a képességeknek együtt, összehangolva kell működniük. Sajnos, a mai világ szétszakította és mindkettőt deformálta. Az akaratot a kis földi egó önző etetésére züllesztette le. Elszakadt Istentől, az isteni részünktől. A képességeket viszont hihetetlenül fejleszti, minden technikával támogatja. Így áll elő az a kétségbe ejtő helyzet, hogy a szinte isteni képességeket egy kicsinyes, elbutult, önös egó vezérli. Ez épp az ellentétes irányba viszi az embert, mint ahová törekednie kellene. – És Paolo? Úgy érezte, a szerelmünk épp az ellenkező irányba vitte volna? – Két dologba hasad meg az ember szíve. Ha elkerüli a nagy és halálos szerelem és ha megtalálja – szólalt meg Nantu váratlanul. Erre végképp nem számítottunk, hogy Nantu, sőt Yuma is belefolyik a szerelem-témába. – A világ legnagyobb ellentmondása a nagy szerelem, amire annyira vágyakozunk – folytatta Yuma. – Ami kihozza belőlünk az ördögöt és az angyalt. Amiben szárnyalunk, de legsötétebb börtönünk is. Amiben megkötözzük a másikat, de fel is áldozzuk magunkat. A szenvedély és félelem rabjai vagyunk. Márpedig mindkettő az ego birodalma, és itt akar bennünket tartani. A legszebbnek és legszentebbnek tartott érzelem a legnagyobb kísértőnk és béklyónk. – Akkor hát, ha a szerelem a legnagyobb visszahúzó erő, választanunk kell: Isten vagy szerelem? – Nem. Amíg ez kérdésként felmerül, nem. A szerelem a legintenzívebb iskola az életünkben. Itt korbácsolódnak fel az érzelmek. Itt ismerjük meg magunkat igazán, mert itt a józanész a legutolsó tanácsadónk. A szerelembe ugyanolyan vakon vetjük bele magunkat, mint az Istennel való kapcsolatba. Ugyanúgy önátadást, feloldódást kíván. Nem véletlen, hogy az Istennel való „egyesülésünket” Unió Mistica-nak nevezzük, és ebben már teljesen feloldódik, meghal az ego. A szerelemben viszont az ego erősödik, és ebből jön a fájdalom. Egy embernek se, még legnagyobb szerelmünknek sem adjuk át maradéktalanul magunkat. A tökéletes feloldódás csak Istenben lehetséges. Gondoljatok

– 25 –

csak bele, hány ember képtelen még a szerelemnek is átadnia magát! Őszintén szerelmesnek lenni – erre csak érett személyiség képes! – Én szeretnék hinni abban, létezhet spirituális szerelem – szólalt meg Theo. Évával önkéntelenül egymásra mosolyogtunk. Ki hitte volna, hogy ez a téma így aktivizálja ezeket a férfiakat! – Két egész ember egymásra találása. A földi kapcsolatban a másik egészíti ki a hiányzó felünket, de ha mi Istennel teljesek lettünk, attól még lehet egy társunk, aki segít a mindennapokban, hogy a feladatunkat még jobban elvégezhessük. De ez a kapcsolat már mentes a játszmáktól, hisz nem egymásból táplálkozunk. Nem kell feltétlenül elveszíteni a nemünket, megtagadni a nemhez tartozó emberi testünket. A szex is lehet orvosság vagy méreg. Lehet nagyon is tiszta, akár transzcendens, Istennek felajánlott. Mint az étkezést, a szexualitást is fordíthatjuk testünk, mint lelki templom építésére és karbantartására. Ezzel ugyanúgy táplálhatok egy másik embert, a földi társamat, mint ha vacsorát készítek neki, vagy gondoskodom róla, mint amikor felöltöztetem. – Teljesen egyetértek – szólt Yuma. – Ám jó, ha maroknyi ember képes akárcsak megérteni is, nemhogy gyakorolni. Aki eljut idáig, az, mint te, magától rájön erre. Akit Isten tanít, az egyszer csak megérti és megkapja ezt az ajándékot. Amikor valaki már nagyon sok időt töltött Istennel, és sok misztikus élménye volt, egy reggel arra ébredhet, már nem a szenvedélyek fűtik. Elapadhat sok minden iránt a vágya. A másik már nem a szexuális élményért fontos, ami abszolút alapja a hétköznapi kapcsolatoknak. De már se az étel, se az ital nem azt jelenti számára, mint azelőtt. Az Isten-közeliség ugyanis olyan energiával tölti fel, amitől az eddigi mohó étvágya szó szerint lecsökken vagy megszűnik. Már nem kívánja az alsóbb szintű energiákat. Eljuthat oda, hogy már a testének se lesz szüksége rá, vagy sokkal tisztább formában. Lecsökken az alvásigény, de általában minden hétköznapi dolog iránti igénye is. Már máshonnan táplálkozik. Ezért nincs értelme előírásoknak, tiltásoknak, mert aki Isten közelében él, annál ez automatikusan megtörténik. Nem cél, hanem következmény mindez. Ekkor már nem lesz kérdés számára. – Hát, innen nézve, nem túl vonzó élet. Ez tart vissza nyilván sok embert – vetette közbe Péter. Yuma elmosolyodott. – Nem, nem vonzó annak, aki még habzsolja az életet. Ezért tartom feleslegesnek előre ecsetelni bárkinek is, milyen az Isten-közeli élet. Kívülről bemutatva elrettentő lehet annak, aki még a színes forgatag rabja. Nincsenek megfelelő szavak úgysem annak érzékeltetésére, milyen izgalmas az a másik dimenzió! – Amúgy – fordult Nantu Évához – a volt évfolyamtársnőd, aki megkereste Yumát a minap, épp egy nagyon idevágó felvetéssel érkezett. – Judit? – Azt hiszem, így hívják. Yuma csak bólintott, hagyta, Nantu mesélje el. – Mindjárt megértitek, miért idevágó. Szóval, talán már te is tudod tőle, hogy a férje igencsak érdekes kísérletekben vesz részt, aminek lényege, hogyan növelhetnék meg kódolt kristály segítségével az emberi képességeket. A kristály tudvalevőleg információkat tárol, képes frekvenciát módosítani a környezetében. Ezért is használják a gyógyításokban. A betegség ugyanis egy meghatározott frekvencia tartományban lép fel. Ha bármilyen oknál fogva „leesik” a saját frekvencia tartományunk, betegek leszünk. A kísérletekkel azt akarják elérni, hogy egy implantátummal állandóan magas sávban tartsák a rezgésszámot és így gyakorlatilag „örökre” kiiktatják a betegségeket. – Hadd folytassam! – szólt közbe Éva. Nantu bólintott. –Ez a 22-es csapdája. Ugyanis a betegségek jelzések. A test jelzései, hogy a lélekkel valami nincs rendben. Merthogy, ugye, a legerősebb és legmagasabb rezgésszámmal a gondolatok rendelkeznek bennünk.

– 26 –

Ha nem jól élünk, nem jól gondolkodunk, akkor jönnek a tünetek majd a betegség. Viszont ha e jelzőőröket kiiktatjuk, az emberek elveszítik az egyetlen megbízható navigációs rendszerüket. Látszólag minden rendben van velük, az életükkel, hisz nem jelentkezik betegség. És itt lép be a másik dimenzió szabályrendszere. A lélek ugyanis kiforratlan, buta lélek marad, nem volt sors, baj, betegség, ami tanítsa. És az ilyen formázatlan lelkeknek igencsak kétséges lesz a további sorsa a másik dimenziókban, ha úgy tetszik, a test halála után. Egyre szebb, egészségesebb testek járkálnak majd egyre bugyutább lélekkel. – Ez aztán az ördögi! Ez tényleg a külső lekoppintása annak, ami Istennel belülről, valódi fejlődéssel, átalakulással megtörténhetne! – mondtam én. – Pontosan, lányok! – szólalt meg Theo. – Ugye azt mondta Yuma az előbb, hogy a mai világ elképesztő módon akarja fejleszteni az egyes ember képességeit. A tudomány rájött, nevetségesen keveset tud még az emberről, de annyit már igen, hogy a benne rejlő lehetőségeinek, képességeinek csak megdöbbentően piciny hányadát használja. Egyébként jócskán elgondolkodtató, hogy a géntérképünk azt mutatja, csak a gének tíz százalékának a funkcióját ismerjük. De ugyanez igaz az agykutatásra is. Még egy nagyon okos ember, aki egész életében keményen gondolkodik, még az ő agyának nagy része is parlagon hever. Szóval, még a látható-megismerhető biológiai szférán belül is rendesen fejleszthetőek az emberi képességek. Azzal együtt, hogy az isten-gén nyilvánvalóan hatalmasabb képességeket tesz lehetővé, nem lebecsülendő a kis egó által működtethető képességek tárháza sem. Máshonnan kapják az energiát, de azért kapnak és működnek. Világos azonban, hogy nem mindegy, a képességeknek a kis egó vagy az isteni rész a mozgató ereje. Nagyon nem mindegy, milyen szintű energiával van összekötve a szívünk, milyen energiát engedünk magunkba. Könnyen belátható, amit Yuma mondott, merre vezet, ha a szív egyre jobban el van vágva a legfinomabb, legtisztább isteni energiától, egyre inkább önössé válik és így mozgatja az egyre fejlettebb képességeket. Vagy, ami még rosszabb, a szívenergia lassan kirekesztődik és csak mentális energiával mozgatjuk a képességeinket. És pontosan ez okozta több előző civilizáció pusztulását. – Lucifer vegykonyhája, tényleg! – kiáltottam fel önkéntelenül. – Találó – mosolygott felém Yuma. – Mintha egy gólemet növesztenénk és tennénk egyre erősebbé, eredményesebbé a rombolásban. – Igen, én úgy mondtam Juditnak, ezúttal szépre sikeredik Frankenstein – folytatta Éva. – De hogyan lehet fejleszteni a képességeket az isteni energia, az isten-gén aktiválása nélkül? – Erre évezredes technikák vannak. Megfelelő gyakorlatokkal manipulálni lehet az energiákat, legalábbis az energiák egy bizonyos szintjéig. Egész komoly képességekre tehetünk szert anélkül, hogy elfogadnánk Istent. Ennek lehetősége alapvetően belénk van kódolva, épp ezért vagyunk felelősek döntéseinkért. Az ember, ahogy az előbb mondtam, Isten nélkül felcseréli a célt és az eszközt. Ez az alapvető baj. A kristályok alkalmazásával is mi történik? Célként tűzik ki a test energiaszintjének emelését, vagyis a frekvenciák emelésével előidézhető változásokat, a kitágult tudást, a gyógyulást, a betegségmentes, hosszabb életet. Pedig mindezek automatikusan bekövetkeznének, ha elérjük a valódi célt: az Istengén aktiválást, vagyis az Istenhez való megtérést. – Ahogy Angéla is mondta, ez maga az Ember tragédiája. – terelte vissza a témát Éva. – Ezt meg is mondtam Juditnak. Leutánozzák Istent. Ellesik a tudást. Amúgy mit akarnak pontosan tőletek Juditék? Miért kereste Yumát? – Ahogy mondjátok. Ellesni, mit tudunk. És megszerezni, amit csak lehet. Ezért kitalálták, hogy kezdjünk egy közös projektbe együtt – válaszolta Theo. – Valamit említett nekem is. – Éva egy nagy levegőt vett és Yuma felé fordult. – Juditék úgy beszélnek rólad, mint az egyik andoki őrzőről. Mit jelent ez?

– 27 –

Yuma minden habozás nélkül válaszolt. – A Móricz-ügy óta nyílt titok, hogy ismeretlen eredetű és hatalmas jelentőségű információk vannak a dél-amerikai labirintusokban. Az Andokban a legfontosabb lejáratok évezredek óta őrzöttek. Én is egy őrző vagyok, semmi egyéb. A mi területünkről megközelíthető az aranykönyvtár, ami egy igen fontos, de távolról sem a legfontosabb része a labirintusnak. Ami pedig ezeket a kutatókat illeti, kezdik a tudásunkat egyre komolyabban venni, mégha ezt hivatalosan nem is ismerik el. A kvantummechanika bizony minket igazol, a mi évezredes tudásunkat. Az pedig, hogy az ősi civilizációk használták a kristályokat gyógyításra, sőt tudatmódosításra is, már nem tagadható. – De miért gondolják, hogy bármit elárulsz nekik? Pont egy őrző? – Talán azt hiszik, előbb vagy utóbb mindenkivel meg tudnak egyezni. – Hát … gyomorforgató egy életfilozófia, az biztos! De nem kívántok nekik semmit elárulni, ugye? – És talán épp ellenkező okból, mint hiszik! – mondta Yuma sejtelmesen. Éva persze tovább faggatta volna az öreget, de Theo túl gyorsan folytatta. – És nincs szükségünk felesleges ellenségekre. Hadd menjenek Ecuadorba. Ok egyelőre csak erről tudnánk, ebben kértek támogatást és ebben segítünk is. Nekünk máshová kell mennünk. – Erdélybe, nem? Mivel Theo nem sietett a válasszal, Éva ideges lett. – Van, amit még nem tudok? Ismerlek, tudom, hogy most fogod a békát lenyeletni velem! Szóval? Erdélybe, nem? – Egy kicsit messzebb. Theo nem mondott többet, csak nézte Évát. – Bizsereg a homlokom. Nem mered hangosan kimondani, ugye, Theo? – Dehogynem. De te is pontosan érzed, napok óta érzed, hogy változott a terv. Ahogy mondod, a következő lépés Erdély lett volna… – Lett volna? Pusztán öt hónapig dolgoztunk ezen, minden le van szervezve. Akiket felkértünk, félretettek mindent, miattunk. Most akarjuk bejelenteni a sajtótájékoztatón… – Éva, igazad van. De Yuma meghozta a döntést. Aznap értesült valamiről, amikor már eljöttünk Buenos Airesből. Amit megtudott, messze túlmutat az ütemezett kutatások jelentőségén. Annak, hogy könnyen beleegyezett az ideutazásba, van egy megkérdőjelezhetetlen oka: innen, Magyarországról kell kiindulnia az egész missziónak. És most. – Milyen missziónak? – kérdezte igencsak ingerülten Éva. – Napok óta egyre sejtelmesebb célzásokat hallok. – Az Andok népének van egy próféciája – szólalt meg Nantu – ami arról szól, hogy az idők végén a messzi tengerek felől, elveszettnek hitt testvérektől érkezik a segítség. A prófécia szerint a rokon népek fiainak össze kell ismét fogniuk és egymást segítve kell elvégezni a feladatot: helyreállítani a föld kibillent energiáit. Ehhez, úgy tűnik, a legfontosabb szereplők már egymásra találtak – mutatott körbe a kis társaságon. Megilletődtünk kellőképpen, de sokkal okosabbak még nem lettünk. Yuma Theora nézett. – Elhoztam a tekercset. Nantu, ha volnál szíves felmenni a szobámba, és lehozni a piros dossziéból! – Yuma, ez azt jelenti, hogy… most? – nézett Theo Yu-mára, tőle teljesen szokatlan módon csaknem zavartan. Yuma csak bólintott. Nantu pár perc múlva egy megsárgult papírköteggel a kezében jött vissza. Szó nélkül

– 28 –

átadta Theonak. Akkor még csak nem is sejtettük, miért mered Theo úgy a tekercsre, mintha maga se hinné, hogy megint a kezében tartja. 9. – Az egész történet valamikor az Özönvíz előtti korban kezdődik – fogott a mesélésbe Yuma. – Mindent, amit ma én tudok, apámtól tanultam, aki az ő apjától, aki szintén az ő apjától, és így tovább. Tudásunk egyenesen ősapáinktól ered. Akkoriban a földi lények magasabbak, erősebbek és sokkal hosszabb életűek voltak, mint mi manapság. Tudásuk, gondolkodásuk is más volt. Még közvetlen kapcsolatban voltak olyan lényekkel, akikről azt hisszük, csak a mesék világában léteznek, akiket félisteneknek, titánoknak, óriásoknak, tündéreknek, sőt angyaloknak hívunk. Volt idő, amikor még nem létezett se betegség, se halál. Halál most sincs, de itt, e földi világban eltöltött időnk jóval rövidebbé vált. Az emberré válás folyamata majdhogynem épp az ellenkező módon történt, mint ahogy véljük. Egy, az isteni léthez sokkal közelebb álló lény vált fokozatosan olyanná, mint amilyenek ma vagyunk. Ezek a tündérek, angyalok ma is ugyanúgy itt vannak velünk, csak épp nagyon kevesen vannak, akik kapcsolatot tudnak tartani velük. Az özönvizet is mi okoztuk magunknak. Nem anyagi, hanem mentális szennyezéssel felborítottuk a Törvényt. A Kozmosz törvényét. Őseink mentették a menthetőt. Földalatti labirintusokba rejtették el a legnagyobb kincset: üzenetüket az utánuk jövő civilizációnak. Nekünk. Akkor ők rájöttek, mit kellett volna másképp csinálniuk, de már későn. Sok évvel ezelőtt megadatott nekünk, hogy a hatalmas labirintus egy kis részébe bejussunk és jobban megértsük, miről is lehet szó. Van több könyvtár, de a központi titkos helyet még mi, őrzők sem ismerhettük. Most kaptunk olyan üzenetet és információt, amiből tudjuk, hogy eljött az idő, meg kell találnunk a legfontosabb, központi könyvtárat, és fel kell nyitnunk a kódot. Mert a Törvényt ez a generáció is megszegte és újabb tragédia felé sodródunk. Csendben hallgattuk Yumát. Pont az a mély csend honolt köztünk, amire nagyanyám mindig azt mondta: angyal szállt el felettünk. – Hogy milyen volt az a civilizáció? Pontosan nem tudjuk. De nagyon magas fejlettséget értek el. Úgy tűnik, a földön az élet, amikor elér egy kritikus fejlettséget, bekövetkezik egy krach. Jó lenne egyszer már megtudni, mire is lenne képes ez a faj, ha ennél a kritikus pontnál egyszer csak egy nagy fordulatot venne ellenkező irányba. Az összeomlás, a kataklizma mindig akkor következik be, amikor a technika, a képességek elemek egy magas fejlettséget, a szív azonban az ellenkező póluson egyre távolodik Istentől, a kozmikus értékrendtől. Nyilván azt remélték, hogy egyszer lesz egy olyan nemzedék, amelyik képes megálljt parancsolni ennek az ördögi körnek – Yuma kortyolt a teájából. – A legnagyobb profit ma abból keletkezik, hogy beszorítják az embereket a mindennapi kis életükbe. El akarják hitetni, az élet nem több, mint hetven év, és jobb, ha azt baj, betegség nélkül töltöd el. A világ nem több, mint ez a bolygó, ami pedig azért van, hogy egyre nagyobb kényelmet biztosítson nekünk. Élvezz, élvezz, élvezz! Ez ma az emberek bibliája. A Mammon fiainak bibliája. Yuma szavai becsalták Katust is a konyhából. Az idős asszony kezét a kötényébe törölgetve csendben leült az ajtó melletti kis székre. Megilletődötten hallgatta Yumát. – Ráadásul, a felelősök, a kormányok, a nagy nemzetközi szervezetek mindezt nagyon is tudatosan csinálják. Ha az ember csak úgy néz magára, mint halandó testre, mindenért rettegni kezd. Legfőbb gondja e múló és esendő burok pátyolgatása lesz. És ebben rengeteg pénz van! – Yuma behunyta a szemét és pár pillanatig a szavaitól keletkezett szédítő csöndben ültünk. – Szóval, – folytatta, – az emberiség sorskérdésének tartjuk, hogy megtaláljuk a kristálykönyvtárat és felnyissuk a kódot. Hogy miért? Ismeritek bizonyosan azt a részt a

– 29 –

Bibliából, amikor Ábrahám alkudozik Jahve-val: ha csak ötven igaz embert talál, ne pusztítsa el Sodomát. Ábrahám ismerhette az embereket, mert ezt is soknak találta, és lealkudta tízre. Ha talál tíz igazat, miattuk megkegyelmez a többi bűnösnek az Isten. De a mi tudásunk, a mi próféciánk és hitünk szerint elég egyetlen ember, aki képes lenne megcselekedni, ami az üzenetben áll. Elég lenne egyetlen asszony. Yuma megint elhallgatott. Sokat mondott a beszéde, még többet a csendje. – Yuma, miért emelted ki külön azt, hogy elég lenne egyetlen asszony? – kérdezte Éva halkan. – Azért, hogy ezt megkérdezd, lányom. Azért emeltem ki, mert a női energiát rekesztették ki az emberek magukból itt a földön. Igazából pongyola megfogalmazás női energiának nevezni. Mondjuk úgy, Isten teljességének azt a felét, ami az alázat, a megértés, a támogatás, a táplálás, az önzetlenség, az önátadás, a befogadás, a béke, a lélek, a tudattalan, az álmodás, a víz energiája, és amit Isten a nőkre bízott, hogy ők képviseljék. Ehelyett felerősödött a harc, a szerzés, az analizálás, a hideg logika, a kiszámíthatóság, az anyag bűvölete. Ismét perzsel a túlhevített tüzes férfienergia. Theo kivárta, hogy lássa, folytatja-e Yuma, majd hozzátette. – Ezért mondja a Jelenések könyve, hogy tűzzel pusztai el a világ… hacsak az Isten meg nem kegyelmez. Az írás szerint az Asszony várandós, és a kígyó ott áll, hogy a megszületett kisembert felfalja. Vagyis, az újszülött Isten-részünket. Krisztus tanítása pont azokra az elveszett Isten-aspektusokra vonatkozott, amiket elsősorban a nők képviselnek. Ezért áll tehát a nő most a kígyóval szemben – és győzedelmeskedik. Ha szellemi szinten megnyílik a női energia ismét, nem lesz szükség fizikai szinten egy újabb kataklizmára. – A Napbaöltözött asszony, aki aláereszkedik a barlangok mélyére és legyőzi az ősi kígyót. Az aranylemezt a hetedik égig dobja, hogy az égi szent víz megmentse a pusztító tűztől mindazt, aki segítséget kér a Teremtőtől – mondta meg Nantu. – Elnézést kérek – szólalt meg Katus váratlanul, halk, szinte remegő hangon. – Éva asszony, megengedi, hogy mondjak valamit? Évának, bár igencsak meglepődött, természetesen eszébe se jutott nemet mondani. – Mondja, Katus, mondja bátran! – biztatta az idős asszonyt. Először fordult elő a hosszú évek alatt, hogy Katus egyáltalán bennmaradt közöttük, pláne, hogy részt vegyen a társalgásban. Ezért Éva is roppant kíváncsi volt, mit fog mesélni az öregasszony. – Édesanyám mesélte nekem ezt a történetet, és kérdezni szeretném, mit gondolnak erről. Gyerekkorom óta foglalkoztat és nem hagy nyugodni, amit megtudtam – itt elhallgatott, próbált izgalmán és szégyenlőségén erőt venni. Yuma kedvesen noszogatta. – Szóval, édesanyám, nyugodjék békében a drága lellek, egy híres-nevezetes gyimesi asszony mellett szolgált hosszú évekig. Ilonának híták azt az asszonyt és asszongyák, minden bajt gyógyítani tudott. De nem volt annak különösb eszköze, még füveket se igen gyűjtögetett, hanem-csak ránézett az illetőre erőst, vagy ha kőlött rátette a kézit, oszt meggyógyult a beteg. Édesanyám sok mindent tanult tőle, de asszongya, amit ez az asszony tudott, arra nem tanította őt senki más, mint a mi Boldogasszonyunk. Ez az asszony pont ilyeneket mondott és tanított, mint Yuma úr. –Amikor ideért a fordításban Theo, Yuma elmosolyodta magát, de megkérte Katust, ne urazza őt ezután. Katus illendően bólintott, majd folytatta. – Állítólag vannak olyan tiszta lelkű, tiszta szívű és tiszta tudású asszonyok, akik úgy fénylenek közöttünk, mint az arany. Úgy is híják őket, az Aranyasszonyok, így mesélte édesanyám… no ez az Ilona asszony is ilyen aranyasszony volt, egyedül élt egész életében, így nem volt gyereke, családja. Édesanyámat nagyon szerette. Volt nékem egy húgom, az Erzsébet, hát asszongya az Ilona asszony, majd ha kicsinkét megnő, hát őt küldje édesanyám melléje, mert abban a leányban is olyan lélek lakik, mint őbenne. Oda is adta édesanyám, szolgáljon tovább az Erzsébet őnálla. Ilona asszony mielőtt meghalt, neki ajándékozott egy kicsi követ. Azt

– 30 –

mondta, leányom, ez a kő nagyon fontos a magyaroknak! Sok-sok ezer éve olyan asszonyok, mint én, vigyáznak néhány ilyen kövecskére. Csuda erejük van, beszélnek hozzád. Ősanyánk, Boldogasszony hagyta reánk, nőkre, hogy a világban elszabadult férfierő mégse tudjon nekünk ártani, megmaradjunk olyan erős asszonyoknak, amilyeneknek a Teremtő teremtett bennünket. Nem szabad, hogy Istentől elszakadt ember kezébe kerüljön. Istennel gyógyít, Isten nélkül gyilkol. Ez a kövecske nagyon messziről, Kuszkó fejedelemtől került el Erdélybe, amikor Csaba királyfi a leányaival átkelt a nagy tengeren, hogy ellátogasson testvéreihez. A húgom szegény pár éve szintén meghalt, Isten nyugosztalja – vetett keresztet Katus – és hozzám került a kő. Azt mondta nekem a testvérem: Katus, te jó lélek vagy, vigyázz erre a kőre jobban, mint az életedre! Utazni fogsz, elmész innen a Hidegségből messzire, olyan emberek közé, ahol megtalálod majd azt az asszonyt, akinek átadhatod. Nyugodalmam nincs azóta nekem, hogy tudom én megtalálni! Egy pillanat, mindjárt meg is mutatom – és beletúrt nagy kötényzsebébe. – Elnézést… napok óta magamnál tartom, hátha adódik lehetőségem Éva asszonynak megmutatni és a tanácsát kérni. És Katus előhúzott a kötényzsebéből egy gyönyörűen megmunkált ezüst szelencét. Még mindig kissé remegő ujjakkal felnyitotta, majd Évának nyújtotta. Éva csendben nézte a kövecskét, majd megbillentgette ide-oda. – Atyaég! – kiáltott fel egyszer csak – ez a kő mindig más színű. Csodálatos! A kő egy nagyjából másfél centi átmérőjű világos színű zafír volt, varázslatos fényjátékkal. Mintha ezer pirinyó csillag pislogott volna a kő belsejében. Majd átnyújtotta Yumának. Yuma hang nélkül vizsgálgatta egy darabig. – Igen, Kuszkó fejedelemtől való a kő. Vagyis Peruból – nézett ránk Yuma eléggé jelentőségteljesen. Mind Yumát figyeltük. Majd Éva szólalt meg. – Ismered? – kérdezte Yumát, és talán nem is csodálkozott volna rajta. – Nem. A beszélő kő beszél – mondta Yuma egyszerűen, majd továbbadta Theoéknak. – Mi az, hogy beszél? – kérdezte elhűlten Éva. – Kódolt kristály. Mint a kristálykoponyák. Ugyanúgy információhordozók, mint a mikrochipek. Csak ezeket mentális energiával működő dekódolóval lehet olvasni. – Aha – hümgetett Éva. – Gondolom valahogy így kell majd a kristálykönyvtár titkos kódjait is felnyitni. Yuma rámosolygott. – Valahogy így. Csak ahhoz kissé magasabb szintű energia kell majd. – Rajtad kívül, Yuma, vajon ki lenne rá képes? De Yuma erre már nem válaszolt. Visszakerült hozzá a kő és ő behunyt szemmel valószínűleg a követ hallgatta. Bennem viszont világosság gyúlt! – Azt hiszem, ilyen kódolt kövek vannak beépítve a magyar Szent Koronába! Én fordítottam erről Paolo tanulmányát! – Pontosan, Angéla – mondta Theo. – Ezért beavató korona. Ezért működött a felszentelt magyar királyoknál és bolondult meg két trónbitorló. Hatalmas energiát nyit meg a beavatáskor, és akit felkészületlenül ér, annál nagy károsodást okozhat. De a kereszt szintén az energiát vezeti. Érdemes majd részletesen megismernetek a koronázási palástot és az ereklyéket! Azok a test védelmét is szolgálták a hirtelen energiákkal szemben. – A Korona emlékeztette a királyokat arra a korra, amikor még közvetlenül beszéltünk Istennel – szólalt meg Gérgesi professzor. – Viselte ezt a koronát Atilla királyunk és persze Árpád-házi királyaink. A koronának mérhető kisugárzása van, ezért is kellett a királyszentelés, vagyis a beavatás után megfelelő módon őrizni és az avatatlanoktól megóvni. A Korona a II. Világháború után Amerikába került, ahonnan 1978-ban kaptuk vissza. Most olyat mondok, ami hihetetlenebbnek fog hangzani, mint maguk a legendák.

– 31 –

Képzeljétek el, a dobozra, amiben a Koronát a haditengerészet ideszállította, azt írták, hogy sugárveszély! – Egy adó-vevő sisak? – hüledezett Éva. – És mondjátok, egyedüli jelenség a magyar Szent Korona? – Bizonyos szempontból igen – folytatta Gérgesi. – Tudunk feljegyzésekről, de azok a koronák eltűntek. A legújabbkori történelembe egyedüliként mentette át egy igen régi világ üzenetét, tudását, erejét a mi Koronánk. De hogy egy másik példát mondjak, rengeteg hozzáférhető rajz és leírás mesél egy ősi egyiptomi koronáról. Ez a korona Ré istené volt, ami állítólag különleges fényt bocsájtott ki magából és sugárzott. A történet forrása a Tehén Könyve, melynek töredékei I. Szethi fáraó sírkamrájának falán olvashatók. A mitológia szerint Egyiptomba messzi földről érkezett az első isteni uralkodó, legendája máig őrzi az „égi bárkát”. Ezt nevezték amúgy thn-nek, vagyis tehénnek – melyen megmenekült többedmagával egy hatalmas kataklizmából. De az egyiptomi mitológia tele van rejtélyes tárgyakkal. Persze, nemcsak az egyiptomi. Repülőtárgyak tucatjait ismerjük. 1956-ban volt egy prekolumbián kiállítás New Yorkban, ahol többek között látható volt az első lelet, „Az arany repülőgép”, amit történésen Kolumbiában találtak. Hihető a szóbeszéd, hogy az egyik legnagyobb repülőgépgyártó számára abszolút modellként szolgált. Állítólag szuperszonikus repülésre volt alkalmas! Azóta több mint harminc hasonló, többezer éves repülőgépmodell és ábrázolás került elő Peru, Costa Rica és Venezuela területéről is. Még kevésbé ismert az a sokezer éves indiai tekercs az indiai vimanákról, melyek a német Zeppelinekhez voltak hasonlóak sokezer évvel ezelőtt. A tekercs ezekről ad részletes matematikai és fizikai leírást, számol a gravitációval és a fekete lyukakkal. – Már bocsánat, de mindezek tükrében, miért keltett Paolo teóriája akkora felzúdulást? – kérdezte Éva. – Mert Paolo megkerülhetetlen szakember volt. Azok, akik lelkes amatőrként mindezekről írogatnak, kikezdhetők, lesöpörhetők egy suhintással. De egy ismert történész, akinek még leletei is vannak? Ő veszélyes volt. – Na, akkor most örülhetnek az ellenlábasai – csúszott ki a számon. De Éva szerencsére nagyon elmerült a hallottakban, és csodálatos módon nem jutott el hozzá ez a szerencsétlen beszólásom. – Hát nem nevetséges, – folytatta a prof, – mondjátok meg, ilyen leletekkel a kezünkben azon töprengeni, vajon átkelhettek-e őseink az óceánokon pár ezer éve? Egyébként is átkelhettek, át is keltek, mert egyértelmű bizonyítékok erre a Mezopotámiában talált balsafa hajók, merthogy balsafa kizárólag Dél-Amerikában van. Ha nem hunynák be a szemüket a tények előtt, hát nem lenne annyira elképesztő bizonyos távoli kultúrák egy-gyökerűségének teóriája! – Amúgy hogy és miért került Kuszkó fejedelemtől Erdélybe ez a kő? – kérdezte Éva, mert ismét épp hozzá került vissza a csillámló zafír. Yuma intett öreg barátjának, folytassa nyugodtan a mesélés! Gérgesi örömmel tette. – Atais, vagy Ata-isis elsüllyedése után. Az atais-i ősök egy része Kuszkó fejedelem vezetésével háromszáz napig hajóztak a megáradt csendes-óceáni vizeken, míg a mai Peru területén kikötöttek. Itt telepedett le nemcsak Kuszkó, hanem Kecső és Béla népe. Kecső népe a kecsua, Béláék északabbra mentek, a mai Ecuadorba. Így tartják legalábbis a mítoszaink. – Ők azok a Bélák, akiket Móricz említ, hogy őrzik a labirintust? – Úgy gondoljuk, igen – bólintott Gérgesi és Yuma szinte egyszerre. – Ide tért vissza „rokonlátogatóba” többek között a mi Csaba királyfink és kapta ajándékba a kristályt Kuszkótól. – Ezzel miért nem foglalkozott Paolo?

– 32 –

– Még csak bizonyíték darabkáink vannak. És anélkül is elég nehéz volt megvédenie teóriáit, hogy belekeverte volna az ataiszi szövetség sokfelé szakadt népeinek történetét. Tényekkel, leletekkel támasztotta alá minden esetben a saját állításait, és ti tudjátok a legjobban, milyen fantazmákkal vádolták. Ellehetetlenítette volna magát, ha még belekeveri ezt a szálat is. – És erre a szálra milyen bizonyíték van? – kérdeztem. – Minden atais-i nép őrzi valamilyen formában a közös múltat, a kelták, óegyiptomiak, babilóniaiak, szkíták, köztük ugye a magyarok, egyes északi népek, az amerikai őslakos népek, a baszkok, a polinézek és sok ázsiai népcsoport. Es ez csak az elnagyolt felvázolás. Hát, előttünk volt, a kezünkben csillogott egy kis darab múlt. És térben sem messze tőlünk, innen, Budáról, kocsival tizenöt percre volt a másik: a Parlamentben őrzött magyar Szent Korona. Szépen, egymásra építetten zajlott a tanításunk. Yuma felállt és Katushoz lépett. Megfogta az öregasszony két vállát és a szokásos módján kedvesen, de vesébe hatolóan a szemébe nézett. Az asszony azt se tudta, merre pislogjon zavarában, de végül állta Yuma tekintetét. – A Teremtő Isten áldja meg magát – mondta shuar nyelven, amit Theo fordított Katusnak. – Őrizzen meg téged a Teremtő, drága asszony, ahogy Te is megőrizted őnéki a rád bízott kincset, – majd elengedte végre Katust, aki csak állt csendben, a meghatottságtól és a zavarától piros arccal, könnyes szemekkel. – Katus, kérem – folytatta Yuma, – legyen szíves ezt a kincset öt percre tiszta vízbe beáztatni. Van-e kérem desztillált vizük? Abba lenne jó. Ez nemcsak kívülről, de elsősorban belülről tisztítja meg. Katus boldogan szabadult ki a túlfűtött helyzetből a konyhába. Amíg a kristályra vártunk, azon tűnődtünk félig viccelődve, milyen fantasztikus filmet lehetne forgatni pusztán e piciny kő múltjáról. Katus visszajött a kővel és egy kis tálkában Yumához vitte. – Katus, mi volt a szándéka ezzel a kővel? Kinek szánta? – No hiszen, mondtam már, ez nyomasztott engem, ez a felelősség, mióta hozzám került. Megtalálni az asszonyt, aki tovább vigyázna rá! – Megengedi nekem, hogy segítsek megtalálni? – Jaj, édes teremő Istenem, még hogy megengedem! Megcsókolom a kezét! – Hát azt meg nem csókolja, jóasszony – mosolygott rá Yuma – én köszönöm hálásan a bizalmát. Éva, kislányom – fordult Yuma Éva felé, kinyújtott tenyerén a kővel – kérlek, vedd át a kristályt! Eva, bár lelke mélyén legszívesebben szabadkozott volna és elhárította volna magától, nagy megilletődöttségében is világosan tudta, ezt nem teheti. Ez nem valamiféle bók Yuma részéről. Amit ő kér, halálosan komolyan kell vennie. Ha eddig Katus őrizte, már csak képes lesz erre ő is? 10. Úgy éreztem, most egy kis időre át kellene vennem a háziasszonyi szerepet, hadd barátkozzon Éva a kövével. Frissítőket kértem Katustól, akinek elkelt most a segítség, hisz egészen zavart volt és lelassult az izgalomtól. Amíg a konyhában tettünk-vettünk, Katus tovább mesélt még édesanyjáról és a húgáról, olykor a köténye szegletébe törölte megmeginduló könnyeit. Bentről szintén izgatott társalgás foszlányai hallatszottak ki. Kisvártatva Péter jött utánam, hogy gyorsabban haladjunk. Katust ma egy kicsit noszogatni kellett, hogy közben majd pakolja meg a tálakat a sok finomsággal, mert érezhetően az este még közel sem ért véget.

– 33 –

Mikor visszatértünk a nappaliba, épp a világvégéről szóló jóslatokról beszélgettek. – Nem vagyok a végidők prófétája éppenséggel, de már én is alig győzőm elolvasni és átgondolni azt a rengeteg és egymásnak sokszor ellentmondó elméletet, ami a közeli világ végét jósolja. Gondolok itt főleg a 2012-es évre vonatkozó jóslatokra – beszélt éppen ismét a prof. – Ahogy a naprendszeren belül minden bolygónak megvan a saját, maga körüli keringési ideje, ritmusa és ciklusossága, ugyanúgy az egész naprendszernek megvan a saját mozgási ritmusa a Tejúton belül és így tovább. A helyzet az, hogy a világvége megfogalmazás nem helyénvaló. Nem a teremtett világra vonatkozik, a legősibb iratokban sem így szerepel, hanem korszakra. Eon. Vagyis nem térre, hanem időre. Tehát, aminek vége lesz, az nem a Föld, hanem egy korszak, ami nagyjából az elmúlt 13 ezer év. Korszakváltás lesz, nem világvége. – így van – helyeselt Theo, – egyértelműen a biblia legkorábbi verzióiban is kor, korszak szó áll, nem pedig világ. A világkorszakokat felosztották világévre, ez körülbelül 26 ezer év, világhónapra, ami nagyjából 2600 év, és ezek a világhónapok jelentik egyébként a kozmikus zodiákust, a kozmikus 12 állatövet. Krisztussal kezdődött a Halak korszak, ami mostanában lép át a Vízöntőbe. – Hát ehhez kellett némi kozmikus tudás! – szóltam hozzá én is, mert Paolo egyik anyagában ezt épp én fordítottam. –Jó példa ugye az ősi mezopotámiai naptár, amiben a bolygókat nem a Földről távolodó sorrendben, hanem fordítva jegyezték fel. Azaz ha egy mai űrhajós visszafelé érkezik haza, ide a Földre, ahogy találkozik a bolygókkal, úgy jegyezték ezt le a babiloni csillagászok. Ismerték a külső bolygókat is, a Neptunuszt, Uránuszt, Plútót, amiket a modern tudomány az elmúlt kétszáz évben „fedezett” fel. Egy Krisztus előtti 3800-ban keletkezett agyagtáblán pedig szerepelnek! – Ne is boncoljuk a kérdést, mert gutaütést kapok! – hevült fel Gérgesi. – Miféle emberiség az, amelyik arcátlanul meg meri tenni, hogy tudomást sem vesz a mai napig ezekről az ősi ismeretekről, sőt valami rejtélyes okból a homályban kívánja tartani? Ez még a legkevesebb és nevezzük pusztán vérlázítónak! Az viszont elérhetné a tudományos körök ingerküszöbét, hogy honnan ismerték a Nap pontos keringési idejét a Tejútrendszer közepéhez képest, ami 25 és 27 ezer év közöttire tehető, valamint honnan tudták, hogy a Föld forgástengelye maga is elmozdul a Nap körüli forgási síkhoz képest 23 fokkal? Na, a férfiaink teljesen tűzbe jöttek, a beleszólások sorrendje a temperamentum függvénye lett egy szempillantás alatt. – Az emberek tömik magukba válogatás nélkül a jótanácsokat. Merthogy megkezdődött a világvége tanácsadás – szólalt meg Éva, – attól félnek, nem fogják tudni, mit kell tenni. A sokezer éves csapda. Azt hiszik, információ szükséges majd az új világrendben való továbbéléshez. Persze, jó tudni, hogy ha például sugárzás vagy egyéb energiahatás lesz, legyen üvegekben tárolt vizünk legalább 3 napra való. De ahogy a Mennyországba sem lexikális tudás visz, úgy ebbe az új korba sem. Ott az orrunk előtt a Korszak Urának, Krisztusnak a világos tanácsa, ami úgy látszik, nem annyira izgalmas, vagy nem annyira ínycsiklandozó. A szív és nem az ész lesz a belépő. Yuma egyfolytában bólogatott. – Bizony, jól mondod, Éva. De sokkal könnyebb információkkal tömni a fejünket, mint szívvel megélni. Pedig ez épp az ellenkező irányba visz. A mentális töltekezés, megtért szív nélkül a Kis Egot erősíti. Pedig épp az ellenkezőjére van szükség. A megtéréssel meghalni az Egónak, hogy megszülessen az Isten-ember, aki már Isten elé járulhat, képes elviselni Isten vibrációit. – Mégis, Yuma, te milyennek képzeled a változást? Lesz fű, fa, virág? – Biztos vagyok benne, hogy átalakul a látható világ is valamelyest. De a minőségi változás lesz a lényeges. A korszakváltás miatt egy másféle tudatosságba lépünk be, aminek lesz téridőbeli nyoma is – egy kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte Évát, hogy

– 34 –

meg tudnánk-e nézni egy videófilmet most? Éva csak bólintott. – Nantu, tegyük be a filmet – míg Nantura vártunk, Yuma tovább mesélt. – Több, mint harminc éve történt, amit látni és hallani fogtok, de ez mégsem a múlt, hanem a jövő kezdete. Készüljetek fel, megrázó lesz, amit megtudtok, és természetesen, mindenki saját maga dönti el, mi köze mindehhez. – Régi technika – mondta Nantu, miközben behelyezte a kazettát a lejátszóba. – De ennek is nagyon örülünk. Theo ötlete volt akkor, hogy vegyünk fel mindent, amit tudunk, a szöveget pedig utólag, az ő jegyzetei alapján írtuk meg és mondtuk a film alá. A jegyzet a lényeg, a megsárgult papíron. .. a film csak a bevezető. Elindult a film. Holdvilágos éjjeli táj az Andokban. Madarak vijjognak, baglyok huhognak, a távolból még majmok ugatása is hallatszik. Óriási liánok, karnyi gyökerek között emberek vágnak át a dzsungelen. Néha nevetés, kisebb szitkozódás hallatszik hol angolul, hol spanyolul. Évával szinte egyszerre néztünk egymásra. Világos, hogy az Upanano folyó partján megélt éjszaka emléke hasított mindkettőnkbe. A képernyőn most megjelenik a földrajzi és időbeli adat: Ecuador, Morona-Santiago tartomány, 1976. Brit-Ecuadori expedíció. És már hallottuk is Nantu hangját: 1976-ban, egy holdvilágos éjjelen, szokatlan csapat érkezett az ecuadori és perui határvidék egyik megközelíthetetlen pontjához az Andokban. A 120 fős csoport kevéssé törődött a feltűnés kerülésével itt, az Isten háta mögött, a dzsungelben. Senki nem gondolta, hogy nem is olyan messziről, négy szempár figyeli a csapat minden lépését. Az azóta is titkosított földrajzi pont a shuarok földjének egyik szent körzetében van. E feltűnő, a brit és ecuadori kormány által támogatott expedíció tagjai között tudósok, régészek és katonák voltak. E pikantériát tovább fűszerezte a világ egyik ünnepeltjének, a Holdra lépő első embernek, Neil Armstrongnak a jelenléte. Nantu leállította pár mondat erejéig a videót: – Két évvel azután voltunk, hogy első ízben hallottunk Móricztól a saját felfedezéséről. Azon is megdöbbentünk, hogy Móricz és Yuma már régóta ismerték egymást, és még én sem tudtam addig, hogy apám a legfontosabb őrzője a barlang ecuadori részének. Ha nincs az akkori expedíció, apám még várt volna egy jó darabig a beavatásunkkal. De ahogy most is, akkor is külső erők miatt módosított a tervén. Bőven volt időnk arra, hogy a közel 35 napig tartó expedíció ideje alatt Yuma megismertesse velünk a labirintus titkát. A titkot, melyet sok ezer év óta csak olyanoknak adhattak át a barlangok őrizői, akik szívükben azonosak voltak az ősök szívével, és szellemükben is készek voltak felvállalni az Istentől kapott emberi felelősséget. Úgy terveztük, hogy az expedíció után Yuma levisz minket a barlangrendszerbe. Yuma és Móricz is teljes nyugalommal hittek benne, hogy a valóban fontos helyeket és leleteket az expedíció nem találja meg. Ehhez ismerniük kellett volna egyrészt a titkos térképek útvonalait, és a titkos kódokat a labirintus egyes átjáróiban. Mindez nem állt az expedíció rendelkezésére, a legszentebb termeket gyerekjáték volt az ősi civilizációnak úgy elrejteni, hogy avatatlanok soha, de soha rá ne bukkanhassanak. Az alagutak pontos nagysága még az őrzők előtt is ismeretlen. Mindegyikük csak egyegy nagyobb részét ismeri. Annyi bizonyos, hogy megdöbbentő méreteivel a perui Andokon keresztül átnyúlik egészen Ecuadortól Chiléig. Egy hetet vártunk az expedíció befejezése után. Biztosak akartunk lenni abban, hogy a teljes csapat messze elhagyta már a vidéket. Természetesen mi nem az expedíció által használt „központi” barlangszájon át léptünk be a földalatti világba. A barlangrendszerbe ugyanis nemhogy a shuarok földjéről,

– 35 –

de Perun és Bolívián át is létezik több bejárat. Nantu ismét elindította a videót. Lélegzetelállító, zord, mégis megnyugtató tájat láttunk. A csapat négy hajóval kelt át éppen a dühösen morajló folyón. Ismét visszajött Ecuador és az Upano folyón tett utunk megannyi emléke. – Ismerős? – súgta Theo, mintha csak hallotta volna saját gondolataimat. – Nem voltatok ám olyan messze attól a ponttól, ahol át kell kelni a bejárat irányába. Persze onnan még egy másik, még veszélyesebb folyón is tovább kell menni, de légvonalban nagyjából 80 kilométerre voltatok. A fontos bejáratok megközelíthetetlenek földi halandó számára a beavatottak ismeretei nélkül. Történt már néhány próbálkozás a bejárat megtalálására, hisz az ősi ismeretek nemcsak Móriczhoz jutottak el elsőként a földön. Senki nem járt azonban előtte sikerrel. Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek derekán két elődje nélkülözte a három elengedhetetlen feltételt ahhoz, hogy még csak a barlangok közelébe is eljuthasson: az őrzők bizalmát, a tiszta szándékot és a felkészült szellemet. A puszta kíváncsiságnak az ősi tudás nem adja meg magát, ellenáll az erőszakosságnak. A 800 méter magasságú sziklaoromhoz, melynek tövéből indul az észre nem vehető titkos ösvény, a krokodiloktól hemzsegő Coangos folyón kell először is átkelnünk. Eddig kísérhettük az expedíciót, ami innen épp ellenkező irányba, a főbejárat felé indult, mint amerre mi egy jó hónap múlva. Nemcsak akkoriban, még ma is, szakmai öngyilkosság részt venni hasonló munkákban. De a megszállott kis csapat egyikfelnőtt tagja sem pályázott tudományos elismerésekre. Paolo Kozma pedig egyrészt túl fiatal volt, másrészt teljesen ismeretlen volt számára mindaz a felfedezés, amiért nem egy ember akkor és azóta is szó szerint az életével fizetett. Ösztönösen és teljes nyitottsággal szívta magába a nem mindennapi ismereteket, és remegő kézzel fogta meg az egy-egy megérinthető titokzatos leletet. Nem sejtette, hogy majd éppen ő lesz az a történész, aki elsőként kap a sorstól lehetőséget arra, hogy munkásságával legalább bekapcsolja a nemzetközi szakma vérkeringésébe azt a témát, amit a mai napig durván el akar még mindig utasítani a tudományos világ azoknak a hivatalos köröknek a nyomására, akiknek nyilvánvaló érdeke, hogy az ősi tudás és bizonyítékok ne zavarják meg lebutított világképünket. Nantu végleg kikapcsolta a videót. – A továbbiakat nem állt módunkban filmezni. Ezután már néhány leletről van csak felvétel ezen a filmen, de azok tanulmányozására még bőven lesz lehetőségetek. Ami velünk történt, és amit ma este szeretnénk megosztani veletek, azok Theo megsárgult papírjain lévő jegyzetei. – Theo, kérlek – szólt Yuma. Theo le se tagadhatta volna, hogy a lelke mélyéig megérintette a pillanat érzelmi telítettsége. Élete legnagyobb feladatához érkezett. Súlyos teher mindezt előre tudni. De hitte, a feladathoz megkapja Istentől a szükséges lelkierőt, minden létező támogatást. Máris érezte, hogy egész testét elönti az a jól ismert energia, ami fentről érkezik ilyenkor. Mielőtt bármit mondott volna, egy másodpercre elcsendesedett magában, és hálát adott Istennek, hogy elhívta erre a csodálatos feladatra és megköszönte szeretetét jelenlétét, erejét. Ez sokban segítette, hogy megfeledkezzen saját szerepéről, és ne értékelje túl önmagát. Annak lássa magát, ami valójában e kozmikus projektben volt: egy eszköznek Isten kezében a megannyi között. Egy mély levegőt vett. Végignézett mindannyiónkon, egyenként, hosszan. Finoman megköszörülte a torkát. Tudta, nem lesz könnyű számunkra, amit hallani fogunk. Tökéletesen átéreztük még mi is: talán egész életében erre a pillanatra várt.

– 36 –

– Olyan ismeret birtokába kerültök most, amit nehéz átültetni a hétköznapok világába. Akkor, fiatalemberként a labirintus csarnokában, még nem tudhattam, kik lesznek ma velünk segítőként. Yumától csak annyit tudtunk, többen leszünk majd. De azt se tudtuk, hogy mikor kerül minderre sor. Elmondhatatlanul örülök, hogy ti vagytok ma velünk. És persze nemcsak ti, mert leszünk még egynéhányan. Noha pár napja számunkra már egyértelmű lett, hogy nagyon hamarosan be kell teljesülnie a megjövendölt feladatnak, bevallom, fogalmam sem volt, hogy épp ma érkezik el ez a pillanat. Nem terveztem, hogy ma tárom elétek ezeket, de tisztán érzem, jó, hogy így alakult. Nem lesz rövid, amit felolvasok nektek. Javaslom, pihenjünk egy kicsit, mert a teljes figyelmeteket szeretném kérni. A Felébredés csarnoka 11. Egy darabig senki sem mozdult. Még semmi konkrétat nem tudtunk, de máris nehéz volt visszazökkennünk a valóságba. Valóság… ekkor még milyen könnyen használtuk ezt a szót arra, ami körülvesz bennünket, és amit automatikusan annak vélünk! Évával a konyhába mentünk, mert Katus közben végre-valahára elkészítette a fantasztikus hidegtálat, a legfinomabb házi „disznóságokból”: kolbászból, sonkából, sajtokból, keménytojásból. Tormát és savanyúságokat tett mellé. Mint egy húsvéti tál. Az alkalomhoz mi egyéb lett volna ennél megfelelőbb? Most szükségünk is volt ezekre a nagyon is földi dolgokra, nehéz energiákra. Segített megőrizni legalább a viszonylagos realitás érzését. Yuma mindeközben szemét lehunyva egyedül ült a nappali legtávolabbi sarkában, a földön, mintha csak otthon lett volna a magas andoki hegycsúcsokon. Úgy ült le, ahogy volt, az „európai álruhájában”, ahogy ő nevezte egyszerű, szürke öltönyét. Eközben Nantu egy kis asztalt kért Évától, amit beállíthat a nappali közepére. Egy gyönyörű tarka színű abrosszal letakarta, három mázas cserépedényt és három korsót tett rá, Yuma szertartásának kellékeit. Az edényekbe illatos növényeket, a korsókba olajat töltött. A kedves illatok ellenére egy kutya könnyen kiszimatolta volna izgalmunkat és feszültségünket is a levegőben. Amikor mindannyian ismét a nappaliban voltunk és elhelyezkedtünk kényelmesen, ahogy Theo javasolta, Nantu lekapcsolta a villanyt, és gyertyát gyújtott. Yuma kinyitotta a szemét és ránk mosolyogott. – Egy hálaadó szertartást szeretnék veletek együtt végezni. Hálát adok azért, hogy megérhettem ezt a percet, amikor a rám bízott, és ősapáim által őrzött titokról ma részben fellebbenthetjük a sok évezredes fátylat. Őseim mind arra vágytak, hogy ez az ő idejükben történjen, de az Isten engem választott erre a nagy feladatra. Hálát adok azért, hogy Isten segítségünkre van és lesz. Én nem tartok veletek, amikor nekivágtok fizikailag is a nagy útnak és munkának, de szellemem végig veletek marad. Minden zeneszerszám nélkül, egy gyönyörű ősi énekbe kezdett. Az asztalkán lévő tálkákból közben finom füst- és illatfelhő áradt szét a szobában. Nantu, aki apja mellett ült a földön, időnként pár csepp olajat öntött a tálakban lévő növényekre, amitől az illatuk még varázslatosabb lett. Pár perc éneklés után Nantu és Yuma elővették a dobokat. A szívünkben lüktetett az ősi ritmus. Nem kellett értenünk a hálaének szavait ahhoz, hogy minket is eltöltsön a melegség, a szeretet, a vágy, hogy valami jóért, magasztosért dolgozhassunk. Mágikus erővel olvasztott eggyé bennünket az este: a hangok, az illat, a közös jövő és küldetés tudata. Minden más lényegtelenné vált ebben a szent órában.

– 37 –

A szertartás után, ami lehetett tíz perc, de akár két óra is – pillanatnyi időérzék híján képtelenség volt megsaccolni –, Theo felkapcsolta az egyik fotel melletti olvasólámpát és minden további nélkül belekezdett a felolvasásba. „Egy függőleges, közel nyolcvan méter mély barlangszájon át kellett leereszkednünk. A kürtőben elviselhetetlen volt a levegő. A lentről feltörő áporodott, meleg fuvallat valami azonosíthatatlanul büdös szagot fújt ránk, miközben kaparta a torkunkat és égette a szemünket. A pici és szűk nyílásban nem volt könnyű elhinnünk, hogy nemhogy egy kontinensnyi földalatti világba, de egyáltalán egy valamire való kis barlangocskához is eljutunk. Pedig ami félórás kúszva araszolás, majd egy további egyórás lassú haladás után hirtelen elénk tárult, azzal talán csak a Holdra szállás vetekszik, vagy még az sem. Gyenge lámpával világítottuk meg az utat magunk előtt. A szemünk elég hamar hozzászokott a sötétséghez, már csak azért is, mert mindannyian igazi, jó erdőlakók voltunk, tudtuk mellőzni a civilizáció túlzott fényességét. Az első szakasz után, amit szinte csak kúszva tudtunk megtenni, hirtelen meglepően magas folyosóhoz értünk. A minimális magasság is legalább 2,5 méter volt. A falak teljesen simára gyalult kőfalak voltak. Kétség nem férhet hozzá már az első pillanatban sem, hogy mesterséges, emberkéz által készített helyen járunk. A folyosó folyamatosan lefelé visz, néha egész meredeken haladunk. Itt-ott csúszós a kőlap a nedvességtől. Akkor persze még nem tudtuk, nem is gondoltunk arra, hogy hatalmas belső tavakat, tengerszemeket rejt ez a világ. Amikor néha megállunk egyegy szusszanásra, vagy csak, hogy jobban körülnézzünk, a falak réseiből óriási fekete pókok bukkannak elő. Itt voltunk hát, a Cueva de los Tayos-nak elnevezett barlangban. A Táltosok Barlangja, ahogy Móricz János hívta. A hőmérséklet sokáig hűvös, csaknem hideg. Aztán egy hirtelen fuvallattal egészen meleg levegő áramlik be a folyosónkra, ami beletorkollik egy tágas, kör alakú terembe. A levegő olyan, mintha melegvizes termálfürdőben lennénk, még a gyógynövények illatát is érezni véljük. Ahogy Yuma végigpásztázza a mennyezetet és a falakat a lámpával, mintha ezer csillag gyúlna, itt is, ott is visszaköszön egy- egy fénycsillám. Nem vettük észre, ahogy Yuma megkoccantotta a falat. Csak arra révedtünk fel első ámulatunkból, hogy mintha egy távoli hangversenyteremből felénk szűrődő muzsika foszlányait hallanánk, ami egyre erősödő bim-bam játékká erősödik. Lenyűgözve álltunk. A Táltosok Barlangja máris megnyerte a szívünket. Minket üdvözölt. Yuma továbbindult, de a terem szemközti falánál ismét megálltunk. Lehajolt és pepecselt valamivel, majd odaszólította Nantut. Közelebb mentem, és láttam, hogy egy falmélyedésből kiszednek valamiket. Néha idegesítő volt Yuma nyugodt csendessége, amivel egyáltalán nem sietett kielégíteni mohó kíváncsiságunkat. Mi pedig most, meghazudtolva magunkat, kivételesen kivártuk, amíg az öreg helyénvalónak tartja, hogy felvilágosítással szolgáljon. Ahogy befejezték a rámolást, Yuma azon nyomban felénk is fordult. – Vegyétek ezt föl – és ezzel a kezünkbe nyomta a kissé súlyos ruhaféléket. Amint megkaparintottam az enyémet, nyomban tanulmányozni kezdtem. Nagyon fura anyagot tapintottam, nehéz, fémszerű betoldásokkal. Azt se tudtuk, melyik végén kezdjük magunkra ölteni. Valahogy annyira meglepődtünk azon, hogy ismeretlen ruházatot kell felvennünk, hogy teljes csendben, minden értetlenkedés és kérdezősködés nélkül próbáltuk belepréselni magunkat. Olyan volt, mint egy búvárruha, csak nem volt műanyag érzete. Körbenézett rajtunk az öreg sámán, és gondos apaként mosolyodott el rajtunk, látva meglepődésünket. – Ez még nem minden, fiúk! – és ismét Nantut szólítva lehajolt, most egy kissé arrébb, egy másik hasonló bemélyedéshez.

– 38 –

Egyenként szedte ki a valamiket – ami olyan volt, mint a sísapka és az úszószemüveg kombinált változata. – Na, bújjatok bele. Nem lesztek megnyerő látvány, de lányok nem várnak itt rátok, hehe – kuncogott Yuma. Szemmel láthatóan elemében volt, mi még igazából soha nem is láttuk ilyen vidámnak. Én eddig bírtam. Gondoltam, mint a fiúk közül rangidősnek, nekem kell helyettük is megkérdeznem, mi ez az egész. Bár, visszagondolva, teljesen értelmetlen volt a kérdés, mivel jól tudtuk, itt folyamatos meglepetések, sőt csodák várnak ránk. Azokra valahogy fel is voltunk készülve, hisz Yuma alaposan beavatott minket a barlang rejtélyébe. De ilyen átöltözésről nem ejtett szót. – Fiúk – kezdett végre valami magyarázat félébe a sámán – ezek védőruhák, de szeretném remélni, hogy erre már magatok is rájöttetek. Egyfajta zsiliprendszeren keresztül egy terembe megyünk most, ahol a radioaktivitáshoz hasonló hatás elől kell védekeznetek. – Védekeznünk? – kérdeztem, és egyáltalán nem a ránk leselkedő veszély lehetősége, hanem csak az döbbentett meg, hogy Yumának ezek szerint nem kell magát védenie. – És te? Te nem jössz velünk? – Dehogynem, Theo. Csak nekem nem kell külső védelem. Ez nem radioaktív hatás, de most nem kezdek bele a részletes ismertetésbe. Csak ahhoz hasonló hatásai lehetnek azokra, akik saját energiavédelemmel nem rendelkeznek még. Elégedjetek most meg azzal, hogy egy magasabb rezgésszámú energiatérbe lépünk be, és súlyos égési sérüléseitek lehetnek. Nantu igazából már elhagyhatná a ruhát, de azért biztonságból ez alkalommal még ő is magán kell, hogy viselje. Amíg hozzászoktok a mozgáshoz ebben a ruházatban, addig én leülök ide két percre, hogy teljesen ráhangolódjam erre az energiaszintre. Csendben mozogjatok. És ezzel leült a hideg kőpadlóra, behunyta a szemét és mozdulatlanul ült pár percig. A szánkat valamiféle fémkeret vette körbe, de érdekes módon épp a szánk előtt semmi nem volt. Megnéztem, a többieké is ilyen-e, attól tartottam talán selejteset kaptam. Bár magam sem gondoltam ezt komolyan, azért leellenőriztem. Mindannyiunké ilyen volt. Amikor Yuma végre befejezte a ráhangolódást, azonnal meg kellett tudnom, miért nincs éppen a szánk előtt semmi. – Igazából a testeteket is szabadon hagyhattam volna, de jobbnak láttam úgy elkészíteni ezeket az öltözékeket, hogy lelkileg is megnyugtató legyen számotokra. A fémszerű anyag véd benneteket, nem a posztó. Ez egy, a földön ma még, illetve már nem ismert fémötvözet, ami a testhőmérsékletetek és szívverésetek alapján a nektek leginkább megfelelő energiahálót képezi körülöttetek. Remélem, van már annyi tudásotok, hogy ezt meg is értettétek és egyelőre több kérdést nem tesztek föl! Végül is nagy körvonalakban világos volt minden. Részleteket pedig ráérünk utólag is megtudni. Az első percekben fura bizsergés t éreztem, és igyekeztem megtudakolni, hogy ez így rendben van-e. Yuma megnyugtatott, de azért megkért minket, hogy bármi különösen furát tapasztalunk, érzünk, szóljunk neki. Ezzel a kör alakú teremből elindultunk egy jobbra nyíló szűk folyosón. Körülbelül két perc lassú haladás után Yuma megállt. A falra világított, de jelezte, hogy ezt a mi kedvünkért teszi csak. Körülbelül szemmagasságban jobb tenyerét egészen közel vitte a fal egy pontjára, ahol mi nem igen láttunk semmit sem. Körülbelül húsz másodpercig tartotta a kezét a fal előtt, amikor is hirtelen egy gyengeáramú kisülést követően vörösen izzó spirális körök jelentek meg körülbelül egy nagy tenyérnyi területen. Időnk sem volt a csodálkozásra, mert ekkor egy borzalmas csikorgással megmozdult

– 39 –

valami épp az orrunk előtt. Egy utunkat elzáró kőfal mozdult félre, amit igazából eddig észre sem vettünk. Paolo felvihogott. – Egy kőkori fotocella? Yuma nyugalommal nézett Paolo-ra. – Fiam, ez a mai fotocellánál jóval fejlettebb technológia. Itt sehol nem kell huzalokat, chipeket, lézert, számítógép-vezérlést üzemeltetni. Gyakorlatilag alig van anyag jelen. Ami van, az néhány különleges fémötvözet, a különböző energiahatások gerjesztésére. Tátott szájjal hallgattunk. A kőfal teljesen félrehúzódott előlünk, hogy hová tudott becsúszni, azt hirtelenjében el is felejtettük megnézni. Továbbmentünk. Pár lépés után Yuma ismét megállt, és az előbbihez hasonló módon a fal egy pontjához közel téve kezét, a már ismert cikázó áramot követően megjelentek az izzó spirálok, és az imént eltűnt ajtó, vagy minek nevezzem, ismét bezárult mögöttünk. Ha más biztonsági rendszer nem lenne, már akkor is biztos, hogy be nem avatott ide soha nem tud eljutni. Márpedig ez csak az út eleje volt. Pár perc múlva a kezdetben már tapasztalt bizsergés fokozódott, de ezúttal egyikünk sem jelezte Yumának. Tudtuk, hogy itt már egy magasabb rezgésű energiatérben vagyunk. Még két további zsilipkamrán mentünk át, mire eljutottunk egy kis térbe, ami igazából csak az utolsó kis folyosó kiszélesített folytatása volt. A falak oldalába padszerű ülőfülkéket építettek. Yuma csak intett, hogy üljünk le. Egy darabig nem szólt semmit, majd nekikezdett a gyakorlati oktatásnak. – Itt maradunk körülbelül fél órát. Ezalatt energiaszintetek emelkedni fog, a pulzusszámotok viszont valamelyest csökkenni. Ez a fiziológiás hatás. Ami viszont sokkal fontosabb, – itt egy pillanatra elhallgatott és komolyan ránk nézett – hogy mostantól kezdve uraljátok gondolataitokat. El kell kezdenetek minél tisztább és minél egyszerűbb gondolatokat formálni. A tisztán tudjátok mit értek. A szív és elme kölcsönös tisztaságát. Mindenki fogalmazza meg magában, mit akar majd kezdeni azzal a tudással, azzal a megtapasztalással, amit itt ezt követően szerezni fog. Fontos, hogy határozzátok el, semmitől nem rettentek meg. Itt semmi nem fog történni, ami károtokra válna, ameddig érzéseitek és gondolataitok megmaradnak tisztának. A most megemelkedő energiaszintetek valamelyest már fixálódni fog, ugyanúgy erősebbé, maradandóbbá válnak elhatározásaitok, érzéseitek. Próbáljatok ráhangolódni erre a térre, visszagondolva a barlang eddig általatok megismert részére, minden kis apróságra. Próbáljátok meg érezni a kövek hidegét, a fuvallatokat, a szagokat, próbáljátok meg visszaidézni, melyik lépésnél mit éreztetek. Ha valami nem tetszik, változtassátok meg, és e szerint ismét gondoljatok vissza az idáig vezető út minden apró mozzanatára. De közben próbáljátok azt is megérteni, mi miért nem tetszett. Magatokat is figyeljétek. Most léptek erőteljesebben kapcsolatba ennek a világnak az élő energiáival. Ez fontos fizikai szinten. Fontos, hogy testetek is készen álljon. De még fontosabb valami más. Imádkozzatok az élő Istenhez. Kérjétek, hogy ő tisztítsa meg szíveteket, gondolatotokat. Ő tudja, miért éppen ti lehettek azok, akiket elvezetett ide. Eletetek mindenképpen megváltozik mostantól. Olyan erőket és ismereteket kaptok, amik hatalmas felelősséget tesznek rátok. Nem vagytok persze ennyire kevesen. Vannak még rajtatok kívül is, akik lélekben már régen vállalták veletek együtt, hogy a Jézus által elhozott új korszakot úgy hirdessék, ahogy azt annak idején a földre jött Urunk is tette: hitben és erőben. Az elmúlt kétezer év során a hit és az erő szétválaszthatatlanságáról fokozatosan elfeledkezett a világ. Az egyház a hitet élettelen Isten-elméletekké sorvasztotta, az egyházon kívüliek pedig az isteni dimenziókból fakadó erő hitnélküli megcsapolására különböző technikákat találtak ki. Az erő nélküli hit miatt egyre gyermetegebbé, erőtlenebbekké, tehetetlenebbekké váltak. Félreértették és félremagyarázták Jézus szavait.

– 40 –

Az egyházaknak nem volt érdeke, hogy a Szentlélekkel, vagy ha úgy tetszik a Szent Erővel közvetlen kapcsolatban legyünk. Akkor mi szükség lenne az ő közvetítésükre? A hit nélküliek egója pedig óriásira dagadt a sok látványos technikától. Az egyik jobbra, a másik balra tért le az útról. De nem tart a kegyelmi korszak sem örökké. Az időnk fogy. Egyelőre most ennyi. Azt akartam, értsétek meg, feladatot kaptatok. Felelősségetek lesz. Tudom, fiatalok vagytok, de azt is tudom, benneteket rám bízott Isten, és kiskorotoktól fogva tanítgatlak már benneteket. Most közvetlenebb tanítást fogtok kapni. Sok munka vár rátok, amivel a következő jó néhány évben elsősorban magatokon kell dolgoznotok, hogy a kellő időben hadra fogható munkások lehessetek. Isten áldja meg ittlétünket! Ezzel Yuma egyszerűen elhallgatott, és mi tudtuk, mi a dolgunk. Behunyt szemmel, csendben ültünk. Nem tudom, a többieknek hogy sikerült, nekem mindenesetre hosszú percekbe telt, amíg képes voltam valamelyest lenyugodni az imént hallottak miatt és elkezdhettem a Yumától már kiskoromban megtanult technikával saját belsőmre figyelni. De aztán ezt a figyelést is el kell hagyni, és teljesen ki kell üríteni a gondolatainkat. Emberi halandó számára ez a legnehezebb feladat, és nekünk most kevés időnk volt rá. Az évek óta tartó gyakorlás azonban most is átsegített a nehézségen, és pár perc múlva Yuma utasításai szerint már kizárólag a barlangra, a mi barlangunkra hangoltam magam. Először csak tiszta érzetként újra éreztem mindent, ami idefelé jövet bennem rögzült. Érzések, benyomások, gondolatok. Aztán szép lassan szinte helyet cseréltem a barlanggal. Már nem kívülről elemeztem a barlangot, már nem voltak elkülönült benyomásaim, érezni kezdtem minden egyes követ, minden vízcseppet, azt is, ahogy a pókok rajtam, mint köveken nesztelenül surrannak. Eggyé váltam a barlanggal. És egyszer csak megint magamat láttam, de úgy, ahogy a barlang engem megismert. Mint egy filmen, úgy pergett le előttem minden lépésem, csakhogy ez nem csak külső mozizás volt, mindent újra éreztem, ami bennem volt. A barlang elfogadott, a barlang szeretett és én is őt. Az ősök beengedtek, az energiák megszelídítették magukat, hogy befogadhassanak. Hála öntött el. Arra ocsúdtam, hogy a könnyeim folynak. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a többiek már felálltak a padokról. Engem vártak. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Körbeálltunk, összekapcsolódtunk egymással és a legtisztább energiával. Az Istennel. Mielőtt továbbindultunk volna, Yuma behunyt szemmel mindegyikünk előtt megállt egy kicsit. – Rendben. Mindannyiótok megteremtette a saját energetikai védőhálóját. Illetve helyesbítek, – mosolyodott el – nektek ez már nem védelem. Átalakítottátok, transzformáltátok az energiátokat. Már ruha nélkül is elviselnétek a jelenlévő energiaszintet, ennek ellenére hagyjátok magatokon. Egy kis ijedtség vagy kizökkenés azonnal visszaesést okoz, és erre egyelőre számítanunk kell. Most menjünk. Innen kezdve egyre meredekebbé váltak a folyosók. Volt, ahol lépcsőkön mentünk lefelé. A folyosók átlagban négy méter magasak voltak, de helyenként lecsökkent 2,5 méteresre. Nekünk ez bőven kényelmes volt, de el nem tudtuk képzelni, vajon milyen megfontolásból építették ilyen magasra. Mielőtt a folyosóról beléptünk volna a csarnokba a keleti bejáraton, Yuma megállított bennünket, a fejünk fölé és két oldalra mutatott. A bejáratok fölött szimbólumokat láttunk és az egész nyílást pedig egyféle fémötvözet vette körbe. – A fémről mindjárt megtudjátok, mi célt szolgál. A mi bejáratunk felett a chakana szimbólumot látjátok, az andoki népek kozmikus egységének jelét. A szemközti bejáraton az Egy az Isten csodálatos jelét fogjátok majd látni. Ezt az Európában megtelepedett testvéreink használják – azzal máris továbbindultunk. Hatalmas, szabályos négyzet alakú térben találtuk magunkat. Egészen pontosan velünk szemben nyílt a nyugati, majd tőlünk két oldalra a déli illetve az északi folyosó, így tehát a bejáratok és ezáltal a fő közlekedési vonalak egy szabályos keresztalakzatot képeztek a

– 41 –

térben. Lassan, teljes csendben a csarnok közepe felé mentünk, majd Yuma intésére ott megálltunk. Az öreg nem szólt semmit egy jó ideig, és mi kedvünkre nézegethettük az impozáns méretű teret. A csarnok falai jó huszonöt méter magasak voltak, és ugyanennyi volt minden egyes fal hosszúsága is. A falak – legnagyobb döbbenetünkre – gránitból vagy valami ehhez hasonló anyagból voltak és ennek megfelelően tökéletesen tükörsimák. Káprázatos érzés töltött el bennünket. Yuma tanításaiból már tudtuk, hogy valaha ez egyfajta irányító terem lehetett egy előző civilizáció idejében, amikor a Föld légköre valami miatt egy jó ideig az életre alkalmatlan volt. Ide érkezett be az összes információ, itt születtek a tervek, a döntések. Noha így négyünknek, üresen, hatalmasnak tűnt, azért mi mégis úgy éreztük, hogy egy ilyen feladathoz parányi szobácska csak. Yuma előzetesen a részleteket nem fedte fel előttünk, hiszen az ismeret befogadásához szükséges volt az eddig vezető út végigjárása, az út során megéltek folyamatos feldolgozása, és mint hamarosan kiderült, a megváltozott energiaszint használata. Ezért az első, sokkoló meglepetés itt és ekkor ért bennünket. Yuma felszólított minket, hogy teljesen ürítsük ki az elménket, engedjünk el minden gondolatot és elvárást. Hagyjuk, hogy a jól ismert, lebegéshez hasonló állapotba kerüljünk, szinte feloldódva, eggyé válva a mindenséggel. Ezt az állapotot megtartva nyissuk ki a szemünket… és várjunk. Semmin ne lepődjünk meg, ne ijedjünk meg, bármit fogunk látni, tapasztalni. Főleg ne értelmezzük, elemezzük a jelenséget. Mindennek meg lesz a magyarázata. Követtük az instrukcióit. Hamarosan iszonyú nyomást éreztem. Nem tudtam, hogy magamban vagy magam körül. Inkább olyan volt, mintha az eddigi könnyűség besűrűsödött volna. Aztán egy másodpercre talán megijedtem, de azonnal eszembe jutott figyelmeztetése, hogy bármit is észlelünk, soha ne ijedjünk meg. A tér ugyanis elkezdett körülöttünk megváltozni. Fogalmam sem volt, pontosan mi történik, abban sem voltam biztos, hogy mit látok, hogy egyáltalán a szememmel érzékelem a történéseket vagy csak az agyam játszik velem. A csarnokban valami formálódni kezdett. Mielőtt még bármi is megközelítette volna azt, amit látványnak nevezhetnénk, már éreztük, hogy valami kialakul vagy átalakul körülöttünk. Önkéntelenül mind a hárman megmozdultunk, de Yuma intett, hogy maradjunk veszteg. Lassan körbenéztem és egyre erőteljesebben körvonalazódni láttam valamiket. Fogalmam sem volt, hogy mit látok. A csarnokban, körben, különböző helyeken és magasságban formák kezdtek kirajzolódni. Szerencsére ott, ahol álltunk, semmi nem mozdult. De hiszen nyilván nem véletlenül álltunk itt meg, futott át rajtam az egyetlen épkézláb gondolat. Ezek szerint még tudok logikusan gondolkodni. Ez rettentően megnyugtató volt számomra. Aztán eszembe jutott az is, hogy nem elég, ha nem ijedünk meg, de energiaszintünket tudatosan állandó szinten kell tartanunk. Hát, bevallom, ez elég nehéz feladatnak bizonyult, szinte lehetetlennek, és őszintén hálás voltam, hogy rajtunk van a védőruha. Így ezt inkább egyfajta próbának tudhattam be és nem pedig élet-halál kérdésnek. Egyre szűkebbnek éreztük a teret. Majd világossá vált, hogy mi történik! Na, az nem, hogy hogyan, az még igen sokáig érthetetlen maradt számunkra. A csarnok nem volt üres többé! Egy hipermodern irányító központ berendezései kezdtek egyre kivehetőbb formát ölteni. Már láttuk a munkatereket, bútorokat, de a legtöbb dolog ismeretlen volt számunkra. Többségében valamiféle áttetsző anyagból készültek, legalábbis ilyennek tűntek. Szó szerint szájtátva gyönyörködtünk az előttünk lezajló csodában vagy akármiben. Ekkor már egyikünk sem tudott másra figyelni, nem tudtunk magunkkal törődni, energiaszintünk hirtelen esni kezdett és a védőruhába épített érzékelő azonnal átvette az irányítást. Két másodperc lehetett, amíg alacsonyabb volt a rezgésünk, de ez is elég volt ahhoz, hogy minimális elképzelésünk lehessen arról, mi is történne velünk, ha nem lenne

– 42 –

védőruhánk. Belülről kifelé sülnénk meg. De valószínűleg még sülés közben is csodálattal szemlélnénk a megelevenedő hihetetlen világot. Képtelenek voltunk betelni a jelenséggel. Yuma nem sürgetett semmit. Időnk bőven volt. Szeretettel és talán némi meghatottsággal nézett bennünket, kezdő beavatottakat, és talán saját ifjúkorára emlékezett, amikor ö szembesült azzal, hogy a világ bizony nem is hasonlít ahhoz, amit mi ismerni vélünk. Fogalmam sincs mennyi idő telt így el. Es ez nem csak saját lelkiállapotom miatt volt, hanem, mint később megtudtam, az idő felfoghatatlan relativitása miatt is. Az nyilvánvaló volt, hogy teljesen soha nem fogunk betelni a látvánnyal, ezért Yuma egy idő után úgy döntött, hogy megtöri a csend varázsát. – Amit láttok, az valóban itt van. A kérdés persze izgalmas, hogy mi az, hogy valóban, és mi az, hogy „ami”. Amikor beléptünk a terembe, egy pillanatra megálltunk az ajtónyílásban, ugye? Nos, a nyílásnál mutattam nektek a körbefutó fémötvözetet. Ez egy speciális energiarezgésű „ anyag „, ami az emberi energiát érzékeli. Nem az alacsonyszintűt, hanem kizárólag azt a szintű emberi energiaszintet, amin a ruhátok miatt ti is érzékelhetőek vagytok. Az a keret automatikusan továbbította az emberi jelenlétet a csarnokban több táblához, amik automatikusan egy olyan spektrumú fénynyalábot bocsátottak ki, mely láthatóvá tette a csarnok berendezését. Lám, ily egyszerű a magyarázat. Ennél a kijelentésénél huncutul ránk kacsintott. – Hát persze! – csaptam a homlokomra, megértést színlelve. – Felkapcsoltuk a villanyt. Ennyi az egész! – Sajnálom, hogy gúnyolódásod ezúttal nem ér célba, Theo fiam. Merthogy ennyi a magyarázat. – Ez neked magyarázat, Yuma? Felkapcsoltuk a villanyt… egyszerűen fiúk, felkapcsoltuk a villanyt – ismételgettem eszelősen Yuma hanghordozásával, elfeledkezve a legminimálisabb tiszteletről is. De Yuma ezúttal nem akart megleckéztetni. – Természetesen, azért nem csak a fény miatt látjuk. Amiket látunk, az állandóan itt van, jelen van, de alacsony rezgésszámon nem érzékelhető a felgyulladt fény mellett sem. Ez csak azoknak „fény „, akik érzékelik ezt a dimenziót. Bár a dimenzió szó igen rosszul definiált, mert egy „másik” téridőt tételez fel, pedig az itt van, csak másképp. Persze, eltérőek a fizikai törvényszerűségei, de én inkább óvatosan használom ezt a definíciót a félreértések elkerülése érdekében. Ezek a dolgok itt vannak, csak sokkal kevésbé sűrűek, mint a mi megszokott tárgyainké, így másképp is verik vissza a fényt. Ráadásul az érzékelő bekapcsolásával elkezdődött egy sűrűsödési folyamat, mint hajdani használóik idején. De mit is csodálkozunk? Hisz még az „Isten országa” is itt van! Itt, velünk, közöttünk, sőt bennünk. Na, most pedig még nincs vége az ámulatotoknak. És ezzel elindult a csarnok déli bejárata felé. A bejárat előtt balra fordult és felment az egyik „ lépcsőn „. Hitetlenkedve néztük. Az eddig még valahogy megemészthető volt, hogy olyan tárgyak között álldogálunk, amik hol vannak, hol nincsenek, de Yuma most használta is őket! A lépcső az egyik fal mellett volt, Yuma azon igyekezett mérhetetlen ruganyossággal egyre magasabbra. Egyszer csak megállt és odanyúlt egy eddig észrevehetetlen aranyszínű négyzethez, ami úgy nézett ki, mint a mi elektromos kisszekrényeink. A kézfejével kétszer balra majd háromszor jobbra körzött. Szinte tikos csínytevő módjára kiáltott le hozzánk a magasból. – Figyelem, fiúk, tratatatram… most mozizunk! És ebben a másodpercben nyüzsgés és hangzavar vett körbe bennünket, és a csarnok megtelt emberekkel. Hihetetlen nagy jövés-menés, sürgés-forgás kellős közepén álltunk teljesen tátott szájjal. Olyanok voltak, mint a mostani emberek, ugyanúgy nők és férfiak. A legtöbbjükön modern szabású ruházat volt, csak különböző fémszerű pántok közé befűzött vékony anyagból. Voltak, akik pántok nélküli, testhez simuló kezeslábasban voltak, különböző színekben. De esküszöm, láttam egy férfit, aki farmerban és egy fehér pólóban

– 43 –

sietett fel az egyik lépcsőn. Megszédültem. A nagy nyüzsgésben olyan érzésünk volt, mintha mindjárt elsodorna valamelyikük. Önkéntelenül is félre akartunk állni az útjukból. Yuma kifejezetten jól szórakozott zavarodottságunkon, és vélhetően már előre erősen figyelte, hogyan fogunk reagálni a következő másodpercben. Ekkor ugyanis a nyugati bejáratban egy hatalmas alak bukkant fel hirtelen és határozott, de egyáltalán nem sietős léptekkel épp felénk igyekezett. Fekete, páncélszerű merev abroncsruhába volt öltözve, fején pedig az ókori egyiptomi fáraókéhoz hasonló hatalmas süveg volt. Ez már sok volt nekünk is. Paolo egész egyszerűen elfehéredett és remegő szájjal, riadt tekintettel nézett Yumára. Az én számból pedig egész egyszerűen és keresetlenül az csúszott ki, hogy na ne, ez már sok. És kínomban fékezhetetlen röhögésben törtem ki. Az egész jelenés ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy körénk rendeződött. Az egyetlen mozgás Yuma felöl jött. A lépcsőn jött lefelé az öreg. Komolyan, de egyáltalán nem haragosan nézett bennünket. Amikor visszaért hozzánk, megfogta Paolo kezét, majd rám nézett. – Gyertek, ideje egy kicsit pihennünk. És valóban, ahogy kiejtette a pihenés szót, végtelen fáradtság zuhant rám. Úgy éreztem, egy métert sem bírok megtenni és legszívesebben itt leültem volna, ahol voltunk, a csarnok kellős közepén. Yuma azonban már elindult előttünk és mi, mint mindig, most is engedelmesen követtük. 12. Éva mozdulatlanul és csendben ült tovább, ahogy Theo befejezte a felolvasást. Döbbenten meredt maga elé. Nem értette, de nem is volt biztos benne, hogy meg akarja érteni a hallottakat. Nem volt nehéz rájönnünk, hogy amit Theo, Paolo, Nantu és főleg Yuma tudtak, az messze meghaladja a leglázasabb elképzelést is. Már attól is, amit az elmúlt másfél évben megtudtunk, úgy éreztük magunkat, mint akik eddig egy idegen bolygón éltek, és most hallják először a földi emberiség fantasztikus történetét. De a most elhangzottak után Paolo kutatása, Móricz elmélete, Atlantisz és Ataisz története – mind száraz értekezésnek számított. Jómagam teljes rezignáltsággal viseltem a megemészthetetlen történet utórezgéseit a gyomromban. En már az elmúlt hetek, hónapok során feltárt és megismert dokumentumok anyagát is feldolgozhatatlannak tartottam, ezért most valószínűleg az ösztönszintű önvédelem zárt ebbe az érdektelen és lefagyott állapotba. Annyit már megtanultam, amióta őrült módjára hátat fordítottam normális életemnek és ezáltal talán normális önmagamnak, hogy az emberiség történelmét és Isten ránk bízott valódi üzenetét újraértelmezzük, hogy nem kell sietnem semminek a megértésével. Úgyis csak olyan, sokkolóan érthetetlen jelenségekről hallok e körben, amiknek azonnali megértését az első pillanatban fel kell adnom. Vagy megértem valaha, vagy nem. Így tehát érzéketlennek tűnhetek, amikor bezárkózom a nem-értés biztonságába. Péterrel igencsak hasonlítottunk egymásra. Józan és higgadt volt a hit dolgában is, inkább lelkileg volt Isten-hívő semmint misztikusan, mint Theo vagy Éva. Ám a jó néhány év, amit Nantu, Theo és Paolo mellett töltött, kétségtelenül meggyőzte, hogy a világ, az élet jóval túlmutat a hétköznapi felfogással észlelhető és megérthető jelenségeken. Az Andok vad részein egymásra bízták életüket. Számára nem volt kérdés, hogy továbbhaladjon-e Theo-val és Nantuval az úton, amelyre, talán tudattalanul, de annak idején ő is rálépett. – Mégis, hogy tudtatok így élni, normálisak maradni egy életen át? – kérdezte Éva váratlanul, inkább csak úgy, magától, mintegy elmélkedve, saját első félelmeit

– 44 –

kóstolgatva. Theo finoman megköszörülte a torkát. – Hm, jó tudni, hogy normálisnak tartasz bennünket. Nem túl sokan osztoznak a véleményedben. De Éva még nem tudott mosolyogni, bár kétség kívül értékelte Theo próbálkozását, hogy segítsen visszazökkenni a jelenbe. Az ember még nem sejtheti reggel, amikor frissen és jókedvűen kikel az ágyból, megissza az első csésze gőzölgő kávét és harap hozzá egy falatot a friss péksüteményből, hogy a délutáni tea idejére egy másik dimenzió rejtelmeibe keveredik. Hát ezért áldott minden derűs pillanat! – Akiket láttatok, akkor ott voltak? Ugyanabban az időben? Yuma elmosolyodott. – Azt hiszem, az idő megértése meghaladja az én tudásomat is bőven. Azt tudom, az idő tényleg relatív, és ami nekünk a most, az nekik biztosan nem az. Az se biztos, hogy amit érzékeltünk, az a mi mostunkban volt. Lehet, hogy amit láttunk, az valamiféle lehívható „fénykép” volt. Hologram. Én komolyan mondtam nektek, hogy bárki, aki testben itt él a földön, nem lehet a végső tudás birtokában. Az agy leginkább ennek a téridőnek az érzékelésére és megértésére alkalmas. Bár a bekapcsolt egyéb érzékszervekkel egyesek többet megérthetnek, megláthatnak, azért a bibliai mondás igaz: itt csak tükör által homályosan láthatunk. Évában önkéntelenül bukkant fel újra az első este, amikor megismerte Paolo-t. Az a szürkületi pillanat, amikor Dóri néni megmutatta neki a fényképet, amin két ritka jóképű férfi bokáig áll a tengerben és egyikük egy kisebb cápát emel nevetve a fotós felé. – Az idő talán nem más, mint bizonyos kölcsönhatások egyidejűsége, azok eredője és azok eredménye. Ezt a tanítást akkor éjjel a kórházban álmodtam, amikor megismertem Paolot. Ti akkor már mindezt tudtátok. – Azt a csarnokot a misztikus bölcselet a Felébredés Csarnokaként ismeri – folytatta Theo. – A felébredésben először elveszítesz minden támpontot, ami eddig térben és időben orientált. Minden kicsúszik a lábad alól… elveszetté válsz, az őrület határára kerülhetsz. Azért volt fontos a barlanggal eggyé válni, hogy elveszítsük rögzült és képzelt Én-képünket, Én-határainkat. Hétköznapi tudattal a testünk szűk határain belülre képzeljük magunkat. Ekkora a Kisember, az Ego birodalma. Amikor átlényegülsz, eggyé válsz Istennel, átfordul minden. Mondhatnánk azt is, szó szerint tótágast áll a világ. Már nincs rögzítve múlt és jövő, lent és fent, kint és bent… nincs rögzítve a TE és a MÁS. A teljes és maradéktalan kitágulást, kozmikus nagyságúvá válást tapasztalhattuk meg egy röpke ideig, és mint Yuma elmondta, korlátozott formában. Ha úgy tetszik, pusztán egy kis kóstolót kaptunk abból a Teljességből, amit ebben a téridőben, ezzel a fizikai agyunkkal egyáltalán képesek vagyunk a lehető legteljesebben leképezni. Amikor már teljesen elszakadunk az Egótól, ennél sokkal tágabb világgá válunk. A legkézzelfoghatóbb érzés – ha egyáltalán helyénvaló érzésekről beszélni ebben az állapotban – a félelem teljes hiánya. A félelem az Egóval születik. A mai kor embere az individuum, az egyén bűvöletében él. Ennek kiteljesedésére ösztökélnek bennünket kisgyermek korunktól fogva. És ha megleljük a magunknak hitt kicsi, szűk lényünket, belénk nyilall valami érthetetlen fájdalom, és ijesztő magány tör ránk. Mert nem normális és nem eredeti állapota ez az embernek, ezért költözik belénk innen kezdve minden félelem. Gérgesi professzor megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. – A Tudás Fájának misztériuma, nemde? Ádám és Éva ön-tudatlanok voltak, mielőtt ettek volna az almából. Nem tudták, hogy mezítelenek. Miután megízlelték az almát, az első felismerésük ez volt, és elszégyellték magukat. Ugye, így mondja a történet, szégyellték magukat az Isten előtt, ezért elbújtak. Le is buktak, már bocsánat, hisz mikor

– 45 –

rákérdez Isten, miért bújtatok el, azt mondják, mert mezítelenek vagyunk. És ti azt honnan tudjátok? Csak nem ettetek a Fáról? Innen kezdve sérülékenyek, halandók, és Isten gondviselésére van szükségük. Hisz Isten ruhát készít nekik, tanácsokkal látja el, hogy kell immár boldogulniuk ön-tudatra ébredt létükben. Megteremtették saját elkülönült énjüket, világukat. De Isten tudatja velük, visszavárja őket, ha már megelégelték az elkülönültséget. – Igen – folytatja Theo – eredendően nem ilyen volt tehát az ember állapota. Halhatatlanból halandóvá váltunk. Ezt azért nevezhetjük egyfajta genetikai módosulásnak – Theo akkor is megtartotta sajátos humorát, ha a világ legnagyobb titkáról beszélt. Ebben volt némi hasonlóság közte és Paolo között, és Évának mindig is volt egy sejtése, hogy ezt Paolo Theotól tanulta. Minden esetre valami ismerős jó érzés szaladt végig rajta. – És ha van visszaút, Isten visszavár, akkor vissza is tudunk változni. Itt rejtőzik a halál misztériuma. Felfoghatatlan számunkra, ezért rettegünk tőle. Pedig igazából nem mi félünk tőle, hanem csak a halandó Egónk. Mondjuk, joggal, hisz ez a piciny részünk valóban csak most és csak itt él, így én legalábbis meg tudom érteni az elmúlásának fájdalmát. A halandó Ego nem lebecsülendő „ellenfél” a halhatatlan Én-hez képest, hisz az összes agresszió, a győzni akarás, a követelőzés, a vágyaink mind innen valók. Márpedig minél jobban retteg az Ego, annál agresszívebben meg akarja menteni önmagát. Az ördögi kör pedig csak szűkül és fojtogat. Mikor már szinte megfulladunk, kinyílik egy kapu, egy menekülési út tárul fel: a nehezen felépített egónk elvesztésével elveszíthetjük az összes félelmünket, fájdalmunkat. Ha az elkülönültség és bezártság helyett kinyitjuk magunkat, belénk áramlik a Minden. Nem meghalunk, hanem ellenkezőleg, hatalmassá növünk. Olyan hatalmassá, hogy ha onnan fentről letekintünk kicsinykére zsugorodott múltunkra, bezárt hajdani önvalónkra, nevetségessé válnak akkori kicsinyes céljaink, vágyaink, és már nem is látjuk a rettegéseinket. A kitágultság állapotában olyan nagyok vagyunk, hogy a világnak olyan rétegeit is látjuk, érzékeljük, amit onnan, alulról, összezsugorodva, nem vehettünk észre. Mindez nem elvont misztika, nem okkult tudomány. A Valóság része. Theo teáscsészéje után nyúlt, megkavarta kihűlt italát, de aztán mégsem ivott. – A Felébredés Csarnokából az út a Tudás Csarnokába vezet. Ezeken mi, akik együtt itt ülünk vagy akik majd útnak indulunk, túljutottunk. Mindenki másképp. A tanítások, amiket kaptunk, szintén sokfélék. De Igazság csak egy van. –Theo kifejezetten lassabban beszélt most. Rá is ugyanolyan súlyosan nehezedett mindaz, ami ránk várt. – A felébredést és a tanulást el lehet kerülni, de az Igazság Csarnokába mindenkinek be kell lépnie egyszer. Az Igazság pillanata mindenki életében meg fog nyilvánulni. Ez lesz a végső szembesülés és döntés pillanata. Akik velünk jönnek, azoknak hamarosan itt az idő. 13. Péter fuldokló köhögése szakította félbe Theo-t. Szegény Péter, épp egy nagyot kortyolt a teájából, és a megrökönyödéstől félrenyelt. Theo mintha mit se hallott volna ebből, a nagy kertre néző ablak előtt állt és kifelé nézett. A kültéri lámpák szépen bevilágították a kertet. A Cosma-villa kertjét szokta esténként így elnézni a könyvtár ablakából. Ki tudja, miért, gyerekkori kertjük elevenedett meg a budai sötétségben. Tisztán látta, amint Paolo, vállig érő lobogó hajával végigszáguld a parkon, majd a rá jellemző és mindenkit bámulatba ejtő fürgeséggel és ügyességgel egy hatalmas platánfára kúszik és eltűnik üldözői, Theo és Nantu szeme elől. Paolo hat-hétéves lehetett, ők pedig kiskamaszok. Nantunak persze semmiféle nehézséget nem okozott, hogy szintén villámgyorsan Paolo után másszon a fára, és igazi gyermeki boldogsággal rángassa le onnan, hogy visszaszerezze villanyautóját, amit a kis Paolo az imént orvul elrabolt. Theo

– 46 –

is megtehette volna, de őt már réges-régen nem érdekelték az effajta gyerekségek. Bár akkor már néhány éve itt élt, a Cosma család készen kapott második gyermekeként, Paolo fivéreként, de még élénken éltek benne a riói nyomornegyed emlékei. Az elmaradt gyermekkort soha nem lehet bepótolni. Nantu nem sokszor volt Cosmáéknál, hisz leginkább Theo kísérte el Árpád atyát az ecuadori shuarok földjére a nyári szünetekben. De azon a nyáron Árpád atyára egyéb kötelességet osztott kivételesen a misszió, és hogy a fiúk együtt lehessenek, Nantut utaztatták ide. A kis indiángyereket elvarázsolta a nagyvárosi élet, de hihetetlen intelligenciájával pillanatok alatt otthonosan mozgott az addig számára idegen világban. Az öreg Yuma pedig boldogan engedte fiát ebbe a másfajta világba, mert jól tudta, ahhoz, hogy Nantu hatékonyan kamatoztassa Istentől kapott képességeit, ki kell lépnie őseik világából. Az időnek is megvan a saját üzenete, és fia már nem élhette le népe zárt világában életét. Ő volt a kiválasztott hírvivő, aki összekötő kapocs lesz a beavatott ősi nép és a nyugati tudomány két világa között. Theo lesz, aki ismét kinyitja a keresztény teológia kapuját az ősi és igaz tudás előtt, mely elsöpri az önkényes dogmákat és visszaállítja a helyes alapokat. Paolo pedig, akinek vérében keveredett az őrző földrész és az őshoni nép vére, megtalálja és elhozza a Napba öltözött asszonyt, az igaz gyógyítás Aranyasszonyát, hogy ismét egyesüljenek az ősi erők. Eljött az idő, amikor egy új energiára, az ősi tudás újraéledésére van szüksége a világnak. Paolo, Theo és Nantu voltak Yuma tanítványai, akik egész életüket ennek a szolgálatnak szentelik, és akiknek majd saját tanítványaikkal be kell teljesíteniük a küldetésüket. Egy hirtelen időugrással a másfél évvel ezelőtti buenos aires-i kertet látta, ott voltunk mind a medence partján, a Hiábavalóságok Napján. Látta magát és Évát. Évát, aki akkor még Paolo-hoz tartozott. Magát, amint vágyódik az ő boldogságuk után. Vajon mit csinált volna másképp, ha akkor teljes bizonyossággal feltárul előtte a jövő? Biztos, hogy nem sejtette, ki milyen kapukat nyitogatott akkor? Vajon be nem vallott vágyódása és irigysége befolyásolta-e a történteket? Hisz jól ismerte a vágyenergia mozgását és erejét. Mennyit teremtett ő a mából akkor? Micsoda kegyelem az Istentől, hogy ilyen gyarló lelkület ellenére használja munkájában! Mennyi ideig titkolhatta a szívében ott bujkáló önzőséget, ami Éva megjelenésével lelepleződött, sőt olyan örök tüskévé lett benne, ami most már haláláig emlékeztetni fogja, hogy semmivel sem különb a leghitványabb embernél. Egész életében rettegett ettől az érzéstől. Árpád atya talán egyetlen „bűne”, hogy rajongása, elismerése, sőt tisztelete Theo esze és jelleme iránt már kiskorától a többiek fölé emelte. Tudta azonban, hogy előbb vagy utóbb megfosztja e hazug önáltatástól az Isten, mégpedig a legvégső és legnagyobb feladat rábízása előtt. Nem a hibáink utálatosak előtte, hanem az elhazudott gyarlóságok. – Eddig volt a teóriák és nagy elméletek ideje – szólalt meg Yuma a maga csöndesen határozott hangján. – Ennek az alvó korszaknak vége. Innen kezdve az erők, a hatalmak és a mélységek mérkőzése kezdődik. Idézet a ti bibliátokból. Yuma nyugodtan és kimérten körbenézett rajtunk. Tiszta tekintete mindenkin megpihent egy másodpercre. Lélegzetvisszafojtva vártunk. – A földalatti labirintusrendszerben létezik egy központi hely, ami nemcsak fizikailag központi, de az emberiségre maradt ősi tudás szempontjából is az egyik legnagyobb jelentőségű. Ez pedig egy kristály-könyvtár. Állítólag egy hatalmas, gyönyörű kristályterem. Ez nem az aranylemezek rejtekhelye, amit Móricz is könyvtárnak, de inkább aranykönyvtárnak nevezett. Ez a könyvtár Peruban van, a Szent Völgytől délre, a Titicaca-tó környékén. Most sincsenek pontos koordináták. Ami harminc évvel ezelőtti barlangi felkészülésünkből annyit már ti is tudtok, hogy ezek a dolgok pusztán a háromdimenziós szinten nem hozzáférhetőek. Még ha meg is találná valaki a fizikai kristálykönyvtárat – ami lehetetlen, hisz a labirintus helyes végigjárásához szükséges

– 47 –

kódokat képtelenek működtetni, mivel azok is csak magas energiaszintről nyílnak fel, – a „könyvekkel” végképp nem tudnának mit kezdeni. Tehát egy valamiben biztosak lehetünk: nem akárki és nem akármikor fogja megtalálni és felnyitni. Nos, állítólag ezekben a kristálykönyvekben van elrejtve az az üzenet, amit egy előttünk élő civilizáció nekünk szánt. Az emberiség most ért el egy hasonló szintre, mint amibe elődeink belepusztultak. A megoldás üzenetét hagyták ránk. Ám nem elég megtalálni helyileg a titkos könyvtárat: a könyv felnyitása egy ismeretlen kódtól függ. Annyit tudunk, ez a kód csak egy speciális rezgésszámon nyílik ki. Ennek a rezgésszintnek az eléréséhez nem elég a bal agyfélteke. Csűrhetném-csavarhatnám, melyik csakra, milyen rezgésszám kell hozzá, de talán már magatoktól is rájöttetek: a Szentlélekkel összekapcsolódott ember, az aktivált Isten-gén által megnyitott szív speciális rezgése nyitja. A hitnek, a tudásnak és az elszánásnak egy igen magas szintű kombinációja. Ennyit tudunk. Hogy ki, mikor, hogyan fogja felnyitni e könyv üzenetét, rejtély. Még inkább az, mit fogunk megtudni. Önkéntelenül is körbenéztem magunkon. Mint egy csoportnyi óvodás. Még Theo és Nantu is várakozásteljesen hallgatta Yumát. De Yuma itt abbahagyta. Azt mondta, amíg él, és talán még azután is, folytatja majd a tanításunkat, de a bölcsesség a mértékletességben mutatkozik meg, és meg kell adni a testnek is, amire szüksége van. Menjünk inkább aludni. De mégsem mozdult senki, pedig már nagyon későre járt, sőt, igazából már pirkadt. De mi próbáltunk még együtt maradni. Mintha attól tartottunk volna, hogy ha lezárjuk ezt a napot, végérvényesen átlépünk egy láthatatlan határt, ami azonnal abba az időbe röpít, ami eddig csak a távoli jövő volt. 14. A konferencia és sajtótájékoztató előtti napon a budai villa kisebb bolondokházához kezdett hasonlítani már kora reggel. Éva elgyötörten ébredt, és én se sokkal maradtam le mögötte fáradtságban, kialvatlanságban. Még igen sokáig mindketten az éjjeli beszélgetésen töprengtünk. A reggeli kávézás általában a legkedvesebb időtöltésünk volt azelőtt, de ma reggel szóba sem jöhetett a könnyed terefere. A meghívottak egymás után érkeztek Budapestre. A férfiak nem győztek ingázni a reptér és a város között, jó néhány barátot és neves szakértőt személyesen akartak fogadni. Theo már az autóban ült, amikor Éva utánaszaladt. – Azt mondtad tegnap, nemcsak mi megyünk vissza a labirintusba. Kik még? Például John-ék is? – Éva, ezt muszáj most? Szabadnapot kaptatok. Menjetek moziba vagy úszni… – Muszáj most… már alig lesz időnk szótváltani, és kavarog a fejem. Bocs, de a múlt éjjel után a legkevesebb, hogy mielőbb tisztázhassuk legalább az alapkérdéseket. – Oké – adta meg magát Theo. – A John-t támogató Szervezet a Móricz-féle útvonalon tervezi az expedíciót. Mi is oda mentünk volna, ha nem kapja Yuma az új információkat. Ezek az információk teljesen átalakították a terveinket. Ahogy mondtam, mi sem tudunk előre mindent. A központi kristály könyvtárnak nincs földrajzi koordinátája, ez azért világos. Az is, hogy oda nem egy expedíció fog eljutni, hanem fogalmunk sincs hogyan, az arra érdemesek. Valahogy. És természetesen eszünk ágában sincs ide magunkkal vinni John-ékat. – Valamit mesélt Judit, de nem mentünk bele. Azt akartam, te is legyél ott, amikor ilyenekről szó van. Nekem olyan ijesztő ez az egész… ami velem spontán megtörtént, ahhoz a férje valami ketyerét kísérletez ki. Mi kell nekik a labirintusból és a könyvtárból? – Holnap vacsorára hívtak minket. Biztos, hogy utána okosabbak leszünk.

– 48 –

– Theo, mondd, nem evezünk mi veszélyes vizekre? Theo megvakarta a fejét. Tényleg nem jó pillanatot választott Eva, de jogosak a sürgető kérdései is. – Már hogy a csudában ne! Eddig lesöpörhették Paolo nézeteit, de ha mi valóban megtaláljuk és megfejtjük a kristálykódot, az a jelenlegi világ végét jelenti. Ami az után jön, az lesz az igazi másvilág! – Theo ezt pont a Paolora is annyira jellemző fanyar humorral mondta. – Ha nem ismernélek, azt hinném, ittál. – Nem hibáztatlak. Nem könnyű felébredni és azt látni, hazugságban éltél. Tényleg egy új világ lesz hamarosan. A nyomunkban fog lihegni minden földi hatalom. Kormányok, a nagy pénzcsinálók, egyházak, mindenféle titkos és féltitkos szervezetek, kutatóintézetek… az egész spirituális maffia. Kábé egy kisebb világégésre számíts. – Nem bírom eldönteni, hogy most csak a nyegle Theo-stílust hallom, vagy komolyan beszélsz. Mi az, hogy spirituális maffia? – Jaj, te drága nő! Azt hiszed, akik a pénzt mozgatják, nem tudják pontosan, hogy a földön mihez milyen erő, hatalom, energia kötődik? Azt gondoljátok, nem tudják, hogy a földi uralomhoz az érzékeken felüli világ uralmán át vezet az út? Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy az igazi erő és hatalom nem a három dimenzióban születik. Az emberek testéhez, vagyis a fizikai szükségleteik manipulálásához csak a lelkükön át juthatnak. A test bábu, a mozgatóerő láthatatlan. Hát az e fölötti uralomért évezredek, sőt mit mondok, évmilliók óta ádáz harc folyik. – Oké, tudjuk voltak, vannak szekták, titkos szervezetek, rendek… – Akiket a tudomány mindig is támogatott. A nagyon is földinek tűnő szervezetek és az őket kiszolgáló tudományos világ. Katonai szervezetek, titkos rendőrségek, űrközpontok, kormányok. Üdv a Szép Új Világban! A földi folyamatok mozgatórugói nagyon komoly spirituális tudásból táplálkoznak. Gondolj csak a szimbólumok használatára a politikában. Majdnem mindegyik jelentős uralkodó, diktátor vagy saját maga volt beavatott, vagy közvetlen tanácsadói révén jutott a titkos ismeretekhez. A hajdani civilizációk is a tudás öncélú és rosszcélú felhasználása miatt vesztek el. Most mi kerültünk ehhez nagyon közel. Most Éva fogta meg Theo kezét. – Eddig azt hittem, végigaludtam az életem. De nem, úgy tűnik, mintha most lennék a saját álmomban… de ez inkább rémálom… és ebből még csak felébredni sem tudok. – Éva egy nagyot sóhajtott. Theonak eszébe jutott, amikor Chiclayoban először sajnálta meg ezt a gyönyörű nőt, akinek minden lehetősége ellenére sem adatott meg, hogy egyszerűen élvezze az életet. Mennyire szerette volna megnyugtatni, vigasztalni! Annyira közel érezte most magához. Szerette volna magához ölelni. Jobb híján, megpróbálta egy kis viccelődéssel oldani mindkettejük feszültségét. – Ha lehet, ma már próbálj egyáltalán nem gondolkodni – kacsintott Évára. – Csináljatok egy kis hiábavalóságok napját Angélával. Mozi, vásárlás… mintha normálisak lennétek. Ha még emlékeztek, hogy kell úgy csinálni. Éván végigfutott egy ismerős bizsergés. Egy pillanatra Paoloval érezte megint magát. De mielőtt még bármit is válaszolhatott volna, Theo már fel is húzta az ablakot és már csak onnan bólogatott bohóckodva Éva felé. Majd lassan a kapu felé gurult a kocsival. Még akkor is ott állt és a kocsi után nézett, amikor az már rég nem látszott. Úgy érezte, egy újabb szál szövődött köztük. 15. A nagy napon, délelőtt 10.30-kor minden készen állott arra, hogy Paolo Kozma előtt megrendült szívvel térdet hajtson rajtunk kívül 165 ember a világ minden részéből. Akkor

– 49 –

még nem tudtuk, pusztán remélhettük, hogy nem is olyan sokára mérhetetlenül sokkal többen lesznek, leszünk, akik saját útjaikon tovább viszik Paolo eszméit. Theo megnyitó beszéde fantasztikus volt. – Tisztelt vendégeink! Kedves Kollégák és Barátaink! Most, Paolo-ra emlékezve, nem egy pusztán izgalmas életutat bejárt férfire gondolunk, és ugyanígy amikor Paolo Kozma ránk hagyott jegyzeteivel ismerkedünk, azok is messze túlmutatnak egy szakmai zseni úttörő anyagain. Felfedezései nyomán ősi, sok ezer, sőt sok százezer éves, legendaként számon tartott, ismeretlen, vagy megtagadott történet, mítosz válhatott immár ténnyé: eredetünk, múltunk kézzelfogható mérföldköveivé. A tudomány, ami napjainkra valóban bámulatba ejtő, már befogadhatatlan mennyiségű tudás tárházává lett és ésszel alig felfogható távlatokban szélesítette szemléletünket a megismerhető világról, ugyanazzal a lendülettel alaposan be is szűkített bennünket. Az ördög hajszála a történetben, ami elválaszt bennünket az Igazságtól, az a tudomány egyetlen elfogadott szűrője: az emberi készségekkel befogható világ egyedüli realitássá nyilvánítása. Vajon mekkora lehet az a világrész, amit az emberi érzékelés felfog, és mekkora területet rekesztünk így ki? Ha most csak arra gondolok, hogy az emberi szem kevesebbet és rosszabbul lát, mint a sólyom, kevesebbet és rosszabbul hall, mint egy denevér, kevesebbet és rosszabbul szagol, mint egy kutya, hirtelen felébred bennem a kíváncsiság, mert azt sejtem, elég nagy világrészt rekesztünk ki. Halk nevetés-szerű morajlás futott körbe a termen. – De mi nem akarjuk a tudományt sem ostorozni, sem szembehelyezkedni vele. Ostoba ember az, aki a tudományos eredményeket lebecsüli és nem ért semmit akkor a világból. De egy erősen lehatárolt világ ismeretének tartjuk. Annak a módszertannak, mely eredendően nem fogad el az emberen kívül más létezőt hiteles forrásként, szükségképpen limitálnia kell magát az emberi képességhez. Ám itt vetődik fel a nagy dilemma: ismerjük egyáltalán a képességeinket, a határainkat? Régen üldözték, máglyára küldték azokat, akiknek a nagy átlagtól eltérő képességei voltak, mondván, az ördög cimborája. A tudomány is megtagadja az eszközeivel nem mérhető jelenségeket. Ám az ősi kígyó már a saját farkába harap. A bibliai mondás, miszerint Isten előtt egy év annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy év, évezredekig legfeljebb csak jópofának számított. A relativitás elmélete óta azonban már meg tudjuk magyarázni. A racionális, megmérhető és kiszámítható világba vetett megingathatlan tudományos hitnek a kvantumfizika vetett véget. A kvantumfizikusok minden egyes munkanapja ismét egymáshoz közelíti a humanizmus által mesterségesen szétválasztott tudást: a tudományosan igazolhatót és a bennünk élőt, érezhetőt. Az emberit és az istenit. Es most azt hihetnénk, na végre, hol itt a baj? Lám, a tudomány előbb-utóbb mégiscsak engedni fog merevségéből. A baj ott van, hogy amint az az emberiség történelme folytán már annyiszor, most is az a veszély fenyeget, hogy átesünk a ló túlsó oldalára. A mai tudomány, persze sokszor nem hivatalosan és pláne nem nagydobra verve, olyan területekre evez, melyek Isten territóriumai. És itt visszatértünk az origóhoz, a feloldhatatlan dilemmához, ami észérvekkel és emberijogi kereteken belül már semmiképpen nem dönthető el: mi szab határt az embernek? Gondoljunk a klónozás, a génsebészet dilemmáira, vagy a katonai célokat szolgáló tudatmódosítások és agresszív képességfejlesztések területén végzett titkos kísérletekre. Paolonak, és a hozzá hasonló tudósoknak az érdeme, hogy elméleteikkel és kézzelfogható szakmai eredményeikkel kérdőre vonják és ezáltal visszatartják az Isten nélküli tudomány egyeduralmát az élet teljessége fölött. Ok olyan tudósok, akik képesek voltak az emberi és az isteni összekapcsolására úgy, hogy a tudományos szakma is elfogadja munkásságukat. Theo megnyitó beszédét hatalmas tapsvihar fogadta. Mielőtt elkezdődött volna a konferencia első előadása, a jelenlévők egy perces néma felállással tisztelegtek Paolo

– 50 –

Kozma emlékének. A csendben csak a fényképezőgépek csattogtak és a vakuk villogtak. A konferenciának minden várakozásunkat felülmúló visszhangja volt. Már aznap este több csatorna és újság interjú időpontot kért Theotól és Évától. Persze, nagyon szerették volna Yumát vagy legalább Nantut is rávenni, hogy kamera és mikrofon elé álljanak, de ez a próbálkozásuk eleve kudarcra volt ítélve. A fogadáson is mindenkin érződött még a konferencia szellemi emelkedettsége. Valószínűleg egy átlagos egyén sem volt közöttük, mindannyian szakmájuk jegyzett alakjai voltak. Legtöbbjük ismerte egymást, ha nem személyesen, hát hallomásból. Így nemcsak Paolo miatt, egyébként is ritka esemény volt ez a találkozó. Vajon ha Paolo még élne, össze tudták volna szervezni őket ide, Budapestre? Évával egyben az esemény háziasszonyai is voltunk, sőt még Éva lánya is besegített a szervezésbe. Mindkét gyerek egyre érdeklődőbbé vált a munkánk iránt is. Nemcsak Éva gyerekei, de a fiaim is elolvasták Paolo könyveit, és egyre több részfeladatot bízhattunk már rájuk. Új életünk legnagyobb és legszebb érdeme volt ez. Judit magával hozta egy olasz ismerősét, a szőke Luciát. A nő már eddig is feltűnően viselkedett, lehetetlen volt nem észrevenni. Úgy tűnt, lételeme, hogy minden férfi felfigyeljen rá. Maga se tudta miért, Éva kíméletlenül Lucián tartotta a szemét. Így nem csoda, ha tizenöt percenként konstatálta, hogy hol Theo, hol Nantu karját fogdosva vihorászik. – Micsoda kígyónő! Ha ehhez hozzászámítjuk Éva fáradtságát és feszültségét, csak egyet tudtam érteni vele, amikor ezt mondta, látszólag viccesen: – Na, ez igazi próbája az önfegyelemnek! Ha tudná ez a nő, hogy most éppen mit úszik meg! Yumáék előzőleg úgy döntöttek, hogy bizonyos információkat már nyilvánosságra hozhatnak, ezért a fogadás után egy szűkebb kör előtt levetítik a videót és felolvassák Theo jegyzetét. A küldetés kezdetét vette. Évával igazából most szembesültünk azzal, hogy az előttünk álló hatalmas feladat kilépett az álmodozásból és kezd valósággá válni. Eddig, mi öten, családias, meghitt, kötetlen légkörben próbáltuk feldolgozni és megbeszélni a szerintünk egyébként feldolgozhatatlan és megbeszélhetetlen vállalkozást. Akármennyit is beszélgettünk már a Móricz-kutatásokról, bármennyire is jól ismertük Paolo munkáját, túl voltunk spirituális döbbeneteken, Theo nem győzte hangsúlyozni, távolról se higgyük, hogy nem érnek még meglepetések bennünket. Hittünk neki. Ez a társaság sokféle információt befogadott már élete során, sokféle hihetetlen és abszurdnak tűnő teórián voltak túl, és kifejezetten rugalmas, nyitott gondolkodású emberek voltak. Mégis megdöbbentő hatást tett rájuk mindaz, amit hallottak. Itt most nem egy fantaszta teóriáról van szó, hanem valamiről, amit szavahihető emberek már átéltek. Pedig a csattanót, a küldetésünk célját, a próféciát nem ismerik. Azt csak azok ismerhetik meg, akik velünk együtt rászánják magukat az igazi útra. 16. Másnap estére Budapest legelegánsabb hoteljének, a Négy Évszaknak az éttermébe hívta meg társaságunkat John. Előzetes kalkulációm szerint, ha mindenki kér előételt is, a számla nagyjából egyhavi fizetésemet teszi majd ki. Ilyen pillanatokban szembesültem azzal, hogy talán örök életemre a filléreimet fogom felszorozni és átszámolni Éváék költekezési szintjére. Bár már Éva sem rendelkezik saját vagyon felett, hisz Miklós halála után mindenről lemondott, mégse láttam rajta azt a fajta feszengést, amit magamban

– 51 –

éreztem, ahányszor a tőlem fényévekre lévő életstílust élvezhettem. Lehet, hogy bennem már akkor sem válna vérré a könnyed pénzszórás, ha valami csoda folytán vagyonossá válnék, Éva pedig talán már akkor se tudna csóróként gondolkodni, ha egy falat kenyérre se lenne épp pénze. Mondanom sem kell talán, Yuma nem fogadta el a meghívást. Úgy tűnt, Nantu apja hajlamát és életfelfogását viszi tovább, bár ő eljött a mai vacsorára, de komoly ellenérzésekkel. Ha Yuma nem fogadta volna Juditékat a minap hivatalosan, esze ágában sem lett volna elvegyülni a John-félékkel, mint mondta. Készülődés közben Éva elmesélte nekünk nagyjából, miről beszélgettek a minap Judittal, és mennyire visszatetszőnek találta a viszonyulását hithez, Istenhez, a vele történtekhez. De hozzátette, hogy igen kíváncsivá is vált, pontosan miket is kutatnak Johnék. – Azt hiszem, épp Judittal szemben éltem meg, hogy annak, akinek Isten dimenziója érezhető erőtér, és nemcsak filozófiai eszmerendszer, valóban lehetetlen vitázni erről. Bárki rosszul érezné magát, ha egy vakkal leállna a piros szín árnyalatairól diskurálni. De Yuma végül is miért állt velük szóba? – Már mondtam. Nem engedhetünk meg magunknak esküdt ellenségeket. Épp pont most pláne nem. Ha teljesen kirekesztjük őket, alaposan megkeserítik az életünket. Ami megosztható velük, azt megosztjuk. Bízom benne, képesek leszünk ügyesen menedzselni az egészet. Meg azt hiszem, bátran Isten kezébe adhatjuk az egész problémát. – Mit akarnak konkrétan tőlünk? Illetve mit akarnak megtudni? – Ja, drágám, azt sose fogjuk kideríteni. Mármint sose fogják nyíltan megmondani. Nyilván kapcsolatban van John kutatási területével, a tudattágítás mesterséges formáinak kutatásával. A „Legyen meg az ÉN akaratom” terjesztése, a humanizmus végsőkig való kiterjesztése. Már a nappaliban voltunk, mindenki nagyjából készen állt. Nantu is épp nyakkendőjét igazgatva lépett be az ajtón. – Tudjátok, a spirituális maffia sokkal több mindennek hitelt ad ám, mint amit nyilvánosan elismer. Ahogy Theo mondta tegnap, ma már túlságosan is odafigyelnek a nemrég még babonának tartott misztikumra. Minden esetre, hegyezzétek a fületeket. Nyolcan voltunk. Ugyanis Judit – előre megfontolt szándékkal, avagy sem, nehéz lenne megmondanom, – de magával hozta Luciát is. Amikor beléptünk az étterembe és megláttuk, azt hittem Éva sarkon fordul és kimegy. Theo rögtön levette a helyzetet, és mikor előreengedte Évát, finoman a vállán felejtette egy pár pillanatra a kezét és a fülébe súgta, hogy nyugi. Éva megértette és végtelenül hálás volt Theonak, megszorította a férfi kezét. Egy másodpercre mintha Paolo-val lett volna. Egy kis kavarodással sikerült leülnünk. Judit átült egy másik székre, hogy Theo Johnnal üljön szemközt, Lucia pedig – merő véletlenségből – Nantu és Theo közé kapott helyett. Éva John oldalára került, mi meg Péterrel egymás mellé. Az első pohár pezsgőt természetesen Paolora ürítettük, a másodikat pedig Theo előző napi nagysikerű beszédére. És úgy általában a következő egy órában Judit és John harsány tolmácsolásában Paolo, Éva és Theo méltatása volt a program. Majd Lucia is aktivizálódni látszott. – Nantu, mondja, milyen volt a gyerekkora? Hogy kell elképzelnünk egy egzotikus életformát egy olyan különleges apával, mint Yuma? Talán már az anyatejjel szívott magába minden titkos tudást? Érdekes módon Nantunak nem volt kellemetlen, hogy egy darabig a figyelem középpontjába kerül. Szívesen mesélt. Persze mindenkit leginkább a gyógymódok, a sámáni mindennapok érdekeltek. Judit és John minden esetre kedves és szórakoztató társaságnak bizonyult. Évának egyedül Lucia

– 52 –

okozott olykor egy-két rossz percet, mivel állandóan hol Theo, hol Nantu karját lapogatta túlzott bizalmaskodással. Magának se tudta megmagyarázni, miért borítja ki ennyire ez a nő, hiszen se Theora, pláne Nantura, semmiféle oka-joga nem volt féltékenykedni. Ahogy később boncolgatta, sokkal inkább az feszítette, hogy Lucia képes volt pusztán és leplezetlenül nő lenni – ahogy ő soha. A dühét akár még egy évvel ezelőtt is elfogadta volna… de most? Miért és kiért kellene neki versenyre kelni? Már rég lezárta magában ezeket a kérdéseket. Ha nem ezen a téren, akkor miben irritálta őt annyira ez a nő? Érzett egyéb olyan erőket is Luciában, amiket szintén elfojtott magában. – Tudjátok, Luciának paranormális képességei vannak – mondta Judit. Láttam, hogy Éva majdnem hangosan felnevet. Bár végül sikerült visszanyelnie, olyan kendőzetlen meglepetéssel nézett Luciára, hogy attól tartottam, kicsúszik, ami a nyelvén volt: ő se normális dolgokra tippelt a nővel kapcsolatban. – Óh, csakugyan? Na és mégis, milyen képességekre, Lucia? – kérdezte Éva. – Például, ha rám nézel, kiolvasod a jövőmet? Vagy látod a múltamat? – Hát, szó se róla, úgy gondolom, szép jövő vár rád. De rajtad múlik nagyrészt, megvalósul-e. Ami pedig a múltadat illeti, köztudottan és irigyelten, a Cosma-fiúk gyengéje vagy, nemde? – Vagyok? – meredt megdöbbenten Éva erre a tapintatlan nőre. – Bocsánat – visszakozott látszólag Lucia. – Engedd meg, hogy így utólag fejezzem ki részvétem Paolo elvesztése miatt. Borzalmas lehetett. Olvastuk az újságban, még Rómában is írtak róla, hogy milyen hosszú ideig feküdt kómában. Volt rólad is egy kép az egyik lapban, tudtad? Akkor készült, amikor kitartóan ápoltad Paolo-t Peruban, tudod, amikor ott laktál Theo-val – és tettetett ártatlansággal nézett Évára. –Mindent tudok ám! – nevetett, és komolyan nem tudtuk eldönteni még utólag sem, hogy hibbant-e ez a nő vagy sem. –Minden esetre szerencsés voltál, hogy ilyen közel férkőzhettél mindkét Cosmához. Én évek óta vártam legalább az egyikre, ugye, Theo? De sajnos, nekem nem volt időm arra, hogy a család kedvenceként ilyen hosszú időt töltsek a szépfiúkkal. Rengeteget dolgozom. De, – kacsintott most Theo és Nantu felé – alig várom, hogy veletek lehessek a kalandtúrán. – Lucia, te úgy vetted ki Theo előadásából, hogy ez egy kalandtúra lenne? Nos, ha gondolod, hogy nem értetted meg eléggé, szívesen elmagyarázom neked. Hűha, rég láttam ilyen elszántnak Évát! Ha netán az lett volna Lucia megbízása, hogy felszítsa Évában a harci kedvet, hát nem végezhetett volna nagyszerűbb munkát. – Minden esetre, ha mentek, mindenképpen csatlakoznék hozzátok. – Azt hiszem, ez nem a mai este kérdése. Hallhatunk inkább valamit a képességeidről? – Persze – biccentett Lucia kimérten Éva felé. – Régebben csak éreztem az energiát, láttam az aurát, megjelent előttem a delikvens betegsége a szükséges gyógymóddal együtt. Tanultam szellemgyógyászatot és elég szép eredményekkel praktizálok. Ma már nemcsak megérzek, hanem meglátok sok mindent, ami történni fog. Eva nem szólt semmit. Amit mondott volna, azt most is jobb volt, ha elharapja. Hogy lehet valaki gyógyító és egyszerre ennyire manipulatív? Ilyen mérhetetlenül nagy egó-val? De aztán volt, amit nem akart elmismásolni. – Es Lucia, te saját magadnak tulajdonítasz minden erőt és képességet? Nem érzed úgy, hogy ehhez segítséget kapsz? Hogy ez esetleg adomány? – Nézd, Éva. Hallottam Judittól, hogy milyen betegségen mentél keresztül. Elmondta, hogy Isten-hívő lettél. Ezért nem szeretnék most mélyebben belemenni ebbe, mert valószínűleg nem értenénk sok mindenben egyet. Az tény, John és Judit mellett igen sokat tanultam. Sok új képességem lett. – Most ez úgy hangzott, mintha az Isten megtapasztalása valamiféle betegség lenne. De gondolom, ez csak egy szerencsétlen megfogalmazás volt részedről. – Éva minden érzelmi

– 53 –

töltés nélkül beszélt és épp ez adott a szavainak erőt. –A lényege annak, amit átéltem, hogy van olyan állapot, amiben az ember megtapasztalhatja, hogy Isten létezése távolról sem egy elmélet, hanem élő erő. Amikor ez az erő működik valakiben, akkor a normálistól eltérő képességei is lehetnek. Én így értem. Az a kérdésem hozzád, te mit gondolsz, mitől és honnan vannak a képességeid? – Én azt feltételezem, az embert eleve befolyásolja, mit hisz. Mivel én nem hittem soha Istenben, nyilván nem tulajdoníthatom neki a képességeimet. Sok év tanulása áll mögöttem. – Értem – bólintott Éva. – Én viszont minden előzetes várakozás nélkül, mondhatni egyik pillanatról a másikra tapasztaltam meg mindezt. Egyszerűen átéltem a létezésemet abban a másik dimenzióban és engedtem, hogy a tudás, a megértés megtaláljon. – És a képességeid? – Ha átlépek abba a világba, akkor átváltozom. Valaki más van itt, és más ott. De egyet tudok: az, amit ott tudok, érzek, és esetleg amire képes vagyok, az ajándék. Azokat kaptam, amikor Isten mellett döntöttem. Semmi egyebet nem kellett tennem. – Nézd, Éva, a hiten kár vitázni. Nekem keményen meg kellett dolgoznom azokért a képességekért. – Én nemcsak képességekről beszélek, sőt leginkább nem. A képességek nem célok, hanem eszközök. Ahhoz, hogy az isteni dimenzióban létezhess, vagy Isten szerint itt e földön például gyógyíthass, meg kell változnod, aminek járulékai, hogy új képességeid lesznek. Nekem ennél fontosabb az át-lényegülés… hogy lakozik bennünk valaki más, aki jártas abban a másik dimenzióban. – Azt hiszem Éva, a tapasztalataink megegyeznek, csak ahogy értelmezzük őket, az különbözik. Ez annyira evidens volt, hogy Éva nem is reagált. Igen, épp ez volt a lényeg. De fáradt volt ezen vitázni, amellett tényleg értelmetlen is. Ahogy már ezerszer megállapította, Isten megtapasztalása nem ész, hanem szív kérdése. De most valamiért rosszul érezte magát, nem tudta elfogadni, hogy amit annyira kristálytisztán érez, nincsenek mellette érvei. – Luciát bevontuk némelyik kísérletünkbe – szólt közbe John, bár Lucia szemmel láthatóan nem szorult oltalomra – mint távolba látás, távérzékelés, telepátia, illetve az agyhullámok kristályra való rögzítése, kódolása, és innen más emberbe való átirányítása. Kísérletezünk ultrahullámok érzékelésében is. Fantasztikus eredményeink vannak! Az nem titok ebben a körben, hogy a CIA és az FBI is elég rendesen vesz át tőlünk az eredményekből. A profilingnak nevezett rendőrségi metódus is tőlem származik, például. És ez még a kutatásaim kezdetén volt, azt mondhatom, összevetve a maiakkal, ez teljesen földi és racionális. Végül is nem több mint egy magas szintű karakter-olvasási eljárás. Az illető arca, testalkata, hangja, minden rezdülése, még a verejtéke szaga is, sokat elárul egy profinak. Az is nyílt titok, hogy az agykontrollt keményen használják a hadseregben is. Olyan emberek bevonásával, akik semmilyen felsőbb hatalomban nem hisznek. – Nem nagyon világos ennek a gondolatmenete, John – vitázott Éva – attól, hogy nézem azt a fát, és nem látom amint Isten a fél kezével tartja, attól még igaz, számomra legalábbis, hogy minden földi dolog, matéria, egy felsőbb energiának, mondjuk Isten gondolatának a materializációja. – Jó. Tételezzük fel, elhiszem, hogy így van. Ettől függetlenül, mivel olyan emberekben is ott a képesség, akik nem hisznek Istenben, mit kéne tennem? Behunynom a szemem és nem kikísérletezni, mire képes az az ember, aki ott áll előttem és szemmel láthatóan nem Isten tartja a fél kezével? Ezek tények. – A jelenségről vitázunk, pedig nem az a lényeg. Hanem ha a felfedett, kifejlesztett képességekkel Isten helyére törünk. Az én problémám ott kezdődik, hogy Isten nélkül mire használjátok.

– 54 –

– Sajnálom Éva, ezt a problémát sajnos nem tudom figyelembe venni. Az én problémám az, hogy a kutatási eredmények közül ki tudjam választani azt, ami beforgatható a társadalomba. – Beforgatható? – szólalt meg Theo. – Úgy érted, John, megkeresitek azokat az új manipulációs eszközöket, amikkel egyre nagyobb befolyást szerezhet a mindenkori hatalom az emberek felett? – Hohoho! Drága barátom! A tudomány kötelessége új és új utakat találni. Én a társadalom szolgálatáról beszélek. – Éppenséggel a mai tudomány sok területen elért egy olyan pontra, ahol már nem megkerülhető a lelkiismeret, sőt a nagy döntés: Istennel vagy Isten nélkül. Persze a ti világotokban a humanizmus feleslegessé tette Istent. De valami tudattalan hiányérzetetek csak van, csak érzitek, hogy bármit mégsem lehet megtenni a tudomány fejlődése nevében. Ezért próbálkoztok a siralmas jogszabályokkal, ami azonban egy átláthatatlan dzsungel már most is e téren. Az Istent elhagyó embernek van szüksége csak jogra, törvényre, izmusokra és mesterséges társadalom berendezkedésre. Csak ide lehet beforgatni, a te szavaiddal élve, bármit. Akik Istennel lélekben egyek, azok egy más világ erői által a helyeset cselekszik előírások nélkül ebben a világban is. Bocs, John, csak fontosnak tartottam, hogy ez ne legyen összemosva. Magunk között nem akarok píár dumát, oké? – Hát igen, éppenséggel sok mindenről hallhat az ember – szólt közbe Éva. – Komoly fenntartásaim vannak ezekkel a kísérletekkel szemben. Már maga a tény, hogy a kormányok ezt titokban végzik, elfogadhatatlan számomra. – Eva, amíg mi sem tudjuk, minek mi az eredménye, mire fordítható, hogy képzeled, hogy bedobjuk a köztudatba? –érvelt John. – A másik, hogy engem miért soroltok… hozzájuk. .. a hatalomhoz? – Most viccelsz, John? – nevetett fel Theo – kérlek, ne sérts meg minket. Nem vagy független kutató. Már ha egyáltalán manapság vannak ilyenek… ha saját pénzből dolgoznál, még talán el is hinném. Nincs kormánytól független kutatás. A NASA, a CIA, az oroszok, a kínaiak, sorolhatnám vég nélkül, az összes ellenőrizhetetlen szervezet, mind saját jól megfogható hatalmi érdekeik mentén a legnagyobb koponyákat támogatják a kutatásaikban. Tökélyre vitték az ideológiagyártást, mely mindezek mögött áll. – Nevezzük nevén a gyereket. A manipulációt – vetette közbe Éva. – Egész világnézetünk, a világról alkotott képünk, a tudásunk manipulált. – Nem ítélhettek meg homogénnek egy kormányt sem. Vegyük az én szűkebb területemet, a fizikai kutatásokat. Ismerek nem egy szenátort, aki élesen ellenez bizonyos fehérházi direktívákat. Veszélyesnek ítélik, hogy titkosítsanak például egyes kísérleteket. – Már maga az, hogy elvégeznek bizonyos kísérleteket, felháborító! – folytatta Éva. – Vegyünk néhány régebbit, például a Delgado-kísérleteket. Az agy elektromos stimulációjával hogyan befolyásolható direkt módon a cselekvés, sőt a gondolkodás, döntés. Delgado abban reménykedett, eljön a nap, amikor a katonákat gombnyomásra lehet irányítani. Vagy agyba épített implantátumokkal képesek megsokszorozni a személyiséget és bármelyiket ezek közül programozni. Ezek már nem is nevezhetők fizikai vagy pszichológiai kísérleteknek. Szavam sincs rá! Magát az élet szentségét ássák alá! Egy távirányítós gólemet terveznek. – A modern hadiipar még mindig Teslából él – szólt Nantu. – Tesla fényévekkel megelőzte a korát. Pechjére vagy szerencséjére, jó néhány találmánya miatt nem karolta fel egyik kormány sem, pedig talán az évezred koponyája volt. Ugyanis neki voltak olyan sajnálatos eredményei, amik a globális bekebelezésnek véget vetettek volna. Ugye, elég csak az ingyen áram előállításról említést tennünk. Nyilvánvaló, hogy a tudomány finanszírozói keményen szelektálnak kutatás és kutatás között. Az ingyen áram projektre

– 55 –

valahogy nem mondják, hogy a tudós kötelessége a kutatás. Ami nem érdekük, azt zokszó nélkül leállítják, vagy netán megsemmisítik. – De most ne is firtassuk a gátlástalan pénz elvtelenségét – szólt Éva. – Nézzük a tudóst. Nézzük az atombombához hozzájárulókat, a haditechnika mai koponyáit. A klónozás kutatóit. Elfogadható-e a védekezésük, hogy a tudós legyen amorális? Az amoralitás, a semlegesség elfogadható-e? Erkölcsös-e azt mondanom, kérem, uraim, én mentes vagyok minden erkölcsi állásfoglalástól. A tudós talán nem ember elsősorban, akire ugyanúgy vonatkozik a Föld, az emberiség, a kozmosz védelmének felelőssége? Ő értékrend nélküli vagy értékrenden felüli lenne? Aligha. – Tesla amúgy rájött az anyag teremtésére – kanyarodott vissza John. – Szó szerint évezredes misztikus tudást bizonyított be. Nektek egyszerűen hálásnak kellene lennetek érte! A fluid éter anyaggá válását emelte tudományos szintre… – A beavatottak köszönik, jó pár ezer éve meg vannak jól anélkül, hogy be kellett volna nekik bizonyítani – mondta Nantu. – A bizonyítás épp titeket kellene, hogy elgondolkodtasson, de mint látjuk, ez nem történik meg. – Amit az ember meg tud csinálni, amihez képessége van, azt megteheti. Azt meg kell tennie. – Hogy mondhatsz ilyet, John? – melegedett bele Éva. –Attól, hogy képes vagyok megölni egy állatkát, hogy borzalmasabbat ne említsek, tegyem meg? Fel leszek mentve? Nemde a legnagyobb Isteni adományunk, amikor valamit nem teszünk meg, mert nem tartjuk helyesnek? Nem ugyanez érvényes-e vajon a tudományban? A kutatásokban? Vajon miért hezitálunk mégiscsak a klónozás elfogadásában? Valahol érezzük, hogy a lehetőség kevés. A felelősség nem az észben rejlik! – Na, és honnan ered a rossz? Nemde Istentől? Ha mindent ő teremtett… ő is megtett mindent, amire képes volt. – Ha a kést ölésre használod, az nem a köszörűs hibája. De tudjátok, mi a legnagyobb vízválasztó köztünk és köztetek? Egyszerűen az, hogy ti igazi bálványimádók vagytok! Elutaztok szent helyekre, hogy tanulmányozzátok az ottani energiaműködést, elkészítitek a Föld energiatérképeit, beméritek, hogy ősi kultikus helyeken valódi mágneses és egyéb energiaműködések figyelhetőek meg. Gyermeki izgalommal kutatjátok a Kozmosz újabb és újabb, rejtett anyagi tulajdonságait. És belül semmi nem érint meg, semmi nem szólít meg! Néztek, és nem láttok! A kozmosz, a Föld, az ember fizikai, biológiai, kémiai folyamatai csodálatosak, de ezek csak lenyomatai valami másnak. – Ezért képesek a történészek, valláskutatók a mi szoláris hitrendszerünket egyszerűen primitív Napimádatnak beállítani – mondta Nantu. – Most komolyan, John, nem elgondolkodtató, hogy itt van az orrotok előtt egy ősi emlékhely, koncentrikus körökből áll, ráadásul az év bizonyos napjain mondjuk épp a napéjegyenlőség vagy napforduló különleges nap-állásai figyelhetőek meg, különleges szertartásokat tartottak, amikről kiderül, valamiféle beavatások voltak? Előkerülnek kozmológiai naptárak… az elektromágneses erőket kitűnően közvetítő szakrális eszközök, mint például az Inka beavatási koronája… és a Nap – és természetimádó, primitív népnek írtok le bennünket? Szerinted, mi a bánatnak törekedne bárki is beavatásokra, ha nincs semmi a természeti folyamatok fölött? A mi nagy kérdésünk már rég meghaladta a tiéteket. Nem az kérdés, hogy mi van, hanem hogy miért! Az anyag nem magyarázhatja önmagát. – Lassan már úgy érzem magam, mintha valami bűnöző lennék – próbált viccelődni John. – Azért a ti nézőpontotok enyhén szólva is radikális. – Hát, igen. Istennek vannak olyan kinyilatkoztatásai, amit az ember szeret így beállítani. Jobban megtűrnétek egy valamivel relatívabb istenecskét, gondolom – szúrta közbe Theo. – Én akkor is pont ezeket a kutatásokat végezném, mint most, ha történetesen

– 56 –

saját pénzemen tenném. A lelkem mélyéig azonosulni tudok a program céljával és módszerével. – És mi a cél? – kérdezte Éva. – Az én kutatásaim célja olyan, ma még egyedi, átlagon felüli, vagy ha tetszik, paranormális képességek alapos megismerése, amit aztán általánossá tehetünk. Es nemcsak általánossá tehetünk, hanem ezáltal megváltoztathatunk ma még negatív társadalmi jelenségeket. Például, hogyan lehet kiiktatni a bűnözést. – Talán van olyan földi hatalom, aminek jogában áll ilyenné vagy olyanná tenni az embereket? Ez faji manipuláció! Ha az emberben benne van a bűnözés lehetősége, de kiiktatják, akkor egy másik fajt hoznak létre! Hívjuk őket a bábok fajának, akár… nem ez az útja a változásnak! – Mi rossz van abban, ha vannak, akik nem akarnak rablást, gyilkosságot, betegséget, nyomort? – kérdezte John. – Abban semmi rossz nincs, hogy nem akarnak. Én sem akarok. Persze, jó lenne, ha mindez nem lenne. De Isten valamiért úgy szerkesztette meg az Embert, hogy a jó és a rossz képessége is benne legyen. Ha automatikusan mindenkit jóvá tesztek, akkor elveszitek tőle a választás jogát és felelősségét. Akkor robot lesz. Így csináltok a sorsból létet, vegetálást. Élés helyett túlélést. A földön egyéni sorsok vannak, egyéni tragédiákkal, feladatokkal, ajándékokkal. Nem lehet kiiktatni a rosszat, mert a rossz mutatja meg a jót! Nem tehetitek egypólusúvá a világot! – Es hol van Isten, amikor például a gyereked életére törnek? Megfogta már egy gyilkosnak is a kezét Isten? – Ez nevetséges kérdés… de amúgy, igen, szerintem volt már sok ember, aki mégsem tett meg valami szörnyűséget, amit meg akart… – És hányan megtették! – hevült fel most már John is. – De értsd meg, nincsenek kiválasztott körök, akik jogosultak megváltoztatni ilyen beavatkozással az embert! Nincsenek! A hatalom az adott körülményeken belül kell, hogy biztosítson kereteket egy normális élethez… – És ki dönti el, mik az adott keretek? – kérdezte Judit Évát. – Ezen az alapon az adókat is milyen jogkörrel állapítják meg a politikusok… – Hát éppenséggel, így is van. Az egész világ furcsán van berendezve. Azt gondolom, nem volt törvényszerű egyáltalán, hogy ilyenné váljon. Igenis azt gondolom, volt, lett volna más fejlődési út is. És talán még most is van. – Lehet, hogy mégiscsak így van kódolva az ember. Én nem hiszek abban, hogy lehetett volna alternatív társadalomfejlődés. Ez matematikai zsonglőrködés, játék a szavakkal – vélte Judit. – És a legrégebbi régészeti leletek is mindenütt találtak pénzt, vagy nem? Ebből látszik, a gazdaság-centrikus élet az ember vérében van. – Voltak olyan civilizációk, ahol nem volt pénz – szólalt meg Nantu – de ők még nem voltak ennyire ebbe a téridőbe záródva. Ahhoz, hogy ne csak a primer fizikai szükségletek vezéreljék az egyes embert és a társadalmat, szükséges, hogy a biológiai részén túli része is működjön. Vagyis az isteni rész. Ők még más dimenziókat is érzékeltek, más értékrend szerint éltek. – Na, ugye, épp erről van szó – mondta John. – Mi is azt akarjuk, minél több embernél álljon vissza ez a hétköznapin túli tudatműködés. Ez a tudattágítási projekt. – Na de John – vette vissza a szót Theo – mint ahogy nem mesterséges beavatkozással veszítette el az ember, ugyanúgy nem mesterségesen kellene visszaállítani. Ez lelki folyamat eredménye. A zuhanás is, a visszaépülés is. Ezt nem lehet szikével megoldani. – Nincs szike a dologban – dünnyögte John. – Persze, hogy nincs – szólt Nantu. – Kristályfrekvencia van. John hezitált, kényes témához érkeztek.

– 57 –

– Igen. Kristály energiával kísérletezünk. Belekódoljuk a magasabbrendű tudatállapot agyfrekvenciáit és visszajuttatjuk egy delikvensbe. Egy bűnözőbe. Ezen kívül, közel vagyunk ahhoz, hogy az ember teljes energiarendszerét behangoljuk. A kristállyal emelni tudjuk a rezgésszámot. Kiiktatjuk a betegséget. Egyszerűen nem lesz. A betegség csak egy alacsony frekvencia tartományon belül létezik. – Az én életem nem egyenlő a szervezetem homeosztatikus működésével! Még csak azzal sem mérhető az értéke, mennyi ideig élek! És a testemmel sem vagyok azonos. Ti komolyan azt képzelitek, az a betegségek elkerülésének módja, ha mesterségesen megemelitek majd a test rezgéseit? – A nagyon nagy baj az, hogy még csak érintőlegesen sem értitek, miről szól az egész probléma – szólt ismét Theo. –Amikor az Éden-kerti Tudás Fájáról megették őseink az almát, mit tesz azonnal Isten? Őröket állít az Élet Fájához. Azt mondja, most, hogy jó és rossz tudói, nehogy örök életük is legyen. Vajon miért? Mert irigy és kicsinyes? Azért, mert ebben az Istentől elszakadt állapotunkban nem hagyhat örökre. Az maga lenne a pokol. Az örökléthez nem ez a létstruktúra és szellemi minimum tartozik, amiben leledzünk. Nem azon kellene kísérletezni, hogy ebben a testben, ezen a toprongy szellemi szinten megnöveljük a fizikai élettartamot. Erről beszéltünk a minap. Az emberben két én lakozik. A beszűkült, Istentől eltávolodott, elszakadt ego és az Istenember. Hát nem mindegy, melyiknek a kezébe kerülnek az eszközök. – Már elnézést, de milyen alapon osztályozzátok ti, Istenben hívők az embereket? Nekem ugyanolyan jogom van ezt tenni, és történetesen én azt mondom, egyfajta ember van. AZ EMBER. És kész. – Hát, jogod az lehet, hogy van, John. De ettől még igazad nem biztos. Egyébként épp ez a legveszélyesebb gondolatmenet: a demokráciában mindenkinek joga van. És felelőssége? Hát az annyira éppen nincs. Na, ez bűzlik épp, amiről beszélsz. Illetve ettől bűzlik ma az egész világ. Mindenki a mellét veri a jogaiért. Egy humanistát nem láttam még az asztalt döngetni a kötelességei követelése miatt! Hát ez a különbség! Az általatok nem érzékelt Istennek úgy látszik, akkora ereje van, hogy emberek milliói mégis túljutottak a gyermeteg jogkövetelésen és a kötelességeiket kutatják. Hát nincs egyféle ember! Fényévnyi távolság lehet ember és ember között. A között, aki saját életét áldozza, akár szó szerint, a többiekért, egy másikért, egy jó ügyért, és a között, aki megöl egy embert aztán felhajt egy pofa sört. Neked mindegy, a gyereked melyikké válna? Álszent maszlagok mögé bújtok John! Az egész világ egy álszent, képmutató, hazug klisékből eszkábált ócska színház lett! Ti tettétek azzá! Az Istentől ellesők! Az utánzók! Éva kigyúlt arccal nézte Theot. Mintha elpárolgott volna kimért diplomata vére! Ahogy hallgatta, úgy érezte, ő maga mondja ki a szavakat. Eszébe jutott a délután, amikor Dóri néniéknél Paolo szavai lángra lobbantották benne a kihúnytnak hitt szikrát. Az a szikra azóta minden salakot kiégető tűzzé nőtt és életét táplálja. Ez az a tűz, az isteni szikrától fellobant tűz, ami egybefogja az együvé tartozókat. Önkéntelenül fogta meg Theo kezét. De nem úgy, ahogy Paoloét. Most a testvér, a társ kezét fogta. De még inkább úgy érezte, a sajátjáét. Isten tüzében annyira egybeolvadtak, nem volt igazából semmi, ami elválassza őket. John jobbnak látta, ha nem élezi tovább a vitát. – Tudtuk a kezdetektől, hogy másképp állunk ugyanahhoz a kérdéshez. Kölcsönösen segítenünk kell azonban egymásnak. Ugyanazt a kódolt kristályt keressük. Szükségünk van rátok, hogy megtaláljuk és megismerhessük, nektek pedig a Szervezet támogatására. Vagy legalábbis arra, hogy ne akadályozzon benneteket – John és Theo szeme itt összevillant. – Egyikünk sem tévedhetetlen, egyikünknél sincs a bölcsek köve. Azt remélem, nem vonja senki kétségbe ennél az asztalnál, hogy a kutatásunk jó szándékú. Jó célért, az emberekért tesszük. Most kár tovább filozofálgatni olyan elvekről, amikről

– 58 –

többezer éve meddő viták folynak. Theo hátradőlt a székén, karját összefonta. Éva tudta, ez azt jelenti nála, részéről a téma lezárva. – Tényleg hagyjuk. Nem azért, mert nem akarom tovább feszíteni, hanem mert nyilvánvalóan nincs semmi fogadókészség bennetek bármit is meghallani. Ha úgy gondolod, hogy ezt a nagy horderejű mesterséges beavatkozást jó célnak tartjuk, talán nincs is miről beszélnünk. Azt pedig bízzuk Istenre, kit enged a kristálykönyvtárba. Hirtelen ült le a hangulat. – Theo, remélem, egy-két héten belül már el tudom juttatni nektek az együttműködési javaslatunkat. – Rendben, John. Meglátjuk. Most pedig, ne haragudjatok, én eléggé fáradt vagyok, kimerítő napok vannak mögöttem. Akinek kedve van, maradjon még, de én asztalt bontok. John, Judit, köszönöm a szíves vendéglátást, hogy megismerkedhetünk egy kicsit jobban. És remélem, sikerül mielőbb döntést hoznunk az esetleges együttműködésről. Yumá-val és Nantuval mi egy kis pihenés után visszamegyünk Dél-Amerikába. Éva, Angéla és Péter még maradnak egy darabig. Hát akkor, talán a viszontlátásra. Természetesen mi sem akartunk már maradni. Ahogy felálltunk, Lucia azon nyomban Nantu mellett termett és csicseregve invitálta másnapra egy városnézésre. – Ezt nem bírom! Nehogy igent mondjon Nantu, mert mehet egyedül vele! – súgta nekem. Nantu természetesen nemet mondott, udvariasan megköszönve. Ettől függetlenül Éva nem mert volna megesküdni, hogy ha ők nincsenek most itt, ellen tudott volna-e állni Nantu? A férfi az mégiscsak férfi, szentet még nem láttunk belőlük. Nem mintha az valami megbotránkoztató lett volna, ha egy helyes nővel randizik, de Lucia negédessége olyan átlátszó volt, nem örültünk volna, ha még egy olyan férfit is képes az ujja köré csavarni, mint Nantu. A hotel előtti Roosevelt térről a kivilágított Lánchíd és a budai Vár pompázatos látványt nyújtott. Amíg mi hangosan gyönyörködtünk benne, Judit félrevonta egy pillanatra Évát. – Sajnálom, Éva, ezt a kissé kiélezett estét. Úgy érzem, kötelességünk jobban beavatni, megismertetni benneteket a kísérletünkkel. Bár Theoék, sajnos, elutaznak, talán az is segít a közös projekt előkészítésében, ha te nagyobb betekintést nyersz. John még jó két hétig itt lesz, mert egyben ez a vakációnk is. Szeretnénk elhívni téged egy kis bécsi kirándulásra. Van ott egy kedves kolléga, a laborjában sok mindent jobban megértenél, kézzel foghatóbbá válna. Meg beszélgethetnénk. Rendben? – Persze, Judit – hagyta jóvá Éva különösebb mérlegelés nélkül. – Szerintem is jó lenne még beszélgetnünk – még elnézést akart volna kérni a Luciával szembeni megnyilvánulása miatt, de Judit megelőzte. – Bocs, Lucia nevében is. Ő már csak ilyen. Tudom, idegesítő sok ember számára. De mi már fel se vesszük. Meg egyébként is, nem barátnőként kötődöm hozzá, hanem munkatársként. Tudod, valaki olyannak, mint te, jobban örülnék. Ha nem is értünk egyet sok mindenben, én valahogy érzek benned egy olyan nagy adag tisztaságot, egy őszinte mélységet, elkötelezettséget… ami sok más hozzád hasonló képességekkel rendelkező emberben nincs meg. – Milyen képességekről beszélsz? – csodálkozott Eva Juditra. – Istenem, ilyenkor tényleg nem tudom, komolyan beszélsz, vagy viccelsz. Mint a minap is, Yumával kapcsolatban. Éva, neked különleges képességeid vannak, ez egyértelmű! Évek óta hasonló emberek között dolgozom, felismerem ezeket. Ráadásul elég sok mindent elmeséltél, amit én a mi kísérleteink alapján tökéletesen megértettem, értelmeztem. Van egy érzésem, Lucia piskóta hozzád képest. És ezt ő is érzi. Jó lenne, ha

– 59 –

számodra is kiderülne. Van erre mód. Na, figyelj, jelentkezem, és beszélünk erről, rendben? Éva hallgatagon nézett ki a taxi ablakán. Valamiért az a lambayeque-i este jutott az eszébe, amikor visszaérkezett Peruba és egyenesen a kórházba ment Paolohoz. Az után a látogatás után érezte ugyanezt, mint most: valami máris megváltozott, bár még nem voltak külső jelei. Most is fázósan húzta össze magán kiskabátját. Ugyanaz az ólmos súly nehezedett rá, ugyanaz a félelemmel vegyes passzív idegesség környékezte, mint akkor. De már ismerte milyen az, ha az ember előérzete fényévekkel megelőzi a történést, amikor még várakoznunk kell valamire. Amikor beindulnak végre az események, minden lenyugszik belül. Szitálni kezdett az őszi eső. Életében először érezte jól magát ebben a ködös, nyirkos, párás időben. Passzolt a melankóliájához. Fáradtan szálltunk ki a taxiból Éva kapuja előtt. Valamiért mégis biztos voltam benne, hogy régi összekacsintásunk, jelbeszédünk nem emiatt maradt el. 17. Amikor a magyarországi ittlétünket szerveztük, sokkal több időt terveztek be a fiúk maguknak. Az egész országot be akartuk járni, mielőtt elkezdjük az erdélyi munkát. Most aztán se országjárás, se Erdély! A sürgőssé vált perui út miatt nekik máris vissza kell utazniuk, hogy megszervezzenek mindent, mire mi is indulunk. Így pár napunk maradt, hogy valamiféle emberi életet éljünk és megmutassunk nekik Magyarországból annyit, amennyit lehet. Ez persze édeskevés. A pihenést is szokni kell, így a legelső vakációs napot Budapest termálfürdőire szántuk. Hadd tudják meg ezek a bölcsek, miért is nevezték őseink ezt a vidéket a Meleg Vizek birodalmának! A gyönyörű Gellért Fürdőbe az impozáns Gellért-hegy lábánál, épp, hogy csak bekukucskáltunk. Bár ez a legszebb fürdő, itt a nők és férfiak csak külön élvezhetik a gyógyító termálvizet, a Rudasban szintúgy, maradt tehát a Széchenyi. Ki-kibújt aznap a nap, így a szabadtéri medencében is elücsöröghettünk, ahol Theo persze rögtön benevezett egy medencei sakkpartira a törzsfürdőzők ellen. Nem kevés feltűnés mellett zsinórban megnyert három partit. Yuma, mint mindent, ezt a programot is kellő alázattal tűrte, fogalmam sincs, élvezte-e a fürdőzést, vagy csak ekkora volt az önfegyelme. Látszólag jól érezte magát, egyedül végig próbálta az összes medence minden lehetséges hőfokú vizét, még a kamillás gőzfürdőbe is bemerészkedett. Évával határozottan élveztük az egészet, nemcsak a már oly régóta vágyott hazai wellnesst, de elnézni itt ezeket a különleges férfiakat. Nem kevés varázsa volt a helyzetnek. A dunakanyari úthoz Éváék kibéreltek egy mikrobuszt, hogy az egész társaság együtt utazhasson. A Pilisbe, Dobogókőre és környékére készülődtünk. Egy korai reggeli után indultunk. Mivel két üres ülés is fennmaradt, Éva az utolsó pillanatban meghívta Katust a kirándulásra. Az öregasszony azt se tudta, hova legyen örömében. – Érzem, ez a Jóisten ajándéka, amiért annyi ideig őriztem a követ! – Na, Katus, akkor ezek szerint én is valami meglepetés utazást kapok érte? – viccelődött Éva vidáman, ahogy beszálltunk mind a kisbuszba. Én fordítottam Yumának és Nantunak a beszélgetést. – Ide bizony, Katus nővérem – szólalt meg Yuma – sok andoki beavatott szívesen eljönne ám! Képzelje csak, még a dalai Láma is ellátogatott egyszer Dobogókőre! Azt mondta, a föld szívének lüktetését neki is meg kell legalább egyszer hallania! – Jaj, miket nem mesélnek itt nekem – ingatta a fejét Katus, de nyilvánvalóan

– 60 –

rettenetesen élvezte, hogy ilyen hihetetlen kalandba keveredett. – De nem is erre mondtam én, hanem hogy ilyen fontos emberek maguk közé engedjenek. – Először is, nővérem – folytatta Yuma. – Maga itt a történet egyik kulcsfigurája. Majd nemsokára megtudja ám, milyen fontos kincset őrzött eddig! Azt pedig akárkire nem bízták volna! A másik pedig, hogy nem mese az, amit mondtam. A Pilis a világ sok misztikus helye között az egyik legfontosabb. Bár nem építettek rá piramist, de a hegyek mélye, a pilisi barlangrendszer sok titkot rejt. Ősi szent hely ez, néném. Az energiaműködése pedig vetekszik sok ismert szent helyével. – Jaj, ne hozzanak engem ilyen zavarba. Nem értem ezeket annyira. Meg hogy engem az úr itt külön tanítson? –Katus alig észrevehetően morzsolgatta idegességében az ujjait. Yuma tiszta szívből felnevetett, amikor lefordítottam neki. – Na, úrnak se sokszor neveztek engem, néném. Mifelénk ez a megszólítás járja, fivér, nővér, maradjunk hát ennél. Theo és Yuma nagyon sok érdekeset mesélt a Pilisről. Ki hinné, befutjuk a világot, és a szemünk előtt lévő kincset észre sem vesszük. Kiderült, már Atilla király korában, sőt jóval előtte, őseink nagyon is tisztában voltak a hely jelentőségével. A magyarok legfontosabb mondája szerint Nimrud, aki valóban „nagy vadász volt az Úr előtt”, új feladatot kapott és új szövetséget kötött: mégpedig azt, hogy többet állatot nem öl. Ehhez egy új íjat is kapott, amit In-Anna hajából készítettek és ezzel a feneketlen sötétséget kellett legyőznie, ami akkor nem sikerült Neki. Befeküdt a Pilisbe és az Ő szíve dobog Dobogókő alatt. Itt várja a kedvező pillanatot, amikor újra legyőzheti a feneketlen sötétséget. – De itt volt az egyetlen magyar szerzetesrend, a Pálosok központja is – folytatta Yuma, – a pilisi barlangokban tartották a beavatásokat és itt őrzik a mai napig a titkokat. Tudásról, múltunkról. – Akárcsak te az Andokban – tette Éva a kezét finoman Yuma karjára. Nehéz volt arra gondolnia, hogy nemsokára már nem látja öreg barátját és segítőjét. Yuma rámosolygott. – Akárcsak én. A táj elvarázsolt mindenkit. Szentendrén keresztül mentünk végig a Duna mentén. Visegrádon felmentünk a Salamon-toronyba és persze a Fellegvárba. A Duna-kanyar nem véletlenül világhírű! A folyó szépséges hegyek között kanyarog méltóságteljesen, körbeölelve a Pilis hegységet. Kevesen tudják, régen, a Duna szabályozása előtt ez az átölelés szó szerint szív alakú volt, és aki csak rápillant a térképre, ma is láthatja, e szívnek a közepén van Dobogókő. Amikor felmentünk a valóban dobogó kőhöz, kézen fogva körbeálltuk, és átadtuk magunkat az erőknek. Hamarosan az érezhető ritmikus dobbantás pulzált körbe rajtunk. A legszebb búcsúzás volt. Mielőtt visszafelé indultunk, Yuma egy kis tarsolyba két marék földet tett. – Ajándék az én hegyeimnek. Aztán elővett egy másik, gazdagon hímzett tarsolyt, abba is két marék földet szedett, majd Évához fordult. – Kislányom! Ezt a tarsolyt az andoki Bela törzs sámánjától kaptam még fiatal koromban. Azt mondta, csak egyetlen dologra szánhatom, a legfontosabbra. Most beletettem. Tedd a derekadra ezt a tarsolyt azon a napon, amikor útrakelsz Peruba és viseld mindaddig, amíg el nem jutsz a Titicaca tóhoz. Ott szórd bele a tó vizébe ezt a földet. Hadd ismerje meg a tó Szelleme, hol él Nimrud népe. így fogok örökre emlékezni rá, ahogy ráncos szemeiből kiragyogó tekintettel ránk mosolygott.

– 61 –

18. Október 12. Ma utaztak el Theo-ék. Mit mondjak? A vákuum nyüzsgő tér ahhoz az ürességhez képest, amit érzek. Nantu egyre jobb barát. Az utolsó este, vacsora után egy nagyon jót beszélgettünk. Sokat mesélt a gyerekkoráról. Olyan, mint Yuma. Hatalmas tudású, bölcs, ugyanakkor megdöbbentően alázatos. Yumatól nagyon megrendülten köszöntem el. Talán sose látom ismét. Semmi racionális nincs abban, hogy két ember feladata ekkora intenzitással kapcsolódjék össze, ugyanakkor alig látják egymást az életben. Utolsó nap behívott a szobájába vacsora előtt. Ő egy fotelben ült, én pedig vele szemben egy karosszékben. Megfogta a kezem. – Kislányom, a kristálynak ismét van gazdája. A zafírod felfog ébredni. Neked már nem egyszerűen csak az őrzés lesz a dolgod. A kő ismét dolgozni fog, hisz aranyasszonyhoz került. Benned mindaz megvan, mint aranyasszony elődeidben, sőt bizonyos szempontból több. Felébredt lélek vagy, tiszta szívvel, Istentől kapott tehetséggel. Nyilvánvaló, hogy Isten feladatot is ad neked. Eddig csak vágytál rá, de ha készen állsz, tudatosan is feli kell ajánlanod magad a szolgálatra. Gyógyítani akarsz és ez csodálatos vágy. De ne feledd: a gyógyításnak nagyon sok formája van. Ha akarod, és vállalod, te egészen hatalmas gyógyításra is hivatott lehetsz. Az emberek öncsonkítást végeztek magukon, kimetszették isteni valójukat. Már csak emberi vágyaik és emberi tudásuk van, pedig isten-gyermekek. Ezt a rosszul sikerült műtétet talán te orvosolhatod. A mi elhívásunk az, hogy felmutassuk a világnak a szív-tudás erejét, és azt, hogy börtönükből ez az egyedüli kivezető út. Még a legokosabb ember is szánalmasan keveset sajátíthat el a Kozmosz tudástárából, ha pusztán az ész útján halad. A szívbe Isten dimenziójából érkezik az erő, mely nem ismeri a tér és idő korlátait. Yuma ekkor egy aranyszálakkal átszőtt színes posztóból készült kis tarsolyt nyújtott át. Ismét megjelent a kis huncut mosoly a szeme és a szája körül. – Látod, gyorsan gyarapszik a tarsolygyűjteményed! Fontos útra sok útravalót kap az ember – Yuma kedvesen, de igen áthatóan nézett a szemembe. – Perui föld van benne. Tedd ebbe a zafírt három napra. Az újraéledéshez segít neki az otthoni energia. Három nap elteltével a kristályod átváltozik iránytűvé. Ha összekapcsolódsz vele, segítségedre lesz az utad megtalálásában. De ne feledd: az utunk sokszor nehéz terepen vezet keresztül. És ha nem is érted majd olykor, miért van szükség a sok kanyarra és szakadékra, csak folytasd bátran és kitartóan és ne hidd, hogy eltévedtél. Én megáldott magyar földet viszek magammal és szélnek eresztem Peruban. Te pedig három nap múlva menj vissza kérlek a Pilisbe, a dobogó kő közelében szórd el ezt a kis perui földet. Összekapcsoljuk a két világot és megalapozzuk a hidat, amin szétszéledt testvéreink ismét egymásra találhatnak. Yuma várt egy percet, talán időt akart adni, hogy belém épüljenek a szavai. Majd folytatta. – Tudom, hogy még mindig nincs benned békesség Paolo halálával kapcsolatosan. Kislányom, az aranyasszonyokat Isten égeti tisztára. Ez a spirituális alkímia. Az aranyrögöket meg kell tisztítani, majd fel kell olvasztani, hogy a tiszta arany felvehesse méltó ékszer formáját. Számodra Paolo volt a tűz, dermedtségedet felolvasztotta. De ezután ki kell venni az aranyat a tűzből, mert cseppfolyósán és forrón haszontalan. Téged az érzelmi hidegzuhany dermesztett meg, hogy kezdődhessen a megmunkálásod, a formálásod. Fogadd el hát, hogy egymás segítői voltatok és készülj fel a további átalakulásra. Ha fájna, ne feledd: Isten kezében vagy, ő munkál téged! A végén a világ és Isten gyönyörűségére leszel. Es hidd el, ez neked lesz a legnagyobb boldogság.

– 62 –

Majd felállt, és vele természetesen én is. Kezét gyengéden a fejem tetejére tette. – Nékünk született gyermek vagy. Fogadd atyai áldásomat, lányom. Szó szerint írtam le a köztünk elhangzottakat. Én, mint aranyasszony… hova vezetett az utam? Dél-Amerika nem is távolság ide ahhoz képest, amit szellemileg befutottam! A legeslegfurcsabb azonban nem is az, amik történnek, hanem az, hogy itt! Nézem Yumát, Theo-ékat és a lehetetlennél is irreálisabb, hogy itt vannak, az én házamban, Budapesten és mindez itt és velem történik! Itt, ahonnan bár nem régen, de nekem fényévnyi messzeségben, elmenekültem. Itt, ahová Miklós már sose tért vissza. És érzem, ezúttal most olyan útra lépek, ami nem kanyarodik majd ide vissza. Theo nyugtalanul járt-kelt a házban. Látszólag tett-vett, pakolászott, de igazából csak nem bírt egyhelyben maradni. Mikor Éva kijött Yumától, lementek a konyhába, hogy feltegyenek egy kávét. – Majd egyszer elmesélem, mit beszéltünk Yumával. Most képtelen vagyok. – Hidd el, ismerem az érzést – próbált Évára mosolyogni Theo. – Hiányozni fogsz, Éva. Éva megállt egy pillanatra, letette a konyhapultra, ami épp a kezében volt. Hátrasimított egy előbukó haj fürtöt a szeméből. – Pár hét, és én is megyek. Nekem is hiányozni fogtok. De azért nagyon jó lesz egy picit a gyerekekkel lenni. Nem hittem volna, hogy máris útra kelek. Néha fáradtnak érzem magam… – Másfél év óta alig váltunk el… már nagyon megszoktam, hogy melletted vagyok. Megijeszt, hogy napok óta ezen jár az eszem. Éva nekidőlt háttal a konyhapultnak. – Theo, nem kellene most erről beszélnünk. Nem lenne jó összezavarni a dolgokat. – Nem. Nem áll szándékomban. De attól, hogy csendben vagyunk, még nem kevésbé kuszák. Egyet tudok, senki nem volt olyan fontos számomra, mint te. A mesterem vagy és ugyanakkor a tanítvány. Nővérem és lányom vagy egyszerre. De van még valami más is… már régóta. Abban, ahogy érzek irántad, az is benne van, hogy nő vagy. Gyönyörű, csodálatos nő. Sajnálom. Ettől nem tudok elvonatkoztatni. – Nekem is a legfontosabb ember vagy, Theo. A gyerekeken és rajtad kívül nincs senki más, aki igazán számít nekem. Ismered a mondást, sok mindenkivel lehet együtt élni, de van, aki nélkül nem érdemes. Nélkületek nem lenne érdemes. Én se tudom, kik vagyunk egymásnak. De amíg ez nem nyilvánvaló, nem is erőltetem. Egyet tudok, Theo. Paolo helyébe senki nem tud lépni. Még az is lehet, hogy irántad többet érzek, mint Paolo iránt. Úgy értem, jobban, de másképp szeretlek. De nem szerelemmel. Az már sohase lesz. Te pedig ezt érdemelnéd. – Hm, hogy mit érdemel az ember… mit számít? – fonta össze elől a mellén két karját Theo. – Egyébként meg mindenki azt kapja. Amit csak lehetett, én azt mind elrontottam. Megfulladok, ha nem mondhatom el neked, hogy fájt a ti szerelmetek Paoloval. Mindaddig hazudhattam magamnak és Istennek, hogy nekem ez nem kell. Gyűlöltem magam ezért. Nézz rám! Ősz hajjal, és annyi de annyi ajándékkal Istentől, még most is képes voltam egy illúzióra vágyni. És az illúzió nem te voltál, Éva, hanem az az érzés, amit ti éreztetek egymás iránt. Nem is tudom, mi fáj jobban, az, hogy ez soha nem lehetett az enyém, vagy az, hogy kiderült, én is ugyanúgy erre vágytam. – Hát, erről minden esetre könnyebb filózni, mint megélni. Üdv a klubban! Tudom, hogy fájt, Theo, de én képtelen voltam segíteni neked ebben. Az egy másik Éva volt még… Ahogy Yuma mondta az imént, a tűzön át kell mennem. Meg kell várnom a bűvös átalakulást. Talán az az Éva lesz a tiéd. Ez itt még nem. Ez az Éva, lehet, hogy kívánna

– 63 –

téged, de nem tudná magát átadni neked. – Azt hiszem, én jól ismerem azt az új Évát. Igazából én már az első percben őt láttam meg. Összetalálkoztam a nővel, akire vártam, és sokáig nem értettem, miért nem hozzám érkezik meg. De boldog vagyok, hogy az úton is mellette lehetek. Éva egy darabig nem válaszolt. Kinézett a kertbe, messze Theo mögé. És hirtelen megértett mindent. Felkacagott, ahogy visszafordult Theo-hoz. – Lehet, hogy ennyi az egész… együtt lenni az úton. Annyira felélénkült ettől a gondolattól, hogy szinte röpködött a konyhában. Két poharat vett elő és a hűtőből egy reggel facsart gyümölcslével teli üveget. Anélkül, hogy megkérdezte, kér-e Theo is, kitöltötte a két italt. – Na, figyelj, megvilágosodtam! – nevetett Theora – De most komolyan. Mi mindig valamilyen kapcsolatra vágyunk, – folytatta Eva, – valakit várunk. És lehet, hogy akire rezonálunk, azt pont az a részünk teszi, aki nem enged minket továbbmenni. Hisz minden vonzódást, a szerelmet, a kis egó gerjeszti. Akivel meg igazán együtt vagy az utadon, ahhoz nem kell más, mint ennek felismerése. Nem kéri az áldásunkat. Ez a kapocs ettől függetlenül létezik. Majd odament Theo-hoz, és megfogta a két kezét. – Igen, itt vagy velem. Itt, az úton. Ahogy mondtad. Már rég megérkeztem hozzád. De ezen az úton egyelőre ennyit kell adnunk egymásnak. Minden más hazugság lenne, hiánypótlás. Hagyjuk, hogy ez most valóban rólunk, a valódi lényünkről szóljon. Theo félresimított egy hajtincset Éva homlokából, majd homlokon csókolta. – Legyen ennyi elég nekem, igen. Akkor, menjünk tovább az utunkon. Magához ölelte Évát, és valóban nem mást, mint a hatalmas féltését, segítését, őszinte szeretetét érezte Éva. És ott, Theo karjaiban, arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha szimplán egymásba szerethettek volna ezzel a mackóemberrel. 19. Október 17. Olyan ez az egész, mint egy hullámvasút. Se a felfelé, se a lefelé út nem normális hajlásszöggel, és nem egyenletesen megy, hanem repülve és zuhanva, olykor össze-vissza csapódva. Fogalmam sincs, zuhanásnak vagy repülésnek éljem meg, ami velem történt. Tegnap jöttünk vissza Bécsből. Nem mondom, hogy tökéletesen tisztában voltam, hová is megyünk, de teljesen tudatlan sem. Kísérletezni vittek. Duplán patkánynak érzem magam. Főleg azért vagyok patkány, mert örülök, hogy Theo már nem volt itt. Mert akkor nem tudtam volna végigcsinálni. Csakhogy most meg fogalmam sincs, hogy mondjam meg neki. Én senkinek nem tudok vakon engedelmeskedni. Nekem magamnak kell megélnem ahhoz dolgokat, hogy döntsek. Theoék elzárkóznak minden szervezettől, minden olyan módszertől, ami nem az övék. Nagy baj az, hogy magam is a dolgok végére akarok járni, megbizonyosodni arról, mit is csinálnak Johnék pontosan? Eddig mendemondákat hallottam. Az egész homályos előttem: mit képviselnek, mit akarnak és hogyan. Persze tudom, vakon bíznom kell Theoban. És esküszöm, el is fogom neki mondani. Megfogom hallgatni a véleményét, és nagy valószínűséggel egyet fogok vele érteni. De: ő többet tud nálam, és nekem miért lenne kevesebb jogom megtanulni, megismerni, amit ők is tudnak? Csak hallgattam hülyén a múltkor is Juditokat… hozzászólni se tudok, mik azok a paranormális képességek… és erre kiderül, nekem is van. Naná, hogy meg akarom tudni, mim van! Hát most tudom. Spontán is, és meditációval is a tudatmódosítási képességem messze

– 64 –

átlagon felüli. Azt nyilván sejtettem, hogy betegségemben erősen kitágult tudatállapotban voltam. Erőlködés és gondolkodás nélkül értettem a kaleidoszkóp-szerű információhalmazt. De csak most tudtam meg, Johntól, hogy a színek spektrumainak dekódolása történt. Az univerzum sok módon tárulhat fel, hangokban, színekben is. Ez mind információ. A színeknek, hangoknak megadott frekvenciája van, ami akár digitalizálható is lehetne. Hm, folynak is kísérletek. Innen egy ugrás lenne az álmok, gondolatok képi megjelenítése. Hátborzongató! Bele se merek gondolni, ez hova vezethet! A spontán testelhagyási élményem során olyan finom rezgéstartományokból veszem az információt, ami ritka. A médiumok, akik a fizikai rezgéstartományhoz közeli szintekről tudnak információhoz jutni, mesemondók mellettem – így mondta John. Most úgy tudok, hogy nem tudom, hogy tudok…. John azt mondja, csak egy kis lépés, és úgy fogok tudni, hogy tudom is, hogy tudok… és hogy ez az igazi. Kinek használok, ha úgy tudok, hogy nem tudom? Esetleges. Theo azt mondja, az igazi tudás pedig épp az, hogy nem vagyunk tudatában. „Ne tudja a te jobb kezed, hogy mit tesz a bal”. Csak az egónak van elkülönült tudata, és amint tudjuk, hogy tudunk, már az egó vette át az irányítást. És akkor a „ drive „, a hajtóerő már nem Istentől, hanem mibelőlünk, a kisegóból jön. Theo ezért utasítja el a tudatmanipulációt. Mert épp az egót erősíti… így ellenkező irányba visz. Én ezt el is tudom amúgy fogadni. De azt gondolom, erre az egyetlen egy megtapasztalásra szükségem volt. Jajjjjjjjjjjj, Istenem………… Amiről beszéltünk még Bécsben: a föld energiamezője egy rácshálón keresztül áramoltatja a tudást. Aki képes tudati szintjét „megemelni”, olyan tartományokból szedi le az információt, ami hétköznapi tudattal nem elérhető. Ebben még semmi misztikus nincs. Ahogy Theo is mondta a konferencia bevezetőjében, egy sas többet lát, egy denevér többet hall, mint mi. Olyan érzékszerveket is be tudunk kapcsolni, amik egyébként nem működnek. Számomra teljesen ismeretlen szerkezetekkel Johnék rögzítették az agyhullámaimat. Kielemezték – és megdöbbentek. Eddig senki meg sem közelítette azt a tartományt, ahol én „ működöm „. Ez már olyan tartomány, ahol az akarati energia igen gyors teremtő képességgel bír. Szóval, a helyzet az, kellek nekik, mint egy falat kenyér… Luciával már nem is akarnak dolgozni. Azt mondja John, egy kis tanulással elképesztő eredményeim lennének. A legnagyobb baj velem – szerintük- hogy nem tudatosan működtetem a képességeim. Lelki hatásokra aktiválódik, ezért spontán és esetleges. Nekik vannak technikáik, amikkel tudatosan irányítható és alkalmazható – sőt? –fejleszthető lennék. John azt mondja, két éven belül önálló kutatási területet kaphatnék. Ritkán adódik, hogy valakinek a szakmai végzettsége és a különleges adottságai egybeessenek. Alig térek magamhoz… mire kaptam mindezt vajon? Tudom, Theo szerint ez lenne az ember normális állapota és nem szabad senkinek kitüntetettnek éreznie magát. Én nem is akarom. De úgy se tehetek, mintha mindez nem lenne. El kell nagyon gondolkodnom, mit kell kezdenem ezzel. Természetesen semmit nem ígértem Johnéknak. Ok persze sürgetnének… amíg lehet, nem mondok se igent, se nemet. Ami még igen érdekes: Judit három napra rá hívott, hogy Yuma utasítása szerint a homokba tettem a kristályt. Nem hiszem, hogy rossz utat mutatott volna az iránytűm. Úgyhogy szerintem jól döntöttem, hogy elmentem.

– 65 –

Október 18. Éjszaka ráébredtem, hogy hol voltam én igazából Bécsben… a Tudás Csarnokában! Egy percig nincs kétségem, mit kell tennem! Alfa és Omega 20.

Lima, Peru, December 1. Dél-Amerika ismét. Utam kezdete… és vége? Nehéz érzések vannak bennem, de egyáltalán nem nyomasztóak. Azt hiszem, ha bekötött szemmel, elkábítva idehurcolnának, magamhoz térve akkor is rögtön tudnám, hogy ezen az édes kontinensen vagyok. Még nem fejtettem meg, honnan ismerem ennyire… de itt van aszúmban, a bőrömön… bennem él. Szóval, itt vagyok megint, Dél-Amerika! Amikor landoltunk a Jose Chavez repülőtéren, az emlékek egy másodpercre rámnehezedtek. Innen vittem haza Miklós hamvait és ide érkeztem, amikor Paolohoz jöttem vissza a kórházba. Az élet változatlan színpada, ahol drámát és vígjátékot egyaránt előadhatunk. Erre az érkezésre vajon miként fogunk visszatekinteni? A megbeszélttel ellentétben senki nem várt bennünket. Most gondolkodom, milyen szavak adnák vissza leghűségesebben, mit éreztünk. De még a döbbenet is kevés. Talán teljes zavar. Egy órás lebénultság után, Péter erőfeszítésének köszönhetően, mégis előkerült egy üzenet számunkra az információs szolgálatnál. Theoék Ecuadorban ragadtak, majd értesítenek. Megtudtuk, hová foglaltak nekünk szobát. Semmi több. Taxit fogtunk és hármasban hajtottunk a szállodába. Igazából nem is bánom. Eddig minden olyan olajozott szervezésben ment a maga útján. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek fogják a kezét. Vegyük úgy, egy kis szabadságot kaptunk apucitól. Lima nagyvonalú város. És hatalmas. A már hozzánőtt elővárosaival együtt közel nyolcmillióan lakják. Majdnem egy egész Magyarország! Végeérhetetlen embertömeg, kilátástalan forgalom, meleg és pára. Ezek voltak az első benyomások. A budapesti autósok sem alszanak el vezetés közben, na de a peruiak, és főleg a limaiak! Nem szoktam hisztizni, ha valaki tempósan vezet, Éva pláne nem, de komolyan mondom, falfehéren ültünk a taxiban. A kresz minimumát sem sikerült felfedeznünk. A felfestett sávok csak nagyjából irányadóak, az elv valami olyasféle lehet, hogy ahány autó sűrűn elfér egymás mellett, annyi megy hajszál távolságra egymástól. A balra kanyarodás teljesen normálisnak számít a jobboldali szélső sávból, egy határozott mozdulattal, természetesen index nélkül. Ennek ellenére, soha, és szó szerint soha, egyszer sem rázták az öklüket egymás felé, nem idegeskedtek, nem szitkozódtak. A város centruma egy pompázatos palota-világ. Az egymást érő pálmafás parkok múzeumba illő szobrokkal, az ízes-színes épületek minden érzékszervünkre hatottak. Miraflores, ahol a szállodánk volt, a modern Lima központja és legnépszerűbb negyede. Európai mediterrán hangulat, teraszos éttermek, kávézók. San Isidro az üzleti- és bankvilág negyede, egy kis Manhattan, magas fém-üveg irodaházaival. Ezzel együtt, Lima inkább egy gigászi nagyságú vidékies város, villás-kertes családi házakkal, az utcák végén pompás parkok kis szökőkutakkal, kaktuszcsodákkal, virágfákkal – így neveztük el azokat a csodás növényeket, amik nálunk kis bokrok, de itt hatalmas fák. Minden lüktetése ellenére sem fárasztó metropolis. A peruiak akár világvárosban, akár egy ócska faluban

– 66 –

élnek, egyformán kedves emberek. Energikusak, segítőkészek, vidámak. Még évek múlva sem értettem meg teljesen a lelkivilágukat, amellyel legégetőbb bajukban is képesek a pillanatban élni, se a múlton, se a jövőn nem keseregni. Persze, ha valaki keresztülvág Lima külvárosán, rögtön eszébe jut, hogy DélAmerikában, a kontrasztok földjén jár. A patyolat tiszta, jázmin- és leander illatú város után a szeméthegyek bűze a szegénynegyedekben sokkoló. A házak falai hiányosak, vagy ablak, vagy tető, vagy ajtó van csak, az is mocskos, málladozó. Apró gyerekek futkosnak a kóbor kutyák között koszos pendelyben – vagy anélkül. A szállodánk közvetlenül a Csendes óceán partján állt, egy különösen szép partszakaszon. A hipermodern szállodasor tövében csillogó Larcomar bevásárlóközpont teraszáról gyönyörködhetünk az óceánban, és még Barranco negyed filigrán kis épületeit is látni, ami leginkább szülővárosunk Lillafüredére emlékeztetett bennünket. Pár méterre a hotelünktől van a híres Szerelem-park. Miután megfürödtünk és ettünk egy könnyű salátát, ide sétáltunk ki Évával. Épp kitört a nyár a déli földtekén. A Szerelem-park tüneményes. A diszkrét labirintusnak kialakított sövények mellett színes mozaikkal kirakott hosszú kőpad kígyózott körös-körül. Mozaikból kirakott szerelmes idézetek, finom képek jelenítették meg a legszebb és leggyilkosabb emberi érzést. Most, kora délután, kéz a kézben andalgó fiatalok nevetgéltek, csókolóztak egy-egy zugban. Itt aztán végképp magányosnak érezheti magát, akinek még csak gondolnia sincs kire. Ahogy beléptünk a parkba és egy pillanatra megálltunk, hogy lenézzünk az alattunk hullámzó csodálatos kék óceánra, legszívesebben kirángattam volna Évát innen azonnal. Milyen önpusztító ösztön hoz ide fájó szívű embereket? És a közelmúlt fájdalmai ellenére most sajdult fel bennem először, hogy Éva magánya jóval több egy párkapcsolat hiányánál. De Éván nyomát se láttam hasonló tipródásoknak. Mintha csak a gondolataimban olvasna, rám mosolygott. – Angéla, érzed ezt a borzongató óceáni áramlatot? Nem furcsa, hogy a víz és a part találkozásánál egyszerre állsz a szárazföld végén és az óceán kezdetén? így érzem most az életet. A vég egyben a kezdet. Na, gyere, együnk egy picaront chancaca sziruppal. Fogadjunk, ez neked teljesen új lesz! Másnap, még mindig minden további hír nélkül Theo-ékról, városnézés közben kivételesen egy terjesen hétköznapi étteremben ettünk valamikor az ebéd- és vacsoraidő között. A nyüzsgő városközpontban pihentető volt a piros-fehér kockás abrosszal megterített billegő faasztalkán friss halspecialitásokat falatozni és a mindenütt jelenlévő perui zenét hallgatni. Innen is, onnan is vidám nevetések, baráti heccelődések zaja jutott el hozzánk. A kimért Európához képest még a dél-amerikai szünetmentes forgatagban is képes az ember ellazulni. Valahogy másképp nyüzsögnek. Vagyis ők nyüzsögnek, és nem rohannak. Nagy különbség! Még jócskán az időeltolódás hatása alatt voltunk, a jól eső sehová nem tartozás érzésében. Ráadásul nem turistaútra jöttünk, nem tudtuk, mennyi időre hagytuk magunk mögött Európát és azt se tudtuk elképzelni, meddig leszünk itt és mi vár ránk. Ideiglenes táborhely volt ez a hatalmas város. Mindannyiunknak a holnap, a holnapután, a felmérhetetlen vállalkozás járt az eszében akkor is, ha városnézést színleltünk. Furcsa érzés volt, hogy nem akartunk vásárolgatni. Márkás boltok előtt sétáltunk el, de Éva rá se nézett a kirakatokra. Ellátogattunk azért a híres Inka Marketbe, ahol sok száz négyzetméteren igazi perui kézműves árukat vehettünk volna. De kinek? És minek? Kiszámíthatatlan volt még a holnapunk is, nemhogy a továbbiak. Igazi átutazók lettünk, egyre jobban kiszakadva a valóságból. Ebből a megszokott valóságból.

– 67 –

21. December 3. Még mindig semmi hír Theo-ékról. Nagyon idegesítő. A mobilja sem kapcsolható. December 4. Egész délelőtt egyedül sétáltam, nem volt kedvem Angé-láékhoz sem. Most már nagyon aggaszt, hogy Theo nem jelentkezik. Nem értem! Az egész város tele Mikulással. Nevetségesnek találom. A meleg mikulás bundában csorog szerencsétlenekről az izzadság. Igazából szerintem a karácsonyt ezen a féltekén júliusban kellene megünnepelni. Ha a karácsony mélyebb értelmét nézzük, az északi féltekén ugye a december a legsötétebb időszak, akkor érkezik a Fény… na de itt? Itt minden fényárban úszik! December 5. Theoról semmi… már nem tudok mit mondani. Judit hívott. Holnap indulnak Ecuadorba. John jelentése a velem elért eredményekről azonnali visszhangra talált a NASA szűkebb berkein belül. Az expedíció miatt azonnali megállapodást sürgettek. Azt akarják, a kristálykódolást az én frekvenciáimmal készítsék és így dobják majd piacra. A nevemmel forgalmazott kódolt kristály fogja megjobbítani a pszichiátriai betegeket és a bűnözőket. Azt mondták, vissza nem térő lehetőséget kapok a világ „ megváltására „. Szó szerint így mondta John. Olyan könnyen dobálóznak a szavakkal! Egy kutatói állást ajánlottak. A tervük szerint két éven belül én vezethetném be a kristálygyógyítást hivatalos medicinaként. Én lennék az első klinika vezetője! Őrület. Őrület!!!!!! Nem kapok levegőt! Én nem akartam ezt! Forog velem az egész világ. De miért én, Istenem? Miért én? Én semmi mást nem akartam, mint azt, hogy ne haljak meg haszontalanul, anélkül, hogy egy embernek is segítettem volna. De az egész emberiségnek? Ezt nem hihetem el! Ó, tudnám, ez vajon tőled jön-e, Istenem… de hisz nem te nyitottad meg a kaput ahhoz az úthoz, amin Juditokkal és ezzel az egész őrülettel találkoztam? Mondd, hogy tudom meg, mi a Te akaratod? Adj egy jelet, Istenem! Most teljesen egyedül kell meghoznom a helyes döntést. Nem rohangálhatok mindig Theohoz, mint egy kislány. Már egyre több titkom van… szétfeszítenek… de képtelenség ezt bárkivel megbeszélni. Már kerülök mindenkit és Angélán is látom, mennyire aggódik értem. Legtöbbször csak ülök, és azt várom, hogy felgyullad bennem az isteni szikra… megvilágosodom, és talán megnyugszom. Boldog tudatlanság… hol van már! Miért miért miért miért miért miért miért miééééért? Az előbb egy roham jött rám… vertem az ágyam, és a falhoz vágtam egy vázát. Szégyellem magam! Soha, de soha ilyet nem tettem azelőtt! És azt hittem, már ki se tudnék igazából akadni. Hát ki tudok… Úgy érzem, megfulladok. Nem ismerek magamra… elkeli mennem, levegőt kell vennem… ki innen ki, ki, ki, ki innen!

– 68 –

22. Egy szál pólóban és farmerben ment le az utcára. Ahogy kilépett a légkondicionált hotelből, párás, fullasztó meleg csapott az arcába. Nem bírom – lihegte maga elé. Sokkal melegebb volt a megszokottnál. Vagy csak felhevült vérével érezte így. Azt se nézte, merre indul. Megszokásról nem beszélhetünk, hát csak találomra indult el jobbkéz felé. Tisztában volt vele, hogy nem látja, mi történik körülötte. Mégis valamiképpen érzékelte. Fogalma sem volt, mennyi ideig bolyongott. De már sötétedett, mikor a tarkóján érezte, erősen figyelik. Lelassította a lépteit, de nem feltűnően. A paranoid hajlam ezek szerint erős stressz hatására aktívvá lesz, suhant át rajta. De ő sose volt paranoid alkat! Úgy tett, mintha tetszene neki az utcarészlet, megállt, felnézett egy szép mívű balkonra. A limai erkélykorlátok világhírűek. Sokan fotózták is. Nem volt könnyű a terepszemle, pláne, hogy azt se tudta, kit vagy mit keres. Mégis, mintha összevillant volna a szeme egy férfiéval, aki egy másikkal együtt, nem messze tőle szintén a balkonokat nézte, társa pedig fotózta. Továbbindult. Pár perc múlva egy utcai fagylaltárus bodegája előtt ment el. Úgy megkívánta a hideg és édes gombócokat, ahogy talán életében még soha. Egy hirtelen elhatározással visszalépett a pulthoz. Valakinek azonban a lábára lépett. Megismerte. Nem a fotós volt, hanem aki zsebre dugott kézzel a balkonokat nézte az imént. – Bocsánat – szólította meg Éva, spanyolul. – That's ok – mondta a férfi angolul. –Amerikaiak? – kérdezett vissza Éva, most már angolul, és maga se érette, miért kezd diskurzusba velük. – Nem – válaszolt kurtán amaz. – Aha. Hát még egyszer bocs – és a fagylaltoshoz fordulva leadta a rendelését. – Két gombóc csoki és egy mogyoró lesz. – Maga sem spanyol – szólalt meg mégis a férfi, spanyolra váltva. – Ennyire rossz lenne a kiejtésem? – mosolyodott el Eva. Jól esett beszélnie. Engedett a fulladása. – Nem rossz. Csak érezni, hogy nem idevaló – mondta ismét angolul. – Magyar vagyok. És nem is igazán tudok spanyolul. Még mindig csak tanulok. Érdekes a maga angol akcentusa is. Kemény. Mint amikor oroszok beszélik. – Profi – biccentett a férfi, de egy kumma mosoly nélkül. Ez is elég oroszos, gondolta Éva. – Tudja, én is tanultam oroszul. Nálunk akkoriban kötelező volt. – Tudom. – Aha. És – folytatta Éva – a barátja is orosz? Érti, amit beszélünk? – Nem a barátom. De érti. A másik, a fotós, még ekkor se kapcsolódott be még egy hello erejéig sem. Mintha kisördög bújt volna belé, nem hagyta ennyiben. – Hello magának is – fordult a hallgatag férfihoz. – Hello – de semmi több. – Oké. Hát minden jót – bökte feléjük, azzal sarkon fordult. Pár lépés után, közvetlenül a háta mögül megszólította a beszédesebb férfi. Éva meglepetten fordult hátra. – Igen? – Nagyon jó döntés, hogy visszautasította az amerikaiakat. – Tessék? – Tudom, ki maga, Éva. És azt mondtam, jól döntött. – És maga kicsoda?

– 69 –

– Ha nem is a barátja, de nem is az ellensége. Viszont az újdonsült barátainak az ellensége. – Még egyszer kérdem, és ne rébuszokban válaszoljon! Kicsoda maga és mit akar? – Mi vagyunk azok, akik nem akarják, hogy az amcsiknak sikerüljön piacra dobni a kristály kódolót. – Sokan nem akarják, ezer okból. Maguk miért? – Mert mi akarjuk – most elvigyorodta magát a beszédes. – Kik azok a mi? Mi közük az amerikai kutatókhoz? – Legyen elég annyi, nem egy kondérban főzünk. – Na idefigyeljen… – Maga figyeljen ide! – és a férfi Éva karja után nyúlt. De Éva egy nagyot rántott a vállán és a férfi csak a levegőbe markolt. – Ne merészeljen hozzám nyúlni! – mondta Éva nagyon határozott hangon. És abban a pillanatban valami ismeretlen erőt érzett felfelé szállni végig a hátán a gerincoszlopában és elől is a gyomrától egészen a homlokáig. A férfi azonnal leengedte a kezét. – Kérem, hallgasson meg – váltott határozottan hangnemet az orosz. Éva csak a szemével jelezte, hogy folytassa. –Ajánlattal jöttünk magához. Bármilyen feltételbe beleegyezünk, ha nekünk dolgozik. – Megbolondultak maguk? Ki vagyok én, hogy így licitál rám két nagyhatalom? – Valóban tőlem várja a választ? Vagy azt hiszi, beadhatja nekünk, hogy magának fogalma sincs, miért fontos maga mindenkinek? – Nézze, baromira nincs kedvem magát győzködni semmiről. Azt hisz, amit akar. Azt mondja meg, maguknak miért kellenék éppen én? – Amiért az amerikaiaknak. – Őket régóta ismerem. Nem volt több, mint régi ismerősök jó ügyért egymásra találtak. – Nézze, szeretnék egyértelmű lenni, mert nincs kedvünk ehhez a kávéházi csevejhez. Azt csak tudja magáról, hogy pillanatnyilag nincs még egy valaki, aki megközelítőleg is alkalmas lenne a kristáykönyvtár kódjainak feltörésére. Legalábbis nem tudunk róla. A maga energiamezője és agyfrekvenciái talán már most alkalmassá tennék a kód kioldására. De egy kis fejlesztéssel igen rövid idő alatt. – Ezt nem hiszem el! Egy vadidegen orosz ember a limai utcán az agyfrekvenciáimról tájékoztat! Mit tudnak még rólam? – Szemmel láthatólag többet, mint saját maga – vigyorgott megint az orosz. Inkább maradna merev, gondolta Éva. A sötét vigyorával még félelmetesebb volt az egész. – Azt hittem, nem akar kávéházi szinten diskurálni. Tehát mit tudnak? – Nézze, mit mondjak? Mindent tudunk magáról, de csak egy dolog érdekes számunkra. Az, hogy kimagasló paranormális képességei vannak. És az amcsik ne kapják meg. Tehát magas az ázsiója… Éva megszédült. Atya Úristen! A spirituális maffia… és ő még kinevette Theot! – Egyben biztosak lehetnek: nem adom el magam se maguknak, se az amerikaiaknak, se pénzért, se egyéb előnyökért. – Egyben pedig maga is biztos lehet: meg fogjuk akadályozni, hogy az amerikaiaknak sikerüljön. Bármi áron. – Kifejezetten szívességet tennének nekem. Azt azonban, hogy kinek mi sikerül, majd meglátjuk. Ebben a pillanatban a fejtetője bizseregni kezdett és egy hirtelen szédüléssel óriásra tágult a tér körülötte. Látta, hogy előbb a fotós, majd a mellette álló orosz is nemsokára véres fejjel esik össze. Fogalma sem volt, hol és hogy látta a fegyvert a szemközti ház ablakában. Majd egy zuhanásérzettel a gyomrában a jelenben volt megint.

– 70 –

– Vigyázzon! – Lökött egy nagyot a mellette állón Éva és szinte egyazon pillanatban üvöltött a fotósnak is, hogy feküdjön hasra. A két tagbaszakadt orosz ész nélkül engedelmeskedett. Ebben a pillanatban, ahol az imént az egyik orosz állt, egy golyó csattanva fúródott a falba. – Az istenit! – fakadt ki az eddig hallgatag fotós. De ennél többet most se mondott. Mindhárman beugrottak egy lépcsőházba. Isteni szerencse, hogy a kapuajtót valaki résnyire nyitva hagyta. – Kik ezek? Magukat akarják vagy engem? – kérdezte suttogva Éva. Fogalma sem volt, miért suttog. Ez ösztönös lehet, ha rejtőzködni kell. – Minket. Valószínűleg az amerikai barátai. Nyilván nem mondanak le ilyen könnyen magáról. Legyen nagyon körültekintő. Egyelőre még élve kell nekik. Ez a jó tanács a köszönetem azért, hogy megmentette az életünket. És még egy: mi nem fogjuk bántani. Az utca végéről ekkor bukkant fel a szirénázó rendőrségi autó. A két orosznak már hűlt helye volt. Éva nem is észlelte, mikor, merre és hogyan tűntek el. Mozdulatlanul lapult a falnál. Gondolatnak, akaratnak, rációnak nyoma sem volt benne, de fura módon félelemnek sem. Bár most nem ütötték le és fizikailag nem bántalmazták, mégis ugyanúgy téren és időn kívülre került, mint a miskolci kapualjban, amikor Paolo rátalált. Megint összecsúszott a két pillanat és azon kapta magát, hogy körbepillant, nincs-e itt a férfi. Tudta, ilyenkor bármi megtörténhet. Ezért a szeme sem rebbent, amikor egy ősz hajú, fehér csuhás férfi a lépcső mögötti kis sufniajtóból előbukkant, karon ragadta és magyarul csak ennyit mondott: Éva, jöjjön azonnal velem, Theo küldött! 23. Egy rozzant kis ajtón léptek be. Dohos, sőt inkább egy kicsit büdös szag csapta meg Éva orrát. A pap erőteljesen a karjánál fogva tartotta, és Évát megnyugtatta az idős férfi határozott viselkedése. Jól esett neki, hogy nem kell gondolkodnia most. Érezte, nyugodtan rábízhatja magát erre a fehér ruhás szerzetesre. Egyébként is, ha se az oroszok nem bántották, se azok ellenségének nem volt célpont, valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen tiszta tekintetű öregembert küldenének utána ártó szándékkal. Teljes sötétségben botorkáltak, vagyis csak Éva, mert az öregember vagy sötétben is látott, vagy nagyon jól ismerte a járást. Néha biztatóan hátraszólt Évának, hogy jöjjön a nyomában nyugodtan. Úgy tíz métert tehettek így meg, amikor egy kis kattanást követően halvány fény gyúlt. Az öreg megállt most, és hátrafordult. – Na, itt szusszanhatunk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Éva. Joó Vince vagyok, magyar pálos szerzetes. – Az a benyomásom, beszélő neve van. Legalábbis remélem. Ezek szerint Ön tudja, hogy én ki vagyok. – Nekem meg az a benyomásom, magának ritka jó a lélekjelenléte. És a humora. Szép erények, Éva. Na, de diskurálni épp elég időnk lesz. Most átvágunk két házon, és egy másik utcán jövünk ki. Aztán elmegyünk hozzám és ott megbeszéljük a további teendőket. Mint mondtam, Theo küldött, aki nagyon jó barátom. Jó kezekben van, de az az érzésem, e felől Ön nyugodt. Éva csak biccentett. Kinyitottak egy másik sufniajtót és egy koszos kis lépcsőfeljárónál voltak. Pár szinttel feljebb már szép, tágas folyosószerű részhez értek, ahol egy nagy bejárati ajtón kopogott Vince atya. Egy jól fésült, idősebb asszony nyitott ajtót, és amikor meglátta a papot, elmosolyodott és gyors spanyol beszéddel valamit mondott neki. Pár mondat után szélesre tárta az ajtót

– 71 –

és betessékelte őket. Vince atya szintén gyors spanyolt beszélt, Évának alig sikerült egykét szót elcsípni. Elhangzott a szomszéd, támadók és a nagyon köszönjük. Éva csak később rekonstruálta, hogy az atya azt kérte, hadd mehessenek át a szomszéd házon, hogy a másik utcán jöhessenek ki. Ehhez kérte az asszony segítségét, hogy beszéljen a szomszéddal. A nő elsietett, majd kisvártatva visszajött. – Pasen, pasen, por aca, por aca. Erre tessék – és mutatta előttük az utat. Minden különösebb kérdezősködés nélkül átjutottak a szomszéd kertjén és házán, az pusztán barátságosan intett feléjük a fejével. Elköszöntek a kedves asszonytól és kiléptek a sötét utcára. Egy szó nélkül lépkedtek egymás mellett. Jó tizenöt perc után egy szép és gondozott ház kapujába fordult be a pap. Csuhája alól egy kulcsot szedett elő és kinyitotta a kaput. Egy kis belsőkertbe léptek be. Éva még évek múlva is fel tudta idézni a töményen csodálatos jázminillatot. Három óra múlva egy terepjáróban autóztunk a Titicaca tó felé. Ez alatt a három óra alatt Éva a következőket tudta meg Vince atyától: Theo és Nantu a terv szerint ott találkozik majd velünk. Sokkal komplikáltabb volt Johnék ecuadori expedíciójának előkészítése, mint gondolták. Theo próbál rendben otthagyni mindent, és emiatt nem tudott időben Peruba érkezni. Majd Vince atya felhívott valakit telefonon, aki úgy tíz perc múlva meg is érkezett. A nagy bajuszos örmény férfi taxival elvitte Évát a szállodába, hogy összeszedje a holmiját és minket. Évának eszébe se jutott azon filózni, miért pont egy örmény? A többi részletet csak a kocsiban ismertük meg. Az örmény vezetett, mellette ült Vince atya, mi hárman pedig hátul. Bár, magamnak tett ígéretemhez híven megpróbáltam semmit nem megérteni, semmit nem elemezni, a tényt, hogy ez az út a Titicaca tóhoz semmiben nem hasonlított ahhoz az elsőhöz, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – Megértem, hogy nem tudtak időben eljönni Ecuadorból, de már feltalálták a telefont. Hogy tudott Theo ennyire magamra hagyni? – morfondírozott hangosan Éva. – Úgy tűnik, magadra voltál hagyva? – Vince atya, korára való tekintettel, megkérdezte Évát, nem bánja-e, ha tegezi. Éva dehogy bánta. Emiatt is, meg a pap stílusa miatt is egy picit így Yumával érezte magát és ez biztonsággal töltötte el. – Te már csak tudod, lányom, hogy az ember a legtöbbször nem látja a segítőit. – De akkor sem vall Theora. A reptéren az információnál egy üzenet várt, hogy elnézésünket kéri, nem tudnak kijönni, menjünk ebbe és ebbe a szállodába. Rémes érzés volt így megérkezni. – Hát, eléggé értetlenül állunk még most is ez előtt – mondtam. Péter átölelte a vállam. Hajdani utunkon még én voltam egyedül, most Éva magányos. Bármennyire sajnáltam, nem tudtam megállni, hogy ne bújjak oda az én Péteremhez. Ebben a társaságban egyre kevésbé tűnt lehetségesnek, hogy akár egy rövid ideig is felhőtlenül örülhessünk az együttlétnek. – Erről jut eszembe – fordult Évához a pap, – kapcsold ki a magyarországi mobilodat. Legjobb lenne, ha darabjaira zúznánk – látva megdöbbenésünket, hozzátette. – Ezt igen könnyű bemérniük. És nézd csak – nyújtott felé egy másik készüléket. – Használd addig is ezt. Bár legjobb lenne minden mobilt megsemmisíteni. Az egész világ verbális hasmenésben szenved. Éva elvette a paptól a telefont. – Szerintem rajtam később fog kitörni ennek az őrült kémtörténetnek a hatása. Egyszerűen nem tudom elhinni még most sem. Kíváncsi vagyok arra is, John-ék mennyire vannak benne. De az, hogy rám hajt bármelyik szervezet is… ezt… ezt nem értem. Egy ismeretlen senki vagyok bárkihez képest ebben az egész történetben. – Bármennyire meglepő, nem biztos, hogy földi logikával kell ehhez is közelítened –

– 72 –

mondta Vince atya. – Tudod, minél közelebb kerülsz a fentiekhez, annál fontosabb préda vagy a lentieknek, hehe. – Kezdtünk rájönni, még szoknunk kell Vince atya sajátos stílusát. Bár én már elfogadtam, hogy a nagy koponyáknak olykor egész meghökkentő humora van. – Hát, most feldobott. A pap elnevette magát. Neki is tetszett Éva stílusa. – Ettől függetlenül – folytatta Éva, – nem tartom normálisnak, hogy mióta megérkeztünk Peruba, Theo-ék nem tudtak felhívni. Ha mobilon nem akart, akkor a szállodában. Nem, erre nem lesz mentsége. – Hátha mégis – nézett most komolyan Évára a pap. – Az a helyzet, semmiképpen nem akartak téged befolyásolni kislányom. Tudniuk kellett, mit mondasz John-éknak. Éva rámeredt Vince atyára. – Micsoda? Hát Theo tudta? A pap hallgatott. – Azt lestek, hogy mit lépek? Mit képzelnek, mégis? Mi folyik itt? Vince atya, pont, mint Yuma, rátette eres kezét Éváéra. – Nem lestek. Neked már teljes szabadságod van. Kicsi Éva, hogy is tanította Yuma és Theo? Ez már nem a teóriák kora. Maga az életed a létező spiritualitás. Azon a szinten, ahová már eljutottál, nem válik külön tanítás és megélés. – Vince atya, maga ismeri Yumát? – Jól néznék ki, ha nem ismerném! Már vagy ötven éve, bizony. Ő a labirintus egyik végén, én a másikon őrködtem. – Maga is egy őrző? – Minden pálos az. Most Éva nevetett fel. – Tudja mit? Most csak azért sem lepődöm meg! De viccen kívül, erre illett volna magamtól rájönnöm, azt hiszem. Még jó, hogy egyik meglepetéstől a másikig alig telik el idő, így kiakadni se tudok. Meg talán most enervált is lennék hozzá. Éva egy jó darabig a sötét semmit nézte az ablakon át. – Olvastam ezt-azt a pálosokról, de senki nem tudja, mi az igaz. Most első kézből megtudhatom legalább. – Kinek-kinek a maga igazsága. – Na, valóban, pont úgy beszél, mint Yuma – mosolyodott el Éva. – Kérem, meséljen egy kicsit arról, mit csinálnak itt a pálosok Dél-Amerikában? – Hosszú történet, de időnk bőven van. 24. A távolság Limától Punóig, a Titicaca tó legnagyobb városáig csaknem kétezer kilométer. Ezt a terv szerint négy nap alatt tesszük meg. Már késő este indultunk, de pár órát majd alszunk valahol. Másnap estére, ha minden jól megy, Arequipában leszünk. A Panamericana dél felé csak kétsávos, ugyanúgy, mint Ecuadorban, és emiatt lehetetlen megfelelő tempóban haladni, ráadásul minden kis falun keresztülmegy. És egy kis időt Arequipában mindenképp el is akarunk tölteni. – A hivatalos verzió szerint csak a spanyol kolonizáció óta vagyunk itt. Az akkori spanyol királyné, Izabella, azt akarta, hogy magyar szerzetesek is legyenek itt. Valószínű, hogy mint portugál, ellenszenvvel tekintett a spanyol egyház inkvizíciós hittérítéseire. – És a nem hivatalos verzió szerint? – kérdezte Éva. Vince atya elnevette magát. – Hát, még szerencse, hogy Yuma-tanítványok vagytok, mert egyébként bele sem kezdenék! Nos, őseink tanítása szerint sok nép özönvíz előtti gyökere ide nyúlik vissza. Innen rajzott ki több rokon népcsoport a világ más részeibe, és magukkal vitték az ősi tudást. Olyan ősi tudást, ami már az özönvíz előtti itteni civilizációnak is csak „apáink

– 73 –

tudása” volt. A beavatottak, a papok, fehér ruhát hordtak már itt is. A magyarok ősei, amikor a szkíta szövetségben Mezopotámiában éltek, megalakítottak egy külön papi vonalat, vagy rendet, Nimrud-Gilgamestől kezdődően. Ők voltak a mágusok. Tudták, hogy lesz egy Megváltó, várták a születését, az ő tudásuk és hitük Jézus tanításának valódi előkészítése volt. Nem véletlen, hogy a bibliai mágusok is közülük származtak, akik Jézus születésekor elzarándokoltak Betlehembe és köszöntötték. Ez a rend aztán a Kárpátmedencébe történt visszatelepülés után úgy döntött, hogy betagozódik a római egyházba. Pápai jóváhagyással Remete Szent Pál rendjeként folytatták tovább munkájukat. De lényegében ez csak egy formai betagozódás volt, hiszen hitünk alapja nem a judeokereszténység, hanem, amint mondtam, a mágus-tudás, Jézus tanításának igazi előzménye. – Vannak még hozzájuk hasonló rendek? – kérdeztem. – Nem, nincsenek. Vannak, voltak olyanok, akiket eretnekeknek nyilvánított az egyház, szó szerint ki is irtották őket. A miénk él, bár viszontagságosán. Az utolsó magyar „hivatalos” testvér, most kapaszkodjatok meg, tegnap halt meg. Amikor Theo hívott, épp virrasztottunk és imádkoztunk. Szinte percre pontosan adott át nekem téged, Éva. – Mi az, hogy átadott magának engem? Ismert engem? Nem értem most már végképp… – A pálosok minden aranyasszonyt ismernek. Segítőik voltak. – Én nem tudom, kik és mik voltak pontosan azok az aranyasszonyok. Nemrég hallottam csak felőlük. Ha azt jelenti, hogy Isten-hívő gyógyítók, akkor rendben, akár még én is válhatok azzá. De arról már csak tudnék, ha az lennék. – Isten erejével gyógyítók. Nagy különbség! – Hát, én már akárhogyan, de szeretnék gyógyítani! De ne haragudjék, Vince atya, én nem tudok most erről komolyabban beszélgetni, mert egyszerűen nem fogtam még fel… ezt az aranyasszonyságot. Először Theotól hallottam róluk, aztán Yuma célzott rá, hogy én is olyan vagyok…de az, hogy egy magyarországi pálos engem ismer, számon tart, mint aranyasszonyt, én meg erről mit sem tudok, ez nekem… magas, na. – Sokféleképpen lehet tudni, lányom. Az, hogy te eljutottál ide, hogy most itt vagy, látsz magad előtt egy utat, rábólintottál feladatokra, ég benned a vágy, hogy hasznos légy, iszod Isten tanítását… ne mondd nekem, hogy ez nem tudás. – De ez olyan, mint az ösztön. Nem több. – Olyan, de nem az. És nemhogy több, de a legtöbb! Mert a szívedből jön, nem az eszed logikázta ki. Ami a szívből jön, ahhoz gyerekjáték megszerezni a tudást, de fordítva ez nem mindig sikerül. Akinek a szíve már nyitva van, annak eleinte így üzen a felsőbb énje. Aztán a kommunikáció egyre egyszerűbb, intenzívebb és egyértelműbb lesz. – Egy pillanat! – vágott közbe Éva. Most nem az elmélet érdekelte, amit már ismert egyébként is. – És elnézést… de nem az a névrokon Vince atya az, az utolsó hivatalos pálos, akit Yuma felkeresett, amikor a Pilisben voltunk? – Dehogynem! – Hát, eddig is sajnáltam, de most már hihetetlenül, hogy minket nem vitt magával. – Igen, úgy szerették volna. De Vince testvér nagyon gyenge volt akkor, rengeteg viszontagság is érte, nem akartuk terhelni. Ő így is tökéletesen tudta, kik vagytok, nektek pedig, sajnos ez így van, egy veszteség. De az ő érdekében döntöttünk úgy, épp elég megrázó neki Yumával találkoznia. Yuma ugyanazt a tanítást vitte tovább itt, amit mi a világ más pontjain, őseink Babilóniában aztán mi Magyarországon, Merlin a keltáknál, Imhotep és Hermes Trismegistos, Egyiptomban. Mind testvéreink. Egy darabig csend volt. – Azt mondta, atyám, hivatalos testvér – szólalt meg Éva. – Maga akkor nem az? Ez lényegtelen lányom, mert ezt csak a Vatikán szempontjából mondtam. Ez pedig nem olyan fontos. Zűrös egyháztörténeti dolog, ha érdekel, bárhol utána tudsz olvasni. Nekem

– 74 –

fárasztó még csak beszélni is róla! Lényegét tekintve a rendünk szünet nélkül él, többezer év óta. Az, hogy mikor milyen alakot kénytelen felvenni, lényegtelen. – Rendben – mondta Éva – nézzük akkor, mit csináltak itt Dél-Amerikában? – Mentettek. Mentettek embert, testvért, tudást, tárgyakat. A jezsuiták és a konkvisztádorok elől. Van, ami a fejünkben, van ami a szívünkben és van ami az itteni barlangokban van elmentve. – De én úgy tudom, lemészárolták mind a spanyolok. – Igen. Nyilván egy-két túlélő mindig, mindenhol van. Maradtunk annyian, amennyien csendben, feltűnés nélkül dolgozhattunk tovább. – Vince atya, maga hol született? Magyarországon? – En történetesen Argentínában. Apámék Móricz támogatói voltak. János nem sokkal volt idősebb nálam. Apám az ezerkilencszázas évek elején, igen fiatalon vándorolt ki Erdélyből Argentínába. Egyik barátja igazi kalandor volt, felment egész északra, El Dorado-ba, aranyat keresni. Talált is! Azon tanulta apám az aranyötvösséget, ugyanis szép üzletet vittek aztán ketten. Nagyapám fafaragó volt, de értett a fémekhez is. Apám még kisfiúként mellette ismerte meg az ősi relikviákat, szimbólumokat, én is gyerekkoromban kifestőkönyv helyett az ő mintáit rajzolgattam. Apám egy régi iskolatársa pálos atya volt, az ő tanítványa lettem. Az én mesterem szedte össze azokat a régi pálos rovásírásokat, amiket ma a limai San Marcos egyetem őriz. – Aranyötvös. Milyen szép munka. Vince atya elmosolyodta magát. – Szép élet! Apámnak ez nem a munkája, hanem az élete volt. De kitekeredik így a nyakam, gyerekek, cseréljen valaki helyet velem. Péter ült előre, Vince atya pedig beült kettőnk közé hátra. Az örmény bekapcsolta a rádiót. A szokásos perui könnyűzene harsant fel. Gyorsan továbbtekerte, és közben belenézett vigyorogva a visszapillantó tükörbe. – Az atyát kiveri ettől a víz – tovább tekergette az állomásokat, de mindenhonnan szinte ugyanaz a zene szólt. Végül megkérte Pétert, lenne szíves előkeresni a két ülés közötti CD-tartóból az egyik lemezt. Egy Vivaldi-válogatás volt. – Utazáshoz ez a legtökéletesebb – szólt a pap. – Vivaldi muzsikája mintha egy varázsszőnyeg lenne a kocsi kerekei alatt. Hallgassátok csak! Hullámzik. Szárnyaink nőnek! Bizony, Vivaldival hamarabb odaérünk, hehehe. Egy darabig senki nem beszélt, tényleg elkezdtünk zenét hallgatni. Bár sötét volt, mi rendületlenül néztünk kifelé a kocsi ablakán. Már mindenki egy másik világban volt, ki-ki a sajátjában. A tavalyelőtti utazásunkhoz képest én is fényéveket változtam. Már nem aggodalmaskodtam, nem kérdeztem magam léptem-nyomon, mégis, mi a jó fenét csinálok én itt? Pedig, ha körbenéztem magunkon, hát most jóval több okom lett volna. Fogalmam sem volt, hova megyünk, egy magyarul beszélő argentin pálos pappal, egy fekete bajuszos örmény sofőrrel, Ishan-nal. Ha a tavalyelőtti dél-amerikai furikázásunk kaland volt, akkor nem tudom, milyen szót használhatnék a jelenlegire. – Az élet zene – szólalt meg a pap – minden egyes nap egy szimfónia. Egy nagyzenekari mű. Az élet csodálatos, gyerekek! Istenem, halljátok? A kozmosz szól hozzátok! Milyen lelki erőket képes a jó zene mozgósítani az emberben! A zsenikhez az éter hullámai érnek le, azokat hallják meg és írják át hangjegyekbe. Tudjátok, hogy a legkönnyebb eldönteni, ismerik-e igazán az Istent az emberek? Meg kell hallgatni, hogyan énekelnek hozzá. Ahol a tiszta öröm hangja száll, ott a szívekben is ott a világ Teremtője. Ishan, álljunk meg egy picit – szólt az örménynek a pap. Lehúzódtunk az út szélére. Kiszálltunk. – Nézzétek! – mutatott körbe a pap egy széles lendülettel. Meresztettük a szemünket a sötétbe. És valóban, hatalmas, eddig láthatatlan fekete hegyek álltak nem is messze tőlünk.

– 75 –

– Ez a perui homokhegy. Több száz kilométer hosszan, a tengerparti sáv mentén. Azt hihetnénk, semmi különös, nem ilyen tájat vártunk. De csak érezzétek meg ezeknek is az energiáit. Mit üzen nektek? Pár percig szótlanul fürkésztük a furcsa fekete tájat. – Azt üzenik – szólalt meg Éva – mi vagyunk a nem nyilvánvaló szépség a világban. Szürkék, virág nélküliek. Igen, a formáik szépek, sőt igézőek. Azt mondják, meg kell állnunk és direkt néznünk ahhoz, hogy bizonyos dolgokat meglássunk. – A bölcs szerint a boldogsághoz le kell lassulni. Vagy megállni. Ma minden ezzel ellentétesen történik. – Nagyon így van! – mondta Éva. – Amikor annak idején elhatároztam, hogy befejezem addigi életem, az első, amit tettem, hogy úgy lelassultam, hogy meg is álltam az autópálya melletti kisvendéglőben, ami mellett évekig csak elszáguldottunk. Emlékszel, Angéla? Mikor megérkeztem hozzád, ez volt az első, amit mondtam, hogy nahát, ki hitte volna, pont úgy főzték a bablevest, mint nagymamám. Ez volt az első új élményem – nevette el magát. – Felfedezni a világot a színfalak mögött. Jaj, nagyon szép ez az egész! 25. Már késő éjjel volt, így pár óra alvásra megálltunk egy jelentéktelen kisvárosban. Kora reggel már indultunk is tovább. Fogalmunk sincs, honnan, Vince atya egy termosz friss kávét varázsolt az egyszerű kis motel recepciójára, mire felkeltünk és útra készen álltunk. Meleg víz nem volt, így az előfrissítésen túl voltunk, de így talán még jobban esett a gőzölgő kávé. Tej persze szintén nem volt, megittuk úgy, ahogy a peruiak, tej nélkül és rengeteg barnacukorral. A harmadik korty után már nem is volt ihatatlan, és nagyon jól felmelegített. A kocsiban sokáig csendben ültünk, hol szunyókáltunk, hol néztük a most már fehéres homokdombokat. Tovább hallgattuk Vivaldit, és valóban, lágyan siklottunk a hullámzó homokdombok vonalában. Egy következő kisvárosban megreggeliztünk. Se közel se távol nem volt európai reggeli. Így legalább megismertük az igazi peruit. Volt tamale, ami kukoricalevélben főtt darált kukoricakása sajttal keverve, volt sült vér és sült disznóhús, ebből köszöntük, nem kértünk, viszont befaltuk a sült camo-tet, ezt a narancsszínű édes krumplit. A helyiek caldo de gallina-t ettek, ami gyakorlatilag tyúkhúsleves sok spagetti tésztával és kemény tojással, zöldséggel. Errefelé nincs különbség igazán a reggeli és az ebéd között. A kenyerük viszont valami isteni volt! Ehhez kerítettünk házi vajat, friss hegyi sajtot és lilahagymát. Lukulluszi lakoma kerekedett ki végül is. Vince atya maga volt az életvidámság a több mint hetven évével! Éva odasúgta, teljesen jó, hogy így alakult, nagy hiba lett volna ezt az ismeretséget és ezt az utat így, ahogy van, kihagyni! Egy idő után elkanyarodtunk a tengerparttól, az Andok felé vettük az irányt. A tervünk szerint estére Arequipa-ba érünk. Onnan már kevesebb, mint 300 km Puno és a Titicacató. – Most perui zenét hallgatunk, jó? – kérdezte Vince atya – de nem azt, ami úton-útfélen üvölt itt a rádiókból. Tudjátok, itt a spanyolok nagyobbat romboltak, mint mirajtunk, magyarokon a Habsburgok. Habár, a kolonizáció idejében már a spanyol trón sem menekült meg a Habsburg befolyástól. Nálunk minden esetre nem gyökeresedett meg a német nyelv és népszokás. Itt! – és szomorúan legyintett – ide mindenki a múltat keresni jön, de hallottátok, gitáros népzenét játszanak spanyolul. Szomorú ez, nagyon. Talán, itt is most kezdődik valami felébredés, de ez a nép is mélyen alszik, mint a miénk. Ősi nyelvek, mint a mochika, szinte teljesen kihaltak. A kecsuát és aymarát szerencsére beszélik, de többségük teljesen elfeledte ősi tudását, hitét. Na de

– 76 –

hallgassátok ezt! Ishan, tekerd fel a hangot! Gyönyörű pánsípos kecsua ének töltötte be a kocsit. – Nem arról van szó, hogy nem tetszik a spanyol muzsika – szólalt meg a pap, amikor vége volt a dalnak, – de ez a dal még tudást közvetített. A Nap atyához és Hold anyához szólt, a kozmikus erőkhöz, az ember erejéről és feladatáról. A mai népzenének hívott dalocskák mind rötymelék, már bocsánat, csak a „mi amor”, szerelmem, miért mentél el jajajaj, meghasad a szívem. Fáj, hogy elsorvadt ennek a népnek is a gyökere. Évát most nem kötötte le a zene-téma. Egészen másutt kalandoztak a gondolatai. – Milyen érdekes, hogy maga itt született, mégis úgy beszél, hogy otthon, mi, magyarok. Nem érzi magát argentinnak? – Itt lányom, akkora keveredés van, annyiféle vér, itt mindenki az ősök vérvonalába helyezi magát. Meg apám tudatosan volt magyar, anyámról nem is beszélve! Bár anyám már itt született, a szülei szintén erdélyi magyarok voltak. Sokan kivándoroltak ám. És hála legyen Istennek, többször is voltam hosszabb ideig otthon, Erdélyben is meg Magyarországon is. Apám ösztönösen nevelt minket erősen magyarrá, de az én pálos tanítóm elmagyarázta, hogy ez a mai keveredés, össze-vissza költözés, haza-váltogatás miért nem jó. Minden népnek megvan a maga sajátos feladata. Az, hogy ki hova születik, nagyon szépen jelöli ki a dolgát. Van a saját megoldandó életfeladatunk és van egy nagyobb, egy kozmikus. Az itt maradt népeké a női energia tudatos működtetése, mivel itt billent meg a két energia, mely a legutóbbi özönvizet okozta. Nem véletlen, hogy itt, a perui Caral-ban, ezeréves kultúra virágzott, hat piramist hagytak hátra, de az ásatások során egy darab fegyvert nem találtak! Hahaha, fogják is a fejüket a hivatalos szakik, mert nem értik, hogy létezhetett így egy fejlett társadalom. De ha megnézzük a mai történelemben is, ezek a népek a békességet hirdetik, nem hódítottak, nem zsákmányoltak, őket viszont szépen kifosztották, sőt lemészárolták. A harcias férfienergia ellentétét senki nem képviselheti jobban, mint ahogy például az inkák az aljas Pizarroékat beengedték. Ezt se érti a világ. Nekik itt tilos másképp viselkedni. Ezek a népek sose gyarmatosítottak, sose igáztak le barbár módon másokat. Amiért nem kívánatosak a világ szemében, az amiatt van, hogy tükröt tartanak az emberiség elé. És ez a tükör bizony ma csúnya képet mutat. Nem véletlen, a mai ember kóborló, nem érti, mit jelentenek a gyökerei. És azok, akiknek nem is érdeke a kozmikus rend visszaállása itt a földön, ezeket a szomorú tendenciákat erőteljesen támogatják is. Szóval, én emiatt nemcsak a szívemmel, de tudatosan is nagyon megmaradok annak, aminek születtem, magyarnak. Ezért fáj, hogy az itteniek is nehezen találnak magukra, és ahol csak lehet, ebben segítem őket. Mindenki találjon vissza nemzeti gyökereihez, szűnjön meg ez a csürhe-élet, ez a globális faluzás. Nagyon érdekes volt, amiket mesélt a pap, de Éva már percek óta alig bírta, hogy ne vágjon megint közbe. – Vince atya, szerintem maga ismerte Cosma-ékat. A pap most először nem mosolygott. – Természetesen. A mai napig sajog a szívem Paoloért. – Nem árulok el nyilván titkot, tudja, milyen viharos volt a kapcsolatunk Paolo-val… csoda, hogy én nem haltam bele. Vince atya láthatóan nem tudott mit mondani Évának, nem igen lehetett járatos a szerelmi bánat enyhítésében. Megpaskolta atyáskodóan Éva kezét, és inkább folytatta a meséjét. – Az itteni magyarok ismerik egymást. Az ő köreiket meg hogyne ismertem volna. Még Árpád atyával is találkoztam kétszer. Egyidősek lehettünk. Szegénnyel mennyit vitáztunk, Istenem! Aztán összeakadt Móriczal, és hogy ne maradjunk humor nélkül, pálfordulást élt meg. Bizony, minden tiszteletem az övé! Úgy átértékelni mindent, teológiát, hitet, ahogy ő

– 77 –

ezt megtette! Bizony kevesen képesek erre. – Igen, ezt Theotól tudjuk – mondtam. – Kérdezhetek valamit? – Már hogyne kérdezhetne drága Angéla kisasszony! – Mit őriznek a pálosok itt? – Barlangot. – Gondolom, nem üresen. – Nem üresen. Sok régi eszközt, emléket, írást. – Hát, valami igen régire gondolok. Vince atya gondolkodóan húzta össze a száját. – Elnézést, de sose beszéltem még így, idegenek előtt ezekről. Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy kik is vagytok. Nos, Dél-Amerikába menekültek Ata-isis túlélői. Itt néhány generáció után „sikerült” megismételniük a kataklizmát, de hála Istennek kisebb mértékben. Mit is csináltak, ugye? Leginkább kísérletekről van szó. Állítólag volt már földünkön atomrobbanás, hogy atomháború-e vagy „csak” egy balul sikerült kísérlet, ezt nem tudjuk. Tény, ezt a térséget az utolsó pillanatban lefedték… nem kövekkel, betonnal vagy más anyaggal, mint ugye Csernobilt, hanem elektromagnetikus védőhálóval. Sok ezer évre lakatlan lett a vidék, a kevés ittmaradó inkább csak őrző volt, itt a barlangokban. Nos, ugye el kellett rejteni mindent, a laboratóriumot, a szerkezeteket, a leírásokat. Mindent. A föld bizonyos pontjain, Egyiptomban, Tibetben, a mai Angliában, Mexikóban, Afrikában, szintén speciális „elszívó” létesítményeket kellett építeni, hogy a föld megbillent mágneses mezője ne okozzon erős pólusváltásokat. De ezt mi még nemigen értjük. Amit tudunk, hogy itt úgy építették meg a központi rejteket, hogy a legtitkosabb része víz alá kerüljön majd. – Csak nem a Titicaca tó alá? – kérdeztem. – De igen. Ott van, több mint kétszáz méter mélyen. A víz rengeteget szigetel. Ezeket a dolgokat én jobban értettem és kedveltem, mint a spirituálisakat. Örültem, hogy egy kicsit aktivizálódtam. – Hogy lehet, hogy mi, maiak, semmit nem tudunk minderről? – kérdezte Éva. – Több oka van. Egyrészt, történt egyfajta „degenerálódás”. A kataklizmák azért arról szólnak ám, hogy az ember szép lassan mindig kivonta magát Isten, vagyis a kozmikus rend alól. Kozmikus lényből egyszerű földlakó lett, és ez bizony genetikai módosulást is jelent. Persze, ez az egyszerű is csodálatos, de csak addig, amíg ki nem derül, milyen is lehetne. – És ez pedig egyszerű: vissza kell változnunk kozmikus lénnyé, ugye? – Pontosan. Ha engem kérdeztek, én nem sok esélyt látok arra, hogy ez a mai emberiség felfogja, miről van szó, mi forog kockán, de ha meg is érti, kizárt, hogy meglépje azt, amit kellene. Ennek a téridőnek a foglya. Ehhez olyan erejű húzóerő kell, amit már csak a krisztusi erő képes megadni. Ezért szűntek meg a beavatások, ezért nem működik ma már semmiféle technika, önerő, sőt, a kristályok és egyéb kódolt energiaeszközök sem. Ma már ez kevés. Jézus nem véletlenül mondta: eddig volt, ami volt, mostantól, értsétek meg, egy, azaz egyetlen út létezik: bennem hinni, összekapcsolódni a Szentlélekkel, vagyis a szent Erővel és hajrá! Ez a térugrás valójában. Nézett rá a sok okos kortársa, milyen hülyeségeket beszél, hisz nem foglyok ők! Pedig nem is akármiknek, rabszolgáknak nevezte őket Krisztus! Nem kell semmiféle különös agy és ész, azért mutatta be nekünk a lehető legegyszerűbb formában, a saját példájával, hogy mit kell tenni, hogy bárki megtehesse. Ezért zárult le Jézussal egy korszak és alakult át mássá: közvetlen energia-kapcsolattá. Feje tetejére állította az eddigi módszert. Azt mondta, innen kezdve, aki a „hit bolondsága által”, szívével megnyílik Isten felé, az, most már összekapcsolódva a Szentlélekkel, az Erővel, majd megkapja közvetlenül a tudást. Pont. Ez azért volt kegyelem, mert az emberiség olyan mélységig zuhant volna tovább a saját

– 78 –

maga által ásott gödörbe, az Istentől elszakadt tudásával, gőgjével, humanizmusával, hogy a genetikai módosulás oda juttatta volna, hogy megszűnik az Isten-képűsége, és végérvényesen elveszíti halhatatlan részét. Ezt jelenti a kegyelmi korszak. Ezért vagyunk mi mások, mint az előző nemzedék, mert ez nekünk adatott. Összesűrűsödött a csend a pap szavaitól. Megint mindenki magába merült. A következő kis hegyi településen találtunk egy útszéli bódéárust, vettünk pár üveg üdítőt meg némi rágcsálni valót és kinyújtóztattuk a lábunkat. Harapni tudtuk az andoki levegőt! További két rövid pihenővel végre megérkeztünk Are-quipa-ba, Peru talán legszebb városába. Hófehér vulkanikus kőből, kváderkőből épült majdnem az egész város, innen a beceneve: a fehér város. A város bármely pontján vagyunk, méltóságteljesen néz ránk az örök hó sipkás Misti vulkán. Arequipa, hasonlóan az észak-andoki Cajamarca-hoz, a legszebb kolonizációs épületeket és emlékeket őrzi. Ez a város azonban a legaktívabb volt a spanyolok elleni függetlenségi harcban, és ma is forradalmár lelkületű. Sehol nincs annyi sztrájk Peruban, mint itt. Puno felé keresztülmegyünk a csodálatos Colca-völgyön. Nevét az őslakos aymarák által collca-nak nevezett nagy, kör alakú vályogból öntött élelmiszertárolókról kapta, amiket a mai napig használnak, és amivel telis-tele a környék. A kanyon lélegzetelállító szakadékok, hegyormok között vezetett. Megálltunk a híres kondorles magaslaton, ahol a köröző kondor magasságából néztünk le a mélybe. Olykor alattunk zuhogott a nagy sodrású Colca folyó, a raftingosok kedvence. Óhatatlan volt, hogy a mostani utazgatásunk ne idézze fel egyre erőteljesebben az ecuadori kalandunkat. Egyéjszakás fogságunkat Tibor, Éva budapesti sofőrje és mindenese fogságában az Upano folyónál. Miklós szerencsétlen repülőgép balesetét és halálát. Paolo elvesztését. Bármennyire lenyűgöző volt a táj, nem voltam biztos benne, hogy Éva az autó ablakán kitekintve, most ugyanazt látja, amit mi. így érkeztünk meg Puno érintésével ismét a Titicaca-tóhoz. Az éjszakát már a tóparti kis falu, Callumaqui közelében, a kis bungalóban töltöttük, ahol Theoékat várjuk. 26. Még az otthoni készülődésben Éva biztosra vette, hogy nem lesz képes a lenyűgöző Titicaca tó partján üldögélni, egyedül. Félt, hogy kontrollálatlanul elárasztják az emlékek. És most mégis itt ül, lábához hullámokban igyekszik a hűs víz. A napkorong eltűnőben a hatalmas hegyek mögött. Hogy lehetne ez ugyanaz a tó, ugyanaz a világ, mint amikor Paoloval itt üldögéltek, közös útjuk legelején? Éva akkor is varázslatként élte meg, de most ugyanaz a bűbáj egészen más volt. Akkor elragadta, bekebelezte. A mostani csoda a saját kezében volt. Felülkerekedett, az erők neki engedelmeskedtek. Elbűvölt kislányból csoda ország úrnője lett! Nem a világ lett más, ő lát másképp. Ahogy a lába körül ringatózó víz fodrokat nézte, elmosódott lelkében az időket szétválasztó képzeletbeli vonal. Nem volt se mögötte, se előtte idő, minden egymásba folyt. Végtelenül öregnek, ugyanakkor időtlen újszülöttnek érezte magát. Kiürült belőle minden akarat és épp ebben az ürességben érintette meg először a mindenhatóság érzése. Felbomlott, szertefoszlott az elkülönült lénye és hirtelen ő lett a tó, a lemenő nap és az égig érő hegyorom. Benne volt a földben, és felért az égig. Ennek a létezőnek nem voltak hiányai, vágyai, panaszai, elvárásai. Egyszerre volt az övé a világ minden íze, színe és ő vált az ízzé, színné. Egy távoli kutya ugatását először belül, a gyomrában érezte és csak lassan vált külön

– 79 –

tőle. Ahogy ismét levált a tóról, a lemenő napról és a hegyoromról, megint észrevette a lába körül fodrozódó vizet. A kutya megint ugatott és az ismétlődő vakkanások visszaállították benne a megszokott pulzálást. Levette a derekára erősített kis tarsolyt, amibe Yuma a pilisi földet tette. Lassan, de nem mélázó, sokkal inkább megfontolt és óvatos lassúsággal kioldotta a tarsoly kis bőrszíját, széthúzta jól a szájat és egy pár szavas fohászt követő sóhajjal beleszórta a földet a tó vizébe. Még egy darabig szemmel kísérhette, ahogy egy-egy nagyobb rögöt tovasodornak a hullámok, egyesek pedig lassan elsüllyednek a tófenékre. Magyarország földje gazdagította a szent tavat. Amikor körbenézett, körülbelül tíz méterre tőle egy lila ponchós vén indián asszonyt pillantott meg. Az öregasszony Évát nézte. Guggoló testtartásából ítélve már egy ideje itt lehetett. Amikor Éva viszonozta biccentését, a vénség lassan felállt és nesztelenül elindult felé. Jó öt méterre megállt, és saját nyelvén hadarni kezdett. Annyira meseszerű volt, hogy Éva elbizonytalanodott, vajon révülésben látja-e vagy valóban megtörténik. A nő egyre csak mutogatott valamit a háta mögött. Teljesen esélytelen volt, hogy megtudja, mit akar neki annyira elmondani az asszony. Ekkor az öreg pap bukkant elő a tóhoz vezető kis ösvényről. Pár perc múlva Éva nyakában lógott egy nagyon régi ezüstmedál. A chakana. 27. Mikor végre otthagyták az öregasszonyt, az még mindig csak dúdolt, még mondta a magáét. Amikor Éva hátrafordult, mielőtt bekanyarodtak volna a kis erdei házhoz, hogy még egyszer jól megnézze magának az anyót és egy örök életre elraktározza magában ezt a képet, az még mindig a tekintetével kísérte őket és rendíthetetlenül hálát adott a Teremtőnek méltatlan szerencséjéért. Az atya meghagyta a vénségnek, hogy várja meg őket a tó partján, mindjárt visszatérnek hozzá. Éva is csak a házban, velünk együtt hallotta bővebben, mit is beszélt Vince atya az anyóval. – Családjában anyáról leányra száll ez a medál már emberemlékezet óta. Neki nem volt gyermeke, magányos gyógyító asszonyként él. Láttad, milyen vénséges vén, már nem igazán keresik fel az emberek, alig tud mit enni néha. Soha nem élt az emberek közt, és hiába hívták a falubeliek, nem akart erdei világától megválni, azt mondta, inkább éhen hal. Nem olyan régen a kezébe akadt a medál. Ekkor kísértésbe esett, és arra gondolt, eladja, hogy utolsó napjaira legyen miből élnie. Amióta ezt elhatározta, gyötrő álmai voltak, furdalta a lelkiismerete, ezért halogatta. De ma mégis elindult, hogy bevigye a legközelebbi faluba és ott megkérdezze a falu sámánját, mitévő legyen a chakanával. Ahogy közeledett a falu felé, rátört egy furcsa érzés. Égette a kezét a medál és már rég nem érzett izgatottság uralkodott el rajta. Tudta, a chakana keresni kezdte a saját útját. És egyszer csak meglátott téged. Egy magányos nőt, európai öltözékben, ahogy imádkozik, és akit fényesség vesz körül. Csendben egyre közelebb ment hozzád. És akkor észrevette a fekete kígyót mögötted. Megdermedt a rémülettől. De a kígyó mozdulatlanul, összetekeredve feküdt. A vénasszony lépéseire felemelte a fejét, de támadás helyett egy szempillantás alatt elsiklott. A vénség ijedtében kiejtette kezéből a medált… és akkor tudta, a chakana nem akar tovább menni. Megtalálta új tulajdonosát – a pap Éva arcát fürkészte, mielőtt folytatta volna. – A fekete kígyó halálos ellensége az itt élőknek. Kegyetlenül szedi áldozatait. Úgy tartják, az, akit megkímél a kígyó, azért teszi, mert attól fél. Annak, aki a kígyókon is képes uralkodni, már semmitől sem kell tartania. Sebezhetetlenné, halhatatlanná vált. – Szép gondolat – vetettem közbe.

– 80 –

– Igen. De ennél azért egy picivel több – válaszolta a pap. – Jézus mit mond azokról, akik hisznek? – Hogy nem fog rajtuk a kígyó mérge. De én ezeket eddig csak hasonlatoknak vettem. – Én nem gondolom, hogy Jézus azzal töltötte volna itt az idejét, hogy szép hasonlatokat tanítson. Az Istennel való kapcsolat működő energiát jelent. Az állatok nagyon érzékenyek az emberek energiáira. A kígyó nyilvánvalóan azért cserkészett be, – fordult most Éva felé a pap, – hogy megtámadjon. Ahogy mutattam, épp a fészek közelében ültél, tehát betolakodó ellenség lettél. De a belőled sugárzó energia nem engedte a közeledbe. Minden pillanat egy beavatás, egy próba. Van, amiről tudni fogjuk, van, amiről csak utólag tudjuk meg, ha túléltük. A legtöbb próbát ugyanis ezen a síkon már nem elmével nyerhet meg az ember. Itt már nem a puszta intellektus menthet meg bennünket, hanem teljes lényünk, szívünk, emberségünk. Téged a lelked rezgései óvtak meg minden más védelemnél hatásosabban a kígyótól. Éva eközben a kis medált forgatta a kezében. – És a chakana? Gondolom, egy nagyon fontos szimbóluma az ittenieknek. – A chakana a kozmosz és a világ, a világ és az ember, a nő és a férfi, a lent és fönt, a fény és a sötét, a Teremtő és a Teremtett bonyolult viszonyát jeleníti meg – magyarázta Péter. – Ez az ősi szimbólum az Özönvíz előtti időkbe nyúlik vissza. Alakját a déli félteke egyik legfontosabb konstellációjáról, a Dél Keresztjéről nyerte, melyben a szent arányszámot, a Pi-t fedezték fel. – Az asztronómiai tudás és a hit igen magas fokát fogja egybe – folytatta a pap. – Az ősi tudás és hitvilág ámulatba ejtő mélysége, a világegyetem értése van szó szerint a kezünkben. De ennél még zavarba ejtőbb az, hogy a Szent Völgy, vagyis a Machu Picchu valamennyi temploma, oltára, szent helye egy hatalmas Chakana meghatározott pontjaira épült. Ha a magasból egy olyan fotót tudnánk készíteni, mely valamennyi ilyen pontra épült helyet egyszerre mutatna, egy gigászi Chakana képét látnánk. Éva végig a tenyerében lévő, gyönyörűen megmunkált medált nézte, és olykor-olykor végigsimította ujjával a körvonalait. Ahogy hallgatta, amit a pap mesélt, hol melegség, hol hideg borzongás futkosott rajta és néha úgy érezte, égeti az ujjait a kis chakana. Úgy érezte, a medál már hozzátartozik. Már eszébe se jutott megrettenni, megfutamodni, mint amikor a Kuszkó-követ bízták rá. – Szeretném, ha tüzetesen szemre vételeznéd a medált – fordult a pap Péterhez. – Persze, csak ha Éva megengedi… De Éva már nyújtotta is Péter felé a kincsét. Péter jó pár percig nem szólt semmit. Aztán, ahogy nekem később a szobánkban elmondta, majdnem először az csúszott ki a száján, hogy most milyen jó lenne, ha itt lenne Paolo. De még idejében észbe kapott. – Nagyon-nagyon régi darab. Ez nem az a fajta, amit a mai turistáknak kínálnak. És, bár erre most nem merek megesküdni, de ha sejtéseim helyesek, akkor ez a kis kövecske itt a közepén, egy zafír. Vagyis egy fél zafír, mintha félbevágták volna. Olyan ismerős… Éva, neked nem? A pap az állát vakargatta. Éva először nem kapcsolt, mintha nem is értette volna Péter kérdését. De egy másodperc múlva felugrott. – Úr Isten! Csak nem arra gondolsz, Péter? – és már el is rohant a szobájába. Majd megjelent ismét, kezében Kuszkó kövével. Remegve tartotta oda a papnak. – Pont így látom én is. Akkor ez a zafír annak a régi kőnek egy darabja, amit őseink az atais-i özönvíz idején életük árán is megóvtak, és később ebbe a chakanába építettek. Ugyanis ezen a medálon szabad szemmel alig látható metszések vannak. .. aki nem tudja, mit keressen, talán észre sem veszi a finom mikrovonalakat. És nézzétek, a kő nem szabályos csiszolású… olyan, mintha valaminek a fele lenne… pont, mintha ennek a

– 81 –

zafírnak a fele. – A legenda beszél egy medálról, amit egy eltűnt civilizáció utolsó képviselői menekítettek át őseinkhez és bíztak rájuk – mondta Péter. – Apáink úgy hagyták ránk, hogy ezt egy halandóvá vált istennő, Killa és szerelmese, Nergal király készített a lányának, hogy majd örökítse tovább utódaiknak. Ebbe próbálták bekódolni az emlékezetet. A kristály és a medál egyaránt ébresztgeti a kód által az erre méltó asszonyokat. – Milyen kódokat rejt a medál? – kérdezte Éva. A pap nem sietett a válasszal. Karjait mellén keresztbe fonta és csak nézett maga elé pár percig. – Az élet és halál kódját. Hatalmas energia képes aktiválódni a kristályból, és a használótól függ, hogy életet vagy halált hoz rá. Nergal király ítélete szerint a kristály mindenkit elpusztít, aki szív nélkül, önmaga tudására, gyarapodására akarja aktiválni és használni. Ugyanakkor áldást is mondott a chakanára, mert aki megtöri ezt az átkot azzal, hogy alázatos, könyörületes szívével lemond önös érdekeiről, azt halhatatlanná teszi. Halálos csöndben mindannyian az asztalon nyugvó ékszert néztük. Olyan erősen, mintha ki akartuk volna szedni belőle minden titkát. Éva eszmélt először a bűvöletből. – Vince atya, induljunk, ne várakoztassuk az anyót tovább. Összeszedtük a fellelhető készpénzt, ami így is több lehetett, mint amennyit a vénasszony életében összesen látott. Felpakoltuk a terepjárót élelmiszerrel, gyapjútakaróval, és még néhány hasznos apró holmival, hogy a pap és Éva hazavigye a boldog anyót a viskójába. Kikísértük őket, hogy Vince atya segítségével elmagyarázhassa az anyó, merre is lakik. Majd elköszöntek tőlünk és beszálltak mindhárman a furgonba. Kivételesen a pap vezetett, Ishánt megkérte, legyen a mi segítségünkre az elrendezkedésben. 28. Az anyó háza, elmondása szerint, úgy ötven kilométerre volt Callumaquitől. Egy darabig aszfaltúton mentek, majd rákanyarodtak az alig járható hegyi földes szerpentinre. Hallgatag asszony volt, de a pap azért szép lassan szóra bírta. Hajdanában lóháton járt le a városba, akkor három óra volt egy-irányba az út. Gyalog bele tellett egynapi járásba. Úgy számolták, kocsival fent lesznek jó óra vagy két óra alatt. Az az igazság, ilyen terepen a ló sokszor gyorsabban halad. Alighogy a hegyek közé kanyarodtak, eleredt az eső. A tó miatti állandóan párás, nedves levegő naplemente után esőzésre vált. A levegő vészesen hűlt le. Az itteni hegyekben egyik esőzéstől a másikig ritkán szárad fel a talaj, úgyhogy rövid idő múlva a terepjáró is csak erőlködve küzdötte tovább magát, egyre többször pörögtek fel a kerekek. Sötét lett. Bár Éván meleg ruha és kabát volt, egy idő múlva kénytelen volt magára teríteni az egyik ajándék gyapjútakarót. Elborzadva nézte az anyó csupasz lábszárát. Az egyik kanyar után a pap hirtelen fékezett, az utolsó pillanatban vett észre egy kidőlt fát. Kiszállt, hogy valahogy arrébb rángassa. Éva is kiszállt, hogy segítsen az öregnek. Jó húsz perces tusakodás után elfért végre az autó és tovább mehettek. Ez alatt a húsz perc alatt Éva életében először kapott ízelítőt az Andok éjjeli világából. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy itt a sötétben gyalogolnia kelljen! Meg is rettent, amikor a semmiből egyszer csak hangokat hallott. Az út szélén néhány ember álldogált. Az anyó rögtön megismerte őket, megállította az autót, hogy pár szót váltson a szomszédokkal – akik gyalogszerrel jó két órára laktak a házától. Itt az biztos, hogy a nők többször is meggondolják, mikor menjenek át egymáshoz trécselni! És ha történetesen elfogy a só? És hogy mennek vajon a hírek? Hogyan telik itt egy nap?

– 82 –

Éva eddig sose gondolt erre. Az örömük, hogy továbbmehetnek, nem tartott sokáig. További félóra után az út járhatatlanná vált. Merő iszaptengerbe futottak. Az anyó azonban nem rettent meg. – Na, itten vagyunk már a kert aljába'. – Csak azokat a holmikat visszük be, amik nem ázhatnak el. Konzervek, egy-két edény. Te ne is cipelj semmit, Éva. Hidd el, épp elég lesz a vaksötétben eljutni a házig. Nyugi, van elemlámpánk! – nyitotta ki a kesztyűtartót a pap. Mikor már túl sokáig kotorászott, Évának balsejtelme támadt. – Nincs itt, ugye? – Nem tudom, ki vehette ki! A csudába! Sajnálom. De nyugi, megszokja a szemed a sötétet hamarosan. – Ja, csak addig éljem túl – mormogta Éva. A kalandok sajátossága, mondta utólag, hogy mesélés közben sokkal élvezetesebbek. Végül is kiszálltak a sötétbe. Faágak reccsentek a talpuk alatt, az esőtől folytonos zizegés hallatszott. Kutyák és ki tudja még milyen állatok vakkantgattak, sikítoztak, rikoltoztak, mozogtak, zörögtek. Abban maradtak, az anyó megy elől, Éva középen és a pap zárja a sort. Éva semmit nem látott. Fogalma sem volt, mi súrolja, karcolja az arcát, kezét, nem tudta, épp mibe kapaszkodik. Meg-megbotlott és az iszapban csúszkált. Úgy érezte, a bakancsa egy merő sárdarab. Egyre nehezebb volt a lábát emelnie. A hidegben már pár perc múlva meggémberedtek az ujjai. Maga sem tudta, mitől, de fáradtnak érezte magát, talán éhesnek is vagy szomjasnak és jó lett volna már egy vécé is. Na, nem baj, mindjárt megérkeznek! Az anyó pár perc múlva végre hátra is szólt, hogy itt vannak. Egy nagyon alacsony kunyhó bejárata előtt álltak. Az asszony motozott egy kevéske ideig, majd benyomta az ajtót. – Itt nincs kulcs, lelkecském – mondta a saját nyelvén, és mint idáig is, a pap tolmácsolta. Az anyó rájött, kár magát a spanyollal törnie, Éva úgysem érti az ő vidékies motyogását. Éva nem sietett a házba. Valamicske eresz volt felette, ott lecövekelt. Amikor kisvártatva, és legnagyobb meglepetésére fény gyulladt bent, – megértette, mitől ódzkodott vakon is. Legrémesebb elképzeléseit is felülmúlta a helység. Földes padlója merő sár volt. Nem volt asztal az egyetlen helységből álló szobában, egy rozoga, billegő és kopott, valaha talán fehérre festett faszék az egyik sarokban árválkodott. A két lábas és egy-két tányér a földre terített nagy nejlonon sorakozott. A széken kívül a „ház” másik két „bútora” egy téglákból rakott emelvény, rajta egy campingfőző, és az egyik fal mellett egy halom pokróc, vélhetően ágy gyanánt. Éva tanácstalanul álldogált még mindig az ajtóban. Vince atya a konzerveket pakolta be az egyik sarokba. – Most mitévők leszünk? A kocsi beragadva… itt nem maradhatunk – szólalt meg végül Éva. – Dehogynem. Az anyót nem zavarjuk egyáltalán, Éva. – Nem úgy értettem – Éva zavarban volt – Nem miatta. A pap épp befejezte a pakolást, felállt és elmosolyodta magát. – Világos, értem. De nem tudunk mást tenni. – A kocsi? Ott nem aludhatunk? A pap megvakarta a fejét. – Az anyó belehalna. Ilyet nem tehetünk. Nem utasíthatjuk vissza a vendégszeretetét.

– 83 –

Éva a szemöldökét dörzsölte. Ezt akkor teszi, ha ideges, de erősen gondolkodik. – Ne haragudjon, de én képtelen leszek erre. És szeretnék mosdóba… vagyis vécére menni. – Egyik sincs. Kint lehet. Éva megadóan bólintott. – Rendben. Adjon valami papírt. A pap odaadta Évának, amit kért és kinyitotta neki az ajtót. Egy kisebb fáklyaszerű botot meggyújtott, előre ment és letűzte a háztól jó pár méterre. – Nyitva hagyom az ajtót, de itt nem kell félned. Éva csak bólintott. Kézmosáshoz egy koszos vízzel telt műanyag vedret tett Éva elé az anyó. Éva inkább úgy döntött, maradjon koszos a keze. Arra gondolni sem mert, enni, inni mit fognak, pedig a gyomra egy ideje már korgott. Nemhogy jól bevacsoráztak volna elindulás előtt! Az anyó szerencsére néhány banánt tett az asztalra. Éva egy kis gondolkodás után elvett egyet. Nem igazán akaródzott neki beljebb menni az ajtóból. A helységben állandó füstös szag terjengett és az anyó épp nekiállt, hogy befűtsön az egyik sarokban. Nem volt se kályha, se tűzhely, a tűz szabadon lobogott pár perc múlva. Éva rémálmában sem gondolta volna, hogy így is élnek emberek. Most egyelőre még sajnálkozni sem tudott, csak arra gondolt, milyen jó lesz, ha ismét legalább a tóparti egyszerű kis faházban lesz, ami luxusszálló volt emellett a viskó mellett. Hotelek, a saját háza, habos vízzel telt kád – nehezek a pillanatok, amikor a relativitás elméletet a saját bőrünkön érezzük. Vince atya és az anyó pár szót váltottak egymással. Egy kis idő múlva a pap egy csupor gőzölgő teaszerűt nyomott Éva kezébe. – Ha ezt megiszod, a további tortúráktól reggelig megmenekülsz. Iható, és hatásos altató van benne. Behunyt szemmel ivott, hogy a csupor igencsak kétes tisztaságát észre se vegye. Kis idő múlva egy ásítási roham jött rá, becsavarta magát az egyik elfogadható küllemű pokrócba, leült az „ágyra”, nekidőlt a falnak és már szuszogott is. A pap és az anyó hamarosan követték példáját. Vince atya a tűz mellé feküdt a földre, az anyó pedig Éva mellé húzódott, de előtte még egy pokrócot terített a fehér asszonyságra. Meg ne fázzon itt neki ez a különleges hölgy, aki kígyókon uralkodik! 29. Még alig virradt, amikor kinyitotta a szemét. Megrémült. Ledobta magáról a pokrócokat és fel akart pattanni, de teljesen elgémberedett a lába. A nagy hadonászásban, amivel a helyzetből menekülni próbált, majdnem fülön vágta az anyót. Csak amikor meglátta, jutott el a tudatáig, hogy hol van és miért. Hát ettől egy gondolattal se érezte jobban magát. Próbálta kifürkészni, a pap alszik-e. Természetesen, mint aki legalábbis a Sheratonban pihen, olyan édesdeden aludt. Mit csináljon? Képtelen maradni. Felébreszti inkább, induljanak. Mire leérnek a kocsihoz, világos lesz. Kibontotta magát a pokrócok alól és próbált csendben arrébb húzódni, hogy könnyebben felállhasson a földről. Mikor végre sikerült, mégis inkább az ajtó felé botorkált. Kedvet érzett, hogy egyedül várja a pirkadatot. Üggyel-bajjal kinyitotta a deszkaajtót és kilépett a hűvös hajnalba. Mélyet szippantott az éles levegőbe. Maga se hitte, hogy túl volt az éjszakán. Elsétált arrafelé, ahol a „vécét” sejtette. Vizes volt a fű, harmat szitált a fákról az arcába. Kabátja ujjával próbálta letörölni a vízcseppeket. Végre körülnézhetett. Hatalmas hegyek, ormok vették körül. Szürke

– 84 –

fellegek bolyhozódtak az égen, de azért annyira át tudott nézni rajtuk, hogy az egyre élesebb derengésből megállapíthassa, hol fog felkelni a nap. Ahogy nézelődik, egyszer csak egy asszonyt lát úgy húsz méterre tőle egy fatönkön ülni. Kezében egy csomagféle. Az asszony is Évát nézte. Semmi jelét nem adta sem annak, hogy megijedne, se annak, hogy érdekelné. Éva feléje intett, gondolta, errefelé is csak megértik az üdvözlésnek ezt a formáját. Az asszony vissza is intett azonnal. Maga se tudta miért, Éva elindult felé. Lassan közeledett. Amikor mellé ért, spanyolul köszöntötték egymást, de amit eztán mondott a nő, mégsem értette. Maszatos arca neki is nedves volt, és ő is állandóan a pulcsijával törölgette. Színes ponchót viselt, olyasmit, mint az anyó, és széles karimájú kalapot. Erős kék színű harisnyanadrág volt rajta, kék és zöld mintás vastag gyapjúszoknyával. Mondott Évának valamit, vélhetően aymara nyelven, de Éva csak mosolyogni tudott válaszképpen. Ekkor vette észre, hogy a nő karjában lévő csomag egy kislány, aki épp kitakaródzott és kibújt anyja öléből. Picike növésű, pár éves lehetett. Őszinte érdeklődéssel nézte Évát. Éva leguggolt mellé. A kislány apró kezével végül Éva szeme után nyúlt. Az anyja felnevetett és hadonászva magyarázta, hogy a kislányt Éva szeme érdekli. Persze, futott át Éván a felismerés, tetszik a zöld színe. Igen ritka errefelé. Megengedte a kislánynak, hogy eljátszon az arcával, viszonzásul ő is megsimogatta a kis maszatos arcocskát. Az anya csak beszélt egyfolytában, egyáltalán nem zavarta, hogy Éva nyilvánvalóan egy szót sem ért belőle. A kislány körbejárta Évát, megnézte, megfogta a ruháját, végigsimította a haját. Tetszettek egymásnak. Ahogy futkosott körülötte a pici lány, egyszer csak Éva rémülten fedezte fel, hogy egy kígyó tekereg a kislány felé. Nem tudott hogy szólni, megrángatta az anyát és arrafelé mutogatott, hogy kiáltana a gyereknek. Onnan, ahol az anya ült, nem lehetett látni. A kislány épp arrafelé mozdult és Éva látta, ahogy a kígyó felemelkedett testtel várja, hogy odaérjen áldozata. Egy nagyot kiáltott és közben egy nagy ugrással a kislány háta mögé ugrott, a kígyó elé. A kígyó állkapcsa Éva kezét érte. Először fel se fogta, hogy megmarta. Az anya Éva kiáltására addigra ott termett és még látta, amint eltekergőzik villámgyorsan a fekete kígyó. Dermedten nézte Éva kezét. Majd ölbekapta kislányát és hangosan kiabálva a kunyhó felé rohant. Éva még akkor is csak állt, földbe gyökerezetten, amikor a pap és nyomában az anyó kirohantak. – Mutasd! – kiáltott a pap – Hogy érzed magad? Eva nem szólt semmit, talán nem is volt képes rá, csak odanyújtotta az öregnek a kezét, ahol a kígyó megmarta. – De hát rám nem hat a kígyóméreg, nem? – nézett Éva kábán a papra. – Vagy csak mese? Az öreg nem válaszolt először, de aztán észbekapott, hogy Éva talán most halálra rémül. – Persze, hogy nem mese, Éva. Különleges emberek túlélték már – és közben vizsgálta Éva karját. Az anyó közben egyfolytában mondott valamit a papnak, aki egy jó darabig nem reagált. – Nem húzódik a piros csík. – Vince atya őszinte csodálattal nézett Évára. Ilyen csodának még ő sem volt a tanúja. – Nincs semmi bajod. Majd hátrakiabált az anyónak valamit. – Valamit kotyvasztani akart volna neked, de az leginkább, mint halottnak a csók lett volna. Eva egyfolytában a kezét nézte, de a piros csíknak valóban nyomát se lehetett látni a

– 85 –

karján. A hatalmas ijedelmén kívül semmi mást nem érzett. Aztán mégis ivott valami szívnyugtató teafélét, amit az anyó készített neki. – Ezt még magam is alig hiszem – mondta. – Az ember olyan könnyen elfogadja ezeket a dolgokat az elmélet szintjén, de azért a valóság mindig drámaibb. Látni egy spirituális igazságot, megtapasztalni a valódiságát, ez azért mindig lenyűgöző és egyben döbbenetes. A fiatalasszony közben visszamerészkedett a kislánnyal, aki csak most kezdett el sírni, amikor felfogta, hogy mi is történt. Az anya letette a gyereket a földre, és ott hajlongott Eva lábainál. Éva próbálta a vállánál fogva értésére adni, hogy álljon fel, de ez nem ment. – Ez az anya élete végéig minden nap hálával fog rád gondolni – mondta az anyó és a pap fordította. – De ez mind semmi. Pillanatok alatt híre terjed az egész völgyben és a hegyekben. Itt kilométeres távolságokon belül egy ember nem lesz, aki nem akar megismerni téged! De még ez is semmi… a kislány beteg. Azért hozta ide az anyja, hogy az anyó meggyógyítsa, de most már azt akarja, hogy te gyógyítsd meg. Éva megütközve nézett a papra. – De hisz én nem… – majdnem azt mondta, nem tudok mit tenni. Úr Isten – hasított belé. De hisz orvos vagyok! Még csak el se háríthatom! Az nyilvánvaló volt, hagyományos orvoslással itt mit sem tud tenni. Nemcsak gyakorlat, hanem minden szükséges felszerelés hiányában. – Kérem, hagyjanak most magamra egy kicsit! Azt se tudom, mi történik! Kérem! Mondja meg a fiatalasszonynak, mindjárt megnézem a kislányt. Menjenek be addig a házba. Kérem! 30. Éjfél körül már biztosra vettük, hogy Éváék nem jönnek haza éjszakára. Én igen nyugtalan voltam, de Péter váltig erősített, hogy nincs semmi baj. – Biztos, hogy sokkal tovább tartott az út, az is lehet, hogy a hegyekben esik, és a komoly sár még a terepjárónak is akadály lehet, főleg éjjel. A pap se fiatal már, nem vállalja be azt a rizikót, amit mi simán. Nyugodj meg, Angéla. Ishan is nagyon kedves volt, megpróbálta elterelni a figyelmemet azzal, hogy hihetetlenül érdekes történeteket mesélt nekünk az örményekről. Nem hittem volna, hogy a világ legelső keresztény országa Örményország volt. Kemények lehetnek az örmények, mert saját hitbéli meggyőződésük miatt nem voltak hajlandóak alávetni magukat se Rómának, se Bizáncnak. A mai napig függetlenek, saját egyházuk van. – De azt nyilván kitaláltátok – mondta Ishan, ugyanolyan huncut stílusban, ahogy az öreg pap beszélt, – hogy Vince atya mellett nem szolgálhat akárki! Az örmények is a nagy rokonság részei. Hitünk, szokásaink, eredet történetünk szorosan kapcsolódik a szkíta népekhez. És ha nem lenne nyilvánvaló, kik vagyunk, fordítsátok meg a szótagot. Magyarul tökéletesen megfejthető. – Örmény – ményőr – mondogattam hangosan. – A menny őrei – nevetett Ishán. Aztán komolyabban is hozzátette, hogy ez nem vicc. De amit ők őriznek, az nem is igazán egyfajta tudás, hanem lelkület. – Az élő példa, milyennek kellene lennie az embereknek. Aztán ismét örmény zenét tett fel, és megtanított néhány alapvető tánclépésre minket. Hihetetlen, de tényleg sikerült elterelnie aggódó gondolataimat. Nagyon jó, megnyugtató erő sugárzott Ishanból. Éjjel egy körüljárhatott az idő, amikor egy autó hangját hallottuk. Fellélegeztem. No, mégiscsak visszajöttek Éváék. Felkaptam a pulcsim, és kisiettem a kis bungaló tornácára. Nagyon szép, teliholdas éjjel volt.

– 86 –

Egy idegen autó fordult be épp a ház sarka melletti földúton. Azonnal bekiáltottam Pétereknek. – Nem Éváék. Gyertek már ki! Ishan és Péter azonnal ott termettek. Míg odaért az autó, rajtam minden lehetséges rémisztő gondolat végig cikázott. Kijöhet ilyenkor ide? Akárki is, csakis valami borzalmas hírrel. Elviselhetetlenül lassúnak tűnt, mire talált magának a sofőr egy alkalmas parkolóhelyet és végre leállt a motor. Először a hátsó ajtó nyílt ki. Aha, többen jöttek ezek szerint. Mivel teljesen világos volt, rögtön láttam, hogy egy nő az, aki először kiszáll a kocsiból, de nem Éva. Azonnal elindult felénk. – Judit? – a meglepetéstől kiáltottam inkább, mintsem köszöntöttem – hát ti? – ennél értelmesebb egyáltalán nem jutott az eszembe hirtelen. Természetesen John-on nem lepődtem meg, de amikor Theo alakját véltem felbukkani, ismét összezavarodtam. Utoljára Nantu szállt ki. Judit addigra odaért a bejárati ajtóhoz, kedvesen két oldalról megpuszilt, John is kezet fogott mindannyiunkkal, de én már alig bírtam ki, hogy Theotól megkérdezhessem, mi ez az egész. Theo nagy örömmel üdvözölt engem is és Pétert is, csak annyit mondott gyorsan, mindent hamarosan elmesél. Ishán-nal rég nem látott testvérként veregették hátba és nagy hangon percekig üdvözölték egymást. Hulla fáradtak voltak mind a négyen, Juditéknak gyorsan megvetettünk egy kihúzható kanapét az egyik külön szobában, Theo és Nantu pedig egyelőre egy szobában alszanak majd. Amikor Juditék lefeküdtek, Theo végre elmesélhette dióhéjban, mi is történt. – Miután John elküldte a jelentését Éváról, a Szervezet úgy határozott, csakis Évával illetve velünk együtt van értelme a kutatásnak. Mivel egyrészt Éva elutasította a kutatási együttműködést, és az ecuadori labirintusrészbe is nélkülünk kellett volna lemenniük, az utolsó percben úgy döntöttek, hogy ebben a formában pénzkidobás az ecuadori expedíció. Johnék erre fogták magukat, és amíg én Ecuadorban az ő ügyeiket intéztem, gyorsan odarepültek Judittal. – De hogy vettek rá téged, hogy ebbe beleegyezz? – Nem ők vettek rá. Ők csak megkérdezték, velünk jöhetnek-e. Én adtam meg magam annak az egyértelmű érzésnek, hogy nem feltétlenül én tudom tévedhetetlenül kiválogatni, ki jöjjön velünk. Ki tudja, kinek milyen okból kell ott lennie… bármi is történik. Egyszerűen megadtam magam Istennek. De most már te meséld el részletesebben, Évával mi történt a tóparton. Elmondtam, amit tudtam. Elmeséltem Theonak az idefelé utat, az élményeinket, aztán mi is elköszöntünk, és lefeküdtünk végre aludni. 31 Judit becsukta maga mögött a szobaajtót. John már az ágyban feküdt. Odament a férfihoz és óvatosan megrázta a vállát. – John! John, alszol? Egyelőre csak egy morgás volt a válasz. – John! Muszáj most azonnal elmondanom valamit! – Hulla fáradt vagyok, Judit. Majd reggel. – Nem, nem reggel! Mit gondolsz, én nem vagyok ugyanolyan fáradt? Nagyon fontos dolgokat hallottam az imént. – Hol?

– 87 –

– Hát, nem akartam, de a fürdőszobából Angéla ajtaja előtt kell eljönni és akaratomon kívül meghallottam, hogy Theoval mit beszélnek. A földbe gyökerezett a lábam. John morogva Judit felé fordult. – És? – Évához került a legendás chakana. Tudod, ami az itteniek mitológiájában van. Amiről Yumát kérdeztük. – Az a chakana vagy egy olyan? – Az. Ott a félbe vágott zafír a közepén. Állati izgatottan beszéltek erről Theoék. – Mindent biztosan jól hallottál? – John felült az ágyban. – Ne hülyéskedj már John! – és elmondta részletesen a férjének Éva mesés találkozását az anyóval. – És figyelj, mert ez még semmi! Na, hol van szerinted a zafír másik fele? – Haha, ugye nem Évánál? Ennek matematikailag is alig van esélye. – Most szórakozol itt velem? Nála van. – Kiderül, a te hajdani csoporttársnőd körül forog a világ! Nem elég, hogy ő közvetített Yumánál, aztán kiderül, eszméletlen paranormális képességei vannak, most a tetejébe hozzákerül, merő véletlenségből, a Kuszkó-gyémánt és a legendás chakana! Én abban sem vagyok biztos, hogy ezek mind léteznek. Te vagy a tanúm rá, jó sok fenntartásom van… – Volt – javította ki Judit. John elgondolkodva nézett a feleségére. – Néha nehéz tudósnak és embernek lenni egyszerre. Amit szívesen elhinnék, azt a laboratóriumom falai között mindig nevetségesnek tartom. De mindettől függetlenül, állati gyönyörű ez a halmozott egybeesés… – Az Isten áldjon meg, nem lehetsz ennyire cinikus! Nem érted? Itt vagyunk mindennek a közelében! Éva még simán meggyőzhető! Nem is volt alkalmunk vele személyesen beszélni Bécs után, rábeszélni, hogy egyezzen bele a kísérletekbe. Ki tudja, talán még összejön. És itt a chakana, a kódolt kristály… – Meg a varázspálca. Vagy az nem? Judit meghökkenve nézett John-ra, aki folytatta. – Ahelyett, hogy képes lettél volna te rábeszélni arra, ami a legfontosabb nekünk, a kis barátnőd beszéli tele a te fejed! Mióta összeakadtatok, néha megdöbbentesz! És az én józan feleségem maholnap a szellemekben is hinni fog! – Ha ennyire semmibe veszed a hitüket és az ősi tudásukat, mi a fenének akartad, hogy Yuma vagy az unokája segítsen nekünk? Évek óta próbálunk a közelükbe férkőzni, most, hogy velük vagyunk, mindent kiröhögsz. – Judit, figyelj. Tudod, hol dolgozom. Tudod, hogy nem beszélhetek sokszor még veled sem teljesen nyíltan. Amíg be nem kerültünk a csapatba, és amíg ide nem értünk, ahol már nem tudsz te sem galibát okozni az állandó szimatolásoddal és csillapíthatatlan kutakodásoddal, azt kellett, hogy mondjam neked, hogy a kristályokért megyünk. Dehát, drágám, ezt tudnod kellene, kristályokat akár még növeszthetünk is. Nekünk tökéletesen megfelel a szintetikus is. Judit csaknem teljesen értetlenül meredt a férjére. – Te mindvégig hazudtál nekem? Elhurcolsz a világ végére, és azt se tudatod velem, hogy mi célból? A pár napja beleköltözött kétségszerű érzés most fullasztó erővel nyomakodott elő benne. Egyik éjjel nem hagyta aludni az a gyötrő gondolat, hogy egy ideje John nem egészen őszinte hozzá. – Jaj, Judit! Olyan végletes tudsz lenni! – John szavai azonban nagyobb felháborodást mutattak, mint amit Judit mögöttük valójában érzett. – Nem, nem hazudtam. De csak nem képzelted egy percig is, hogy bármelyik szervezetünk egy sámánnal fog kristálykereskedelmet folytatni? És ezek a mesekellékek… már ne haragudj – de aztán nem folytatta ezt a gondolatot, csak legyintett. – Amit még neked sem mondhattam el,

– 88 –

hogy a kísérletben áttörés előtt állunk. –Férje ismét a régi volt: a lelkes, zseniális tudós. – Az agyhullámokat képesek voltunk már úgy-ahogy egy gyémánton keresztül egy számítógéphez csatlakoztatni, amivel egy másik kristályba kódoltuk az alany agyhullámait. Olyan, mintha egy chipet készítenénk. – John egy pillanatra elhallgatott – Egyetlen egy dologban, de egy rettenetesen fontos dologban egyszerűen nem jutunk előrébb. Hiába emeljük a test rezgésszámát, a szívfrekvencia nem változik. Tudnom kell, ők ezt hogyan emelik! Hát ez az egyetlen mozzanat az, ami miatt nem rúgtak ki, amikor azzal álltam elő, hogy megkeresem Yumát, és ideküzdjük magunkat. A kristálylemezen lévő gyógyítást akarom megtudni! Akié ez a tudás, azé a jövő hatalma! És egyet mondok neked. Senki más kezében nem lenne olyan jó helyen, mint a mienkben. Mi jó célért dolgozunk! Ezzel a tudással mi egy teljesen újfajta világot teremthetünk, Judit! Nem lesz betegség! Uralni tudjuk az emberek gondolatait, képzeld csak el, nem lesznek bűnözők, gyilkosok! Ismeretlen lesz az ártó gondolat! Az egész világon a béke és a harmónia uralkodik majd. – Kinek a vezetésével? A tiéddel? – John nem volt benne biztos, hogy tényleg egy kissé cinikusan mosolyodott-e el a felesége, vagy már neki is üldözési mániája kezd lenni. – Valóban furcsa vagy. Eddig te is odáig voltál a frekvencia-szint kísérletért. – Most John lépett oda feleségéhez és nézett mélyen a szemébe. – Judit! Szükségem van rád. Senkiben nem bízhatok. Ne hagyj cserben most, a finis előtt! Megtaláljuk a kristálycsarnokot vagy mi a fenét, megtudjuk a hiányzó láncszemet, és rövidesen miénk a babér! Csak rólad és rólam fog a világ beszélni. Mi leszünk a világ meg-mentői! Judit egy darabig csendben volt. – És miért vagy benne biztos, hogy átengedik nekünk, csak úgy, ezt a mindenható tudást? Gondolod, ők azért törik magukat a barlangba, hogy megajándékozzanak vele bennünket? Ezt abszolút nem is értem… teljesen nyilvánvaló, hogy Theonak esze ágában sem volt megosztozni velünk. Ezért akart minket Ecuadorba küldeni, rágódjunk ott a gumicsonton. Nem értem mondjuk azt sem, most mégis miért enged ide. – Hallottad, megmondta. Megadja magát Isten akaratának! Mégiscsak imádom Istent, így ismeretlenül is! – nevetett John – Néha állati gyerekesek a hívő emberek. De nekünk lesz ám a kezünkben egy adu ász, drágám, ami elég erős meggyőző erejű. Éva frekvenciáit kódoltam Bécsben. Ha nem akarná átadni a felnyitott kódokat vagy a megfejtett tudást – hát a frekvenciáit úgy is lehet manipulálni, hogy negatív módon plántálom bele az alanyokba. Így azok akár megbolondulhatnak, vagy meg is halhatnak. Egy istentelen tömeggyilkost is csinálhatok belőle akár. Judit a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne sikítson. – Jaj, édesem, csak nem képzeled, hogy megtenném?? –komorodott el John. – Mi történik veled? Nem ismersz? Ez csak egy kis motiváció nekik, hogy ideadják… – Neked ezzel tényleg semmi problémád nincs, John? –nézett elhűlve a férjére Judit – legjobb esetben is rablók leszünk. Most John nézett megütközve vissza. – Mi a fenéről beszélsz? Én nem magamnak hozom el a tudást! Egy expedícióval, egy nyomorult hivatalos NASA engedéllyel megyünk felkutatni a kristálylemezt. Ha egyebet is találunk, nem a zsebemben fogom elhozni, se a magánszámlámra nem megy az értéke. Én kutató vagyok, az embereket szolgálom! Na, hagyjuk. Mit is csinálok itt? Csak nem épp neked kell megindokolnom, hogy ezek szent ügyek? Nyilván rád is hat ez az egész vajákolás, ami itt folyik, vagy félsz a barlangtól vagy mit tudom én. De az biztos, hogy telebeszélik a fejed a barátnőd meg a társai… – Hát éppenséggel nem. Látom, hogy leginkább semmit nem mondanak el nekem. Nem bíznak bennünk. John egy nagyot nevetett.

– 89 –

– Miért, itt ki bízik a másikban? Na, komolyan mondom, drágám, rád sem ismerek! Mintha nem ebben a paranoid világban élnél! Minden kutató rettegve ül a titkain. – John szinte már csak suttogott és groteszk volt, ahogy visszafogott indulattal, fel-alá járkálva, hadonászva magyarázott a feleségének. – Itt csak látszólag van közös cél. Se az egyházak, se a kormányok, se a különböző szervezetek nem óhajtanak osztozni a másikkal. Igazából, senki nem tudja, fű alatt ki kitől kap itt megbízásokat. Drágám, a titkos ügynökök hozzánk képest papást-mamást játszanak. Itt olyan tétről van szó, amihez… nem is tudok mit hasonlítani. Az atombomba gyerekjáték volt ehhez az áttöréshez képest, ami előttünk áll. Igazából. .. talán jobb lett volna, ha el sem hozlak magammal. Talán én sem tudtam felmérni, milyen kockázatos fizikailag és minden egyéb módon ez az egész expedíció. Es ha legalább csak mi, tudósok lennénk itt! Akkor csak egymással kellene megbirkóznunk. De nem találnánk meg e nélkül a… spirituális… társaság nélkül a kristálykönyvtárat. És tényleg ne kelljen már még veled is küzdenem… – Hallottad Theo jegyzetét, nem? Amit még Magyarországon felolvasott nekünk… – Bla, bla, bla… – John lekicsinylően a levegőbe intett a két kezével, nyomatékosítva, mit gondol Theoék egész elméletéről meg küldetésmániájáról. – Aztán ki tudja, mi a valódi indítékuk! Azt legalább tudjuk, mi az egész emberiség szolgálatába akarjuk állítani. Ők meg, ki tudja, egy újabb vallást akarnának megalapozni vele. A jövő hatalmát! Judit vett egy nagy levegőt. – Én akkor is erkölcstelennek tartom a ti álláspontotokat. A cél nem szentesíti az eszközt! – már Judit is, bár visszafogott hangon, de nagyon indulatosan beszélt. – Hát ide figyelj, drágám! – John az ujjával szinte fenyegetőleg mutatott Juditra – először is, ha valaki erkölcstelen, akkor Theoék. Ők akartak sunyiban, nélkülünk hozzáférni. Másodszor, senki, téged is beleértve, senki nem fogja tönkre tenni az életem munkáját. Megértetted? Judit hátralépett és fagyosan csak ennyit mondott. – Még a kezedben sincs semmi, de már egy szörnyeteg lettél, John. És Theoékat Isten választotta ki erre. Nekik joguk van hozzáférni. John most eszelős nevetésben tört ki, nem érdekelte az sem, ha meghallják. – Megbolondultál teljesen? Miféle Isten? Neked van Istened? De ha ez kell neked, ilyeneket én is tudok mondani, jó? Engem egy látható és valódi hatalommal bíró Isten választott és küldött ide. A Szervezet, mégpedig a Vatikán tudtával! Nekem, neked ugyanolyan jogunk van ahhoz a rohadék üzenethez, mint Theoék nyálas bandájának és a hülye barátnődnek! Egy darabig csak azt hittem, lelkisérült, de elmebeteg is! Fel se fogta, mit utasít el! John leroskadt az ágyra. Hosszú percekig a kezébe temette a fejét. Majd odament Judithoz. – Ne haragudj! Ki vagyok lazulva én is. Belehalok, ha nem tudom végigcsinálni a kísérletet, Judit! Húsz év munkája! Az életem! A dollármilliókról nem is beszélve. Judit nem válaszolt. – Judit, haragudni se tudok rád, igazán. Olyan vagy, mint egy gyerek. Te nem voltál soha naiv. Nem tudom, mi történt veled, tényleg nem tudom. Hol van az én mindig józan feleségem? – Én se tudom, John. Tényleg nem. Néha magam is meglepődöm. És az álmaim! Sokszor álmodom egy nőről, aki nem úgy néz ki, mint én, mégis, én vagyok. Az a nő… olyan szelíd, olyan önfeláldozó… tiszta. Ilyenkor mindig úgy ébredek, hogy valami majd összenyomja a mellkasom. Szorít a szívem tájékán. Fáj, hogy nem vagyok olyan, mint ő. John most odalépett a feleségéhez, és magához vonta. – Judit, fantasztikus nő vagy! Nagyszerű, jóakaratú. Az emberekért dolgoztál mindig… – Ezt a sokmillióért eladott publikációimra és könyveimre mondod? Hm, nem tudom,

– 90 –

hányan épültek tőle testileg vagy lelkileg. És egyre csak Éva kérdése cseng a fülemben: nektek valami eszköz kell ahhoz, ami velem anélkül megtörtént? Mi van, ha igaz, amiről beszélnek… ha nem lehet a kezünkben az az energia Isten nélkül… – Azt hiszem, teljesen kimerültél. Nem vagyok hajlandó ezt most tovább folytatni. Aludnod kell. Ezt vedd be! – nyújtott felé két tablettát John. – És remélem, reggelre kimegy a fejedből ez a káosz. Mi jó ügyért, a legjobb ügyért vagyunk itt. A világ átformálásáért! Ennek a beteg és nyomorult világnak a megjobbításáért. Judit valóban kimerült és ellenkezni sem volt ereje. Elvette férjétől a megváltó pirulákat. Két perc múlva nyugodtan és békésen szuszogott. Pár órával később épp a reggelihez készülődtünk, amikor halkan kopogtak az ajtón. Nantu épp a közelben volt, ő nyitott ajtót, de már én is ott termettem. Egy helybéli férfi volt. Bár spanyolul, de igen hadarva beszélt, egy szó nem sok, annyit sem értettem belőle. – Éváékról hozott hírt – mondta Nantu, ahogy becsukta a férfi mögött az ajtót. – Évát megmarta egy halálos kígyó, de hihetetlen módon jól van, és megmentette egy kislány életét is. – Gyerekek, elkezdődött! Menjünk! – kiáltotta Theo és már kapta is a kocsi kulcsot, indult kifelé az ajtón. – Hova? – kérdeztem, de már rohantam mögötte. – Fel, a kunyhóhoz. Oda kell mennünk, most azonnal. Egy perc múlva mindannyian benn ültünk a dzsipben. Ishan és Péter a platón ültek hátul, csak így fértünk el mindannyian. Még szerencse, hogy Theo Limában ezt a pick-up truck-féle furgont bérelte ki, mondván, a sok cuccot ezzel könnyebb szállítgatni. Kétórás zötykölődés után megláttuk Vince atya kocsiját az útszélen. Theo melléhúzódott és kiszállt. Leugrott Péter és Nantu is a platóról. Nyomokat kerestek. Nem volt könnyű bármit is észrevenni, hisz az éjszakai eső elmosott sokmindent. Végül is néhány frissen letört bokor nyomvonalán felfelé indultunk egy kis emelkedőn. 32 A pap bekísérte a többieket a házba. Éva körülnézett, hol tudna egy kicsit lepihenni. Meglátott egy hatalmas, öreg fát nem messze a háztól, alatta egy lócával. Amikor leült, csak akkor vette észre, hogy egy kis virágoskertet ültetett ide az anyó. Apró piros és lila virágok ültek szép sorban Éva lábánál. A virágágyás mellett egy korhadt, rozsdásodó kis kapa és csorba alumíniumkanna, félig tele vízzel. Nagymamája tartotta mindig az öntözőkannát és a kiskapát a virágok mellett. Eszébe jutott, hogy nyaranta, amikor nagyanyjánál voltak a szünetben, a kis öregasszony mindig korán kapálgatta és öntözgette a virágokat, még mielőtt meleg lett volna. Hányszor megígérte nagyinak, hogy majd holnap ő is korán felkel, és segít neki. De sose akaródzott kikelni az ágyból. Vajon ennek az indián anyónak van-e, aki segít néha? Hogy tölti a napjait? Mire gondolhat, amikor itt magányosan, annyira távol mindentől, idejön ezekhez a virágokhoz, hogy egy kis szépséget varázsoljon málladozó életébe? Mennyi emberi vesződség! Mennyi öröm és bánat, ami az emberi szívben benne él! De jó lenne látni, tudni, mitől boldog vajon ez az anyó és mi fáj neki? Hogy kapcsolódhatnak össze így, a semmiből emberek, hogy most egy öregasszony élete tárul fel előtte, itt, több ezer méter magasságban, egy ilyen távoli országban? A virágoskert jobboldalában egy pici tavacska volt. Szép, nagy kövekkel volt kirakva a széle, a kövek között itt-ott fűszálak bújtak elő. A vize, fogalma sem volt mitől, de szép, tiszta volt, nyoma sem volt algának. Csak jó pár perc után hasított Évába a gondolat, hogy

– 91 –

ez a pocsolya nagyságú tó egyáltalán nem illik ide. Elképzelni sem tudta, miért ásta az anyó, hacsak nem öntözővíznek. Megkérdezi majd, mielőtt elmennek. Egy hangocskát hallott a ház felől. A kislány állt a viskó ajtajában és őt nézte, őt hívta. Ahogy ránézett, tudta, mi a kislány baja. Látta. Valami összekötötte őket. Intett neki, hogy jöjjön ide. Meglepetésére a kislány elindult felé. Félúton mintha megtorpant volna, és Éva egy mosollyal bíztatta, hogy jöjjön bátran. Jól megértették egymást. A kislány elmosolyodott és odaszaladt hozzá. Eva megsimogatta az arcát. A kislány egyenesen Eva szemébe nézett, olyan önfeledten és mélyen, ahogy csak egy gyerekkel tud összefonódni a tekintet. Majd váratlanul hadarva mesélni kezdett Évának. Pár mondat után egészen közel ment Évához, és átölelve pici kezével a derekát, az ölébe hajtotta a fejét és zokogásban tört ki. Az anya és mögötte a többiek ekkor léptek ki az ajtón. Éva intett nekik, hogy minden rendben van, menjenek vissza. Nem értette, mit mondott a kislány, de mindent tudott mégis. Megszédült, ahogy elárasztotta a rengeteg információ. Annyira megdöbbent, hogy eszébe se jutott most azon morfondírozni, mi történhetett vele és honnan kapja ezt a tudást. Semmi mást nem tudott biztosan, mint hogy most át kell adnia magát ennek a hullámnak, ami elborította. Egész testén, sőt messze azon túl is hatalmas bizsergés vette körbe. Érezte, ahogy a hömpölygő energiatengerben ringatózik. Színes képek bukkantak fel előtte a kislány életéből. A kislány édesanyja kígyómarásban halt meg, amikor vele volt várandós, az utolsó napokban. Azonnali operációval kivették a babát. Azóta ez a sokk blokkolta a kislány energiáit. A benne élő félelem szinte megfagyasztotta a vért benne, örök rettegésben élt. Az erek, főleg a szíverek, állandóan össze voltak szűkülve, így a szív súlyosan alulműködött, erőlködött, és pár év alatt közel került a kimerüléshez. Ma, a kígyó miatti sokk és az óriási boldogság és hála, hogy egy idegen az életét kockáztatta érte, feloldotta ezt a blokkot, felszabadulhatott egy valós rettegés, de ugyanakkor egy végtelen nagy öröm is. Ez a kis idő is elég volt, hogy az érzelmi dugulás megszűnjön és lehetővé váljon az áttörés. A gyógyulás. Eva erősen magához ölelte a kislányt, és mivel a szavak most úgyse sokat számítottak, pusztán ösztönből, magyarul nyugtatta meg, hogy most már minden rendben lesz. Mikor a fiatalasszony ismét megjelent az ajtóban, hogy megnézze, mi is történik, Éva intett neki, hogy jöjjenek. A nő hátraszólhatott valamit, mert a pap is és az anyó is megjelentek a nyomában. A kislány Éva ölében ült és a hajával játszadozott, amikor az öreg tolmácsolásában beszámolt arról, amit megtudott. – Úgy mondja atyám, hogy most a kislány ne hallja. Nem ez a módja. Mondja meg a kislány nagynénjének, meséljen neki az édesanyjáról. Ne titkolják tovább az igazat. Beszélgessenek minderről most már bátran. Mondja el a gyereknek, milyen volt az anyukája, hogyan várta őt. A gyermek szíve rendben van. Értessék meg vele majd, Isten milyen csodálatos módon gyógyította meg. Az anyó adjon neki szíverősítő főzeteket két hónapig, ne tovább. Addig csak olyan ételeket egyen, amik melegítik a lelket, a vért. Tegyenek a teájába fahéjat naponta, ha banánt eszik, arra is. Tejet ne igyon ez alatt az idő alatt. Egyen minél több piros színű ételt, és ügyeljenek, hogy ne hűljön meg a gyerek. Vince atya félrehívta az asszonyt, és természetesen az anyó is velük tartott. Az asszony a kezét a szája elé kapta úgy hallgatta a pap fordításában Éva szavait. Csendes bólogatásából látták, minden úgy volt, ahogy Éva mondta. Bár a pap fegyelmezett viselkedéséből nem látszott, ahogy ránézett, Éva mégis tudta, szíve repdes a boldogságtól. Tanúja lehetett az aranyasszony első gyógyításának! A kislány egyre jobban viháncolt Éva ölében. Úgy tűnt, teste-lelke máris érzi a csodás gyógyulást, a megszabadulást e többéves teher alól. Jobbra-balra dülöngélt Éva ölében,

– 92 –

rúgkapált boldogan a lábával, egyre bátrabban húzogatta Éva haját. A leginkább azonban most a lánc kezdte érdekelni. Eva megingatta a fejét, mutatva, ezt nem szabad. De a kislány incselkedve minduntalan a medál felé kapdosott. Éva a nyakára tette az egyik kezét, hogy védje valamennyire a féktelen kislánytól a láncot. Elég is volt már ebből, gondolta. Megfogta a kislányt, hogy letegye a földre, szaladgáljon inkább a kertben. Ez a pillanat is elég volt a kislánynak, hogy azonnal Éva lánca felé kapjon, és egy határozott mozdulattal meghúzza és leszakítsa Éva nyakából. Éva azonnal utánakapott, de a kislány gyorsan arrébb ugrott. – Nem szabad! Add vissza! – kiáltott rá a gyerekre spanyolul, de az csak huncutul nevetett. Éva a gyerek felé indult, kinyújtott kezével jelezte, kéri vissza a láncot. A kislány, hogy Éva ne érje utol, egy túl hirtelen lendülettel fordult meg, megbotlott a kis tó egyik kövében és a kezéből kirepült a lánc, egyenesen bele a vízbe. Éva odaugrott, hogy kikapja a vízből, de a lánc egy szempillantás alatt elsüllyedt. Éva kétségbeesetten keresgélte kezével a vízben. Lehetetlennek tűnt, hogy eltűnjön, nem saccolta magasabbnak a vizet fél méteresnél. Letérdelt a kövekre, és fél kézzel kapaszkodva kutatott vadul tovább. Ekkor az anyó valamit kiabálni kezdett, és már mindannyian rohantak Éva felé. – Éva, ne hajolj beljebb a vízbe, hallod? Éva szomorúan rájuk nézett. – Még egy napig se tudtam vigyázni a chakanára. Meg kell keresnem – és teljes lendületével a medál után nyúlt a vízbe. – Az anyó jajveszékel, hogy hozzalak el onnan! – kiáltotta a pap, és Éva felé nyúlt. Éva még erősebben a vízbe hajolt, ami ebben a pillanatban iszonyú örvénylésbe kezdett. Éva megijedt és megbillent. Beleesett a vízbe. Az anyó még hangosabban jajveszékelt. A pap értetlenül állt, ránézésre nem tartotta különösebben veszélyesnek a kis pocsolyát. De automatikusan Éva után nyúlt. Ám Éva ez alatt a pár másodperc alatt teljesen elmerült. Ekkor már Vince atya is kétségbe esett, főleg, mert rájött, az anyó valamit tudhat a vízről, amit ő nem. Most már a pap is Éva után kiáltozott. Mi ebben a pillanatban értünk hallótávolságba. Theoék még gyorsabban kezdtek futni. Theo odakiáltott a papnak. A pap hátrafordult, de arra se volt érkezése, hogy üdvözöljön minket, csak kapkodott a víz örvényében. Az anyó ekkor ismét rákezdte riadt mondókáját. Theo máris ugrani készült Éva után. A víz azonban ebben a pillanatban olyan fehérré változott, mintha alulról legalább több ezer wattos égőkkel világítanák meg, és közben erősen apadni kezdett. Ám Éva sehol nem volt. – Mi történik? Beszélj! – üvöltött Theo az anyóra. – A chakana kinyitotta a bejáratot. Most már mindjárt lefolyik a víz, most már nem lesz baj! Azt hosszas keresztkérdésekkel derítettük ki, hogy milyen bejáratról beszél. – Hát a labirintusba vezető folyosó egyetlen, földfelszínről megközelíthető bejáratáról. A többi mind csaknem kétszáz méterrel a tó alatt van. A víz mindjárt elfolyik. – Most pedig mindent hallani akarunk, azonnal! De előtte vigyétek el innen a fiatalasszonyt és a gyereket, Ishán, ez nem tartozik rájuk, – adta ki az utasítást Theo. Mi, többiek, még mindig dermedten álltunk. Ahogy megtudtuk, a következő láncreakció játszódott le: Éva kinyílt szívcsakrája magához vonzotta Katustól a zafírt. A zafír további energiákat aktivált Évában, amitől hozzákerült a chakana. A chakana rezonanciába került Éva eleve magas szívfrekvenciájával, ami a ma reggeli önfeláldozásával és gyógyításával olyan magas

– 93 –

rezgésszámra emelkedett, ami aktiválni tudta a kódolt kristály zárolt frekvenciáit. A kútfenék zsilipjének a kódja is csak ezen a magas rezgésszámon nyílik. Aki ezt kinyitja, annak mindent a kezébe adnak. Eddig jutottunk a felfoghatatlan magyarázatban, amikor a víz teljesen leapadt. – Most már nem lesz semmi baja a kishölgynek. Majdnem négy méterre lejjebb van egy oldalág, az örvény odasodorta. Ő már biztosan bejutott oda. Most már nem kell aggódnunk – szólt az anyó. Lekiáltottunk Éva után. Semmi. Ismét és ismét kiáltottunk. Már láttuk is az oldalfolyosót, amit az anyó említett. Egyszer csak mintha visszakiáltottak volna. Elhallgattunk. Igen, Eva hangja volt. Éva kétszer is hahót kiáltott. Istenem! Élt! – Éva! – kiáltott egy hatalmasat Theo – Nincs bajod? Ne félj, máris megyünk utánad! – Rendben – jött a halk, de jól kivehető válasz. Egy darabig azonban teljes némaságban álltunk az üres kútnál. Éva lent, mi meg csak bámulunk utána. Azonnal cselekedni akartunk, de fogalmunk sem volt, hol kezdjük. Márpedig a lejárat aktiválódott, és nekünk lépnünk kellett. Arról szó sem lehetett, hogy valahogy felhozzuk Évát, és szépen elfelejtünk mindent. De akkor a világ legnagyobb küldetését ilyen szedett-vetett módon, sebtiben, minden előzetes felkészülés nélkül kell megkezdenünk. Nem hiába a mondás, ember tervez, Isten végez. – Az, hogy most érkezett el az idő, nem kétséges – szólalt meg végre Theo. – Nem akarok morbid lenni, de Éva fejest ugrott a dolgok közepébe, – ha lenne Theonak bajusza, azt mondanám, most a bajusza alatt mosolygott a saját fekete humorán. Rajta így mutatkozott meg a kimerítő izgalom utáni megnyugvás, hogy végre Éva életjelet adott. – Nézzük, mink van egyáltalán. Itt van több gyapjútakaró, amit tegnap felhoztatok – fordult elsőként a paphoz, – aztán hoztatok konzerveket, éhen sem halunk. A dzsip tele van egyéb felszereléssel, amit eleve a barlanghoz hoztunk Nantuval. Védősisak, kések, egy-két vízálló ruha, elemlámpák, karabinerek, kötelek, vízforraló, kötszer, öt hálózsák, egyebek, ez rendben. – Nálunk is itt van egy-két műszer – szólt John. – Mi lesz a kisházzal és az otthagyott holmikkal? Az autókkal? Egyáltalán, hol tudunk itt visszajönni, néném? – kérdezte Péter. Mindenki aktivizálódott, és úgy tűnt, valóban fel sem merül, hogy ne most induljunk neki. A kút mélységét a férfiak úgy nyolc-tíz méter mélynek saccolták, amiben az anyó meg is erősítette őket. – Igen, úgy négy méterre van az az oldalág, ahová Éva asszony beevickélt. Onnan még ugyanannyi a zsilip. A zsilip tetején egy rács van, azon lehet fennakadva a chakana. Vagy valaki odamegy belülről a zsiliphez és megpróbálja kikotorni, vagy kívülről kell leereszkedni. Én azt mondom, belülről menjetek, mert úgyis vissza kell engedni a vizet magatok után. Hogy mi van beljebb, azt nem tudom én sem, meg senki más sem. Mit is mondhatnék? Holle anyó kútjába nem volt ilyen kalandos a lejutás! Kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy én is leugranék a mesebeli lányok után a kútba és elindulnék a szép, virágos réten, egy másik, varázslatos világba. Theo kiadta az utasításokat, ki mit szedjen össze. Ishan és Péter visszamentek a kocsikhoz a holmikért. Közben Theo-nak az az ötlete született, hogy Nantu menjen vissza John-al a bungalónkba, és szedjenek össze onnan is minden szükséges holmit, és hozzanak a nőknek megfelelőbb ruhákat. Ő elindul velünk Éva után. Judittal mi sem tétlenkedtünk. Félútig a fiúk hozták a kocsikból a holmikat, onnan mi vettük át tőlük és hordtunk mindent a kút széléhez. Minden alkalommal, amikor a kúthoz értünk, leszóltunk Évának, aki azonnal vissza is válaszolt. Nagyon fázott. Judittal kitaláltuk, hogy egy kosárba beletesszük a takarót, Judit meleg dzsekijét, egy száraz nadrágot és egy pólót, amit szerencsére még ki sem pakolt a kocsiból, egy kis gyümölcsöt,

– 94 –

kekszet meg vizet, és leengedjük neki egy kötélen. Tíz perc múlva ott is volt nála minden. Jó másfél óra múlva különvált a csapat. Éva elaludhatott a meleg kabátban és gyapjútakaróban, mert az elmúlt egy órában nem válaszolt vissza. Theo jól rögzítette a hegymászó karabinereket fent egy bebetonozott vaskampóba. A terv szerint Péter visz le engem és a papot, Theo pedig Judittal ereszkedik le. Elsőként indultam el Péterrel. Fentről nézve egyáltalán nem tűnt olyan rémisztőnek az a négy méter, ám amikor csaknem tíz méter sötét tátong alattunk, az nem kellemes. Ha nem Péterbe kapaszkodtam volna, az biztos, hogy ismét rámjön a hisztéria, hogy mégis, mi a fenét keresek én itt? Mikor majdnem leértünk a kis oldalfolyosóra, ahol Évát sejtettük, Péter felkapcsolta a sisakjainkra szerelt elemlámpát. Egyfolytában szólongattuk, de még mindig nem felelt. Végre a lábam rátehettem a nyílás szélére, és Péter rögzített minket, hogy biztonságban behúzódhassam a folyosóra, mielőtt kicsatol. Amint szilárdan álltam, első dolgom volt, hogy bevilágítottam. A bejárattól úgy másfél méterre ott volt a kosár és a pokróc. Üresen. Péter is bekukucskált, de ő nem csatolta le magát, hogy mielőbb visszamenjen a papért. Theo megérezhette, hogy baj van, mert egyfolytában bennünket szólongatott. – Theo, nem látjuk Évát! Pár perc múlva lent volt Theo. Bebújt a nyíláson. Rám se nézett, egyenesen az otthagyott holmik felé indult, miközben egyfolytában Évát szólítgatta. 33 El nem tudtuk képzelni, miért és hova indult el Éva. Egyedül, a sötétben! Ott volt nála ugyan a kis elemlámpa, de… nem, ez semmiképpen nem vall rá! Tudja, hogy jövünk, de egyébként is! Eva és a barlangok! Innen kezdve csak hülyeségek, rémségek és borzalmak jutottak az eszembe, úgyhogy próbáltam erővel irányítani a gondolataimat. Bíznom kellett a Gondviselésben, Éva szerencséjében, az angyalaiban vagy akármiben. Bőséges a választék, de valamiben bíznom kellett, és bíztam is. Még a józan eszemben is. Hisz egyszerűen most, ilyen előzmények után, kizárt, igenis kizárt, hogy baja legyen! Biztos, lesz magyarázat! Theo is hasonlóan gondolkodhatott. Bár nagyon nyugtalan volt, inkább izgatott mint ideges. Mindig is sejtette, hogy a küldetés egyszerre lesz csodálatos és sokkoló. Nem volt mit tennünk, teljesen Istenre kellett hagyatkoznunk. Végül is, ez a legkevesebb, ami elvárható volt tőlünk. Theo nyilvánvalóan úgy döntött, elindul a folyosón Éva nyomában. Azt mondta, nem megy messze, de addig is, amíg Nantuék is ideérnek, nem várhat itt ölbe tett kézzel. Mi várjuk meg Nantut és Johnt. Ellenvetésről szó sem lehetett. Elindult a folyosón. Akutból nyíló platform, a folyosó szája, körülbelül három méter széles volt. Hogy a víz semmiképp ne folyjon bele, itt, a peremen, a kút irányába lefelé lejtett. Ez a kis lejtő is elég volt, hogy az emberre a frász jöjjön és ne akarjon kikukucskálni innen. Már értettük, miért nem nézett ki Éva! Áporodott, dohos volt a levegő. Ki tudja, lefolyt-e valaha is ez a víz, és ha igen, mikor. Az anyó életében biztosan nem, ezt ő mondta. Akkor pedig a kút irányából soha nem szellőzhetett. Theo lassan lépdelt az aránylag szűk járatban. Magas ember volt, le kellett hajtania a fejét, hogy egy-egy kiálló kőbe be ne verje. Ez a szakasz inkább természetes járathoz hasonlított, annyira megmunkálatlan volt. De intuíciója és a régi tapasztalata azt súgta, nemsokára megváltozik. És valóban! Az első jel, ami emlékeztette az ecuadori barlangra, az egyre erősebben csillogó szemcsék a falakban. Két perc sem telt el, és annyi fényt adott a fal, mint egy

– 95 –

pislákoló gyertya. És előrébb még fényesebbnek látta a folyosót. Most örült csak igazán, hogy annak idején Yuma beavatta őket! Ismerős volt minden. Abban reménykedett, hogy Évának minden szó az eszébe jut, amit a hajdani élményükről hallott és ez átsegíti majd az első ijedelmeken. Magabiztosan ment előre. Pár méter után a járat kör alakban kiszélesedett. Megállt. Tudta, itt vagy útelágazás következik, vagy egy ajtó lesz. Alaposan körbekémlelte a falat. Szemmagasságban, vagy egy kicsit felette, meg is látta, amit keresett: a spirál alakú izzást. Éva ezek szerint nemrég járhatott itt, és nyitva hagyta a bejáratot! Theo elérzékenyült. Lepergett előtte az elmúlt két év bűvös átváltozása, amiben Éva finom úrinőből Isten elszánt küldöttévé vált. Már nem Paolo asszonyaként gondolt Évára, hanem saját társaként. Olyan kapcsolat született közöttük, melynek semmi hétköznapi aspektusa nem volt. Őket nem szenvedély, és nem emberi érzelmek ragasztották össze, hanem a sorsuk. A folyosó ekkor – ahogy Theo már számított is rá – kiszélesedett még jobban és hirtelen másik két irányba is kinyílt. Nézte a falakat, milyen jel mutathatná neki Éva útját. Lekapcsolta az elemlámpát, csak a természetes csillogás adott fényt. Semmi jel. Ahogy körbeforgott néhányszor, világossá vált előtte, hogy Éva miért és hová indult. A chakanáért a lefolyó zsilipjéhez! Egyelőre még csak tippelni tudott, hogy Eva talán meghallotta innen, amint ők fent erről beszéltek, mert máshonnan nem tudhatott erről. Minden esetre megpróbált tájékozódni, majd magabiztosan a balra nyíló folyosón ment tovább. A barlang levegője itt már friss volt. Ebből tudta, már egy belsőbb zónába jutott. Eddig még nem látta a légfolyosók nyílásait, de nyilván hamarosan rábukkan az elsőre. Nem mindenhol világítottak a falszemcskék, ezért ki-be kapcsolgatta az elemlámpát. A padló egyre nedvesebb volt, vigyáznia kellett, meg ne csússzon, és a tempójából is visszafogott. Meg-megállt és fülelt. Valamiért eddig még nem gondolt arra, hogy hangosan kiáltson Évának. Még szoknia kellett az új világot, még nem volt otthon benne. De amint ez az eszébe jutott, mégis erőt vett magán, engedélyt kért lélekben a barlangtól a zajongáshoz. Pár percet várt, figyelve a belső hangokra, mihez érez késztetést. Még nem veszítette el az időérzékét, úgy saccolta kábé félórája indult el. Igen, már jó lenne életjelet észlelnie Éváról. A nevét kiáltotta. Mozdulatlanul állt, nem akarta, hogy a legkisebb nesz is elterelje a figyelmét. Még egyszer kiáltott, majd harmadszor is. Semmi. Sietősebb lépésekre váltott. Egyszer csak mintha víz zubogását hallotta volna. Ez csak a zsilip lehet! Épp kiáltani akart, amikor zajokat hallott. Mintha valaki vasat ütögetne! – Eva! Éva! – kiáltotta Theo és a hangok irányába futott. – Theo? – jött nemsokára a halk válasz. Theo szíve kalapált az örömtől. – Éva! Hol vagy? Jól vagy? – Gyere, gyere tovább, gyere! Rohant a hang irányába. Lehetetlen pozícióban látta meg Évát, egy hegyes kőre fél lábbal támaszkodva, félig a levegőben lógva, a lefolyó rácsaiba kapaszkodott. – Szedj le innen! Theo hangosan elnevette magát, egyrészt az örömtől, na és mert annyira klasszikus volt a jelenet. Mint egy Indiana Jones filmben. – A bajba jutott nő és szabadítójának szívszorító találkozása. A chakanát kerested? Megtaláltad? Éva csak bólintott. Theo elindult felfelé a köveken. Jól megtámasztotta a lábát az alsóbbakban, majd hátával egy nagyobb kőnek támaszkodva stabilizálta magát és mindkét kezével Éva után nyúlt. Éva, Theoba kapaszkodva már könnyen elengedhette a rácsokat és óvatosan, lábait Theo utasításai szerint rakva az egyes kövekre, elindult lefelé. Theo is lassan egyre visszább ment, utat engedve így Évának, végig egymás kezét fogva. Pár perc

– 96 –

múlva lent voltak mind a ketten. Egyikük sem szólt semmit, csak ölelték egymást olyan boldogan, mintha évezredek óta nem találkoztak volna. – Istenem, Theo! – szólalt meg végül Éva – Istenem! Nem is tudom, mit mondjak… – törölte meg könnyes szemét és maszatos arcát a pulcsija ujjába. – Amióta nem láttalak, minden más… – Hagyd most Éva. Majd megbeszéljük. Tudom nagyjából, mi történt – majd egy kis szünet után hozzátette – hát, itt lennénk lent, a labirintusban. – A labirintusban? Mármint abban a labirintusban? – Éva nekidőlt a falnak. Hirtelen iszonyúan fáradt lett. – Én már azt se tudom, mi történik… nem, nem tudom, tényleg nem. Minden összefolyik bennem, előttem, körülöttem… – és elsírta magát. Theo nem válaszolt semmit, odament Évához, és csendben magához ölelte. Amikor már nem rázta Évát a zokogás, leültette egy laposabb kőre. Az oldalán lógó vizes palackból inni adott neki. Eligazította a homlokába hulló kócos tincseket. – Az anyótól tudjuk, ez az egyetlen földfelszínről megközelíthető bejárat abba a szakaszba, ahová vélhetően mennünk kell – kezdett bele Theo. Éva felnevetett. – Már amennyire ezt fentről megközelíthetőnek tudjuk nevezni! Theo is elmosolyodta magát. – És honnan tudtad amúgy, hogy itt lesz a láncod? – Ezt még hallottam. Meg volt egy furcsa álmom. Amint ott üldögéltem és próbáltam fülelni, hogy mit is beszéltek ott fent, egyszer csak elaludtam. Teljesen ki voltam merülve az elmúlt pár naptól. Szóval, álmomban Yuma beszélt hozzám. Ennek a barlangnak egy termében ültünk, körös-körül minden csillogott, olyan volt, mint egy üvegpalota. Vagy kristály – mosolygott Éva Theo-ra. – Még mindig a hatása alatt vagyok. Azt mondta, egy cseppet sem kell itt félnem a labirintustól. Vigyáznak rám. Álmomban nem is féltem, eszembe sem jutott. Azt mondta, emlékezzek arra, amit tőletek tudok a labirintusról. Arra, hogy az elágazásoknál a kezemmel körözzek lassan szemmagasságban, meg fogom érezni és látni, hol a kódolt zár. A kezemből áradó energiával ki fogom tudni nyitni. Mindez annyira magától értetődő és erőteljes volt, hogy amikor felébredtem, egy percet sem gondolkodtam, hogy elinduljak-e a lánc után vagy sem. Meg szerintem, amikor elindultam, még félig aludtam. Ösztönösen mentem végig. Amikor megtaláltam az első jelet és kinyílt, olyan boldogságot éreztem, hogy az akkor már ébredező eszem sem ellenkezett attól, hogy továbbmenjek. És nem féltem. Tudtam, hogy nem lehet olyan messze, tudtam, hogy ti nemsokára utánam jöttök, tudtam, hogy semmi veszély nem leselkedik rám. – Ennél a mondatánál Éva felállt és leporolta a nadrágját. – Tudod, azért soha nem hittem volna, hogy a nagy küldetés első lépéseit egyedül teszem majd meg. De azt sem, hogy az első gyógyításomnál nem leszel ott. Hogy senki nem lesz ott. Theo mondani akart valamit, de Éva a férfi szájára tette az ujját. – Ne. Már én is tudom, hogy jobb így. És azt is tudom, nyugi, nem voltam mégsem egyedül. De azért még szoknom kell. Bár, ha ilyen intenzíven történnek az események, hamar túl leszek sok mindenen. Na, menjünk. Elindultak visszafelé. Éva ment elől, néha hátrafordult, úgy beszélgettek. – Amikor a jegyzetedet olvastad fel, és beszéltél a Tudás Csarnokáról, a képzeletemben mindig egy csillogó terem jelent meg. Soha nem gondoltam volna egy hegyi viskó melletti fára. Ezek után ki tudja, milyen lesz a kristályterem a valóságban. – Szerintem az kristály. A változatosság kedvéért persze. – Jaj, de hiányzott már ez nekem! A humorod. Vagyis te mennyire hiányoztál! Még jó, hogy ilyen szédítő események sodornak el, és e mellett eltörpül a disznóságod, hogy ennyire magamra hagytál. Azt azért még emésztenem kell, hogy egy nyomorult telefonhívást se voltál képes megereszteni! Igen, igen, tudom, mondta a pap – fojtotta

– 97 –

Theo-ba a szót Éva – érteni értem, de borzalmas volt, na. És hogy mindenről tudtál… Bécsről is? – Bécsről is. – Nyilván, pontosan tudod, mit ajánlott John. – Igen. A legtöbbet, amit szakmailag elérhetsz ebben az életben. Az is egy tudás csarnoka lett volna. Egy másik tudásé. Nem sokan vannak a földön, akik így eldobták volna maguktól. Sokan bolondnak is tartanak emiatt. Éva elnevette magát. – Na, akkor minden rendben! – Persze, a rossz nyelvek szerint megijedtél a feladattól. – Ki a csuda beszél rólam? Nem tudtam, hogy beszédtéma lennék bárhol is. – Még a CNN nem, de eljön hamarosan annak is az ideje – vigyorgott Theo. – John közzétette a bécsi kísérleteteket a publikációiban, ahol csak tudta… a biztos sikere reményében. Sok kutatóintézetben téma volt. Éva egy darabig nem válaszolt semmit. – Mondd, Theo, tényleg ennyire nem értik az emberek, miről szól ez az egész? Tényleg nem lehet felfogni, hogy hova vezet az út, amin ma megy az emberiség? Most hagyjuk is Istent – csak józan paraszti ész is elég lenne meglátni, hogy mennyire hazug, hamis, önáltató illúzió ez a betegség, baj, és tragédiamentes élet! Ennyire nem egyértelmű, hogy lelki erőfeszítés nélkül nem lehet a fizikai szinten minden tökéletes? Olyan világosan látom, mi történik, miről szól ez az egész, és hova vezet, hogy fáj! Hogy képzeli bárki is, hogy a testét megmentheti bármi betegségtől, kórtól anélkül, hogy a lelkét meggyógyítaná? Nem érzik ennek a mesterséges, sőt erőszakos tünetmentesítésnek az ördögi mivoltát? Akkorát röhög most Lucifer, édes Istenem! A legprimitívebb szemfényvesztés! Akik remegnek, hogy örök fiatal, szép, egészséges testük legyen nem értik, hogy ehhez kivel kell lepaktálniuk? Annyira átlátszó pedig, komolyan mondom! Theo csendben hallgatta Évát. Igen, a hangján is érezni már az erőt. Ez a nő már nem kell, hogy tőle kérdezzen, vagy, hogy bárkitől kérdezzen. Évától most már tanulnia kell az embereknek. – Nem tudják, hogy mindennek ára van? Persze, Isten mindenkinek megengedi, hogy megkapja, ami kell neki. Ha ide akarják magukat bezárni, ebbe a múlandó világba, ám legyen. Legyen nektek akaratotok szerint, szegénykéim! – Te már úgy tudsz ránézni a három dimenzió fogságában rohangálókra, mint a kutató a kísérleti labirintus fehér egerére. Te látod a kijáratot, ő még falakba ütközik. Éva megállt hirtelen. Megragadta Theo karját. – John-ék kristályszerkezete még inkább vakká fogja tenni őket! Mert most még zavarja őket legalább a betegség, az öregedés, a baj. Most még érzik, hogy valamit tenni kellene, valami nincs rendben. De ha elveszi tőlük ezeket a tüneteket is, és végérvényesen kényelmesen érzik magukat így, ebben a világban, a totális álomvilágba ringatja őket! Nem lesz menekvésük! Nekidőlt a falnak. Kristálytisztán látta a lehetséges jövőt. – Theo, ez az álomcsapda! Hosszú percekig nem beszéltek. Éva teljesen elmerült a világos látomásában, Theo pedig Évában. Furcsa, sok ízű örömet okozott neki Éva fénysebességű változása. De valamit feltétlenül el akart neki mondani, mielőtt visszaérnek a többiekhez. – Éva, John-ék is itt vannak. Éva hátrafordult. – Mit mondasz? John-ék? Itt, Peruban? – Igen. Velünk. Velünk jöttek. És Theo elmesélt mindent Évának. – Nézd, most én se tudok mást mondani egyelőre, nem tudom, miért kellett

– 98 –

ideengednem őket, de valamiért így kell lennie. Megmondtam, az Igazság Csarnokában még én sem jártam. Éva csak bólintott. – Értem. Hát, kezd igen izgalmas lenni! Hm, ilyen kalandos filmet nem mertem elképzelni magamnak, amikor arra vágytam, legyen az életem végre élő! Jaj, jó dolog ez, nagyon jó, elengedni mindent, félelmet, elvárást – nagyot sóhajtott. – Igazából ez már több is ennél. Ez teljesen kilépett a normális keretekből. Theo épp meg akart volna szólalni, amikor Éva elnevette magát és bólintott. Theo is tudta, egyre gondolnak. Szinte egyszerre is mondták ki: de hát ki mondta, hogy az eddigi keretek voltak a normálisak? Talán soha azelőtt nem nevettek ennyire felszabadultan. Mindketten úgy érezték, ezeréves tehertől szabadultak meg. 34 Mi a várakozás unalma és a visszafogott mehetnékünk miatti izgalom elől egy kis bóbiskolásba menekültünk. Mikor eljutottak hozzánk a beszédfoszlányok, szinte egyazon pillanatban ugrottunk talpra. Én már alig bírtam magammal. – Éva! Hol vagytok? – kiáltottam. – Angéla, szia! – hallottam Éva vidám kiáltását. – Nem tudom, de Theo azt mondja, mindjárt odaérünk. Kristálytisztán hallottam minden szavát. Hihetetlen volt a barlang akusztikája. Nemsokára fel is bukkantak a folyosó halvány fényében. A régi idők örömével öleltük meg egymást. – Hát, minden alkalommal egyre érdekesebben találkozunk – próbált Judit oldottnak mutatkozni. Éva pedig örült, hogy legalább erőfeszítéseket tesz egy kellemesebb együttlét érdekében. – Koszi a ruhákat – mondta neki. – Angéla cuccait ismerem, ezért először el se tudtam képzelni, kitől kaphattam. Bár sok minden lehallatszott a fenti beszélgetésetekből, az nem jutott el az agyamig, hogy ti is itt vagytok John-al. Most tudtam meg Theo-tól. Amíg tanácskoztunk, hogy mitévők legyünk, megvárjuk-e Nantuékat vagy elinduljunk, hátrahagyva nekik egy üzenetet, Vince atya felvetette, Évának valamit ennie kellene. Szegény, tényleg, ki tudja mióta nem evett. Mint azonnal megtudtuk, tegnap délután óta. Úgy indultak ide, hogy majd vacsorára visszaérnek a kis bungalóba. – Hú, ez életmentő ötlet, igen – mondta Éva. – És még egy kis kokalevél sem volt nálam. Amíg magam ki nem próbáltam, nem hittem el, hogy egy kis marék koka elrágásával megszűnik az éhség, szomjúság, fáradtság. De a hasmenés, fertőzés, gyulladás csodás ellenszere is. – Amíg meg nem emelkedik mindenki frekvenciája – tréfálkozott Theo – addig kiosztjuk reggelente mindenki adagját! A kis gázfőzőn azonnal vizet forraltunk kávénak. Volt tej-konzerv, barnacukor. Kész kávéházi minőség! Éva két kezét melengette a forró fémcsészével. Néha az arcához emelte, jól esett a meleg. Judittal közben előszedtünk néhány kész szendvicset, amit még maguknak készítettek az útra és a kocsiban találtunk. Finom, otthoni paprikás szalámi volt benne. – Ezt hogy varázsoltad ide? – kérdezte felvillanyozva Éva – Régi rossz szokás. Már ha rossz! Éva máris nevetve nemet intett a fejével. – Annak idején, – folytatta Judit, – amikor még nagyon vándoréletet éltünk, rászoktam,

– 99 –

hogy mindig magammal vigyek egy pár tasak csomagolt szalámit. Az otthoni íz mindig segített az átállásban. Ide is magammal hoztam, és útközben készítettem őket két napja. De semmi bajuk, ezek frissen maradnak sokáig. – Mennyei! – nyalta körbe a szája szélét Éva – Az abszurditások sorát jól nyitjuk. Igazi magyar szalámit eszünk a barlangbejáratban! Ez megnyugtató. Szerintem nagyon jó kezekben vagyunk. A következő percekben, az eszem-iszom közben, megfeledkezve a fáradtságról és pláne az előttünk álló feladatról, vidáman cseverésztünk. Mindenki nagyjából elmesélte, mi történt vele az elmúlt pár napban, míg ide jutott. Még mondja valaki, hogy az ember racionális lény! – Szóval – tért vissza az előbbi dilemmánkra Theo, – Nantuék hoznak még magukkal cuccokat, és akkor itt már eleve úgy tudnánk pakolni, hogy mindenkihez nagyjából a saját holmija kerüljön. Péter felajánlotta, hogy ha Theo elmondja, merre menjen, ő közben visszamegy a zsiliphez, onnan látja, mikor érnek ide Nantuék, és rögtön utána visszaengedi a vizet. Mire mi is odaérünk a folyosók kereszteződésébe, addigra ő is, feltéve, ha valaki vállalja addig az ő cuccait. Ez kérdés sem volt, így ebben maradtunk és Péter el is ment. Letelepedtünk a takarókra, én elővettem egy kis kekszet és még egy kis kávét készítettem. – Na, itt itthon vagy te is Vince atyám! – veregette hátba szeretettel az öreget Theo – Mikor voltál barlangban utoljára? Hogy is van ez? A nyugdíjkorral feljöhetnek a világba a pálos szerzetesek? – Viccelődj csak, viccelődj fiam! – felelt meg az ugratásnak a pap – nemhogy te is közénk álltál volna! Itt lett volna a helyed! – Nem vagyok magyar. – Nem ám, az eszed tokját nem vagy az! – legyintett tettetett indulattal az öreg. – Magyarul karatyolsz most is. De tudod te jól, csak idegesítesz most, hogy a magyarság elsősorban nem vér szerinti ajándék. Mindenki az, aki a magyari, a magi, a mágus tudást és hitet vallja. Nehogy már itt kelljen előhoznom, mekkora nagy szövetség és rokoni szövet képezi az ősi magságot, magyarságot, na! Az meg, hogy magyar pap talált rád, magyar nevelőapád volt, mind véletlen, nem? Agyoncsaplak mindjárt, te! – Már késő, atyám. Nézzen rám, öregember lettem. – Na, most megfogtalak fiam! Ejnye, hogy ezt még te sem tudod! Nohát, a pálosság a teremtés után nem sokkal kezdődik ám! Merthogy, a pálosok, akik eredendően pa-luk voltak, a Boldogasszony lovagjai. És nem fiatal nyikhajok, a Pa-lu azt jelenti javakorban lévő lovag, férfi. A „Bíborfelhők felett lebegő Boldogasszony” pedig nem más, mint aki a „vizek felett lebegett”. És ki lebegett a vizek felett, Teremtés könyve 2. sor? – Isten lelke. – Hát így van! Isten lelkének védelmezői! A lélek pedig gyerekek, nehogy újat mondjak, hát női minőség! Ezt testesíti meg Boldogasszonyunk! Ana-hita, a szkíták szóhasználatával. Anya-hit. Fordítsam? Na, ha itt lenne Ishan, hát most átvenné a szót, mert az örményeknél ugyanez Ana-hid. Hát kérem szépen, a világ lelkének a lovagjai. – Bárhogy is vagy a barlangokkal atyám, – mondta Theo – hatalmas öröm számomra, hogy itt vagy! Igen érdekes a kis társaságunk, az tény. Valóban csak az Isten tudja, kit miért küldött vagy engedett ide… – Figyeljetek csak! – szólaltam meg – Mintha Nantuékat hallanám fentről. – Várjatok, megpróbálok kinézni – már állt is fel Theo. Bekötötte a karabinert, a kötél végét pedig egy biztonságos beszögellésben rögzítette, hogy a nyílás széléig tudjon menni, nehogy lecsússzon. Kisvártatva hátrakiáltott, hogy valóban Nantuék érkeztek meg. Néhány kiáltozással megegyeztek, hogy Nantu leengedi a

– 100 –

holmikat mielőtt lejönnének, így egyszerűbb, mint azokkal együtt. Theo ott maradt a nyílásban, hogy a kötélért és a hozzárögzített cuccokért kinyúlhasson és behúzza. Jó fél óra alatt lent volt mindenki. A gyors üdvözlések után szétosztottuk a terheket, elcsendesedtünk, és imádkoztunk. Nem lehet szavakkal visszaadni, ami a lelkünkben volt. Majd egy szó nélkül, mintha magában mindenki tovább fohászkodott volna, megindult a társaság, befelé az első folyosón. Kezdetét vette a nagy küldetés. 35 Kis csoportunk kétharmada most járt életében először komoly barlangban, viszont egyharmada szakértő. Labirintus, pláne titkos labirintus vonatkozásában ez elég jó arány. Judittal és John-al ámulva néztük a tenyér sugárzó energiájával nyíló ajtókat, az izzó vörös spirált. John megkérte Theo-t, hadd próbálkozzon ő a következő nyitással. Sokkoló volt a próba eredménye. Az izzás ugyan beindult, hiszen John-nak hihetetlen mentális energiája van, és nagyszerűen tudja szabályozni is. Ám egy pontnál mindig abbamaradt. Vince atyának viszont tökéletesen működött. Én egyelőre nem mertem megpróbálni. Nem akartam tudni, képes lennék-e rá vagy sem. Nem is tudtam, melyiktől féltem jobban. Minden esetre rossz szájízt szült a dolog. Theo először mérges volt magára, hogy megengedte, de aztán belátta, itt már minden a szembesülésről szól. Aki idáig eljutott, az minimum fel kell, hogy dolgozza ezeket. Ennél csak keményebb leckéket fogunk kapni. Mindenesetre hátborzongató volt látni az energiaműködést a valóságban, az emberi frekvenciára reagáló titkos kódokat. Ahogy átmentünk az első „kapun”, már érezni lehetett a bizsergető energiát. – Emlékeztek, remélem, a jegyzetben leírtakra – figyelmeztetett Nantu. – Egy zsiliprendszeren fogunk keresztülmenni. – És a védőruha? – kérdeztem. – Hát, gondolom, ha elér egy szintet, akkor lesz védőruha is. – Hát, ez több mint megnyugtató – jegyezte meg ironikusan Judit. Theo felcsattanása szinte visszhangzott. – Bárki bármikor visszafordulhat. Én senkit nem kényszert tettem ide. – Na, gyerekek, figyeljetek ide – szólt közbe Vince atya – Jobb, ha mindenki tisztába jön azzal, hogy hamarosan elszabadul a pokol. És ez most nem játék a szavakkal. Az egyik leghatalmasabb energiával feltöltött hely felé közeledünk. Nyugodtan képzeljétek magatokat valamelyik népmesébe: amíg a célhoz értek, ezer próba vár rátok. Mit képzeltetek, talán azt, hogy Isten nem próbál meg mindenkit, mielőtt beengedi a titkos szentélyébe? Arról nem beszélve, az egyes nehézségek mind fokozatosan emelik a saját frekvenciátokat. Mármint, hajói veszitek az akadályokat. Minden kis döntésetek itt élethalál kérdése. Szó szerint. A sértegetések, kétszínű megjegyzések, szurkapiszkák mind azt jelzik, megkezdődött az ego kétségbeesett védekezése a túléléséért. Valóban, jó lenne mindenkinek végiggondolni magában, akar-e, képes-e erre az útra lépni. Ekkor épp abba az elágazásba értünk, ahol Péterrel találkoznunk kell. Megállt a kis csoport. – Aki marad, saját felelősségére marad – folytatta a pap. –Senki nem hibáztathatja a másikat hidegért, melegért, védőruhákért, ennivalóért, nehézségekért. Semmiért. Van, ami van, és lesz, ami lesz. Aki marad, az egyet tehet: segíti a többieket és a célunkat. Theo letette a terheket és nekidőlt a falnak. Igaza volt Vince atyának. Senki nem kivétel. Nagyon is pontosan érezte magában is a kisördögöt. Tudta, nagyon is jól tudta, keserves megpróbáltatások várnak mindannyiunkra. Nincs belépés az Igazság Csarnokába megtisztulás nélkül. Színvallás nélkül. Oda már csak lecsupaszodott lélekkel nyerünk

– 101 –

bebocsátást. Semmi maszkolás, elleplezés. A találkozás önvalónkkal, a kígyóbőrünk levedlése nem lesz fájdalommentes. Végignézett a társaságon. Istenem, vajon ki hogy éli túl? Alig pár percet kellett várnunk, és felbukkant Péter is. – A víz visszatelítődött. Elképesztő! Itt valami vízpumpa működik? – Péterem – szólt a pap – a vízpumpa említésre sem méltó ahhoz képest, ami itt működik! – Maga ismeri ezt a labirintust? – kérdezte Vince atyától John. – Ezt a részét nem. De ha ismered a 21. századi városok működését és technikáját, eligazodsz nagyjából bármelyikben, és tudod, mire számíthatsz. Tudod, hogy lesznek benne bankok, éttermek, áruházak, légkondicionált épületek, gázszolgáltatás és egyebek – válaszolta a pap tökéletes angolsággal. – Oké – nyugtázta John. – Ha már ilyen fejest ugrottunk ebbe az egészbe – folytatta Judit – és nem volt alkalmunk néhány technikai dolgot megbeszélnünk, akkor hadd kérdezzem meg, hogy például hol fogunk zuhanyozni és vécézni? – Jogos – válaszolt Theo. – Nos, zuhanyozni nem igen fogunk. Arra alapozva, amit Vince atya mondott az imént, lesznek kis melegvizű tavacskák. Igazi termálfürdők. Nantunál pedig van egy kis komposztvécé. Azt kell elkérni egy arra alkalmas helyen, ahol félre lehet menni vele. Ezek a körülmények. – Mennyi időre van élelmünk? – kérdezett tovább Judit. – Luxusfogyasztással kábé egy hétre, visszafogottabban tíz-tizenkét napra, ha beiktatunk egy-két böjtnapot, három hétre. – És utána? – Judit, nem tudom. Isten kezében vagyunk. Én szerintem megoldódik minden gond. – Hm, erre Vince atya szabályai szellemében most nem reagálok semmit, Theo. Theo csak biccentett a fejével, majd megkérdezte a társaságot. – Indulhatunk tovább? Felszedelőzködtünk. Theo mellett indult el John, aki alig várta, hogy millió kérdéséből legalább egy párat feltehessen. Judit is melléjük szegődött egy kis idő múlva. Nantu hozzánk szegődött, és természetes módon tört fel belőle is a fiatalkori barlangélmény. Itt, lent, egész más volt újból hallani. Éva Vince atyával együtt indult el, kissé mögöttük bandukolt Ishan. – Évikém, még egy percünk sem volt, hogy szót ejtsünk komolyabban a történtekről. Hogy vagy? Éva egy nagyot sóhajtott. – Tudja azt maga Vince atya, hogy vagyok. Régebben azt mondtam volna, feje tetejére állt megint a világom… de talán már nem is annyira. Lehet, hogy én sose fogom mindennaposnak venni, ha csodák történnek velem. Éva mosolygott, de ez most egy nagyon fáradt mosoly volt. A pap bólintott. – Tudom, mire gondolsz. És nem kell, hogy megszokd a csodákat. Egyáltalán nem. Egy darabig csendben mendegéltek, majd a pap szólalt meg ismét. – Sok mindent láttam már, de ez most nekem is csoda volt. A kígyó. Mármint az egész az. – Hadd mondjak valamit, Vince atya – Éva megállt. –Csak szeretném, ha tudná, nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy megismertem, és hogy itt van velünk. Olyan, mintha ezer év óta ismerném. – Ki tudja, talán így is van – mosolygott a pap is. Továbbindultak. Kisvártatva a pap folytatta. – Hadd meséljek neked a kígyóról. A kígyóval nem tud mit kezdeni a világ. A mi

– 102 –

keresztény kultúránk azt tanítja, hogy az az ördög, a rossz. Eredetileg azonban nem volt ráaggatva semmilyen értékmérő. A kígyó egyszerűen azt reprezentálta, ami a dolga: a kihívást, a kísértést, a feladatot, a leckét, a tanulást. Nehéz, vagy talán lehetetlen elképzelnünk, hogy Isten világában nincs moralitás. Aki nem tudja felfogni, mit jelent az, hogy Isten gondolata nem a mi gondolatunk, és Isten útja nem az ember útja, az képtelen lesz bármit is megérteni a végtelen isteni bölcsességből. A szűklátókörű ember, aki ebben a téridőben is alig képes jól eligazodni, perlekedik Istennel a világban dúló rossz miatt, a betegség és halál miatt. Aki a határtalanságba, a halhatatlanságba csak egy másodpercre is beleremegett már, az tudja, ami innen nézve kegyetlen, az egy nagyobb perspektívából a legnagyobb jó. Itt az orrunk előtt Jézus szava: ne attól féljetek, aki az életeteket elveszi, hanem attól, aki a lelketeket. Isten, ha rád néz, az örök lényedet látja. És azt a lelki hiányosságot, ami a te teljes szépségedhez, kiteljesedésedhez, boldogságodhoz még szükséges. Ha ahhoz az kell, hogy itt ebben a pillanatnyi életedben egy nehézség által tanuld meg, akkor ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatsz. Ha megóvna téged, mit tenne? A még éretlen, problémás részedet ápolgatná. Aki szereti a gyerekét, az elnézi a hibáit vagy nyesegeti? Nemde a legjobbat akarjuk belőlük kipréselni? Olykor szép szóval, de ha másképp nem megy, megrovással, egyre nehezebb feladatok állításával. Hányszor olvassák a felnőtt gyerekek az erőtlen szülők fejére, hogy anyám, apám, annak idején miért nem bántatok velem keményebben? Nézzetek rám, itt állok felnőtt fejjel minden tudás és alkalmasság nélkül! Miért választottátok annak idején a kényelmes, konfliktusmentes megoldást? Hát Isten nem ezt választja. Éva nem szólt semmit, ez eddig evidens volt számára is. De a kígyó megfejtésére igen kíváncsi volt. A pap folytatta. – Mi az alapképlet tehát? Az ember Isten hasonlatosságára lett teremtve. De az embernek rá kell erre bólintani! El kell fogadnia saját létezését, saját lényét és saját istenségét. Ehhez azonban meg kell ismernie, át kell élnie. Ezért kell öntudatra ébrednie, ránézni önmagára, elszakadni, magányossá válni, és végül meghoznia a szabad döntését. A kígyó nem jó és nem rossz. Egy eszköz, ami nélkül ez a kozmikus folyamat nem játszódhatna le minden emberben. A kígyó kellett ahhoz, hogy megszülessen az ego. 0 a földi részünk szülőanyja. Ő kellett ahhoz, hogy leváljunk Istenről, ránézhessünk önmagunkra, mint önálló lényekre és szabad akarattal viszonyuljunk hozzá. Akárcsak a magatehetetlen csecsemő az anyja nélkül, az egónk, az önidentitásunk sem fejlődhetne ki a sárkányunk vagy a kígyónk nélkül. Mint jó anya, ápolgatja. De ha eljön az idő, elhagyjuk a szülői házat, már más életet élünk: elszakadunk szülőanyánktól. Ez fájdalmas, és sok anya sajnos képtelen erre és nagykorú gyermeke felett elkezd zsarnokoskodni, képtelen őt saját útjára engedni. Itt bizony drasztikus lépésre is szükség lehet. Az Isten-ember fejlődésében egy ponton az egónak el kell tűnnie, hogy a kozmikus énünk növekedjék tovább. Ha a sárkányunk nem enged, bizony harcban kell megküzdenünk vele. Ekkor már teljes csend lett Éváék körül. Ok ketten észre sem vették, hogy egy ideje megálltak, velük együtt mi is, és őket hallgatjuk. – Ezért kell a mesékben hétfejű sárkányokkal vívniuk a hősöknek – mondta Éva – Istenem! Az Isten hét lelke… a fény hét spektruma… a teljesség száma. Felnőni a Hetedik Égig! Nem megállni ezelőtt. A Mennyig vezető hét szinten végigmenni… ha az ego mind a hét fejétől megszabadultunk… akkor kiszabadulunk ebből a téridőből. A kígyó, a sárkány ennek a téridőnek az ura. – De van ám különbség kígyó és sárkány között – szólt Theo. – A mesék gyönyörűen ketté is választják. A mesehősöket a Kígyókirály segíti, a miszlikbe aprított testüket gyógyfüvekkel összeforrasztja és legtöbbször mágikus erőt ruház rájuk. A sárkánnyá lett ego az, akivel meg kell verekednünk, aki követelődző és zsarnok! – Na, akkor most már értem, kikre mondják és miért, hogy házisárkány! – mondta

– 103 –

Judit. Vince atya felnevetett. – Na, látjátok, ha egy kicsit jobban elgondolkodnánk népmeséinken, milyen kozmikus tudásunk lehetne! De haladjunk tovább. 36 Nagyjából visszarendeződtünk az eredeti felállásba és úgy folytattuk az utunkat. A folyosók falában lévő ezer szemcse a kis fejlámpa hatására tökéletes fényt adott, így elég volt két lámpát felkapcsolni, Nantuét elől és Ishánét hátul. Szépen bevilágították a pár méteres szakaszt, ahol a kis csapatunk haladt. – Vince atya, magának is voltak olyan barlang-élményei, mint Yuma-éknak? – kérdezte Éva. – A labirintus nem minden szakasza kiemelt fontosságú. De igen, voltak nagyon meghökkentő élményeim nekem is, láttam nagyon fontos tárgyakat. – Beszélhet róla? – Általában nem. De neked természetesen. Láttam egy hét méteres női aranycsontvázat. Leszedtük tíz évvel ezelőtt az aranyborítást, és csináltattunk egy DNS vizsgálatot. Tizenkétezer éves legalább. Hallottál az Ecuadorban élt olasz Crespi atyáról? – Igen, természetesen, még Paolotól. Láttam néhány fotót a gyűjteményéből. – Igen, igen. Jó barátok voltunk. Ő a szalézi rendhez tartozott. Árpád atya is találkozott vele néhányszor. Amikor a '76-os Armstrong-expedíciót szervezték, egész tatárjárás volt szegény öregnél. Crespi évtizedek alatt egy egyedülálló gyűjteményt szedett össze olyan különleges tárgyakból, amit a shuarok a labirintusból hoztak fel. A shuarok soha nem léptek be abba a szentélybe, amit Móricz feltárt, és ami miatt Táltosok Barlangjának nevezte el azt a labirintusrészt. Nos, Crespi birtokában több olyan arany- és kőszobor van, amilyeneket kizárólag a néhai Babilon területén találtak. Az egyik például egy az egyben egy szkíta mágust ábrázol, a ruhája, a csúcsos süvege, mind összetéveszthetetlen. Egy másik fontos darab, a szárnyas Nimrud szobor. Tyúk-tojás probléma egyelőre, innen került át oda, vagy onnan ide. Ezt kutatta Paolo. De a legnagyobb kincs egy hatalmas aranylemez, amin egy egyelőre megfejtetlen írás van. Fiatal koromban én is többször lent voltam ezekben a járatokban, én is segítettem feltárni sok kamrát. Persze, nagyon sok mindent érintetlenül hagytunk, őseink kívánsága szerint. Csak amit már be tudott fogadni a világ, annyit és azt hoztuk fel, de egyelőre ezt sem a nagyközönség részére – majd megállt, letette a holmikat, hogy szabad legyen a keze. – Képzeld el, Éva, van egy kétméteres arany húros hangszer, azt mondanám, gitár. Ennyivel nagyobb volt, mint én – és felmutatott a feje fölé vagy harminc centivel. – Arányosítva passzol egy többméteres termetű emberhez. És a húrjai szólnak! Egy kis hangolással játszani lehet rajta. Képzelheted, hogy kipróbáltunk mindent, rögtönzött özönvíz előtti koncertet rendeztünk egyszer! Istenem, Évikém… az életem minden percéért hálás vagyok Istennek! Ha egyetlen egyet kívánhatnék csak az embereknek, akkor azt kívánnám, érezzék ugyanilyennek az életüket. Megint felszedelőzködött és úgy folytatta. Ha nehezen is, de csak belelendült a mesélésbe. Az úton még harapófogóval kellett belőle kihúzni egy-egy fontosabb történetet, úgyhogy Évának most esze ágában sem volt beleszólni. Ráér még kérdezni, most hagyta, hadd emlékezzék a vidám öreg. – Szóval, a barlang energetikájára visszatérve, amíg eljutsz egy-egy titkos kamrához, komoly energia zsiliprendszeren kell keresztüljutnod. A nagyrésze olyan mérvű, amit egy rendszeresen imádkozó vagy meditáló ember simán elvisel gond nélkül. – most megállt, megfogta Éva karját, és igen komoly arccal folytatta – Éva, itt olyanokat fogunk megélni,

– 104 –

látni, érezni, amit senki előttünk ezen a földön! Sokan jártak már ősi misztikus helyeken. Eljuthatunk a Húsvét-szigeteki megalitokhoz, mexikói maja piramisokhoz, lejuthat ma már könnyen szinte bárki a labirintus egyes szakaszaiba. Olvashatunk egész földalatti titkos városokról, amit múlt századi tudósok alapítottak Venezulában. Mindez létezik, valóság. De miránk itt vár egy különleges feladat: nemcsak meg kell találnunk valamit, de azt a valamit, az üzenetet meg is kell fejteni. És annak az üzenetnek óriási hatása lesz mindenre és mindenkire itt a földön. Erre készülj fel, lányom! Eva viszonozta a pap komoly tekintetét. – Akkor viszont épp itt az ideje, hogy abbahagyjuk az általánosságokban való elmélkedést. Miért nem mond el inkább mindent, amit tud? A pap arca megenyhült. Épp belekezdett volna, amikor Éva gyorsan folytatta. – Nekem kellett ezt kémem, ugye? A pap bólintott. – Most elmondom. Itt, a Titicaca tó alatt van a titkos rejtekhely, a központi könyvtár. De mondhatnék birodalmi irányító központot is. Most Éva bólintott. – Nos, – folytatta a pap, – fiatalabb koromban évekig ide voltam beosztva. Vagyis a közelébe. Magába a szentélybe, mert minden joggal nevezhetjük így, senki nem léphetett be azóta, hogy lezárták. És az nagyon-nagyon sok ezer évvel ezelőtt volt. Itt a hajdanvolt civilizáció minden népéből egy valakinek kötelező volt azóta itt szolgálni. Így ment soksok generáció óta. Annak idején fehér köntöst kaptak a legfelsőbb tudásba beavatottak. Nemcsak a legendának hitt elsüllyedt világok összes tudását, de hatalmas kozmikus tudást őriznek a mai napig. – Köztük maga is… A pap elgondolkodva nézett Évára. Csak kisvártatva szólalt meg ismét. – Ha tudná a gyerek, hogy mi vár rá, vajon elindulna-e az útján? Még ősz fejjel sem tudom néha felfogni, amit tudok. Nekünk már nem szabad egy pillanatra sem kiesni, Éva, Isten erejéből. Életveszélyes! Mintha magasfeszültség csapna meg trafó és szigetelés nélkül. Megint elhallgatott. Éva megszédült egy pillanatra, és a következőben már bensejében érezte a pap tudásának súlyát. Sajátjaiként élte át. Szinte préselték a gondolatok. Egy óriási feszültség repesztette szét minden porcikáját. Kozmikus tudás energiáit kellett földi testének kibírnia. Fájdalom cikázott végig az egész testén, majd a gerince mintha lángolt volna. Behunyta a szemét és képzeletben kipréselt magából minden többletenergiát. Amikor már egy ideje elfogyott a levegője, ritmikusan kezdett lélegezni. Újra a megszokott ritmusba kellett hangolnia testét. Éva észre sem vette, hogy a pap közben kivette minden holmiját a kezéből, csak amikor már ismét a középpontjában érezte magát és kinyitotta a szemét. – Rendben minden? – kérdezte Évát. Éva bólintott. – A nagy energia villám első szele. Ezek szerint már be tudsz lépni egy másik ember információs mezejébe… – Új az élmény! Ez erős volt, és szerencsére rövid. – Most vagy a határán két világnak. Minden egyes sejted kinyílik, az egész kozmoszt képes lesz lassan befogadni. Képzeld magad elé, hogy lassan képes leszel úgy itt lenni, hogy egyszerre látod ezt a téridőt és egyéb létsíkokat is. Persze megtanuljuk szabályozni, meg kell tanulni a fókuszálást. Meglátod, nagy élmény lesz, amikor a földi történéseket már egészen másképp fogod megélni és pláne értelmezni! Amikor kinősz ebből a téridőből, egyszerre érzékeled ezt a mostani magadat és a kozmikus Énedet. A mostani percek egész más színezetet és hangsúlyt kapnak, és az ember, főleg eleinte, egészen bolondnak tűnhet – és a pap tényleg önfeledt nevetésben tört ki. – Bocsánat, mondta a nevetéstől kicsorduló könnyeit törölgetve, – csak néhány személyes élmény… majd elmesélem ezeket is, de most nem terelném el a témánkat. Éva bólintott.

– 105 –

– Visszakanyarodva… hallottál, ugye, az aranykorról? – Az aranykorról? Erre nehéz azt mondani, hogy nem… mert, ki ne hallott volna? Valaha, valahol, volt az emberiségnek egy aranykora… de hogy mikor, milyen emberiségnek, és milyen volt… fogalmam sincs. – Persze, itt a földön is volt, még mielőtt végleg magunkra zártuk volna ezt a téridőt. De az igazi aranykor az egy lelki vagy inkább szellemi… hogy is mondjam, állapot. Legalábbis a mi fogalmainknak ez a hasonlat felel meg a legjobban. A létezésnek egy más szintű állapota. Egyfajta angyallét. Másfajta környezet, más törvényszerűségekkel… ahol a fizika, az energia másképp nyilvánul meg. Más szívvel, más tudattal. Ennek egy ideig való földi tükröződését hívják általában aranykornak. Szóval, amikor kialakult az emberi létforma, lassan bezárult az aranykapu. Az aranykapu, ami a két szférát elválasztja. – Jaj, istenem, végig az az érzésem, hogy tudom én ezt valahol… nagyon mélyen, bár semmi kézzelfogható információm nincs. – Biztos vagyok benne, hogy ismerős neked! – mosolygott a pap. – Ez az Aranykapu, illetve annak földi szintű vibrációja, itt zárult be. Itt – mutatott körbe a pap. – Valahol ezen a vidéken. A Titicaca-tónál. Akkor még nem volt a tó, még más volt a táj. A nagy kataklizmák az utolsó világciklus végén, 26 ezer évvel ezelőtt voltak. Akkor süllyedt el több kontinens az előző civilizációk nagy részével. Egy vezető réteg ide menekült, a mai Peru területére, de itt is sikerült egy kisebb világvégét összehozniuk, és utoljára Nergál király tudta megmutatni népének, amikor útjára bocsájtotta őket nemzetenként innen a föld minden szélrózsájának irányába. Azt mondta, a következő nagy korszak végén itt nyílhat meg újra az Aranykapu. És az most van. – Van, aki tudja, mit várhatunk? A pap mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem, nem hiszem. Vannak elképzeléseink, de biztosat senki nem tudhat. A geomagnetikus tér változása az a minimum, de beszélnek térátfordulásról… de ebbe ne menjünk bele, hogy pontosan mi is ez. Nagyon bonyolult kozmikus folyamatok játszódnak le, és egyelőre csak találgathatunk. De azt tudjuk, hogy az egyes bolygóegyüttállások látványos napkitöréseket okoznak, amiknek hatalmas a transzferhatása a földre. És most a föld egy pólusváltással egybekötött kozmikus konstelláció részese lesz. Az energiák kiszámíthatatlan kölcsönhatásai bizonyosan látványos és igen érezhető földi változásokat okoznak majd. És még csak a földi jelenségekről beszélünk! De aki nem hisz Istenben, még az is tudja, az agyműködést, az érzékeléseket, a testi funkciókat még egy alig érezhető elektromagnetikus változás is jelentősen befolyásolja. A beavatások mindig egy különlegesen alacsony elektromagnetikus helyen, vagy szigetelt közegben történtek. Akkor ugyanis a gondolati energiák „ellazulnak”, feloldódnak, és mi képesek vagyunk teljesen újszerű gondolkodásra. Kimutatták, hogy a föld változó mágnesessége miatt az új eszmék, a politikai változások mindig épp olyan térségekben történtek, ahol ezek az energiahatások változóban voltak. De ez nem misztikus, az agy elektromos tevékenységét már azért egy ideje ismerjük, nyilvánvaló, hogy szoros a környezeti kölcsönhatás. Hát, energiaváltozás az lesz, az összes következményével együtt! – Maga nem fél, Vince atya? – Én a haláltól sem félek, lányom. Az is csak átváltozás. De ezektől sincs semmi félnivalója azoknak, akikben végbemegy egy tudati és fizikai energiaváltozás. Egy áthangolódás. Azok ugyanúgy képesek lesznek összhangban rezegni a kozmosszal majd, mint a mostani rezgésekkel a mostaniak. – A kataklizmák akkor most külső vagy belső okok miatt voltak? Ciklusvégi konstellációk és energiaváltozások vagy az adott civilizáció hibája? – Ezek elválaszthatatlanok. Az imént mondtam, még a politikai helyzetre is hat. És az ember is hat a kozmoszra. Nincs olyan, hogy független történés. Az energiaháló összeköt

– 106 –

mindent és mindenkit. Ilyen kivételes időkben mindig nagyobb a lehetőség az emelkedésre és a süllyedésre. Az ugrásszerű minőségi változásra mindkét irányba, le és fel. A legnagyobb változás az lesz, hogy a férfi és női minőségű energiák harmóniába kerülnek. Ennek hatása lesz a fizikai testre, a tárgyakra és persze a gondolkodásra. Az, hogy ez áldásos lesz vagy épp ellenkező hatású, az adott ember tudati és lelki rezgésétől függ. Az alacsony szintű gondolkodás, tehát az, aki az egoba teljesen elmerül, nem lesz képes elviselni fizikailag sem az igen magas energiát. – Igen. Ezt tudom. Erről sokat tanított Yuma. Ez szó szerinti égést jelent majd. Kristályvilág 37 Éva és a pap annyira elmerült a beszélgetésben, nem is figyelték, merre megyünk. Nem hallották, hogy Theo és Nantu a zsilipelőrendszerről és a belépő kódokról mesélt. Nem tűnt fel nekik, hogy egy ideje egy „zsákutcában” menetelünk, és csak akkor zökkentek vissza, amikor kis csapatunk megállt a folyosó végén, egy nagy kőfal előtt. – Az eddigi jelzések szerint itt kell lennie egy átengedő kódjelzésnek – mondta Theo, miközben lámpájával vizsgálta a környező falrészt. Mi is próbáltunk segíteni neki megtalálni. – Szerintem kapcsoljuk le a lámpákat, és próbáljuk a testenergia hatására aktiválódó jelet megtalálni – hallottuk Éva hangját hátulról. – Szuper ötlet – mondta Theo. Theo és Nantu le is kapcsolták a lámpákat. Éva közelebb ment a falhoz. Kezével lassan körözött. Pár perc múlva egy ponton halvány izzást láttunk, ami apránként erősödött, ahogy tartotta felette a kezét. Majd egy hirtelen villanással égővörösre változott, és szinte ezzel egyidőben éreztük, hogy megmozdul mellettünk a fal. Némán, szent áhítatban álltunk és vártuk, hogy elgördüljön az útból. Az „ajtó” előbb elfordult a falsíkból, majd ebben a kimozdult irányban folytatta az útját. Meglepően gyorsan mozgott. Hátborzongató volt, ahogy a mozgására beleremegett körülöttünk minden. Az ösztönös az lett volna, ha elfutunk, legalábbis nekem gyerekkorom kalandfilmjeinek képkockái tolultak az eszembe, ahogy a kincsrablókra ráömlik az inkák titkos labirintusa. De rajtam kívül mindenki teljesen nyugodtnak tűnt, egyedül Judittal villant össze egy pillanatra a szemünk. Mindenki igen kíváncsian próbált mielőbb bepillantani az ajtó mögött feltárult térbe, de egyelőre még csak pár méterre világítottak be az újból felkapcsolt lámpák. Nantu lépett először az ismeretlen sötétségbe, majd Theo és Péter, végül egymás után mindannyian. De nem merészkedett egyelőre beljebb senki. Theo szólt, hogy újra lekapcsolják a lámpákat, és Éva módszerével megpróbálnak további kapcsolókat keresni. Valami azt súgta nekik, itt fényforrásunk is lesz. Vince atya is közelebb ment, így fürkészték a falfelületet, miközben mindannyian a kezükkel köröztek lassan pár centire a kőlapoktól. – Itt van valami – kiáltott a pap. Theo-ék odasiettek. – Aha, igen, nézd, Nantu, itt is olyan rendszer van kiépítve, mint a mi barlangunkban. Nézzétek, – mutatott fel és körbe Theo – egy moduláris háló. Ez az alsó kód beindítja a többit, és mindjárt fény is lesz. Akinek, mint nekem, fogalma sincs, mi a moduláris háló, az annyit látott, hogy a falon, ameddig a lámpák bevilágították, itt-ott kis négyzet és kör alakú fém, és mint utóbb megtudtam, kristálylapocskák voltak a falba rögzítve. Hogy ez mitől háló és mitől moduláris, akkor még nem tudtam. De emlékeztem, hasonlóról tényleg említést tett Theo a jegyzetében, így megelégedtem azzal, hogy ez a vezeték nélküli elektromos hálózat. Végül is valami ilyesmiről van szó. És valóban, először még igencsak haloványan, de egyre több

– 107 –

irányból felderengett a fény. – Induljunk beljebb – szólt a pap, – a mozgásérzékelők nem a falakban, hanem a térben vannak elhelyezve. A fiúk elindultak a pap után. Nemsokára egyre több irányból gyúlt fény. Forrásukra ugyan nem tudtunk rájönni, de az biztos, hogy nem lámpaizzók voltak. Mintha az adott részen egyszerűen a fal világított volna. De az ember, ha nagy dolgokat akar megérteni, sokszor sajnos a részletek felett átsiklik és minket sem ez izgatott most a legjobban. Senki nem beszélgetett, mindenki magában élvezte vagy legalábbis igyekezett befogadni ezt a meghökkentő és hihetetlen világot. Elég volt amúgy is csak egymásra néznünk, hogy tudjuk, mennyire megrendülten éljük át ezeket az első fantasztikus élményeket. Ha hirtelen csöppenünk bele elképesztő dolgokba, az is felkavaró, de amikor az ember életének leghihetetlenebb álmát éli át, az leírhatatlan. Végre megfelelő világításban alaposan körbenézhettünk. Egy kör alakú teremben voltunk, a falakon itt-ott, de leginkább a boltozaton, ezer csillám villogott. Forogtunk körbe-körbe, hátrahajtott fejjel, ahogy az égbolt csillagait fürkészi az ember, és szabályosan beleszédültünk. Innen is, onnan is egy-egy álmélkodó ah, óh hallatszott csak, még egy összetettebb csodálkozásra se futotta belőlünk. – Esküszöm, mintha a Göncölszekeret látnám – Judit hangja, de főleg egy végre értelmes mondat, idegenül csengett. Először fel se fogtuk, mit mond. Theo-ék is még mindig elbűvölten forogtak körbe. Jó pár perc is eltelt, mire Éva ocsúdott először. – Mit mondasz, Judit? A Göncölszekeret? Igen, igen, én is látom, ott balra, ugye? – mutatott Éva a feltételezett irányba. Izgatottan és teljes csendben fürkésztük a barlang csodálatos „égboltját”. – De hisz minden itt van! Ott a Sarkcsillag! – mutatta Vince atya az irányt. – Kismedve, Nagymedve, arrébb, ott az Orion, és a Nagy Kutya csillagképben ott a tündöklő Szíriusz! Az Orion… Nimród apánk, a Nagy Vadász. Nézzétek, a csillagképen belül ott azt a három csillagot egyvonalban… az az öve. Nem messze tőle két másik csillagkép, a két kutyája, a Kis Kutya és Nagy Kutya. Ez elképesztő! Minden itt van! De… miért csak az északi konstellációk? Vince atya teljesen elmerült e kérdésben. Hátratett kézzel állt és a barlangi kozmikus eget kémlelte. Még mindig elég sötét volt ott is, ahol álldogáltunk, az ajtótól nem messze, a terem távolabbi zugába el se láttunk. Lecövekeltünk a látványtól. – Beljebb kellene mennünk és alaposan körülnézni – indítványozta Nantu. – Hagyjuk itt a holmikat, amíg kiderítjük, hol is vagyunk. Nantu indult elöl. Felkapcsoltunk néhány lámpát, hogy jobban lássunk. Így az égbolt elhomályosodott ugyan, de kárpótolt azonnal minket, amit megpillantottunk. Egy ránézésre teljesen szabályos kör alakú teremben álltunk. Az átmérője úgy harminc méter lehetett. A teremben itt is, ott is, kisebb faragott, mintázott kőalakzatok álltak, de nem tudtuk beazonosítani őket. Azonban volt a középpontban egy kerek asztalszerűség. Azonnal mind arrafelé vettük az irányt. Tükörsimára csiszolt, alabástrom vagy ahhoz igen hasonló anyagból készült, egyetlen lába kecsesen megmunkált és alul egy hasonló kerek, de sokkal kisebb tartórészben szélesedett ki. Az egész bútor egy darabból készült. Amikor közelebbről szemrevételeztük a lapját, csak akkor fedeztünk fel rajta sok kis apró valamit: apró gyémántgombokat. Teljesen esetleges és szabálytalan szórásnak tűnt. Mi sem természetesebb, hogy egyszerre kezdtük fogdosni, simogatni, érintgetni a gombokat, annak ellenére, hogy mindannyian éreztük, ez eléggé dilettáns. De nem bírtunk ellenállni, vonzott az anyag finomsága, bársonyossága és a gyémántok csillogása. Így nem tudjuk, kinek melyik érintése volt az, ami elindította a láncreakciót. Amikor a legelső fény

– 108 –

felvillant a lábunk alatt, én sikítva ugrottam arrébb. Úgy éreztem, mindjárt kizuhanok… először nem is tudtam, hová, csak azt éreztem, nincs alattam semmi, eltűnt a padlózat, és messze mélyen alattam van az alj, ahonnan valami felvilágít. Hirtelen félelmemben Juditba kapaszkodtam, aki szintén épp akkor ingott meg ijedtében, így mindketten a földre zuhantunk. De nem süllyedtünk el, nem estünk le. A többiek is elég zavartan figyelték, mi történik. Nantu ekkor szólt Theo-nak, hogy világítsanak mindketten erős fénnyel a padlóra. Üveg volt alattunk. Ahogy egyre-másra villantak fel az apró csillagocskák a mélyben, szabályosan megszédültünk. Éva leült mellénk a földre, és lassan a többiek is. Ott ültünk, feküdtünk, arcunkat a lehető legszorosabbra tapasztva az üvegpadlóhoz. Nehezen teltünk be a látvánnyal. Káprázatos volt! Az univerzum vett körbe bennünket. Ha hátra feküdtünk, az északi féltekéről ismerős csillagképek néztek ránk, ha hasrafordultunk, akkor a glóbusz déli alakzatai. Fogalmam sincs, mennyi ideig gurultunk hasról hátra, majd vissza, ehhez az új térhez valószínűleg új idő tartozott. Itt, a barlang mélyén, sok száz méterrel a föld alatt, egy mesterséges kozmikus térben, nincs halandó, aki képes a megszokott időérzékelésre. Ráadásul hamarosan kiderült, egyéb hatások is alaposan megtréfálták az érzékelésünket. Éva volt az, aki egy idő után rákérdezett Theo-tól, nézné már meg az óráját meg az abban lévő iránytűt. – Nem jár az órám – hallottak Theo meglepett dörmögését. – Az iránytűm meg rezeg, és időnként meglendül. Hm, érdekes mágnesesség lehet itt. – Akkor a szédülésünk duplán indokolt – mondta Éva. – Várjatok – mondta John és már fel is kelt, és elindult a hátizsákja felé. Kis motozás után két műszerrel a kezében tért vissza. – Frekvencia és elektromágnes mérők – közölte kurtán. A férfiak persze mind a műszerekhez nyomultak. – Nagyon magas a mágneses erő – hangzott az első tájékoztatás. – És akkor az elektromos tevékenység is. Annyira magas a mágneses tér, hogy annak nemcsak oka, hanem célja is van. Megpróbálom a lehető legegyszerűbben értelmezni majd – nyugtatott meg minket John azonnal. – Igazából meg se kellene mérnem a frekvenciatartományt, mert tuti, hogy magas. Ahol mágnesesség van, ott elektromosság is van, és a mágnesesség értékei alapján nagy energiák is. A mágneses mezőből ugyanis energiát lehet nyerni. Ingyen, könnyen. Nem szép szó, de úgy hívjuk, megcsapoljuk az étert, ami egy erős mágneses mező most. Ez az erőtér, mondhatjuk, egy atomreaktor, hatalmas energia előállítására. Azonban valahol lennie kell egy forrásnak. Kell lennie valaminek, ami generálja az elektromosságot, aminél megjelenik az erős mágnesesség, amiből aztán egy sokkal nagyobb energia nyerhető. Ez a lényege az ingyen energiának. Látszólag a semmiből, az éterből, azaz a mágneses mezőből állítunk elő energiát. – Ez akár lehet egy tudat, egy elme is – szólalt meg a pap. – Egy tudatosság. Akár egy bekódolt magas rezgésű gondolat. – Akár – hagyta jóvá John. – Minden esetre valami, ami vagy itt van mindig, és akkor örökké termelődik itt a föld alatt az energia, vagy… – itt elhallgatott és Theo-ra meg a papra meredt. – Vagy kívülről érkezett – szólalt meg Nantu. – Lehet, hogy mi vagyunk a bemeneti oldal. A mi tudatosságunk és gondolati energiánk összegződése a bemeneti energia, és az ebből előállt mágneses térből többlet energia keletkezik. A mi energiánk határozza meg a feltáruló világot, mi tud működésbe lépni és hogyan. Nos, üdv az igazi szubjektív valóságban, hölgyeim és uraim! – De hát ez olyan, mint egy olcsó sci-fi – kiáltotta Judit. – Nem, drágám – John olyan izgalomba jött, hogy szinte kiabált. – Ez az új fizika! Majdnem olyan, mint a Mátrix-film, csak valóságos. Itt egy megfogható, megszagolható

– 109 –

világot működtethetünk szubjektív módon a saját energiánkkal. – Lehet, hogy az is fontos, mire gondolunk? – kérdeztem. – Nem lehet. Biztos. Ez a lényeg – válaszolta a pap. – Hasonló, mint amit Yumával átéltetek, ugye, Theo? –kérdezte Éva. – Ja, de ez azért dögösebb. Bocsánat. Úgy látszik, a rossz oldalam előbb-utóbb csak előbújik. – Hát, ha ezért kellett idejönnünk, azt se bánom – nevetett fel Éva. – Éreztem én, hogy vannak még rejtett tartalékaid! Az energia, a látvány, a döbbenet esetleg ez mind együtt tette, de lassan maradék gátlásainktól is megszabadultunk. John közben ismét a műszereivel járkált, és magában dünnyögött. Szó se róla, végre saját terepen érezhette magát. – Ha a szimatom nem csal, itt be tudunk indítani érdekes működéseket. Biztos vagyok benne, hogy ez a földgömb, amiben vagyunk, nem egy statikus bemutatóterem. – Merthogy? Működik? – kérdezte Judit. – Még hogy működik! – legyintett Vince atya. – Él! – Jézusom! – szaladt ki önkéntelenül a számon. És ebben a pillanatban egy erős és zengő hang szólalt meg – felettünk, mellettünk vagy alattunk, fogalmunk sem volt. Egy biztos, én halálra váltam. E megrázó sokk-sorozat után hirtelen megesküdtem volna, Isten válaszolt az előbbi felkiáltásomra. De nem Isten volt. Egy csodálatos melódia első dallamai rémisztettek halálra. Elbűvölten hallgattuk. A legjobb akusztikával bíró koncerttermek is elbújhattak a mögött a mesés muzsika mellett, ami itt körbefont bennünket. Úgy éreztük, benne vagyunk a zenében. A zenehangok a sejtjeinkben vibráltak, legalábbis csak így magyarázhattok meg a testi-lelki bizsergő érzést, ami átjárt. Amikor ismét csend lett, sokáig senki nem tudott megszólalni. Aztán Judit volt az első. – Ha ezt a tudatunk váltotta ki, gratulálok magunknak. Meg vagyok nyugodva. Mennyei muzsika ide vagy oda, John ismét buzgón méricskélt. – Azt hiszem, megvan! Mivel a Föld van lemodellezve, ez pedig itt egy kvázi erőmű, itt megismerhetjük az összes energia interakciót, ami csak végbemehet a bolygón. Ha akarjuk, összeköthetjük a Sarkcsillagot a Dél-Keresztjével, a kiemelt energiapontokat egymással. Megvizsgálhatjuk itt kicsiben azt, amit nagyban nehézkes. Miénk az egész világ. Azt hiszem, szó szerint itt, a kezünkben… 38 Nem tudjuk, mennyi ideig maradtunk a földgömb-teremben. És ez az időnélküliség egy jó darabig még megmaradt. Lehetett egy nap vagy kettő. Nem éheztünk meg, de ez semmit nem jelent egy ilyen nagy energiatöltetű teremben. Péterrel egy idő után erős fejfájásunk lett, de a pap nem engedte, hogy fájdalomcsillapítót vegyünk be. Azt mondta, a gyógyszer itt lent kiszámíthatatlan reakciót válthat ki, és eleve tovább csökkenti az energiaszintünket. Egy kis időre kivitt minket a teremből, és a kezével próbálta az energiablokkokat oldani, az áramlást egyenletessé tenni. Minden esetre sikeresen. A többiek e közben tüsténkedtek, John és Nantu a műszerekkel méricskélt és számításokat végzett, Éva pedig Judittal diskurált, miközben a csillagtérképet nézegették maguk körül. Egy idő után rájöttünk, hogy kell „bekapcsolni” a zenét. A terem közepére kell állni, felfelé nézve egy tiszta zenei hangon bármelyik nagy isteni küldött nevét kimondani, érthetően. Nekem először akkor kapcsolt be a zene, amikor Jézus nevét kiáltottam – ezek szerint tiszta zenei hangon. Ezen utólag még sokáig viccelődtek velem. Aztán Nantu, John és Theo felfedezték a terem legrejtettebb titkát. Egyrészt, rájöttek,

– 110 –

hogy megfelelő instrukciók hangos kimondásával vezérelni lehet a központi „valamit”, és ha helyesen kérdeztünk vagy utasítottunk, akkor a föld bizonyos energiapontjai felvillantak. A kört egyre szűkítettük, és elkezdtük csak Peru területén „felépíteni” az energetika alapján épült hajdanvolt birodalmat. Gyönyörűen megjelent Macchu Pichu gigantikus kőépítménye, az ősi csillagvizsgálók, szent templomok, míg végül eljutottunk ide. A mi barlangunkba. És ekkor ért a legnagyobb meglepetés. Megszereztük a barlang alaprajzát. A földgömb-terem és kapcsolódó részei egy külön kis részen hologramként kinagyítva tárult fel. Lézerfény rajzolta elénk az utunkat. John-nak ragyogó ötlete támadt, és speciális kis kamerájával lefotózta a térképet. Ez ugyan frappáns volt, de a mi férfiaink csak mosolyogtak. Számukra nyilvánvaló volt, hogy egyrészt Isten segítségével, másrészt a rengeteg kóddal és jellel könnyedén elboldogulunk e nélkül is. Mikor megegyeztünk, merre indulunk tovább, körbenéztünk, és nem láttuk a térkép szerinti kijáratot abban az irányba. Most viszont Nantu kerekedett felül a helyzeten, mert szinte azonnal rájött, hogy csak utasítást kell adnunk, és a terep átrendeződik. Azt hittük, tudtuk, mire számítsunk. Előre remegve álltunk, mi nők, fülünkre tapasztott kezekkel. Amikor Nantu kiadta az utasításokat, egy jó darabig semmi nem történt. Már majdnem azt hittük, rosszul számítottunk vagy rosszul mondtuk, amikor megbillent alattunk a padló. Majd szép lassan elkezdett körbeforogni. Mármint mi elkezdtünk körbeforogni. Minden a legnagyobb csendben, lágy forgással, még csak meg sem inogtunk. Mikor elforgatott minket az átellenes pontba, leállt minden és egy pár pillanatig megint nem történt semmi. Majd ugyanolyan nesztelenül és szinte a legkisebb mozgás nélkül, nem messze tőlünk megmozdult a fal. Egy tükörsima falrész nyílt meg, úgy, mint a mi fotocellás ajtóink. Egy alabástrom-szerű folyosó tárult elénk. Halálos csöndben néztünk össze, és ugyanígy léptünk ki a teremből egy újabb hihetetlen útra. 39 Szó, mi szó, mindannyiunkat elbűvölt ez a világ, pedig ahogy Vince atya mondogatta, ez mind csak előfutára volt annak, ami ránk várt. Sokáig mentünk az alabástrom folyosón. Egy idő után úgy káprázott a szemünk, mintha hóvakságot kaptunk volna. Mondanom sem kell, a lámpákra egyáltalán nem volt szükségünk, nappali világosság volt végig. Az energiaszint viszont érezhetően jóval alacsonyabb volt, ezért gyakrabban fáradtunk el és nemsokára meg is éheztünk. Mivel a folyosónak alig voltak jellegzetes szakaszai, csak megálltunk, elővettük az elemózsiánkat, kávét főztünk, leterítettünk néhány hálózsákot a földre és lepihentünk. Igazából jól esett az eseménytelenség. Már amennyiben egy nappali fényt árasztó földalatti alabástrom folyosót ennyire érdektelennek lehet tekinteni. A következő szakaszt tempós, de nem fárasztó meneteléssel gyűrtük le. Nem érzékeltük az idő múlását, hisz itt lent nem váltakozott éjjel és nappal, ráadásul az éhség sem nyújtott támpontot a magas energiaszintű terek miatt, ahová időnként befutottunk. Egyik sem volt a földgömb teremhez fogható, de természetesen mindegyik valamilyen szempontból csodálatra méltó volt. A termek természetes kövekből kifaragott terek voltak, de a szépen megmunkált bútorok szintén az alabástrom-szerű anyagból készültek. Néhány igen izgalmas raktárra is bukkantunk, ahol kisebb-nagyobb aranytárgyat, ismeretlen írással rovott aranylemezt találtunk. Vince atya is, de Nantu és Theo is igen sokat tanítottak az elmúlt korokról. Judit, legnagyobb örömünkre, sokat kérdezett Istenről, Éváék személyes élményeiről. John továbbra sem volt egy jottányit sem nyitottabb egy lehetséges felsőbb erő elismerésére, de tőle is nagyon sok értékes dolgot tudtunk meg a kísérleteiről, a kristályok fontosságáról a modern technikában, a mai ember életében. Bár Theo-val gyakran keveredtek nézeteltérésbe, feszültebb vitára már nem

– 111 –

került sor. Sokszor láttam, hogy Judit és John félrevonják Évát, és egyszer egy hangosabb szóváltás fültanúja is voltam. Nyilvánvaló volt, hogy az utolsó pillanatig nem adják fel, ki akarják csikarni Éva beleegyezését a kristálykísérletekbe. Megértettem, de nem esett jól, hogy Éva már abszolút nem beszéli meg velem a dolgait. Persze világos volt, hogy ebbe semelyikünknek nem szabad beleszólnia, ebben az én véleményem számított volna legkevésbé. Nem is ez fájt, sokkal inkább az, hogy az a régi barátság megszűnt. Persze én is rengeteget változtam, de nekem olykor azért hiányzott még az az igazi barátnői vihogás. De amint átfutott rajtam, beláttam, már sok minden nem része az életünknek. Cserébe igazi csodákat kaptunk, úgyhogy szép lassan beletörődtem én is az Évával való új kapcsolatunkba. Viszont egyre komolyabb jegyzeteket kezdtem készíteni nemcsak a megírandó történetünkhöz, de a tanításokról is. Ezt Péterrel felváltva készítettük. A kis laptopunkon igyekeztünk minden fotót, videofelvételt szépen archívumokba rendezni, hisz a jelen- és utókor legfontosabb forrását készítettük! Sokszor nekünk még ez is nagy lelki teher volt. Azt elképzelnem, hogy Éva hogy viselheti a sajátját, nem kellett nagy fantázia. Ezért, és tényleg csakis ezért szerettem volna, ha néha meghittebben is beszélgethettünk volna. Egyszer csak a paradicsomba értünk: a várva várt termálvizes fürdőbe! Már azt hittük, ebben a szakaszban nem lelünk ilyenre, hátha itt már csak „komoly” dolgokat építettek be. De a fiúk persze azonnal felvilágosítottak, hogy a tiszta gyógyvíz és pláne egy fürdő a legeslegfontosabbak közé sorolandó. – Nem csak a rituális tisztálkodás miatt, és nem is csak a gyógyhatása miatt. Hanem a tiszta frekvenciái és energiája miatt. Felbecsülhetetlen értéke van! – Részemről életmentő – szólt Judit. – Bár szerencsére fogalmam sincs, hány napja nem tisztálkodtunk, de ha tegnap bukkanunk rá, már az is késő lett volna. Úgyhogy ha szabad, én azonnal igénybe venném ezt a duplán mennyei barlangi szolgáltatást! – Már indult is a zsákja felé tisztálkodó szerekért, de aztán megtorpant. Hátrafordult, – Theo – kiáltott a férfi felé. – Bocs, de hogy intézhetjük a fürdést? Fürdőruhát nem hoztam… Valóban. Erre eddig nem gondoltunk. – Bennem fel sem merült, hogy ez probléma lehet – mondta Theo – Lecsupaszodunk mi még jobban egymás előtt! De, ha ez bárkit zavar, akkor természetesen előbb a nők, majd a férfiak fürdőznek. Mi addig elmegyünk innen. Judit zavartan álldogált. Hirtelen nevetségesen naggyá nőtt ez a dilemma. Egy világrengető expedíció során ennek valóban fel sem kellene merülnie. Azt hiszem, egyenként abszolút egyetértettünk a mezítelenség szépségével, természetességével, nem beszélve a mezítelenség szellemi szimbolikájáról – így kaptuk és így hagyjuk hátra e testet – mégis, érdekes módon, ezt a határt, ha nem is nehezen, de nem könnyedén léptük át. Theo azonnal felfogta, az előbbi véleménye után neki illik elsőként nekivetkőzni. Szépen elrendezte a holmiját és nekiállt. Éva követte, és lassan mind ledobáltuk megviselt ruhadarabjainkat. Pár perc múlva a melegvizes kis kőmedencében üldögéltünk. A fürdő egészen egyszerű, de nagyon megkapó volt. Aránylag nagy terem, ahová három zsilipelő kamrán át jutottunk be. Ahogy közeledtünk, egyértelműen érezni lehetett, hogy a fürdő felől meleg, párás levegő áramlik kifelé. Amikor beléptünk, nagyon finom gyógyfű-illat kavalkád csapta meg az orrunkat. A friss eukaliptusz összetéveszthetetlen illata bódító volt. Igazából akkor néztünk alaposabban körbe, amikor már a vízben ücsörögtünk. Fentről, a sziklák közül kis zuhatag-ként ömlött a medencébe a friss, meleg víz, ami aztán továbbfolyt, ki tudja, merre. A gyógynövények végig a kis vízesés mentén voltak ültetve, és a rájuk hulló víztől állandó illatfelhőben úszott a fürdő. Komolyan olyan érzésünk volt, mintha vártak volna minket. Ha néhány fürdőköpenyt is találunk frissen hajtogatva, talán meg se lepődünk. Szóval, nagyon meghitt és barátságos hely volt és mi szerfölött élveztük a lubickálást.

– 112 –

A víz tapintásra is bársonyos volt. Éva addig szaglászta és ízlelgette, mígnem rájött, hol van ilyen víz. – Tudjátok hol? Hévízen! Radonos víz. Nagyon komplex és igen ritka, Magyarországon nincs is Hévizén kívül másutt. Na, nem kellett látnoknak lennünk, hogy tudjuk, milyen emlékek rohanták meg. Gyorsan pereghetett le benne is, mert minden átmenet nélkül így folytatta. – Paolo is itt akart lenni. Theo, aki Éva mellett ücsörgött a vízben, átölelte Évát és atyáskodóan megpuszilta a feje búbját. – Éva, az van itt, aki itt akart. Tudod jól. Eva nagy sóhajjal fújta ki a levegőt. Megmosta az arcát, majd egy hirtelen mozdulattal a víz alá bukott. Amikor feljött, megrázta a haját, kiseperte szeméből a vizet. – Tudom, – Juditék előtt amúgy se volt kedve erről beszélni, meg is bánta, hogy olyan spontán kicsúszott az előbb a száján. Még egy jó darabig elüldögéltünk itt. Legszívesebben itt elaludtunk volna, pláne, hogy fogalmunk sem volt, találunk-e végre valamiféle kényelmesebb alvóhelyet, mint eddig. Igaz, hogy csak egyszer aludtunk, egy kis sziklás teremben, de arról fogalmunk sincs, mennyit. Már nem volt semmi értelme számunkra az időnek. Ettünk, ha megéheztünk, pihentünk, ha elfáradtunk, de se ritmus, se biológiai óra nem kényszerített semmire minket. A fürdőzés után azonban elbágyadtunk, nem volt nehéz megegyezni, hogy gyorsan alvóhely után nézünk. Mi nők, a törülközőbe csavartuk a hajunkat, a lehetőségek szerint tiszta ruhát húztunk magunkra, és felszedelőzködtünk. Nagyon kellemesen éreztük magunkat. Búcsút vettünk a fürdőtől, és nekiindultunk az ismeretlen szakasznak. Mivel eddig nem botlottunk alvóhelybe, most már itt kellett lennie valahol, hisz szemmel láthatóan élettereket is beépítettek a labirintusba, és akárkik, akármikor is építették, ők is csak aludtak olykor. Logikánk nem csapott be. Nemsokára megszűnt az alabástrom folyosó. Egy darabon ismét hagyományos sziklafolyosón mentünk, ami most igencsak zordnak hatott, de valahogy nyugtatóan. Fárasztó volt az alabástrom folyosó fehérsége és fantáziátlansága, így üdítőleg hatott a kanyargás, a sarkok, üregek, az útelágazások az előző szakasz monotonsága után. Két vagy három kóddal nyitott ajtón át egy falambériás hálórészben találtuk magunkat. Érdekes az emberi psziché. Ennyi csodával magunk mögött képesek voltunk meglepődni azon, hogy tényleg van alvórész a barlangban. Sokszor, ha a logikus várakozás bekövetkezik, az nagyobb élmény, mint a váratlan meglepetés. Minden esetre a lehető legjobb pillanatban bukkantunk a hálószobára. A pazar földgömb-terem, a varázslatos fürdő és a káprázatos kis múzeumi szoba után, ahol azokat a gyönyörű aranytárgyakat láttuk, ez a lakrészecske igencsak egyszerű és hétköznapi volt. De ezen aztán végképp nem töprengtünk ennél többet. Egy aránylag nagy szoba volt, a falak és a mennyezet abszolút „tájidegen” módon körös-körül fával borítva, itt-ott kisebb-nagyobb ágyszerű sarkokkal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kőalapú, falambériával borított ágyalakú bútor egy ismeretlen, leginkább a kaucsukgumihoz hasonló anyaggal befedve. Erre teríthettük a hálózsákokat. A szobában a legminimálisabb privát különvonulásra sem volt lehetőség, de ez most senkit nem zavart. A fürdőzéstől álmosan pillanatok alatt mindenki bedőlt egy neki szimpatikus sarokba, és végre nyugodtan aludhattunk.

– 113 –

40 Karácsony felé közeledünk, az idő múlásáról fogalmunk sincs – Éva majdnem suttogva beszélt a kis diktafonjába, amit naplója hiányában Theo-tól elkért. – Nagyon jól esik egy kis egyedüllét. Nem tudom, miért suttogok, hisz a többiek nincsenek hallótávolságban. Most bele se kezdek, hogy rögzítsem az érzéseimet, gondolataimat. Ha ebben az életben még szükség lesz rá, akkor lehetőségem is. Amit mindenképpen muszáj rögzítenem, az az álmom. Amúgy is hajlamos vagyok könnyen elfelejteni, de ez most életem legfantasztikusabb álma volt, és már most alig emlékszem rá. De ennek a felejtésnek most különleges oka is van. Alvás közben arra ébredtem – és ez most nem „képzavar „, mert nem normál ébredés volt, és egyáltalán nem a hétköznapi éberséget kell elképzelni, – hogy valaki megszólít. Almomban ismertem azt a valakit. Azt mondta, most beavat abba, amire én valamikor vállalkoztam. Azért nehéz erről beszélni, mert abban a pillanatban nekem minden egyértelmű volt, de az álom egyik lényege, hogy miután mindent felfedett előttem, azt mondta ebből semmire nem fogok emlékezni, ha felébredek, csak ha majd megcselekedtem amit vállaltam, és ha megtörténnek a dolgok. Kinevettem és mondtam, ugyan már, hogy képzeled, hogy én bármit is képes leszek mindebből elfelejteni? Ő csak mosolygott, és azt mondta, három szóra fogok emlékezni: víz, lélek, szeretet. Ez a három fog vezetni, és tudat alatt emlékeztetni a feladatomra. A másik meghökkentő aspektusa ennek az álombeli történetnek, hogy amikor ezzel a lénnyel beszéltem, láttam magamat kívülről, láttam, hogy ezt álmodom, de ugyanakkor én kívül voltam saját magamon, és megdöbbentő módon önazonosságom nem a kívülről látott álmodó énemmel volt, hanem „magammal”, akit ugyanúgy nem láttam kívülről, ahogy normálisan sem látjuk magunkat. Amikor felébredtem, valóban semmire nem emlékeztem abból, amibe beavatott, se arra, ki volt ő. Valóban csak a három szó, víz, lélek, szeretet maradt meg. Végtelen nyugalom van bennem. Ha korábban tudom, milyen nagyszerű érzés átadni magunkat egy felsőbb hatalomnak, legyen az akár saját felsőbbrendű, isteni énünk, mennyivel boldogabb életem lehetett volna! Egy valamit viszont meg kell tennem: a gyerekeimet beavatni mindebbe, átadni nekik mindezt a csodát, hogy ők már e szerint éljenek. Aki belekóstol ebbe a varázslatos energiaáramlatba, ami keresztülfolyik rajtunk, a mindennapjainkon, ami szó szerint csodaszerűen alakítja az egymásba kapcsolódódó eseményszálakat, az már nem akar a besüppedt módon létezni. Soha nem érzem magam egyedül, és ez megmagyarázhatatlan azoknak, akik nem élték még át. Olyan érzés, mintha össze lennénk kötve az Univerzummal. Néha szó szerint érzem a lüktetését magamban, olykor a gyomrom táján a finom, bizsergető melegséget, és mindig az a képzetem, hogy egy láthatatlan energia-köldökzsinórral kapcsolódódom mindenhez. Eufórikus érzés! És ha belegondolunk, hogy ez mindig itt van, és mióta vár minket és mi elzárjuk magunkat ettől az áramtól, hát, komolyan, fáj! Semmi más nem fontos már nekem, csak az, hogy minél több embernek át tudjam mindezt adni. Már nem is készítek más tervet, nem tűzök ki más célt, csak ezt: amit átéltem és még átfogok élni, a tanításokat, az élményeket, a tapasztalást, átadhassam, a világba kiálthassam! Most először érzem úgy, hogy leváltam Paolo-ról, hogy békében valóban elengedtem őt. Már nem akarom kiszolgáltatottan más emberi lényhez kötni magam. Legalábbis nem azzal az őrült, tomboló szerelemmel és örökös vágyódással. Most értem meg igazán, mit tanított erről Yuma. Fuldoklóm, ha belegondolok, hogy abban a vágy-kapcsolatban, abban az érzelmi mohóságban kellene élnem és nem ebben az üdítő és lebegő kozmikus magasságban. Ismét bebizonyosodott: minden úgy van jól, ahogy van. Ha vakok vagyunk, akkor szenvedünk, mert soha, vagy csak nagy sokára látjuk meg a történtek értelmét. De

– 114 –

idővel, ha gyakoroljuk ezt az életet, már semmi nem fog szenvedést, fájdalmat okozni, mert egy szavakba alig foglalható rezignáltság, szenvedélymentesség tölti be a lényünket. Már nem érzelemmel éljük meg az eseményeket. De nem is fásultan! Hm, hát ez az, amit nem lehet szavakban továbbadni… ezt csak megélni lehet. Az embereket csak egy pontig lehet elkísérni, aztán mindenkinek egyedül kell meglépnie azt a legfontosabb egy lépést, ahonnan már maga Isten, az egész Univerzum siet elé és vezeti tovább. John és Judit nem adták fel a velem kapcsolatos terveiket. A legmegdöbbentőbb, hogy John nem akarja, vagy nem tudja felfogni, hogy nem egy kutatóexpedíción van. Abban él, hogy itt valamit megszerez a kísérleteihez. Nem mondja, hogy konkrétan mit, egyáltalán nem beszél őszintén. Nekem az egész érthetetlen egyelőre, minek kell itt lenniük, Theo érzeténél egyéb támpontom nincs. Judit már legalább néha kérdezget, őt igencsak megérintette a sok tanítás és mindaz, amit átélt velünk. De John! Fel nem foghatom… szerintem nem ért egyszerűen semmit az eseményekből. Félelmetes, hogy az emberek szerinti okosság mit sem ér az élet valódi összefüggéseinek megértésében. Bölcsességben egy itteni falusi, tanulatlan ember lekörözi a nagy kutatót! Süket és vak. Most vált kézzelfoghatóvá igazán számomra a megannyi tanítás, amiket Yumáékkal annyiszor végigbeszéltünk: mi a különbség a puszta intellektus és a szív-tudás között. A szíven keresztül egész másfajta energiák lépnek be az emberbe, másféle információk jönnek. Az az energia, ami átmos, átmossa a gondolatainkat, megváltoztatja a cselekedeteinket, csak a szíven keresztül érkezhet. John továbbra is őrülten tervez, és azt ecseteli, mihez tudunk majd kezdeni az itteni energiákkal. Elkezdte mesélni, milyen műszerrel lehet majd rögzíteni a magas rezgéseket… amik aztán világsikerré teszik az ő kísérleti kristályait. Ezt persze nem mondja, de nyilvánvaló. Bevallom, nem értem a mechanizmusát, de minden porcikám tiltakozik a céljuk ellen. Elképzelem, hogy boldog-boldogtalanba bevezetik majd ezeket a frekvenciákat… Istenem, tényleg nem érti, hogy az ilyen manipulatív és erőszakos, a lelket megkerülő módszereknek mindig tragikus kimenete lett? Most, hogy itt magányomban ezt újra végiggondoltam, rájöttem, ezt bármi áron, de meg kell akadályoznunk. „ 41 Bár mindenki igen jól aludt, mégis valamiféle feszültség érződött a társaságon. És ennek nem csak az volt az oka, hogy Évát nem találtuk a fekhelyén. John és Judit már egy ideje csendben pusmogtak, majd a férfi sorban előszedte a műszereit és azokkal babrált. – A GPS-nek eddig nem sok hasznát vettem, de most mintha fogna valami jelet – mondta egyszer csak John. – A szigetelt alabástrom folyosókon minden műszerem halott volt. Törött fogú tigrisnek éreztem magam. Igazából, fiúk, szívesen járnék egyet itt a közelben. Jó lenne bemérni, milyen erőterek is vannak. – Nemsokára mérhetsz, John- mondta Theo – megjön Éva és indulunk. – Értem. Azt gondoltam, egy minimális szabad közlekedés és önállóság mindenkinek kijár. Nekem szükségem lenne mérésekre, Theo. Nem a szabadságom töltöm itt… – Nem érdekel, mit töltesz, John. Nem hivatalos kutatáson vagy. Személyes kérésedre egyeztem bele, hogy megfigyelő lehess. John szemöldöke felszaladt, de nem szólt semmit. Ebben a pillanatban lépett be Éva. – Nem mászkálhat senki egyedül, Éva – nézett fel Theo a hátizsákja rendezgetéséből, – ismét barlangi szakaszban vagyunk, könnyű eltévedni. És egyébként is ebben állapodtunk meg. – Csak pár méterre mentem – szabadkozott Éva. – Fogalmad sincs itt a méterekről. Senki nem mászkálhat egyedül.

– 115 –

Éva nem válaszolt. Leült a fekhelye szélére. – Tovább indulunk – fordult ismét Éva felé Theo – készülődj, kérlek. Éva bólintott, de nem mozdult. Nantuval épp reggelit készítettünk, Vince atya pedig békésen pihent még a hátán fekve. Semmi nem indokolta igazán Theo noszogatását. – Theo – szólalt meg Judit – nem pihenhetnénk még egy darabig? Az a helyzet… szóval, jól esne, ha legalább ma nem kellene menetelnem… alhasi görcseim vannak ilyenkor. Theo felállt. – Természetesen, ha valakinek indokolt egészségügyi oka van, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Én nem szívesen vesztegetek el egy napot, fogytán vannak a készleteink és, ráadásul valami azt súgja, közel járunk a célunkhoz. De ha baj van Judit, mi mást tehetünk… – Legalább pár órára maradjunk még, Theo – mondta Judit – lehet, hogy csillapodni fog. Theo bólintott. – Szólj, amint indulhatunk, rendben, Judit? John elővette a Földgömb teremben készített hologram térképet és elmélyülten nézegette. – Nézzétek – szólt egyszer csak, – van itt valami igen furcsa! Azonnal körbevettük. – Itt, ezt a különlegesen fényes részt nézzétek – mutatott a térkép egyik fényes foltjára. – Két út megy a fény felé, az egyik az, amelyiken innen fogunk elindulni. A másik épp ellenkező irányból érkezik. Szabályos kör alakú. A fényessége, a szabályos kör alakja eleve gyanússá teszi, de hogy két fő közlekedési út érjen véget épp a két ellentétes pontjánál, hmm, több, mint érdekes. Ha valóban létezik egy központi rész, akkor sejtésem szerint ez lesz az. Ezt keressük. Elkészültünk mi is a reggelivel. Eszegetés közben a barlang fura fizikai jelenségeiről beszélgettek tovább a fiúk. – Nézzétek, ez is itt – mutatott egy részre John hologram térképen – errefelé víznek kell lennie. Szerintem a tónál, sőt – nézett fel ránk – a tó alatt kell, hogy legyünk. Ez is oka lehet az egyelőre követhetetlen elektromágneses jelenségeknek. – Lehetünk akár már a tó alatt – szólalt meg az öreg pap. – Elvégre a központi kristályteremnek a víz alatt kell lennie. – Jó lenne bemérni, hogy a kör alakú fényesség, ami a kristályterem lesz, mennyire van a víz alatt. Ismereteink szerint legalább kétszáz méter víz van felette, mármint a fellelhető romok felső rétege felett. De hogy ahhoz képest a terem mennyire van lejjebb, azt jó lenne kideríteni. Gyerekek, nekem mérni kellene. Engedelmetekkel, bejárnám itt ezt a teret – mutatta ujjával a környező utakat, egészen a feltételezett kristályteremig. – Oké – mondta Theo – veled megyek. John felnevetett. – Megtisztelő, bár nevetségesnek tartom. Mit se értesz se a műszereimhez, se a mérésekhez. – Sebaj, majd elmagyarázod – mosolygott Theo John-ra – vagy zavarnálak valamiben? John csak legyintett. – Nantu, Péter, ha gondoljátok, ti is mászkáljatok, nézzetek körül. Már amennyiben a lányokat nem zavarja, ha ők most itt maradnak. Maradjunk abban, maximum 4 óra múlva itt találkozunk. Hogy mérjük az időt John? – Kábé húsz méterre eltávolodnék, ha szabadna – mondta egyértelmű gúnnyal a hangjában John, és engedélyt sem várva kilépett a folyosóra. Amikor visszajött, az óráját igazította épp.

– 116 –

– Kint elindult az órám! Állítsa be mindenki a sajátját, amikor kilépünk, és reménykedjünk, hogy járni fog. – Vince bátyám, te maradnál vagy jönnél velünk? – fordult a paphoz Theo. – En dehogy megyek, ha nem muszáj. Soha ilyen jól nem éreztem magam egy barlangban! Maradnék a kisasszonkákkal. Ki tudja, lesz-e még alkalmam ilyen ritka kellemes társaságban ücsörögnöm. Talán, még egy kis teát megiszogathatunk, hölgyeim? 42 Elköszöntünk, és a négy férfi elindult. Éva mintha szánt szándékkal kivárta volna, hogy egy egy kis darabon, de még hallótávolságban eltávolodjanak, hirtelen felugrott és Theo után szaladt. – Valami fontos! Theo visszaszólt, hogy várjon, visszamegy. – Figyelj, Theo – ragadta meg a férfi karját Éva, – nem tetszik nekem ez az egész. Tuti, hogy Juditnak nincs hasgörcse. Láttad te is, ahogy pusmognak, nem? Valamiben mesterkednek. – Ez nyilvánvaló, Éva. Ezért nem hagytam Johnt egyedül. – Na ja, de valami azt súgja, John bármire hajlandó, hogy befejezze a kísérletét. Bármire! – Hát, ha bármi történne… vedd magadhoz a hátizsákom, ki tudja, mit találsz, amire épp szükségetek lehet. Éva Theora mosolygott. – Tudod, mi a legijesztőbb számomra? Hogy most nem félek, sőt meg se ijedek. Pedig nyilvánvalóan a hihetetlen események küszöbén állunk. Theo bólintott. – Most megyek, ne legyen John túl sokáig magában. Theo lassan, nagyon lassan mozdult meg. Talán így az idő is lelassul. Azzal, hogy Éva rossz megérzésből utánaszaladt, csak saját meggyőződését erősítette: a végkifejlet következik. Most még a felfogható térben és időben vannak, de ki tudja, mit hoz a következő szempillantás. Egy ideje remélte, mielőtt eljön ez az óra, dűlőre jutnak egymással. Éva nyúlt utána. Megragadta Theo kezét. – Szeretlek, Theo. Nem tudom, milyen szeretet ez, ami bennem van, amit irántad érzek. Mióta megismertelek, itt vagy bennem, de nem tudom, ki vagy nekem és én ki vagyok neked. De végül is, nem az a lényeg, hogy mi ez a szeretetérzés, hanem hogy van és erős. A baráté-e, a testvéré vagy a nőé… – Én tudom, milyen szeretettel szeretlek, Éva. Az első pillanattól, hogy megláttalak. A társam vagy. Testem, lelkem, eszem… csak téged várt. Több vagy, mint szerelem. Több vagy, mint a tökéletes nő számomra. – Ölelj át! – bújt oda a férfihoz Éva. Az idő most szűnt csak meg igazán. Úgy omlott össze egyetlen pontba, ebbe az ölelésbe minden, múlt és jelen, ahogy állítólag a fekete lyukak szippantanak fel mindent sűrűségükkel. De a lényeges különbség az volt, hogy számukra itt volt a jövő is, bár besűrítve, de várva a kitágulást. Józan ésszel egy fikarcnyi esély nem körvonalazódott számukra, de ki az, aki józan ésszel itt állna a titkos barlangban? így hát mindketten megelégedtek azzal, hogy tudták, bár sok minden itt véget ért, de a legfontosabbak most kezdődnek. Csendben, egy szó nélkül váltak el. Itt aztán tényleg nem volt már a szavaknak szerepe és súlya. Éva egyedül maradt a folyosón, nézte Theot, amint távolodik az ismeretlen kanyargós

– 117 –

barlangjáratban, mígnem végleg eltűnt a szeme elől. Az utolsó kanyarban a férfi visszafordult és egy csókot dobott a nőnek, mint amik a mindennapos elválások és hazaérkezések idejére kötik össze a párokat. 43 A robajlás borzalmas volt. Előtte a rázkódás minden előjel és hang nélkül hullámzott végig a termen és ugyanakkor az ereinkben. A csontig hatoló dermedést azonban a morajlásból robajjá növő hangorkán okozta. Egyikünk sem mozdult. Nem is bírtunk volna. Úgy éreztük, elég egy felesleges mozdulat, és ránk omlik minden. Az agyunk túlpörögve működött, így talán mind a négyünkön egyszerre futott végig az azonnali beomlás lehetősége és következménye: ki tudja, hány száz méter kőtömeg és víz temethet alá bennünket. Ahogy az várható volt, elsőként Éva és a pap tért magához. Szinte egyszerre ordítottak ránk, hogy azonnal kapjuk össze a holmikat. – Idézzük fel a holotérképet és jussunk minél közelebb a központi kristályteremhez! – próbálta túlharsogni a folyamatos morajlást a pap. Éva bólintott, és miközben kapkodta össze a holmikat, egyszerre noszogatott és nyugtatgatott minket, mert még mindig ugyanúgy lemerevedve álltunk és a borzalmas hang irányába bámultunk. – Te tudod jól, hogy mi ez, ugye? – hallottam egyszer csak Évát Juditra kiáltani. – Mit csináltatok? Beszélj! Mit csinált John? De Judit csak rázta bénultan a fejét. Éva most egészen közel ment, de mivel kezei a hátrahagyott holmikkal voltak tele, csak belenézett egészen közelről Judit szemébe. – Azt mondtam, beszélj! Mit csináltatok? Mi ez? Judit két karját ösztönösen védekezőleg maga elé kapta. Nem lehetett tudni, az omlásveszélytől vagy Éva haragjától tartott jobban. – Esküszöm, Éva, nem tudom, mi ez! Ma reggel rámparancsolt John, színleljek rosszullétet, hogy ő kimehessen egyedül mérni. Nem avatott be semmibe! Félek! Bármilyen őrültségre képes most! Higgyétek el, én nem csináltam semmit, nem tudok semmiről! – Állj fel és fogd a maradék holmit! Angéla, segíts neki! Éva szavai vezényszavakként bírtak minket is cselekvésre. Mire Judittal összeszedtük, amit Éva és a pap nem tudott cipelni, ők már épp kifordultak a terem ajtaján és elindultak futva a folyosón. Ész nélkül rohantunk utánuk. Mozgott a föld a lábunk alatt, recsegtek-ropogtak, rázkódtak a sziklafalak. Csak arra tudtam gondolni, talán nem is baj, ha ránk omlik, ki tudja, talán egy még rettenetesebb ismeretlen végtől kímél meg minket. Fogalmam sincs, mennyi ideig rohantunk, nekem egyértelműen egy örökkévalóságnak tűnt. Azt tudom, hamarosan már nem voltam képes gondolkodni sem. A páni rémület és valami halálos, természetellenes nyugalom keveréke már az elemi ösztöneimtől is megfosztott. Talán emiatt nem vesztettem el ott mindörökre az eszem. Egyszer csak minden ugyanolyan hirtelen elcsendesedett, ahogy kitört. Lélegzet visszafojtva megálltunk. Tényleg abbamaradt a mozgás is meg a robajlás is. Továbbra is síri csendben, de elindultunk. Hamarosan egy elágazáshoz értünk, egy filigrán oszlopokkal teli terembe. Egy kényelmes folyosó indult jobbra és egy szűkebb, inkább nyílásféle balra. Kérdés sem lehetett, merre menjünk. Ám ebben a szempillantásban egy váratlan robajjal leszakadt néhány hatalmas mennyezeti kőtömb, és a folyosó száját eltorlaszolta. Egyszerre ugrottunk mind hátrébb. Hiába néztünk körbe-körbe, remélve, hogy valami eddig észre nem vett menekülési utat találunk, kénytelenek voltunk elhinni a borzalmas

– 118 –

valóságot. El voltunk vágva az utunktól. Végre a pap megszólalt. – Rendben! Minden rendben van! Csak nem képzeljük, hogy Isten cserben hagy bennünket? Ha nincs velünk az Isten, akkor mindez hiábavaló! Akkor évezredek óta felesleges az emberek hite. Márpedig az Isten valóságos, és akkor szégyellhetjük magunkat, ha itt reszketünk! Könnyű hinnünk akkor, amikor kényelemben és biztonságban vagyunk! Juditnál azonban egyfajta filmszakadás történhetett, mert egy üvöltéssel a pap mellett termett és pofon vágta. – Fogja be! – üvöltött az öregre – nyomorult és szerencsétlen vénember! Csak ennyit tud mondani? Ebben kellene megnyugodnom? Maguk mind elmebetegek! Igaza volt Johnnak! Mind! Mind azok! Át kéne mosni az agyukat! Juditból csillapíthatatlan zokogás tört fel és Éva átölelte a rázkódó nőt. Mélységesen átérezte Judit kétségbeesését, átérezte, hogy Isten ereje nélkül ebbe azonnal csak beleőrülhet bárki. – Nézz rám, Judit! Nem vagyok elmebeteg, se őrült. Nézz rám! Nem lesz semmi bajod. Ki fogunk jutni innen. Tudom. Tudom az utat. Bár ez utóbbi mondata természetesen ebben a formában így nem volt igaz, de most csak az számított, Judit érezze Éva erejét és megnyugodjon. Éva nem tartotta hazugságnak mégsem amit mondott, hisz, bár a pontos útvonalat nem ismerte, az utat mégis: Istent követni. Isten pedig a szívében és az elméjében volt. Olyan erősen és olyan bizonyossággal, ahogy eddig még sosem, és tudta, kivezeti őket innen. – Ezen a szűk nyíláson át kijuthatunk egy nagyobb térbe, ugye atyám? A pap igennel felelt, majd karon fogta Juditot és határozott hangon csak ennyit mondott. – Ugyan már, asszonyom, átmentem én már rémisztőbb helyzeteken is. Gyerünk, induljunk! 44 Semmi más nem tudott volna keresztülkergetni azon a szűk nyíláson, mint a kétségbeesés. Ha bármi egyéb lehetőségünk lett volna, valószínű, talán a pap kivételével, egyikünk se mászik be. Amíg a hosszú, szűk odúban kúsztunk, esküdni mertem volna, hogy inkább leugrom egy magas sziklaszirtről egy alattam hömpölygő vad folyóba, mintsem ez. A klausztrofóbia legelviselhetetlenebb szimptómái törtek rám, míg a papot figyeltem elsőként bemászni és elképzeltem magam odabent. Még az is átment a fejemen, hogy maradok, és vagy megtalál valaha valaki, vagy inkább elpusztulok éhen, mint beszorulva a fölénk tornyosuló ki tudja hány száz méter magas sziklák alatt. Ám az életösztönünket nem ismerjük, amíg valódi vészhelyzetbe nem kerülünk. Így amint elkezdtem kúszni, utolsóként a sorban, egy szempillantás alatt minden félelmem elmúlt. Hihetetlen, de így van. Az ember csak addig lamentál, amíg kívül van a helyzeten. Amint elindul, már megszűnik a választás lehetősége és az életéért küzd. Márpedig a legkisebb kétségbeesés, kalimpáló szív, elszorult torok valódi életveszélybe sodorna ott bent. Ezért az agy védekezésre vált, és csodálatos módon bármi az eszünkbe jut, csak maga az elviselhetetlen helyzet nem. Még ma is kristálytisztán emlékszem, képes voltam néhány csillogó kőre felfigyelni és azon gondolkodni, vajon aranyportól csillognak-e, és arra is emlékszem, arra tippeltem magamban, hogy igen. A nagy rohanásban elfelejtettük a fejlámpáinkat felcsatolni, így csak a papon volt. Elől még látni lehetett a fényénél, de nekem hátul többnyire már csak a csillogó kövek világítottak valamelyest. Ez is mázli, futott át rajtam, világosban nem gyönyörködhetnék a

– 119 –

csillogásukban. Nyilvánvalóan fogalmunk sem volt, mennyi ideig kúsztunk a nyílásban. A pap egyszer csak hátraszólt, szélesedik a kürtő, valószínű a végére érünk lassan. – Itt is vagyunk! – kiáltott egy nagyot kisvártatva. – Egy hatalmas csarnokba nyílik, máris több kivezető folyosót is látok. Kitartás, lányok! Dupla öröm futott át rajtam. Nemcsak, hogy kijutunk ebből a borzalomból, de ráadásul megleljük a továbbvezető utat is! Tőlem abszolút szokatlan módon valami hurráoptimizmus lett úrrá rajtam, egy szempillantás alatt elmúlt minden aggodalmam. A racionalitáson túli világba néha már én is bekacsinthattam. Végre itt fogtam fel, amit már annyit hallottam: el kell engedni a berögzült sémákat, és mint egy energiafolyam, átmos valami minket és más törvények szerint gondolkodunk, érzünk, mozgunk. Esküszöm, mindez annyira érzékelhetően jelen volt, hogy talán azt is mondhatom, boldog voltam, hogy átélhettem. Minden szemmel láthatóan borzalmas körülmény ellenére – vagy talán épp ennek köszönhetően. Mire én is kibújtam, a pap addigra már előre elindult. 247 – Na, ti is látjátok nyilván, ez egy teljesen mesterséges, épített folyosó. Tehát fontos szerepe van. Biztos vagyok benne, hogy elvisz akár a központi kristályteremhez is. Úgy tűnik, a barlangrendszernek ez a része sértetlen maradt a detonációtól. Nyilván, különleges szerkezettel és speciális biztonsággal építették. – Úgyhogy, megnyugodhat, Judit – fordult a nőhöz, – itt abszolút biztonságban vagyunk. De mondja csak, mit gondol, mit tett a férje? Mert az nem kérdés, John keze van ebben a robbanásban. – Sajnálom, amit magukra mondtam, a hisztériám alatt. Tényleg sajnálom – mondta Judit halkan – és azt hiszem, John abban mesterkedett, hogy valamiféle jelzést juttasson ki innen. – Kinek? Minek? – faggatta tovább a pap. – A kollégáinak. Itt van egy kutatócsoport a Szervezettől a Titicaca tónál. Várták John műholdas jelét. Ezt lőtte ki, emiatt volt az omlás. Egy apró fúrófejhez volt erősítve a jeladó… lézerrel olvasztja maga előtt még a legkeményebb követ is, ahogy halad. Erre nem lehetett mit mondani. Döbbent csendben néztük Juditot, mintha azt reméltük volna, egyszer csak felnevet, és azt mondja, csak vicc volt. De Judit egyáltalán nem nevetett fel. – Nem tudok több részletet, higgyétek el – hajtogatta. –Egyet tudok, John az élete árán, vagy bárki élete árán ki akarja deríteni, miért nem tudja a szív frekvenciáit megemelni. Áttörés előtt áll a kísérletében, és ez az egy hiányzik a teljes sikerhez. – És miből gondolja, hogy erre itt választ kap? – kérdezte Éva. – Csak ez lehet a titkos kóddal lezárt üzenetben. Éva nem felelt rögtön. – Tudod, Judit, most valahogy nem vagyok magyarázós kedvemben. De annyit mondok, nagyon tévúton jártok. Biztos vagyok benne, hogy az üzenet egész más lesz, mint amire számítotok. De ha az lenne, ami kell nektek, az életem árán is megakadályozom, hogy a kezetek közé kerüljön! Juditot mintha kijózanították volna Éva szavai. Nem válaszolt azonnal, Éva arcát fürkészte. – Figyelj, Eva, nem lehet, hogy egyszerűen arról van szó, kölcsönösen jobban meg kellett volna ismerni egymás tervét, be kellett volna avatnunk egymást a részletekbe? Mert kiderülhet, nem is akarunk annyira mást… – Te nem tudod, mit beszélsz! Nem a részletek a fontosak, Judit. Az alapvető szándék és meggyőződés. A hit. Enélkül semmi közös metszéspont nem lehet köztünk. Ha tudtok azzal azonosulni, hogy az üzenet, bármi legyen is az, nem használható fel Isten nélkül, kizárólag földi módon, földi célokra, akkor beszélhetünk.

– 120 –

– Tudod, ilyenkor tényleg elbizonytalanodom, hogy egyáltalán legalább felfogom-e valaha, miről beszélsz. Mi az, hogy földi mód és földi célok? Mi egyéb lehet az ember lehetősége? Te valóban semmit nem értettél meg abból, amiről eddig valaha is szó volt köztünk! Ettől a vonatkoztatási ponttól nem fogunk tudni elmozdulni, Judit. De rendben, végül is mi lehet ennél fontosabb most, minthogy elmagyarázzam még egyszer a lényegét a köztünk lévő hatalmas felfogásbeli különbségnek? – Éva vett egy nagy levegőt, és igazából egy pillanatra még én sem tudtam eldönteni, hogy megjegyzése szarkasztikus vagy épp ellenkezőleg, nagyon is komoly volt. De ahogy tovább beszélt, világossá vált, hogy számára ez valóban fontos. – Ahhoz, hogy bármilyen közös platformon lehessünk, hinnetek kell, hogy a világ, az Élet több, mint a látható és megfogható tér. Hinnetek kell, hogy az ember több, mint halandó fizikai test. Hinnetek kell, hogy van egyéb célja életünknek, mint a földi éveink minél kényelmesebb eltöltése, mert a test halálával nem szűnünk meg létezni, csak más energiaalakot öltünk fel. Magyarul, aki nem képes túllátni a nyilvánvalón, annak nem adhatunk a kezébe olyan erőt és hatalmat, mely túlmutat a nyilvánvalón. – Ezt mondogatjátok, igen, de abban egyet kell értsek John-al, mit képzeltek, honnan van nektek exkluzív jogotok szelektálni? Miért nem mi döntjük el, ki és hogyan bánhat bizonyos tudással? – Hát, Judit, én is csak azt mondhatom, amit Theo már elmondott nektek ezerszer. Ha nem vagytok képesek befogadni azt a dimenziót, ahol ezek az erők működnek, tényleg nem érdekel, mit kiabáltok innen, ebből a szűk kis világból. Akkor elégedjetek meg azzal, amire ti magatok rájöttök. Ha nem kell a mi hitünk, ne kelljen az az erő sem, ami ezen alapszik és az a tudás sem, amit beavatottaink őriznek. A pap valamivel arrébb pihent egy kisebb sziklán, komoly arccal hallgatta a beszélgetést, de esze ágában sem volt beleszólni. A forgatókönyv végéhez közeledtünk, innen Évának egyedül kellett boldogulnia. A Tudás Csarnoka még szelektálhat, kit enged tovább és kit nem az Igazság Csarnokába, mert aki odáig eljut, annak már be kell lépnie. Vince atya bólogathatott magában, mert csillogó szeme elárulta örömét, hogy Éva már nem észérvekkel tanítja Juditot. Nem a szavaival, hanem a belőlük áradó erővel, amivel a puszta logika nem tudott vitázni. – Nézd… nem várhatom, hogy higgy nekem… vagy megérts – szólt halkan Judit végül, – de sok minden előttem is homályos John kísérletéből, pláne abból, mit is akar most. Ma reggel tudtam meg, és ettől valóban rosszul lettem, hogy kapcsolatba akar lépni az embereivel. Az utóbbi időben olykor átfutott rajtam, mi van, ha nektek van igazatok. Minimum a matematika alapján erre van esély. Éva várakozóan nézett Juditra, mert az elhallgatott. És mivel még mindig nem folytatta, Éva nem hagyta ennyiben. Úgy érezte, ez a pillanat valahogy továbblendítheti a nőt. – És? Ha kiderül, hogy igazunk van? Az mit jelent neked? Judit csak nagyon lassan szólalt meg. – Azt, hogy dobhatok ki mindent, amiben eddig hittem. Azt, hogy nem állhatok tovább John oldalára. És nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikhez is lesz erőm, pláne egyszerre… – Akár lenne erőd, akár nem, a szíved kell, hogy mutassa az utad. A nehézség nem felmentő ok, Judit. Egyébként meg – fogta meg Judit jéghideg kezét és rámosolygott, – az ugrás pillanatában elkapják a kezed. Majd rám nézett. – Ugye, Angéla? – így van – feleltem. – Az biztos, hogy mi hétmérföldes csizmában ugrottunk idáig, és még csak meg sem bicsaklott a lábunk!

– 121 –

És ebben a pillanatban megszólalt a pap mobiltelefonja. 45. Vince atya odaintette Évát és átadta neki a telefont. Theo nagyon halkan, szinte suttogva beszélt, így Éva gyorsan arrébb ment, hogy még a legkisebb zaj se zavarja. – Jól vagyunk, és most már Péterek is velünk vannak. John műholdas jelet juttatott ki innen, még fogalmam sincs hogyan. Ez azt jelenti, itt lehetnek valahol kint a Szervezet emberei, és nem tudhatjuk, be tudnak-e jutni hozzánk. Próbálom nem a végsőkig élezni köztünk a helyzetet, nem akarom, hogy eldurvuljon, mert az biztos, hogy ez a szerencsétlen mindenre elszánt. Azonnal kapcsold be a zsákomban lévő jeladót, egy kis zöld fém ketyere lesz, rá fogsz jönni könnyen, hogy hol kell, vagy add oda az öregnek. Amint tudlak, hívlak még. Oda kell érnünk a kristályterembe, mielőtt bejutnának kintről. Most leteszem. Egyikünk sem vívódott azon, hogy működhet itt lent egy mobil. Azzal azért tisztában voltunk, itt ennél elképesztőbb technika van beépítve és minimum egy kommunikációs központ felé tártaik. Éva megtalálta a jeladót, a pap segítségével pillanatok alatt beüzemelte. – Most pedig, jeladó ide vagy oda, döntsön a legbiztosabb iránytű! – mondta Éva és zsákjából máris elővette a zafírt. A kezébe fogta, behunyta a szemét egy pillanatra, majd elgurította a követ. Ha csak azt láttuk volna, amire számítottunk, hogy a kő tévedhetetlenül beáll az egyik folyosó irányába, az is tökéletesen lenyűgözött volna minket. Ehelyett azonban a fizikára fittyet hányva a kő egyfajta ugrálásba kezdett. Időnként megmozdult és gördült egy keveset, majd megállt, aztán ismét megmozdult. Mintha csak valami rejtélyes gyerekkéz egy láthatatlan zsinóron húzná. – A köved rácsatlakozott egy mágnesre valahol – szólt a pap halkan. – Menjünk, kövessük akkor. Furcsa érzés volt az ugráló zafírt követni. Mivel kell, hogy legyen egy távoli pont, amivel a kő kapcsolatba került, olyan volt, mintha vártak volna minket valahol. Valamennyi idő után, kanyargó és érdektelen sziklafolyosókon át, egy cseppkőbarlangszerű csarnokba jutottunk. Először fáztunk, mióta elindultunk. Magunkra húztunk hát eztazt, kabátot, pulcsit. Éva felszedte a zafírt, hogy szusszanjunk egyet. Ahogy hallgatózunk, csobogás-szerű hangokra figyeltünk fel. – Aha! A földalatti folyó – mondta a pap. – Na, menjünk. Engedd lányom útjára a zafírt! Egyre hangosabbá, majd morajlássá vált a csobogás. Aztán egyszer csak, az egyik nagyobb kanyar után elénk bukkant egy hömpölygő folyó. Előkotortuk a lámpákat, hogy jobban lássunk. Nem volt túlzás folyónak nevezni. Legalább négy méter széles lehetett itt a meder. Mivel a folyosó egyszerűen beletorkollt a mederbe, kérdés sem lehetett, hogy át kell kelnünk rajta. Úgy láttuk, a túlparton vezet egy keskeny járdaféle, ami egy idő múlva elkanyarodik a folyótól. Na de hogy keljünk át? – Fel kell másznunk ide – mutatott a pap a fejünk fölé, és meg is láttunk egy mennyezeti vájatot. És mintha csak valóban ez lett volna az eredeti terv is, a sziklafalban lépcsőfokszerű kiszögellések voltak, amiken feljutni nem tűnt ugyan veszélytelennek, de lehetetlennek sem. – Szögeket verünk be és kötéllel megyünk – intézkedett a pap és már szedte is elő a zsákokból a szükséges dolgokat. Mi addig szótlanul bámészkodtunk, Éva pedig megkért, hogy fogjam meg a kezét, míg megpróbál letérdelve belenyúlni a vízbe. Megkóstolta. – Sós víz – mondta – de hát ez nyilvánvaló, hogy csak a Titicaca vize lehet. Közben elkészült a pap és szólt, hogy induljunk tovább.

– 122 –

– Én megyek elsőnek, mert valószínű a lemászáshoz is kellenek a szögek. Majd kiáltok, ha induljatok. Elsőként induljon Angéla, majd Judit és Éva te jössz a végén. Figyeljetek, megmutatom, hogy és hova kell kapaszkodni. Az instrukciók láttán úgy döntöttünk, mindenkinek menni fog, és az öreg pap elindult. A vizes kő csúszós volt, de lassan és óvatosan mindannyian épségben és rendben átjutottunk. Még egy darabig néztük a magunk mögött hagyott utat. Kimondatlanul, de nyilván mindannyiunkban az motoszkált, vajon mi lehet még előttünk. Tényleg csak az segített akkor, hogy elképzelni is lehetetlen volt. Még így is észbontó volt egy-egy pillanatban kívülről látni magunkat, ahogy akkora adag határozottsággal meneteltünk ismeretlen sorsunk felé. 46 Könnyű dolgunk volt az út hátralévő szakaszában. Az alapján, amit ki tudja, hány nagy kultúra virágzásán és hanyatlásán túl is megőriztek beavatottjaink, a pap tévedhetetlenül tudta, hogy a folyók a Tündérország lagúnájaként ismert rejtélyes belső tóhoz vezetnek. Vince atya ismét régi „papos” kedvében volt és mi nem győztük befogadni a meseszerű tanításokat. – Ugye emlékeztek, mit meséltem a Chakana-ról aznap este, amikor Évához került a medál? Itt, a déli féltekén a Dél-Keresztje konstelláció volt a viszonyítási pont a tudományban, de a mindennapi életben egyaránt. Ez a konstelláció az erre a földrajzi pontra vetített égi térkép „iránytűje” volt. Az égi térkép pedig, mint tudjuk, nem más, mint az asztrológiai térkép. A mai napig bíbelődnek a tudósok, amikor egy-egy Szaturnusz vagy Jupiter-szentélyre bukkannak, vajon milyen ismeretlen vallás állította ezeket? Haha, a legnyilvánvalóbbra sem jönnek rá! Azok a szentélyek egy-egy adott planétát jelenítenek meg egy megépített „horoszkópban”! Valamilyen nagyjelentőségű dátumra megszerkesztett bolygóállás, vagyis asztrológiai „pillanatfelvétel” elemei. A legismertebbek itt a Titicaca-tónál a Nap- és Holdtemplom. De a Szent Völgy itt Peruban pontosan egy adott pillanat konstellációja szerint épült fel. Az összes szentély, templom, zarándok épület egy-egy bolygóreprezentáns. Amikor a zarándokok végigjárták a meghatározott útvonalat és egy-egy épületben meditáltak, nemcsak mentálisan élték újra a kiemelt pillanatot, de valóságosan is feltöltekeztek a helyszínen örvénylő különleges energiákkal. Mire a zarándoklat végére értek, készen álltak átlépni az Aranykapun. – Az Arany Út, amit valamiért ma Arany középútként ismerünk inkább – szólt Judit, – ez vezet az Aranykapuhoz, így szól legalábbis jó néhány ősi tanítás. De én ezt mindig allegóriának vettem, illetve, egyfajta spirituális belső utazás végső állomásaként, mint mondjuk a Nirvána. Az Aranykapu az a határ, ahol átlép a szerzetes vagy szent ember Isten világának küszöbén, egy szent határvonalon. – Ez így is van, Judit. Csakhogy, ami nincs az emberek orrára kötve, hogy ezek a szent dolgok egyáltalán nem csak szimbolikusak. Mint ahogy Shambala, a tibeti Láthatatlan Város is létezik, ugyanúgy létezik itt konkrét formájában az Aranykapu, mely valóságosan átvezet egy másik világba. Egy másik létezési szintbe, létformába, másik dimenzióba, akinek így jobban tetszik. – Ezek lennének a párhuzamos világok? – kérdeztem, magam is beleremegve a felismerésembe. – Pontosan, Angéla – kiáltotta szinte izgatottan az öreg. –Annyi hülyeséget fejtettek már meg a párhuzamos világokról, de képtelenek kilépni a matéria szintjéről. Ahogy az univerzum különböző világait, lakóit is kizárólag a mi téridőnkben összesűrűsödött forma alapján tudják csak elképzelni. A párhuzamos világ nem más, mint amit Krisztus magáról

– 123 –

a legfelsőbb szintű világról, a Mennyei Királyságról tanít! A Mennyek országa közel van, itt van közöttetek, sőt bennetek! Az emberiség tragédiája egyáltalán nem az, hogy el lenne tőle zárva a tudás. Az itt van előttünk, sőt a szívünkbe kódolva, mióta létrejött planétánk és kialakult a földi ember. A tragédia az ember vaksága és süketsége. A Mennybe jutás nem térbeli helyváltoztatás. Már csak azért sem, mert olyan, mint tér, csak egy bizonyos rezgésszinten létezik, az abban a téridőben megnyilvánuló fizikai törvényekkel. Egy kis kimozdulás minőségileg, vagyis frekvenciaváltozásban, és máris egy másik „világban” találjuk magunkat. Ezt emberi nyelvre legegyszerűbben úgy fordítjuk, hogy ritkább és sűrűbb világ, a hullámtartomány hosszúsága miatt. Amikor az ember belső spirituális útja során egyre finomabb rezgésekkel töltekezik fel, eljuthat az Aranykapuhoz. Ezen átlépni hatalmas döntés. Azok közül, akik átléptek, volt, aki továbbra is képes volt ebben a dimenzióban is működni, akár emberi testben, de szabadságában áll „láthatatlanul” tovább létezni vagy abszolút kivonulni. A láthatatlan létezés nem mese, csak az adott egyén létesszenciája nem sűrűsödik be úgy, hogy földi szemekkel is észrevehető legyen. De tudjuk, vannak olyan ultrarövid hullámtartományok, amik léteznek, pedig mi nem halljuk vagy látjuk, de némely állat igen. Judit, jól van? Judit falfehér volt és rezzenéstelen arccal bámulta a papot. – Most nyílt fel bennem valami. Nem tudom, mi történik velem. Világosan értek mindent! Mindent tudtam eddig is, és mégis, mintha semmit! Itt volt bennem a tudás, de értelmetlen halmazként! Nem volt az információk között összefüggés, rendezőelv… Istenem, ez csodálatos! Nem tudom jobban leírni, de gyönyörű! Judit szinte ragyogott. Egy jó darabig csendben lubickoltunk mi is a csodában, hisz számunkra is kézzelfogható volt Judit megugrott energiája. Majd Éva szólalt meg halkan. – Ez a szív tudása. A mindent összerendező erőé. Ez a nagy átalakulás. Most kezd aktiválódni az Isten-géned, Judit. Mit gondolsz, képes lennél hálát adni velünk együtt Istennek ezért a csodáért? – Megbocsát vajon mindent nekem? A vakságomat, sőt az utálatomat a tanítása iránt? – Már múlt idő! Illetve, ez a dilemma fel sem merülhetne. Ez egy embernyelvre rosszul fordított elmélet a megbocsájtó Istenről. Van, aki komolyan el tudja képzelni Istenről, hogy esetleg valakinek nem bocsájt meg? Isten, vagy nevezd őt tetszésed szerint bárhogyan, beléd kódolta eredendően az elutasításnak és az átváltozásnak is a lehetőségét és felelősségét. Mindannyiunknak van belépési kódja, tőlünk függ, aktiváljuk-e. Ez pedig a szívünktől függ, és nem az eszünk döntésétől. Amik veled történtek, Judit, a szívedet formálták szép lassan. Hisz te magad mondtad, szinte mindent tudtál eddig is. Nem az észben történik soha a nagy változás, hanem a szív rezgésszáma emelkedik meg egyszer csak úgy, hogy észrevesszük a kódot. Abban a csodálatos pillanatban meglátunk magunk előtt egy kaput, a saját belső Aranykapunkat, ami ugyan még messziről, új utunk végéről tárul felénk, de a kiszűrődő legelső fényesség az, amit megtérési élményként ismerünk. Ez történt veled, ez a hirtelen megvilágosodás, amikor nincs racionális magyarázata, hogy miért kerülnek bennünk helyére a dolgok. Többet nem is mondott Éva. Elég volt Juditra néznünk, hogy lássuk, kellő képpen dolgozik benne a láthatatlan erő. Magába merülten ment, csak hagyta, hogy átjárja az új melegség. Egy idő múlva csak annyit mondott, hogy most már érti, honnan volt bennünk a nyugalom ez idáig.

– 124 –

47 Éva vette észre a Holdat a folyó tükrében. Igazából az volt a legnagyobb képtelenség az egészben, hogy a jelenség teljes lehetetlensége először fel sem tűnt se neki, se nekünk. Ragyogó telihold vibrált a hullámokon, és mi teljes odaadással, áhítattal néztük. Azt persze nem vettük észre, hogy a pap pedig bennünket figyel. – Milyen szép tiszta időnk van, hogy ilyen élesen ragyog a Hold, ugye? A finom gúny felhangja se jutott el hozzánk. Csak amikor ösztönösen felnéztünk. Csak akkor fagyott le arcunkról az ihletett mosoly. – Atyaisten! – Judit ocsúdott elsőnek és szaladt ki a száján önkéntelenül. Most már mi is azonnal felfogtuk, hogy valami baj lehet. Eva hol a papra nézett, hol a Holdra, és nagyon próbálta a helyzetet legalább felfogni, ha megérteni nem is. – Na, jó – nézett az öregre – tudom, hogy tudja. Ne kíméljen minket, kérem. Hogy kerül ide a Hold? – Csak sejtem, Éva. Tudod, erről nekünk sem lehetett tudomásunk. Nekem itt minden olyan új, mint nektek. Vagy majdnem. Éva türelmetlenül kétszer meglendítette a jobb kezét, mint amikor valakit haladásra akarunk bírni. – Jól van – mondta a pap – én azt gondolom, itt valami igen erős holdenergia van. Közel kell lennie a Holdtemplomnak. Ez a fényjáték valószínű egy igen kreatív tervezési bravúr, egy finom előszoba. Ráhangolás. – Elég kreatív – hagyta helyben Éva. – De az is biztos, ez még csak a kezdete a meglepetéseknek. Na, nézzétek csak… – és egyre sietősebb lépésekre váltott. – Ott lesz valami, ott a folyó kanyarulata után… Futni kezdett. Mi is felkaptuk a motyóinkat, amiket bámészkodáskor a földre huppantottuk. – Itt egy csónak – kiabálta felénk Éva. – Legalábbis mi más lehetne… Ahogy bírtunk, úgy siettünk mi is. És megpillantottuk a „csónakot”. Merthogy a vizén úszó alkalmatosságokra ez a legjobb összefoglaló név, dacára annak, hogy a nevéhez nem sok köze volt. Ha a Holdat megbámultuk az imént, akkor most minimum földbe gyökerezett a lábunk. Egy aránylag nagy, legalább két és fél méter átmérőjű, fémszínű korong lebegett a vizén. A korongnak kis pereme volt, és amennyire aláláthattunk a vízbe merült részének, olyan volt, mint egy búgócsiga alja, olyan spirálos, tömör végződés. Csak néztük, értelmeztük, mit is látunk, és csak jóval később kezdtek az első gondolatok illetve kérdések megfogalmazódni bennünk. Hogy húzzuk ide magunkhoz? Mivel evezünk? Megbízhatunk-e benne, hogy nem süllyed el vagy borul fel majd velünk? Egyetlen kérdés volt, ami fel sem merült, hogy rászálljunk-e? Néztük a járművet, a partot, próbáltunk valamiféle összekötő logikát keresni, miért pont ebben a kanyarban várakozott. Aztán Éva talált valamit. A parton, a lerakott csiszolt kövek egyike egészen más színű volt: fehér-opálos, ránézésre is melegebb hatású a környező többi kőtől. Letérdelt, hogy egész közelről vizsgálhassa meg, és persze mi is ott tolongtunk mellette. Aztán fölé emelte a kezét. Szinte azonnal megjelent a már ismerős spirálos izzás. A csónak-korong megmozdult. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, pedig igazából mind erre számítottunk. Csodálatos volt, hogy egyre nagyobb biztonsággal működtettük ezt a földalatti idegen világot. Mire átjött a mi oldalunkra a korong és szépen beparkolt a beszállási ponthoz, már egészen természetesnek találtuk. Minden további kétely nélkül szálltunk be, elsőnek természetesen Vince atya, majd én, Judit és végül Éva. Most, ahogy ott álltunk a

– 125 –

„fedélzeten”, az elindulás kérdése következett. Éva ismét alaposan figyelni kezdte a „padlót”. – Hát, valami egyértelműbb jelzést is találhattak volna – mondta – mi van, ha valaki nem lát olyan jól. Keresheti a spirált, amit, ha nem izzik, szinte lehetetlen észrevenni. Aztán, mintha világéletében ufo-szerű idegen korong-járművet vezetett volna, odament, ahol a menetirány szerinti „elülső” részt sejtette. Megállt kapitányos, kissé terpesztett lábakkal. A két lábfeje között most aztán felsejlett a spirál. Éva lehajolt, és egy köröző mozdulatot tett. Felizzott a spirál, és a következő másodpercben egy halk bugás kíséretében elkezdett valami kiemelkedni a spirálból. Egy vékonyka fémcső volt, ami lassan egészen a szemmagasságig emelkedett. A fémcső vége apró spirálban végződött. Éva a szokásos kézrátéttel felizzította a spirált. A korong egy komoly számítógépvezérlésű hajóvá változott: egy holografikus műszerfal vált láthatóvá, sőt, valami kékes foszforeszkáló fény hatására észrevettünk egy védőkorlát-félét a korong szélén. Mintha csak egy hajó korlátja futott volna körbe. Erre azért elállt a lélegzetünk. Éva nem is szólt semmit, csak lélegzetvisszafojtva hátrafordult, hogy osztozhassunk a közös elképedésben. – Azt hiszem, innen nekem nem fog menni. Fogalmam sincs, mit kéne megérintenem, hogy elinduljunk. Ekkor szólalt meg a „műszerfal”, egy ismeretlen nyelven. – Utasításra vár, merre menjen – szólalt meg Éva háta mögül a pap. – Na, és merre? – Ezt neked kell eldöntened. Én majd megpróbálom tolmácsolni. – Akkor egyértelmű. A Kristálycsarnokba, nem? Egyébként ez milyen nyelv? – Proto-sumér. Még csak-csak megértem, de inkább remélem, ez a szerkezet, vagy mi, érteni fogja a sumert, mert beszélni inkább csak azon tudok. A pap ekkor bemondta az útirányt. Semmi. Majd egy-két fény felvillant, és a robot ismét megszólalt. Mind a papot szuggeráltuk, fordítsa már! – A Kristálycsarnokot nem közelítheti meg jármű. Más úti célt kér. – Igazán jópofa! – mondta Éva. A közelmúlt megannyi megpróbáltatása után most először tűnt idegesnek. Úgy látszik, a lelki és fizikai akadályokat könnyebb leküzdenie, mint egy ősi számítógép agyának rejtelmeit megfejteni. Aztán, bár biztos nem hideg logikával, de mégis rájött, hová kell mennünk. – A Holdtemplom az úti célunk! A pap bemondta az új útirányt. Mindannyian a műszerfalra meredtünk. Megérti? Elfogadja? Mehetünk? Itt is, ott is apró fényvillanások jelezték, hogy a robot vette az utasítást. Azt vártuk, hogy felbőgjön a motor, ám az abszolút hangtalanul mozdult meg. Fölfelé. Vagyis, kiemelkedett a korong a vízből, és ahogy megfigyelhettük, csak a „búgócsiga” maradt víz alatt. A legfinomabb siklással-lebegéssel indultunk meg, a legapróbb hullámzás nélkül. Mintha a hömpölygő hullámok semmiféle hatással se lennének járművünkre. Körülbelül két kanyar után a „táj” kezdett egészen megváltozni. A labirintus egyetlen korábbi szakaszához sem hasonlíthatóan mintha egy falu vagy város határához közelednénk, egyre több ház-szerű kis építmény bukkant fel. Némelyik csak egyszerű geometriai alakzat volt, például egy kisebb kocka, egy nagyobb téglalap, kör, de volt egy magasabb piramis-szerű is. Aztán a folyó elkezdett szélesedni, míg egy ponton egy szabályos kis tavacskává vált. A tó körül félkörben hét piramis csúcsosodott nagyjából tíz méter magasságig. A korong hirtelen, egyetlen billenés nélkül megállt a kis tó közepén, és mi szembetaláltuk magunkat a piramisokkal. Amint az első csodálatból és döbbenetből kezdtünk felocsúdni, a hét piramis tetején

– 126 –

hirtelen egy-egy kis fény gyúlt. Mind a hétnek más színű fénye volt, és nem volt ördöngösség azonnal rájönni, hogy a hét alapszínt látjuk. Ekkor a hét fénysugár, mint a lézerdiszkók pásztázó fénye, egy pontba koncentrálódott, és ez az egy pont épp a mi korongunk irányító fémcsövének teteje, a spirál középpontja volt. Nem sokkal ezután megmozdult a jármű – csakhogy ezúttal nem felfelé emelkedett, hanem lefelé süllyedt. Rémülten sikítottunk fel a pap kivétel mind. Éva azonban nyomban ránk kiáltott, hogy nyugi, ahogy süllyedünk, a víz nem folyik be ide, ahol állunk. És valóban, lehetetlen vagy sem, egy csepp víz nem folyt be a kis fedélzetre. Viszont ekkor már észrevehető kis örvény keletkezett körülöttünk. – Láttátok a holoképen a műszerfalat és a védőkorlátot is, ugye? – kérdezte majdnem kiabálva Éva. Bár az egész manőver nem járt különösebb zajjal, mégis, talán reflexből és az izgalom miatt, vészhelyzethez illő hangmagasságban beszélt. – Valószínű valami láthatatlan energiarács vagy mező véd bennünket, és tartja távol a vizet. Nézzétek, milyen furán kettétolja a jármű a vizet! Elképesztő! Hát ez még enyhe kifejezés is volt. Nincs jobb szó rá, egyszerűen megadtuk magunkat. Jöjjön, aminek jönnie kell. A lehetetlent vártuk, hát most benne voltunk. Igazán nem reklamálhattunk semmiért. A süllyedés lassú és egyenletes volt, a legkisebb imbolygás nélkül. Amíg kimagasodtunk a vízből, inkább izgalmas volt, de amikor kezdtünk a vízszint alá kerülni, konkrétan pánikroham tört ki rajtam, de Juditon is. Éva és a pap kalandfilm hősökként, kíváncsian és mindenre készen figyeltek. Az élmény, bármilyen emóciók is cikáztak bennünk, legalább egy életre szóló volt, ha nem többre. A láthatatlan védőpajzs azonban, akármiből volt is, valóban hermetikusan szárazon tartott minket. Amikor teljesen elmerültünk, a fejünk felett körülbelül egy méter magasságban összezáródtak a hullámok. A víz, talán mondanom sem kell, kristálytiszta volt, ami, nagyon fura módon, felülről nézve, a barlangi gyér világításban, egyáltalán nem látszott. A víz alatt messzire elláttunk. Ami elsőként szembeötlött, a halak és egyéb vízi lények teljes hiánya volt. Alattunk még egy jó pár méterre volt a fenék, apró, színes kavicsokkal kirakva. A sziklák, víz alatti üregek mögött valami egyszer csak megcsillant. A járművünk most egy kapuféle irányába fordult. Amikor egész közel ért, szembefordult a nagy ovális, aranyszínű bejárattal, és most először egy kis morajlást hallottunk. A kapu közepén ekkor megjelent a spirál alakú kódjel. Éva már nem habozott, se ránk, se a papra nem nézett, mintha csak nap, mint nap itt járt volna ki-be, odanyúlt a kapuhoz, a spirál fölé tette a tenyerét és várt. Azonnal jelentkezett az izzás, és rövidesen a kapu két szárnya egyszerre befelé nyílt. Bebocsátást nyertünk. Nem volt szükség zsilipelésre, hisz a láthatatlan védőpajzs nem engedte be a vizet a kapun túlra. Most kiderült, hogy járművünk lebegni is tud. Ahogy becsukódott mögöttünk a kapu, a korong lecövekelt. Világos volt, hogy ki kell szállnunk. Márvány vagy ahhoz tökéletesen hasonló burkolat fedte az egyébként üres csarnokot, amiből egy nagyobb és még ragyogóbb kapu nyílott. Magabiztosan, már-már otthonosan közeledtünk felé. Éva megkereste a középtájon a spirált, rátette a jelre a tenyerét és máris beléphettünk. Ez az ajtó nem oldalra nyílott, hanem felhúzódott, mintha csak egy színházi vasfüggöny lenne. A látvány, ami feltárult, persze jóval lekörözte a legkreatívabb színpadi díszlettervet is! Milliónyi, parányi ezüst pikkelyszerű fémlapocska fedte be a gömböt, amibe beléptünk. Sehol egy felesleges díszítés, semmi szimbólum. A Hold tökéletes ezüst szépsége és ereje zárt magába minket. A Holdtemplomba érkeztünk meg. Yumáéktól tudtuk, itt hatalmas energiákkal töltekezhetünk fel. Miután kigyönyörködtük magunkat, a templom közepére mentünk, leültünk körbe és megfogtuk

– 127 –

egymás kezét. A pap halkan beszélt. – Mielőtt továbbmegyünk, hogy Isten vezetésével bejussunk a Kristályterembe, mondandóm van még számotokra. Az világos, hogy nem véletlenül a Holdtemplomban kötöttünk ki. Sok generációval ezelőtt felborult a világ energiaegyensúlya. Az öntudatlan minden-tudást kiszorította az Ego-centrikus tudás. Az a tudás, ami a mai embert is egyre messzebb sodorja a kozmikus tudástól… Engem a Holdtemplom ereje, az ezüst kis pikkelyek vibrálása, a pap megnyugtató hangja bódult álomba ringatott. Amikor Éva finom ébresztgetésére kinyitottam a szemem, furcsa módon minden, ami körbevett, sokkal valóságosabb lett számomra. Végre-valahára az én lelkem is átrepült Éváék dimenziójába. Legelső éber gondolatom az volt, hogy innen kezdve az a legfontosabb, hogy a gyerekeim és Péter is velem repüljenek. 48 Már tudtuk, hogy kell következő célunkhoz eljutni. A korong műszerfalán most már tökéletesen kivehető volt a legbenső szentély térképe: a Hold-és Naptemplom között félúton lévő központi Kristályterem. A végállomásunk. Éva a megszokott energiakóddal beindította a járművet, a pap a robot kérdésére bemondta a célt, és elindultunk, pár centivel a föld felett lebegve. Nem ott mentünk ki, ahol bejöttünk, hanem felemelkedtünk, és a gömbcsarnok mennyezeti közepén kinyílt kör alakú nyíláson át egy igen hosszú és nyílegyenes alabástrom folyosó egyik végén landoltunk. Itt a korong lecövekelt, így megértettük, hogy innen gyalogosan megyünk tovább. Mivel csak egy irányba mehettünk, további latolgatás nélkül elindultunk. Ebben a pillanatban a folyosó távoli végén is felbukkant egy korong. Messziről is felismertük Theo-ékat. Futva indultunk el egymás felé. Boldog ölelkezés, nevetés és hosszú-hosszú mesélés után ismét tanakodnunk kellett, hova is vezethet ez a nyílegyenes folyosó, bármilyen további elágazás nélkül. Két bejáratát tudjuk hova nyílik, hisz onnan jöttünk. Nem igazán értettük, de tévedés már csak nem lehet, hogy őket is, minket is ugyanoda szállítottak korongjaink. Bár a folyosó világos alabástrom volt, a padlója egészen eltért az eddigiektől. Arany és ezüstszínű szimbólumok és misztikus ábrázolások voltak a padlóba festve. Sokáig és alaposan vizsgáltuk, próbáltuk értelmezni őket, hisz jelnek, kulcsnak tűntek a sehova nem vezető folyosón. Láttunk piramisokat, úgy, ahogy azt soha, senki, sehol másutt, feltüntetve a titkos szerkesztéseket is; építési tervnek tűnő rajzokat, amiken hatalmas kőtömbök úsznak a levegőben; a Föld részletes térképét olyan információkkal, amikről fogalmunk sem volt; megdöbbentő rajzsorozatot rég kihalt őslények embrionális fejlődéséről; matematikai és csillagászati egyenleteket, amikre még John is csak megadóan hümgetett. A mai horoszkópokra hasonlító szép rajz felett majdnem átsiklottunk, hisz ennél a többi sokkal izgalmasabbnak tűnt. Éva és Theo azonban behatóan tanulmányozni kezdték. Észrevették, hogy a rajz nem igazán csak rajz, sokkal inkább mintha minden vonal egy óra finom szerkezete lenne. Azaz, működött! Észrevették, hogy érintésre felvillan az adott bolygó, ha egy konstellációt kijelölnek, a fényszög vékony fényvonalakkal felvillan. Theo gyorsan kipróbált egy hipotézist. Saját adatait a klasszikus bolygó prioritási sorrendben megérintette, kezdve a Nappal, folytatva a Holddal, egészen a Plútóig. Egy pár villanást követően szeme elé tárult saját személyes horoszkópjainkról ismert rajzolata! – Valami azt súgja, a továbblépéshez egy adott időpont lesz a kulcs – mondta Éva – és valami olyan időpont, ami evidens és kitalálható. És az is biztos, nem a matematikai logika mentén jöhetünk rá… hanem… rajzold be a mai napot, ezt az órát és percet! De várj csak, itt adatokat nem vihetsz be, ismernünk kellene hozzá a diagramábrát!

– 128 –

Egy pillanatra mintha csalódottság uralkodott volna el rajta, de aztán végre megérezte az ismert szorítást a gyomrában és a bizsergést hátul a tarkójánál. Ez a jel még sose csapta be! Alig bírta visszafogni magát, hogy ne sürgesse Theot, aki viszont maximális precizitással egy darab papíron és zsebkomputerével kiszámolta a bolygóállásokat, hogy megrajzolhassuk a kördiagramot, majd kimért mozdulatokkal végig érintgette az ezüst és aranyszínű bolygókat. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, hisz ekkorra már mindannyian ott lábatlankodtunk körülöttük. Még John is csendben maradt, megjegyzések nélkül figyelte a műveleteket. A pillanat bolygóállása felvillant. Majd hang nélkül, először alig észrevehetően, a hatalmas horoszkópábra belső köre megindult, az óramutató járásának megfelelően lassan elkezdett forogni. Ahogy forgott, egyre magasabbra emelkedett. Ha lett volna légy, zümmögése zavaróan hangos lett volna a beállt csendben. A belső kör folytatta emelkedő mozgását. Amikor már körülbelül nekünk térdmagasságig ért, a mennyezeten, épp az emelkedő kör felett, egy eddig teljesen észrevétlen nyílás is elkezdett fordulni. Megtaláltuk az átjárót! Ekkor már kivehető volt egy kis csigalépcső-szerű építmény, amit a forgó belső kör húzott magával. Világos, a lépcsőn kell a mennyezeti ajtón kilépnünk! A szerkezet nemsokára megállt, a lépcsőnk szépen beilleszkedett a nyílásba, és mi egymás után megindultunk az utolsó terembe: a Kristálykönyvtárba! 49 Hosszú, nagyon hosszú ideig képtelenek voltunk megszólalni vagy megmozdulni. Tökéletes, síri csend vett körül bennünket. És maga a káprázat. Se álomban, se fantasztikus filmvászonra ilyet elképzelni se tudott még senki! A Kristálykönyvtár egy ragyogó víz alatti csarnok volt, átlátszó falakkal és tetővel. A rejtélyes módon beáradó fényözön és a víz csillámlása a legtisztább vibrációt képezte körülöttünk. A makulátlan hófehér márványpadlón bal felől a Hold ezüstje, jobbról a Nap arany sugara épp a teremközépig hatolt, ahol egy fodrozódó vonalban egyesültek. A csarnok padlójának mértani közepén egy óriási, hatméteres átmérőjű színarany Napkorong volt, felette szemmagasságban pedig egy fele akkora kristálykorong függött. Lélegezni is alig mertünk. Talán azt hittük, felébrednénk az álomból. Elsőnek John szólalt meg, de a varázst még ő se tudta megtömi. Már egy ideje beszélt, de mi továbbra is csak ittuk magunkba a látványt – és a hangokat. Ugyanis igen halkan, mintha csak háttérzeneként szolgálna, különböző hangfrekvenciák szólaltak meg, egymás utáni tökéletes harmonikus hangzásban. Kétségünk nem volt, a szférák zenéjét hallottak. – Egyszerűen hihetetlen! A víz felhajtóerejét valamivel kiiktatták! – hallottuk John-t. – És felettünk a víz valahonnan megvilágítást kap! Ez… ez elképesztő! Ilyen építészet nincs is! És sehol szinte semmi anyag. Csak kristályok és azok energiái! Felteszem, a kupolán kívül nagyhatású energiahullámok szolgálnak kvázi tartószerkezetül a víznyomás ellen. Minket még nem igen érdekelt a víz alatti birodalom hihetetlen statikai és szerkezeti bravúrja. Itt voltunk, egy megjövendölt helyen, egy megprófétált feladattal, a még mindig ismeretlen jövő küszöbén. John megszállottan körbe-körbe járkált a műszerekkel, és folyamatosan kommentálta meghökkentő felfedezéseit. Szó szerint a bőrünkön érezhettük e titokzatos világ igen magas energiaszintjét. Egymás után jeleztük, hogy kinek zsibbad éppen a szája, nyelve, arca, bizsergő hullámok cikáztak végig a testünkön a tarkótól a kisujjunkig. Ha mozogtunk, mintha vízellenállásban mennénk, áramlással szemben. Ha Tündérországba csöppenünk, az se lett volna semmivel sem irreálisabb. De mint történetünkben már annyiszor, itt is beleestünk a

– 129 –

kétkedő ész csapdájába, és percenként gondoltak, hogy ennél meglepőbb és lehetetlenebb csodával már nem szembesülhetünk. De mindig volt újabb és újabb csoda. Vince atya, Theo és Nantu ugyanúgy elbűvölve és jócskán megilletődve élvezték a megvalósult jövő első másodperceit. Egész életüket ennek szentelték, ennek a pillanatnak, amikor beteljesedik az ősök sok-sok évezredes jövendölése. A megélt múlt és valóra váló jövő metszéspontjában lelassult a jelen. Legalábbis úgy éreztük, ilyen odaszánt lélekkel kellene minden egyes pillanatot megélnünk az életünkben, ahogy ezeket a másodperceket tudatunk, szívünk és testünk minden porcikája beszippantott és élvezett. A varázslatot John nyers hangja szakította hirtelen félbe. – Éva asszony, ha megkérhetnélek, hogy tedd a kezed a kristálykorong fölé. A kódot akarom! John parancsolgatása abszurd volt. Nem hihette, hogy egyedül mindannyiunk ellen bármit is elérhet. Azonnal világos volt, hogy van, amiről mi még nem tudunk. Theo John felé indult. – Úgy látom, te arra sem vagy érdemes, hogy végignézd és megtudd, milyen üzenet vár ránk. Kifelé innen, John, amíg békességben ajánlom ezt neked! – Az ajánlatok ideje lejárt! Azzal, hogy Éva elutasított mindenféle együttműködést, nektek innen kezdve semmi jogotok nincs semmire. A kristályt elviszem, most, anélkül, hogy nektek a leghalványabb elképzelésetek lehetne arról, mire képes. – Tudjuk jól, mire képes, John. Mi nem azért vagyunk itt. – Nocsak… akkor félrevezettél minket talán, Theo? De ezt persze rólad nem feltételezhetem. – Nem, nem vezettelek félre. Világosan megmondtam. Az üzenet ideje jött el. Meg kell hallania a világnak. – Nos, mégis egyetértünk. Szerintem is meg kell hallania a világnak. Csakhogy, nem mindegy, ki mondja el! Nemde, megfelelően be kell csomagolni az információt. Hát ez fog most történni. Szépen feldolgozzuk a gyógymódot és majd eladjuk az embereknek. – A gyógymód régóta ismert, John – szólalt meg Éva, – csak ti nem hallottátok meg. Mint ahogy most se hallod a lényeget. Az üzenetet kell átadnunk a világnak. – De hát a gyógymód az üzenet. – Nem. A gyógymód régóta ismert. A tiszta szív által vezérelt gondolatok és cselekedetek örök életet adnak, meggyógyítanak minden betegségből. – Na, hagyjuk itt ezt a maszlagot! Teljesen hülyének néztek minket? – Ne beszélj többes számban, John – szólalt meg halkan Judit. John megrökönyödve nézett Juditra. – Komolyan gondolod, Judit? Sikerült átmosniuk az agyad? Nem veheted be ezt a sok blablát! Nem söpörheted le egy élet, az életünk munkáját! – John, akárcsak a kis tóparti házban akkor éjjel, indulatosan járkált le-fel. – Elfelejtetted már, milyen ott fenn ez a mocskos világ? Gondolkodásra képtelen megvezetett tömeg, beteg emberek, gyilkosok, pedofilok… de elég, ha a nyomorékon született kisgyermekekre gondolsz… nézd meg, ezeket itt nem érdekli! Fanatikusan néznek az égre, és egy soha el nem érkező boldog túlvilágban hisznek! Ez lenne az emberi felelősség? Ez a ti istenetek és a nagy szeretetmaszlag? – Nem, Isten egyáltalán nem boldog, amikor ránk néz? –mondta Éva. – Amikor a beteg, tragikus, boldogtalan életeket nézi. Valóban nem kellene ennek így lenni. Sőt, teljesen másképp lehetne. Úgy, ahogy ti szeretnétek: egészséges, boldog emberiség, bűnözés nélkül. De a megoldás nem a ti megoldásotok. Nem az a megoldás, amit generációk óta választ az emberiség: a könnyebbik utat. A mesterséges beavatkozások útját. A szívbéli átváltozás, megújulás nélküli manipulációt. A test manipulációját! Mindennek ára van, John, ezt neked mondjam? Szerinted ennek mi lesz az ára és ki fizeti

– 130 –

majd meg? Te? A Szervezet? Vagy a NASA? Majd odaálltok Isten elé minden megtévesztett emberrel és magatokra vállaljátok a felelősséget? – Milyen felelősséget? – ordított most már John. – Te beszélsz itt nekem felelősségről? – Annak a felelősségét, – ment egész közel most Theo John-hoz, – hogy minden egyes mesterséges frekvenciaemeléssel végleg elzárjátok Istentől az embert. Bezárjátok az anyag dimenziójába. Megölitek, John. Végérvényesen likvidáljátok. Ismét teljes csend zuhant a csarnokra. Csak a kozmosz zenéje csilingelt aláfestő zenét az emberiség drámájához. – Az Isten gén nem aktiválható mesterségesen. Csak leutánozható. De azt, drága barátom, úgy hívják: az igazi Kész Átverés Show! Mivel egy darabig nem szólalt meg senki, John is elmélyültnek tűnt, mintha végre valahára eltöprengene a hallottakon, kezdtünk reménykedni. De túl optimistáknak bizonyultunk. – Sajnálom, Theo. Tényleg sajnálom – mondta John. –Reméltem, hogy mire ideérünk, szót értünk. Én nem mehetek, és nem is megyek el innen a kristálykorong nélkül. Theo bólintott. – Rendben. Akkor nem mész el innen. John eszelősen felnevetett. – Ha ekkorát tévedsz a hitedben is, drága barátom, hát hiába éltél itt a földön! Azonnal ide! – ordított a bejárat felé fordulva, valami távirányító-félét nyomogatva. A bejárat szétnyílt. – Na, azért mi sem vagyunk idióták. Mit bámultok, hölgyek-urak? Gyerekjáték volt leszedni a kódot. A piti autó tolvajok is sokszor ilyen dekódolót használnak. Mostantól én kápráztatom a társaságot tovább, ha megengeditek! Új felvonás következik, amit a jósaitok sajnálatos módon nem láttak. Úgy látszik, ők csak birkanépséggel számoltak annak idején. Öt katona lépett a terembe, teljes fegyverzettel. – Leszedni a kristályt! – adta ki John az utasítást, a korongra mutatva. – Megállj! – kiáltott Theo, kinyújtott karjával szintén megálljt jelezve a katonák felé. Az öt férfi ösztönösen engedelmeskedett. John feldühödött. – Itt egyedül én parancsolok! Pofa be, Theo! Vége a főnökösdinek! Ti pedig meg ne próbáljatok még egyszer engedelmeskedni rajtam kívül bárkinek, megértettétek? – Igenis! – szalutált vélhetően a parancsnokuk. – Gyerünk, leszedni a korongot! Mozgás! – rivallt rá embereire. – Azt mondtam John, megállj! Ez rád is vonatkozott! Te itt senki vagy, egy betolakodó. Ne akard, hogy rossz irányba forduljanak az események. A szavadat adtad, hogy engedelmes vendégként csak megfigyelő leszel. Ezért engedtelek ide. Azt akartam, legyen egy tudós, a világ szemében elismert valaki, aki átéli velünk együtt a csodát és megismeri az üzenetet. Azt gondoltam, sokkal jobb lesz, ha te jelented be a hivatalos hírt, miszerint le kell állítani a kristályhangolási kísérletet. Mindörökre. Közben a katonák a kristálykorong felé tartottak. Éva, aki a legközelebb állt a koronghoz, eléjük állt. – Egy lépést sem tovább! – Valóban, Éva – mondta most John – mielőtt leszedjük, tartsd csak fölé a kezed! Aktiváld a kristályt! – Soha! John a fejével a katonák felé intett, hogy lóduljanak, fogják le Évát. Mind a négy férfi, Theo, Nantu, Péter és a pap egyszerre mozdult feléjük, de a katonák beélesítve rájuk fogták a fegyvereiket. Dermedt csend lett. – Utoljára kérlek, Éva, aktiváld a kódot! – Nemcsak hogy eszemben sincs, de többet egy szót sem pazarlók rád. Annyit azért

– 131 –

tudj, John Mannings, imádkozom érted, a lelkedért. Ennyi ész sem volt elég neked, hogy felfogd, mi is az ember és az emberi élet! Ennyi tudás sem volt elég, hogy megértsd, az élet több, mint amit a rohadt műszereitek ki tudnak mutatni! Ha a lelkedet kilóra megvehetném, hogy megmentselek, hidd el, megtenném, de sajnos ezek a mértékegységek Isten dimenziójában nem érvényesek. Szerencsétlen ember vagy! Vak és tudatlan! Soha nem lesz a tiéd a korong és az üzenet! Soha! És nem is érted, hogy mennyire elvesztegetted az életed! Sokkal hiábavalóbb, mint amitől te rettegsz! Sokkal! – Elég! Aktiváld, vagy ha kell, letöröm a kezed! – Ha a szívemtől elszakítod, mit sem érsz! – Nyújtsd fölé a kezed! – ordított Évára John. De Éva már nem is válaszolt neki. Csak nézett a férfi szemébe. Tekintetében nem kihívás, nem dac, hanem mélységes szánalom ült. John nem bírta elviselni Éva szánakozását. Erős ütése Évát az arcán találta el, elesett és az orrából eleredt a vére. Juditból rémült sikítás szakadt fel. Amint Theo és Nantu megmozdult, a katonák szorosan körbezárták őket. Éva feltápászkodott. – Semmi baj, fiúk. Nem kell halomra lövetni magatokat egy tudatlan ember miatt. Elbírok vele magam is. – Én nem harcolok veled, Éva, és nem esik jól, hogy ilyen ormótlan eszközökkel kell rábírni téged a legalapvetőbb humánus cselekedetre. De hidd el, ettől a ponttól kezdve, nem érdekel, milyen kimenete lesz az eseményeknek, magatokra vethettek csak. Tényleg a tudós embersége mondatja velem utoljára, térj észre, légy az emberek igazi szolgálatára, Éva, és aktiváld nekem, nekünk a kódot. Nézz rájuk! – mutatott lesújtóan Theoék felé – egy rakás misszionárius! Segítettek már valaha egy embernek is igazából? Csak a szájuk jár! De te? Te többre vagy hivatott! Orvos vagy. A legnagyszerűbb gyógyítási lehetőséget kínáltam neked tálcán, Éva. Az ajánlatom továbbra is érvényes. Hasznosan élhetnél, nem itt, féregként a föld alatt, titkokat őrizve évezredeken át, mint ezek. Nekik se kellettél másra, minthogy aktiváld a kódot. De mondták neked valaha is, hogy mihez fognak vele utána kezdeni? Éván egy remegésféle futott át. Soha, soha nem kérdezte Yumáékat, mihez kezdenek majd az üzenettel. Lesz neki is beleszólási joga, vagy csak ennyi a dolga valóban, hogy felnyissa? De máris mélységesen elszégyellte magát még ezért a hangtalan kis kérdésért is. Neki még csak nem is Yumák a mérvadóak, hanem Isten. Őt nem Theo cipelte idáig, hanem Isten vezette. Hogy hallgathatja tovább ezt a hitetlen, elveszett embert? – Amíg te itt vagy, John, ez a kristály nem lesz aktiválva. Számodra örökre titok marad most már. – Vigyék ki a feleségem! – utasította John az egyik katonát, aki azonnal Judit mellett termett. – Hozzám ne nyúljon! – rivallt rá Judit, majd a férjéhez lépett és a szemébe nézett – Gyere John, üss meg engem is! Mocskold össze az életed, az életünk! Gyalázz meg mindent! Még ha nem is lenne igazuk, te akkor is becstelen úton jársz. Ha az igazi tudás érdekelne, meghallgatnád őket. De téged a hatalom és a hírnév hajt. Olcsó életfilozófia. Tudom. Egyformák voltunk. De nekem már múlt idő, mint ahogy te is az vagy. Sajnálom. És téged is sajnállak, John. – Ezt majd mi elrendezzük, Judit – és megsimogatta felesége arcát. – Már nem állhatok melléd. – Judit, ne mondj végleges dolgokat most. Vége lesz ennek az egésznek, és meglátod, magadra találsz megint. Én megértelek, drágám. Ez engem is megviselt, hidd el. Össze

– 132 –

vagy teljesen zavarodva. Bízz bennem! – Nem vagyok összezavarodva, John. Soha azelőtt nem láttam és értettem ennyire világosan az életet! Látom és értem, amit te nem. Ebből a perspektívából valóban életellenes, amit tenni akarsz. Ha nem létezne csak a te földi dimenziód, talán igazunk lenne. De létezik valami más, valami több! És ha ez kinyílik, mindennek a jelentősége teljesen megváltozik. Hallgass Theóra és Évára! És rám! – Nem hiheted, hogy harminc év tudását a sutba dobom most holmi láthatatlan dimenziókért? – Nem láthatatlan… ha kinyitod a szemed… – Elég volt, Judit! Döntöttél. Ahogy én is. Ezzel odalépett Évához. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezét, megragadta a csuklóját és a kristálykoronghoz nyomta. Éva, ahogy csak bírta, összeszorította a tenyerét, hogy a sugárzási energiát blokkolja. Még mindig véres keze azonban összemaszatolta a korongot. Az apró vércseppeket kis gömbökké változtatta a kristály sugárzó energiája, amik a korong középpontjához gurultak. Amikor az utolsó cseppecske is begurult a kis mélyedésbe, a korong meglódult. Pörgése pont olyan volt, mintha egy láthatatlan CD lejátszóban forogna. Évának igen gyorsan kellett elugrania, ha nem akarta, hogy a lemez megsértse, de egy aprócska karcolást még így is ejtett rajta. Odaugrottam hozzá, hogy elhúzzam onnan. Közben a korong szélsebes forgásra váltott, és a közepéből egy egyre erősödő fénynyaláb indult meg lefelé, a Napkorong közepéhez. Mindenről elfelejtkezve álltunk és néztük a csodát. John azonban, látva, hogy ezt már mi sem tudjuk megakadályozni, ráordított a katonákra. – Hagyjátok most őket! Azonnal állítsátok a kamerákat felvételre! Hol a fenében hagytatok mindent? Miközben mi szó szerint szájtátva bámultuk a jelenséget, a katonák őrült futkosásba kezdtek, hogy gyorsan bekapcsolják a berendezéseiket. Minket azonban most semmi nem tudott kibillenteni e látomásszerű újabb csodából. Amikor a fény a napkorong középpontjába ért, egy tűzoszlop-szerű lobbanást láttunk, ami ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Nyomában azonban egy narancsszínű fény indult vissza a kristályba. A két fényoszlop végül összeolvadt és egy önálló pörgésbe kezdett. A kristály közepe ekkor mintha megemelkedett volna, vagy csak egy igen sűrű energiaalakzatot láttunk, ezt nem tudtuk megfejteni. Ebből a kis doboz alakú valamiből hét spektrumra bomlott a fény, és szivárvány ívelt félkör alakban a korong fölé. Amikor e szivárvány íve akkorára nőtt pontosan, mint a Napkorong, egy hatalmas holovideó képernyőjévé alakult. A kozmikus hangjáték elhallgatott. Nyomában egy csodálatos dallam szólalt meg, majd egy modem angol nyelven írott feliratot olvashattunk. „Üdvözlünk benneteket Te Ram Tu gyermekei és kiválasztottai! Nemcsak emberi számítások, de Isten mértéke szerint is végtelen hosszú út áll mögöttetek. Évezredek reménye, fájdalma, vívódása, elbukása, győzelme terelt benneteket arra az útra, ami idevezetett. Mint ahogy eddig is, továbbra is bennetek van reményünk, bizalmunk, ami az Ember reménye és bizalma itt e Földön. Isten áldása legyen veletek! Ne csodálkozzatok! A rendszerünk a ti időszámítások szerint 2000-ben aktiválódott, mert meg kellett várjuk, hogy elérjetek bizonyos technikai fejlettséget. A virtuális hálónak nevezett információs csatornákról töltötte le robotikánk a fordítóprogramot. Megkezdjük a visszaszámlálást az Üzenet lejátszásához. Isten vezérelje szíveteket és gondolataitokat.” Majd eltűnt a felirat és egy film nyitóképe jelent meg. Csodálatos tájat láttunk, majd egy pompás épületet.

– 133 –

Kinyílt egy ősi hálószoba ajtaja… Az Aranykapu Nergal édesdeden aludt a hatalmas ágyban. A férfi, akárhány éves legyen is, úgy alszik, mint egy csecsemő – mosolyodott el Killa, ahogy kiszállt Nergal mellől az ágyból. De előtte még végigsimította szerelmese hajfürtjeit, a tarkóját, izmos, erőtől duzzadó vállát, érzékien végigzongorázott kecses ujjaival széles hátán, végig, le a férfi alsócombjáig. Mintha még ujjbegye is beszippantaná a férfi ízeit… és Killát máris elöntötte ismét a forróság. Nergal dús, fekete haja, erős, fekete szőrzete, villogó fekete szeme ellenállhatatlan érzelmeket gerjesztettek Killá-ban. Nergal hangjától, mely akkor is metszően öblös, ha éppen suttog, teljesen elgyengült. Killa mohóvá vált ettől a tiltott szerelemtől. Minél többet kapott, annál többet kívánt. Teste, lelke, szelleme kielégíthetetlen vágyakozásban égett. Bűnös titkuk bujává tette, már képtelen volt megfékeznie magát. Mindent akart Nergáltól. Mindent! Nesztelen, légies léptekkel ment az ablakhoz. Kitárta, és mélyen beszippantotta a hajnali levegő zamatát. Fázósan húzta össze magán brokáthímzéstől súlyos, áttetsző selyem köntösét. Nem tud betelni új világukkal sem. Mintha itt az ég is kékebb lenne, az égig érő hegyek zöldje pedig vadabb. A Föld tomboló energiái örvényként játszadoztak Killa lelkével. Ha senki nem látta, még most is vad kislányként vágtázott hegyre föl, völgynek le, szárnyalva mélység és magasság között. Pedig most már csak képzeletben tud szárnyalni. Mióta Nergal kedvese lett, fokozatosan veszíti el hajdanvolt tudását. De helyébe ugyanolyan fokozatosan egy egészen másféle tudás költözik, ami, ha lehet, még sokkal jobban megigézi Killát: önmaga különlegességének meglátása. Sokáig teljesen természetes volt, hogy világok között járkál. Mondhatnánk, szinte öntudatlan létezés volt ez, hisz egy volt a világgal. Egy volt a Teremtővel, egy volt az Idővel. Egy volt a Kozmosszal, és egy volt a nagy kozmosznak e piciny szögletével, Tammuzzal, amit nemsokára Tejútnak neveznek el a földiek. Együtt repült a széllel, együtt ontotta a fényt a nappal, együtt ragyogta be ezüstösen a Földet a Holddal. A Hold… milyen rég nem járt már otthon! Már becsukódott a kapu, amin régente egy suhanással hazarepült. Vagy csak ő nem tudott már felemelkedni? Erre nem is szeretett gondolni. Szülője-Teremtője, Te Ram Tu, az ISTENSÉG, elsőként a Holdra bízta, amikor a sűrű világba engedte. Azt mondta, olyan legyen, mint a Hold. A Föld kísérője, éjszakai segítője. A bajban társa, támasza, az, aki legközelebb van a Földhöz, hogy segítse. Ezért is kapta a Killa nevet, ami a legelső emberek nyelvén Holdat jelent. Energiáját, tudását, feladatát – mindenét a Holdtól kapta. Kishúgát, Imalát, az isteni család a Földre bízta. Neveljen belőle igazi asszonyt. Teremjen bőséggel, legyen szép, de egyben alázatos, hordozzon el mindent és mindenkit, ami és aki a Föld magjából születik. Táplálja az éhezőket, itassa a szomjazókat, vidítsa fel a búslakodókat. Legyen ő a tükör, az Istenség alkotása, reflexiója, legszebb teremtménye. Ezért Imala másik barátként, segítőként kapta Nergált, akit Napból formált az ISTENSÉG. Nergál a Nap erejével felszárította Killa esőjét, kinövesztette az Imala által befogadott magot, élettel, erővel töltött fel mindent és mindenkit, akit Imala hordozott. Killa elhessentette magától ezeket az emlékeket. Nergál kedveseként csak a most, csak a pillanat létezett számára. A mézédes csókok, Nergál ölelése, amikor Killa öléből minden alkalommal vulkán tör fel. Ez az erő ismeretlen és elsöprő erejű volt. Legelső alkalommal rémülten sikított fel, azt hitte, elemészti az elviselhetetlen tűz. – Nergál, ez a büntetésünk! Végünk van! – és mivel akkoriban még Nergál maga is

– 134 –

tudatlan volt e téren, riadt arca halálossá növelte Killában az ismeretlen félelmet. Ezt követően sokáig nem mertek ismét eggyé lenni. Szégyellték riadalmukat, elveszett harmóniájukat. Mindketten úgy érezték, a vulkán fenyegető érzéssel burkolta be őket: a másikból feltörő energia sodróvá növelte sajátjukat. De a már megízlelt mágia minden nappal egyre szédítőbbé, egyre elviselhetetlenebbé növelte vágyódásukat a másik iránt. Hiába kerülték egymást nappal, éjjel mindketten kínlódva suttogták szerelmük nevét és forgolódtak álmatlanul forró párnáik között, magányosan. Ha keresztezték egymás útját, olyan gyorsan felpezsdült a vérük, hogy a palotaszolgák nem győzték kádjaikba hordani a jéghegyeket. Nergál olykor túlperzselte a vetést, lángra lobbantotta a szénakazlakat, kiszárította a közeli folyókat. Amikor nagyon vágyott Killára, olyan erővel sugárzott, hogy a tengervíz megállíthatatlan párolgásából sós eső hullott a földre. Szomjazott ember, állat, növény. És Killára szomjazott Nergál. Se munka, se lelkifurdalás nem volt képes csökkenteni égető szomját. Egy napon Nergál döntött: elmegy Imala földjéről. Máshol folytatja életét, más szegletében is van bolygó a világnak, ahol fényére, erejére ugyanúgy szükség van. Éjjel akart ellopózni, de rádöbbent, ekkor Killa a legéberebb. Rögtön észrevenné és utána menne. Márpedig ha csak megpillantja, soha nem lesz ereje szabadulni e bűvöletből. Úgy döntött, megvárja a napnyugta előtti pillanatot. Ekkor még van egy kis ideje, amikor már senkinek nem fog feltűnni hirtelen távozása, de még Killa se éber eléggé. Ilyenkor Killa mindig fürdőt vett és hosszú, selymes haját fésülgette, hogy mire a Hold reáragyog, már teljes pompájában várhassa Nergált. De Killa előtt a Hold energiahálója tévedhetetlenül felfedte Nergál tervét. Úgy látta maga előtt a férfit, tipródó készülődését, mintha maga is Nergál hálószobájában lenne. E holderővel ugyanis képes belépni minden zárt ajtón, beférkőzni az emberek gondolataiba, érzéseibe. Megsértett szeretőként eszét vesztve rohant a Nap kapuja felé, hogy valami módon eltorlaszolja Nergál elől az utat, még mielőtt az utolsó sugárral távozhatna a földről. Killa minden bánata hömpölygő vízáradatként zúdult az izzó kapura, óriási gőzfelhőbe burkolva a föld négy sarkát. Nergál, a ködön keresztül, már nem találta meg a kapuhoz vezető utat. Mire odaért, ahol megbántott kedvese zokogott, bezárult a Napkapu és ott ragadt Killa mellett a Földön. A gyönyörűséges Killa rimánkodva esett Nergál lábai elé, vágyó ujjaival újra-és újra végigszántva a férfi testén, felsebezve, a vérzésig felkarcolva annak bőrét. Nergál eszét vesztve olvasztotta magába Killát. Már nem volt és nem lesz soha ereje kiszabadítani magát e végzetes ölelésből. Mindennek már két földi éve. Most, ahogy elnézi az alvó férfit, tudja, menekvésük lehetetlen. És egyre gyakrabban vádolja magát azért, hogy mára mindketten a vágy hatalmában élnek. Nergal lassan ébredezik. Mint mindig, most is szuszog egynéhány hangosat, mielőtt ásítana egyet és álmos szemeit dörzsölve Killát keresné. De Killa már ott is terem kedvese mellett és búgó hangjával cirógatja. – Jó reggelt, édesem! Az ablakból néztem a világunkat, Nergal. A színek, az illatok! Legszívesebben beleharapnék a levegőbe! És ha elképzelem az embereket, ahogy lassan ébredeznek, megetetik gyerekeiket, ellátják az állatokat… néha kíváncsi lennék, ők vajon milyennek hiszik Te Ram Tut? Milyen lehet a fájdalom, a bánat, a halál? Milyen az az élet, aminek tudják, hogy egyszer csak vége szakad? Hogy képesek elviselni, hogy egy nap már nem látják viszont férjüket, asszonyukat, gyerekeiket? Biztos, hogy jól van kitalálva minden, mégis… képtelen vagyok felfogni, hogy lehet minden, ami múlandó, egyben ennyire csodálatos! Vagy… vagy épp ezért? Visszabújt a férfi mellé. – Hajói emlékszem, a mai napra valami különlegesen izgalmas tananyagot ígértél.

– 135 –

– Jó reggelt, napsugaram… miket is mondok. Már magam sem tudom, melyikünk a nap, Killa – könyökölt fel a párnáján Nergal és mosolyogni próbált. Önkéntelenül megnyalta a száját, ahogy elnézte Killát, amint kecsesen elnyújtózott mellette. Olyan vonzerő sugárzott ebből a nőből, hogy Nergal mindent, de mindent nekiadott volna. – Már… már hajnalban az élet nagy dolgairól filozofálsz? És ez az őrült tudásvágy, drágám. Már nem is tudsz másról beszélni, mint a tananyagról. Rosszabb vagy, mint az emberek. – Ugyan, Nergal, ne butáskodj. Pusztán veled minden olyan izgalmas. Még a Föld anyagszerkezete is – búgott tovább Killa és két kezébe fogta a férfi fejét, száját szájához húzta. Hosszú percekig néma csöndbe burkolózott ismét a titkos kis hálószoba. – A lejtőn nincs megállás, asszonyom! – szuszogta Nergal, apró csókocskákkal borítva beszéd közben Killa arcát és szemét. – És ez… mindenre igaz… nemcsak az ölelésre…hanem… a… kíváncsiságra is… ez az… anyagőrület… veszélyes… De Killa csak nevetett. Nem vette komolyan Nergal ellenvetéseit soha a tanulásvágyával szemben. Kiszállt az ágyból, és a hálóból nyíló budoárban készülődni kezdett. Mikor visszatért, Nergal a hátán feküdt és elgondolkodva a mennyezetet nézte. – Hiányzik a muzsika. Emlékszel? Ata-isis-en ilyenkor már mennyien kinn álltak a parkokban és a korareggel csodálatos frekvenciáit énekelték. A hangok megfogták a lelkedet, és felemelték, nehogy bezuhanjon a mindennapok szürkeségébe. A munka ott is csak munka volt. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ahol ritmus van, ott előbb-utóbb felüti a fejét a monotónia is. Valahogy, még nem tökéletes a világ. – Hát szólj Addának! Olyan jóban vagytok, biztos szívesen meghallgatja az újítási javaslataidat! – incselkedett Nergallal Killa. Nergal őszinte szeretettel nézte. – Killa, Killa, te vagy az egyetlen kivétel. Te tökéletes vagy! Egy bajod van, de az végzetes: te vagy az én végzetem! – Vigyázz, Nergal, én minden szavadat komolyan veszem! Tudod, csak azóta tekintek magamra… így… mint nő, mióta te rám néztél. Addig azt se tudtam, vagyok-e és ha igen, milyen. Úgyhogy ha már a végzetnél tartunk, hát te is jó munkát végeztél! – és miközben beszélt, odalépett a férfihoz, hogy meglehetősen komplikált öltözékének összerakásában segítsen. Nergal készségesen összecsatolta Killa hátán az aranypántokat. – De tényleg, Killa. Valahogy minden más. Pedig az emberek nagyrésze még emlékszik Ata-isis-re. De odapusztult szinte mindenünk… és mintha otthagytunk volna valamit magunkból is. Te örömet látsz és boldogságot, de én látom a különbséget. Magunkkal hoztuk már a rosszat is. A tudás mágiáját. Újból kezdődik minden. Forgószínpad az egész. Mikor tanulunk már? Nem tanulunk! Nem tanultunk semmiből. Elhallgatott. Milyen szívtelen! Képes elrontani minden szent órát! Talán tényleg eltúlozza ezt az egészet. Talán Kil-lának van igaza, és továbbra is tanítaniuk kell az embereket. Végtére is, a tudás is Te Ram Tu-tól ered. Nem dobhatjuk ki az építkezés közepette a kalapácsot csak azért, mert gyilkos szerszám is válhat belőle. Mikor minden öv, csat a helyén volt, Killa megrázta gesztenyebarna haját majd dorgálón Nergalt kezdte noszogatni. – Mintha kezdenél ellustulni, édesem! Hajdanában te voltál a példaképem! Már napkelte előtt szorgoskodtál, te voltál az első, akit a napsugár megcirógathatott. – Na ja, akkoriban nyugalmas és unalmas éjjeleim voltak – dünnyögte a férfi. Killa egyre tudatosabb nő lett, már meg se hallotta ezeket az ingerkedő kis megjegyzéseket. Olyanok lettek, mint két egymáshoz csiszolódott embertárs. – És még érintetlen volt a naperőm – tette hozzá Nergal. Erre már felkapta a fejét Killa is.

– 136 –

– Már megint kezded? Miért engem hibáztatsz? – Killa, lássuk be… mohó szerelmi vágyad a határtalan tudásszomjaddal együtt tomboló és emésztő vulkánná növeli az én naperőmet. – Nergal maga is meglepődött újkeletű ingerültségén. Néha az volt az érzése, mióta megízlelték az emberek szerelmét, teljesen megváltoztak, de velük együtt mintha minden változna. Majd gyorsan Killa keze után kapott. – Ne haragudj. Igazságtalan vagyok. Talán épp az én vágyam miatt válik gőzzé, apadóvá a te Hold erőd. Tűz és víz harca a mi szerelmünk. Killa maga is tisztában volt szerelmük pusztító erejével, de ha Nergal szembesítette ezzel, azt nem bírta elviselni. Minden fájdalma, bánata, dühe és értetlensége ilyenkor Nergálra zúdult, ezért a férfi inkább nem hozta szóba saját tipródását. De a sötét felhők már olyan magasan tornyosultak felettük, hogy egyre nehezebb volt fejüket a homokba dugni. Killa ma nem akart egy szóval se többet vesztegetni erre a meddő vitára. Az elmúlt hónapok legérdekesebb kísérletének bemutatása volt. Legszívesebben karon ragadta volna Nergalt így, ahogy volt. Bár csendesebb pillanataiban már előfordult, hogy megérezte, mitől is félti Nergal. De ma sok vendégük lesz, még Imala is eljön, pedig húga a legkevésbé sem értett egyet Killa tudásra és hatalomra való töltetesével. – Meglátod Killa, felborul az egyensúly – szokta mondogatni Imala. – Nézz a saját életedre. Hogy beszűkült! Mióta megtudtad, mi a tudás, a rabja lettél. Azelőtt mindent értettél, anélkül, hogy tudatában lettél volna. Világok közt jártál, bár nem tudtad megmagyarázni, miként lehetséges. Ma tudod, de már a saját Holdkapudon sem tudsz átsuhanni. A megmérhető, kiszámítható, megmagyarázható, szavakba önthető ismeret rabjává váltál te is. Nem tanultál az apák hibáiból, MU és Ata-isis tragédiájából? De Killával akkor már nem lehetett beszélni. Még ha elrejtve, legbelül érezte is, hogy hallgatnia kellene Imalára, felülkerekedett benne a vágy: a vágy Nergal szerelmére, a vágy a tudásra, a vágy az elismerésre, az emberek tiszteletére. Egy eddig ismeretlen porcikája, egy eddig ismeretlen része önálló életre kelt és egyre törtetőbbé, erőszakosabbá vált. Egyre ritkábban győzött már a régi Killa. Ezért inkább azzal tromfolt vissza, hogy ne beszéljen senki arról, amiről fogalma sincs. Márpedig ennek a tudásnak a gyönyörét Imala nem ismerte. Ha tudná, milyen nagyszerű éreznie, hogy erős, hatalmas és teremtő lehet! Amíg úgy volt erős és hatalmas, hogy mit sem tudott saját képességeiről, vajon miféle előnye származott ebből? És amíg nem tudta, hogy gyönyörű nő, miféle örömet nyújtott neki saját létezése? Boldogsága ártatlan és öntudatlan volt, de céltalan. Azt az élményt, azt a bizsergést, ami megszédítette, csak itt a Földön ismerte meg. Őszintén fel sem tudta fogni, némelyek, mint Imala, hogy képesek tudomást sem venni minderről a gyönyörről. Legszívesebben ma is elkerülte volna Imalával a kínos találkozást, de lehetetlen volt. Félresöpörte hát a gondot és tovább sürgette Nergalt. Mikor kedvese végre pompázatos ruházatában készen állt és sietősen az ajtó felé indult, Killa elállta az útját. Nergal a nagy lendületében alig tudott megállni. Killa előhúzott valamit a háta mögül és a férfi felé nyújtotta. – A mascaypacha! Nergal hitetlenkedve hol a csillogó aranymedált, hol Killát nézte. Apjától, Aramu Murutól szállt rá örökségként, amikor még Ata-isis-en felszentelt uralkodó lett. – Azt hittem, ezt örökre elvesztettem a nagy menekülés éjjelén. Hol találtad meg? – Mindig is nálam volt, Nergal. Akkor még nem tudtam, mit jelképez ez a Napkorong és mekkora ereje van. Néha úgy éreztem, talán akaratlanul kötöttem össze magunkat így. Hidd el, sokáig fogalmam sem volt róla, hogy mit teszek. Aztán… mindig halogattam, hogy elmondjam és visszaadjam.

– 137 –

Nergal habozott, mit is feleljen Killának. Csak amikor már a homlokára rögzítette az arany fejpántokkal a korongot, akkor szólalt meg. Tudod, ezt nem lett volna szabad elveszítenem. Az evakuálás előtti napokban hatalmas vitáink voltak az Öregekkel. Volt, amiben nem értettem velük együtt és ez akkor nagyon megzavart engem. Elbizonytalanodtam magamban. A Napkorong elhagyja azt, akiből nem sugárzik a határozott akarat. A medál hagyott el engem, Killa, így kellett lennie. De most visszakaptam! Killa nem szólt semmit, csak átölelte Nergalt. A férfi most, a sugárzó Nappal a homlokán, Killa szemében maga az Isten volt. Nem, nem volt szó, ami egy kicsit is leírhatná szerelmes érzéseit. Nem volt és nem lesz szerencsésebb asszony nála. Akkor sem, ha ebben a szent pillanatban mindent elveszít. Akkor sem! A hatalmas előadóterem zsúfolásig megtelt. Nemcsak a csodálatos téma, de Nergal lenyűgöző előadói stílusa is nagy közönséget vonzott messze vidékekről is, még Tammuz messzi csillagairól is. Annak ellenére, hogy a katasztrófa óta a földi eszközök nem voltak a legfejlettebbek, e mágikus bolygóra mindig szívesen látogattak még a nagy tudású mesterek is. De arra is kíváncsiak voltak, változnak-e a Föld lakói? A morajló beszélgetés azonnal abbamaradt, amint Nergal és Killa beléptek az előadó óriási ajtaján. Nergal egyre csodálatosabb tudásba vezette be népét. Megtanította őket hatalmas épületeket, városokat építeni pusztán a hang vibrációs erejével; megtanította a kozmosz titkaira, a Nap, a Hold és a csillagok erőinek hasznosítására; térképet készített nekik a kozmosz útjairól; beavatta őket a fémek és kristályok rejtelmeibe, a növények hasznosításába. Megtanította a szent hangokat, énekeket és imákat, hogy a hangok frekvenciái által szívük kapuja mindig nyitva maradjon Te Ram Tu felé és hálát adjanak neki e csodálatos világért. – Maradjatok mindig a Nap Fiai! Te Ram Tu azért küldte nektek a Napot, hogy ebben a világban fényénél meglássátok és megismerjétek csodálatos alkotását. A fény, a Nap fénye az, ami felfedi nektek a Teremtő titkait és mutatja a hozzá vezető utat. De nektek adta a Holdat is, minden láthatatlan dolog és tudás őrzőjét is, hogy emlékezzetek, mire kaptátok a fényt. A Hold őrzi eredendő egységeteket, a fény megmutatja sokféleségeteket. Ezért a kettő együtt tartja fenn az egyensúlyt, ami maga a harmónia. Az Istentől kapott tudás Isten szeretete nélkül azonban a legveszélyesebb. Észre sem veszitek, és egyre távolabb visz tőle. Az emberek, mint mindig, áhítattal hallgatták istenített mesterüket. De Nergal utolsó szavainál morajlás-féle futott végig a hallgatóságon. – Nincs már harmónia! Nem értjük, mi történik! Felemészt minket a Nap tomboló ereje! – hallatszott innen-onnan. Nergal feltartotta jobbját a magasba. Csendet kért. – Jól tudjátok, mert magatok is megéltetek már kataklizmát, hogy olykor változnak a világ erői. Igen, igazatok van, most is egy hasonló energiaváltozást élünk meg. Te Ram Tu létezése ettől függetlenül változatlan, az Ö magasságában minden háborítatlan. Épp ezért kell szemeiteket a változókon túli dimenziókra vetni, szíveteket abba a magasságba emelni, jövőtöket nem ide, hanem a biztonságos, maradandó létbe építeni. – Ki ismeri már azt! – kiabált be az egyik hátsó sorból egy férfi. – Egyre rövidebb az emberi élethossz. Ükapám Ata-isisen még beszélhetett Adda-val, én még nem hallottam hozzám szólani. – így van! így van! – hallatszott innen is, onnan is. – Emberek – emelte fel most a hangját Nergal. – Amit mondtok, az igaz. Csakhogy miért Addában és Bauban keresitek a baj okát? Ükapád hallotta ugyan Addát, de hallgatott-e rá? – szegezte a kérdést most szúrósan a bekiabálónak. – Nem az volt-e épp a

– 138 –

baj ükapáinkkal, hogy nem fogadták meg Adda tanácsát? Halhatatlanságot akartak, de nem azon az áron, hogy Addára és Baura hallgassanak, térdet hajtsanak előtte. Saját kezükbe akarták venni az emberi élet teremtését és meghosszabbítását, és lássátok, milyen csúf vége lett! Tanuljatok végre a hibáikból, térjetek észre! Nem járható ükapáink útja. – Ti, titánok, könnyen beszéltek! – vágott vissza a férfi – de nézz az emberre! Kicsi, erőtlen és már alig él százhúsz évet! Mi vagyunk Tammuz szégyene! Igenis van mód arra, hogy visszaszerezzük régi erőnket és az ezer éves életkort! – A sorvadásotoknak ti vagytok az okozói. Eladnátok az örök életet egy tál lencséért? Ezer évet akartok, és eldobjátok a halhatatlanságot? Esztelenek! Hát már végleg megöltétek magatokban az Istent? – Te tanítottál minket mindenre. Te vagy a hibás! – mutatott ujjával Nergálra a lázongó. A teremben most már végleg felbomlott a rend. Voltak, akik igazat adtak a vádlónak, voltak, akik hangosan lehurrogták és aljasnak nevezték. Nergál ismét a magasba emelte acélos karját és most már szinte mennydörgő erővel szólt a hallgatóságához. – A tudást vádolod, esztelen! A tudást azért kaptátok, hogy Isten dicsőségére rendezzétek be ezt a bolygót! De ti e helyett hátat fordítottatok neki és saját kis önző érdekeitek szerint használtátok. A hibás az, aki visszaélt a kapott erővel és tudással! Csakis magatokat vádolhatjátok! Ezeknél a szavaknál egy orkánerejű szélroham kivágta az előadóterem hatalmas ajtaját és végigsöpört közöttük. Többen a földre vetették magukat, volt, aki kiszaladt. Nergál mozdulatlan maradt, majd így szólt. – Ne féljetek! Készen áll a tervem, amivel most már felkészülünk egy újabb katasztrófára. Mához egy hónapra a Palota elé várok minden férfit. Megkezdjük az óvóhelyek építését. Most menjetek, nincs több tanítás. Aznap éjjel betörtek Nergal laboratóriumába. Elvitték a féltve őrzött kristálykoponyát. Nergalon kívül egyetlen főpap tudta, hol van elrejtve, őt holtan találták a szobájában. Szintén megöltek a laboratórium őrsége közül tizenhatot, a többi négy elmenekült a rablókkal. Ettől kezdve szinte minden napra jutott valami borzalmas hír: addig köztiszteletben álló mesterek, tanítók és papok pénzért oktattak boldog-boldogtalant a kristályok használatára. Nem volt feltétel a hit, a megpróbált lélek és szellem, a beavatottság. Odaadó családanyák operáltatták be fiaik koponyájába a kristályokat. Az emberek marokszámra döntötték magukba az életelixíreket, a botcsinálta kuruzslóknak vagyonokat fizettek, hogy testük rezgésszámát megváltoztassák. A legkisebb faluban is naponta tartottak előadásokat a hajdan volt tudósok az új gyógymód előnyeiről, a halhatatlanság visszaszerzésének új és könnyű útjáról. – Olyanok akarunk lenni, mint Te! Mi is titánok leszünk! – kiabálták Nergálnak, aki a lopás estéjétől kezdve fáradhatatlanul járta a birodalmát maroknyi megmaradt hűséges emberével. Óvni akarta népét a legrosszabbtól. De minél inkább győzködte őket a kristályhangolás végzetes veszélyéről, annál jobban akarták. Nem értették meg, hogy a közelgő energiaváltozásban minden áthangolt test el fog égni! A mesterséges áthangolás miatt az átvert DNS kiiktatja a védelmi rendszert és a testet érő energia egyszerűen kiégeti őket az egyetlen helyen, amit lehetetlen manipulálni: a szívük közepén. Nem értették meg, hogy az Istentől személyesen kapott Szent Energia helyett semmiféle pótszerrel, módosított frekvenciával a szív nem hangolható. – Nem hiszünk neked! Nem hittük azt sem, hogy ezt a csodaszert dugdosod előlünk, és lám, igaza volt a kétkedőknek! Hitet adtál nekünk kristály helyett! Többé már nem verhetsz át! Most legyen neked hited és nekünk a kristály!

– 139 –

Nergal napról napra szótlanabb, majd egyre haloványabb lett. Volt, hogy napokig mosdatlanul bolyongott a palotában, még Killát is kerülte. Ha ráakadt valahol Killa, a férfit mindig ugyanúgy, arcát a kezébe temetve találta. – Killa, Killa mit tettünk? Rontást hoztunk a földre! Visszaélt az ember az átadott tudással! Killa továbbra sem értett egyet Nergallal. – Ugyan Nergal, nem a tudás a hibás, hanem az emberek. Valami történt az emberek szívével. Úgy tűnik, minél többet tudnak, annál jobban elszakadnak Istentől. – Hát épp ez az! A tudás rontja meg a szívüket. – És a miénket miért nem? – És mi van, ha a miénket is megrontotta? Nézz magunkra! Úgy járkáltunk közöttük, mintha mi teremtettük volna őket! Fürödtünk az áhítatukban! Miért nem hagytuk meg őket boldog tudatlanságukban? Építettünk volna nekik házakat, elláttuk volna őket minden szükségessel… – Nergal, Nergal, magad sem gondolhatod ezt komolyan! Hogy lettek volna Isten hasonlatosságára, tudatlan bábokként? Meg kell tanulniuk helyesen használni a tudást. Ha fájdalom árán, hát úgy fogják megtanulni! – Killa, ne áltassuk magunkat! Nem vagyunk különbek, sőt! Miránk voltak bízva… megmondta Adda, ezerszer megmondta: amint az asszony meglátja magát a férfi szemében, a gazdag a hatalmát a másik szegénységében, az erős erejét a gyengében – már minden elveszett. A jó csak azért tudja magát jónak, mert létezik a gonosz, és az egészséget csak a betegek tisztelik. Az elszakadt tudás káprázata tette ilyenné az embert! Szolgák lettek! Vágyak, hírnév, pénz szolgái! Ezzé alacsonyodott le Isten gyermeke! És Nergal nem bírta már hallani a naponta egyre rémesebb híreket. Egyre többször maradt távol Killától. Attól félt, Killa gyengülő holderejét végképp elapasztja a már-már korlátlanul tomboló Nap. Killa sokszor egész éjjel hiába várta, egyedül forgolódott az ágyban. Érezte, semmi nem lesz már olyan, mint hajdanán. Az egyik ilyen álmatlan és magányos éjszakán mintha valami halk zörejt hallott volna az ajtó felől. Kopogás nem lehet, hisz személyes kísérőiken kívül minden más teremtménynek tilos a belépés a palotának ebbe a szárnyába. Macskaléptekkel surrant ki a folyosóra. Apadó holdenergiája arra még bőven jó volt, hogy ne legyen előtte rejtve semmi. Jól tudta, a mai nap fordulópontot hozott. A kopogás szellemi szintről jött, nem az ajtó mögül. Szembe kell néznie neki magának is a tényekkel. Gondolkodás nélkül sietett végig a sötét és rideg folyosókon. A palota már nem aludt, mostanában egyre nyüzsgőbbé vált itt is az élet. A palota népébe is beköltözött a nyugtalan energia, sokkal többet tettekvettek és civakodtak, mint azelőtt. Már majdnem a nagykapunál volt, amikor kintről perlekedést hallott: – Elhallgasson már maga balandu sun – pattogott az egyik szolgálólány felvágott nyelve egy bolondnak titulált vénség ellen – méghogy sata zik az an és ki! Balandu, hallgass! Killa majdnem hangosan elnevette magát e kevert nyelv hallatán, amit népe itt beszélt. Még sokan voltak, akik emlékeztek Ata-isis-re és beszélték nagyanyáik nyelvét – akárcsak ő maga – de már megtanulták az egyszerűbb, de szűkösebb emberi nyelveket is. Kilépett a nagykapun és egyenesen a perlekedőkhöz ment. – Mondjátok, miféle ég és föld csatájáról vitáztok ti itt hajnalok hajnalán, hogy nem hagyjátok aludni a jónépet, eh? – förmedt rájuk, de csak tettetett indulattal Killa. Amazok nem is igen rezdültek össze, ismerték jól úrnőjüket, tudták, kemény beszéde mögött vajszív rejlik, igazából nem tudott megharagudni egy földi teremtményre sem. – Hát asszongya ez a balandu sun, ez a vénség itt e – ragadta magához a szót a felvágott nyelvű cselédlány –, hogy mind a baran, mind a birga, de a kas is ösznye-visznya rohan, a

– 140 –

baraab nem tudja merre repül, a paug fejjel lerohan a falrúl és nem sző má többé. Má nem csak az ember, de az állat is megbolondult, asszongya itten a vége mindnek, gyün a pabhal! – Honnan vettetek ti bármit is a pokolról? Mióta ember került a Földre, ezzel az ostobasággal riogatjátok egymást! Beszélj, öreg! Mivel ijesztgetsz te itt minket hajnalban? A vénember levette sagsuját Killa előtt és illendően így beszélt: – A gabni hever a földön, az assan kusurra üres, nincs mit betakarjon. A seru ugyszint üres, nincs mit enni, nincs gabni. Minden gabni megég, a badagból kiszárad a pi. Ez bal, bal, nagy bal! Az égi killa összevisszajár, a tenger mocorg amikor akar, nincs rend, az égi nap mindent felperzsel. An es ki, ég és föld sata zik! Bal tekint reánk! – Osztán ezé lopol tolvaj szarka, te! – intett fenyegetőn a cselédlány az öreg felé. – Nem vagyok én sarakku, te lány! Nem csentem, idejöttem a nap első fényénél elvenni, amit a györöknek adok enni. – Öreg, meglehet, igazad van – gondolkodott el Killa a vénség szavain – de nem veheted el kérés nélkül a másét. – Másé, másé… milyen világgá lettünk! Tammuz szégyenkezve néz bennünket, milyen fajtává lettünk! Nincs még egy ilyen része Tammuznak, ahol ennyire nem tanulunk! Drága Ata-isisünk nemrég pusztult el, ott is minden először csak musir lett, aztán a világnak is vége lett egy szemhunyás alatt. A felégés ellen zúdult ránk a vízözön. Ott is így kezdődött, enyim, tied… pedig ott is együtt folyt a muunga ám, közösen dolgoztunk. Hát Killa assan, vigyázzanak műnket, mert ha ennek a világnak is vége leszen, má nem tudom, mi leszen! Api pedig sedu, mint sap! Mint sap! Úgy fog gyónni reánk ismeg. Vajon, segít-e műnket megint a Te Ram Tu? Vagy má megelígelte az emberi balt? – Elég öreg, ez babuna! – mordult a vénségre a lány. – Ne ijesztgessen itten műnket ok nélkül! Killa szíve összeszorult. Nincs ez ok nélkül. Megveregette kedvesen az öreg vállát és intézkedett, hogy adjanak neki a szérűből, amit csak kér. De jól tudta, ezzel egyáltalán nem rendezte le a bajt. Baj! Megint ez a szó! Még túlságosan a fülében csengtek öregjeik vészjósló szavai, amit Ata-isisen a katasztrófa előtt kiabáltak. Ugyanígy mondták: gyün a bal! Killa a hatalmas konyhába ment, ahol a napnak ebben a szakában a legtöbb muungasinkább így nevezték ősi nyelvükön a szolgákat – foglalatoskodott. – Mostantól kezdve, minden rendkívüli dolgot nekem jelentetek, és azonnal! Senkit el nem zavartok innen, aki ételért jön. Mindenkinek adtok, de mindent jegyezzetek fel! Azt akarom, hogy kimutatást készítsetek. Mindenkitől kérdezzétek meg azt is, hol lakik, mióta van hiánya élelemben és miért. Értettétek? Még egy ilyen hajnali csetepatét nem tűrök el! A palota népe bólintott. Csak amikor Killa kiment onnan, akkor lehetett némely öreg dünnyögését hallani: ugyanígy kezdődött akkor is! Meglátjátok, bal lészen itt hamarost! Killa be akart osonni Nergalhoz egy utolsó csókért. De aztán meggondolta magát. Ha megcsókolja Nergalt, oda mindennek! Nem tudnak egymásnak ellenálli. Márpedig minél hevesebben akarja Nergalt, annál inkább gyengül a csendes Hold benne, átalakul tomboló zsarnokká, férfierőt, tudást, hatalmat követelve. Miért is engedte be ezt a halálos kórt a szívükbe Te Ram Tu? Kisietett a palotából. Alig bírta kivárni, hogy saját szemével is lássa, amitől legbelül, szíve zugában és agyának hátsó részében már régóta tartott: pusztulóban lévő világukat. A mezők felperzselve, de a hegyekben már elindította Te Ram Tu az áradást. Ott az eleve erős sodrású magashegyi patakok már-már folyókként zúdultak alá, több helyen elárasztva a völgyek falvait. Házukból menekülő falusiakkal, bőgő állatokkal találkozott. Ahogy az öregember mondta, minden úgy volt: a gabona hol megégve, hol a rázúduló víztől szétrohadva terült szét a mocsárrá lett földeken, birka, bárány összevissza rohan, a veréb

– 141 –

már nem képes tájékozódni, a pókok nem szőttek hálót. Kifulladva állt meg. Most kéne a Napmadár, hogy felszálljon vele az égig és onnan nézzen romboló alkotására! De már nem rendelkezhet szabadon fölötte. Visszamegy Nergálhoz… és… és, édes Istenem, képtelen még csak ki is mondani a szót! Képtelen elhagyni Nergalt! Minek éljen tovább nélküle? Pedig ha lemondanak szerelmükről, vágyaikról, az egyre nagyobb hatalmat biztosító tudásról, talán még megmenthetik az embereket, a világot, mindent, amit szeret. Ha lemond hatalmáról a férfi fölött, Nergal pedig hatalmáról az emberek fölött… ha visszaváltoznak olyanná, amilyennek születtek: istenivé, talán még nem késő! Azt hitte, a puszta gondolat, hogy elhagyja Nergalt, az kavarta fel a gyomrát. Mostanában egyre többször tört rá ez az émelygés. De most egy éles fájdalom is belehasított a hasa tájékán, és egy pillanat alatt minden erő kiment belőle. Fájdalmában a földre roskadt és hangos zokogásban tört ki. Teste nem ismerte eddig a betegséget. Ekkor ért mellé Nergal és néhány kísérője, akikkel Killa keresésére indult. – Killa, életem, mi lelt? – térdelt mellé megrémülve Nergal. Felemelte a nőt és naperővel hajtott kocsijára tette. Háromszor megtekerte a gyűrűjét majd halkan bemondta utasításait. – Az orvos azonnal legyen a szobámban minden felszerelésével együtt! Mire visszaérkeztek a palotába, a megriadt emberek mind a kapuban tolongtak. Féltették szeretett úrnőjüket. Killa csak nyögött és görcsösen simogatta a hasát. – Mi történik velem? Ez a haldoklás? Meghalok, doktor? Az orvos komoly képpel vizsgálta Killát. – Nem hal meg. Legalábbis most nem – fordult először Nergal, majd Killa felé. – De halandó lett. És anya. Megdermedt a csend a doktor szavai után. Nergal, ez a földöntúli erejű, hatalmas szellemi mester, megilletődött kisfiúként nézte Killát. Úgy tűnt, ő sokkal inkább felfogta az orvos által kimondott verdiktet. Killa kifejezéstelen arccal nézte őket, mintha a szavak értelmén töprengene. Nem is várható el egyetlen isteni lénytől sem, hogy azonnal felfogja, hogy immár emberré lett. A külső szemlélőnek joggal támadhat az a benyomása, hogy Killa és Nergal nem számolt földi szerelmük valamennyi következményével. Nem fordult még elő, hogy isteni lényeket emberré változtasson a vágyenergia. Még szerencse, hogy lelküket is isteni energia erősítette, mert ha ott helyben összeomlanak, a föld tartóerői is megrendültek volna. De így csak a dermedt csend ülte meg őket és a termet. Egy végtelenül hosszú és sűrű csend. Nergal elküldte a doktort. Segített Killának a felöltözésben, majd rendkívüli óvatossággal, hiszen már két lélekre kellett, hogy vigyázzon, lesegítette a vizsgálóasztalról. Még mindig képtelen volt megszólalni, így csak ölelte, roppant erejével majdnem összetörte asszonyát. Killa szeméből megindult a könny. Kislány módjára, ruhaujjával törölte-maszatolta az arcát. Életében először könnyezett. Mostanában jó néhány nyomorult embert látott sírni, így legalább arról fogalma volt, hogy mi történik vele. Killa szobájába mentek, hogy lepihenhessen. Nergal becsukta a hatalmas ablakokat, amiket az egyre vadabbul tomboló vihar csapkodott. Betakarta Killát, aki vacogósan kucorodott be a puha paplan alá. A férfi egy öblös fotelt húzott az ágyhoz, leült, és megfogta asszonya kezét. Majd jobbkezével Killa homlokától lefelé indulva végigsimította annak energiamezőjét. Sugárzó erejével felmelegítette és megnyugtatta megrettent kedvesét, aki azonnali álomba zuhant. Nergal azt kívánta, napokig aludjon, és megerősödjön annyira, hogy a rájuk váró nehézségeket különösebb gond nélkül átvészelje.

– 142 –

Aztán felállt, hogy végre megtegye, amit már hosszú ideje meg kellett volna tennie: felkeresi Addát. Mielőtt behúzta volna maga mögött Killa szobájának aranyveretes, nehéz diófa ajtaját, pillantása saját tükörképére esett a szemközti falon. A végzet nézett vele farkasszemet. Nergal már eddig is a rájuk leselkedő végveszély elhárításán tipródott. De még legsúlyosabb ötletei is játékos próbatételnek számítottak ahhoz képest, amivel Adda szembesítette. Megcselekedni is erőn felüli lesz, de Killának megmondania! Inkább vállalná a halált. Adda, hogy enyhítsen Nergal terhén, úgy döntött tanácskozásukon, egyszerre keressék fel Killával másnap napfelkelte előtt. Egy ideje Killa mindig csak Baú arcával beszélhetett, Nergal pedig Addáéval, nem úgy mint régen. Ha egyszerre is álltak édes Teremtőjük előtt, akkor is egyikőjük ilyennek látta, a másik meg amolyannak. – Ilyen az Egység. Ilyennek teremtettelek benneteket is és minden lényt. De minél lejjebb szálltok innen, annál inkább elkülönültök az Egytől. A Föld sűrű, anyagi világában választásotok és feladatotok szerint vagy csak a női vagy csak a férfi aspektust működtetitek. Azért van szükségetek a másikra, hogy testi voltotokban is minél jobban megmutatkozzék az Egység. Csakhogy amint a földi életetek a besűrűsödött földi Éneteket kezdi táplálni, az integrációt, az egyesülést is, amit ti szerelemnek neveztek, már csak fél részetek beteljesedéséhez használjátok. Ezzel pedig beléptek az ördögi körforgásba – ha megengeditek morbid humoromat. A vágy élteti a Kisembert, az önálló életre kelt Egot. És az egyre inkább elfelejti, honnan is érkezett és hová kéne visszatalálnia, ahol eredendően egységben van a Mindenséggel. Az Ego, a földi énetek, ezért mindig retteg és fél, hogy magára marad. Mert nem természetes állapota ez az embernek, kimutathatatlan erők lökik még őt is az egyesülés felé. Csakhogy ez az egyesülés soha nem lehet makulátlan, végleges, beteljesedett és boldog. Mert mindig a félelem, a rettegés tartja fenn ezt az egyesülési erőt. Az Ego csakis ilyen erőszakosan, önmaga táplálása végett képes életben maradni. Nergal és Killa csendesen ült Te Ram Tu előtt, aki szeretettel folytatta tanításukat. – Persze ahová bezuhant az ember, onnan kiút is van. De nem könnyű. Még benneteket is elnyelt a különvált és önálló Én mámorító látszatvilága. De, meg kell, hogy mondjam nektek, ez távolról sincs ellenemre. Minden lény, akit bevonzott a Föld csodálatos világa, ki akarta próbálni magát és lelkét e nem mindennapi leckében. De egy idő után egyre több lélek fogja végtelenül unalmasnak és feleslegesnek tartani az állandó harcot és körforgást, és képes lesz helyreállítani ezt a most megbillent egyensúlyt. Nem a mostani az első elbukott próba. Tudjátok jól, bőven jártak már előttetek ezen az úton. Ám a Föld nevű játékterem egy időre hamarosan bezár, ha úgy tetszik, felújítás miatt, ezért jó lesz, ha a következő korszak népe helyesen dönt. A mostani döntéseknek aránylag erőteljes és hosszú távú következménye lesz, egy léleknek sem mindegy tehát, mivel és hol fogja ezt az időt tölteni. A lehetőséget ti fogjátok nekik megteremteni, a döntés az ő kezükben lesz. Én vagyok a teljes, maradéktalan Fény, az Osztatlan Energia. Az EGY, ami azt jelenti, nincs bennem megosztottság. Ám polarizált világotokban megannyi módon érzékeltek engem. Minden nőt Baúként, minden férfit Addaként tanítok arra, miként tudnak engem a leghűségesebben visszasugározni. Az ember feladata, és a tiétek is, hogy egyensúlyban tartsa e kétféle erőt. Ha bármelyik erő uralni kezdi a másikat, felbillen az egyensúly, ami mindig borzalmas katasztrófákat fog eredményezni. Nemcsak az egység bomlik kettősségre, az egyes ember önmagán belül is kettészakad. Elkülönül az isteni résztől a Kisember, a földi én, az ego. Egyre messzebb kerül az Egytől, az Egésztől és egyre jobban beszűkül önmagába. Az egyensúly titka a Szakrális Köldökzsinór. Az embercsecsemő, ha testben megszületik, elvágják a biológiai köldökzsinórt. Magányossá, nemcsak tőlem és

– 143 –

anyjától, de mindenki mástól is elszakította válik. Ezzel belép a Látszatok Világába és azt hiszi majd, a Teljes Valóságot látja. De egyetlen feladata, hogy megtapasztalva a magányt, engedje, akarja összekötni magát ismét Velem. Ennek titka, hogy a saját elsorvadt kis félrészének önző táplálása helyett a társával Felém, az Igazi Egyesülés felé törekedjen. – Érted-e Killa? – nézett rá Bau. – És te Nergal? – kérdezte Adda, majd folytatta. – Tammuz birodalmában, a Földhöz tartozó kozmikus részben, a Napot neveztem ki legfelső irányítónak. Ő képviseli ott látható formában, fényként, a teremtő erőmet, ami a földön nagyon sokféle aspektusként realizálódik: teremtő impulzus, aktivitás, kiterjedés, ráció, tudomány, tudat, küzdés, tűz, szigor, kiszámíthatóság, analitikus rendszerezés, kutatás, lendület, versenyzés, nappal. O a férfi. A kétpólusú világban én magam is kettősként jelenek meg, így a Nap társa a Hold. A válasz, a rezonancia, a tükröződés, a passzivitás, a befogadás, a kitöltés, az érzelem, az álom, a megsejtések, az érzékelések, az irgalom, a táplálás, az átölelés, a zene, a művészet, az inspiráció, a lebegés, a tudattalan – ez mind a Holderő. O a nő, az anya. Éjjel ő tükrözi vissza a Napot. A kozmikus köldökzsinór a biológiai köldökzsinór helyén kapcsolja az emberre a szoláris energiát. Ez az energia, akárcsak az Én teljes fényem, hét különböző spektrumon, hét fő energiaközponton át lép be a testbe. Ha ismét többek akarnak lenni, mint pusztán biológiai lények, fel kell éleszteniük a első Napot, összekapcsolva a Külső Napon keresztül, Velem. Le kell győzniük a Sárkánnyá lett Ősi Kígyót, a vágyenergia miatt deformálódott DNS-t helyre kell állítaniuk. Ha elszakadt Önösségükről, önálló életre kelt Egojukról lemondanak, aktiválódik az Isten-gén, felébred az isten-ember. Helyreáll nemcsak saját lényük DNS-e, de a kibillent világban is helyreáll a harmónia. Ebben segítsétek az embereket, és ezt tegyétek magatok is. Most néhány korszakon keresztül a Nap irányába eltolódva működik majd a világ. Ezt akarták, ezt kapják. Ez tökéletes tapasztalat lesz az embereknek és nagyszerű lehetőség, hogy az idők végén ismét akarják a harmóniát, az Egységet. – Adda, milyen katasztrófa vár ránk? Hajói gondolom, a túlsúlyba került férfienergia miatt a Nap feléget mindent… – így lenne, ha nem nyitnám meg Tammuz rejtett tartalékait. Özönvizet bocsájtok a földre, hogy a teljes fizikai megsemmisülést elkerüljétek. De ez szó szerint csak tűzoltás lesz – mosolygott Te Ram Tu. – Minden egyéb szinten azonban meghagyom az embereknek az általuk kibillentett energiát. Lássuk, mihez kezdenek. – A nőkre kemény idők várnak – fordult Killához Bau. –Az elszabadult férfienergia mohón tarolja majd le a világot. Kirekeszt mindent, ami különbözik tőle. Rettegni fog a női energiától, hisz mint víz a tüzet, az kiolthatja. A világban a küzdés, az erőfitogtatás és a hideg számítás uralkodik el. Odáig merészkednek, hogy engem is kizárólag Addaként, Úrként tisztelnek majd, Baut megtagadják. Lássuk, felfogják-e majd utódaitok, hogy eddig is mindig emiatt pusztultak el a generációk? Ha tovább erősödik a rideg logika és megvetik a szívet – nos, kérdéses lesz, megmenekülhetnek-e egyáltalán. Killa nem bírta tovább és hangos sírással fakadt fel belőle önsajnálat, bánat, rettegés, megbánás és önvád. Hisz nemcsak áldozata, hanem okozója is mindennek a szörnyűségnek. – Killa, gyermekem! – simogatta meg Baú anyai gyöngédséggel a lány csillogó haját – rád sem ismerek! Talán elfelejtetted, hogy a halandóság pusztán azt jelenti, nem élhettek végtelen ideig ebben a testben a Földön? És mindez e parányi életszakasz perspektívájából tűnik csak borzalmasnak. De lelked, akárcsak az emberi lényeké, halhatatlan. Állj fel, leányom, hadd szárítom föl könnyeidet! Gyönyörű kislányod születik nemsokára, és örömöd határtalan lesz! Nergallal örökre együtt maradhattok, ha így kívánjátok, bár átmenetileg – elismerem, nem rövid ideig, – nem látjátok majd egymást. A ti véretek

– 144 –

állítja majd helyre mindazt, ami kibillent. És most gyertek, hadd avatlak be, mivel tudjátok segíteni magatokat, az embereket és a Földet – mondta Adda és Bau, és az Istenség legtitkosabb termébe vezette a két elbukott, bátor teremtést. Nergal tüzes energiafeleslege egy kicsit helyrebillent, ahogy a gigászi mentőakcióba kezdett. Killa is lenyugodott, naphosszat születendő kisbabájának énekelt és kötögetett. Úgy tűnt, anyai érzéseivel sikerült megállítania lanyhuló holderejét, sőt, egy picit növekedett is. Ettől a Hold is megerősödött valamelyest, de a kibillent és elszabadult energiákat már nem tudták visszafordítani. Ha lassabban is, de a Föld az újabb katasztrófa felé sodródott. Ám ez a szusszanásnyi idő épp elégnek bizonyult, hogy Nergal és néhány segítő embere megszervezzenek és befejezzenek mindent még az összeomlás előtt. – Ma befejezem a tervrajzokat – mondta egyik reggel Nergal Killának még az ágyban. Mostanában, legalábbis a közelmúlt zaklatott állapotához képest, Nergal majdnem olyan volt, mint régen. Killa egyre domborodó hasa végtelen boldogsággal és erővel töltötte el a büszke apát. Hihetetlen, gondolta Killa, adj egy férfinek bármilyen munkát, akár saját koporsójának ácsolását, és szárnyakat kap. Bár ő távolról sem volt annyira boldog és megelégedett, mint Nergal, mégis sokkal jobban érezte magát, mint amikor még a titkolózás emésztette. Egy most már soha el nem múló melankólia színezte át a pillanatokra fel-feltörő örömét, és pusztán azért próbálta csillapítani zakatoló gondolatait, hogy ép eszét megkímélje a megbomlástól. Nergal ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy kisbabájukkal Killa a menekülőkkel együtt áttelepüljön a föld túloldalára. Nem akarta, nem tudta elképzelni, hogy is lesz képes egy másodpercet is Nergal nélkül élni. – Nemsokára elkezdjük az építkezést – folytatta Nergal, – szeretném neked megmutatni előtte a helyszínt – majd egy szomorkás mosollyal feleségére nézett és azzal a drága mozdulattal, amiért Killa fél életét adta volna, végigsimította a haját majd a mozdulat végén érzékien végighúzta két ujját Killa arcán. – Csakhogy a napkocsi felrobbanna a feltüzesedett légkörben. A Napmadár pedig nem hajlandó a föld forrongva örvénylő légterébe merészkedni. Felborultak a pólusok, eltolódtak a magnetikus erővonalak. Ha csak benneteket nézlek itt, a hűs szobában – és megsimogatta Killa domborodó hasát – képes lennék elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ám elég kipillantanom a megőrült földre – és elborzadok! Killa édesem, hinnünk kell Addának! Emlékszel, ugye? Megmondta, bár egy hosszabb ideig nem látjuk egymást, örökre együtt maradunk! Killa végtelen szomorúsággal nézett Nergalra. – Egyetlenem, te nem tudod átélni, amit én már igen. Az ember számára valami egészen más az idő… ami neked egy szempillantás, az számomra az örökkévalóság, Nergal! De el kell fogadjam Bau szavát, és ők azt mondják, az ember is lehet boldog. Ebben a pillanatban Nergal úgy érezte, igenis át tudja érezni, milyen lehet a halál. Mintha a szívét tépték volna ki elevenen. Inkább gyorsan kinézett az ablakon, hogy visszazökkenjen a kozmikus munkába, és lelkét megerősítve kényszerítse magát, hogy felkeljen Killa mellől és halaszthatatlan teendői után nézzen. – Hogy mutassam meg neked a hegyeket, ahová építkezünk? A szárnyas ruhával sem engedlek már repülni… mondd, gondolod, hogy még működne köztünk a vibrációs képüzenet? – Részemről egészen biztosan – válaszolta Killa. Most valahogy ő sem kívánkozott volna már a viharos utazásra. Meglepő és édes érzések járták át a szívét: gyermekét féltette. Új volt számára az óvatosság. Mint mindig, most is szerelmes csókkal váltak el. Mintha csak munkába menne a férj, nem pedig világmentő küldetésbe. Pár óra múlva Nergal üzent Killának, hogy hangolódjon a képüzenete vételére.

– 145 –

Killának ez semmi nehézséget nem okozott. Elég volt egy másodpercre kitisztítania a gondolatoktól hemzsegő agyát, ráhangolódott Nergálra és már látta is, amit a férje. – Látod, Killa? A központi része a kedvenc hegyormod lesz. Ezt abban a korban, amikor az a generáció él majd, akik közül egy utódunk helyreállítja az energia kibillenést, Machu Picchunak fogják nevezni. A Kristály Város Palotája! A nagy árvíz és földmozgások után a hegytől délre keletkezik majd a nagy Titicaca-tó. Szent terület az egész. Ugyanis itt örvénylik legerősebben az energia, amit a speciális építményekkel kordában kell tartanunk, sőt terelnünk. Sok minden a tó vize alá kerül, ott évezredekig kellő védelem alatt lesz minden, amit ott rejtünk el. A hatalmas hegyvonulat alatt, amit Andoknak neveznek majd, egy óriási labirintust készítek. Óvóhelyet azoknak, akik nem tudnak áttelepülni, és óvóhelyet eszközeinknek járműveinknek, a laboratóriumnak és a központi könyvtárnak, mindennek, amit eddig a palotában őriztünk. Ó, Killa, egy valóságos földalatti birodalom lesz! Nézd, kijelöltem hatalmas kövekkel azokat a pontokat, amik mentén az összes szent épületnek fel kell majd épülnie. Killa beleremegett a szépséges látványba. Legkedvesebb hegyorma még mindig fenségesen és erősen állt. Nergal tervrajza pedig egy pompázatos kristálykupolát mutatott Machu Picchu ormán. Mint mondta, ez a nagy energia elvezetésére illetve elosztására szolgál majd akkor, amikor a katasztrófa már megsemmisíti az egyéb berendezéseket. A kőépítmények maradnak majd egyedül az utókor számára, na és persze az elrejtett menedékek. Amikor este ismét együtt voltak, Killa tovább kérdezgette Nergalt. – Tudod, Nergal, mit nem értek leginkább? Ha megvannak az eszközeink arra, hogy helyreállítsuk a föld energiáit, rezgéseit, mágnesességét, akkor miért nem tesszük? Miért kell, hogy ráengedjük az emberekre azt a sok szenvedést és nehézséget, ami egy lassú visszarendeződést hoz majd? – Killa, nem ráengedjük, hanem megengedjük. Hallottad Te Ram Tu-t. Semmi értelme nem lenne energetikailag rendezni a föld légkörét, ha a benne élők szellemileg korcsok maradnak. Nagyon jól tudod: a szellemit követi az anyag, és nem fordítva. Nekik maguknak kell helyreállítaniuk a szívüket és gondolkodásukat, és akkor a világ anyagszerkezete magától ehhez idomul. Sajnos már elkezdődött a visszafelé élés: az anyagi szintű boldogság, az anyagi szintű tudáshalmozás, az anyagi szintű gyógyítás. Nekünk semmiképpen nem szabad az energia szintjén beavatkoznunk a folyamatba. E helyett az embereket kell segítenünk, hogy megváltozzanak, és ezáltal képesek legyenek ők maguk megváltoztatni a föld vibrációit. Miféle Isten lenne az, aki helyettük megoldja a bajt? Aki elveszi tőlük a visszatérés, a megtérés lehetőségét? Nem egyszerűbb lett volna akkor már bábokat készítenie macerás emberek helyett? Értette Killa, persze, hogy értette mindezt! Lelke lázadozott csak az eljövendő események ellen és ezért próbálkozott a kényelmesebb megoldással. Sokszor feltette magának azonban a kérdést, hogy ő visszacserélné-e kínokkal és csodákkal teli emberlétét, hogy megint gondtalan tündérlányként repkedhessen a világok között? És hirtelen egy ragyogó felismerés világította meg forrongó gondolatait: tévedhetetlenül tudta, hogy lesz ő még tündér, de mennyivel másképp fogja értékelni létét akkor! Ezért van szükség minderre! Másképp értékeljük majd az újra megtalált Teljességet, ha megéltük az elszakadást. Mégiscsak tud valamit Te Ram Tu! – nevetett fel hangosan. Jól van ez kitalálva és nincs semmi hiba! Az égvilágon minden megváltoztatható! És sokkal könnyebben, mint hinnénk. Az építkezés gyorsan haladt. Hűséges titántársa és barátja, a Kozmosz nagy építőmestere vezette az építkezést, akit a világ Imhotepként ismer majd. Imhotep fogja segíteni az új fejedelmek szent építkezéseit is, akiket Nergal az újvilágba küldendő huszonnégy csoport vezetéséhez jelöl ki.

– 146 –

Kitűzték a hatalmas, több száz négyzetkilométeres terep központi pontjait. A felszíni munka előtt kellett a barlangrendszert létrehozniuk. A földalatti birodalom központjait földalatti utak kötik majd össze. Bizonyos pontokról függőlegesen a földfelszínre kivezető járatokat nyitottak. Minden formát, alakzatot és arányt a szent geometria alapján határoztak meg, az energiaműködés szerint. Minden kitűzött pontot arannyal fedtek be, amiken különböző épületek épülnek majd: csillagászati megfigyelőhelyek, a szent énekek helyei, a fény terelésének helyei, az energia aktiválás és deaktiválás helyei illetve meditációs- és pihenőhelyek. De ez részben majd az utókor feladata lesz. Nergal az egyes pontok fölé nem látható kristályhálót helyezett, így azok egymással is kommunikálhatnak, jeleket, üzeneteket közvetíthetnek. A hálókból a beavatottak leszedhetik az információt, amik segítik őket az emberek nevelésében. Nergálék így tartják majd velük a kapcsolatot. Majd nagy magasságba emelkedett, hogy felülről is szemre vegye a kitűzéseket. Polarizált fénnyel megvilágította az egészet. Tudta, hogy csodálatos lesz, amit majd lát, de még az ő szíve is megdobbant a káprázatos látványtól: a gigantikus fény-chakana tökéletes arányban, büszkén nézett rá vissza. Az épületek óriási kőtábláit a földön készítették el, bizonyos pontjaira mágneseket és különböző fémeket ültettek, majd hangrezonanciával emelték a magasba. Nagy erejű mágnesességgel és fénnyel irányították az illesztési munkákat. Csak néhány nélkülözhetetlen épületet emelnek, hisz a várható katasztrófa majdnem mindent maga alá temet majd, és a föld alatti világ kivételével minden el fog pusztulni. A legfontosabb a Nap- és Holdtemplom lesz, ahol mindkét energia kiegyensúlyozottan fluktuál, mintegy mintaként szolgálva az utókornak. Nergal számításai szerint szintén víz alá kerülnek. Ezért úgy döntött, eleve úgy építi meg, hogy a majdani tó, a Titicaca tó feneke alatt terüljön el az építmény legnagyobb és legfontosabb része: a Kristálykönyvtár. Itt őrzik majd a könyveket, az üzeneteket a jövőkor számára. A Kristálykönyvtár, a két templom között épp félúton épült, amelyekkel alabástromszerű anyagból készült folyosók kötötték össze. A Nap- és Holdtemplom nevükhöz illően a két legfontosabb égitestet szimbolizálta. Nergal egy asztrológiai konstelláció szerint tűzte ki a kristálytermet körülvevő épületek helyét, mégpedig az első menekülő csoport napja alapján, a decemberi téli napfordulóra kiszámítva. Az összes környező építmény az akkori bolygóállásokat tükrözi, amiben minden fontos épület egy-egy bolygót reprezentál. A komplexum a szent geometria alapján megszerkesztett fény-chakana erőterében saját kis mikrokozmoszt alkotva közvetíti, tereli és alakítja az energiákat, működteti nemcsak a központi kristálytermet, hanem valamennyi épületet. Az épületek egymással kristályhálóval állnak összeköttetésben, egy tökéletes kommunikációs rendszert alkotva. A biztonsági és az elektromágneses erősítő illetve szigetelő funkciókat is a kommunikációs háló vezérli. Hihetetlen mennyiségű és nehézségű belépési kód védi az egyes közlekedő folyosókat, termeket, mely kódok minden esetben a belépni kívánók egyéni mentális-és szívfrekevenciája alapján nyílnak, avagy maradnak zárva, rossz esetben, illetéktelen behatolást észlelve, akár elindítják a megsemmisítési vészfolyamatot. A bolygóreprezentáns épületekre gondosan kiszámított nagyságú és csiszolású kristálygömböket rögzítettek, melyek egymással egy állandó fény- és energiakapcsolatot alkotva a napi konstellációkat jelenítik meg, ezer éveken át. Az egyes bolygóállások természetes módon leképezik a szimbolikus energia kölcsönhatásokat valóságos energiává, ez biztosítja a gigászi komplexum folyamatos energiaellátását. Annak, aki képes az isteni szférák frekvenciáira hangolódni, mennyei koncertben lehet része: a kristályok közötti hullámkapcsolat lélegzetelállító fény-és hangjátékban tárulkozik fel. Maga a Kozmosz jelenik meg számára. Sőt, Nergál, energiafeleslegeit kihasználva, egy olyan leleményes berendezést talált fel az építkezés közben, mely képes ezeket a frekvenciákat hallhatóvá és láthatóvá tenni a kevésbé emelkedett emberek számára is. Úgy

– 147 –

érezte szívében, ennél csodálatosabb szentélyt nem építhetne Te Ram Tu dicsőségére és az utókor emlékezete számára. Ha lesz olyan ember, aki eljut valaha a Kristálykönyvtárba, olyan fogadtatásban lesz része, hogy azt hiszi majd, mindez nem is itt a földön történik. Itt őrzi majd sok-sok ezer éven át a csodálatos kristálykorong a világ titkos történetét és haldokló civilizációjuk üzenetét. Te Ram Tu szabadságot adott a földi embernek. Elvágta a fizikai köldökzsinórt, hogy függetlenedhessen. De akárcsak az újszülöttet, akit a köldökzsinór elvágása után is anyja gondoz, így gondoz bennünket a teremtőnk. Az teljes egészében rajtunk áll, felserdülve, elhagyjuk-e, megvetjük-e szüleinket, vagy önálló felnőttként is szoros szeretetkapcsolatban maradunk velük. Ahogy életünk végéig, vénségünkben is, az utolsó lélegzetünkig szüleink gyermekei maradunk, ugyanígy változatlanul örök gyermekei kell, hogy maradjunk a Teremetőnek. Aki elvágja e köteléket és megtagadja származását, az ettől fogva jogtalanul tart igényt Te Ram Tu erejére, így történt a nagy emberi tragédiák sorozata is a földön. Mindig voltak, akik bitorolni akarták azt, ami, – megmaradva a természetes kötelékben – jogosan az övék lehetett volna. De ők saját eszük és vágyaik után kívántak menni, etetve az Egot. Isten, bár minden pillanatban kész a megbocsátásra és a fekete bárányok visszafogadására, amíg meg nem térnek, megtagadja tőlük az isteni erőt. Próbálkoznak ugyan az önerőből történő átváltozásra, de mindhiába. Erőlködésük csak egyre jobban eltávolítja őket a tökéletes állapottól, mígnem végérvényesen elszakadnak: olyannyira testivé válnak, hogy nem lesz számukra visszaút. Az isteni DNS rendszer aktiválásával azonban szó szerint új ember születik. „Nem férfi akaratából”, hanem a Lélektől, ahogy tanítja majd sok ezer év múlva Isten szent küldötte, Jézus. Ennek az újjászületett embernek valódi új képességei lesznek. Mivel erőtere összekapcsolódik a szent Istenével, nemcsak gondolatban, szív szerint, hanem valóságosan a test szerint, az utolsó sejtecske szintjén is Isten vibrációja tölti el. Így történtek a „csodás” gyógyulások, így támadtak fel halottak, így nyertek már sokan örök életet itt e földi életük során. Így lehetséges, hogy némely test, bár gazdája leveti a földön halálnak nevezett átváltozásban, nem romlik meg, nem enyészik el, mert a mennyei vibráció tartja össze. Akárcsak ata-is-i őseik, Nergálék népe is az elbitorolt tudás miatt kell, hogy elpusztuljon. Az isten-ember testét akarják leutánozni a szent kövek által hordozott frekvenciákkal. Ettől a pusztulástól akarja Nergal megóvni azt a civilizációt, mely a Kozmikus Nagy Ciklus végén kell, hogy elszámoljon Te Ram Tu előtt: képes-e az ember visszatérni a „Paradicsomba”, visszatalálni Istenhez, a Tudás Fájától eljutni az Élet Fájához, vagy végleg elpusztul. Azok a lelkek, akik ebben a szent utolsó időszakban kell, hogy vizsgázzanak, véglegesen döntenek saját sorsukról. Amelyik továbbra is megtagadja isteni származását, annak lelke nem él tovább. Ezt nevezik majd a szent könyvek a „második halálnak”, ami végleges lesz a testi halálokkal összehasonlítva. Az a lélek esszencia, mely lemondott a neki járó isteni hagyatékról, mert nem kívánta magát alávetni a „végrendelet” feltételeinek, az végérvényesen megsemmisül. A Nagy Kozmikus Konstelláció egy ilyen döntési pillanatot hoz el az akkori embereknek, és őket figyelmezteti a kristálykorongba kódolt üzenet. Nergal a kristálykönyvtárat pont úgy rendezte be, ahogy őseik, akik még közvetlenül a Földre érkezést követően legelőször tették a Kozmikus Rend emlékezetére. A kristálykorongot a legtisztább aranyból készült hatalmas Napkorong fölé függesztette úgy, hogy a két korong középpontja egymást fedje. E két középpont, mint két gyújtópont, hatalmas energia aktiválására volt képes, adott körülmények között egy végső láncreakciót indíthat el. A kristálykorong tartalmazza a kozmikus titkot: az isteni tudás megnyilvánulását ebben a téridőben. Az örök tudás a kozmosz frekvenciáiban tárulhatott

– 148 –

fel itt a földön: fény, hang és mindenféle elektromagnetikus hullámmozgás formájában. Az emberi DNS rezonanciába lép a kibocsájtott kozmikus frekvenciákkal, amik olyan tartományokba emelik az emberi test rezgéseit, ahol már nem létezik a betegség. Az istenembernek nincs szüksége semmilyen kristályszerkezetre a frekvenciahangoláshoz, hisz az Istenhez emelt gondolat és az elszánt akarat a legnagyobb tiszta energiatöltettel rendelkezik itt a földön. Ez az energia önmagában képes áthangolni az embert. Ám az idők során az anyagba zuhant emberek nagy része egy egész életen át sem képes elérni ezt a mentális-akarati szintet, bár lelkük és szívük visszavágyik Istenhez. Ezeknek a megtért embereknek engedi meg Te Ram Tu, hogy „sürgősségi beavatkozásként” akkut betegségeiket meggyógyítsák a szent kristályokkal. Ám akik szívbéli megtérés nélkül, a Szent Energiával, a Szent Lélekkel szív útján való összekapcsolódás nélkül nyúlnak utána, azoknak a szíve azonnal elég. Márpedig ha elég a szív, akkor nemcsak a test, de a lélek is meghal. A szív ugyanis a földi szerve annak a mennyei személyes adathordozónak, amit a Biblia majd az Élet Könyvének nevez. Akiknek neve be lesz írva az Élet Könyvébe, vagyis összekapcsolódtak a Szent Energiával, Isten Lelkével, azoknak szívét egy speciális frekvencia egy különleges kóddal látja el, mert a szívfrekvencia mesterséges úton, csupán a kristállyal nem manipulálható. Amikor a fizikai test frekvenciáit a kristállyal megemelik, a szív frekvenciáira nem tudnak hatni. A titkos és rejtélyes üzenet, amit az utókornak írt Nergal, nem más, mint amit az utána következő isteni küldöttek és Mesterek tanítani fognak: az ember Isten nélkül csak anyag, így földi élete végén porrá és hamuvá válik. Akik csak e múlandó fizikai testre és életre koncentrálnak, azok mindent elveszítenek. Az Istentől származó ember egyetlen kísértése és bukása, ha függetlenedve isteni esszenciájától, a Teremtő erőtől, az illúziók csapdájában nem ébred isteni tudatára. A munkálatok vége felé már komoly védőruhába kellett minden munkásnak bújnia. A hőség elviselhetetlen volt. A Nap, ha néha el is tűnt a horizontról, irdatlan fényével örök nappalt teremtett. Az emberek nem tudtak aludni, felborult a napi ritmus. Az erősödő energiaörvények miatt mindenkinek viselnie kellett az elektromágnesesség-terelő hálót, ami nagyban megnehezítette a munkavégzést. Jó páran nem bírták tovább se lelkileg, se fizikailag a megterhelést és elszöktek a közmunkából. Nergal most nem szabott rájuk büntetést. Hagyta, hisz szerencsétlenek talán életük utolsó napjait élik. A vajúdás aznap kezdődött, amikor először remegett meg a föld. A Palotát olyan irtózatos erővel rázta meg, hogy a szüléshez melegített víz a nagy üstből kiloccsant a földre. – Töltsék gyorsan a kádba, ami megmaradt, és tegyenek fel újat forrni – hallatszott az öreg doktor parancsszava. A szolgálólányok falfehéren engedelmeskedtek. Killa hősiesen viselte emberlétének legszebb kínját. Összeszorított fogakkal, minden erejével a baba gyors megszületéséért küzdött. Nergal a legjobb férjként kedvese mellett volt egész nap, egy pillanatra sem mozdult volna el. Idegesen gyűrögette köntöse ujjának szélét. Nehezen viselte, hogy épp ebben a legszentebb dologban semmit nem tud segíteni. Időnként az ablakhoz lépett, mintha kitekintene, pedig könnyes szemeit törölgette csak. Még pár nap… még pár nap… és aztán… Még ő se tudta elképzelni, felfogni, mi is lesz aztán. Csak azt, hogy elveszíti Killát. De aztán belenyilallt egy még irtózatosabb fájdalom, annak átérzése, mit is érezhet Killa! Minden fájdalma ellenére a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy kisbabájukkal együtt Killa is a menekülők utolsó csoportjával áttelepüljön a föld túloldalára. Killa hetek óta fáradhatatlanul sorolta ellenérveit: ő is felelős a kataklizmáért, itt kell elszenvednie a következményeket; idő előtt belepusztulna abba, ha többé nem láthatná Nergalt; itt nagyobb szükség van rá, mint az új hazában.

– 149 –

– Adda és Bau elválaszthatatlanok. Ugyanúgy, mint a Nap és a Hold. Vajon nem a Kozmosz törvénye ellen vétenénk, ha elválnának útjaink? – Nem maga Bau mondta neked, hogy egy ideig nem látjuk majd egymást? – Nergal, magad is jól tudod, mire értette ezt Bau – itt elhallgatott, nem volt ereje, hogy kimondja: a halálom utáni hosszú távollétre. Nergal soha nem volt ennyire tanácstalan, mint most. Birodalmak, népek, világrészek sorsa felől döntött már, és mindig bátran, legtisztább eszméi alapján. Soha nem engedte, hogy önzés, személyes érzelem a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja. Most azonban legszívesebben engedett volna Killának. Ám a gyereknek biztonságos világ kell, és Killát nem szakíthatja el a kislányuktól. – És a baba? Hogy lennél képes lemondani róla? – Ha vele megyek, miattad pusztulok el a fájdalomba. Szomorú anyja lennék a gyermekünknek. Megbetegíteném saját boldogtalanságommal. A kislánynak erős, vidám anyára és biztonságra van szüksége, hisz feladata van: továbbvinni a vérünket. És mint magad is hallottad, asszonyként nem lesz könnyű utódaink élete. Imala és a lányunk elviszik Bau erejét, és őrzik a Szívet. Ok és tanítványaik lesznek Bau-dag-asszan vagyis Boldogasszony lányai, az Aranyasszonyok. Amikor az utolsó Aranyasszony Napba öltözötten, vagyis a Nap jegyeseként legyőzi az ősi kígyót, helyreáll ismét az egyensúly: egymásra talál ész és szív, férfi és nő, jobb és bal, lent és fent. Új világ lesz, új energiákkal, Isten és ember dicsőségére. Én pedig két rossz közül azt választom, amit az eszem és a Kozmosz törvénye szerint tennem kell: férjem mellett maradni és vele együtt felvállalni uralkodásunk terheit és bajait. Itt maradok, hogy még maroknyi Hold-erőmmel féken tartsam a Napot. Téged – és Nergálra mosolygott, de a férfi átlátott mosolyán és látta a fájdalmát. – Gondolni sem mertem arra, hogy feláldoznád magad miattam, hogy itt maradnál velem és nem a kislánnyal mennél. A legtöbbet adtad, mit férfi asszonytól kaphat! – túláradó szerelemmel ölelte magához Killát. Mikor végre elengedte, leültette maga mellé. – Jól figyelj rám, Killa. Tudnod kell, ha itt maradnál, még elviselhetetlenebb lenne mindkettőnknek. A Napnak be kell zárnia önmagát, hogy ne emésszen fel itt mindent. Külön kristályteremben élnénk, és nem tudom, a karjaimba zárhatnálak-e még ebben az… életedben, – itt zavartan köhintett egyet. Talán soha nem fogja megszokni, hogy Killa halandó lett. – Úgyhogy szó sem lehet arról, hogy emiatt magára hagyd a gyermekünket! Killa elfehéredett. A rövid reményt, hogy mégis vár rá egy kicsinyke boldogság ebben a tragédiában, túl hamar veszítette el. Még az is átfutott a fején, hogy talán a legjobb lenne mielőbb átesni a halálon. De azonnal el is szégyellte magát. Hiszen nem egyedüli szenvedője ennek a szörnyűségnek. Szenvedni fog Nergal, a kislányuk és sok millió ember. A legkevesebb, hogy lemond vágyról, boldogságról. Mindarról, amit sok ember soha meg sem ismerhet. Mindarról, amit mohóságában a végletekig élvezett, félresöpörve a lelkiismeret hangját, megszegve a kozmikus törvényeket, megtagadva istenségüket. – A halandósággal sorsot kaptam, amit meg kell élnem. Messzebb kell tekintenem, túl a mostani életemen. Látom a Földet, ahogy visszaáll békés nyugalmába… az embereket, ismét mosolyogva… és látom magunkat, bár nem tudom mikor, a messzi jövőben, ismét együtt. Ha én nem ismernélek fel, remélem, te mindenre emlékeztetsz – próbálta Killa visszacsempészni réges-régi fanyar humorát. Már jó ideje annak, hogy egyikük sem tréfálkozott. Nergal két kezébe fogta az imádott arcot, majd hosszan és forrón megcsókolta. – Figyelj, Killa. Kikísérleteztem valamit. Azt hiszem, működni fog. Gyere, elmagyarázom a laboratóriumban. Kézen fogva mentek végig a néptelen palotai folyosókon a laboratóriumig. Nergal nagyon izgatott volt, és Killában ismét mocorogni kezdett egy reménysugár.

– 150 –

Nergal kinyitotta a legjobban őrzött kisszekrényt és egymás után szedett elő néhány eszközt: arany kisserleget, egészen apró tűket és egyéb díszes kis tálkákat. – Minden fertőtlenítve van – szólalt meg végre, fel sem tekintve a szöszmötölésből. Mintha csak az időt húzta volna ezzel a nevetségesen felesleges magyarázattal. Mikor mindent elhelyezett aprólékos gonddal a laboratóriumi pulton, végre Killára nézett. – Killa, találtam egy módot, hogy részben itt maradhass a Földön – Nergal ismét elhallgatott. Képtelen volt kimondani, hogy: a halálodat követően. Killa segített neki. – Igen, Nergal. Miután testben már nem leszek itt… egy darabig. Ugye, erre gondoltál? – Igen. Erre. – Nergal tétován ide-oda teszegette az egyik fiolát. Hónapok óta gyötrődött, egyáltalán elvégezheti-e ezt a beavatkozást. Mi van, ha elviselhetetlen terhet vagy hamis reményeket ültet el Killában? De most már nincs értelme tovább dilemmázni, belekezdett, és befejezi. – Szóval, van egy mód, hogy az utódainkban tovább élj… nemcsak az emlékezetekben, hanem egy picit… materiálisabb formában. Killa, bár alig győzte kivárni, hogy Nergal végre értelmesen elmondja, miről van szó, érezte, nemcsak kívülről, de belül is nagyon kontrollálnia kell magát, nehogy valami lázas fantáziát építsen fel, mire Nergal a végére ér, és megint csalódjon. Úgyhogy nem gondolkodott, csak várt. – A véredet pár csepp egyéb testnedvvel együtt bejuttatom a kislányunkba, és ő tovább örökíti a létedet ily formán… – Vércsepp létezést ajánlasz, Nergal? – Killából egy szemvillanás alatt kifutott minden vér. Ujjai elfehéredtek, ahogy megragadta a laboratóriumi pultot, hogy el ne tántorodjon – legyek egy nyomorult vércsepp? Valakinek a testében? Mondd, megő… – Lehet, hogy megőrültem, lehet! – csattant fel most Nergal – hadd fejezzem be! Szóval, egymásra lesztek utalva, az utódok és te. Bár a tudatod tisztán szellemi lesz, mégis egy minimális szinten képes leszel befolyásolni a földi történéseket. Ne, ne kérdezz még! – hárította el Killa próbálkozását. – Ébresztgetni fogod az éppen aktuális utódot, egyre inkább abba az irányba terelni a folyamatokat, hogy a megfelelő időben a megfelelő asszonyból felébredt Aranyasszony váljék. – Szóval, dolgoztatsz egy kicsit addig is, amíg viszontlátlak? Nergal hosszan nézte Killát. Még most sem hagyja el teljesen az a drága humora! – Nem hiszem, hogy volt, lenne vagy lesz még egy ilyen fantasztikus asszony, mint te, Killa! Killa szeme könnyes lett. Majdhogynem szipogva bólintott. – Lesz! Gondoskodom róla! Hosszú csók szakította meg a drámai beszélgetést. Amíg még együtt lehetnek, ez számukra a legfontosabb. – Na, meséld el, hogy is fogok én itt közreműködni? –kérdezte aztán Killa. És Nergal elmagyarázta az elképzelését. Killa vérét egy mikrokristályba zárja, mely sok ezer éven át kisugárzó információhordozó lesz az utódok életében. Az asszonyokat, akiknek öröklés útján a véráramába kerül, „ébresztgetni” fogja, akik reményeik szerint válaszolnak a hívásra és a kijelölt útra lépnek. Különlegesek lesznek: ők lesznek az Aranyasszonyok. Mindegyikük korszakának kiemelkedő és meghatározó alakja lesz: gyógyítanak és tanítanak. Gyógyítanak nemcsak testi és lelki bajokat, de népük szellemét is. A Nagy Kozmikus Korszak végén pedig felébred majd az az Aranyasszony, ki helyreállítja az energiákat. Életével és sorsának felvállalásával beteljesíti a legendát: legyőzi az Ősi Kígyót. – Hallottad Bautól, az ősi kígyó nem más, mint a humán DNS – Nergal próbálta minél racionálisabban és érzelem mentesebben beavatni Killát. A történések már rég túlléptek saját életük keretein. – írtam az utódainknak egy tanmesét. Az Édenkertben a Tökéletes

– 151 –

Emberpár eszik a tiltott fáról, a Tudás Fájáról. Meglátja önmagát a Fényben, és a káprázat rabjává válik. Leválik a Mindenségről. Ez egy elég komoly genetikai módosulást von maga után: halandóvá válik. Öntudata, gondolkodása és cselekedetei forrása egyre inkább saját kútfeje, az Ego lesz. Már nemcsak a teste, de lelke és szelleme is e téridőhöz idomul végleg. Ez az első halál. Innen van visszaút: ha újra Istenhez talál, aktiválódik az alvó Istengén, és feléled az Istenember. – Hát, nálam jobban per pillanat ezt senki nem élheti át – szólt Killa nagyon csendesen. Nergal szíve összeszorult, de úgy döntött, nem enged utat egyéni érzelmeiknek, így látszólag meg sem hallotta kedvesét. – Azt akarom, hogy még a legegyszerűbb ember is megértsen valamit e kozmikus kataklizmából. – folytatta Nergál. – A DNS kígyószerű kettős spirálja miatt a legegyszerűbb elmagyarázni mindezt az embereknek a kígyó „csábításával”. Legyőzni tehát a kígyót nem mást jelent: mint legyőzni a halandó Egonkat és felébreszteni ismét az isteni Ént. A Napbaöltözött asszony, véreink utolsó Aranyasszonya lesz, aki feldobja a Nap Korongját a Hetedik Égig, hogy a perzselő tüzet a felkarcolt égből aláhulló víz hűtse le. Ezzel ismét megnyitja az Aranykaput. Egyesítette magában ismét az Embert és Istent, helyreállt a Hold és a Nap egyensúlya. Megszűnik a Látszat, nincs több Káprázat, aki követi, szemtől szemben megláthatja a Teremtőt. A világban megszűnik a dualitás, aki kér az aláhulló Élet vízéből, megmenekül. Nem fog rajta a második halál: az isteni lélek nélkülivé vált, bezárt ember végső halála. Nergál most kotorászni kezd a zsebében. Egy csodás mívű kristályból faragott kis dobozkát húz elő. – Killa – néz megilletődötten asszonyára. – Ezt sajátkezüleg készítettem neked. – És a dobozból egy csodálatos láncot húz elő. – Nézd, a legkedvesebb világod. Killa remegő kézzel vette át Nergaltól a kincset, hogy megnézze. Világának kozmikus térképe volt a szent geometriával megszerkesztve. Egy gyönyörű chakana. – Nézd, Killa – próbálta szavaival enyhíteni a pillanat elviselhetetlenül nehéz súlyát. – Ide, ebbe a kis gyémántba bekódoltam kettőnk vérének rezgését. Mindörökké együtt maradunk. Gyere, hadd tegyem a nyakadba! – és mivel Killa nem mozdult, ő lépett oda hozzá. – Ha eljön az ideje, add majd a lányunknak, ő pedig az ő lányának, és így tovább – rendelkezett Nergal. – A medálnak el kell jutnia az utolsó Aranyasszonyhoz, aki felébreszt majd téged. Killa teljesen összezavarodottan állt. Nergal látta, arra is képtelen, hogy logikus kérdéseket tegyen fel. – Killa édesem – ölelte magához – nem kell most megértened, hogyan fog hozzád jutni ez a medál és mi fog történni akkor. De higgy nekem: az lesz az utolsó egymás nélkül töltött pillanatunk. Engem csakis Addába vetett rendíthetetlen hitem segít abban, hogy ne veszítsem el a józan eszem: látjuk még egymást, sőt, örökre együtt leszünk! Kérlek, te se feledd ezt egyetlen percre sem! Megígéred? Killa nem tudott szólni, csak hüppögve bólogatott. Olyan volt, mint kislány korában, amikor megismerték egymást Te Ram Tu kertjében. Csak amikor már harmadszor kiáltotta Killa a férfi nevét, akkor zökkent vissza Nergál gondolataiból a jelenbe. Killa összeszorított fogakkal, de fájdalomtól elgyötört arccal nézett férjére. A következő hatalmas földrengéssel végre kibújt a baba is. Nergál szótlanul nézte, de könnyei miatt szinte nem is látta csodálatos kislányát. Csak szorította Killa kezét… és soha nem akarta elengedni. A csöppséget csak akkor ölelte magához, amikor már tisztán és ruhába bújtan a kezébe adta az orvos. Kétség nem volt afelől, hogy egy kis Killát ölelt magához.

– 152 –

A Palotában már személyzet is alig maradt mellettük. Nergal parancsa értelmében minden asszonynak a menekülők első csoportjaival el kellett hagynia a birodalmat. Killa és kislánya Imaiával együtt az utolsó tengeralattjárók egyikére volt besorolva. Nergal nem tudatta Killával a kijelölt napot. Azon a reggelen Nergal saját árnyéka volt. Utolsó éjszakájukon egy szemhúnyás nélkül Killát nézte. Úgy érezte, most megtudta, mibe szakad meg az emberek szíve. – Aj, Adda, adj nekem halandó emberéletet! – zakatolt az agya. – Ne csak a kínt kapjam, add hozzá a megváltó halált is! Micsoda félmunka ez, emberélet örökké! Megkísértette a gondolat, hogy valami főzetet kotyvaszt magának, amitől elbódul és így éri a hajnal, de nyomban elhessentette e szégyen teli megfutamodást. Ha ki kell innia a keserű poharat, ki fogja inni! Adda és Bau velük vannak, ennél jobb kezekben nem lehet az életük. Mielőtt Killa kinyitotta volna a szemét, Nergál lábujjhegyen odalépett a csöppség bölcsőjéhez. Az édesdeden alvó kislány fejére tette óvatosan a kezét, hogy atyai áldását adja életére. De nem sokáig bírta, hang nélkül zokogva térde rogyott a bölcső mellett. Inkább a szívét tépné ki a kerecsen elevenen! Segíts, Teremtőm! Segíts minket! Lágy érintést érzett a vállán. Adda állt mögötte! Felsegítette a térdeplő Nergalt és igazi atyaként erősen kebelére ölelte. – Nézd, fiam – hallotta gondolatként fejében Adda szavait – Az én fiaim is sokszor elhagynak engem. De tudom, mindenkinek a saját útján kell visszatérnie hozzám. És én, aggódó és szerető atyaként, minden gyermekemet megsiratom, de elengedem és tárt karokkal visszavárom. Tedd te is ezt e csöppséggel és az anyjával. Az én erőmet adom Nektek – és ezzel odalépett Killa ágyához, és Bau finom kezeként megsuhintotta a gyönyörű asszonyt. – Erős immár a szívetek – fordult vissza Nergálhoz Adda – és másra most nincs is szükségetek. Viszontlátjátok még egymást, ha nem is most és nem is itt. Menj, fiam, Nergál, menj és engedd népedet útjára. Veletek maradok, hogy megáldjam az Aranykaput, amin e most távozók sarja egyszer majd visszatér. Killa nem kérdezett semmit, amint kinyitotta a szemét és meglátta Baut, csak szomorúan Nergalra nézett. Nergal odalépett szépséges asszonyához és olyan erősen szorította magához, hogy az alig kapott levegőt. De Bau ereje megerősítette Killát is. Ráadásul ebben a pillanatban megszólalt az induló sokaságot kísérő díszőrség harsonája. Nem maradt vesztegetni való idejük. Nergal vitte hatalmas karjaiban a csöppséget. Az utolsó pillanatig érezni akarta szeretteit. Killa az oldalán lépkedett, aranytöretes királynői öltözetében. Ahogy kiléptek a palota hatalmas kapuján, az addig lármázó és várakozó nép elhallgatott. Utoljára látták királyukat. Nergal, Isten veled! A palotától gyalog ment a tömeg, élükön Nergálékkal, addig, amíg Nergál megálljt nem parancsolt. Itt átadta Killának gyermeküket, majd előlépett és öblös hangján megszólította népét. – Testvéreim! Fivéreim és nővéreim, Nap és Hold gyermekei, figyeljetek! Itt állunk, utolsó perceinkben együtt. Hosszú, nagyon hosszú útra indultok. Új helyen, új életet kell kezdenetek. Nem először éljük át ezt a fájdalmas elválást, de remélem utoljára. Mindegyikőtök tudja, mi a dolga. Mi a dolga egyenként és mi a feladata népünknek: megőrizni, majd az elkövetkező generációknak, különböző népeknek megmutatni, megtanítani az Isten szerinti valódi tudást: a szív tudását. Meggátolni, hogy a jövő nemzedékei az önállóvá vált tudás, a halál útján maradjanak. Ápoljátok, növeljétek, terjesszétek az igazi tudást, maradjatok a Teremtőhöz való visszatérés egyetlen útján: a felébredt Isten-ember önzetlen szeretetének útján. Megvetnek, kivetnek, meglopnak, meggyűlölnek majd benneteket ezért, de valójában semmit nem tehetnek ellenetek.

– 153 –

Nézzetek széjjel, nézzétek meg egymás szemét, véssetek minden arcot az emlékezetetekbe! így kell ismét egymásra találnotok majd, az idők végének közeledtével. Gyerekeiteknek adjátok tovább, éljen őbennük is ez a vér. Messzire kell menjetek egymástól, hogy Földanya minden zegzugában legyen valaki közületek, élő emlékezetként és élő lelkiismeretként. Tartsátok meg énekeinket, táncunkat. Ne cseréljétek le ruházatunk beszélő motívumait, viseljétek, írjátok ruháitokra az üzenetet: Egy az Isten, szent az Élet. Varrjátok, hímezzétek az Életfát, a magszemet, a tulipánt, a Napot, a Holdat és a Csillagokat. Erről ismeritek meg egymást. Az ittmaradók a Napot tartják féken, a távozók viszont a Holdat erősítsék. Baut, a Mi nagy Holdanyánkat, Boldogasszonyt erőteljesen vissza kell tükrözniük az elszabadult Napenergia ellensúlyozására. Ti, akik ma elmentek, egyszer majd, az idők végén, ismét együtt álltok itt, visszatértek Bau vezetésével, hogy a Nap és a Hold ismét az aranykor szerint vezérelje együtt életünket. Azon a napon helyreáll a harmónia, Földanya erői ismét egyensúlyban vezérlik a földi ember életét. Az lesz az új Aranykor, az újjászületett, visszaváltozott Isten-emberek világa. De addig még sok harc, sok bánat sújtja a Föld lakóit, amiket ők okoznak maguknak meghasonlott értelmük és szívük miatt. Bár mi itt féken tartjuk a Naperőt, a teremtő tudás forrását, azonban a meglopott titkokkal a tolvajok máris rászabadították a földre a harcot, a kapzsiságot, a tébolyt. És még sokan jönnek majd ide lopni. De búcsúzó testvéreink emlékezni fognak a feladatra: képviselni Bau erőit a befogadás, megbocsátás, irgalom és szeretet gyermekeiként. Nagy feladat hárul majd lányaitokra, asszonyaitokra. De nem hagyom őket magukra. Nézzétek! Készítettem egy medált, melyet társam, asszonyom, Killa nyakába akasztok – és Nergál felmutatta a csodálatos ékszert. –A Dél-Keresztje szimbólumát véstem rá, mert innen, délről viszitek magatokkal. Emlékeztek, amikor ideköltöztünk édes hazánk, Ata-Is elsüllyedésekor, ezt választották öregjeink jelképül. A foglalat kövét, e gyönyörű zafír kristályt kettévágtam. Egyik felét a medálba helyeztem, másik felét íme átadom a távozók vezetőjének, húgomnak, Imaiának, aki új nevet kap most: Tündér Ilona lesz ezentúl. Ez a chakana és e kő járjon kézről kézre a mindenfelé elszéledt testvérek között. Amikor a kő és a medál egymásra talál itt, ezen a szent helyen – és Nergal lábával egy hatalmasat a földre dobbantott, – újból kinyílik az Aranykapu, hogy az idők végén, a Teremtő kegyelmes várakozásának végén számot adhasson mindenki az életéről. Akkor, az Aranykapu előtt ismét egymásra mosolyog Nap és Hold, és Földanya erői ismét az aranykor szerint pulzálnak tovább. Azt az egyesült pulzálást azonban a hazugok, ellenségeskedők, nyereséghajhászok, tolvajok, gyilkosok, háborúskodók, uzsorások és a világ többi szemete nem fogják elviselni! Szívük megég, és lelkük így örökre elpusztul! – Nergál most fogta a zafírt és a medált, magasra emelte, körbemutatta és zengő hangon folytatta. – Megáldom a kő és a medál erejét, hogy hozzon örök áldást azokra, akik lemondanak önös céljaikról és testvéreik megmentésén fáradoznak, hogy minden egyes emberhez eljusson Te Ram Tu hívása: változzatok vissza gyermekeimmé és jöjjetek vissza hozzám! De, halljátok figyelmeztetésem: ennek a kőnek és ennek a medálnak az ereje romlást és halált fog hozni azokra, akik saját önös céljaikra akarják használni! A nép ekkor hatalmas üdvrivalgásba, tapsolásba kezdett, és Nergalnak minden erejére szüksége volt, hogy lecsillapítsa őket. Mikor elhallgattak, ismét magához vette kislányukat és felemelte népének. – E gyermek vérvonalából születik nektek egy asszony, aki visszatér ide új hazátokból, legyőzi a tudást szétválasztó kígyót és két kezében e medállal és e kővel megnyitja nektek az Aranykaput. Hálánk, áldásunk és erőnk szálljon minden utódunkra, hogy eljusson ehhez az asszonyhoz és megcselekedje azt, amit most imánkkal kérünk tőle. Emeljétek hát kezeiteket a Teremtőhöz, Bau Anyánkhoz és Adda Apánkhoz és így együtt, közös akarattal kiáltsuk az Éghez: Egyek voltunk, egyek leszünk, mind a Te

– 154 –

gyermekeid! És mintegy vezényszóra, sokezer torokból harsant fel a kiáltás. Ekkor varázslatos muzsika hangjai szálltak feléjük, amilyet még életükben nem hallottak. Tudták, hogy Adda és Bau zenél nekik. A kozmosz hangja megtöltötte szívüket. Egyszerre estek térdre Teremtőjük előtt. A néma áhítat után Nergal király előszólította a huszonnégy kiválasztottat, leendő fejedelmeit. Tizenkét dalia és ugyanennyi amazon sorakozott fel Nergal és a nép előtt. Mind a férfiak, mind a nők gyönyörűséges ünnepi díszruhájukban jelentek meg. A férfiak arany, a nők ezüst-és gyémántveretes öltözete gyöngyökkel dúsan hímezett volt. Egyenes derékkal, tiszta tekintettel álltak a nép elé egy egyenes sorban. Nergal előlépett és egyenként köszöntötte fejedelmeit. Mindegyikükkel váltott egy-egy szót, majd, mint testvérét, magához ölelte és kezét fejükre téve megáldotta őket. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Ezután ismét királyuk hangja csendült fel. – Huszonnégy csoportba osztom a népem, huszonnégy nemzet megalapítói lesztek. Így biztosítjuk, hogy a Föld sok pontján hirdethessük hitünket, segíthessük az embereket. E szent helyen, előttem és Te Ram Tu előtt köttök fogadalmat, hogy örök időkig egymást testvérként mindenben segítitek, egymást sajátotokként befogadjátok. Fogadjátok, hogy apáink örökségét gyermekeiteknek továbbadjátok, múltunkról, írásunkról soha meg nem felejtkeztek, nyelvünket megőrzitek. Fogadalmatok erejeként adjátok egy csepp véreteket e serlegbe. Egy udvaronc hatalmas aranyserleget tartott minden fejedelem elé, akik egyenként belecseppentették vérüket. Majd Nergal felemelte a serleget. – Jól tudjuk, vérünk az életünk folyékony formája. Íme, a serlegben már eggyé vált. Hogy bennetek is eggyé váljon, igyatok belőle! A fejedelmek sorban ajkukhoz emelték szövetségük serlegét. Fogadalmukat hatalmas üdvrivalgás követte. Nergal ekkor intett huszonnégy kamarásának, akik egy-egy hófehér köpennyel a kezükben megálltak egy-egy fejedelem mögött. – Fehér papi köpenyt borítok rátok, mert szent feladatotok lesz. Szövetségünk fejedelmei nem uralni, hanem szolgálni fogják a rájuk bízott népet. E fehér ruha mutassa tisztaságotokat, békés szándékotokat, egyszerűségeteket, tartózkodásotokat a világi hívságoktól. Válasszatok magatoknak tanítványokat, a nép leányainak és fiainak legjavából. Tanítsátok meg mindarra az égi tudásra, amit tőlem tanultatok: a szív általi tudásra, Isten végtelen bölcsességére, az O dicsőségére. Ha méltóak rá, csináltassatok nekik is fehér köpenyt és így küldjétek őket szét a világba, tanítani minden népet, hogy emlékezzenek az aranykorra. Megbotránkozás, gúny és megvetés árad majd felétek a Föld Istentől elfordult embereitől, akik megrágalmaznak benneteket és az életetekre törnek. De ne feledjétek: nincs hatalmuk felettetek. Ők a világ hatalmasainak vélik magukat, valójában a Kozmosz szerencsétlenjei. A legnagyobb részvéttel és segítséggel irántuk legyetek, hisz az orvosra és gyógyírra nem az egészségesnek, hanem a betegnek van szüksége. Ma, távozásotok után, Te Ram Tu parancsára lezárom az Aranykaput. Nem kap az emberiség több közvetlen energia-segítséget ezután. Legyen elég nekik a ti tanításotok és Te Ram Tu élő lelke, mely mindenkivel eggyé válik, aki kéri őt. Mához fél kozmikus évre, azaz tizenháromezer földi év múlva ismét kinyílik az Aranykapu, hogy a Föld visszakaphassa azokat az erőket, amiktől az elvetemültek megfosztották. Azon a napon a kozmosz erői akadály nélkül érkezhetnek ismét Földanyánkhoz, helyreállítva a kibillent energiákat, egészségessé, egésszé téve újból. Aki addigra magában helyreállította a kozmikus harmóniát, épen és boldogan ismét a nagy Kozmosz részévé válhat. Aki pedig mindaddig ellenáll a Jó tanításának, szívét nem nyitja meg a Teremtő felé, annak nincs további idő adatva: a hatalmas erők megégetik. Hiába kísérleteznek majd mesterséges

– 155 –

energiahangolással, testük frekvenciájának kristállyal történő megemelésével a kozmikus rezgésszintre, egy hely van, amit nem lehet manipulálni, amit nem lehet becsapni. Ez pedig a szív. Minden manipulált szív meg fog égni. Ekkor Nergal magasba tartotta legendás tanítói pálcáját. A pálca végén ülő aranyalma szemkápráztatóan csillogott a felkelő Nap sugaraiban. Olyan csend volt, hogy egy-egy kisgyermek nyűgösködését a távolból is meg lehetett hallani. – Búcsúzom tőletek testvéreim, gyermekeim, népem! Mostantól az idők végéig, amíg itt maradok rejtekemben az őrzőkkel, imádkozom értetek. Búcsúajándékként megmutatom nektek az Aranykaput, amin átkelhettek új földi életetek felé, hogy gyermekeitek majd ugyanezen a kapun az idők végén visszatérhessenek, és felébredt Isten-emberekként átléphessenek kozmikus otthonukba. Az Ég áldjon mindnyájatokat! Nergal a pálcát egyenesen maga elé kinyújtotta és a távolban egy pontra irányította az almát. Háromig sem kellett elszámolni, amikor egy hirtelen örvénylő szél suhant végig a tömegen, majd egy moraj lássál egy hatalmas és csodálatos kapu aranyló körvonalai tárultak fel előttük. Az emberekből a gyönyörűség és az ijedtség vegyes sikolya tört fel, mindannyian a fejüket és szemüket meregették, hogy minél jobban lássák az egyre jobban kivehető és egyre szélesebbre táruló Aranykaput. – Hát mégis igaz nagyapám meséje! Hát mégis létezik az Aranykapu – hallatszott mindenünnen. Az Aranykapu ellenállhatatlanul kellemes erővel vonzani kezdte őket. Ekkor már mindannyian megindultak feléje, hogy mielőbb átlépjenek rajta, és a túloldalán egy ismeretlen világba jussanak. Máris feledtek bút, bajt, bánatot, csak a reményt, az új hazát látták. Killa még nem mozdult, innen figyelte, ahogy a különböző hatalmas járművekbe beszállnak csoportonként, és mint az utazás izgalmától boldog gyermekek, kacagva integetnek az ittmaradóknak. Egyszer csak Bau termett mellette, rámosolygott és átvette tőle a kislányt, hogy ő és Nergál kéz a kézben indulhassanak utolsó sétájukra Killa hajója felé. Az Igazság Csarnoka 50 A monitor elsötétült, de mi nem tudtuk levenni róla a tekintetünket. Nem akartunk elszakadni tőlük, őseinktől. Ám kisvártatva ismét kivilágosodott a képernyő, és Nergál jelent meg. A laboratóriumában ült. – Ti, akik most ott álltok a Kristálycsarnokban, az Igazság Csarnokában, legyetek üdvözölve. Nem tudhatom pontosan, hogyan jutottatok el ide, de nektek készült itt minden. Feltételezem, igen sok ezer év, sok-sok generáció választ el bennünket egymástól, de… ha meg tudtátok nézni ezt az üzenetet, Terra, a Föld még épségben van és lakói is vannak. Nem tudom, csak sejtem, hogy technikátok magasan fejlett. Abból, hogy az idevezető út kódjait ki tudtátok nyitni arra enged következtetni, hogy fehér ruhás beavatottaink megőrizték a titkot és rábízták mindig az arra érdemes testvérre. Így jutott el hozzátok és az Asszonyhoz, akinek vércseppjei feltörhették az üzenet legtitkosabb kódját. Leányom, bár nem láthatlak, tudom szépséges vagy. Biztos vagyok benne, hogy Killa méltó utóda. Most hozzád szólok, Aranyasszony! Tudom, erős vagy, másképp nem állnál itt előttem. De vedd magad mellé életed segítőtársát és fogjátok meg egymás kezét! Személyes üzeneted nehéz, nagyon nehéz

– 156 –

választás elé fog állítani, szükséged lesz Társad minden erejére is. Ha készen állsz a meghallgatására, a felvillanó kék fénygombra tedd rá a kezed. Éva teljesen belefeledkezve hallgatta és nem mozdult. Mind őt néztük. Mintha fel se fogta volna, hogy Nergál őt szólította elő. A kék fénygomb sürgetően villogott. Theo most Éva elé lépett, eltakarva a monitor hipnotikus erejétől. – Éva, drágám, nézz rám! Érted, mi ez? Éva nem szólt, de Theora nézett, majd igen erősen magához ölelte. – Azt értem, hogy te vagy a társam, és kérlek, állj ide mellém most. Tovább kell hallgatnunk az üzenetet. Bármi lesz is, tudom, hogy segítesz, és soha nem hagysz magamra. Theo nem szólt semmit, könnyes szemmel átölelve tartotta Évát egy darabig. Megdöbbentő módon az ecuadori dzsungel mélyén Miklósnak tett hajdani fogadalma jutott az eszébe: amíg él, sőt azon túl is, vigyázni fog Évára. És ebben a szent pillanatban értette meg saját eddigi életének férfiúi dilemmáját: neki se a cölibátus, se a szerelmi kapcsolat nem volt feladata. Ember testben, férfiként, de Istenként kell társává válni majd a Nőnek, az Égi Asszonynak. Mint két princípium, Isten két megtestesült Erejeként kell egymást tökéletes harmóniában tartaniuk, visszatükrözve a Teremtő teljességét. Le kell hozniuk a Földre az Unió Mistica-t, a Szent Egységet, és fel kell mutatni az embereknek. Katartikus megvilágosodásának égető tüze Éván is keresztülcikázott. Mintha világosan olvasott volna a férfi gondolataiban. Szívének dobbanását saját testében érezte, lelke csitítására pedig helyette is tudott lélegezni. De ez a felolvadás egy átváltozás volt. Nem volt szenvedély, csak elmondhatatlan gyönyör. Az önös érzelmek börtönéből kiszabadult lényük együtt szárnyalhatott, fel Istenig, és szédítő magasságból tekinthettek le az egész világra. Feloldódtak, megsemmisültek testük, lelkük, szellemük határvonalai. Meghaltak. Meghaltak önmaguknak és már csak a másiknak éltek. A Másikért. Mindenki másért. Két elkülönült ember meghalt, de megszületett Egy teljes lény. És az isteni matematika úgy látszik, visszafelé érvényes: nem a megsokszorozódás, hanem az Egy a legtöbb. Az Egy a leghatalmasabb és a legerősebb. Évának már nem kellett gondolkodnia, hogy hozzáérjen-e a kék fénygombhoz. Az üzenet folytatódott. A képernyőn Nergal most pompázatos királyi öltözékében jelent meg. –Áldott legyen Te Ram Tu neve! Áldott légy, te önmagadnak meghalt, Újjászületett Ember! Most született újjá a Föld, az emberiség! Most álltak helyre a kibillent energiák, új korszak kezdődött! Aranyasszony! Választásoddal és döntéseddel legyőzted az ősi kígyót! Egy új úton indultál el, amin emberek milliói fognak követni. Utad az Aranykapuhoz vezet. Te és követőid átmehetnek az Aranykapun, mely az Új Korszakba nyílik. Ne higgyétek, hogy többé már nem vár rátok emberfeletti megpróbáltatás, hogy döntésetekkel egyszer és mindenkorra megszabadultatok az emberlét csodálatosan nehéz súlyától! De olyan erőket és segítséget kaptok, amikkel, ha naponta megújítjátok elhatározásotokat, mindent legyőzhettek. Készen állsz, Asszony? Éva a felvillanó kék fénygombra helyezte a tenyerét igenlő válasza képpen. Majd Theonak kellett választ adnia, hogy innen kezdve mindenben önfeláldozó társa lesz az Asszonynak. Nergal folytatta. – Ha végső döntésetekkel hozzájárultok, megsemmisül a fizikai kristály. Erre azért van szükség, hogy senki ne tudja soha többé illetéktelenül felhasználni az emberek megtévesztésére. Ezt jelentette a legendában az, hogy az Asszony feldobja a korongot a Hetedik égig. Ezzel egyidőben aktiválódik az Asszony vérében lévő kis kódolt gyémánt.

– 157 –

Minden tudás, ami valaha a szent kristályokban volt, benne aktiválódik. Teste, lelke és szelleme a Teremtő legszentebb szentélye lesz. Az azonban továbbra is rajta múlik, hogyan lesz képes aktivált ereje működni a világban. Hatalmas feladatot kaptok: meg kell tanítanotok az embereket az új Egységben való élésre. A Föld energiái megváltoznak mostantól. Elkezdődik a harmonizáció, a visszarendeződés. A Föld vibrációja fokozatosan visszaáll a kezdeti idők magas és tiszta vibrációs szintjére. Ebben a korban, ahogy ti már tudjátok, nem volt elkülönültség, nem volt bipoláris elválasztottság semmiben. Isten egysége létezett. Erre az Új Korszakra kell felkészítenetek az emberiséget! A konkrét tanítás tartalmilag nagyon egyszerű és már jól ismert: a szívnek kell visszatalálnia az Egységbe, a Teremtőhöz. Az Ego illuzórikus világának kell csupán elpusztulnia, a valódi Élet most kezdődik! A régi tudás átadásának pusztán új formáit kell megtalálnotok és segíteni az embereknek az új vibrációhoz való alkalmazkodásban, hogy a végső napon, amikor a Földön ismét a Menny szédítő energiái működnek majd, minél kevesebb embernek égjen meg a szíve. Ahogy Jézus tanítja, inni kell adnotok az igazságot szomjúzóknak az Élet Vizéből, mely a Hetedik égből hullik alá. Az út a polarizáló Tudás Fájától vezet az egységesítő Élet Fájához. A most lezáruló nagy korszak mennyei küldötte volt az, akit ti Krisztusként ismertetek. Legfontosabb üzenete volt, hogy a Szent Lélek elvezet minden egyes embert az igazságra. Ő a Teremtő női része, Bau, akit megtagadtak, akitől megfosztották Addát. Ót a későbbi korok Sophia-ként visszaengedték, de isteniségét nem kapta vissza. Ő volt az első vizek felett lebegő Lélek, aki magába engedte a Nap erőt, hogy a Földön élet születhessen. Ő az Élet vize, mert nélküle nincs élet. Krisztus rábízott benneteket, mert ő az, aki elvezet a teljes igazságra. Aki nem születik újjá e Szent Lélektől, mint szellemi szülőanyjától, annak nincs kiút az Aranykapun át ebből a dimenzióból. Márpedig itt minden múlandó, így hát ő is elmúlik idővel. A Szeretet nem az és nem olyan, mint aminek a ti korotokban hiszik és hirdetik. Ez lesz az első feladatotok, átadni a Szeretet igaz tanítását és felmutatni erejét a világban. Aki ezt megérti, és e szerint cselekszik, nem ég meg a szíve, hanem átlényegül, és képes lesz a magasabb szférák erős erőterében létezni. A ti korszakotok a Helyreállítás Kora. Testi, lelki és szellemi szinten van beszennyezve minden: az ember és a rábízott Föld. Sok ember ébred majd fel általatok és sok segítőtök lesz, és mi is veletek leszünk. További hihetetlen tudást fogtok majd kapni, amint készen álltok az új munkára. Úgy terveztem meg ezt az üzenetet, hogy ha a kódfelnyitására érdemesek eljutnak ide, én is felébredek sok évezredes pihenésemből. Úgyhogy találkozunk! Ne engedjétek, hogy a közeljövő eseményei elgyengítsenek. Emlékezzetek: a jelenlegi világ urai ellenetek törnek. Ha bíztok Istenanyánkban, Bauban és használjátok Adda erejét, senki nem árthat nektek, soha! Kérlek, mindketten érintsétek meg a kék fénygombot annak jeléül, hogy mindent megértettetek és elfogadtatok. Most pedig kérek minden jelenlévőt, aki ennek a párnak segíti majd a munkáját, a felvillanó zöldfény gombra helyezze rá a kezét. Aki nem dönt most, azt kérem, vegye majd fel a biztonsági ruhákat. A kristálykorong megsemmisülésekor és az Asszony vérében lévő kristálykód aktiválásakor igen magas frekvenciájú energia szabadul fel, ami az Isten felé bezárt szíveket megégeti. A korong megsemmisülése után menjetek vissza a folyosóra a megtalált lépcsőn. Bármelyik utazókorongon adjátok ki a „ Szivárványhoz „ utasítást. Egy lifthez értek majd, amivel feljuttok egy felső barlangfolyosóra, ahonnan már könnyűszerrel kitaláltok.

– 158 –

Tiahuanacu szent romjai közt fogtok ismét a földfelszínre jutni. Kérlek benneteket, mondjatok el ott egy imát értünk, értetek, a Földért és minden emberért. Te Ram Tu áldása kísérjen benneteket, testvéreim! Ezzel Nergál eltűnt a monitorról, és egy nagy zöld fénygomb kezdett villogni. A csarnokban ismét megszólalt a csodálatos zene. Egyenként mentünk a fénygombhoz, hogy rátegyük a kezünket. A legszebb Istentisztelet volt. Ennél nagyobb boldogságban már alig hittük, hogy részesülhetünk, mint hogy konkrét jelét adhattuk döntésünknek itt, ebben a mennyei szentélyben: életünket ezután Istennek áldozzuk. Rajtunk kívül Judit és két katona is a fénygombhoz járult. A meghatottságtól akkora gombóc nőtt a torkomba, szó szerint megszólalni sem tudtam. John természetesen nem csatlakozott hozzánk. Amikor kis idő múlva a padló egyik köve félrehúzódott és megtaláltuk a védőruhákat, John nem volt hajlandó magára venni. Azt mondta, az a legkevesebb, hogy most végre megmutassa, mekkora szemfényvesztés áldozatai vagyunk mi itt. Judit majdnem összeesett, mikor látta, hogy férjét lehetetlen eltéríteni szándékától. Éva és Theo megpróbálta rábeszélni, hogy bújjon a ruhába, de hajthatatlan volt. Elköszöntünk tőle. Minden tévedését megbocsátottuk a halálba induló tudósnak, és szántuk, mint embert. A kristálycsarnok elsötétedett. Egy külső burok zárta el a vizén keresztül beszűrődő fényt. Amikor teljes sötétség lett, innen is, onnan is vörös villogás jelezte, hogy az energia emelkedése megkezdődött. A kristálykorong ismét pörögni kezdett és egyre lejjebb ereszkedett a Napkorong felé. Hamarosan mindannyiunk teste elzsibbadt, egy vibráló energialabdában éreztük magunkat. Emlékszem, folyamatosan imádkoztam. Életemben először egyáltalán nem féltem az ismeretlen jövőtől. Hirtelen, mintegy varázsütésre, vége lett mindennek. Fokozatosan újra beszűrődött a fény, de nekünk még jó időbe beletelt, amíg ismét láttunk. Éva és Judit John mellett térdeltek. John, fejét Judit ölébe hajtva, mintha csak pihent volna, Éva pedig mindkettőjük kezét fogta. A kristálykorong eltűnt. A három katona biztonságból magán hagyta a fényesen vibráló piros védőruhát. Ettől eltekintve semmi nem utalt az elmúlt hihetetlen eseményekre. Az első perc Dr. Dávid Lepkin messzire fricskázta csonkig szívott cigarettáját. A parázs még felizzott pár méterre tőle a sötétben. Egy alacsony katonai tábori széken ült sátra bejárata mellett a hűvös andoki éjszakában. Bent normális földi halandók által elképzelhetetlen műszerek kvartyogtak, zúgtak, villogtak, hogy a John által leadott jeleket idetereljék a labirintusból. Két hete táboroznak itt, a Titicaca-tó legdélibb csücskében, az ősi Tiahuanacu romjainak szomszédságában. Két szabadnapján ismét elment a Napkapuhoz, és szokása szerint beszédbe elegyedett a helyiekkel. Először majd húsz éve járt itt, azóta sok mindennek utánaolvasott. Mindig is lenyűgözték a legendák, a mitológia. Itt azonban fizikai valóságukkal néztek szembe vele a megalitok, amire se a Szervezetnek, se senkinek egyelőre nem volt magyarázata. Fiatal korában küzdött a kutatási engedélyért, de nem vették fel a projektek közé. Talán mégiscsak ki kellett volna lépnie, és függetlenként azt kutatni, ami egész életében izgatta: az ősi romok technológiáit. De nem tette, és így maradtak a helyiek legendái. .. és az álmai. Pár napja megint az az óriási férfi beszélt hozzá, aki régebben is meglátogatta álmaiban. Éjjelente nem küzdött az eszével, és elhitte, hogy réges-régen hatalmas lények éltek itt és ők építették ezeket a gigászi városokat. Itt,

– 159 –

Tiahuanacu-ban, az Amazonas esőerdő-rejtetté titkos földjén és szerte a Földön. És az imént látta és hallotta a lehetetlent. Egy angyali jelenést is valószerűbbnek tartott volna, mint amivel most szembesült, a Szervezet titkos műszereinek monitorján. Az ő Igazság Csarnoka itt volt hát, a perui csillagos égbolt sátora alatt, a rejtelmes Titicaca-tó partján. Kiválasztott lett. Ettől rettegett egész életében, ettől a paranoiás érzéstől menekült, amit kótyagos dédapja jóslata ültetett el lelke mélyén. Gyerekkorától átoknak tartotta. A Szervezet magas rangú tisztjeként mégsem közreműködhet egy homályos prófécia megvalósulásában, amit családjuk utolsó fiú utódjáról jövendölt az öregember a halálos ágyán. Tudatalatt talán emiatt hagyta, hogy az élet könyörtelen logikája meggyőzze annak idején, hogy Tiahuanacu kutatása egy illúzión nyugodna csupán. Megszokásból az első gondolata az volt, hogy leissza magát a sárga földig. Már elő is kapta whyskijét a ládából, de most mintha egy láthatatlan erő lefogta volna a kezét, képtelen volt letekerni a kupakot és meghúzni az üveget. Amúgy is, az ital már régóta nem segítette lázas gondolatait és zaklatott lelkiismeretét megnyugodni. Dr. Lepkint pár éve egyre erősebb kételyek szállták meg. Emlékszik arra a hajnalra, amikor hálószobájának erkélyéről a derengő kertet nézte a vöröslő ég alatt. Akkor dobbant bele legelőször a szíve a sejtésbe, hogy talán be van zárva. Be van zárva valami láthatatlan börtönbe. Az álmában pedig, amiből lucskosan, zakatoló szívvel riadt fel, ő maga volt a börtönőr. Börtönébe a katonák csak hordták és hordták megállás nélkül az elítélteteket, akik hangtalanul feléböktek mutatóujjukkal, ahogy elhurcolták őket mellette. Rámutattak, az árulóra, a pribékre. Azóta fullad. Visszament a sátorba és a már sötét monitort bámulta. Örült, hogy ma egész nap nem ivott egy kortyot sem. Akkor meggyőzné magát, hogy delíriumban élte meg, aminek tanúja volt az imént. Amit most megtudott, az vagy halálos ítélete vagy a felmentő kegyelem lesz számára. Tőle függ. Halálos ítéletet érdemel, de ha Isten létezik, bármelyik isten, lehet akár nagyanyja szakállas istenkéje, vagy dédapja Öregistene, lehet Te Ram Tu… Dávid Lepkin melléből egy kisgyermek rettenetének fojtogató zokogása szakadt fel. Egy engedetlenségen kapott gyermeké, aki érzi tettének súlyát, de tehetetlen a következményekkel szemben. Csakis a megbocsátásban bízik. A sátor magányában, kattogó és sistergő műszerei és a sötét monitor előtt dr. Lepkin térdre esik. Csendben jajgat, könnyeit alig győzi piszkos katonaingébe törölni. Csak egy szót mormol tébolyultan remegő szája: bocsánat, bocsánat, bocsánat. A kezét nézi, a jobb kezét, ami ösztönösen és irányíthatatlanul nyúlt az előbb a zöld fénygomb után, hogy Nergal kérése szerint megnyomja a boldog kiválasztottakkal együtt. Márpedig ha legalább képzeletben megnyomta – akkor most nyilvánvaló, mit kell tennie! Segíteni fogja a kis csapatot. Már annak is örült volna egy ideje, ha Isten nem veti meg! De ekkora kegyelmet? Hogy részese lehet ennek a csodának, amit műszerei most vetítettek elé? Épp elé, ennyi milliárd ember közül? Számára felfoghatatlan érzések nyomultak lelkébe, és máris tudta mit kell tennie! Katonai kódolt készülékén barátját, a pemi titkosszolgálat nyugalmazott tisztjét hívta, aki pár éve majdnem öngyilkos lett egy hasonló lelki teher miatt, mint ami Lepkint gyötri egy ideje. Eljött végre az ő idejük, hogy szívük szerint cselekedhessenek annyi hazug év után! Azt kérte, hogy a még mindig rendelkezésére álló helikopterrel haladéktalanul repüljön ide. Egy órán belül már barátjával állt a sátorban és visszajátszotta neki a felvett

– 160 –

képsorokat. – Hamarosan kiérnek a földfelszínre. John meghalt, a kristálykorong megsemmisült és megannyi műszerünk tönkrement a frekvenciaemelkedésben. Ha nem intézkedünk azonnal, nem tudjuk kiszedni őket a Szervezet szövevényes hálójából. Márpedig ezt nemcsak azért nem engedhetjük, mert vétlenek ebben, hanem mert a küldetést mielőbb meg kell kezdeniük! Intézkedj, kérlek, hogy a ti hatóságotok kezei közé kerüljenek, ahonnan ki tudjuk majd őket hozni. Én pedig megyek, és intézkedem a felvétel sorsáról. Ezt nem fogják eltusolni! Ezt megismeri hamarosan az egész világ! Ebben a pillanatban fényözön áradt a Titicaca-tóra. A legnagyobb villámlás is eltörpült e jelenség mellett. A tó két átellenes partja között egy óriási szívárványhíd feszült az éjszaka kellős közepén, ami fokozatosan csodálatos aranyszínű fénnyé alakult. Egy gigászi aranykapuvá. Lepkin ugyanazt a kényszeres vágyat érezte, amit, az eső után felbukkanó szivárvány látványakor, hogy mindenáron át kell mennie alatta. A nyugalmazott tábornokkal együtt szájtátva csodálták a mennyei jelenséget. Majd Lepkin türelmetlenül hátba veregette öreg barátját és felszabadultan elmosolyodta magát. – Menjünk! Induljunk, tegyük a dolgunkat. Hátha most sikerül átmennünk alatta. Mikor kihordták Lepkin sátrából a legfontosabb műszereket és felpakolták a várakozó helikopterbe, a két új önkéntes elindult az Aranykapu felé, hogy előkészítsék Éváék további útját. Mielőtt felszálltak volna, Lepkin megbizonyosodott róla, hogy nála van az a cetli, amire hirtelenjében felvésett egy számára teljesen értelmezhetetlen üzenetet, ami Éva magyar mobiljára érkezett két nappal ezelőtt egy Katus nevű asszonytól. Akkor még blokkolta az információkat a Szervezet utasítása szerint, így a nő nem kapta meg. Most magával vitte, hogy mielőbb átadja majd nekik, ha előbb nem, hát Limában. Az üzenet szerint a Táltosok Barlangjaiban minden készen áll a munkához. Miközben az Aranykapu a hátuk mögé került, mintha csak átrepültek volna alatta, Lepkin ezredes szakmai megszállottsággal töprengett az üzenet értelmén. Anyai dédapja magyar volt, vándorolt ki két évszázaddal ezelőtt a nevetségesen Újvilágnak nevezett Amerikába. Családjukban keringtek holmi mesék táltosokról, akik ősi titkos tudás őrzői voltak e furcsa nép legendáiban. Ha hazamegy, azonnal előkotorja a nagyapja gurba betűivel teleírt vaskos, elsárgult füzetet, amit egyetlen hagyatékként őrizgetett azzal a kis dobbal együtt, amin dédi állítólag holdvilágos éjjeleken a verandán sokszor dobolt és azon a furcsa magyar nyelven énekelt. Már egy jó ideje úgyis gondolt arra, felkeresi dédapja hazáját. Remélte, Theoék megengedik, hogy csatlakozzon hozzájuk. Tudásának, kapcsolatainak biztos jó hasznát vehetik majd a nagy küldetésben. Boldog sóhajjal dőlt hátra a helikopter ülésén. Elnevette csendben magát, hogy ezen a merőben új úton, amin most elindult, hatalmas türelmetlenségében nem is jár, hanem egyenesen repül. – folytatása következik –

– 161 –

JEGYZÉK Aranyasszony (1. oldal): Nyugat-Szibériában, a manysik földjén talált, az archeológusok szerint 5-6 ezer éves Aranyasszony szobor, melyet az angol szakcikk írója (Paul Stonehill: The mystery ofthe Golden Woman of Ugra) a régészek után mezopotámiában készültnek tart és egyértelműen a magyarokhoz eredeztet. (In the Hungárián mythology the goddess Boldog Asszony is the goddess of birth, fertility and harvests. Hungárián scientists, Dr. Ida Bobula and Fred Hámori, concur that it was not Inanna, but the old Sumerian goddess BAU as the ideál counterpart of Boldog Asszony in both name and in function. http://www.world-mysteries.com/pstonehill_l.htm) Chakana (kecsua): Az Andoki Kozmogónia egyik legösszetettebb szent szimbóluma, a déli félteke Dél-Keresztje konstelláció után kapta a nevét. Hívják még andoki keresztnek is.

Magyar Pálos Rend: lsd.: Gyárfás Ágnes: A magyar Pálos rend őstörténete Nergal: Nap-Isten, a fogyó nap, a téli nap Istene, az ősi magyar mitológia szerint az Alsó Világ ura; Gyárfás Ágnes: Vizek Könyve II. (A földi vizek népe, BME, 2007, 13. oldal) Nergal-Etelu pecséthenger Pritchard 699. ábra: a magasság embere, hős (ETELU), aki a vizek nagy embere (LUGAL A), aki lengatyás turáni hun kagán, Eridu fénye, ikerfia van (Hungar, Magur). Hívják még: Ménrót, Nimrót, Ningirsu, Nungal, Nergal; „Keresztelő” pecséthenger (British Museum) képábrája: trónon ül AN Isten, előtte AN fia NINGIR, középen Isten helyettese Nergal, bal szélen BABBA (nőalak, sugárzó csúcsos süvegben). Egy az Isten szimbólum

Killa vagy Quilla: kecsua szó jelentése Hold. Baú: az ősi Mezopotámia Istenasszonya, az ősmagyar mitológia Boldogasszonya

– 162 –

Tiahuanacu (Tiwanaku) romjai a Titicaca-tónál (Peru-Bolívia határa). A legújabb régészeti állásfoglalás szerint több, mint 10.000 éves.

Megalitépítkezés: Tiahuanacu-tól 17 km-re található Puma Punku. Mai technikával is szinte lehetetlen felemelni a többszáz tonnás tömböket. A szerkezet maga is csodálatra méltó, tökéletesen illeszkednek a gigantikus elemek és egyforma köralakú fúrások szolgáltak az illesztéshez.

Caral (Limától északra 180 km-re) Szószedet a 291-292. oldalhoz

Sum

Mag yar

Sum er

Magyar

er bala ndu sun sata an, ki bara n birg a kas bara

bolo nd

gabn i

véns ég

kusu rra

csat a ég, föld bárá ny birk a kos veré b

assa n seru bada g Pí

bal sara ab kku musi paug pók r pabh pok muu al ol nga (forrás: Dudás Rudolf: A teremtés ősmagyar nyelve, Vancouver, 1999)

– 163 –

gabona kosár, kosara asszony szérű patak víz baj szarka mocsár munka

– 164 –